Andre Freire Eftichia Teperoglou: Európai választások és országos politika: tanulságok az új dél-európai demokráciákból

Andre Freire – Eftichia Teperoglou: Európai választások és országos politika: tanulságok az „új” dél-európai demokráciákból Megjelent: Tóka Gábor és Bátory Ágnes (szerk.): A 2004. évi európai parlamenti választások. Pártok és szavazói magatartás nemzetközi összehasonlításban. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány – Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézet – Századvég Kiadó, 2006. 49-78. p. Forrás: http://www.valasztaskutatas.hu

Andre Freire–Eftichia Teperoglou

Európai választások és országos politika: tanulságok az „új” dél-európai demokráciákból1 Az 2004-es európai parlamenti választások jelentős változást hoztak az Európai Unió életében: az év elején bekövetkezett bővítésnek köszönhetően tíz új tagország (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia) is részt vett a 2004-es EP-választásokon. Ezek az országok – Ciprus és Málta kivételével – mind új demokráciák, amelyek az 1980-as évek végéig elnyomó kommunista rendszerekben éltek. E nyolc ország szavazói az első demokratikus választások után 14 évvel már az EP-választásokon voksolhattak. A szintén EU-tag, új dél-európai demokráciák (Görögország, Portugália és Spanyolország) számos tekintetben hasonlítanak a nyolc posztkommunista demokráciához, és ezért releváns meglátásokkal szolgálhatnak az európai választások tanulmányozásához. Először is, Görögország, Portugália és Spanyolország az 1970-es években (az első kettő 1974-ben, a harmadik pedig 1975-ben) kezdte meg a demokratikus átmenetet. Ennek eredmé-

E tanulmány korábbi változatait a Közép-európai Egyetemen 2005. május 21–22-én „A 2004-es európai parlamenti választások” címmel rendezett konferencián, illetve a portugáliai Óbidosban 2005. június 27-e és július 1-je között António Costa Pinto és Nuno Severiano Teixeira szervezésében, a Nemzetközi Kapcsolatok Portugál Intézete és az Új Lisszaboni Egyetem által rendezett, „Az Európai Unió – az európaizálódás kihívásai” című nyári egyetemen adtuk elő. Konstruktív javaslataikért és kritikáikért a szerzők köszönetet szeretnének mondani mindkét esemény résztvevőinek, különösen Tóka Gábornak, Bátory Ágnesnek, Mark Franklinnek, Andreas Wüstnek, Cees van der Eijknek és Michael Marshnak. A szerzők szintén köszönettel tartoznak Ilias Nicolakopoulosnak, az Athéni Egyetem professzorának (aki rendelkezésünkre bocsátotta a Görögországgal kapcsolatos felmérést), és Dimitrios Vaatikkiotisónak, az Opinion S. A. elemzőjének. Eftichia Teperoglou köszönetet szeretne még mondani Dimitrios Kokormytisnek, a Constantine Karamanlis Institute for Democracy kutatójának, részletes kommentárjaiért és támogatásáért. Természetesen minden tévedésért vagy hibáért a szerzők vállalják a felelősséget. Végül a szerzők köszönettel tartoznak Steve Romannak az angol nyelvű szöveg szerkesztése során nyújtott segítségéért.

1

50

A ndre Freire –Eftichia Teperoglou

nyeképpen, a közép-kelet-európai új demokráciákhoz hasonlóan, szintén elnyomó rendszerek örökösei. Másodszor, az új dél-európai demokráciák esetében is igen hamar követte az első EP-választásokon való részvétel az első demokratikus választásokat (Görögország 1981-ben vett részt először az EP-választásokon, hét évvel az első demokratikus választást követően, Portugália és Spanyolország pedig 1987-ben, 12, illetve 10 évvel az első szabad választás után). 1987, illetve 1981 óta Portugália és Spanyolország öt-öt alkalommal, Görögország pedig hat alkalommal vett részt európai parlamenti választásokon. A jelen tanulmány kérdéseit ennek fényében határoztuk meg. Először is, a rövid és hosszú távú hatásokat vizsgálva, milyen – a régi és új, de elsősorban az új demokráciákkal kapcsolatos – tanulságokat vonhatunk le a nemzeti tényezők választói magatartásra gyakorolt hatásáról a görög, spanyol és portugál EP-választási küzdelmek longitudinális elemzéséből? Másodszor, milyen tanulságok vonhatóak le az EP-választások longitudinális tanulmányozásával az EP-választásokon mutatott választói magatartásnak a nemzeti keretekben zajló politikai versengésre gyakorolt hatásáról? Vagyis, általánosságban mire következtethetünk az új demokráciák első- és másodrendű választásainak egymásra gyakorolt hatásával kapcsolatban? Ennek megfelelően, e tanulmány fő célja az, hogy az új demokráciák tekintetében mind longitudinális, mind pedig összehasonlító eszközökkel megvizsgálja az országos és az európai választások egymásra gyakorolt hatását. A tárgyalt kérdés elméleti megközelítése során nagyrészt Reif és Schmitt (1980) 1979-es EP-választásokból levont következtetéseit vesszük alapul, vagyis az úgynevezett másodrendű választások modelljét. Az elsőrendű választások azok a választások, amelyeken – sok minden egyéb mellett – elsősorban a politikai rendszer végrehajtó hatalma fölötti irányítás forog kockán. Ilyenek a parlamentáris rendszerek törvényhozási és az elnöki rendszerek államfőválasztásai. Más, olyan választásokat, amelyeken a végrehajtó hatalom feletti kontroll nem forog kockán – mint például az EP-választások –, másodrendű választásoknak nevezünk (vö. Reif 1985; Eijk–Franklin 1996c; Marsh 1998). Másodrendű voltuk miatt az EP-választások általában ugyanazoknak a szereplőknek (pártok, jelöltek stb.) a versengését hozza, mint a nemzeti választások. A szereplők nagyjából ugyanazokat (az egyes tagországra az adott pillanatban jellemző) témákat helyezik reflektorfénybe, háttérbe szorítva az integrációval kapcsolatos kérdéseket. Tehát az elsőrendű

Európai választások és országos politika

51

választásokhoz hasonlóan a választói magatartás itt is alapvetően egy nemzeti kínálati oldali kontextusában jelenik meg, még ha nem is minden, az országos választásokon jelen lévő tényezővel találkozunk az EP-választásokon. Nevezetesen nem léteznek például a kormányalakítási kényszer miatt megjelenő sajátos (például taktikai szavazásra serkentő) motivációk, mert az EP-választások eredménye nem befolyásolja a végrehajtó hatalom összetételét. Mi több, minthogy az EP-választások alig járnak országos (vagy európai) következményekkel, a szavazók szabadabban voksolhatnak szívük szerint (vagyis arra a pártra, amelyet őszintén preferálnak), mint az elsőrendű választásokon, ahol a választók gyakran stratégiai alapon szavaznak, figyelmen kívül hagyva olyan pártokat, amelyeknek nincs esélyük, hogy beleszóljanak a kormányalakításba (Franklin 2005; Eijk–Franklin 1996b; Eijk et al. 1996; Oppenhuis et al. 1996). Annak a gyakorisága, hogy a választók az EP-választások során a „csizmájukkal szavaznak” – vagyis, hogy kormánnyal szembeni tiltakozást kifejező szavazatot adnának le a hivatalban lévő kormány, a politikusok, a pártok programja és/vagy jelöltjei, illetve egy bizonyos politika ellen –, számos tényezőtől függ. Ahogyan kötetünk Simon Hix és Michael Marsh által írt fejezete mutatja, az EPválasztásoknak az országos választási cikluson belüli időzítése befolyásolhatja a leadott protesztszavazatok számát. A másodrendű választások – köztük az EP-választások is – lehetőséget adnak a szavazóknak arra, hogy elpártoljanak attól a párttól, amelyre az elsőrendű választások alkalmával általában szavaznak. Franklin (2005: 7) az EP-választások során bekövetkező elpártolás két lehetséges következményét vázolja fel. Egyrészt „a másként szavazás mindenütt kihatással lesz a szocializációra, és késleltetheti vagy meggátolhatja a pártokkal az országos politika szintjén való erős azonosulást”. Ez az alternatíva problémát jelenthet különösen az új demokráciák számára, nagy nehézségeket állítva a politikai vagy a pártrendszer stabilizálása elé azáltal, hogy késlelteti vagy megakadályozza a stabil választói magatartás kialakulását. Másrészt „lehetséges, hogy a fiatal szavazók eltérő szocializációja csak az EP-választások során leadott szavazataikra lesz hatással, tudatosítva bennük, hogy az európai választások eltérőek. Ez lehetővé tenné, hogy a nemzeti választások során – más szavazói csoportokhoz hasonlóan – párttal azonosuló viselkedést tanúsítsanak” (Franklin 2005: 7). A dél-európai új demokráciákra korlátozódó jelen kutatásunknak három fő célja van. Először, vizsgálni kívánjuk az országos tényezőknek az EP-választások során tapasztalható választói magatartásra gyakorolt rövid

52


és hosszú távú hatását. A hosszú távú következményeket a kérdéses pártrendszerekben – a törvényhozási és az EP-választások során részt vevő pártok számában – bekövetkezett változások alapján vizsgáljuk. A rövid távú következményeket pedig a kormányzó pártok elsőrendű és az európai választások során, a választási ciklus különböző időszakaiban elért aggregált választási eredményeinek összehasonlításával elemezzük. Másodszor, elemezni kívánjuk az európai választások során tanúsított választói magatartást, konkrétabban azt, hogy az általuk általában választott pártoktól való elpártolás lehetőségét milyen mértékben használták ki a szavazók. Ennek során összehasonlítjuk a nagy, közepes és kis pártok elsőrendű és EP-választások során elért eredményeit, hiszen feltételezhető, hogy az ilyen időleges elpártolás a másodrendű választásokon mindenekelőtt a nagyobb pártokat sújtja. Továbbá megvizsgáljuk azt, hogy a pártokkal való érzelmi azonosulás társadalmi és ideológiai meghatározói eltérőek-e a két különböző választás során. Ha igen, akkor ez az elemzés további adalékokkal szolgálhat arra, hogy miként befolyásolják a másodrendű választások a pártrendszerek változását. Harmadszor, értékeljük az EP-választásokat jellemző választói magatartás hatását a pártokkal való érzelmi azonosulásra új demokráciákban. Mindezt az európai választások (1989–2004) kvázipártváltásait, a pártokkal való érzelmi azonosulás országos és európai társadalmi és ideológiai meghatározóit, és végül az európai választások szavazatmegosztási változékonyságát elemezve fogjuk vizsgálni. De mielőtt mindebbe belekezdenénk, a következő két részben a spanyol, a portugál, majd a görög politikai és választási rendszert jellemezzük röviden.

A választások szerepe a három politikai rendszerben A portugál demokratikus átmenet egy fiatal katonatisztek által végrehajtott puccsal kezdődött, akik elkötelezték magukat a szabad és tiszta választások egy éven belüli megtartása mellett. Az 1974. április 25-i, viszonylag vértelen szegfűs forradalmat megelőzően nem voltak Portugáliában az általános választójog mellett tartott szabad és tiszta választások, és így békés versengésre épülő pártrendszer sem. A portugál alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztása – a terveknek megfelelően – 1975. április 25-én történt,


53

majd pontosan egy évvel később alkotmányos törvényhozási választásokat tartottak. A portugál forradalmi átmenettel szemben a spanyol demokratikus változások a Francisco Franco diktátor uralma alatt megteremtett intézmények és eljárások keretein belül zajlottak le (Bruneau et al. 2001). A spanyol demokratikus átmenet során János Károly király, valamint a hadsereg és a kormány közötti viszony játszotta a főszerepet. A spanyol alkotmányt a képviselőház (Cortes Generales) 1978. október 31-én fogadta el, egy országos referendum december 6-án ratifikálta, és a király 1978. december 27-én látta el kézjegyével. A George Papadopoulos és jobboldali ezredesei által Görögországban 1967-ben létrehozott autoriter rezsim csupán hét évig létezett – nem úgy, mint a hosszú ideig fennállt Salazar és Caetano-rezsim Portugáliában (1926/33–1974), illetve a spanyolországi Franco-diktatúra (1939–1975). A görög diktatúra rövid időszaka után az első szabad parlamenti választásokat a Constantine Karamanlis által vezetett nemzeti egységkormány alatt, 1974. november 17-én tartották. Még ugyanabban az évben a választók népszavazáson utasították el a monarchiát, és a módosított, 1976/86-os görög alkotmánnyal bevezették a parlamentáris demokráciát. Ettől kezdve a görög állam feje a parlament által választott köztársasági elnök. Ezzel szemben Portugáliában félelnöki rendszer alakult ki, és ennek megfelelően két, a választók által egyaránt legitimált és a kormányalakítás felelősségét viselő intézmény jött létre: a köztársasági elnök és a nemzetgyűlés. Az elnököt közvetlenül, kétfordulós többségi választási modell szerint választják. Spanyolország ezzel szemben alkotmányos monarchia, ahol a király látja el az államfői teendőket. Végül is azonban mindhárom országban az országos törvényhozási választások határozzák meg azt, hogy mely párt(ok) fog(nak) kormányt alakítani, és ki lesz a miniszterelnök. Így tehát mindhárom országban ezek a választások egyértelműen elsőrendű voksolások. Görögország 1981. január 1-jén lett az Európai Közösség tagja, és az első görög EP-választásokat 1981. október 18-án tartották. Spanyolország és Portugália öt évvel később, 1986. január 1-jén csatlakozott, polgáraik pedig 1987. június 10-én, illetve július 19-én voksolhattak először európai választásokon.

54


A nemzeti és EP-választásokon alkalmazott választási rendszerek Az első- és másodrendű választások pártokra gyakorolt hatása részben amiatt is különbözhet, ha az egyiken vagy a másikon a kisebb pártoknak inkább kedvező választási rendszert alkalmaznak. Elemzésünk megkezdése előtt célszerű tehát megvizsgálnunk e tényezőt is. A görög törvényhozási választásokat az 1958 óta érvényben lévő arányos képviselet elve alapján, mégpedig az általában „megerősített (reinforced) arányos képviseleti rendszernek” nevezett módszer szerint tartják. Az egyszintű portugál és spanyol választási rendszerrel szemben a görög választási rendszer többszintű. Az 1989–90-es választásokon egy arányosabb rendszer került alkalmazásra (Nikolakopoulos 1989: 94), amelynek során a mandátumszerzéshez gyakorlatilag szükséges szavazatarány (effective electoral threshold) az 1977 és 1985 közötti időszakban 14,7 százalék és 18,8 százalék között ingadozó értékről 3,3 százalékra csökkent.2 1993 óta azonban a választási rendszer szinte teljes mértékben megegyezik az 1985-ben használttal. A különféle portugál választásokon használt képviseleti rendszerek, az elnökválasztás kivételével, szinte teljesen megegyeztek (Feire 2004). Mind a törvényhozási, mind pedig az európai parlamenti választásokat a d’Hont formulára támaszkodó arányos képviseleti rendszerben, zárt listákkal bonyolítják le. Az 1975-ben kezdődött demokratikus időszak során az volt az egyetlen jelentős változás, amikor a képviselők számát 1991ben 250 főről 230 főre csökkentették. Ez kismértékben csökkentette az egy átlagos választókerületben kiosztott parlamenti mandátumok számát (1975–87: átlagosan kerületeként 11,4 mandátum, 1991-től kerületenként 10,5 mandátum kerül kiosztásra), és ezáltal a kisebb pártok mandátumszerzési esélyeit. Portugáliához hasonlóan a spanyol törvényhozási választásokat is zárt listás, a d’Hont formulára támaszkodó arányos képviseleti rendszer elveinek megfelelően tartják. A Lijphart-féle kritériumok szerint semmiféle jelentős változás nem érintette az először 1977-ben alkalmazott választási rendszert 2

A mandátumszerzéshez gyakorlatilag szükséges szavazatarány olyan összetett mutató, ami hozzávetőleges becslést ad arra nézve, hogy a parlamentbe jutáshoz egy-egy pártnak mennyi szavazatot kell minimálisan elnyernie (l. Lijphart 1994). Az index értéke sok tényezőtől függ, mint például a mandátumelosztáshoz használt algoritmus, az egy-egy választókerületben kiosztott mandátumok száma és az esetleges százalékos küszöb, ami alatt egyáltalán nem szerezhet egy párt listás mandátumot, még olyan választókerületekben sem, ahol esetleg az első helyen végzett. – A szerk.


55

(Lijphart 1994: 59; Montero 1994, 1998). Az 52 választókerületben 350 mandátumot osztanak ki, így tehát az egy átlagos választókerületben kiosztott mandátumok száma igen alacsony, 6,73 (Lijphart 1994: 59). A portugál választási szisztémával szemben a görög és a spanyol választási rendszer viszonylag aránytalan eredményeket produkál, amelyeket leginkább a többségi választási rendszerekben található aránytalanságokhoz lehetne hasonlítani (Rose 1984; Montero 1994, 1998; Lopes–Freire 2002: 153). A görög választási rendszer e tulajdonsága többnyire egypárti parlamenti többséget eredményez, és indirekt módon elősegíti a két legnagyobb párt közötti váltógazdálkodást (Mavrogodordatos 1984: 163). E tekintetben a spanyol eset a görög és a portugál között helyezkedik el. További, jelen szempontunkból mellékes eltérés továbbá az, hogy Görög országban kötelező voksolni (bár ezt nem ellenőrzik szigorúan), és a pártlisták nyitottak, tehát a szavazók arról is szavazhatnak, hogy az egyes pártlistákról konkrétan mely képviselők jussanak be a parlamentbe. Fontos azonban megjegyezni, hogy mindhárom országon belül, de különösen a portugál esetben, nagyarányú eltérések léteznek a választókerületek méretei között. Ez az egyenlőtlenség a kis pártoknak lehetőséget kínál arra, hogy képviseletet szerezzenek úgy, hogy erejüket a nagyobb választókerületekre összpontosítják. Emiatt a spontán kiigazítás miatt a (görög) választási rendszer által gyakorolt koncentrációs hatás is kisebb, amint azt egyébként várni lehetne (Diamantopoulos 2001: 197). A spanyol esetben az erős centrum-periféria törésvonal mérséklő hatást fejt ki a pártrendszer koncentrációjára, vagyis az egyes regionális/nacionalista pártok ereje az ország egyes történelmi régióiban (Baszkföldön, Katalóniában és kisebb mértékben Galíciában) országos szinten növeli a pártrendszer amúgy igen kis mértékű fragmentálódását. Ezek a regionális/nacionalista pártok országos viszonylatban igen kicsik, de elég erősek ahhoz, hogy parlamenti képviselethez jussanak regionális támogatottságuk alapján, így ezeket a pártokat a választási rendszer nem hozza teljes hátrányba. Ehelyett a spanyol választási rendszer azokat a kis- és középméretű pártokat akadályozza a leginkább a képviselet megszerzésében, amelyeknek a szavazótábora az országban elszórtan található (Montero 1994, 1998).

56


1. ábra A mandátumot szerző pártok effektív száma és a szavazatot szerző pártok effektív száma közti különbség a nemzeti választásokon, 1974–20043

Forrás: A szerzők által kiszámolt adatok az alábbi weboldalakon elérhető hivatalos választási eredmények alapján: Portugália – www.cne.pt, Görögország – www.ypes.gr és Spanyolország – http:// electionresources.org/es/index_en.html, http://www.elec2004.mir.es/, valamint Montero (1998: 42) az 1977–96 közötti választásokon részt vevő pártok effektív számának megállapításához.

A pártok effektív száma mutató a pártrendszer fragmentáltságát úgy jellemzi, hogy a választásokon induló, illetve mandátumot szerző pártok – gyakorta félrevezető és semmi esetre sem különösebben lényeges – abszolút száma helyett inkább a szavazatok, illetve a parlamenti mandátumok fragmentáltságának pontos mértékét mutatja meg (l. Laakso és Taagapera 1979). Az alábbi formulák révén számíthatjuk ki értéküket, amiben n = a választáson induló pártok száma; m = az egyes pártok által elnyert mandátumok aránya az összes mandátum között; és v = az egyes pártok által elnyert voksok aránya az összes szavazatok között. Mivel arányokról van szó, m és v minimum 0 és maximum 1 lehet. – A szerk.

3

1

1 MPESZ=

n

∑m i =1

i

ZPESZ=

n

∑v i =1

i


57

Az 1. ábra a mandátumot szerző pártok effektív száma (MPESZ) és a szavazatot szerző pártok effektív száma (SZPESZ) közötti különbséget, tehát a választási rendszer fragmentációt csökkentő hatását mutatja be az 1974–2004-es időszakban. Az 1989–93-as időszak kivételével a görög és a spanyol választási rendszer nagyobb mértékben csökkentette a pártrendszer töredezettségét, mint a portugál. Azonban e tekintetben az 1990-es évektől kezdődően némi konvergencia figyelhető meg a három ország között. Ami az EP-választásokat illeti, Portugália és Görögország egyetlen választókerületet alkot, amelyben 24 európai parlamenti képviselőt választanak, míg Spanyolország 54 hellyel rendelkezik az Európai Parlamentben, és az ország több választókerületre bomlik az EP-választásokon is.4 Mindhárom európai országban arányos képviseleti rendszer szerint választanak, és a szavazók arról is dönthetnek, hogy az egyes pártlistákról konkrétan mely képviselők jussanak a parlamentbe. Csak Görögországban létezik törvényben rögzített mandátumszerzéshez szükséges szavazatarány (3%): ezt még 1994-ben vezették be. Azonban az effektív mandátumszerzési küszöb (ehhez l. fejezetünk második lábjegyzetét) Portugáliában (1987–89 között 3%) és Spanyolországban (1987–89 között 1,2%) sem tér el nagymértékben a görögországi, törvényben rögzített küszöbértéktől.5 Portugáliában az EP- és a nemzeti választási rendszer kis (8 százaléknál vagy annál kevesebb szavazataránnyal) és közepes (9% és 20% közötti szavazataránnyal rendelkező) pártokra gyakorolt hatása teljesen eltérő. Amennyiben csak a törvényhozási választások két legnagyobb választókerületét (48 és 38 mandátum) vizsgáljuk, az országos választási rendszer kevésbé hozza hátrányos helyzetbe a kis és közepes pártokat, mint az európai választások. Azonban amennyiben az egy átlagos választókerületben kiosztott parlamenti mandátum alapján elemezzük a kérdést, pont az ellenkező eredményre jutunk. Mindazonáltal, mivel az EP-választásokon az egész ország egyetlen választókerület, abszolút értelemben több szavazat szükséges egy európai parlamenti képviselő megválasztásához, amely nagy nehézségeket gördít a kisebb pártok elé. Viszont a szükséges források tekintetében az EP-választások előnyösek a kis és közepes pártok számára,

Portugália 1987–89 között és 2004-ben 24 mandátummal, míg 1994–99 között 25 mandátummal rendelkezett. Görögország 1981–89 és 2004 között 24, 1994–99 között és 2004-ben 25 EP-képviselőt választott. Spanyolországnak 1987–89 és 1989–94 között 60, 1994–99 között 64, 2004-ben pedig 54 mandátuma volt. 5 További információ: Lijphart (1994), Castillo (1994, 1996), Colomé (2005). 4

58


mivel az egyetlen választókerületben való kampányok kisebb befektetést igényelnek, mint amikor sok választókerületben kell kampányolni. Görögországban a kis és kis/közepes pártok sokkal jobb eséllyel indulnak az európai parlamenti helyekért, mint a törvényhozási választások mandátumaiért, mivel a választási rendszer az elsőrendű választásoknál erősen aránytalan eredményeket produkál. Bár ez utóbbi igaz Spanyolországra is, ott a kis- és közepes méretű pártok (PCE/IU, CDS) egy-egy földrajzi térségben koncentráltan nyerik el szavazataik zömét. Azonban az olyan regionális pártok, amelyek az országos választásokon a legtöbbet nyernek a regionális szavazatkoncentrálással, sokkal nehezebb helyzetben vannak, amikor az európai parlamenti mandátumokért szállnak versenybe. Ez jól magyarázza azt, hogy e regionális pártok miért lépnek általában választási szövetségre.

Az EP- és az országos választások pártrendszerei Bár a görög pártrendszert hárompólusúként írják le, a végrehajtói hatalomért folytatott verseny valójában kétpárti küzdelem (vö. Lyrintzis 1984; Mavrogordatos 1984). A két legnagyobb párt a mérsékelt jobboldali Új Demokrácia (ND) és a mérsékelt baloldali Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASOK), míg a Görög Kommunista Párt (KKE) a kormányalakításba csak ritkán képes beleszólni.6 A portugál politikai életet négy párt dominálja (l. Lopes és Freire 2002; Bruneau et al. 2001): a közép-bal Szocialista Párt (PS) és Szociáldemokrata Párt (PSD), a Portugál Kommunista Párt (PCP) és a jobboldali Szociálde mokrata Centrum–Néppárt (CDS–PP). Ezzel együtt is, mindig a két legna gyobb párt (a PS és a PSD) valamelyike alakított kormányt, vagy önállóan

6

A görög pártrendszer három jól elváló, főbb politikai táborra oszlik, amelyek mind szerepet játszottak a görög történelem két nagy 20. századi konfliktusában: a nemzeti kérdés választóvonalát illetően és a polgárháborúban (1946–49). 1967-ben, a diktatúra előestéjén három párt uralta a görög politikai életet: a jobboldali Nemzeti Radikális Szövetség (ERE), a Centrum Unió (EK, amely a politikai spektrum centrumát képviselte), valamint az Egyesült Demokratikus Baloldal (EDA). 1974 óta a görög pártrendszer gyakorlatilag változatlan maradt: az ND képviseli az új jobboldalt, a PASOK a centrumot (vagyis a balközép szavazókat), és a régi baloldalt támogatók szavazatai az ortodox Görög Kommunista Párt (KKE) és az euro-kommunista baloldal (KKE-Esoterkou) között oszlanak meg. A KKE-Esoterkouból kinőtt, „új baloldalt” képviselő Baloldal és Haladás Koalíciója (SYN) 1992-ben alakult az azonos nevű választási koalíció felbomlása után.


59

(abszolút többséget élvezve), vagy koalícióban más pártokkal (így PS/ CDS, SD/CDS/PPM és PSD/CDS koalíciók is létrejöttek az idők során). A spanyol pártrendszerben országos szinten két párt meghatározó, amelyek felváltva gyakorolják a végrehajtó hatalmat: a közép-bal Szocialista Párt (PSOE) és a jobboldali-konzervatív Néppárt (PP). Míg a Szocialista Párt mindig is a legnagyobb baloldali párt volt, a politikai spektrum jobboldalán nagyméretű átrendeződés ment végbe 1982-ben. 1979-ig a mérsékelt jobboldali Demokratikus Centrum Unió (UCD) dominálta a politikai spektrumnak ezt a részét, annak ellenére, hogy jelentős szerepet játszott egy másik jobboldali párt is, a Népi Szövetség (AP), ami a PP elődje volt. 1982-ben azonban nagyrészt belső ellentétek hatására az UCD összeomlott. A korábbi tagok egyik csoportja megalakította a közép-bal Szociáldemokrata Centrumot (CDS), amelynek 1983 óta egyszer sem sikerült parlamenti képviseletet nyernie. Így 1982 óta az AP (majd PP) dominálja az ideológiai spektrum jobboldalát. Mindazonáltal, figyelembe véve a regionális pártok, illetve a kisebb országos pártok (mindenekelőtt a kommunisták – PCE, majd IU –, és 1977–82 között az AP) jelenlétét, mérsékelt többpártrendszerről beszélhetünk Spanyolországban (vö. Bruneau et al. 2001; Montero 1994). A kormányt itt is mindig a két legnagyobb párt egyike (előbb az UCD, majd 1982-től a PSOE, 1996-tól a PP, és 2004-től ismét a PSOE) alkotta, ám időről időre kisebbségi kormányzásra kényszerülve, a kisebb parlamenti pártok (a PNV, CiU, CC, IU vagy az ERC) külső támogatásával. Így tehát amíg Portugáliában a koalíciós kormányzás a bevett szokás, Görögország ban viszont a koalíciókötés kivételes jelenség,7 addig Spanyolországban a többpárti törvényhozási támogatásra építő, de egypárti kormányzás a megszokott.

7

A diktatúra bukása utáni időszakban csupán egyetlen koalíciós kormány jött létre Görögországban, 1989 júniusa és 1990 áprilisa között.

60


2. ábra A két legnagyobb párt által együttesen megszerzett szavazatok százalékos aránya

Forrás: Ugyanaz, mint az 1. ábránál.

Bár mindhárom országban csökkent a pártrendszer fragmentációja, két világos különbség rajzolódik ki a görög és a portugál fejlődés mint szélső esetek között. Először is, a többségi irányba való elmozdulás sokkal hamarabb kezdődött Görögországban (a szavazatok tekintetében 1981-ben, a mandátumot szerző pártok effektív száma szerint pedig már 1974-ben). Másodszor, a görög megerősített arányos képviseleti rendszer kezdettől fogva a kétpárti váltógazdálkodás irányába terelte a fejlődést (l. 2. és 3. ábra; Bruneau et al.). Portugália végig valamivel közelebb állt a sokpárti modellhez, Spanyolország pedig e tekintetben is a két másik ország közé esik. A mérsékelt többpártrendszer időszakát követően, amelyet aránylag töredezett pártrendszer és egypárti kormányzás jellemzett, egy domináns pártrendszer irányába mozdult el az ország: a PSOE 1982 és 1989 között háromszor nyert abszolút parlamenti többséget (Montero 1994). Valóban, a két legnagyobb párt által együttesen megszerzett szavazatok aránya Portugáliához képest végig igen magas volt a másik két országban (2. ábra).


61

Ennek ellenére, az 1980-as évek vége óta mindhárom pártrendszerben két domináns párt létrejötte felé való elmozdulás figyelhető meg. 3. ábra A nemzeti és az EP-választásokon szavazatot szerző pártok effektív száma


A 3. ábra újra a fenti trendeket mutatja, összehasonlítva a görög, spanyol és portugál8 szavazatot szerző pártok effektív számát az első- és a másod8

Ahhoz, hogy nyomon kövessük a négy nagy portugál párt fejlődését, és összehasonlítsuk a nagy és a kis/közepes pártok különböző választásokon mutatott teljesítményét, a következő szabályokat hasz náltuk a portugál koalíciók szavazatainak lebontására. Először is, kiszámoltuk minden párt (PSD, CDS és PPM) átlagos szavazati arányát a koalíciós időszak előtti (1976) és utáni (1983) időszakra vonatkozóan. Másodszor, e három számot összeadtuk, és ez alapján meghatároztuk a koalíció egyes pártjai által nyert szavazatok arányát. Harmadszor, az utóbbi arányszámokat használtuk ahhoz, hogy megállapítsuk az 1979-es és 1980-as választásokon minden egyes párt által elért szavazatok arányát azáltal, hogy ezen arányszámokat megszoroztuk a koalíciók által elért szavazatarány százalékával. Ezt a módszert használtuk a 2. és a 3. ábra, illetve az 1. táblázat megszerkesztésénél. Az EP-választásokkal kapcsolatban is hasonló módszert alkalmaztunk. Megjegyzendő, hogy a 2004-es portugál EP-választásokon részt vevő PSD–(CDS–)PP (Força Portugal) koalíció szavazatainak lebontásá-

62


rendű választások során.9 A portugál esetben a kétfajta választás között jól látható a szinkronitás. Mindkét választáson a többségi demokrácia irányába mutató jelek figyelhetőek meg a pártok effektív számának csökkenése tekintetében, egészen 1999-ig. Az ezt követőleg a nemzeti választásokon megfigyelhető kisméretű visszarendeződés megint csak az EP-választások során (1999–2004) is egyértelműen tetten érhető. Az európai választások itt elveszteni látszanak az elsőrendű választásokkal szembeni megkülönböztető jellegüket, amennyiben a kétfajta választásokon részt vevő pártok effektív száma közötti különbség gyakorlatilag elhanyagolható lett 1999–2004-re. Az, hogy ez vajon a portugál politikai élet új korszakának kezdetét jelöli-e, nem egészen egyértelmű. Annyi azonban jól látható ábránkból, hogy az európai parlamenti választások eredménye az elsőrendű választásokéhoz kezd hasonulni a fragmentáltság tekintetében. Figyelemre méltó, hogy az 1989 és 2004 közötti spanyol törvényhozási választások esetében is megfigyelhető a pártrendszer néminemű koncentrációja (3. ábra), és ez a spanyol EP-választásokat is jellemezte. Sőt, 2004-ben az SZPESZ még alacsonyabbnak is bizonyult az EP-választásokon, mint a nemzeti választásokon.10 A görög nemzeti választásokat vizsgálva (3. ábra) azt láthatjuk, hogy az MPESZ 1981 óta nagyjából állandó értéket mutat – a pártrendszer stabilitása volt tehát a jellemző Görögországban. Mindez nem igaz azonban ban csak az 1999 előtti EP-választások eredményeit használtuk. Más (kisebb és/vagy hosszú távon fennálló) választási koalíciókat egy-egy pártnak tekintettünk. 9 Fontos megemlíteni, hogy mindkét típusú (törvényhozási és EP-) választásokon részt vevő pártok száma megközelítőleg egyenlő volt mind Görögországban, mind pedig Portugáliában. Ugyanez nem mondható el a spanyol esetről, ahol a törvényhozási választásokon részt vevő pártok száma jelentősen nagyobb volt az EP-választásokon versengő pártok számánál. Ezt részben az magyarázza, hogy a kis (regionális) és a kis/közepes méretű pártok általában választási koalíciót alakítanak az EPválasztásokra, ami jóval ritkábban fordul elő a parlamenti választások során. Így tehát, amennyiben csak a releváns (legalább egy parlamenti hellyel rendlekező és/vagy országos szinten a szavazatok egy százalékát birtokló) pártokat/koalíciókat vesszük figyelembe, a két választáson részt vevő pártok száma majdnem egyenlően alakul Spanyolországban, bár még mindig valamivel több párt vett részt a törvényhozási választásokon. 10 Ezt a különbséget az okozhatja, hogy az EP-választások során a kis (illetve a kis/közepes méretű) pártok általában választási koalíciót alakítottak, amely sokkal ritkábban fordult elő az országos választások során. A spanyol EP-képviselők számának köszönhetően mindez 2004-ben a szokásosnál is látványosabb volt. Ez a tényező azonban nem magyarázza az SZPESZ-ből kiolvasható trendet, nevezetesen azt, hogy jelentős, többségi demokrácia irányába mutató változás figyelhető meg mindkét választáson, amennyiben az MPESZ-t vesszük figyelembe (Lobo 2005: 30). Az MPESZ (melyet az egyes pártok, nem pedig pártcsoportok és koalíciók által megszerzett szavazatok alapján kalkuláltunk) a következő értékeket mutatta az 1989, 1993, 1996, 2000 és 2004-es törvényhozási számok során: 2,9; 2,7; 2,5 és 2,5. Az 1987, 1989, 1994, 1999 és 2004-es EP-választások tekintetében az MPESZ a következőképpen alakult: 3,2; 3,6; 3,0; 3,1 és 2,4. Így tehát kijelenthetjük, hogy a 2004-es EP-választások tekintetében (1987 óta először) az MPESZ szintén alacsonyabb értéket mutatott az EP-választásokon, mint a törvényhozási választásokon.


63

az EP-választásokra, ahol sokkal nagyobb változások figyelhetők meg európai szinten, alighanem az EP-választási rendszer megengedőbb és az EP-választások másodrendű volta miatt. E jelentős különbségek ellenére az EP-választások során az SZPESZ-ben megfigyelhető ingadozás Görögországban is az országos választásokhoz hasonló trendet követ. Összegzésként tehát megállapíthatjuk, hogy az elsőrendű választások másodrendű választásokra gyakorolt hatása mind a három vizsgált országban megfigyelhető még akkor is, ha ez a tendencia inkább rövid távú Görögország esetében. A pártrendszer csökkenő töredezettsége trendjének a törvényhozási választásokról az EP-választásokra való átterjedését, amelyet mindenekelőtt Portugália és Spanyolország esetében figyelhettünk meg, a másodrendű nemzeti választások modellje alapján nem lehetett előre látni. Ennek ellenére úgy véljük, hogy ez a jelenség összeegyeztethető a modellel. Az itt megfigyelt folyamat valószínűleg azt jelzi, hogy az elsőrendű választások nagyobb fontosságot élveznek az állami anyagi források, a tömegmédiában való jelenlét és a szervezeti struktúra tekintetében. Ennek eredményeképpen, ha egy párt veszít országos szintű befolyásából, az valószínűleg a hatalomért folytatott versengés egyéb szintjein (mint például az európai szint) is hasonló eredménnyel fog járni. A továbbiakban a különböző pártok különböző típusú választásokon elért eredményeit a pártok méretének tükrében vizsgáljuk. Először azt az állítást vizsgáljuk, amely szerint a kis (az 1. táblázatban a „más” kategóriába sorolt), a közepes (a görög Baloldal és Haladás Koalíciója; a portugál PCP és CDS) és a kis/közepes (a görög KKE és SYN; a spanyolországi IU, CiU, CDS és UCD) pártok mindig jobban teljesítenek az EP-választásokon, mint a törvényhozási választásokon (Reif–Schmitt 1980; Reif 1985; Marsh 1998; Oppenhuis et al. 1996; Eijk et al. 1996). A második vizsgálandó hipotézis, amit ugyancsak a másodrendű választások elméletéből vonunk le, azt állítja, hogy a másodrendű választások során a nagy pártokat (ND és PASOK; PS és PSD; PSOE és PP) a kis és közepes pártokkal ellentétes trend, tehát szavazatveszteségek sújtják.

64


1. táblázat A görög, spanyol és portugál pártok által az EP- és a nemzeti választásokon megszerzett szavazatok átlagos aránya Pártok (pártméret Választás zárójelben) típusa

80-as évek(1)

90-es évek(1)

2000–2004(1) 1980–2004(1)

Görögország nemzeti

85,3

82,9

86,2

84,8

EP

75,8

69,6

77,1

74,2

Baloldali Koalíció (közepes)

nemzeti

11,5

–

–

11,5

EP

14,3

–

–

14,3

KKE+SYN (közepes/kicsi)

nemzeti

11,9

9,1

8,9

9,9

EP

16,6

13,2

13,6

14,5

Egyéb (kicsi)

nemzeti

2,7

8,2

4,9

5,3

EP

8,4

17,2

9,3

11,6

PS+PSD (nagy)

nemzeti

61,1

77,9

78

72,3

EP

60,1

71,7

70,5

67,4

PCP+CDS (közepes)

nemzeti

26,5

16,1

15,6

19,4

EP

27,7

21,1

15,9

21,6

PRD (közepes/kicsi)

nemzeti

11,5

0,6

–

6,0

EP

4,4

0,2

–

2,3

Egyéb pártok (kicsi)

nemzeti

4,1

3,6

4,3

4

EP

6,6

4

9,2

6,6

PSOE+PP (nagy)

nemzeti

70

75

79,5

74,8

ND+PASOK (nagy) (2)

(3)

Portugália

Spanyolország (4)

EP

62,3

73

84,8

73,4

IU+CiU (közepes/kicsi)

nemzeti

10,5

14,8

8,9

11,4

EP

10

14,1

4,7

9,6

CDS+UCD (közepes/kicsi)

nemzeti

8,9

–

–

8,9

Egyéb pártok (kicsi)

nemzeti

(5)

(6)

EP EP


8,7

–

–

8,7

10,6

10,2

11,6

10,8

19

12,8

10,5

14,1


65

Megjegyzések: (1) Az egyes pártok szavazatarányainak átlaga az adott periódusban. Görögország esetében az 1980-as átlag tartalmazza 1990. április 15-i előrehozott választás eredményeit is, mivel a pártrendszer struktúrája akkor teljes mértékben megegyezett az 1989-es választásokéval. (2) A Baloldal és Haladás Koalíció 1988 decemberében alakult, a KKE és az EAR résztvételével, és csak a négy 1989–1990-es választáson vett részt (Verney, 1990). (3) Az 1980-as évekre a számítások tartalmazzák mind a Görög Kommunista Pártot (KKE), mind pedig a Belföldi Görög Kommunista Pártot (KKE-Esoterikou). (4) Az 1982-es és 1986-os választásokra mind a Népi Szövetség Pártjának (AP–PDP), mind pedig a Népi Koalíciónak (AP–PDP–PL) a szavazatát itt vettük figyelembe. (5) Az 1982-es választásokon csak a Spanyol Kommunista Párt (PCE) adatait vettük figyelembe, mivel az Egyesült Baloldal (IU) csak az 1982-es választások után jött létre. 1999-ben és 2004-ben az IU és a CiU is választási szövetségben vett részt az EP-választásokon. Saját szavazatarányuk megállapítására az adott választási szövetség által elnyert összes szavazatot megszoroztuk az összes megszerzett EPmandátumukon belül az IU, illetve a CiU által elnyert képviselői helyek számával. Így például az EPképviselői helyek száma az IU–ICV–EUIA közös lista esetében 2 volt, ebből 1 (50%) jutott az IU-nak, tehát a koalícióra leadott 4,15 százaléknyi szavazat felét tekintettük IU-szavazatnak. (6) A Demokratikus Közép Uniója (UCD) szavazatait csak az 1982-es választásoknál vettük figyelembe, mivel a párt ezután felbomlott. A Társadalmi és Demokratikus Közép (CDS) pártját csak az 1980-as években számítottuk „közepes/kicsi” pártnak, az 1993-as választásoknál már a kicsi pártok közé soroltuk.

Az 1. táblára tekintve a két hipotézis egyértelmű támogatást nyer Görögországgal és Portugáliával kapcsolatban, bár a választástípusok szerinti különbségek sokkal jelentősebbek a görög, mint a portugál esetben.11 Ez valószínűleg a két ország választási rendszerei közötti különbséggel ma gyarázható. Spanyolország esetében viszont a nagy pártok a 2000-rel kezdődő időszaktól eltekintve mindig jobb eredményeket értek el az országos, mint az EP-választások során. A különbségek azonban mindig igen kicsik (sokkal kisebbek mind a görög, mind a spanyol esetben mért különbségeknél), és egyetlen esetben sem statisztikailag szignifikánsak. Mi több, a spanyol kis/közepes pártokkal (IU, CiU, UCD és CDS) kapcsolatos adatok egyáltalán nem felelnek meg a várakozásoknak: ezek a pártok minden esetben jobban teljesítettek az elsőrendű választásokon, mint az EP-választásokon. Ezt a nem várt (vagy legalábbis részben nem várt) eredményt az magyarázhatja, hogy 1982 óta a CiU kivételével a kis/közepes pártok (IU, de különösen az UCD és a CDS) választói támogatottsága csökkenőben volt az országos választásokon (sőt, az UCD 1986 óta részt sem vesz a választásokon, míg a CDS-nek 1993 óta nem sikerült parlamenti mandátumot szereznie). Bár ez a tendencia először az országos választásokon je11

A megfelelő statisztikai viszgálatok (t-teszt párokba rendezett mintákon) szerint a pártok által elért eredmények közti különbségek minden esetben szignifikánsak, még ha Görögország esetében magasabb értékekkel találkozunk is, mint Portugáliáéban (Freire–Teperoglou 2005).

66


lentkezett, még erősebben jelent meg az ezeket követő EP-választásokon. Így tehát Spanyolország esetében – valószínűleg a pártrendszer hosszú távú változásainak köszönhetően – a másodrendű választási elmélet alig nyer empirikus megerősítést.

A különböző szavazások hosszú távú hatása a pártkötődésekre A megszokott pártoktól való elpártolásnak két lehetséges hosszú távú hatása is elképzelhető (vö. Franklin 2005). Az elpártolás egyrészt hatással lehet a fiatal szavazók politikai szocializációjára mind az EP-, mind pedig a nemzeti választások tekintetében: késleltetheti vagy megakadályozhatja az országos pártokkal való erős azonosulás és a stabil szavazói magatartás kialakulását és megszilárdulását. A másik lehetőség az, hogy az EP-választások során megjelenő elpártolás nem hat ugyan ki az elsőrendű választásokra, ahol a szavazók továbbra is „ugyanolyan erős pártkötődést mutatnak majd, mint a választók korábbi generációi”, ám ugyanakkor egyre inkább tudatosodik bennük a megszokott pártkötődések másodrendű választásokon való félretételének lehetősége (Franklin 2005: 7). A nagy, kis és közepes pártok EP- és országos választásokon elért szavazatarányának vizsgálatakor már láthattuk, hogy az új dél-európai szavazók minden bizonnyal legalább alkalmanként élnek az elpártolás lehetőségével az EP-választásokon, különösen Görögországban és Portugáliában. A választási eredmények azonban csak felületes mércéi lehetnek az elpártolásnak, mert nem jelzik az egyéni szinten bekövetkező oda-vissza szavazatáramlást, ami miatt az egyéni szintű változások mintegy kioltják egymást, és így az aggregált adatokban láthatatlanok maradnak. Szükséges tehát az EP-választások során jelentkező „hűtlen” választói magatartást egyéni szintű adatok fényében is elemezni. Egy ilyenfajta elemzés egyik módja az, hogyha a „kvázipártváltás” szintjét vizsgáljuk. A kvázipártváltás azt jelenti, hogy az EP-választások során leadott szavazat (ti. ahogy arra az EES-vizsgálat válaszadói vissza emlékeznek) nem egyezik azzal, ahogy az adott személy egy másnap tartandó hipotetikus országos választás során, állítása szerint, szavazna (Eijk–Franklin 1996a). Azt várjuk, hogy EP-választásról EP-választásra „növekvő számú kvázipártváltást fogunk tapasztalni azáltal, hogy a merev választói magatartást tanúsító szavazók (halál vagy elöregedés okán) kike-

67


rülnek a szavazók táborából, illetve nő azoknak a választóknak a száma, akik személyiségük alakulásának éveiben vettek részt az első EP-választásokon” (Franklin 2005: 7). A Franklin által elemzett adatok szerint (2005: 9), és csak azokat a szavazókat véve figyelembe, akik szavaztak a 2004-es EP-választásokon, a kvázipártváltás aránya a négy EP-választáson, amelyekre nézve az EESkutatásból kiszámíthatók ezek az adatok, nem mutat semmilyen időbeli trendet (l. 2. tábla). Csak azt állapíthatjuk meg, hogy a kvázipártváltás gyakran előfordul, de úgy tűnik, inkább rövid távú politikai történések és egyéb kontextuális tényezők, nem pedig az EP- és a nemzeti választások közti különbségtételre egyre jobban megtanító politikai szocializáció eredményeképp. 2. táblázat A kvázipártváltás mértéke (a pártváltók százalékos aránya) az EP-választásokon 1989 és 2004 között EP-választás éve

Átlag

1989

1994

1999

2004

Görögország

8,1

12,4

9,6

8,6

8,9

Portugália

9,7

12,7

7,5

42,8

11,8

22,2

12,5

15,5

10,8

14

Spanyolország

Forrás: Franklin (2005: 9) az EES-kutatások alapján.

De vajon van-e valamilyen hatása az EP-választásokon tapasztalható választói „hűtlenségnek” a törvényhozási választások során megfigyelhető választói magatartásra? Ha igen, volt-e ennek bármilyen következménye a dél-európai politikai és pártrendszerek stabilizálódására nézve, vagyis késleltette-e vagy megakadályozta-e ez a stabil szavazói magatartás kialakulását? E kérdések megválaszolása során mind a szavazatmegoszlás változékonyságát mérő aggregált adatokra, mind az egyén szintjén megjelenő, a pártkötődés társadalmi és ideológiai meghatározóit mérő indikátorokra támaszkodhatunk. Ami az aggregált adatokat illeti, a teljes szavazatváltozás (TSZV) és a blokkok közötti szavazatváltozás (BSZV) koncepciójára fogunk támaszkodni (Barolini–Mair 1990: 17–52, 313–314). A teljes szavazatváltozás

68


az egy-egy pártblokkon belüli, az azt alkotó pártok között történő, és a blokkok közötti szavazatváltozás összessége. Figyelembe véve azt, hogy a másodrendű választásokat a szavazók a hivatalban lévő kormánnyal való elégedetlenségük kifejezésére használhatják, illetve hogy ezeknek a választásoknak nincs közvetlen hatása a kormányalakításra, a szavazók valószínűleg szabadabban változtatják preferenciáikat az EP-, mint a nemzeti választásokon. Ez a várakozás teljesül is Görög- és Spanyolországban. A portugál eredmények azonban e tekintetben negatívak (1975–2002): apró kivételektől eltekintve a TSZV magasabb – időnként sokkal magasabb – a nemzeti választásokon, mint a helyi vagy EP-választásokon. A nyugat-európai demokráciákban 1945–2002 között lezajlott választásokkal való szélesebb körű összehasonlításból kiderül, hogy mind a TSZV, mind pedig a BSZV tekintetében a legnagyobb szavazatmegoszlás-változékonysággal járó választások Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban zajlottak (Gunther 2004: 39). Természetesen ennek részben oka, hogy a demokrácia viszonylag új keletű ezekben az országokban: az adott időszakban még nem stabilizálódott a választói magatartás. Azonban az EP-választások csak kismértékben befolyásolták az országos választások szavazatmegoszlásának változékonyságát és a három politikai és pártrendszer stabilizálódását. Ami a TSZV-t illeti, a szavazatmegoszlás változékonyságának legnagyobb mértékét azelőtt lehetett tapasztalni, mielőtt az EP-választásokra egyáltalán sor került volna (Görögországban 1981ben, Portugáliában 1987-ben). A BSZV esetében az eredmények valamivel összetettebbek, de alapvetően hasonlóak: Görögországban a legnagyobb mértékű BSZV az első EP-választás előtt, illetve azzal párhuzamosan volt mérhető. Spanyolországban a két legmagasabb BSZV-mutatót az 1982 előtti és 2000 utáni EP-választások során mérték; míg Portugáliában a legmagasabb BSZV-mutatót az első EP-választásokkal párhuzamosan (1987), illetve azt követően (1995) regisztrálták. Még az utóbbi két esetben is, a legmagasabb blokkok közötti szavazatváltozás egy már teljesen stabilizálódott politikai és pártrendszerben volt mérhető. Mindhárom országra igaz továbbá, hogy a legnagyobb pártrendszert érintő változások az első EPválasztás előtt (vagy azzal egyidejűleg) jelentek meg, és a politika kínálati oldalán bekövetkező változásokhoz kötődtek: Görögországban 1981-hez (ekkor történt az EDIK és az UCD összeomlása, illetve a PASOK nagyarányú térnyerése); Portugáliában 1985-höz és 1987-hez (ez volt a PRD – a Demokratikus Megújulás Pártja – felemelkedésének és bukásának, illetve a

69


PSD előretörésének időszaka); Spanyolországban pedig 1982-höz (ez volt az UCD összeomlásának és a PSOE drámai térnyerésének a pillanata). 3. táblázat A társadalmi pozíció, a vallásosság és a bal-jobb ideológiai önbesorolás hatása a pártválasztásra a 2004-es EP- és törvényhozási választásokon (logisztikus regressziók) Görögország Nemzeti

EP

Portugália Nemzeti

EP

Spanyolország Nemzeti

EP

Bal-jobb önbesorolás

0,57***

0,76*** 0,53*** 0,36*** 1,93*** 1,68***

Iskolai végzettség

-0,01

0,04

0,00

0,00

0,01

0,02

Szubjektív társadalmi osztály

0,42** 0,31

0,22

0,22*

0,05

-0,10

Szakszervezeti tagság

-0,72

-0,76

-0,51

-0,55

0,16

-0,25

Templomba járás

-0,14

0,18

0,04

0,16

0,55** 0,49**

Nagelkerke pszeudo R2

0,47

0,60

0,45

0,31

0,83

0,79

N

302

292

386

405

497

526

Megjegyzések: A táblázatban szereplő számok logisztikus regressziós koefficiensek. A választástípusok összehasonlíthatósága érdekében csak azokat a válaszadókat vettük figyelembe az elemzésben, akik a legutóbbi nemzeti és a legutóbbi EP-választáson is szavaztak. A függő változó a pártválasztás (0 = baloldali; 1 = jobboldali pártra szavazott). A pártok bal-jobb besorolásához azt vettük alapul, hogy az átlagos válaszadó egy tízfokú bal-jobb skálán hol helyezte el az adott pártot. A független változók a következők: (a) önbesorolás egy 10 fokú bal-jobb skálán; (b) iskolai végzettség az életkor évében kifejezve, amikor a szavazó befejezte tanulmányait; (c) szubjektív társadalmi osztály egy ötfokú skálán, ami az 1 = „munkásosztály”-tól az 5 = „felső osztály”-ig terjedt; (d) szakszervezeti tagság, kódolása 1 = legalább egyvalaki a válaszadó háztartásából szakszervezeti tag; vagy 0 = nincs szakszervezeti tag a háztartásban; (e) templomba járás gyakorisága egy ötfokú skálán mérve az 1 = soha fokozattól az 5 = hetente többször fokozatig. *** p < 0,01; ** p < 0,05; * p < 0,1.

Természetesen az aggregált szavazatmegosztás változása erősen alábecsülheti az egyén szintjén a politikai preferenciákban bekövetkezett valós változás mértékét, hiszen az egyének szintjén bekövetkező változások kiolthatják egymást. Ez az oka annak, hogy a pártválasztás társadalmi és ideológiai beágyazottságát – az elpártolásra való hajlandóság kiegészítő

70


indikátorát – is elemezzük az alábbiakban a 2004-es EES-kutatás adatai alapján. Minthogy a függő változó ebben az elemzésben dichotóm (balvagy jobboldali pártra szavazott a válaszoló), logisztikus regressziót alkal mazuk. A másodrendű választások elmélete alapján azt várjuk, hogy a jobb- és baloldal közötti szavazatváltás mértéke az EP-választásokon magasabb, mint az elsőrendű választásokon, és ezért az EP-választásokon a pártkötődés társadalmi és ideológiai okai is gyengébbek. A 3. táblában közölt eredmények azt mutatják, hogy Görögországban az EP-választásokon adott szavazatokat határozzák meg erősebben a társadalmi és ideológiai tényezők, míg Spanyolországban és Portugáliában a tendencia ezzel ellentétes. Hosszabb időtávon is, így az 1987–2004 közötti görög, és az 1985–2004 közötti portugál országos és EP-választások összehasonlítása során is ugyanilyen inkonzisztens eredményre jutottunk, ami azt sugallja, hogy a szavazatok társadalmi és ideológiai beágyazottsága a politikai körülményektől függ (Freire–Teperoglou 2005). Mindebből a következő következtetések vonhatók le. Először is, az átpártolás mértéke nem szükségszerűen nagyobb az EP-választásokon, mint a törvényhozási választásokon. Úgy tűnik, mértéke a választások típusától független, és a pillanatnyi politikai körülményeken múlik. Másodszor, a nemzeti választások során mért legnagyobb mértékű átpártolást mindhárom új dél-európai demokráciában az első EP-választás előtt (vagy azzal párhuzamosan) figyelhettük meg. Az EP-választásoknak tehát aligha volt jelentős hatása az országos szintű választásokon bekövetkezett szavazói átpártolás mértékére. Harmadszor, az EP-választások mindhárom országban legfeljebb csak kismértékben befolyásolták a politikai és pártrendszer stabilizálódását.

Európai választások és választási ciklusok Végül azt a feltevést fogjuk megvizsgálni, miszerint a szavazók arra használják az európai választásokat, hogy hangot adjanak kormányukkal szembeni elégedettségüknek vagy elégedetlenségüknek (Reif–Schmitt 1980; Reif 1984, 1985; Oppenhuis et al. 1996; Eijk et al. 1996; Marsh 1998). Mindezt az EP- és az országos választások aggregált választási eredményé nek a választási ciklus különböző pontjain való összehasonlításával fogjuk


71

megtenni. Bázisértéknek a kormányzó pártok előző (vagy párhuzamos) elsőrendű választásokon elért szavazati arányát fogjuk használni (4. ábra). A fenti hipotézist lineáris regresszió alkalmazásával fogjuk tesztelni (3. tábla). 4. ábra Az EP-választások és az országos választási ciklusok (1981–2004)

Forrás: Ugyanaz, mint az 1. ábránál. Megjegyzés: A kormányzó pártok szavazatai megállapításakor csak azokat a pártokat vettük figyelembe, amelyek helyet kaptak a kabinetben akkor is, ha a kormánypártok más, a kormányban nem részt vevő párt vagy pártok parlamenti támogatását is élvezték.

A 4. táblában a függő változó a kormánypárt (vagy pártok) által az elsőrendű (országos) választásokon megszerzett szavazatok százaléka és az azt követő vagy azzal párhuzamos másodrendű (EP-) választások során szerzett szavazatszázalék közötti különbség (Marsh 1998; Reif–Schmitt 1980; Reif 1984, 1985). Az elemzés mögött meghúzódó alapvető hipotézis az, hogy egy kormány népszerűsége hivatali ideje alatt szisztematikusan változik, ami pedig kihat a másodrendű választások eredményére (Marsh 1998;

72


Reif–Schmitt 1980; Reif 1984, 1985). E trend megragadásához a ciklus nevű változót használjuk, amely a választási ciklusból az utolsó elsőrendű választás óta eltelt időt mutatja az egész választási ciklus (48 hónap mind a három ország esetében) százalékában kifejezve. Az esetleges nem lineáris trendek megragadására a ciklus változót és annak négyzetértékét (ciklus2) egymással párhuzamosan veszik figyelembe a regressziós elemzések. 4. táblázat A görög, spanyol és portugál választási ciklusok regresszióelemzése Konstans Görögország Portugália Spanyolország Együtt

-3,119 -12,741

4,86

-3,11

Ciklus

Ciklus2

R2

N

0,004

0,376

6

0,954

5

0,811

5

0,241

16

-0,348

(0,211)

(0,003)

-0,446**

(0,067)

(0,001)

-0,644*

(0,157)

(0,002)

-0,432**

(0,167)

(0,002)

0,006** 0,007* 0,005**

Forrás: Ugyanaz, mint az 1. ábránál. Megjegyzés: A táblában látható számok lineáris regressziós koefficiensek (statisztikai hibájuk zárójelben). A függő változó a kormánypárt (vagy pártok) által az első- és másodrendű választásokon megszerzett szavazatok aránya közti különbség. A független változók ciklus (ez a választási ciklusból az utolsó elsőrendű választás óta eltelt időt mutatja az egész választási ciklus százalékában) és ciklus2.

A szakirodalomban az a várakozás fogalmazódik meg, hogy a választási ciklus közepe táján tartott másodrendű választásokon a kormánypártok veszítenek az elsőrendű választásokon megszerzett szavazataikból (Marsh 1998; Reif–Schmitt 1980; Reif 1984, 1985; Eijk et al. 1996; Oppenhuis et al. 1996). Emellett egyes kutatók úgy találták, hogy a „mézeshetekként” ismert türelmi időszakban – amely általában az országos választási ciklus első 12 hónapját jelenti – a kormányok az elsőrendű választásokon megszerzett szavazatarányuknál nagyobb vagy azzal megegyező mértékű támogatást szereznek a másodrendű választások során (Marsh 1998; Reif–


73

Schmitt 1980; Reif 1984, 1985). Mások azonban amellett érvelnek, hogy a türelmi időszakban zajló másodrendű választásoknak aligha van bármiféle konzekvenciája a kormányokra nézve, mert itt a szavazók „őszintén [vagy is »szívük szerint«] szavaznak” (Eijk et al. 1996; Oppenhuis et al. 1996). Ennek megfelelően, a nagy kormány- és ellenzéki pártok általában szavazókat veszítenek a kisebb pártok javára. Végül, néhány szakértő szerint a választási ciklus utolsó részében (tehát egy négyéves ciklusnak nagyjából a 37–48. hónapjában) a kormánypártok általában visszaszerzik népszerű ségük egy részét, és így a ciklus közepén rendezett választásokhoz képest kevesebb szavazatot vesztenek (vö. Reif–Schmitt 1980; Reif 1984, 1985). Mások ezzel szemben úgy találják, hogy a szavazók még nagyobb mértékben adnak le a kormánnyal szembeni tiltakozást kifejező szavazatot a ciklus végén, mint a közepén (Eijk et al. 1996; Oppenhuis et al. 1996). A 4. ábrán szereplő eredményeket vizsgálva megfigyelhetjük, hogy a kormánypártok a három ország majdnem minden EP-választása során szavazatokat vesztettek. Azonban e veszteség mértéke Görögországban és Spanyolországban rendre igen alacsony a Portugáliában regisztrált mértékhez képest. Abban a két esetben, ahol csökkenés helyett kismértékű növekedés következett be, az EP-választások vagy a mézeshetek idősza kára (Spanyolország 2004: +0,87%), vagy a ciklus végére (Spanyolország 1999: +0,95%) estek. Azonban a ciklusban elfoglalt helyüktől függetlenül, a görögországi európai választási versengés során mindig kormányellenes szavazatáramlást figyelhetünk meg. A 2004-es spanyol eredmények kivételével a kormánypártok a türelmi időszakban (tehát a választási ciklus első 25 százalékában) lezajlott választásokon is szavazatokat vesztettek. Sőt, az 1994-es EP-választásokon Görögországban (–9,23%) és Spanyolországban (–7,99%) a kormányzó pártok nagyobb szavazatvesztést szenvedtek a választási ciklus elején, mint bármikor máskor a választási ciklus közepén és végén. A választási ciklus elején bekövetkező kormánypárti szavazatveszteségek egy lehetséges magyarázatára Brody (1991: 27–46) mutatott rá. Ő arra az eredményre jutott, hogy a választások utáni türelmi időszak jelensége valójában csak az amerikai elnökök első hivatali idejében figyelhető meg; egy újraválasztást követően, a már jól ismert elnökök nem számolhatnak rövid távú népsze rűségnövekedéssel. Ez elméleti szempontból ésszerű, tudniillik azt jelezheti, hogy a még ismeretlen teljesítményű új kormányok egy ideig olyan kegyelmi időszakot élvezhetnek, amikor még az ellenzékük sem nagyon bírálja őket, mert még nem nagyon van miért, így a kritika csak a bírálókat

74


tenné hiteltelenné; a kritikus hangok átmeneti elhallgatása viszont egy ideig népszerűbbé teszi a kormányt. Ez a magyarázat konzisztens a hivatalban lévő kormányok EP-választások során elszenvedett szavazatvesztésének alakulásával is: Görögországban 1989-ben és 1994-ben (a PASOK második és harmadik kormányzása), Portugáliában 1987-ben (a PSD második terminusa) és Spanyolországban 1987-ben és 1994-ben (a PSOE második és harmadik kormánya) figyelhettük meg, hogy még az állítólagos mézeshetek idején tartott EP-választásokon is veszítenek a kormánypártok a támogatottságukból. Az a két eset, ahol különösen nagyarányú szavazatveszés történt 1994-ben, a kormányzó pártok (PASOK és PSOE) harmadik ciklusára esett. Ha a kormánypárt (elsőrendű és az azt követő vagy azzal párhuzamos másodrendű választás során megszerzett) szavazatarányának különbségét regressziós elemzésnek vetjük alá, az eredmények alátámasztják a másodrendű választások modelljének előrejelzéseit: a hivatalban lévő pártok vesztenek támogatottságukból (3. táblázat). A ciklus és a ciklus2 változók hatását vizsgálva azt is láthatjuk, hogy egy kvadratikus függvény jellemzi legjobban a kapott eredményeket: a választási ciklus középső periódusában elszenvedett veszteségek nagyobbak a türelmi időszakban vagy a ciklus végén tapasztalt szavazatcsökkenéseknél. A három országot külön-külön vizsgálva, a spanyol és portugál esetben a regresszió eredménye majdnem azonos a három országon együttesen futtatott regresszió eredményével. Görögországban azonban a ciklikus elemek valamivel gyengébbek, és statisztikailag nem szignifikánsak. Ez valószínűleg annak az eredménye, hogy Görögország esetében túl sok választás esett a türelmi időszakra (hatból négy), a maradék kettő pedig a hivatalba lévő pártok első hivatalban töltött ciklusa utánra esett.

Összegzés 1974. április 25-én Portugáliában vette kezdetét a világméretű demokrati zálódás úgynevezett „harmadik hulláma” (Huntington 1993), amelyhez Görögország (1974. november) és Spanyolország (1975) is hamarosan csat lakozott. Mindhárom országnak diktatórikus múltja van tehát, bár a spanyol és portugál esetben ez az időszak sokkal hosszabb volt, mint Görögor szágban. Az első demokratikus választást követő 7–10 évben mindhárom országban lezajlottak az első EP-választások. Azóta Görögországban hat,


75

Spanyolországban és Portugáliában pedig öt-öt EP-választást tartottak. Kutatásunk alapkérdései a következők voltak: milyen – az új és régóta fennálló demokráciák számára fontos – következtetések vonhatóak le az elsőrendű (törvényhozási) és a másodrendű (európai) választásokon megfigyelt választói magatartás kölcsönhatásaival kapcsolatban az új dél-európai demokráciák (Spanyolország, Görögország és Portugália) EP-választási eredményeinek longitudinális (1981/87–2004) és komparatív elemzése során? Milyen tanulságokkal szolgálhat e tanulmány a nyolc, 2004-ben az Európai Unióhoz csatlakozott posztkommunista ország számára? A nemzeti választásokra jellemző választói magatartásnak az EP-választásokra gyakorolt hosszú és rövid távú hatásának vizsgálata során azt tapasztaltuk, hogy az eredmények összhangban vannak a másodrendű választások modelljével. Először is, a pártok – itt a spanyol pártok részben kivételt jelentenek – másképpen szerepelnek a törvényhozási és az EP-választásokon: a nagy pártok általában jobb eredményeket érnek el az elsőrendű, mint az EP-választásokon. Még a kivételt képező spanyol eset eltérései is a nemzeti választások EP-választásokra gyakorolt hatásával magyarázhatók, nevezetesen, hogy a kis/közepes pártok (a PCE/IU és a CDS) hosszú távú országos hanyatlása megkésve és jóval erősebben jelentkezett a másodrendű választásokon. Mi több, a kicsi, de fontos spanyol regionális pártok a regionális szavazatkoncentrálásuknak köszönhetően jobban profitáltak a törvényhozási választások során használt választási rendszerből, mint az EP-választásokon használt, elvben arányosabb választási rendszerből. Másodszor, a hivatalban lévő pártok veszítenek támogatottságukból az EP-választásokon, különösen, ha azok az országos választási ciklus közepére esnek. Azonban az EP-választásokon elszenvedett szavazatvesztés a nemzeti választásokat követő türelmi időszakban is bekövetkezhet, amen�nyiben a kormánypártok több mint egy ciklus óta vannak hatalmon. Schmitt (2005) mindettől eltérő eredményekre jutott a nyolc új posztkommunista demokráciában tartott első, 2004-es EP-választások vizsgálata során. Először is, a pártrendszerek fragmentáltsága nem mutatott jelentős különbségeket a két választás között. Másodszor, a választási ciklus hatása nem volt kitapintható. Vajon mi lehet a dél-európai demokráciáktól eltérő eredmények magyarázata? Mindenekelőtt óvatosnak kell lennünk egy ilyen összehasonlításnál, mert a posztkommunista országokban eddig csupán egyetlen EP-választás zajlott le. Ennek ellenére későbbi tanulmányokban érdemes lenne megvizsgálni az egyik fennálló különbséget, vagyis a két országcsoport pártrendszereinek intézményesedése mértékében

76


megtapasztalható eltéréseket: az első EP-választások idejére a posztkommunista országok pártrendszerei még sokkal kevésbé intézményesedtek, mint annak idején a dél-európai demokráciákban. A három dél-európai ország tanulmányozásának egyik – talán legfontosabb – eredménye, hogy a nemzeti tényezők nemcsak rövid, de hosszú távon is dominálják a választói magatartást. A választásokon szavazatot nyerő pártok effektív számát vizsgálva azt a következtetést vonhattuk le, hogy Spanyolországban és Portugáliában a pártrendszernek a nagyobb kon centráció irányába történt elmozdulása a nemzeti választásokon az 1980-as évek és 1990-es évek eleje óta az európai pártversengés során is megfigyelhető. Továbbá, az európai választások egyre inkább elvesztik az elsőrendű választások eredményétől való különbözőségüket: az SZPESZ-ben fennálló különbségek egyre csökkenőben vannak. 1981 óta Görögországban az SZPESZ-ben bekövetkezett változások minimálisak voltak, és a pártrendszer legjellemzőbb tulajdonsága a politikai stabilitás. Azonban Görögországban (Portugáliához hasonlóan) az SZPESZ-ben bekövetkezett fluktuáció azonos tendenciát mutat az országos és európai választásokon. Így tehát Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában megfigyelhető az elsőrendű választások másodrendű választásokra gyakorolt befolyása is, bár ez a hatás az első ország esetében inkább rövid távúnak tűnik. Habár a többségi trend országos választásokról EP-választásokra való „átterjedése” eddig nem szerepelt a másodrendű választások modelljében, véleményünk szerint az összeegyeztethető a szóban forgó elméleti kerettel. Ha egy párt veszít támogatottságából a fontosabb politikai küzdőtéren (vagyis a nemzeti választásokon), akkor ez az eredmény hatással lesz a más politikai küzdőtereken – köztük az EP-választásokon – produkált eredményeire is. A másodrendű választások jövőbeni kutatásának egyik fontos iránya lehet e hosszú távú országos tényezők EP-választásokra gyakorolt hatásának több országon való vizsgálata. Ami az EP-választások országos választásokra gyakorolt hosszú távú hatását illeti, három fontos szabályszerűséget sikerült feltárnunk. Először, az átpártolás mértéke nem feltétlenül nagyobb az EP-választásokon, mint az országos választásokon, és okai leginkább a pillanatnyi politikai kontextusban, nem pedig a választás típusában keresendők. Másodszor, Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában az országos választások során bekövetkezett elpártolás legmagasabb szintjét már az első EP-választások előtt (vagy azzal párthuzamosan) elérte, vagyis az utóbbi aligha befolyásolhatja a „hűtlen” választói magatartást. Harmadszor, az EP-választások


77

legfeljebb kis hatást gyakorolnak a választói magatartás elsőrendű politikai küzdőtéren bekövetkezett változásaira. Így tehát az EP-választásoknak legfeljebb kismértékű hatása van a politikai és a pártrendszer stabilitására. A dél-európai tapasztalatok alátámasztják az EP-választások másodrendű voltát: inkább a nemzeti politikai tényezők befolyásolják az EP-választásokat, mintsem fordítva. A spanyol, görög és portugál esetekből ekképpen egy – talán biztató – tanulság vonható le a nyolc posztkommunista demokrácia számára: úgy tűnik, az EP-választások rendezése nem növeli az országos választások szavazatmegoszlásának változékonyságát, tehát nem ássa alá az új demokráciák politikai és pártrendszereinek intézményesedését. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy ezeket az eredményeket olyan új demokráciák vizsgálata során kaptuk, ahol a pártrendszer az első EP-választások idejére már teljes mértékben stabilizálódott. Az, hogy ezek a megfigyelések a nem teljesen stabilizálódott pártrendszerrel rendelkező országok esetén is érvényesek-e, további elemzést igényel.

Andre Freire Eftichia Teperoglou: Európai választások és országos politika: tanulságok az új dél-európai demokráciákból

Recommend Documents