ANDRÁS KÖNYVE SZERZÕJÉNEK ÉS MÁS KERESÕKNEK. Vankó Zsuzsa ISTEN, KI VAGY? 1. rész

„ANDRÁS KÖNYVE” SZERZÕJÉNEK ÉS MÁS KERESÕKNEK

Vankó Zsuzsa

I STEN ,

KI VAGY ?

1. rész

Bibliaiskolák Közössége Budapest, 2002

Kiadja a Bibliaiskolák Közössége 1121 Budapest, Remete u. 16/A Telefon: (06-1) 391-0181, fax: (06-1) 391-0182, honlap: www.bibliakiado.hu, e-mail: [email protected] Felelõs kiadó: Czinkota András ISBN 963 7427 73 2

Szöveggondozás: Magosné Környei Éva Borítóterv: Füleky Adrienn Tördelõszerkesztõ: Czinkota András Nyomtatás: Reménység Alapítvány Nyomdája (Nágocs) Felelõs vezetõ: Kökéndy Zoltán

TARTALOM

A

KERESÕ EMBER

....................... 5 5

B. Pascal gondolatai

B EVEZETÉS

.......................... 7

András könyvérõl Saját keresésem tapasztalatáról E sorozat tervérõl

K ICSODA

AZ I STEN ?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12

Alapvetõ kérdés: Teremtõ, avagy az ember által teremtett Isten? Személytelen lény, vagy személy? A Szentháromság-kérdés Az „élõ”, teremtõ és munkálkodó Isten Az „igaz Isten” Az embert megszólító Isten Az „élõ Istennel” való végsõ találkozás drámája Isten és az ember – a helyes viszony kérdése

1.

SZ . FÜGGELÉK SZ . FÜGGELÉK

12 14 16 19 31 35 36 37

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39

A világmindenség nagysága

2.

7 9 10

39

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41

Teremtés vagy evolúció?

41

J EGYZETEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47

A

B. PASCAL

KERESÕ EMBER

GONDOLATAI

„E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.” „Íme ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek, és mindenütt csak homályt látok, a természet nem tár elém semmit, ami ne indítana kételkedésre és nyugtalanságra. Ha nem látnék benne semmi olyat, ami istenségre utal, a tagadás álláspontjára helyezkednék, ha pedig mindenütt egy Teremtõ jegyeit fedezném fel, megnyugodnék a hitben. De mivel túl sokat látok a tagadáshoz, és túlságosan keveset a megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok… Nem tudva, mi vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem ismerem sem a helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erõvel törekszik megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse…” „Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget, s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygõ embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erõt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, amikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülni. Mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tõlük, vajon õk többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem. És lám, mégis e tévelygõ szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtetõ dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínûsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban…” 5

„Az ember minden jel szerint arra van teremtve, hogy gondolkozzék. Ebben rejlik minden méltósága… egyetlen kötelessége az, hogy helyesen gondolkozzék. A rend pedig azt kívánja, hogy önmagán, Teremtõjén és a rendeltetésén kezdje a gondolkodást…” (Gondolatok, 206., 229., 693., 146. töredék)

6

B EVEZETÉS

„A NDRÁS

KÖNYVÉ ”- RÕL

Közvetlen késztetést adott e kis könyv megírására Nagy Bandó András sok vitát és vihart kavart könyve, a Fordított teremtés. Amikor hangot adtam annak a véleményemnek, hogy a könyv megszólító erejû, vallásos emberek közül többen megütköztek. Õk azt látták a könyvben, hogy a szerzõ hévvel képvisel valamilyen, maga alkotta vallásosságot, és elutasít, olykor pedig ironikusan megkérdõjelez alapvetõ keresztény hittételeket. Én mást láttam meg a könyvben. Õszinte nyíltsága, pontos válaszon kívül egyebet elfogadni nem hajlandó, célratörõ rákérdezései, büszkeség és alázat közötti vergõdései, elszánt küzdelme a kusza és ellentmondásos vallásos információhalmazzal, a dolgok végére járni akaró határozottsága – ezek tették hitelessé számomra a szerzõ istenkeresését, avagy igazságkeresését. Találónak éreztem Ördögh Szilveszter hasonlatát a könyvet ajánló soraiban: „Mint amikor valaki elszántan a fejébe veszi, hogy gyökerestül kifordít a földbõl egy vénülten göcsörtös, tövises, fattyúhajtásaival szívósan és rendíthetetlenül élõ és túlélõ akácfát – ilyennek láttam képzeletben Nagy Bandó András nekifeszülését a kérdések kérdésének, míg könyvét olvastam.” (8. o.) Egy humorista viaskodik az emberi lét végsõ kérdéseivel több mint négyszáz oldalon át, úgy, hogy egy pillanatra sem veszíti el komolyságát! Ez az, ami megszólító erejû és elgondolkoztató ebben a könyvben. „Eszmélésem óta vallom: hitrõl és vallásról vagy õszintén, vagy sehogy… Minden, ami hiten, életen és halálon kívül foglalkoztatott, csupán életem melléktermékei” – írja Nagy Bandó András (11. o.). Maga is érzi, hogy ezzel a hozzáállásával adja a legtöbbet olvasóinak. „Ha ez a kísérlet csak annyi haszonnal jár, hogy mások is útkeresésbe fognak, máris megérte… Kérdé7

seimre (vállalt) botladozással keresem a válaszokat. Mivel nincs bizonyosság, a válaszaim is bizonytalanok. Egyre világosabbá válik számomra is, hogy a kérdések az igazán fontosak.” (115., 305. o.) Azt is tanúsítja „András könyve”, hogy mennyire magukra maradnak azok, akik az elérhetõ vallásos felvilágosítások tarka, ellentmondásos tömkelegét gubancos gombolyagként maguk elõtt görgetve és bogozásával küszködve világos kérdéseket tesznek fel! Sok ember nem az igazat keresi, amikor kérdez, vagy amikor egy kérdésre felel, hanem elégséges számára az olyan felelet, amely – alapvetõ kényelemszeretetének megfelelõen – az adott pillanatban látszólag megoldja a helyzetet. Az egyenesen gondolkodó és egyenesen kérdezõ igazságkeresõk többnyire falba ütköznek: elhárító magatartással találkoznak, vagy csak nem igazán megfelelõ válaszokat kapnak. Sajnálatos – elszomorító és szégyellnivaló –, hogy kemény támadások érték a szerzõt keresztény oldalról, pedig meggyõzõdéses keresztényeknek úgy kellett volna értékelniük ezt a könyvet, mint egy becsületes kihívást. Azzal szembesít ez a mû, hogyan látják a kereszténységet ma sokan, miként vélekednek a keresztény tanokról, mi minden fogyatékossága van annak, ahogyan ma a kereszténységet képviseljük, és hogy ennek következtében is mit látnak jól, mit rosszul, mit nem értenek, mit és hogyan kérdeznek. Nagy Bandó András könyve eszembe juttatta Illyés Gyula megrendítõ vallomását, amelyet egy vele készített interjú során mondott el 1971-ben: „Isten az emberi életnek, sõt a világ létének az alapkérdése és alapténye… Ettõl függ az egyedi ember életútjának indítása és befejezése, de a történelem további menete, az emberi jövõ is. Épületet alapozni, tetõ alá hozni és tovább építkezni csak tervek ismeretében lehet. A megszerkesztett valóság mögött a Szerkesztõ akaratának számbavétele a legtermészetesebb. Tisztességes viszony az, amelyben a gyermek nem ismeri az apját?… Egyszer valamennyien ott állunk a halál elõtt, és azt vesszük észre, nincs elég vigaszunk. Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elõl, amirõl senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végsõ értelmének, az egész teremtés befejezõ aktusának a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Mûveltségem, 8

vagy talán inkább félmûveltségem egyelõre ellenáll, kevés és hiányos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gõgösebb, hogysem beérné sovány vigasszal. Még meghódításra vár. Ha a végsõ értelem Isten, miért nem ismerhetjük meg õt? Miért titkolózik, miért hagy bennünket bizonytalanságban?”1 Amikor elõször olvastam e sorokat, késztetést éreztem valamiféle megszólalásra vagy tanúságtételre, mint aki hasonló módon kérdeztem, kerestem, és meg is találtam valamit. Illyés Gyula nemsokára meghalt. Fájdalmasan nyilallt belém a kérdés: Vajon megkapta-e azt a választ és vigaszt, amit keresett? Nagy Bandó András többször hangsúlyozza könyvében: az élet egyetlen, gyorsan elillanó lehetõség, amivel nem lehet, nem szabad hazardírozni. Bizonyos értelemben valóban így van. Könyvének kihívása nem ütközhet csupán ellenállásba vagy süket csöndbe. Nem az a szándékom azonban ezzel az írással, hogy apologetikus dialógust folytassak „András könyvével”, még kevésbé akarnék valamiféle kioktató válasszal jelentkezni. Inkább egyszerûen csak hírt adni, beszámolni szeretnék arról, amit én találtam, ami engem megelégített. De elõbb még a saját keresésemrõl kell szólnom röviden. S AJÁT

KERESÉSEM TAPASZTALATÁRÓL

Keresztény környezetben nevelkedtem fel. Középiskolás éveimben mégis hátat akartam fordítani az engem körülvevõ vallási tradíciónak, szakítani akartam mindennemû vallásossággal. A tudomány, a tiszta racionalitás vonzott, ezt pedig nem találtam addigi vallási ismereteimben és tapasztalataimban. A végsõ nagy „nem” kimondása elõtt azonban megállított valami. Az az egyszerû gondolat merült fel bennem, vajon megbízhatóak-e az ismereteim vallásról, kereszténységrõl, tudom-e pontosan, hogy mire akarok nemet mondani. Úgy éreztem, hogy a szellemi becsületesség elkötelez egy elõzetes vizsgálatra. A Bibliával való intenzívebb ismerkedés következett ezután, amelynek nyomán így fogalmazódott meg bennem az alapvetõ felismerés: A Bibliában egy gondolatrendszer rejtõzik, mégpedig egy „vasbeton szerkezetû” gondolatrendszer. 9

Ez a fiatalkori felismerésem és élményem vezetett a továbbiakban nem csupán ahhoz, hogy igent mondjak a kereszténységre, hanem ahhoz is, hogy megkezdjem teológiai tanulmányaimat. A bibliai eszmékre és azok belsõ összefüggéseire addig nyert elsõ, alapvetõ rálátásom megmentett attól, hogy elvesszek a teológia útvesztõiben. A Biblia „tiszta beszédei”2 nyomán belém ivódott az egészséges, „igen-nem”3 gondolkodás. Két évvel tanulmányaim befejezése után megbízást kaptam, hogy keresztény etikát tanítsak. A feladatra való felkészülés során, a jegyzetkészítésnél a kezdeti élmény befolyásolt: az a vágy hajtott, hogy mindinkább felfedezzem azt a „vasbeton” szilárdságú gondolatrendszert, amelybõl valamit már megláttam, megsejtettem. Nem csalódtam. Az etika alapjai utáni kutatás vezérfonalat adott a kezembe. Bámulatba ejtett a végsõ valóságok egyszerûsége, következetessége és mélysége, amint az Írásokban feltárul. Találó az a hasonlat, hogy a bibliai gondolatok meglátása olyan tapasztalat, mint amikor az ember mély kútba tekint, ami a tekintete elõtt azután folyvást mélyül és tágul. Nincs végállomás, nincs megállás és unalom a kutatásban, ha az ember valóban megismerni és megérteni akarja a Szentírást. Hadd zárjam le ezt a szakaszt néhány – keresõket bátorító – bibliai igével: „Az Úr letekintett a mennybõl az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-e értelmes, Istent keresõ?” (Zsolt. 14,2) „Keressetek és találtok!” (Mt. 7,7) „Akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” (Péld. 8,17) „Kerestek engem és megtaláltok, mivelhogy teljes szívetekbõl kerestek engem.” (Jer. 29,13) E

SOROZAT TERVÉRÕL

Eredetileg arra gondoltam, hogy azzal az öt alapvetõ, egymással szorosan összefüggõ kérdéssel foglalkozom egy kis könyvben, amelyeket „András könyve” is szenvedélyesen vitat. Ezek a következõk: Kicsoda az Isten? Teremtõ vagy teremtett? – Élet és halál – Az emberré lett Isten – Az élõ hit – A teremtés, az egyes ember és a történelem célja. Az idõhiány miatt azonban végül 10

reálisabbnak láttam egy füzetsorozatot tervezni, egyenként feldolgozni e témákat. Bizonyára arra is nagyon törekednem kell majd, hogy a sorozat tagjai ne maradozzanak el egymástól. Bízom abban, hogy egy-egy rövidebb írás elkészítése könnyebben megvalósítható lesz. Ebben a füzetben tehát a felsorolt öt téma közül csak az elsõrõl lesz szó. Szólhatnék még külön magáról a bibliai iratgyûjteményrõl is, amelynek az eszméit ismertetni szeretném. Tartalmának a feltárulása tanúskodik azonban róla a leghívebben.4 A kinyilatkoztatás kérdése, a Biblia ihletéstana és értelmezése egyébként kétségtelenül alapvetõ téma. Azonkívül itt is jellemzõ az elhomályosító emberi túlbonyolítás az egyszerû és nagyszerû isteni elgondolással, illetve annak valóságával szemben. Mégsem bõvítem a felvázolt témakört ennek a kérdésnek a taglalásával. Az állhatatos keresõk majd tovább keresnek.

11

K ICSODA

AZ I STEN ?

KÉRDÉS : T EREMTÕ , AVAGY AZ EMBER ÁLTAL TEREMTETT I STEN ?

A LAPVETÕ

Nem is annyira a „van-e Isten, vagy nincs?” kérdésével küzd az ember, mint inkább az istenképpel, az „Isten, ki vagy?” kérdéssel.5 Kevesen utasítják el valamiféle isten létezésének az eszméjét. De hogy kicsoda Õ, itt már egyrészt a sokféleség, másrészt a bizonytalanság jellemzõ. Nagy Bandó András szellemes összegzését idézem a választási lehetõségeket illetõen: „Isten tagadása nem megoldás. A Teremtõ Istenben hinni nagy feladvány. Istent hinni magunknak? Talán.” (107. o.) Valóban ez az alapkérdés, hogy létezik-e egy teremtõ Isten, vagy az ember által teremtett Isten létezik. Isten teremtette az embert, avagy az ember teremtette magának istent? Nagy Bandó András az általa felállított három lehetõség közül a harmadikat választja, az „Istent hinni magunknak? Talán” megoldást. Régi eszme, hogy az ember alkot magának istent vagy isteneket. Nagy Bandó András igyekszik eredetibbé formálni ezt az elgondolást. A „fordított teremtés”-t mindent átfogó vezérgondolattá teszi, elmélkedése során véges-végig hivatkozik és épít rá. Az ember és az általa alkotott egyedi, „saját” Isten közötti viszonyt pedig egyfajta különleges misztikává fejleszti. Ilyen sorokat olvashatunk könyvében: „Járok egy úton, melyen születésemtõl kezdõdõen Isten is együtt jár velem. Nem kell keresnem, megvan… Soha nem hagy magamra, és nélküle én se megyek sehova… Amit alkottam, az mind az õ mûve… Virtuális ikertestvérek vagyunk, sziámi módon összenõve… Az embernek volt szüksége Istenre, és nem fordítva. Isten nélkül magányos vagyok. Isten nélkül csak élõlény vagyok… A mi Istenünknek semmi köze a Kozmoszhoz!… Isten teremtõi va12

gyunk. Életünk során pedig Isten – a mi Istenünk – formál minket olyanná, amilyenné lenni szeretnénk. Egymást alakítjuk. Malomkõként csiszolódunk egymáshoz, és miközben dolgunkat tesszük, létrehozva azt, amire rendeltettünk, egymáshoz idomulunk… Istenünk akaratára adózunk a lelkiismeretünknek. Õ fogja a kezünket, õ irányítja az értelmünket, õ késztet arra, hogy megtegyük a mások segítéséhez szükséges lépéseket. Semmirõl sem döntünk nélküle. Õ a személyes kontroll, a mindenre ható… Most pedig a lelkem legmélyén úgy gondolom, a lélek és az Istenem egyazon jelenség. Az elsõ sírással lélek száll belém, az utolsó sóhajjal pedig kilehelem a lelkem. Születésemkor testembe költözik Isten, halálomkor végleg szétszakadunk, és megszûnünk létezni… A lelkiismeret Istenhez kötõdésünk tükre. A lelkünk maga az Istenünk… Isten egy zsinórmérték. Etalon… Isten csak az emberrel együtt válik tökéletessé, és az ember is csak Istennel együtt formálódhat teljessé. Egy életre szóló virtuális és megélt szimbiózis… Ateisták inkább azok, akik görcsös erõfeszítéssel fordulnak szembe a bennük meglévõ jóval, amit nevezhetünk személyes istenünknek is. Õk is képesek lennének egyfajta istenségben hinni, egy olyan titokzatos lényben, amely átemeli õket a tisztességesebb, erkölcsösebb, tehát az alapvetõ törvényeket betartó oldalra, de ez számukra – épp sorsszerûségük miatt – nem megfelelõ, ezért inkább megtagadják (kitagadják?) a bennük lévõ Istent, a jóra buzdító és a széphez hozzásegítõ énjüket, hogy azután gátlástalanul hajthassák végre bárminémû aljas cselekedetüket.”6 „Ha jól értem a gondolatmenetét, [Nagy Bandó András személyes Istene] voltaképpen nem más, mint az ember önnön »jóra buzdító és széphez hozzásegítõ énje«” – írja Hankiss Elemér az „András könyvé”-hez írt elõszavában.7 A könyv szerzõje örül annak, hogy ez az istenfelfogás értelmetlenné teszi a botrányos vallásháborúkat és úgyszintén bármilyen kizárólagossági igényt: az egyénekhez kapcsolódó „saját istenek” különbözõsége ugyanis magától értetõdõ dolog, és ez eleve toleranciára, békés egymás mellett élésre kötelez. Bármilyen lelkesen viszi is végig azonban Nagy Bandó András az általa kedvelt és részben általa kreált isteneszmét egész könyvén, mégis mellétesz egy kérdõjelet, és egy „talán”-t, hiszen a harmadik lehetõséget így fogalmazta meg: „Istent hinni ma13

gunknak? Talán.” Ez egyfelõl a realitásérzékét dicséri, másfelõl alázatra vall. Valóban óriási kérdés, hatalmas tét: létezik-e egy személyes, teremtõ, élõ Isten, intelligens erkölcsi lényként, aki a maga képmására teremtette az embert, amint a kereszténység tanítja? Vagy pedig nincs az embernél magasabb rendû létezõ az egész világmindenségben, és az ember teremti az istent – bizonyos értelemben a maga képére, bizonyos értelemben pedig a maga erkölcsi kontrolljaként, mint ezt „András könyve” sugallja? Ez valóban a kérdések kérdése. Itt dõl el minden. A továbbiakban nem vitatom Nagy Bandó András Isten-eszméjét, annál is inkább, mert maga sem végsõ igazságként vagy megingathatatlan bizonyosságként terjeszti elénk nézetét. Úgyszintén nem foglalkozom más múlt- vagy jelenbeli népszerû istenképekkel sem, hanem ismertetem a Biblia lapjain elénk tárt istenképet. S ZEMÉLYTELEN

LÉNY, VAGY SZEMÉLY ?

Sokan valamilyen személytelen valóságnak, végsõ gondolatnak vagy erõnek vélik Istent, meglehetõsen homályos elképzeléssel. Valószínûleg az a legnagyobb baj, hogy olyannyira keveset foglalkozik az ember az Isten-kérdéssel, hogy az elképzelései is, meg még a téveszméi is csak ködös bizonytalanságok. Mintha érdektelen volna számunkra a „ki, vagy mi van mindennek a végén?” kérdés! Ha Isten létezik, akkor az embernek mindenképpen köze van hozzá, vagy úgy, hogy Isten teremtette õt, vagy úgy, hogy az ember teremti Istent. Isten fogalmától a teremtés eszméje is elválaszthatatlan. Fölösleges hát azon erõlködni, hogy Istent valami másnak gondoljuk el, mint személyes valóságnak. Az ember fogalma, de valójában a teremtés fogalma is – amelyekkel az isteneszme mindenképpen össze van kötve – maga után vonja a személyesség feltételezését. A személytelen istenség népszerû elképzelése valószínûleg abból származik, hogy az ember érzi, tudja a saját korlátait. Ezért, ha magánál magasabb rendû végsõ valóságot próbál 14

– a saját fantáziájával – elgondolni, akkor úgy véli, hogy annak valamilyen személytelen valóságnak kell lennie, amely nincs alávetve olyan kötöttségeknek, mint õ. Ez azonban csak egy át nem gondolt, ösztönös, úgy is mondhatnánk, hogy primitív következtetés. Miért ne létezhetne személyiség, egyéniség az embernél sokkal magasabb rendû formában? Miért kellene rácáfolni Szophoklész klasszikus megállapítására: „Sok van, ami csodálatos, de semmi sem csodálatosabb az embernél!” Mi az, ami olyan csodálatos az emberben? Éppen az, hogy személyiség, egyéniség! Hogy a személytelen magasabb rendû lenne – ez csak felszínes vélekedés, vagy megalapozatlan elõítélet. Isten személyiség, egyéniség voltáról tanúskodik az is, hogy a bibliai kijelentések szerint az ember Istennel rokon lény. „Miképpen a ti költõitek közül is mondták némelyek: »Mert az Õ nemzetsége is vagyunk«” – hagyott jóvá Pál apostol egy találó megfogalmazást, athéni görögökhöz intézett beszédében.8 Az ember „Isten képére és hasonlatosságára”9 teremtetett a Biblia szerint. Ez nem azt jelenti, hogy amolyan „kis istennek” teremtetett volna. Az ember céljának, rendeltetésének a meghatározása ez a kifejezés. Arra azonban mindenképpen utal, hogy Isten olyan képességekkel teremtette az embert, hogy határtalanul fejlõdhessen az Õ hasonlatosságára. Amint Jézus is kitûzte a célt: „Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok is tökéletes!” (Mt. 5,48) Az ember tehát mintegy Isten partnerévé, társává, „barátjává” (Jn. 15,15; Jak. 2,23) nõhet fel. Így kell érteni azt a zsoltárigét is, amelyet Jézus idézett, rámutatva arra, hogy akikhez Isten szól, azok valamiképpen hozzá hasonló „konstrukciójú” lények. Így hangzik e zsoltárige: „Én mondtam: istenek vagytok ti, a Felségesnek fiai ti mindnyájan.” (Zsolt. 82,5) Jézus ezt a megjegyzést fûzte hozzá: „Ha azokat isteneknek mondja, akikhez Isten beszéde lõn – és az Írás fel nem bontható –, akkor arról mondhatjátok-e ti, akit az Atya megszentelt és elküldött e világra, hogy »káromlást szólsz«, mivelhogy azt mondtam: Isten Fia vagyok?” (Jn. 10,35. 36)

Nem kell tehát valamilyen számunkra idegen, tõlünk egészen különbözõ lénynek gondolnunk Istent, még ha – nagyságrendileg és szellemi-erkölcsi felsõbbrendûségét tekintve – mérhetetlen magasságban is van felettünk, amint erre szintén 15

gyakran figyelmeztet az Írás: „Ímé a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint egy porszem a mérlegserpenyõben, olyanoknak tekintetnek. Ímé a szigeteket mint kis port emeli föl!… Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim – így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (Ésa. 40,15; 55,8. 9) A S ZENTHÁROMSÁG - KÉRDÉS Sokaknak gondot okoz a „három isteni személy, de mégis csak egy Isten” eszme, mert a mi logikánk szerint ez elképzelhetetlen és felfoghatatlan. Isten valami furcsa, misztikus lény kell, hogy legyen – vonja le a következtetést sok keresztény is. Jézus azonban nagyon egyszerûen világított rá arra, milyen természetû a három isteni személy közötti egység, ún. fõpapi imájának10 ezzel a mondatával: „Hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned… hogy õk is egyek legyenek mibennünk.” (Jn. 17,21) Eszerint az Atya és a Fiú, illetve a három isteni személy közötti egység olyan jellegû, hogy emberek által is követhetõ, követhetõ lenne, tehát közöttünk is kívánatos lenne a megvalósulása. Nincs tehát itt semmilyen misztikum. Az isteni személyek közötti egység titka egyszerûen abban rejlik, hogy „Isten a szeretet” (I. Jn. 4,8), abban, hogy Õ a tökéletes önzetlenség, a másikért és a másokért végzett szolgálat maradéktalan megtestesítõje. Erkölcsi természetû egységrõl van szó tehát. Az azonos erkölcs, a szeretettörvény tökéletes megvalósítása olyan egységet teremt az Atya, a Fiú és a Szentlélek között, hogy helyénvaló a radikális hitvallás: egy Istenünk van. Jellembelileg õk teljesen, abszolút értelemben egyek. Ha egyiket jellemezzük, mindhármat bemutatjuk, ha arról szólunk, hogy egyikük – például a Fiú – hogyan viszonyul hozzánk, emberekhez, akkor ez érvényes a másik két személyre, az Atyára és a Szentlélekre is. Emberi fogalmainkat meghaladja az ilyen egység. Ezért csak az tud megóvni minket attól, hogy önzõ emberi fogalmainkkal és fantáziánkkal fertõzzük meg Istenrõl való gondolkodásunkat, ha Isten határozottan 16

tudomásunkra hozza: végsõ soron egy Istenünk van. Mi, emberek, mindig egyféle isteni magatartással találkozunk, bármelyik isteni személlyel lépjünk is kapcsolatba. Ugyanakkor az isteni személyek valóban külön egyéniségek. Ezt juttatta kifejezésre Jézus azzal, hogy így rendelkezett: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” kereszteljék meg azokat, akik követõivé lesznek (Mt. 28,19). A „név” fogalma mindenképpen különálló személyiségekre utal. Fõként a Szentlélek önálló személy voltát szokták kétségbe vonni. Többnyire csak az Atya és a Fiú megnyilatkozásának, vagy valamilyen személytelen isteni erõnek, befolyásnak gondolják. Éppen a Szentlélekkel kapcsolatban tesz azonban Pál apostol olyan kijelentést, amely nem hagy kétséget a Szentlélek személy volta felõl: „Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely õbenne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke.” (I. Kor. 2,11) Miképpen a mi lelkivilágunk személyes és egyéni, hasonlóképpen a Szentlélek is saját személyiséggel rendelkezik, mivelhogy Õ is olyan tudattal rendelkezik, amely „tudja minden dolgát”. Hogy „Isten minden dolga” egyben az Atya és a Fiú „minden dolga” is, ez már ismét a három isteni személy közötti mély és tökéletes egység titkához vezet. Az embernek az jut eszébe: milyen jó, hogy három isteni személy van, hiszen ezáltal Isten önmagában tudja szemléltetni, mit jelent a szeretet nagy és örök isteni alapelve, vagy törvénye. A három isteni személy egymáshoz való viszonya tehát különösképpen rávilágít arra, mit jelent ez az állítás: „Isten a szeretet.” (I. Jn. 4,8) Jézus tanítványai közül János, a szeretett tanítvány volt különösen fogékony arra, hogy felfigyeljen Jézusnak olyan apró, mellékesnek látszó megjegyzéseire, amelyek az isteni személyek egymáshoz való viszonyára utaltak. János evangéliuma sok-sok ilyen, szinte csak elejtettnek látszó, ugyanakkor mélységes tartalmat hordozó megjegyzést örökít meg. Vessünk egy pillantást ezekre: Jézus örömmel elismerte, hogy mindent az Atyától vett, tanult: „Bizony, bizony mondom néktek, a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az 17

cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi… Én semmit sem cselekedhetem magamtól… Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem… A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki énbennem lakik, Õ cselekszi e dolgokat… Mert azért szállottam le a mennybõl, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem… De hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, amint az én Atyám parancsolta nékem…” (Jn. 5,19. 30; 7,16; 14,10; 6,38; 14,31) Mi, emberek, szinte képtelenek vagyunk ezt a gondolkodásmódot követni: hogy valaki ennyire nem félti a saját egyéniségét, ennyire nem akarja kimutatni, bizonyítani a teljesítményét, ennyire nem keresi a maga dicsõségét! És sehol semmi kényszer: Jézus önként, örömmel, szeretetbõl engedelmeskedik az Atya akaratának. Az Atyáról, a közöttük lévõ kapcsolatról ezeket mondta Jézus: „Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, amelyeket Õ maga cselekszik.” (Jn. 5,20) „Amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.” (Jn. 5,26) „Mindaz, ami az Atyáé, az enyém.” (Jn. 16,15) „[Az az Atya akarata], hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát.” (Jn. 5,23) „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntõlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni, és van hatalmam ismét felvenni. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Jn. 10,17. 18) Az Atya sem tart tehát vissza magának semmit, amit féltékenyen õrizne. Nem jelent semmi nehézséget számára egyenlõvé tenni a Fiút önmagával. Szereti a Fiút azért is, mert önként osztozik vele az elveszett ember iránti szeretetében, sõt az értünk való felfoghatatlan áldozatvállalásban is. A Szentlélekrõl így szólt Jézus: „Amikor eljön amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert Õ nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendõket megjelenti néktek. Õ engem dicsõít majd, mert az enyémbõl vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém, azért mondtam, hogy az enyémbõl vesz, és megjelenti néktek.” (Jn. 16,13–15) A Szentléleknek nincsen külön mondanivalója, és ugyancsak nem keresi a saját dicsõségét, a legkisebb 18

mértékben sem. Az Írás sehol sem szól arról, hogy hozzá imádkozni, vagy Õt külön megszólítani kellene. A Szentlélek minden figyelmet a Fiúra irányít (amiképpen a Fiú viszont az Atyára), azt tekinti feladatának, hogy Krisztus tanításaira emlékeztessen, Õt tegye jelenvalóvá, Õt dicsõítse. Valami egészen más világ ez, mint a miénk, egészen más gondolkodásmód, a magatartásnak valamilyen egészen más törvénye, mint ami bennünket mozgat! Nem a külsõ megjelenés vagy a személynek tekintés vonatkozásában kell félnünk az antropomorf, azaz az emberszabású, emberi fogalmakhoz tapadt gondolkodástól Istennel kapcsolatban, hanem erkölcsi vonatkozásban. Istennel rokon lények vagyunk ugyan, erkölcsileg azonban nagyon különbözünk tõle. E tekintetben Õ valóban egészen más, mint mi. A Z „ ÉLÕ ”,

TEREMTÕ ÉS MUNKÁLKODÓ I STEN

De térjünk vissza a fõ kérdéshez: Isten teremtõ, vagy teremtett lény? Õ alkotta a Földet, az embert és a kozmoszt, avagy az ember õt? Szédítõ, alapokig ható, felkavaró kérdés! A Bibliában rendszerint két fontos jelzõ kapcsolódik Isten nevéhez: Õ „élõ” és „igaz”. Mindkét meghatározás jelentõségteljes. Együtt is szerepel a két jelzõ. „Megtértetek Istenhez a bálványoktól, hogy az élõ és igaz Istennek szolgáljatok” – írta Pál apostol a görögországi, thesszalonikabeli gyülekezet tagjainak (I. Thess. 4,9).

Az „élõ Isten” kifejezéssel mind az Ó-, mind az Újszövetségben találkozunk. Végig nyomon követhetjük elõfordulásait az egész Bibliában. Többek között ez is jelzi, hogy ugyanaz az Istene az Ószövetségnek és az Újszövetségnek, Izrael népének és a keresztény egyháznak. Az Egyiptomból való kivonulás után a Sínai pusztájában, a Hóreb hegy lábánál történt az ünnepélyes szövetségkötés Isten és Izrael népe között a Tízparancsolat kihirdetésével, rendkívüli természeti jelenségek kíséretében. Évtizedekkel késõbb, amikor a sok lázongás után végre az ígéret földjének határára érkeztek, 19

így emlékeztette Mózes a népet elkötelezettségére, arra, hogy Isten magasrendû erkölcsi törvényei szerint élõ, tanúságtevõ, szent néppé kell lenniük: „Mert kicsoda az az összes halandók közül, aki a tûz közepébõl szóló, élõ Istennek szavát hallotta volna, mint mi, és életben maradt volna?” (V. Móz. 5,26) Mózes utóda, Józsué azzal bátorította a népet a honfoglalás során, hogy Isten „kétség nélküli” segítsége fogja nyilvánvalóvá tenni számukra: az élõ Isten van közöttük (Józsué 3,10). Az élõ Isten fogalma tehát azt jelentette, hogy Isten ugyanúgy Ura a történelemnek, mint ahogy a természeti erõknek is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindaz, ami a borzalmas történelemben zajlik, Isten akarata lenne. Jézus bizonyságot tett arról, hogy az ún. bûneset óta a bûn szerzõje, Sátán (a héber név jelentése: Ellenség) „e világ fejedelme” (Jn. 14,30). Isten olyan értelemben a történelem ura, hogy mindent figyelemmel kísér, s bár tiszteletben tartja és engedi érvényesülni az emberi szabad választást, bármikor közbeavatkozhat, bármit megtehet az Õ megmentõ terve és szándéka szerint. Amikor Dávid Góliáttal állt szemben, vagy amikor a maroknyi Júda a hatalmas asszír sereggel nézett szembe, az bátorította Dávidot és Júda királyát, Ezékiást, hogy Góliát, majd az asszír hadvezér gyalázkodása és fenyegetése az élõ Isten kihívása volt, ezért az élõ Isten bizonyosan meg fogja mutatni szabadító hatalmát (I. Sám. 17,26; II. Kir. 19,4). Zsoltáraiban Dávid azt a sóvárgását fejezi ki, hogy az élõ Istennel való találkozás, az Õvele létrejövõ személyes közösség lelki átélésére vágyakozik. „Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élõ Istenhez. Mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten elõtt?… Kívánkozik, sõt emésztõdik lelkem az Úr tornácai után, szívem és testem ujjongnak az élõ Isten felé.” (Zsolt. 42,3; 84,3) A fogság révén Babilóniába, majd a perzsa királyok szolgálatába került Dánielt úgy ismerte meg a babilóniai tartomány felett uralkodó méd Dárius király, mint az „élõ Isten szolgáját” (Dn. 6,20). Dániel csodálatos szabadulása után pedig így hangzott a király megrendült, lelkes tanúságtétele: „Õ az élõ Isten, aki megmarad örökké. Az õ királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen. Õ megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz az egész földön.”11 20

Az Újszövetségben is azt láthatjuk, hogy kiélezett helyzetekben és kiemelkedõen fontos tanúságtételek alkalmával kerül Isten neve mellé az „élõ” jelzõ. Péter így tett vallomást a tanítványi csoport nevében is arról, hogy kinek tekinti Mesterét: „Te vagy a Krisztus (a Messiás),12 az élõ Istennek Fia.” (Mt. 16,16) Jézus elítéltetése során, miután a hamis tanúk kijelentései nem voltak elegendõek a halálos ítélet meghozatalához, a fõpap ezzel a bevezetéssel szólította fel Jézust arra, hogy saját maga tanúskodjék, Messiásnak vallja-e magát: „Az élõ Istenre kényszerítelek, mondd meg nékünk…” (Mt. 26,63) Az „élõ Isten” megjelölés mindhárom isteni személyre vonatkozik: Jézus egy alkalommal ezt mondta küldetésérõl: „Elküldött engem amaz élõ Atya.” (Jn. 6,57) Pál apostol a Szentlélekrõl is úgy szól egy ízben, mint „az élõ Isten Lelkérõl” (II. Kor. 3,3). Az élõ Isten szolgálata különbözik a formai vallásosságtól: az igaz keresztények „az élõ Isten fiainak” neveztetnek (Rm. 9,26; Hós. 1,10-et idézve), mert Isten „megtisztította lelkiismeretüket a holt cselekedetektõl, hogy az élõ Istennek szolgáljanak” (Zsid. 9,14). A Biblia végén, Jelenések könyvében is arról olvasunk, hogy a Jézus visszajövetelét megelõzõ „nagy nyomorúság” (7,14) idejére az „élõ Isten pecsétjével” jelölik meg és helyezik védelem alá Isten szolgáit, Krisztus valódi követõit (7,2). Maga Isten is sokszor ezzel a bevezetéssel szólt a próféták által népéhez: „Élek én – így szól az Úr!” Olyan ez a nyomatékosítás, mint valami abszolút biztosíték. Kétségtelenül beteljesedik az, amit Isten kegyelmesen ígér, de ugyanúgy az is, amit fenyítõ vagy büntetõ ítéletként kihirdet, mert az élõ Isten mindenkor érvényt szerez szavának, akaratának. Egyes igékben még ez a nyomatékosítás is tovább fokozott formában szerepel: „De bizonnyal élek én, és betölti az Úr dicsõsége a földet… Felemelem kezemet az égre, és ezt mondom: Örökké élek én.” (IV. Móz. 14,21; V. Móz. 32,40) Mintegy esküformula tehát ez az „élek én”, mint amely önmagában elégséges biztosíték. Erre mutat az is, hogy az utolsónak idézett igében Isten az esküvés emberi fogalmához, formájához alkalmazkodva, égre emelt kézzel mondja: „Örökké élek én.” Isten, „mivelhogy nagyobbra nem esküdhet, önmagára esküszik” – mondja Pál apostol (Zsid. 6,13). Az Ószövetségben emberek is használták az „él az Úr” nyomatékosítást 21

szavaik igazságának a biztosítékául. Illés próféta például ezzel vezeti be súlyos kijelentéseit: „Él az Úr, aki elõtt állok…” (I. Kir. 17,14; 18,15)

Mit jelent az, hogy Isten „élõ Isten”, aki Mózesnek és népének is az örök „Vagyok”-ként mutatkozott be? (II. Móz. 3,13. 14) Mindenekelõtt azt jelenti, hogy Isten abszolút független az embertõl, mint önmagában Létezõ. Felette áll a halandó embernek, már csak azért is, mert Õ örökkön-örökké él, amint a 90. zsoltár ünnepélyes kezdõ sorai mondják: „Minekelõtte hegyek lettek, föld és világ formáltaték, öröktõl fogva mindörökké te vagy Isten.” (2. vers) Övé „egyedül a halhatatlanság” (I. Tim. 6,16). Krisztusnak is mint isteni személynek, „élete van önmagában” (Jn. 5,26). Abból a ténybõl, hogy Isten élõ Isten, egyenesen következik, hogy Õ cselekvõ lény. Teremt, és szüntelenül munkálkodik. „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom” – mondta Jézus (Jn. 5,17). Izraelt gyakran kísértette a környezõ népek bálványimádása. A próféták azzal igyekeztek rádöbbenteni a népet balgaságára, hogy ismételten rámutattak: bár élõlényekként ábrázolják a bálványistenségeket, senki sem nyerhet olyan bizonyságot, hogy ezek érzékelni vagy cselekedni tudnának. Korábban talán úgy tûnhetett, hogy az ószövetségi prófétai iratoknak ezek a részletei a régmúlthoz tartoznak, a keresztények számára már nincs különösebb mondanivalójuk. Napjainkra azonban annyira elhomályosult az élõ, teremtõ, munkálkodó Isten képe és valósága a kereszténység körében, hogy nagyon is elevenen szólnak az ezzel kapcsolatos prófétai prédikációk, és Pál apostol e témába vágó bizonyságtevése is. Jeremiás próféta például így küzdött népe kijózanodásáért: „Mert a népek bálványai csupa hiábavalóság, hiszen az erdõ fájából vágják azt, ácsmester kezei készítik bárddal. Ezüsttel és aranynyal megékesítik azt, szegekkel és pörölyökkel megerõsítik, hogy le ne essék. Olyanok, mint az egyenes pálmafa, és nem beszélnek, viszik-hordják õket, mert mozdulni nem tudnak. Ne féljetek tõlük, mert nem tehetnek rosszat, de jót tenni se képesek!… De az Úr igaz Isten, élõ Isten Õ, és örökkévaló király… Hiábavalók azok, nevetségre való munka… Nem ilyen a Jákób része, mint ezek, mert a mindenség Alkotója Õ… Ha cserélt-é valamely nemzet isteneket? Noha azok nem istenek. Az én népem pedig felcserélte az 22

Õ dicsõségét tehetetlenséggel! Álmélkodjatok ezen, ó egek, és borzadjatok, rémüljetek meg nagyon, azt mondja az Úr! Mert kettõs gonoszságot követett el az én népem: elhagytak engem, az élõ vizek forrását, hogy kutakat ássanak maguknak, és repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer. 10,3–5. 10. 15. 16; 2,11–13) A 115. zsoltárban is erõteljes, világos érveléssel találkozunk: „A mi Istenünk az égben van, és amit akar, azt mind megcselekszi. Azoknak bálványa ezüst és arany, emberi kezek munkája. Szájuk van, de nem szólnak, szemeik vannak, de nem látnak, füleik vannak, de nem hallanak, orruk van, de nem szagolnak, kezeik vannak, de nem tapintanak, lábaik vannak, de nem járnak, nem szólnak az õ torkukkal… Izrael, te az Úrban bízzál! Az ilyeneknek segítsége és pajzsa Õ. Áronnak háza, az Úrban bízzál! Az ilyeneknek segítsége és pajzsa Õ.” (3–9. vers) Hasonlóképpen mondja Pál apostol is az Újszövetségben, hogy csak egyetlen élõ, cselekvõ, teremtõ Isten létezik, az egyéb „istenek” csak „úgynevezett istenek”: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, aminthogy van sok isten és sok úr, mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitõl van a mindenség, mi is Õbenne, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Õáltala.” (I. Kor. 8,5. 6) Az athéni Areopaguson így törekedett felvilágosítani a tudományban és mûvészetekben jártas, de a vallás tekintetében alacsony szinten álló görögöket: „Isten az, aki teremtette a világot és mindazt, ami abban van, mivelhogy Õ mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik. Sem embereknek kezeitõl nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szûkölködnék, holott Õ ad mindeneknek életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget egy vérbõl teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák Õt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktõl sem. Mert Õbenne élünk, mozgunk és vagyunk… E tudatlanságnak az idejét azért elnézvén az Isten, most parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Ap. cs. 17,23–30) Istent tehát az teszi Istenné, hogy Õ a Teremtõ, rajta kívül csak úgynevezett istenekrõl, ember alkotta istenekrõl lehet szó. „Hogy megtudjátok, higgyetek nekem, és megértsétek, hogy én va23

gyok az, elõttem isten nem alkotott és utánam nem lesz! Én, én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincsen Szabadító!” – közvetíti Ésaiás próféta Isten üzenetét (43,10). Milyen megindító! Isten erõfeszítéseket tesz azért, hogy megértesse velünk – saját javunkra – az Õ lényével kapcsolatos megkerülhetetlen és abszolút igazságot. Mi ugyanis – önzéssel fertõzött, tévelygõ gondolkodásra hajló teremtményei – nagyon nehezen akarunk e tény elõtt meghajolni. Isten örökké élõ és teremtõ voltával függ össze egyik legfontosabb, legjellegzetesebb tulajdonsága, amelyrõl Ésaiás próféta így szól: „Hát nem tudod-é, nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad és nem lankad el, végéremehetetlen bölcsessége!” (40,28) Isten „végéremehetetlen bölcsessége” – ebben rejlik a teremtés titka. A Bibliában többször találkozunk azzal a kijelentéssel, hogy Isten „értelmének és bölcsességének” erejével, a „tudományával” teremtett. „Õ teremtette a földet az Õ erejével, Õ alkotta a világot bölcsességével, és Õ terjesztette ki az egeket értelmével.” (Jer. 10,12) „Az Úr bölcsességgel fundálta a földet, erõsítette az eget értelemmel. Az Õ tudománya által fakadtak ki a mélységbõl a vizek, és a felhõk csepegnek harmatot.” (Péld. 3, 19. 20) Isten „tõkéje” a teremtéshez tehát „végéremehetetlen bölcsessége” volt. Sokan megütköznek a „semmibõl teremtés” eszméjén. Úgy gondolják, hogy valaminek – leginkább az anyagnak, vagy a természeti törvényeknek, vagy mindkettõnek – létezniük kellett a teremtés elõtt. Ez a közfelfogás – amely Istent csak a meglévõt formáló, magasabb rendû lénynek, valamilyen elsõ vagy végsõ mozgatónak gondolja – tükrözõdik Madách mûvében, Az ember tragédiájában is. Lucifer ezt mondja Istennek, a teremtés mûvét becsmérelve: „Mi tessék rajta? Hogy nehány anyag Más-más tulajdonokkal felruházva, Miket elõbb, hogysem nyilatkozának, Nem is sejtettél bennök, úgy lehet, Vagy, ha igen, másítni nincs erõd, Néhány golyóba össze-vissza gyúrva, Most vonzza, ûzi és taszítja egymást, Néhány féregben öntudatra kél, 24

Míg minden megtelt, míg minden kihûlt És megmarad a semleges salak. Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi.” Ennek a gondolkodásnak az alapján ötvözik sokan a keresztény teremtéshitet a különbözõ evolúciós elméletekkel. Ezt az utat járja számos teológus is. Egy mai teológiai magyarázat szerint Isten az önfelülmúlás képességével teremtette az anyagot, így egyformán igaz az, hogy van teremtõ Isten, és az is, hogy léteznek öntörvényû evolúciós folyamatok. A Biblia azonban – mindezen megoldási kísérletekkel ellentétben – kitart a semmibõl teremtés, a puszta szóval, akarattal való teremtés eszméjénél. Ez az eszme szintén végigvonul az egész Szentíráson. Isten szóval teremtette a világot kezdetben, Isten szavára történtek egyes, csakis teremtõ hatalom közremûködésével magyarázható csodák az Ószövetségben (pl. kenyér, olaj hatalmas megszaporodása, a leprás Naámán hirtelen gyógyulása stb.), Jézus is egyetlen szóval gyógyított vakokat, bénákat, poklosokat, támasztott halottat és szaporított Õ is kenyeret. Az Újszövetség teremtésrõl szóló masszív, tömör igéi is mind a semmibõl, puszta szóval való teremtésrõl beszélnek. Például: „Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, az nem valami foghatóból, meglévõbõl lett.” (Zsid. 11,2)13 „[Az utolsó idõben] az emberek készakarva nem tudják, hogy a föld vízbõl és víz által állott elõ az Isten szavára.” (II. Pt. 3,5) Pál apostol klasszikus megfogalmazása szerint Isten „a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, elõszólítja mint meglévõket” (Rm. 4,17). Éppen ezért nem nevetséges primitívség, hogy a Biblia hatnapos teremtésrõl beszél. Akik a bibliai teremtéseszmét az öntörvényû evolúció elképzelésével ötvözik, azok rendszerint korszakoknak értelmezik a teremtés napjait. Ez azonban semmiképpen nem magyarázható bele a bibliai híradás szövegébe.14 Másrészt szükségtelen is ez a feltételezés, mert ha Isten a szavával teremtett – ami mögött „végéremehetetlen bölcsessége” áll –, akkor hat napra sem lett volna szüksége, hat pillanat, vagy egy pillanat alatt is megvalósíthatta volna, amit akar. 25

A Tízparancsolat 4. parancsolata15 magyarázza meg, miért éppen hat nap alatt teremtette Isten a világot: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” (II. Móz. 20,8–11) Isten tehát a saját példaadásával akarta megszabni az ember munka- és pihenésrendjét. Olyan fontosnak tartotta ezt, hogy ilyen hatékony módon akart mintát adni az ember életritmusához. Megjegyzendõ, hogy a Tízparancsolat 4. parancsolata értelmetlen lenne, ha a teremtés hat napját nem valóságos napoknak tekintenénk. Ez is arra mutat tehát, hogy 24 órás napokról van szó Mózes I. könyve elején, a teremtéstörténetben. Amilyen hat napon át nekünk, embereknek kell munkálkodnunk, a hetediken pedig megpihennünk, olyan hat nap alatt végezte el Isten a teremtés munkáját. Isten teremtette tehát a „hét” alapvetõ idõegységét a lelki-testi pihenõnappal az „emberért”, az ember javáért, amint Jézus mondta: „Nem az ember lett a szombatért, hanem a szombat az emberért.” (Mk. 2,27) A heti nyugalomnappal eredetileg a teremtés mûvének állított emléket Isten. A hetekre osztás rendszere megmaradt, de a teremtés emlékünnepérõl és ezzel együtt a Teremtõrõl és tiszteletérõl nagyrészt megfeledkezett az emberiség. A kereszténység körében is megváltozott a heti nyugalomnap jelentése, teológiai tartalma, döntõen a 4. századtól, a kereszténység államegyházzá válásától fogva. (Részben a zsidóságtól való elkülönülés szándéka motiválta ezt, részben pedig az egységre törekvés a késõ Római Birodalomban igen elterjedt „Mithras Sol invictus” kultusszal.) Veszteség érte ezzel a kereszténységet. A teremtés emlékünnepének kiiktatása is hozzájárult a legalapvetõbb hitigazság, a Teremtõ Istenrõl szóló bibliai tanítás elhomályosulásához. Isten szóval teremtését roppant egyszerûen és logikusan értelmezte valaki Jézus életében. Nem izraelita volt, hanem egy 26

római százados, aki bizonyára megismerte a zsidók „élõ Isten”hitét. Szimpatizánsa lehetett vallásuknak, mert a lakóhelyén lévõ zsinagógát is õ építtette. Jézushoz folyamodott beteg szolgája miatt, aki a bibliai leírás szerint „már halófélben volt”. Nem személyesen, hanem követek által fordult a Megváltóhoz. Amikor megtudta, hogy Jézus elindult a háza felé, eléje küldte „néhány jó barátját, üzenvén néki: Uram, ne fáraszd magad, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, amiért is magamat sem tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek. Hanem csak szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalom alá vetett ember vagyok, és vitézek vannak alattam. Ha az egyiknek azt mondom: eredj el, elmegy, vagy a másiknak: jöjj, eljön, ha szolgámnak szólok: tedd ezt, azt teszi.” (Lk. 7,6–8) Katonaember, parancsnok vagyok – mondta a százados. – Tudom tehát, hogy mit jelent, milyen hatalmat képvisel a parancsszó. Ha én egy parancsszót kimondok, az azonnal végbemegy, mert erre van beállítva, betanítva a hadsereg, a szolgáim. Ha te vagy az Isten Fia, akkor elég egy szót szólnod, és azonnal megvalósul az akaratod, bármire vonatkozzék is a parancsszavad. Jézus jóváhagyóan megdicsérte a századosnak ezt a hitvallását: „Elcsodálkozott õrajta, és hátrafordulván mondta az Õt követõ sokaságnak: Mondom néktek, ilyen hitet Izraelben sem találtam! És a küldöttek visszatérvén a házhoz, a beteg szolgát már egészségben találták.” (Lk. 7,9. 10) Bizonyára nem tudjuk igazán felfogni, mit jelent e fogalom: Isten „végéremehetetlen bölcsessége”, amin az Õ teremtõ hatalma alapszik. Mégis, meg kell feszítenünk értelmi erõinket, hogy valamelyes fogalmat alkossunk róla, és ezáltal helyesen gondolkodjunk arról, kicsoda az Isten. Ésaiás próféta arra biztat, hogy a csillagos eget szemlélve gondolkodjunk Istenrõl és az általa teremtett mindenségrõl: „Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremtette azokat? Õ az, aki kihozza seregüket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja, nagy hatalma és erõssége miatt egyetlen híjuk sincsen.” (Ésa. 40,26) Ma, a 21. század elején sokkal többet mond ez az ige nekünk annál, mint amit a korábbi történelmi korszakokban élt emberek megérthettek e kijelentésbõl. Isten az „ég seregét”, az égitestek sokaságát mind „nevén szólítja” – olvastuk. 27

Tehát név szerint ismeri mindet, ami bizonyára azt is magában foglalja, hogy mindent tud róluk: méreteiket, anyagukat, funkciójukat, a velük kapcsolatos összes „tudományos” adatot. Nos, érdemes „beleszédülni” ebbe a gondolatba, figyelembe véve az égitestek számával kapcsolatos mai tudásunkat. Csak a Tejúton, a mi galaxisunkban, kb. ötvenmilliárd csillag van, azt pedig számszerûen meghatározni sem lehet igazán, hogy milyen mérhetetlenül sok hasonló galaxis van!16 Legalább százmilliárdszor százmilliárd égitesttel kell számolni a mai tudomány álláspontja szerint. Selye János ezt írja: „Nincs egyetlen érzõ ember sem, aki ha a felhõtlen éjszakai égboltra tekint, meg ne kérdezné önmagától, mi a rendeltetése a csillogó égitesteknek, és mi az, ami a világmindenség rendjét megszabja. Ugyanez a kérdés támad bennünk, ha az emberi testbe helyezett liliputi világmindenséget kémleljük, vagy akár csak azt a titkokat firtató emberi szempárt, mely minduntalan összefüggéseket keres e két világ között.”17 Valóban, ha az emberi lény mikrokozmoszába pillantunk, akkor is csak „megszédülni” lehet. Akik megfelelõ természettudományos képzettséggel nem rendelkezünk, ma már nemigen tudjuk követni e tudomány eredményeit. Hálásak lehetünk azoknak a természettudósoknak, akik erõfeszítéseket tesznek azért, hogy valamiképpen mégis tolmácsolják nekünk a szükséges információkat. Meg kell feszítenünk gondolkodásunkat, hogy ne csupán felfogjuk, hanem át is gondoljuk például azt, amit az emberi tudatról – rá vonatkozó jelenlegi ismereteinkrõl – a következõ idézet mond: „Az élet és a tudat olyan jelenségek, amelyek egy bizonyos bonyolultsági szint elérésekor jelennek meg. Ezt a bonyolultsági szintet jelenleg nem vagyunk képesek sem elképzelni, sem modellezni. A létezõ legnagyobb számítógép információtároló és -feldolgozó képessége az emberi agyénak egyezredtõl tízezred részéig terjed. A bonyolultság magas szintje szükséges, de semmiképpen nem elégséges az olyan összetett hatások megjelenéséhez, mint a »gondolat«, hiszen tudjuk, hogy még kémiai szinten is fölöttébb különleges környezet és biokémiai reakciópartnerek jelenléte szükséges a komplex mûködések végrehajtásához. Az élet egy számítógépes programhoz hasonlítható, mely bizonyos komplex biomolekulákon fut… Az 28

emberi agy szerkezete bonyolultabb, mint a természet kémiai és atomi erõit irányító alaptörvények. Alkotórészeinek a szervezõdési módja teszi képessé a mûködésre, éppen úgy, mint ahogy a számítógépek állandó huzalozása. Ha ismernénk az agy minden egyes idegszálának és sejtjének egyéni mûködését, az sem mutathatná meg, hogyan mûködnek együttesen, éppúgy, mint ahogy az emberi anatómia nem használható fel az elõrejelzõ szociológia kiindulási pontjaként. Az ábécé ismerete szükséges, ám távolról sem elegendõ a Shakespeare által elért összhatás felmutatásához. Nem létezhetnek természeti állandókat tartalmazó egyenletekkel leírható törvények a gondolatra és a tettre… Az élõ és élettelen rendszerek közti nyilvánvaló különbség nem az alapvetõ atomi összetevõkben van, hanem bizonyos bonyolultsági küszöbök elérésében, ahol új, önrendezõ elvek léphetnek spontán módon mûködésbe.”18 Eszerint a mi összes – egyébként méltán csodált és nagyra becsült – emberi tudományunk nem több, mint kis „morzsák” szemelgetése, elemezgetése és gyûjtögetése Isten „végéremehetetlen bölcsességébõl”. Meg kell jegyeznünk itt, hogy a természettudomány ma már egyáltalán nincs annyira távol a bibliai teremtés-fenntartás eszmétõl, mint korábban. Nagyjából a 20. század második felétõl kezdve mind több természettudós helyezkedik arra az álláspontra, hogy a különbözõ evolúciós elméleteknek inkább a tarthatatlansága lett nyilvánvalóvá, semmint hogy a bizonyosságuk igazolódott volna. Sõt, nagyrészt eleve spekulatív úton jöttek létre. Sokan helyezkednek az agnoszticizmus, a biztosan semmit sem tudunk álláspontjára, egyesek pedig a sokatmondó „terv, program, célszerûség” kifejezéseket kezdik használni, némelyek még az „olyan, mintha valaki” formulát is megkockáztatják annak sejtetésére, hogy az isteni teremtés is elképzelhetõ.19 A Biblia igen erõteljesen hangsúlyozza, hogy a végtelen bölcsességû Isten a kezdete mindannak, „ami mennyen és földön van, ami látható, és ami láthatatlan” (Kol. 1,16). Isten nem dolgozott semmilyen anyagból, bölcsességbõl sem, ami elõtte meglett volna. Pál apostol csodálattal kiált fel: „Óh, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az Õ ítéletei és kinyomozhatatlanok az Õ útjai! Mert kicsoda 29

ismerte meg az Úr értelmét? Vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott elõbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert Õtõle, Õáltala és Õreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsõség mindörökké. Ámen.” (Rm. 11,33–36) Ez az a végsõ határvonal, amely mögé már nem hatolhatunk, bármilyen „szédítõ” is e „meredély” szélén állni, ahonnan tovább már nem léphetünk. Bátorító azonban az a kijelentés Pál apostol korintusiakhoz írt I. levelében, a szeretet himnusza végén, hogy az üdvösségre jutott emberek úgy fogják majd ismerni Istent, amint most Õ ismer minket, „felnõtt” látásuk lesz minden dologról a jelenlegi „gyermeki” ismeretekhez képest (13,9–12). Tudásunk korlátozott volta tehát nem Isten akarata, hanem jelenlegi helyzetünk és álláspontunk következménye. Szót kell ejtenünk még arról, hogy a Biblia tanítása szerint Isten nemcsak megteremtette egykor a világmindenséget és az embert, hanem fenn is tartja, szüntelen munkálkodással (Jn. 5,17). A következõ tanulmányfüzetben lesz szó errõl bõvebben, itt csak néhány alapvetõ igét idézve utalok erre: „Ha csak magára volna gondja, lelkét és lehelését magához vonná, elhervadna minden test együtt, és az ember visszatérne a porba.” (Jób 34,14. 15) „Minden Õbenne áll fenn.” (Kol. 1,17) „Õbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Ap. cs. 17,28) E gondolatsor végén Móricz Zsigmondot idézem, aki nagyon szépen írt arról, milyen nagy szüksége van már a kisgyermeknek is – és szintúgy a felnõttnek – arra, hogy összkép alakuljon ki benne a világmindenségrõl, azon belül a maga helyérõl, hogy tudja: mindez a teremtõ és fenntartó „tenyerén van”: „Már az én édesanyám tudott nekem beszélni a naprendszerekrõl, a kozmikus végtelenségrõl, a felfoghatatlan világberendezésrõl, és ezzel engem határtalan szédületbe sodort… Látod, fiam – mondta –, valaki teremtette ezt a világot, úgy, ahogy itt van. Isten teremtette. Isten az az erõ és akarat, melyik létrehívta és tartja ma is… És nem fáradt bele, és nem ejti ki a kezébõl… Egy szép nyári csillagos estén kint ült velem az udvaron, egy kicsi ház elõtt, egy fátlan udvaron, mert azon a vidéken akkor gyümölcsfa nemigen volt, néhány akácfa állott az út melletti kerítésnél. Felmutatott az égre, s megmagyarázta nekem a világ, a kozmosz szerkezetét, olyanformán, hogy azok az apró csillagok mind olyan égitestek, 30

mint a mienk, a Föld. De azokon túl, megint olyan végtelen távolságban tovább ugyanilyen égitestek vannak… Én beleszédültem ebbe a mérhetetlenségbe. No most, mondta édesanyám, hogy jött létre ez az egész végtelen és emberi aggyal felfoghatatlan világ?… Teremtette az Isten, és fenn is tartja, és nem fárad bele, hogy állandóan fenntartsa… Az én kicsi anyám tehát nekem egy kozmogóniai képet adott… A gyermek lelkét ez a csodálatos pillanat elragadta és fölemelte. Különösen, hogy az én tudós és egyszerû édesanyám felvett a földrõl egy kis bogarat, s megmagyarázta, hogy ennek a bogárkának a teste olyan szerkezetû, mint az enyém, s ennek a testében talán még parányibb életek találnak lakást… Megéreztette velem a kiterjeszkedõ végtelent fölfelé és lefelé. S mindezt letette az Isten tenyerére, s ezzel eleresztett engem a Kozmoszban való életre.” (A kálvinista kereszt, a Sola Scriptura Fõiskola kiadványa, 1999, 65–66., 74–75. o.)

A Z „ IGAZ I STEN ” Az a meghatározás, hogy Isten „igaz Isten”, egyrészt párja az „élõ Isten” megjelölésnek. Egyszerûen azt fejezi ki, hogy Õ az egyetlen valóságos Isten, aki tényleg létezik, és aki teremtõ hatalmánál fogva tényleg Isten. Másrészt viszont Isten erkölcsi jellemére utal az „igaz” jelzõ. Jézus ezt mondja már idézett fõpapi imájában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn. 17,3) Az egyedül létezõ, teremtõ és fenntartó Isten a legszorosabb és legteljesebb értelemben vett igazság megtestesítõje, és erkölcsileg tökéletes lény. Aki megismeri Õt, az minden igazság és a fizikai-szellemi-lelki-erkölcsi élet forrásához jutott, megnyílt számára az örök élet lehetõsége. Hatalmas örömhír ez. Ez jut kifejezésre a 92. zsoltár lelkendezõ záró soraiban: „Hogy hirdessék azt, hogy igazságos az Úr, az én kõsziklám, hogy nincsen hamisság Õbenne.” (16. vers) Mózes nevezetes énekének mindjárt a legelején felhangzik ez az örvendezõ hitvallás: „Kõszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden útja igazság. Hûséges Isten és nem csalárd, igaz és egyenes Õ!” (V. Móz. 32,4) Az Újszövetségben János apostol tanúskodik, szinte megren31

dülten, tanítványtársai nevében is arról, hogy milyennek ismerték meg Jézust, az emberré lett Isten Fiát õk, akik három és fél évig vele jártak, laktak, élete legapróbb mozzanatait is közelrõl szemlélhették: „Mi láttuk az Õ dicsõségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal!” (Jn. 1,14) Jézus viszont így felelt Filep nevû tanítványának, aki földi szolgálata vége felé azt kérte tõle, hogy mutassa meg neki az Atyát: „Annyi idõ óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát.” (Jn. 14,9) A három isteni személy egysége folytán mind az Atyára, mind a Fiúra, mind a Szentlélekre érvényes az „igaz Isten” megjelölés. A Szentlelket az „igazság Lelkének” is nevezte Jézus (Jn. 14,17; 16,13). Az igazság – a legmagasabb rendû igazság – pedig azonos a szeretettel, a másokért élés, a másokért végzett szolgálat következetes alapelvével, illetve annak megvalósításával. Az igaz Isten legtömörebb bemutatása vagy meghatározása így hangzik: „Isten a szeretet.” (I. Jn. 4.8) Bár Isten Úrnak és királynak neveztetik – mivelhogy a Szentírás csak emberi kifejezéseket használhat –, ez az emberi fogalom részben eltérõ tartalmat is hordoz. Isten az elsõ, a fõ, a legnagyobb minden tekintetben, de a nagyság nála mást jelent, mint az emberek között. Jézus ezt mondta tanítványainak: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok, és aki közöttetek elsõ akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon, és adja az õ életét váltságul sokakért.” (Mt. 20,25–28) „Mert melyik nagyobb, az-é, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Nemde aki asztalnál ül? De én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál.” (Lk. 22,27) Isten tehát úgy Úr a világmindenség felett, hogy Õ „mindenkinek a szolgája”, szüntelenül teremtményeiért él, munkálkodik. Hatalma tehát nem emberi értelemben vett hatalom, nem azon alapszik, hogy olyan pozícióban van, amelynek köszönhetõen mindenki más tõle függ, ezért mindenkivel azt tehet, amit akar, mindenkit kényszeríthet bármire. Isten igaz jellemével, szeretetet megtestesítõ lényével eleve öszszeegyeztethetetlen a kényszer: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” – mondja ki Pál apostol abszolút érvényû megállapításként 32

(II. Kor. 3,17). Ez a Biblia egyik leghatalmasabb igéje, amely felszabadító örömhír számunkra. A mennyei lények és Isten bûntelen teremtményei nem azért követik az Õ szavát, mert valamiféle iga alatt volnának, hanem – a bibliai kijelentés szerint – annak alapján, hogy Õ „méltó arra, hogy vegyen dicsõséget, tisztességet és erõt” (Jel. 4,11, vö. 5,12). Szinte megmosolyogtató arra gondolni: a Földön is ennek kéne összetartania a közösségeket, hogy akik vezetnek, azok „méltók” erre! Isten hatalma tulajdonképpen abban rejlik, hogy „végéremehetetlen bölcsessége” tökéletes erkölcsi jellemmel társul. A végéremehetetlen bölcsességgel párosult végtelen igazság és szeretet hatalma az Õ hatalma. Megragadó az Ószövetségben egy részlet, amikor Illés próféta az Istennel való találkozásra várt. Isten legbensõbb, legigazibb lénye nem a természeti erõk egymást követõ monumentális megnyilatkozásában volt fellelhetõ, hanem csak az utoljára hallható „halk és szelíd hang” volt az Õ szava, az Õ legsajátabb lényének megnyilatkozása (I. Kir. 19,11–13). Jakab apostol így foglalja össze Isten jellemzését: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülrõl való, a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jak. 1,17) Isten igaz jellemének a változhatatlanságát fejezi ki az az igei kijelentés is, amely szerint „lehetetlen, hogy az Isten hazudjék” (Zsid. 6,18), vagy ez a különlegesen sokatmondó ige: „Ha hitetlenkedünk, Õ hû marad: Õ magát meg nem tagadhatja.” (II. Tim. 2,13) Eszerint Istent az ember visszás, vele ellentétes és iránta ellenséges magatartása sem mozdíthatja ki a maga igazságából, amint a 103. zsoltár mondja: „Nem bûneink szerint cselekszik velünk, nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.” (Zsolt. 103,10) Ha egyetlen teremtõ és fenntartó Isten van a világmindenség felett, akkor végtelenül fontos kérdés az, hogy milyen az Õ erkölcsi jelleme. Képzeljük el azt a lehetõséget, hogy ez az istenség egy gonosz démon lenne, vagy pedig egy szeszélyes, kiszámíthatatlan, hol kegyes, hol rosszakaratú kényúr! Az a legmesszebbmenõ kijelentés Isten jellemének a változhatatlanságáról, hogy „önmagát meg nem tagadhatja”. Ez az abszolút lehetetlenség valójában a világmindenség stabilitásának, az élet optimizmusának az alapja, és a jövõ reménységéé.

33

Továbbá ha Isten ilyen, akkor a bûn semmiképpen sem származhat tõle, amint olvassuk is a határozott kijelentést az Írásban: „Isten gonoszsággal nem kísérthetõ, Õ maga pedig senkit sem kísért.” (Jak. 1,13) Ha nem így lenne, a világmindenség már nem állhatna fenn. A Biblia szerint a bûn lényege az önzés, az énközéppontúság, amely az Isten lénye által megtestesített és teremtett mûveibe is beleépített szeretettörvény negatívja, teljes ellentéte. Ha Istentõl eredne a bûn, akkor ez azt jelentené, hogy Isten „meghasonlott” önmagával. Olyan lenne ez, mintha Isten teremtett volna valamit, aztán pedig belehelyezte volna az azzal ellentétes, a teremtett munkáit leromboló alapelvet is. Nyilvánvaló igazság az, amit Jézus mondott: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul, és egy város vagy egy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával.” (Mt. 12,25) A világmindenség pedig áll, úgy tûnik, hogy stabilan, éspedig nem statikus mozdulatlanságban, hanem él, mûködik, alakul, fejlõdik, hihetetlen pontossággal és érzékenységgel. Errõl szólnak a csillagászat mai eredményei, ismeretei. A mi Földünkkel viszont baj van, rá ennek az ellenkezõje érvényes inkább. Ennek oka a Biblia szerint az ún. bûneset, és annak kihatásai. A következõ füzetben bõvebben szólunk errõl. Mindenesetre ez az állapot is tanúskodik – ha ezúttal egy negatív valóság által is – arról, hogy Isten abszolút tiszteletben tartja teremtményeinek szabad választását. Tökéletes erkölcsi jellemébõl viszont az is következik, hogy tétlenül sem nézi azt, hogy teremtményei ki legyenek szolgáltatva önpusztító, rossz döntéseik következményeinek, ha egy hajszálnyi lehetõség is mutatkozik belátásra bírásukra: arra, hogy „megtérjenek”, önként visszaforduljanak a rossz útról. Errõl szól az isteni megváltási terv, amelyrõl a harmadik részben, az emberré lett Istenrõl szóló füzetben lesz majd szó. Tekintetbe véve azt, amit az Írás Isten jellemérõl mond, el kell gondolkodnunk arról, vajon teremthet-e az ember magának ilyen Istent, akinek az erkölcsi jelleme ennyire ellentétes a miénkkel, ennyire leleplezi és megítéli természetünk és viselkedésünk igazságtalanságait, rútságát, és mindennek a pusztító következményeit? A klasszikus valláskeletkezési elmélet szerint az ember kinagyítja vágyait, eszményeit, és Istent formál, mí34

toszt teremt belõle magának. Elképzelhetõ-e viszont az, hogy az ember önmaga tulajdonságaival merõben ellentétes erkölcsi tulajdonságokkal rendelkezõ Istent teremtsen magának? Az emberre az jellemzõ, hogy a saját képére, hasonlatosságára alkot magának isteneket. Emberek a vallási dolgokban is a „saját kívánságaik szerint járnak” és a „saját kívánságaik szerint gyûjtenek maguknak tanítókat” – az eredendõ önzésbõl következõen ez a törvényszerû (II. Pt. 3,3; II. Tim. 4,3). Találó Pascal megállapítása, hogy a kereszténység, a Biblia vallása „az egyetlen, az emberek belátásával és természetével ellentétes tudomány, az egyetlen, amely mindenkor fennmaradt az emberek között” (Gondolatok, 604. töredék).

AZ

EMBERT MEGSZÓLÍTÓ I STEN

Isten „élõ Isten” és „igaz Isten” voltából következik az is, hogy Õ szól, beszél. Az élõ Isten legelsõ és legfontosabb cselekvése, hogy szól, és szavával – mint láttuk – teremt és fenntart. Igaz Isten voltából pedig az következik, hogy értelemmel felruházott, saját képére teremtett teremtményeivel szabad szeretetkapcsolatra lép, amely kommunikációt, párbeszédet kíván és feltételez. Az a tény, hogy „Isten a szeretet” megtestesítõje, meghatározza Isten viszonyulását az ellene lázadó, bûn útjára tévedt teremtményeihez is. Kétségtelen, hogy õket is megszólítja, azért, hogy küzdjön megmentésükért, szabadságuk egyidejû tiszteletben tartása mellett. Az is következik Isten szeretetébõl, hogy a legmegfelelõbb, leghatékonyabb módot választja erre. Íme az isteni kinyilatkoztatás, Isten élõ és igaz Isten voltából következõ szükségszerûsége. És itt is vagyunk a bibliai iratgyûjtemény, az Istentõl ihletett emberi beszéd titkánál. Az Írásokban foglalt prófétai beszédekrõl mondta Jézus: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével, amely az Õ szájából származik… A beszédek, amelyeket szólok néktek, lélek és élet.” (Mt. 4,4; Jn. 6,63) Milyen szemléletes kifejezésmód: ezek az igék – noha emberi nyelven hangzanak – „Isten szájából származnak”. Pál apostol ezt írta a görögországi, thesszalonikai gyülekezet tagjainak: „Hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az 35

Isten általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is), amely munkálkodik is tibennetek, akik hisztek.” (I. Thess. 2,13) Hogy miképpen lett az Isten szájából származó beszéd emberi beszéddé, hogyan maradt meg töretlenül Isten beszédének emberi beszéd mivolta mellett és ellenére is, ez is az isteni teremtõ hatalom csodája. Mindazonáltal – a végsõ titkok ellenére is – emberi logikával jól követhetõ, meggyõzõ magyarázatot ad a Biblia ihletéstanára vonatkozóan, hogy miképpen gondoskodott Isten a számunkra végtelenül magas gondolatainak hiteles emberi nyelvre fordításáról. Ennek a kifejtése azonban már meghaladja e tanulmány kereteit. Végezetül annyit szükséges megjegyeznünk még, hogy Isten igaz voltából következik az a rövid, tömör megállapítás is, amely Jézusnak az Atyához intézett imádságában hangzott el: „A Te Igéd igazság.” (Jn. 17,17) Amit Isten mond, az színigaz, amit ígér, az magában hordozza a beteljesedést, amiképpen a kicsiny makk magában foglalja a hatalmas tölgyet. Használja is a Biblia gyakran ezt a hasonlatot, hogy Isten beszéde mag, amely életet, teremtõ hatalmat hordoz magában. „Istenben a szó nem különbözik a szándéktól, mert Õ igaz; sem a szó a hatásától, mert Õ hatalmas; sem az eszközök az eredménytõl, mert Õ bölcs” – mondta Pascal (Gondolatok, 654. töredék). A Z „ ÉLÕ I STENNEL ”

VALÓ VÉGSÕ TALÁLKOZÁS DRÁMÁJA

Jézus kihallgatásakor a fõpap – amint erre már utaltunk – végül rárivallt: „Az élõ Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk: te vagy-é a Krisztus, az Istennek Fia?” (Mt. 26,63). Jézus így válaszolt: „Te mondtad. Sõt, mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljönni az égnek felhõiben.” (64. vers) Jézus tehát azt felelte, hogy a vitatott kérdés, hogy kicsoda Õ, akkor lesz egyértelmû és világos mindenki számára, amikor – az emberi történelem drámai végkifejletének legkritikusabb pontján – isteni hatalommal és dicsõséggel visszatér, megmentõként és ítélõbíróként. Monumentális, a Földön élõ minden ember számára nyilvánvaló történelmi és kozmikus eseményként szól errõl a történésrõl 36

számos bibliai részlet, mint például a Habakuk próféta könyvébõl való igeszakasz is: „Dicsõsége elborítja az egeket… Megáll és méregeti a földet, pillant és megrendíti a népeket, az örökkévaló hegyek szétporlanak, elsüllyednek az örökkévaló halmok… Kiszállsz néped szabadítására.” (3,3. 6. 13) A Biblia utolsó könyvében olvashatjuk ezt a kijelentést: „Ímé eljön a felhõkkel, és minden szem meglátja Õt.” (Jel. 1,7) Majd hozzáteszi: „És sír õmiatta20 a föld minden nemzetsége.” (Jel. 1,7) Hasonlóképpen szólt Jézus is nagy prófétikus beszédében arról, miként hat majd dicsõséges visszajövetele a Föld lakosaira: „Akkor feltetszik az Emberfiának jele az égen. És akkor sír a föld minden népe, amint meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhõiben nagy hatalommal és dicsõséggel.” (Mt. 24,30) Íme, az emberiség végsõ drámai találkozása az élõ Istennel. Nem is lehet elgondolni másként ezt a találkozást, mint úgy, hogy kimondhatatlan megrendülést vált ki: sír a Föld minden népe. Némelyek szabadulásuk, beteljesült reménységük örömében, mások félelmükben és döbbenetükben. Ez lesz az emberi történelem drámai fináléja, egy korszak vége, és egy új korszak kezdete, amikor a Föld visszahelyeztetik Isten uralma alá, Õ pedig újjáteremti és örökségül adja megváltott népének, az emberiség megmentett maradékának. I STEN

ÉS AZ EMBER

–

A HELYES VISZONY KÉRDÉSE

Talán sehol sem jut ez megragadóbban és szebben kifejezésre a Bibliában, mint Jób könyve végén, amikor Isten megszólítja Jóbot, és õ felel néki. Ennek a részletnek az idézésével szeretném lezárni ezt az ismertetést a Biblia „élõ és igaz Istenrõl” szóló tanításáról: „Majd felelt az Úr Jóbnak a forgószélbõl, és mondta: Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza, övezd fel mint férfiú, derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem! Hol voltál, mikor a Földnek alapot vetettem?… Megnyíltak-é néked a halálnak kapui… Ismered-é az ég törvényeit, vagy te határozod-é meg uralmát a Földön?… Ki helyezett bölcsességet a sötét felhõkbe, vagy a tüneményeknek ki adott értelmet?… Szólt továbbá az Úr Jóbnak, és mondta: Aki pert kezd a Mindenhatóval, cáfolja meg, és aki az Istennel feddõdik, feleljen néki! 37

Szólt Jób az Úrnak, és mondta: Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a számra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!… Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál. Ki az – mondod – aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem, csodadolgok ezek nékem, fel nem foghatom. Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek, én kérdezlek, te pedig taníts meg engem!” (Jób 38,1–4. 17. 33. 36; 39,34–38; 42,2–4)

38

1.

A

SZ . FÜGGELÉK

VILÁGMINDENSÉG NAGYSÁGA

„A Naprendszer jobban rászolgál a »lakóhelyünk« szóra, mint maga a Föld. Végül is a Nap a mi fõ fény-, meleg- és energiaforrásunk. A Nap az a csillag, amelyhez tartozunk, és amely életünk része. A Naprendszer a világ, amelyben élünk… A Hold körülbelül 400 000 kilométerre van tõlünk… a Nap–Föld távolság 150 millió kilométer. A fény kicsit több mint nyolc perc alatt ér el hozzánk a Napról… A Nap több mint százszor nagyobb a Földnél… A Tejúton a csillagok milliói ragyognak. Mit jelent ez? Arra következtethetünk, hogy a csillagok térbeli eloszlása nem egyenletes, egy lapos korongba sûrûsödnek. A Naprendszerünk valahol ebben a korongban van… Megbecsülhetjük, hány csillag van a galaxisunkban. Azt kapjuk, hogy nagyságrendileg ötvenmilliárd… Fordítsuk távcsövünket a csillagos ég felé. A galaxisunkhoz tartozó csillagok milliárdjait látjuk. Idõnként azonban látunk valamit, ami nem csillag, ezek kiterjedt fényfoltok, ködök. Egy híres és gyönyörû példa az Orion csillagképben látható köd. Errõl és sok más ködrõl kiderült, hogy nagy világító gázfelhõk. Vannak azonban más ködök is – a legfeltûnõbb az Andromedaköd –, melyeket a kis mûszerek korong alakú, fényes területnek mutatnak. Amikor ezeket az objektumokat igen nagy távcsövekkel megvizsgálták, kiderült, hogy nagyszámú, rendkívül halvány csillagokból állnak, melyek ugyanazt a korong alakú, spirálkaros elrendezõdést mutatják, mint a mi galaxisunk. Ez óriási horderejû felfedezés volt! A mi galaxisunk nem az egyetlen ilyen rendszer. Más, hasonló csillagcsoportok is léteznek. Kiderült, hogy az ilyen galaxisok 39

száma meglehetõsen nagy. Minél nagyobb a távcsõ, amit használunk, annál több galaxist lehet látni. Ezek mélyen belenyúlnak a térbe. Milyen messze vannak ezek, és hogyan oszlanak el?… Az összes galaxis távolodik tõlünk és egymástól, minél távolabb vannak, annál nagyobb sebességgel… Az egész univerzum tágul, minden galaxis távolodik a szomszédjaitól… A galaxisok együttesének táguló mozgása alapján következtethetünk arra, mi az a határ, ameddig valaha is láthatunk. Építhetünk nagyobb teleszkópokat, és megpróbálhatunk még távolabbi galaxisokat megfigyelni, de ezek a fénysebességhez egyre közelebb és közelebb esõ sebességgel futnak elõttünk… Ezért még ha sok galaxis lenne is tõlünk 10 milliárd fényévnél távolabb… akár végtelen sok is, nem láthatnánk ezeket, olyan gyorsan távolodnának tõlünk, hogy fényük már nem érhetne el hozzánk. Az egyre növekvõ távolságban lévõ galaxisokból álló univerzum érdekes problémát vet fel: lehet, hogy végtelen sok galaxis van végtelen távolságokban szétszóródva. Látni azonban csak azokat tudjuk, melyek a fénysebességnél megfelelõ mértékben kisebb sebességgel távolodnak tõlünk. Tehát csak véges számú galaxis fénye érhet el hozzánk. Bár elképzelhetõ, hogy az univerzum valójában végtelen, de számunkra mindenképpen véges. Az univerzumnak csak azt a részét vizsgálhatjuk, amelybõl fényjelek érkezhetnek hozzánk.” (Victor F. Weisskopf: Tudás és csoda, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, 15–29. o.)

40

2.

T EREMTÉS

SZ . FÜGGELÉK

VAGY EVOLÚCIÓ ?

Szemelvénygyûjtemény „Ne felejtsük el, mi okozza a legélesebb törést a tudomány és a különbözõ vallások szellemi rendszere között: az az elképzelés, hogy az objektív világ térben és idõben szigorúan meghatározott oksági törvényeknek engedelmeskedik. Ha a tudomány túllép ezen a szigorú meghatározáson márpedig a relativitáselmélet pontosan ezt tette, és a kvantumelmélet minden bizonynyal még tovább fog lépni, akkor még egyszer meg kell változnia a tudomány és a vallásos nézetek közötti kapcsolatnak.” (Werner Heisenberg: A rész és az egész, Gondolat, Budapest, 1983; 116. o.)

„A természet, amely a tudomány tárgya, egyben szülõanyja is a tudományt mûvelni képes embereknek: az átfogó megértés igényére a tudományos elméletek magától értetõdõen nem adhatnak egyetlen és elégséges választ… Az idõ tagadása, azaz egy megfordítható törvény determinisztikus érvényesülésére való visszavezetése azt jelenti, hogy lemondunk egy olyan természetfelfogás lehetõségérõl, mely a természetet úgy határozná meg, mint amely képes létrehozni az élõlényeket és különösképpen az embert… A tudománytörténet nem olyan egyszerû, mint amilyennek a specializáció felé tartó biológiai evolúciót vélik, finomabb, bonyolultabb, meglepõbb történet annál… Tudományunk még csak a kezdeteknél tart… Manapság kezdjük felismerni, hogy mit is jelent a lényegi-belsõ módon aktív világ fogalma, s kezdjük megérteni, mennyire tudatlanok vagyunk még.” (Ilya Prigogine–Isabelle Stengers: Az Új Szövetség; A tudomány metamorfózisa, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995; 100., 272., 314. o.)

41

„A fizikai realitásról való felfogásunk sohasem lehet végleges. Mindig készen kell lennünk e felfogásnak, azaz a fizika sarktételes alapjának megváltoztatására, hogy az észlelt tényeknek a lehetõ legtökéletesebb logikával feleljünk meg. És valóban, ha egy pillantást vetünk a fizika fejlõdésére, úgy azt látjuk, hogy a sarktételes alap az idõk folyamán mélyreható változásokon ment keresztül… Mélységesen meg vagyok arról gyõzõdve, hogy a legtökéletesebb értelem nyilatkozik meg a tapasztalatilag érzékelhetõ világ jelenségeiben: ezt értem az Isten fogalma alatt; a szokásos kifejezési mód (Spinoza) szerint tehát pantheista vagyok… A legszebb, amit megérthetünk, az élet titkának a keresése… az alázatos igyekezet, hogy a természetben megnyilvánuló értelem legparányibb részét is megérthessem.” (Albert Einstein: Hogyan látom a világot?, Gladiátor Kiadó, Budapest, 1994; 150., 128., 16–17. o.)

„A tudomány haladása közben új utakat nyit, ez azonban a régiek felszámolásával jár együtt. És különösképpen így fejlõdik az anyaggal foglalkozó tudomány: mihelyt felfedtük az atom titkát, le kellett mondanunk azokról az intuitív modellekrõl, amelyek leginkább kielégítették a végleges szintézisre és végsõ igazságra vágyó szenvedélyünket… Világosan szólva, nem tudom elhinni, hogy egyedül a véletlen és a szükségszerûség lenne felelõs az evolúcióért… A legkisebb baktérium is sokkal bonyolultabb fizikokémiai üzem és sokkal zseniálisabban mûködõ organizmus, mint egy automatikus alumíniumüzem. Ez a megállapítás és egyebek, amik azzal a hihetetlenül hosszú idõtartammal kapcsolatosak, ami minden egyes mutáció létrejöttéhez szükséges, ha csak a véletlen törvényeit vesszük figyelembe, arra az elgondolásra vezetnek, hogy legalábbis túl korai tagadni a célszerûség létezését a biológiai mindenségben… Semmi reményünk arra, hogy megmagyarázzuk az élet keletkezését és fejlõdését pusztán a véletlen játékával… Alapjában véve azt is megkockáztatom, hogy nem ésszerûtlen felfedezni valamiféle terv-et vagy program-ot az élettelen fizikai világ dolgaiban. Tudjuk, hogy az atomok lényegileg háromféle részecskébõl tevõdnek össze: elektronokból, neutronokból és protonokból. Ezek a részecskék a fermionok csoportjába tartoznak. A fermionok pedig a Pauli-féle kizárási elvnek enge42

delmeskednek, mely szerint adott kvantumállapot csak egy fermiont tartalmazhat. Ha a fermionok nem engedelmeskednének ennek az elvnek ami megmagyarázatlan marad, akkor határozatlan számú lehetne adott azonos kvantumállapotban: az anyag összeomlana az energia olvasztókemencéjében. A kizárási elv biztosítja az atommag struktúráját és az elektronburok szerkezetét, ami a kémiai elemek azonosságának és különbözõségének alapja. Az anyagi világ egész felépítése ezen az elven nyugszik. Vajon ez oksági elv, vagy célszerûségi elv? Nagyon agyafúrt vagy nagyon jártas kell legyen a gondolkodási kategóriákban az, aki ezt meg tudja mondani!” [Alfred Kästler (Nobel-díjas fizikus): Az a különös anyag, Gondolat, Budapest, 1980; 5., 10–11., 263–265. o.]

„Darwin elmélete nemcsak világjáró útján szerzett megfigyeléseinek összesítése és kiszélesítése, hanem nagyon széles körû, merész és önálló elmélkedések eredménye, amelyben a filozófiának és az erkölcstannak ugyanúgy szerepe volt, mint ahogyan a lélektannak és az embertannak is… Csodálatos, hogy mennyire különbözõ értékû és megalapozottságú megfigyelésekbõl milyen meggyõzõ elméletet tudott kialakítani!… Darwin mûve feszültségekkel terhes társadalomban jelent meg… Az uralkodó osztály a szabad verseny híve volt, amelynek most biológiai szinten is igazolva láthatta jogosságát. A lelkiismereti aggályokon segíthetett az a tudat, hogy a nyomor egyszerûen a természetes kiválasztódás következménye, és szükségszerû, hogy az uralkodó osztály a létért folyó harc gyõzteseként töltse be vezetõ szerepét… A természetes kiválasztódás másik elõfeltételét, a létért folyó harcot úgy fogják fel, mint általában az angol szabad versenyes kapitalizmus gazdasági rendszerének kivetítését a biológia területére. Aligha véletlen, hogy a szelekció eszméje a legfejlettebb tõkés országban, Angliában keletkezett… Darwin a változatlan, célszerû, statikus és teleologikus természetfelfogást felcserélte egy összetett, dinamikus és oki összefüggéseken nyugvó materiális természettudományra. Ez természetesen kihatott a társadalom gondolkodására is… Marx tisztelete jeléül elküldte A tõke egy dedikált példányát… A marxizmus viszonyát a darwinizmushoz leghûbben Engels szavai fejezik ki, amelyeket 1883-ban Marx sírjánál mondott: Ahogyan Darwin 43

felfedezte az evolúció törvényét a szerves természetben, úgy ismerte fel az evolúció törvényét Marx az emberiség történetében.” (Géczy Barnabás: Lamarck és Darwin, Magvetõ Kiadó, Budapest, 1982; 97., 124., 125., 134., 140., 141. o.)

„Az ember azt várná, hogy a világ tökéletesen szimmetrikus lehetett a kezdet kezdetén. Vajon az anyag miért részesült elõnyben az antianyaggal szemben ilyen csekély mértékben? Olyan ez, mintha valaki kezdetben valamivel több anyagot tett volna a fazékba, mint antianyagot… Valóban, a zsidó-keresztény tradíció olyan módon írja le a világ keletkezését, amely meglepõen hasonlít a tudományos modellhez. Korábban tudományos szempontból hibásnak tûnt azt mondani, hogy a világosság korábban jött létre, mint a Nap. A jelenlegi tudományos felfogás valóban feltételezi, hogy az univerzum kezdetben különbözõ sugárzással volt telített, már sokkal azelõtt, hogy a Nap teremtésére sor került…” (Victor F. Weisskopf: A világegyetem eredete; A Természet Világa c. folyóirat 1985/12.; 541. o.)

„Az élet tanulmányozása közben a magasabb régiókból egyre alacsonyabbakba szállunk, míg végül útközben az élet eltûnik, és ott állunk üres kézzel. A molekulák és az elektronok élettelenek.” (Szent-Györgyi Albert: Internat. Sci. Techn., 1966. június. Idézi: Selye János: In vivo, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973; 5. o.)

„A tudomány nem mindenható, a tudomány nem fogja a halált megakadályozni… A tudomány nem oldja meg azt, ami lehetetlen és lehetetlen is fog maradni: a halhatatlanságot… Én nem tudom, mi az élet.” (Teller Ede nyilatkozata a Kossuth Rádió 1989. okt. 29-i, Vasárnapi újság c. mûsorában)

„Létrehozható-e mesterséges élet?… Ha élõ sejt (például baktériumsejt) elõállítása a cél, akkor csak azt mondhatjuk, hogy ettõl még rendkívül messze vagyunk… Sok biológus véleménye szerint azonban erre soha nem fog sor kerülni. Nem azért, mert elvileg lehetetlen, hanem mert a komplexitás bizonyos fokán túl az eredmény véletlenszerû, próbálgatással történõ elérésének valószínûsége gyakorlatilag nullára csökken. A legnagyobb teljesítményû elektronikus számítógépek sem tudják áttekinteni a sakkjáték összes lehetõségét, márpedig hol van a sakk komplexitása az élõ sejttõl?… Nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy baktériumsejt teljes 44

szintézise a szerkezet felderítése után biztosan megoldhatatlan, még a távolabbi jövõben is. Sõt minden bizonnyal az analízis, a teljes szerkezeti megismerés is reménytelen, hiszen csak a DNS 5 millió bázispárból áll… Nyugodtan állíthatjuk, hogy noha a megismerésnek semmi elvi korlátja nincsen, és biztosan egyre jobban meg fogjuk közelíteni a teljes leírást, azt tökéletesen elérni soha nem fogjuk… Az élet keletkezésérõl biztosan csak annyit mondhatunk, hogy egyszer megtörtént. A genetikai kód egysége és sok más bizonyíték alapján biztosra vehetõ, hogy a földi élet egységes eredetû.” (Venetianer Pál: Molekuláris biológia: Tegnap, ma, holnap, Magvetõ Kiadó, Budapest, 1978; 106–111. o.)

„Szívesebben hajlok a feltevésre, amely szerint mindenkor a természet törvényei mûködnek. Ám ha ki is zárjuk a természetfeletti erõket, még korántsem kézenfekvõ, hogy a fizikai valóságban a tudomány mindenre magyarázattal szolgálhat. Ismét a régi problémába ütközünk: hol ér véget a magyarázatok láncolata?… Elõbb-utóbb magától értetõdõnek kell elfogadnunk valamit, legyen az Isten, a logika, egy sor törvény vagy világmagyarázat. Ily módon a végsõ kérdések mindig kívül maradnak az empirikus tudomány ahogy többnyire emlegetik hatókörén. Azt jelenti ez, hogy a lét legmélyebb kérdései megválaszolhatatlanok?… Talán mindig marad valami titok a mindenség mélyén. Mégsem hiábavaló addig folytatnunk a racionális vizsgálódást, amíg lehet… Sok gyakorló tudós vallásos. A God and the New Physics címû könyvem megjelenésekor meglepve tapasztaltam, hány közeli kollégám hisz valamely hagyományos vallásban… Sok tudós, bár nem vallásos a szó hagyományos értelmében, beismeri, úgy érzi, van valami a hétköznapok felületi valóságán túl, valamilyen, a létezésben rejlõ mélyebb értelem. Még a legmegátalkodottabb ateistákban is gyakran megvan a természet tisztelete, szinte vallásos áhítathoz hasonló elragadtatást éreznek mélységei, szépsége és kifinomultsága láttán… Magam a tudósoknak ahhoz a csoportjához tartozom, akik ha nem is osztják a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagadják, hogy a világegyetem a vakvéletlen céltalan terméke. Tudományos munkásságom során mindinkább arra a felismerésre jutottam, 45

hogy a fizikai valóság oly bámulatos találékonysággal épül fel, amelyet nem tudok puszta tényként elfogadni. Kell lennie, nekem úgy tetszik, valami mélyebb magyarázatnak… Darwin elméletének az az alapja, hogy hasonló egyedek együttesét vagy csoportját feltételezi, amelyre a kiválasztódás hat… Az egész okfejtés arra épít, hogy a természet képes válogatni a versengõ fajtársak együttesébõl. Csakhogy a természeti törvények és a kozmosz kezdeti feltételei esetében nincsenek versenytársak és nincsen együttes. Mind a törvények, mind a kezdeti feltételek egyedülállók a világegyetemben… Ha a dolog úgy áll, hogy az élet megjelenéséhez a világegyetem törvényeinek és kezdeti feltételeinek nagy pontosságú összehangoltsága szükséges, és ez az összehangoltság valóban létezik, akkor bizony meggyõzõ érvnek tûnik egy tervezõ feltételezése… Amikor a tudósok kutatásaik közben felteszik a kérdést: Miért bajlódna ezzel a természet?, vagy Ez meg miért van?, úgy tesznek, mintha értelmet tulajdonítanának a természetnek. Habár e kérdések rendszerint tréfásan fogalmazódnak meg, mégis van komoly tartalmuk. A tapasztalat azt mutatja, hogy a természet osztozik a gazdaságosság, hatékonyság, szépség és matematikai finomságok iránti érzékünkben… A legtöbb fizikus hisz abban, hogy tudományának bonyodalmassága mögött elegáns és átütõ egységesség rejtõzik… Van például egy kimondatlan, de többé-kevésbé egyetemes vélekedés a fizikusok körében, miszerint mindennek, ami a természetben létezik, megvan a maga helye vagy szerepe egy átfogóbb rendben, továbbá, hogy a természet nem tékozló, nem termel fölösleges létezõket, nem önkényes. A fizikai valóság minden oldala természetes és logikus módon kapcsolódik a többihez. Ezért amikor a müonként ismert részecskét felfedezték 1937ben, Isidor Rabi fizikus megdöbbent. Ki rendelte ezt? kiáltott föl.” (Paul Davies: Isten gondolatai egy racionális világ tudományos magyarázata, Kulturtrade Kiadó, 1995) (Kiemelések a szerkesztõktõl)

46

J EGYZETEK

1

Hegyi Béla: A dialógus sodrában, Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1978; 126–127. o.

2

A zsoltáríró Dávid király mondja Isten ihletett próféták által közölt beszédérõl: „Felettébb tiszta a Te beszéded, és a Te szolgád szereti azt.” (Zsolt. 119,140)

3

Jézus mondta: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van.” (Mt. 5,37)

4

A bibliai igéket Károlyi Gáspár fordításában idézem, amely máig a legszebb, legjobb fordítás. Némi stilizálást eszközöltem ezen a szövegen. (A régies múlt idõk javításával, a hebraizmusból eredõ, magyar nyelvben fölösleges „és”-ek elhagyásával.)

5

A monoteizmus vagy politeizmus, az egyistenhit vagy sokistenhit kérdésével nem foglalkozom e rövid kis írásban. Csupán utalok arra, hogy rendszerint a politeista vallásokban is vannak monoteista tendenciák. Az ember a legvégsõ gyökeret, a legvégsõ „egy”-et keresi.

6

42., 43., 50., 51., 53., 59., 63, 113., 142., 152., 156., 293. o.

7

7. o.

8

Vsz. Kleantész verssorára hivatkozott Pál.

9

I. Móz. 1,27, vö. Kol. 1,16. 10 Chytareus David (1531–1600) protestáns teológustól származik ez az általánosan használt elnevezés. 11 Új protestáns fordítás szerint. 12 A görög Krisztosz név szó szerinti fordítása a héber Messiás (Felkent) névnek. 13 Pontosított fordítás szerint. Luther egyenesen így fordította e Biblia-vers végét: „…hogy ami látható, az a semmibõl (aus nichts) lett.” 14 „Nyilvánvaló tehát, hogy a [héber] jom és a jamim alapjelentése »nap« és »napok«… Elõfordulásainak mintegy 95 százalékában egyértelmûen a szó szerinti jelentésre utal. Még azokban az esetekben is mindig határozatlan idõtartamra vo-

47

natkozik, amikor a szövegösszefüggés megengedi az általános jelentést, például a nyomorúság ideje vagy a bõség ideje. Nagyon nehéz lenne olyan jelentést találni, ahol a jom-ot ne lehetne szó szerint 24 órás napnak, hanem hosszabb idõszaknak értelmezni. Amikor a szerzõ nagyon hosszú idõt akart jelezni vele, általában olyan szót használt, mint az olam (amely korszakot vagy hosszú idõt jelent), vagy a jom mellé egy melléknevet tett, mint a rab (ami »hosszú«-t jelent), hogy a két szó együtt – jom rab – »hosszú idõt« jelöljön. Ám a jom-ról magában nyilvánvalóan sohasem, egyetlen esetben sem bizonyítható, hogy hosszú idõt jelentene, még kevésbé olyan használatot, amely földtörténeti korra utalna… Az I. Mózes elsõ fejezetének írója… a fõnevet számnévvel egészítette ki (elsõ nap, második nap stb.), és minden esetben utalt az idõszak határaira, »este és reggel« meghatározással… Amikor az Ószövetség a »nap« szóhoz korlátozó számnevet rendel (több mint kétszázszor fordul elõ), jelentése mindig 24 órás nap. Az »este« és a »reggel« szavak szintén több mint százszor szerepelnek a héberben, és sohasem jelentenek mást, mint szó szerint: estét és reggelt, egy 24 órás nap kezdetét és végét… »És nevezte Isten a világosságot nappalnak, és a sötétséget nevezte éjszakának, és lett este és lett reggel, elsõ nap.« (I. Móz. 1,5) A jom-ot itt úgy határozza meg, mint a világosság idõszakát a világosság és a sötétség szabályos egymásutánjában, ami azóta sem maradt abba, mivel a Föld forog a tengelye körül. Ez a meghatározás nyilvánvalóan kizárja a földtörténeti kor értelmezésének lehetõségét.” (Henry M. Morris: Kreacionizmus, Keresztyén Ismeretterjesztõ Alapítvány, Budapest, 2000; 327–328. o.) 15 A bibliai szöveg szerinti 4. parancsolatról van szó. Sok keresztény 3. parancsolatként ismeri ezt, mivel a középkori egyház kihagyta a Tízparancsolatból a 2. parancsolatot (a „ne csinálj magadnak faragott képet… ne imádd és ne tiszteld azokat” parancsolatot), és a római katolikus kátékban így 3. lett az eredeti 4. parancsolatból. Így maradt ez az evangélikus kátékban is, a református kátékban viszont visszahelyezték a 2. parancsolatot a maga helyére, ott tehát a bibliai szöveg szerinti 4. parancsolat a 4. parancsolat. 16 Lásd az 1. sz. függelékben. 17 Életünk és a stressz, Akadémia Kiadó, Budapest, 1973, 303. o. 18 John D. Barrow: A fizika világképe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994, 381. o. 19 Lásd a 2. sz. függelékben az ezzel kapcsolatos szemelvénygyûjteményt. 20 Pontosított fordításban.

48