Anemzeti identitásteremtés sodró erejû folyamatában nyilvánvaló volt: létezik,

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA

A

nemzeti identitásteremtés sodró erejû folyamatában nyilvánvaló volt: létezik, pontosabban szólva fokozatosan kezd kialakulni a nemzeti Megváltó betöltendõ szerepe. Megítélésem szerint a maga teljességében és idejekorán mindössze egyetlen ember érzett rá arra, hogy a szerep alakul s betöltésre vár – s ez a személy Kossuth Lajos volt. Az életpálya – minden kisebb kitérõ dacára – a teljesítmény, az önépítés és az épít1 kezés páratlan erejérõl tanúskodik. A sok ezernyi jogvégzett kisnemes közül ki kellett tûnni. Ehhez kiváló lehetõséget biztosított az, hogy a fiatal Kossuth – egy távol levõ fõrend „helyettesítõjeként” – eljutott a rendi országgyûlésre. De ettõl még semmi sem történt volna, ha nem érez rá a politika modernizálódásának szükségességére, az új típusú nyilvánosság fontosságára. Elõbb az országgyûlésrõl, utóbb a törvényhatóságok üléseirõl készített tudósításokat. Az önmegismertetésbõl eszmeképviselet lett. A nyilvánosság, a sajtószabadság értéke és ezen a szabadságon belül a polgárosodás ügyéért elkötelezett álláspontok részletes ismertetése Kossuthot – anélkül, hogy különösebb formális politikai szerepe lett volna – a magyar liberálisok táborának egyik megszemélyesítõjévé tette. A hatalom dõresége páratlan erkölcsi erõt párosított az eszmeképviselethez. A politikai mártírium értékét. Kossuthot lecsukták, nagyjából három évet ült, s mire kijött a börtönbõl, addigra személye a magyar szabadság egyik azonosítási pontja lett. Érdekében gyûjtés indult, kiszabadulása másoknak is erõt adott. S Kossuth azonnal élt is ezzel az erõvel. Nem sokkal kiszabadulása után, 1840 novemberében, Pest vármegye közgyûlésén beszédet tart. Mondandójában – immár a politikai mártírium nyomatékával – személyét és a polgári reformok ügyét összeköti, s az addigi vezéralakot, Széchenyit múlt 2 idõben felemlítve egyben a legnagyobb magyarnak nevezi. A gróf – aki már addig is erõs ellenszenvet táplált Kossuthtal szemben – rögtön tudja, hogy Kossuth oly magasra emelte, „hol nem tarthatja magát”. Kossuth ezzel a beszéddel megteszi – mert megteheti – azt a lépést, ami a politikai térben a legfontosabb: õ osztja a szerepet. Nem az a lényeg, hogy ki a legnagyobb, hanem az, hogy ki mondhatja meg, vajon ki a legnagyobb. A szereposztó pillanat után már arra is nyílt tér, hogy õ tematizáljon. A tematizálás pedig nem más, mint a Pesti Hírlap. Szerkesztõként az általa Magyarországon meghonosított mûfaj, a vezércikk írójaként õ mondja meg, hogy mirõl folyjék a beszéd.

53

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM 3

A tematizáló Kossuth ebben a szerepben egyenlõ a nemzet hangjával. Ez a hang pedig erõs, világos, kemény, s nem utolsósorban nagyszerûen szól. Kossuth maga is – bár ez tán kevésbé ismert – a magyar nyelv megújítóinak sorába tartozik. A „tény”, az „érv” és sok más szó az õ használatában vált a magyar nyelv részévé. A szerepek fontosak, de mit sem érnek tartalom és teljesítmény nélkül. A tartalom pedig – s az 1840-es évek eleji Pesti Hírlap ezért is fontos – folyamatosan formálódik, alakul. A cél a polgári alkotmányosságban élõ Magyarország, ami viszont sok részkövetelésbõl, részproblémából áll össze. A kossuthi „agenda”, napirend egyaránt tartalmazza az iparfejlesztés, a börtönreform, a jogegyenlõség, az örökváltság és még sok egyéb kérdését. Értelemszerûen nemcsak õ elmélkedik nyilvánosan a fontos és kevésbé fontos ügyekrõl, de az õ szava – éppen szerepe miatt – hatványozottan erõs és meghatározó. A szabadság által megkonstruált új nemzetfogalom is – legalábbis a politikában – általa szólal meg legkifejezõbben. Amit mond, az már nemcsak racionális, hanem érzelmi kérdés is. A teljesítmény pedig… Részben adott, részben hiányzik. Adott, hiszen elképesztõ munkabírásról tesz tanúbizonyságot, hiányzik, hiszen egyelõre több a szó, mint a tett. Rövid válság után megadatik a megvalósító szerepe is, ami nem más, mint 1848–1849. A békés rendszerváltás ideje, a reformok áttörése, az érdekegyesítés elgondolásának próbája, a valóra váltás öröme. Az a pillanat, amikor a nemzet tömeges érzelmi realitássá, a szabadság tapintható jótéteménnyé válik. Több mint kilencmillió ember szakad ki a jobbágyi függõség rendszerébõl, s az emberek éppen hihetik: a jog asztalá4 nál elõbb-utóbb mindenkinek jut hely. Ez az a pillanat, amikor a piros-fehér-zöldbõl nemzetiszín lesz, s az országlakosok honpolgárrá válnak. Kossuth – habár eleinte „csak” pénzügyminiszter – azonosul az idõvel, s az idõ azonosul vele. Elsõsorban az õ nevéhez kötik a nemzet és a polgári szabadság ügyét, s az õ alakjához társul mindezen értékek megvédésének ethosza is. A nemzeti szabadság ügye biblikus erejûvé válik; maga Kossuth is a biblikus nyelv erejével szól róla. A debreceni 5 kapuõr õt a „magyarok Mózesének” nevezi , Kossuth pedig – még korábban – hitet tesz amellett, hogy a szabad Magyarországot a „poklok kapui” sem dönthetik meg. A jobbágyi kötöttség rendszerébõl kiszabadultak „apjukat” tisztelik benne. S Kossuth – a törvényes átalakulás, majd a függetlenségi harc során – olyan képességeket villant fel, amiket addig csak a zárt üléstermek világában tudott érzékeltetni. Képessé válik a néptribun szerepkörére is. Több toborzókörúton vesz részt, és van köztük olyan is, amelynek eredményeképpen tizennégyezer (!) új honvéddel gyarapszik Magyarország ifjú hadserege. Ha a „karizma” szónak van történeti értelme, akkor az itt minden bizonnyal fellelhetõ. 1848–49 és Kossuth személyének összefonódása immár megkérdõjelezhetetlenné teszi, hogy a kormányzó belépett az új, a modern magyar mitológiába, a nemzeti szabadságvallás Mózese lett, a modern magyar nemzet alapítójává vált. Ezért is indokolja maga, és írja le saját kézírásával a Függetlenségi Nyilatkozatot! A szinte megkérdõjelezhetetlen és szakralizált tekintély birtokában az igaztalanságra is jogot formál: 1849 õszén árulót, Júdást nevez meg, hiszen a Megváltónak még ez a

54


Horvay János a készülõ Kossuth-szobor mintájával, 1917.

6

jog is kijár. Az igazságtalan szavak azonban nem csökkentik, hanem erõsítik hitelét, hiszen õ és csak õ van abban a helyzetben, hogy megmondja, ki és mi a jó vagy a rossz. Az immár élete végéig emigránssá vált Kossuth él az õt körülölelõ mitológiával. Fáradhatatlanul szervezkedik az ország szabadságáért. Ha kell, a nemzetiségeknek is alter7 natívát nyújtó Alkotmánytervet ír , ha kell, felvázolja egy új közép-európai államalakulat, a Dunai Szövetség tervét. A liberálisból demokrata, a nacionalistából patrióta válik. S utazik, tárgyal, levelez, szervezkedik, pénzt próbál gyûjteni. Spirituális hatalmát tényleges politikai erõként kezeli. Õ a nemzet peregrinusa. Az általa képviselt politikai út végét számára az 1867-es kiegyezés jelenti. Több „áruló” megnevezésére azonban nincs lehetõsége, hiszen 1849-ben már megmondta, hogy szerinte kié a morális vétek. Így tehát nem árulót keres, hanem saját magát emeli fel, méghozzá a jövõt látó Kasszandra szerepébe. 1867 májusában Párizsban keltezi azt a levelet, amiben saját pozícióját világosan megfogalmazza, s hátralevõ életében tartja is 8 magát az itt elmondottakhoz. (A levelet több tízezer példányban kinyomtatták, tartalma

55

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM jószerivel mindenkihez eljutott, akit érdekelt Kossuth véleménye és személye.) Sõt, ki is teljesíti ezt a szerepet: Magyarországra soha nem tér vissza, s egyik utolsó írásában magát óramutatóhoz hasonlítja, ami jelzi a bekövetkezõ idõt. Egyszerûen szólva: a jövõ egyetlen lehetõségének gondolja magát, s mindazt, amit szimbolizál. Az 1867 utáni idõszakban már nyilvánvalóan él honi kultusza, s õ gondoskodik arról, hogy saját mítosza tovább erõsödjék. Az önmagához társított alapérték pedig – saját 9 szavaival – a „szabad haza Magyarország szabad polgárainak”. Liberalizmusának, demokratizmusának nem szab határt a napi politika kényszere, hiszen önmagát kívül és felül helyezte mindezen. A modern magyar mitológia formálódásában és formálásában Kossuthnak kulcsszerep jutott. A kizökkent idõt õ született helyretolni, s õ ezt tudta is magáról. Pontosabban szólva mindent megtett azért, hogy róla s lehetõleg csak róla gondolják mindezt. Jellemzõ, hogy még életében miféle nevekkel illették: Instituciók Dzsingisz Kánja, kormányzó, Kossuth apánk, Magyarok Mózese, Nagy Számûzött, Nemzet Messiása, 10 Szent Öreg, Szószék bajnoka, Turini remete, Új Washington. Ezeknek a neveknek egy része már az emigrációs idõszakra vonatkozott, de a legfontosabb és legmélyebben rögzült megnevezések1848–49-hez kötõdnek. A Nemzet 11 Messiása kifejezést Jókai Mór, a jeles író alkalmazta írásban elõször. A szinte hasonló tartalmú Magyarok Mózese kifejezést nem Kossuthról mondták elõször, így az õ esetében csak ismételt feltûnésrõl beszélhetünk. A megnevezést alkalmazták a XVII. század elején, a Habsburg-ellenes felkelést vezetõ Bocskai Istvánra, s már ugyanezt állította magáról egy XVI. századi parasztfelkelés vezetõje, Karácsony György is. Kossuthot Garay János költõ hívta így 1842-ben, de õ annyira szerette ezt a megnevezést, hogy az õsmagyar Álmos vezérrõl 1846-ban írott költeményének is ezt az alcímet adta. A folklorizálódott megnevezés Kossuthot illetõen 1849-ben is feltûnik. A Jámbor Pál költõ által használt Új Washington megnevezés nem ment át a köztudatba, vélhetõen azért, mert a „régi” Washingtonról sem sokan tudtak. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Kossuth saját kultuszát érintõ tevékenysége és viselkedése – például az, hogy az emigrációban, lemon12 dása után is elvárta a Kormányzó megszólítást és a feltétlen tekintélytiszteletet – irritációt is kiváltott, s ebbõl ugyancsak több – gúnyos – megnevezés is született. Teleki László, az emigráció egyik vezetõje Kossuthot hívta „Nagyúrnak”, „Rengeteg Magyarnak”, illetve csak úgy „Rengetegnek”. Ezek a megnevezések azonban szubkulturálisak maradtak, nem kerültek át a napi szóhasználatba. Az önmitológia és a mitológia szükséglete elnyomta a kritikai folklór lehetõségét. 13 Kossuth folklorizálódott. Nevét népdalok visszhangozták , anekdoták örökítették, s reinkarnálódott jó néhány, még a XVIII. században Rákóczihoz, az akkori Habsburgellenes felkelés vezetõjéhez kötõdõ mítosz. Ilyen például az, amelyik Kossuth lováról 14 szól. A mén segít gazdájának, hogy megmeneküljön üldözõi elõl. Kossuth kultusza 1848 õszére alapvonalaiban kialakultnak tekinthetõ. A folklorizálásban már akkor és részben késõbb is jelentõs szerepet játszott az a papság, amely a

56

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA nagyrészt írni-olvasni nem tudó népességhez prédikációin át eljuttatta Kossuth isteni ma15 gasságba emelt képzetét. Ugyanezt a célt szolgálta az a ponyvairodalom is, amelyben 16 Kossuth „hazánk megváltójaként” jelent meg. Késõbb – erre építve – már evidenciaként lehetett kezelni azt, hogy Kossuth „az Isten második fia”. Kossuthnak 1848–49-ben egyetlen versenytársa volt a legfõbb nemzeti hõs szerepére. Igazi kihívó volt, õ is mindent elkövetett saját nagyságának ápolásáért, s tehetségéhez, karizmatikus erejéhez éppúgy nem fért kétség, mint Kossuth esetében. Petõfi Sán17 dorról, a forradalom költõjérõl, a szabadságharc mártírjáról van szó. Többek között õ tette a piros-fehér-zöldet a forradalom védjegyévé, õ írta a mozgósító költeményeket, s egyáltalán: õ írt olyan verseket, amelyek folklorizálódni tudtak. Tragikus és a forradalom vereségével összefüggõ, máig sem teljesen rekonstruálható halála hozzá is járulhatott a maga által kijelölt szerep betöltéséhez. Õ – szerényen – csak „lángoszlopnak” titulálta magát, s úgy vélte, ha õ szól, akkor a nép szólal meg. Mégis, noha õ is kultusz tárgya lett, nem tudta a Kossuth által betöltött szerepet elhódítani. Közrejátszott ebben az is, hogy míg Kossuth kilencvennégy, õ csak huszonhat évet élt. Költõi szerepe némileg elnyomta népi megváltó szerepét, errõl tanúskodnak egyébként azok a megnevezések is, amikkel illették. Így például: „Anakreón unokája”, „magyar Béranger”, „magyar Rouget de Lisle” (utalva ezzel a Marseillaise szerzõjére). Egykorúan inkább õ írt, s nem róla írtak. Ezzel együtt õ is mitologizálódott, csak nem annyira s nem úgy, mint Kossuth. Mitológiájának erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy halálát nem akarták elhinni, s még manapság is fellelni vélik maradványait Oroszországban. A történelmi folyamat logikája, a modern, antifeudális nemzeti identitásteremtés létrehozta azt a szimbolikus mezõt, ami az önazonosság kifejezésére szolgál. Ez a keretrendszer nemigen különbözött attól, ami más nemzetek esetében történt; legfeljebb az idõsíkokban van különbség. A nemzeti identitás szimbolikus világa kicsit olyan, mint az a periódusos rendszer, amit Mengyelejev nevéhez kötünk. Megvannak benne a helyek. A különbség az, hogy a nemzeti identitás esetében létezik a történelmi alternativitás: nevezetesen, hogy éppen ki vagy mi tölti be az adott funkciót. A nemzet apja, a nemzet személyi kifejezõdése is egy ilyen strukturális elem, amire sokan pályázhatnak. Van, ahol a költõ nem esélytelen (lásd a lengyel Mickiewiczet vagy a bolgár Hriszto Botevet), van, ahol a hadvezér a nyerõ (lásd az albán Szkander béget), van, ahol a politikus kerül kulcshelyzetbe (lásd a szlovák Ludovit Šturt). Magyarországon, a magyar nemzettudatban Kossuth lett a modern magyar nemzet személyi reprezentációja. Kossuth kultusza – ha már létrejött – olyan tömegességre tett szert, hogy minden tömegfogyasztás és tömegpolitika számára csáberõt jelentett. Kossuth össznemzeti tõke lett.

57

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM

A KULTUSZ HASZNÁLATA 1945 ELÕTT A kultusz természetesen egyfajta fogyasztói felületet is jelentett. Cigaretta, olajnyomat éppúgy belefért ebbe, mint falvédõ vagy nóta. A kultusz érdemi használata azonban sokkal inkább a politikai mezõhöz kötõdött. Az ok igen egyszerû: Kossuth minden tömegpolitikai igény számára amolyan nemzeti védjegyet jelentett, az adott politikai áru nemzeti hitelességét volt hivatott megmutatni. S ha számításba vesszük azt is, hogy Kossuth neve, kultusza jelentõs mértékben összefonódott 1848–49-cel, illetve az ehhez társuló érzelmi azonosulási többlettel, akkor még hangsúlyosabb a Kossuth-kultusz használatának politikai igénye. A korszakon átnyúló tendenciát mi sem jelzi jobban, mint a magyar törvényhatóságok, tanácsok, önkormányzatok és intézmények azon igyekezete, hogy Kossuthról utcákat, köztereket nevezzenek el, emlékét dombormûben, térplasztikában megörökítsék. A folyamat 1894-ben, Kossuth halála után indult, hiszen Budapesten ekkor neveztek el 18 róla elõször utcát (a Hatvani utca lett átnevezve) , s már ebben az évben Balatonszabadiban (Somogy megye), valamint Dunapatajon (Bács-Kiskun megye) mellszobrot 19 avattak. A tendencia azóta lényegében – politikai rendszerektõl függetlenül – megállíthatatlan, noha 1990-ben, a rendszerváltáskor praktikus okok miatt Budapesten néhány Kossuth Lajos-utcanevet megváltoztattak. (Az ok: egy kerületben ne legyen több azonos nevû utca.) Külföldön is érvényesült a tendencia, s New Yorkban éppúgy fellelhetõ Kossuth szobra (1927), mint a washingtoni Capitoliumban vagy éppen az olaszországi Torinóban. A politikai rendszerek közötti különbség – legalábbis a Kossuth-kultusz használatát illetõen – nem a szoborállítási vagy elnevezési kedv tekintetében mutatkozott meg. Sokkal inkább a kultusz kontextualizálása jelentette az érdemi különbséget. A dualista korszak – éppen azért, mert Kossuth politikai ellenfele, Ferenc József uralkodott – hivatalosan nem pártolta a Kossuth-kultuszt, de nem is tiltotta azt. A függetlenségi ellenzék használta elsõdlegesen Kossuthot, illetve fordítva: Kossuth (amíg élt) használta a függetlenségi ellenzéket saját kultusza fokozására. A volt kormányzót rendszeresen – távollétében – képviselõvé, díszpolgárrá választották. Nevét kortesnótákba szedték. („Nem kell vasút, éljen Kossuth!”) Leveleit közölték, delegációkat menesztettek hozzá, s úgy viselkedtek, mintha Magyarországnak két királya lenne: egy ténylegesen és egy spirituálisan. A kultusz erejét és a hatalom sajátos viszonyát jól szemlélteti már a kiegyezéses rendszer indulásakor bekövetkezõ konfliktus, amelyben Kossuth – kitûnõ politikai érzékkel, bár erkölcsileg aggályos módon – önmagát identitáspolitikai ponttá tette. A kiegyezés parlamenti, radikális ellenzékének lapja, a Magyar Újság 1867-ben indult. Szerkesztõje Böszörményi László volt, aki egyben parlamenti képviselõként is mûködött. Böszörményi (egykori ’48-as honvéd kapitány) lapja 1867. augusztus 28-i számában közzétette Kossuth egy Torinóból írott levelét, amit az egykori kormányzó Rudnay Jó-

58

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA zsef váci választási elnökhöz címzett. Az eléggé hosszú levél elismétli a kiegyezés ellen írott, már elõzõleg is megjelent gondolatokat. Kossuth egyértelmûen jelzi, hogy õ ezt a rendszert nem fogadja el, és nem pusztán azért nem tér vissza, mert ez célszerûtlen lenne, hanem fõként azért nem, mert ez számára „erkölcsi lehetetlenség”. Majd eljut addig a mondatig, miszerint „…én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével és önállásá20 val incompatibilisnek (értsd: összeférhetetlen) hiszem…”. Kossuth számára ez volt a tiszta beszéd, hiszen megingathatatlan véleményét határozott, egyértelmû és radikális állításokkal kellett alátámasztania: õ a saját pozícióját Ferenc József tagadásából származtatta, tehát ennek megfelelõen kellett nyilatkoznia. Ferenc József viszont saját pozícióját annak tagadásából származtatta, amit Kossuth képviselt. Az ütközési pont a szerkesztõ, Böszörményi László lett. A királyi ügyész az inkriminált mondat miatt vádat emelt, a bíróság elítélte Böszörményit. A súlyosan tüdõbeteg ember a börtönben meghalt. Igaz, kegyelmet kapott volna, ha kér. De hát Böszörményi is azt gondolta, amit Kossuth, tehát nem kért kegyelmet. A kultusz szimbolikus ereje oly nagy volt, hogy a Ferenc József-i világ legprofeszszionálisabb politikusa, Tisza Kálmán politikai eszközként is élt vele. A tizenöt évi kormányzás után (1875 és 1890 között volt miniszterelnök) politikailag teljesen elhasználódott Tisza – igazi politikushoz méltóan – megrendezi saját bukását, méghozzá úgy, hogy a ’48-asság zamatával távozhat a ’67-es rendszer miniszterelnöki székébõl. 1890. újév napján tartott beszédében még állást foglal a Kossuth Lajos személyével ûzött kultusz ellen, közben azonban készen áll a ’48-as glóriájú lemondás forgatókönyve. Még az 1879. évi 50. tc. kimondta, hogy tíz év elteltével az a külföldön élõ magyar állampolgár, aki nem jelentkezik valamelyik osztrák–magyar konzulátusnál, elveszti állampolgárságát. Értelemszerûen Kossuth Lajosra is vonatkozott ez a törvény. A Torinóban élõ Kossuth – híven politikai múltjához – 1889. december 20-án nyílt levélben kijelentette: „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem is21 mertem el s el sem ismerem. Ez az én álláspontom.” Tisza még november 22-én, számítva Kossuth véleményére, úgy nyilatkozott, hogy Kossuth, mivel több magyar város díszpolgára, így automatikusan megmarad magyar állampolgárnak. December 11-én azonban már megváltoztatja álláspontját, és kijelenti: kész a honossági törvényt úgy módosítani, hogy abban Kossuth állampolgári joga határozottan kifejezésre jusson. Ez megfelelõ volt Kossuth, de nem Ferenc József számára. S Tisza ezúttal nem bizonyult engedékenynek, aminek következtében március 9-én beadta lemondását, amit az uralkodó el is fogadott. Tisza Kálmánról sok mindent feltételezhetünk, csak azt nem, hogy ne tudta volna: állása sokkal inkább függ Ferenc Józseftõl, mint Kossuth Lajos megelégedésétõl. Így aztán az egyébként eléggé ismert lemondási ügy csak egy dolgot demonstrálhatott: Tisza – ha már mennie kellett – sokkal inkább a Kossuth-kultusz védelmezõjeként, mintsem ellenzõjeként akart távozni. Kirúgatta magát, hiszen tudta: a két személy egymást kizáró tényezõ.

59

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM A szimbolikus politikai térben megjelent az a tényezõ is, amikor is a Kossuth-kultusz és a rendszer találkozása elkerülhetetlennek tûnt. A tudatosan választott emigrációban élõ Kossuth felett múltak az évek, és szorongató problémaként merült fel: mi legyen, ha az öregember meghal? Amikor 1889 tavaszán az akkor nyolcvanhét éves Kossuth meghûlt, Tisza Kálmán miniszterelnök beadványt intézett Ferenc Józsefhez. A beadványban Tisza a Kossuth-kultusz erejérõl szól, majd így folytatja: „Ilyen körülmények között bizonyára lesznek olyanok, akik törvényes úton kívánják Kossuth emlékének megörökítését, és tagadhatatlan, hogyha ehhez a kormány hozzájárulna, ezáltal egy csapással véget vethetnek minden agitációnak és minden zavargó elem pártszempontból kihasználható agitációjának. Ha K. L. 1867-ben vagy akár késõbb meghajolva a korona és a nemzet egyesült akarata elõtt elismerte volna azt az alapot, amely létrehozta ezeket a tényezõket, úgy teljes határozottsággal kérném Õfelségét, hogy kegyeskedjék felhatalmazni a legalázatosabb magyar kormányt erre az eljárásra. Ez azonban sajnos nem történt meg. Ellenkezõleg, Kossuth az utolsó pillanatig sem hagyott fel magának a kiegyezésnek és az ezen az alapon ténykedõ törvényhozás jogosultságának a tagadásával; éppen ezért én is arra a következtetésre jutottam, hogy az említett megbocsátást lényegében, mint kizártat kell tekinteni. Kétségtelenül lesznek olyanok is, akik helyesnek fogják tartani, hogy Kossuth elhunyta alkalmából betiltsanak minden tüntetést és minden, emlékének megörökítésére irányuló tevékenységet. Részemrõl ezt elkerülhetetlennek és politikai szempontból nagyon helytelennek tartanám. Az elõadottak alapján az a meggyõzõdésem, hogy ha bekövetkezik az említett haláleset, Õfelsége legalázatosabb magyar kormányának az elsõ pillanattól arra az álláspontra kell helyezkednie, hogy még ha tekintetbe is vesszük, hogy az elhunyt élete utolsó pillanatáig kétségbe vonta (vitatta) még a meglévõ törvényhozás jogosultságát, törvényhozási úton semmi sem történhet, a társadalmi köröket azonban, valamint a törvény hatóságokat senki nem fogja akadályozni részvétük kifejezésre juttatásában, gyászszertartások megrendezésében, esetleg mozgalom kezdeményezésében önkéntes adományokból létrehozandó emlékmû létrehozására; sõt, azt sem lehet kizárni, hogy ebben a kormány tagjai is részt vehessenek, ha e célból adakozásra szólítják fel õket.” „…Lármára, zajongásra és tüntetésekre kerül sor, kétségtelenül olyan formában is, amilyenben nem kellene; de ez hamarosan elmúlik minden káros következmény nélkül, viszont ha a hasonló összejöveteleket megtiltanák, vagy akadályoznák, nagyon sokak lelkében nagy keserûség maradna vissza, aminek csak a minden törvényes rend ellenségei örülnének, akik sietnének kihasználni a maguk céljaira a keserûség és a békétlenség bármely forrásból eredõ érzéseit, jól ismerve Õfelségének azt a magasztos uralkodói tulajdonságát, miszerint Õfelsége és tanácsosai mindenekelõtt õszinteséget és igazságosságot követelnek, nem félek attól, hogy szavaim kendõzetlensége megfelel-e Õfelsége leg22 magasabb elhatározásának.”

60


Falragasz egy kirakatüvegen, 1956. november.

61

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Tisza megpróbál egyensúlyozni az uralkodó és az immár létezõ és tagadhatatlan Kossuth-kultusz között. Megkísérli menteni a magyar kormány „arcát” arra az esetre, ha a haláleset bekövetkezne. Ferenc József nem siet a válasszal. Az áprilisi felterjesztésre csak június vége felé válaszol. Szavai kétséget sem hagynak afelõl, hogy a kérdésben nem ismer semmiféle kompromisszumot. Azt írja: „Ezen elõterjesztés tartalmát helyeslõleg tudomásul vettem, olyan hozzáadással mindazonáltal, hogy a kérdéses esetben netalán czélba vett részvét nyilvánításoknál, gyászünnepélyek tartásánál stb. a tett elõterjesztés érdekében is, a királyi hatóságok hivatalosan, testületileg részt nem vehetnek, valamint egy emlék felállítása iránt netán meginduló mozgalomnál és adakozásoknál kormányom tagjai részt ne vegyenek s más magasabb állásban lévõ hivatalnokok és országos méltóságot viselõ egyének is ettõl tartózkodjanak. Adva az elõterjesztés szerint elfoglalandó álláspont miszerint törvénykezési úton semmi sem tehetõ, még az esetben is fenntartandó, ha az illetõ holt tetemének hazahozataláról és az országban eltemetésé23 rõl lenne szó.” Ferenc József nem hagy kiskaput: aki õt szolgálja, az nem adózhat kegyelettel Kossuthnak. Érdekesen oldja meg azt a dramaturgiai problémát, hogy Kossuth – szerinte – bizonyos értelemben nem létezik, hiszen õ a távollétében már egyszer felakasztatta. A nem létezõt csak így említi: illetõ. Így le sem kell írnia Kossuth Lajos nevét. Kossuth végül is nem halt meg 1889-ben, ám 1894 márciusában állapota komolyra fordult; de hát már létezett az öt esztendõvel azelõtti állásfoglalás. Wekerle Sándor miniszterelnök március 18-án találkozott az uralkodóval, és – bár ismerte Ferenc József véleményét – felvetette az állami, illetve képviselõházi költségen való temettetést, továbbá a kormánytagok részvételének ideáját. A király ragaszkodott a már egyszer megfogalmazott álláspontjához, és Wekerle alávetette magát az uralkodói 24 akaratnak. A közvélemény errõl mit sem tudott, s abban a hitben élt, hogy Kossuthot valószínûleg a legnagyobb állami tiszteletadással helyezik majd örök nyugalomra. Miközben az ország polgárai növekvõ izgalommal figyelték az eseményeket, a magyar miniszterelnök megtalálta azt a megoldást, amit tulajdonképpen elõdje, Tisza Kálmán sugallt 1889-ben. Olyan keretet kellett kialakítania, amely biztosítja ugyan a Kossuth-kultusz méltó megvalósulását, de nem ellenkezik az uralkodó kemény akaratával. Wekerle úgy gondolta, hogy ha a fõváros – az ország kiemelkedõ jelentõségû törvényhatósága – temeti el Kossuthot, akkor a társadalmi igények is visszaigazolhatóak, s az uralkodó kívánsága is teljesül. A fõváros akaratával egyáltalán nem ellenkezett a miniszterelnöki kényszerhelyzetbõl adódó megoldás. Kossuthot még két esztendõvel elõbb, 1892. szeptember 14-én a közgyûlés díszpolgárrá választotta, így a jogcím is adott volt. Akkor persze a frissen „fõés székvárosi” rangra emelt Budapest Kossuth 90. születésnapján akart ily módon tisztelegni a legnagyobb magyar ellenzéki elõtt. A díszpolgári cím azonban alkalmat adott arra, hogy a fõváros jelezze: vállalja Kossuth hazahozatalát és eltemetését.

62

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA Amikor Kossuth 1894. március 20-án 11 óra elõtt öt perccel meghalt, már kész volt az a konstrukció, amelynek keretében a magyar kormány érvényesíti Ferenc József akaratát, másfelõl azonban – a fõváros közbejöttével – mégsem magántemetést kap az elhunyt. Hihetnénk: itt aztán véget is ér a történet. Kossuth élete végéig tagadta Ferenc József személyét és rendszerét, Ferenc József pedig nem létezõnek tekintette Kossuthot, s természetesen elutasította mindazt, amit Kossuth szimbolizált. A halállal azonban véget ér a történet, hiszen az ellentétpár egyik eleme – legalábbis fizikailag – megszûnik létezni. Viszonyukhoz azonban Ferenc József még egyszer hozzászólt. A holttest hazaszállítási útvonalának kérdésében nyilvánított véleményt. 1894. március 22-én ezt írta Wekerle Sándornak, a magyar miniszterelnöknek: „Azt olvasom az újságban, hogy Kossuth holttestét Fiumén át hozzák. Remélem, ez a tapintatlanság, tekintettel arra, hogy a német császári pár Abbáziában van, megakadályozható. Arra is figyelmeztetem, minõ benyo25 mást keltene Horvátországban, ha a halottat ezen az országon vinnék keresztül.” A trónfosztó rebellis, az egykoron, 1848-ban a horvát bánnal háborúzó magyar kormány minisztere holtában sem utazhat akárhol. Végül is persze minden elrendezõdött. Wekerle kérésére a Monarchia diplomáciai apparátusa az olasz kormánynál elintézte, hogy ne a Fiuméba szóló vízi, hanem a szárazföldi vasúti útvonalra adják ki a halottszállítási engedélyt. 1894. április 1-jén, vasárnap Budapesten, a Kerepesi úti temetõben eltemették Kossuth Lajost. A hivatalosság hiányzott, a nép ott volt, méghozzá hatalmas tömegben, hiszen a temetésrõl szóló beszámolók szerint a Nemzeti Múzeumtól a Kerepesi úti temetõbe tartó gyászmenetben több százezer ember vett részt. Úgy tûnik, hogy magyar ember temetésén sem addig, sem azóta annyian részt nem vettek. Amikor a temetés után Kossuth kisebbik fia, az egyébként jelentéktelen Kossuth Ferenc hazatért, a név varázsa szinte rögtön ellenzéki pártvezérré tette. S mivel ellenzékisége igencsak hajlékony volt, ezért a Kossuth név egyáltalán nem akadályozta meg Fe26 renc Józsefet abban, hogy kinevezze miniszterévé. Mindez azt mutatja, hogy a dualista rendszer nem állta útját a kultusznak, a hatalom nem élt vele, de nem is vállalkozott nyílt ellenségeskedésre, és a kultusz használatát átengedte a nacionalista ellenzéknek. Kossuth maga – híven kultuszépítõ szerepéhez – természetesen ezzel az ellenzékkel sem azonosult, állandóan jelezte távolságtartását, felül- és kívülállóságát, de azért abszolút mértékben használta a függetlenségieket, hiszen véleményét jórészt rajtuk keresztül juttatta el a magyar választókhoz, s rajtuk keresztül kívánta befolyásolni a hazai választásokat. A függetlenségi ellenzékiséghez párosuló Kossuth-kultusz azt jelentette, hogy a rendszerrel elégedetlenkedõk általában is használták Kossuth nevét, kultuszát. A polgári radikálisok éppúgy fontosnak tartják, mint a szociáldemokraták, s természetesen azok az agrármozgalmak is, amelyek a parasztság körében igyekeznek mind többeket meg27 nyerni.

63

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Miért tehették ezt? 1873-ban, hat évvel a kiegyezés után a létrejött alku egyik meggyõzõdéses értelmiségi elkötelezettje, Arany László veti papírra a következõ sorokat: „1867-et megelõzõen a szabadság és nagyszerû halál közti választás ismét elõttünk látszik állani, a lelkesedés ismét túlságokban csapong, a nemzet óriási megütközésre készül, a kívánatok annyira korlátozatlanok, a mindig emlegetett szabadságról a nép oly merész fogalmakat kezd alkotni, hogy a felzaklatott vágyakat semmi lehetséges politikai megoldás nem elégítheti ki. Ezért a ’67-iki kiegyezés után szívben és érzelmekben csaknem általános elégedetlenség marad. Ismétlõdik a régi jelenség: az egyik párt tovább is folytatja a panasz egyhangú bú28 gását, a másik gúnyolja a nagyszavú remélgetést s az elcsépelt hazafi-frázisokat.” Arany hihetetlen érzékenységgel ráérez a létrehozott politikai berendezkedés egyik legfontosabb sajátosságára, arra, hogy az nélkülözi az érzelmi azonosulást. Legfeljebb azt lehet róla elmondani, hogy ez volt az elérhetõ, de azt nem, hogy ez a jó. Kétségtelenül az érzelmi azonosulás hiánya mögött kielégíthetetlen – elsõsorban a nemzeti önrendelkezést érintõ – érdekek és igények húzódnak meg. Miután azonban az új struktúra lényegébõl következõen nem tud ezeknek eleget tenni, ezért a liberalizmus keretén belül is a politikai jogszûkítés irányába mozdul el, hiszen a maga teljességében még arra az etnikai bázisra, a magyarságra sem számíthat egyértelmûen, amelynek nevében fenntartja a kiegyezést mint a nemzet érdekeit reálisan képviselõ megoldást. A jogszûkítés viszont nemcsak nemzetileg, de társadalmilag is fokozódó feszültségképzõ tényezõt jelent, mert létezõ érdekeket iktat ki a képviseleti nyilvánosságból. A szûk körû választójog keretei között azonban reprodukálódik – ha társadalmilag kevésbé kiélezetten is, hiszen a lakosságnak csak a „felsõ” 6–7%-át foglalja magában – az érzelmi azonosulás problémája. Felismerése újfent csak arra ösztönzi a politika irányítóit (mivelhogy mértékét nem merik, nem merhetik felmérni), hogy eszközöket keressenek a probléma technikai kezelésére. Ezt jelenti a korrupció, illetve a hatalmi befolyásolás. S hogy ez abszolút tudatos felismerés volt, azt tanúsítja a már idézett volt szatmári fõispán, majd késõbb a Fejérváry-kormány belügyminisztereként ténykedõ Kristóffy József: „…a mindenkori kormányoknak eszközök válogatása nélkül (kellett) a ’67-iki kiegyezést a nemzet ellenére is sokszor erõszakkal fenntartani… Pénz és hivatali befolyás… de hiszen azt mindenki tudta, hogy az ország érdekét, a ’67-es kiegyezés fenntartását másként biztosítani nem lehet. Sõt mentõl jobban erõsödött a nyomás és támadás az ellenzék részérõl a közjogi alap ellen, annál nagyobb mértékben kellett ezen eszközöket igénybe venni, annál nagyobb mértékben kellett a hatalomnak a nemzetiségi kerületekre ráfeküdni, mert a színtiszta magyar vidékeken a parasztság még csak szóba sem állott a ’67-es jelöltekkel. A magyar kerületekben csak azok reuzálhattak (boldogulhattak), akik »Kossuth apánk« nevével és zászlójával jöttek… Ily viszonyok között a szabadelvû párt mindinkább rá volt utalva a nemzetiségi kerületekre, itt választotta meg a párt országos és megyei kitûnõségeit, kik aztán a parlamentben a ’67-es politika vállhordozói lettek. Eleinte ez a manõver simán ment, mert pénz és hatalom könnyûszerrel szereztek mandá-

64

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA tumokat a nemzetiségi tömegek között, de késõbb itt is elfajultak a viszonyok, mert a nemzetiségi szavazók vezetõi hamarosan rájöttek, hogy közvetve tulajdonképpen õk lettek a ’67-es alap, tehát a monarchia fenntartói, s ez a megismerés éppenséggel nem a magyar nemzet javára befolyásolta azon nemzetiségi aspirációk fejlõdését, amelyek úgy idehaza, mint Bécsben és külföldön mindinkább gyökeret vertek… A szabadelvû párt valóban nem tehetett egyebet, mint a ’67-es alapot minden viszonyok és körülmények 29 között fenntartani, ha csak az összeomlást rövidesen elõidézni nem akarta.” S hogy még véletlenül se gondoljuk azt, mintha ez a felismerés csupán egyesek kiváltsága lett volna, idézzünk még egy állásfoglalást. Klein Ödön a miniszterelnök sajtóosztályát vezette a századelõn, Széll Kálmán kormányelnöksége idején, s a késõbbiekben is a politika legbelsõbb köreiben mozgott. Hitelesen szólhat tehát az ott uralkodó felismerésekrõl, habár a használt eszközöket az apológia, az önigazolás hitével védi: „A korrupcióban mindenütt Európában csak az egyének gazdagodási vágyait látjuk, a melyeket a kormányok saját hatalmi vagy pártcélokra fel- és kihasználnak. Egyes-egyedül Magyarország tesz kivételt. Nálunk a parlamenti és a választási korrupció, ha elõfordult, egy felsõbb állami cél szolgálatában állt: a kiegyezés érdekében. Az 1867-es alkotás Magyarországon sohasem volt népszerû, az ország nagy államférfiai ellenben akkoriban arról voltak meggyõzõdve, hogy a kiegyezés mint eszköz Magyarország integritásának és államiságának fönntartására nem nélkülözhetõ. Kénytelenek voltak tehát a ’67-es alkotmányt oly pillérekkel, oly gerendákkal alátámasztani, amelyek más szempontból nem voltak mindig és mindenben feddhetetlenek. Az államfönntartás volt a cél, a kiegyezés volt a fõ-, és a velejáró politika a mellékeszköz. Ha az államfönntartásért feláldozzuk életünket és vérünket, akkor a korrupciót, ha az hozzájá30 rul az állam fönntartásához, a politika mint kisebbik rosszat védheti.” Ha mármost általánosságban akarjuk a jelenséget értelmezni, akkor nyilvánvaló, hogy alapvetõ ellentmondás – s ebbõl következõen feszültség – állott fenn a legfõbb államérdeknek tételezett kiegyezés és annak belpolitikai bázisa között. Az ellentmondás a gyakorlatban úgy jelentkezett, hogy a rendszer vezetõi – meggyõzõdésük szerint – jogkiterjesztéssel semmiképp, jogszûkítéssel pedig csak törvénytelen eszközök igénybevételével szerezhettek többséget. Értelemszerûen ez utóbbi lehetõséget választották, de ezzel viszont – enyhén szólva – „pöttyössé”, kérdésessé tették legitimitásukat. Igen sajátos lélektani helyzet jött létre a politikai színtér küzdõfelei között: a hatalmon levõk – mögöttük a formális többséggel – mindig úgy érezhették, hogy kisebbségben vannak, ami még inkább arra ösztönözte õket, hogy a legitimitást megkérdõjelezõ s ezzel a bizonytalanságérzésüket fokozó eszközöket „bõvítetten újratermelve” vegyék igénybe. Az ellenzék viszont úgy gondolhatta – a formális kisebbséggel a háta mögött –, hogy ténylegesen a többséget képviseli, amit galád módon elnyomnak. A Kossuth-kultusz ily módon totális értelmû protesztkultuszként, identitásként és egyben szimbolikus politikaként jelenhetett meg: egyfajta politikai szimbolikával a rendszer egészével szembe lehetett helyezkedni. Mindenki kiemelhette belõle a számára fon-

65

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM tos alternatív értékeket: nemzeti függetlenséget, politikai demokratizmust, társadalmi egyenlõsítést, morális tisztaságot. A nemzet mint szekularizált vallási tudat nem igényelte a politikai realitásérzék kellékeit, ezért különösebb gyakorlati következménnyel sem járt a Kossuth-kultusz manifesztációja. Ez egyébként még vonzóbbá tette, hiszen egyszerre lehetett mozogni a szimbolikus és a pragmatikus politikában, tudati térben. Egyszerre lehetett a rendszerhez lojális állampolgárként és öntudatos hazafiként élni. A spiritualitás és a gyakorlatiasság – a vallás esetében már megszokott – kettõsségét a napi közéleti mezõben lehetett érvényesíteni. A dualista rendszer szétesését követõen lezajló forradalmak után a magát ellenforradalminak nevezõ rendszer rendezkedik be Magyarországon. Uralma huszonnégy évig tartott, s mivel öndefiníciója szerint nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak és egyben ellenforradalminak tartotta magát, a Kossuth-kultusz tekintetében ambivalens helyzetbe került. Egyfelõl semmi szüksége sem volt a nemzeti és liberális-demokratikus értékeket szimbolizáló Kossuthra. Éppen ezért erõltette Kossuth 1840-es évekbeli vitapartnerének, a konzervatív reformerré stilizált Széchenyi István grófnak a kultuszát. Természetesen azzal is szembe kellett néznie, hogy Széchenyi kultusza nélkülözte a széles körû társadalmi gyökérzetet; nem tette ki- és leválthatóvá Kossuthot. Másfelõl a rendszernek szüksége is volt Kossuthra, mert a területi revíziót támogató politika nem mondhatott le egyetlen nemzeti érzelmet mozgósító tényezõrõl sem. A király nélküli királyságot Horthy Miklós „kormányzóként” uralta – erkölcsi legitimitását erõsíthette a nemzeti szimbólummá lett egykori kormányzó. A sajátos kettõsség feloldására az 1848-as forradalom 80. évfordulójának közeledte kínált lehetõséget. A dilemmát Klebelsberg Kunó kultuszminiszter oldotta fel, és úgy döntött, hogy államosítja március 15-ét, valamint az 1848-as gondolatkör rendszernek megfelelõ részeit. 1927. november 6-án a Parlament elõtt felavatják Horvay János Kossuth-szobrát. Az 1903 óta húzódó, még a Fõvárosi Közgyûlés által kezdeményezett szoborügy így véget ér, s a lehangolt fõalak köré odacsoportosulnak a ’48-as kormány ugyancsak lehangolt 31 miniszterei. A szobor mögötti kõfal túloldalára népmozgalmi dombormû készült, amelyen gyermekétõl és feleségétõl búcsúzó férfi, kitörõ lelkesedésû ifjonc, dobos, harci lobogót vivõ öreg, a felnõtt fiával csatába induló és vérzõ katona látható. Az emlékmû tartalma inkább a nemzeti militarizálás, mintsem az alkotmányos szabadság eszméjét sugallja; a leverésében is harcra kész nemzet képét illusztrálja. Ugyancsak 1927 novemberében a felsõház elfogadja a Klebelsberg által kezdeményezett törvényt (1927. évi XXXI. tc.), amely március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánítja. (Így természetszerûleg hatályát veszti az 1898. évi V. tc., amely április 11-ét tekintette nemzeti ünnepnek.) Egyben törvényt 32 hoznak Kossuth Lajos örök érdemeirõl és emlékérõl (1927. évi XXXII. tc.). Mindez nem változtatott azon, hogy a rendszer a tradicionális nemzettudat szimbolikus elemeit ötvözte a modern nemzeti identitással – az elõbbi elemek javára. A Reg-

66

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA num Marianum és a Szent Korona bûvöletében megfogalmazódó, a kor kurzustörténésze 33 által is „neobarokknak” nevezett világ háttérbe szorította a Kossuth-kultuszt. Éppen ezért a kultusz tömegességét továbbra is azok a politikai artikulációk használták, amelyek vagy részlegesen, vagy teljesen ellenzéki szerepben pozicionálták magukat. A kisgazda, a szociáldemokrata, majd késõbb a németellenes, antináci szervezõdések gyakorta éltek Kossuth nevével, arcképének felmutatásával. A Kossuth-kultusz egészében inkább õrizte, mint meghaladta az ellenzéki jelleget. Az 1940-es évek elsõ felében a német oldalon háborúba sodródó országban az egy34 kori fajvédõ Bajcsy-Zsilinszky Endre már éppúgy Kossuthra hivatkozik , mint mindenki más, aki a hitleri befolyástól félti a nemzetet. Ebbe a kánonba illeszkedik bele a kommunista emigráció is, amelyik a nemzeti függetlenség értékére hivatkozva szól dicsõítõen Kossuthról. Õk a Kossuth-kultuszt saját ideológiai konstrukciójukba illesztik, s ezt jól jelzi, hogy a Szovjetunióból 1943-tól sugárzó magyar nyelvû rádióadót Kossuthról nevezik el. A Horthy-korszak tehát – legalábbis a hivatalosság szintjén – mérsékelten élt a Kossuth-kultusz kínálta lehetõségekkel. Nyitottabb volt, mint a dualista idõszak, de nem törte meg azt a lassan tradícióvá váló vonulatot, amely Kossuthot inkább az ellenzéki, mintsem a hatalmi kánonhoz társította.

A KULTUSZ HASZNÁLATA 1945 UTÁN Magyarország számára 1945-ben nemcsak a háború, hanem az a politikai rendszer is véget ért, amely 1944-ben már nyílt nemzetiszocialista diktatúrába torkollott. Az 1944 októberében hatalomra került magyar nácik – a nyilasok – szimbolikus nyelve a pogány 35 mitológiát emelte fel , s ennyiben a Horthy-éra konzervatív, tradicionalista szimbolikáját is tagadta. A háború után berendezkedõ új hatalom – amely a kor demokratikus normáinak megfelelõ állami és politikai szerkezetet képviselt – értelemszerûen tagadta a pogány szimbolikát, de nem kívánta folytatni a Horthy-kor értékvilágát sem. A rövid életû politikai berendezkedés a nemzeti függetlenség és a demokrácia elõképeit kereste. Az 1946-ban kibocsátott új pénzeken ezért az akkoriban legnagyobb címletre (100 forint) Kossuthot tették, ami arra utalt, hogy az új rezsim nagyra tartja és magasra emeli Kossuth szimbolikus erejét. A Kossuth-kultusz sorsában azonban nem a demokrácia, hanem a kommunista ideológia játszotta a további fõszerepet, miután az ország feletti uralom fokozatosan a kommunisták kezébe került, akik 1948-tól már formálisan is bírták a hatalom teljességét. Ak36 kor 1948-at a kommunisták a „fordulat évének” titulálták; szempontjukból joggal. Ekkorra alakult ki a kommunista rendszer fõ strukturális kerete, ekkorra lett teljes a kommunisták hatalmi monopóliuma.

67

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Szempontunkból ez azért lényeges, mert az esztendõ egyben az 1848-as forradalom 100. évfordulója volt, és ez módot adott arra, hogy a rendszer megmutassa: milyen hang37 súlyokkal, milyen konstrukcióba helyezi bele a Kossuth-kultuszt. 1948-ra egyre láthatóbbá vált, hogy ha Magyarországon totális kommunista hatalomátvétel következik be – s immár a nemzetközi politika jelei is erre utaltak –, akkor ez nem a demokratikus legitimáció útján történik meg. Azaz: szükség lesz olyan igazolási mechanizmusok mûködtetésére, amelyek másként legitimálják az immár elkerülhetetlennek látszó változásokat. S ha a demokrácia játékszabályai nem elégségesek a diktatúra politikai és erkölcsi igazolására, akkor a szakrális legitimációhoz kell fordulni. A materialista világképben a szakralitást pedig csak szekularizált isten – vagy istenek – adják, adhatják. 1948-ban 1848 és a Kossuth-kultusz kulcshelyzetbe került. 1848-nak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy az egyszerre szakrális és szekularizált igényeknek megfeleljen. Jellege, utóélete, a modern nemzetté válásban betöltött szerepe, a honi politikai kultúrában, a nemzeti közérzületben kialakult különleges jelentõsége mind amellett szólt, hogy használják. Ne ünnepeljék, hanem felhasználják. Félreértés ne essék: a totális diktatúra kiépülése a 100. évforduló nélkül is bekövetkezett volna. Csehszlovákiában vagy éppen Romániában minden különösebb nagy évforduló nélkül megtörtént a váltás. Csakhogy Magyarországon vélhetõleg az ideologikus igazolás hangsúlyai, karaktere alakult volna másként 1848 centenáriuma nélkül. 1848 és a Kossuth-kultusz antropológiája lehetõvé tette, hogy felhasználják, és a totális népboldogítás bûvöletében totális diktatúrát kiépítõ kommunista vezetés totálisan igényelte is, hogy megtalálja tevékenysége megkérdõjelezhetetlennek tûnõ igazolását. Magyarországon a centenáriumi év logikája semmiben nem különbözött a várhatótól, a megszokottól. Ami más volt, ami egyedivé tette, azt éppen a szándékolt üzenet mondandója és politikai legitimációs funkciója adta. Az üzenet több feladatnak kellett hogy megfeleljen: – Meg kellett mondani, hogy miért jó – és csak az a jó –, amit a kommunista párt akar. – A ’48-ban rejlõ szakrális lehetõségeket az új politikai berendezkedéshez és képviselõihez kellett társítani. – Egyértelmûsíteni kellett, hogy az aktuális ellenségek örök ellenségek. – Jelezni kellett, hogy az egy igaz álláspont ellenfelei a pokolra jutnak. – Ugyanakkor sajátlagosan a ’48-ban található tényszerûségek és az adott realitás közti ellentmondások feloldására meggyõzõ magyarázatot kellett keresni. – Mindennek közérthetõnek, beláthatónak, egyszerûnek kellett lennie. Az üzenet tehát egyszerû lett, és nagyjából így szólt: 1848 a magyar történelem legdicsõségesebb fejezete, mert a nép szabadságvágya, a nemzeti felemelkedés az igazi hazaszeretettel találkozva létrehozta a szabad emberek szabad Magyarországát. Személyileg is megtestesülnek 1848 értékei, méghozzá Kossuth, Petõfi és Táncsics Mihály alakjában. Kossuth a független, szabad haza meg nem alkuvó képviselõje. Petõfi a kö-

68

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA vetkezetes demokrata, a népbõl nemzetet formáló akarat kifejezõje. Táncsics maga a dolgozó nép; az a figura, akin keresztül demonstrálható a város és a falu dolgozóinak összefogása, továbbá az, hogy az igazi szabadság nem holmi jogi kategória, hanem a dolgozó nép felszabadítása az urak járma alól. 1848 tehát a dolgozó milliók ügye szempontjából, a velük azonosított nemzet és szabadság, valamint a mindezeknek teret adó független haza értékei alapján szent és sérthetetlen örökség. Ez az örökség pedig kizárólagosan a kommunistáké. ’48 örökösei mi vagyunk – mondták. Az örökség azért õket illeti, mert a dolgozó nép felemelkedésén fáradoznak; mert a szabadságot hozzák el, mivel az elnyomókat felszámolják; mert ez a nemzeti érdek; mert csak így lehet Magyarország ura önmagának, azaz független. Ezért – történelmi jogon – jár nekik a hatalom, ez igazolhatja kérlelhetetlenségüket a törvények között kibúvót keresõ megalkuvókkal, összeesküvõkkel szemben. Igen, a meg nem alkuvó, következetesen radikális magatartás az egyetlen pozitív politikai viselkedésforma, s ezt a kommunisták jelenítik meg. Következõleg nemcsak történelmileg, hanem erkölcsileg is igazolható hõsies harcuk az új és új álcát öltõ ellenséggel szemben. 1948-ban Rákosi Mátyás, a kommunista vezér Kossuth Lajos. Kétségtelenül akkor – 1848-ban – és ma – 1948-ban – is megvoltak és megvannak az ellenségek: azok, akik a reakciót jelenítik meg. Ki a reakciós? Az, aki kezet emel a szabadság-nemzet-haza szentháromságára, vagy kétségbe vonja azt, hogy csak Kossuth, Petõfi és Táncsics, illetve – akkori jelenidejûen – csak a kommunisták képviselik a szentháromságot. A reakciós a pogány és az eretnek. Õk hazaárulók, a sátán képviselõi, a dolgozó nép elárulói. Így ellenség a másként gondolkodó tanár, a katolikus egyház, a dolgokat nem egészen hasonlóan megítélõ történész. Akárki, aki a stigmát kiérdemli. (Külön érdekességet ad az ellenségképnek, hogy a stigmatizáció nyelvi szerkezete – szócserével – a pár évvel ezelõtti szélsõjobboldali frazeológiát idézi.) Mind az örökösök, mind az örökösök örökös ellenségei úgy kreálhatóak meg, hogy erõteljes a párhuzam, a kontinuitás vagy mindkettõ hangsúlyozása. Egyfelõl Kollonich Lipóttól töretlen a folytonosság Hám Jánosig, s tõle Mindszenty Józsefig, másfelõl ugyanígy egyenes az út Rákóczi Ferenctõl Kossuth Lajosig, s tõle Rákosi Mátyásig. Két 38 út van, a kettõ közül kell választani. A folytonosság vagy/és a párhuzam azonban nehezen mûködtethetõ, ha nagyon közismert a ténybeli ellentmondás. Az üzenet azonban erre is megoldást talál. Ha a szent 1848-at az oroszok intervenciója kényszerítette megadásra, akkor 1948-ban mit kezdjünk az országban állomásozó szovjet hadsereggel? A válasz szerint azok cáriak, ezek viszont szovjetek. A cáriak valóban undorító férgek, a reakció legfõbb támaszai voltak, de a kommunisták 1917-ben széttörték a cári rendszert, és így mintegy tiszteletbeli, külhonos ’48-asok lettek. Olyannyira, hogy 1945-ben elhozták a szabadságot, és így 1948-ra megteremtõdhetett annak lehetõsége, hogy 1848 minden-

69

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM nél nagyszerûbb módon kiteljesedjen. A Szovjetunió egyébként maga is jelzi, hogy már minden más: visszaadja az 1848-as zászlókat. De a szovjet kötõdés a nemzetközi munkásmozgalomhoz való szerves kapcsolódást is jelenti, hiszen a Szovjetunió a dolgozók világméretû felszabadításának ügyét képviseli. Azaz ahogy Petõfi a nemzet szabadságát a világszabadság univerzális dimenziójába emelte, úgy most a kommunista jelenti az univerzalizmusba való visszatérést, s ily módon a valódi nemzeti értékek kibontakozását. A másik szenzitívnek tûnõ pont a szabadság problémája volt. Azt mindenki tudta, hogy 1848-ban különféle szabadságjogok léptek életbe, és azt is sokan érzékelték – ezt a választási eredmények is tükrözték –, hogy a kommunista berendezkedés erõteljesen elvesz a szabadságjogokból, sõt, fel is számolja azokat. Az üzenet erre nem talál jó választ. Az, hogy egy megszállt országot függetlennek hazudnak; az, hogy egy szovjet mintára mûködõ és Moszkvából irányított rendszert nemzetinek mondanak; az, hogy 1848 némely szereplõje és 1948 szereplõi között folytonosságot állítanak, valahogy megoldható volt, hiszen ezért találhatták ki az ünneplés helyett az igazolást. A szabadság azonban problematikus elem maradt. Választ – legalábbis megközelítõleg megfelelõt – nem találtak. Egyszerûen ellenségnek deklarálták azt, aki ilyesmire utalt, vagy akár burkoltan rákérdezett. Válasz helyett reakció született, rendszerint a közösségbõl való kiátkozás, fenyegetés, adminisztratív intézkedés formájában. Az üzenet totális értelmezést nyújtott, egyszerû volt, s aki hinni akart benne, hát találhatott benne fogódzót. Aki pedig nem akart hinni benne, és ezt el is mondta, azt tönkretették. Mire az 1948-as év véget ért, egész Magyarország tudhatta: 1848 feltámadt és itt van közöttünk. Akik feltámasztották, úgy gondolták: ha a tényleges nép nem is választja meg õket, az absztrakt és istenített nép elég igazolást ad nekik; még a tényleges néppel szemben is. Akik azt mondták, hogy 1848 a sztálinista berendezkedés szentté avatott elõképe, úgy tartották, hogy szervessé tették azt, amit idegen csapatok hoztak ide. Egy bizonyos: a 100. évfordulót funkciójában merõben mássá tették, mint amilyen az 50. vagy a 80. volt. 1898-ban 1848 hangsúlyairól folyt a vita, nevezetesen, hogy a márciusi forradalom vagy az áprilisi törvények fejezik-e ki inkább a lényeget. 1928-ra az dõlt el, hogy március 15. állami ünnep lesz, s a jobboldal és a baloldal eltérõen viszonyul 1848 hagyományához és Kossuthhoz. 1948-ra viszont kiderül, hogy a száz évvel azelõtti események jelenlétét az autoriter, sztálinista típusú politikai berendezkedés igazolásául használják, azaz teljes értékû politikai legitimációként mûködtetik, következõleg értelmezését is kizárólagossá teszik. Az 1948-as konstrukció azért fontos, mert változó-gyengülõ erõvel az egész kommunista korszakban jelen maradt. A megalakuló termelõszövetkezetek (kolhozok) sorra-

70

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA rendre vették fel Kossuth, Petõfi és Táncsics nevét. A Magyar Rádió két csatornája Kossuth és Petõfi nevét viselte (és viseli). A „nemzet oltára” funkciót betöltõ Millenniumi Emlékmûbõl kivették a Habsburgokat, és az ’50-es évek elsõ felére fokozatosan bekerültek a nemzeti függetlenség személyi kifejezõi. A Királygalériát lezáró Ferenc József helyére Kossuth Lajos került. A Parlament elõtt álló Horvay-féle szobrot kicserélték. Az ’50-es évek világképét és ennek a világképnek az értékét fejezte ki a lebontott Horvay-féle szobor helyén 1952 szeptemberében emelt, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos által mintázott, ma is álló Kossuth téri Kossuth-emlékmû. Az optimista ötméteres kormányzó mellett rohamra kész munkás, diák és paraszt áll, kifejezve azt az elszántságot, amit a munkás–paraszt szövetség és a dolgozó értelmiség 39 összefogása jelent. A Kossuth-kultusz a kommunista hatalmi legitimáció egyik fontos eleme lett, így hatalmi helyzetbe került. Érdekes és az ellenzékiség hagyományához kötõdõ módon azonban a kultusz jelen lett a rendszer elleni kritikában is. Az 1956-os felkelésben az 1848-as szimbolikának jelentõs szerep jutott. Ez a szerep olyan erõs volt, hogy 1956-nak csak egy saját szimbóluma lett, a lyukas magyar zászló. A felkelõk a zászló közepébõl kivágták a kommunista magyar állami címert. Pontosan tudták azonban, hogy mit akartak a helyére tenni: az úgynevezett Kossuth-címert, amely az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat utáni magyar állami jelkép változata volt. A korona nélküli címert felfestették tankra, autóra, ház40 falra. A Kádár-rendszer gyakorlatilag visszatért az 1948-as politikai-szimbolikus alapvetéshez, de egyfelõl lefaragott élébõl, másfelõl – különösen a ’70-es évektõl – kevésbé hangsúlyozta a maga által kreált tartalmi elemeket. Már nem állította, hogy a rendszer vezetõi Kossuth örökösei, reinkarnációi; hagyta, hogy a magyar történelem más alakjairól is politikai stigmatizációtól mentesen lehessen szólni. (A Kádár-érában Széchenyinek is emeltek szobrot.) Az alapdogmát azonban nem adták fel, miszerint is a rendszer egésze Kossuth és 1848 örököse, és ily módon a nemzeti értékek letéteményese. A változó stílusú és karakterû kommunista rendszer hangsúlyos, majd kevésbé hangsúlyos hatalmi-legitimációs ponttá tette a Kossuth-kultuszt.

AZÓTA ÉS MOST A rendszerváltás szimbolikus politikai aktusaiban a Kossuth-kultusz nem játszott különösebb szerepet. A jelentõs rendszerváltó pártok – a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége – programjellegû szövegekben ugyan használták Kossuth nevét (sok más névvel egyetemben), de ennek nem volt számottevõ súlya. A legkisebb

71

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM rendszerváltó párt, a Fiatal Demokraták Szövetsége inkább amolyan Petõfi-imázzsal próbálkozott, volt olyan nyilvános jelenléte, ahol nevének rövidítését (FIDESZ) Petõfideszként jegyezte. Mivel a folyamat elsõsorban antikommunista éllel rendelkezett, ezért – legalábbis szimbolikusan – azok értékelõdtek fel, akik ’56-hoz kötõdtek (pl. Nagy Imre és mártírtársai, 301-es parcella stb.). Az új, demokratikus állam jelképi világának kialakításakor elõkerült – ha közvetetten is – Kossuth, merthogy az állam le akarta váltani az elõzõ népköztársasági címert. Le is váltották, és helyére nem az ’56-ra is utaló Kossuth-, hanem a tradicionalizmust erõsítõ királyi, koronás címer került. Érdekes, hogy a Kossuth-kultuszban a két világháború között jeleskedõ kisgazdák – mint az új demokrácia egyetlen történelmi pártja – úgy felejtették el saját tradícióikat, mintha ezek nem is lettek volna. A Kossuth-kultusz gyakorlatilag eltûnt a politikából. A konzervatív erõk Szent István kultuszát erõsítették, a Szent Korona kultuszát élesztgették. Az 1998 és 2002 között az országot irányító jobboldali kormányzat ezen túl Széchenyi kultusza mellett is vok41 solt. Magyar viszonyok között óriási büdzsével monstre Széchenyi-kultuszfilm készíttetésére szánták el magukat. (Még két történelmi produkciót díjaztak: az egyik a koronáról, a másik egy XIII. századi személyrõl, a XIX. századi magyar drámairodalom által hõssé tett alakról, Bánk bánról szólt.) Úgy ítélték meg, hogy a Horthy-éra szimbolikus struktúrájának korszerûsített változata lehet elõnyös a számukra. Mire a filmet elkezdték forgalmazni, kiderült, hogy a jobboldali kormány elveszíti a választásokat. Épp ezért az elsõ, vesztes választási forduló után hirtelen Kossuth felé fordultak: a Kossuth téren rendezett nagygyûlés rituáléjába rögvest beépült a legnépszerûbb Kossuth-nóta: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…” A lappangó, politikailag peremre szorult Kossuth-kultuszt az elmúlt idõszakban a Szabad Demokraták Szövetsége, az ország egyetlen liberális pártja karolta fel. 2002-re, Kossuth születésének 200. évfordulója alkalmából Kossuth-évet hirdetett az ilyenkor szokásos kellékek használatával (jelvény, plakát, megemlékezés, politikai gyûlés stb.). A kormányzat is erre válaszul – mivel az SZDSZ éppen ellenzékben volt – a Széchenyifilmhez képest jelentéktelen költségvetéssel létrehozott egy évfordulós miniszteri titkár42 ságot, amely fõként kiadványokat, rendezvényeket szponzorált. A 2002 tavaszán lezajlott választásokon olyan kormányváltás történt, ami szocialista-szabad demokrata kormányt eredményezett. Az új kormány 2002 szeptemberében, Kossuth születésének 200. évfordulóján Budapesten és országszerte megemlékezéseket tartott, ahol a miniszterelnök és több miniszter is megszólalt. A Kossuth-kultusz egy pillanatra feléledt, s azután ismét elcsendesült. * * *

72

A NEMZET APJA, „ISTEN MÁSODIK FIA” – KOSSUTH ÉS KULTUSZA Kossuth kultuszának története pont olyan zaklatott, mint Kossuth életútja. Kossuth kultusza a magyar identitás rögzült, le nem váltható része lett. Innentõl viszont már csak használatának tartalma, kerete s nem léte alternatív, innentõl a magyar szimbolikus politika része. Kossuthot az 1990 óta ismét létezõ demokratikus rendszer különösebben nem használja. Az azóta kibocsátott pénzeken nem szerepel, sõt – a papír százforintos megszüntetésével – arcmása a pénzek palettájáról eltûnt. Kortársai közül van, aki rákerült a különféle címletekre. A jelenleg használt legnagyobb címleten egyik politikai ellenfele, a Habsburgokkal kiegyezõ Deák Ferenc látható. De a kultusz él. Nem lepõdnék meg, ha Kossuth arcmása kerülne a magyar kibocsátású fémeuróra. Minden a kultusz akkori politikai használati értékétõl függ.

73


JEGYZETEK

1 Kossuth életérõl hatalmas szakirodalom áll rendelkezésre, mégsem mondhatjuk azt, hogy a feldolgozottság megközelítõleg is teljes lenne. Interpretációjában nemegyszer kissé részrehajló, de alapos: SZABAD György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. (A továbbiakban: SZABAD.) Legújabb: HERMANN Róbert: Kossuth Lajos élete és kora. Pannonica, Budapest, 2002. A Kossuth-forráskiadásért legtöbbet Barta János és Pajkossy Gábor tett. 2 Lásd errõl LACKÓ Mihály: „A legnagyobb magyar”. Egy szállóige keletkezése. Világosság, 1976, illetve ugyanõ: Széchenyi és Kossuth vitája. Gondolat, Budapest, 1976. 3 VARGA János: Kereszttûzben a Pesti Hírlap. Az ellenzéki és a középutas liberalizmus elválása 1841–42ben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983, FAZEKAS Csaba (szerk.): Szerkesztõi jegyzetek a Pesti Hírlaphoz. I. (1841) Bíbor Kiadó, Miskolc, 2003. 4 VARGA János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 5 1849. január 7-én írta ezt a bejegyzést a debreceni Piac utcai kapuõr. A bejegyzés közegét elemzi: GÁBORJÁNI SZABÓ Botond: A szabadság szent igéi. A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848–49-ben. Debrecen, 1999. Kossuthot Debrecen városa 1861. február 6-án választotta díszpolgárává. In Debreceni Disputa, 2004/1. 28. o. 6 A problémát a magyar történetírásban a legátfogóbban KOSÁRY Domokos elemzi: A Görgey-kérdés története I–II. Budapest, 1994. 7 Az Alkotmánytervnek több szövegvariánsát ismerjük. A keletkezést és a szövegvariánsok problémáját elemzi SPIRA György: Kossuth és alkotmányterve. Debrecen, 1989. Én azt az Alkotmánytervet jelentettem meg, amit eredetileg a Magyar Nemzeti Múzeum, most pedig az Országos Levéltár õriz [jelzet: OL. Gy. KGY. I. 1554], és ami Kossuth kézírásával íródott. (GERÕ András [szerk.]: Kossuth Lajos: Javaslat Magyar Ország jövõ politikai szervezetét illetõleg – tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására. Budapest, 1994.) 8 Kossuth Lajos Iratai (Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz.) VIII. kötet, Budapest, 1900, 3–17. o. (A továbbiakban: Kossuth Iratai.) 9 Lásd SZABAD 205. o. 10 A nevekrõl illetve történetükrõl lásd BALÁZS Margit: A haza bölcse, a bolond gróf és a többiek. Ragadványnevek történelmünkben. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. 11 1848. október 8. Életképek. Jókai Mór írása. 12 HAJNAL István: A Kossuth-emigráció Törökországban. I. kötet, Unicus, Budapest, 1927. 13 TARI Lujza: Kossuth Lajos, a népdalok hõse. In Kossuth Lajos (1802–1894). Kossuth Lajos és kortársai. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 2002. Kossuth folklorizálódásáról több írás és elemzés született. A fontosabbak: ZSILINSZKY Mihály: Kossuth a magyar nép szívében és költészetében. Pest, 1868, ÁLDOR Imre–ORMÓDI Bertalan (szerk.): Kossuth-album. Pest, 1868, KÁLDY Gyula: A szabadságharc dalai és indulói 1848–49. Budapest, 1897, SZTRIPSZKY Hiador: Kossuth Lajos a rutén népköltészetben. Budapest, 1907., VOLLY István: Ütik a rézdobot. 48-as népdalok, Kossuth-nóták, verbunkosok. Budapest, 1947, REXA Dezsõ: Kossuth Lajos azt izente… 48–49 a népköltészetünkben. Budapest, 1948, DÉGH

74


14 15

16

17

Linda: A szabadságharc népköltészete. Budapest, 1952, MAJOR Ervin: Kossuth-dalok. Budapest, 1953, ORTUTAY Gyula: A magyar nép mûvészete. Budapest, 1981 (különösen a 131–143. o. – megjegyzendõ, hogy Ortutay már az ’50-es években is publikált Kossuth és a néphagyomány viszonyáról). A kultusz vizuális vetületérõl sok elemet tartalmaz: „Leborulok a nemzet nagysága elõtt”. A Kossuthhagyaték. Budapest, 1994. A kultusz szempontjából a RÓZSA György által írott ikonográfiai és a HÉRI Veronika nevével jegyzett érmészeti fejezetek különösen figyelemre méltóak. TÓTH Béla: A magyar anekdótakincs. Singer és Wolfner, Budapest, é. n., illetve ugyanõ: Szájról-szájra. A magyarság szálló igéi. Atheneum, Budapest, 1901. Legújabban errõl lásd ZAKAR Péter: „Kossuth, a magyarok Mózese”. Liberális egyháziak Kossuth-képe 1848–49-ben. AETAS, 2003/3–4. 87–107. o. Nemcsak a protestáns, hanem a katolikus alsópapság is „termelte” a kultuszt, ami azért is különösen érdekes, mert a fõpapság körében egyáltalán nem volt homogén a kossuthi politika támogatása. Kossuth halálának idején a katolikus egyház – Kossuthnak az állam és az egyház kérdésében tanúsított következetesen liberális álláspontja miatt – egyenesen megtagadta, hogy a templomokra a gyászlobogót kitûzzék. A lelkészek, papok korabeli – 1848–49-es – felbuzdulását indokolhatta Kossuth sokszor biblikus nyelvezete, de ez inkább csak színezi, mint magyarázza a jelenséget. A talán leghíresebbé vált (a fõszövegben általam is idézett) biblikus fordulat a „poklok kapuiról” a képviselõház 1848. július 11-i ülésén hangzott el, és szövegszerûen így szólt: „…egyenesen, ünnepélyesen kérem, midõn azt mondom, hogy adja meg a képviselõház a 200.000 fõnyi katonát s az erre szükséges pénzerõnek elõteremtését… (Nyáry Pál felemelkedik helyérõl, példáját az egész képviselõház követi, e szó: „Megadja!” harsog az egész teremben. Szûnni nem akaró lelkesedés.) Uraim! mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a ministerium részérõl olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni – nem! a hazának megmentését akarta megszavaztatni –, meg akartam kérni önöket, uraim! hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság – ne függesszük fel ezektõl azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörõ helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága elõtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szûnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)” Kossuth Lajos Összes Munkái XII. kötet, 438. o. A „poklok kapui” szófordulat Máté evangéliumára (16,18) utal: „Te Péter vagy, én ezen kõsziklán építem fel az én Anyaszentegyházamat, és a poklok kapui nem vehetnek azon diadalt.” A nemzet mint Anyaszentegyház asszociáció természetesen csak erõsíti a szekularizált vallásról vallott véleményemet, és a Péterre vonatkozó képzettársítás Kossuth szerepérzékét is demonstrálja. Sárosi Gyula váltótörvényszéki elõadó 1849 májusában fejezte be azt a ponyvát, amelyben Kossuth megváltóként szerepel. Lásd Ponyvára került aranytrombita az örök igazság parancsolatjára. Mondva csinálta Sárosi Gyula. Bevezette és jegyzetekkel ellátta Bisztray Gyula. Budapest, 1951. Ugyancsak Sárosi nevéhez kötõdik a Farsangi dal címû vers is, amelyben Kossuth az Isten második fiaként szerepel. Petõfi szerepe és kultusza mind az úgynevezett magas, mind a népi-paraszti kultúrában megjelent. Versei egy részébõl népdal lett, de szellemi teljesítményét az utókor méltányolta. Jól jelzi ezt a MARGÓCSY István: Petõfi Sándor. Budapest, 1998 címû könyvében bemutatott szellemi keresztmetszet. Jókai Mór, Arany János, Erdélyi János, Gyulai Pál, Arany László, Palágyi Menyhért, Ady Endre, Horváth János, Babits Mihály, Szerb Antal, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Pilinszky János, Esterházy Péter és Petri György van jelen a Petõfit méltatók sorában. Kétségkívül voltak vele ellenszenvezõk is, így például Márai Sándor. Az õ Petõfi-képét is elemzi SZEGEDY-MASZÁK Mihály az Oroszország Márai Sándor szemével (Budapest, 2003) címû kiadványhoz írott utószavában (298–309. o.). Petõfi kultuszát állami rangra a kommunista ideológia emelte – hivatalosan szinte egyenértékûvé tették Kossuthtal. A 10 forintos papírpénzre az õ arcmása került; a kommunista történetírás a szerepét felnagyította (Forradalom

75


18 19

20

21 22 23 24 25

26 27

28 29 30 31

76

és szabadságharc 1848–1849. Budapest, 1948; ANDICS Erzsébet: 1848–49. Budapest, 1968). Nevét, verseit az iskolai rituálék kötelezõ részévé tették (1848–1948. Száz év a szabadságért. Budapest, 1948). Az irodalomtudomány – érthetõen – inkább, a történettudomány – ugyancsak érthetõen – kevésbé szólt hozzá a Petõfi-kérdéshez. SPIRA György írt Petõfi napja (Budapest, 1975) címmel monográfiát. Kossuth és Petõfi igencsak ellentmondásos viszonyát elemezte SZABAD György: Petõfi és Kossuth viszonyának néhány mozzanata. In Petõfi-mozaik. Budapest, é. n. (1975). A Petõfi-kultuszról alapos forráskeresztmetszetet ad: MARGÓCSY István (szerk.): Jöjjön el a te országod… (Petõfi Sándor politikai utóéletének dokumentumaiból.) Budapest, 1998. Budapest teljes utcanévlexikona. Bevezetõ tanulmány: Ráday Mihály. Adattár. MÉSZÁROS György: Utcanév történet. Búza Péter, Dinasztia Kiadó–Gemini Budapest Kiadó, Budapest, 1998. Dr. ÁDÁMFY József: A világ Kossuth-szobrai. Népmûvelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n., illetve RAJNA György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa. Városvédõ Egyesület, Budapest 1989. (A továbbiakban: RAJNA.) Az esetet feldolgozza: SZABOLCS Éva–KERÉNYI Péter: A dualizmus sajtójoga Böszörményi László perének tükrében. In CSORBA Csilla–GERÕ András (szerk.): Nyolc tanulmány a XIX. századi magyar történet körébõl. Budapest, 1978, 279–308. o. Az inkriminált Kossuth-cikk a késõbbiekben helyet kapott Kossuth Irataiban (VIII. kötet, 34–52. o.). Kossuth magatartását erkölcsileg annyiban lehet kifogásolni, hogy õ maga az ügyben semmilyen személyes rizikót sem vállalt, miközben Böszörményi végül is belepusztult a történetbe. Kossuth Iratai Budapest, 1904, X. kötet, 320. o. Az esetet feldolgozza: KOZÁRI Mónika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Budapest, 2003, 515–525. o. Felterjesztés Kossuth Lajos netán bekövetkezhetõ halála esetén követendõ magatartásról. Országos Levéltár K 26 ME 1596/1889 Tszám 650. Országos Levéltár LI-elhatározás K 26 ME 2405/1889 Tszám 650. Csomószám IV. A folyamat jól követhetõ Thallóczy Lajos naplója (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Thallóczynapló, Quart, Hung. 2459. 460–477. o.), továbbá az Országos Levéltárban õrzött Pápay-hagyaték alapján. OL Pápay-hagyaték 15. A temetést, illetve a körülötte levõ bonyodalmakat feldolgozza: BORUS Judit: Kossuth, a fõváros halottja. Budapesti Negyed, 1994/tavasz, 35–58. o. Az uralkodó hozzáállásáról: ECKHARDT Ferenc: Ferenc József és a Kossuth-kultusz. Magyar Szemle, 1927. KRÚDY Gyula: Kossuth fia. Budapest, 1986. Kossuth neve több párt programjában is feltûnik. Az 1861-es Határozati Párt, az 1848-as Párt, a Függetlenségi és ’48-as Párt, a Polgári Demokrata Párt, a ’48-as Gazdapárt, az Országos Köztársasági Párt, az Országos Kossuth Párt hivatalos dokumentumban is használja Kossuth nevét, és jóval több azoknak a politikai szervezõdéseknek a száma, amelyek retorikájukban élnek e hivatkozással. Lásd MÉREI Gyula– PÖLÖSKEI Ferenc (szerk.): Magyarországi pártprogramok 1867–1919. Budapest, 2003. ARANY László: A magyar politikai költészetrõl. In Arany László válogatott mûvei. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta NÉMETH G. Béla. Budapest, 1960, 288. o. KRISTÓFFY József: Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Politikai emlékek 1890–1926. Budapest, 1927, 31–21. o. KLEIN Ödön: Tiszától Tiszáig. Visszaemlékezések és adatok. Budapest, 1922, 48. o. PROHÁSZKA László: Szoborsorsok. Budapest, 1994, 87–90. o. és RAJNA 202. o. alapján a szoborcsoporthoz szükséges tudnivalók: „Kossuth Lajos szobor 1894. III. 20-án halt meg Kossuth Lajos, 1894. III. 21-én a Fõvárosi Közgyûlés indítványozta: 1. országos temetést, 2. síremlék felállítását, 3. budapesti szobor felállítását,


32

33 34 35 36 37

4. a Hatvani utca átkeresztelését Kossuth Lajos utcává; ezt elfogadták és az 1894. III. 30-án az utcatáblákat már ki is szegezték, szoborgyûjtésre országos bizottság alakult. PÁLYÁZAT: 1903-ban pályázatot írtak ki a szoborra, melyre 12 pályamû érkezett be, a legsikerültebb Margó, Róna, Kallós és Horvay terve volt. 1906. V. 3. újabb pályázatot írtak ki, I. Horvay, II. Róna, II. Holló, Istók. Horvay János szobra 1914-re már elkészült volna, de kitört az elsõ világháború. ELHELYEZÉS: a Kossuth Lajos téren. FELÁLLÍTÁS: 1927. X. 26-ra elkészült a szobor és leleplezése 1927. XI. 6-án megtörtént. KIVITELEZÉS KÖLTSÉGE: 1897-re összegyûlt 354.555,- Ft, 1900. XII. 31-re 845.000,- K LEÍRÁS: széles mészkõ talapzaton állt Kossuth Lajos és az elsõ felelõs minisztérium 8 tagjának szobra. A szobrok kb. 300 cm-es voltak, carr. m. Kossuth mint magvetõ volt ábrázolva. A szoborcsoportok: Batthyány Lajos gr. miniszterelnök és Szemere Bertalan belügyminiszter, Deák Ferenc igazságügyi- és Mészáros Lázár honvédelmi miniszter, Széchenyi István gr. közmunka- és kereskedelmi miniszter, Eötvös József b. nevelésügyi miniszter, Klauzál Gábor ipar- és földmûvelésügyi és Eszterházy Pál hg. a király személye körüli és külügyminiszter. Mögöttük magas kõfal, melynek túloldalán népmozgalmi dombormû volt, kb. 700 x 350 cm. (Búcsú a feleségtõl és gyermektõl, egy kitörõ lelkesedésû férfi és egy ifjú dobos, harci lobogót hordozó öreg, felnõtt fiával harcra kész és már egy vérrel áldozó sebesült katona.) FELIRAT: >KOSSUTH<, a dombormû alatt Petõfi: Élet és halál c. költeményének elsõ szakasza olvasható: „A Kárpátoktól le az Aldunáig Egy bõsz üvöltés, egy vad zivatar Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar!” 1952-ben lebontották, és elõször a Mezõ Imre úti temetõbe, majd Dombóvárra került, ahol sokáig hevert széjjelszedett állapotban, majd 1980. körül egy-kétalakos egységekre széjjelbontva és a dombormûvet is külön felállítva egy parkban került elhelyezésre.” „Az 1927. évi XXXII. törvénycikk, Kossuth Lajos örök érdemeinek és emlékének törvénybeiktatásáról. Amikor az ország a magyar törvényhozás háza elõtt közlelkesedéssel márványba örökíti meg Kossuth Lajos történelmi alakját, ugyanakkor a magyar országgyûlés is le akarja róni régóta tartozó háláját az alkotmányos szabadság, a jogegyenlõség és a magyar igazság lánglelkû törhetetlen hitû apostola iránt. A törvényhozás ezért Kossuth Lajosnak a magyar nemzet újjászületése, egysége, függetlensége, alkotmányos fejlõdése, szabadsága és nemzeti jövõének a nemzet erejébõl biztosítása körül szerzett elévülhetetlen érdemei, valamint a nemzet lelkében kitörölhetetlenül élõ és soha el nem múlható emlékezetét törvénybe iktatja.” (Kihirdettetett az Országos Törvénytárnak 1927. évi december hó 28-án kiadott 14. számában.) SZEKFÛ Gyula: Három nemzedék és ami utána következik címû, 1938-ig öt kiadásban megjelent munkájának egyik kulcskifejezése. Bajcsy-Zsilinszky Kossuth-képérõl, illetve a kép változásáról tanúskodik a Szekfûhöz írott önvallomásszerû levél, MTA Kézirattára M.S. 10 205. LACKÓ Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták 1935–1944. Budapest, 1966. RÁKOSI Mátyás: A fordulat éve. Szikra, Budapest, 1948. A centenáriumról átfogó képet nyújt: GERÕ András: Az államosított forradalom. 1848 centenáriuma. Budapest, 1998. (A továbbiakban: Államosított forradalom.) A kérdéssel foglalkozik: GYARMATI

77


38 39

40 41

42

78

György: Március hatalma, a hatalom márciusa. Fejezetek március 15. történetébõl. Budapest, 1998, 95–114. o. (A továbbiakban: GYARMATI.) Révai József, Andics Erzsébet, Mód Aladár és Horváth Márton képviselte erõteljesen ezeket a nézeteket. Lásd Államosított forradalom 65–258. o. RAJNA 211. o. „A lebontott Horvay-féle Kossuth szobor helyett a Miniszter Tanács 1951-ben új emlékmû felállítását határozta el. SZOBRÁSZ: Kossuth alakját Kisfaludi Stróbl Zsigmond, a mellékalakokat Kocsis András és Ungvári Lajos mintázták. ELHELYEZÉS: a Kossuth téren. FELÁLLÍTÁS: 1952. IX. 19. LEÍRÁS: a balatonalmádi vöröskõ talapzat kb. 1500 cm hosszú, az alsó talapzat 1150 cm hosszú, a középsõ 400 cm magas. Kossuth Lajos álló bronz alakja kb. 500 cm, a mellékalakok bronz alakjai kb. 380 cm-esek. A mellékalakok baloldalt: parasztasszony gyerekkel, levett süvegû paraszt, katona. Jobboldalt: munkás fegyverrel, diák karddal, csikós bõ gatyában fegyverrel. FELIRAT: KOSSUTH” GYARMATI 139–154. o. Az akkori kultuszteremtési folyamatot mutatja: Ünnepel az ország. A Magyar Millennium Emlékkönyve 2000–2001. Kiadta a Magyar Millennium Kormánybiztosság megbízásából a Kossuth Kiadó Rt., Budapest, 2001. (A továbbiakban: Ünnepel az ország.) Köszönöm Hermann Róbertnek, a titkárság akkori vezetõjének, hogy tájékoztatott az intézmény tevékenységérõl, és bevont a szakmai pályázatok elbírálásába. A vonatkozó iratanyag hozzáférhetõ a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Évfordulók (ma: Nemzeti Emlékezet) Titkárságán.

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG

A

nemzeti identitás létrejöttének folyamatában – a XIX. század elsõ felében – mintegy strukturális elemként megteremtõdött az a szerep, amit végül is Kossuth töltött be. A végeredményt azonban sohasem szabad összekevernünk a folyamattal: igaz ugyan, hogy Kossuth lett a „nemzet apja”, de ebbõl nem következik, hogy más nem is aspirálhatott a szerepre. Továbbá: a folyamat jellege, tartalma, mibenléte azt is meghatározta, hogy ha a szimbolikus és spirituális szerep és a tényleges hatalmi struktúra nem esik egybe, akkor miként alakul a fõhatalmat körülölelõ szimbolikus politikai tér. Természetesen mindenkinek az lett volna a legkényelmesebb, leginkább harmonikus megoldás, ha a nemzeti tartalom és a legitim, tényleges fõhatalom egybeesik. A szimbolikus (miközben a szimbolikus is a realitás része) és a tényleges hatalom egymáshoz zárkóztatása mindig erõsebb, mintha szétválva mûködnek. Az erre irányuló kísérlet tehát ugyancsak strukturális szükségletként jelent meg. A nemzetvallásnak nemcsak megváltóra, hanem patrónusra is szüksége volt.

A „LEGMAGYARABB HABSBURG”, A „NEMZET NÁDORA” – JÓZSEF FÕHERCEG Az alapvetõ problémát az jelentette, hogy Magyarország a Habsburg Birodalom részeként egy olyan királlyal rendelkezett, aki eközben más területek, népek uralkodója is volt. Nem az volt a baj, hogy az adott személy etnikailag máshová tartozott – ennek a nemzettudat formálódásakor nem volt jelentõsége –, hanem az, hogy a magyar király nem csak magyar király volt. Legitimitása lehetett megkérdõjelezhetetlen, identifikációja viszont erõsen megkérdõjelezhetõ volt. A nemzeti patrónus (apa, Messiás stb.) képzete nehezen volt hozzá társítható. Mindazonáltal a magyar közjogi struktúrában létezett egy olyan elem, aminek betöltõje pályázhatott a király által nem betölthetõ identifikációs szerepre. S ez nem más, mint a „nádor”, azaz a távollétében a királyt helyettesítõ közjogi méltóság, aki 1796 és 1847 között – tehát az új magyar nemzettudat formálódásá-

79

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM nak idõszakában – Mária Terézia egyik unokája, a Habsburgok toscanai ágából szárma1 zó József Antal fõherceg volt. Az õ esetében egy olyan konstelláció alakult ki, amelyben találkozott a fõhatalom nemzeti tartalommal történõ megtöltésének igénye és a személy tevékenysége. Következõleg József nádor körül elkezdett formálódni egy olyan kultusz, amely megteremtette a „magyarosított Habsburg” alakját, illetve azt a képzetet, amely az elképzelést a jövõre is ki akarta vetíteni. József nádor véletlenül került pozíciójába: testvére, Sándor Lipót, aki Magyarorszá2 gon az elsõ Habsburg-házból származó nádor volt, balesetben elhunyt. Az uralkodó – József bátyja – fiatalabb testvérét elõbb Magyarország helytartójává nevezte ki (1795). A rendi gyûlés 1796-ban nádorrá választotta. József tevékenysége egy olyan korszakra esett, amikor különösen nehéznek tûnt a nádori poszt betöltése. A nádornak ugyanis – helyzetébõl adódóan – egyszerre kellett szót értenie a Habsburg-udvarral és azzal a rendi társadalommal, amely nem egy esetben tökéletesen mást akart, mint a bécsi kormányzat. Ráadásul egy olyan idõszakban vagyunk, amikor a rendi keretek között kezd kialakulni az a nemzeti tartalom, amely mind az identitáspolitika, mind a gyakorlati politikai követelések szintjén a birodalom addigi szerkezetének stabilitását veszélyezteti. A fõherceg ebben az érzékeny egyensúlyozó helyzetben rengeteg ügyben vállalt – a magyar identitás szempontjából fontos szerepet. Sajátos, a képviselet irányában nyitott 3 politikai „filozófiája” ebben éppúgy segítette, mint hihetetlen kitartása, munkabírása. Szerepvállalásai mindig azt célozták, ami a magyar nemesi reformmozgalom számára is kedves. Támogatta az ország civilizatórikus fejlõdését, lett légyen szó gõzhajózásról, vasút- vagy hídépítésrõl. A kialakuló nemzeti patrónus funkciónál számára azonban talán még fontosabb volt, hogy aktív szerepet vállalt a kulturális nemzetfogalom konkrét vetületeinek kimunkálásában, létrejöttének támogatásában. Pénzt adott a Tudományos Akadémiának, tüsténkedett a Nemzeti Színház körül, gyarapította a Nem4 zeti Múzeum gyûjteményét , hozzájárult a Nemzeti Könyvtár állományának növeléséhez. A formálódó nemzeti identitáspolitika számára fontos katonai képzés éppúgy tevékenységi körébe tartozott, mint a honi mûpártolás. Nevét összekötötte a nemzeti identitáspolitika egy másik, meghatározó vonulatával, Pest fejlesztésével, ami az 1830-as évekre már nyilvánosan is egyértelmûvé tette a „nemzeti fõváros” megfogalmazódó 5 igényét. A kulturális, civilizatórikus – és részben a szimbolikus politizálás körébe tartozó – kezdeményezések párosultak azzal, amit a tényleges politikai mezõben az akkori, magukat nemzetinek tekintõ erõk szívesen láttak. József nádornak fontos közvetítõi szerep jutott abban, hogy 1840-ben az akkori politikai foglyokat szabadon bocsátották. Elgondolása szerint Magyarországnak az addigiakhoz képest jóval nagyobb súlyt kellett volna kapnia a Habsburg Birodalomban, méghozzá úgy, hogy az ország életében a képviseleti elv érvényesüljön. Javasolta önálló magyar minisztérium létrehozását, s egy olyan poli-

80


A József nádor tér, 1870 körül

tikai víziót fogalmazott meg, amely a korabeli szuverenitásigény mentén definiálta Magyarország helyzetét. Mindez, párosulva az egyre erõteljesebben formálódó nemzetipatrónus-keresés igényével, oda vezetett, hogy viszonylag eredményesen elkezdett mûködni a fõhatalom magyarosításának vágya, és ez József nádorban meg is találta a neki megfelelõ személyt. A „magyar Habsburg” igénye életre kelt, és úgy tûnt, hogy egy, a firenzei Pitti-palotában született, testvére szerencsétlen tûzijáték-kísérlete miatt véletlenül Magyarországra került fõherceg személyében vissza is igazolódott. „Az én ereimben is Árpád vére 6 forr…” – mondta a politikai klímára érzékeny, nádorrá lett fõherceg. József nádor 1847. január 13-án halt meg. Magyarországon egyfajta nemzeti kultusz tárgya lett, amibõl az is következik, hogy a bécsi udvarban viszont megkapta a „kis Rákóczi” (der kleine Rakoczi), idõs korában az „öreg Rákóczi” (der alte Rakoczi) gúnynevet. Halálának idõpontja lehetetlenné tette, hogy kiderüljön: miként viselkedett volna akkor, amikor 1848-ban a dinasztia és Magyarország egymással fegyveres konfliktusba került.

81

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Halála után közvetlenül megindult a szakralizálás folyamata. A nádorra – aki Pest vármegye örökös fõispánja is volt – a megye közgyûlésén Kossuth Lajos emlékezett. Kossuth ekkoriban már a magyar liberális ellenzék vezéralakja. Saját szerepépítéséhez híven itt is õ kívánta tematizálni a „magyar Habsburg”, a „nemzet nádora” fogalmat. Tizenkét nappal a nádor halála után, 1847. január 25-én mondta: „Pest megye Rendeinek e nemzeti fájdalomból nem hasonló, hanem sokszoros osztály rész jutott: annál nagyobb osztály rész jutott, minél közvetlenebb minél kedvesebb volt azon kapocs, melly e nemes megyét a dicsõült Nádor fõispánhoz köté. A veszteség persze igen érzékeny emlékeztetõ s a tek. Rendek most a veszteség percében bizonyosan elevenen érzik: mi sokszoros hálával, a szeretetnek és pietásnak mi szent emlékezetével tartozunk mi meghalt 7 örökös fõispánunknak.” A haláleset után szinte rögtön megalakult a József Emlékegyesület, amely azt tekin8 tette céljának, hogy József nádornak Pesten szobra legyen. A cél újszerû volt, hiszen Magyarországon akkoriban világi személynek köztéri szobra nem létezett. Alig egy év és három hónap telik el a nádor halála óta, amikor 1848. április 11-én megtörténik a magyar polgári átalakulás legális kereteit meghatározó törvények szentesítése. A harmincegy törvénycikkbõl álló „törvénycsomag” szól – többek között – a felelõs magyar kormány és a népképviselet, az örökváltság és a sajtószabadság ügyérõl, azaz igen lényeges, az ország sorsát hosszú távon is meghatározó ügyekrõl. Nos, ennek a törvénycsomagnak az elsõ (!) törvénycikke arról szól, hogy József nádor emlékét törvénybe ik9 tatják, hiszen az elhunyt nádor a „nemzet háláját teljes mértékben kiérdemlette”. József nádor szobrát azonban csak 1869-ben (április 25-én) állítják fel, Pest belvárosában, az akkoriban József térnek, 1938-tól József nádor térnek nevezett helyen. A szobor a József Emlékegyesület kezdeményezése volt, amely megalakulásakor tagjai között tudhatta Hild Józsefet és Ybl Miklóst, a kor két kiváló építészét, Schedel (Toldy) Ferencet, aki a magyar irodalom elsõ kinevezett egyetemi tanára volt, és Széchenyi István grófot, akinek a nevéhez a közvélemény nemcsak a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia) támogatását, hanem – többek között – az akkoriban már lassan befejezéséhez közeledõ Lánchidat is társíthatta. A szobrot meg is rendelték egy Ludwig Schwanthuler nevû müncheni szobrásztól, de az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei elsöpörték a terv realizálását. A szoborügy – komolyan – csak 1857-ben kapott új lendületet. Ekkor egy másik müncheni szobrászt, Johann Halbigot bízták meg a szobor elkészítésével. Barabás Miklós, a korszak neves magyar festõje adott tanácsokat a szobrásznak az elhunyt nádor arcvonásait, testi jellemzõit illetõen. Úgy volt, hogy az elkészült szobrot 1860. május 1-jén állítják fel, de az uralkodó félt attól, hogy a „magyar Habsburg” kultusza alkalmat ad az abszolutisztikus rendszer elleni tüntetésekre. Az elkészült szobor évekig a Városháza udvarán pihent, majd az 1867-es kiegyezés után újból idõszerûvé vált felállítása. Már 1868 novemberében felkerült a talpkövére, de csak 1869 áprilisában avatták fel, mert nem tudták eldönteni, hogy mit írjanak a talapzatra.

82

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG A szobor azóta is ott van, ahová állították. A változó rendszerek, ideológiák, politikai kurzusok békén hagyták, ami arról tanúskodik, hogy a „magyar Habsburg” nemzeti konszenzuspont maradt, annak ellenére, hogy az idea 1848–49 miatt törésmentesen folytathatatlannak bizonyult, pontosabban szólva máshol és másként folytatódott.

A NEMZET HIVATALOS ATYJA, A „LEGELSÕ MAGYAR EMBER”: FERENC JÓZSEF József nádor nem érte meg a Habsburg–magyar fegyveres konfliktust. Ezzel a problémával fiának, Istvánnak, az új nádornak kellett szembenéznie, aki akkor, amikor a konfliktus már egyértelmû volt, elhagyta Magyarországot (1848. szeptember 23-án), és soha 10 többé nem is tért vissza. Mindenesetre a nacionalizált Habsburgra való igény oly erõs volt, hogy István nádor és az õt kontextusba helyezõ Habsburg-politika nem akarta ezt negligálni. De ugyanezek a politikai megfontolások a nemzeti identitás formálóinál is szerepet játszottak, hiszen ha sikerül a „magyar Habsburg” igényét valósággá tenni, akkor ez konfliktusminimalizáló hatással bír, miközben a nemzeti érdekérvényesítés alig kényszerül kompromisszumos útra. Így aztán József nádor fia, István azonnal ebbe a szerepbe került. Kossuth – ugyanazon a megyegyûlésen, ahol József nádort méltatta – tett javaslatot István nádorrá választására, és mintegy deklarálta a magyar érdekeknek megfelelõ Habsburg képzetét: „István fõherceg magyarnak született, magyarnak neveltetett, õ e honnak nem adoptív polgára, õ e honnak született édes gyermeke, ki egy levegõn nõtt fel mivelünk, kit e hazához atyjának, anyjának sírja… ifjúságának elsõ eszméletei csatolnak. Neki nem lehet e nemzetet nem szeretnie! Nekünk oly nádorra van szükségünk, ki a szabadság közepette növekedve, a szabadságban rémképet nem lát, s egy szabad nemzet eleven vérpezsgésében 11 nem talál rendbontó féktelenséget.” A nádori posztra való jelölés az uralkodó és nem Kossuth dolga volt. Mindkét fél – az udvar is és a magyar ellenzék is – úgy látta, hogy István a megfelelõ személy. Mindkét fél a „magyar Habsburg”-ban rejlõ politikai haszonban gondolkozott. Maga István is, aki beiktatását megelõzõ országos körútján több mint félezer (!) beszédet tartott, és szeptember 14-én Aradon fogadalommal kötelezte el magát a hon szeretete mellett. 1847. október 16-ra tûzték ki a beiktatási ünnepséget. A király nevében Albrecht fõhercegnek kellett volna beszédet tartania, de õ egy családi haláleset miatt ezt lemondta. Úgy döntöttek, hogy az akkor tizenhét esztendõs fõher12 ceg, Ferenc József mondja el az üdvözlõszavakat. Az ifjú fõhercegnek nem ez volt az elsõ magyarországi útja, de ez volt az elsõ igazi közszereplése. (A beszédet két konzervatív arisztokrata, Apponyi György és Szõ-

83

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM gyény-Marich László írta.) Ferenc Józsefnek csak arra kellett ügyelnie, hogy tisztán hangzó magyar nyelven beszéljen. Ferenc József ténylegesen elõször itt lépett be a magyar történelembe, s egy igencsak hazafias jellegû szöveget mondott el, ami nem nélkülözte a nemzethez való ragaszkodás személyes kihangsúlyozását. Úgy kontextualizálta magát, hogy belehelyezõdjék a 13 nacionalizált – vagy nacionalizálható – Habsburg szerepkörébe. Volt, aki lelkesen fo14 gadta, de volt olyan is, aki érzékelte az egész képzet hamisságát is. A korabeli politikai professzionalitás mestere, Kossuth pontosan látja az így felkínálkozó lehetõséget, és 1848. március 3-án – a pesti forradalom kitörése elõtt tizenkét nappal – a Pozsonyban ülésezõ országgyûlés alsótábláján elmondott, liberális tartalmú nemzeti programot kifejtõ beszédében a nemzeti Habsburg képzetét már nem a nádorra, hanem a valószínû trónörökösre, Ferenc Józsefre vetíti. Visszautalva a ’47-es beiktatási beszédre, ezt mondta: „Tudom én, hogy elvénhedett rendszernek, mint elvénhedett embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétõl, tudom, hogy fáj darabról darabra összedõlni látni, mit egy hosszú élet építgetett, de midõn az alap hibás, a dõlés fátuma kikerülhetetlen, és mielõttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bízta – halandó ember gyarlóságai tekintetbe nem jöhetnek. A nép örök s öröknek kívánjuk e nép hazáját, s öröknek ama dynastia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk. A múlt kor emberei egy-két nap után sírba szállanak, és a Habsburg-ház nagyreményû ivadékára, Ferenc József fõhercegre, kit elsõ föllépésekor e nemzet szeretete magáévá tett, egy fényes trónus öröksége vár, mellyet számára a népek azon ragaszkodásával, mely erejét a szabadságból meríti õsi fényében megõrizni a bécsi politica szerencsétlen mechanizmusával bajosan lehet. 15 A dynastiának tehát választani kell saját java s egy korhadó rendszer tartogatása között.” Kossuth beszédében az ország jövõjét a polgári szabadsághoz köti. A személy tekintetében – mintegy „ugorva” az öröklés sorrendjében – Ferenc Józsefben látja a magyar identitással azonosuló fõhatalom lehetõségét. A „magyarosított Habsburg” koncepció lehetséges megvalósítására az 1848-as áprilisi törvényekben is kísérlet történik. A birodalom és Magyarország elválhatatlanságát kimondó 1723-ban hozott törvényt, a Pragmatica Sanctiót a sajtószabadságról szóló XVIII. törvénycikk (Kossuth javaslatára) mintegy átértelmezi. Nem az uralkodó, hanem az uralkodóház közösségében látják a birodalmi kapcsolatot. Ez a passzus elvileg mind István, mind Ferenc József számára kinyit egy olyan törvényes „kaput”, amin át lehet 16 lépni, noha az értelmezés igencsak ingatag. Az 1848–49-ben lezajlott események drasztikusan jelzik: a politikai számításból, a magyar Habsburg – József nádorhoz köthetõ – képébõl gyúrt képzetek használhatatlanok. István nádor elmenekül, Ferenc József 1848. december 2-án császár lesz, miközben a dinasztia háborúban áll a magyar nemzettudat érzelmi áttörését és a Kossuth-kultusz végleges kialakulását átélõ Magyarországgal. A Kossuth által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozat 1849 áprilisában ténylegesen azt a Ferenc Józsefet fosztja meg a tróntól, akit alig egy évvel azelõtt még magyarosíthatónak vélelmeztek.

84


Diadalkapu Ferenc József pécsi látogatásakor. A kapu felirata: Bizalmam az õsi erényben, 1891. június 21.

A „de facto” uralkodó és a magyar nemzettudat közti távolságot a végletekig fokozza a fegyveres küzdelem utáni megtorlás. 1849 õszének, telének terrorja százhúsz bírósági ítélet alapján kivégzettel „dicsekedhet”. Ismeretlen az ítélet nélkül, szökés közben kivégzettek száma. 1200 elítélt került börtönbe. Körülbelül 40-50 ezer embert kényszer17 sorozással visznek el. Ezrek menekülnek emigrációba. A közhangulatot nehéz egyértelmû tények alapján megítélni. Az országban nincs sajtószabadság, az emberek félnek, és nem ok nélkül. Rettegnek. Így aztán csak titokban mernek véleményt nyilvánítani, s akkor is csak elröppenõ, letagadható szavakban. Vannak azonban, akik papírra vetik gondolataikat, noha bizonyosak lehetnek: ha megtalálják náluk, börtön vár rájuk. Sárosi Gyula, volt ’49-es kormánybiztos, képviselõ, szerkesztõ, költõ; 1849 után fõként bujdosó és rab, 1850-es verseiben fájdalommal szól a kivégzettekrõl, a nevek egy részét rímbe is szedi. A hangulatot s a Ferenc Józsefhez való viszonyt is jól példázza egyik költeménye: Hol az Isten?

85

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Honában a nép szolga, bujdosó, Keblébe zár bút és keservet Csak akkor sír, mikor nem látja más. – És azt te Isten! Békén tûrheted? Mosolyogva nézed mit tesz a király Hisz szent nevedben teszi, amit tehet, Hogy is büntetvén õt, a zsarnokot, Hiszen viselvén földön képedet! De mit Isten?!?…hozzád beszélek én Kit nékem csak a képzelet teremt?! S a képzelet miként felépíté Lerontja büszke trónod odafent. És itt alant, ki képed viseli A millióknak felkent gyilkosát – Majd megfeszíti a nép egykoron 18 S fejére teszi a koronát! Sárosi az önkény, illetve a kivégzések, a megtorlás felelõsségét egyértelmûen az uralkodóra hárítja, lényegében gyilkosnak tartja. S ha nem is ily drasztikusan fogalmaznak, de hasonlóan gondolkodnak azok is, akiket a magyar szellemi élet legrangosabb vonulatához sorolhatunk. 1849 vége, 1850 táján a legkiválóbb költõk – Tompa Mihály, 19 Arany János, Vörösmarty Mihály – hasonló gondolatokat fogalmaznak meg. A megtorlás és az azt követõ neoabszolutisztikus berendezkedés, lényege szerint egy összbirodalmi szerkezet kialakítása érdekében, el kívánta nyomni a magyar nemzetvallást, mert 1848–49 általa levont tanulságai alapján éppen hogy ezt érezte saját céljaira a legveszélyesebbnek. A nemzeti tartalom ugyanis – úgy tûnt – ellehetetleníti az összbirodalmi koncepció érvényesítését. Szempontunkból mindez persze azt jelentette, hogy a „magyar Habsburg” képzet a legkevésbé sem volt kívánatos. De ez a veszély nem is fenyegetett, hiszen a rendszer – fogantatása és berendezkedése okán – nem is válthatta ki a nemzeti azonosulást. A rendszer szimbolikus politizálása is arra irányult, hogy szembemenjen a lehetséges nemzeti mitológiával. Így Ferenc József 1852-es magyarországi látogatásakor végiglátogatta az összes 1848–49-es nagy csata színhelyét, s ahol erre mód volt, ott kitüntette az õt szolgált katonákat. Maga a prímás erõsítette meg abban, hogy jól cselekszik, hiszen gyõzelmes fegyvereivel a végenyészetbõl ragadta ki az országot. Emlékmûvek alapjait vetette meg, s emlékmûvet avatott. Budán leleplezte azt a szobrot, amelyet a Budát védõ és sebesülésébe belehalt Hentzi, a Lánchidat felrobbanta-

86

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG ni akaró s véletlenül önmagát megsemmisítõ Alnoch és 418 elesett katonájuk emlékének szenteltek. Hentzi fiát báróvá tette, s megvendégelte az életben maradt védõket. Fogadta és kitüntette azokat a nemzetiségi felkelõket, akik a magyarok ellen harcoltak. A tervek szerint egy éjszakát Avram Jancunál, a román felkelés egyik vezérénél töltött volna, de ez szervezési problémák miatt nem így alakult. Annál szívélyesebb volt azonban Sagunával, azzal a román görögkeleti püspökkel, aki elõször hívott be a magyarok ellen Erdélybe orosz csapatokat. Az újságokban ezalatt sorra-rendre jelentek meg a közlemények az újabb politikai ítéletekrõl. A hatalom és a nemzeti identitás közti végletes feszültséget jelzi a Ferenc József ellen merényletet megkísérlõ Libényi János szabólegény vallomása. Libényi 1853. február 18-án próbálta megölni a császárt. Tettének indítékáról így vallott: „Jelenleg letartóztatásban vagyok, mert ma délután egy késsel megszúrtam a császárt. Az a bánásmód, amelyben hazám a mostani császár kormányzása alatt részesül, legmélyebb bensõmben megrendített. Hazámat mindennél jobban, még az életemnél is jobban szeretem, s látnom kellett, hogy honfitársaimat, a legmagasabb állású nemeseket kivégzik, felakasztják, fõbe lövik és csapatostul várfogságra ítélik, s hogy az országban minden szabadság eltûnt. Ezt az állapotot képtelen voltam elviselni, s mivel beláttam, hogy a jelenlegi szigorú katonai, csendõrségi és rendõrségi felügyelet mellett lehetetlen hazám viszonyaiban kedvezõ változást látni, már 1850-ben elhatároztam, hogy hazámat a jelenlegi szolgaságból más módon szabadítom ki, mégpedig azáltal, hogy meggyilkolom a császárt… Az ítéletek, amelyeket egyre olvastam az újságban… szándékomban egyre jobban megerõ20 sítettek.” Vallomásában közli, hogy nincsenek társai, tettének „gondolata minden idegen irányítástól vagy utasítástól függetlenül bennem, hazám iránti szeretetembõl fakadt, azzal a szándékkal, hogy a jelenlegi szolgaságból kiszabadítsam”. Tervét soha senkinek el nem árulta. Libényit már február 26-án felakasztották. A neoabszolutista idõszak egészére jellemzõ az, amit az uralkodó 1857-es magyarországi látogatása tükrözött. A hivatalosság hangját dicsõítõ költemény szólaltatja meg: Magyar földön – magyarok királya Hû kebelbõl száll Feléd a dal Merre jártok TE és szép királynénk Legyen utad fényes diadal! S hegyen, völgyön, s a sík rónaságon Legyen ünnep széles ez országon.

87

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Hatalmas Úr vagy TE itt e földön Mellyet Árpád szerze egykoron Hõsök, szentek ragyogó erénnyel, Ültek, mellyen ülsz most, trónodon. S körülöttük bajnok nemzet álla – A honszerzõ hõsök unokája. Ép erõben él ez mind maiglan Körülötted ifjú, hõs császár Hûségében szilárd, ingatatlan Mint hegy ormán álló sziklaszál. Vész, vihar közt oszlopa a trónnak Mint TE Atyja a szép, drága honnak. Ily hûséggel áll körüled most is, Üdvözölve, Fölség, Tégedet, S kit magaddal e szent földre hoztál, Szeretett Királyi Hölgyedet. S ajkatoknak édes mosolygásán Új derût lát kelni szép hazáján. Kegymosolytok drága zálogul lesz Hogy fölél dicsõn e hon megint, S e kegyre termett nép az útra, Mellyen jártok, örömkönnyet hint. S örömében áldást mond reátok 21 Hogy ragyogjon soká koronátok! A versben mintegy „visszajön” mindaz, amit József nádorhoz tartozónak véltek: a honszerzõ hõsök leszármazottjának kijáró nemzeti tartalom, a hon felemelkedésének eszméje, s természetesen az az óhaj, hogy a magyaroknak legyen magyar a királyuk. Az út külsõségeiben is nemegyszer a magyar jelleget kívánták jelezni mind a diadalkapuk, mind egynémely magyar történeti relikvia (pl. Lehel kürtje) felvonultatásával. Mindazonáltal ez csak a felszín volt. Az ország uralható volt, az apparátus mûködött, a lojalitás a hivatalosságban megjelent, de… De nyilvánvaló volt, hogy a látszat mögött ott van egy olyan realitás, ami nem kvadrál a hivatalossággal. Szõgyény-Marich László, a Birodalmi Tanács tagja, a hûséges magyar konzervatív írja: az ünnepségek „külszínre fényesek és nagyszerûek, mintha teljes megelégedésben és jólétben úszna az ország, de belbecsük vajmi csekély, mivel jól tudtuk, hogy mindezen fényes készületek csak a hivatalnokok parancsai, fenyegetõdzései s önkényes kivetései, rendelkezései kö22 vetkeztében s egyesek magánérdekeibõl keletkeztek”.

88

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG 1867-ben a kiegyezéssel újból elemi erejû érdekként jelent meg a polarizálódott kép oldása. Ferenc József mint nemzeti uralkodó: ez nyilván erõsítette volna a kiegyezés érzelmi legitimációját, és rombolt volna az immár megkérdõjelezhetetlen módon mûködõ Kossuth-kultuszon is. A Falk Miksa és Dux Adolf mûveként 1867-ben megjelent koronázási emlékkönyv tudatja: Ferenc József amnesztiát ad minden bebörtönzöttnek, s a ’48-as emigránsok is kivétel nélkül hazatérhetnek, ha – leteszik a hûségesküt. A nemzet a koronázás alkalmából ajándékot ad: 50-50 ezer arany illeti a királyt és a királynét. Mindketten lemondanak az ajándékról. Azért teszik, hogy „a múlt szomorú eseményeinek nemcsak következményei megszüntessenek, de szenvedései is, amennyire tõlünk függ, enyhíttessenek”. A kapott összeget „mi… a volt honvédek árvái, özvegyei, munka- és harcképtelenné vált rokkantjainak fölsegítésére kívánjuk fordíttatni”. Az egykor távollétében felakasztatott Andrássy Gyula gróf miniszterelnök lesz, és 1848-at szabadon lehet szeretni. Mindez azonban elég a stabilitáshoz, de nem elég az azonosuláshoz. Ferenc József legitim, Ferenc József társadalmilag is egyre elfogadottabb, de nem lesz az a „magyar Habsburg”, akit a magyarok maguknak akartak. A hivatalosság és az azonosulás közti különbséget a jogi értelemben vett hatalomgyakorlás is tudatosította. A már említett Böszörményi-ügy is ezt példázza. S ha megnézzük az 1878-ban érvénybe lépett büntetõ törvénykönyvet, akkor azt mondhatjuk: Böszörményi még jól is járt. A nevezetes törvény ugyanis az inkriminált mondatot már nem sajtóvétségnek, hanem felségsértésnek minõsíti – legalábbis a 127. § 2. pontja szerint –, s ennek értelmében a büntetés tíztõl tizenöt évig terjedõ államfogház lehet. Érdekesebb azonban, hogy a törvény nemcsak a felségsértés eseteiben szigorú. (Tegyük hozzá: a 10–15 év a felségsértésnek minõsíthetõ esetekben az enyhébb büntetést jelenti.) Az 1878. évi V. tc. 140. és 141. §-a külön is intézkedik a király, illetve a királyi ház tagjainak „védelmérõl”. A törvény szerint ezek nem felségsértési ügyek, hanem a „király és a királyi ház tagjainak megsértése” címén minõsíthetõek. Idézzük fel a két paragrafust: „140. §: Aki a király ellen sértést követ el, vétség miatt két évig terjedhetõ fogházzal és hivatalvesztéssel büntetendõ. Aki azonban a sértést irat, nyomtatvány, képes ábrázolat terjesztése vagy közszemlére kiállítása által követi el, vétség miatt három évig terjedhetõ államfogházzal és hivatalvesztéssel büntetendõ. 141. §: Aki a királyi ház valamelyik tagja ellen sértést követ el, vétség miatt egy évig terjedhetõ fogházzal, ha pedig a sértést irat, nyomtatvány, képes ábrázolat vagy közszemlére kiállítása által követi el, két évig terjedhetõ államfogházzal büntetendõ.” Hogy mi a sértés, azt a törvény persze nem szabta meg pontosan. A megítélés a konkrét esettõl függött. Az a tény, hogy még a karikatúrának minõsíthetõ ábrázolásért is esetleg három évet lehetett kapni, arra utalt, hogy jobb kerülni az olyan megfogalmazásokat, amelyek félreérthetõek. S mi az, amit bizonyosan nem lehet félreérteni? Hát persze… az egyértelmû lojalitást kifejezõ jelzõ közbeiktatása.

89

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM A törvény paragrafusai tehát önmaguknál többet jelentettek. Úgy tiltottak valamit, hogy másra viszont ösztönöztek: olyan lojális hangütést sugalltak, amely kizárta az ellenségességnek a látszatát is. Az uralkodót és családját a sértésektõl védeni akaró törvénynek azonban nemcsak ilyen, mentalitást érintõ mozzanata, hanem történeti és politikai jelentése is volt. Ami a történetiséget illeti: olyan emberrõl volt szó, akivel szemben a magyar oldalról – éppen a megelõzõ évtizedek során – rengeteg érzelmi töltés halmozódott fel. A sajtónyilvánosság csatornái azonban zártak maradtak azok elõtt, akik ellenszenvüknek hangot akartak volna adni. De – a törvény szerint – még magánkörben sem volt veszélytelen az uralkodó személyét érintõ kritika, hiszen ezt is büntetni lehetett. A magyarság tehát – történelmében nem utoljára – arra kényszerült, hogy nyilvánosan a kizárólagos lojalitás hangján szóljon akkor, amikor tudta: sokan, még a múlt miatt, nem kedvelik az ország fejét. Volt azonban egy fontos politikai vetület is. Ferenc József a kiegyezés betûje és szelleme alapján nem pusztán jelkép, nem olyan király volt, aki csak uralkodik, de egyáltalában nem kormányoz. Komoly abszolutiszikus felségjogokat õrzött meg, s a politika tényleges menete alapján aktív politikai hatalmi tényezõként szerepelt. A törvény azonban kivonta õt a kritika alól. Ahogy szabadon lehetett bírálni a kormányt, az országgyûlést és minden egyéb hatalmi szervet, úgy nem lehetett felelõsségre vonó szóval illetni azt, aki az egész felett állt, s akinek szava döntõ súllyal eshet latba! A modern magyar politikai kultúra formálódásában, kialakításában nem lebecsülhetõ tényezõt jelent ez a kötelezõ érvényû és ugyanakkor abszurd kritikamentesség. Kötelezõ, mert törvény van rá, s abszurd, hiszen hogyan lehet méltányos a politikai élet kritikai része, ha nem irányulhat a hatalom egyik legfõbb tényleges összetevõjére? Ezek után talán senkit nem lep meg, hogy a Ferenc József-i korban az újságok, a politikai beszédek, a röpiratok nem bõvelkedtek az uralkodót érintõ kritikai észrevételekben. S máris itt vagyunk a sokágúvá váló kétlelkûség egyik forrásánál: nyilvános szereplés alkalmával, ha valaki szóba hozta az uralkodót, akkor csak egyféleképpen – hódolatteljes alázattal – tehette ezt. Ugyanakkor érzelmileg, történetileg, no és persze politikailag is kizárt, hogy az ország egésze ténylegesen is úgy gondolkodott volna, ahogy ez a nyilvánosságban tükrözõdött. Másként kellett tehát beszélni és megint másként gondolkozni. A hivatalos kultuszhasználatra, a szimbolikus politikára általában az évfordulók szolgáltatták a legjobb alkalmat. Évforduló pedig volt bõven, a családi, állami események emlékezete egyaránt jó alkalmat jelentett. Nem lenne sok értelme mindegyiket felsorolni, hiszen – mint majd látjuk – jószerivel ugyanazokat a jellegzetességeket tartották fontosnak hangsúlyozni. Az 1870-es évek végén ünnepelte az uralkodópár 25. házassági évfordulóját, az ezüstlakodalmat. Az esemény kapcsán a sajtó így írt: „Emlékezetes napok köszönnek be a héten Ausztria és Magyarország népeire és a monarchia fölött uralkodó királyi párra; mert a királyi pár családi ünnepe, 25 évvel ezelõtt történt egybekelésüknek évfordulója a monarchia millióinak is ünnepe.

90

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG Sok viszontagság érte a monarchiát s vele a királyi párt is azon 25 év alatt, melyre most visszapillantunk; de minden viszontagság, minden újabb szenvedés csak szorosabbra fûzte a kapcsot a nép és uralkodó között: a félreértések, melyek a trónt elválasztották a néptõl, megszûntek, s ma Ferenc József õfelsége a legalkotmányosabb fejedelem Európában, s felséges nejével, dicsõ királyasszonyunkkal együtt a legszeretettebb uralkodói pár… Ami századokig csak sóvárgó vágy volt a nemzet kebelében, az megvalósult: királyunk, királyasszonyunk magyarul érez, magyar szó hangzik a trónról felénk, s a szellemet, érzést, mely annyi viszály, annyi szomorú esemény után eggyé tette ismét a népet 23 királyával, átültették jeles fiokba, Rudolf trónörökös õ fenségébe is.” A családi ünnep arra nyújt alkalmat, hogy elmondják: Ferenc József a legalkotmányosabb, legszeretettebb s igazán nemzeti király. A múlt mindössze egy félreértés. De még az ünnepi megemlékezés sem kerülheti ki, hogy hallgatással mellõzze a szomorú emlékû éveket. Úgy látszik, a magyarság nem felejt, s állandóan, újra és újra szükség van a régi idõk lojálisan emberséges értelmezgetésére. S ha már egy családi alkalomról esett szó, akkor beszéljünk egy állami évfordulóról is. 1892-t írunk: éppen negyedszázada volt a koronázás. Június 8-ra „felöltözik” a város. A fõútvonalakon diadalkapuk emelkednek. Felirataik önmagukért beszélnek. A sétálgató honpolgár ilyeneket olvashat: „Áldd meg Isten a királyt! A legelsõ magyar ember a király! Hûségünk törhetetlen! Boldog fejedelme csak boldog hazának lehet! Él magyar, áll Buda még! Életünket és vérünket!” A Nemzeti Színház drámai költeményt mutat be a koronázás 25 éves jubileumára. Írója Váradi Antal, címe Nemzetébredés. A darab az 1722-es pozsonyi országgyûlésen játszódik, s eszmei végkicsengése: „egy nép áldása pecsételje meg a Pragmatica Sanctiót.” Azaz: éljen az elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul kormányzandó Monarchia! Az újságok versekkel és hódolatteljes cikkekkel szólnak az ünnepi alkalomról. A Magyar Szalon Ferenc József magyar királyi jelmondatának jegyében ír. A jelmondat: Bizalmam az õsi erényben! A királyi õsi erényen nyilván a magyarok királyhû lojalitását, vitézségét értette. Igaz ugyan, hogy a „viribus unitis”, az „egyesült erõvel” jelszava is érvényben van még, de ez csak a birodalom másik felére vonatkozhatott. S mi közük a magyaroknak az osztrák császárhoz? Semmi. Legalábbis úgy kell csinálni, mintha tényleg semmi közük nem lenne hozzá. Még akkor is, ha ennek az alapállásnak nincs sok kapcsolata a valósággal. Sajnos, néha kiderül: nem lehet mindig eljátszani egy illúziót. Ilyenkor persze – látni fogjuk – baj van. No de a koronázási évforduló, a magyar királyi jelmondat önmagában nem rejt ily sanda konfliktusokat. Következõleg – a jelszó nevében – verset is lehet írni. Például: A legelsõ magyar ember a király Érte minden honfi karja Készen áll

91

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Lelje népe boldogságán Örömét S hív szerencse koronázza Szent fejét. S ha már a király – foglalkozásánál fogva is – a legelsõ magyar, akkor semmi akadálya nincs annak, hogy az évfordulót nemzeti ünnepként lehessen láttatni. Rudnyánszky Gyula Nemzeti ünnep. 1892. június 8. címû, korabeli versében így is tesz. Ráadásul a nemzeti tartalom mellé a szabadelvûséget is társítja, s ügyesen kitér arra is, amit nehéz lenne eltagadni: Ferenc József múltja nem éppen jó emlékezetû a magyarság számára. A nemzettel társalgó költõ versének két szakasza, mutatóba: Hitted-e a gyászban, nagy idõk romján Szemed könnyében ég és föld összefolyván, Hitted-e hogy lesz örömben bõséged? S hogy aki rajtad a sebet ejtette: Balzsamot annak keze rak sebedre S az veszi el tõled az ínséget? Isteni áldással nagy csoda történt Mit ki nem víhattál, megadta önként Gyõzve gyõzött jóságos királyod S íme a puszta tavaszra kiszépült A romok halmán új templommal épült És joggá nõtt zsenge szabadságod! A történeti hûség nem cél. Sokkal fontosabb az: Ferenc József nemzeti, szabadelvû, jóságos és bölcs király. S persze arról sem feledkezhetünk meg, ami az ideológia nyomatékát adja, s amit Jókai Mór így fogalmaz meg: „Huszonöt évvel ezelõtt a szeretet… egy csodaérzéssel volt összekötve: a reménnyel egy új, boldog, szabad korszak elé; ma már az új korszaknak egy negyed százada áll mögöttünk, s hazánkat ma már nemcsak álmainkban, de a valóságban látjuk boldognak, hatalmasnak, szabadnak. A bölcs hazafi jós szavának »Magyarország nem volt, hanem lesz «, ez a mondat felel meg: »Magyarország volt – van és lesz!«” Minden rendben van tehát. A prosperáló Magyarország hitelesíti a nemzeti király nagyságát, liberalizmusát. ’48 álma ’67-tel valósággá lett. S mindez Ferenc Józsefnek köszönhetõ. Magyarország soha nem volt tündöklõbb, mint a kiváló uralkodó regnálása alatt. A következõ évforduló, a honalapítás ezeréves jubileuma 1896-ban éppen ezt volt hivatott bizonyítani. A hatalmas ünnepségsorozat szinte minden elemébe beépítettek

92

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG egy-egy olyan mozzanatot, amely a király és a nemzet egységét volt hivatva szimbolizálni, lett légyen szó az egyik fõ attrakciónak számító millenniumi kiállításról vagy éppen az operaházi díszelõadásról. Ferenc József a kiállítás lezárása alkalmából a miniszterelnökhöz, Bánffy Dezsõ báróhoz írott legfelsõbb kéziratában maga is a király és nemzet közti egység országemelõ hatását hangsúlyozta. Idézzük õt: „Megmutatta a nemzet az egész világ elõtt, hogy ezeréves fennállása után büszkén tekinthet nemcsak politikai vívmányaira, hanem szellemi és anyagi fejlõdésére is, s hogy ezáltal méltó helyet foglalhat el a kultúrállamok közt, megmutatta nemcsak az ország szívében, hanem az országszerte történtek és tanúsított kegyeletteljes és példás magatartás által az állam egyik legszilárdabb alapját képezõ rajongó hazaszeretetét, és biztosítékát nyújtotta Személyem és Házam iránt tanúsított szeretet és hû ragaszkodása által különösen annak, hogy az ily tettekre képes, ily érzelmektõl áthatott és királyával egyetértõ nemzet bízvást és legjobb re24 ményekkel tekinthet a jövõ évezred elé.” S ha az operaházi díszelõadásról szóló tudósítást vesszük elõ, akkor még fenségesebb, még meggyõzõbb a törhetetlen egység képe: „A színpad közepén hatalmas géniusz tartja az örök dicsõség sugárkoszorúját a király és a királyné életnagyságú szobra fölött. A szeretet, a hit és remény szimbolizált személyesítõi állják körül a két szobrot, amelynek talapzatánál a magyar nemzet minden egyes rétegének egy-egy képviselõje, vagyis az egész magyar nép áll. Ott áll egy öreg paraszt, egy fiatal menyecske, egy hadastyán és egynéhány tényleges katona, fõúr és polgár – mindegyike az Operaház magánénekese által megszemélyesítve. És most elõlépnek mind és ajkaikról fölhangzik a magasztos himnusz: – Isten, áldd meg a magyart! Ma e szónál felemelkedik az egész díszes elõkelõ közönség ülésébõl, a fényes földszinti közönség háttal fordul a színpadnak, és a királyi páholy felé hajol – föláll maga a király és a királyi család valamennyi tagja, és így állva, egymás felé nézve, együtt hallgatják, és együtt érzik át azt a csodás szépségû nemzeti fohászt, amelyben egy nép zsolozsmája száll a népek atyjához… Egyike volt ez ama ritka, de annál felejthetetlenebb pillanatoknak, midõn a király és a nép, az uralkodó és az alattvaló szíve egyetlenegy dobbantásban találkozik, és együtt érez. Az ilyen pillanatoknak emléke kihat azután évtizedekre, mert a népek csak nehe25 zen felejtenek…” Nem kétséges, hogy a nemzeti királyság levegõje hatja át a sajtóbeszámoló s az ünnepség hangulatát. Eddig szó esett családi, állami, nemzeti évfordulóról. Lényegében mindegyik alkalom ugyanazon tartalmak kifejezõdésérõl szólt. Nem lenne azonban teljes a sor, ha kihagynánk a személy ünnepét, a születésnapot. 1900. augusztus 18-án volt hetvenesztendõs a király. Mondani sem kell, hogy költemények, köszöntõk garmadája látott napvilágot. A kor egyik legolvasottabb lapja, a Vasárnapi Újság is megemlékezett a nevezetes 26 napról. Az egyik ünnepi vers, Kozma Andor szüleménye imigyen szólt:

93

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Szent István utódja, magyarok királya Szálljon az egekbõl ezer áldás rája! Erõ és bölcsesség Lelkét megihlessék Dicsõségét messze földön soká emlegessék! Magyar szabadságnak legyen erõs vára, S világ becsülje s hallgasson szavára; Mit a népe érez Jusson el szívéhez Onnan szálljon mint imádság, az ég Istenéhez. Békét parancsoljon s aki nem fogadja Törje le az ellent villámló haragja Legyen hõs oroszlán – Majd kegyeket osztván Ne hervadjon szent fején el soha a borostyán! Magyar lobogónkat emelje magasra Az egész világ azt ámulva láthassa! Hû nemzet imája Hozzon áldást rája Soká éljen dicsõségben magyarok királya! Az eddigiekhez képest kétségtelenül van új elem is, nevezetesen az állathasonlat, a „hõs oroszlán” képe. Az újság nemcsak verset, cikket is közöl. Azt írják: „…a nagy Hollós Mátyás óta nem ült Magyarország trónján uralkodó, akinek érdemei most uralkodó királyunk érdemeivel mérkõzhetnének…” Természetesen hibát követnénk el, ha maradéktalanul hitelt adnánk a hivatalos kultusz szimbolikus tartalmának. De ugyanígy hiba lenne az is, ha kézlegyintéssel lesöpörnénk a jelenséget, hiszen egy fokozatosan változó atmoszféráról van szó, ahol is Ferenc József ugyan soha nem lesz igazi „magyar Habsburg”, de nem is marad „felkent gyilkos”. Magyarországon a dualizmus idõszakában sajtószabadság volt, s ha a büntetõ törvénykönyv közvetve a szervilizmusra ösztönzött is, ez önmagában még kevés lett volna az ilyetén hamisságok túlságos hangoztatására. Ha a választ keressük, akkor azt a lojalitás és a kétlelkûség sajátos szimbiózisában lelhetjük fel; abban a magatartásban, amelyik megpróbálta összeegyeztetni a népszerû nemzeti és liberális értékeket és a nem teljesértékûen nemzeti-liberális rendszer szolgálatát.

94


Jelenet a peronon. Az Üstökös karikatúrája, 1896. június 28.

95

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM A folyamat fõ gerjesztõi a ’67-esek, a kiegyezést szolgálók tábora. A kizárólag a hagyományos királyhûségben gondolkodóknak tudniillik nincs szükségük ideológiai cafrangokra. Nekik – konzervatív alapról – szinte mindegy, hogy milyen a király. A világ isteni rendjérõl van szó, ahol az uralkodó uralkodik, és az alattvalóknak nincs más dolguk, mint a szolgálat. Úgy tudják, hogy amióta ember él a Földön, ez így volt, és így is marad. A lényeg az, hogy legyen király. Itt tehát teljesen mindegy, hogy az uralkodónak milyen a minõsítése: az a fõ, hogy törvényes legyen. Ha ez a kellék adott, akkor nincs akadálya a lojalitásnak, annál is kevésbé, mert a király mögött ott a királyság mint államforma; belegondolni is rossz lenne, ha a monarchikus elv megkérdõjelezõdne. A monarchikus elv tehát általában is királyhûséget diktál. A nemzeti és szabadelvû glória azonban nem azoktól jön, akik a feudális lojalitás hívei, annál is kevésbé, mert mindkét fogalom önmagában is éppen hogy antifeudális; történelmileg, ideológiailag a kiváltságosok közösségét bomlasztotta. Az a tábor, amely a kivihetõnek tartott nemzeti és szabadelvû értékeket képviselte, eleinte elég sokszínû volt, s bizony – épp sokszínûsége miatt – kissé furcsa helyzetbe is került, már ami az uralkodóhoz való viszonyát illette. Jó néhányan voltak köztük olyanok, akiket a múlt annak idején szembeállított Ferenc Józseffel. Mikszáth Kálmán, nem kis iróniával, a ’80-as években így jellemzi õket: „Jeles férfiaink múltja meglehetõsen egyforma ebben az emberöltõben. Nézzük csak, mi szokott velük történni. Valóságos sablon. Negyvennyolcban részt vesznek a forradalomban, negyvennyolc után tízévi várfogságot szenvednek el Olmützben vagy Kufsteinben, hatvanegyben kiszabadulnak és azután megválasztják õket a parlamentben, ahol egy darabig hánykolódnak, opponálnak, míg végre fokról fokra nekilágyulva eljutnak az excellenciás címig, vagy legalább a fõ27 rendiházba, amely most valóságosan a temetõ elõszobája.” A politikai presztízst ’48-cal és a rezisztenciával megszolgálók tábora ’67 után megadta a királynak az õt megilletõ közjogi tiszteletet, de óvakodott attól, hogy a szervilizmusnak még csak a látszatát is keltse. E tekintetben példaadó volt Deák viselkedése. Semmiféle pozícióra nem tartott igényt, sõt, az udvari vacsorameghívásokat sem vette szívesen. Ragaszkodott az 1844-tõl minden diplomás embernek kijáró „tekintetes” megszólításhoz, és idegenkedve fogadta az új érában egyre inkább meghonosodó, egyre cifrább címzéseket. Annál is inkább tehette ezt, mert az állami fõtisztviselõknek kijáró „kegyelmes” az addig olyannyira ellenszenves udvari-helytartótanácsi rendszerhez kötõdött. Példája másokra is hatott. Bittó István – aki 1874–75-ben miniszterelnök volt – Eötvös Károly feljegyzése szerint: „barátaitól, jó ismerõseitõl, a képviselõktõl, egykori megyei tisztviselõ társai28 tól mindig gúnyolódásnak tekintette a »kegyelmes úr« féle szólítgatást”. De nem csak a megszólítás terén volt ily nagy tartózkodás. Hasonlóan álltak hozzá az uralkodótól kapható kitüntetésekhez is. Így például 1873 táján egy külföldieknek rendezett fogadásra szép számmal mentek el a magyar politikai élet reprezentánsai. Frakkot viseltek, mert ezt írta elõ a meghívó. Az a furcsa – és látható – helyzet állott elõ, hogy

96

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG az ott levõ több száz férfi között az idegent úgy lehetett a legbiztosabban megismerni, hogy rendjele volt. A dolog Eötvös Károly beszámolója szerint feltûnt egy porosz úrnak, s feltette a kérdést a jelen levõ Szlávy József miniszterelnöknek: „– Kegyelmes uram, Magyarországon nem szokás a rendjeleket ilyen alkalommal felrakni? – Szokás bíz’ az, föl is teszik, akinek van. Csakhogy a magyar embernek nem szo29 kása rendjeleket kérni vagy elfogadni.” S hogy mennyire életszerû, igaz a beszámoló, azt mi sem bizonyítja jobban, mint éppen A walesi bárdok szerzõjének, Arany Jánosnak az esete. Aranyt a koronázás alkalmával Ferenc József a Szent István-rend lovagkeresztjével tüntette ki. A költõ mindent elkövetett, hogy a díjat elhárítsa. Kétségbeesve írta Eötvös József bárónak, a ’67-es kormány kultuszminiszterének: „Valami rendjelet emlegetnek. Ha még lehetséges, múljék el tõlem a keserû pohár!” Majd így folytatta: „Én a koronás magyar királynak buzgó lojális híve és engedelmes jobbágya kívánok lenni; azt sem tudom, mi következménye lenne, ha én e fejedelmi legfensõbb kegyet magamtól elhárítanám; de úgy érzem, helyzetemben e következményt kellene választanom inkább.” A „helyzet” pedig két tényezõbõl áll össze: egyrészt Arany úgy érzi, hogy a kitüntetés csorbítaná a szuverenitását, másrészt pedig tudja, hogy a közvélemény megvetné! Végül is, mivel nem akart botrányt, „beleegyeztem, hogy jól van, a rendjel hadd maradjon nálam, de kikötöm, hogy én sem hálálkodni audienciára nem megyek, mint az etiqette követi ily esetben, sem a keresztet soha fel nem teszem. Mind a kettõt megtartottam: a vele járó címtõl, mellyel némely ember nagyon is akart kedveskedni (!) mennyre-földre szabadkoztam…”. Tompának summázatként az egész kitüntetésügyrõl azt írja: „rajtam van, rajtam szárad, pedig úgy tehetek róla, mint akit az esõ megvert”. S végül – a költõ nem tagadhatja meg önmagát – ironikus verses szösszenet kerekedik ki tolla alól: Járnak hozzám méltóságok, Kötik rám a méltóságot: Megbocsásson méltóságtok, Nem érzek rá méltóságot. Ami benne fényes Az irodalomé; Ami benne kényes: Egyedül magamé. Hasfájásban szenvedek Érdemrendet küldenek; Hej, ha egy jót alhatnám, 30 Száz ily rendért nem adnám.

97

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Nos, a távolságtartás az évek során lassan, de biztosan megváltozik. Lassan kihal az a gárda, amelyik még saját kivívott szuverenitásából vezette le közéleti tekintélyét, s helyüket egyre inkább azok veszik át, akik pozíciójukat, politikai súlyukat már az új rendszernek köszönhetik. Megindul a „felfelé idomulás”, amikor is a törvényes uralkodó iránti tisztelet mellett már feltûnik a szervilizmus jutalomvárása. Az 1880-as évekre megindul a kitüntetésosztás, méghozzá úgy, hogy lassan-lassan értékmérõvé válik: ki 31 mit kap, kinek mi jár társadalmi rangja, politikai funkciója után. Mintha 1848 nyomtalanul múlt volna el: egyre nagyobb értékük lesz a nemesítéseknek is. (Ferenc József, majd IV. Károly több mint kétszáz fõrangúsítást és több mint négyezer nemesítést ad!) Egyre nagyobb versenyfutás indul meg a grófi, bárói cím, a fõrendiházi tagság, a v. b. t. t., azaz a valóságos belsõ titkos tanácsosság, a királyi kamarásság elnyerésére. Az uralkodótól, s nem a néptõl lehet presztízst, hatalmat nyerni. A „felfelé idomulásnak” ára is van: meg kell felelni Ferenc Józsefnek, aminek természetesen az a következménye, hogy egyre csökken a tartásos közéleti viselkedés lehetõsége. Emberileg jellemzõ, hogy amikor 1908-ban a magyar kormány is meg kíván emlékezni Ferenc József császári trónra kerülésének (!) 60. évfordulójáról, akkor többek között felvetik egy templom létrehozását, amely Árpád sírja felett emelkedne. A javaslatot az uralkodónak – a dualista rendszer mûködési szabályai szerint – jóvá kell hagynia. A referáló miniszterelnöktõl, Wekerle Sándortól Ferenc József megkérdi: vajon meg van-e állapítva Árpád sírhelye? Wekerle – már az öngúnnyal határosan – azt feleli: „Ár32 pád ott lesz eltemetve, ahol Felséged parancsolja.” Ilyen választ Ferenc József Deák Ferenctõl soha nem kapott volna. S a közélet, a politika hatalmi fõszereplõi pontosan tudták, hogy ténylegesen sokkal inkább Ferenc Józseftõl, mintsem a népakarattól függenek. A miniszterelnökök s a miniszterek általában „felülrõl” buktak meg, és mint azt a század eleji miniszterelnöki sajtótitkár írja: „össze kell egyeztetni tudni a miniszteri felelõsséget a király akaratához 33 való hozzásimulással.” Magyarán: aki nem tud megfelelni az uralkodónak, az szedheti a sátorfáját még akkor is, ha egyébként igen érdemdús férfiú, s formailag a népakarat többségét kifejezõ országgyûlési majoritás tagja. A hatalmat szolgáló, ahhoz idomuló tábornak elemi érdekévé válik, hogy amennyire lehet, feledtesse saját szervilizmusát, és elvi, eszmei értékûvé tegye közéleti magatartását. Egy amúgy sem túl népszerû rendszer felvállalása és egy addig sem kedvelt uralkodó szolgálata csak azzal ellensúlyozható a nemzeti jellegre és ’48 értékeire adó közegben, ha azt állítják, hogy maga az uralkodó nemzeti és szabadelvû! A király törvényessége – a koronázás okán – adott, tehát a törvénytisztelõ állampolgári lojalitás nem lehet kétséges. S ha ez megvan, akkor erre rá lehet építeni a nemzeti és liberális minõsítést. Ferenc József nem nemzeti, és nem minden ízében szabadelvû király. Így tehát a jelzõknek – ebben az értelemben – nincs sok közük a valósághoz. A minõsítés viszont igencsak reális lapokon nyugszik a tekintetben, hogy a rendszerfenntartóknak – és nem Ferenc Józsefnek – van szüksége az így kialakított képre. Sõt! Ferenc József kifejezetten

98

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG élt is azzal a szimbolikus politizálással, ami jelezte: õ csak bizonyos korlátok közt kíván megfelelni a „magyar Habsburg” ideájának. Látszólag ártatlannak tûnõ szimbólumokról van szó. Amelyekhez persze Ferenc József makacsul ragaszkodik. Nem véletlenül. Így aztán arra is ügyel, hogy soha ne lehessen neki a múltat elfeledni. Azt a múltat, amit õ soha nem vont vissza. Hosszú uralkodása alatt egyszer sem talált arra alkalmat, hogy példának okáért „rehabilitálja” az aradi ti34 zenhármak bármelyikét. Igaz, nem tiltotta a hamvak felkutatását sem. De hivatalosan soha nem mutatta jelét annak, hogy nem kellett volna kivégeztetni õket. Igaz, az önkritika nehezen fért volna össze az isteni kegyelembõl uralkodó királyról alkotott – és soha meg nem változtatott – elképzelésével. Kis gesztusokkal talán éreztethette volna, hogy megbánta, amit tett. Ilyesmire azonban nem került sor. Október 6-a nem volt akadály, ha kitüntetni akart. Ugyanolyan nap, mint a többi. Igaz ugyan, hogy a volt honvédek rokkantjainak, árváinak adta a koronázási ajándékot. A kivégzetteknek azonban a szó politikai értelmében soha nem szolgáltatott igazságot. Sem politikai, sem erkölcsi igazságot. Miért is tette volna? Semmi nem kényszerítette erre, és jó néhányan azok közül, akik ’48–’49-ben ellene voltak, ’67 után õt dicsõítették, anélkül, hogy szolgálatuk feltételéül szabták volna a kivégzetteknek szóló „igazságtételt”. S Ferenc József továbbra is – a maga szempontjából következetesen és természetesen – úgy gondolta, hogy azok méltóak külön figyelmére, akik a nehéz idõkben nem ellene, hanem mellette fogtak fegyvert. Újabb látványos ütközési pont nemzet és királya közt. S egyben alkalom arra, hogy ne lehessen a múltat feledni. Hiszen maga az uralkodó mutatja a folytonosságot a már annak idején is tagadottal. Egykorúan kevesen tudhatták, hogy a császár-király burgbeli hálószobájában több olyan festmény is van, amely a magyarokkal küzdõ császáriakat ábrázolja. Az egyik képen a Lánchidat sikertelenül felrobbantani akaró Alnoch látható, egy másik festményen pedig ott találjuk a Buda védelmében halálos sebet kapó Hentzi tábornokot. Az uralko35 dó élete végéig ragaszkodott kedvenc képeihez, noha 1867-tõl már törvényes és hivatalból szeretett magyar király volt. No de mi köze a nemzetnek a hálószobához? Az uralkodó magánügye, hogy milyen enteriõrt alakít ki. Ez így igaz. Egészen addig, amíg Ferenc József a maga elkötelezettségébõl nem csinál közügyet. Az uralkodót pedig semmi nem tartotta vissza attól, hogy a közhaza védelmében elesettek emlékét ápolja. Emlékszünk: 1852-es látogatásakor a Várban szobrot emeltetett Hentzinek. Jelezte: példakép õ, követendõ minta a hadsereg számára. A szobor magyar részrõl állandó tiltakozásokra adott okot, de ez nem zavarta sem Ferenc Józsefet, sem a hadsereget. Sõt! A Hentzikultusz jegyében Jansky tábornok 1889. május 21-én, Buda magyar visszafoglalásának és Hentzi elestének évfordulóján koszorúzott is. Az eset óriási felzúdulást váltott ki. Tisza Kálmán, a miniszterelnök tapintatlannak minõsítette Jansky eljárását. De Albrecht fõherceg, a hadsereg fõfelügyelõje a tábornok védelmére kelt. Az újabb magyar tiltakozások, utcai zavargások nyomán több mint 700 tüntetõt vettek õrizetbe. Mit csinált az uralkodó? Elõléptette Janskyt, és nyugdíjazta báró Edelsheim-Gyulai tábornokot, had-

99

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM testparancsnokot, akivel Tisza a beszéde elõtt konzultált, s ennek szellemében ítélte el Jansky eljárását. A király végül kibocsátott egy semmitmondó nyilatkozatot, amely hitet 36 tesz a hadsereg kedvezõ megítélése mellett. Ferenc József a hadsereg érdekében mindig, habozás nélkül kész volt a nemzeti érzékenység mellõzésére. Így például 1880-ban, amikor két katonatiszt összekaszabolta az egyik kolozsvári újság szerkesztõjét, Bartha Miklóst. Bartha a lapjában megírta, hogy a tisztek a kiképzésen náluk levõ egyéves önkénteseket „magyar kutyáknak” titulálják. A fegyvertelen szerkesztõn a katonák huszonnégy sebet ejtettek, és az újságíró egyik kezére nyomorék maradt. A két tiszt harmincnapi szobafogságot kapott, majd egyikõjüket elõléptették, míg a másikat Albrecht fõherceg fogadta személyes szolgálatába. Hiába volt a tiltakozás, a kormány kellemetlen helyzete: Ferenc József mintaszerûen mellõzte 37 a nemzeti érzékenység akceptálását. S egyébként is: a hadsereg kérdésében az uralkodó mindig is keménynek bizonyult. Nem tagadta meg a már ifjúkorában kialakult nézetét: az ármádia az egyedüli, feltétlenül biztos támasz. S ennek a hadseregnek egységesnek kell lennie. Az egység érvényesítésének garanciája õ maga, illetve a kiegyezési törvényben neki biztosított, a hadsereg feletti rendelkezést érintõ felségjogok. Nem véletlen tehát, hogy az e tekintetben fel-felbukkanó nemzeti követeléseket – például a magyar vezényleti nyelv kérdését – mindig határozottan visszautasította; nem habozott a magyarok tudomására hozni, hogy számára fontosabb a Monarchia egységét reprezentáló intézmény, mint a magyar nemzeti követelések. Olyan érzékeny pont volt tehát a hadsereg, ahol bármikor be lehetett bizonyítani: Ferenc József távol áll a nemzeti király ideájától. Az így kialakuló konfliktusok persze nehéz helyzetbe hozták a kormánytöbbséget, hiszen nemzetietlen – ámde a törvényesen elismert felségjogokból következõ – intézkedéseket, törvényjavaslatokat kellett lenyelnie. A sok példa közül talán a legnevezetesebb a véderõtörvény 1889-es vitája, ahol is két szakasz – a 14. és 25. – körül csúcsosodtak ki az ellentétek. A 14. szakasz értelmében elvileg sérült volna a magyar országgyûlés újoncmegajánlási jogának érvényesítése. Számunkra ez a probléma most nem túlságosan érdekes, ráadásul a törvényjavaslatot az ellenzéki kívánságoknak megfelelõen módosították; végül is a régi megfogalmazás is megfelelt. A nemzeti érzés sérelme szempontjából fontosabb a végül is jóváhagyott 25. szakasz. Ez elõírta, hogy – a hadsereg német vezényleti nyelvére tekintettel – a tartalékos tiszti vizsgán a német nyelvben való jártasságot is igazolni kell. Azaz: magyar ember csak akkor lehet akár tartalékos tiszt is, ha tud németül. Az egységes Ausztria, a germanizáció szellemét idézte a törvényjavaslat passzusa, felelevenítve az évszázados Habsburg-ellenes érzelmeket, az 1849 utáni idõszak hangulatát. Pedig nem követelt illogikus dolgot. A magyarságnak „csak” annak logikus következményeivel kellett szembenéznie, amit vezetõi a kiegyezésben elfogadtak. Mondani sem kell, hogy a hatalmas nemzeti tiltakozás éppúgy bekövetkezett, mint az, hogy az uralkodó – és így szükségképpen a kormánytöbbség is – mereven ragaszkodott a javaslat törvénnyé emeléséhez. A kormánypárt végül is megszavazta az inkriminált szakaszt, de – nem nehéz kitalálni –

100

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG óriási belsõ meghasonlás árán. Ferenc József immár sokadszor bebizonyította, hogy nem tart igényt a nemzeti király glóriájára. Az uralkodó szimbolikus politizálása a jelképrendszer tekintetében sem mindig akceptálta a magyar nemzeti elvárásokat. Így volt ez a piros-fehér-zöld és a fekete-sárga színek, valamint a Himnusz és a Gotterhalte használata terén is. A fekete-sárga és a Gotterhalte az egységes birodalmat idézi; azt a célt, amelyet Ferenc József 1867 elõtt oly következetesen magáénak vallott; a kiegyezés után pedig, ha teljes értékûen nem is tehette, legalább részben továbbra is ragaszkodott hozzá. Szívéhez tehát közel állt az egységes birodalom szimbolikája. Használta is a zászlót és a zenét. Nem is lett volna nagy baj, ha mindezt Magyarországon kívül teszi. De õ a piros-fehér-zöld és a Himnusz földjén is ragaszkodott a saját ideáihoz. Ráadásul olyan alkalmakkor, amikor kifejezetten nemzeti, a magyar király közjogi méltóságához kötõdõ eseményekrõl volt szó. Itt van például az országgyûlés megnyitása. Ferenc József nem ment el a magyar parlamentbe, hanem a képviselõknek kellett a budai Várba elmenniük, ha részt akartak venni az országgyûlés megnyitásán vagy bezárásán. Igen ám, de Ferenc József a fekete-sárga zászlót vonatta fel a budai palotán. A függetlenségi képviselõk persze tiltakoztak. Érvelésüket arra alapították, hogy a fekete-sárga nem az uralkodócsalád magánzászlaja, s a Vár egyébként is közintézmény. Következõleg le a fekete-sárgával, és fel a piros-fehér-zölddel! A probléma már 1865-ben felvetõdött, de a kiegyezéses kormányzat – nem lévén még ilyen – csak 1869-ben szembesült az újra felszínre kerülõ problémával. Andrássy, a miniszterelnök közölte: a budai Vár nem közterület, hanem a király palotája, és a fekete-sárga, amely a dinasztia fejének magánlobogója, jogosan lengedez a Váron; nem jelent mást, mint azt, hogy az uralkodócsalád feje, ki magyar király és osztrák császár egy személyben, Budán tartózkodik. Mindenki kiteheti saját lakására a saját címerét és zászlóját. Deák itt is kompromisszumot javasolt. Elfogadta azt, hogy a király a saját házára tûzze ki a fekete-sárga zászlót, de azt javasolta, hogy az országgyûlés megnyitása idején legyen ott a nemzeti trikolór – is. Egyébként pedig, aki akar, eljön, aki pedig nem óhajt 38 megjelenni, az erre nem kötelezhetõ. A dualista korszakban állandóan visszatérõ probléma maradt a nemzeti érzékenységet sértõ császári lobogó használata; a függetlenségi képviselõk minduntalan tiltakoztak, távol maradtak. S Deák érvelésébõl kitetszik: a kiegyezés hívei elfogadták a tényt, de örülni azért nem tudtak neki. A dolog kellemetlen volt számukra, mert irritálta a nemzeti érzést, és olyan emlékeket idézett föl az uralkodóval kapcsolatban, amelyek a nemzetiszínû Ferenc József-kép hitelesítésének igencsak ellenében hatottak. De mit lehet tenni? Hiszen maga az uralkodó áll ki a fekete-sárga mellett. Hasonló volt a helyzet a Gotterhaltéval. A nemzeti identitás számára állandó irritációs pontot jelentett a császári – s nem magyar királyi – címhez kötõdõ himnusz magyarországi használata. Ferenc József e tekintetben sem akceptálta túlzottan az érzékenykedést. A császári himnuszt éppúgy használta a magyar honfoglalás ezredik évfordulójának megünneplésekor, mint minden olyan alkalommal, amikor módja volt a birodalom

101

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM egészére utalni. Az õ szempontjából mindez természetes volt, hiszen hiába viselt eltérõ tartalmú közjogi funkciókat – császár és király –, személyén keresztül mégiscsak a birodalom egésze reprezentálódott. A nemzetvallás azonban nem tûrte az „ökumenikus” liturgiát, miután ezzel saját öndefinícióját szüntette volna meg. Mindeközben a szimbolikus politikai térben reprodukálódott az ismert helyzet: egyfelõl létezett a hatalompolitikai, másfelõl az identitáspolitikai szimbolikus realitás. A Gotterhalte a kétféle realitás 39 egyik ütközési pontjává vált. A ’67-es tábor itt sem lehet meg jó adag öncsalás és hazugság nélkül. A kiegyezés parlamenti „mamelukgárdájáról” a korabeli résztvevõ ezt írja: „nem egy mameluk szívében még mindig ott élt valami a magyar negyvennyolcasságból, igaz csak otthon, a 40 négy fal között, egész bizalmas körben.” Tegyük hozzá: nem csak otthon. Sok társasági alkalom volt, ahol azt lehetett bizonygatni, az illetõ a szíve mélyén ’48-as. A ’67-esek számára a titkolt vagy részben nyílttá tett ’48-asság igen fontos volt. Demonstrálni lehetett, hogy egyénileg a népszerûhöz és nem a népszerûtlenhez kötõdnek; még akkor is, ha a „viszonyok kényszere” közéletileg mást diktál. Pontosan azt a különbséget lehetett jelezni, ami a belsõ meggyõzõdés és a külsõdleges magatartás között fellelhetõ: egyfajta sajátos „titkos gerincességet” lehetett felmutatni, ami ugyan nem sokat ér, de legalább azt bizonyítja, hogy az illetõ „jó magyar”. Nehogy azt higgyük, hogy valami rebellis ’48-asságról van szó! Nem, sokkal inkább egy társasági életérzésrõl, ami éppen arra szolgál, hogy kifejezze a fennállóval való érzelmi azonosulás hiányát. Az életérzés kifejezésre juttatása visszahatásában egyáltalán nem erõsítette a feltétlen ragaszkodást az uralkodóhoz. Pont ellenkezõleg: még megkérdõjelezettebbé tette a király nemzeti, liberális jellemzõit. A szolgálatot a ’67-esek ’48-as lelke egyáltalán nem nehezítette, csak éppen komolytalanította a más szempontból számára olyannyira szükséges – amúgy is hazug – királyképet. Jószerivel maguk sem hitték el azt, amit a királyról mondtak. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy csak a ’67-es közéleti tábor kényszerült rá a hiteltelenítõ öncsalásra. A ’48-asok jelentõs része sem képez kivételt. Pontosabban szólva, azok a ’48-asok, akik vinni akarták valamire, éppúgy rákényszerültek a hamis tömjénezésre, a maguk által sem hitt kijelentésekre, mint ’67-es társaik. Az ok itt is igen egyszerû. Ahogy Krúdy Gyula az 1930-as évek elején – visszatekintve – megfogalmazta: „Ilyen volt a világ, a politikusok múltjából nem maradtak meg, legfeljebb beszédeik az Országgyûlési Naplóban; cselekedetei csak annak lehettek, akit Ferenc József meghatalmazott 41 erre.” Azaz ha ’48-asként akart valaki a politikában hatalomhoz jutni – nos, akkor „mérhetetlen odaadással” kellett kötõdnie a szeretett királyhoz. Amikor 1906-ban a függetlenségiek hatalomra kerültek, ez a helyzet igencsak látványosan be is következett. Megmaradt ’48 esztétizálása, de eltûnt a tartalma. A törvényesség „foglyaként”, ráadásul örök ellenzékiként is meg kellett adni azt, ami a tagadott – esetenként gyûlölt – királyé. A helyzet paradoxitását jól jellemzi Eötvös Károly kis életképe, amelyben a függetlenségi ellenzék egyik vezéralakja, a 101 évet élt, 1915-ben meghalt Madarász József áll a középpontban. A magyar politikai élet veteránja mindvé-

102

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG gig tagja volt a parlamentnek, méghozzá függetlenségi programmal. Íme a törvényességet igencsak akceptáló ellenzékiségrõl szóló beszámoló: „Több éven keresztül jó Herman Ottóval, szegény gróf Károlyi Gáborral s egyéb barátainkkal külön függetlenségi pártot alakítottunk, s Madarász Józsefet választottuk meg pártelnökké. Hogy is választhattunk volna más elnököt, jobb elnököt? Programot kellett csinálni. József bátyánk kurucz ellensége a pragmatica sanctiónak. Ö ez alapon programot nem csinál. Elvégre természetes úton kihalhat a Habsburgok családja, s az esetre a Rákoson választunk nem új királyt, hanem esetleg köztársasági elnököt. Ezt a jogot fel nem adhatjuk, s errõl a programban gondoskodnunk kell jó elõre. Azt mondja valamelyikünk: – József bátyám. Hiszen hetvenhét élõ tagja van a királyi családnak, ötszáz év elõtt ez ki nem hal. – Nos, igen. Szól tehát programunk ötszáz esztendõre. Jó Károlyi Gábor, Isten nyugtassa meg, fölpattan e szóra: – Én ötszáz esztendõre való programot alá nem írok. Hogy tartom én azt meg? József bátyánk nem akart engedni. De minthogy békeszeretõ ember, utóbb is a pártegység kedvéért megegyeztünk valami százötvenesztendõs programban. József bátyánk most is e mellett tart. 42 De én is.” Nem annyira a magatartás nagyszerûsége, mint inkább bornírt szánalmassága az ilyetén ’48-asság eredménye. A dzsentri világképében tehát a kétlelkûség dominál: számára a király egyszerre lehet a teljes lojalitás és a teljes tagadás tárgya. Ha az urak valahol jól berúgtak, mindig akadt egy, aki arra biztatta a cigányt, húzza el a „Jaj, de huncut a német” kezdetû nótát. Ízelítõ a szövegbõl: Jaj, de huncut a német, Hogy a fene enné meg, A tüdejét, a máját, Meg az oldalbordáját. Kár szépíteni a dolgon, a nóta név nélkül Ferenc Józsefre vonatkozott, és ezt mindenki tudta. Mégsem kellett komolyan venni a dal mondandóját. Ha ugyanis egy másik úr a társaságból elordította magát, hogy igyanak a király egészségére, akkor hangosan felzengett az „Éljen a király!”. Esetleg a nóta után – vagy még a nóta elõtt. Ezek az urak egyébként a királlyal a vadászatban is azonosságot kereshettek, de arról sem feledkeztek meg, hogy saját nõügyeik és az uralkodó – valós vagy kitalált – kalandjai között párhuzamot találjanak. Ha kellett, a „nemzeti ellenállás” élharcosai voltak, de ha az élet úgy hozta, ott feszítettek a királyt fogadó bizottság elsõ soraiban. Számukra egyáltalán nem

103

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM volt összeférhetetlen, hogy egyszerre lógjon a falon Ferenc József és Kossuth Lajos arcképe. Noha vallották a királyhûséget, a ’48-as rezisztenciát sem tagadták meg. Ha politikai válság volt, akkor magántársaságban – mint azt Bánffy Miklós Megszámláltattál… címû korképében megírja – könnyen elhangzott a mindent megoldani hivatott recept: „El kell csapni a vén hóhért a Burgból, oszt passz!” A sok szóból tett ritkán kerekedett ki. A locsogó hazafiság viszont tükrözte, és visszahatásában erõsítette, hogy nem lehet Ferenc Józseffel megtalálni az érzelmi azonosulást; a hangadóknak másik, érzelmi lojalitást kifejezõ terepet kell keresni, olyan személyt, akibe bele lehet vetíteni mindazt, ami a királyból hiányzik. Ha szélesebb társadalmi mezõben – a magyar parasztságban – is gondolkozunk, akkor még egy tényezõvel számolnunk kell ahhoz, hogy a ’67 utáni helyzetet értelmezni tudjuk. A paraszti tömegekben – nem nemzeti, hanem társadalmi okokból – tradicionálisan élt az a „királyhit”, amely szerint az uralkodó a helyi, úri hatalomnak kiszolgáltatott parasztság legfõbb patrónusa. Tõle lehet segítséget várni, hozzá kell fordulni, ha a nemesek és a föld népe között konfliktus támad. 1848–49, az érdekegyesítés, a nemzeti és társadalmi célok Habsburg-ellenes összezárkóztatása igen sokat rombolt ezen a naiv királyhiten, de a szükségletet nem szüntette meg. A nép tudatában – mint láttuk – bizonyos értelemben Kossuth került a király helyére; õ lett az apa, akitõl a szigorú, de igazságos bánásmódot, a szeretetteljes hatalmi hátvédszerepet várni lehet. A tényen az sem változtatott, hogy 1849 után a kormányzónak szemernyi hatalma sem maradt a magyar parasztság tényleges sorsát illetõen. Kossuth hosszú élete végéig, és még azt követõen is megmaradt „Kossuth apánknak”: az apaszerep tehát már nem csak a királyhoz kötõdött. Nem mondhatjuk azonban azt sem, hogy a királyhit teljesen leépült volna, és ebben a tradíciók mellett még az is szerepet játszott, hogy az uralkodó tényleges, tapintható hatalommal rendelkezett, és azt törvényesen birtokolta. A törvényesség pedig nem elhanyagolható tényezõ, hiszen a magyar tömegtudatot befolyásoló nemzeti értelmiség egész politikai magatartást épített a jogvédelemre, jogszerûségre. (Még 1848–49-et is önvédelmi háborúnak nevezte!) Bármennyire problematikus is tehát az uralkodó személye és nemzeti jellege, már csak a törvényesség miatt sem lehet úgy tenni, mintha kirekesztõdne a nemzeti tudatból. S hogy a képet tovább bonyolítsuk: mindezekhez hozzájárul még egy általános tömegpszichológiai tényezõ. Ott, ahol a társadalmi és hatalmi piramis csúcsa ellenõrizhetetlen, és az egyszerû polgártól igencsak messze esik – úgy is mondhatnánk: elérhetetlen –, a társadalmi önfelértékelés jegyében elõbb-utóbb megindul az azonosságkeresés. Azaz a beláthatatlan politikai és társadalmi messzeséget az emberek úgy kezdik áthidalni, hogy saját szokásaik, saját életfelfogásuk egy részét belevetítik a királyba, a vezérbe. Jólesõ érzés ez, hiszen szívet melengetõ bizonyosságot sugall. Például azt, hogy aki fent van, az is olyan ember, mint mi; ha olyan, mint mi, akkor tulajdonképpen hasonlítunk ahhoz, aki felettünk áll; ha hasonlítunk hozzá, akkor mi sem vagyunk rosszabbak, akkor viszont társadalmilag többre is tarthatjuk magunkat, mint

104

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG amennyik vagyunk. Így közel kerülhetünk ahhoz, ami egyébként teljességgel elérhetetlen számunkra. Nos, itt a tekintélyelvû rendszerek egyik emberi logikájáról van szó, arról, hogy a rebellió kockázata nélkül felértékelhetjük magunkat. A fenti tényezõk figyelembevételével talán könnyebben ki tudjuk bogozni az öszszefonódott társadalom- és politikapszichológiai szálakat; azt a sajátos jelenségegyüttest, amely Ferenc József elfogadását-tagadását jelentette. Ferenc József személyisége, politikai karaktere legkevésbé a magyar paraszti világkép számára jelentett problémát. Itt virult legjobban a Kossuth-mítosz, itt találkozott a császár-király a legkevesebb megértéssel. Így aztán a hivatalos ideológiában – hiába hasonlítgatták Hunyadi Mátyáshoz – pozitív tartalmú Ferenc József-folklórról nem tudunk. Kristóffy József 1905-ben belügyminiszterként mégis így érvelt az uralkodónak: „Ez a nép ’49 tanulságai után sohasem fog sem Felséged, sem Felséges utódai ellen fellázadni… A magyar paraszt (a király elleni harcra) nem kapható, mert az õ szemükben a király a legfõbb »csõsz«, akire neki nagy szüksége van, mert a király vigyáz a hivatal43 nokok kezére, s ha kell, megvédi õt a hivatalnoki önkényességek ellen.” Kristóffy tehát a királyhitre apellál. Csakhogy ez már nem Ferenc József személyéhez kötõdik. A nép nem benne látja hatalmi védelmezõjét. Igaz ugyan, hogy van még királyhite, és ez a nemzetiesített Habsburg igényével is társul. Ha viszont nem Ferenc Józsefbe vetül bele a több tényezõvel is magyarázható hit, akkor ki a szerencsés alany? Rudolf, a királyfi, aki még amolyan népmesei színezetet is nyer. Kiss Lajos, a jeles néprajz44 tudós hódmezõvásárhelyi gyûjtésében szerepel az alábbi Rudolf-monda: „Nyolcesztendõs iskolás gyerek voltam, amikor Rudolf meghalt. Mint egyszerû család gyermeke, több mondát hallottam otthon is, másutt is róla, haláláról, életben levésérõl, eltûnésérõl, bujdosásáról. A jellemzõbbek közül elmondom a következõket: Ahogy Rudolf halálhíre széjjelfutott az országban, mindjárt beszélték, hogy az apja tétette el láb alól, mert megharagudott rá jó magyarságáért, a magyar nép iránti nagy szeretetéért. Mert Rudolf minden porcikájában magyar volt. Még amikor mulatott is, magyar nótát húzatott a cigánnyal. Az volt a kedves nótája: »Édesanyám is volt nékem«, meg »Kossuth Lajos azt üzente«. (sic!) De meglátott az mindent a miniszterek között is. Egyszer egy nagyon kövér lovat vezetett elõ, mikor kérdezte az apja, miért van ez, felelte: – Ilyen kövérek a te minisztereid. Aztán egy nagyon girhes, sovány lovat húztak oda. – Ez a te szegény néped. Harmadszorra egy vak lovat vezettek elõ. – Ez pedig te vagy, apám, mert nem látod a nép nyomorát, a népen élõsködõ nagyurakat. Az ilyenekért haragudott meg rá az apja.” Íme a királyfi, aki maga a szociális igazságosság, a nemzeti érzés. És Habsburg: törvényesen nemzeti és szociális. Igaz, mindezekért Ferenc József meggyilkoltatta. Hiába, ami nincs benne az uralkodóban, azt máshol kell keresni.

105


Aki annyi kellemetlenséget okoz a magyar királynak… A Mátyás Diák karikatúrája, 1903. március

Természetesen nem igaz, hogy a király meggyilkoltatta volna a fiát: tudjuk, hogy Rudolf 1889-ben öngyilkos lett. De az is közismert volt, hogy nem voltak jó viszonyban – Ferenc József emberi érzéketlensége, a családi törvényhez való merev ragaszkodása nem segített az ellentétek feloldásában. A Ferenc József-ellenesség tehát nem véletlenül kereste Rudolfban az azonosulás lehetõségét, noha az azonosulás tartalmához a királyfinak nincs sok köze. Sokáig nem is hitték el a jó királyfi halálát, a maguk embe-

106

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG ri tapasztalatai alapján próbálták elképzelni a király reakcióit. Íme, egy másik vásárhelyi történet: „A világháborúban aztán megint nagyon sokat emlegették Rudolfot. Akik gyanakodva hallgatták kezdetben, késõbb azok is kezdtek hinni benne, hogy él. Most már tudták azt is, hol van. Erõs hittel állították: – Persze, hogy Rudolf bujdosik, mióta az anyja meghalt, mégpedig Amerikában. Sohase tudatta az atyját hogylétirõl, hunlétirõl, de hogy kiütött a háború, azonnal sürgönyzött. »Köllök-é?« Az atyja visszatelegrafálta: »Ha eddig mögvótunk nálad nélkül is, majd csak átvergõdünk ezön a soron a magunk embörségibül is. De – ha akarsz, gyühecc.«” A jó királyfinak vagy elpusztulnia, vagy bujdosnia kell – s mindezt az apja ridegsége miatt. A király nem tudja elfogadni Rudolf jó magyarságát, népszeretetét, emberségét. A bizonyítvány egyik fele Rudolfé, a másik Ferenc Józsefé. A magyarok által – és ez is a magyarosítás egyik fajtája – Rezsõ királyfinak nevezett trónörökös és apja ellenpólusokként jelennek meg. Számunkra most a bizonyítvány másik fele a fontos: akárhogy is nézzük, csak rossz jegyeket látunk. Igen ám, mondhatná valaki, de hol marad a mindannyiunk által oly kellemes, patriarchális ízzel mondott Ferenc Jóska? Ha egy nép így hívja a királyát, akkor ott azért meg kell találnunk a szeretetet, az elfogadás jeleit is! Nos, nézzük tehát Ferenc Jóskát! A megnevezés részben népi eredetû. A közös hadseregbe besorozott bakák nótáiban fordul elõ. Csakhogy a megnevezéshez szövegkörnyezet is társul. A Magyar Szalon 1892-ben közöl is néhányat: Ferenc Jóska udvarában van egy tó, Beleesett magyar huszár lovastól, A ló lábát fõtitársz* gyógyítja, Szegény huszárt de senki sem siratja. Vagy: Ferenc Jóska ha felül a lovára, Visszagondol a regruta korára. Kendõjével a szemeit töröli, De mennyire kell a huszárnak szenvedni, Egész télen a kis raicsurba** fázik, Nyáron pedig kint a lágerben ázik.

* Tietartzt: állatorvos (ném.) ** Reitschule: lovaglóiskola

107

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Bármennyire modern szövegelemzõ módszereink vannak is, nehéz lenne a patriarchális szeretet lágyan zengõ tónusait fellelni. A paraszti világképhez idomított megnevezéshez a szenvedés, a kiszolgáltatottság érzete társul; egy olyan kép, amelyben a ló több gondoskodást kap, mint a bõrét is vásárra vivõ ember. S ne feledjük: a katonadalok egy másik részében, híven a közös hadsereg szellemiségéhez, Ferenc József császárként szerepel. Mi köze lehet érzelmileg egy magyar parasztlegénynek a császárhoz? A „Ferenc Jóska” elnevezés a népi világ szóhasználata, de nem az azonosulási készség kifejezõje. Ellenkezõleg, a dalok azt a mérhetetlen távolságot fejezik ki, amivel a baka legfõbb parancsolójához, a számára végzett szolgálathoz viszonyul. A távolságot az elnevezés csak áthidalja, de nem csökkenti. Ferenc Jóskát máshol, a kis- és középpolgári világképben is emlegették. Igaz, nem az uralkodóról, hanem az úri, társasági minõséget kifejezõ szalonkabátról beszéltek így. Következõleg kisbetûvel egybeírták: ferencjóska. Ha valaki felvette, akkor – az adott 45 közegben – társaságképes viseletben jelent meg. Itt lehet a leginkább tetten érni a társadalmi felfelé idomulás kissé groteszk módját: az úriember elhatárolja magát lefelé, és a szalonkabáttal, annak beceneves változatával nyit felfelé. Az teljesen mellékes, hogy az udvarnál a szalonkabát nem társaságképes (ott a frakk vagy a díszmagyar dívik). De hát nem is a valóság a fontos, hanem lefelé az elhatárolódás, felfelé a megfelelés képzete. A képzethez pedig elég csak a szalonkabát, pontosabban a megnevezés. Hogy is telne az egyszerû szalonkabát-tulajdonosnak igazi, társaságképes ruhára? De mikor is hívnák meg olyan helyre, ahol erre szükség van? Sokkal egyszerûbb egy viszonylag olcsó, de a kétkezi világtól elhatárolódó ruhadarabban gondolkodni, s ennek lehetõleg olyan nevet adni, amely a legmagasabb körökre utal, még ha kedélyes fintorral is. Ez az a közeg, amely leginkább igyekszik – megint csak a társadalmi felkapaszkodás, azonosságkeresés motívumától vezérelve – olyan képet festeni az uralkodóról, amelyben visszaigazolva lelheti fel önmagát. Ferenc József életébe, szóhasználatába tehát beépítették azokat az elemeket, amelyek az uralkodót tulajdonképpen koronás kispolgárrá teszik. Ferenc József „jüdlizik”, azaz idõnként zsidó kifejezéseket használ, esetleg filléres alapon kártyázik, s ráadásul ugyanazokat az újságokat olvassa, mint õk. Persze a valóságban nem így van, de ez senkit nem zavar. Ellenkezõleg! Mivel emberszabásúvá teszik a királyt, ezért a politika magas köreiben is elégedetten mesélgetik a teljesen nyilvánvaló ostobaságokat. A társadalmi felkapaszkodás kispolgári igénye kissé „átszabja” a királyt, új valóságot teremt. S ha valahol patriarchális ízeket kereshetünk, leginkább itt lelhetjük fel azokat. Ennek a rétegnek fontos az, hogy pontosan tudjon mindent – például a király hurutjáról. A hurut tudniillik megint csak közel hozza a nagyurat a kisemberhez, s megint csak beleillik abba a felfogásba, amely a királyt a maga emberi mivoltában kívánja érzékeltetni; ha õ maga egyébként ezt nem is teszi lehetõvé. Ha fellapozzuk a korabeli sajtót, a következõket olvashatjuk: „Tegnap az uralkodó egész nap nagyon jókedvû volt és teljesen friss volt, a rossz idõ hatása a legkevésbé sem látszott rajta és az orvosok is nagyon kielégítõnek találták

108

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG az estéli vizsgálatok eredményét. Kevéssel nyolc óra után a király lefeküdt és rögtön elaludt. Állapota olyan jónak ígérkezett, hogy a kezelõorvosa nem maradt a hálószobával szomszédos szobában, mint a betegség elsõ stádiumában, hanem lakásába ment, mint az utolsó idõben többször is. A király kevéssel éjfél után ébredt fel elsõ ízben köhögési inger miatt és egész reggelig idõnként zavarta álmát az újra meg újra visszatérõ köhögési inger és nyálka kiválasztás. Ennek ellenére reggel a király a szokásos idõben kelt fel, jó étvággyal elfogyasztotta reggelijét és villásreggelijét és állandóan államügyeket intézett el dolgozószobájában. Természetesen a megzavart éjszakai nyugalom miatt nem volt olyan friss, mint az utóbbi napokban, de ez a jelenség nem ad okot nyugtalanságra, és remélik, hogy az éjjel jelentkezett köhögési inger csak átmeneti lesz, mert mint az orvosok tegnap megállapították, a hurut oldódása és a betegség tüneteinek viszszafejlõdése teljes mértékben folyamatban van. A felség állapotáról a következõ jelentést adták ki: Az éjszakai nyugalom idõnként meg volt zavarva. A közérzet egészen ki46 elégítõ.” És ez így ment nap mint nap. A nép pontosan tudhatta, hol is tart a hurut. Aggódhatott a betegért, szomszédjával ki-ki megvitathatta a király állapotát. Hátborzongatóan jólesõ érzés annak felismerése, hogy a nagy ember is ember. Ahogy a paraszti világ „megoldása” az elutasítás, illetve a királyfi hõssé változtatása, úgy lesz a kispolgári világkép számára „feloldás” a király igazi nyárspolgárrá változtatása. Ferenc József „magyarosítása” nem sikerült, a magyarok viszont idomultak az uralkodóhoz. Nem szerették ezt az idomulást, de megtették. Volt egy pillanat, amikor a feszültségek oldódni látszottak. 1914 nyarán, a világháború kitörésekor. A pillanat erejét az adta, hogy a Monarchia hadba szállt a szerbek és az oroszok ellen – azokkal szemben, akiket a magyar nemzettudat 1848–49 óta ellenségnek látott. A közös ellenségkép teremtett azonosságot a király és a minden realitástól elszakadt ’48-as életérzés között. A’48-as Kossuth-nóta („Kossuth Lajos azt üzente…”) új 47 szöveggel szólt: „Ferenc József azt üzente…” * * * Ferenc József uralkodása alatt mindent megkapott, ami egy nemzeti királynak kijárt. Elneveztek róla teret, földalattit, hódoltak elõtte, verset írtak róla, tekintélyét nyilvánosan nem kérdõjelezték meg. Szobrot állítottak neki, nevét arany betûkkel minden nagyobb építkezés esetén márványtáblába vésték. Minél inkább megkapta a hivatalosság kultuszát, annál inkább élt és nyert erõt Kossuth nem hivatalos kultusza. Minél inkább magyarnak kívánták láttatni, annál inkább szembetûnõ lett ezzel ellentétes gesztusainak sorozata. Minél inkább tagadták érzelmileg, annál inkább elfogadták ténylegesen. A „magyar Habsburg” igénye általa nem nyert kielégítést. Máshol, másba vetítve keresett magának utat és tárgyat.

109


A „MAGYAR ASSZONY”, A „LEGSZENTEBB ÉLÕ NÕALAK”: ERZSÉBET KIRÁLYNÉ 48

Az 1860-as évek közepétõl fokozatosan Ferenc József felesége, Erzsébet királyné került a József nádor halálával betöltetlenül maradt és az uralkodó által be nem tölthetõ helyre. Õ lett a magyar Habsburg. A magyar – és a birodalmi – közjogban az uralkodó házastársának nincs szerepe. Hatalmi jogosítványa nincs, a struktúra mûködésébe ne szólhat bele, az uralkodó halála esetén nem örökli a trónt. Természetesen megilleti a „felség” megszólítás, személyét védi a törvény, életvitelének minõségét a bõséges apanázs biztosítja. Formálisan abszolút „felül” van, hatalmi értelemben azonban nem igazi szereplõ. A magyar percepció szempontjából azonban ez nem számított. Úgy vélték, hogy a császárné-királyné egyfajta „hatalmi hátvédet” jelent; olyan informális befolyással rendelkezik, ami férjét engedékenyebbé teszi a magyar érdekek, a magyar nemzeti érzés tekintetében. Másfelõl viszont a politikai élet szereplõi, az Erzsébet-kultusz gerjesztõi pontosan érzékelték, hogy Erzsébetnek nincs tényleges politikai súlya. Erõsen vélelmezhetõen csak a kiegyezés felgyorsításának folyamatára gyakorolt hatást 1866-ban, a poro49 szok elleni vesztes háború után. Annak a kiegyezésnek a létrejöttéért emelt szót, amely már korábban elkezdõdött politikai folyamat volt – és így nem is õ indította el. Annak a kiegyezésnek a létrejöttében látták érdemdúsnak, amelyet aztán oly sokan opponáltak, vagy olyan kétlelkûen kezeltek. Erzsébet kétségtelenül tett olyan gesztusokat, amiket a piros-fehér-zöld Habsburgra vágyó magyarok szívesen értelmeztek úgy, hogy a királyné azonosul a magyar nemzeti érzésekkel. Amikor az 1865-ben – Erzsébet-napra – összehívott országgyûlés küldöttsége felkeresi õt, Erzsébet fehér ruhában, smaragd- és rubinékszerekkel, azaz piros-fehérzöldben fogadja õket. 1866-ban, a porosz–osztrák háború idején Pestre jön gyermekeivel, itt keres békét és biztonságot családja számára. Magyar nyelvi tanulmányaihoz olyan könyveket olvas, amelyeket a korabeli hatalom nem néz jó szemmel, vagy egyenesen 50 tilt. (Ez utóbbi körbe tartozik Horváth Mihály mûve Magyarország függetlenségi harcának történetérõl.) Kapcsolatot épít Andrássy Gyula gróffal, és szimpátiájáról biztosítja a 51 kiegyezési erõfeszítéseket. Az õt tanító Falk Miksán keresztül tájékozódik a magyar szabadelvûek, fõként Eötvös József báró nézeteirõl. Három nappal a koronázás (1867. június 8.) elõtt magához hívatja Horváth Mihályt, és közli: férjével együtt õk lennének a legboldogabbak, ha az 1849-ben Pesten kivégzett elsõ felelõs magyar miniszterelnököt és az Aradon ugyancsak kivégzett honvéd tábornokokat életre ébreszthetnék. 1867 után a parlament Erzsébet neve- és születésnapján rendszeresen üdvözölte a királynét. A magyar közvéleményt erõteljesen impresszionálta, hogy Erzsébet 1868-ban Magyarországon szülte meg negyedik gyermekét, Mária Valériát. (Elsõ gyermeke, Zsófia 1857-ben, magyarországi látogatása idején halt meg; második gyermeke, Gizella az elsõ magyar király, Szent István feleségének nevét viselte; a harmadik gyermek, Rudolf

110


Kétféle részvét. Az Üstökös karikatúrája, 1898. szeptember 25.

111

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM 1858-ban született.) A magyarok úgy vélték, hogy az ország védelmezõjérõl, Máriáról elnevezett gyermek Erzsébet ajándéka Ferenc Józsefnek a kiegyezés beteljesítéséért. Erzsébet saját gesztuspolitikája részeként eljárt azokra a gyászszertartásokra, amelyekre férje nem ment el, viszont a magyar közvélemény számára szimbolikus értékûek voltak. Így például babérkoszorút helyezett el 1876-ban Deák Ferenc ravatalánál a Magyar Tudományos Akadémia elõcsarnokában (az eseményt megörökítõ dombormû ma is ott látható), és 1890-ben megkoszorúzta Andrássy Gyula, a kiegyezéses kor elsõ magyar miniszterelnökének ravatalát. A magyarok nem megérteni akarták Erzsébetet, hanem saját világképükbe beépíteni. Az idõ múlásával a királyné helyzetét egyre inkább a magukéhoz hasonlónak érezték. Erzsébet is hozzá van kötve a férjéhez, akárcsak a magyarok. De nem hagyja cserben, nem tagadja meg õt nyíltan – akárcsak a magyarok. Egyre gyakoribbá váló utazásaival, különállásával azonban azt mutatja, hogy menekül elõle, otthagyná, ha tehetné. Akárcsak a magyarok. Mégsem szakít. Szintúgy a magyarok. Erzsébet mindemellett nõ. Szép nõ. Gyengéd érzések lehetséges tárgya. A nemzeti érzés egyszerre lehet lojális, de mégis Ferenc József-ellenes, lovagias és – esztétikus. Erzsébet magyar hölgyeket vesz maga mellé, s egyáltalán nem bánja, ha a Lajtán túl sértõdötten „magyar asszonynak” nevezik. Pedig igazából nem a magyarsághoz, hanem saját szabadságához kötõdik; nem a magyar földhöz, hanem Gödöllõhöz, önállósága és lovaglószenvedélye magyarországi helyszínéhez ragaszkodik. Márki Sándor, a királyné biográfusa kiszámolta: 1867-ig 114, 1867-tõl 1898-ig, haláláig 2549 napot, azaz összesen alig több mint hét évet töltött Magyarországon. 44 évi házasságából tehát hatszor annyi idõt volt máshol, mint Szent István országában. 1866 és 1898 között – az utolsó évet kivéve – minden évben idelátogatott. A királynéként itt töltött 2549 napból csak 69-et volt máshol, mint Gödöllõn és Budapesten. Ahogy Márki írja: „Öt hétig üdült egyszer Mehádián (1887), negyedfélig Bártfán (1895); egyszer járt Zágrábban és Fiuméban, különben sehol sem mulatott Magyarországban, melynek szépségei oly kevéssé érdekelték, hogy a még soha nem látott Erdélyben (1887. április 17.) éjjeli gyorsvonaton utazott keresztül, a Magas-Tátra alatt pedig olyankor (1895. július 23.), mikor az esõ miatt nem gyönyörködhetett benne. Balatonfüredre, hová még 52 1866-ban készült, s Kovásznára sem jutott el.” Erzsébetet – aki egyébként mérhetetlenül sokat utazott – tényleg nem Magyarország érdekelte. A közéleti kötelezettségek sokszor szólították Budapestre, de igazából csak Gödöllõn, a nemzeti ajándékként kapott kastélyban érezte jól magát. Gödöllõn máig emlékeznek alakjára, s ha a régmúlt torzítva jelenik is meg, mégis jellemzõ, hogy most is él olyan történet, melyben éppen férjével szemben vált ki érzelmi kötõdést. Szekeres Cecília 1987-es (!) gyûjtésében egy nyolcvanéves bácsi szólal meg: „Aztán a Ferenc József nagy gazember volt. A Jóska éjjel mindig kiszökött és kiadta magát vadásznak, és míg itt laktak, mindig járt egy parasztlányhoz. Mert olyan telhetetlen ember volt. A ki53 rálynõnek nem volt szabad beleszólni, aztán talán örült neki, hogy békén hagyta…”

112

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG Bármennyire torzít is a népi emlékezet, mégis éreztet valamit abból, ami ténylegesen is jellemezte a király és a királyné viszonyát. De ez más történet. Mi most maradjunk az idetartozó tényeknél: Erzsébet annak ellenére lett a véleményformáló magyar dzsentrivilágkép hõse, hogy igazából nem sokat tett ezért; sokkal inkább a Ferenc Józsefhez való viszony ambivalenciája miatt volt rá szükség. A kiegyezés körül formálódó kultusz – Erzsébet mint „magyar Habsburg” – oda vezetett, hogy mintegy „visszafelé” is elkezdett alakja mitizálódni. Szóbeszéd tárgya lett, hogy már az abszolutista idõszakban is „magyarbarát” volt. Mondatait egyfajta interpretációban értelmezték – olyanban, ami a nemzeti világképbe illett. Legtöbbet idézett mondatát 1873-ban Jókai Mórnak címezte, de a sajtó gondoskodott arról, hogy szavai feledésbe ne merüljenek. Magyarországról ezt mondta: „Itt örökké szabadnak érzi magát az ember.” A nemzetiszínû füleknek jólesõ szavak hallatán a magyar érzelmû dinasztiára vágyó lelkek elérzékenyültek. A mondatot csak egyféleképpen érthették: Erzsébet rajong Magyarországért, a magyarokért, érzelmeit – szemben hitvesével – nem is titkolja. Pedig lehetett volna másként érteni a kijelentést. Például ahogy Erzsébet tette. Anyjának írta Gödöllõrõl: „Itt, a rokonságtól távol, piszkálódás nélkül, oly nyugodtan élhet az ember – míg ott [Bécsben] – ez az egész császári família! Itt engem senki nem zavar, mintha egy faluban laknék, ahol egyedül jöhetek-mehetek oda, 54 ahová akarok!” Az ellenõrizhetetlen, ámde tényként kezelt történetek sora vált a közbeszéd részévé. Ilyen például a következõ: „Igyék – mondta volna a király egy ízben Ráday Pál grófnak –, hisz egy pohár bor a hazáért meg nem árt. »Éljen a legelsõ magyar ember, a király!« folytatta Ráday felbuzdulva. »Addig éljen, míg a honnak él!« fejezte be a 55 királyné.” A politikában szerepet nem játszó, Magyarország iránt különösebben nem érdeklõdõ királynénak szimbolikus politikai cselekedeteket, mintegy politikai „csodákat” kezdtek tulajdonítani. Ezt a jelenséget jól példázza két eset, pontosabban szólva két meg nem történt eset. A kultuszképzés tényként kezelte a fikciót, s így persze a fikció „ténnyé” vált. 1889-ben vagyunk, a véderõtörvény-vita idején. Forrong a képviselõház. Hová jut a nemzet, ha német nyelvvizsgához kötik a tiszti rangot? Az ellenzék húszezres tömegtüntetést rendez. A transzparenseken ott virít a felirat: „Éljen Kossuth Lajos!” A tömeg persze azt üvöltözi: „Éljen a király!” És közben követeli a király akaratát kifejezõ törvényjavaslati passzus visszavonását. A demonstráció az akkori Ferenc József téren (ma: Roosevelt tér), a Lloyd-palota, a kormánypárt klubja elõtt kulminál. S innen adjuk át a szót Szatmári Mórnak, aki résztvevõje volt az eseményeknek: „A tömeg a budai királyi palota felé fordult, s ezer meg ezer kalap lengett a levegõben. Éljenezve köszöntötték a királyt. Sodródott az áradat a korzóra és minden zászló meghajolt a budai királyi palota felé és minden ajkon zengett-zúgott: – Éljen a király!

113

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Vajon látta-e ezt I. Ferenc József? Aligha. Pedig ez volt a tüntetés fõmomentuma. A tüntetõ tömeg hódolása a magyar király elõtt. Ó, hogy nézték, lesték annak a palotának az ablakait. Nyílik-e valamelyik? Van-e mögöttük valaki? Egyszerre megszületett ott a tömeg körében a fehér kendõ legendája. Hogy az egyik ablakból fehér nõi kéz fehér kendõt lobogtatott. Persze csak Erzsébet királyné lehetett. Százan meg százan is kiabálták, hogy õk is látták a fehér kendõt. Pedig valójában nem látta azt senki. Csak a hazafias fantázia csinálta a maga kedve játékát, meg a tömeg auto56 szuggesztiója. Hanem azért a legenda terjedt és egyre sokasodtak, akik hittek benne.” A mítosz – a tényektõl nem zavartatva magát – tovább élt, virult. 1894-ben meghalt Kossuth, s a volt magyar állampolgár hamvait magyar földben helyezték örök nyugalomra. Ferenc József nagy ellenfelét százezres tömeg kísérte utolsó útjára. A kormány, mint tudjuk, nem képviseltette magát a temetésen: Bánffynak, a miniszterelnöknek más dolga akadt. A hasadt lelkû világkép hívei azonban akkor érezték volna jól magukat, ha visszaigazolódik a kétarcúságuk. A lelkük mélyén egy 18 évvel azelõtti temetésbõl akartak Kossuthra is érvényes szimbólumot csinálni. Akkor Deákot temették. Az uralkodó, mint tudjuk, nem ment el; akkor neki volt más dolga. Erzsébet azonban megjelent a ravatalnál, s az emigrációban élõ Kossuth cipruslombokat küldött egykori elvbarátjának, idõsebb fia keresztapjának a temetésére. A kegyelet emberi gesztusát nem akadályozta a kiegyezés kérdésében való elvi nézetkülönbségük. 1894-ben Kossuthot egy egész nemzet gyászolta. A király részvételét feltételezni sem lehetett; a kormány távolmaradása is ezt fejezte ki. Mi hát a megoldás? Az a hit, hogy a sok száz koszorú között ott van az is, amelyet Erzsébet királyné küldött; a királyné, aki titkon, akár férje ellenére is szimpatizál a magyar ’48–’49 szimbólummá emelt hõsével. S ha ott van Erzsébet koszorúja, akkor nincs baj: hiszen ez a legértékesebb bizonyíték arra, hogy egyszerre lehet szolgálni Ferenc Józsefet és – legalábbis szavakban – azonosulni Kossuth Lajossal. Ezeket a képzelt történeteket már cáfolatra sem méltatták – szemben egy 1892-es hírrel, amikoris az terjedt el, hogy a királyné Kossuthnak 90. születésnapjára üdvözletét küldte, és misét mondatott érte. A fõudvarmester 1892. szeptember 30-án ezt mint rossz57 akaratú, minden alapot nélkülözõ koholmányt utasította vissza. De hát a narratíva nem a hagyományos értelemben vett tényekre, hanem egy képzet megfogalmazására vonatkozott. A „politikai csoda”, a nemzetvallás járulékaként jelent meg, s Erzsébetben megtalálta a maga letéteményesét. A nagy magyar regényíró, Jókai Mór – logikusan – a csodatevõt már szentként láttatja, és természetesen egy egységben kezeli Deákot, Kossuthot és Erzsébet királynét. Kossuth ravatalánál – utalva Deák temetésére – Jókai így szól: „Minõ találkozása nagy szellemeknek! Te [értsd: Kossuth] cipruslombokat küldtél Deák ravatalára s ez a cipruság találkozott azzal a babérkoszorúval, melyet Magyarország legszentebb nõalakja [értsd: Erzsébet királyné] tett le a koporsóra. E két szimbólum találkozása a megszentelt helyen volt az eszmék, a nehéz idõk expiatiója. Áldottak legyenek a hamvak, amelyek az expiatiót hazatértökkel befejezték!” A királyné, hogy még a látszatát is elkerülje a férje iránti illojalitásnak, gödöllõi nyara-

114


Emléklap Erzsébet királyné halálára, nyomat

115

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM lását is lemondta. De ez mit sem számított: az emberek azt látták, amit látni akartak. A csoda megtörtént, s aki csodát tesz, az szent. S ahogy a paraszti világ számára nem jelentett akadályt Rudolf – Rezsõ királyfi – öngyilkossága, úgy a közvélemény-formáló dzsentrivilágképnek sem okozott problémát Erzsébet meggyilkolása 1898-ban. A királyné halála után két évvel Gábel Gyula szer58 kesztésében jelent meg Erzsébet emlékkönyve , amelyben a dinasztia és a „magyar nemzet jelesei” nyilatkoztak Erzsébetrõl. Itt már gátak nélkül nyilvánul meg mindaz, amit Erzsébet életében nem lehetett teljes nyíltsággal megfogalmazni. Nem törvényes akadályok, hanem a szembeszökõ tények miatt. A nemzetikirályné-mítosz gyöngyszeme Pósa Lajos verse. Címe: A királyné álma. Két versszak, mutatóba: Mit álmodtál jó királynénk A bécsi kriptában? – Azt álmodtam, otthon voltam Szép Magyarországban. (…) Azt álmodtam, zápor szakadt Nem a borús égbõl Hanem a hû magyar népnek Bánatos szemébõl. Erzsébetet – Habsburg családi szokás szerint – a bécsi kapucinus kriptában helyezték örök nyugalomra. A költõ viszont „hazahozza” õt. A vers további menetében ugyanis a bánatos magyarok záporozó könnye tengerré dagad. A tenger behatol a kriptába. A síró hab a koporsót felemeli, és hazaviszi, magyar földbe. A magyar földet pedig áldja meg az Isten. A királyné halála után immár egyértelmû: Erzsébetnek Magyarország az igazi 59 hazája. S a haza nem hálátlan. Halála után több helyen is emlékmûvet, szobrot emelnek neki. (Az elsõt 1899-ben, Felsõmuzsán.) 1932-re, sok hányattatás után elkészül az Erzsé60 bet-emlékmû , amelyre az adakozás nem sokkal a gyilkosság után megindult. „Ha sírja Bécsben van, szobra legyen Budapesten, abban a városban, melyet annyira szeretett” – írta a Vasárnapi Újság nyolc nappal a merénylet után. (A Zala György-féle szobor ma a királynéról elnevezett híd budai vége mellett áll.) A szobor történetének szempontunkból legfontosabb eleme, hogy eredetileg arra a helyszínre tervezték, ahol annak a Hentzinek a szobra állt, aki 1849-ben Budát védte a magyar forradalom seregével szemben, s aki az ostrom során életét vesztette. Az õ emlékét az uralkodó magáénak érezte, ezért emeltetett számára az abszolutizmus alatt emlékmûvet. Végül is Erzsébet szobra máshova került, de így a magyarok által olyannyira gyû-

116

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG lölt Hentzit sikerült egy zárt területre, a budai hadapródiskolába „számûzni”. (A szobrot ott érte el a végzet: az elsõ világháború után a forradalmi indulat lerombolta.) Így a szimbolika mintegy teljessé vált, összezárult. Ferenc József hõse helyett Ferenc József felesége lett a magyarok hõse; a magyarellenes Habsburg császár generálisát a magyar Habsburggal lehetett leváltani. Igazi szimbolikus politika lett a történetbõl. Erzsébet nemzeti kultusz, nemzeti érzelmek tárgya lett. A magyarság máig nem fe61 62 lejtette el õt. Egy volt múzeum és ma társadalmi szervezet, köztér, szobor, híd, út , kiállítások õrzik emlékét. Lett magyar Habsburg. * * * 63

Erzsébet saját szabadságát , a magyarok saját Habsburgot kerestek. Nem egymást keresték, de egymást találták meg. Nõi testben, más körülmények között bekövetkezett József nádor reinkarnációja. A nemzetvallás szentet és csodákat teremtett. Ferenc József megnyerte és uralta a politika hatalmi dimenzióját. Rendszert és konszolidációt hozott létre. Minden kísérlet ellenére azonban nem tudott a nemzetvallás részévé válni. Kossuth elvesztette a hatalmi politikát, de megnyerte és uralta a szimbolikus politikát; õ lett a XIX. században létrejött nemzetvallás legfõbb személyi letéteményese. 64 Ferenc Józsefrõl ma Magyarországon semmi nincs elnevezve. Kossuth nevét minden viseli, ami viselheti. Szétvált a szimbolikus és a hatalmi politika világa; a narratíva esztétikuma és a tényleges történés, a cselekvés két oldalra került. Az átjárás megmaradt, de szûk térre szorult. A szimbolikus politika és vele együtt a nemzeti emlékezet felülírta a hatalmi történéseket. A nemzetvallás narratívája gyõzött, a történések vesztettek. Úgy is mondhatnám: létrejött a modern magyar politikai kultúra.

117


JEGYZETEK

1 József nádorról elég jelentõs szakirodalom áll rendelkezésre. Hosszú nádorságának elsõ majd’ két évtizedét illetõen kitûnõ forráskiadványok is hozzáférhetõek: József nádor Iratai. Kiadta és magyarázatokkal kísérte: DOMANOVSZKY Sándor. I. 1792–1804; II. 1805–1807; III. 1807–1809. Budapest, 1925, 1927, 1935. (Magyarország újabb kori történetének forrásai – Fontes historiae Hungaricae aevi recentioris); IV. Palatin Josephs Schriften, 1809–1813. Zusammengestellt und kommentiert von Sándor DOMANOVSZKY. Herausgegeben und eingeleitet von Ferenc GLATZ. Budapest, 1991. (Quellen zur neueren Geschichte Ungarns – Fontes historiae Hungaricae aevi recentioris.) A fontosabb szakirodalmi feldolgozások: GARAY János: Pálya-képek fõherczeg József nádor életébõl. Pest, 1865. HORVÁTH Mihály: Nádor-emlék. Pest, 1865. WERTHEIMER Ede: Ausztria és Magyarország a tizenkilencedik század elsõ évtizedében 1–2. köt. Budapest, 1889. ÉBLE Gábor: József nádor és Károly fõherceg Pesten 1803–1804-ben. Budapest, 1904. VÉRTES József: Az utolsó magyar nádorispánok. Budapest, 1925. ZELOVICH Kornél: József nádor és a tudományos technika. Budapest, 1928. DOMANOVSZKY Sándor: József nádor élete. I–II. köt. Budapest, 1944. (József nádor élete és iratai.) (Magyarország újabb kori történetének forrásai – Fontes historiae Hungaricae aevi recentioris.) LESTYÁN Sándor: József nádor. Egy alkotó élet írásban és képben. Budapest, 1943. (A továbbiakban: LESTYÁN.) VÖRÖS Károly: József fõherceg Magyarország nádora. In Internationales Kulturhistorisches Symposium. Mogersdorf 82 in Graz, 1983, 74–86. Újabban két tanulmány, illetve tanulmánykötet látott napvilágot: POÓR János: „Emléke törvénybe iktattatik”. József nádor (1776–1847). Budapesti Negyed, 2, 1994/tavasz, 1. sz. 19–34. (A továbbiakban: POÓR.) Illetve: József nádor (1776–1847) Pest-Budán. Palatin Joseph (1776–1847) in Pest-Ofen. Budapest, 1997. Ez utóbbi a Budapesti Történeti Múzeumban 1997 szeptembere és 1998 februárja között nyitva tartott József nádor-kiállítás katalógusa. A nádor életútját SOÓS István tanulmánya dolgozta fel. 2 A fõherceg tûzijátékot készített, és a petárda felrobbant, aminek következtében Sándor Lipót égési sebeibe belehalt. 3 A rendek és az udvar viszonyáról s benne József nádor szerepérõl: POÓR János: Kényszerpályák nemzedéke 1795–1815. Budapest, 1988. (Különösen az 50–54. és 109–174. o.) 4 A Nemzeti Múzeum fõlépcsõházában levõ falfestményen éppen ezért kiemelt helyen látható a nádor. 5 Pest fejlesztésében játszott szerepéhez: A. GERÕ–J. POÓR (ed.): Budapest. A History from its Beginnings to 1998. Boulder, Colorado, ARP New Jersey, Columbia University Press, New York, 1997, 35–102. o. (Poór János és Csorba László fejezetei), illetve:

118

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG BÁCSKAI Vera–GYÁNI Gábor–KUBINYI András: Budapest története a kezdetektõl 1945-ig. Budapest, 2000, 87–89. o. Megjegyzendõ, hogy József nádor nevéhez fûzõdik a Vakok Intézete és a Mûegyetem kiépülése is. A Mûegyetem a II. világháború végéig az õ nevét viselte. 6 A latin eredetiben: „…nam in meis venis Arpadi sanguis manat”. (Diarium. 1805. október 18-i ülés, 28–29. o., idézi POÓR 26. o.) Az 1805-ben, a rendeknek tartott beszédben elhangzott mondat teljes szövegkörnyezete így hangzik: „Honnan ez a’ maga meghittség? vallyon Mi? mert én is méltán így szólhatok, mivel az Én ereimben is az Árpád vére forr, vallyon, mondám, Mi? talán azt véli, hogy úgy megfogyatkoztunk, minden reménységünket elvesztvén, olly annyira eltsüggedtünk: hogy Hazánkról és Maradékjainkról is el felejtkeztünk? Avagy azt képzeli e’? Hogy… Királyunkat, Koronánkat, Országunkat, s tulajdon fennmaradásunkat, és Méltóságunkat el-áruljuk?… Haljak meg inkább, mintsem hogy ez a gyalázat rajtunk maradjon. Tudom, hogy minden Magyar így érez… minékünk Magyaroknak tulajdonunk, jeles tetteinkkel nem kérkedni, hanem ha valaki azokról megfelejtkeznék, újabbakkal és jelesebbekkel azokat eszébe juttatni.” A beszéd távolságtartó értelmezésére Poór idézi Horvát Istvánt, aki naplójában így ír: „Nevetségre fakadtunk, midõn ugyan a’ mai újság levélben olvastuk, hogy Nádor Ispányunk, Pozsonyban a’ Rendekhöz tartatott beszédében illy formán szólott: »Méltán szólhatok így, mert ereimben is Árpád vére kereng« – Ihol! ha szoros a kaptza; ha szükség üdeje vagyon; ha attól méltán félhetni, hogy Austria rútul martzangoltatik, Rudolf vérébõl Árpád vére is lehet… Ha Árpád vére vagy boldogítani miért nem kívánod az Árpád fajzatit?…” (Mindennapi. Szerkesztette TEMESI Alfréd és SZAUDER Józsefné. Budapest, 1967, 217–218. o.) 7 Idézi: LESTYÁN. (munkája lapszámozás nélkül jelent meg) 8 A szobor történetéhez: BUDAY József dr. (szerk.): József nádor szobrának leírása és története. Budapest, 1895. 9 Az 1848-as I. törvénycikk így szól: „I. Törvény-czikk. Dicsõült József nádor emléke törvénybe iktattatik. Elhunyt cs. kir. austriai fõherczeg József, Magyarország nádora, az isteni gondviselés változhatatlan végzete által az élõk sorából elszólíttatván, az ország Rendei nevének a maradék elõtt is dicsõített felmutatása végett, Õ Felsége megegyezésének hozzájárultával elhatározták: 1. § József nádor azon ernyedetlen buzgalomért, mellyel félszázadon keresztül, nem ritkán nehéz körülmények között, a hazának ügyeit vezérlette, a nemzet háláját teljes mértékben kiérdemelte. 2. § A történetkönyv azon gyászlapjára, mellyre mulandó éltének utolsó órája jegyezve van, az ország Rendei ezennel reá írják nevének a nemzet kebelében el nem mulható emlékezetét.” 10 István nádor szerepérõl, tevékenységérõl: GERGELY András: Áruló vagy áldozat? István, az utolsó magyar nádor rejtélye. Budapest, 1989. (A továbbiakban: GERGELY.) 11 Idézi: GERGELY 31. o. 12 Ferenc József és a magyarok viszonyáról önálló monográfiát írtam. GERÕ András: Ferenc József, a magyarok királya. 1. kiadás, Budapest, 1989, 2. kiadás, Budapest, 1999, angol kiadás: Francis Joseph, King of Hungarians. Boulder, Colorado – Center for Hungarian Studies and Publications, New Jersey – Columbia University Press, New York, 2001. A könyv nemzetközi visszhangjához többek között lásd L. J. KOSZTOLNYIK recenzióját (American Historical Review, 2002. február). Saját könyvem anyagát ebben a fejezetben sokszor használom, és az 1999-es kiadásra hivatkozom. (A továbbiakban GERÕ: Ferenc József.) Annak ellenére, hogy ez a rész nem Ferenc József életútját, közpolitikai tevékenységét vizsgálja, mégis szükséges jelezni azt a szakmai hátteret, amibe a magyar viszonylat elemzése beépül. Nagyon fontosak az uralkodó levelei. Jó néhányat publikáltak közülük. Anyjához írott levelei az 1838–1872 közötti

119

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM idõszakra vonatkozóan 1930-ban, az Erzsébethez címzettek (1854 és 1898 között) 1966-ban, a Schratt Katalinhoz írottak 1949-ben, majd újabban 1992-ben jelentek meg. Magyarul 1924-ben adtak ki egy eléggé eklektikus válogatást Ferenc József sajátkezû bizalmas levelezése és titkos rendelkezései címmel. Legújabban TOLNAINÉ Kiss Mária adott ki levelezést: Kedves Idám! Erzsébet királyné, Ferenc József, Andrássy Gyula és Schratt Katalin levelei Ferenczi Idához (Budapest, 1992). Ferenc József alakja iránt folytonos és idõnként erõteljes érdeklõdés nyilvánul meg. Ennek eredményeképpen valami elképesztõ mennyiségû – egyébként sok esetben szakmailag nem mindig értékelhetõ – kiadvány lát napvilágot. Alapvetõnek számít: J. REDLICH: Kaiser Franz Joseph von Österreich. Wien–Leipzig–München, 1924. A legújabb és korrekt áttekintés Steven BELLER könyve: Francis Joseph. London–New York, Longman, 1996. Redlich és Beller munkái között jó néhány szakmailag is komoly monográfia jelent meg, amelyek azonban eltérõ megközelítéssel dolgoznak. A legnagyobb problémát általában az jelenti, hogy miként különíthetõ el a személy és az általa uralt birodalom története. A leginkább személycentrikus E. C. CORTI háromkötetes monográfiája, amelynek harmadik kötetét a szerzõ halála miatt H. SOKOL fejezte be. Az elsõ könyv: Vom Kind Zum Kaiser: Kindheit und erste Jugend Kaiser Franz Josephs I. und seiner Geschwister. Puster, Graz, 1950. A második: Mensch und Herrscher: Wege und Schicksale Kaiser Franz Josephs I. zwischen Thronbesteigung und Berliner Kongress. Styria, Graz, 1955. A harmadik – Sokollal közös – munka: Der Alte Kaiser: Kaiser Franz Joseph I. vom Berliner Kongress bis zu seinem Tode. Styria, Graz, 1955. Corti utolsó mûvével szinte egyidejûleg jelent meg a köztörténetet elõnyben részesítõ munka: A. NOVOTNY: Kaiser Franz Josephs und seine Zeit… Wien, 1954. A ’60-as, ’70-es években sem szûnt meg az érdeklõdés. Habsburg Ottó is könyvet írt: Kaiser Franz Joseph. Wien, 1966. Az angolszász figyelmet példázza MURAD: Franz Joseph I. and His Empire. New York, 1968; ZEMAN: Twilight of the Habsburgs. The Collapse of the Austro-Hungarian Empire. London, 1971; CASSELS: Clash of Generations. A Habsburg-family Drama in the XIX.th Century. London, 1973. A személyiség iránti kíváncsiságot jól mutatja „Anonymous”: Kaiser Franz Joseph und sein Hof. Hamburg, 1984. Német nyelvterületen megemlíthetõ HERRE: Kaiser Franz Joseph von Österreich. Köln, 1978 és KIELMANSEGG: Kaiserhaus. Staats-manner und Politikar. Wien–München, 1966. Megítélésem szerint a legtöbb információt hordozó esemény, illetve kiadvány a ’80-as években született. Ausztriában, Schloss-Graffeneggben 1984-ben, illetve 1987-ben két részben nagyszabású kiállítást rendeztek. Az elsõ rész 1848-tól 1880-ig, a második 1880-tól 1916-ig tekintette át a korszakot. A kiállítások katalógusait kétszer két kötetben, Das Zeitalter Kaiser Franz Joseph címmel adták ki. A ’90-es években két újabb kiadvány jelent meg: J. P. BLED: Franz Joseph. Oxford, Blackwell, 1992 és A. PALMER: Twilight of the Habsburgs: the Life and Times of Emperor Francis Joseph. London, Weidenfeld and Nicholson, 1994. Kétségtelen erényeik mellett sem tartalmaznak lényegi új elemet vagy megközelítést. A hagyományostól eltérõ, antropologikus, jelentéstani megközelítésre a ’70-es évek végétõl találunk példát. Akkor jelent meg R. J. EWANS: The Making of the Habsburg Monarchy 1550–1700. An Interpretation. Oxford, Clarendon, 1979 címû munkája. (Elõtte egészen más aspektusból Claudio MAGRIS foglalkozott a Habsburg-mitológiával. A ’60-as évek elején írott hosszabb – és kissé szétesõ – munkájának egy része 1988-ban magyarul is megjelent: A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban címmel.) Legújabban M. TANNER elemezte a Habsburg-képet és -önképet: The Last Descendant of Aeneas: The Habsburgs and the Mythic Image of the Emperor. New Haven, Yale, 1993. A kép és önkép nyomvonalán halad tovább A. WHEATCROFT: The Habsburgs. Embodying Empire. London, Viking, 1995. Mint említettem, az életrajzi tárgyú írások jelentõs része fõként a köztörténet problémáival foglalkozik, hiszen a személy évtizedekig döntési helyzetben volt, s miután a birodalom döntéshozatali mecha-

120

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG nizmusa olyan volt, amilyen, ezért az uralkodó nem csupán formális szerepet töltött be. Így aztán elkerülhetetlen, hogy a legfontosabb, általánosabb tartalmú mûvekrõl is szó essék. A nemzetközi tudományosságban leginkább elfogadott szintézis R. A. KANN: A History of the Habsburg Empire 1526–1918. Berkeley, University of California Press, 1977. Kann munkájával szinte egyenrangú elismertségû két régebbi kiadvány, mégpedig: A. J. P. TAYLOR: The Habsburg Monarchy 1809–1918. Penguin, 1948 és A. J. MAY: The Habsburg Monarchy 1867–1914. Harvard, 1951. Széleskörûen használják C. A. MACARTNEY: The Habsburg Empire 1790–1918. Macmillan, 1969 címû mûvét. Két magyar szerzõ is szerepel a szinte kézikönyvszerûen forgatott szintézisek körében: JÁSZI Oszkár, akinek A Habsburg-Monarchia felbomlása címû munkája eredetileg 1929-ben jelent meg angolul, s 1982-ben Magyarországon is kiadták, illetve FEJTÕ Ferenc, akinek Rekviem egy hajdanvolt birodalomért címû mûve eredetileg 1988-ban franciául jelent meg, magyar kiadása pedig 1990-ben látott napvilágot. Feltétlenül szót kell ejteni egy, a Monarchia történetét átfogó és tematikus igénnyel feldolgozni kívánó, sokszerzõs osztrák vállalkozásról, amelynek szerkesztõi A. WANDRUSZKA és P. URBANITSCH. A Die Habsburger Monarchie 1818–1918. Vienna, 1973 címû sorozatnak eddig hat kötete jelent meg. A nemzetközi szakirodalomban viszonylag kevéssé érvényesül a magyar történelem, és Ferenc József a világ szemében inkább császár, mint császár-király. Megítélésem szerint ennek egyik oka, hogy a Monarchiával vagy/és Ferenc Józseffel foglalkozó szerzõk többsége nem tud magyarul, következõleg a hazai forrásanyagot nem is ismerheti. De legalább ilyen fontos ok az, hogy sokáig a magyar történetírás és a könyvkiadás viszonylag kevés impulzust adott a külvilágnak. Ha szûkebben, az uralkodóra vonatkoztatva érvényesítjük a mondottakat, akkor megállapíthatjuk: Ferenc József sokáig alig volt tárgya a honi történetírásnak. Az elsõ komolyabb összefoglaló 1907-ben született. Írója MÁRKI Sándor, címe: I. Ferenc József, Magyarország királya. Az adatgazdag mû nagy tehertétele, hogy az uralkodó életében jelent meg, így aztán nem az elemzés szándéka, hanem a lojalitás hatja át. A Horthy-korszakban PERLAKY István írt életrajzot (1938-ban), de ez semmilyen értelemben sem tekinthetõ szakmailag megalapozott teljesítménynek. Az elsõ alapos munka ANGYAL Dávid nevéhez fûzõdik. Õ az életpálya kezdeti szakaszát dolgozta fel. Monográfiája 1942-ben jelent meg, Az ifjú Ferenc József címmel. Most olvasva is kitûnõ munka. Idõálló alkotás. Innentõl nagy szünet következett. Nem csend, hanem szünet. Ferenc József sokáig nem volt monográfia tárgya, annak ellenére, hogy kitûnõ és szakmailag meggyõzõ kis portrék születtek róla. A Magyarország története (1979) VI/1. kötetében SZABAD György rajzolt arcképet a királyról (447–550. o.). Itt jegyezném meg, hogy a korábbi szintézisekben is felvillan az uralkodó alakja, de BEKSICS Gusztáv a Milleneumi Magyar Történetekben csak apologetikusan szól, Gratz Gusztáv és Szekfû Gyula pedig szinte semmi érdemlegeset nem ír róla. 1980-ban HANÁK Péter írt egészen kitûnõ kis esszét Ferenc József hálószobája címmel, ami az Élet és Irodalom október 4-i számában jelent meg. Hanák írása és a Ferenc József-i idõkrõl írott rövidebb tanulmányai is hozzáférhetõek a Budapesti Negyed 1998-as téli számában, amelyet PETÕ Andrea szerkesztett. Hosszú idõ után az eltérõ szempontú, de átfogóbb igényû feldolgozások csak a ’80-as évek végén jelentek meg. SOMOGYI Éva Ferenc József címû mûve 1989-ben került a boltokba. Pedig a Habsburgok iránti érdeklõdés itthon sem szûnt meg. GONDA Imre és NIEDERHAUSER Emil A Habsburgok (1977) címmel írtak könyvet, amelyben értelemszerûen Ferenc József is helyet kapott. (Az újabb kiadás 1998-as.) 13 A mondandó szerint: „E díszes tiszt [mármint a beiktatás tisztje – G. A.] alkalmat nyújtott nekem e szeretett Magyarországba oly percben lépni, midõn ez – mint felséges urunk atyai szíve óhajtja – egy boldog korszak küszöbén áll; s mert tanúja lehetek annak a közszeretetnek, melyet fönséged [azaz István fõherceg – G. A.] dicsõ emlékû atyjától öröklött s önmaga fényes tulajdonságaival még inkább szilárdított;

121


14 15 16

17 18 19 20

21

22

23 24 25 26 27 28 29 30 31

32 33 34 35 36

de tanúja annak a közbizodalomnak is, melyet fönséged magas erényeivel és hazafiúi buzgó törekvéseivel már ki is vívott, mik által biztosítva látom nemcsak a vármegye, hanem a szeretett honnak is boldog jövendõjét… Magam pedig ünnepelni fogom mindig e napot, melyet fönséged iránt való hû szeretetemnek, és a magyar nemzethez való élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatám.” Idézi GERÕ: Ferenc József 30. o. GERÕ: Ferenc József 31. o. Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848–1849-bõl. Válogatta, sajtó alá rendezte, az összekötõ szöveget, jegyzeteket, névmagyarázatokat írta: KATONA Tamás. Budapest, 1999, 19–20. o. A kossuthi – politikailag igen kétes értékû – furfangra SZABAD György hívja fel a figyelmet Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében címû könyvében (Budapest, 1977, 129. o.). A ’48-as törvények államjogi tisztázatlanságaihoz: A negyvennyolcas forradalom kérdései. Budapest, 1976. Különösen Diószegi István és Szabad György írásai. A szuverenitás és a tényleges helyzet problémáihoz: István DEÁK: The Lawful Revolution. Louis Kossuth and the Hungarians 1848–1849. Columbia University Press, New York–London, 1979. (Magyar kiadás 1983.) HERMANN Róbert: Az 1849–1850. évi kivégzések. Aetas, 2000/1–2. 82–131. o. Idézi GERÕ: Ferenc József 74. o. Az elnyomásról, a depresszív légkörrõl szóló legjellemzõbb költemények Tompa Mihály: A gólya, fiaihoz, Arany János: A lantos, Vörösmarty Mihály: Elõszó. Libényi János vallomása fellelhetõ: A föld megõszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus (Bach) korából. A kötet anyagát felkutatta, válogatta, szerkesztette, az elõszót, a bevezetõket, a jegyzeteket írta: TÓTH Gyula. I–II. kötet, Budapest, 1985. A szöveg az I. kötet 470. oldalán található. A szöveggyûjtemény egésze bõven és okadatoltan tárja fel a korabeli közhangulatot, a rendszer elleni beállítódást. Idézi GERÕ: Ferenc József 100. o. A kérdéshez lásd KOVÁCS József László: Az 1857-es országjárás irodalmi visszhangja. In KALLA Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok. Budapest, 2000, 255–266. o. Idõsb Szõgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. kötet. 1849–1859. Budapest, 1917, 80. o. Az emlékirat érzékelését támasztja alá Széchenyi István Nagy Magyar Szatírája. KÁROLYI Árpád (szerk.): Gr. Széchenyi István döblingi hagyatéka. II. kötet, Budapest, 1922. Magyarország és a Nagyvilág, 1879. április 20. A szövegeket idézi GERÕ: Ferenc József 172–175. o. Pesti Hírlap, 1896. május 2. Vasárnapi Újság, 1900. augusztus 18. Mikszáth Kálmán Összes Mûvei, 74. kötet. Sajtó alá rendezte SZ. GARAI Judit és REJTÕ István. Budapest, 1979, 16–17. o. EÖTVÖS Károly: Magyar alakok – kortörténeti rajzok. Budapest, 1904, 73. o. (A továbbiakban: EÖTVÖS.) EÖTVÖS 47. o. Arany János leveleskönyve. Válogatta és szerkesztette SÁFRÁN Györgyi. Budapest, 1982, 591–595. o. A lehetséges kitüntetésekrõl ír: ALLEKER Lajos: Az Osztrák–Magyar Monarchia rendjelei. Nyitra, 1890. A kitüntetések és címek tényleges eloszlását dokumentálja a századfordulón: SZERENCS János: A fõrendiház évkönyve 1900. Budapest, 1900. GERÕ: Ferenc József 189. o. KLEIN Ödön: Tiszától Tiszáig. Visszaemlékezések és adatok. Budapest, 1922, 48. o. Az aradi kivégzések hátterérõl, utóéletérõl: KATONA Tamás (szerk.): Az aradi vértanúk. I–II. köt. Budapest, 1979, 5–55. o. HANÁK i. m. HEISZLER Vilmos: A Jansky-ügy. In GERÕ András (szerk.): Skandalum. Magyar közéleti botrányok. 1843–1991. Budapest, 1993, 76–91.

122

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG 37 GRATZ Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I. köt. Budapest, 1934, 244–245. o. 38 Deák Ferenc beszédei 1868–1873. Összegyûjtötte KÓNYI Manó. Budapest, 1903, VI. köt. 164–165. o. 39 A probléma az 1916-os, Károlyt érintõ koronázáson is megjelent. BARABÁS Béla: Emlékirataim 1850–1929. Arad, 1929, 140–148. o. 40 SZONTAGH Jenõ: Arcképek I. Ferenc József korából. Budapest, 1936, 37. o. 41 KRÚDY Gyula: Kossuth fia. Budapest, 1976, 265. o. 42 EÖTVÖS 266–267. o. 43 KRISTÓFFY József: Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Politikai emlékek 1890–1926. Budapest, 1927, 257. o. 44 KISS Lajos: Vásárhelyi Kistükör. Budapest, 1964. [?] 45 F. DÓZSA Katalin: Letûnt idõk, eltûnt divatok. Budapest, 1989. 46 Alkotmány, 1914. május 3. Ezeknél az írásoknál sokkal fontosabb a tudattartalom, mint a tényleges információs érték. Sok esetben egyébként már a cím is errõl árulkodik. Így például: Egy bölcs király életébõl. Budapest, 1911. Vagy – Ferenc József halála után – [HANVAY Zoltán]: Egy ág rezeda felejthetetlen jó öreg királyunk koporsójára. Írta: A hanvay remete. Rimaszombat, 1917. 47 Lásd PÁSZTOR Árpád: „Ferenc Jóska azt üzente…”, illetve: HEGEDÛS Gyula–FARAGÓ Jenõ: „Mindnyájunknak el kell menni…” Mindkét darab fellelhetõ az Országos Széchényi Könyvtár Színház gyûjteményében. 48 A magyar történetírásban elõször MÁRKI Sándor (a továbbiakban: MÁRKI) szentelt önálló könyvet Erzsébet királyné személyének (MÁRKI: Erzsébet, Magyarország királynéja 1867–1898. Budapest, 1899). Az ideológiai „esszenciát” már korábban megfogalmazta (MÁRKI: Erzsébet királyné. Emlékbeszéd a kolozsvári M. Kir. Tudományegyetemen 1898. november 19-én tartott ünnepies közgyûlésén). NIEDERHAUSER Emil is írt egy kis monográfiát Erzsébetrõl: Merénylet Erzsébet királyné ellen. Budapest, 1985. A Valóság 1986/3. számában John T. SALVENDY tanulmánya a modern pszichológia szemüvegén keresztül elemzi – többek között – Erzsébet személyiségét. Az érdeklõdés folytonosságát jelzi, hogy újabb kiadványok jelennek meg, amelyek közvetve vagy közvetlenül Erzsébettel (is) foglalkoznak, így: GERÕ: Ferenc József, SOMOGYI Éva: Ferenc József. Budapest, 1989. Reprintben kiadták E. C. CORTI 1935-ös Erzsébet-életrajzát (1989) és fordításban Brigitte HAMANN: Erzsébet királyné c. mûvét (1988). Három nemzedék ereklyetárgyai a Magyar Nemzeti Múzeumban (1823–1875) Budapest, 1988 címmel kiadvány jelent meg, amely többek között az Erzsébet-relikviákat is tartalmazza. Az Erzsébet-kultusz magyarországi vonatkozásait is érintette, noha nem tárgyalta a grafeneggi kiállítás, illetve annak négy kötetben kiadott anyaga: Das Zeitalter Kaiser Franz Josephs 1848–1880. I–II. (1984), illetve 1880–1916. I–II. (1987), továbbá a bécsi Történeti Múzeum kiállítása és annak kiadványa: Elisabeth von Österreich. Wien, 1987. A királyné születésének 150. évfordulójára Magyarországon – ismereteim szerint – Szegeden és Gödöllõn rendeztek kiállítást. Szegeden kiállítási vezetõ jelent meg, Gödöllõn pedig majd’ félszáz oldalas adatgazdag kiadvány látott napvilágot (Városi Helytörténeti Gyûjtemény kiállítása Erzsébet királyné születésének 150. évfordulójára. Gödöllõ, 1987; a továbbiakban: Városi Gyûjtemény). Igen sok Erzsébet-relikviát vonultatott fel a Magyar Nemzeti Múzeum „Kiegyezés, 1867” címû kiállítása is. (A kiállítást rendezte és a vezetõt írta: KÖRMÖCZI Katalin.) Az eisenstadti osztrák kulturális múzeum 1991-ben – részben magyar anyag felhasználásával – „Sisi Erzsébet, a magyarok királynéja” címmel szerény kiállítást szentelt Erzsébet emlékének. A kiállítás Magyarországon is létrejött, és a Magyar Nemzeti Múzeumban volt látható 1992. május 18. és 1993. január 15. között. Ebbõl az alkalomból jelent meg a kiállítás tanulmányokkal dúsított katalógusa Erzsébet, a magyarok királynéja címmel (Budapest, 1992). Elõszavammal jelent meg az Erzsébet, a magyarok királynéja címû képes album (Budapest, 2001).

123


49 50 51 52 53

54 55 56

57 58

59

A két világháború között Erzsébet regényalakká is vált. Errõl tanúskodik a korszak divatos írónõjének, Zsigray Juliannának Erzsébet, magyar királyné (Budapest, 1937) címû könyve. Közvetve ugyan, de a folytonos érdeklõdést mi sem bizonyítja jobban, mint az 1935. december 5-én rendezett aukció, ahol is Erzsébet könyvei, ereklyéi kerültek árverésre. (A tárgyak és leírásuk szerepelnek az aukció katalógusában: Erzsébet királyné hagyatékában maradt díszmûvek mûbecsû emlékkönyvek és egyéb mûkincsek. Budapest, 1935.) MÉSZÖLY Dezsõ: Sirály a Burgban. Budapest, 1995 vitte tovább a szépirodalmi vonulatot. Niederhauser, Corti és Hamann is így látja. Márki is úgy tekinti ezt – saját kifejezésével –, mint a királyné „mythosának” részét. MÁRKI 1–19. o. FALK Miksa: Erzsébet királynéról. Visszaemlékezések. Budapest, 1898. MÁRKI 15. o. Gödöllõi Mindenes 1987/10. szám. Emlékek a királynéról. Gödöllõ egyébként is híven õrzi emlékét, lásd VARGA Kálmán: A gödöllõi kastély évszázadai. Budapest, 2003, 177–210. o.; illetve SZABÓ Margit: „…gödöllõi lakos vagyok…” Erzsébet királyné a kastélyban. Gödöllõ, é. n. Idézi POLINY Péter: Erzsébet királyné és Gödöllõ. In Városi Gyûjtemény 13. o. MÁRKI 12. o. SZATMÁRI Mór: Húsz év parlamenti viharai. Budapest, 1928, 119. o. Szatmári részletesen leírja a véderõtörvény körüli politikai vihart, és pontosan érzékelteti a felfokozott közhangulat erejét, belsõ mozgását. MÁRKI 15. o. GÁBEL Gyula (szerk.): Erzsébet. Megemlékezés Magyarország nagy királynéjáról. Budapest, 1900. Díszesebb kiadása 1906-ban jelent meg. Természetesen helyi szinten is megemlékeztek a királynéról, bár az embernek sokszor az a benyomása, hogy a kiadványokkal inkább maguknak, mintsem Erzsébetnek akarnak emléket állítani. Lásd A Szepesség gyásza. Emlékalbum Erzsébet királyné emlékére. Szerk. és kiadta: TELLÉRY Gyula. Budapest, 1899; továbbá Emléklapok dicsõült Erzsébet királyné szobrának Bártfafürdõn 1903. évi augusztus 16-án történt leleplezése alkalmából. Szerk.: ARÁNYI Dezsõ. Bártfa, 1903. N. SZTUPJÁR István: Erzsébet királyné emlékezetére. (A marosvásárhelyi ref. kollégium.) Marosvásárhely, 1898. KARÁCSONYFALVI SZ. Róza: Emlékkönyv Dicsõült Erzsébet királynénk (emlékének megörökítés céljából a budai Szemlõhegy legmagasabb pontján emelkedõ díszes emlékoszlop költségeinek kiegészítésére van szánva e füzet tiszta jövedelme). Budapest, é. n. A kir. József Mûegyetem részérõl Erzsébet királyné õ felsége halála alkalmából tartott gyászünnepély. Bp., Pesti Lloyd-társulat, 1898. A kir. József Mûegyetem részérõl Erzsébet királyné õ felsége emlékezetére tartott gyászünnepély. Bp., Pesti Lloyd-társulat, 1900. Ferencz József és Erzsébet. Emlékbeszéd. (Tartotta dr. Fábry Sándor alispán õ cs. és apostoli királyi fensége, I. Ferencz József és megdicsõült királyasszonyunk, Erzsébet életnagyságú képeinek Békés vármegye törvényhatósága tanácskozási termében 1899. évi október hó 16-án történt ünnepélye leleplezése alkalmából.) Gyula, Dobay János, 1899. Emlékbeszéd Erzsébet királyné fölött. (Mondotta a kassai királyi jogakadémia 1900. évi november 19-én tartott ünnepélyén Dr. Baintner Hugó nyilv. R. tanár.) Kassa, 1902. Emlékkönyv az erdélyi irodalmi társaságnak Erzsébet cs. és apost. Királyi felsége emlékezetére (1898. év október 2-án tartott gyászülésérõl). Kolozsvár, 1898. A királyné emlékét a magyar képviselõház az 1898. évi XXX. törvénycikkben örökítette meg. „Õ császári és királyi Felségét, Erzsébet királynét, a Mindenható kifürkészhetetlen akarata elszólítván az élõk sorából: a törvényhozás a megdicsõültnek emlékét a következõkben örökíti meg:

124

A MAGYAR HABSBURG – SZÜKSÉGLET, LEHETÕSÉG ÉS VALÓSÁG 1. § Hõn szeretett dicsõült Erzsébet királynénknak, a haza jótevõ Nemtõjének, a nemzet hálájával és kegyeletével õrzött áldott emlékét törvénybe iktatja. 2. § Elhatározza, hogy a megdicsõülthez méltó emlék – az önként megindult országos adakozás útján begyûlõ összegek felhasználásával – állíttassék fel az ország fõvárosában s e végett a szükséges intézkedések országos bizottság közremûködése mellett haladéktalanul tétessenek meg. 3. § A tett intézkedésekrõl, azok eredményérõl s az emlék ügyérõl általában az országgyûlés mindkét házának minden év végén jelentés teendõ mindaddig, míg az emlék tettleg felállítva nem lesz. 4. § E törvény kihirdetése után azonnal életbe lép s végrehajtásával a ministerium bízatik meg.” 60 A törvény intézkedett a szobor felállításáról, de a történet nagyon is elhúzódott. Rövid összegzésként RAJNA Györgyöt idézem (lásd RAJNA 201–202. o.): „Az 1898. XXX. Tc. mondta ki az emlékszobor felállítását. 1900-ban Széll Kálmán terjesztett be elhelyezési tervet. PÁLYÁZAT: 1900. II. 24. pályázatot írtak ki, melyre 18 mû érkezett be, de kivitelezésre egyik sem volt alkalmas. Pályáztak: Mátrai Lajos György, Margó Ede, Telcs Ede, Zala György. 1902. V. újabb pályázatot írtak ki. 25 pályamû érkezett be. Kivitelezésre nem voltak alkalmasak. Újabb szûkkörû pályázatot írtak ki. 1909-ben emlékmû-elhelyezési pályázat a várba, majd újabb a Szt. György térre. 1913-ban újabb pályázaton Telcs Ede, Zala György, Róna József, Lajta Béla, Szentgyörgyi István vettek részt. 1919-ben ötödik pályázat. 1920. X. elfogadják a Zala-Hikisch féle tervet. 1922-ben elhelyezési javaslat a Margitszigeten, 1925. újbóli várbeli elhelyezési javaslat. SZOBRÁSZ: Zala György, építésze Hikisch Rezsõ, díszitõ szobrász Szabó Rezsõ. ELHELYEZÉS: az Eskü téren (ma Március 15. téren) FELÁLLÍTÁS: 1932. IX. 25. LEÍRÁS: kb. 250 cm-es késõ római formaképzésû bronz padon ül a királyné. Görögös templom épület falán ugyancsak Zala György tervezte 6 dombormû volt. 1953. lebontva és Kiscellre majd Sülysápra szállítva.” A szobrot (a görögös háttér nélkül) Budán, az Erzsébet híd hídfõjénél állították fel újból, 1986 végén. A szobor történetéhez: Erzsébet emléke. Dr. Forster Gyula az Erzsébet Királyné emlékszobra ügyében alakított országos bizottságból kiküldött végrehajtó bizottság elnökének jelentése. Budapest, 1907; illetve O. FARKAS Zsuzsa: Az Erzsébet királyné emlékmû pályázat. Városi Gyûjtemény, 16–32. o. 61 A múzeum a II. világháborúban elpusztult, illetve nem teremtettek újat helyette. Lásd SZALAY Imre: Az Erzsébet királyné emlékmúzeum. Budapest, 1907. 62 Tanulságos felidézni a Budapest teljes utcanévlexikona c. kiadvány (Budapest, 1998) néhány, Erzsébetrõl elnevezett közterületrõl szóló részét. Erzsébet királyné útja (XIV. ker. Zugló): „Maga a zuglói utca tehát a Liget születésekor alakult ki, elszakadva addigi elõzményeitõl. Nevet azonban csak jóval késõbb kapott, s bár erre pozitív adat nincs, valószínûleg a királyi pár 1867-es megkoronázásakor, amikortól a nemzet hivatalosan is kibékült a dinasztiával. Eleinte csak Erzsébet útnak nevezték, s minden utcánk titkának tudósa, Schmall Lajos szerint 1879-tõl mondják és jegyzik Erzsébet királyné útjának. A ma zuglói fõútvonalnak számító Erzsébet királyné útja azon útvonalak közé tartozik, amelyek neve fennállásuk korszakaiban mit sem változott. Ezt a kitartó egyöntetûséget csak a türelmetlen rendszerváltásban tobzódó Tanácsköztársaság rövid hónapjai törték meg. Kun Béláék Zrínyi Ilonáról nevezték el az utat, nem szívelvén a királyokat és rokonságukat. Zrínyi Ilona érdemessége persze tulajdonképpen szintén megkérdõjelezhetetlen. Azt kell mondanunk hát: az volt a baj, hogy éppen Erzsébet királynéval versenyeztették. Történelmi és utcatörténelmi okokból is csak vesztes lehetett.” (135. o.) Erzsébet tér (V. ker. Belváros): „1854-ben kiköltözött innen a piac, s 1857-ben újabb javaslat született: Conrad Gusztáv polgármester vetette fel az ötletet, hogy Haynau utódját, Albrecht fõherceget illene megprezentálni ezzel a szép tér-

125

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM rel. Maga a fõherceg figyelmeztette a buzgó tanácsbelieket, hogy elõbb talán az uralkodópárt illene megtisztelni… Így lett ettõl az évtõl Erzsébetnek – és Ferenc Józsefnek szintén – térneve is Pesten. Egészen 1946-ig, amikor Sztálin, majd 1953-tól Engels – az 1990-ig tartó hosszú átmenet idejére – ki nem ütötte a királynét a nyeregbõl.” (134. o.) Ma ismét Erzsébet tér. Erzsébet körút (VII. Erzsébetváros): „Három éven át habozott a magyarok körében igen népszerû Erzsébet királyné, a már sokkal kevésbé kedvelt Ferenc József felesége, hogy hozzájáruljon az akkor már hét éve névtelen budapesti hetedik kerület polgári körének kezdeményezéséhez, hogy tudniillik a fõvárosnak ezt a Terézvárosból kivált részét róla nevezzék el. A kezdeményezés ugyanis 1879-es keletû, a királyné pedig csak 1882-ben járult hozzá az ötlet kivitelezéséhez, amit a fõváros fõvárosi közgyûlése szentesített. Azaz 1882 februárjától kezdve nevezik a fõváros hetedik kerületét hivatalosan is Erzsébetvárosnak. És gyakorlatilag ugyanettõl az idõponttól kezdve hívják így eleink Budapest leghosszabb útjának, a Nagykörútnak azt a szakaszát, amely a városrésszel találkozik, határtól határig, a Király utcától a Rákóczi útig. Ez az elnevezés az elõadottakon túl azért is logikus, mert a körút többi szakasza is Habsburg uralkodók nevét viselte akkor, s jórészt ma is (Ferenc, József, Teréz, Lipót – ma Szent István – körutak). 1950-ben »keresztelték át« azután Lenin körútra – összevonva a Teréz körúttal. Ez utóbbi szintén Lenin nevét kapta, annak a nagyszabású akciónak a keretében, amely a fõváros közterületein végrehajtotta a kurzus által már korábban is követelt »rendszerváltást«. Eredeti nevének rehabilitációjára újabb negyven évet kellett várni. Budapest közgyûlése 1990. június 18-i ülésén döntött úgy, hogy a Körútnak ezt a szakaszát nevezzék újra Erzsébet körútnak, helyreállítva ezzel az eredeti névrendszer logikáját, amely a körutat a városrészek szerint szakaszolta, s azok nevével jelölte.” (133. o.) Megjegyzendõ, hogy a fõváros két hídját nevezték el az uralkodópárról. Az egyik híd 1896-ban lett kész, és Ferenc József nevét kapta, a másik 1903-ban készült el, és a meggyilkolt királyné nevét viselte. A II. világháborúban mindkét híd elpusztult. A Ferenc József hidat 1946-ban Szabadság híd néven adták át újból a forgalomnak, s az 1990-es nagy visszakeresztelési hullámban is meghagyták ezt a nevet. Az Erzsébet híd is – más formában – újjáépült, de csak 1964-ben. Természetesen itt nem változtattak az eredeti néven. 63 Erzsébet szabadságvágyáról éppúgy tanúskodnak költeményei, mint levelei. Lásd TOLNAINÉ KISS Mária (szerk.): Kedves Idám! Erzsébet királyné, Ferenc József, Andrássy Gyula és Schratt Katalin levelei Ferenczi Idához. Budapest, 1992. 64 Pontosabban szólva: Ferenc Józsefrõl életében sok mindent elneveztek, de 1945 után mindent átkereszteltek, és a kommunizmus összeomlása után sem változtattak ezen.

126

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC

A

magyar szimbolikus politika tartós, konszolidált keretek közötti rögzülése a kiegyezés után következett be. A kiegyezés, illetve az a politikai rendszer, ami a kiegyezéssel létrejött, azonban nemcsak a rögzülésre, hanem a szimbolikus politika mûködésének, tartalmi sajátosságainak kialakulására is komoly hatással bírt. A kor politikai struktúrája megteremtette azt a diskurzust, ami a ’48-asságot esztétizálta. Az úgynevezett „közjogi ellenzékiség” – tehát a kiegyezést egy esztétizált, kifényesített 1848-asság nevében bíráló ellenzék – hangnemet, beszédstruktúrát alakított ki, és képessé vált arra, hogy jószerivel az elsõ világháborúig uralja a közbeszédet. Miközben a tényleges hatalom az 1867-ben megszabott koordináták között mûködött – és csak így tudott mûködni –, aközben az esztétizált ’48-asság mintegy párhuzamos spirituális és egyben virtuális hatalmi helyzetre tett szert. Mindez alapvetõen befolyásolta mind a kiegyezéshez nevével és politikai tevékenységével hozzájáruló Deák Ferenc mûködését és megítélését, mind magának a kompromisszumnak a kontextualizálását. Eddig – mind a Kossuth-kultusz, mind a „magyar Habsburg” kérdése okán – fõként a szimbolikus politikai mezõ koordinátáiban mozgott az elemzés. Most, ebben a fejezetben az elemzés szempontját megváltoztatom: a „másik történelem”, a szimbolikus politika helyett az „egyik történelem”, az úgynevezett „reálpolitikai” mezõ koordinátáit teszem elsõdlegessé. Teszem ezt azért, hogy más oldalról bizonyítsam: mi volt a szimbolikus politika funkciója, miként vált egyfajta alternatív historiává. 1867. március 30-án a magyar képviselõház az általános vita után elfogadta a közös ügyi javaslatot. A parlamenti szabályok szerint ezzel megnyílt az út a részletes vita elõtt. Az általános vita végszavazási eredménye alapján immár bizonnyal állítható: a részletes vitát s az uralkodói szentesítést követõen érvénybe lép az a törvény, ami az 1867. évi törvények sorában a XII. törvénycikk lesz. Az 1867. évi XII. tc. hivatalosan „a magyar korona országai és az õ Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó kö1 zös érdekû viszonyokról s ezek elintézésének módjáról” szól. Az utókor egyszerûen ki2 egyezésnek hívja, a kortársak inkább a „kiegyenlítés” kifejezést alkalmazták rá. Meg3 születése pillanatától politikai, majd késõbb intellektuális viták tárgya lett. Ereje nagynak bizonyult, hiszen 1918-ig megszabta Magyarország helyzetét, illetve a Habsburg Birodalom belsõ berendezkedését, s az országon belül belpolitikai osztóponttá vált. An-

127

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM nak ellenére, hogy létrejötte körül jó néhány jelentõs s – utólag nézve – kevésbé jelentõs politikus bábáskodott, egykorúan és ma is Deák Ferenc nevéhez kötõdik. Deák és a kiegyezés összetartozókká váltak. A korabeli és a késõbbi megítélés nem téved: jogosan párosul egymáshoz a név és a politikai mû. Nem valószínû, hogy a kiegyezés létrejöttérõl olyan új információkhoz jutnánk, ami ezt a tudásunkat megkérdõjelezné. A történetírás e téren sok munkát vég4 zett – a kiegyezés genezisét illetõen igazából nincs „hiányzó láncszem”. Más országokban megbúvó követjelentésekbõl, itt-ott lappangó feljegyzésekbõl, naplókból talán még elõkerülhet egy-egy delikát eseménytörténeti részlet, de a kép aligha módosul. Természetesen az optika azt is eredményezi, hogy Deák politikai életmûvébõl a kiegyezés sokszor túl hangsúlyossá vált. Az utóbbi idõszak történetírása sokat tett azért, 5 hogy a sokrétû politikai életmûrõl alkotott képünk kiegyensúlyozottá váljon. A kiegyensúlyozottság azonban nem csökkenti Deák és a kiegyezés összefonódásának históriai erejét, illetve az életmûben elfoglalt helyét. Mindezek alapján én nem kívánok foglalkozni a kiegyezés, illetve Deák tevékenységének eseménytörténeti elemzésével, s adottnak, nem bizonyítandónak, hanem bizonyítottnak, illetve igazoltnak tekintem azt, hogy Deák és a kiegyezés összetartozik. Másfajta kérdésre keresem a választ. Mi tette Deákot alkalmassá arra, hogy kiegyezõ politikus legyen? S mi tette a kiegyezést alkalmassá arra, hogy Deák azt felvállalja? S végül: mi lett a kiegyezés, illetve Deák helye a magyar szimbolikus politikában? Magától értetõdõ, hogy a válaszok közvetve arra is utalnak, ami a kiegyezés helyét, szerepét, értékelését s a politikai-történelmi felelõsség problémáját jelenti.

DEÁK Deák Ferenc a korabeli Magyarország professzionális politikusa volt. A látszólag egyértelmû mondat magyarázatra szorul, méghozzá legfõképpen a professzionalitás fogalma. Az 1830-as évektõl az 1870-es évekig tartó idõszak a magyar politika részleges, ámde minõségi átalakulását hozta. Egyfelõl változatlanul megmaradtak a honi politikai élet szerkezeti keretei (megyegyûlés, országgyûlés, kisközösségi formák, azaz kaszinók, egyletek), másfelõl azonban megváltozott legitimációs bázisuk. 1848-tól a honi politika mûködési elvévé vált a népképviselet, ami a korabeli európai realitást figyelembe véve ráadásul viszonylag magas arányú választói jogosultságot vezetett be. Következõleg a politikusnak részben másoknak kellett megfelelnie, mint addig. Hangsúlyozom: csak részben, hiszen az 1848-ban bevezetett választójog teljes egészében tartalmazta a régi szerkezet szavazóit, s ezek a csoportok statisztikai súlyuknál jóval nagyobb mértékben 6 szabták meg a politizálással szembeni elvárásokat, követelményeket. A folyamatot erõ7 sen befolyásolta az is, hogy a sajtó, a nyilvánosság szerepe jelentõsebb lett. A Pesti Hír-

128


Bögre Deák Ferenc arcképével

129

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM lap az 1840-es évek elejétõl közvélemény-formáló erõvé vált, s a sajtótörténet tanúsága szerint a sajtószabadság – különösen 1867 után – erõsen befolyásolta a politikus lehetõségeit, hatókörét. Mindazonáltal az 1860-as, 70-es évekre még nem következett be sem a bulvársajtó áttörése (ez majd csak az 1890-es években lesz meghatározó), sem a sajtó politikusokat buktatni és teljességgel kikoptatni képes szerepvállalása. Van tehát változás itt is, de még nem teljes, csak részleges. Mindebbõl az következik, hogy a magyar politika, illetve politikus professzionalitása többféle variációban is megjelenhetett. Létezett egy olyanfajta professzionalitás – nevezzük az egyszerûség kedvéért tradicionálisnak –, ami tökéletesen elsajátította a feudális politikai szerkezet mûködési mechanizmusait, kezelte azt. Beszédmódjában a rendies politika jogi nyelvezetében szólalt meg, az évszázadosan rögzült gravaminális politika retorikai és tartalmi készletét használta. Nem a gyors politikai reakciókban, hanem a szükséges formák maradéktalan betartásában volt érdekelt. Kiválóan szót értett a honi politika szociológiai és nemzeti bázisát megtestesítõ megyei világgal, a diétát a megyei erõviszonyoknak megfelelõ módon kezelte, s tulajdonképpen teljesen érdektelen volt mind az úgynevezett „közvéleménnyel” szemben, mind a nemzetközi horizont iránt. Politikai mûveltsége a Corpus Juris fikciókkal teli világából merítkezett, de mivel ez adta a diskurzus nyelvét, korlátoltsága éppen hogy nem volt feltûnõ. A részletes, ámde minõségi jellegû változások azonban megteremtették egy másfajta professzionalizmus lehetõségét is, amit megint csak az egyszerûség kedvéért nevezzünk modernnek. A modern professzionalizmus elsõdleges jellemzõje, hogy maximálisan használta a részleges változások által felkínált eszközöket és közeget. A sajtó révén igyekezett megvalósítani azt, hogy ne az intézményes formákon belül, a formák által diktált idõritmusban politizáljon. Ellenkezõleg: viszonylag gyorsan bocsátott ki üzeneteket, a célcsoport csak részben felelt meg az intézményes politikán belüli körnek, s megpróbálta nem követni, hanem tematizálni a közbeszédet. Célja a közbeszéd uralása volt, ami annyit tett, hogy nyelvileg is kilépett a jogi normavilág által diktált beszédkeretbõl. Ha a sors, a kényszer vagy éppen a lehetõség úgy hozta, akkor politikai üzeneteit kivitte a tanácsko8 zótermekbõl, és közvetlenül szólította meg a felkínálkozó társadalmi közeget. A tradicionális professzionalizmus kiválóan megfelelt a feudális jellegû politizálás igényeinek, a modern professzionalizmus inkább 1848–49-ben kapott teret, illetve némi metamorfózissal az 1867 utáni, kiforrott dualista idõszakban tudott inkább érvényesülni. Az a magatartás, ami a részben változó idõszakhoz idomuló professzionalizmust feltételezte, a tradicionalizmus és modernitás keverékébõl állt elõ, méghozzá úgy, hogy a tradicionális elemek túlsúlyban voltak. Megítélésem szerint Deák a különféle professzionalizmusok tradicionális túlsúlyú keveréke volt, s ez különösképpen alkalmassá tette a kiegyezés magyar megvalósítójának szerepére. Politikai szocializációja, mentális és szociológiai kötõdésrendszere a hagyományos 9 megyei politizálást számára otthonos közeggé tette. Nyelvi világa, képzettsége kiválóan

130

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC alkalmassá tette arra, hogy rendelkezzék a feudális politizálás minden szükséges kellékével, különösképpen a Corpus Juris szinte bámulatos mértékû ismeretével. Testes alkata kizárta a kapkodó sietséget, a formatartással az idõt lelassító ideálnak felelt meg. Stílusa sokkal inkább az intézményrendszeren belül, mintsem az azon kívül politizálóknak szólt. Úgy is mondhatnám, hogy népszónoki képességekkel nem rendelkezett. Megfontoltsággal párosult toleranciája – s ez is a professzionalizmus része – alkalmassá tette arra, hogy együtt tudjon mûködni a saját kora változásai mentén megjelenõ különféle professzionalizmusokkal, sõt azokkal is, akik totális amatõrként mozogtak a politikai színtéren. Amikor vagy a tradicionális, vagy a modern professzionalizmus kezdett el szinte kizárólagos erõvel dominálni, akkor inkább visszavonult, mintsem konfliktust vállalt. 10 (Így volt ez egyfelõl 1843-ban , illetve másfelõl 1849 elején.) Mindez azonban csak annyit tesz, hogy Deák rendelkezett valamivel, de ez még semmit sem mond arról, hogy az adott politikai professzionalizmusnak melyek voltak a szerep beteljesítésére alkalmas strukturális-tartalmi elemei. Itt a véletlenszerû és tudatosan felépített tényezõk együttesét érdemes számba venni: az magától értetõdõen véletlenszerû, hogy egy közpolitikai aktus megvalósításának lehetõsége és a lehetõséget részben kimunkáló, részben megvalósító személy érett biológiai léte egybeesik. Deák 1803-ban született, 1865-ben, amikor Adalék a magyar közjoghoz címû írása, Húsvéti cikke, illetve „májusi programja” megjelent, hatvankét esztendõs volt, s ez bizony akkor tekintélyes életkornak számított. Az életkor tehát önmagában is respektust biztosított. A véletlenszerû elemnél azonban fontosabb volt az életút, a személyiség, illetve a személyiség által képviselt politikai tartalom. Az „Öreg” igazi tekintélyét nem pusztán az életkor, hanem a politikai múlt bizto11 sította. Reformkori szerepvállalása, 1848-as minisztersége, a neoabszolutizmus idején tanúsított magatartása. Mindegyik elem szervesen illeszkedett a tradicionális professzionalizmus világába. Ugyanakkor Deák a reformkortól kezdve olyan érvelési stratégiát alkalmazott, ami a feudális törvényekbõl mintegy „levezette” a liberális politikai berendezkedés kívánalmait. Azaz tartalmilag egy nagyon is modernnek számító politikai professzionalizmusra nyitott érvelést választott, úgy, hogy soha nem sértette a hagyományos diskurzus kereteit, formáját. Mindez azt jelentette, hogy a régi és az új összezárkóztatása a szervesség jegyében történt, mintegy a szerves fejlõdés világképét sugallta. Ahol egyébként hiányzott a szervesség kibontásának, érvelési módjának a lehetõsége, ott a természetjoghoz folyamodott, s ha ez szükségesnek látszott, attól sem riadt vissza, hogy a 12 politikai álláspontot a kereszténység általános kulturális normáiból vezesse le. Az életút és a szervességet, természetjogot, illetve kulturális normákat politikai véleménnyé formáló beszédtartalom összhangja Deáknak megadta az elvszerûség auráját, hozzátársította ezt az értéket. Az elvszerû, fõként tradicionális professzionalizmus feldúsult a modern professzionalizmus tartalmi-politikai állításaival: Deák az elvi alapon ál13 ló, de a napi gyakorlatban is mozogni képes liberális megtestesítõje lett. Az elvek napi

131

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM politikai mûködtetése csak kompromisszumosan lehetséges – ez minden érdekbeszámításos politika alapja. A magyar liberálisok reformkori, majd 1848-at is egy ideig jellemzõ politizálása hangsúlyosan érdekbeszámításos politizálás volt, éppen ezért kifejezetten érdekelt volt a kompromisszumos megoldások mûködtetésében. Segítette õt ebben az anekdotikus megfogalmazásokban is kifejezésre jutó pragmatizmusa, ami mindig azt kereste, hogy miként lehet az elvek megtartásával a problémát megoldani úgy, hogy lehetõleg a legkevesebb érdek sérüljön, s lehetõleg a legkisebb elégedetlenség maradjon meg. Példaértékû e tekintetben az, ahogy 1839. februári bécsi tárgyalásain eléri Wesse14 lényi börtönbüntetésének felfüggesztését. De hasonló – noha más helyzetre vonatkozó – magatartást tanúsít Széchenyi és Kossuth vitájában éppúgy, mint az Ellenzéki Nyi15 latkozat megformálásakor. Nem konfliktust, hanem megoldást keres, nem elvet áldoz, hanem elvet gyakorlatiasan érvényesít. Nem teoretikus deklarációban, hanem az általa vallott értékek politikai érvényesítésében érdekelt. Amikor pedig érzékeli, hogy nincs elvszerû kompromisszumra lehetõség, illetve a szervesség, a szerves fejlõdés ilyen-olyan ok miatt nem érvényesíthetõ, akkor visszavonul, vár. Alkatának megfelelõen nem sietteti az idõt, hanem figyel, és gazdálkodik vele. A tradicionális professzionalizmus, a politikai múlt nyomatéka, a modern professzionalizmus tartalmi vonulata, az elvszerû pragmatizmus, a szerves fejlõdés képviselete már sok, de még nem elég. Mindez akkor éri a legtöbbet, ha hiteles. A hitelesség értékét az erkölcsi súly biztosítja. Az, hogy az adott politikai közösség hajlandó-e a magatartást, a nézeteket nem pusztán politikai számításként, hanem meggyõzõdésként, hiteles meggyõzõdésként elfogadni. Deák e tekintetben tökéletesen teljesítette a kívánalmakat – politikai szerepéhez a teljes erkölcsi legitimitást társította. Nem lehetett azt mondani, hogy döntéseit, véle16 ményét kitapintható személyes érdek motiválja. Anyagi függetlensége erre kevés garancia lett volna. Sokkal fontosabb volt, hogy a politikai küzdelem céljával, a hatalommal, illetve a megnevezhetõ pozíciókkal szemben következetesen távolságtartó magatartást tanúsított. Ha kellett, lemondott a képviselõségrõl. Ha nagyon kapacitálták – mint 1848-ban –, akkor ment, sõt miniszteri pozíciót vállalt, de határozottan érzékeltette: nem õ akarta, hanem õt akarták. Az anyagi haszon motívumát távol tartotta magától, a pozíciókeresés gyanúját következetesen képes volt elhárítani. Erkölcsi reputációt szerzett magának, ami viszonylag közismertté is vált, hiszen a magyar politika jól átlátható és behatárolható körben mûködött, így aztán a személyesség gondoskodott arról, hogy a jó és a rossz terjedni tudjon, és az emberek nehezen titkolhassák el erkölcsi esendõségüket. Mindezek alapján bizonyos értelemben elesik az az érv, hogy a versenytársak hiánya juttatta Deákot a megegyezõ politikus kulcshelyzetébe. Megközelítésem alapján igazából nem is lehetett volna jelentõsebb kihívója, hiszen a professzionális kritériumok alapján a Széchenyi-féle magatartás ebben a kontextusban erõsen amatõr (nyelvileg sincs különösebb kapcsolata a megyei politizálás világával, azzal a közeggel, ami nélkül Magyarországon nem lehet politikát csinálni), az Eötvös-féle teoretikus megközelítés

132

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC szintúgy, a Kossuth-modell pedig sokkal inkább a modern, mintsem a magyar közegben még uralgó tradicionális professzionalizmusnak felelt meg. Az arisztokrácia soraiból jövõ, az intézményes politizálás honi tradícióit kevéssé kezelni tudó viselkedés pedig érdekérvényesítõ erejében volt kisebb politikai értékû. Megítélésem szerint tehát a Deák által megtestesített politikai magatartás tendenciájában megfelelt egy részlegesen, ámde minõségi elemekkel dúsultan változó politikai korszaknak. Deák ebben az értelemben volt a korabeli Magyarország professzionális politikusa. Következõleg nyilvánvaló az is, az õáltala képviselt professzionalitás könnyen háttérbe szorul, ha csak a hagyományos vagy csak, illetve fõként a modern professzionalitás kerül elõtérbe. Deák tudta, ismerte saját professzionalizmusának korlátait, ezért ütemkésések nélkül vonult háttérbe, ha ezt a helyzet úgy kívánta. Mindez egyfelõl jelezte határait, másfelõl – az életutat tekintve – egyfajta politikai tõkefelhalmozást jelentett. Kétséges, illetve biztosan nem tudható volt: valaha is alakul-e úgy az élet, hogy a felhalmozott politikai tõke, a modernista tartalmú tradicionalizmus átváltható elsõ osztályú politikai tetté váljék. Ami nem volt tudható, az 1867-re bekövetkezett.

A KIEGYEZÉS A kiegyezés a történelmi-politikai belátás eredménye és konstrukciója volt. Három felismerés ért össze egy politikai tettben: 1. Az európai politikában nincs oly számottevõ erõ, ami a Habsburg Birodalom szétverésében lenne érdekelt. 2. A birodalom tartós belsõ stabilitása nem biztosítható az egységes, abszolutisztikus államberendezkedéssel. 3. A magyarok csak a birodalmon belül találhatják meg saját érdekérvényesítõ lehetõségeiket. A felismerés, illetve a belátás szó annyit tesz, hogy a megelõzõ idõk eseményeibõl, történéseibõl le kellett vonni a megfelelõ következtetéseket, ami egyáltalán nem volt könnyû feladat, hiszen a különféle résztvevõk sok esetben saját vágyaik mentén képzelték és értelmezték a világot. A birodalom a XIX. században, a kiegyezésig terjedõ idõszakban négyszer került olyan kihívás elé, ami akár a létét is kétségbe vonhatta. 17 Az elsõ krízist a napóleoni háborúk okozták. Ausztria mind a hat Napóleon-ellenes koalíciónak tagja volt, az akkori háborúk több mint másfél évtizedes történetében mintegy kétmillió lakosát mozgósította, illetve küldte harcba. Annak ellenére, hogy öt koalícióban vereséget szenvedett, végül is a franciákkal szemben gyõztes európai összefogás honorálta Ausztria kitartását. A háborúkat lezáró európai rendezésrõl szóló kongresszust nem véletlenül tartották Bécsben, s a szent szövetségi európai rendszer kialakí-

133

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM tóinak egyik fõszereplõje az a Metternich volt, aki a Habsburg Birodalom kancellári tisztét töltötte be. Gondoskodott is arról, hogy stabilizálja Ausztria nagyhatalmi állását. A napóleoni háborúk nem Ausztria megrendülésével, hanem megerõsödésével zárultak. A Habsburg Birodalom létét is megkérdõjelezni képes második krízist az 1848-as forradalmak jelentették. A nemzetállami követelések irányába elmozduló liberális mozgalmak többszörös veszélyt jelentettek, hiszen nemcsak a birodalom feldarabolódásának, hanem a dinasztia eltûnésének lehetõségét is magukban hordozták. A bécsi forradalom energiái viszonylag hamar kimerültek, a prágai forradalom alig egy hét alatt véget ért 18 – jószerivel egyedül a magyar forradalom jelentette a legnagyobb válságforrást. Az 1833-as mönchengrätzi szerzõdésre hivatkozva a birodalom létének biztosításához az orosz segítséget is igénybe vették – miközben Franciaország és Anglia egyaránt érzékeltette, hogy nem érdekük Ausztria felbomlása. Ma már szinte bizonyosan állíthatjuk: a Habsburgok orosz segítség nélkül is úrrá tudtak volna lenni a szétszakadással fenyegetõ veszélyen. Az a tény, hogy mégis igényt tartottak a cár segítségére, arra utal, hogy rendkívül komolyan vették a belsõ bomlás veszélyét. Az mindenesetre megnyugvással tölthette el õket, hogy ismételten kiderült: a korabeli európai nagyhatalmak egyike sem kívánta a Monarchia szétesését. Így aztán a második nagy krízist is leküzdötték, s egy olyan korban stabilizáltak egy dinasztikus, soknemzetiségû birodalmat, amikor látszólag minden a nemzeti alapú újragondolásról szólt. A harmadik nagy krízishelyzetet az olasz egységmozgalom jelentette. A hosszan elhúzódó politikai – és katonai – mozgalom erõteljesen érintette a Habsburg Birodalom státusát, hiszen az északolasz tartományok elvesztését jelenthette, s lökést adhatott a bi19 rodalmon belüli levert nemzeti mozgalmaknak is. Ráadásul az olasz egység – legalábbis Ausztriával szemben – nemzetközi támogatásra is lelt, hiszen Franciaország (nem önzetlenül) komoly segítséget nyújtott a felkelõknek. Az 1850-es évek végére fegyveres konfliktusig jutó folyamat Ausztria vereségével, az olasz tartományok elvesztésével végzõdött. De… De nem járt a birodalom szétesésével – ami persze súlyos csalódást okozott a harcra és álmodozásra kész magyar emigrációnak. Franciaország gyorsan lezárta a konfliktust, megszerezte Savoyát és Nizzát, s a maga részérõl III. Napóleon nyilvánvalóvá tette: Ausztria szükséges az európai nagyhatalmi struktúrában. Az újabb krízis területvesztéssel járt, de egyben megint csak nyilvánvalóvá tette, hogy egyrészt a korabeli nemzetközi rend szempontjából fontos a birodalom léte, másrészt a Habsburg Monarchiának van oly erõs belsõ konzisztenciája, ami létét belülrõl sem kérdõjelezi meg. 20 A negyedik nagy krízist a német egység problémája jelentette. A porosz–osztrák vetélkedés tétje oly nagy volt, hogy fegyveres konfliktushoz is vezetett. Az 1866-os königgrätzi osztrák vereség egyértelmûvé tette, hogy a porosz vezetésû „kisnémet” megoldás érvényesül. De ugyanakkor az is egyértelmû lett, hogy a gyõztes Poroszország nem kívánja Ausztria felbomlását, hiszen a Habsburg Birodalomban késõbbi potenciális szövetségesét látta. Megint csak bebizonyosodott, hogy Ausztria léte nemzetközileg megkérdõjelezhetetlen érdek.

134

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC Akár a hatalmi egyensúly fogalmában gondolkozó brit külpolitika, akár a cári Oroszország állagõrzõ külpolitikai felfogása, akár a német–francia vetélkedés szemszögébõl nézzük a Habsburg-államalakulatot, védte õt a nemzetközi érdekek rendszere. De mindez kevés lett volna, ha a birodalom nem lett volna képes a krízisekbõl olyan tanulságokat levonni, amelyek belsõ stabilitását valahogy ne garantálták volna. Azaz: ha nehézkesen is, ha néha akadozva is, de minden nagy krízist követett valamilyen belsõ korrekciós kísérlet. Ezek a belsõ korrekciók pedig kivétel nélkül azt a célt szolgálták, hogy a birodalom konzisztenciája megmaradjon, új energiákat, stabilizáló pontokat szerezzen. A napóleoni háborúk után a központi hatalom és a rendies struktúra sajátos egyensúlyát érvényesítették, ami kétségkívül jelentõs változás volt a XVIII. századi abszolutisztikus gyakorlathoz képest. Ez a folyamat már a francia forradalmat követõen, II. József halála után elkezdõdött, s a metternichi rendszer stabil módon mûködtette tovább, mintegy állandósuló politikai gyakorlatként, 1815-öt követõen. Kétségtelen, hogy a központi és a helyi hatalom együttélése, együttmûködése nem volt konfliktusmentes, de a rendszer – legalábbis a XVIII. századi abszolutizmushoz képest – jelentõs önkorrekción ment át. Az is igaz, hogy ez a rendszer egy idõ után már nem tudta kezelni a polgári átalakulás politikai igényeit, noha a birodalom itt is engedett, hiszen például a magyar átalakulás a békés jelleget így tudta megõrizni. Az 1849 után, a forradalmak leverését követõen berendezkedõ neoabszolutizmus – annak ellenére, hogy a magyar történetírás máig kárhoztatja – megint csak egy olyan belsõ politikai korrekciót jelentett, ami sikeresen segítette a birodalom fennmaradását. Az olasz egységmozgalomra az 1850-es évek végén megint csak belsõ változtatási szándékkal reagált a birodalom vezetése, s ezzel elérte, hogy a megrendítõ erejû külsõ vereség nem tudta a belsõ stabilitást megkérdõjelezni. A német egységmozgalom során elszenvedett Habsburg-kudarc pedig egy olyan belpolitikai változást gyorsított fel, ami minden addiginál jelentõsebb belsõ átalakuláshoz vezetett. Nevezetesen az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésrõl van szó, ami alkotmányos konstituenciát adott a Habsburg Birodalomnak. A radikális kritikusai által oly lenézett Habsburg-hatalom a nemzetközi krízisek tanulságait belsõ politikai változásokban is realizálta. Így nemcsak a külsõ, egyéb nagyhatalmi érdekek, hanem a belsõ stabilitás biztosítása is hozzájárult a Monarchia nemzetközi helyzetének szilárdságához. Annak ellenére, hogy több krízisen is átesett a birodalom, a külsõ érdekháló és a belsõ, hatalmi reagálókészség együttesen sikeresen stabilizálta a helyzetét, óvta létét. A Monarchiát kritikusai, belsõ ellenfelei sokkal inkább látták korhadó, szétesett képzõdménynek, mintsem azt a tények alátámasztanák. A Habsburg Birodalom – szemben a sorra-rendre elhangzó egykorú s a történetírásban is visszatérõ megítéléssel – a XIX. század egyik legéletképesebb intézményének bizonyult. Az életképesség eszköze volt 1849 után az egységes állam képzetét felélesztõ abszolutista gyakorlat. Ez a politikai szisztéma egyfelõl segítette a Habsburg-hatalom saját szempontjai alapján történõ stabilitást, másfelõl azonban csak akkor nyújthatott volna tartós biztonságot a birodalom számára, ha nincs újabb nemzetközi kihívás, illetve ha a

135

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM rendi struktúra utáni nemzeti-politikai közösségképzés gyenge, elfojtható, megszüntethetõ. Kétségtelen, hogy bizonyos XVIII. századi abszolutista tendenciák és az abszolutizmussal elérhetõ „látványos nyugalom” erõsen ösztönzött a módszer alkalmazására, hiszen az a rendi politikai szerkezet, ami Magyarországon megnehezítette az önkényuralmi struktúra, a „Gesamtstaat” mûködését, éppen 1848–49 eredményeként tört szét, számolódott fel. Az erõpolitika, a stabilitásérdek, illetve a korábbi akadályozó tényezõk eltûnése az egységes állam elvont racionalizmusát támogatta. A számítás azonban lekicsinylette a nemzetközi politika által kiváltott válaszkényszer belpolitikai hátterének fontosságát, valamint azt az új típusú közösséget, amit éppen 1848–49 tett visszavonhatatlanná. A nemzet mint új típusú politikai közösség nemcsak identitást jelentett, hanem – s ez reformkori genezisébõl adódott – jogközösséget is. Más szóval szabadságközösséget. A neoabszolutizmus pedig – természetébõl, jellegébõl, lényegébõl következõen – éppen hogy ezt a szabadságközösséget kérdõjelezte meg, méghozzá úgy, hogy egységesítõ politikájával a nemzet kulturális tartalmát is megtámadta. S hiába törtek össze a rendi keretek, a rendi sérelmi politika szocializációs normái nem tûntek el, hanem beleszervesültek az új típusú kulturális és szabadságközösség önvédelmi reakcióiba. 1848–49 után tehát egyrészt adott volt az a tény, hogy a Habsburg Birodalom életképes nemzetközi realitás. Másfelõl a hatalmon levõk ebbõl azt a következtetést vonták le, hogy ha a birodalom léte megkérdõjelezhetetlen tény, akkor belsõ szerkezetében egységessé is tehetik. Magyar szempontból 1848–49 leverése eltérõ következtetésekre ösztönzött, de az abszolutizmus politikai elutasítása nem volt igazán osztó tényezõ. Másként ítélte meg 1848–49-et Kemény Zsigmond, mint Kossuth Lajos. Az abszolutizmussal kapcsolatosan másként reagált a csendben kiváró Deák, mint a dühödt filippikákat író Széchenyi. Mindazonáltal a magyar politikai kultúrában elindult 1848 esztétizálása, amin azt értem, hogy a nemzeti identitás szimbólumává vált – a hozzá tartozó ünneppel, nemzeti színnel. 21 Nemzeti identitáspont lett, s ezzel mintegy kiemelõdött a politikai események sorából. Sõt! Egyfajta nemzeti teljesség megtestesítõjévé vált, ami szinte azonnal szakralizálódott is. „Hõst” és „árulót” teremtett, részben mitologizálódott. Politikai kompromisszivitását kevéssé emlegették, legjobb esetben a „teljességhez” vezetõ út alapjának látták. Az esztétizáló teljesség pedig egy olyan magyar államot anticipált, aminek mércéje a teljes szu22 verenitás kifelé és a magyar hegemónia befelé. A teljes szuverenitás elviseli a Habsburg uralkodó személyét, de nem viseli el a Habsburg Birodalomba való betagoltságot. Azaz: az esztétizált ’48 csak azt nem fogadja el, ami a nemzetközi realitás. A Habsburg hatalmi világkép és a magyar nacionalizmus 1849 után formálódó – fõként a Kossuth-emigráció által artikulált – önmitológiája szöges ellentétbe került. Az egyik a birodalom létét adottságként kezelte, s úgy vette, hogy ez a helyzet feljogosítja az uralom teljességére és korlátlanságára. A másik hajlamos volt a birodalom létét kétségbe vonhatónak tekinteni, s ezért egy olyan nemzeti teljességet céltételezett, ami a teljes külsõ és belsõ magyar szuverenitást célozta.

136

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC A két vízió párbeszédképtelennek bizonyult. Aki itthon másként vélekedett, az jobban tette, ha hallgatott. Lehet ezt passzív ellenállásnak is nevezni, de akkor látnunk kell azt is, hogy ez két irányban volt passzív és ellenállás. A kétféle párbeszédképtelen alapállásból való kimozdulás politikatörténeti folyamata ismert. Éppen Deák szerepének megértése szempontjából azonban érdemes néhány olyan elemet felidézni 1861-bõl, ami jelzi, a tradicionális professzionalitás modern tartalmi elemekkel feltöltekezett politikusa számára mi volt a politikai értelemben követendõnek ítélt magatartási norma. Elõször és legfõképpen a békés párbeszéd igénye. Az országgyûlésen ezért kívánta a felirati formát, hiszen a határozati állásfoglalás tartalmi lényege a párbeszéd kizárása. A párbeszéd a megoldás felé tett elsõ lépés, a párbeszéd kizárása viszont a megoldást ellehetetleníti, a lehetséges változás békés jellegét megkérdõjelezõ reakció. A békés jelleg ugyanis garanciát jelenthet a törvényességre, a merev elutasítás viszont konfliktusgerjesztõ. Deák állásfoglalása tárgyalásorientált, békés és konfliktusminimalizáló. Ha mai terminológiában akarnánk fogalmazni, akkor ez egy békés rendszerváltozási igény bejelentése. A békés metódusú rendszerváltás – intenciójában – politikailag kétfelé szól: egyfelõl az abszolutisztikus hatalomnak, másfelõl azoknak, akik ’48 esztétizálásából következõen a konfrontatív keménykedést kísérlik meg erkölcsileg is felmagasztosítani. E tekintetben jellemzõ, hogy miután 1861-ben a deáki alapállás még nem vezetett megegyezéshez, ezért unos-untalan a megegyezési szándék sikertelenségére is reagáló második válaszfelirati javaslata zárópasszusát szokták idézni, ami mintegy dacos rezisztenciaként jelenik meg. Itt Deák arra figyelmeztet, hogy a nemzetnek tûrnie kell, de maga nem 23 mondhat le az alkotmányos szabadságról. Természetesen itt sem arról beszél, hogy harcoljon a nemzet, hanem a tûrést, a türelmet emeli ki, mintegy fenntartva a párbeszéd jövõbeni lehetõségét. Másfelõl azonban a konfliktusgerjesztõk etikai önfelmagasztalását – mesteri módon – saját személyéhez, illetve álláspontjához társítja. A békés rendszerváltás deáki politikai tartalma és metodológiája azonban legvilá24 gosabban az 1861. május 13-i elsõ felirati javaslatából bomlik ki. Miközben a politikai üldözöttek és emigránsok szabadságának visszaállítása mellett szól, egyben jelzi: a „múlt szenvedéseire” „fátyolt vetünk”. Nem kíván az abszolutizmus, az adott hatalom által okozott, elõzõleg elkövetett jogsértésekkel foglalkozni, nem számonkérésben értelmezi a múltat. Nem a felejtést nevezi meg, hanem azt közli, hogy a múltat nem kívánja semmilyen értelemben az adott jelen problémái megoldásának gátjává tenni. A múltat illetõen megmarad az értelmezés, az interpretáció eltérése, de a múltban megélt politikai magatartás nem lehet oka annak, hogy bárkit – az egyik avagy a másik oldalon – szabadságában, életlehetõségében, polgári jogbiztonságában korlátozzanak. Alappillére ez minden békés kibontakozásnak. Természetesen Deák tartalmilag is megjelölte a számára kívánatos célrendszert: parlamentáris rendszer, felelõs minisztérium, esküdtszéki eljárással párosult sajtószabadság, az adó meghatározásának joga, teljes jogegyenlõség. Majd beszéde végén – miután a tematizálással végzett – megtette a pozicionálást is. A radiká-

137

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM lisokkal szemben, akik a keménységet és merészséget hiányolhatták Deákból, felvállal25 ta az óvatosság értékét, hiszen – mint mondta – „köztanácskozásokban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot”. Az óvatosság fõ indoka, hogy „erõnkhöz és helyzetünkhöz van mérve”. S mivel hiányzik a „tetemes erõ”, ezért a merészség, ami a gerincesség és a bátorság értékét kívánja felmutatni, nem más, mint oktalan kockázatvállalás. Ekkor mondja egyik szállóigévé vált mondatát: „Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.” Majd elmondja azt a – sajnálatosan keveset idézett – credót, ami az erkölcsi súlyt is saját, tárgyalásra nyitott álláspontja mellé társítja: „Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idõk alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát… Érzem én itt mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet és életörömöt, annyi boldogságot feldúltak e hazában. De érzem keblemben azon erõt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyûlölni ellenségeinket… Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor… De van egy hû barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb elõttem, kivel én soha nem alkuszom, mert panaszát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinteném és ezen hû barátom: önlelkiismeretem.” 1861 májusában Deák összes addig felhalmozott professzionalizmusa, politikai tõkéje mintegy sûrített, minõségi módon jelenik meg: elvszerûség és pragmatizmus, nyitottság a békés megoldás és zártság, sõt konfrontativitás az erõszakosságra hajló magatartással szemben, erkölcsi erõ és álláspont összezárkóztatása. Az 1848-at esztétizáló felfogással szemben – miközben megértést tanúsít – valójában az érvelhetõ racionalitást helyezi elõtérbe, azaz esztétizálás helyett politizál. A pillanat arra is alkalmas, hogy egy lehetséges kibontakozást – legalábbis magyar oldalról – tematizáljon. Ezenközben saját pozicionalizálását úgy végzi el, hogy a hazafiság szintéziseként jelenjék meg. Ezzel nemcsak a vele egy véleményen levõket célozza meg, hanem azokat is, akik más politikai táborba tartoznak. Az ország szuverenitásának helyébe saját szuverenitását állítja. 1861-ben bekövetkezik az a pillanat, amikor élete során elõször Deák Ferenc lesz a nemzet hangja, a politikai közösség személyi kifejezõdése. Akkor még nem nyílt meg a megegyezés lehetõsége, noha a felismerések egyre inkább kikristályosodtak. A helyzet azonban a deáki professzionalizmust hozta kulcshelyzetbe, s ezt a helyzetet csak erõsítette, hogy 1861-ben még nem gyorsultak fel az események. A szerep és a magatartás rögzülni tudott, anélkül, hogy napi politikai események erodálhatták volna. Egyértelmûvé vált, hogy a magyar ügyben Deák a kulcsszereplõ. Amikor az 1860-as évek közepére a másik oldal tárgyalási szándéka beérett, minden adott volt ahhoz, hogy Deák politikusként elsõrangú politikai tettet hajtson végre. A tárgyalásos, békés rendszerváltás logikája kiválóan megfelelt emberi alkatának, világfelfogásának, politikai értékeinek és metodológiájának. A dolgok menete – cikke a magyar közjogról, a húsvéti cikk, a májusi program, a hozzájuk kapcsolódó háttértárgyalá26 sok – lehetõséget adott mind az elvek kifejtésére, mind a törvényesség értékének pre-

138

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC ferálására, mind az elvszerû kompromisszivitásra. Ráadásul mindez egybeesett Deáknak a szerves fejlõdésrõl vallott nézeteivel, s kizárta az általa nagyon nem kedvelt radikalizmust. A jogállami stabilitás, a liberális elvek mentén történõ berendezkedés tökéletesen illeszkedett Deák politikai életútjához. A kiegyezés folyamata, ritmusa, jellege Deák politikai professzionalizmusának teljes kifutási lehetõséget biztosított. Ilyen helyzet számára addig nem adatott meg. Abban lehetett fõszereplõ, amiben a legjobb volt; azt alakíthatta, amit a legjobban tudott alakítani. Teljesen harmonikus volt Deák és a helyzet találkozása: Deák a helyzetbõl hozta ki a legtöbbet, a helyzet Deákból hozta ki a legjobbat. Deák – s itt már persze a kiegyezés tartalmi elemeihez jutunk el – minden olyan elvet, értéket érvényesített, amit fontosnak tartott. Amirõl – kritikusai szerint – lemondott, 27 az nem is volt sem az õ, sem az ország birtokában. Elérte, hogy az országon belül érvényesüljön a nemzeti hegemónia, méghozzá a kor normái szerinti liberális alkotmányosság keretei között, a jogegyenlõség feltételrendszere közepette. Mellesleg mindezzel konszolidálta az ország felelõs kormányának hatalmát a teljes országterület felett, hiszen a kiegyezés után pár évvel még a katonai határõrvidéknek is polgári közigazgatása lett. Ilyenfajta de facto hatalmat az ország kormányzata sem 1848-ban, sem 1849-ben nem élvezett. Korabeli kritikusai az esztétizált ’48 nevében az ország szuverenitását kérték rajta számon. Azt, hogy Magyarország nem lett független, „önálló” állam. A nemzetközi realitásoknak és a magyarság politikai erejének fittyet hányó kritika azt sem értette meg, hogy Deák miért nem kért többet Ausztria 1866-os königgrätzi veresége után. Míg Deáknak a birodalom veresége azt jelentette – helyesen –, hogy a feljövõ Poroszország sem érdekelt Ausztria szétverésében, tehát garantáltan hosszú távú jelenség a Habsburg Birodalom, addig a kritikusok csak azt olvasták ki belõle, hogy Ausztria gyenge. Természetesen, amikor mérleget készítünk a kompromisszum természetérõl, akkor 28 azt is értékelni kell, hogy a másik fél, Ferenc József mekkora engedményt tett. Õ – habár a teljes állami erõvel rendelkezett – belátta: az abszolutizmus stabilizáló ereje elmúlt. Önmagához képest tényleges elvi engedményeket tett, hiszen elfogadott egy olyan alkotmányosságot, amit az 1850-es években még tagadott. Letett az egységes birodalom koncepciójáról. S ha mindezt figyelembe vesszük, akkor még többnek tûnik mindaz, amit Deák elért. Az 1849 utáni párbeszédképtelen helyzet párbeszéddé, megegyezéssé, békés rendszerváltássá alakult. A birodalom vezetése letett az abszolutisztikusan kormányzott egységes állam koncepciójáról, a magyarok egy része érvényesíteni tudta azt a felismerést, hogy érdekérvényesítésének kerete a Monarchia. A következtetések, a felismerések terén Magyarországon Deáknak fõszerep jutott, amelyben nagyban segítette politikai tõkefelhalmozása, politikai professzionalizmusa. Ugyanakkor Deák mindig is reflexív és önreflexív módon viszonyult saját politikai szerepvállalásához, magához a politika világához. Tisztában volt azzal, hogy a kiegye-

139

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM zéssel politikai alkotópályája csúcsához érkezett – ennek tudatát jól jelzi Kossuth Cas29 sandra-levelére adott higgadt, a nyilvános tevékenységet kihangsúlyozó válasza. Minden további formális politikai vezetõ szerep erodálta volna az addig elért kulcspozícióit, illetve annak személyi hitelességét. Könnyen kerülhetett volna olyan helyzetbe, hogy a formális szerepvállalással kiváltotta volna a személyes érdekeltség vádját. Mindezek alapján az egyetlen logikus magatartást választotta: képviselõ maradt, és ha kellett, érvényesítette informális befolyását. Mindemellett az is nyilvánvaló lett – elsõsorban számára –, hogy az a fajta professzionalizmus, amit õ képvisel, eltûnõ kategória, hiszen a konszolidáltan mûködõ parlamenti üzem, illetve felelõs kormányzat már nem az önlelkiismeretet elõtérbe helyezõ szuverenitás színtere. A fegyelmezett parlamenti kormánytöbbségre támaszkodó felelõs kormányzat elõtérbe helyezi a napi kis kompromisszumokat, a „pártfegyelem” elemeit, és szûk teret hagy a tágabban értelmezett „elvszerûség”, az egyéni eltérések számára. Fokozatos politikai visszavonulása tehát nem valamiféle elvi elhatárolódás volt az általa is létrehozott alkuval, illetve a belõle (is) következõ szerkezettel szemben. Pont ellenkezõleg: annak tudomásulvételét jelentette, hogy az õ professzionalizmusa már elérte a lehetséges csúcspontot, s immár új hangsúlyokkal bíró politizálási metódus következik. Deák soha nem határolta el magát a kiegyezéstõl, ezzel szemben – nem egyszer – jelezte: az új típusú politikai üzemmód már nem teljesen az õ világa. Saját politikai csúcsteljesítményével – paradox módon – siettette önnön politikai professzionalizmusának mulandóságát. Becsületére váljon, hogy tudta ezt.

A MEGÍTÉLÉS PROBLÉMÁI Érdekes módon a magyar politikai-szellemi életben és történetírásban Deák jóval keve30 sebb kritikát kapott , mint politikai fõmûve, a kiegyezés. A jelenséget lehet úgy értelmezni, hogy Deák etikai tõkéjének kamatai az utókorban is érvényesültek, lehet azt is vélelmezni, hogy a kiegyezéssel szembeni kritikai hevület erõsebbnek és lényegesebbnek bizonyult, mintsem a személy történelmi szerepe. Míg a kiegyezéshez való viszony mind a korabeli politikában, mind a történetírásban pozíciókijelölõ hellyel bírt, addig Deák megítélésének kérdése ehhez képest másodlagossá és viszonylag érdektelenné vált. Hajlok arra, hogy az utóbbi a relevánsabb értelmezés. Gondolom ezt azért is, mert a dualizmus több mint fél évszázada alatt a magyar politikai és szellemi élet meghatározó töréspontja a kiegyezéshez való viszony lett, s így a történetírás sem függetleníthette magát ennek hatásától. Persze az megválaszolandó kérdés, hogy miért így történt, pontosabban szólva miért maradt így. Anélkül, hogy teljes értékû válaszra törekednék, szeretnék néhány olyan szempontot jelezni, amelyek a kiegyezés, a „deáki tett” megítélésének problémáit érintik.

140

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC A kiegyezés politikai artikulációja csak elvont elvszerûséget és sok pragmatizmust tudott maga mellé állítani, emocionális azonosulást nem. Ebben jelentõs szerepe volt annak, hogy 1848 esztétizálását nem tudta megtörni, s az így szakralizálódó nemzeti mitológia ellenében megrekedt a gyakorlatiasság szintjén. Talán helyesebb általánosan fogalmazni és azt mondani: a reformkorban sikerült a nemzeti és a liberális értéktételezést egybefogni, de 1867 után nem sikerült a magyar nacionalizmust újrafogalmazni. Az egyik – opponáló – oldalra került a nemzeti artikuláció, a másik – a kormányzati – oldalra került az általában konzervatív kontextusú liberalizmus. A fiktív világból kiinduló és kellõ politikai erõháttér nélküli nacionalizmus a maga tematizálását sikerrel erõltette rá a közpolitikára, miközben tartalmi igényének, a teljes szuverenitásnak a realizálására képtelennek bizonyult. Az, úgymond, „67-es” gondolkodás így nem tudta megszerezni az érzelmi identifikációt, ami viszont liberalizmusának erejét is csökkentette. A nemzeti és liberális értékek találkozása egyre esetlegesebbé vált. Mindazonáltal a rendszer komoly erõtartalékokkal rendelkezett. A fõ politikai energiatartalékot egyfelõl az ország tényleges civilizatórikus fejlõdése, az alkotmányos konszolidáltság és a liberalizmus kifutási esélyei adták. Mindezek együttese az 1890-es évek közepéig-végéig megfelelõ hajtóerõként mûködött: az állam és az egyház szétválasztása, a nõk továbbtanulási lehetõségének biztosítása, a választójog kis korrekciója egyfelõl, a Millennium civilizatórikus reprezentativitása másfelõl jól mutatta, hogy a liberalizmus és a fejlõdésértékek összehangolódása meddig képes eljutni. A liberalizmus és így a ’67-es rendszer kifulladása nem ’67-tel következik be, hanem a századvéggel-századelõvel. Az addigra felgyûlõ problémákat csak egy újrafogalmazott és kellõ hatalmi háttérrel rendelkezõ magyar nacionalizmus lett volna képes úgy-ahogy kezelni – gondolok itt fõként a társadalmi és nemzetiségi kérdésekre. Ez az újrafogalmazás azonban elmaradt, vagy politikailag periferikusan jött csak létre. Azok, akik mindezeket a feladatokat nem tudták félig sem megoldani – s többek között éppen ebben állt az újrafogalmazás csõdje –, vagy belemerevedtek az állagõrzésbe, vagy saját válaszképtelenségüket, politikai impotenciájukat a kiegyezésen verték le, arra terhelték rá. A kiegyezés az „ördögösítés” tárgya lett, az eredendõ bûn forrásaként rögzült. Sokat tett ezért az igaztalan ellenségképzés politikai technikáját páratlan professzionalizmussal alkalmazó Kossuth is, akinek tekintélyére elõszeretettel hivatkoztak itthoni, nagyrészt sekélyes követõi. A követõk ugyanis átvették a ’67 mint az eredendõ bûn tételét, de a Kossuth által vallott liberális demokratizmust már jelentõs részben elmellõzték. A történetírás sajnálatos módon sok esetben hagyta, hogy tárgyának politikai, illet31 ve a korabeli diskurzus logikája eluralja az értelmezés logikáját. Pedig a századfordulóra felgyûlõ feszítõ problémák korlátolt kezelése sokkal inkább az akkori elit, mintsem a kiegyezés vagy létrehozóinak felelõsségét jelenti. * * *

141

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Deák Ferenc az utókor ítéletében jobban járt, mint a kiegyezés. A kiegyezés körüli tematizálásban domináns lett az esztétizált 1848, a nem létezett, fiktív szuverenitás számonkérése, a kompromisszivitással szembeni érzelmileg és logikailag koherensebb hangvétel. Deák szerencsésebb: még életében utcát neveztek el róla, és azóta sem vették 32 el tõle. 1887-ben a Lánchíd pesti hídfõjénél levõ téren szobrot állítottak neki, amely ma is ott áll. Halálakor a parlament emlékét törvénybe iktatta, legújabban a mostanság legnagyobb címletû bankjegyre az õ arcmása került. Emléke inkább tiszteletet, mint érzelmet vált ki, de persze kultusza nincs. Az Kossuthot illeti. (Nem véletlen, hogy a Parlament elõtt 1927-ben felállított és 1952-ben elbontott Kossuth-szobornak Deák mellék33 alakja volt, ami fordítva elképzelhetetlen lett volna.) A fejezetnek – az eddigiekhez képest – „szempontváltó” megközelítése itt ér össze a szimbolikus politika területével, méghozzá eléggé látványosan. Az egyik történelemben, a „reálpolitika” világában a modern magyar történelem legsikeresebb alakja Deák Ferenc. Az 1848 óta napjainkig tartó idõszakban egyetlen magyar politikus sem volt képes egy több mint félszáz (!) évig mûködõ, prosperitást és a magyar nemzeti fejlõdést realizáló rendszer létrehozását elõsegíteni, azt politikailag megalapozni. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy a rendszer elmerevedése sok problémának lett okozója. Kossuth – a magyar történelem egyik döntõ pillanatában – mintegy másfél évig volt hatalmon. Meghatározó politikai örökséget teremtett, de az általa elképzelt Magyarországot nem tudta tartósan mûködõ stabil rendszerré formálni. A szimbolikus politikában azonban fölébe kerekedett Deáknak. A szimbolikus politika sikere erõsebb lett, mint a reálpolitika sikere. Deák születésének 200. évfordulója alkalmából a Magyar Köztársaság kormánya Deák-emlékévet hirdetett, illetve tartott. Az emlékév jól jelezte: Deák személyének tisz34 telete töretlen, ámde kultusza igencsak korlátozott. Az emlékév „üzenete”: „közmeg35 egyezéssel Európába” – ezzel mintegy utalva a belpolitikai béke szükségességére. Az mindenesetre jól érzékelhetõ volt, hogy Magyarországon a realitások alapján álló, alkotmányos elveiben elkötelezett, tisztességében megkérdõjelezhetetlen, kompromisszumra képes politikus megkapja a neki kijáró tiszteletet, de a magyar szimbolikus politika kultuszképzõ és -teremtõ folyamata sokkal inkább kedvezett annak a Kossuthnak, aki levezényelte a nemzeti identitás politikai-érzelmi áttörését, viszont konszolidált mûködési keretet ennek nem tudott biztosítani. A délibáb lett a vonzóbb, s nem a kézzelfogható valóság. A realizálhatatlan következetesség és önmitológia szeretetre méltóbbá vált, mint a kiegyensúlyozott, elvszerû kompromisszivitás. A magyar szimbolikus politika a magyar politikai kultúra meghatározó tartalmi része lett.

142


JEGYZETEK

1 Lásd Magyar Törvénytár 1836-1868. évi törvénycikkek. Budapest, Franklin Társulat, 1896, 333–345 o. A kiegyezés parlamenti vitája nyomon követhetõ az 1865–1868. évi országgyûlés képviselõházának Naplója III. és IV. kötetében. 2 A szóhasználat nemcsak a parlamenti vitában jelenik meg, hanem a korabeli emlékirat-irodalomban, sajtóban, illetve a szinte egyidejû feldolgozásokban. Az emlékirat-, napló-mûfajban figyelemre méltó SZÁSZ Károly: Egy képviselõ naplójegyzetei. Pest, 1866; MADARÁSZ József: Emlékirataim 1831–1881. Budapest, 1883; IRÁNYI Dániel: Megjegyzések Madarász József Emlékirataihoz. Budapest, 1884; Kecskeméthy Aurél naplója 1831–1879. Sajtó alá rendezte: RÓZSA Miklós. Budapest, 1909. A korabeli feldolgozások közül fontos: TOLDY István: Öt év története 1867–1872. Pest, 1872; MÓRICZ Pál: A magyar országgyûlési pártok küzdelmei a koronázástól a Deák és balközép pártok egybeolvadásáig (1867–1872). Budapest, 1892. A korabeli sajtópolémiát feldolgozza: DÁNYI Károly: A Kossuth és a Deák párt hírlapi vitája 1867-ben. Kolozsvár, 1941. 3 A viták egy részét feldolgozza: HANÁK Péter: Historizálás és történetiség a kiegyezés világában. Két részben jelent meg, mindkettõ a Valóság c. folyóiratban, 1973/12. sz. 16–25 o., 1974/12. sz. 11–28 o. 4 A magyar kiegyezési folyamat összefoglaló feldolgozását adja: SZABAD György: Magyarország története 6/1 (1848–1890) kötetében (Budapest, 1979) 695–768. o. Az osztrák oldal áttekintõ és részleges feldolgozása: SOMOGYI Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig (Az osztrák–német liberálisok útja a kiegyezéshez), Budapest, 1976. A nézõpontokat szintetizálóan érvényesíti: KOSÁRY Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Budapest, 1990, 380–434. o. Az újabb összefoglaló feldolgozások az eddig kialakult eseménytörténeti „forgatókönyvhöz” nem tesznek hozzá új elemet, lásd CSORBA László: A 19. század története. Budapest, 2000, 140–185. o. vagy VELIKY János (szerk.): Polgárosodás és szabadságharc (Magyarország a XIX. században). Budapest, 1999. Mindez arra utal, hogy a feltárt tények tekintetében a magyar történetírás nyugvópontra és egyetértésre jutott. 5 Az „utóbbi idõszak” kifejezést az 1970-es évek közepétõl tartó idõszakra értem. 1976-ban jelent meg a Zalai Gyûjtemény 5. száma, ami nem váltotta ki ugyan a korszerû Deák-életrajz 1975-ben, Hanák Péter által a Történelmi Társulat ülésén felvetett hiányát, de nagy lépést jelentett Deák életútjának árnyalt vizsgálata felé. A tizenkét tanulmányt egy teljességre törekvõ bibliográfia egészíti ki. A kötet mintegy lökést adott a Deák-kutatásnak, -értelmezésnek. SZABAD György Deák Ferenc három politikai korszakáról írt tanulmányt (Magyar Tudomány, 1976/11. sz. 675–681. o.). VARGA János Deák-portrét írt (in Ezer év. Arcképek a magyar történelembõl. Szerk.: POZSGAY Imre. Budapest, 1985, 200–211. o.) PAJKOSSY Gábor írása Deákról a Kõrösök vidéke címû honismereti kiadványban jelent meg Erdmann Gyula szerkesztésében, a Békés Megyei Levéltár kiadásában, 1989-ben. A Deák-életút és a Deák-hagyaték „leltárát” adta KÖRMÖCZI Katalin: „…a mi megmarad fordítsa jó czélokra”. Deák Ferenc hagyatéka. Budapest, 1992. Magyarul 1993-ban jelent meg KIRÁLY Béla Deák-könyve. Ezen idõszakban SÁNDOR Pál több tanulmányt publikált Deákról a Századokban és a Történelmi Szemlében. Deák és a kiegyezés címmel 1987-ben jelent meg monográfiája. 1993-tól egyre több publikációval jelentkezett MOLNÁR András a Századokban, a Levéltári Szemlében, illetve a Zalai Gyûjteményben. 1998-ban jelentette meg

143


6 7 8 9

10

11

12

13 14 15 16

Deák Ferenc címû kötetét a Magyar Szabadelvûek sorozatban (Budapest, Új Mandátum Kiadó). Több szerzõ írt a Deák Ferenc, a liberális politikus címû kötetben (Budapest, 1994). MOLNÁR András: A fiatal Deák Ferenc. A felkészülés és a zalai pályakezdet évei 1803–1833 (Budapest, 2003) címû monográfiájában összegezte sokévi kutatás eredményeit. Ugyanõ és DEÁK Ágnes írt közösen teljes pályaképet Deák Ferencrõl (Budapest, 2003). A deáki életpálya egészét vizuális metszetben fogja át: „Zalának büszkesége”. Helyszínek, arcok, események Deák Ferenc életébõl. Zalaegerszeg, 2003. A Zala megyei Deákkultusz feldolgozása: KISS Gábor (szerk.): „Használd a jók benned vetett bizalmát”. Deák Ferenc tisztelete és emlékezete Zala megyében. Zalaegerszeg, 2004. Lásd errõl az Elsöprõ kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. címû könyvemet (Budapest, 1988). A sajtó szerepének változását bõségesen elemzi: KOSÁRY Domokos–NÉMETH G. Béla (szerk.): A magyar sajtó története. II/I. kötet 1848–1867. és a II/II. kötet 1867–1892. Budapest, 1985. Nem ebben a terminológiában fogalmaz – inkább „tömegpolitikáról” beszél –, de ebben az irányban is értelmezhetõ LACKÓ Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája. Budapest, 1977. Errõl tanúskodnak KÓNYI Manó jegyzetei, amelyek az általa összegyûjtött Deák Ferenc Beszédei I–VI. kötet, Budapest, 1903 (a továbbiakban: DFB) kiadványban lelhetõek fel. Egybevág Kónyi szellemével: FERENCZI Zoltán: Deák élete. I–III. kötet, Budapest, 1904. MOLNÁR András: Deák Ferenc és a zalai liberális ellenzék megbuktatása az 1843-as követválasztáson. Levéltári Szemle, XXXVII. évf. 2. szám, 47–59. o.; illetve ugyanõ: „Deák Ferenc nékünk nem királyunk”. Az 1843-as zalai követválasztás anatómiája. In Skandalum. Magyar közéleti botrányok 1843–1991. Összeállította GERÕ András. Budapest, 1993. Érdekes, hogy a történelmi alakjainkhoz tartozó ragadványneveket tartalmazó összeállítás (BALÁZS Margit: A haza bölcse, a bolond gróf és a többiek. Ragadványnevek történelmünkben. Budapest, 2001) ezt nem tartalmazza, mint ahogy az 1861 után Deákra némileg testes alkata miatt alkalmazott „Vastag” kifejezést sem (Ferenczi is, Kónyi is rögzíti a társaságban használt kifejezéseket). Ezzel szemben szerepel a „haza bölcse”, a „magyarok Konfuciusza” és a „nemzet prókátora” megnevezés. GERÕ András: A gondolkodás polgárosodása. A lengyel felkelõk melletti érvek az 1832–36-os országgyûlésen. In A magyar polgári átalakulás kérdései. Tanulmányok Szabad György hatvanadik születésnapjára. Szerk.: DÉNES Iván Zoltán, GERGELY András, PAJKOSSY Gábor. Budapest, 1984. Kiváló példa erre a szólásszabadság kérdésének kezelése. Lásd Deák Ferenc és Zala megye feliratai a szólásszabadság ügyében (1836–1839). Levéltári Közlemények, 1994/1–2. szám. 129–152. o. ERDMANN Gyula: Wesselényi Miklós politikai pere és az 1839–40. évi országgyûlés. In Wesselényi-emlékülés. Szerk.: TAKÁCS Péter. Fehérgyarmat, 1996. MOLNÁR András: Deák Ferenc és az Ellenzéki Nyilatkozat. Zalai Gyûjtemény, 42. Zalaegerszeg, 1997. GERÕ András: Deák Ferenc és a politikai etika. In ugyanõ: Utódok kora. Történeti tanulmányok, eszszék. Budapest, 1996, 23–35. o. (A tanulmány eredetileg 1993-ban íródott.) Itt természetesen jeleznem kell, hogy a történetírásunkban felbukkant az az érv, miszerint Deák kiegyezési hajlandóságát személyes érdek is motiválta. Eszerint nõvérének unokája, Nedeczky István szabadulását jelenthette – s a kiegyezés során életbe léptetett amnesztia miatt jelentette is – a megegyezés. Deák unokaöccsét 1864. november 24-én összeesküvésben való részvételért halálra ítélték, majd 1865 januárjában, fellebbezés után 20 évre mérsékelték a büntetést. Szabad György emlegette ezt fel „mint járulékos, mégsem lebecsülendõ személyes motívumot” (Magyar Tudomány, 1976/11. 683. o.). A kortársak ilyen gyanút nem tápláltak. Szabad vélelmezi az összefüggést, de nem tudja bizonyítani. Magam úgy vélem, hogy Deák politikai értékei, megközelítése már 1861-ben is megegyezéses jellegû volt, s ráadásul nem õ, hanem a viszonyok összessége diktálta a menetet, a ritmust. Vélhetõen tudta, hogy a konszolidáció a rokonának is szabadságot jelent, de ez valószínû nem motívumként, hanem járulékos „haszonként” jelentkezhetett. Deák is „emberbõl volt”, de saját esendõségét minimalizálni kívánta.

144

A POLITIKAI RENDSZER ATYJA, A „HAZA BÖLCSE”: DEÁK FERENC 17 A napóleoni háborúkhoz, illetve nemzetközi politikai hatásukhoz: Henry A. KISSINGER: A World

18 19

20

21 22

23 24 25 26 27

28

29

30 31

32

Restored Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace 1812–1820. Senti Edition, Houghton Mifflin Company, Boston, é. n.; magyar vonatkozásához: KOSÁRY Domokos: Napóleon és Magyarország. Budapest, Akadémia Kiadó, 1977. A nemzetközi összefüggések és a megítélés diszkrepanciáját több tanulmányban érinti KOSÁRY Domokos: A magyar és európai politika történetérõl. Osiris Kiadó, Budapest, 2001 (különösen 163–332. o., illetve a 420–636. o.). A magyar forradalomnak igen jelentõs szakirodalma van. A nemzetközi összefüggésekkel újabban és fõként Erdõdy Gábor és Gergely András foglalkozott, több publikációban. Az olasz egységmozgalom Magyarországot is érintõ Monarchián belüli összefüggéseirõl: LUKÁCS Lajos: Az olaszországi magyar légió története és anyakönyve 1860–1867. Budapest, Akadémia Kiadó, 1986, illetve A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak. Budapest, Magvetõ Kiadó, 1967. A Habsburg Birodalom és a német egység, illetve Németország viszonyát rendkívül alaposan elemzi: DIÓSZEGI István: Bismarck és Andrássy. Budapest, 1998. Jóval régebbi, de adatgazdag: WERTHEIMER Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I–III. kötet, Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1910. (Szempontunkból a II. kötet fontos.) Ezt a kérdéskört március 15-e és Kossuth vonatkozásában fejtem ki. Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy 1849 után fõként az emigráns Kossuth képviselte ezt, illetve itthon – a hazatérése és öngyilkossága közti idõszakban – Teleki László vált az álláspont reprezentánsává. DFB III. kötet, 272 o. Az elsõ felirati javaslat: DFB III. kötet, 34–60. o. Az idézetek helye: DFB III. kötet, 59–60. o. A dokumentumok mindegyike fellelhetõ a DFB III. kötetében. Érdekes és sajátos nézõpontú megközelítés e tekintetben: PÉTER László: Vaskalaposok és óvatos revizionisták: Gondolatok Kosáry Domokosnak az 1848-as magyar forradalomról írt legújabb könyvérõl. Aetas, 2000/2–3. szám, 212–230. o. E tekintetben a változást bemutatja: SOMOGYI Éva: Ferenc József. Budapest, 1989, fõként a 26–79. o. és a 112–157. o. Az uralkodó habitusához, a rendszerhez, illetve a rendszerváltozáshoz való viszonyához lásd még GERÕ András: Ferenc József, a magyarok királya. II. kiadás, Budapest, 1999. Deák a Pesti Napló 1867. május 31-i számában válaszolt Kossuth nyílt levelére. Leszögezi: „politikai eljárásom nyilvános volt”. Indokai, érvei a közönség elõtt ismertek voltak. Újfent hitet tesz „a békés kiegyenlítés”, azaz a békés rendszerváltás mellett. Kifejti, hogy álláspontja nem erõszak, hanem meggyõzõdés alapján vált többségivé. A Kossuth-levelet és a Deák-választ együtt közli: Kossuth Lajos Iratai. Sajtó alá rendezte KOSSUTH Ferenc. VIII. kötet. Budapest, 1900, 3–17. o. Deák halála után érdemeit a magyar törvényhozás egyébként törvénybe iktatta (1876. III. tc.). A parlamenti vitában a függetlenségi ellenzék bírálta az elhunyt politikust. A kiegyezésellenesség sokirányú szellemi hátterét egyaránt adhatta egy, a liberalizmussal ellenséges alapállás (Szekfû Gyula) és az is, amit a kurucos világkép reinkarnációjaként bíráltak (Thaly Kálmán–Révai József–Mód Aladár–Andics Erzsébet–Nemes Dezsõ). A kurucos-kommunista kritikai vonulat mellé felzárkózott az a történetírás is, ami az emigráns Kossuth látószöge, s nem a korszak egésze alapján alkotott interpretációs keretet (Szabad György). A történetírás ezen vonalaival vitatkozva-összecsengve a magyar szellemi élet egyes reprezentánsai is hajlottak a kiegyezés különféle alapon történõ „õsbûnként” való értelmezésére. (Például Németh László vagy éppen Bibó István. Bibó ez irányú nézeteit kritikailag elemzem a Beszélõ 2001/10. számában megjelent írásomban, 94–105. o., illetve ezen kötet vonatkozó fejezetében.) Lásd Budapest teljes utcanévlexikona. Budapest, 1998, 115–116. o.

145

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM 33 RAJNA György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa. Budapest, 1989. A Deák-szobrok a 2302. és a

3155. nyilvántartási szám alatt szerepelnek. 34 A Deák-emlékévben nemcsak kiadványok, magyar és külföldi konferenciák támogatására került sor, hanem Deák életéhez és halálához kötõdõ emléktábla-avatásokra. Nagykanizsán és Zalaegerszegen szoboravatás, illetve -felújítások zajlottak le. Megújult a söjtöri és a kehidai kúria is, felújították Deák mauzóleumát a Kerepesi temetõben. Intercity-vonalat is elneveztek Deákról. Kezdeményezés történt a tekintetben, hogy az M0-ás körgyûrû majdan felépülõ hídját Deákról nevezzék el. Az emlékév mindazonáltal bizonyította: fõként Zala megyére, valamint Budapestre koncentrálódott a figyelem. A Deák Emlékbizottság egykori ügyvezetõ elnökeként – elnök: Kosáry Domokos – módom volt áttekinteni az eseményeket. A vonatkozó nagyszámú dokumentum a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Évfordulók (Nemzeti Emlékezet) Titkárságán található. 35 A teljes idézet: „Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idõk alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogy jól esnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk, s tudom, hogy midõn a méltó neheztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet s életörömöt, annyi boldogságot feldúltak e hazában. (Zúgás.) De érzem keblemben azon erõt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyûlölni ellenségeinket: s inkább elfojtom szívemben a keserûséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára.” DFB III. kötet, 59. o.

146

A NEMZET MÁRTÍRJA, A „MAGYAR EGMONT”: BATTHYÁNY LAJOS GRÓF

H

a igazság van abban, hogy a formálódó és a kiformálódott nemzeti identitás egyfajta sajátos szekuláris vallásosságként is értelmezhetõ, akkor az ennek megfelelõ rituálék, kultuszok és funkciók között meg kell hogy jelenjen a mártírium mozzanata; az a fajta „emberáldozat”-motívum, amely az „Ügyet” vérrel szenteli meg. A katolikus világképben a mártíriumnak nagyon fontos szerepe van: ez olyany1 nyira lényeges, hogy a szentté avatás egyik feltétele is lehet. De a mártírium általában az egész keresztény kultúrkörben is jelentõs funkcionalitással bír: a hit erejét mutatja, segít különbséget tenni az isteni és az ördögi, azaz jó és rossz között, a szakralizálás folyamatát segíti. A nemzetvallás érzelmi realitássá válásában – mint láttuk – 1848–49-nek döntõ és 2 visszafordíthatatlan szerepe volt. Az örökváltság, az alkotmányosság, az önvédelem motívuma, a szabadság és a nemzet összezárkóztatásának a reformkorban kimunkált és 1848-ban megvalósuló gondolata olyan erõteret hozott létre, amiben szinte azonnal mûködni kezdtek a nemzetvallás funkcionális elemei. A nemzeti színek éppúgy, mint a nemzet apját lefedõ messiási szerepkör; a nemzeti ünnep igénye éppúgy, mint a szakralizálódás és az önszakralizálás mozzanata. A nemzetvallás uralomra jutása társadalmilag bekövetkezett, de hatalompolitikailag csak idõlegesen realizálódott. Az idõleges megvalósulás is komoly fegyveres konfliktussal járt, sok tízezer ember halálát okozva. S most itt álljunk meg egy pillanatra. Annak ellenére, hogy a történettudomány általában csak a lezajlottat, a megtörténtet vizsgálja, mégis érdemes elgondolkozni a lehetséges alternatíva logikáján. Annál is inkább, mert szempontunk – a nemzetvallás szimbolikus politikát teremtõ mûködése – ténylegesen is felvetette az eltérõ utak lehetõségét. A reformkorban a formálódó magyar nemzettudatnak nem voltak saját mártírjai, noha az „áldozat” igénye megjelent. A lassan változó – az univerzális vallási világképbõl a nemzetisten irányába elmozduló – gondolkodás csak olyan szimbolikus neveket használhatott, amelyeket még nem tudott kizárólagosan a nemzeti ügyhöz társítani. 3 A leginkább favorizált mártír Zrínyi Miklós lett , aki 1566-ban Szigetvárt védte a törökkel szemben, és az ostrom során, a várból kitörve esett el. (Õt egyébként a horvátok is – napjainkig – a magukénak érzik.)

147

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM Zrínyi Miklós amolyan „átmeneti mártír” lett. Személye inkább a kereszténységért, a kereszténység védelmezéséért hozott áldozatot szimbolizálta, de a nemzetté válás folyamatában az õ mártíriuma már a magyarok és Magyarország védelmérõl is szólt. Valószínûsíthetjük, hogy alakja még inkább nemzeti mártírrá vált volna, ha és amennyiben nem szorítja õt háttérbe az 1848–49 által megteremtett új szereplõk köre. (Természetesen az sem kizárt – és a történelmi festészet témaválasztásai ezt igazolják –, hogy több historizált alak is felemelkedhetett volna a „nemzet mártírja” szerepkörébe, lett légyen szó Hunyadi Lászlóról vagy éppen a Nándorfehérvár ostrománál a török elleni harcban elesett Dugovics Tituszról.) Magától értetõdõ, hogy e tekintetben érdektelen volt Zrínyi etnikai hovatartozása, hiszen a kulturális tartalmú nemzettudat számára – mint tudjuk – az etnikai elem nem számított. A reformkor önmagában hordozta a saját mártírteremtés lehetõségét is – persze ehhez az kellett volna, hogy az illetõ valóban belepusztuljon a nemzeti üggyel való azonosulásba. A liberális reformellenzékhez tartozó, a hatalom által perbe fogott, majd elítélt személyek csoportjában akadt volna kellõen fajsúlyos személy: Wesselényi Miklós bá4 ró. Az õ alakja, az 1838-as pesti árvíznél tanúsított embermentõ tevékenysége, az új nemzettudat kialakulásában játszott szerepe felkínálta ezt a lehetõséget; de csak akkor, ha a börtön helyett kivégezték volna. Wesselényi azonban – nem kevéssé József nádor és Deák Ferenc tevékenysége nyomán – kiszabadult, és igaz ugyan, hogy gyakorlatilag egészsége (látása) tönkrement, de mégsem lehetett sorsát halálhoz vezetõ szenvedéstörténetként felfogni. Kiszabadulása után lényegében kiesett a politika fõsodrából, és az utókor még annál is kisebb kultikus figyelmet szentelt neki, mint ami tevékenysége alapján kijárhatott volna. A mártírszerep betöltése akkor is másként alakult volna, ha 1848-ban ugyan fegyveres küzdelem tör ki, de ez nem vezet a magyar szabadságmozgalom letöréséhez. Ebben az esetben ugyanis azok kerültek volna kulcshelyzetbe, akik a szabadságküzdelemben a magyar oldalon esnek el. A strukturális szükségletet és egyben a be nem következettséget, a „névtelenséget” jól mutatja Kossuthnak egy 1852-ben Birminghamben elmondott beszéde. A szöveg kontextusának megértéséhez tudni kell, hogy Kossuth cáfolta, miszerint az egész szabadságharc csak az õáltala fanatizált pártküzdelem lett volna. Tehát Kossuth a következõket mondja: „Az események folyamata megmutatta, hogy annak a pártnak nemzet a neve, még pedig bajnok nemzet; de azért csak folyt a hiresztelés, hogy énáltalam van inspirálva. Hiszen talán nem dicsõségtelen dolognak lehetne mondani, ha valaki egy ily nemzetet ily fokig lenne képes lelkesíteni; de én nem fogadhatom el e dicséretet. Nem én inspiráltam a magyar népet, hanem a magyar nép inspirált engemet. Mindaz, amit valaha gondoltam és gondolok, mindaz, amit valaha éreztem és érzek, csak egy gyönge lüktetése azon szívnek, mely az én népem kebelében dobog. A harcok dicsõségét a vezérek rovására metszi a történelem, az övék a halhatatlanság babérja; pedig õk, midõn a veszéllyel szembe szállanak, tudják, hogy, éljenek vagy meghaljanak, nevök élni fog a nép ajkain. Mennyi-

148

A NEMZET MÁRTÍRJA, A „MAGYAR EGMONT”: BATTYHÁNY LAJOS GRÓF vel tisztább az a fény, mely a nép fiai ezreinek képét köríti, a kik tudják, hogy a hol elesnek, ismeretlenül fogják haláluk álmát aludni s nevök nem szolgáland dicsdallamokra alanyul és mégis nyugodtan, a »Hazádnak rendületlenül«-t hangoztatva mentek az ágyuütegek halált és pusztítást szóró kereszttüzén keresztül a gyõzelemre, s a kik elestek, e kiáltással estek el: »éljen a haza!«. Ekként küzdöttenek a hazáért és szabadságért 5 s ezrenként ekkép haltak meg a mi névtelen félisteneink.” A szöveg több szempontból is tanulságos. Egyrészt – híven a nemzetvalláshoz – szinte isteni magasságba emeli és szakralizálja a résztvevõket. Másrészt érzékelteti: névtelenek maradtak azok, akiknek neve egyébként egyfajta mártírium jegyében fennmaradásra ítéltetett volna. Harmadrészt fogalmilag egybetereli a hõst, a mártírt, illetve a „félistent”. Mindhárom fogalom olyan, hogy összekapcsolásuk csak erõsíti tartalmukat; erejük az összemosástól nem gyengül, hanem erõsödik. Ráadásul a meglehetõsen eredeti metafora – „névtelen félistenek” – szokatlan nyelvi erõt ad a tartalmi elemnek. A szabadságharc leverése a mártírium szempontjából helyzetet – új helyzetet – teremtett. A „félistenekre” szükség lett volna, de nagyrészt valóban névtelenek maradtak, és a sok véráldozat saját, nevesített kultuszképzésére nem maradt lehetõség. A leveretés nyomán – és ez látszólag paradox, bár ilyen esetekben logikus – azok kezébe került a mártírteremtés lehetõsége, akik gyõztek. Ha amnesztiát hirdetnek, vagy csak korlátozott szabadságmegvonással büntetnek, akkor nem tud igazi mártírszerep kötõdni 1848–49-hez, a modern nemzetté válás érzelmi átcsapási pontjához. De a gyõzõk nem mindig bölcsek, s vélhetõen nem tudatosították magukban, hogy gyõzelmük teljesebb lehet, ha eltekintenek a mártírképzéstõl. Nemigen fogták fel a magyar szimbolikus politika jelentõségét, sokkal inkább olyan hatalompolitikai megfontolások vezérelték õket, amelyekkel a forradalom hidrájának a fejét kívánták levágni, méghozzá úgy, hogy 6 mindez saját szimbolikus politikájuk része is legyen. Épp ezért szánták el magukat arra a lépésre, amelynek következtében végül is megteremtették a magyar nemzetvallás vértanúit. Az 1848. október 6-i bécsi felkelés – amikor is Latour grófot, a hadügyminisztert népítélettel felakasztották – elsõ évfordulóján, a magyar szabadságharc leverését követõen kivégzéseket tartanak. A kivégzések idõpontja saját szimbolikus politikájukhoz illeszkedik, de valójában a magyar szimbolikus politika teljesebbé válását eredményezi. A forradalom után több mint százhúsz embert végeztek ki, de az október 6-i alkalom teremtette meg a nemzet igazi mártírjait. Ekkor Pesten golyó által hal meg Batthyány Lajos, az 1848-as elsõ felelõs magyar kormány mi7 niszterelnöke, és Aradon kivégezik a honvédség tizenkét tábornokát és egy ezredesét. A csoportos aradi kivégzés kollektív mártíriumot jelent, a pesti ítélet-végrehajtás pedig létrehozza a könnyen nevesíthetõ mártír alakját. Az addig – és a fentiekben körvonalazott – alternatív lehetõségek közül végül az realizálódik, ami segíti 1848–49 szakralizálódását. Batthyány vértanúszerepe szinte azonnal rögzült; nem is történhetett vele más. A rögzülést csak elõsegítette, hogy az 1849 utáni abszolutista rendszer a maga legitimá-

149

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM cióját 1848–49 tagadásából merítette, következõleg a forradalmat és a szabadságharcot a legfõbb gonosznak láttatta, a megtorlást pedig indokoltnak és jogosnak. Így tehát szembekerült az immár saját vértanúkat is maga mögött tudó nemzeti világképpel. A Batthyányt és Kossuthot különösebben nem kedvelõ Szemere Bertalan – aki 1849 áprilisától lett a forradalmi Magyarország miniszterelnöke – az emigrációban ezt írta a grófról: „A világvélemény szereti Batthyányt Egmonttal hasonlítani össze. Mielõtt Batthyány pályáját s jellemét újabb stúdiumom tárgyául választottam volna, újra átolvasám Németalföld történetét Schillertõl. A németalföldi s a magyar nép forradalmi története közt én sok hasonlatosságot találok, az igaz. II. Fülöp is oly ünnepélyesen esküt tõn az alkotmányra, mint nálunk tõn V. Ferdinánd; ott is minden udvari mesterségek elõvétetének a fõarisztokrácia megnyerésére; ott is idegen zsoldossereg alkalmaztaték a szentesített alkotmány felforgatására; ott is a tartományokat és vallásfelekezeteket ingerelték fel egymás ellen, s e zavarokat használták fel abszolút terveik kivitelére: az is oly józan, türelmes, nagylelkû nép, mint a magyar, melynél könnyebben népet egy értelmes és jó fejedelem nem igazgathatna; ott is azon ürügy alatt vonattak vissza az ország szabadságai, miként azok a félelem óráiban csikartattak ki; ott is a nemzet minden jót sokáig a király személyes megjelenésétõl várt – mindez hasonlít mint két tojás egymáshoz, de Egmont s Batthyány jelleme közt nincs más hasonlatosság, mint az, hogy mindkettõ kivégeztetett ártatlanul. Egmont egy ingatag, önállótlan karakter és hiú ember volt, játéka most az udvari, majd a nemzeti pártnak, ellenben Batthyány, ki ment volt minden nem nemes ambíciótul, egy erõteljes, pozitív, tevékeny státusférfiú, kinek azon óriás – de õszintén, utógondolat nélkül, becsülettel megkísértett – vállalata: a dinasztia és nemzet érdekét összeolvasztani – életébe került. Õbenne Magyarország inkább az Orániai Vilmost vesz8 té el, az okos státusférfiút – Kossuth, a hiú izgató maradt életben…” Ezzel együtt – illetve éppen ezért – Batthyány esetében még a gyorsan és mélyen rögzült vértanúszerep is gondot okozott; legalábbis 1867, a kiegyezés után, amikor 1849 óta elõször nyílt tartósan lehetõség arra, hogy a magyar szimbolikus politika viszonylag szabadon megnyilatkozhasson. Batthyány a pesti ferences templom jeltelen kriptájában nyugodott, és csak 1867 után lehetett tisztességesen, méltó síremléket állítva eltemetni, ami 1870. június 9-én, a 9 Kerepesi úti temetõben meg is történt. A költségeket azonban nem a kormány, hanem Pest városa állta. (Azért nem Budapest, mert a városegyesítés még három évet váratott magára.) Indokoltnak tûnt volna, hogy az 1867-es kormányzat az 1848-asat elõdjének tekintse, merthogy a kiegyezés megalapozásában az 1848-as folytonosság – legalábbis az érvelés szintjén – meghatározó elem volt. A kormány mégsem vállalta Batthyányt, hiszen ugyanaz lett a törvényesen megkoronázott magyar király, akinek uralma alatt a miniszterelnököt kivégezték. Az egybeesés oly erõsnek bizonyult, hogy még a vértanúszerep kihangsúlyozása is nehézségekbe ütközött – legalábbis kormányzati szinten. Így aztán az állami „hivatalos-

150

A NEMZET MÁRTÍRJA, A „MAGYAR EGMONT”: BATTYHÁNY LAJOS GRÓF

Bánkuti András: 1989. március 15.

ság” eltûrte ugyan Batthyányt, de semmit sem akart vele kezdeni. A „hivatalosság” szellemi kultúrája pedig a politikai kultuszteremtésben Deák szerepét emelte ki – még életé10 ben utcát neveztek el róla. (Erre mondta Deák: „Utcám már van, lakásom még nincs” – utalva ezzel arra a tényre, hogy bérelt helyen lakott.) Halálakor emlékét törvénybe iktatták; Gyulai Pál, a magyar szellemi élet egyik vezetõje a zenében Erkelt, a költészetben Aranyt, a politikában Deákot jelölte ki mércének. Batthyány mint a nemzet mártírja egy sajátos hatalompolitikai s egyben szimbolikus politikai „harapófogóba” került. A hatalompolitikai gátat az jelentette, hogy a gyilkost nyilvánosan nem lehetett megnevezni. (Másfelõl igaz viszont, hogy a gyilkosság tudata ellehetetlenítette Ferenc József teljes „magyarosítását”.) Ugyanakkor az 1848–49 esztétizálására törekvõ szimbolikus politikai diskurzus a Kossuth-kultusz ápolásában volt érdekelt, s maga Kossuth is gondoskodott az érdekeltség folyamatos fenntartásáról. Mindez oda vezetett, hogy 1848–49 egésze – legalábbis a megszemélyesültség tekinte11 tében – Kossuthtal identifikálódott. A Batthyány-kormány pénzügyminisztere lett a

151

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM meghatározó szimbolikus politikai személyiség, és nem a miniszterelnök. Így Batthyány mint miniszterelnök, azt megelõzõen a reformkor meghatározó fõrangú politikusa, leértékelõdött. Beszorult a mártírszerepbe, miközben kevéssé vált jelentõssé az, amiért egy12 általán mártír lehetett. A mártírium eluralta Batthyány alakját, és így megint csak szem13 bekerült a hatalompolitika már említett gátjával. A mártírszerep dominanciája miatt Batthyánynak 1867 után nem jutott sok hely. Petõfi 1883-ban városi és közadakozásból szobrot kapott, Kossuthot 1894-ben a fõváros temette el, és készíttettett számára mauzóleumot – de Batthyány kimaradt. Az 1848-as mitológia a társadalom – jelen esetben a város – szintjén érvényesült, akárcsak az országszerte elszaporodó Kossuth-szobrok esetében. Az állam azonban – mivelhogy a kivégzésért legfelsõ szinten felelõs személy és a király azonos volt – hallgatott. A város is csak annyit tett Batthyányért, amit a rögzült mártírszerep és nem az egykori miniszterelnöki funkció indokolt. 1879-ben az I. kerületben utcát neveztek el róla. Az elnevezési kedv bátorítást nyert az 1905-tõl 1910-ig tartó – hangos, melldöngetõ, ámde társadalmilag teljesen üres nemzeti ellenállást és koalíciós kormányzást magában foglaló – idõszaktól. Újabb utca és tér kapta meg a gróf nevét, de az állam ekkor is óvakodott Batthyány Lajos elõtérbe helyezésétõl. Oly mértékben feloldhatatlan volt a Ferenc József–Batthyány-viszonyból adódó feszültség, hogy még akkor sem tudtak vele mit kezdeni, amikor 1898-ban április 11-ét, az 1848-as törvények szentesítésének napját állami ünneppé tették. Logikus lett volna, hogy ha 1848 törvényesnek tekintett részét az április 11-i dátummal jeles nappá teszik, akkor a törvényesség személyi letéteményeseit, a kinevezett miniszterelnököt is kiemelik. Nem ez történt. A március 15-vel szemben kijátszani akart április 11-e is csonka maradt, mert hát megint csak erõsebbnek bizonyult a szerep és a viszonyok összjátéka. Hiszen ha a miniszterelnök vértanú, akkor valaki az õ gyilkosa. A gyilkos helyett csak a végrehajtót 14 lehetett káromolni. Elképzelhetõ, hogy egy Ferenc József nélküli békés dualista idõszak politikai szimbolikája hozzányúlt volna a Batthyány-jelenséghez. Lehet, de ezt már sohase fogjuk megtudni, hiszen a rendszernek mindössze két esztendeje maradt Ferenc József halála után. Két olyan év, amit a világháború véres és vesztes agóniája jellemzett, és ahol az állam összes ideologikus energiája arra ment el, hogy a nagyszámú új halottból hõst faragjon. Vélelmezem, noha a dolog természetébõl adódóan bizonyítani nem tudom, hogy a magyar demokratikus köztársaság megkísérelt volna Batthyány-kultuszt teremteni. A Habsburgok nélküli és antihabsburgiánus Magyarország, a demokratikus-liberális elvekre épülõ belpolitikai rendszer, Károlyi ’48-as, függetlenségi pártbeli múltja sejtetni engedi, hogy az 1848-as mitológiát új szakrális elemekkel bõvítették vagy legalábbis bõvíthették volna. Batthyány pedig kínálta magát egy ilyen szerepre. De idõ nem maradt a lehetõség beteljesítésére. Amennyire adódott (volna) Károlyiéknak Batthyány, annyira nem kínálkozott az 1919-es rövid életû kommünnek. A nemzetistent leváltani akaró, magát univerzálisnak

152

A NEMZET MÁRTÍRJA, A „MAGYAR EGMONT”: BATTYHÁNY LAJOS GRÓF tartó világi istenség, a szocializmus saját szimbolikával dolgozott. Ebbe nem fértek bele királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák. Idõ itt sem sok maradt, de szinte biztos, hogy Batthyányból nem lett volna semmi, mivelhogy nem is volt rá szükség. Horthyék azonban teremthettek volna kultuszt. Az ország király nélküli királyság volt. Az ellenforradalmi rendszernek Petõfi túl radikális, Kossuth demokratizmusba hajló liberalizmusa túl sok. A kurzusideológiába azért mindkét személy beépíthetõ volt, amolyan hazafiként, de társadalmi tartalmuk mégiscsak idegen maradt. Kossuth emlékét törvénybe iktatták, Petõfi tájversei az ünnepi alkalmak rituáléjában megjelentek. Ámde egyikükben sem volt kezelhetõ konzervatív tartalom. Batthyány származása, a törvényesség iránti elkötelezettsége, kiemelkedõ történelmi szerepe, mártíriuma alkalmas lehetett volna arra, hogy a konszolidálódott ellenforradalmi rendszer belpolitikai stabilitásban, nacionalizmusban és revízióban gondolkodó kurzusideológiája számára használhatóvá váljék. A kísértést jelzi, hogy a Batthyány-örökmécsest – Pogány Móric alkotása – 15 1926-ban állították fel. Horthyék nem éltek a lehetõséggel. Ennek oka – szerintem – részben a véletlen, részben törvényszerû volt. Az irredentára, a revízióra ott volt a Szent Korona-tan és a Szent István-kultusz túlfuttatása. Tökéletesen lefedte a konzervatív nacionalista eszmekört, nélkülözte a gyûlölt liberális és demokratikus dimenziót. Ettõl persze még Batthyányból ki lehetett volna faragni a Nagy Magyar Konzervatív hiányzó szobrát. Petõfi, Kossuth erre alkalmatlan, Deák elvi liberalizmusa pedig kizárta, hogy õ a szabadságjogok terén csonkolt rendszer számára élõ kultusz tárgya legyen. Maradt – volna – Batthyány. De egy akkoriban még viszonylag fiatal történész, Szekfû Gyula 1919–1920-ban 16 kifaragta a kultuszszobrot Széchenyibõl. Merész, de termékeny ötlet volt. Kossuth ellentétpárja, aki mégiscsak a Kossuth által „legnagyobb magyar”-nak nevezett személy; aki olyat tett, ami a nemzeti tudástár konszenzusos pozitív része – Lánchíd, gõzhajózás, folyamszabályozás stb. –, aki nem kompromittálta magát 1848–49 véres pillanataiban; aki cselekedett, írt saját kultusza megteremtéséért, tehát korlátlanul, jelszószerûen idézgethetõ; akinek öngyilkossága felmagasztalja egész életét. Hordoz sok olyat, ami Batthyányban is megvan, de többet nyújthat, mint a kivégzett miniszterelnök. Még ez sem lett volna elég, ha Bethlen István gróf, a konszolidáció vezérpolitikusa nem támogatja meg a történész ideálját. Megtette. S innentõl Széchenyi lett a kurzus kultuszfigurája, méghozzá oly mértékben, hogy azután már a szülõatya-történész ellenszenvét is kivívta a Széchenyi-idézetek mértéktelen és aprópénzre váltott hangoztatása. A két irányból – jobbról és balról – induló, kurzusellenes mintateremtésben Batthyánynak ugyancsak nem maradt hely. A szélsõjobb az õsmagyar, polgáriszabadság-ellenes mitológiához nyúlt vissza (Turul, Hungária Egyesült Földek, Õsföld, Atilla stb.), a baloldal pedig a nemzeti mitológia meglevõ és a kurzus által csak töredékesen használt elemeit igazította a maga képére. A szuperradikális Petõfi, a hiperdemokrata Kossuth és

153

GERÕ ANDRÁS: KÉPZELT TÖRTÉNELEM a paraszti népet szimbolizáló, addig huszadrangúnak tekintett Táncsics szerepét kezdte kiemelni. Molnár Erik, Mód Aladár, Révai József írásai mintegy anticipálták azt, hogy az 1943-ban a Szovjetunióban létrehozott Magyarországra sugárzó adót Kossuthról ne17 vezték el. A II. világháborúban Magyarország a vesztes oldalra került. A nemzetközi nagypolitika eredményeképpen a szovjet csapatok szabadították fel Magyarországot és a magyar népet a nácikat kiszolgáló magyar nemzetiszocialista rendszer alól. A szovjet felszabadítás azonban – itt is és máshol is – azt jelentette, hogy a felszabadítók elõbb megszállóként, majd „szövetségesként” rendezkedtek be. Ezt csak úgy lehetett elérni, hogy hatalmi monopóliumot biztosítottak az õket és a sztálinista mintát kiszolgáló, illetve követõ kommunista pártnak. A kommunista politika viszont a saját mitológiáját a nem létezõ demokratikus legitimáció helyettesítésére használta fel, és így „történelmi legitimációt” teremtett. Ennek volt egyik leglényegesebb mozzanata a totális hatalomgyakorlás kialakulásával 18 idõben egybeesõ 1948-as ünnepségsorozat, 1848 centenáriuma. Felidézve a Kossuthkultuszról szóló fejezet vonatkozó részében már elmondottakat: a Kossuth-kultusz intenzív használata mellett kulcsszerepet kapott az osztályharcos radikalizmus historizált megjelenítése, amit Petõfi Sándor és Táncsics Mihály alakja szimbolizált. (Nem véletlen, hogy aztán ezekrõl az emberekrõl például számtalan, szovjet mintára létrehozott kolhozt, termelõszövetkezetet neveztek el.) 1848 úgy jelent meg, mint a magyar nemzet szakrális kincse, öröksége, ami önmagát kizárólag a nép javáért munkálkodó kommunistákra hagyományozta. A saját interpretációját kizárólagossá tenni akaró kommunista mitológia annak a kísértésnek sem tudott ellenállni, hogy Kossuth Lajos reinkarnációját a magyarországi sztálinizmus vezéralakjában, Rákosi Mátyásban lelje fel. A plebejus, radikális, a kommunizmusba torkolló módon megkonstruált ’48 lett az „igazivá” stilizált ’48. A kommunista – az eredeti nemzeti mitológiára épülõ és azt egy irányban átértelmezõ – szimbolikus politika semmit sem kezdett az arisztokrata származású, liberális, de nem radikális Batthyányval. Az ünnepségeken alig említették a nevét, plakátokon nem dominált, sõt, idõnként rávetült a „megalkuvókkal” való kollaborálás árnyéka. Batthyányt a kommunizmusban csend vette körül. 1956 sem kezdett vele semmit, annál is kevésbé, mert a felkelõk részben a kommunista rezsim által is használt nemzeti mitológiát fordították a rendszerrel szembe. Kossuth-címer, Petõfi Kör, nemzetõrszalag. Az 1848-as mitológia feltámadt, de mivel az eredetiben is Batthyány mártírként kapott helyet, ezért vele a harcoló forradalom semmit sem kezdett. (1956. október 6-val igen, de ez nem önálló kultuszteremtési folyamat, csak 19 a magyar históriában folytonossá tett vértanúság kinyilvánítása.) Batthyány az 1970-es, 1980-as években a demokratikus ellenzék hagyománykeresésében jelent meg. Az örökmécses mint a levert 1956-ra és a kivégzettekre rímelõ hely20 szín beépült az ellenzék március 15-i rituáléjába. Az 1956-os vértanú-analógiát hangsúlyossá teendõ, az örökmécsest Batthyány–Nagy Imre-örökmécsessé nyilvánították, de

154

A NEMZET MÁRTÍRJA, A „MAGYAR EGMONT”: BATTYHÁNY LAJOS GRÓF a polgári átalakulás miniszterelnökének alakja nem tûnt elõ, a zsarnok által kivégzett személy sziluettje maradt a meghatározó. A rendszerváltás óta egyetlen hatalmon lévõ politikus nyúlt vissza Batthyányhoz: Antall József. A Nemzeti Galériából kölcsönkérte a grófot ábrázoló festményt, és kiakasztotta a miniszterelnöki dolgozószobába. E tény arra utal, hogy Antall felismerte: itt egy, a különféle kurzusok által nem kompromittált, szimbolikus értékû személyrõl van szó. A felismerést nem követte tett. Batthyányval annyi történt, hogy mauzóleumát – jórészt a fõváros költségén – 1999-ben restaurálták. Az ország fõvárosában nincs szobra, közterület viseli a nevét. * * * Batthyány továbbra sem kell senkinek másra, csupáncsak és legfeljebb mártíriumra. 1849-ben vértanú lett, és az is maradt. A nemzeti mitológia kialakulásának folyamata ebbe a szerepbe helyezte õt. Úgy tûnik, azóta igazából senki sem akarja õt innen kiszabadítani. Az utókort következetesen nem érdekli az, amitõl mártíriumának értelme is volt, lett, lehet. Március 15-e a nemzet születésnapja lett; április 11-e, az 1848-as törvények szentesítésének idõpontja elsüllyedt; október 6-a nemzeti gyásznappá vált. A születésnapot historizáltan Kossuth uralja, április 11-e senkié, október 6-a Batthyányé és az aradi vértanúké. A szimbolikus politika megint csak eluralta a történelmi narratívát, felülírta a történelem tényszerû menetét. A nemzetvallás funkcionális szükségletei váltak dominánssá. A politikai pálya egészét a mártírium emelte fel és süllyesztette el.

155


JEGYZETEK

1 A szentté avatás, valamint a szentkultusz tárgykörében: KLANICZAY Gábor: The Uses of Supernatural Power. The Transformation of Popular Religion in Medieval and Early Modern Europe. Cambridge, 1990. 2 A problémát a hagyományos történetírás nézõpontjából – a kutatás hiányaira is utalva – inkább érinti, mintsem elemzi: GERGELY András: 1848 hagyománya. Vigília, 1998/10. sz. 764–774. o. Az írás megjelent a szerzõ 1848-ban hogy is volt? címû kötetében (Budapest, 2001). 3 A formálódó, a nemzetté váláshoz kötõdõ Zrínyi-kultuszról nem csak Kölcsey Ferenc versei tanúskodnak. Nyomatékosan jelzi azt a történelmi festészet is, valamint a kávéházi névadás és az annak megfelelõ Zrínyi-cégér használata (lásd SZVOBODA DOMÁNSZKY Gabriella: Régi dicsõségünk. Magyar históriai képek a XIX. században. Budapest, 2001). Hasonló tendenciáról számol be: SZABÓ Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon. Budapest, 1985. Megjegyezni kívánom, hogy a Zrínyi-kultusz nem tûnt el, hanem tovább élt, kibontakozási tere a hadsereg, illetve a pszeudomilitáris világ lett. A két háború közötti leventemozgalom éppúgy használta, mint a királyi vagy a kommunista honvédség. Laktanya és alakulat neve lett. Kétségtelenül igaz azonban, hogy a XVI. században élt „szigetvári hõs”, Zrínyi Miklós alakja sokszor összemosódott a XVII. században élt Zrínyi Miklós költõ- és hadvezérrel és politikussal. A hadsereg Zrínyi-kultusza mindkét személyt „használja”. 4 Wesselényi Miklósról a szakmailag legkomolyabb monográfiát TRÓCSÁNYI Zsolt írta: Wesselényi Miklós. Budapest, 1965. Fontos és Wesselényit a teljes korabeli politikai spektrumban bemutató munka: VARGA János: Helyét keresõ Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Budapest, 1987. A Wesselényi-historiográfiáról – ami egyáltalán nem nagy – áttekintést ad DÉNES Iván Zoltán a báró Szózat a magyar és szláv nemzetiségek ügyében címû könyve 1992-es kiadásához írott elõszavában. Ezek a mûvek értelemszerûen nem foglalkoznak azzal a potenciális lehetõséggel, amit Wesselényi alakja a magyar szimbolikus politikában jelentett vagy jelenthetett volna. A „zsibói bölény”, illetve az „árvízi hajós” metaforája sincs kibontva. A Wesselényi-szakirodalom viszonylag kis mennyisége is azt mutatja, hogy a báró az utólagos érdeklõdést tekintve is peremre szorult. 5 HELFY Ignác (szerk.): Kossuth Lajos Iratai. IV. kötet, Budapest, 1900, 238. o. Kossuth 1852. november 12-én mondta el az idézett beszédet. Tóth Béla szerint a „névtelen félistenek” kifejezés megszületésére kihathatott a „névtelen vitézek” szóhasználat is, amit Eötvös József alkalmazott A karthauzi címû regényében (TÓTH Béla: Szájrul szájra. A magyarság szálló igéi. Budapest, 1901, 94–95. o.). Szerintem errõl nincs szó, hanem sokkal inkább a szakralizálás igénye hívta elõ az egyébként teljesen originális kifejezést, hiszen a „félisten” önmagában is abszolút eredeti találmány. 6 A megtorlás logikájához, belsõ motivációihoz: ANGYAL Dávid: Az ifjú Ferenc József. Budapest, 1942, illetve GERÕ András: Ferenc József, a magyarok királya. Budapest, 1999, különösen a 67–78. o. Szokták idézni Julius Haynaut, a magyarországi teljhatalmat gyakorló generálist, aki 1849. augusztus 24-én azt írta Karl von Schönhalt altábornagynak: „Egy évszázadig nem lesz forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestõl irtom ki a gazt.” In Az aradi vértanúk. I–II. Összegyûjtötte, a szöveget gondozta, a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket írta: KATONA Tamás. Budapest, 1979, II. köt. 70. o. (A továbbiakban: Az aradi vértanúk.)

156

A NEMZET MÁRTÍRJA, A „MAGYAR EGMONT”: BATTYHÁNY LAJOS GRÓF 7 Az aradi kivégzésekrõl, elõtörténetükrõl, közvetlen utóéletükrõl Az aradi vértanúk a legjobb forráskiadvány. Részletes, minden egyes személyrõl szóló modern feldolgozás: CSORBA László: A tizenhárom aradi vértanú. Budapest, 1989. Arad, illetve az aradi vértanúk politikai felhasználásáról ír BARABÁS Béla Emlékirataiban (Arad, 1929). 8 Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcról. Okmánytár. Sajtó alá rendezte: HERMANN Róbert és PELYACH István. Budapest, 1990, 131–132. o. (A továbbiakban: Szemere.) Az eredeti szöveg 1852-ben kelt. 9 A Kerepesi úti temetõrõl lásd A Kerepesi úti temetõ. 1–2. (rész). A bevezetõ tanulmányt írta, az adattárat, a mutatókat és a szemelvényeket összeállította TÓTH Vilmos. Budapesti Negyed, 1999/2–3. sz. 523. o. Külön Batthyányról: NAGY Lajos: Gróf Batthyány Lajos az elsõ magyar miniszterelnök élet- és jellemrajza, s a Pest város által rendezett országos, ünnepélyes temetésének leírása. Pest, 1870; GÁBOR Eszter: „…Megkezdjük, de bevégezni, létesíteni nem tudtuk.” Schickedanz Albert pályakezdése: a Batthyánymausoleum. In A Magyar Nemzeti Galéria évkönyve 1991. Budapest, 1991, 277–281. o. 10 Az utcanevekhez: Budapest teljes utcanévlexikona. Az adattárat öszeállította MÉSZÁROS György, az utcanévtörténetet írta BÚZA Péter, bevezetõ tanulmány RÁDAY Mihály. Budapest, 1998, 466. o. 11 Jellemzõ e tekintetben, hogy az Országház Nándorfehérvári termében – ez a miniszterelnök fogadóterme – az 1848–49-re utaló freskó magasan kiemelkedõ központi alakja Kossuth, és az õ jobb oldalán, alatta ábrázolják Batthyányt. 12 A Batthyány pályáját ismerõ politikai elit tudta, hogy a mártíriumon túl is van mit értékelni a gróf tevékenységében. Szemere így írt: „…A sírdomb, mely Batthyányt födi, nem egy mindennapi halomka, az politikai jelentõséggel bír, abban õvele a magyar nemzetnek nemcsak dinasztia iránti hûsége, de monarchiai érzelme is örökre el van temetve, ha a dinasztia meg nem tér, míg idõ van rá, és a Biblia szerint teljesen új embert nem ölt magára. Gr. Batthyány Lajos a szétdúlt szabad haza romjai alatt egyedül nyugszik, az alkotmányos Magyarországnak õ hõse volt, a letiportnak mártírja lett.” Szemere, 132. o. Irányi Dániel véleménye: „Batthyány Lajos negyven évet élt. Szép férfi volt, csaknem teljesen kopasz, büszke tekintetû. Sûrû szõke szakállal keretezett arca tekintélyt parancsolt. Nem volt jó szónok, fõként alkalmatlan orgánuma miatt, de rendkívüli értelemmel volt megáldva, s ezért nagyon is alkalmas lett volna magas állami tisztségre, ha politikájának nem állandó rugója az a törekvés, hogy elkerülje az elkerülhetetlen konfliktust. Elbeszélésünk során nagyra értékeltük, hogy milyen jól megértette a helyzetet, amikor a közvélemény meg az uralkodó választása az ország élére állította. Vértanúságánál is jobban meg kell õriznünk emlékezetünkben lángoló hazafiságát, szándékainak tisztaságát, egyenes és szilárd jellemét.” In IRÁNYI Dániel–Charles Louis CHASSIN: A magyar forradalom politikai története 1847–1849. Budapest, 1989, 382. o. A könyvet 1854–55-ben írták, és eredetileg Párizsban, franciául jelent meg, 1859–60-ban. 13 Bizonyos értelemben a magyar történetírásra is hatott a mártírszerep dominanciája. Sokáig érdemben alig foglalkoztak Batthyány történeti szerepével. MOLNÁR András: Batthyány Lajos a reformkorban (Zalaegerszeg, 1996) címû munkájának bevezetõjében áttekinti a Batthyány-historiográfiát, és megállapítja: „A kiegyezést megelõzõen idehaza nem, csupán az emigrációban születtek Batthyányról értékelhetõ életrajzok. A legfontosabb ezek közül Szemere Bertalané, amely kivételes a maga nemében: a politikai harcostársak közül egyedül Szemere emlékezett meg méltóképpen, önálló mûben Batthyányról! Batthyányról 1870-es újratemetése idején jelentek meg idehaza az elsõ könyvecskék. Ezek azonban inkább népszerûsítõ, semmint tudományos, inkább újságírói, semmint történészi munkák voltak, és Batthyány pályafutásának alaposabb feltárása még ezután is hosszú évtizedekig váratott magára. Születésének 100. évfordulója 1907-ben elsikkadt, csupán egy évvel késõbb jelent meg egy vázlatos életrajz Farkas Emõd hírlapíró tollából. 125 évvel Batthyány születése után, 1932-ben látott napvilágot az elsõ, tudományos igénnyel készült mû, Károlyi Árpád kétkötetes munkája, amelyben az idõs történész Batthyány 1849-es perének iratait ad-

157


14 15 16

17

ta közre és dolgozta fel. A per legfontosabb iratait – immáron magyarra fordítva –, kiegészítve az azóta felfedezett forrásokkal, és korrigálva Károlyi túlzott lojalitást feltételezõ értékelését, Urbán Aladár 1991-ben újra kiadta. Az itt közzétett források, a hozzájuk tartozó jegyzetek és bevezetõ tanulmány alapján ma már hitelesen áll elõttünk Batthyány Lajos életének utolsó tíz hónapja; fogsága, pere és mártírhalála. Ugyancsak korszerû és alapos ismeretekkel rendelkezünk Batthyány miniszterelnöki tevékenységérõl. Urbán Aladár az 1970-es évektõl folyamatosan publikálta a Batthyány-kormányra, illetve Batthyány Lajos 1848-as szereplésére vonatkozó tanulmányait. Ezeket összegzõ nagydoktori értekezése Batthyány miniszterelnökségérõl 1986-ban látott napvilágot. Közben, még 1982-ben – Batthyány születésének 175. évfordulóján – Batthyány-emlékülést tartottak az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Az itt elhangzott és a Századokban még abban az évben napvilágot látott elõadások szintén alapvetõ fontosságúak. Az 1990-es évek elejére ilyen módon – elsõsorban Urbán Aladár kitartó kutatásainak köszönhetõen – Batthyány Lajos teljes 1848–49-es tevékenységét sikerült tudományos igénnyel feldolgozni és bemutatni.” Urbán és Molnár mellett Erdõdy Gábor és Spira György tett legtöbbet a Batthyány-kép teljességéért. ERDÕDYnek több tanulmánya is megjelent, és õ a szerzõje a Magyar Szabadelvûek (fõszerk. Gerõ András) sorozatban megjelent Batthyány-kötetnek is (Budapest, 1998). SPIRA György: Négy magyar sors (Budapest, 1983) címû kötetében az egyik portré Batthyányról szól. Megemlíthetõ még GERGELY András Batthyány Lajosról szóló tanulmánya is (in uõ: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Budapest, 1987, 259–287. o.). Mindenesetre saját interpretációmat indirekten alátámasztja, hogy lényegében csak az 1980-as, 1990-es évekre lett feldolgozva Batthyány reformkori és miniszterelnöki tevékenysége. Lásd errõl a március 15-rõl szóló fejezetet. Az örökmécses Budapesten azon a helyen áll, ahol Batthyány kivégzésének helyszínét vélelmezik. A Három nemzedék Széchenyi-képérõl írt tanulmányom újabban GERÕ András: Utódok kora. Tanulmányok, esszék címû kötetemben jelent meg, Budapest, 1996, 167. o. Szekfû világképében is benne volt a konzervatívvá stilizálható Batthyány-kép; habár liberalizmusa megbocsáthatatlannak bizonyult. „48-ra 49 jött, elõbb szélsõ radikalizmus, majd a kikerülhetetlen katasztrófa. Nincs itt helyünk a radikalizmus növekedésérõl részleteket közölni, valamint arról a hazafias küzdelemrõl sem, melyet Batthyány Lajos gróf folytatott az elvakult sovinizmus, a forradalmi liberalizmus pártja s annak nem annyira irányító, mint magával sodort, a lelkesedés pillanataiban megittasult vezére, Kossuth ellen. Széchenyi, Wesselényi, Deák visszavonulása óta Batthyány vállaira nehezedett az embertelen súlyú feladat, a nemzetet az adott viszonyok erejének elismerésére visszavezetni. 1848 áprilisától kezdve, midõn a magyar minisztérium elnöke lett, egészen 1849 január havában történt elfogatásáig, ez arasznyi közéleti pályán, Batthyány végigszenvedte mindazt a honfibút és honfikínt, melyet az elõrelátóbb Széchenyi már 1844-tõl, s a radikalizmus megerõsödésétõl kezdve szenvedett. A keserû poharat Széchenyi csöppenkint, Batthyány egy hajtásra üríté ki. Egyéni tragikuma, ha lehet, még Széchenyiét is felülmúlja. A reakció karhatalma akkor fogta el, mikor éppen képviselõvé akarta magát választatni, hogy Kossuthtal megvívja a debreceni országgyûlésen a végsõ harcot és a nemzet és dinasztia kibékülését elõkészítse. Mint tudjuk, az újjászületés legjobb emberein a radikalizmus, ezen pedig a reakció gyõzött. Batthyány bukásával a debreceni radikálisokkal szemben hang többé alig emelkedett.” SZEKFÛ Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. A hasonmás kiadáshoz az elõszót írta GLATZ Ferenc. Budapest, 1989, 150. o. Szekfû történelemképérõl Dénes Iván Zoltán és Glatz Ferenc írt monográfiát, illetve több tanulmányt. Itt jegyezném meg, hogy a Széchenyi-kultusz olyan önálló téma, amelynek teljes feldolgozásával még adós a történetírás. Én magam Széchenyi kultuszát legalább annyira irányzathoz és rendszerhez kötõdõ politikai, mint amennyire a nemzetvalláshoz köthetõ szimbolikus politikai kultusznak gondolom. Révai, Molnár és Mód is már a ’30-as évektõl megfogalmazták tételeiket. Összefüggõ, szintetikus jellegû kifejtésük: RÉVAI József: 48 útján. Budapest, 1948, 76. o.

158

A NEMZET MÁRTÍRJA, A „MAGYAR EGMONT”: BATTYHÁNY LAJOS GRÓF 18 A centenárium anyagát bemutatja: GERÕ András (szerk.): Az államosított forradalom. 1848 centenáriuma. Budapest, 1998. Batthyány – hangsúlyosan és cinikusan – például így tûnik fel: „Soron kívül hazaérkezett a hadifogságból a 48-as magyar miniszterelnök leszármazottja: Batthyány Bálint. Debreceni jelentés közli, hogy a Szovjetunió kormánya a közelgõ centenáris ünnepségek alkalmából soron kívül hazabocsájtotta Batthyány Bálint hadnagy, polgári lakost, gróf Batthyány Lajosnak, az elsõ magyar kormány miniszterelnökének leszármazottját. Batthyány Bálint hadnagy a tifliszi fogolytáborból jó egészségben érkezett meg Debrecenbe, ahonnan a szokásos formaságok után hazatért otthonába. Fehérvári Kis Újság, 1948. március 12.” Lásd GERÕ, 1998, 175–176. o. 19 SZABÓ Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1986–1986. Budapest, 1989, 225–252. o., 265–306. o. 20 A demokratikus ellenzéknek a Batthyány-örökmécseshez is illeszkedõ, a március 15-i megemlékezéseket is magában foglaló tevékenységérõl: HODOSÁN Róza: Szamizdat-történetek. Budapest, 2004. A könyv tartalmazza azokat a III/III-as anyagokat is, amelyek részben erre vonatkoznak.

159

Anemzeti identitásteremtés sodró erejû folyamatában nyilvánvaló volt: létezik,

Recommend Documents