AZ ANGOL KIADÓ MEGJEGYZÉSE A mű eredeti kézirata a T. H. White gyűjteményben, a Humán Tárgyak Múzeumában található (Austin, Texas, U. S. A.). T. H. White a II. Világháború alatt írta meg a Merlin könyvé-, mely az eredetileg öt kötetesre tervezett Üdv néked Arthur, nagy király befejező része lett volna. Ám amikor az Üdv néked Arthur, nagy király 958-ban végül kiadásra került, a Merlin könyvé-t a kötet nem tartalmazta, így ez a mű először kerül publikálásra. Mivel a Merlin könyve kéziratának 94 végén történt leadása után White nem látta biztosítva, hogy a könyv valóban kiadásra fog kerülni - és mivel szokása volt, hogy a megjelenés előtti utolsó pillanatokban is belejavítgasson a munkájába -, a kézirat ránk maradt formája nem tekinthető véglegesnek. Ennek ellenére olyannyira befejezettnek találtuk, hogy a kiadás előtt csupán minimális mennyiségű szerkesztést kellett eszközölnünk. Munkánk során az Üdv néked Arthur, nagy király 958-as Putman kiadását használtuk útmutatóként. A párbeszédeknél egységesítettük az írásjelek használatát, kijavítottuk a helyesírási hibákat, viszont megőriztük az archaizáló kifejezéseket. A műben említett könyvek címét, a fajok/alfajok nevét dőlt betűkkel szedtük. Mivel White a borz, ember, demokrácia stb. szavak esetében következetlenül használta a nagy kezdőbetűket, kénytelenek voltunk ezt is egységesíteni. Néhány esetben, mikor nyilvánvaló volt, hogy a gépírók hagytak ki egy-egy szót, a hiányzó részeket értelemszerűen pótoltuk. A Merlin könyve két epizódja - azok a részek, ahol Merlin előbb hangyává, majd vadlúddá változtatja Arthurt - már a tetralógia, A kőbe foglalt kard című részében is szerepelt. Mivel White ezeket a jelenetéket eredetileg az ötkötetesre tervezett Üdv néked Arthur, nagy király utolsó, Merlin könyve című részéhez írta, mi sem emeltük ki a szövegből a korábban már megjelent részleteket. Az eredeti kéziratban bizonyos latin és görög kifejezések ugyan eredeti formájukban szerepeltek, de úgy láttuk jónak, hogy ezeket lefordítsuk.
BEVEZETÉS MERLIN KÖNYVÉHEZ Arthurt, Anglia királyát most vezéri sátrában látjuk, az utolsó csata előestéjén. Holnap, a harcmezőn szembe kell néznie bűnös frigyből született fiával, Mordreddel, és az ifjú náciszerű Korbácsosainak seregével. Az uralkodás fájdalmasan hosszú volt Arthur számára, meggörnyesztették már az évek, a bánat és a vereség halhatatlan tábornokai. Boldog ifjúkora után, amit Sir Ector kastélyában, a Vadon Erdőben töltött - ahol Merlin, a varázsló megismertette vele az állatok birodalmának politikai ideológiáit, mégpedig úgy, hogy rövidebb- hosszabb időre valamilyen állattá' változtatta őt a sors a trónra emelte Arthurt, hogy a béke és az igazság iránti szeretete által vezérelve megalkossa a „civilizált világot" és a híres Kerekasztalt, valamint elindítsa a Szent Grál megkeresésére irányuló Küldetést, melynek célja az volt, hogy az embert távol tartsa más emberek meggyilkolásától. Ám egy sötétebb végzet úgy akarta, hogy törvénytelen fiúgyermeket nemzzen féltestvérének, és hogy felesége, Guinivere legjobb lovagja, Lancelot karjai közt találjon szerelmet, s ezzel rivalizálást, csalárdságot és féltékenységet szítson a lovagok között. Mint bebizonyosodott, ez utóbbiak vezettek az öreg király bukásához. Elfelejtette a Jog Hatalma és a világbéke megteremtésére tett erőfeszítéseit. Elfelejtette, mily kínkeservvel: próbált megtenni minden tőle telhetőt, és hogyan vallott kudarcot. A Küldetés nem érte el a célját, a Kerekasztal semmivé vált. Guinivere már Mordred és a Korbácsosok fogságában sínylődött a londoni Tower- ben, Lancelot pedig Franciaországba menekült száműzötten mindketten áldozataivá váltak Mordred törekvéseinek, hogy megszerezze Arthur trónját. Tehát Arthur most egyedül van, és csupán azzal teljesíti királyi kötelezettségeit, hogy szórakozottan elvégzi a napi papírmunkát, miközben az elszenvedett veszteségek tudata és fájdalom gyötri. De most felnéz, mert a sátra bejáratában mozdul valami. incipit liber quintus (kezdődik az ötödik könyv)
MERLIN KÖNYVE Kicsit gondolkodott, és így szólt: „Rájöttem, több betegemnek kifejezetten használt az Állatkert Mr. Pontifex számára egy nagytestű emlőskúrát írtam elő: Már csak azt kell elmagyarázni neki, hogy ne gyógy-szerként vegye be őket..."
1. Nem Rochester püspöke jött be. A király elfordította fejét az érkezőről, már nem volt kíváncsi rá, ki lehet az. A lassan gördülő könnyek végigfolytak petyhüdt orcáin; Arthur szégyellte ugyan magát, hogy valaki így láthatja, de túl elgyötört volt már, hogy letörölje őket. Konokul elfordult a fénytől, képtelen volt többet tenni. Eljutott arra a pontra, ahol már nem érdemes egy öregember bánatát elrejteni. Merlin leült mellé, megfogta a ráncos kezet, ettől a könnyek még gyorsabban peregtek. A varázsló megpaskolta a kezet, hüvelykujját szelíden a kék erekre tette, így várta, hogy Arthur magához térjen valamelyest. - Merlin? - kérdezte a király. Úgy tűnt, nem lepődött meg. - Álom vagy? - kérdezte. - Múlt éjjel azt álmodtam, hogy eljött hozzám Gawaine egy csapatnyi szőke hölggyel. Azt mondta, azért engedték meg a nőknek, hogy vele tartsanak, mert életében ő mentette meg őket, és el kellett jönniük, hogy figyelmeztessenek, holnap valamennyiünket megölnek. Azután volt egy másik álmom is, amiben egy kerék tetejére szíjazott trónon ültem, aztán a kerék elfordult, én meg egy kígyóverembe estem. - A kerék körbefordult: itt vagyok. - Rémálom Vagy? - kérdezte a király. - Ha az vagy, ne kínozz. Merlin nem eresztette el a kezet. Végighúzta ujjait az ereken, megpróbálta visszanyomni őket á húsba. Megsimogatta a petyhüdt bőrt, és valami titokzatos koncentrációval életet öntött belé; mintha felbátorította volna, legyen » újra rugalmas. Ujjbegyei érintésével megpróbálta ellazítani a testet, felélénkíteni a véráramot és simává, hajlékonnyá változtatni az el-merevedett ízületeket, de mindezt egyetlen szó nélkül. - Jó álom vagy - sóhajtott a király. - Remélem, folytatódsz még. - Nem vagyok álom, egyáltalán nem vagyok az. Az az ember vagyok, akire emlékeztél. - Ó, Merlin, minden olyan rettenetes, mióta elmentél! Minden, amit csináltam, amiben segítettél, balul ütött ki. Minden tanításod hiábavalónak bizonyult. Semmit sem volt érdemes tenni. El fognak felejteni engem és téged is, mintha soha nem is léteztünk volna. - Elfelejtenek minket? - kérdezte a varázsló. Elmosolyodott a gyertyafényben, és körülnézett a sátorban, mintha meg akart volna bizonyosodni afelől, hogy a prémek, a csillogó vértek, a szőnyegek és a pergamenek mind-mind valódiak. - Volt egyszer egy király - kezdte akiről Nennius írt, meg Geoffrey of Monmouth. Állítólag Oxford főesperesének is köze volt a királyról szóló egyik történethez, de még annak a remek fickónak is, akit Welszi Geraldnak neveztek. Brut, Layamon meg még sokan írtak róla. Ó, mennyi hazugságot sikerült elmondaniuk erről a királyról! Vannak, akik azt állítják róla, hogy kékre festett briton volt, mások szerint páncélinget viselt, hogy hasonlítson a normann romantikus történetek szereplőihez. Néhány nehézkes gondolkodású német úgy öltöztette fel, hogy túltegyen az unalmas Siegfriedjeiken. Mások vasakat adtak rá, mint például a barátod,
Thomas of Hutton Coniers, ismét mások, például egy Hughes nevezetű Erzsébet-kori romantikus író, a király különleges szerelmi problémáját helyezte előtérbe. Aztán volt egy vak költő, aki megpróbálta megmagyarázni Isten emberekkel kapcsolatos tetteit. Ó egyenesen Ádámhoz hasonlította Arthurt, és azon elmélkedett, melyik volt jelentősebb a kettő közül. Közben olyan zeneszerzők, mint Purcell, meg később a Romantikusoknak nevezett titánok, vég nélküli álmokat szőttek királyunkról. Volt egy ember, aki egymáshoz illesztett borostyánlevelekhez hasonlatos páncélba öltöztette őt, barátait pedig romok, burjánzó szedercserjék közé állította, ahonnan aztán ajkukon szomorkás dallal mind eltünedeztek. Aztán ott volt Victoria lordja. A lehető legkülönfélébb emberek tették hozzá munkájukat az övéhez, olyanok, mint Aubrey Beardsley, aki illusztrálta a könyvét. Nem sokkal ezután pedig ott volt az a szerencsétlen vén White, aki úgy gondolta, mi a lovagiasság jelképei voltunk. Ő azt állította, becsületünk tett minket jelentőssé, és az, hogy megpróbáltunk ellenállni az embereket vezérlő véres eszméknek. Ó, milyen anakronista volt az a kedves fickó! Hódító Vilmos után kezdte, és a Rózsák Háborújánál fejezte be... Aztán voltak emberek, akik kiderítették, hogy Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriája misztikus hullámai hasonlítanak a rádióéra, mások pedig, egy még felfedezetlen hemiszférában azt színlelik, hogy a mozgóképeken Arthur és Merlin volt az apjuk. Britannia történelme! Természetesen el fognak feledni minket, Arthur, ha ezer év, meg félezer és még egyszer ezer a felejtés mértékegysége. - Ki ez a Wight? - Egy fickó - felelte a varázsló szórakozottan. - Figyelj, kérlek, most Kiplingtől fogok idézni. És az öreg úriember szenvedélyes hangon belekezdett a Pook's Hill híres részletébe: - „Láttam Sir Huont és emberei csapatát, ahogy elindulunk Tintagel kastélyából Hy-Brasil felé, egy Irányban a délnyugati széllel; a kastély körül szállongó vízpermet, s a Hegy Lovai páni félelemben. Mikor elindultak, lanyha volt a vihar, si-rályként rikoltó, de mégis, jó öt mérföldnyire találták magukat a szárazföld belsejében, mielőtt újra a szélbe fordulhattak volna. ... Varázslat volt ez - Varázslat, Merlin legfeketébb mágiája, és az egész tenger zöldellt a tűztől és fehérlett a haboktól, melyek között sellők daloltak. És a Hegy Lovai a villámok fényénél egyik hullámról a másikra ugrottak! Így esett a régi időkben!" - Ez aztán a kedvedre való leírás! - tette hozzá, amikor befejezte az idézetet. - Ez aztán a próza! Nem is csoda, hogy a végén Dan így kiált: „tüneményes!" És az egészet rólunk, meg a barátainkról írták. - De Mester, én ezt nem értem. A varázsló felállt, és hökkenten nézett öreg tanítványára. Szakállát vékony copfokba sodorta, a szája sarkába vett párat, megpödörte bajszát, és megroppantotta ujjperceit. Megrémítette, amit a királlyal tett, úgy érezte magát, mintha mesterséges légzéssel egy vízbefúltat próbálna visszahozni az életbe, de hiába, mert az illetőn már nem lehet segíteni. Ám nem volt zavarban. Ha valaki tudós, bűntudat nélkül kell végeznie munkáját, és mindvégig csak egyetlen dolgot, a legfontosabbat kell szem előtt tartania: az Igazságot. Valamivel később úgy szólt a királyhoz, mintha egy alvó emberhez beszélne, v - Wart? Semmi válasz. - Király? - Le roy s'advisera - hangzott a keserű válasz. Rosszabb volt a helyzet, mint amire számított. Leült, megfogta az ernyedt kezet, és duruzsolni kezdett. - Próbáljuk meg még egyszer - mondta. - Még nem tettünk meg mindent. - Mi haszna a próbálkozásnak? - Ez egy olyan dolog, amit az emberek mindig megtesznek.
- Akkor az emberek balgák. Az öregember őszintén válaszolt: - Az emberek balgák és gonoszak is. Éppen ezért olyan érdekes megjavítani őket. Áldozata kinyitotta szemét, de fáradtan lehunyta újra. ~ Az, amin érkezésem előtt gondolkoztál, király, igaz. Úgy értem, amit a homo feroxtóI gondoltál. De a sólymok szintén ferae naturae; érdekük, hogy így legyen. A szemek csukva maradtak. - Az, amin gondolkoztál... Hogy az emberek gépek... Az nem volt igaz. Vagyis, ha mégis, nincs jelentősége. Mert ha mi mind gépek vagyunk, akkor nincs senki, aki miatt aggódnunk kellene. - Értem. S furcsa módon valóban értette, hiszen a szemei is kinyíltak, és nyitva is maradtak, - Emlékszel arra a bizonyos bibliai angyalra, aki készen állt rá, hogy egész városokat megvédjen, feltéve, hogy talál bennük egyetlen igaz embert? Létezett ilyen, akár egy is? Ez, Arthur, még most is vonatkozik a homo feroxra. A szemek egyre érdeklődőbben figyelték a látomást. - Túlságosan szó szerint vetted a tanácsaimat, király. Az,, hogy valaki nem hisz az eredendő bűnben, még nem azt jelenti, hogy hinnie kell az eredendő erényben. Ez csak azt jelenti, hogy nem szabad azt hinni, hogy az emberek abszolút gonoszak. Lehet, hogy gonoszak, sőt, talán nagyon is azok, de nem teljes mértékben. Más-részt egyetértek veled abban, hogy semmi értelme sem lenne újra megpróbálni. - Ez egy jó álom - mondta Arthur, és a rá jellemző módon kedvesen elmosolyodott. Remélem, sokáig tart majd. Tanára elővette okuláréját, megtörölgette a lencséket, az orrára biggyesztette, és szemügyre vette az öregembert. A lencsék mögött mintha elégedettség csillant volna szemeiben. - Viszont - mondta - ha nem élted volna át, amit átéltél, mindezt nem tudnád. Az embernek át kell élnie dolgokat, hogy tapasztalatokra tegyen szert. Hogy vagy? - Meglehetősen. És te? - Remekül. Kezet ráztak, mintha csak most találkoznának. Maradsz? - Tulajdonképpen - felelte a nekromanta, és dühösen kifújta az orrát, talán azért, hogy így rejtse el meghatottságát, vagy esetleg bűnbánatát -, nem is lenne szabad itt lennem. Egy meghívóval küldtek ide. Összehajtotta a zsebkendőjét, és visszatette a süvege alá. - Egér nincs nálad? - kérdezte a király, és most először volt a hangjában valami bágyadt vidámság. Az arcán megfeszült a bőr, talán ki is simult egy másodperc töredékére, és szinte látni lehetett alatta a csont formájából elősejlő arcot - annak a szeplős, pisze kisfiúnak az arcát, akit egykor annyira lenyűgözött Arkhimédész. Merlin elnézően levette fejéről a süveget. - Egy van - válaszolta. - Azt hiszem, egér volt, de egy kissé már összeaszalódott. És itt, igen, itt van az a béka is, amit még a nyáron találtam. A zápor idején eltaposták a szerencsétlent. Önmaga tökéletes mása. Mielőtt visszatette volna a békát, tüzetesen megvizsgálta, majd hirtelen mozdulattal keresztbe tette a lábát, és a térdeit simogatva a királyra nézett. - A meghívás - folytatta. - Reméltük, meglátogatsz minket. A csatád holnap nélküled is
lezajlik majd. Jól gondoljuk? - Egy álomban semmi sem számít. Ez mintha feldühítette volna Merlint, mert kissé hevesen felkiáltott: - Hagyd már abba, ne emlegesd egyfolytában az álmokat! Neked milyen lenne, ha álomnak neveznélek? Nem szabad megsértened másokat. - Ne haragudj. - Nos, a meghívás. A barlangomba kellene eljönnöd, oda, ahová a fiatal Nimue zárt engem. Emlékszel még rá? Van ott pár barátunk, mind arra várnak, hogy veled találkozzanak, - Biztos kellemes találkozás lenne. - Azt hiszem, a csatáddal kapcsolatban már minden elrendeződött, különben nem aludnál. Felvidítaná a szívedet, ha eljönnél. - Még semmi sem intéződött el - mondta a király. - De az álmok elintézik önmagukat. Az öregúr erre a szóra talpra ugrott; úgy érintette meg a homlokát, mintha golyót kapott volna belé, és az ég felé emelte csúzfa botját. - Kegyes erők! Már megint az álmok! Széles mozdulattal lekapta csúcsos süvegét, tüzes pillantást vetett a vele szemben álló emberre, aki pontosan olyan vénnek látszott, amilyen volt, majd, mintha ezzel akarna felkiáltójelet tenni felkiáltása végére, a saját fejére csapott a bottal. Ezután leült, kissé talán kábultan, és bánva, hogy ennyire elragadtatta magát. Az öreg király a varázslót nézte, és egyre vidámabb lett. Most, hogy ilyen tisztán látta álmában rég elveszett barátját, kezdte megérteni, hogy Merlin mindig okkal bohóckodott. Ez is azt segítette elő, hogy az emberek vidáman tanuljanak tőle. Arthur hirtelen végtelen tiszteletet érzett, és csodálatot is tanítója eredendő bátorsága iránt, mert Merlin a jelek szerint a rengeteg tapasztalat ellenére is készen állt rá, hogy higgyen, és töretlen hévvel próbálkozzon. Arthurt egyre jobban felvidította a gondolat, hogy a jóindulat és a bátorság képes megmaradni. Megenyhült szíve, s elmosolyodott, majd lehunyta szemét, és buzgó álomba merült.
2. Amikor újra felnézett, még mindig sötét volt. Merlin mellette ült, és mormolva, tűnődve vakargatta az agár füleit. Korábban, amikor a király még fiatal fiú volt, és Wartnak hívták, a varázsló megkímélte tanítványát a gyötrelmektől, de tudta, hogy az előtte heverő szerencsétlen öregember már túlságosan sokat szenvedett ahhoz, hogy a trükk újra bejöjjön. Már csak annyit tehetett, hogy eltereli a király figyelmét - és valószínűleg el is határozta magát erre, mert amint Arthur szemei kinyíltak, rögtön munkához látott, méghozzá olyan módon, ami minden mágus előtt ismeretes. A varázslók ugyanis jártasak abban, hogyan kell gyorsan elhadart szemfényvesztő szavakkal elbűvölni valakit. - Nos - mondta beszéljünk az álmokról. Egyszer és mindenkorra tisztába kell tennünk, ezt a kérdést. Eltekintve attól, hogy egyenesen dühítő, amikor az embert álomnak nevezik - az ilyesmi mindig elbizonytalanítja kissé az illetőt - másokat is megzavarhat a dolog. Mit gondolhatnak a tanult olvasók? És ez az egész ránk sem vet jó fényt. Amikor harmadosztályú iskolamester voltam a huszadik században, vagy talán a tizenkilencedikben, minden egyes fiú, akivel találkoztam, olyan fogalmazásokat írt a kérésemre, amelyek így végződtek: „Aztán felébredtem". Azt mondhatnád erre, hogy az iskolásfiúk maradi tanítói számára az álmok leírása lehetett az egyetlen elfogadható forma. Akarsz fogadni, hogy valóban így volt-e? Ne felejtsd el, mi Britannia történelmének része vagyunk. És mi van az álomfejtéssel, ha szabad kérdeznem? Mit hoznának ki a pszichológusok egy ilyen álomból? Véleményem szerint az álmoknak, meg az efféle dolgoknak nem lehet sok értelme.
- Igen - mondta a király erőtlenül. - Úgy nézek én ki, mintha álom volnék? - Igen. Merlin úgy tett, mintha lélegzet után kapkodna mérgében, és az egész szakállát a szájába tömte. Aztán kifújta az orrát, oldalra lépett, beállt az egyik sarokba, arccal a vászon felé, és révetegen belekezdett egy monológba. - Ennyi üldöztetés és gúny után - kezdte - hogyan bizonyíthatná be egy nekromanta, hogy nem csupán látomás? Főleg akkor, amikor valaki éppen ezt a hitványságot feltételezi róla. Egy szellem könnyen bebizonyíthatja, hogy él, aki látja, annak csak meg kell csípnie magát, és kész. De az álmokkal egészen más a helyzet Mert, hogy a példánál maradjunk, te akár azt is álmodhatod, hogy megcsíped magad. Hidd el, így ván ez. Már többször megfigyelték, amikor egy-egy álmodó a saját lábát csipkedte. - Arthur - szólt parancsoló hangon, hátrafordulva. - Megtennéd, hogy megcsíped magad? - Igen. - Nos, ez elég bizonyíték arra, hogy ébren vagy? - Kétlem. A látomás szomorú szemeket meresztett rá. - Ettől féltem - mondta, és visszatért a szoba sarkába, ahol bonyolult részleteket kezdett idézgetni Burton, Jung, Hippokratész és Sir Thomas Browne műveiből. Öt perccel később az egyik tenyerébe csapott a másik öklével, visszamasírozott a gyertyaláng fénykörébe, mintha Kleopátra ágya, amiről éppen beszélt, eszébe juttatott volna valamit. - Ide hallgass - mondta: - Álmodtál valaha szagokról? - Hogy álmodtam-e szagokról? - Ne ismételj. - Nem hiszem... - Jól van. Helyes. Már álmodtól látványokról, igaz? Meg érzésekről is. Már mindenki álmodott érzésekről. Talán még ízekről is álmodhattál. Emlékszem, amikor vagy két hétig nem ettem, mert megfeledkeztem minden ilyesmiről, csokoládépudingról álmodtam. Épp hogy csak megkóstolhattam, máris eltűnt előlem. A kérdés most az, álmodtál-e valaha szagokról. - Nem hiszem, hogy előfordult velem ilyesmi. Legalábbis nem emlékszem. - Biztosnak kell lenned benne. Ne bámulj úgy rám, mint egy őrültre, édes öregem, hanem próbálj segíteni. Előfordult már veled, hogy az orrod is szerepet kapott álmodban? - Soha. Nem emlékszem rá, hogy szagokról álmodtam volna. - Biztos vagy ebben? - Abszolút. - Akkor szagold meg ezt! - kiáltotta a nekromanta. Lerántotta fejéről a süvegét, és Arthur orra alá tartotta, egerestől, békástól és lazachorgászathoz alkalmas csalistól, amit az előbb nem vett észre. - Fúj! - Nos, álom vagyok? - Ennek nincs kifejezetten álomszaga. - Hát akkor... - Merlin - szólt a király. - Nem érdekes, hogy álom vagy-e, vagy sem. A lényeg az, hogy itt légy. Ülj le, és legyél türelmes egy kicsit, ha képes vagy rá. Meséld el, hogy miért látogattál meg. Beszélj. Mondd, hogy azért jöttél, hogy megments minket ettől a háborútól. Az öregúr most, hogy ilyen cseles módon min-den kétséget kizáróan bebizonyította állítását,
kényelmesen leült. Immár hajlandó volt mással is foglalkozni, mint az álomkérdés. - Nem £É mondta. - Senkit sem lehet megmenteni semmitől, hacsak az illető nem önmagát menti meg valamitől. Reménytelen dolog bármit is tenni az emberekért, gyakran veszélyes akármit is cselekedni. Az egész fajért csak annyit érdemes tenni, hogy az ember feltölti ötletraktáraikat, ahonnan az emberek szükség esetén szabadon kiszolgálhatják magukat. Ez a módszer is a fejlődést szolgálja, de nem erőlteti senkire a kínálatot, mert azt szabadon el lehet fogadni, vagy el lehet utasítani, de egy évezredet alapul véve mégis van némi halvány remény, hogy megtörténik a haladás. Egyébként ez a filozófusok dolga is, mármint az új távlatok megnyitása. Az viszont már nem tartozik a feladataik közé, hogy elméleteiket ráerőltessék az emberekre. - Eddig mintha nem így beszéltél volna. - Ezt meg hogy érted? - Egész életemben arra buzdítottál... A Lovagiasság és a Kerekasztal, amiket velem fedeztettél fel... Mik voltak ezek, ha nem az emberek megmentésére és cselekvésre ösztönzésére tett erőfeszítések? - Ezek ötletek voltak - vágta rá a filozófus egyszerűen. - Meglehetősen fejletlen elméletek. Korai fázisában minden gondolat tettként kezdődik. A tettek, amiket végrehajtottál, ötletek voltak, természetesen kissé kidolgozatlan elképzelések, de... Valahogy úgy van ez, mint az alapítványok esetében: meg kell alapítani őket ahhoz, hogy komolyabban el lehessen gondolkodni a hatásukról. Te arra tanítottad az embereket, hogy tettekben gondolkodjanak. Most viszont itt az ideje, hogy elméletekben gondolkodjunk. - Tehát az Asztal mégsem volt kudarc... Mester? - Hát persze hogy nem volt az! Kísérlet volt. A kísérletek mindig új kísérletekhez vezetnek, és éppen ez az, amiért eljöttem érted, hogy a menedékünkre kísérjelek. - Készen állok - mondta a király, és őt is meglepte, hogy boldognak érzi magát. - A bizottság rájött, hogy taníttatásodban voltak némi hiányosságok, két fontos dolgokról legalábbis nem hallottál még. Elhatároztuk, hogy mindenképpen pótolni kell ezeket a hiányokat, mielőtt az Ötlet aktív fázisa eléri a végkifejletet. - Mi ez a bizottság? Úgy hangzik, mintha valakik valami jelentést írtak volna rólam. - Meg is tettük. A barlangban majd személyesen is találkozol velük. De most, bocsáss meg, hogy szóba hozom, van még valami, amit el kell intéznünk indulásunk előtt. Merlin bizonytalan tekintettel a lábujjait kezdte szemlélgetni; látszott rajta, nem tudja, hogyan folytassa. - Az emberek elméje - vágott bele végül mégis a magyarázatba - a jelek szerint koruk előrehaladtával egyre jobban megkövesedik. A felszín elhal, mint a vedlésre szánt bőr, és többé nem képes befogadni az impressziókat. Észrevetted már? - Érzek valami merevséget a fejemben... - A gyerekeknek rugalmas plasztikagyuk van - folytatta a varázsló olyan élvezettel, mintha éppen a kaviáros szendvicsekről beszélne. - Egy szempillantás alatt képesek befogadni az újdonságokat. Például, ha valaki fiatal korában tanul nyelveket, számára a szó legszorosabb értelmében gyerekjáték lesz a dolog, ám ha egy középkorú illető kezd hozzá ugyanehhez, pokolian nehéz feladatnak fogja tartani. - Erről már hallottam, ezt az emberek is így gondolják. - A bizottság javaslata éppen emiatt az, hogy ha meg akarod tanulni azokat a dolgokat, amikről most szó van, akkor... khm... Akkor újra kisfiúnak kell lenned, kaptam tőlük egy szert, amitől azzá válhatsz. Nem tudom, elég világos-e... még egyszer Warttá fogsz változni.
- Ha újra végig kell élnem az életemet, akkor inkább ne - felelte a vénember fáradtan. Egymásra néztek, mint az ember és képmása a tükörben; szemeik külső szélét lefelé húztak már az évek mély redői. - Csak egy estére kéne átváltoznod. - Az Életelixírt hoztad el- nekem? - Pontosan. Azt, amit már olyan sokan próbáltak megtalálni. - Ha én valami ilyesmit találtam volna, egész biztos, hogy eldobom. - Remélem, neked nincsenek ostoba előítéleteid a gyerekekkel kapcsolatban - jegyezte meg Merlin gyorsan körbepillantva. - Mert nagyon is valószínű, hogy éppen gyerekként fogunk újjászületni mind. Úgy vettem észre, a felnőtteknek az utóbbi időben szokásukká vált, hogy gyerekesnek tartsák a gyerekeket. Talán azért teszik ezt, hogy megvigasztalják magukat önnön elkorcsosulásukért. Remélem, te nem így érzel? - Mindenki tudja, hogy a gyerekek sokkal intelligensebbek, mint a szüleik. - Mi ketten tudjuk, azok az emberek viszont, akik ezt a könyvet olvassák majd, nem tudják. - Olvasóinknak, abban a másik korban - folytatta a nekromanta zord hangon - pontosan három elméletük lesz abban a csodálatos kobakjukban. Az első az, hogy az emberi faj felsőbbrendűbb, mint a többi. A második az, hogy a huszadik század felsőbbrendűbb, mint az azt megelőzők. A harmadik pedig, hogy a huszadik században élő emberfelnőttek felsőbbrendűbbek, mint a gyerekeik. Ezt az egész illúziót Haladásnak nevezik, és aki megkérdőjelezi ezt, puerilisnek, reakciósnak vagy eszképistának nevezik. Az Elme Diadala, Isten segítsen rajtuk. Egy kicsit elgondolkodott azon, amit mondott, majd hozzátette: - És a tudományos locsifecsi negyedik fő része az, amit antropomorfizmusnak neveznek. Úgy tartják, hogy még a gyerekeik is felsőbbrendűbbek az állatoknál, olyannyira, hogy nem is lehet egymás után említeni egy kisembert meg egy állatot. Ha valaki úgy gondol az emberekre, mint az állatokra, akkor ők elferdítik az elméletet, és azt mondják, hogy az illető az állatot tartja embernek, márpedig ez szerintük nagyobb bűn, mint mondjuk a bigámia. Szerintük elképzelhetetlen, hogy egy tudós ne lenné több, mint egy egyszerű állat. Csip-csip, sőt, csipcsirip-csirip! - Kik ezek az olvasók? - A könyv olvasói. - Miféle könyvé? - Azé, amiben vagyunk. - Egy könyvben lennénk? - Most jobb lesz, ha munkához látunk -r szólt Merlin sietve. Megmarkolta a botját, felgyűrte köntöse ujjait, és merev tekintettel a páciensére bámult. - Kezdhetjük? - kérdezte. Ám a vén király megállította. , - Nem - mondta bocsánatkérő hangon. - Sok-sok év munkájával tettem szert erre a testre és erre az észre. Nem lenne hozzám méltó, ha megváltoztatnám bármelyiket is. Nem vagyok túl büszke ahhoz, hogy gyerek legyek, Merlin, de túl öreg vagyok már az ilyesmihez. Ha a testem megfiatalodna, képtelen lenne otthont adni ennek a fáradt, vén elmének. Ha viszont mindkettőt átváltoztatnád, semmivé Válna a hosszú évek munkájával megszerzett tudás. Hidd el, Mester, csupán erről van szó. Meg kell őriznünk azt a testet és elmét, amit Isten nekünk adományozott. A varázsló leeresztette a botját. - De az agyad! - mondta panaszosan. - Hiszen olyan, akár egy megkövült szivacs! Talán nem szeretnél újra fiatal lenni és fürge, nem szeretnéd, ha újra hajlana a térded? A fiatalok
boldogok, nem igaz? Úgy gondoltuk, ezzel örömet szerzünk majd neked. - Tényleg kellemes lenne, és köszönöm, hogy gondoltatok rá. De az élet nem azért van, hogy folyamatos boldogságból álljon. Azt hiszem, valami más célt szolgál. Merlin tűnődve rágcsálni kezdte a botja végét. - Igazad van - sóhajtott végül. - Kezdettől fogva elleneztem az ötletet. De valamit tennünk kell, hogy felélénkítsük az agyadat, különben képtelen leszel befogadni az új elméletet. Azt hiszem, akkor sem lenne értelme egy agymasszázsnak, ha végre tudnám hajtani. Talán mégis magammal kellett volna hoznom a galvánelemeimet, az infravöröseimet és az ibolyán inneniket, a szabókrétáját és a többi cókmókot; egy adag ] adrenalint, meg egy csipetnyi fokhagymát. Vagy mégis csináljam meg? - Ha úgy gondolod, ez a megoldás... Merlin a jól ismert mozdulattal a levegőbe nyújtotta a kezét - a tárgyak engedelmesen materializálódni kezdtek, és pontosan úgy kerültek elő, ahogy mindig is.
3. A kezelés kellemetlen volt. Olyan érzést kel-tett, mint amikor valakinek a haját vad erőszakkal a megszokottal ellentétes irányba fésülik, vagy mint mikor egy szörnyű masszőr, aki mindenáron el akarja lazítani a pácienseit, kitekeri az ember bokáját. A király a széke karfáit markolászta, lehunyt szemmel a fogait csikorgatta és izzadt. Amikor kinyitotta a szemét, azon az estén már másodszor, mintha egy egészen más világot látott volna, mint korábban. - Szent egek! - kiáltotta talpra ugorva. Amikor felemelkedett a székből, nem a csuklóira nehezedett, mint az öreg emberek szokták, hanem a tenyereire és az ujjperceire. - Nézd, milyen beesett ennek a kutyának a szeme! A gyertyák fénye hátulról tükröződik elő belőle, és nem elölről; olyan, mintha egy csésze alján pislognának. Ezt eddig miért nem vettem észre? És nézd csak, van egy lyuk Bathsheba fürdőkádján, amit be kéne foltozni. Mi ez a bejegyzés a 1 könyvben? Susp. ? Ki kényszerített rá minket, hogy embereket akasszunk? Senki sem érdemli meg az akasztást. Merlin, miért nem csillan fény a szemedben, amikor kettőnk közé állítom a gyertyákat? Ez eddig miért nem jutott eszembe? A fény vörösen jön egy rókából, zölden egy macskából, sárgán egy lóból, sáfránysárgán egy kutyából... És nézd ennek a sólyomnak a csőrét; olyan fogak vannak benne, mint egy fűrészé! A vándorsólymoknak és a karvalyoknak nincs foguk. Ez bizonyára a falco egyik sajátossága. Milyen különleges dolog egy sátor! A fele 2 megpróbálja felnyomni, a másik fele pedig lehúzni. Ex nihilo res fit . És nézd ezeket a sakkembereket! Sakk-matt! No, most újra megpróbálkozunk azzal a jó húzással... Képzeljünk el egy rozsdás zsanért egy kertkapun, amit fordítva szereltek fel, vagy amin a kapu már a felakasztása óta ferdén lóg, és ezért a zsanér az eltelt évek során sohasem fordulhatott teljesen be, legfeljebb csak akkor, ha ráütöttek egy kalapáccsal, vagy megemelték a kaput, és úgy erőltették a kapufélfához. Képzeljük el, hogy ezt a régi zsanért lecsavarozzák, dörzspapírral lecsiszolják, megfürdetik parafinban, finom homokkal kifényesítik, gondosan megolajozzák, aztán egy szakértő mester visszaszereli, de most úgy, hogy egyetlen apró kézmozdulatra - vagy akár egy tollpihe érintésére - rendesen becsukódik és kinyílik. El tudja képzelni, mit érezhet ekkor az a bizonyos zsanér? Győzedelmes érzések lehetnek ezek, hasonlatosak ahhoz, amit a láz után lábadozó betegek éreznek. Alig várja, hogy újra elfordulhasson, hogy végrehajthassa azt a bizonyos kecses, és most már sikeres mozdulatot. Mert a boldogság csupán a rendeltetés betöltésének mellékterméke, ahogy a fény is mellékterméke a vezetékekben áramló elektromos feszültségnek. Ha az áram nem áramolhat
megfelelően, nem keletkezik fény. Ezért van az, hogy aki keresve kutatja a boldogságot, sohasem találja meg. Az embernek arra kell törekednie, hogy olyan legyen, mint egy jól működő zsanér; mint az akadálytalanul áramló elektromos áram; mint a lábadozó, kinek szemei a fejfájás és a láz miatt hosszú ideje guvadtan kuporogtak a szemgödrökben, és fájdalmas volt minden mozdulatuk, de most hirtelen olyan könnyedén fordulnak oldalra, amilyen könnyedén az egészséges halak úsznak a tiszta vízben. A szemek működnek, az áram áramlik, a zsanér elfordul. így aztán a fény ragyog. Ez a boldogság: a helyes működés... - Nyugalom - csitította Merlin. - Végül is, nem késsük le a vonatunkat. - Mi az a vonat? - Elnézést. Ez csak egy amolyan szólásmondás, amit az egyik barátom használt az emberi ténykedés megmagyarázására. Mellesleg úgy nézel ki, mintha jobban éreznéd magad. Ha gondolod, akár most rögtön elindulhatnánk a barlangba. - Azonnal. Nem is morfondíroztak tovább, felemelték a sátor ajtóvásznát, és távoztak, magára hagyva az alvó agarat, bámulja csak egyedül a sólymot, meg a fejére húzott csuklyát. Ahogy meghallotta a sátorvászon suhogását, az elvakított madár párszor felrikoltott. Mindkettejük számára üdítő volt a séta. A vad szél és sebes lépteik lendülete jobbra-balra csapkodta a vállukra a szakállukat. Amikor szembefordultak a széllel, az úgy megcibálta őket, hogy olyan érzésük támadt, szőrzetük helyén zizegő papírtincsek vannak csupán. Gyors léptekkel haladtak a Salisbury-síkságon, elhaladtak Stonehenge gondolatébresztő oszlopai mellett, ahol Merlin csak úgy futtában egy kiáltással üdvözölte az ősi isteneket, akiket Arthur nem láthatott: Cromot, Beit meg a többieket. Elszáguldottak Wiltshire fölött, elhaladtak Dorset alatt, és keresztülvágtattak Devonon, de olyan sebesen ám, amilyen gyorsan egy éles penge egy darab sajtról lemetsz egy szeletet. A síkságok, a dombos vidékek, az erdők, a mocsarak és a buckák mind a hátuk mögé kerültek. A csillámló folyók egy forgó kerék küllőinek gyorsaságával suhantak el mellettük. Cornwallban megálltak egy kicsit, éppen egy hatalmas vakondtúrásra emlékeztető ősi domb mellett, aminek az oldalában egy sötét nyílás látszott, - Bemegyünk. - Már jártam ezen a helyen - suttogta a király, olyan mozdulatlanul állva, mintha merevkór kínozná. - Igen. - Mikor? - Szerinted? A király kutatni kezdett az agyában, de csak a szívében érzett valami emléknyomot. - Nem tudom - mondta mégis. - Nem emlék-szem. - Gyere, nézd meg. Végigmentek egy folyosólabirintuson, elhaladtak a hálókamrákhoz, a szemétdombokhoz, a raktárakhoz vezető járatok mellett, meg azok mellett is, amelyeknek a végén olyan helyiségek voltak, ahova az ember akkor szokott menni, ha kezet akar mosni. A király végül megállt, ujjait a folyosó végében álló ajtó kilincsére tette, és így szólt: - Tudom, hol vagyunk. Merlin ránézett. - Ez az a borzodú, ahová gyerekkoromban lemásztam. - Igen. Az. - Merlin, te gazember! A fél életeimet azzal töltöttem, hogy bánkódtam utánad, mert azt hittem, kibeleztek, akár egy békát, most meg kiderül, hogy egész idő alatt egy társalgóban ücsörögtél, és egy borzzal vitatkoztál!
- Nyisd ki az ajtót, és nézz be. A király kinyitotta az ajtót. Rögtön ráismert a szobára, Ott voltak a rég halott borzok portréi, akiket bölcsességük vagy éppen jóságuk tett híressé; ott voltak a világító bogarak meg a mahagóni legyezők, és a rekeszes palacktartók is. A molyrágta köntösök és a pecsétes bőrrel kárpitozott székek, de ami a legfontosabb, ott voltak Arthur legrégibb barátai is, annak a bizonyos abszurd bizottságnak a tagjai. A bizottsági tagok félénken felálltak, hogy üdvözöljék a királyt. Megzavarta őket alázatuk, részben azért, mert oly régóta vártak erre a találkozásra, részben pedig azért, mert eddig még egyszer sem találkoztak valódi királyokkal, így tartottak attól, hogy Arthur esetleg más lesz, mint valamikor volt. Ennek ellenére úgy döntöttek, megpróbálják stílusosan végigcsinálni a dolgot. Úgy gondolták, az lesz a leghelyénvalóbb, ha felállnak, esetleg meg is hajolnak, és egy kicsit el-mosolyodnak. Korábban már komoly vitákat folytattak egymás közt arról, hogy szólítsák-e Arthurt „Felségnek", vagy esetleg „Sir"-nek, hogy meg kell-e csókolniuk a kezét, hogy mennyit változott, mióta utoljára látták, és hogy egyáltalán emlékszik-e még rájuk. Körben álltak a tűz körül; a borz olyan gyorsan pattant fel a helyéről, hogy az ölében tartott írásköteg a kandallórácsra esett; T. hatrix, a vízisikló szétbontotta kígyótestét, és kivillantotta ébenfekete nyelvét, hogy szükség esetén megcsókolja a királyi kezet; Arkhimédész izgatottan, élvezettel bólogatott, félig kiterjesztette szárnyait, és úgy csapkodott velük, mint egy madárfióka, ha enni kér; Balin életében először bizonytalannak látszott, mert attól tartott, hogy Arthur elfelejtette már; Cavallt annyira hatalmába kerítették az érzései, hogy kénytelen volt félrehúzódni egy sarokba, mert rosszul lett; aztán ott volt a kecske is, aki császárnak kijáró tisztelgéssel üdvözölte Arthurt; ott volt a sün is, a hűséges, egyenesen állt a körben, kissé távolabb a többiektől, mert nem csak patriotizmussal volt tele, és vággyal, hogy a király észrevegye, hanem bolhával is. Még a hatalmas kitömött csuka is ott volt, a kandallópárkány fölött, az Alapító alatt, és mintha még ő is üdvözölte volna a királyt merev pillantású szemeivel. - Ó, pajtások! - kiáltotta a király. Erre aztán valamennyien elpirultak, és csoszogni kezdtek, és olyasféléket mondtak, hogy a király bocsásson meg nekik, amiért ilyen egyszerű az otthonuk, meg „Üdvöz légy, felséges király", meg „Ki akartuk tenni a zászlót, de elveszett", meg „Nem lett nedves felséges lábad?", meg „Itt jön a nagy úr!", meg „Ó, milyen csodálatos újra látni téged ennyi év után!" A sün mereven tisztelgett, és felkiáltott: - Uralkodj Britannia fölött! A következő percben egy megfiatalodott Arthur rázott velük kezet, mindőjükkel, és meg is csókolta őket, még a hátukat is megveregette, és a végén szem nem maradt szárazon. - Nem tudtuk... - szipogta a borz. - Attól tartottunk, már elfelejtetted... - Hogy szólítsunk, „felségnek", vagy inkább azt mondjuk, hogy „Sir"? Arthur azon nyomban megfelelt erre a kérdésre. - Egy császárt felségnek kell szólítani, de egy közönséges királynak elég, há Sir-nek nevezik. Ettől a pillanattól kezdve aztán mindannyian a régi Wartot látták benne, és nem is foglalkoztak többé a dologgal. Amikor az izgalom alábbhagyott, Merlin becsukta az ajtót, és kezébe vette az irányítást. - Nohát - mondta. - Rengeteg dolgunk van, és nagyon rövid az idő. Tessék, király, van ott egy szék a számodra a körben, a főhelyen. Oda kell ülnöd, mert te vagy a vezérünk, és te vagy az, aki a munka nehezét végzi, és elszenvedi a kínokat. Ami pedig téged illet, süni, te vagy a soros pikolófiú, szóval jobban tennéd, ha hoznád azt a madeira bort, de gyorsan ám! Adj
mindenkinek egy nagy bögrét, aztán végre elkezdhetjük a megbeszélést. A sün az első bögrét Arthurnak nyújtotta át. Behajlított térddel szolgálta ki a királyt, de egyik göcsörtös hüvelykujját belelógatta a pohárba. Azután tovább lépett a többiekhez, a néhai Wart pedig kényelmesen körülnézett. A társalgó egy kissé megváltozott legutolsó látogatása óta, és ez azt sejttette, a tanítómester személyiségében is változás történt. Például minden szabad széken, de a padlón és az asztalokon is több ezer különféle könyv hevert nyitva, bizonyos fontosnak ítélt részeknél megjelölve. Gazdájuk megfeledkezhetett róluk - bizonyára olyasmit nézett ki belőlük, amire a jövőben lesz majd szüksége -, mert mindegyiket finom porréteg lepte. Ott voltak Thierry és Pinnow könyvei, meg Gibboné, Sigismondié, Duruyé, Prescotté és Parkmané, Jusserandé és d'Altoné, Tacituszé és Smith-é, Trevelyané és Hérodotoszé, Decin Millmané és MacAllisteré, Geofifrey of. Monmouth-é és Wellsé és Clausewitzé és Giraldus Camrensisé - többek között az Angliáról és Skóciáról írt könyv elveszettnek hitt utolsó kötetei meg Tolsztoj Háború és békéje, Anglia képregényes történelme, meg a Szász krónika és a Négy mester. Ott volt de Beer Gerincesek zoológiája, Elliott-Smith Esszék az ember evolúciójáról című műve, Eltringhamtól A rovarok érzékszervei, Browne-tól az Otromba hibák, meg Aldrovandus és Matthew Paris könyvei, egy Physiologus Bestiárium, Frazer összegyűjtött munkái, de még A. B. Cook Zeusza is. Enciklopédiák, emberi és más testeket ábrázoló szemléltető táblák, referenciakönyvek mindenféle és fajta madárról meg állatról, mint például Witherbyé; szótárak, logaritmustáblák, a D. N. B. egész sorozatai. Az egyik falon egy táblázat függött - Merlin kézírásával készült, és párhuzamos oszlopai tartalmazták az emberi faj történelmének eseményeit, az utolsó tízezer évre vonatkozóan. Az asszírok, a sumérek, a mongolok, az aztékok stb., mindegyikről különböző színű tintával írtak, és az A. D. meg a Kr. E. jelzések a függőleges oszlopoktól balra szerepeltek, szóval az egész úgy nézett ki, mint valami időrendi összesítés. Aztán, egy másik falon, és ez még érdekesebb volt, egy másik táblázat a különböző állatfajok tündöklését és bukását elemezte, az utolsó egymilliárd évre vonatkozóan. Amikor egy faj kihált, a Vonala találkozott a vízszintes aszimptotá- val, és eltűnt. A legutóbb kihaltak között az ír nyári lúd is szerepelt. Egy térkép, tálán csak szórakozásból készült, azt mutatta, hol fészkeltek előző tavasszal a környékbeli madarak. A szoba egyik sarkában, jó távol a tűztől egy munkaász- tal állt, rajta egy mikroszkóp, aminek a lencséi alatt, a tárgylemezek között egy hangya idegrendszere hevert. Ugyanazon az asztalon emberektől, emberszabású majmoktól, halaktól és vadludaktól származó koponyák bevertek, mind darabokra szedve, hogy meg lehessen vizsgálni a neopalliumok és a corpus striatumok közötti hasonlóságot és különbséget. Egy másik sarkot laboratóriumnak rendeztek be; itt káprázatos összevisszaságban álltak a lombikok, a csövek és tégelyek, a pörgetőgépek, a baktériumtenyészetek, a petricsészék és palackok, rajtuk efféle címkék: „agyalapi mirigy", „adrenalin", „bútorfény", ,Venticatchellum-féle curry-por" meg „De Kuyper's Gin". Ez utóbbi címkére ceruzával még ráírták, hogy „a palackban levő folyadék szintje meg van JELÖLVE". Aztán voltak még dobozok is, amikben élő szöcskék, sáskák és más rovarok nyüzsögtek. A padlónak azokat a részeit, amiket nem takartak be a könyvek, a varázsló múló hóbortjainak maradványai borították: krikettütők, kötőtűk, linóleumvágó szerszámok, papírsárkányok, bumerángok, enyv, szivarosdobozok, házi készítésű fafúvós hangszerek, szakácskönyvek, egy zúgattyú, egy teleszkóp, egy bádogdobozban szemzőviasz, végül a kupac alján egy Fortnum&Mason feliratú gyümölcsös láda. A vén király felsóhajtott, és ahogy körülnézett, megfeledkezett a valós világról. - Nos, borz - mondta Merlin, aki fontoskodva járkált a szobában - add ide az utolsó megbeszélésről készült jegyzőkönyvet. - Nem csináltunk jegyzőkönyvet. Nem volt tintánk.
- Nem baj. Akkor add ide a Nagy Victoria- kori Gőgről készült feljegyzéseket. - Azzal gyújtottunk be. - A mindenit! Akkor add ide a Próféciákat - Ez megvan. - közölte a borz büszkén, és összekaparta azt a papírköteget, ami a kandallórácsra esett, amikor a király érkeztekor felállt. - Már előkészítettem - magyarázta. - Sejtettem, hogy szükség lesz rá. A papírköteg közben már tüzet fogott, így aztán amikor a borz ráfújt, és a varázslóhoz vitte, kiderült, hogy a lapok fele elégett. - Ez már aztán bosszantó! Mit csináltatok az „Értekezések az emberről", és a „Disszertáció a hatalomról" című feljegyzésekkel? - Egy perccel ezelőtt még itt volt a kezem ügyében. A szerencsétlen borz - aki mellesleg a bizottság titkára volt, de nem állt hivatala magaslatán - rövidlátó szemeit kimeresztve kotorászni kezdett a bumerángok között. Látszott rajta, rettenetesen szégyelli magát, és nagyon izgatott. Ekkor megszólalt Arkhimédész: - Könnyebb lenne a papírok nélkül, Mester. Jobb volna, ha csak beszélgetnénk. Merlin rábámult. - Csak el kellene magyaráznunk a dolgokat - kontrázott T. hatrix is. Merlin most felé fordult. - Végül úgyis ezt kellene tennünk - erősítette meg Bálin. - Erre mindenképpen sor kerülne. Merlin duzzogni kezdett. Gavallt, aki titokban közelebb lépett a királyhoz, és könyörgő tekintettel az ölébe hajtotta a fejét, nem érdekelte a dolog. A kecske a tűzbe bámult drágakő szemeivel. A borz bűnbánó arccal újra leült, a sün azonban, aki távol a többiektől, ölbe tett kézzel egy sarokban ücsörgött, most hirtelen megszólalt. - Beszéljünk néki. Mindenki meglepetten nézett rá, de ő ettől nem jött zavarba. Jól tudta, miért húzódik távol tőle mindenki, amikor leül valahová, de azt is tudta, ennek ellenére őt is megilletik bizonyos jogok. - Beszéljünk néki - ismételte. Erre a király így szólt: - Nagyon szeretném, ha elmondanátok nekem. Ebben a pillanatban ugyanis semmit sem értek, kivéve talán azt, hogy azért kerültem ide, mert be kell foltoznunk néhány lyukat a tudásomon, amit nem egészen köznapi módon szereztem. Lennétek olyan szívesek, hogy az elejétől elmagyaráznátok mindent? - A baj csak az mondta Arkhimédész hogy nehéz eldönteni, hol az eleje. - Akkor beszéljetek talán a bizottságról. Miért hoztátok létre, és mit akartok elérni? - Úgy is lehetne mondani, hogy mi vagyunk az Emberi Hatalom Természetét Kutató Bizottság. Megpróbáljuk megfejteni a titkotokat. - Ez egy Királyi Bizottság - magyarázta a borz büszkén. - Úgy gondoltuk, hogy egy ilyen, különböző állatokból álló csoport kép?es lehet olyasféle tanácsokkal előállni, amik..: Merlin nem türtőztette tovább magát. Az imént megsértődött ugyan, de képtelen volt tovább hallgatni. - Elnézést - mondta. - Én pontosan tudom, hol kezdjük, és el is kezdem. Mindenki figyeljen. - Drága Wartom - folytatta, miután a sün, olyan hangon, mintha csak azt mondaná, hogy „Parancs, értettem", felkiáltott, hogy „Halljuk, halljuk". - Meg kell, hogy kérjelek, próbálj visszaemlékezni arra az időre, amikor megkezdtem tanításodat. Emlékszel?
- Igen. Az állatokkal kezdted. - Pontosan. Eszedbe jutott már, akár egyszer is, hogy az egészet nem csupán szórakozásból csináltuk? - Nos, elég szórakoztató volt... - De miért, kérdem én, miért éppen az állatokkal kezdtük? - Gondolom, éppen ezt akarod most elmondani. A varázsló egymásra tette lábait, összefűzte melle előtt a karjait, és fontoskodva összeráncolta a homlokát. - Ezen a világon kétszázötvenezer különböző állatfaj él - mondta -, és most nem törődünk a növényekkel. Az állatok közül nem kevesebb, mint kétezer-nyolcszázötven emlős, akárcsak az ember. Mindegyik faj ismeri a politika ilyen vagy olyan fajtáját. Ez volt az, amiben öreg barátom, Arisztotelész tévedett, amikor azt állította, hogy az ember az egyetlen politikus alkatú állat. Viszont az ember az, amelyik a többi kétszáznegy-venkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc fajtól eltérően folyamatosan és tragikusan változtatja és fejleszti a politikáját, méghozzá anélkül, hogy akár egyszer is felemelné a fejét, hogy legalább egyetlen pillantást vessen az őt körülvevő világban megtalálható majd negyedmillió példára. Ami még különcebbé teszi az embert az az, hogy a többi élőlény így vagy úgy már az emberi faj ki-alakulása előtt több ezer évvel megoldotta a problémáit. A bizottság tagjai helyeslően mormogni kezdtek, a vízisikló pedig szelíden hozzátette: - Ez volt az oka annak, király, hogy Merlin megpróbálta megismertetni veled a természetet. Azt remélte, miközben megoldod az eléd állított problémákat, körülnézel egy kicsit. - Minden állat politikája a Hatalom birtoklásán alapszik - magyarázta a borz. - De nem értem... - kezdte a király, talán csak azért, hogy mondjon valamit. - Hát persze hogy nem érted! - mondta Merlin. - Szerinted az állatoknak nincs politikája. De fogadj el egy tanácsot: gondold jobban végig a dolgot. - Miért, van nekik? - Hát persze hogy van! Méghozzá nagyon is hatékony. Némelyik állat kommunista vagy fasiszta, mint például a hangyák legtöbbje. Némelyikük anarchista, mint mondjuk a vadludak. Vannak szocialisták, mint némelyik méh. Aztán az állatoknál felfedezhetünk még egy sor más ideológiai irányzatot is. Még azt sem jelenthetjük ki határozottan, hogy a háromezer hangya alfaj mindegyike fasiszta lenne. Az állatok nem két csoportra oszlanak, nem csupán dolgozók meg katonák vannak közöttük. Vannak például bankárok, mint mondjuk a hörcsög, meg számlatulajdonosok, mint a medve, aki a saját zsírjából él. A fészkek, a vackok, az odúk mindmind magántulajdont képeznek. Mit gondolsz, hogyan tudnának együtt élni mondjuk a hollók, a nyulak, a fürge csellék és a többi, csoportban élő állatfaj tagjai, ha nem találták volna meg már rég a választ a demokrácia és a hatalom kérdéseire? Ezt a kérdést a bizottság már valószínűleg kivesézhette, mert a borz közbeszólt, mielőtt a király bármit felelhetett volna. - Egyetlen dolog van csupán - mondta ami egyedül az emberek számára létezik, amihez a természetben még csak hasonlót sem lehet találni. És ez a kapitalizmus. Merlin szomorúnak látszott. - És - tette hozzá a borz -, mivel nincs rá példa a természetben, ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus természetellenes. A borz külseje, ideje említést tennünk róla, teljes mértékben oroszos volt. A többi állattal együtt az elmúlt néhány évszázadban ő is annyit vitatkozott a varázslóval, hogy megtanulták, hogyan tudják kifejezni magukat a magas mágia szavaival - már mind éppen olyan magától értetődően beszéltek bolsevikokról és nácikról, mintha csak koruk lollardjait vagy Korbácsosait
emlegetnék. Merlin - aki rendíthetetlen konzervatív volt, s ez az ő esetében inkább progresszivizmust jelentett, hiszen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy visszafelé élt - bágyadtan védekezett. - A parazitizmus - mondta - a természet egyik ősi, és igen figyelemreméltó alkotórésze. Példának okáért itt van a kakukk és a bolha esete. - De mi most nem parazitizmusról beszélünk. Mi most a kapitalizmusról szólunk, amit egészen pontosan definiáltak már. Vagy esetleg tudsz példát mondani arra, akár egyet is, hogy egy faj bizonyos egyedei saját fajuk más egyedeinek munkájából élnek? Még a bolhák sem szívják ki más bolhák vérét. Merlin erre így felelt: - Vannak bizonyos emberszabású majmok, amelyeket ha fogságban tartanak, tanácsos szemmel tartani őket. Ha fogvatartóik nem elég óvatosak, a domináns egyedek hajlamosak lennének megfosztani társaikat az élelemtől. Még akkor is eleszik másoktól a táplálékot, ha a végén felöklendezik, miközben a többiek éheznek. - Ez elég ingatag példa. Merlin összefűzte az ujjait, és még szomorúbbnak látszott, mint addig. Végül mégis összeszedte maradék bátorságát, mély lélegzetet vett, és szembenézett az igazsággal. - Igen, a példa valóban nem a legjobb - jelentette ki. - A természetben tényleg lehetetlen példát találni a kapitalizmusra. Alighogy kiejtette e szavakat, kezei egy villám-gyors mozdulattal eltávolodtak egymástól, és öklével a tenyerébe csapott, p - Megvan! - kiáltotta. - Tudtam, hogy igazam van a kapitalizmussal kapcsolatban! Rosszul közelítettük meg a kérdést. - Nem először történik velünk ilyesmi. - A fajok fő jellemzői majdnem minden esetben idegenek más fajok számára. Csupán az, hogy a természetben nem találunk példát a kapitalizmusra, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus természetellenes és rossz lenne az ember számára. Ennyi erővel akár azt is kijelenthetnénk, hogy a zsiráf számára rossz, hogy a fák koronáját legeli le. Attól, hogy egyetlen más növényevőnek sincs olyan hosszú nyaka, mint neki, ez még nem természetellenes. Vagy mondjuk azt is állíthatnánk, hogy az első kétéltű hibát követett el, amikor kimászott a vízből, hiszen egy addig példa nélküli dolgot hajtott végre. A kapitalizmus az ember sajátossága, ahogy az agyveleje is az. A természetben egyetlen más élőlény sincs, amelyik az emberéhez hasonló aggyal rendelkezne. Ez nem azt jelenti, hogy természetellenes, hogy az embernek ilyen agya van. Éppen ellenkezőleg. Ez csupán azt jelenti, hogy az embernek van valamije, amit használnia kell. Ugyanez a helyzet a kapitalizmussal is, mert ez, akárcsak az agy, az ember egyik sajátossága, a korona ékköve! Most, hogy jobban belegondolok, a kapitalizmus talán éppen a fejlett agy birtoklásának következménye. Mert ha nem így van, akkor miért csak az olyan lényeknél fedezhetjük fel a kapitalizmus nyomait, amelyek - mint az előbbi példámban szereplő emberszabású majmok - antropoidok, és az emberéhez hasonló aggyal rendelkeznek? Igen, igen, tudom, mindig is léteztek kisebbfajta kapitalisták. Tudom, hogy az én fiatalkoromban élt oroszoknak igencsak nyomós okuk volt arra, hogy gyökeresen megváltoztassák elméleteiket. Az igazság azonban az, hogy egy páratlan, kivételes dolog nem feltétlenül helytelen. Éppen ellenkezőleg: attól helyes, hogy példa nélküli. Természetesen az ember számára helyes és jó, és nem a többi állatnak. Ez pedig azt jelenti... - Rájöttél már - kérdezte Arkhimédész -, hogy hallgatóságod egyetlen szót sem értett jó néhány perce tartó monológodból? Merlin elhallgatott, felnézett tanítványára, aki tágra nyílt szemekkel próbálta követni a
párbeszédet, egyik arcról a másikra pillantva. - Elnézést. A király szórakozott hangon motyogta, mintha csak magában beszélne: - Buta voltam? - kérdezte lassan. - Buta voltam, hogy nem vettem észre az állatokat? - Buta! - kiáltotta a varázsló, újra diadalmasan, mert igencsak felvidította az, amire a kapitalizmussal kapcsolatban sikerült rájönnie. - Végre egy igazságmorzsa egy ember ajkain! 3 Nunc dimittis! És azon nyomban felugrott kedvenc vesszőparipája hátára, hogy minden irányba elvágtasson rajta. - Az emberi faj merészsége - kiáltotta - egyenesen megdöbbentő. Vegyünk egy végtelen univerzumot, jelöljünk ki benne egy aprócska napot, és vegyük szemügyre a nap körül keringő bolygócskát, amit Földnek nevezünk. Vessünk egy pillantást a miriád algára, vagy, hogy is hívják azokat az izéket, nézzünk rá a tengerre, a megszámlálhatatlan mikrobára, haladjunk hátra, a negatív előjelű univerzum felé, amiben mi magunk is élünk. Vessünk egy pillantást arra a negyedmillió fajra, amiről az előbb beszéltem, és arra a hatalmas mennyiségű időre, amióta ezek léteznek. Ezután nézzünk az emberre, erre a csökevényes lényre, akinek szemei, a természet nézőpontjából nézve alig nyíltak ki jobban, mint egy párnapos kutyakölyöké. Tessék, íme az ember, a... a mumus... - Merlin olyan izgatott volt már, hogy beszéd közben nem maradt ideje a legmegfelelőbb szó kiválasztására. - Íme az ember, aki homo sapiensnek nevezi magát, sőt, ennél is tovább megy, mert a teremtés koronájának hiszi önmagát, mintha a teremtésnek lenne m valami olyasféle koronája, amilyet például az a bamba Napóleon a saját fejére húzott! Íme az ember, aki lenézi a többi állatot, sőt, Isten bocsá lenézi saját őseit is! Ez a Nagy Victoria-kori gőg, a tizenkilencedik század bámulatos, szavakkal ki sem fejezhető önteltsége. Nézzük csak meg egy kicsit Scott történelmi regényeit, amelyekben az emberi lények, csak azért, mert pár száz évvel korábban éltek, úgy beszélnek, akár egy rakás parazsas ágymelegítő! Az ember, a büszke ember ott áll a huszadik században, és tökéletesen biztos abban, hogy faja a „fejlődés" ezeréves útján halad, de közben mindent megtesz, hogy apró cafatokra robbantsa saját fivéreit Mikor tanulják meg már végre, hogy millió év kell ahhoz, hogy egy madár egyetlen tolla észrevehetően megváltozzon? De az ember ott áll, lebeg az időben, akár egy nehézkes bárka, és közben azt hiszi, mindent megváltoztatott maga körül, mert sikerült felfedeznie a robbanómotort. Az ember ott áll, Darwin óta egyfolytában, mert már hallott valami olyasféle dologról, amit evolúciónak neveznek. Nem képes tudomást venni arról a tényről, hogy az evolúció millió éves ciklusokban zajlik, és azt hiszi, az ő faja a középkor után kezdett el fejlődni. Lehetséges, hogy a robbanómotor evolúciója azóta zajlott le, de az emberé semmiképpen sem. Nézzünk rá, nézzük, amint olyasmit csinál, amit egyetlen más emlős sem: kuncorászik saját ősein. Mint például abban a kibírhatatlan Egy jenki Arthur király udvarában című könyvben is. Azt a rézfánfütyülőjét a mindemnek! És a saját képére formálja Istent!' Higgyétek el, azok az úgynevezett primitív népek, amelyek egy-egy állatot imádtak istenként, nem is olyan ostobák, amilyennek az emberek általában tartják őket. Vagy ha azok is, legalább alázatosak. Mert miért ne jöhetett volna Isten a földre példának okáért egy földigiliszta képében? Sokkal több giliszta létezik, mint ahány ember, és sokkal több hasznot is hajtanak. Egyáltalán, mire megy ki ez az egész? Honnan ez a káprázatos felsőbbrendűségi érzés, ami a huszadik századot a középkor fölé, a középkort pedig a primitív népek és a szabadon élő állatok fölé sorolja? Valóban ilyen ügyesen kontrollálja az ember önnön hatalmát, kegyetlenségét és sajátosságait? Mit csinál tulajdonképpen? Kannibálként lemészárolja saját fajtája egyedeit! Tudjátok, hogy a számítások szerint 00 és 900 között az angolok összesen négyszáztizenkilenc, a franciák pedig háromszázhetvenhárom éven keresztül
háborúskodtak? Tudjátok, hogy Lapouge szerint Európában minden évszázadban tizenkilencmillió embert ölnek meg, és hogy a történelem kezdete óta kiontott vér elegendő lenne egy hétszáz liter/órás folyadékmennyiséggel üzemelő szökőkút működtetéséhez? És hadd mondjak el még valamit, király. Ha az ember ténykedését figyelmén kívül hagyjuk, háború alig-alig létezik a Természetben. A kétszázötvenezer fajból talán tucatnyi van, amelyik háborúzni szokott. Ha a Természet valaha akár egyetlen pillantást vetne az emberre, egészen biztos, hogy megrémülne a látványtól. - És végül - mondta a varázsló könnyed hangon, - ha figyelmen kívül hagyjuk az ember morálját, felmerülhet a kérdés, pusztán fizikai szempontból fontos-e ennek a vad lénynek a létezése. Vajon a Természet jobban észrevenné-e, mint mondjuk egy levéltetvet, egy korallférget? Mennyivel fontosabb létezése a Föld számára, mint bármely más élőlényé?
4. A királyt meghökkentette ez a rengeteg szónoklat, de azért udvarias maradt. - Lehet, hogy a Természet jobban figyel ránk. Talán éppen a tetteink tesznek minket fontossá. - Hogyan? - kérdezte tanítója szenvedélyesen. - Nos, azt hiszem... Ha például az épületekre nézünk, amiket felhúztunk a Földön, a városokra, a megművelt földekre... - A Nagy Korallfal - szólt közbe Arkhimédész a mennyezetet bámulva - ezer mérföld hosszúi és teljes egészében rovarok építették. - De az csak egy korallzátony... Merlin a tőle megszokott mozdulattal vágta a padlóra süvegét. - Hát már sohasem fogod megtanulni az objektív gondolkodásmódot? - kérdezte. - Erre a korallrovar azt felelhetné, és teljes joggal, hogy London pedig csak egy város. - De ha a világ összes városát egymás mellé helyeznénk... Arkhimédész így felelt: - Amint te nekilátsz, hogy egymás mellé tedd a városokat, én nekilátok, hogy egymás mellé tegyem a korallszigeteket és az atollokat. Azután összehasonlíthatjuk majd a két dolgot, és meglátjuk, amit meglátunk. - Talán a korall-lények válóban fontosabbak, mint az ember, de ez csak egyetlenegy faj... Ekkor félénkén megszólalt a kecske: - A bizottságnak valahol van egy feljegyzése a hódról, azt hiszem, amiben az áll, hogy egykor egész tengereket meg kontinenseket csinált... - A madarak - kezdte Bálin eltúlzott közömbösséggel - állítólag új erdőket telepítettek azzal, hogy la fészkük felé repülve kihullajtották csőrükből a fák magvait. Olyan nagy erdőket, hogy... - Osztán ottan vannak a nyulak - szólt közbe a sün -, amik belakták Ausztráliát... - Meg a kagylók és a rákok, amiknek a teste „Dover fehér szikláit" alkotja... - A sáskák... Merlin felemelte a kezét. - Beszéljetek neki az egyszerű földigilisztáról - mondta kegyesen. Az állatok erre egyszerre kezdtek kántálni: - Darwin, a természettudós megállapította, hogy minden egyes hektárnyi földben körülbelül 25.000 földigiliszta él, amelyek egyedül Angliában 320.000.000 tonna földet mozgatnak meg évente, és amelyek a világ minden táján fellelhetők.
Harminc év alatt az egész Föld felszínét képesek átalakítani, mégpedig úgy, hogy a talaj mindenhol hét collal lejjebb süllyedne. „A föld giliszták nélkül", állítja a halhatatlan Gilbert White, „rövid idő alatt keménnyé, szikessé változna, terméketlen lenne, és végül teljesen meddővé alakulna.
5. - Úgy gondolom - mondta a király boldogan, mert ezek a dolgok messzire sodorták Mordred-től és Lancelot-tól, messzire attól a helytől, ahol (ahogy a Lear királyban megfogalmazták) az' emberiség mélységi szörnyként elkerülhetetlenül felprédálja önmagát; boldogan, mert ehelyett egy olyan nyugodt világba került, ahol az élőlények minden hátsó szándék nélkül gondolkoztak, beszélgettek és szerették egymást - úgy gondolom, ha mindaz, amit elmondtatok igazi ideje lenne, hogy embertársaim végre leszálljanak a magas lóról. Ha rá lehetne venni őket, hogy a változatosság kedvéért úgy tekintsenek magukra, mint az emlősök egy alfajára, talán üdítőnek találnák az újdonságot. Most áruljátok el, miféle következtetésekre jutott a bizottság. Mert biztos vagyok benne, hogy éppen az ember nevű állatról beszélgettetek a legtöbbet. - Már a nevet is ellentmondásosnak találtuk., - Miféle nevet? - A homo sapienst - magyarázta a vízisikló. - Egyértelművé vált, hogy a sapiens melléknévként nem a legmegfelelőbb, de gondban voltunk, amikor másikat akartunk találni helyette. - Emlékszel arra - kérdezte Arkhimédész -, amit egyszer Merlin mondott neked, hogy miért nevezik a pintyeket coelebsnek? Egy fajra vonatkozó melléknévnek egy jellemző tulajdonságra kell utalnia. Mint a pinty esetében. - Az első javaslat - mondta Merlin - természetesen a ferox volt, mivel az ember a legvérengzőbb valamennyi állat közül. - Különös, hogy éppen a feroxot említed. Egy órával ezelőtt nekem is éppen ez a szó járt a fejemben. De persze túlzásnak tartom, amikor azt mondjátok, hogy az ember vérengzőbb, mint a tigris. - Igazán? - Én mindig úgy láttam, az emberek egészében véve meglehetősen jóravalók... Merlin levette az okuláréját, mélyet sóhajtott, megtörölgette a szemüveget, újra feltette és kíváncsian végigmérte tanítványát. Úgy nézett rá, mintha a király bármelyik pillanatban hosszú, puha, szőrös füleket növeszthetett volna. ; - Próbáld felidézni azt, amikor utoljára sétálni mentél - ajánlotta kedves hangon. - Sétálni? - Igen, sétálni az angol vidéken. Itt jön a homo sapiens, élvezi a hűs estét. Képzeld csak el. A bokorban egy feketerigó danolászik. Vajon elhallgat, és átkozódva elrepül? Nem, semmi ilyet nem tesz. Még hangosabban énekel, és az ember vállára telepszik. Ott egy nyúl szöszmötöl az alacsony fűben. Vajon megrémül, és visszamenekül a vackára? Nem, egyáltalán nem. Az ember felé szökdécsel. Itt egy mezei pocok, egy sikló, egy róka, egy sün és egy borz. Vajon elrejtőznek, vagy elfogadják az ember jelenlétét? - Mert ez mind nem így van - kiáltotta hirtelen az öregember, szinte lángolva a teljes bizonyosságtól mert egyetlen állat sincs Angliában, amelyik ne menekülne úgy egy ember
árnyékától, akár egy megpörkölődött lélek a purgatóriumból. Egyetlen ilyen emlős, hal, egyetlen ilyen madár sincs. Sétálj csak tovább, érj el egy folyó partjára, s meglátod, minden hal azonnal elsiklik a közeledből. Hidd el nekem, jelent valamit, ha az összes létező elemben élő lények mind félnek egy bizonyos dologtól. - De ne, ne képzeld - tette hozzá gyorsan, kezeit Arthur térdére téve hogy egymástól is így tartanak. Ha egy róka sétálgat az ösvényen, á nyúl talán elmenekül, de a fán ücsörgő madár, meg a többi állat mind elfogadja jelenlétét. Ha egy sólyom lecsap, a feketerigó talán menedéket keres majd, de a róka, meg a többiek mintha észre sem vennék érkezéséi Csak az ember, az Állatok Kegyetlenségfejlesztő Társaságának legbuzgóbb tagja az, akitől minden egyes élőlény retteg. - De ezeket az állatokat nem igazán lehetne vadnak nevezni. Példának okáért a tigris... Merlin egy intéssel elhallgattatta a királyt. - Akkor most sétálgassunk India legsötétebb részén - mondta. - Ha benne vagy. Nincs egyetlen tigris, kobra vagy elefánt sem a dzsungelben, amelyik ne menekülne el az ember közeléből. Néhány, fogfájástól félőrült tigris talán rátámad majd, meg a kobra is hajlamos harcolni, ha felpiszkálják, és meg kell védenie magát. Ám ha egy épeszű ember egy dzsungelösvényen találkozik egy épeszű tigrissel, a tigris lesz az, aki félreáll. Csak azok az állatok nem futnak el az ember közeledtére, amelyek még sohasem látták őt. Például a fókák, a pingvinek, a dodók vagy a sarkköri tengerek bálnái. És ezek következésképpen pillanatok alatt úgy megritkulnak, hogy a kihalás fenyegeti majd őket. Még az a pár állat, amelyek az emberre vadásznak, mondjuk a moszkitó meg a parazita bolha, még ezek is félnek a táplálékukat nyújtó lénytől, és nagyon figyelnek, nehogy az ujjai közelébe kerüljenek. - Homo ferox- mondta Merlin a fejét rázva. - A természet egy kivételes teremtménye, egy olyan állat, amelyik szórakozásból öl. Ebben a szobában egyetlen állat sincs, amelyik képes lenne ölni, ha nem táplálékszerzésről lenne szó. Az ember elítéli a gébicset, mert egy egész éléskamrára való csigát meg effélét tart tövisekre tűzve. Ám ugyanakkor az ember az, akit egész nyájnyi kedves állat vesz körül, mondjuk a bőgcsélő tehenek, meg az intelligens és érzékeny arcú birkák, amik csupán azért élnek, hogy a felnőttkor küszöbén levágják őket, és húsevő pásztoruk, akinek a fogát tulajdonképpen nem is húsevésre tervezték, felfalhassa őket. Lehet, hogy olvastad már a Bárány Southey-hez írott levelét, vagy hallottál elevenen megsütött vakondokról, a cserebogarakkal űzött sportról, a felfújt hólyagba dugott macskákról, az összegöngyölített rájákról és ördöghalakról, meg azokról a „tűrhetetlen kínt okozó alattomos állatokról". Homo ferox, az Állatokkal Szembeni Kegyetlenség Felfedezője, aki képes jókora összegeket költeni arra, hogy bekeríttesse a fácánokat, csupán azért, hogy azután élvezettel leöldösse őket; aki időt és energiát áldoz arra, hogy állatokat kiképezzen arra, hogyan öljenek meg más állatokat; aki élő patkányokat éget, ahogy Eriuban láttam, hogy a rikoltozásuk elijessze a közelben lakó rágcsálókat; aki mesterségesen megnöveszti a házilibák máját, hogy ízletes táplálékhoz jusson; és lefűrészeli a borjak kinövő szarvát, hogy biztonságosabban szállíthassa őket; aki tűvel kiszúrja a stiglicek szemét, hogy azok daloljanak neki; aki élve főzi a rákokat, pedig hallja a sikoltásukat; aki háborút indít saját fajtája ellen, és minden száz évben tizenkilencmillió önmagához hasonlót gyilkol le; aki nyilvánosan öli meg azon embertársait, akiket bűnözőnek bélyegzett; aki feltalálta, hogyan tudja saját gyermekeit kínozni a nádpálcának keresztelt eszközzel, aki az Iskolának nevezett koncentrációs táborba küldi kicsinyeit, ahol a kínzást szakértők folytatják... Igen, igazad van, amikor megkérded, valóban helyes-e, ha az embert feroxnak nevezzük, mert ezt a szót az eredeti értelmében véve a vadon élő állatokra használták,* és sohasem hívtak így egyetlen ennyire kegyetlen lényt sem. - Szent ég - hápogott a király. - Azt hiszem, most jól megmondtad.
De az öreg varázsló még nem fejezte be. - Azért voltak kétségeink a Jerox szó használatát illetően - mondta -, mert Arkhimédész szerint a stultus sokkal megfelelőbb lenne. - Stultus? Azt hittem, mi intelligensek vagyunk. - Fiatalabb koromban, az egyik szánalmas háborúban - mondta a varázsló, mély lélegzetet véve - szükségesnek találtatott, hogy Anglia lakói kapjanak egy kötegnyi nyomtatott kártyát, amivel aztán élelemhez juthattak. Ezeket a kártyákat kézzel kellett kitölteni, és csak azután lehetett ennivalót kapni értük. A kártya egyik részére mindenkinek egy számot kellett írnia, egy másik részére a saját nevet, a harmadik helyre pedig az élelmiszerszállító nevét. Az embernek fel kellett írnia ezt a három dolgot - egy számot és két nevet különben nem kapott élelmet, és akár éhen is veszhetett. Az élete függött ettől a ténykedéstől. Egy felmérés során aztán kiderült, hogy a lakosság kétharmad része képtelen hibátlanul végrehajtani a feladatot. És a Katolikus Egyház szerint ezeknek az embereknek, mindnek halhatatlan lélek jár! - Biztos vagy mindebben? - kérdezte a borz kétkedve. Az öregember elvörösödött. - Nem nyomoztam le a dolgot - válaszolta -, de ha részleteiben nem is, egészében véve biztosan igaz. Például emlékszem, és ez is az előbb említett háború alatt történt, hogy egy asszony a madáreleségre váró sorban állt, de menet közben kiderült, hogy nincs is madara. - Ez nem igazol sok mindent - jegyezte meg Arthur - még akkor sem, ha az emberek nem tudták pontosan leírni azt a három dolgot. Ha akkor és ott az emberek helyén akármilyen más állatok lettek volna, azok semmit sem tudtak volna leírni. - A rövid válasz erre az - felelte a filozófus, - hogy egyetlen ember sem tud lyukat fúrni egy makkba az orrával. - Ezt nem értem. - Nos, a balaninus elephas nevezetű rovar képes megfúrni a makkot az általam említett módon, viszont nem tud írni. Az ember tud írni, viszont nem tud kifúrni egy makkot. Minden lénynek megvan a maga szakterülete. A lényeges különbség az, hogy amíg a balaninus a lehető legnagyobb pontossággal fúrja a makkokat, addig az ember, ahogy az imént már rámutattam, egyáltalán nem ír pontosan. Ezért mondom én, hogy ha megvizsgáljuk a különböző fajokat, az ember sokkal pontatlanabb, sokkal stultus-abb mint a többi állat. Az igazság az, hogy egyetlen valamirevaló megfigyelő sem számítana másra. Az ember még csak rövid ideje él ezen a földgolyón, így aligha lehet elvárni tőle, hogy sok mindenhez értsen. A király rádöbbent, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi magát. - Más nevek is eszetekbe jutottak? - kérdezte! - Volt egy harmadik változat is, a borz javaslata. Ekkor a boldog borz elégedetten csoszogni kezdett, szemüvegén keresztül a társaságra pillantott, majd megvizsgálta hosszú körmeit. - Impoliticus - mondta Merlin. - Homo impoliticus. Bizonyára emlékszel rá, Arisztotelész politikus állatoknak nevezett minket. A borz azt javasolta, vizsgáljuk meg ezt a kérdést, és miután megismertük az ő politikáját, az impoliticus jelző nagyon is helyénvalónak tűnt. - Folytasd, ha muszáj. - Rájöttünk, hogy a homo ferox politikai elméletei két részre bonthatóak: egy problémát vagy meg lehet oldani erőszakkal, vagy nem, és akkor vita tárgyát kell, hogy képezze a dolog. A jövő hangyaemberei, akik hisznek az erőben, úgy fogják gondolni, hogy bárki megállapíthatja, hogy kétszer kettő az négy, ha félreállítja az útjából azokat, akik esetleg nem értenek egyet vele. A demokraták, akik hisznek a megegyezésben, azt vallják, hogy minden embernek külön véleménye lehet, mert mindannyian egyenlőnek születtünk Én éppen olyan jó ember vagyok,
mint te, ez az első ösztönös kinyilatkozása az embernek, aki nem az. - Ha sem az erőszak, sem a vita nem éri el a kellő eredményt - morfondírozott a király -, sikkor nem tudom, mitől lehetne a megoldást várni. - Sem az erőszak, sem a vita, sem a vélemény kinyilvánítása - mondta Merlin egészen őszintén - nem azonos a gondolkodással. A vita csupán a mentális erő megnyilvánulása, egyfajta vívás, amiben csupán pontokat lehet szerezni, de az Igazságot nem lehet elnyerni. A vélemények kinyilvánítása vakvágány, melyen a lusta vagy a buta emberek haladnak, az olyanok, akik képtelenek a gondolkodásra. Ha egy igazi politikus valóban szenvedély nélkül eszel ki valamit, végül még a homo stultust is meg lehet győzni, hogy fogadja el az érveit. A vélemények sohasem állnak az igazság mellett. A homo impoliticus képes arra, hogy vitatkozzon mások véleményével, vagy, hogy ökölharcot vívjon, ha arra kerül a sor, ahelyett, hogy megvárná, míg a fejében összeáll az igazság. Egymillió évnek kell még eltelnie, mire az embertömegeket politikus állatoknak lehet majd nevezni. - És akkor most mik vagyunk? - Arra a következtetésre jutottunk, hogy az emberi faj jelen pillanatban megosztott. Minden száz ember között van egy bölcs, kilenc gazfickó, meg kilencven bolond. És ez egy optimista vélemény. A kilenc gazfickó a leggazabb társuk lobogója alatt egyesül, és valamennyien „politikussá" válnak; a bölcs mindenből kimarad, mert tudja, hogy a többiek reménytelen túlerőben vannak, és a költészetnek, a matematikának vagy a filozófiának szenteli életét; a kilencven bolond a kilenc gazfickó zászlaja mögött menetel, és azok kénye-kedve szerint belevész a civakodás, a rosszhiszeműség és a háborúskodás labirintusába. Már Sancho Panza is megállapította, kellemes dolog uralmon lenni, még akkor is, ha az ember csak egy birkanyájnak parancsol. A politikusok éppen ezért emelik fel zászlaikat. A birka számára tulajdonképpen teljesen mindegy, milyen az a zászló. Ha a demokráciáé, akkor a kilenc gazfickóból parlamenti képviselő válik; ha a fasizmusé, akkor hamarosan pártvezérek lesznek; ha a kommunizmusé, akkor mind komisszárokká válnak. Semmi sem változik, kivéve persze az elnevezést. A bolondok mindig bolondok lesznek, a gazfickók mindig vezérek, és az eredmény minden egyes alkalommal a kizsákmányolás. Ami a bölcs embert illeti, az ő szerepe minden ideológia uralma alatt ugyanaz. A demokráciában arra bátorítják, hogy haljon éhen egy manzárdszobában, a fasizmus alatt koncentrációs táborba kerül, a kommunizmus alatt pedig likvidálják. Ez tehát a homo impoliticus szokásainak optimista, de egészében véve tisztán tudományos meghatározása. - Nos - mondta a király komoran .-, sajnálom. Gondolom, jobb ha most megyek, és vízbe ölöm magam. Arcátlan vagyok, jelentéktelen, kegyetlen, ostoba és apolitikus. Úgy tűnik, nem sok értelme van folytatni. Az állatok erre mind izgatottá váltak. Egyszerre pattantak fel a helyükről, a király köré gyűltek, legyezgetni kezdték és itallal kínálták. - Nem - mondták. - Tényleg nem akartunk durvák lenni veled. Őszintén megvallva éppen hogy segíteni akarunk. Ne vedd a szívedre. Biztosak vagyunk abban, hogy rengeteg olyan ember létezik, aki sapiens, és egy csöppet sem kegyetlen. Mindezt csak amolyan alapozásképpen mondtuk el, hogy később könnyebben meg tudd oldani a rejtvényt. Gyere, igyál egy pohár madeirát, és ne is gondolj rá többet. Valójában szerintünk az ember a legcsodálatosabb élőlény, és talán a legjobb is. Szigorúan Merlinre pillantottak, és így szóltak: - Most nézd meg, mit csináltál! Ez az eredménye a sok fecsegésednek. Szegény király, annyira szánalomra méltó, csupán azért, mert ráaggattad ezeket a súlyokat, mindent eltúloztál és úgy locsogtál, akár valami tökfilkó! Merlin csak ennyit felelt: - Még a görög anthropos, „ő,
aki felfelé néz" elnevezés is pontatlan. Az ember kamaszkora elteltével ritkán néz feljebb önnön magasságánál.
6. Az új Arthur, az olajozott zsanér, jókedve lassan visszatért, ám még egy kísérletet tett a téma megvitatására. Az ember érzelmei - mondta -, a szerelmei, a heroizmusa és a türelme... Ezek, gondolom, tiszteletreméltó tulajdonságok, nem igaz? Tanítóját egyáltalán nem törte le a kioktatás, amit az állatoktól kapott. Élvezettel fogadta az új kihívást. - Gondolod - kérdezte hogy a többi állat nem ismeri a szerelmet, a heroizmust vagy a türelmet, vagy... ami még ezeknél is fontosabb, a meg nem alkuvást? A hollók szerelmi élete, egy menyétcsapat heroizmusa, a kakukkfiókát nevelgető kismadarak türelme, a méhek kollektív szerelme - mindezek az érzelmek sokkal jobban beleillenek a természetbe, mint amennyire valaha is illeni fognak az emberhez. - De azért - kérdezte a király - az embernek is van valamilyen tiszteletreméltó tulajdonsága, nem? A varázsló megenyhült valamelyest. - Hajlok arra, hogy elhiggyem, valóban van egy ilyen tulajdonság. Ez pedig... Talán jelentéktelennek vagy gyermetegnek tűnik majd, de ennek ellenére elmondom, hogy az a bizonyos Chalmers- Mitchell nevű fickó közzétette elmélkedéseit. Arra a kapcsolatra célzok, amit az ember a társállataival kialakított. Bizonyos háztartásokban vannak kutyák, akiket nem használnak vadászatra, sem őrzésre, meg vannak macskák, amelyek nem hajlandóak egerészni. Az emberek azonban mégis kitüntető figyelemmel bánnak velük, a hasznavehetetlenségük és az általuk okozott kényelmetlenségek ellenére. Nem tehetek róla, de úgy érzem, minden plátói, viszonzást nem váró szeretet figyelemre méltó. Ismertem egy szamarat, ami egy vele azonos nemű lóval együtt lakott egy réten. Mélyen vonzódtak egymáshoz, bár egyikük sem tudott anyagi vagy más hasznot húzni a másikból. Véleményem szerint bizonyos esetekben valami ehhez hasonló kapcsolat van a homo ferox és a kutyái között. De ugyanez megtalálható a hangyáknál is, tehát nem lenne okos dolog messzemenő következtetéseket levonnunk. - Paraziták - állapította meg a kecske félénken. Ekkor Cavall leugrott gazdája öléből, és a merev lábú királlyal együtt a kecskéhez lépett. Hosszú élete során most először szólalt meg emberi nyelven; egyszerre beszélt gazdájával, és ugyanazt mondták. Cavall hangja olyan volt, mint egy teutoné, aki egy hangtölcséren keresztül beszél. - Azt mondtad, paraziták? - kérdezték mindketten. - Ha ezt még egyszer kimondod, fejbecsapunk. A kecske csodálkozó tisztelettel bámult rájuk, de nem rettent meg. - Ha fejbecsaptok - mondta -, véres lesz a kezetek. Különben visszavonom, amit mondtam. A kutya és gazdája visszaült, a király pedig gratulált magának, hogy azért mégis van valami szép dolog a szívében. Cavall valószínűleg ugyanezt gondolta, mert megnyalta az orrát. - Csak azt nem tudom megérteni - jegyezte meg Arthur -, hogy miért gyötrődtök azzal, hogy az emberen és a problémáin töritek a fejeteket, hogy bizottságot alapítotok emiatt, amikor csupán az a pozitív benne, ahogy a társállataival bánik. Miért nem hagyjátok inkább, hogy szép. csendben kipusztítsa önmagát?
Ez a kérdés újabb megoldandó problémát állított a bizottság elé; mind elhallgattak, hogy átgondolják a dolgot, és közben mahagóni legyezőket tartottak az arcuk meg a tűz közé, és a sűrű, barna madeira felszínén a fejük tetején állva lobogó láng-tükörképeket bámulták. - Azért, király, mert szeretünk téged - mondta végül Arkhimédész. Ez volt a legcsodálatosabb magyarázat, amit ; Arthur valaha is kapott. - Azért, mért ez a lény még fiatal - tette hozzá a kecske. - Mindenki ösztönösen segíteni akar a fiatal és gyámoltalan lényeken. - Azért, mert a másokon való segítés mindig jó - mondta T. hatrix. - Van valami fontos az emberiségben - mélázott el Balin de hogy mi, azt ebben a pillanatban nem tudom megmondani. Merlin így szólt: - Mert mindenki szeret elszórakozni bizonyos dolgokkal; mindenki szeret eljátszadozni a lehetőségekkel. A sün magyarázata volt a legegyszerűbb: - Hát oszt mért ne csinálnánk? Mind hallgattak, és tűnődve bámulták a lángokat. - Talán sötét képet festettem az emberekről - morogta maga elé Merlin. - Nem nagyon sötétet, de lehetett volna egy árnyalattal világosabb is. Azért csináltam így, mert azt akartam, hogy megértsd, fontos az állatokat figyelni. Nem akartam, hogy azt hidd, hogy az ember túl magasan van ehhez. Hosszú ideje figyelem az emberi fajt, és tapasztalataim szerint csak úgy lehet megérttetni velük bármit is, ha a képükbe dörgöljük a mondandónkat. - Ti azt akarjátok, hogy ellessek valamit az állatoktól, és rájöjjek valamire. Igen. No, legalább eljutottunk oda, hogy tudod, mi a látogatásod célja. Van két állat, amivé elfelejtettelek átváltoztatni, amikor még kicsi voltál, és hacsak nem látod őket most, nem juthatunk tovább. - Azt teszem, amit kívánsz. - A hangyáról és a vadlibáról van szó. Szeretnénk, ha ma éjjel találkoznál velük. Természetesen csak egyetlen fajta hangyáról van szó a sok száz közül, de ez éppen az a fajta, amit szeretnénk bemutatni neked. - Jól van - bólintott a király. - Készen állok, és hajlandó vagyok rá. - Nincs véletlenül kéznél a Barbarus-varázslat, borzom? A megszólított kotorászni kezdett a székén heverő papírkupacban, aztán felemelte a szőnyeg sarkát, és elővett egypár lapot, amin Merlin kézírása volt, minden irányban. Az első lap tetején a Még több gőg Victoria korában cím látszott, alatta pedig egy szöveg: „Dr. John of Gaddesden, II. Edward udvari orvosa azt állította, hogy kigyógyította a király fiát a himlőből, mégpedig úgy, hogy vörös takaróba csavarta a beteget, vörös függönyöket akasztatott az ablakokra, és a szobában vörösre cseréltette a kárpitot. Victoria korában ezt az egészet nevetséges bolondságnak tartották, középkori ostobaságnak, egészen addig, amíg a huszadik században a koppenhágai Dr. Nilsl Finsen felfedezte, hogy a vörös és az infravörös fény valóban hatással van a himlő gennyhólyagjaira, és még a betegség gyógyításában is szerepe lehet." ' A következő lapon szereplő feljegyzés eléggé rövid volt: „Egy fél nemesfém rózsa minden irányban Golden Milleren." A harmadik lap erős Quelques Fleur illatot árasztott magából, és nem Merlin írása volt rajta, hanem a következő szöveg: „Philippa királynő emlékműve a Charing Cross-nál, fél nyolc, a templomtorony alatt." A lap alján egy csomószor szerepelt a „csók” szó, a hátoldalán pedig egy, a levél
feladójának címzett vershez készült feljegyzések sorjáztak. Ez utóbbiakat már Merlin írta. „Svindli? Bibi? Húsos kifli?" Maga a vers így kezdődött: Szia, szi', szí' Nimue, A többi részt kiradírozták. Egy másik lap tetején ez állt: Egyéb fajok, Victoria-kori lekezelés saját ősökre, állatokra stb. vonatkozólag. A szöveg a következő volt: „Wood-Martin ezredes, a régész, 1895-ben egyik írásában rámutat, hogy a már kihalt tazmániaiak hite szerint a köveket, különösképpen bizonyos fajta kvarckristályokat, médiumként lehet,használni, vagy egy távoli személlyel folytatott kommunikáció eszközeként. Néhány esztendővel azután, hogy az ezredes a fentieket leírta, a rádió elterjedt a nyugati féltekén. Meg kell állapítanom, hogy azok a bizonyos lenézett emberek egymillió évvel megelőzték az ezredest, aki pedig az övékkel azonos úton haladt. Megjegyzendő: az említett emberek valószínűleg azért haltak ki, mert kristálykészülékeiken egyfolytában szving muzsikát hallgattak." - Megvan - mondta a borz. - Azt hiszem, ez az. 4 Átnyújtott Merlinnek egy papírcsíkot, amin ez állt: formica est exemplo magni laboris , a cél dativusza." Kiderült, hogy a szöveg hatástalan. Végül mindenkinek fel kellett állnia, és körül kellett néznie a székén, a zsebekben stb. A sün előrángatott egy tépett-gyűrt fecnit, amin száraz sárdarabok meg fonnyadt falevelek voltak. Egész végig ezen ült. - Tán e' lenne a'? - kérdezte. Miután a fecnit letörölgették, kisimították, leporolták, már a ráírt szöveg is látszott: ővettimmes et, zoháygnah a jnem. Merlin kijelentetted hogy éppen ezt keresték. Ezután elővettek néhány hangyabolyt az egyik fémdobozból, ahol eddig vizesbögrékben voltak. A terem közepén álló asztalra tették mindegyiket, majd az állatok leültek, hogy jobban lássanak, mert a bolyok úgy lettek felépítve, hogy az: oldaluk vörös üvegből volt, amin keresztül be lehetett látni a belsejükbe. Merlin felültette Arthurt az asztalra, éppen a legnagyobb boly mellé, azután egy inverz pentagrammát rajzolt, és komoly hangon elmondta a varázsigét.
7. Arthur furcsának érezte, hogy az ő korában újra meg kell látogatnia az állatokat. Talán, gondolta kissé szégyenkezve, a második gyermekkoromban álmodom, vagy az is lehet, hogy már teljesen szenilis lettem.. De élénken emlékezett első gyermekkorára, a boldog időkre, amikor a várárokban fürdött, meg együtt repült Arkhimédésszel, és rájött, hogy azóta elvesztett valamit, ami nagyon fontos volt a számára. Valami olyasmi ez, amire úgy gondolt most, mint a csodákra való ráérzésre. Abban az időben még maradéktalan volt az élvezet. A figyelme, a szépérzéke, vagy nevezzük bárhogy, akkor a furcsaságokra irányult. Még az is lehet, hogy miközben Arkhimédész a
madarak repülését tanította neki, a figyelme arra koncentrálódott, hogyan mélyed a bagoly karma az egér szőre közé. Vagy az is lehet, hogy miközben a hatalmas Mr. M. a diktátorságról tartott neki beszédet, ő egész idő alatt csak a nagy, sárga fogakat látta, azokat bámulta a tapasztalás extázisában. A csodákra való ráérzés már rég kiveszett belőle, és Merlin hiába élénkítette fel az agyát, ez nem tért vissza. Megváltozott - úgy sejtette a csodákra való ráérzést a tényekre való ráérzés váltotta fel. Most már odafigyelt volna Arkhimédészre és Mr. M.-re is. Már nem a szürke szőrt és a sárga fogakat látná. Nem volt büszke a változásra. Az öregember ásított - mert a hangyák is ásítanak és nyújtózkodnak is felkelés után, éppúgy, mint az emberek -, azután összeszedte a bátorságát az előtte álló feladathoz. Nem élvezte, hogy hangya lehet, olybá vette, mintha a régi szép időkben egyszer már átváltozott volna hangyává, és csak ez járt a fejében: nos, hát van itt egy kis munka, amit el kell végeznem. Hogy is kezdjek hozzá? A bolyokat vékony, alig fél col vastag földrétegekből építették, amiket két kis asztalhoz hasonló lábas állványon terítettek szét. A felső földrétegre egy üveglapot fektettek, amire egy darab rongyot terítettek, hogy a kis hangyák sötétben legyenek. A rongy eltávolítása után be lehetett látni a földalatti búvóhelyekbe. Látni lehetett egy kör alakú kamrát, ahol a lárvákat tartották. Az egész olyan volt, mint egy üvegház. Maguk a bolyok az állványok végén helyezkedtek el, az üveg a mélységnek alig a feléig ereszkedett le. Elöl egyszerű földtakarók voltak, nyitott tetejűek; mindegyik állvány túlsó végén, a megfigyelőablakok mögött azok a kamrák helyezkedtek el, ahol az élelmezési célokra szánt malátát tartották. A két boly nem kommunikált egymással. Az állványok külön álltak, egymás mellett ugyan, de nem értek össze; lábuk a csészékben. Természetesen Arthur most nem ilyennek látta a bolyokat. A hely, ahova jutott, tágas, sziklás mezőnek látszott, egyik szélén lapos erődítménnyel. Az erődítménybe sziklába vájt alagutak vezettek, s mindegyik alagút bejárata fölött ez a kiírás volt olvasható: AMI NEM TILOS, KÖTELEZŐ Idegenkedve olvasta el a feliratot, bár a jelentését nem értette. Tájékozódom egy kicsit, mielőtt bemennék - gondolta magában. A felirat valami okból arra késztette, hogy ne menjen be rögtön; valahogy fenyegetővé tette az alagutakat! Még mindig a feliraton tűnődve, óvatosan meglengette csápjait, kipróbálta új érzékszerveit, lábait az új világra tette, mintha meg kellene támasztania magát. Mellső lábaival megtisztogatta a csápokat, megtapogatta és végigsimította őket, úgy festett, mint egy Victoria korabeli, bajszát pödrögető kalandor. Azután észrevett valamit, ami egész idő alatt csak arra várt, hogy tudatosuljon benne: tagolt dallam lüktetett egyhangúan a fejében, valami olyasmi: Hold - volt folt - bolt, meg: Mama - mama - mama, meg: Kék - szép - kép. Eleinte élvezte, főleg azt, hogy Szeretlek - kereslek - te legszebb, míg rá nem jött, hogy folyton ismétlődik. Mihelyt befejeződött, már kezdődött is elölről. Egy-két óra múlva már annyira idegesítette, hogy ordítani szeretett volna. A monoton dallam szüneteiben személytelen hang szólalt meg, mintha parancsokat adott volna. „ Minden kétnapos a Nyugati Szárnyba szállítandó", meg: „ A 210397/WD szám jelentkezzék a levelesbrigádnál a 333105/WD helyett, aki kiesett a bolyból". Kedves, telt hang volt, de valahogy személytelennek tűnt: mintha egy cirkuszi mutatványhoz hasonlóan tökéletessé fejlesztették volna a kedvességet és a kellemességet. Halott hang volt. A király - vagy talán azt kellene mondanunk, hogy az újdonsült hangya - amint erősnek érezte magát a sétához, rögtön elindult az erődítménytől. Kényelmetlen érzéssel nézett körül a sziklás pusztaságon, vonakodott megkeresni a helyet, ahonnan a parancsok jöttek, és már unta
is az egyhangú látványt. A sziklák közt keskeny ösvényre bukkant, kanyargó csapásokra, amelyek a gabonaraktár felé vezettek, de másfelé is, nem tudta, hova. Az egyik ösvény egy göröngynél ért véget, alatta természetes üreggel. Ahogy ott céltalanul nézelődött, két döglött hangyára bukkant. Szépen eltemették őket, de nem egészen, mintha egy nagyon pedáns személy hozta volna őket ide, de mire elért erre a helyre, mintha megfeledkezett volna arról, miért jött. A hangyák összepöndörödtek, és nem látszottak sem szomorúnak, sem boldognak amiatt, hogy halottak. Úgy hevertek ott, mintha nem is hangyák, hanem mondjuk, székek lennének. Miközben a hullákat nézegette, megjelent az ösvényen egy eleven hangya, még egy hullát cipelve. - Heil Barbarus! - mondta a hangya. A király udvariasan egy Üdvvel felelt. Bizonyos szempontból, bár ő erről semmit sem tudott, szerencséje volt. Merlin nem feledkezett meg arról, hogy ellássa ennek a bolynak a; szagával. Ha olyan szaga lett volna, mint egy másik bolyhoz tartozó hangyának, azon nyomban megölik. Ha Miss Edith Cavell hangya lett volna, valószínűleg azt írják a sírjára, hogy A SZAG? NEM ELÉG. Az újonnan érkezett hangya csak úgy találomra letette a hullát, aztán nekiállt, és a másik kettőt másfelé vonszolta. Mintha nem tudta volna, hová rakja őket. Pontosabban: tudta, hogy valahogy el kell rendeznie a tetemeket, csak azt nem, hogy hogyan. Úgy viselkedett, mint egy ember, akinek egyik kezében egy teáscsésze, a másikban meg egy szendvics van, de közben rá akar gyújtani egy cigarettára, méghozzá gyufával. Az embernek eszébe, jutott volna, hogy leteszi a csészét meg a szendvicset, mielőtt felveszi a cigarettát meg a gyufát, ez a hangya viszont letette a volna szendvicset, hogy felvegye a gyufát, azután letette volna a gyufát, hogy felvegye a cigarettát, azután letette volna a cigarettát, hogy felvegye a szendvicsét, aztán letette volna a csészét, hogy felvegye a cigarettát, és végül letette volna a szendvicset, hogy felvegye a gyufát. Túlbonyolította a dolgot, és csak a véletlennek volt köszönhető, hogy végül sikerült elérnie célját. Nem gondolkozott, viszont türelmes volt. Miután a három döglött hangyát többféleképpen is elhelyezte, végül is sorba rakta őket a göröngy alatt, és ezzel el is végezte a feladatát. A király csodálkozása, amellyel a hangya ténykedését figyelte, bosszúsággá, majd nehezteléssé változott. Kedve lett volna megkérdezni, miért nem gondolkozik előbb - ilyen bosszantó érzés fogja el az embert, ha látja, hogy valamit rosszul csinálnak. Később már több kérdés is eszébe jutott, amiket szeretett volna feltenni. Például: „Szeretsz hatlábú lenni?", meg: „Rabszolga vagy?", sőt: „Boldog vagy?" Ám a meglepő az volt, hogy nem tudott ilyesfajta kérdéseket feltenni. Ahhoz, hogy bármit is megkérdezzen, a szavakat a csápjai segítségével le kellett volna fordítania hangya nyelvre. Ráadásul, ahogy hirtelen rádöbbent, a fél mondanivalójára nem is léteztek hangyaszavak. Nem léteztek az olyan szavak, mint például boldogság, szabadság, szeretni, de ezek ellenkezőjét sem tudta volna kifejezni. Úgy érezte magát; mint a néma, aki tüzet akar kiáltani. Tulajdonképpen csak a „jó" meg a „rossz", aztán a „kész" és a „nem kész" fogalmakat tudta volna hangya-szavakra változtatni. A hangya befejezte a hullákkal való piszmogást, otthagyta őket a véletlen adta rendben, és visszaindult az ösvényen. Észrevette, hogy Arthur az útjában van, mire megállt, és meglóbálta feléje az antennáit, mintha egy tank lenne. Néma, fenyegető, sisakos arcával, szőrös testével és első lábízületein a sarkantyúszerű valamikkel inkább úgy festett, mint egy páncélos lovon ülő páncélos lovag, vagy még inkább úgy, mint a kettő kombinációja, egy szőrös, páncélos kentaur. Megint így szólt:
- Heil, Barbarus! - Üdv. - Mit csinálsz? - Nem csinálok semmit - felelte a király az igazsághoz híven, de nem túl bölcsen. A hangya ettől néhány másodpercre úgy elképedt, ahogy az olvasó képedne el, miután Einstein kifejtette neki legújabb elméletét a világűrről. Azután kinyújtotta antennája tizenkét ízületét, és üzenetet küldött a légbe. Azt mondta: - A 105978/UDC jelentkezik az ötös négyzet-ről. Az ötös négyzeten egy őrült hangya tartózkodik. Befejeztem. Az „őrült" kifejezésére a „nem, kész" szót: használta. Arthur később rájött, hogy a hangyák nyelvében a tulajdonságok kifejezésére is csak két szó van: „kész" és „nem kész" - ezzel minősítettek mindent. Ha a Merlin által nekik adott magvak édesek voltak, „kész"- magoknak nevezték őket. Ha be voltak permetezve szublimátoldattal, „nem kész"-magoknak. Még az előbb hallott adás, hold, mama stb. szavait is összefoglaló néven „kész"-nek nevezték. Az adás egy pillanatra elnémult, aztán meg-szólalt a telt hang: - Főhadiszállás válaszol 105978/UDC-nek. Mi a száma? Vége. A hangya megkérdezte: - Mi a számod? - Nem tudom. Mikor a hangya ezt is közölte a főhadiszállás-sal, azt az üzenetet kapta válaszul, hogy kérdezze meg, számot tud-e adni önmagáról az ismeretlen. A hangya megkérdezte. Ugyanazokat a szavakat használta, ugyanolyan tompa hangon, mint a bemondó. Ettől a királyt nyugtalanság és düh fogta el. - Igen - felelte gúnyosan, mert nyilvánvaló volt, hogy a hangya képtelen felfedezni hangjában a gúnyt. - Fejre estem, és nem emlékszem semmire. - 105978/UDC jelentkezik. „Nem kész"-hangyának tudatkiesése van, mert kiesett a bolyból. Vége. - Főhadiszállás válaszol 105978/UDC-nek. „Nem kész"-hangya száma 42436/WD, ma délelőtt esett ki a bolyból, miközben a maláta-brigádban dolgozott. - Ha folytatni tudja a munkát... A folytatni tudja a munkát" nagyon egyszerűen hangzott hangyanyelven, mert csak annyit kellett mondani, hogy „kész". Ennek ellenkezőjét a „nem kész"-szel fejezték volna ki, de azt hiszem, ennyi bőségesen elegendő a nyelvi kérdésről. - ...folytatni tudja a munkát, utasítsa 42436/WD-t, hogy térjen vissza a maláta brigádhoz és váltsa fel 210021/WD-t, akit a helyettesítésére küldtünk ki. Vége. - Megértetted? - kérdezte a hangya. Úgy látszik, a király akarva se találhatott volna önmagára jobb magyarázatot, mint azt, hogy fejre esett, mert a hangyák gyakran leestek az állványokról, és Merlin, ha véletlenül észrevette ezt, a ceruzája végével szokta visszasegíteni őket a bolyba. - Igen. A sírásó többet ügyet sem vetett rá, hanem visszaindult az ösvényen, újabb hulláért, vagy másvalamiért, amit el kellett takarítani. Arthur az ellenkező irányba indult, hogy csatlakozzon a maláta-brigádhoz. Jól megjegyezte a saját számát, meg annak a Számát is, akit fel kellett váltania.
8.
A maláta brigád tagjai a megfigyelőüvegnél álltak mozdulatlanul, körben, mintha imádkoznának. Arthur beállt a körbe, és közölte, hogy a 210021/WD-t visszarendelték a központba. Aztán a többiek példáját követve nekiállt megtölteni a begyét édes malátával. Eleinte ízlett neki, mohón evett, de néhány másodperc múlva már undorodott tőle. Nem értette, miért. A brigád többi tagját utánozva szorgalmasan rágott és nyelt, de mintha egy olyan banketten lett volna, ahol nem tálaltak fel semmit, vagy színpadon vacsorázott volna. Olyan volt az egész, mint egy rémálom, amiben az embernek hatalmas gitthalmokat kell felfalnia, és nem pihenhet egy percet sem. A megfigyelőüveg körül állandó volt a jövés-menés. Azok a hangyák, akik már színültig töltötték a begyüket, visszamentek az erődítményhez, s olyan hangrák sora váltotta fel őket, akiknek a begye üres volt, és bentről jöttek kifelé. A menetben sose bukkant fel új hangya, mindig ugyanaz a tíz-tizenkettő jött és ment, mintha egész életében ezt csinálta volna. Arthur hirtelen rájött, hogy amit megeszik, nem megy le a gyomrába. Eleinte egy kevés lement, felszívódott, de most már a nagyobb rész elraktározódott valami gyomorszerű üregben, azaz begyben, ahonnan ki lehetett üríteni. Ekkor eszmélt rá, hogy ha ő is csatlakozik a nyugat felé vonulókhoz, nyilván kihányja a készletet valami éléskamrába. A maláta-brigád tagjai munka közben beszélgettek. Arthur kezdetben ezt jó jelnek vélte, és hallgatózni kezdett. - Ó, Ark! - szólalt meg egyikük. - Ismét a Mama-mama-mama dalt közvetítik. Szerintem a Mama-mama-mama dal gyönyörű („Kész"). Nagyon klassz („Kész"). Mire a másik: - Szerintem szeretett Vezérünk csodálatra méltó. Szerinted nem? Azt beszélik, hogy a legutóbbi háborúban háromszáz szúrást kapott, és kitüntették a Vitézségi Hangyakereszttel. - Milyen szerencse, hogy a Barbarus-bolyban születtünk, nem gondolod? Borzasztó volna olyan ocsmány formicae fuscaenak lenni! - Hát nem borzasztó, amit 310099/WD művelt? Még parancsra sem volt hajlandó kihányni a malátát. Természetesen azonnal kivégezték, szeretett Vezérünk külön parancsára. - Ó, Ark! Ismét a Mama-mama-mama dalt közvetítik. Szerintem... Arthur elindult a boly belseje felé, mert megtelt a begye, s otthagyta őket, hogy kezdjék csak újból elölről. Nem beszéltek ezek semmi érdekesről, semmilyen botrányról, semmiről, amiről érdemes lett volna beszélni. Számukra semmi sem volt újság. Még a kivégzésekről tett megjegyzések is formálisak voltak, csak a bűnös nyilvántartási száma változott. Amikor megbeszélték a Mama-mama-mamát, rátértek szeretett Vezérükre, aztán az ocsmány fuscaera meg a legfrissebb kivégzésekre. A király az erődítmény központi csarnokában találta magát, ahol hangyák százait dajkálták és etették a szülőszobákban, lárvákat cipeltek az erődítmény különböző szárnyaiba, hogy egyenletes hőmérsékleten legyenek, és folyton kinyitották meg becsukták a szellőzőnyílásokat. Középen ült a Vezér, öntelten, rakta a tojásokat, figyelte az adásokat, utasításokat adott ki és kivégzéseket rendelt el, tengernyi talpnyalótól körülvéve. (Arthur később megtudta Merlintől, hogy a vezéri szék öröklésének módja hangyafajták szerint változó. Bothriomyrmexben például az Új Rend nagyravágyó megalapítója egyszerűen behatol egy Tapinoma-bolyba, és ráugrik az előző zsarnok hátára. Miután a ház Urát elkábította a szagával, lassan lefűrészeli a fejét, és így szerzi meg magának a vezéri jogokat.). Nem talált raktárt a begyében levő maláta-készlet számára. Ha valaki enni akart, egyszerűen megállította, kinyittatta vele a száját és onnan evett. Olyan volt, mint egy étellift,
amelyről a pincérek leemelik az ételt. Egy ostoba pincér volt csupán, akiből az ostoba vendégek táplálkoztak. Még a gyomra se volt a sajátja. De fölösleges túlságosan részletesen ismertetnünk a hangyák szokásait - nem kellemes téma. Elég annyit mondanunk, hogy a király tovább is ott élt köztük, alkalmazkodott a szokásaikhoz, és figyelte tevékenységüket, hogy amennyire csak lehetséges, megértse őket, de kérdéseket nem tehetett föl nekik. Nemcsak azért nem, mert nem voltak a nyelvükben olyan szavak, amelyek emberi vonatkozásban érdekesek - például egyszerűen lehetetlen volt megkérdezni tőlük, hisznek-e az Életben, a Szabadságban és a Boldogság Keresésében -, hanem azért sem, mert kérdéseket föltenni általában veszélyes volt. A kérdezősködés a hangyák szemében az elmebaj jele volt. Az ő életükben nem merültek fel problémák: ezt az életet felülről diktálták. Arthur ide-oda mászkált a központtól a magokig és vissza, megállapította, hogy a Mama-dal gyönyörű, kinyitotta az állkapcsát, hogy a malátát visszakérődzze, és igyekezett annyit megérteni az egészből, amennyit csak tudott. Amikor aztán egy hatalmas, szalmaszálat tartó kéz ereszkedett alá az égből, megrémült. A kéz a két, eddig egymástól szeparáltan álló boly közé fektette a szalmaszálat, mintegy hidat verve közéjük. Aztán a kéz eltűnt.
9. A délutáni órákban egy fekete hangya átjött az új hídon. Az egyik nyomoronc fuscae volt, ahhoz a gyáva fajhoz tartozott, amelyik csak önvédelemből halandó harcolni. Az egyik sírásó hangya összetalálkozott vele és megölte. Miután a rádió jelentette a hírt, az adások hangja megváltozott - pontosabban akkor változott meg, amikor a kémek felfedezték, hogy a Juscae bolyban is vannak malátakészletek. A Mama-mama-mamát felváltotta a Hangyaország, Hangyaország Minden Országnál különb, és a parancsok áradatát minduntalan megszakították a háborúról, a hazaszeretetről és a gazdasági helyzetről szóló előadások. A telt hang közölte, hogy szeretett hazájukat körülvette a fuscaek mocskos hordája, aztán rákezdte a rádió-énekkar: Ha a késről mások vére csepeg, Mindjárt minden remek... Azt is bejelentették, hogy a Hangyák Atyja a maga végtelen bölcsességében úgy rendelkezett, hogy a fekete hangyák örökre rabszolgái legyenek a vörös hangyáknak. Szeretett hazájuknak pillanatnyilag nem voltak rabszolgái, s e szégyenletes állapotot azonnal orvosolni kell, ha nem akarják, hogy drága fajuk elpusztuljon. Egy harmadik közlemény leszögezte, hogy a Barbarus boly nemzeti vagyona veszélyben forog: a malátát el fogják lopni, háziállatait, a levéltetveket el fogják rabolni, és az egész nemzet éhezni fog. A király két adást gondosan megfigyelt, hogy később is emlékezzen rájuk. Az első adás a következő megállapításokat tartalmazta: A. Olyan sokan vagyunk, hogy éhezünk. B. Ezért még nagyobb családok létrehozását kell szorgalmaznunk, hogy még többen éhezzünk. C. Mivel ilyen sokan vagyunk, és mindnyájan éhezünk, nyilvánvaló, hogy jogunk van elvenni mások magkészleteit. Tehát nagy létszámú, ugyancsak éhező hadsereget kell felállítanunk.
Csak miután e logikus gondolatmenetet átültették a gyakorlatba, és a szülőszobák teljesítménye megháromszorozódott - közben mindkét boly a teljes szükségletét kielégítő mennyiségű malátát kapott Merlintől -, s mert úgy látszik, az éhező nemzetek sose éheznek annyira, hogy ne engedhetnék meg maguknak minden más nemzetnél költségesebb hadifelszerelés birtoklását -, csak akkor kezdték közvetíteni a második adást. A második adás így hangzott: A. Mi többen vagyunk, mint ők, tehát jogunk van a malátájukra. B. Ők többen vannak, mint mi, tehát aljas módon megpróbálják ellopni a malátánkat. C. Mi nagy nemzet vagyunk és természetes jogunk leigázni az ő kis nemzetüket. D. Ők nagy nemzetet alkotnak, és természetellenes próbálkozás a részükről leigázni a mi ártatlan nemzetünket. E. Önvédelemből kénytelenek vagyunk megtámadni őket F. Ők önvédelemből megtámadnak bennünket. G. Ha mi nem támadjuk meg őket ma, holnap ők támadnak meg minket. H. Mi semmi esetre se támadjuk meg őket. Felbecsülhetetlen segélyt ajánlunk nekik. A második üzenet után kezdődtek meg a vallási szertartások. Ezek - miként Wart később megtudta - a mesés múltból származtak - olyan ősi időkből, hogy alig tudták datálni -, mikor a hangyák még nem tértek át a közösségi életre. Az egyik zsoltár így kezdődött: „A Föld a Kardé, és minden, ami a Földön van, a bombázók iránytűje éppúgy, mint maga a bomba", és a következő sorokkal zárult: „Táruljatok fel, Kapuk, táruljatok fel, Örökkévalóság Ajtai, hogy a dicsőség királya bevonulhasson. Ki a Dicsőség Királya? A Kísértetek Ura, ő a Dicsőség Királya." Furcsa, de a közönséges hangyákat egyáltalán nem izgatták a dalok, nem érdekelték az adások. Maguktól értetődőknek fogadták el őket. Az ő szemükben éppúgy rituálisak voltak, mint a Mama-dalok, vagy a Szeretett Vezérükről folytatott beszélgetések. Mindezt nem tekintették se Jónak, se rossznak, se izgalmasnak, se ésszerűnek, se rettenetesnek. Nem is törődtek velük, egyszerűen elfogadták őket „kész"-nek. A háború meglehetősen közelinek látszott. Az előkészületek rendben megtörténtek, a katonákat tökéletesen kiképezték, a boly falaira hazafias jelszavakat írtak - „Maláta vagy Halál!", „Szagunkra fogadjuk!" -, és a király minden reményét elvesztette. Úgy érezte, sohasem volt még ilyen iszonyatos lények között, esetleg csak akkor, amikor még az emberek között élt. Kezdett elege lenni az egészből, és már undorodott mindentől. A fejében egyre ismétlődő hangok, amelyeket nem tudott szüneteltetni; a magány hiánya; az, hogy egyesek a gyomrából táplálkoztak, míg mások teleénekelték az agyát; a rettenetes üresség, ami az érzései helyén keletkezett; az, hogy csupán két elfogadható érték létezett és a bűnnél is rosszabb totális egyhangúság kezdte kiölni belőle az életörömöt, amit Merlin ajándékozott neki azon az estén. Újra elgyötört volt, éppen olyan, mint amikor a varázsló rátalált a papírjai fölött zokogva. De most a Vörös Hadsereg a háború felé menetelt, és Arthur hirtelen a szalmaszál közepén találta magát, hogy a többi eszement állathoz hasonlóan az élete árán is megvédje az átjárót.
10.
- Szent Isten - mondta Merlin, aki a király homlokán gyöngyöző verítéket törölgette a zsebkendőjével. - Neked külön tehetséged van ahhoz, hogy bajba sodord magad. Kemény pillanat volt. Az állatok izgatottan nézték Arthurt, mintha azt akarták volna megállapítani, csontja törött-e, - Biztonságban vagyok? - Teljes mértékig. Az állatok, észrevették, hogy a király újra felfortyant. A kezei remegtek a dühtől. - A vadállatok! - kiáltotta. - A vadállatok! - Nem valami vonzóak. - Nem érdekelne - tört ki Arthurból -, ha gonoszak lettek volna... Ha gonoszak akartak volna lenni. Nem érdekelne, ha valamilyen okból; kifolyólag, vagy csupán szórakozásból úgy döntenek, hogy gonoszak lesznek. De ezek nem tudták, ezt nem ők választották. Ők... Ők... Ők nem is léteznek! - Ülj le - mondta a borz és pihenj egy kicsit. - Ezek az iszonyatos állatok! Mintha mozgó ásványokhoz beszéltem volna, szobrokhoz, vagy gépekhez szóltam volna! Ha valami olyasmit mondtam, ami illett a gépezetbe, akkor rendben volt, ha nem, akkor nem volt rendben, akkor nem mozdult, nem csinált semmit!! Ó, Merlin, milyen rettenetes! Olyanok voltak, mint az élőhalottak. Mikor haltak meg? Voltaid egyáltalán érzéseik? Mert most nincs nekik egy sem. Olyanok voltak, mint az a bizonyos kapu abban a tündérmesében, ami akkor nyílt ki, ha valaki azt mondta, hogy szezám. Azt hiszem, legfeljebb tucatnyi szót vagy szócsoportot ismertek csupán. Ha az embereknek is csak ennyi lenne a fejükben, akkor rákényszeríthetnénk őket, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek, aztán... Aztán kezdődne az egész elölről! Újra és újra és újra! Olyan volt, mintha a Pokolban jártam volna. Egyikük sem tudott semmit. Van valami, ami borzasztóbb az állandó mozgásnál, a folyamatos ügyködésnél, az ok nélküli ténykedésnél, a tudattalan, változás és vég nélküli munkálkodásnál? - A hangyák valóban örökmozgóak - értett egyet Merlin. - Azt hiszem. De ezen még sohasem gondolkoztam. - A legszörnyűbb az volt bennük, hogy olyanok voltak, mint az emberek. - Nem voltak emberek, de olyanok voltak. Rossz másolatok. - Ebben nincs semmi meglepő. A hangyák már a múltban magukévá tették azt a politikai vonalat, amivel az ember jelenleg flörtöl. Harmincmillió évvel ezelőtt tökéletesítették, így nincs mód további fejlesztésre, és azóta egyfolytában ragaszkodnak ehhez. Az evolúció már Krisztus születése előtt 30.000.000 évvel végzett a hangyákkal. Ők most tökéletes kommunizmusban élnek. Merlin ekkor fáradtan felpillantott a mennyezetre, és megjegyezte: - Öreg barátom, Marx első osztályú gazdasági szakember volt; de a Szentlélekre, csapnivalóan értett a természettudományhoz. A borz, aki mindig, mindenkinek a jó oldalát nézte - még Karl Marx esetében is, aki ugyanolyan „rendben" tartotta a feljegyzéseit, mint a borz -, most csak úgy zárójelben megjegyezte: - Ez nem egészen fair a kommunizmusra nézve. Szerintem ezek a hangyák sokkal inkább hasonlítottak Mordred fasisztáira, mint John Ball kommunistáira... - Az egyik a másik egy állapota. Alapjában véve teljesen egyformák. - De a valódi kommunista világban... - Adjatok egy kis bort a királynak - csattant fel Merlin. - Sün, mi az ördögön jár az eszed? A sün az italos állványhoz csoszogott, és egy pohárral tért vissza. Nedves orrát a király
füléhez nyomta, hagymaszagúan beleszuszogott, és rekedten így suttogott: - Mink néztünk tégedet, néztünk ám. Bízzál: csak bennünk. Megcsaptuk vóna őket, meg jól. Piszkos dögök. - Kétszer-háromszor gyorsan bólintott, kitöltötte a madeirát, és a palackkal az egyik kezében, a pohárral a másikban, párszor a- levegőbe csapott, mintha bokszolna. Aszontuk néki, erisszen be minket, aszontuk. Erisszen rájuk minket, hogy megvédelmezzünk tégedet, uram. Mer' mink ráncba szedtük volna őket jól, bim-bam, de ez nem erisztett be minket. A borz nem hagyta magát. Miközben a sün kii szolgálta a királyt, türelmesen újrakezdte, - A hangyák háborút vívnák - mondta -, tehát, nem lehetnek kommunisták. A valódi kommunista világban nem lehet háború, mert a világ egységes lesz. Nem szabad elfelejtened, hogy tökéletes kommunizmusról csak akkor beszélhetünk, ha a világ összes nemzete kommunista, és egységbe forr, a szovjet szocialista köztársaságok uniójába. A hangyabolyok nem egyesültek más bolyokkal, ezért nem lehetnek egészen kommunisták, és mivel nem azok, harcolnak. - Nem egyesültek - mondta Merlin bosszúsan -, de csak azért nem, mert a hangyaboly egészen parányi a világhoz képest, és mert a természetes akadályok, például a folyók lehetetlenné teszik az állatok számára a kommunikációt. De ha ennyire akarod, elfogadom, hogy olyanok, mint a Korbácsosok, attól eltekintve, hogy a geográfiai körülmények és fizikai adottságaik miatt nem fejlődhettek tökéletes Lollardokká. - Akkor vissza kell vonnod a Karl Marxra tett megjegyzésedet. - Visszavonjam a kritikát? - kiáltotta a filo-zófus. - Igen. Mert Marx az Sz. Sz. K. Uniójával nem oldotta meg a király háborúval kapcsolatos dilemmáját. Merlin arca elkékült, ráharapott a szakálla egy darabkájára, kitépte néhány hajszálát, a levegőbe hajította őket, segítségért imádkozott, leült a borz mellé, és megfogva a kezét, mélyen a szemüvegébe nézett. - De nem érted - kérdezte patetikusan -, hogy bármi uniója megoldaná a háború problémáját? Egy unióban nem lehet háborúzni, mert a háború megkezdéséhez valami ellentét kell. Ha a világ az ürübordák uniójából állna, akkor nem lenne háború. De ez nem azt jelenti, hogy most mindannyiunknak rohannunk kell, hogy minél előbb ürübordává változzunk. - Tulajdonképpen - szólalt meg a borz rövid tűnődés után - a hangyákról nem lehet kijelenteni, hogy fasiszták vagy kommunisták, pusztán azért, mert háborúznak, de... .- Azt próbálom elmagyarázni, hogy mindhárom esetben ugyanaz a kiindulási pont: a fasiszták, a kommunisták és a hangyák tagadják az egyén jogainak létezését. - Értem. - Az övék totalitárius teória: az emberek vagy hangyák a világért léteznek, és nem vica versa. - És miért mondtad, hogy Marx nem értett a természettudományhoz? - Öreg Karl barátom megítélése - mondta a mágus ünnepélyesen - nem ennek a bizottságnak a feladata. Ha szabad, hogy emlékeztesselek, most nem a kommunizmusról elmélkedünk, hanem a szervezett gyilkolás problémájáról. A kommunizmussal csak azért foglalkozunk, mert kapcsolatban van a háborúval. De hogy a kérdésedre feleljek: Marx rossz természettudós volt, mert elkövette azt az alapvető hibát, hogy nem nézett bele a emberi koponyába, mert sohasem foglalkozott a vadludakkal, és mert előfizetett az Égalité Fallacy-ra, ami ősszel egyeztethetetlen a természettel. Az emberi lények nem egyenlőbbek, mint érdemeik és képességeik, nem egyformábbak, mint arcuk és testalkatuk. Te talán még ahhoz is ragaszkodnál, hogy a világon az összes ember ugyanolyan méretű bakancsot hordjon. Az
egyenlőség nevetséges ötletét a hangyák már több mint 30.000.000 évvel ezelőtt magukévá tették, és mert egész végig hittek benne, sikerült valóra váltaniuk. De most nézd meg, mekkora zűrben vannak. - Szabadság, Egyenlőség, Testvériség... - kezdte a borz. - Szabadság, Brutalitás, Obszcenitás - vágott vissza a varázsló rögtön. - Ki kellene próbálnod egy olyan forradalmat, ami ezeket a jelszavakat használja. Először azt jelentenék be, hogy az arisztokratákat likvidálni kell, pusztán magasabb elvi okokból, hogy megtisztítsák a társaságot, hogy egyenlővé tegyék a közösséget, vagy, hogy biztonságosabbá változtassák a világot a demokrácia számára. A második lépésben mindenkit megerőszakolnának és megölnének, akit csak elérnek, sokkal inkább sajnálatból, mint dühből; vagy keresztre feszítenék az embereket, vagy olyan módszerekkel kínoznák meg őket, amikről most inkább nem teszek említést. Ki kellett volna próbálnod a spanyol polgárháborút. Igen, ez az emberek egyenlősége. Gyilkoljunk meg mindenkit, aki jobb nálunk, aztán máris egyenlőek vagyunk. Mind egyformák - egyformán halottak.
11. T. hatrix váratlanul így szólt: - Nektek, embereknek fogalmatok sincs az örökkévalóságról, amiről annyit papoltok. Fogalmatok sincs a lelkekről, meg a purgatóriumról, meg az ilyesmiről. Ha valóban hinnétek az örökkévalóságban, vagy legalább az idő egy nagyon hosszú szakaszában, kétszer is meggondolnátok, mit mondtok az egyenlőségről. El sem tudok képzelni szörnyűbb dolgot, mint egy örökkévalóságot, tele egyforma emberekkel! Hosszú távon egyedül a földön élő állatok különbözősége teszi elviselhetővé az életet. Ha valamennyien, az összes élőlény, egyformák lennénk, már rég euthánázia után könyörögnénk. Szerencsére a természetben nem létezik olyast mi, hogy egyenlő képesség, egyenlő érdem, egyenlő esély és egyenlő jutalom. Az életben lévői állatfajok mindegyike - a hangyákhoz hasonlóktól most tekintsünk el - ösztönösen individualista, hála Istennek. Ha nem így lenne, megölne minket az imalom, vagy automatákká változnánk. Még a durbincsok - amelyek első pillantásra egyformának tűnnek - között is vannak géniuszok meg ostobák:. Mind élelemmorzsák megszerzésére törekszenek, és a géniuszok azok, akik meg is szerzik. Volt egy ember, aki úgy etette a durbincsait, hogy egy élelemmel teli befőttesüveget tett az akváriumba. Némelyik durbincs a harmadik vagy negyedik próbálkozásra rájött, hogyan juthat ennivalóhoz, a többiek viszont, legalábbis tudomásom szerint, azóta is próbálkoznak. Ha nem így volna, az örökkévalóság iszonyatos lenne, mert nélkülözne minden különbözőséget, tehát minden változatosságot is. - Ez mind nem tartozik a tárgyhoz. Nekünk most a háborúról kell elmélkednünk. - Jól van. - Király - kérdezte a varázsló - képesnek érzed magad rá, hogy a vadludak közé kerülj, vagy inkább pihennél? - Lehetetlen - tette hozzá csak úgy mellesleg -, hogy komolyabban eltűnődjön a dolgokon, amíg a tények nem állnak a rendelkezésére. Az öregember így felelt: - Azt hiszem, pihennem kell. Már nem vagyok olyan fiatal, mint régen, a masszázsod ellenére sem, és ráadásul azt kéred tőlem, hogy nagyon rövid idő alatt rengeteg dolgot tanuljak meg. Várhatnánk néhány percet?
- Természetesen. Az éjszakák hosszúak. Sün, mártsd ezt a zsebkendőt ecetbe, és tedd a király homlokára. Tessék, tedd fel a lábad a székre, és hunyd le a szemed. Most mindenki tökéletes csendben marad, és hátrébb húzódik, hogy levegőhöz juss. Az állatok mozdulatlanul álltak, mint egér a macska előtt, és megbökték egymást, amikor a másik köhögött. A király becsukta a szemét, és hálásan belemerült saját gondolataiba. Keményen megdolgoztatták. Egyetlen éjszaka alatt elég nehéz volt mindezt megtanulni, és ő csak egy ember volt, annak is öreg már. Talán nem is lett volna szabad elhozni ezt a fáradt vénembert a Salisbury síkságon álló sátorból. Talán Merlin rosszul választott. Már gyerekként sem volt benne semmi különös. Kedves volt, az igaz, de mégsem lehetett zseninek nevezni. Elképzelhető, hogy ez az egész hosszú történet egy olyan, meglehetősen okos öreg úriemberről szól, akinek ahelyett, hogy itt van, inkább Cranfordban vagy Borzzöldében kellene lennie, hogy irányítsa a falu krikettmeccseit, vagy a városi kórusnak vezényeljen. Volt valami, amire gondolni akart. Az arca, lehunyt szemei már nem voltak olyanok, mint valamikor azé a bizonyos gyereké. Fáradtnak tűnt, és az is volt; a többieket, akik komoly tekintettel figyelték őt, ez félelemmel és sajnálattal töltötte el. Akik mos figyelték, azok jók voltak és kedvesek, ezt tudta a király. Tisztelte és becsülte őket, de a problémájuk nem az emberek problémája volt. Számukra kellemes, hogy boldog Életakadémiájukon elbölcselkedjenek azon, aki már azelőtt megoldotta szociális kérdéseiket, hogy emberei megjelentek volna a földön. Jóindulatuk, a bor és a lobogó tűz, az egymás iránt, tanúsított kedvességük - az ő feladatuk jóval könnyebb volt, mint a királyra váró szomorú munka. A vén király lehunyt szemekkel visszacsúszott a való világba, abba, amelyikből idekerült, ahol a feleségét elcsábították, ahol a legjobb barátja elárulta őt, ahol az unokaöccseit lemészárolták, ahol a saját fia a torkának ugrott. A legrosszabb azonban mégis az, hogy ez, a világ tele volt a hozzá hasonló emberekkel. Mert igaz, amit az állatok mondtak a vérengző emberi fajról. Az állatok ugyan elvonatkoztatva, sőt, még bizonyos dialektikus vidámsággal is beszélhettek a témáról, ám ez a király szál mára tény volt; neki teljes valójában e fenevadak között kellett élnie. Ő maga is egy a vérengzők közül, ő is kegyetlen és ostoba, és ráadásul még az emberi öntudat furcsa köteléke is hozzájuk kapcsolja. A király angol volt, Angliában pedig háború dúlt. Bármennyire is gyűlölte, bármennyire is meg szerette volna állítani a háborút, az angolok valódi, de kézzel nem fogható tengere vette körül, amelyet nem volt képes megfékezni. Már nem bírt szembeszállni, megbirkózni a tengerrel. És egész életében dolgozott. Tudta magáról, hogy nem okos ember. Az a lélek ösztökélte, amit az öreg tudós még gyerekkorában plántált belé, lidércektől terhes és mohó, terhelt, mint Szindbádé. A lélek ösztökélte, amit elraboltak tőle, és amit irgalmatlanul elvonatkoztatott ügyek szolgálatába állítottak, ami már abban az időben is küszködött, amire vissza sem tudott emlékezni. Nem is értett meg mindent teljes egészében, amit csinált, igavonó barom volt, ami vakon halad a megkezdett csapáson. És most már tudta, Merlin - az a keménylelkű vén idealista - állt mögötte, a vérengző, buta és inpolitikus ember pedig előtte. Most már értette, azt várták tőle, hogy folytassa a munkát, hogy még jobban elrontsa, hogy még többet tegyen. Éppen akkor, amikor már feladta, amikor verten sírdogált, amikor a vén bivaly letért a csapásról, akkor újra eljöttek érte, hogy a lábába döfjenek. Egy új megtanulandó leckével érkeztek, és azért, hogy rábírják, folytassa a megkezdett utat.
De ő maga sohasem volt boldog, sohasem lehetett önmaga; soha a Vádon Erdőben töltött gyermekkora óta. Nem volt fair, hogy mindent elloptak tőle. Azt tették vele, amit a megvakított stigliccel, amiről beszéltek, aki szíve szakadtáig kénytelen volt dalával szórakoztatni az embereket. Most, hogy megfiatalították, a király felfedezte; a világ szépségét - azét a világét, amitől megfosztották. Szeretett volna élni; végignyúlni a földön, megszagolni; anthroposként felnézni az égre, és beleveszni a felhőkbe. Hirtelen megértette, hogy senki, éljen akár az óceán legtávolabbi részéből kiálló legkopárabb sziklaszirten, senki sem képes olyan hosszú ideig panaszkodni az unalmas táj miatt, mint amilyen sokáig neki tartana, hogy felemelje a szemét. Az égen minden egyes pillanatban egy új táj jelent meg, minden tengerszirt fölött. Egy új világ. Szeretett volna egy kis időt kapni, hogy élhessen. Nem akarta, hogy visszaküldjék, hogy lehajtott fejjel tovább vonszolja az egyre nehezebb igát. Még most sem volt túl öreg. Talán élhet még vagy tíz évig - tíz év a napfényben, terhek nélkül. Éveken keresztül hallgathatná a madarak dalait; azokat a dalokat, amiket mindig is énekeltek, de amiket csak akkor fedezett fel, amikor az állatok említést tettek róla. Miért kell visszamennie a homo feroxhoz, ahol valószínűleg éppen azok fogják megölni, akiken segíteni próbál? De ha azok mégsem végeznek vele, akkor is iga alatt kell meghalnia, és sohasem szabadulhat a kötelességeitől. Most kisétálhatna, ki ebből a társaságból, és örökre eltűnhetne. A Thebaiad szerzetesei, a Skellig Michael régi szentjei: ezek a szerencsés emberek elszökhettek az ember elől, és belemerülhettek a békével körülvett természetbe. És ő is éppen ezt akarta, erre most már rájött; ezt akarta, jobban, mint bármi mást. Békét. Csak békét. Ezen az estén nem is oly rég még a halált kívánta, és készen állt rá, hogy elfogadja, ám azóta megcsillantották előtte az életet, a régi boldogságot, megpillanthatta a dolgokat, amiket szeretett. Kegyetlen módon felidézték gyermekkorát. Szeretett volna egyedül maradni, gyermekként megszabadulni a kötelességeitől, visszavonulni, talán egy kolostorba, hogy végre nyugalom legyen vén szívében. Szavakkal, ezekkel a kegyetlen, csillogó fegyverekkel ébresztették fel. - Rajta, király. Meg kell néznünk azokat a vadludakat, mielőtt még vége az éjszakának. - Már jobban érzed magad? - Látta valaki a varázsigét? - Fáradtnak látszol. - Igyál egy korty bort indulás előtt.
12. A hely, ahová került, teljesen lapos volt. Az emberek világában ritkán látunk sík dolgokat, mert a fák, a buckák és a házak megemelik a táj at, de ha más nem, akkor a fűszálak miriád lándzsája emelkedik ki a földből. Ám itt, az éjszaka gyomrában, a határtalan, lapos, nedves iszap olyan volt, akár a fekete aludttej. Ha nedves homokból lett volna, akkor talán legalább azok a kis hullámvonalak benne lettek volna, amik hasonlítanak az ember szájpadlásán található redőkre. És ebben a végtelen laposságban csupán egyetlen elem élt: a szél. Mert elem volt, egy dimenzió, a sötétség egyik hatalmassága. Az emberek világában a szél valahonnan érkezik, és valahová tart, és menet közben is elhalad valahol: fák között, végig az utcákon, vagy éppen a
sövények fölött. Ez a szél azonban a semmiből jött. Végighaladt a sehol síkja fölött, és szintén a semmibe tartott. Vízszintes volt, és egy-két zúgástól eltekintve nesztelen; félelmetes és végtelen, meghökkentő dimenzinálos súlya végigáramlott az iszap fölött. Egy szintező vonalzóval be lehetett volna mérni. Fémes szürke vonala folyamatos volt és tömör. Ha valaki ráakasztottál volna az esernyőjét, az biztos nem esik le róla. A király, szemben a széllel úgy érezte, mintha meg sem született volna. Persze úszóhártyás lábai alatt érezte a nedves keménységet, de a semmiben volt; a szilárd, káoszszerű semmiben. Úgy érezte magát, akár egy pont a geometriában; rejtélyes módon létezett két másik pont között; vagy mint egy vonal, amit egy sík felületre húztak, aminek van hossza, de nincs kiterjedése. Nincs kiterjedése! Hiszen ő maga volt a kiterjedés. Ő maga volt az erő, az áramlás, az irány, a túlvilágban állandó, rezzenéstelen világ áramlás. És határok is léteztek ebben a profán purgatóriumban. Messze keletén, talán egy mérföldnyi távolságban egy töretlen hangfal állt. Egy kissé megdőlt, és mintha időnként megnyúlt volna, de szilárd volt. Fenyegető volt, áldozatokra vágyott; ez volt a hatalmas, végtelen tenger. Két mérföldre nyugat felé három, háromszöget alkotó fénypont látszott, halászkunyhók gyönge mécsei. A halászok korán felkeltek, hogy elkapják a sós mocsarat elárasztó dagályt. A mocsár vize itt-ott nem az óceán felé, hanem ellenkező irányba folyt. Ennyiből állt az egész világ: a tenger zaja, a három kis fénypont, sötétség, laposság, végtelenség, nedvesség, és az éjszakai áramlatban a szél áramlása. Sejtelmesen pirkadt. A király észrevette, hogy hozzá hasonló tollas teremtmények között van. Egyesek az iszapban ültek, amit most egyre inkább fellazított a dühödten visszatérő tenger, mások viszont már a vízen lebegtek, távol a bosszantó áramlatoktól. A parton ücsörgők nagy teáskannákra hasonlítottak: csőrüket a szárnyuk alá dugták. A vízen ringatózók időnként a tengerbe dugták a fejüket, aztán megrázták. Néhányan felébredtek az iszapban, mert felálltak és meglengették szárnyaikat. A csöndet beszélgetésnek is tekinthető gágogás törte meg. Körülbelül négyszázan lehettek a szürkeségben, gyönyörű lények mind: fehér mellű vadludak. Ha egyszer is látja, az ember sohasem felejti el őket. Már jóval napkelte előtt készen álltak a repülésre. A fiatal családok csoportokba gyűltek, s a csoportok szívesen csatlakoztak más csoportokhoz, egy-egy nevezetes nagyapa vagy dédapa volt a seregparancsnokuk. Mikor egy-egy alakulat létszáma teljes lett, kissé izgatottá vált beszédük. Fejüket egyik oldalról a másikra ingatták, aztán szél ellen fordultak, és hirtelen mind felszálltak a levegőbe, tizennégyen vagy negyvenen egyszerre. Hatalmas szárnycsapásokkal leírtak egy kört a sötétségben, torkukból diadalmas rikoltás szakadt ki. Köröztek, aztán gyorsan felemelkedtek a magasba, és eltűntek szem elől. Húsz rőfnyi távolságot sem kellett megtenniük, hogy láthatatlanná váljanak a sötétben. A korábbi felszállók nem zajongtak, napkelte előtt csendben kellett lenniük, csak időnként tehettek egy-egy megjegyzést, vagy a figyelmeztető jelet kiálthatták el, ha veszély fenyegetett. Ha leadták volna a riasztást, az egész csapat függőlegesen emelkedett volna az égbe. Arthur nyugtalanul feszengett. A körülötte percenként útnak induló rajok láttán elfogta a repülés vágya. Szerette volna követni a példájukat. Csatlakozni akart a többiekhez, de félt, hátha az ismerősökből álló csoportok rossz néven veszik, ha közéjük, tolakodik. De nem akart: egyedül lenni, élvezni akarta a reggeli repülés; boldogságát, ami a többieknek szemmel láthatóan nagy örömöt okozott. Mikor a mellette levő lúd kiterjesztette a szárnyait és fölemelkedett, Arthur gépiesen ugyanez tette. Körülötte mintegy nyolcan billegették már előzőleg a csőrüket, s most ugyanennek a nyolcnak a társaságában egyszerre a levegőben találta magát. Abban a
pillanatban, amikor elhagyta a földet, a szél mintha megszűnt volna, a levegő nyugtalansága és vadsága úgy maradt abba, mintha késsel vágták volna el. Arthur a szélben úszott - a szélben és a békében. A vadludak egymás mögött repültek, egymástól egyenlő távolságra, Arthur a nyomukban. Kelet felé indultak, arra, ahol a három fénypont világlott, és ahol most a nap kezdett felemelkedni. Egy narancsszín repedés jelent meg a távoli felhőtakarón; a dicsfény egyre jobban szétterjedt, és egyre láthatóbbá vált a sós mocsár. Arthur jellegtelen rétnek látta a vidéket, amit valamilyen véletlen folytán elárasztott a tenger; a hangafű - mert még úgy nézett ki, mint a hangafű - kereszteződött a tengeri hínárral, aminek eredményeként aztán csúszós kacsokkal rendelkező sószínű hangafű keletkezett. A kis pataknak, ami valamikor az ingoványon keresztül folyt, most tengervízszíne és kékes iszappartjai voltak. Itt-ott hosszúkás, póznákra épített fészkek látszottak. Arthur gyanította, hogy szükség esetén az itt ücsörgő ludak adták le a figyelmeztető hangokat. Az egyik fészken két vagy három fütyülőréce kapaszkodott, és messze kelet felé egy légyszerű ember taposott az iszapban, nem sok kitartással, hogy megtöltse táskáját. A felkelő nap megfestette a patakok ezüstös vonalát, és lángszínnel borította be a nyálkától csillogó iszapot. A póling, amely már jóval napkelte előtt panaszosan siránkozott, most egyik zsombékról a másikra szállt. A fütyülőréce, aki a vízen aludt, visszafütyülte a dallamot, de olyan hangon, mintha egy tűzijáték-petárda sivítana. A vadkacsa nagy nehezen szállt fel a vízről, a szél ellenében. A sárszalonkák úgy futkostak ide-oda, mint a megriadt egerek. Egy felhőnyi pici partfutó tömörebb alakzatban emelkedett a levegőbe, mint a seregélyek, és úgy fütyültek, mint egy vonat. A hollók csapatai is vidám rikoltozással emelkedtek fel a dűnék fenyőfáiról. Mindenféle vízi madár népesítette be az árteret, megtöltötte színnel és mozgással. A hajnal, a derengő tenger látványa és a rendezett repülés tudománya olyan örömmel töltötte el Arthurt, hogy kedve támadt énekelni. Szárnyai birtokában megfeledkezett kínzó gondolatairól, az emberekről, és arról is, miért kellett ilyen kései órán a borz barlangjába mennie. Szerette volna elkiáltani az élet kórusdalát, és mivel ezernyi vadlúd szárnyalt körülötte, nem is kellett sokáig várnia erre. Az égen füstként keringő, a felkelő nap felé tartó madarak tömege egyszerre dalolni és kacagni kezdett. Mindegyik raj más hangon zendített rá; némelyik csipkelődve, mások diadalmasan, megint mások érzelgősen, vagy éppen vigadozva énekeltek. A hajnali égbolt megtelt dalnokokkal. Ezt énekelték: Világ, szárnyunk alatt fordulva, loppal: Hajnal-hírünk köszöntsd sápadt Napoddal, Nézd, ég a mellünkön kármin és cinóber, Halld, torkunk harsonáz és indulót ver. Vad-sötét sereg húz lenn. Halld! vadászkürt Zeng, csaholás-nyerítés, fénnyel átszűrt. Tág ég, tág ég: ó, szárny szabad verése! Tág ég, tág ég: ó, szárny szabad verése!
13.
Nappal volt, Arthur egy göröngyös réten találta magát. Repülőtársai körülötte legelésztek, félrehajtott fejjel tépkedték puha csőrükkel a füvet, nyakukat furcsa hurkokban és hattyúkhoz Ülő ívben hajlítva. Míg táplálkoztak, egyvalaki mindig őrt állt a csoportból, fejét magasra tartva. Az egyik rajhoz tartozók párosan legelésztek - még a téli hónapokban, vagy az ezt megelőző télen választottak párt maguknak. A fiatal nősténynek, Arthur szomszédjának nem volt párja. Értelmes tekintettel nézett a királyra. Az öregembernek eszébe jutott gyermekkora, amikor titokban ezt a ludat leste, és nem tehetett róla, gyönyörűnek találta. Még domború mellkasa, s a nyaka körüli barázdák is tetszettek neki. A szeme sarkából látta, hogy ezeket a barázdákat a többitől eltérő tollak alkotják. A tollak konkávok voltak, ezért elhatárolódtak a mellettük levőktől. A király igen kecsesnek találta. A fiatal liba megbökte Wartot a csőrével. - Gyerünk - mondta kissé durván. - Te következel. Anélkül, hogy választ várt volna, le is hajtotta a fejét, és máris tépkedni kezdte a füvet. Legelészés közben elkerült Arthur mellől. A király őrt állt. Nem tudta, mire kell vigyáznia, ellenséget nem látott sehol, csak fűcsomókat és legelésző társait. De azért nem bánta, hogy rábízták az őrködést. Nem lepődött meg, amikor rájött, hogy eddig a libahölgy vigyázott őrá, a lúdférfira. Még mindig túl ártatlan volt, ennyi év után is, hogy ezt furcsának találja. - Hát te meg mit csinálsz? - kérdezte a liba, mikor fél óra múlva elhaladt mellette. - Őrködöm. - Menj már! - mondta a liba kuncogva, azaz gágogva. - Bolond vagy! - Miért? - Tudod te azt jól. - Becsületszavamra nem - mondta Arthur. - Nem jól csinálom? Nem tudom. - Bökd meg a szomszédodat. Legalább kétszer annyi ideig őrködtél, mint kellett volna. Arthur követte a tanácsát, mire a mellette legelő vadlúd átvette az őrséget, a király meg odament legelni a nőstény mellé, és közben apró szemükkel egymást figyelték. - Te persze most azt hiszed, hogy buta vagyok - szólalt meg félénken Arthur, aki most vallotta be első ízben egy állatnak, hogy igazában milyen fajhoz tartozik -, pedig csak arról van szó, hogy én nem vagyok lúd. Embernek születtem. Tulajdonképpen most repülök először. A liba csak egy kicsit lepődött meg. - Szokatlan - mondta. - Az emberek rendszerint hattyúk szeretnének lenni. Mint legutóbbi Lir lányai. Pedig szerintem mind egyformán lúdfélék vagyunk. - Hallottam Lir lányairól. - Nem szerettek madarak lenni. Reménytelenül nacionalisták és vallásosak voltak, s folyton Írországban kószáltak egy kápolna körül. Szinte alig vettek tudomást a többi hattyúról. - Én szívesen vagyok lúd. - Vettem észre. Miért küldtek ide? - Hogy tanuljak. A világról. Némán legelésztek, míg a királynak saját szavairól eszébe nem jutott, hogy kérdezni akart valamit. - Mire valók az őrszemek? - kérdezte. - Háborúban vagyunk? A liba nem értette a fogalmat. - Háború? Mi az? - Verekszünk valakivel? - Verekszünk? - kérdezte tétovázva a másik.
- A hímek néha megverekszenek a nőstényért, meg ilyesmi. Persze vér nem folyik, csak megvívnak, hogy ki a különb. Erre gondolsz? - Nem. Arra, hogy seregek verekszenek seregekkel - például más ludakkal. A liba mulatott a dolgon. - Jaj, de muris! Úgy érted, hogy egy csomó lúd egyszerre vív meg egymással? Mulatságos látvány lehet. Hangsúlya meglepte Arthurt. - Mulatságos, ha megölik egymást? - Megölik? Az egyik lúdcsapat megöli a másikat? A liba lassan és kétkedve kezdte felfogni, miről van szó, s arcára kiült az undor. Mivel a dolog elszomorította, otthagyta Arthurt. Szó nélkül elment a zsombékos másik részébe. Arthur utána, de a liba hátat fordított neki. Addig forgolódott körülötte, amíg sikerült elkapnia a tekintetét, s meghökkent, milyen megvetés tükröződik a szemében - mintha tisztességtelen ajánlatot tett volna neki. A király bátortalanul megszólalt: - Ne haragudj. Buta vagyok. - Ne beszéljünk róla. - Ne haragudj. Később bosszúsan hozzátette: - Gondolom, kérdezni azért lehet. Szerintem természetes amit az őrökről kérdeztem. A liba azonban nagyon mérges volt. - Azonnal hagyd abba! Micsoda gondolataid vannak! Persze hogy állítunk őrszemeket. Hiszen vannak sólymok meg rókák, menyétek meg emberek, hálókkal, nem? Ők természettől fogva ellenségeink. De milyen teremtmény lehet olyan aljas, hogy bandába verődjön, és megölje saját vérét? Arthur arra gondolt: milyen kár, hogy nincs valami nagy állat, ami az emberekre vadászik!! Ha volnának sárkányok és rukk-madarak, az emberi faj talán minden erejével ellenük fordulna. Sajnos azonban az emberekre legfeljebb csak a mikrobák vadásznak, azokat meg túl nehéz észrevenni. Hangosan csak ennyit mondott: - - Tanulni próbáltam, A libának erőfeszítésébe került, hogy megőrizze jómodorát. Szeretett volna a lehető legnyíltabban hozzáállni a dologhoz, mert meglehetős kékharisnya volt. - Még sokat kell tanulnod. - Taníthatnál. Beszélhetnél a ludakról, és megváltoztathatnád a gondolkodásomat. A liba kétkedve nézett rá - azok után, amid Arthur-tól hallott, ez a bizonytalanság érthető is lehetett -, de nem volt haragtartó. Mint mindem lúd, ő is könnyen megbocsátott. Hamar őssze barátkoztak. - Mit szeretnél tudni? A következő néhány napban rengeteg időt töltöttek együtt, és Arthur rájött, Lyo-lyok csodálatos személyiség. Már ismeretségük kezdetén bemutatkozott, és azt javasolta Arthurnak, válasszon ő is nevet magának. Végül a Kee-kwá-nál maradtak, ami egy ritka, vörös mellű lúdfajta nevéből származott, akikkel Lyo-lyok Szibériában találkozott. Miután túljutottak a nevek problémáján, a liba megkezdte Arthur okítását. Lyo-lyok nem csupán a flörttel törődött. Racionálisan érdeklődött az egész világ iránt, persze sajátos módon, és bár Arthur mindig meglepetést okozott neki kérdéseivel, idővel hozzájuk szokott, és már nem is undorodott. Arthur a legtöbb kérdést a hangyáknál szerzett tapasztalatai alapján tette fel, a liba ezért hökkent meg rajtuk. Arthur a nacionalizmusról, az államirányításról, a személyes szabadságról, a
magántulajdonról, meg ilyesfélékről szeretett volna többet tudni - azokról a dolgokról, amik a társalgóban szóba kerültek, vagy amiket a hangyabolyban látott. A legtöbb fogalmat el kellett magyarázni Lyo-lyoknak, mielőtt ő is belekezdhetett volna a saját magyarázatába. Érdekes dolgokról beszélgettek, és minél többet sikerült megtudnia, az öregember annál inkább sajnálta az emberi fajt, és annál inkább tisztelte a vadludakat. Olyasfélét érzett, mint Gulliver a Nyihahák között. Lyo-lyok elmagyarázta, hogy a hidaknál nincs állami irányítás. Nincsenek közös tulajdonaik, és nem vallják magukénak a világ egyetlen szeletét sem. A gyönyörű földgolyó szerintük senkié, egyedül önmaga tulajdonát képezi, és a rajta élő összes vadlúdnak joga van a nyersanyagaihoz. De ezen megállapítások egyike sem felülről érkezett, egyet sem kényszerítettek egyetlen madárra sem. Amikor Lyo-Lyok meghallotta annak a hangyának a történetét, akit halálra ítéltek, mert parancsra sem volt hajlandó kiokádni a lenyelt élelmet, egészen megrémült. A ludak között, ahogy elmondta, mindenki annyit eszik, amennyit akar. Ha az egyik lúd egy kivételesen dús füves foltra bukkan, örömmel veszi, ha mások is odamennek legelészni. De, mondta Lyo-Lyok, a ludaknál is ismerik a magántulajdon fogalmát, igaz nem az étkezéssel kapcsolatban. A házaspárok minden évben ugyanabba a fészekbe költöznek, ugyanazt javítgatják több ezer mérföldes útjaik után. A vadludak, magyarázta a liba, nem hívei a szabad szerelemnek, legfeljebb csak kamaszkorukban. Lyo-Lyok szerint ez így helyes. Ha egy vadlúd házasságot kötött egy másikkal, a frigy egy életre szólt: A politikájuk - igaz, ezzel nem sokat foglalkoztak - patriarchális és individualista volt, a szabad választáson alapult. És természetesen sohasem háborúztak. Arthur megkérdezte, kik a vezéreik, és milyen rendszerben irányítanak. Nyilvánvaló volt, hogy bizonyos ludakat elfogadtak vezérnek - ők általában tapasztalt, pettyes mellű öregurak voltak; -, és hogy ezek a vezérek repültek az alakzatok] elején. Arthurnak eszébe jutott a hangyakirálynők esete, akik - mint a Borgiák - megölték elődjüket, hogy a legmagasabb posztra juthassanak. Megkérdezte, a ludaknál hogyan történik a kapitányok kiválasztása. - Nem választjuk őket, - mondta a liba, - legalábbis nem formálisan. Egyszerűen kapitánnyá válnak, és kész. Arthurt nem elégítette ki ez a magyarázat, ezért Lyo-Lyok hosszasan magyarázni kezdett a vándorlásokról. A következőket mondta: - Az első vadlúd, azt hiszem, Szibériából indult el, Lincolnshire-be repült, aztán vissza. Valószínűleg Szibériában volt a családja. Aztán amikor rájuk köszöntött a tél, és élelmet kellett találniuk, a lúd vezette a vándorútra indulókat, hiszen egyedül ő ismerte az utat. Egyre szaporodó családja minden évben követte az admirálist, a kalauzt. Amikor aztán eljött az ideje, hogy meghaljon, egyértelmű volt, hogy a legjobb kalauzok, a legidősebb fiai lépjenek a helyére, akik már többször tették meg az utat, mint a többiek. A fiatalabb fiúk és a fiókák még nem ismerték biztosan az utat, így örültek, hogy olyasvalakit követhetnek, aki már megtette azt. Persze elképzelhető, hogy a legidősebb fiúk között volt egynéhány reménytelenül nehézfejű lúd, akikben a család nem bízhatott meg. - így választódnak ki az admirálisok - folytatta a liba. - Talán ősszel Wink-wink eljön a családunkhoz, és azt mondja: „Bocsánat, de nincs véletlenül egy megbízható kalauzotok? Szegény nagypapa meghalt a nyáron, és Onk nagybácsink megbízhatatlan. Keresünk valakit, akit követhetnénk." Erre mi ezt fogjuk felelni: „Nagybátyánk örülni fog, ha velük tartotok, de ha esetleg valami baj történne, nem vállalhatjuk a felelősséget." „Köszönöm szépen", mondja majd Wink-wink. „Biztos vagyok benne, hogy a nagybátyátokban megbízhatunk. Nem bánnátok, ha ezt a Honk családnak is elmondanám? Ők is ugyanolyan problémával küszködnek, mint mi." „Nem, egyáltalán nem bánnánk."
- Valahogy így lett a nagybátyám admirális - magyarázta a liba. - Remek megoldásnak tűnik. - Nézd csak meg a stráfjait! - mondta Lyo- Lyok, és mindketten a méltóságteljes patriarchára bámultak, akinek a mellén valóban fekete csíkok látszottak, amelyek olyanok voltak, mint az aranysávok egy valódi admirális kabátujján. Egy másik alkalommal Arthur a vadludak; szórakozásáról és vágyairól kérdezett. Bocsánatkérően elmagyarázta a libának, hogy az emberek számára a látható eredmények és a háborúk nélküli élet unalmas. - Az emberek - mondta a király - hatalmas házakat építenek maguknak, amikben csupa cifraságot, luxuscikket, meg élvezeti cikket, meg efféléket tartanak. Az ilyesmi adja az életük értelmét. Azt mondják, éppen ezek miatt törnek ki a háborúk. Attól tartok, ha az emberek tulajdonát képező tárgyakat minimálisra csökkentenénk, ha úgy kellene élniük, mint nektek, vadludaknak, akkor boldogtalanok lennének. - Igen, valószínűleg azok lennének. Az ő agyuk másképpen működik, mint a mienk. Ha egy embernek úgy kellene élnie, mint egy vadlúdnak, éppen olyan nyomorultul érezné magát, mint egy vadlúd, ha ember módra kellene élnie. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmit sem tanulhatunk egymástól. - Kezdem azt hinni, hogy a vadludak semmit sem tudnának tanulni tőlünk. - Mi már több millió évvel korábban a Földön voltunk, mint ti, szánalmas lények, szóval nem ítélhetünk el benneteket. - Áruld el - faggatta a király -, minek örültök, mire vágytok, mik a céljaitok? Bizonyára kevés ilyen van. A liba felnevetett. - A fő célunk az életben - mondta révetegen - az életben maradás. Azt hiszem, ti emberek erről az egyről megfeledkeztek. Örömeink is vannak, amelyeket nem lehet ugyan az emberek cifraságaihoz és élvezeti cikkeihez hasonlítani, de azért egyáltalán nem unalmasak. Van egy dalunk, Az Élet Ajándéka, ami pontosan ezekről szól. - Énekeld el. - Mindjárt. De meg kell mondanom, mielőtt belekezdek, hogy mindig sajnáltam, hogy egy ajándék kimaradt belőle. A dalban szereplők az élet élvezeteiről beszélnek, de egyikük sem említi az utazást. Sokkal többet utazunk, mint az emberek, érdekes dolgokat látunk, és a változatosság mindig élvezetes, így nem értem, a költő miért hagyta ki éppen ezt. A nagymamám már járt Micklegarth-ban, az egyik nagybátyám pedig Burmában. A dédapám mindig azt mondogatta, hogy egyszer ellátogatott Kubába. A király tudta, hogy Micklegarth Konstantinápoly skandináv neve, T. hatrixtól már Burmáról is hallott, de Kuba említése nagyon meglepte, mert ezt az emberek még nem is fedezték fel akkor. - Mennyei lehet az utazás - mondta. Eszébe jutottak a gyönyörű szárnyak, a repülésről szóló dal, meg az alattuk elsuhanó, mindig változó táj. - A dal a következőképpen szól - mondta a liba minden különösebb kommentár nélkül, és énekelni kezdett: AZ ÉLET AJÁNDÉKA Ky-yow szólt: Az élet sója az egészség. Lapát láb, fényes toll, fürge nyak, lenese szem.
Ez adja a világ egészét Vén Ank felelte: Becsület, ez van csak Ösvény lelője, nép etetője, terv készítője, bölcsesség őre A Szóra méltón hallgat Szólt könnyűvérű Lyo-Lyok: Szerelem mindenekfölött! Vágy, ha ébred; meghitt párzás; meleg fészek; együtt-hálás: Csak ez örök. Esküdött Aáhng az étvágyra: Enni! mondta. Gúnár-zaba, fű-tépdesés, mag-keresés, megtömetés. Ez az élet igazi gondja. Wink-wink a bajtársiasságot dicsérte. Libasor, harci rend, ék hegye, ég sötétje: Ez a Szabadság tanult örökléte. Más se kell, csak lágy ütemben testet öltő Kürt-zene, dal kacagása, mese szíve, világ másám Szólt Lyow, a költő. Gyönyörű dal, gondolta a király, főleg Lyo- Lyok előadásában szép. A lábujjain számolni kezdte az élet ajándékait, amikről a liba énekelt, de mivel elöl csak három ujja volt, hátul meg egy bütyök, kétszer kellett végigszámolnia valamennyit. Utazás, egészség, becsület, szerelem, evés, bajtársiasság, zene, költészet és - ahogy Lyo-Lyok azt már korábban elmondta - maga az életben maradás. Egyszerű volt ugyan, de a lista mégsem tűnt rossznak - akkor különösen jó lett volna, ha Lyo-Lyok valami olyasmit is megemlít, mint a bölcsesség.
14. A sereg egyre izgatottabb lett. A fiatal ludak jártak-keltek, és csoportokba verődve vitatták meg, ki legyen a kalauzuk. Játszottak is, akár a gyerekek. Egyik játékuk az volt, hogy körbeálltak, és a fiatal gúnárok egymás után. bementek a kör közepére, kinyújtott nyakkal, és tettetett dühvel sziszegtek. Mikor már majdnem középre értek, nagy szárnycsattogtatással rárohantak a többire. Így akarták megmutatni, milyen bátrak, és milyen kitűnő admirális lesz belőlük, ha megnőnek. Egyre többször gyakorolták azt a különös szokást is, hogy félrehajtották a fejüket és a csőrüket rázták, ahogy repülés előtt szokták. Az idősebbeket és a bölcseket, akik ismerték a vándorút irányát, ugyancsak elfogta a nyugtalanság. Szakértő szemmel vizsgálták a felhők alakját, és mérték a szél: sebességét meg irányát. Az admirálisok felelősségük tudatában, fontoskodva járkáltak föl s alá. - Miért vagyok nyugtalan? - kérdezte Arthur. - Mi ez az érzés a véremben? - Várj csak, és megtudod - felelte titokzatosan Lyo-Lyok. - Talán már holnap vagy holnapután...
Lyo-Lyok szemei álmodozóvá váltak és réveteggé. Amikor elérkezett a napja, egyszerre megváltozott a mocsár és a partvidék képe. A hangyaszerű emberke, aki olyan szorgalmasan járt ki minden napfelkeltekor hosszú hálóihoz, gondosan megjegyezve az árapály idejét - mert a tévedés a biztos halált jelentette mintha távoli kürtszót hallott volna az égbolton. A sok ezer madár közül már egyet sem talált a mocsaras lapályon. A maga módján csinos kis emberke ilyenkor ünnepélyesen megállt és levette bőrsüvegét. Ezt cselekedte áhítatosan minden tavasszal, mikor a vadludak elhagyták, és minden ősszel, amikor megpillantotta az első visszatérőket. Mennyi idő alatt lehet átkelni az Északi-tengeren? Gőzhajóval két-három nap talán, míg átvergődünk a vad vizeken. De a vadludak, a levegő matrózai, a felhőket hasító ékek, az égbolt dalosai másként tették meg az utat, hátukban az óránkénti hetven mérföldes széllel. Az ő számukra a víz nem volt más, mint a többi dolog, a többi élvezet. A király még sohasem látta barátait ilyen vidámnak. A dalokból, amiket órákon keresztül énekeltek, sugárzott az öröm. Némelyik dal vulgáris volt - ezeket egy más alkalommal fogjuk bemutatni -, némelyik gyönyörű történetet mondott el, mások pedig egyszerűen csak vidámak voltak. Az egyik butácska éneken Arthur remekül szórakozott: Sosem űzhet minket az égen gond, Mert bendőnk lenn a mezőn nem kong: Ging-ging, geng-geng, gong-gong. A nyakunk eleget tekereg fönt s lent, Csitt-csattog a csőrünk, kendőnk leng: Gong-gong, ging-ging, geng-geng. Nosza fent, nosza lent, nosza bent, nosza kint, Úsztat föld-ég, esztendőnk ring: Geng-geng, gong-gong, ging-ging. Mert ging vagy gong, bendőnk sose kong, Mert gong vagy geng, víg kendőnk leng, Mert geng vagy ging, esztendőnk ring, Mert gong, mert geng, mert ging! Volt egy érzelgős daluk is: Vad és szabad, vad és szabad Gúnárom visszaadd! És egyszer, amikor egy örvösludak lakta sziklasziget fölött repültek el - az örvösludak fekete bőrkesztyűs, szürke kalapos, fekete gyöngyös vénkisasszonyokhoz hasonlítottak -, gúnyosan rázendített az egész csapat: Örvöslibát szuttyogtat jó sűrű latyak, Örvöslibát szuttyogtat jó sűrű latyak, Örvöslibát szuttyogtat jó sűrű latyak,
Míg mi itt fenn flangálunk, Glóri, Lóri, nézz utánunk, Glóri, Lóri, nézz utánunk, Glóri, Lóri, nézz utánunk, Már a Sarkon túl járunk! De így nem lehet elmondani a gyönyörűséget. Arthur úgy érezte, az élet hihetetlenül csodálatos; úgy érezte, ez az az élvezet, amiért élnie érdemes. Néha, amikor leszálltak a bárányfelhők közül, hogy kedvezőbb szelet fogjanak ki, gomolyfelhő- nyájak közt találták magukat - a párából formált óriási tornyok fehérek voltak, mint hétfőni a mosott ruha. Előfordult, hogy az égbolt e hatalmas virágai, egy hatalmas Pegazus hófehér] citromjai közül valamelyik több mérföldre előttük bukkant fel. Ilyenkor arrafelé vették útjukat| nézték, hogyan nő csendben és észrevétlenül egyre nagyobbra, és amikor odaértek, amikor már azt hitték, hogy beléütik a csőrüket látszói lag szilárd tömegébe, elhomályosult a nap. Néhány pillanatig ködfoszlányok gomolyogtak körülöttük légkígyókként, vagy szürke párában úsztak, a nap távolinak tűnt, s olyannak, mint egy rézpenny. A legközelebbi társ szárnya is eltűnt; így lebegtek látszólag mozdulatlanul, nem volt se fent, se lent, míg hirtelen fel nem izzott újból a rézpenny. És aztán, egy pillanat múlva megint alattuk volt a türkizkék tenger. Vándorútjuk legérdekesebb mozzanata az volt, amikor egy óceánból kiemelkedő sziklaszirt fölött szálltak el. Akadtak érdekes kalandjaik is, például amikor egy csapat libasorban szálló hattyú keresztezte az útjukat - Abisko felé igyekeztek -, éktelen lármával, vágy amikor utolértek egy fülesbaglyot, aki vitézül küzdötte magát előre, s a hátán, a meleg tollak közt állítólag egy ökörszem utazott ingyen. De a legérdekesebb mégis a sziklasziget volt. Mint egy madárváros. Mindegyik madár költött és veszekedett, de csak barátságosan. A szikla csúcsán, ahol kurta fű nőtt, északi lundák szorgoskodtak üregeik körül. Alattuk, a Pingvin utcában, a madarak olyan közel szorongtak egymáshoz, és olyan keskenyek voltak a sziklalépcsők, hogy hátat kellett fordítaniuk a tengernek és erősen megkapaszkodni hosszú lábujjaikkal. Az alatta húzódó Lumma utcában a lummák fölfelé fordították éles profilú, játékszerű arcukat, mint a rigók, ha költenek. Legalul terültek el a sirályok nyomornegyedei. És a madarak - mindegyik csak egy tojást tojt - úgy össze voltak zsúfolva, hogy minduntalan összekoccantották a fejüket, és amikor egy új madár ereszkedett le közéjük, egy-két másik mindig leesett a szirtről. Mégis jókedvűek voltak, vidáman hancúroztak, úgy viselkedtek, mint London külvárosainak lakói, szüntelenül egymást heccelték. Olyanok voltak, mint a világ legnagyobb tribünjén összegyűlt halaskofák, akik egymással locsifecsiznek, papírzacskókból csipegetnek, megjegyzéseket tesznek a bíróra, humoros dalokat énekelnek, gyerekeiket regulázzák és a férjeikre panaszkodnak. „Menj arrébb egy kicsit, kedvesem", mondták, meg: „Húzódj félre, nagyi!"; „Ott van az a- Flossie, aki a rákokra ült"; „Tedd a zsebedbe a tejkaramellát, kedveském, és fújd ki az orrod"! „Akármi legyeké ha az ott nem Albert bácsi!"! ,Van még itt egy kis hely?"; „Jé, Emma néni leesett a szirtről!"; „Jól áll a kalapom?"; „Ennek a fele sem tréfa!" Nagyjából igyekeztek a magukfajtájúak közt maradni, de azért nem vették túl komolyan al dolgot. A Lumma utcában például üldögélt itt- ott egy-egy makacs sirály is, és elszántan ragaszkodott a jogaihoz. Körülbelül félmillióan lehettek, és fülsiketítő lármát csaptak. A királynak egyfolytában az járt az eszében, milyen lenne egy emberváros, amiben ilyen szorosan összezsúfolódnak a különböző fajok. Aztán ott voltak a norvég fjordok meg szigeteld Mellesleg a nagy W. H. Hudson éppen az
egyik ilyen szigetről írt abban az állítólag igaz vadlúd történetben, amin érdemes eltűnődni egy kicsit! Hudson egy földművesről mesél, akinek a szigetét ellepték a rókák. Csapdát állított nekik, és amikor másnap elment, hogy megnézze a zsákba mányi, egy vadludat talált a csapdában, aki a stráfjaiból és az erejéből ítélve valami főadmirális lehetett. A földműves hazavitte a vadludat, megkötözte a lábát, és kitette az udvarra a saját libái meg tyúkjai közé. A rókák miatt a farmer éjszakánként bezárta a tyúkólat. Esténként beterelte a szárnyasokat az ólba, és rájuk zárta az ajtót. Egy idő után felfigyelt rá, hogy a tyúkok nem várják meg, hogy terelgesse őket, hanem maguktól bemennek az ólba, és ott várnak rá. A földműves egyik este aztán kileste, mi történik. A vén vadlúd terelte össze a szárnyasokat. Az öreg admirális minden este, az ólzárás előtti időben sorba állította társait, akik elfogadták őt vezérnek, és akik engedelmeskedtek neki. Különben a vadludak soha többé nem szálltak le arra a szigetre, ahol kapitányukat fogságba ejtették. Végül, a szigeteken túl földre szálltak első napi rendeltetési helyükön. Oldalazva, műsiklásban, sőt zuhanórepülésben szálltak alá. Büszkék voltak önmagukra is, meg a kalauzukra is, és türelmetlenül sóvárogtak a kilátásban lévő családi boldogság után Az utolsó szakaszt vitorlázó repülésben tették meg. Még egyszer meglebegtették szárnyukat a szélben, aztán - puff - már a földön is voltak. Egy pillanatra a fejük fölé emelték szárnyaikat, aztán gyorsan, takarosan elrendezték tollaikat. Átkeltek az Északi-tengeren.
15. A szibériai mocsárvidék, ahová néhány nappal később eljutottak, egy napfénnyel teli arénához hasonlított. A hegyeken még látszottak a hócsipkék, amelyek megolvadva kis folyókká változva csordultak alá, habosan, mint a sör. A tavak csillogtak a moszkitófelhők alatt, az aréna szélén pedig, fejlődésben visszamaradt nyírfák között rénszarvasok sétálgattak kíváncsian, a vadludak fészkeit szagolgatva, míg a libák rájuk nem sziszegtek. Lyo-Lyok, bár nem volt férje, azonnal nekilátott a fészekalja kialakításának, így a királynak maradt ideje a gondolkodásra. Kritikátlan ember volt, és alapjában véve nem keserű. Csak nemrég kezdett ránehezedni az árulás súlya, amit az emberek elkövettek ellene. Még sohasem fogalmazta meg magában a dolgot, de az igazság mégis az volt, hogy mindenki elárulta, még a felesége és legjobb barátja is. Az árulók legalávalóbbika pedig a saját fia volt. Mégis azt kérték tőle, térjen vissza közéjük, a szolgálatba, de talán most először értette meg, hogy ha ezt megtenné, mindén bizonnyal odaveszne. Mert mit remélhetett még az emberi fajtól? Az emberek szinte válogatás nélkül gyilkolták egymást, Szókratész óta megöltek minden tisztességes embert, aki szólni akart hozzájuk. Még a saját istenüket is; meggyilkolták. Aki elmondta nekik az igazságot rögtön árulásuk tárgyává vált; a király tudta, ha teljesíti Merlin kérését, azzal kimondja a saját halálos ítéletét. De itt, a vadludak között, akik számára a gyilkosság és az árulás egyenlő volt az obszcenitással, itt végre boldog lehetett. Itt minden tiszta szívű lény remélhetett. Egy vallásos beállítottságú fáradt ember időnként úgy érzi, hogy számára az egyetlen megoldást a szerzetesi élet, egy kolostor jelentheti, ahol virágként bontakozhat ki a lelke, hogy tovább növekedjen a jó ideája felé. Az öregember is ezt érezte most, egyszeriben rajta is erőt vett ez a vágy, csakhogy az ő kolostora most ez a latyakos mocsár volt. Egyszer s mindenkorra szeretett volna megszabadulni az emberektől, hogy végre nyugalmat leljen.
Hogy nyugalmat találjon mondjuk Lyo-Lyok mellett, Úgy érezte, egy fáradt lélek sokkal rosszabb helyet is találhatna. Nekilátott, hogy a libát aprólékos gonddal az általa ismert nőkhöz hasonlítsa, és rá kellett jönnie, nem mindig Lyo- Lyok a rosszabb. A liba egészségesebb volt, mint azok a nők, sohasem volt migrénje, nem szeszélyeskedett, nem hisztériázott. Éppen olyan egészséges volt, mint Arthur, olyan erős is, és legalább olyan jól repült. Mindent meg tudott csinálni, amit Arthur, így azonos lehetett az érdeklődési körük. Tanulékony volt, büszke, hűséges és beszédes. Sokkal tisztább volt, mint sok nő, mert a nap egyik felében a tollait tisztogatta, a másik felében pedig vízben tartózkodott. Vonásait szemernyi festékkel sem torzította el. Ha egyszer majd férjhez megy, nem fog szeretőt tartani. Szebb volt, mint az átlagos emberasszonyok, mert alakja természetes volt, s nem mesterséges. Kecses volt, nem csámpázott, hiszen mindegyik vadlúd könnyedén lépked. Arthur csinosnak találta a tollazatát is. Biztosnak látszott, hogy szerető anya válik majd belőle. Arthur vén szíve egyre jobban megmelegedett, ha Lyo-Lyokra gondolt, bár a szenvedély még hiányzott belőle. Csodálattal nézte a liba erős lábait, a bütyköt a sarkán, csinos kis csőrét. A csőrben fogakhoz hasonló redők voltak, és egy jókora nyelv. Arthurnak az is tetszett, hogy sohasem siet. A fészekrakás teljesen lekötötte Lyo-Lyok figyelmét, így Arthurnak alkalma nyílt jobban megfigyelni őt. A fészek egyébként nem volt valami építészeti remekmű, de éppen olyan volt, amilyennek lennie kellett. A liba gondosan válogatott a fűcsomók között, amelyek közül választania kellet, azután amikor eldöntötte a kérdést, kibélelte a sekély kis gödröt, aminek az alja pontosan olyan volt, mintha egy világosbarna, nedvesen összegyűrt csomagolópapírból lenne kialakítva - vagy olyan, mint egy cirkuszi porond, amit hangafűvel, mohával, zuzmóval és a liba melléről származó pihékkel béleltek ki. Az egész olyan puha volt, akár a pókháló. Arthur is odavitt; néhány fűcsomót, ajándékként, de általában rossz formájút választott. Miközben kitépte a fűcsomókat, felfedezte a mocsárvidék csodálatosig univerzumát. Mert egy miniatűr világban voltak, olyasfélében, amilyeneket a japánok állítólag mindenféle edényekben szoktak kiépíteni. De még egyetlen japán kertész sem nevelt olyan törpefát, ami természetesebb lett volna a hangafűnél, amelynek szárán egymástól szabályos távolságra gomblyukszerű göbök voltak. Arthur lábainál aprócska fákból álló erdők terülték el, parányi tájak, egy egész kis világ. Ebben a világban a fűszálak voltak a fák, a zuzmók az aljnövényzet, a moha a fű. Itt-ott kidőlt fatörzsek hevertek, és még egy furcsa virágot is felfedezett: egy aprócska, nagyon száraz és nagyon kemény, szürkészöld indadarabkát, aminek a végén, mintha pecsétviasz lenne, egy skarlátszín pötty virított. Még mikroszkopikus mérges gombák is nőttek, bár a kalapjuk széle felfelé pöndörödött, mint a tojástartóké. És ebben a miniatűr tájban még élőlények is nyüzsögtek; igaz a réteken nem nyulak és rókák szaladgáltak, csak üvegcsillogású, olajosan fekete bogarak, akik hegyes farkincájukat rázva igazgatták szárnyaikat. Varázslatos volt: drágakő-zöld bogarak, tűhegynyi pókok, zománcozottnak tűnő piros katicabogarak. A tőzeg lábnyom alakú bemélyedéseiben apró, barna vizű tavak csillogtak, bennük tengeri sárkányok: gőték és búvárpoloskák. Emitt, a nedvesebb talajon. moha burjánzott, mindegyik szál más és más: némelyiküknek vékony vörös szára volt és zöld fejé, mintha a liliputiak kukoricája lett volna. Amott a hangafüvet kiégette valami. A tüzet a természet gyújtotta - talán a nap sütött keresztül egy vízcsepp-prizmán -, és nem az ember, aki inkább tavasszal szokta felperzselni a lápot, akkor, amikor a vidék tele van fészkelő madarakkal. Az égett fűfolton elszenesedett fatörzsek hevertek; meg parányi csigaházak, fehérek mind, nem nagyobbak egy borsószemnél; meg megperzselt szivacshoz hasonló, hamuszínű zuzmók,
melyek szára hangosan pattant, amikor Arthur rájuk taposott. A mikroszkopikus méretű világ végtelennek tűnt. Aztán ott volt még a mocsár illata, a tiszta levegő; meg a nap, ami csak néhány órára pihent le az éjszaka; meg ott voltak - Isten irgalmazzon nekünk - a moszkitók is. Arthurnak korábban gyakran eszébe jutott, mennyire unatkozhatnak a madarak, amikor a tojásaikon kotlanak. Most már tudta, hogy Lyo- Lyok előtt egy egész univerzum fog elterülni, amit kedvére nézegethet majd; egy egész világ fog létezni az orra előtt. Egy délután Arthur végre megkérte Lyo-Lyok kezét. Nem szenvedélyesen csinálta, mert már túl régóta ismerte a világot, hanem szelíden és reménykedve, amikor kint ringatóztak a csillogó tavon. A barna kerettel körülvett víztükörben sötétebb kéknek látszott az égbolt, mint valójában volt - olyan kéknek, mint amilyen pöttyök a feketerigó^ tojásán vannak. Arthur magasra tartott farokkal úszott a libához, fejét és nyakát előrenyújtva, akár egy úszó kígyó. Beszélt LyoLyoknak a fájdalmáról, rossz természetéről és szerelméről. Elmondta neki, hogy abban reménykedik, ha egy párrá válnak, örökre megszökhet Merlin és a világ elől. Lyo- Lyok, ahogy addig egyszer sem, most sem látszott meglepettnek. Lehajtotta a fejét, és Arthur felé úszott. Arthur nagyon boldog volt, amikor felfedezte a liba szemeiben a higgadtságot. De egy sötét kéz nyúlt ki érte, és megragadta, pontosan úgy, ahogy azt várni lehetett. Arthur érezte, hogy visszarántják, nem durván, nem erősen, de lehúzzák a mágia mocskos alagútjába. Miközben távolodott, elkapott még egy lebegő tollat, és... Lyo-Lyok örökre eltűnt előle.
16. - Most! - kiáltotta a varázsló, közvetlenül az-előtt, hogy az utazó materializálódott. - Most végre elkezdhetünk foglalkozni a fő témánkkal. Már látjuk a fényt az alagút végén. - Várj egy kicsit - mondta a kecske. - Boldogtalannak látszik.. Merlin egy legyintéssel félresöpörte a javaslatot. - Boldogtalannak? Képtelenség. Tökéletesen jól van. Nos, mint mondtam, végre elkezdhetünk foglalkozni... - A kommunizmussal - vágta rá a borz, aki rövidlátó volt, és teljesen beleveszett ebbe a témába. - Nem, nem! Végeztünk a bolsevikokkal. A király rendelkezik a megfelelő ismeretekkel, így most végre foglalkozhatunk a Hatalommal. De hagynunk kell neki egy kis időt, hogy átgondolja a történteket. Király, légy szíves, válassz egy állatot,, és én elmagyarázom, hogy miért háborúzik, vagy miért nem háborúzik. - Nincs semmiféle megkötés - tette hozzá előrehajolva, mintha így, ezzel az elbűvölő mosollyal akarná rákényszeríteni tehetetlen áldozatára a választást. - Bármelyik állatot választhatod, amelyik csak tetszik. Amőba, antilop, axolotl... - Gondolom, a hangyákat vagy a vadludakat fogja választani - mondta a borz idegesen.
- Nem, nem. A vadludakat nem. Az túl könnyű lenne. Szabályosnak kell lennünk, rá kell hagynunk a választást. Mit szólnál mondjuk a vetési varjakhoz? - Helyes - mondta a borz. - Vetési varjak. Merlin hátradőlt a székében, egymáshoz illesztette ujjbegyeit, és megköszörülte a torkát. - Először is - kezdte -, mielőtt sorra vennénk a példákat, definiálnunk kell a tárgyat. Mi a háború? A háborút szerintem így lehet meghatározni: a hatalom agresszív használata egyazon faj két csoportja között. Mert két csoport kell hozzá, különben az egész nem más, mint öldöklés. Ha egy veszett farkas megtámad egy farkashordát, az nem háború. És egyazon fajhoz tartozók kell, hogy részt vegyenek benne. A madarak vadásznak a sáskákra, a macskák az egerekre, még a tonhal is üldözi a heringeket. Ezen ellentétek egyike sem háború, mert még a legutóbbi példában szereplő tonhal is egy másik fajta halat irt. Tehát már van két ismérvünk: a háborúban szemben álló feleknek egyazon fajhoz kell tartozniuk, és csoportosan kell harcolniuk. Azt hiszem, a példák felhozása során máris figyelmen kívül hagyhatjuk azokat az állatokat, melyek nem csoportosan élnek. Ha ezt megtesszük, még mindig marad egy csomó állatunk, olyanok, mint a seregély, a fürge csellé, a nyúl, a méh, meg ezer más. Ha ezek között próbálunk olyanokat találni, melyek háborúznak, igencsak szűkében leszünk a példáknak. Mert mit gondolsz, hány olyan állat van, amelyik csoportosan agresszív akciót indít saját faja egy másik csoportja ellen? Merlin várt vagy két percet, hogy a vénember válaszolhasson, majd folytatta az előadást. - Pontosan. Éppen meg akartál említeni néhány rovart, az embert, pár mikrobát vagy vér korpuszkulát, de aztán kész. A háború, ahogy ezt már korábban is megemlítettem, ismeretlen fogalom a természetben. Üljünk le, és vizsgáljuk meg azoknak a lényeknek a jellemzőit, amelyek érintettek lehetnek a kérdésben. Nem lesz túl nehéz dolgunk, az iméntiek után tényleg nem maradt sok ilyen. Mire kell rájönnünk? Talán arra, hogy azok a fajok háborúznak, amelyek ismerik a magántulajdon fogalmát, ahogy a borz híres-neves kommunistái megállapították? Éppen ellenkezőleg. Arra kell rádöbbennünk, hogy éppen azok az állatok háborúznak, amelyek korlátozzák, vagy eltörlik a magántulajdont. A hangyák és méhek, a közösségi gyomorral és területtel rendelkező állatok, meg az emberek, akik nemzeti tulajdon birtokosai, éppen ezek esnek egymás torkának. A madarak, akik privát feleséggel, fészekkel és vadászterülettel rendelkeznek; a nyulak, akiknek megvan a saját fészkük, meg a saját gyomruk; a fürge csellék különbejáratú tanyájukkal; a lantmadarak a saját kincsházukkal - éppen ezek azok, akik békében maradnak. Most nem szabad azt mondanod, hogy ezek csupán fészkek meg vadászterületek, mert ezek is éppen úgy magántulajdont képeznek, mint az ember esetében a házak és az üzletek. A lényeg az, hogy ezeknek az állatoknak van magántulajdonuk. A magántulajdonok birtokosai természetüknél fogva pacifisták, míg azok, akik felfedezték a közösségi tulajdont, háborúzni mennek. Megállapíthatjuk, ez pontosan az ellentéte a totalitarizmus doktrínájának. - Persze a magántulajdonok birtokosai időn-ként rákényszerülnek, hogy megvédjék birtokukat a fosztogatókkal meg más egyénekkel szemben. De az ilyesmi csak ritkán vezet vérontáshoz, és az embernek éppen ettől nem kell félnie, mert királyunk már feltalálta azt, amiből később a rendőrség fog kifejlődni. - Erre azt mondhatod, hogy a háborút viselő állatokat nem a nacionalizmus láncai kötik össze. Azt mondhatod, ők más okból indulnak harcba, talán mert valamennyien iparosok, vagy mindüknek vannak háziállatai, vagy mert gazdálkodók, mint némelyik hangya, vagy mert mindegyiküknek vannak élelmiszerraktárai! Nem akarok bajlódni a lehetőségek taglalásával és vizsgálatával, mert ezt neked magadnak kell elvégezned. A pókok a legügyesebb iparosok, mégsem háborúznak. A méheknek nincsenek háziállataik és megművelt földjeik, mégis
háborúznak. Némelyik vad hangyafajnak nincsenek felhalmozott élelmiszerkészletei. Most végre kell hajtanunk egy olyasféle mentális tevékenységet, ami a matematikai legmagasabb közös nevező keresésére hasonlít. Ha ezt elvégzed, rájössz arra, amit az imént magyaráztam. Magától értetődővé válik a dolog. A háború a közös tulajdon következménye; azé a közös tulajdoné, melyét majdnem mindegyik demagóg istenít, aki hisz az Új Rendnek nevezett dologban. - Elfogytak a példáim. Vissza kell térnünk a konkrétumokhoz, hogy tovább vizsgálhassuk a kérdést. Nézzünk meg mondjuk egy varjúbandát. - Egy olyan társas állat, mint például a hangya, a hozzá hasonlókkal együtt él, méghozzá többé-kevésbé szoros közösségben. A varjak csapata viszont tudatában van saját nacionalizmusának, és ezt ki is nyilvánítják, mihelyt egy másik banda az ő tanyafájukra próbál telepedni. A varjú nem csupán társas lény, de finoman nacionalista is. Ami viszont érdekessé teszi, az éppen az, hogy a varjak nem nyilvánítják nemzeti tulajdonnak a vadászterületeiket. Egy bizonyos, magvakban vagy férgekben gazdag mezőn nem csupán egy varjúcsapat keresgéli az élelmét, de ott vannak más bandák is, sőt, még a környékbeli galambok meg csókák is. És nem tör ki közöttük háború. A varjak semmit sem tekintenek nemzeti tulajdonuknak, kivéve a fészkelő fáikat, ennek következtében mentesek a háború kitöréséhez szükséges elvektől. Természetesnek. tartják a tényt, hogy a nyersanyagforrásokhoz mindenkinek egyformán joga van, mindenki szabadon próbálkozhat egy bizonyos területen. - Most vizsgáljuk meg jobban a vadludakat. Ez az egyik legősibb állatfaj, s emellett a legkultúráltabbak, a legfejlettebb nyelvvel rendelkezők közé tartoznak. Bámulatos zenészek és költők, évmilliók óta a levegő akrobatái, mégsem dobtak még le egyetlen bombát sem. Monogámok, fegyelmezettek, intelligensek. Közösségben élnek, erkölcsösek, megbízhatóak, és hisznek abban, hogy a természet kincseit fajuk egyetlen törzse vagy családja sem sajátíthatja ki magának. Ha találnak egy helyet, ami bővelkedik zostera marinában, vagy egy tarlót, amin rengeteg elhullott mag van, az első napon kétszáz vadlúd telepszik le rá, de a következő napon már tízezren vannak. A táplálékszerző- és a pihenőhelyek között röpködő vadlúdcsapatokban találhatunk fehér mellűeket és rózsaszín lábúakat csakúgy, mint tőkésludakat vagy örvösludakat. Egyiket sem illeti meg jobban a világ, mint a másikat. Ennek ellenére ne gondold, hogy kommunisták. Mindegyik vadlúd kész rá, hogy egy rohadt a krumpli birtoklása miatt összeverekedjen a szomszédjával, és a feleségeiket meg a fészkeiket is magántulajdonnak tekintik. Viszont nincs közös gyomruk és közös otthonuk, mint mondjuk a hangyáknak. Ezek a gyönyörű élőlények, melyek szabadon röpködnek a világban, méghozzá anélkül, hogy a Föld bármelyik területét is ki akarnák sajátítani maguknak, ezek sohasem vívtak háborút. - A nacionalizmus, a föld bizonyos szeletére formált közösségi tulajdonigény egyedül az ember átka. Az emberiség ellensége az, ami olyan, mint az írek vagy a lengyelek időnként szánalmas, máskor bámulatos, nacionalizmusa. Igen, és itt vannak az angolok is, akik látszólag óriási háborút vívnak a „kis nemzetek jogaiért", miközben még óriásibb monumentumokat emelnek egy nőnek, aki azért halt mártírhalált, mert kijelentette, a patriotizmus nem elég jó. Ezeket az embereket a legnagyobb jóindulattal sem lehet másnak nevezni, mint jó szándékú tökfilkók gyülekezetének, amelyet elborult agyú zsiványok vezényelnek. Nem is egészén fair éppen az angolok, az írek vagy a lengyelek példáját kiragadni. Az emberek valamennyien ebbe a gyülekezetbe tartoznak. Ez a homo impoliticus egyik fő ismérve. Ó, igen, ha már ilyen durván beszéltem az angolokról, hozzá kell még tennem, hogy több évszázadon keresztül éltem közöttük. Gyengeelméjű csirkefogók gyülekezete az egész ország, de legalább a jó szándék vezérli őket, és ez előny, ha számításba vesszük az ellenük harcoló hunok cinikus ostobaságát
és kegyetlenségét. - És mi lenne - kérdezte a borz udvariasan - a helyes megoldás? - A lehető legegyszerűbb és legkönnyebb megoldást kellene választaniuk. Meg kellene szüntetni az olyan dolgokat, mint a vámhatárok, az útlevelek és a bevándorlási rendelkezések; az emberi fajt az egyedek föderációjává kellene változtatni. Meg kellene szüntetni a nemzet fogalmát, sőt, az államét is. Nem lenne szabad meghagyni egyetlen egységet sem, amely nagyobb a családnál. Talán szükséges lenne limitálni a magánjövedelmeket, mert félő, hogy a nagyon gazdag emberek egy idő után egy külön nemzetféleséget hoznának létre. Teljesen felesleges lenne az embereket kommunistává vagy bármi mássá változtatni, mert az ilyesmi természetellenes. Az embereknek jó esélyük lenne rá, hogy ilyen körülmények között ezer esztendő alatt kialakulna egy közös nyelvük - már ha szerencséjük van - de a lényeg mindenképpen valóra válna, hiszen a Stonehenge mellett élő embert senki sem akadályozná meg abban, hogy este összepakolja a cókmókját, és átugorjon Timbuktuba szerencsét próbálni... - Az emberek olyanokká válnának, mint a költöző madarak - tette hozzá egy kis szünet után, nem kevés meglepődéssel. - De ez katasztrófához vezetne! - kiáltotta a borz. - A japán munka... Bekövetkezne a kereskedelem csődje! - Lárifári! Minden embernek ugyanolyan a fizikai felépítése, és körülbelül azonosak a szükségletéi is. Ha egy japán kuli túltesz rajtad, mert egy egész napon át képes dolgozni egy tál rizzsel, akkor jobb, ha te is elmész Japánba, és veszel egy tál rizst. Ezután túltehetsz majd a kulin, aki addigra már, azt hiszem, Londonban fog furikázni a te Rolls-Royce-odon. - De ez halálos csapást jelentene a civilizációra! EZ alacsonyabbra helyezné az átlagos életszínvonalat... - Ostobaság! Ez megemelné a kuli életszínvonalát. Elvégre egy nyílt versenyben ő is van legalább olyan jó ember, mint bárki más. Ha nem jobb. Különben nekünk pontosan rá lenne szükségünk. A „nekünk"-ön azt értem, hogy a civilizációnak. - Ez gazdasági forradalomhoz vezetne! - Te jobban örülnél, ha egy egész sor Armageddon következne be helyette? Erre a világra kedves borzom, még soha, egyetlen olyan értékes dolog sem került át, amiért valaki ne fizetett volna nagy árat. - Tényleg - bólintott a borz váratlanul. - Úgy látszik, ennek meg kell történnie. - Nos, felfogtad végre. De hagyjuk az embert, foglalkozzon csak a saját szánalmas kis tragédiájával, ha neki úgy tetszik. Mi viszont nézzük a többi kétszázötvenezer állatot. Néhány kivétellel mindegyiküknek van valamilyen mértékű politikai érzéke. A két végletet a hangyák és a vadludak képviselik; királyunknak, ha majd visszatér világába, meg kell mutatnia társainak, amit tőlük tanult. Az embereknek választaniuk kell majd közöttük. A borz, aki hűségesen ellene volt mindenféle túlzásnak, kemény hangon közbeszólt: - Azt hiszem - mondta -, elég nagy butaság azt feltételezni, hogy az emberek választani fognak a hangyák és a vadludak között. Először is: egyikké sem változtak át. Másodszor: ismereteink szerint a hangyák egyáltalán nem boldogtalanok. Merlin azon nyomban kiirtotta a vita csíráját. - Rosszul fejeztem ki magam. Amolyan szó-fordulatnak szántam a dolgot, semmi egyébnek. Különben egy faj előtt sosincs több két választási lehetőségnél. Az egyik esetben folytatódik a megkezdett evolúciós folyamatba másikban likvidálódik az egész faj. A hangyáknak választaniuk kellett: vagy hangyák lesznek, vagy kihalnak. És így voltak ezzel a vadludak is: vagy vállalták a vadlúd életet, vagy mehettek volna kihalni. Ha a vadludaknak igazuk van, a hangyák még nem
feltétlenül tévednek. A hangyaszerűség remekül megfelel a hangyáknak, a vadlúdság pedig a vadludaknak. Ha ugyanezt az emberre vonatkoztatjuk: választania kell az emberiesség és a likvidálódás között. Az emberiesség pedig javarészt a hatalom problémádnak intelligenciával történő megoldását jelenti - annak a hatalomnak a problémáira kell választ találni, amit eleddig más állatok szemszögéből vizsgáltunk. Arkhimédész felköhögött, és így szólt: - Bocsáss meg, mester, de elég tiszták ma a látomásaid ahhoz, hogy eláruld, sikerrel jár-e majd ez az ember? Merlin megvakarta a fejét, és megtörölgette a pápaszemét. - Végül sikerrel fog járni - mondta. - Ebben biztos vagyok. Ha nem így lenne, az egész faj úgy eltűnne, mint mondjuk az amerikai örvösgalambok, melyek jóval többen voltak, mint az emberek, de amelyek a tizenkilencedik század végén, alig tíz-tizenkét év alatt teljesen kipusztultak. De bármerre is pereg az idő, elég homályos marad előttem. Ha az ember visszafelé él, és előrefelé, gondolkozik, egy kicsit néha bizonytalanná válik a jelent illetően. Ezért van az, hogy egyesek szeretnek az absztrakciókba menekülni. Az öreg úriember a hasán keresztbe tette a kezét, a tűz felé nyújtotta a lábát, és mintha saját, az Idővel kapcsolatos megjegyzésére reagálna, idézni kezdett egyik kedvenc szerzőjétől. - „Láttam" - szavalta - „a sok-sok különböző fajhoz tartozó halandó emberek történelmét, Királyokat és királynőket láttam, meg császárokat és republikánusokat, meg patríciusokat és plebejusokat, ahogy fordított sorrendben elúsztak a tekintetem előtt... Az idő roppant tereket; átölelve rohant visszafelé. Hatalmas emberek haltak meg, mielőtt még hírnevet szerezhettek volna maguknak. Királyokat fosztottak meg trónjuktól, mielőtt megkoronázták volna okét. Néró és a Borgiák, Cromwell és Asquith, a jezsuiták romlott tetteket követtek el, hogy rögtön utána hozzálássanak a vezekléshez. Hazám.... beleolvadt a barbár Britanniába. Bizánc egybe-olvadt Rómával, Velence Henetiánus Altinoval; Hellász számtalan szigetté vált. Csapások zuhogtak, és mind célba találtak." Az idézetet mély csend követette, melyet végül a kecske tört meg. - Bármit is mondtok, szerintem a király akkor is boldogtalan. Visszaérkezte után most először néztek rá a királyra, és mind elhallgattak.
17. Arthur a lúdtollal a kezében nézte az állatokat. Ösztönös mozdulattal tartotta maga elé a tollat, valahogy úgy, mintha az a szépség egy szilánkja lenne; úgy, mintha valami fegyvert szorongatna, amellyel sakkban tarthatja az állatokat. - Nem megyek - mondta. - Találjatok más ökröt, aki húz nektek. Miért hoztatok ide? Miért kellene meghalnom az emberért - azért az emberért, akiről mind oly megvetően beszéltek? Mert meghalnék... Sajnos igaz, hogy kegyetlenek és ostobák. A halálon kívül már minden rosszat megkaptam tőlük. Vagy talán azt gondoljátok, hogy meghallgatják bölcsességemet, hogy végighallgatják a prédikáló pojácát, és megtérnek hitére? Nem, megölnének. Ugyanúgy végeznének velem, ahogy a hangyák egy albínó társukkal. - Merlin! - kiáltotta a király. - Félek a haláltól, mert még sohasem élhettem! Sohasem volt meg a saját életem, nem jutott időm a szépségre... Arra a szépségre, amit nemrég megtaláltam. Megmutattad a szépséget, de aztán elragadtad előlem. Úgy mozgattál, mintha nem lennék egyéb egy sakkfiguránál. Egyáltalán jogod van neked ahhoz, hogy elvedd a
lelkemet, hogy különböző testekbe erőltesd? - Ó, állatok, tudom, cserbenhagytalak benneteket. Nem szolgáltam rá bizalmatokra. De képtelen vagyok újra felvenni az igámat; már túl hosszú ideig cipeltem ugyanazt a terhet. Miért kellett elhagynom Lyo-Lyokot? Nem voltam okos, de türelmes voltam, és már ez is sokat ér. Miért kellett eljönnöm onnan? Az állatok nem mertek válaszolni; semmi értelmes felelet nem jutott eszükbe. Á királyt megnyomorította a bűntudat és a frusztrált szerelem érzése, ezért - mintegy önvédelemként - dühöngeni kezdett. - Igen, ti okosak vagytok. Ismeritek a hosszú szavakat, és azt is, hogyan kell bűvészkedni velük. Ha egy mondat szép, akkor nevettek és jól érzitek magátokat. De vegyétek végre észre, amin kuncorásztok, azok emberi lelkek, és az én egyetlen lelkem az, amit most kijelöltetek céltáblának. És Lyo-Lyoknak is volt lelke. Ki változtatott benneteket istenekké? Ki tette lehetővé, hogy sorsokat változtassatok meg, hogy szíveket törjetek össze és gyógyítsatok meg ismét? Nem csinálom tovább ezt a piszkos munkát, nem vesződöm tovább mocskos terveitekkel. Elmegyek valami nyugodt helyre a vadludakkal; egy olyan helyre, ahol békében meghalhatok. Ahogy hátradőlt a székében, és kezével eltakarta szemét, Arthur hangja egy vén, reszketeg koldus szánalmas mormolásává változott. Az állatok hirtelen arra eszméltek, hogy a sün éppen a király előtt áll. Kicsiny bíborszínű ökleit keményen ökölbe szorította, hegyes orrát harciasan bökte előre, kapkodva lélegzett. Lerázván magáról a száraz gallyacskákat, a kicsiny, fürge, közönséges, bolharágta sün szembefordult a bizottsággal. - Mostan má' aztán hagyjátok békébe'! - morogta. - Elég legyen ebbül! Hagyjátok a királyt, játszhassék ő is szabályosan! Hőse és az állatok közé cövekelte magát, és látszott rajta, felkészült rá, leüti az első okvetetlenkedőt. - Azér'! -mondta gúnyosan. - Piszkos alakok vagyunk mink, mind. Mind Pomcijus Pilátuszok vagyunk, az embernek a kárára. Locsifecsi, fecsilocsi, de én mondom néktek, aki bántani meri eztet az embert, annak én töröm el véresre a nyakát! Merlin szánalmasan próbált tiltakozni. - Senki sem kért tőle olyasmit, amit ő maga ne akart volna megtenni... A Sün a varázsló elé állt, folyton szimatolva mozgó orrát közvetlenül Merlin pápaszeme elé tartotta. Végül Merlin volt az, aki visszahúzódott, mégpedig riadtan. A sün az arcába fújt egyet. - Azér'! - mondta. - Mer' senki se akart semmit se. Kivéve persze aztát, amit a király akart, csak úgy magától. Ezután a sün visszaállt a szétzúzott szívű király elé. Arthurral szemben továbbra is tapintatos maradt, mert megőrizte a tisztes távolságot - ez szép volt tőle, ha másért nem is, hát a bolhái miatt mindenképpen. - Nahát, király - mondta. - Ez má' soká tart itten. Hagyjad mostan, hogy egy sün vezessen, mer' má' biztos be akarod színi az Úr levegőjét az orrodba, meg le is akarhatsz tán fekünni a földre. - Ne is gondoljál ezekkel itten egyet se - folytatta. - Hagyjuk, hagy dühösítsék magukat, meg hisztérikázzanak, meg mindén efféle. Gyere, te csak szagoljad meg a levegőt a te alázatos sünöddel, és élvezzed, ahogy az ég kinéz odafent. Arthur a sün felé nyújtotta a kezét, aki hosszas vonakodás után végül megfogta - persze
előtte még tüskés hátába törölte saját kezét. - Eléggé mocsadékos - magyarázta szégyenkezve. - De legalább becsületes kéz ez. Mindketten az ajtóhoz mentek, ahol a sün megfordult, és. körülnézett. - Orevoár - mondta tréfásan, a bizottság eltúlzottan finomkodó stílusára célozva. - Tik; csak csináljátok a dolgotok, pusztítsátok el a mindenséget mire visszajövünk. De ne kezdjetek bele egy másik világ megteremtésibe. Gúnyosan meghajolt a döbbenten figyelő Merlin felé. - Az Atya... Arkhimédészre nézett, aki peckesen kihúzta magát, lehunyta szemeit, és tüntetőleg elfordította a fejét. - ... meg a fia... A sün most az ámuldozó borzra pillantott. - ... és a Szent Pékek nevében, ámen.
18. Semmi sincs olyan csodálatos, mint egy tavaszi éjszakát a szabadban tölteni. A legszebb az éjszaka utolsó része, és mindez akkor a leggyönyörűbb, ha az. ember egyedül lehet. Amikor meghallhatja a vadvilág motoszkálását, a tehenek kérődzését, a titkos életet élő levelek mozgolódását, a rügyek, a fűszálak percegését és a saját ereiben a vér áramlását; amikor sötétebbek az erdők és a dombok körvonalai, a csillagok pedig mintha csak a szemlélődő kedvéért mozognának jól olajozott sínjeiken; amikor csak egyetlen, nagyon távoli házból szűrődik ki némi világosság, jelezve, hogy falai közt beteg van, vagy tulajdonosa valami rejtélyes oknál fogva kivételesen korán kelt; amikor a dobogó patájú lovak által húzott nyikorgó szekér utasai takaróikba burkolózva, félig ébren várják, hogy megérkezennek a hajnali piac színterére; amikor a tanyákon a kutyák lánccsörgése hallik, és a nőstény róka csak egyszer kiált, és a baglyok már hallgatnak - ilyenkor a legjobb élni, ilyen-kor a legjobb figyelni, amikor a többi ember otthonába húzódva, az ágyán hever öntudatlanul. Ez a legjobb idő egy borongós gondolatokkal küszködő elme számára. A szél már megpihent. Az égen porrétegként terültek szét a csillagok - fényük, ha zaj lenne, nem lett volna erősebb egy halk susogásnál. A folyékony fényben élesen rajzolódott ki az égre az a dombtető, ami felé a király és a sün tartottak. A kis sün, egyik fűcsomótól a másikig botorkálva, mormogva, tócsákba Süppedve lihegett a miniatűr sziklák elleni küzdelemben. A fáradt király a legnehezebb helyeken segített neki; oldalra húzta, hogy jobban megvethesse a lábát, vagy hátulról meglökte, hogy könnyebben haladjon - valahányszor ezt megtette, mindig elcsodálkozott azon, mennyire véznának és erőtlennek tűnnek hátulról a sün meztelen lábai. - Köszönöm - mondta ilyenkor a sün. - Télleg nagyon köszönöm, nélküled fel se nagyon érnék, király. Amikor feljutottak a dombtetőre, a sün zihálva leült, a vénember pedig melléje telepedett, hogy élvezze egy kicsit a kilátást. Ahogy a kései hold feljebb emelkedett, Anglia lassan kibontakozott előtte. Birodalma a lába előtt hevert, a távoli észak, az elképzelt Hebridák felé nyújtózva. Ez volt Arthur hazája. Á hold fényében sokkal fontosabbnak és valóságosabbnak látszottak a fák árnyékai, mint maguk a fák, a csendes folyók élénk ezüstszínnel ragyogtak, a mezők kisimultak, és mindenre puha köd
telepedett. Ám a király úgy érezte, még így, valódi fény nélkül is felismeri a tájat Tudta, hogy amarra Severnnek kell lennie, emerre meg a Downsnak, itt pedig a Peaknek; hazája láthatatlanul, mégis felismerhetően terült el előtte.; Ezen a mezőn itt, talán éppen egy fehér ló legelészik, azt a vízmosást pedig egy sövénykerítés határolja. Ezen a földön mindennek megvolt a maga rendje és helye. Arthuron hirtelen végtelen, szomorú szeretet vett erőt. Távol került a jótól és a rossztól is, és úgy érezte, már egyedül csak a létezésnek van értelme. Vad szenvedély lobbant benne az alatta elterülő föld iránt - nem azért, mert jó volt ez a föld, vagy mert rossz, egyszerűen csak azért, mert létezett. Szerette ezt a földet, ahol arany-szín éjszakáikon kepékben állnak a kukoricakévék; ahol a birkák farka futás közben halkan csattog, és ahol a szopós bárányok farka pici pamacs; amit nappali világosságban fénnyé és árnyékká változtatnak a felhők; ahol zöld-arany lilék hadai kutatnak kukac után a mezőn; ahol a vénkisasszonyos gémek, amelyek David Garnett szerint halszálkákkal állítják fel tarajukat, már messziről felfedezik a rájuk leső kisfiút; ahol a tócsákban ragyogóbbak a csillagok, mint odafent az égen; ahol voltak pocsolyák és mély tócsák, és pipaccsal telenőtt lápi dombok; ahol a folyókból lazacok szökkennek ki hirtelen, s merülnék alá ismét; ahol a balzsamszerű tavaszi levegőben a gesztenyebimbók úgy pattannak ki, mint a meglepetés-dobozokból a rugós bohócok, vágy inkább mint zöld ujjaikat merengető, ijeszteni készülő kísértetek; ahol a csókák, gallyakkal a csőrükben szinte állnak a levegőben, sokkal kecsesebben, mint az a bizonyos galamb, amely annak idején egy ággal a csőrében visszatért a Bárkához; ahol a holdfényben Isten legnagyobb áldása, az álom édes ajándéka hódított éppen. Arthur rájött, szereti ezt a földet - jobban szereti, mint Guinivert, jobban, mint Lancelot-t, és jobban, mint Lyo-Lyokot. Ez a föld volt az anyja és a leánya. Ismerte lakóinak nyelvét, és mintha újra vadlúd lenne, amilyen egyszer már volt, mintha fölötte szállna, felfedezte minden változását. Meg sem kellett kérdeznie senkitől, mégis tudta, a közönséges emberek mit gondolnak bizonyos dolgokról, mit gondolnak bármiről. Mert ő volt ennek a földnek és ennek a népnek a királya. És ez volt a népe, akikért legalább annyira felelős volt, mint egy vadlúd-admirális a követőiért. Felelős volt az emberekért, legyenek azok akár stultusok, akár feroxok. Habár, most nem lehettek vérengzőek, hiszen aludtak. Anglia a vénember lábai előtt nyújtózott, akár egy szendergő embergyerek. Ha majd felkel, újra felélénkül, megszerez dolgokat és összetöri, azokat, lepkéket gyilkol, macskák farkát rángatja, gátlástalanul és vakmerően, mesteri módon fogja kiélni önzését. Ám álmában semmivé váltak maszkulin erői. Az embergyerek most védtelen volt, sebezhető, egy csecsemő, aki megbízik a világban, és reméli, az hagyja békében aludni. Arthurnak eszébe jutott alattvalói minden jósága és kedvessége, és egy pillanatra feledte szörnyűségüket. Látta a mártírok hatalmas seregeit, akik mind az ő tanúi voltak; a fiatal férfiakat, akik Bedegranie-hez hasonlóan már a házasságkötésüket követő első öröm után kivonultak, hogy más emberek hitéért életüket áldozzák a mocskos csatamezőkön; látta az önként jelentkezőket, akik azért mentek meghalni, mert azt tartották helyesnek, hogy vállalják a kihívást, és látta azokat is, akiknek menniük kellett, bár gyűlölték az egészet. Talán ostoba ifjoncok voltak mind, de a dolgok, amikért meghaltak, biztosan értelmetlenek voltak. A hősök ostobasága azonos az ártatlansággal. Azok a fiatal férfiak valami szörnyen nehéz feladatra vállalkoztak vak-merőségükben, valami olyasmire, amihez nekik nem is nagyon volt közük. , Arthur egyszeriben látta azokat az embereket is, mindet, akik vállalták az áldozathozatalt; látott embereket, akik az igazságra éheztek; költőket, akik a siker érdekében sem adták be derekukat; szülőket, akik lenyelték saját szerelmüket, hogy gyermekeik élhessenek; orvosokat
és szent embereket, akik azért haltak meg, mert segíteni akartak; sok millió keresztes vitézt majd mind ostoba volt -, akiket önnön butaságuk mészárolt le, de akik mindvégig csak jót akartak. Ez az, döbbent rá a király. Jót akarni! Arthur megértette, ez az, ami különlegessé teszi az embert, ez a furcsa, ritka és végtelen makacsság, ami az írókat és a tudósokat arra ösztönzi, hogy az életük kockáztatásával is kimondják az igazat. Eppur si rrmove, mondta Galileo; és mégis mozog. Ellenségei elhatározták, megégetik Galileót, ha kitart ostoba állítása mellett hogy a Föld forog a Nap körül ám ő mégsem vonta vissza szavait, mert volt valami, amit még önmagánál is többre becsült. Az Igazság. Hogy az ember megismerje és megmagyarázza azt, ami van. Mert éppen ez az a dolog, amit az emberek meg tudnak tenni, amire az ő népé is képes, a szeretett, alvó és pillanatnyilag védtelen angolok. Talán buták, kegyetlenek, apolitikusak, talán reménytelenül ilyenek, de itt-ott, ritkán és elvétve éppen ők voltak és lesznek azok, akik szembenéznek a hóhérral, vagy esetleg még fajuk teljes kipusztulásával is, egy náluknál jóval nagyobb és jelentősebb dolog érdekében. És ez a valami nem más, mint az Igazság. Egy egészen különös valami, Pilátus tréfája. Rengeteg buta ember hitte már, hogy hajlandó meghalni ezért, és még sokan hinni fogják az elkövetkezendő ezer évben is. És ehhez még nem is volt szükségük rá, hogy valóban igazuk legyen, ahogy Galileónak. Nekik, a maroknyi mártírnak az is elegendő volt, hogy az, ami mellett kiálltak, minden más egyéb fölött álljon. A királyban újra szétáradt a bánathullám; ismét eszébe jutott, hogy a kegyetlen, vérengző tömegekben mindig csak elvétve akadtak mártírok. Ó, milyen szánalmasan kevesen is vannak 'ú azok, akikért érdemes lenne folytatni a megkezdett munkát! Olyan szánalmasnak találta a világot, hogy a legszívesebben sírva fakadt volna - de ez is szánalmas lett volna. - Szép kis hely, mi? - kérdezte a sün. - Szép. De semmit sem tehetek érte. - Akkor majd valami bajnok. A völgyben mintha felébredt volna az egyik ház. Fényszeme felpislant, és a király érezte annak az embernek a mozdulatait, aki benne élt. Talán egy vadorzó, aki olyan lassú, lomha és türelmes, akár a borz. Az illető felhúzta a csizmáit. - Uram? - kérdezte a sün. - Szólíts felségnek, pajtás. Felségnek, és ne feneségnek. - Felség? - Igen, pajtás? - Emlékszel még rája, miket énekelgettünk? - Jól emlékszem. A Kőhidat, meg a Genevievet, meg... meg... - Az Otthon, édes otthont. A király lehajtotta a fejét. - Eldanoljam eztet megint, felség? A király csak bólintani tudott. A sün a holdfényben állt, és a dalhoz illő test-helyzetet keresett. Lábait lecövekelte, karjait összefűzte a hasán, szemét egy távoli pontra meresztette, majd tiszta, falusias tenorján elénekelte Anglia királyának az édes otthonról szóló dalt. A butácska, egyszerű dal elhallgatott - bár a holdfényben, birodalma egyik hegyének tetején a király nem is találta olyan butáinak. A sün csoszogott, krahácsolt, és talán biztatást várt egy újabb nótához, ám a király hallgatott. - Még nincsen vége, felség - mondta végül a sün félénken. - Ettől jobb kedved lenne.
Nem kapott választ. - Amikor megtudtuk, hogy eljössz közibénk, írtunk hozzá még egy strófát. Nékünk is jobb kedvünk lett tőle. - Énekeld el - zihálta a vénember, és kinyújtóztatta tagjait. A sün pedig tisztán ejtve a szavakat, hisz' ezt a strófát Merlintől tanulta, rázendített. Anglia fölött vígan szállt Parry jövőből származó dallama - a sün egyik szürke kezében egy köteg gallyal, a másikban egy csomónyi sáros levéllel úgy állt a dombtetőn, mintha Jeruzsálem felépítéséhez készülődne. És valahogy így is gondolta. Vertarány íjamat ide adjátok. Vágy-nyilaimat hozzám hozzátok. Hozzátok lándzsámat. Ó, a felhők megnyílnak. Hozzátok tűzszekeremet. Gondolatharcom elől nem szökök meg. Kardom nem alszik majd kezemben. Míg Anglia földjén fel nem építem Jeruzsálemet
19. A bizottság tűz körül kuporgó tagjainak sápadt arca egyszerre fordult az ajtó felé, és a hat bűnbánó szempár egyszerre meredt a királyra! De nem ő, Anglia lépett be a helyiségbe. Semmit sem kellett mondania, semmit sem kellett megmagyaráznia. Láttak mindent az arcán. A bizottság tagjai felálltak, a király felé léptek, alázatosan körülvették. Arthur legnagyobb meglepetésére Merlin levélként reszkető kezű öregember volt. A varázsló a fövegébe fújkodta az orrát, amiből egerek és békák egész zápora hullott ki közben. A borz keserűen sírdogált, és minden egyes könnycseppet szétmorzsolt, ami megjelent hosszú orra kétoldalán. Arkhimédész oldalra forgatta a fejét, hogy elrejtse szégyenét. Cavall arckifejezése gyötrelemről árulkodott. T. hatrix a királyi lábra fektette fejét, mindkét orrlyukában egy tiszta könnycsepp csillogott. Balin hunyorintó hártyái úgy vibráltak, mintha morzejeleket akart volna leadni velük. - Isten óvja a királyt - mondták. - Leülhettek. Így aztán leültek, persze csak azután, hogy Arthur elfoglalta a bizottság elnökének székét. - Hamarosan visszatérünk fényes birodalmunkba - mondta a király. - Mielőtt azonban elindulunk, van néhány kérdés, melyet fel kell tennünk. Először is: állítólag lesz egy ember, John Ball, aki rossz természettudós, mert azt állítja, hogy az embereknek úgy kellene élniük, mint a hangyáknak. Miért mondja majd ezt? Merlin felállt, és levette a süvegét. - Itt a természetes moralitásról van szó, uram. A bizottság szerint egy faj akkor jár el erkölcsösen, ha saját specialitására specializálódik. Egy elefánt nem tagadhatja meg az agyarát, ahogy a zsiráf sem a nyakát. Egy elefánttól nem lenne morális, ha repülni akarna, mivel nincsenek szárnyai. A zsiráf specialitása a nyakában van, az emberé pedig a
neopalliumában. Ez az agyának az a része, amely nem az ösztönökkel, sokkal inkább az emlékekkel foglalkozik, amely megformálja az ember személyiségét alkotó gondolatokat. Az embert az agya képessé teszi arra, hogy önálló lényként értékelje magát. Ez az állatoknál nem sűrűn fordul elő, így a politikában a kollektivizmus bármilyen formája ellentétben áll az ember specializálódásával. - Különben ezért van - folytatta az öregember nagyon lassan, s közben szemei úgy elhomályosultak; mintha egy fáradt, rövidlátó keselyű lett volna -, hogy én magam egész életemben visszafelé éltem. Túl vagyok már a jövő néhány fárasztó évszázadán, megvívtam a hatalom elleni kis háborúimat, és jól vagy rosszul, de rábírtam másokat is a saját harcukra. Ezért van az, uram, hogy egyszer rábírtalak, ésszel figyeld a világot, és használd a bölcsességedet Fort Mayne bárója ellen; hogy inkább az igazságban higgy, mint a hatalomban, és hogy olyan mentális erőfeszítéssel keresd a válaszokat, amilyennel mi is tesszük ezt, ezen a hosszúra nyúló éjszakán, sünikor az éppen vívott háború okait és megoldásait keressük. Mert a háború nem más,, mint a hatalom megnyilvánulása. Absztrakt értelemben véve nem azért kezdtem el ezt a keresztes hadjáratot, mert az erőt és a hatalmat" rossznak tartom. Egy boa constrictor számára, amely gyakorlatilag egyetlen hatalmas izom, az erő a szó legszorosabb értelmében véve pozitív, egy hangya számára azonban - amelynek agya nem olyan, mint az emberé - az a nyilvánvaló, hogy az Állam fontosabb, mint az egyén. Ám az ember számára, akit éppen neopalliumának személyiségfelismerő ágai különböztetnek meg a többi állattól... És ez benne legalább olyan jól kifejlődött, mint a boa constrictorban az izmok... Egy ember számára igaz lehet, hogy a mentális igazság, és nem az erő a helyes, és ugyanakkor az is, hogy az egyén fontosabb, mint az Állam. Annyival fontosabb, hogy akár meg is szüntetheti az Államot. Hagyjuk hát a boa constrictorokra, hogy izmos atlétáknak tartsák magukat, hogy erővel próbáljanak érvényt szerezni akaratuknak. Hagyjuk a hangyákra, hogy dicsőítsék az államot; semmi kétség, ők a totalitarizmusért élnek s halnak. Ám az ember számára, és most ne a helyes és a helytelen absztrakt definícióját vegyük, hanem a természet konkrét definícióját, hogy egy fajnak önnön specialitására kell specializálódnia, az ember számára a bizottság véleménye szerint az erő sohasem hozhat megfelelő megoldást. Az állam sohasem tesz túl az egyénen, és a jövő az egyének lelkében van. - Talán az agyról is ejtened kellene néhány szót. - Uram, rengeteg dolog van az agynak nevezett dobozban, de jelen vizsgálódásunk szempontjából csupán két részlet, a neopallum és a corpus striatum fontos. Az utóbbi, hogy leegyszerűsítsük a dolgot, az ösztönös és mechanikus cselekvéseimet irányítja, az előbbiben pedig az van, ami miatt fajunkat ellátták a sapiens becenévvel. Tálán az lesz a legjobb, ha egy furcsának tűnő példával magyarázom meg a dolgot. A corpus striatum olyan, akár egy tükör, amely ösztönös cselekvéseket mutat a beérkező ingerek hatására. A neopalliumban viszont két tükör van. A két tükör látja egymást, ezért tudnak egymás létezéséről. Valaki azt mondta, az ember ismeri önmagát, egy másik filozófus pedig kijelentette, hogy az emberi faj számára a legnagyobb titok éppen az ember. Ez azért van, mert az embert a neopallium teszi különlegessé. Az aggyal rendelkező állatoknál ebben a szobában kettő helyett csak egyetlen tükör van. Az emberen kívül csak néhány olyan állat akad, amely tudatában van önnön személyiségének. Még az emberek családjának primitívebb tagjaiban is van valami zavar az egyén és a környezet kapcsolatát illetően. Egy vad indián, ahogy ezt az alfajt megismerik majd az emberek, olyan kevéssé választja el önmagát a külvilágtól, hogy köp egyet, ha azt akarja, hogy eső essék. A hangyák idegrendszere állítólag éppen úgy egytükrös, mint a vadaké, és éppen ez az oka annak, hogy a hangyákból remek kommunisták válhatnak, hogy mind hajlandóak beleveszni a tömegbe. Ám mivel a civilizált ember agya egy kettős tükör,
specializálódnia kell személyiségében. Mivel a két tükör mindegyike visszaveri a másik által mutatott képet, az ember sohasem válhat a proletariátus önzetlen tagjává. Mindig meg kell őriznie önmagát, mégpedig saját fejlett személyiségét, s ezzel együtt önzését és magántulajdonát is. - A vadludak is rendelkeznek neopalliummal?? Merlin újra felállt. - Igen. Ahhoz képest, hogy madarak, elég fejlett neopalliumuk van. A hangyáknak viszont másfajta az idegrendszerük. - A második kérdésem a háborút érinti. Úgy értettem, így vagy úgy, de véget kell vetnünk neki, ám senki sem fejtette ki, mi szólhat mellette. Talán van valami, ami a háború létezését igazolja. Szeretnénk, ha erről beszélnétek. Merlin a padlóra tette a fövegét, és súgott valamit a borznak, aki az irathalmához csoszogott, majd rövid kutakodás után egy darab papírral tért vissza. - Uram, a bizottság már ezt a kérdést is megvitatta, és összeállította a háború mellett és ellen szóló érvek listáját. Ha kívánod, felolvassuk. Merlin megköszörülte a torkát. - Mellette - mondta hangosan. - Mármint a háború mellett - magyarázta a borz. - Egy - mondta Merlin. - A háború a romantika egyik fő forrása. Háború nélkül nem lennének Rolandok, Makkabeusok, Lawrence-ek vagy Hodsonok. Nem lennének Victoria-keresztek. Ez stimulálja az olyasféle tulajdonságokat, mint amilyen a bátorság és a bajtársiasság. A háborúban vannak dicsőséges pillanatok. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy háború nélkül irodalmunk fele nem létezne. Shakespeare művei is folyton érintik a témát. - Kettő. A háború az egyik módja a népsűrűség helyes korlátok között tartásának. Igaz, meglehetősen durva, és nem is túl hatékony módja... A már említett Shakespeare a háború kérdésében azonos véleményen volt a németekkel és Nietzsche nevezetű filozófusukkal. Nietzsche a Beaumont & Fletchernek azt írta, hogy a háború vérrel gyógyítja meg a beteg földet, és kikúrálja a világot az emberiségnek nevezett mellhártyagyulladásból. Talán nem árt, ha zárójelben megemlítem, hogy a bárd furcsa módon érzéketlen maradt a hadviselés tárgyát illetően. Az V. Henrik a legfelháborítóbb dráma, amit csak ismerek, és maga Henrik a legfelháborítóbb szereplő mind között. - Három. A háború szelep, melyen keresztül az emberiség leeresztheti a felgyülemlett kegyetlenségét. Amíg az ember vad, addig szükség van ilyesmire. A bizottság megvizsgálta az emberiség történelmét, és úgy találta, ha egy ilyen szelepet betömünk, akkor egy másik hasonló keletkezik. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik század során, amikor á háborúkat a bűnözőosztályokból összeverbuvált profikból álló hadseregekkel vívták, a népesség, a tömegek máshogyan élték ki kegyetlenség utáni vágyukat: nyilvános kivégzések; érzéstelenítés nélküli foghúzások, brutális sportok, gyermekek megvesszőzése és a többi. A huszadik században, amikor a háború már a tömegeket is magába olvasztotta, az akasztások, a kakasviadalok, a nádpálcák hamar kimentek a divatból. - Négy. A bizottság megvizsgálta a fizikai és pszichológiai okokat is. Úgy érezzük, kutatásaink eredményei nem egyértelműek, viszont az mindenképpen igazolódni látszik,, hogy az embernek szüksége van a harmadik pontban említett kegyetlenségekre. Megfigyeléseink szerint az ember egy nemzedéknyi béke után nyugtalanná' és levertté válik. A halhatatlan Avoni Hattyú megjegyzi, hogy a béke nyugtalanságot szül,; mely idővel az emberek fejébe száll, és egy háború kitörését eredményezi. „A háború", mondja „a béke és a jómód okozta fekélyesedés kifakadása, ha megakadályozódik, az a beteg halálához vezethet." Ezen
értelmezés szerint a béke lassú betegség, a háború pedig ennek egyetlen gyógymódja, melynek csakis előnyei lehetnek, hátránya semmi. A bizottság két módját fedezte fel, hogyan képes a jómód és a béke elpusztítani az emberi fajt. Kasztrálná az embereket, vagy kómás állapotba taszítaná őket. Ami a kasztrálást illeti: a háborúk során megkétszereződik a születések száma. A nők azért tolerálják a háborút, mert élénkíti a férfiak nemzőkedvét. - Öt. Végezetül egy tény, amelyet az ember ki-vételével a földön élő valamennyi állat képes lett volna megállapítani. Nevezetesen: a háború egészében véve a teremtés jótéteménye, mert legalább valami halvány reményt ad arra, hogy az emberi faj kipusztul. - Ellene - mondta a varázsló, ám a király leintette. - Ezeket már ismerjük - mondta. - Viszont egy kicsit részletesebben megvitathatnánk, miért hasznos a háború. Ha szükség van az erőszakra, akkor ez a bizottság miért akarja megállítani? - Uram, a bizottság megpróbálja megkeresni a fiziológiai okokat, az agyi vagy idegi kiváltó tényezőket. Valószínű, hogy az emberi szervezetnek időnként adrenalin-adagokra van szüksége ahhoz, hogy egészséges maradjon. (A japánok állítólag hatalmas mennyiségű halat esznek, így töltik fel szervezetüket jóddal, ami megnöveli pajzsmirigyüket, és feszültté teszi őket.) Amíg nem vizsgáltuk meg minden oldalról a kérdést, nem lehet végső következtetéseket levonni, ám a bizottság mégis rámutat arra, hogy a fiziológiai szükségletet valami más módon kellene kielégíteni. A háború, ahogy az már megállapítást nyert, nem a leghatékonyabb módszer a népsűrűség korlátozására, és valószínűleg a mirigyek félelemmel való gerjesztése éppen ilyen kévéssé jó. - Milyen más módszerek lennének még? - A Római Birodalomban a cirkuszban a véres látványokkal próbáltak elérni valami ilyesfélét. Azután ott volt a purgálás is; amiről Arisztotelész tesz említést, és még több, hatékonynak talált módszer. A tudomány ennél sokkal radikálisabb gyógymódokat kínál. A mirigyek működését is meg lehet változtatni, ha a népesség periodikusan adrenalininjekciókat kap. Esetleg valamilyen műtéti beavatkozás is sikerrel járhat. Talán a háború gyökere éppúgy eltávolítható, mint a vakbél. - Úgy hallottuk, hogy a háború oka a nemzeti tulajdon, most pedig arról hallunk, hogy az egészet valamiféle mirigyek okozzák? - Uram, a két dolog összefüggésben van egy-mással, bár nem egymásból következik. Ha a háborúk pusztán a nemzeti tulajdon miatt törnének ki, nem is lenne végük addig, míg nemzeti tulajdon létezik. Szünet nélkül folytatódnának. Viszont a háborúkat időről időre megszakítják á békének nevezett nyugalmi időszakok, A jelek szerint az emberi faj tagjai a fegyvernyugvás e szakaszaiban egyre feszültebbé válnak,; azután elérkeznek arra a pontra, amikor az adrenalinhiány már elviselhetetlen, és akkor kihasználják az első kínálkozó alkalmat egy adagnyi félelemstimuláns megszerzésére. Az ürügyet általában a nemzeti tulajdon szolgáltatja. Ha a háborúk vallási jellegűek is, az alapjuk ugyanaz marad. Senki sem próbálta volna rákényszeríteni a kereszténységet Montezumára, ha a szandálja történetesen nem aranyból lett volna, és senki sem vágyódott volna oly nagyon az aranyra, ha nem lett volna szüksége egy adrenalin dózisra. - Megemlítetted az alternatívákat, mint például a cirkuszt. Mi is van ezekkel? Arkhimédész váratlanul kuncogni kezdett. - Merlin nemzetközi cirkuszt akar, uram. Egy rakás óriáskereket, körhintát, szellemvasutat meg ilyesmit akar telepíteni egy zárt helyre, amelyek nem túl veszélyesek, de minden századik embert azért megölnek. A belépés önkéntes alapon történne, mert Merlin szerint a háborúban a legszörnyűbb éppen az, hogy kötelező. Szerinte az emberek szabad akaratukból lépnének be a vidámparkba, vagy az unalom, vagy az adrenalinhiány hatására a huszonötödik, a harmincadik,
és a negyvenötödik életévükben. Csodálatos menetben lenne részük. Minden látogató kapna egy emlékérmet, aki ötvenedszer érkezik, annak kitüntetés járna, a századik látogatás után pedig mindenki megkapná a Victoria-keresztet. A varázsló mintha zavarba jött volna; az ujjait ropogtatta. - A javaslatot - mondta szerényen - inkább gondolatébresztőnek szántam. - Igen, ebben a korban nem tűnik megvalósíthatónak. Van valami más ötleted, mit használhatnánk háború helyett addig is? - A bizottság egy ellenszert javasolt, amelynek olyan temporális hatása lenne, mint a szódának egy túl sok savat termelő gyomorra. A betegséget nem szüntetné meg, de enyhítené valamelyest, egy időre. - Mi lenne ez az ellenszer? - Uram, bizonyára már te is észrevetted, hogy azok az emberek, akik a háborúk kirobbanásáért és kiszélesedéséért felelősek, nem sokat törődnek azokkal az emberekkel, akik kénytelenek elviselni az iszonyait. A Bedegraine ellen vívott háború során te magad is így viselkedtél. A királyoknak, á generálisoknak, a hadvezéreknek különleges tehetségük van az életben maradáshoz. A bizottság azt javasolja, hogy minden háború után a vesztesek ezredesnél magasabb rangú tisztjeit ki kell végezni háborús bűneik miatt. Kétségtelen, hogy ez egy kissé igazságtalan, de a biztos tudat, hogy a halál vereség esetén utolérné őket, a felelősöket visszatartaná a harcok elindításától. így el lehetne kerülni néhány háborút, és meg lehetne menteni pár millió életet. Még a Mordredhez hasonló Führerek is kétszer meggondolnák, kire támadnak, ha tudnák, hogy kudarcuk önnön halálukat jelentené. - Ésszerűen hangzik. - Kevésbé ésszerűbb, mint amilyennek hangzik. Részben azért, mert a háború nem teljes mértékben a vezéreken múlik. Végül is, a vezért a vezetettek választják vagy fogadják el. A hidrafejű tömeg egyáltalán nem olyan ártatlan, amilyennek látszik. A tömegek adnak hatalmat a generálisoknak, hogy rájuk ruházzák a felelősséget mindenért. - Viszont a vezéreket nem lehetne olyan könnyedén a háborúba taszítani, és már ez is sokat segítene. - Valóban. Csak elég nehéz lenne rábírni az uralkodó osztályt egy ilyen egyezségre. Mellesleg tartok tőle, hogy mindig lenne egy mániákus, egy őrült, aki bármilyen áron meg akarja szerezni a hatalmat, aki még a mártírhaláltól sem riadna vissza, aki elfogadná a vezérséget. A melodramatikus végkifejlet lehetősége talán még vonzóbbá tenné számára a feladatot. Az ír mitológia királyainak a csatákban legelöl kellett menetelniük. Lehet, hogy ez egy kissé meggyengítette a moráljukat, ám a Zöld Sziget történelme mégsem szűkölködik sem csatákban, sem királyokban. - És mi van azzal az újdonatúj törvénnyel, amit királyunk hozott? - kérdezte váratlanul a kecske. - Ha az egyéneket el lehet rettenteni a gyilkosságtól a halálbüntetéssel, miért ne lehetne hozni egy olyan nemzetközi törvényt, ami a nemzeteket rettentené el a háborútól? Egy agresszív nemzetre így rá lehetne kényszeríteni a békét. Ha kitör egy háború, valami nemzetközi rendőri szervezet érvényt szerezne a törvénynek. A háborúzó népet át lehetne szállítani mondjuk egy másik ország területére. - Ehhez két megjegyzést fűznék. Először: ezzel gyógyítanánk a betegséget, de nem előznénk meg. Másodszor: tapasztalatból tudjuk, hogy a halálbüntetés ténye nem szüntette meg a gyilkosságokat. Ennek ellenére azonban egy jókora lépést tennénk a helyes irányba. Az öregember a ruhaujjába dugta a kezeit, mint valami kínai, és a következő kérdést várva körbenézett. - Merlin írt egy könyvet, a Libellus Merlinit, a Merlin próféciáit - mondta Arkhimédész
rossz- májúan, amikor látta, hogy befejezték a témát. - Fel akarta olvasni neked, felség, már rögtön azután, hogy megérkeztél. - Halljuk. Merlin előrántotta, és morzsolgatni kezdte a kezeit. Urain - mondta -, ez az egész csupán jövendőmondás, cigányos szemfényvesztés. Le kellett írnom, mert a tizenkettedik században rengetegen érdeklődtek iránta. Aztán a huszadik századig szinte senki sem foglalkozott vele. - De uram, ez csupán játék... Nem érdemli ki a te figyelmedet. - Ennek ellenére egy-két részt igazán felolvashatnál belőle, , A tudós, akiből az elmúlt egy óra során minden ellenkezés kiveszett, kikotort hát a kandallóból egy égett iratcsomót, és körbeadta. Az állaok hangosan felolvasták a kezükbe kerülő lapokra írt szövegeket. - Isten ad, a dodo észlel. - A medve meggyógyítja a fejfájását: levágja a fejét... A sajgás marad. - Az oroszlán összefekszik a sassal, és így szól: „végre egyesültek az állatok!" De az Ördög érti a tréfát. - A csillagoknak, akik felkelni tanították a , napot, délben egyet kell érteniük vele, különben eltűnnek. - A Broadwayn egy gyermek áll és sír: „Nézd mama, ott egy ember!" - „Mennyi ideig tart Jeruzsálemet felépíteni?", kérdi a pók, mikor fáradtan megpihen a hálójában az Empire State Building tetején. - Az élettér a koporsóba zárt tér, állapította meg a temetőbogár. - Az erőszak erőszakot szül. - Közösségek, megyék, országok, vallások, kontinensek, színek háborúja. Ezután az Isten keze - ha már nem előtte. - A tett előtti imitáció megmenti az emberi fajt. - A rénszarvasok azért haltak ki, mert túl nagy szarvat növesztettek. - Hogy a mamut kihaljon, a Földnek nem kellett összeütköznie a Holddal. - Minden faj végzete a kihalás. Szerencséjükre. Az utolsó megjegyzést hosszú szünet követte, az állatok mintha elgondolkodtak volna rajta. - Mit jelent az a sor, amiben az „imitáció" szó volt? - Uram, részben, de csak nagyon kis részben azt jelenti, hogy az emberi faj egyik reményének a kényszerítés nélküli oktatásban kell lennie. Konfuciusz így fogalmaz: Hogy valaki uralja a világot, először saját országát kell uralnia. Hogy valaki uralhassa országát, előbb a családját kell uralnia. Hogy valaki uralhassa a családfát, először a saját testét kell megszabályoznia. Hogy valaki megszabályozhassa a testét, először a lelkét kell megszabályoznia. Hogy valaki megszabályozhassa a lelkét, először őszintén be kell vallania önmagának a szándékait Hogy valaki őszinte lehessen önmagához, először a tudását kell gyarapítania. - Értem. A többi mondatnak is van valami rejtett értelme? - kérdezte a király. - Többnyire. - Még egy utolsó kérdés, mielőtt felállunk.; Azt mondtad, a politikának semmi haszna, ám a jelek szerint olyan szorosan kötődik a háború'; kérdéséhez, hogy időnként szembe kell fordulniuk egymással. Korábban kapitalistának vallottad magad. Biztos vagy ebben? - Ha mondtam is ilyesmit, felség, nem gondoltam komolyan. A borz úgy beszélt velem, mint
az 1920-as. évek kommunistái, ezért önvédelemből kapitalistaként válaszoltam. Én anarchista vagyok, mint minden más értelmes ember. A lényeg azonban az, hogy az emberek rá fognak jönni, a kapitalisták és a kommunisták az idők során annyira megváltoztatják magukat, hogy végül demokraták lesznek. És ugyanez fog történni a fasisztákkal is. De bármivé is változik! a kollektivizmus e három ága, akármennyi évszázadon keresztül fogják is egymást mészárolni gyermeki hévvel, a tény tény marad: a kollektivizmus valamennyi formája hibás, mivel az emberi koponya szüleménye mind. Az emberi sorsa individualista sors. Ha már mindenképpen választanom kellene, a kapitalizmus melletti szavaznék, mert a megvetett viktoriánus kapitalista - aki legalább mozgásteret engedett a egyéneknek - sokkal futurisztikusabb volt, mint a huszadik századot teleharsogó Új Rendek bármelyike. Az a kapitalista maga volt a jövő, mert az individualizmus az emberi agy jövőjében rejlik. Nem volt annyira régimódi, mint a fasiszták és a kommunisták. Viszont éppen elég régimódi volt ahhoz, hogy én inkább anarchistának valljam magam. Így lehetek a legmodernebb. Emlékezz csak vissza, a vadludak is anarchisták voltak. Rájöttek, hogy a morális érzéknek belülről kell jönnie, nem kívülről. - Én úgy gondoltam - mondta a borz -, hogy a kommunizmus egy lépés az anarchizmus felé. Úgy gondoltam, ha a kommunizmus beteljesedik, az állam szétfoszlik. - Már emberektől is hallottam efféle véleményeket, de kétlem, hogy így lenne. Nem értem, hogy egy egyén egyenjogúsításához először miért kell kiszolgáltatott, elnyomott helyzetbe hozni. A természetben nincsenek államok, kivéve persze az olyan elfajzott egyedeknél, mint mondjuk a hangyák. Én úgy veszem észre, hogy azok az emberek, akik államokat akarnak létrehozni - mint Mordred meg a Korbácsosai -, egyre jobban belesüllyednek saját elveikbe, és végül már képtelenek lesznek szabadulni azoktól. De talán mégis úgy van, ahogy te mondod. Mindenesetre hagyjuk ezeket a vitatható politikai kérdéseket azokra a mohó zsarnokokra, akik ezekre vágynak. Tízezer év múlva talán minden tanult ember ezeken fog töprengem, de addig ennek a fajnak még fel kell nőnie. Mi a magunk részéről ma este megoldást kínáltunk az erőszak problémájára. A háború oka egyértelműéti a nemzeti tulajdon léte, és ehhez ráadásként még hozzájön az embert irányító bizonyos mirigyek működése. Isten nevére, maradjunk végre ennyiben! A vén varázsló reszketeg kézzel söpörte félre jegyzeteit. Mélyen megsebezte a sün kriticizmusa, mert a szíve mélyén igazán szerette tanítványát. Most már tudta — hiszen a királyi hős saját akaratából visszatért hozzájuk -, hogy az ő bölcsessége sem végtelen. - Tudta, hogy befejezte a tanítást. Egyszer már elmondta a királynak, sohasem lehet Wart többé, pedig akkor még nem is igen tudta, mit ér el vele. Most már ezt is tudta, és tudta azt is, közbelépésével sikerült megváltoztatnia valamit. Ám az, hogy átadta tudását, mérhetetlenül kimerültté tette őt. Vénnek és fáradtnak érezte magát, és ezt az érzést már ragyogó varázsköpenye redőinek suhogásával sem tudta elűzni. A vén király, aki rég elvesztette gyermekkorát, az asztalon felejtett papírlappal játszadozott. A kezére meredt, így hajtotta a papírt, aztán úgy, óvatos mozdulatokkal, és végül szétnyitotta. Merlin egyik jegyzete volt - a borz a Próféciák lapjaival együtt vette elő egy Clynn barát nevezetű történésztől származó idézet, aki 1348-ban halt meg. Ez a barát az apátja krónikása volt, látta a Fekete Halált, ami eljött érte - érte, és valószínűleg az egész akkori világért, mert akkor már Európa lakosságának harmadát kiirtotta. A barát az egyik kötetbe, melyen utoljára dolgozott, de amelyei már nem fejezhetett be, egy üzenetet írt; a szöveg felkeltette Merlin érdeklődését. „Látván a számtalan beteget," írta latinul, „látván, hogy az egész világ a kórtól szenved, a halálra várván, mely eljön majd értem is, lejegyeztem mindent, amit hallottam, és amire rájöttem. Most hagyok tiszta papírt is, remélvén, hogy a jövőben életben marad egy ember, bárki Ádám népéből, aki túléli a pusztulást, és aki egyszer majd folytatja az általam
megkezdett munkát." A király összehajtotta a lapot, és az asztalhoz érintette. A bizottság tagjai mind őt nézték, mert tudták, mindjárt feláll, és elindul, hogy elvégezze feladatát. - Nagyon jó - mondta a király. - Megfejtettük a rejtvényt. Az asztalra koppintott az összehajtott lappal, és felállt. - Még reggel előtt vissza kell térnünk. Az állatok is feltápászkodtak. Az ajtóhoz kísérték urukat, és köré álltak, hogy megcsókolják a kezét, hogy elköszönjenek tőle. Merlin, á fáradt tanár, akinek vissza kellett kísérnie tanítványát, kinyitotta Arthur előtt az ajtót. Álom volt vagy sem, de az alakja megremegett, ahogy az állatoké is. - Sok sikert, felség, gyors és sikeres munkát. A király elmosolyodott. - Reméljük, valóban gyorsan végzünk majd. Ám ő a saját halálára utalt. Az állatok között csak egy volt csupán, aki ezt megértette. - Bármi történik is, felség, semmi sem vész el örökre - vigasztalta T. hatrix. - Emlékezz Szent György történetére, és jusson eszedbe a homo sapiens is. Ha elbuksz, csak azért történik majd, mert az ember természetétől fogva gyilkos; Ha nem gyűlöletből, akkor tudatlanságból öl. De a kudarcokból siker épül, és a természet változik. Egy jó ember példája utat mutat az ostobáknak, az idők folyamán csökkenti dühüket. Sok bátorságot kívánok neked, felség, és erős szívet. Arthur biccentett az egyetlen állat felé, aki tudta, mire célzott az imént, majd megfordult. Egy kéz rángatta meg ruhája ujját, emlékeztetve egy barátra, akiről már-már megfeledkezett. Arthur két kézzel a sün hóna alá nyúlt, és felemelte. - Ah, pajtás - mondta. - Köszönetet kell mondanunk segítségedért. Ég áldjon, pajtás. Boldog életet és édes dalokat kívánok neked. A sün úgy kapálózott a lábaival, mintha biciklizne - szerette volna, ha a király leteszi. Újra megrántotta Arthur ruhája ujját, és amikor ismét a padlón állt, á vénember füléhez hajolt. - Nem, nem - suttogta rekedten, megmarkolva a királyi kezet, mereven az öreg arcba nézve. - Ne mondd, hogy ég áldjon. - Újabb ruharáncigálás. A hangja még halkabb lett. Orevoár - susogta a sün. - Orevoár.
20. Nos, eljutottunk hosszú, kanyargós történetünk végére.. Angliai Arthur visszatért a világba, hogy amennyire tőle telik, teljesítse kötelességét. Fegyvernyugvást ajánlott Mordrednek, mert úgy gondolta, hogy a béke érdekében felkínálhatja fél királyságát. Az igazat megvallva felkészült rá, hogy szükség esetén visszavonja az ajánlatát. A vagyon, a birtoklás, számára rég elvesztette jelentőségét, és már rájött, hogy a béke fontosabb, mint egy királyság. Viszont úgy érezte, ha lehetséges, a felét mégis megtartja magának. Ennek oka az volt, hogy úgy gondolta, ha csak egy fél világa van is, akkor is lesz hely, ahol bemutathatja az embereknek mindazt, amit a vadludaktól meg az állatoktól tanult. A békét megkötötték, a seregek felsorakoztak egymással szemközt. Mindkét csapatnak volt egy-egy zászlórúdja, amiket kerekekre szerelt hajóárbocokból készítettek. Ezek tetején egy kis doboz volt, benne a megszentelt ostya. Az árbocokon lobogók függtek, a sárkányos és a bogáncsos zászlók. Mordred seregének lovagjai fekete páncélt viseltek, s fekete volt
tollforgójuk is, kezükben pedig a vérpöttyös, skarlátvörös korbácsokat tartották, melyek oly hírhedtté tették őket. Talán sokkal félelmetesebbnek tűntek, mint amilyenek valójában voltak. A várakozó harcosoknak vezéreik parancsba adták, ne tegyenek egyetlen ellenségesnek vélhető mozdulatot sem, és kardjaikat végig tartsák hüvelyükben. A vezérek úgy határoztak, csak a hitszegés jelére kerülhetnek elő a fegyverek, különben egyet sem vonhatnak ki. Arthur kíséretével együtt előrement a két sereg közötti sávba, és Mordred is elindult, nyomában néhány fekete lovaggal. Találkoztak, és a vén király újra megláthatta fia arcát. Kemény volt és megviselt. Mordred is rálépett már a bánat és a magány ösvényeire, és nem sokon múlott, hogy nem tévedt el. Mindenki meglepetésére az egyezség sokkal könnyebben létrejött, mint bárki várta. A vén király fiának adta fél birodalmát. Az öröm, a béke és az egyensúly percei következtek. De ebben a borotvaélen táncoló pillanatban az öreg Ádám egy eladdig sosem látott formájában jelent meg. Arthur megoldotta a feudális háború, a főúri torzsalkodás, az egyén és az ideológiai lázadás problémáit, így vagy úgy, de mindent elrendezett, ám az utolsó másodpercben mégis áldozatává vált annak, hogy az ember ösztönös gyilkos. A lábaik előtt, Mordred kíséretének egyik tagja közelében egy vízisikló jelent meg a réten. A tiszt ösztönösen hátralépett, felemelte kezét, és fegyvere után kapott. A fénylő kard kiszökkent hüvelyéből, hogy végezzen az állítólagos viperával. A várakozó lovagok ezt a mozdulatot támadásnak vélték. Elszabadultak az indulatok. A két sereg lándzsát szegezett. Arthur király a saját serege felé rohant lobogó fehér hajjal, maga elé tartott kezekkel, hogy visszaparancsolja katonáit. Puszta kézzel akarta megfékezni az egymásnak rontó emberhullámokat, de a tömegek már meglódultak, csatakiáltás harsant, és a tenger összecsapott a király feje fölött. Lancelot túl későn érkezett. Sietett, ahogy csak bírt, de hiába. Már csak annyit tehetett, hogy lecsendesítette a háborgó országot, és eltemettette a holtakat. Amikor aztán a rend helyreállt, Guinivere-hez sietett. Úgy tudta, a királynő Mordred sikertelen ostroma óta még mindig a londoni Tower-ben van. Ám Guinivere eltűnt. Azokban a napokban a kolostorok törvényei nem voltak olyan szigorúak, mint manapság. Jómódú patrónusaik számára gyakran csupán úgy működtek, mint a vendégfogadók. Guini-vere Amesburybe utazott át. Úgy érezte, már éppen eleget szenvedtek, és elég szenvedést okoztak másoknak is. Nem akart találkozni megvénült szeretőjével, hogy megbeszéljék a történteket. Azt felelte Lancelot hívására, hogy meg akar végre békélni Istennel. Ez így teljes egészében nem volt igaz. Guinivere sohasem törődött Istennel. Jó teológus volt, de semmi több. Az igazság az volt, hogy már ő is megöregedett, és bölcsebbé vált. Tudta, hogy Lancelot szenvedélyesen hisz Istenben, és hogy a kialakult helyzetben az a legokosabb, ha nem téríti le őt a hit útjáról. Mivel meg akarta könnyíteni Lancelot dolgát, a királynő meghátrált minden elől, amiért egész életében harcolt,, méghozzá szabad akaratából. Kilépett a képből. Lancelot sejtette az igazságot, és amikor Guinivere visszautasította a találkát, gallos vakmerőséggel átmászott a kolostor falán. Megkereste a királynőt, és beszélni próbált vele, ám Guinivere hajthatatlan maradt. Mintha Mordrednek valahogy sikerült volna kiirtania belőle az élet utáni vágyat. A két szerelmes elvált egymástól, és soha többé nem találkoztak. Guinivere világi főpapnő lett. Királyi méltósággal irányította a kolostort. Az iskola nebulóit a nemesség tradíciói szerint nevelték fel. Guinivere-t sokszor látták sétálgatni a környéken; mindig egyenes háttal járt, ujjain nehéz gyűrűk csillogtak; ruhái tiszták és finomak, és a rendje
szabályaival ellenkezve illatosak voltak. A novíciák iskoláslányos szenvedéllyel rajongtak érte, és egyfolytában a múltjáról suttogtak. Guinivere-ből Felséges Nagyasszony lett. Amikor végül meghalt, Lancelot, a hófehér hajú, ráncos arcú lovag eljött a testéért, és férje sírjához vitte. Guinivere-t ott temették el; arca nyugodt volt és megbékélt. A királynő a föld alá rejtőzött. Ami Lancelot-t illeti... Remete lett. Hét lovagjával együtt belépett egy Glastonbury közelében levő szerzetesrendbe, és egész hátralevő életét Isten imádásának szentelte. Arthur, Guinivere és Elaine már rég nem éltek, ám az ő szerelme és szeretete még mindig lángolt. Naponta kétszer imádkozott halottaiért, a reá oly. jellemző szenvedélyességgel, és boldog nélkülözésben, az emberektől távol élt. Még azt is megtanulta, hogyan kell megkülönböztetni egymástól az erdőben hangzó madárszavakat, és végre jutott ideje mindarra, amit Dap, a nagybátyja sohasem engedett meg neki. Kiváló kertész és köztiszteletben álló szent lett belőle. Van egy középkori vers, ami egy vén keresztes lovagról szól, aki fénykorában legalább olyan vitéz volt, mint annak idején Lancelot, és aki szintén visszavonult a világtól: Ipse post militiae cursum temporalis, Iilustratus gratia doni spirituális, Esse Christi cupiens miles speciális, In hac domö monachus factus est claustralis. Az állandó háborúzivatar befejeztével Megvidámodva a lelki ajándék birtokában, Katona akart lenni Krisztus szolgálatában, szerzetessé e házban szentelték fel. Békés volt ő, szelíd és jó, Hattyúfehérré változtatta őt a kor, Tiszta volt, nemes, s szeretetteljes, Megtalálta enmagában a Szentléleket. A templomot sokszor látogatta, A prédikációt hívő szívvel hallgatta, Imákat mondott, tőle telhetőket, Elméjében megszerezte a mennyei dicsőséget. Szelíd és okos szavakat mondott, Bölcs és hittel teli igéket, Véle a szerzetesrend elégedett volt, Mert senkit sem bántott, s nem sértett Sokszor látták a kolostor falai közt, Bólogatva a szerzetesek felé, Biccentéssel tisztelgett azoknak, Kik őt a legjobban szerették. Hic per claustrum quotiens transiens meavit, Hinc et hinc ad monachos caput inclinavit, Et sic nutu capitis eos salutavit, Quos affectu intimo plurimum amavit.
Amikor aztán elérkezett halála órája, a kolostor lakói látomásokat láttak. A vén apát gyönyörű harangszóról álmodott, és boldogan nevető angyalokról, akik magukkal vitték Lancelot-t a mennyekbe. A cellájában találtak rá holttestére. Halálakor végrehajtotta harmadik, s egyben utolsó csodáját. Mert a Szentség Illatának nevezett dolog kísérte távozását. Amikor a szentek meghalnak, testük csodás illattal tölti meg a helyiséget; talán a friss széna, vagy a tavaszi virágok, talán egy tiszta tengerpart illatához lehetne hasonlítani ezt a szagot. Ector szívszorító szavakkal búcsúzott fivérétől. Így szólott: - Ah, Lancelot, te voltál minden keresztény lovag vezére. Most, hogy így itt fekszel, ki merem mondani, Sir Lancelot, sohasem volt a földön oly lovag, ki felért volna véled. Te voltál a legnemesebb lelkű lovag, ki valaha pajzsot ragadott. És te voltál szeretteid legigazabb barátja mindenki közt, aki valaha lóra ült. És te voltál a legkedvesebb ember mind közül, ki valaha kardot forgatott. És te voltál minden lovag közt a legistenfélőbb ember. A legnyájasabb, a legudvariasabb minden férfi közt, aki valaha hölgyekkel vacsorált. És te voltál halálos ellenségeid legnagyobb veszedelme is. A Kerekasztalt Salisburyben feloszlatták, az életben maradt lovagok az évek teltével egyre fogytak. Végül már csak négy maradt meg közülük: Bors, a nőgyűlölő, meg Bleoberis, Ector és Demaris. Ez a négy öregember elzarándokolt a Szentföldre, hogy találkozzanak társaik lelkével, és Isten kegyelméből egy Nagypénteken haltak meg. Nem maradt már élve a Kerekasztal egyetlen lovagja sem, a más rendekhez tartozó lovagokat pedig nem is lehetett velük egy napon említeni. Ami Arthurt, Anglia szelíd szívű királyát illeti, vele kapcsolatban máig sem tisztázódott minden. Vannak, akik úgy hiszik, Mordred és ő karddal oltották ki egymás életét. Róbert of Thorton arról tesz említést, hogy beszélt egy salernói seborvossal, aki állítólag még megvizsgálta a halálos sebet szegzett királyt. Az orvos szerint Arthur így szólott még: „In 5 manus..." , majd elfeküdt a földön, és nem szólt többet. Azok, akik ebben a változatban hisznek, azt állítják, hogy Arthurt Galstonburyben temették el, egy kő alatt, amire a következő 6 feliratot vésték: HIC JACET ARTURUS REX QUONDAM REX QUE FUTURUS. Testét II. Henrik exhumáltatta, hogy ezzel mérjen ellencsapást a walesi nacionalizmusra, Cymry ugyanis azt állította, hogy a nagy király nem halt meg. Sokan úgy hitték, Arthur újra el fog jönni, hogy vezesse népét, és a britek szokás szerint azt hirdették, hogy közülük való volt. Adam of Domerham szerint azonban az exhumálás 1278. áprilisában zajlott le, I. Edward uralkodása idején, és hogy ő maga is szemtanúja volt az eseménynek. A feljegyzések szerint Arthurt harmadszor III. Edward akarta megtalálni. A királyt nem lelték, viszont III. Edward 1344-ben újjászervezte a Kerekasztalt, mely a lovagság egyik erős rendje lett. Nem tudjuk hát, hogy mikor kerültek elő Arthur földi maradványai, azonban a hagyomány szerint két dolog egészen biztos: a király csontjai óriásiak, Guinivere haja pedig aranyszínű volt. Egy másik mese szerint hősünket egy királynőkből álló csapat vitte magával egy varázshajón Affalach völgyébe. Sokan úgy tudják, hogy ezek az asszonyok átvitték Arthurt a Severn túloldalára, saját birodalmukba, ahol meggyógyították sebeit. Az olaszoknak is van egy történetük egy bizonyos Arturo Magnóról, aki felröppent az Etnára. Állítólag időnként még mindig lehet látni őt arrafelé. A spanyol Don Quijote, aki tanult úriember volt, ténylegesen beleőrült a dologba. Ő azt állítja, hogy Arthur hollóvá változott. Akik olvasták a mi kis történetünket, azok számára ez a feltételezés nem is tűnik olyan nevetségesnek. Aztán ott vannak az írek, akik az egyik Fitzgeralddal azonosítják Arthurt, és azt hiszik, kivont karddal lovagol egy dombtetőn álló erődítmény körül, Londonderry közelében. A skótoknak van egy verses legendájuk:
Arthur Knyght Wha raid on nycht Wi' gilten spur And candel lycht (Arthur lovag Éjszaka vágtat Sarkantyúja csillogó A gyertyaláng ragyogó) Edinburghban még mindig Arthur nevére esküdöznek, és sokan azt hiszik, még mindig ő irányítja az országot. A bretonok azt állítják, hallották Arthur kürtjének szavát, látták páncélját, és hisznek abban, hogy a király egyszer még visszatér. A Szent Grál isteni története című könyvben - ezt egy Dr. Sebastian Evaris nevezetű, epés természetű tudós fordította le angolra - ezzel szemben az áll, hogy Arthurt eltemették a „vallás egy házában, amely a Moors Adventurous tetején áll". Egy Miss. Jessie L. Weston nevű hölgy megemlít egy írást, mely szerinte 1533-ból származik. A feljegyzés szerint a királynő, aki eljött Arthurért, nem volt más, mint az idős varázslónő, Morgana, a király féltestvére. Morgana állítólag egy varázsszigetre vitte Arthurt. Az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriája alátámasztja ezt az állítást, Dr. Sommer viszont abszurdnak tartja a feltételezést. Sokan voltak - Wolfram von Eschenbach, Ulrich von Zatzikhoven, Dr. Wechssler, Zimmer professzor, Mr. Nutt stb. -, akik választ akartak kapni az Arthurral kapcsolatos kérdésekre, de sokan hiába gyűjtötték össze az információkat, konklúzióra nem jutottak. Chaucer, Spenser, Shakespeare, Milton, Wordsworth, Tennyson és még jó néhány megbízható szemtanú egyetért abban, hogy Arthur még mindig ezen a földön van. Milton arra utal, hogy Arthur a föld alatt él (Arthurumqiie etiam sub terris bella moventem - „És Arthur is ott csatázik a föld alatt"), Tennyson szerint pedig „modern úriemberként, talán trónörökös herceg képében fog meglátogatni minkét", Shakespeare szeretett Falstaffját halála után nem Ábrahám, hanem Arthur kebelére küldi. Az egyszerű emberek között terjengő legendák gyönyörűek, furcsák, és mindig jó színben tüntetik fel Arthurt. Gervase of Tilbury 1212-ben úgy ír, hogy Britannia erdeiben „bizonyos erdőkerülők állítása szerint időnként délben, időnként éjfélkor, az ezüstös holdfényben látni lehet egy csapat vadászt, akik a kíváncsiak kérdésére elmondják, Arthur társai, az ő házához tartoznak". Ezek az emberek valószínűleg szász lázadók voltak, Robin Wood követői, akik az egykori király iránti tiszteletből Arthurról nevezték el bandájukat. Somersetshire-ben van néhány falu, melyet Keleti és Nyugati Camel(ot)-nak neveznek. Erről Leland tesz említést. Megjegyzendő, hogy az ível folyó, mely mellett Drayton szerint „lovagi tettek és bátor cselekedetek" történtek, ugyanezen a vidéken van. És itt van Dél- Cadbury is, amelynek lakói állítják, hogy „éjszaka, teliholdnál Arthur király és emberei körbelovagolják a dombot, hátasaik ezüstben úsznak - egy ezüstcipőt leltek az ösvényen, ahol korábban elhaladtak -, és amikor megkerülik a dombot, megállnak a kútnál, hogy megitassák lovaikat". Végül ott van az a cornwalli kis falu, Bodmin, amelynek lakói egészen biztosak abban, hogy a király egy helybéli sírdombban lakik. 1113-ban egy csapatnyi, Britanniából érkezett szerzetes behatolt a sírhelyre - korábban nem volt példa ilyen tettre -, mert kétségeik voltak a legendával kapcsolatban. El kell ismernünk, hogy néhány dátum egyáltalán nem illik az arthuri kronológiába, és Malory, ez a remek ember, akinek írása ezen történet alapjául szolgált, erre a kérdésre nem ad magyarázatot. Én a magam részéről nem tudom elfelejteni a sün búcsúszavát, sem Don Quijote állatokra
történő utalását, sem Milton földalatti csatákra vonatkozó álmát. Ez több mint teória, de talán Bodmin lakói egy nap megvizsgálják azt a bizonyos sírhalmot. Talán az egész olyan lesz, akár egy hatalmas vakondtúrás, egy sötét nyílással az oldalán. Talán lesznek benn borz-járatok is és ha így lesz, akár levonhatjuk a saját következtetéseinket. Mert én hiszek benne, hogy szeretett jövőbeli Arthurom most is éppen tanult barátai között ül, a bizottság tagjaival, és azon elmélkednek, hogyan lehetne segíteni különös fajunkon. Remélem, egy nap majd, amikor nem csak Angliának, de az egész világnak szüksége lesz rájuk, amikor az emberek már felkészültek arra, hogy meghallgassák szavaikat, akkor előjönnek majd rejtekükből. És akkor talán újra boldogságot hoznak majd a világra, meg becsületességet, és néhány egyszerű, középkori ember áldását is, akik a maguk egyszerű módján megpróbálták megakadályozni, hogy a hun Attila ősi, brutális álma valóra váljon. Explicit liber Regis Quondam, graviter et laboriose scriptus inter annos MDCCCCXXXVI et MDCCCCXLII, nattonibus in diro bello certantibus. Hic etiam incipit, si forte in fu.tu.ro homo superstes pestilenciam possit evadere et opus continuare inceptum, spes Regis Futuri. Ora pro Thoma Malory Equite, discipuloqúe hümili ejus, qui nunc sua sponte libros deponit ut pro specie pugnet. Itt ér véget a Hajdani Király története, mely alázattal íródott az 1936. és az 1942. esztendő között, amikor a népek egy szörnyű háborút vívtak egymással. És itt kezdődik - ha van rá esély, hogy az ember a jövőben túléli a pusztítást, és folytatja megkezdett munkáját - a Majdani Király eljövetelének reménysége. Isten áldja Tho- mas Malory lovagot, és az ő alázatos tanítványát, aki most önként félreteszi könyveit, hogy harcoljon saját fajtájáért.
Vége
A KÖNYV TÖRTENETE Az álom, mint az ezt megelőző is, körülbelül fél órán át tartott Az utolsó három percében néhány hal, sárkány meg effélék jelentek meg benne. Egy sárkány lenyelte az egyik kavicsot, de végül mégis kiköpte. Egy szemhunyásnyi idő alatt - kisebb egység volt ez időben, mint hosszban egy hat lábnyi mérőrúd utolsó millimétere - megjelent egy ember. Megpattintotta a széthasadt hegyből maradt kavicsot; nyílfejet készített belőle, és megölte vele a fivérét. A kőbe foglalt kard (18. fejezet, eredeti változat) „Apám fából készített nekem egy várat ami elég nagy volt ahhoz, hogy beleférjek. Még valódi pisztolyokat is erősített a bástyái alá, hogy a születésnapomon lövésekkel köszöntsön. Az első éjszakán - sötét, indiai éjszaka volt - apám leültetett a vár elé, hogy fogasam az üdvlövéseket, de én azt hittem, hogy le fog lőni. Sírtam." White-ot egész élete során félelmek gyötörték: félt a külvilágtól - pszichopata hajlamú anyjától, a Cheltenham College „hadpálca-csattogtató" prefektusaitól, á szegénységtől, a tuberkulózistól, az emberek véleményétől; félt önmagától - a. rettegéstől, a hibáktól és a kudarcoktól, a csapdába kerüléstől. Félt a haláltól és a sötéttől. Félt saját hajlamaitól, melyek megnyilvánulásait erkölcstelenségnek is lehetne nevezni - kedvelte az italt és a fiúkat -; félt lappangó szadizmusától. Érdekes, hogy mentes volt az Istentől való félelemtől. Általában és alapjában véve az emberi fajtól, s tagjaitól félt. Életét az ezekkel a félelmekkel való küzdelem jellemezte, és ő bátran, komolytalanul, kaján bölcsességgel és szorgalmasan harcolt. Tervei sohasem fogytak el, sohasem volt fáradt, ha tanulnia kellett, és nagyon jó véleménnyel volt saját képességeiről. Ez utóbbiban nem volt egyedül: már a Cambridge Egyetem tanárai is felfigyeltek rá. Amikor másodéves korában elkapta a tuberkulózist, tanárai egy csoportja pénzt gyűjtött számára, hogy egy évre Olaszországba utazhasson. White úgy érezte magát Itáliában, mint kacsa a vízben: megtanulta a nyelvet, szerzett néhány nagyon jó barátot, és They Winter Abroad címmel megírta első regényét. A White-ot segítő . „alapítvány" egyik tagja így emlékszik: „...remekformában tért vissza, készen arra, hogy a második vizsgán a bizottság vérét ontsa; 1929-ben kitüntetéssel vizsgázott." 1932-ben, cambridge-i ajánlással a Stowe School angol fakultásának vezetője lett. Remek állása volt, felettese pedig, egy víg kedélyű igazgató, tág teret biztosított a számára. Tanítványai még mindig emlékeznek rá: némelyikük izgalmas előadásaira, mások fullánkos kritikáira, ismét mások pedig kószálásaira, melyek során mindig siklók után kutatott. White megtanult repülni, hogy megismerje a zuhanás okozta félelmet, és hogy bebizonyítsa, az ember többre képes, mint azok a parasztok, akikkel a helybéli fogadóban találkozhatott. Néhány év elteltével aztán ráunt Stowe-ra, és minden ok nélkül egyre jobban megerősödött benne az érzés, hogy igazgatója szabadulni próbál tőle. Rettegett a szegénységtől, ezért csupán az anyagi haszonért összevágott két fércművet, és nekilátott egy harmadiknak is. Egy húsvéti szünet során, amikor egyedül, esőben horgászott az egyik felföldi folyóban, rádöbbent, hogy mit is akar valójában: szabadon írni, úgy partra rántani egy saját könyvet, ahogy az ember kifog egy lazacot. 1936 nyarán felmondta állását, és a Stowe Ridingsen kibérelte az egyik erdőkerülő házát. A pusztán pénzért írott mű, mely tulajdonképpen horgász-, vadász- és repülőnaplóiból állt össze, és az England Have My Bones címet kapta, olyan jól fogyott, hogy a kiadó vállalta, évi 200
fontot fizet neki évi egy könyv ellenében. Az erdőkerülő háza az erdő mélyén állt; minden komfortot nélkülöző masszív viktoriánus épület volt. White egy este levette az egyik polcról az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerékasztal lovagjainak históriáját, amit annak idején az első irodalomvizsgájára írt Maloryesszé készítésekor forgatott. Akkor még csupán az vezérelte, hogy elkápráztassa a vizsgabizottságot, most azonban tiszta fejjel, hátsó szándékok nélkül kezdte olvasni a könyvet. Irodalmi tanulmányainak megvolt az az előnye, hogy képes volt a szöveget elemezve olvasni. Figyelmesen végigolvasta az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriáját, és a jegyzet, amelyben megfigyeléseit összegezte, talán az első egyenes lépés volt az Üdv néked Arthur, nagy király megírásához. „Az egész Arthur-történet egy szabályos görög drámához hasonlít, érdemes összevetni Oresztésszel. Uther mesterkedni kezdett a cornwalli hercegi család ellen, és éppen ennek a családnak egy kései leszármazottja volt az, aki mindezért Arthuron állt bosszút. Az apák megették a savanyú szőlőt, stb. Arthurnak fizetnie kellett apja eredendő bűnéért, de hogy egyértelműbb legyen a dolog, a sors úgy rendelte, hogy ő maga is elkövessen egy eredendő bűnt (a Cornwall-család ellen), hogy még szorosabb kötelékek fűzzék az elkerülhetetlen végzethez. Így történt: - Cornwall hercege feleségül vette Igrainet, és született három lányuk, Morgan le Fay, Elaine és Morgause. - Uther pendragon beleszeretett Igrainebe, ezért háborúban megölte férjét, hogy megkaphassa őt. Uther gyermeket nemzett Igraine- nek, Arthurt. Így Arthur a féltestvére a három lánynak, de tőlük távol nevelkedett. - A lányok feleségül mentek Urienshez, Nentreshez és Lothoz; ezek a férfiak mind királyok voltak. Természetesen gyűlölték Uthert, . és mindenkit, akinek bármi köze volt hozzá. - Amikor Uther meghalt, és Arthurnak rejtélyes körülmények között sikerült megszereznie örökségét, a királyságon stb. kívül apja vétke is reászállt. A lányok felbuzdították férjeiket, hogy robbantsák ki a tizenegy király lázadását. - Arthurnak elmondták, hogy Uther volt az apja, ám Uther igencsak élénk öregúr volt, és Merlin ostoba módon elfelejtette elmondani Arthurnak, ki volt az anyja. - Egy nagy csata után, aminek során a 11 király vereséget szenvedett, Morgause, Lot király felesége követségbe ment Arthurhoz. Ekkor még nem tudták, milyen kapcsolatban vannak egymással. Megtetszettek egymásnak, lefeküdtek egymással, és ennek a találkozásnak Mordred lett az eredménye. Mordred tehát vérfertőzésből született gyermek volt (az apja és az anyja féltestvérek voltak), és végül ő lett az, aki beteljesítette Arthur végzetét. A bűn vérfertőzés volt, a büntetést Guiniverenek hívták, a büntetőeszköz pedig Mordred, a bűn gyümölcse lett. Mordred volt az, aki ügyet csinált Lancelot és Guinivere szerelmi afférjából, ami fölött Arthur szemet kívánt hunyni - de amit azután, hogy valaki nyíltan kimondta, nem hagyhatott többé figyelmen kívül." En trentiesme ánnée de mon aage Quand toutes mes hontesj'ai bues White harmincéves volt, amikor kibérelte az erdőkerülő házát. Leszámolt múltjával, megbékélt önmagával és szabad volt. Magányát csak néhány sólyommal, egy megmentett sebesült bagollyal, meg egy szetter szukával osztotta meg, amire rázúdította frusztrált szerelmét. Az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriájában végre
megtalálta azt a témát, aminek feldolgozása során szabadjára ereszthette egy hős bálványozása iránti, eleddig elfojtott vágyát, az oktatási rendszerrel szemben felgyülemlett kétségeit, életszeretetét és Malory iránti csodálatát. Annak ellenére, hogy addigra már több könyve is megjelent, az új témáról úgy kezdett el írni, akár egy kezdő. A Kőbe foglalt kard olyan vakmerően és lendületesen megírt könyv, mintha egy kezdő tollából származna. Tele van költészettel, burleszkkel, újításokkal, tekintélyrombolással, és mindenekfölött - ahogy a fiatal Arthur képének megrajzolásából kiderül - az ifjúság iránti tisztelettel. Az Atlanti-óceán mindkét partján kiadták, és az Egyesült Államokban a Hónap Könyvei közé került. De ekkor 1938-at írtak, München évét; a játékvárban elhelyezett pisztolyokat nem csupán üdvlövések leadására töltötték meg. Amikor fel kellett próbálnia egy gázálarcot, a háborútól való félelem félig megfojtotta. Igáz,"ez az érzés enyhült valamelyest; amikor Chamberlain elfogadta a Hitler által ajánlott békét, de nem" tűnt el teljesen. White gondolkodásmódja tipikus volt a háború utáni időszakban. A háború, ez a pusztító őrület elnémította a jogot, megölte a költőket, - megalázta a büszkéket, a kapzsiknak remek dolgokat adott, megnyomorította az alázatosokat és a gyengéket. Semmi jó nem származhatott belőle, hiszen reménytelenül idejétmúlt dolog volt már. Senki sem akarta. (Sajnos a Népszövetséget sem akarta senki.) White tudta, ha minden észérv és józanság ellenére kitörne egy újabb háború, lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadná a katonai szolgálatot. Amikor azonban az emberek vonuló lemmingekhez hasonlóan megrohamozták az önkénteseket toborzó irodákat, White már ezt írta Dávid Garnetthez címzett levelében: „Már írtam Siegfried Sassoonnak, és a Stowe igazgatójának (meglehetősen rövidke a befolyásos ismeréseim nevét tartalmazó lista). Arra kértem őket, szerezzenek nekem valami értelmes munkát ebben a nyomorult háborúban, ha majd kitör. Az ultimátum a következő: ha addig valamelyikőtök nem szerez nekem egy hasznos munkát, a háború kitörése után egy hónapon belül jelentkezem közkatonának." Chamberlain kapitulált, a krízis kirobbant, White elkezdte írni A levegő és a sötétség királynőjét (az Üdv néked Arthur, nagy király második részét), és belekezdett egy másik regény, a Grief for the Grey Geese írásába is, amelyet sohasem fejezett be. A mű intenzív fizikai izgalom állapotában fogalmazódott. White egyedül volt a Wash félelmetes, tengerszinten levő vidékén, ahol egy régi álmát próbálta megvalósítani, végre akart hajtani egy szadista sporthőstettet: röptében akart lelőni egy vadludat. Ez fontos mozzanat. A ludak ellen a lúdvadászok folytattak háborút. A lúdvadászok között renegátnak számított az, aki szándékosan felriasztotta a ludakat, amelyek ezután könnyedén elrepültek a felsorakozott vadászok elől. White ilyen renegátnak vallotta magát, és folytatta a repülő ludak lődözését. 1939. januárjában levelet írt Garnettnek, aki Írországba hívta, egy lazachorgászatra. „Boldog leszek, ha még az összeomlás előtt elhagyhatom végre ezt az átkozott vidéket Két évért át törtem a fejem a dolgon, és végül arra a következtetésre jutottam, jobb ha mentem az irhámat Ehhez minden jogom megvan. Ezt éppúgy megtehetem, mint azt, hogy a vérengzés kitörésének napján lelövöm magam. Nem szeretem a háborút, nem akarok háborút, és nem én kezdtem. Azt hiszem, inkább el tudom viselni az életet gyávaként, mint hősként" Egy hónappal később már Írországban volt, egy Doolistown nevű tanyán lakott, a County Meath-ben, és úgy tervezte, elég hosszú ideig marad ahhoz, hogy befejezze A levegő és a sötétség királynőjét (amit nem sokkal ezt követően publikáltak), és hogy kifogjon legalább egy lazacot. Végül ez a tanya lett az otthona a következő hat és fél évre. Hat teljés esztendőn kéresztül egyszer sem hallott angol szót, de nem is vágyott rá. Az ír vidék mély mocsárként nyelte el. Elszökött árról az „átkozott vidékről", de azt már nem tudta elkerülni, hogy halljon róla.
Napló, 1939. április 26. Angliában most már komolyan beszélnek a mozgósításról, és mindenki Hitler egyik beszédétől a másikig él. Elolvastam ebben a naplóban azokat a szánalmas kis elhatározásokat, amelyeket a Gonosz nyomása alatt próbáltam meghozni; hogy megtagadom a katonai szolgálatot, aztán hogy harcolni fogok, és végül hogy keresek a háború idejére valami hasznos munkát, ami kreatív tevékenység, és amivel köz-en a hazámat szolgálom. Mindegyik bejegyzés szomorú volt és rémült, az elsőtől az utolsó szóig. Közben újabb bejegyzésekkel próbálta megvédeni saját lelki békéjét. Egy katolikus házban lakott, családtagként bántak vele, ezért fontolóra vette, hogy áttér a katolikus hitre. Mivel az apja Írországban született, azzal áltatta magát, hogy ősei között írek is voltak. Könyveket olvasott az ír történelemről; tudóshoz méltó alapossággal tanulmányozta az ír kérdésben velük ellentétes véleményt valló írók műveit; megpróbálta megtanulni az írországi kelta nyelvet (hetente egyszer átjárt a helybéli iskolamesterhez, aki órákat adott neki, és reggelente egy órát foglalkozott a leckével); elfoglaltságot keresett magának, Mayo megyében kibérelte a Sheskin Lodge nevű tanyaházat, hogy legyen hol megszállnia vadászkirándulásai alkalmával; Inniskea szigetén kutatni kezdett a legendás Istenkő után. Egyre jobban beleszeretett Erris - Mayo megyének a tenger és a Nephin Beg hegység közötti része - zord szépségébe. Sheskin Lodge-ban - fukszia- és rododendron-bozótosokkal és több hektárnyi mocsárral körülvéve - hallott utoljára angol szót: a háború elkezdődött, a látogatóba érkező Garnett visszatért Angliába, és elköszönt White-tól. Sheskin elvesztette számára vonzerejét, visszatért Doolistownba, és a híreket figyelte. 1939. október 20. A jelek szerint még nem öltek meg sok embert - nem voltak gázzal és baktériumokkal végrehajtott mészárlások. De a háború zajlik. Gáz helyett a propagandától fuldoklunk, és érezzük, elménk lassan elpusztul. október 23. A háború, ahogy a rádió híreiből kiderül, sokkal borzasztóbb, mint bármi más, ami a halállal kapcsolatban az eszembe jut. Úgy tűnik, a halál nemes és iszonyatos rejtély, bármiért és bárhogyan éti is el az embert. Ettől függetlenül természetes dolog. De ami a rádióban történik, az már nem természetes. A hangáradat egyfolytában Hitlerről és a halálról dalol, néni más, mint vicsorgó, nazális locsogás. Azt hiszem, pontosan így énekelnek az ördögök a pokolban. Ekkor már nekikészült A Rossz Csillagzat Alatt Született Lovag megírásához (A levegő és sötétség királynőjét a kiadója hat hónappal korábban visszaküldte neki, azzal a kéréssel, hogy írja át), és elkészítette Malory Sir Lancelot-jának karakteranalízisét. A maga sajátos módján így fogalmazott: „Valószínűleg szadista volt, különben nem akart volna ennyire ijesztő módon szelídnek látszani... Szeretett egyedül lenni. " Guinivere analízisében, mivel önmagából nem tudott kiindulni, spekulációkba bocsátkozik, és megpróbálja a lehető legpontosabban leírni a nőkről alkotott véleményét. „Guinivere-nek volt néhány jó tulajdonsága. A lehető legjobb szeretőt választotta magának, és elég bátor volt ahhoz, hogy a férfi valóban a szeretőjévé váljon... Guinivere valószínűleg nem tartozott Malory kedvencei közé, bármit is gondolt róla Tennyson. White számára újdonság volt a téma ilyen megfontolt megközelítése, és ilyen tömör megírása. A Rossz Csillagzat Alatt Született Lovagban nincs egyetlen könnyeden megírt rész sem, hiszen a Végzet itt kezdi szorongatni Arthurt, és Lancelot a királynő iránti szerelme miatt
itt válik a sors eszközévé. White Errisben írta meg ezt a részt, egy kisváros., Belmullet szállodájában, miközben a Godstone-t kereste, és a hideg reggeleken a szabadban feküdt a vadludak áthaladását várva, miközben a víg kedélyű helybeliekkel iszogatott, minekutána az I. R. A.-tól való félelmében mindig bezárkózott a szobájába. Október elsején, miután befejezte A Rossz Csillagzat Alatt Született Lovagot, elutazott Errisből, és visszatért Doolistownba, hogy megírja a Gyertyaláng a szélben-t. Ebben az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriája alapján írt utolsó könyvben a királyt egymás után érik a vereségek. A mű vázlataival már rég készén volt. White képtelen volt lassan írni. Ősz közepére elkészült a könyv elbeszélésváltozata, és White gondolkodni kezdett, milyen címet adjon a teljes tetralógiának. Az Ősi tévedés... Arthur Pendragon... 1940. november 14. A pendragont még mindig meg lehet menteni, sikeressé lehet tenni a negyedik könyv utolsó részének megváltoztatásával, és azzal, hogy Arthur visszakerülne az állatok közé. A történet szerint a király végül a föld alá megy, egy borzfészekbe, ahol egy borz, egy sün, egy kígyó, egy csuka (legalábbis egy kitömött csuka) vár rá, hogy megbeszéljék vele a történteket. Merlinnel megbeszélik a háborút - a természettudós nézőpontjából, valahogy úgy, ahogy az utóbbi időben én írtam a naplómat. Úgy döntenek, hogy míg Arthur a föld alatt tartózkodik, aprólékosan kielemzik az embernek más állatokhoz való kapcsolatát, abban a reményben, hogy ezzel új megvilágításba helyezik a problémát. Tulajdonképpen ez volt Merlin célja is, amikor először megmutatta az állatokat Arthurnak. Már csak az a kérdés, mit tudunk megtanulni az állatoktól a háború abolíciójáról? A pendragont még mindig meg lehet menteni. Egy újabb lehetséges megoldás. White átköltözött Belmulletbe, mert úgy gondolta, Írországban otthon van. Úgy fogadták, mint egy száműzött angolt, úgy üdvözölték, mint egy új beszédtémát, de sohasem fogadták be. Egy másik „ősi tévedés" akadályozta meg ezt: a gyűlölt és a gyűlölő nép közötti ellentét. Kémnek tartották (Belmullet lakóinak nagy része éberen figyelt éjszakánként, mert elterjedt a hír, hogy az angolok el akarják foglalni városukat); figyelték minden lépését, feljelentették a rendőrségen, nem hagyhatta el a környéket; csatlakozott a helyi biztonsági szervezethez, de megkérték, a felvonulásokon ne vegyen részt. White csalódottsága jól érződik a Gyertyaláng a szélben című könyvben, ahol Arthur minden jószándéka kevés ahhoz, hogy megfékezze örökölt ellenségeit. Egy újabb intellektuális magányban eltöltött tél következett, senkivel sem konzultálhatott, magára maradt. A feje fölött tető volt, volt egy szobája, ahol egyedül lehetett, rendszeresen kapott ételt, County Meath tépett vidékén sétálhatott a kutyájával - semmire sem panaszkodhatott, sehová sem mehetett. A háború egy párnázott cellába zárta. Már csak a szabadulásra vágyott. December hatodikán levelet írt L. J. Potts- nak, aki korábban, Cambridge-ben tanára volt, és akit leveleiben gyóntatóatyjának nevezett. „A következő rész címe Gyertyaláng a szélben lesz (manapság az embernek adóznia kell D. V. előtt),.. A meggyötört Arthur utolsó csatáját megelőző éjszakán fog befejeződni. Ezután írok majd egy ötödik részt, amiben Arthur a föld alatt találkozik Merlinnel (kifog derülni, hogy ugyanabban a borzfészekben, ami az első részben már szerepet kapott), és visszatérnek az állatok, különös hangsúlyt fektetve a hangyákra, és a vadludakra. Ne nevessen ki. Isteni ötlet. Tudja, váratlanul rájöttem, hogy (1) az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriájában a központi téma a háború ellenszerének megtalálása, (2) az ember
politikáját úgy lehet legjobban kielemezni, ha magát az embert vizsgáljuk, Arisztotelész szavaival élve: a politikus állatot Nem most akarok belevágni a dologba, ez csökkentené az új könyv frissességét, de rengetegét gondolkoztam az emberről - akt tulajdonképpen egy állat a többi között az agyáról, stb. Azt hiszem, tényleg tudnék valamit mondani ezekről a szánalmas izmusokról (kommunizmus, fasizmus, konzervativizmus stb.), ha visszalépnék - vissza a valós' világba, amelyben az ember egy a számtalan állat közül. Nos, bámulatos lehetőségem nyílik rá, hogy kifejtsem gondolataimat, teljesen körbefordítsam a kereket, és azzal az állatos jelenettel fejezzem be a történetet, amivel elkezdtem. Ettől a befejezett eposzom tökéletes gyümölccsé válik majd, „kerekké, csillogóvá és éretté". Ugyanezen a napon Garnettnek is írt egy levelet, melyben azt kérdezte, melyik volt az a könyv, amiben Garnett állítólag arról olvasott, hogy Malory feldúlt egy kolostort. A továbbiakban ezt írja: „Jelenlegi elképzeléseim szerint könyvem ötödik része az agy anatómiájáról fog szólni. Furcsának hangozhat ez éppen Arhurral kapcsolatban, de valóban ez jár a fejemben. Mellesleg nem ismersz véletlenül egy egyszerű, de használható könyvet, amiben az agy anatómiájáról állatok, halak, rovarok stb. agyáról írnak? Szeretném megtudni, milyen agya van egy hangyának meg egy vadlúdnak. Ha valaki, hát te biztosan tudsz ilyen könyvről" Bár White a Pottshoz írt levelében végig jövő időt használ, nem tűnik valószínűnek, hogy november 14-től egészen december 6-ig várt azzal, hogy belefogjon a Merlin könyve megírásába. Az ötödik könyv ott kezdődik, ahol az eredeti negyedik véget ért, és a gondolatok, a hangulatok olyan jól illenek egymáshoz, hogy a két rész leírása között nem telhetett el sok idő. Arthur még mindig egyedül ücsörög a Salisbury mellett álló sátorban, várja az utolsó csatát, végső reményei megsemmisülését, és öreges csendességgel sírdogál. Amikor Merlin megérkezik, hogy felújítsa egykori mester-tanítvány viszonyukat, és meglátja, mennyire elcsigázott már a király, elbizonytalanodik, vajon végre tudja-e hajtani azt, amiért jött. Merlin felidézi ugyan, hogy Arthur és a Kerekasztal legendája még sokáig fennmarad a történelem során, de állításai süket fülekre találnak. A varázsló ekkor egykori kapcsolatukra utal. A tanítvány, aki túlnőtt mesterén, egy Le roy s'adviserával elhallgattatja őt. Az ezt megelőző könyvekben White még egyszer sem hangsúlyozta ki ennyire Arthur királyi mivoltát, mint éppen most, amikor a vereséget szenvedett emberről ír. A Farawell Victoria című regényében, amit a harmincas évei elején írt, már használja a „vereség halhatatlan tábornokai" kifejezést. A Merlin könyve első fejezetében újra ehhez nyúl. Az ötödik könyv leglényegesebb része az, hogy Arthur a föld alá kerül, ahol az első könyv állatai várnak rá, hogy beszéljenek vele, és ahol Merlin elmondja neki mindazt, ami White jegyzetfüzetében szerepelt - ami talán ahhoz vezetheti a királyt, hogy rájöjjön, mit tanulhat az állatoktól a háború abolíciójáról. Mivel az állatok nem háborúznak a saját fajtájukkal, ez kiváló tárgyát jelentheti a vizsgálódásnak. A beszélgetés már az elején elkomorul, mert Merlin egyfolytában az ember kegyetlenségét emlegeti. Liber scriptus projeretur... Merlin kinyitotta White jegyzetfüzetét, és kevés arra utaló jelet talál benne, hogy az ember valóban megérdemli a helyét a világ kétezer-nyolcszázötven emlősfaja között. Az állatok tudják, hogyan viselkedjenek helyesen, háború és bitorlás nélkül. Az ember mindezt nem tudja. Merlin a továbbiakban még egy sértést is kimond: szerinte az ember csupán parvenü. Ezen a ponton senki sincs, aki elég szentségtörő lenne ahhoz, hogy kijelentse: az ember idővel talán megjavulhat. A beszélgetés egy másik szakaszában Arthur, a parvenü faj képviselője úgy véli, az
embernek mégis van néhány remekműve, mint például az épületek és a megművelt földek. Ám az állatok felhozzák á korall-állatkák, a hódok, a magokat elpotyogtató madarak példáját, és végül megemlítik a Darwin által oly sokra tartott földigilisztát. Arthur itt még nem ismerheti meg, mi a beszélgetés végcélja, és a szó az elnevezések megvitatására terelődik: homo ferox (a. sapiens elnevezést már elvetették), homo stultus, homo impoliticus. Az utóbbi a legdühítőbb; az ember vad és ostoba marad mindaddig, amíg a többi emlősállathoz hasonlóan megtanul békében élni. White retorikáján nem nehéz felfedezni a lékeket. A Merlin könyve vitathatatlanul erős indulattal íródott. Bizonyos részei kritikusak, bosszantóak és figyelemfelkeltőek, mások briliánsak, megint más részei mozgalmasak, és mindemellett rengeteg információt tartalmaz. Merlin, aki a legtöbbet beszél, mindig csípős rosszkedvvel szólal meg - és éppen ez az, ami White-é. White-nak visszatértek az emberi fajtól való megfakultnak hitt félelmei, és dühvé változtak - az emberi faj iránti dühvé, amely elindította és dicsőítette a háborút. A komor gúny azonban elkerüli Arthur alakját. Amikor kiemelkedik a kiokítás hullámai közül, pozitív karakternek látjuk: nem ingerlékeny, hajlandó tanulni és egyáltalán nem ostoba. Olyan ruganyos, akár egy fűszál, és élvezi, hogy ilyen érdekes beszélgetés tanúja lehet. Amikor Merlin megmondja neki, hogy a tanulás folytatása végett hangyává kell változnia, Arthur készen áll erre is. Varázslattal hangyává változik, és be-lép abba a hangyabolyba, amelyet Merlin tudományos céllal tartott magánál. Amit ott lát, az White véleménye a totalitárius államokról. Arthur elvégzi, amit dolgozó hangya formájában tennie kell, de annyira feldühíti társai szlávos harciassága és gyerekessége, hogy egy menetelő hangyahadsereg előtt találja magát - és Merlinnek kell kimenekítenie. Az utolsó leckében White arra a helyre küldi Arthurt, amire ő maga úgy gondolt vissza, mint a boldogság helyszínére; 1938. telébe kerül, amikor White vadlúdvadászatra indult. Betekintést nyerhetünk abba, mennyi élményt sűrített White a napjaiba, és milyen élénken élt át mindent az alig több mint két esztendő alatt, ami a Grief for the Grey Geese és a Merlin könyve között eltelt. Amikor horgászni ment Írországba, magával vitte a ludas könyvet, és a Merlin könyve 12. fejezete a Lincolnshire Wash sötét síkságának, meg az afölött száguldó, vízszintes irányú szélnek a leírásával kezdődik, amit az előző könyvben is megtalálhatunk. Ám most Arthur az, aki lúddá változva szembenéz a széllel, és érzi az iszapot hártyás lábai alatt. Itt ugyan még nem valódi lúd, mert nem repült még. Amikor azonban a raj összegyűlik és hajnalban felszáll, Arthur a madarakkal tart. A régi folt remekül illik az új ruhához. Azon a két esztendővel korábbi télen White elérte önmaga csúcspontját, szívta magába az élményeket, érzékei kiéleződtek, képzelete úgy lobogott, akár egy máglya a szélben. „Fizikai értelemben véve olyan egészséges vagyok", írta Sydney Cockerell- nek, „hogy egyszerűen beleolvadok a tengeri levegőbe, a jéghegyekbe, a hajnalba, a sötétbe és a napnyugtába, olyan éhes és józan és gazdag és bölcs vagyok, hogy az agyam elszenderedett." Doolistownban az elméje nyughatatlan és izgatott volt. Ez lehetővé tette számára, hogy a régi folt vitalitását átvigye arra a néhány oldalra, ahol Arthur a ludakat nézi. De a 13. fejezetben a lendület és a kreativitás alábbhagy, és egyetlen közjátékot kivéve - amikor a sün egy nyugatvidéki hegyhez vezeti Árthurt, ahol leül, a holdfényben szendergő királyságát nézi, és a Jó érdekében megbékél a rosszal - a könyv gyárként kattog és zörög az analízisektől, az érvektől és ellenérvektől, az exhortációktól, a demonstrációktól, a magyarázatoktól, a történelmi példáktól, a természettel vont párhuzamoktól; még a sün is túl sokat beszél. A téma mégis remek volt, jól időzített, és őszinte. White végig leköti az olvasó figyelmét, és a dialektikát a karakterek jellemével, és bizalmas nyelvezettel színezi. A gépelt példányból
kiderül, hogy ő is rájött ennek szükségességére, mert ezen változtatások nagy részét utólag, kézzel írta a szöveghez. Amikor elszakadt a tárgytól, és visszatért saját királyságába, az elbeszéléshez, a Merlin könyvéből is kiderül, hogy még mindig mestere volt saját különleges eszközeinek. Olyan az egész, mintha a könyvet két ember írta volna: a mesélő, és a jegyzetfüzettel felfegyverkezett okos ember, aki időnként leszidja őt. Talán azért tévedt el a szavak és vélemények kősivatagában, mert előtte senki sem volt, aki példájával utat mutatott volna neki. Az utolsó fejezetben Malory visszatér. White vele mondatja el, hogy miután Arthur odaveszett a csatában, Guinivere és Lancelot papnőként és alázatos remeteként, csendben bevégezte életét. Ez a néhány oldalnyi szöveg a legcsodálatosabb mind közül, amit White valaha is írt. A bölcsesség, a vita, az indulat itt már nem kap szerepet; ezeknek már nincs helyük a legenda kerek világában, ahol a Stowe Ridings erdőkerülőjének házában, a lámpafénynél kezdődő út végén White és Malory vesz búcsút tőlünk. Ez az Üdv néked Arthur, nagy király utolsó része, és az előző négy könyvvel egy kötetben lenne a helye. A sors azonban másként vélekedett. „Váratlanul rájöttem, hogy ... az Arthur királynak és Vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriájában a központi téma a háború ellen-szerének megtalálása..." Hogy nagyobb súlyt adjon ennek a felfedezésnek, és a felfedezés ne tűnjön olyan hirtelennek, White az új anyagot beolvasztotta az addig már megjelent három kötetbe. 1941. novemberében a Gyertyaláng a szélben-nel és a Merlin könyvével együtt küldte el a kéziratot londoni kiadójának, hogy egy kötetben jelentesse meg. Mr. Collins meghökkent. Azt válaszolta az írónak, hogy a tervet még át kell gondolnia. A könyv hosszú időn át egy köteg papír volt csupán. A háborús helyzetben minden használható papírra szükség volt a hárompéldányos nyomtatványokhoz, a behívókhoz, a polgári lakosságnak szóló parancsokhoz, a katonák számára készülő könnyű olvasmányokhoz, stb. White ragaszkodott hozzá, hogy az öt könyv egy kötetben jelenjen meg. Többszöri elutasítás után, s miután White bizonyítékot akart szerezni arra, hogy a Merlin könyve nem kerülte el a kiadó figyelmét, az ötrészes Üdv néked Arthur, nagy király megjelentetésének ötletét végleg elvetették. Az Üdv néked Arthur; nagy királyt 1958-ig nem publikálták, és végül tetralógiaként jelent meg. A Merlin könyve, a háború ellenszerének megtalálására tett kísérlet a háború áldozatává Sylvia Townsend Warner
Impresszum 1134685 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Terence Hanbury White: The Book of Merlyn (The Conclusion to The Once and Future King) Published by Fontana, 1978 An Imprint of HarperCollinsPublisliers, London Copyright © Shaftesbury Publishing Company, 1977 Ali rights reserved.
Published by arrangement with David Higham Associates Ltd., London A Szíjgyártó László által fordított szövegrészletek és Tandori Dezső versfordításainak felhasználásával fordította. Szántai Zsolt Utószó Sylvia Townsend Warner Borító: Szendrei Tibor 563 9020 87 7 Hungarian translation © Szántai Zsolt, 1997 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1997 Lektor: Szőts Katalin Tördelőszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor Borító tipográfia: MarsNet Multimédia Szerkesztő: Dobos Tamás Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető Gera Imre ügyvezető igazgató
Megjegyzések [←1] A suspendatur, „akasszák fel" kifejezés rövidítése
[←2] „A semmiből valami származik". Az ex nihilo nihil fit -"a semmiből semmi sem származik" kifejezés paródiája, amely hasonlatos (nem egészen azonos) ahhoz A megállapításhoz, amelyet Lucretius és Persius használ műveiben.
[←3] Szó szerinti fordításban: „most elküldesz" vagy „most elbocsátasz". Az idézet Simeon istendicséretéből (Lukács 2:29) származik. Szólásértékű jelentése: „Most már mindent láttam; boldogan halhatok meg."
[←4] „A hangya a szorgalmas munka jelképe."
[←5] „A te kezeidbe..." A haldokló Jézus utolsó szaval". A teljes idézet így hangzik: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet." (Lukács 23:46)
[←6] „Itt nyugszik Arthur, a hajdani s majdani király."
