Amikor már tizenöt évesen felérsz a csúcsra, mi jöhet más, mint onnan lefelé?

Amikor már tizenöt évesen felérsz a csúcsra, mi jöhet más, mint onnan lefelé?

EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

2

MEG CABOT

Egy kis túlsúly nem a világ vége HEATHER WELLS REJTÉLYES ESETEI 2.

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ 3


A mű eredeti címe SIZE 14 Is NOT FAT EITHER A HEATHER WELLS MYSTERY Fordította LACZA KATALIN Fedélterv RIGLER GYÖRGY GRAFIKUSOK BT.

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos a könyv részeinek vagy egészének reprodukálása bármilyen formában, leszámítva a kritikákban és ismertető cikkekben felhasználásra kerülő rövid szövegrészleteket.

ISBN 978 963 539 610 8 Copyright © 2006 by Meg Cabot LLC Published by arrangement with Avon Books a division of HarperCollins Publishers © Lacza Katalin, Hungárián translation, 2007 © Magyar kiadás, Ciceró Könyvstúdió, 2007


4

Benjaminnak

5


1 A srác a pult mögött engem stíröl. De komolyan. S hozzá még irtó vonzó is. Legalábbis, amennyire egy húszéves pultos srácra mondhat ilyet az ember. Lefogadom, hogy gitározni is tud. És azt is, hogy késő éjszakáig nyúzza a hangszert, pont, mint én. Látom rajta, árulkodnak a sötét kis árnyékok a hosszú szempillák alól kikandikáló zöld szempár alatt, s a göndör szőke haj tincsek, melyek kócosan merednek az égnek. Ahogy az ágyból kikelt. Olyan sokáig gyakorolt az éjjel, hogy már arra sem maradt ideje, hogy lezuhanyozzon munka előtt. Épp ahogyan én szoktam. – Mit hozhatok? – kérdi. De az a tekintet... Egyértelműen azt üzeni: kinéztelek magamnak. És az is egyértelmű, hogy én vagyok a választott személy, hiszen egy árva lélek sincs a hátam mögött. De hát, miért is ne nézhetett volna ki magának? Csinos vagyok. Legalábbis az a részem, amely kilátszik az otromba téli viseletem alól. Rendesen felkentem a szempillaspirált ma reggel, és nem EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

6

feledkeztem meg az alapozóról sem (ellentétben vele, én szeretem eltüntetni a szemem alatti karikákat). És a dzsekim alatt nem feltűnő az a két – na jó, öt – kiló, amit a téli szünet alatt szedtem magamra. Mert ugyan ki számolgatja a kalóriákat karácsonykor? Vagy szilveszterkor? Vagy akár szilveszter után, mikor az összes szaloncukrot és habcsókot leárazzák? Végül is, rengeteg idő van még, hogy a bikiniszezonra újra formába hozza magát az ember. Jó, igaz, az elmúlt öt-hat évben mindig ezt mondogatom magamban, de eddig még nem próbáltam megvalósítani – mármint azt, hogy a bikiniszezonra ismét visszanyerjem az alakomat. De ki tudja? Talán az idén... Van két nap szabadságom, ennyit tudtam összegyűjteni azóta, hogy októberben letöltöttem a próbaidőmet a munkahelyemen. Elmehetnék Cancúnba. Igaz, csak egy hétvégére. De akkor is. Szóval, mi van akkor, ha öt – na jó, lehet, hogy nyolc – évvel idősebb vagyok a pultos fiúnál? Semmi. Nyilvánvalóan semmi. – Egy nagy adag café mochát kérek – felelem. Egyáltalán nem vagyok oda ezekért a habos italokért, pláne, amelyeknek tejszínhab is van a tetején, de ez az első munkanap a tavaszi félévben (Tavasz... Aha...), és odakint elég hideg van, későbbre még hóvihart is mondanak, és Cooper ma reggel lelépett (hogy hová, azt nem közölte, ahogyan máskor sem), anélkül, hogy bekapcsolta volna a kávéfőzőt, és a kutyám, Lucy, nem volt hajlandó kijönni sétálni, mert fázott. Gyanítom, hogy mire hazaérek, szép kis meglepetés vár majd tőle, úgyhogy most igazán szükségem van egy pohárka szíverősítőre, hogy felrázzam magam ebből az önsajnálatból. Ráadásul, ha már öt dolcsit költök egy csésze kávéra, igazán választhatom a topot is. – Egy nagy adag café mocha rendel – ismétli meg a fiú, miközben megpörgeti a csészémet. Tudják, ahogyan a banditák szokták a pisztolyaikat a westernfilmekben. Igen, igen. Tuti, hogy gitározik. Eltűnődöm, vajon szokott-e dalokat írogatni, hogy aztán sose gyűjtsön össze annyi bátorságot, hogy elő is adja őket, ahogyan én teszem? És vajon ő is olyan bizonytalan a saját tehetségét illetően, mint én vagyok? 7


Nem hiszem. Neki biztos van annyi a pucájában, hogy kiálljon a közönség elé a gitárjával és a saját dalaival. Hisz... csak rá kell nézni. – Szójatejet vagy zsírmenteset? – tudakolja. Istenem! Nem lennék képes elviselni az első munkanapomat, ha zsírmentes tejet kéne innom. Nem hogy szóját! Szóját?! – Rendes tejet kérek – tiltakozom. Bőven lesz még időm jó kislánynak lenni. Ebédre majd csak egy kis sajtos csirkét eszem salátával, esetleg egy FALATNYI kalóriaszegény joghurtfagyit... Hmmm... hacsak Magda nem rejteget még egy kis Dove csokit... – Tudod... – szólal meg a pultos srác, miközben fizetek. – Nagyon ismerősnek tűnsz nekem. – Tényleg? – pirulok el örömömben. Emlékszik rám! Minden bizonnyal több száz, vagy akár több EZER koffeinre szomjazó New York-i polgárt szolgál ki naponta, de RÁM emlékszik! Szerencsére odakint igen hideg van, idebent meg meleg, így simán gondolhatják, hogy azért piros az arcom, mert kimelegedtem, így, kabátban, nem pedig azért, mert óriási büszkeséggel tölt el, hogy a fiú emlékszik rám. – Hát, itt lakom, és itt is dolgozom a szomszédban – felelem. – Folyton itt ülök. Ami szorosan véve nem igaz, mivel (a szánalmasan alacsony fizetésemnek köszönhetően) elég szűkösek az anyagi kereteim, s a habos kávé határozottan nem fér bele a költségvetésbe, főleg, hogy az egyetemi menzán annyi feketét iszom ingyen, amennyit csak akarok. Csakhogy ott nem tesznek bele csokiszirupot. És tejszínhabot sem raknak a tetejére. Többször próbáltunk tejszínhabsprayt tartani a frigóban, de a diákok mindig lenyúlták, hogy kiszipuzzák belőle a gázt. – Nem, nem – rázza meg torzonborz tincseit érzékien a fiú. – Nem innen. Mondták már neked, hogy rettentően hasonlítasz Heather Wellsre? Elveszem tőle a kávét. Ilyenkor mindig nehéz helyzetben vagyok. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy Igen... mivel én vagyok Heather Wells, ezzel megkockáztatva, hogy randira hív, pusztán azért, mert azt hiszi, még mindig vannak kapcsolataim a zeneiparban (ami persze a legkevésbé sincs így, lásd: félelem a kifütyüléstől és társai)? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

8

Vagy csak nevessek rajta, és mondjam azt, hogy Nem, még soha? Csak mert akkor mi lesz, ha később tényleg randizni kezdünk, és rájön, hogy tulajdonképpen én vagyok Heather Wells? Úgy értem, egy ideig valószínűleg titokban tudnám tartani, de előbb vagy utóbb biztosan kiderülne, hogy ki vagyok. Például a vámvizsgálatnál, amikor hazafelé tartunk Cancúnból. Vagy amikor aláírjuk a házasságlevelünket... Ezért csak annyit mondok: – Tényleg? – Aha. Hát még ha egy kicsit vékonyabb lennél... – teszi hozzá mosolyogva. – Tessék, a visszajáró. Szép napot! Hihetetlen, hogy az egész város mennyire képes felbolydulni egy közelgő hóvihar hírére – sóval megrakott teherautók dübörögnek lefelé a Tízedik utcán, mit sem törődve azzal, hogy faágakat törnek le menet közben; a közértekben mindenhol elfogyott a tej és a kenyér; a tévében mást sem láthatunk, csak újabb és újabb meteorológiai előrejelzéseket – de drogdílerből persze eggyel sincs kevesebb a Washington Square Park környékén. Azt hiszem, ez remek példája annak, hogy nekünk, amerikaiaknak, van még mit tanulnunk a keményen dolgozó bevándorlóktól. Ők ilyenkor is ott állnak a járdán divatos dzsekijeikben, és a kávéjukat kortyolgatják. Mivel ma reggelre – legalábbis New York-i mértékkel mérve – jelentős mennyiségű havat jósoltak, az utcán nagyon kevesen járnak, de arra a néhány emberre, aki mégis ilyen bátor, vidáman tukmálják a marihuánát. De persze mindenki visszautasítja őket. Ennek ellenére, amikor az árusok észrevesznek engem, amint kedvetlenül battyogok feléjük, fennhangon és szívélyesen sorolják nekem, miből választhatok. Még el is mosolyodnék, ha nem lennék ilyen rosszkedvű amiatt a pultosfiú miatt. És amiatt is, hogy valahányszor kilépek a házból, ezek a fickók megkörnyékeznek. A legkevésbé sem zavarja őket, hogy még egyetlenegyszer sem vettem tőlük semmit. Csak megvonják a vállukat, mintha azt gondolnák, hogy hazudok, amikor

9


tájékoztatom őket, hogy a legkeményebb mesterséges élénkítőszer, amelyet mostanában fogyasztottam, az a koffein. Sajnos. De egyáltalán nem hazudok. Néhanapján egy-egy sör a maximum, ami a nagy kalandot jelenti az életemben. Diétás sör, természetesen. Hisz egy nőnek vigyáznia kell az alakjára, ugyebár. – Mit gondol erről a fehér cuccról, ami hamarosan a nyakunkba zúdul az égből, Heather? – lép közelebb a társaitól, és buzgólkodik udvariasan egy megnyerő modorú árus, név szerint Reggie. – Hát, inkább az, mint amit maga meg a söpredék cimborái árulnak, Reggie. Magam is megdöbbenek azon, ahogyan felmordulok. Istenem, mi van velem? Az esetek többségében rendkívül udvarias vagyok Reggie-vel és a társaival. Nem túl kifizetődő, ha az ember ellenséges viszonyba kerül a helyi dílerekkel. De az esetek többségében nem is titulál kövérnek a kedvenc pultosfiúm. – Hé, bébi! – csattan fel Reggie láthatólag megbántva. – Miért kell így nekem esni? És mennyire igaza van. Egyáltalán nem helyes, hogy söpredéknek nevezem Reggie-t és a barátait, míg azokat a középkorú pasasokat, akik lefekszenek a dohányiparnak, szenátoroknak hívom. – Ne haragudjon, Reggie – kérek bocsánatot őszintén. – Igaza van. Csak már kilencedik hónapja, hogy minden alkalommal megkörnyékez az ajtóm előtt, és már kilencedik hónapja, hogy nem veszek semmit. Mégis, mire számít? Az egyik éjjel őrjöngő narkóssá változom? Ugyan már! – Heather – sóhajt fel Reggie, s a sűrű, sötétszürke felhőkre emeli a tekintetét. – Én üzletember vagyok. És milyen üzletember lennék, ha hagynám, hogy egy fiatal nő, mint maga, aki épp egy nagyon nehéz időszakon megy át az életben, és valószínűleg jó hasznát venné egy kis lélekerősítőnek, csak úgy elsétáljon anélkül, hogy megpróbálnék boltot kötni vele? És, hogy alátámassza, amit mondott, előhúz egy New York Postot a hóna alól, és kihajtja a főoldalon. Ahol is ott virít ötcentis betűkkel a cím: Újra együtt, alatta pedig egy fekete-fehér kép az EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

10

exvőlegényemről kéz a kézben a „hol együtt, hol külön” menyasszonyával, a pophercegnő Tania Trace-szel. – Reggie – szólalok meg, de csak miután belekortyolok a szíverősítő kávémba, persze csak azért, mert olyan hideg van. Igazából már nem is kívánom, mivel pultosfiú gonosz megjegyzése teljesen elrontotta az ízét. Na jó, talán a tejszínhabot még szívesen megeszem. Végül is, az tejtermék. És a tejtermékek fontos részét képezik egy kiegyensúlyozott reggelinek. – Komolyan azt gondolja, hogy én egész nap csak ücsörgök, és arról álmodozom, hogy újból összejövök az exemmel? Mert ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Az igazság az, hogy valójában egész nap csak ücsörgök, és arról álmodozom, hogy újból összejövök az exem bátyjával, aki azonban továbbra is teljesen közönyösnek mutatkozik a bájaimmal szemben. De semmi okot nem látok rá, hogy ezt a helyi drogkereskedőm orrára kössem. – Bocsásson meg, Heather – hajtja össze az újságot Reggie. – Csak gondoltam, érdekelné. Ma reggel a New York One-on hírül adták, hogy az esküvőt a St. Patrick Székesegyházban tartják majd, az utána lévő fogadást pedig a Plazában, most szombaton. Én csak pislogok. – Reggie – csodálkozom. – Maga nézi a New York One-t? Kissé sértődöttnek tűnik. – Meghallgatom az időjárás-jelentést, mielőtt elindulok dolgozni, ahogyan minden New York-i. Hűha. Ez jó. Meghallgatja az időjárás-jelentést, mielőtt elindul drogot árulni a lakásom melletti sarokra! – Reggie – mondom lenyűgözve –, fogadja őszinte bocsánatkérésemet. Csodálom az odaadását. Nem elég, hogy nem hagyja, hogy az időjárás viszontagságai megakadályozzák a munkájában, de még a helyi pletykákban is otthon van. Kérem, ne hagyja magát eltéríteni, eztán is nyugodtan próbálja rám sózni a narkóját. Reggie elmosolyodik, rám villantva az összes fogát. Többet közülük látványos aranykorona borít. 11


– Köszönöm, bébi – nyugtázza, mintha valamiféle hatalmas kegyben részesítettem volna az imént. Visszamosolygok rá, aztán tovább vonszolom magam az iroda felé. Jó, igazából nem igényel ez akkora erőfeszítést. Valójában elég közel lakom a munkahelyemhez, ami igen jó dolog, tekintve, hogy reggelente igencsak bajban vagyok az időben való felkeléssel. Ha a Park Slope-on laknék, vagy netán az Upper West Side-on, és mindennap metróval kellene munkába mennem, hát, azt akár el is felejthetném (bár, ha a Park Slope-on laknék, vagy az Upper West Side-on, akkor a törvény előírná, hogy gyerekem legyen, szóval mindegy is). Azt hiszem, bizonyos szempontból igen szerencsés vagyok. Bár igaz, hogy még egy habos kávét sem nagyon engedhetek meg magamnak, és hála az ünnepi összejöveteleknek, már a tizenkettes farmeromba sem férek bele, csak ha hasszorítót veszek fel. És igen, a volt vőlegényem épp arra készül, hogy feleségül vegye a People magazin listája szerint a világ ötven legszebb emberének egyikét, nekem pedig még saját autóm sincs, nemhogy saját lakásom. De legalább nem kell bérleti díjat fizetnem, mégis lakhatok egy állati menő kis ház felső emeletén, két háztömbnyire onnan, ahol dolgozom, a világ legklasszabb városában. És elismerem, tényleg csak azért vállaltam el ezt az asszisztensi állást a New York-i Főiskola kollégiumának igazgatója mellett, hogy kevesebb tandíjat kelljen fizetnem, és most már tényleg megszerezzem a diplomámat, amit az önéletrajzomban már hazug módon szerepeltetek. És, oké, akadt némi problémám a Pennsylvaniai Egyetemre való bejutással, mert a felvételi vizsgán olyan kevés pontot értem el, hogy a dékán nem vesz fel, míg részt nem veszek egy matematika felzárkóztató kurzuson, és le nem vizsgázom belőle, annak ellenére, hogy elmondtam neki, hogy a lakbér fejében én tartom rendben egy nagyon helyre kis magánnyomozó cégnek a számláit, és nincs róla tudomásom, hogy egyetlenegyszer is hibát vétettem volna. De az ember nem várhatja a kőszívű bürokráciától – még attól sem, amelyiknek dolgozik hogy emberként tekintsen rá. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

12

Úgyhogy itt vagyok, közel huszonkilenc évesen, és most fogok először többtagú szorzatokat felbontani (bár meg kell mondjam, igen nehezen tudok elképzelni olyan helyzetet az életemben, ahol ezt majd alkalmaznom kell). És igen, késő éjszakáig dalokat írok, annak ellenére, hogy képtelen vagyok összeszedni annyi bátorságot, hogy bárki előtt el is énekeljem őket. De akkor is. A munkahelyem csak két percre van az otthonomtól, és időnként láthatom a szállásadómat, akibe totálisan bele vagyok zúgva, amint egy szál törölközőben rohan át a fürdőszobából a mosókonyhába, hogy magára kapjon egy tiszta farmert. Szóval, az élet nem is annyira szörnyű. Még a pultosfiút beleszámolva sem. Bár, annak is megvan a maga hátránya, ha az ember ennyire közel lakik ahhoz a helyhez, ahol dolgozik. Például, hogy az emberek lelkiismeret-furdalás nélkül hívogatnak otthon mindenféle lényegtelen dolgokkal, mint – mondjuk –, hogy eldugult a vécé, vagy valaki zajong. Csupán azért, mert mindössze két háztömbnyire lakom, a nap bármely percében ugraszthatnak, hogy oldjak meg minden gondot, amelyeket egyébként a főnökömnek, a kollégium igazgatójának kellene helyrehozni. Azért mindent összevetve szeretem a munkámat. És az új főnökömet, Tom Snelliget is. Ezért van az, hogy mikor besétálok a Fischer Hallba ezen a sarkvidéki reggelen, és látom, hogy Tom még nincs bent, kissé letaglózódom – és nem pusztán azért, mert ez egyben azt is jelenti, hogy nincs itt senki, aki megdicsérhetne, hogy még 9:30 előtt értem be az irodába. Leszámítva persze Pete-et, a biztonsági őrt, aki éppen telefonál – megpróbálja elérni az igazgatót az iskolában, ahová számos gyereke közül az egyik jár, hogy kiderítse, mi is a helyzet a büntetéssel, amelyet a lurkója kapott. És igen, a portán is ott ücsörög egy diákmunkás, de ő még a fejét sem emeli fel, amikor elmegyek előtte, annyira belemerül a Us Weeklybe., amelyet a postázó konténerből emelt ki (A címlapon Jessica Sipson. Már megint. Ő és Tania Trace fej fej mellett küzdenek az Év Ribanca címért a pletykalapokban). 13


Az igazgató ajtaja előtt sorakozó hallgatókat már csak akkor veszem észre, amikor befordulok a sarkon, és elhaladok a felvonók mellett. És sajnos már csak későn jut eszembe, hogy a tavaszi szemeszter első napja egyben az első nap, amikor egy csomó diák visszatér a téli szünetről – mármint azok, akik nem maradtak itt a kollégiumban (akarom mondani: diákotthonban) –, hogy aztán addig bulizzanak, amíg ma ismét meg nem kezdődik a tanítás, pont egy nappal Martin Luther King ünnepe után. És amikor Cheryl Haebig – a New York-i Főiskola másodéves hallgatója, aki kétségbeesetten próbálja elcserélni a szobáját, mert hogy ő egy életvidám pomponlány, a szobatársa meg valami gót, aki lenézi az iskolai szellem mindenféle megnyilvánulását, ráadásul óriáskígyót tart – felugrik az irodám előtt elhelyezett kék kanapéról, és rám kiált, hogy „Heather!”, már tudom, hogy fejfájós reggelnek nézek elébe. Még szerencse, hogy itt van a nagy adag café mochám, hogy tartsa bennem a lelket. A többi diák – akiket kivétel nélkül mind ismerek, mert már mindannyian jártak nálam a szobatársaikra panaszkodni – lassan feltápászkodik a hideg márványpadlóról, ahol eddig ücsörögtek, mivel a kék kanapé csak kétszemélyes. Tudom, mire várnak. Tudom, mit akarnak. És ez nem lesz túl szép menet. – Nézzék – szólalok meg, miközben megpróbálom előbányászni a kulcsomat a kabátom zsebéből. – Már mondtam maguknak. Semmilyen szobacsere nincs, amíg a más intézményekből felvételizettek be nem költöznek. Aztán majd meglátjuk, hogy mi marad. – Ez nem igazság! – tiltakozik egy szikár fiú, akinek a fülcimpáját hatalmas műanyag korongok ékesítik. – Miért van az, hogy minden hülye máshonnan szalasztott elhalászhatja az orrunk elől az üres helyeket? Mi voltunk itt előbb! – Sajnálom – mondom. És tényleg sajnálom, mert ha egyszerűen elköltöztetném mindet, akkor nem kellene tovább hallgatnom a nyafogásukat. – De meg kell várniuk, míg mindenki bejelentkezik. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

14

És akkor, ha marad még hely, áthurcolkodhatnak. Ha kibírnák jövő hétfőig, amikorra már tudni fogjuk, hogy ki költözik be és ki nem... Általános felmordulás szakít félbe. – Jövő hétfőre én már kinyúlok – jelenti ki egy diák a társának. – Vagy a szobatársam adja be a kulcsot – kontrázik a barátja. – Mert addigra tuti kinyírom. – Senki sem nyírja ki a szobatársát! – szólok rájuk, miután végre sikerül kinyitnom az ajtót, és felkapcsolom a villanyt. – És saját magát sem. Ugyan már, emberek! Csak egyetlen hétről van szó. A többség morgolódva távozik. Csak Cheryl nem mozdul. Aztán izgatottan követ az irodámba, egy szerény kinézetű lánnyal a nyomában. – Heather – próbálkozik tovább. – Üdv! Emlékszik, hogy azt mondta, ha találok valakit, aki hajlandó szobát cserélni velem, akkor költözhetek? Hát, én találtam valakit. Ő a barátnőmnek, Lindsaynek a szobatársa, Ann, és azt mondta, szívesen cserél velem. Mostanra már lehámoztam magamról a kabátot és felakasztottam a fogasra a szobában. Lehuppanok az íróasztalom melletti székre, és Annre nézek, aki láthatólag náthával küszködik, legalábbis abból ítélve, ahogyan a már erősen használt papír zsebkendőjébe fújkodja az orrát. Odanyújtom neki a dobozt, amelyet arra az esetre tartok mindig kéznél, ha a diétás kólám esetleg kifröccsenne. – Szeretne szobát cserélni Cheryllel, Ann? – kérdezek rá, biztos, ami biztos. El nem tudom képzelni, miért akarna valaki egy olyan lánnyal együtt lakni, aki a falnak a felé eső részét feketére mázolta. Bár, az is igaz, hogy Cheryl szobatársát valószínűleg az bosszantja, hogy Cheryl a saját oldalát millió százszorszéppel, a New York-i Főiskola jelképével dekorálta ki. – Azt hiszem – feleli Ann sápadtan. – Hát persze hogy szeretne – erősködik Cheryl. – Nem igaz, Ann? Ann megvonja a vállát. – Azt hiszem – ismétli meg, amit az imént mondott. Erőt vesz rajtam az érzés, hogy Ann talán nem is a saját jószántából egyezett bele ebbe a szobacserébe.

15


– Ann – tudakolom találkozott már egyáltalán Cheryl szobatársával, Karlyval? Tudja, hogy... ohm... rajong a fekete színért? – Öhm – bólogat Ann. – Ja. Ez a gót dolog. Tudom. Nem gond. – És... – habozom, hogy felhozzam-e a kérdést, mert hát... brrr. – Mi a helyzet a kígyóval? – Nem számít. Úgy értem – néz fel Cherylre –, nem akarlak megbántani, vagy ilyesmi. De inkább lakom egy kígyóval, mint egy pomponlánnyal. Cheryl a legkevésbé sem sértődik meg, hanem rám vigyorog. – Látja? – diadalmaskodik. – Akkor megejthetjük a papírmunkát most azonnal? Csak mert itt van az apám, hogy segítsen beköltözni, és szeretne visszaérni New Jerseybe még mielőtt kitör az a hatalmas hóvihar. Előhúzom a nyomtatványokat, és azon kapom magam, hogy én is vállat vonok, ahogyan Ann. Ragályos ez a dolog. – Jól van – bólintok, és átadom nekik a papírokat, amelyeket ki kell tölteniük, ha szobát akarnak cserélni. Mikor a lányok – Cheryl szédületesen boldogan, Ann szemmel láthatólag sokkal kevésbé lelkesen – megadják a szükséges adatokat és lelépnek a színről, átfutom az előző éjszakai jelentéseket. A Fischer Hallban éjjel-nappal dolgozik egy biztonsági őr, egy recepciós diák a bejáratnál és a folyosófelügyelők – azok a srácok, akik szállás és ellátás fejében afféle felelős pozíciót töltenek be, a diákotthon mind a húsz folyosóján egyvalaki. És a műszakjuk végén mindannyiuknak jelentést kell írniuk, nekem pedig az a dolgom, hogy ezeket elolvassam és értékeljem. Ez teszi érdekessé a reggeleket. A beszámolókban mindenféle köznapi dolgoktól a legelképesztőbb történetekig minden előfordul. Tegnap este, például, hat darab literes sörösüveget hajított le valaki egy emeleti ablakból az utcára, egyenesen egy odalent elhaladó taxi tetejére. Tíz rendőrt küldtek ki a hatodik körzetből, akik néhányszor megjárták a lépcsőket, hogy megpróbálják kideríteni, ki lehetett a merénylő – sikertelenül. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

16

Egy másik feljegyzés szerint a porta, mindenki döbbenetére, elhagyta valakinek a CD-jét, a Columbia House e havi toplistás lemezét. Az egyik folyosófelügyelő kimérten számol be róla, hogy egy kollégista hangosan csapkodta az ajtót és azt kiabálta, hogy „Gyűlölök itt lakni!” Az ügyeletes jelenteni akarja az illetőt a Mentálhigiénés Tanácsadóknak. Ismét egy másik jelentés arról ír, hogy kisebbfajta lázadás tört ki, mikor az egyik menzai dolgozó felelősségre vont egy bentlakót, amiért mini pizzát akart készíteni a grillsütőben. Mikor a telefonom megcsörren, azonnal lecsapok rá: hálát adok az égnek, hogy végre akad valami tennivaló. Tulajdonképpen szeretem a munkámat – tényleg. De azt azért el kell ismerjem, hogy a szellemi teljesítőképességemet nem veszi túlságosan igénybe. – Fischer Hall. Heather beszél, miben segíthetek? – Az előző főnököm, Rachel, szigorúan megkövetelte, hogy így jelentkezzek be a telefonba. És bár Rachel már nincs itt, a régi szokásokat nehezen veti le az ember. – Heather? – A háttérben mentőautó szirénája hallatszik. – Heather, Tom vagyok. – Á, üdv, Tom! – Az órára pillantok. 9:30. Jól van! Már idebent vagyok, amikor hív! Ha nem is épp időben, de legalább tíz előtt. – Hol van? – A St. Vincentben. – Tom hangja kimerülten cseng. A New York-i Főiskola kollégiumigazgatójának lenni igencsak fárasztó munka. Közel hétszáz diák tartozik a felügyelete alá, akik közül a legtöbben még életükben nem töltöttek hosszabb időt az otthonuktól távol, leszámítva némi nyári táborozást vagy egy-egy esetleges iskolai munkát, s pláne nem kellett megosztaniuk a fürdőszobájukat másvalakivel. Ezek a srácok mindenféle problémával Tomot találják meg: legyen az bármilyen gond a szobatársakkal, bárminemű iskolai ügy, anyagi természetű kérdés, nemi identitással kapcsolatos válság – biztosra vehető, hogy Tom már találkozott vele. És ha egy kollégista megbetegszik, a diákotthon igazgatójának a feladata, hogy gondoskodjon róla. Mondanom sem kell, Tom rengeteg időt tölt az orvosi ügyeleten, különösen hétvégenként, amikor is a kiskorúak általában bepiálnak. És mindezt – napi 17


huszonnégy órás ügyeletet háromszáznegyvenhárom napon át (a New York-i Főiskola összes dolgozójának mindössze huszonkét nap szabadság jár) – alig magasabb fizetésért, mint az enyém, az ingyenes szállás és étkezési lehetőség mellett. Hát csoda, ha az előző főnököm csak néhány hónapig bírta? De Tom elég kitartónak látszik. Már amennyire ez elmondható egy százkilencven centi magas, kilencven kilós pasasról, aki korábban védő volt a Texas A&M Egyetem focicsapatában, a kedvenc filmje a Kisasszonyok, és azért költözött New Yorkba, hogy végre vállalhassa a másságát. – Nézze, Heather – magyarázza Tom fáradtan. – Még pár órát legalább itt kell töltenem. Tegnap a srácok valakinek a huszonegyedik születésnapját ünnepelték.1 Ó, jaj! A huszonegyedik születésnapokra rendezett bulik a legszörnyűbbek. A kötelező szertartás szerint a szerencsétlen ünnepeltnek huszonegy felest kell felhajtania, s mivel az emberi szervezet nem képes ilyen rövid idő alatt ennyi alkoholt lebontani, az illető legtöbbször arra eszmél, hogy ezt a jeles napot az orvosi ügyeleten kell tovább ünnepelnie. Szép, mi? – Bizony – folytatja Tom. – Sajnálom, hogy erre kell kérjem, de nem nézné át a mai napra vonatkozó előjegyzéseimet, és szervezné át a ma reggeli meghallgatásaimat? Nem tudom még, hogy bent tartjáke a srácot, és nem engedi, hogy felhívjam a szüleit... – Persze, nem gond – nyugtatom meg. – Mióta vannak ott? Tom hangosan felsóhajt. – Csak hétig jutott, mikor kidőlt. Úgyhogy olyan éjfél óta, nagyjából. Elvesztettem minden időérzékemet. – Ha gondolja, felválthatom. – Amikor egy diák az orvosi ügyeletre kerül, de még nem vették fel a kórházba, a főiskola gyakorlata szerint valaki mindig ott marad vele. Még egy nyavalyás zuhanyra sem szaladhat haza az ember, csak ha egy másik felügyelő átveszi a helyét. A New York-i Főiskola egyetlen diákját sem hagyja egyedül az orvosi ügyeleten. Még akkor sem, ha ezek a srácok aztán rendszerint elhúznak haza, s még arra sem veszik a fáradságot, hogy 1

Amerikában a nagykorúság kezdete. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

18

legalább szóljanak, úgyhogy az ember gyakran azon kapja magát, hogy már egy órája valami mexikói szappanoperát bámul, miközben a bekísért kölyök már rég ott sincs. – Legalább reggelizhet valamit. – Azt hiszem, Heather – derül fel Tom elfogadom az ajánlatát, ha tényleg nem bánja. Biztosítom, hogy tényleg nem, és – még mielőtt leteszem a kagylót – már elő is kaptam a taxipénzt a házi kasszából. Szeretem ezt a házipénztárt. Olyan, mintha lenne egy saját bankod, közvetlenül az irodádban. Sajnos, Justine, az a lány, aki előttem dolgozott itt, ugyanígy gondolkodott, és a Fischer Hall összes felhasználható keretéből kerámiamelegítőket vett a családjának és a barátainak. A költségvetési osztály azóta is minden számlát tüzetesen átvizsgál, amikor bemutatom őket, annak ellenére, hogy kivétel nélkül mindig teljesen szabályosak. És nekem még mindig fogalmam sincs, mi a csoda lehet az a kerámiamelegítő. Gyorsan befejezem Tom találkozóinak átszervezését, aztán egy hajtással ledöntöm a maradék kávémat. Ha egy kicsit vékonyabb lennél. Tudod mit, pultosfiú? Azokkal a hosszú körmökkel, amelyeket azért nem vágsz le, mert nincs pénzed új gitárpengetőre, úgy nézel ki, mint egy lány. Igen, így van. Pont mint egy lány. Ehhez mit szólsz, pultosfiú? Egy pillanatra beugrok még az ebédlőbe, hogy magamhoz vegyek egy bagelt, amit majd befalok az úton a kórházig, és már megyek is. Csak mivel a café mocha igazából nem tölt fel tartós energiával... ellentétben a bagellel. Különösen az olyan krémsajtos bagellel (tejtermék), amelyben több szelet baconszalonnát (protein) is elhelyeztek. Megragadom a kabátomat, s már épp indulnék a bagelemért, mikor észreveszem, hogy Magda, a legkedvesebb munkatársam, egyben az ebédlő főpénztárosa, ott áll az ajtóban, és a legkevésbé sem hasonlít szokásos önmagára. – Jó reggelt, Magda – üdvözlöm. – Sose hinnéd, mit mondott ma nekem a pultosfiú!

19


De Magdát, aki alapvetően igencsak kíváncsi személyiség, ráadásul a pultos srác nagy rajongója, úgy tűnik, egyáltalán nem hozza lázba a dolog. – Heather – szólal meg. – Mutatnom kell neked valamit. – Ha a Post címlapját – vetem közbe –, akkor Reggie már megelőzött. És tényleg, Mag, semmi gond. Én jól vagyok. Csak nem akarom elhinni, hogy Tania visszafogadta azok után, amit azzal a Pussycat Dolls nevű lánybandával művelt Párizsban. Na de hát az ő apjáé a lemezkiadó... Mit is tehetne mást? Magda a fejét rázza. – Nem – mondja. – Nem a Postról van szó. Csak gyere, Heather! Gyere! Kíváncsian követem Magdát – inkább azért, mert még egy aprócska mosoly sem hagyta el eddig az ajkát, nem pedig azért, mert úgy gondolom, hogy valami eget rengető dolog lenne, amit mutatni akar – végig a folyosón, elhaladunk a diákönkormányzat irodája előtt – az ajtó még zárva ilyen korán reggel –, aztán Magda főnökének szobája előtt, ahol meglepő módon nincs senki. Ezt a szobát általában megtöltik a mindenfélékről panaszkodó menzai dolgozók és a cigifüst, mivel Gerald Eckhardt, az ebédlő vezetője tántoríthatatlan bagós. Igazából csak odakint lenne szabad rágyújtania, de mindig azon kapom, hogy az asztalnál ülve pöfög, aztán kifújja a füstöt a nyitott ablakon, mintha abban bízna, hogy senki sem kapja rajta. De ma nem. Ma üres az iroda – és sehol semmi füst. – Magda – szólok utána, amikor rózsaszín köpenye eltűnik az ebédlő hangos és gőzös konyhájának lengőajtaja mögött mi folyik itt? De Magda egy szót sem szól, míg el nem ér a robusztus ipari tűzhelyig, amelyen egyetlen edényben forr a víz. Ott áll Gerald is, jól szabott öltönyében erősen kirí a rózsaszín köpenyes konyhai dolgozók közül, mindenki szinte eltörpül hatalmas termete mellett – melyet valószínűleg annak köszönhet, hogy kissé túl gyakran kóstolgatja a saját receptje alapján készült sajtos csirkét. Gerald – azt hiszem, ez az egyetlen jó szó rá – rémültnek tűnik. Csakúgy, mint Sandra, a lány, aki a salátás pultnál dolgozik, és EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

20

Jimmy, aki az ételeket adja ki. Magda még élénk sminkje alatt is feltűnően sápadt. És Pete – Mi a csodát keres itt Pete? – úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. – Oké, emberek – szólalok meg. Meg vagyok róla győződve, hogy akármi is folyik itt, az csak valami tréfa lehet. Mert Gerald, a konyhafőnök mindig is nagy tréfamester volt, rendszeresen rejt el gumipatkányokat az íróasztalok fiókjában, és pottyant műanyag pókokat mások levesébe. – Mi a pálya? Április elseje még vagy három hónap. Pete, mit keres maga itt? És ekkor Pete – aki valamilyen okból edényfogó kesztyűt visel – felemeli a fedőt a vidáman bugyborékoló vízről, így megpillanthatom, mi van benne.

21


2 A Fishcer Hall menzáján rengetegen vannak, de most nem diákok. Az itt lakóknak azt mondtuk, gázszivárgás van, annyira nem vészes, hogy ki kelljen üríteni az egész épületet, de az ebédlőt azért lezártuk. A szomorú az, hogy mindannyian olyan kábák voltak az előző esti bulizástól, hogy tényleg úgy tűnt, bevették a dolgot. Legalábbis egyikük sem problémázott – különösen attól kezdve nem, hogy nekiálltam kiosztani az ingyen étkezésre jogosító utalványokat, amelyekkel elmehettek reggelizni a diákszövetséghez. De az ebédlő még mindig tele van – most azonban éhes tizennyolc évesek helyett kollégiumi elnökökkel és alkalmazottakkal, konyhai dolgozókkal, rendőrökkel és a gyilkossági csoport nyomozóival. Ám a nagy hodály még így is szokatlanul csendes, olyannyira, hogy olybá tűnik, mintha az energiatakarékos körték a lámpákban a fejünk felett – melyek fénye érdekesen visszatükröződik az ólomüveg ablakokban, kicsivel a mennyezett alatt – hangosabban zümmögnének, mint máskor. A lámpák zúgásán keresztül hallom, hogy Magda szipákol. Az ebédlő egyik oldalán gyűltek össze a EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

22

hajhálót és rózsaszín köpenyt viselő, manikűrözött kezű kollégáival. Egy rendőr halkan beszélget velük. – Hamarosan hazamehetnek, amint mindannyiuktól levettük az ujjlenyomatot – mondja. – Mire kellenek maguknak az ujjlenyomataink? – Magda keskeny álla remeg a félelemtől – vagy az is lehet, hogy a felháborodástól. – MI nem csináltunk semmit! Nem mi öltük meg azt a lányt! A többi konyhai dolgozó helyeslőn felmordul. Hisz ők sem tettek ilyesmit. A rendőr hangja továbbra is barátságos. – Mindannyiuk ujjlenyomatára szükségünk van, hogy meg tudjuk különböztetni, a konyhában találtak közül melyek a magukéi, asszonyom, és melyek származhatnak a gyilkostól. Már ha az illető hagyott egyáltalán nyomot maga után. – Vizsgálódjanak csak – kel az alkalmazottai védelmére Gerald. – De én most megmondom maguknak, hogy egyik dolgozóm sem gyilkos. Jól mondom, emberek? Minden rózsaszín köpenyes határozottan bólogat. A tekintetükben azonban valami más is csillog, mint könnyek. Gyanítom, az izgalom: nem elég, hogy egy gyilkosság áldozatára bukkantak a konyhájukban, közvetlenül a pálcikás hot dogok és a mogyoróvajaslekváros üvegek mellett, de már egy bűntény fontos tanúivá is váltak, és most így is bánnak velük: nem mint egy étterem dolgozóival – a diákok szemében érinthetetlenekkel –, hanem mint igazi, gondolkodó emberi lényekkel. Néhányuk számára ténylegesen ez lehet az első eset. Észreveszem, hogy a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetője, dr. Jessup is ott ül az egyik asztalnál számos kollégája társaságában, és mindannyian döbbentnek tűnnek. Úgy látszik, az a hír, hogy egy testtől elválasztott fejet találtak a kollégium területén, a közelgő hóvihar ellenére az összes irodai dolgozót munkába állította, még a főiskola elnöke, Phillip Allington is itt van, ott ül Steven Andrews, az új kosárlabdaedző mellett, aki különösen aggodalmas arcot vág. És erre meg is van az oka, hisz a New York-i Főiskola teljes kosárlabdacsapata – a csapathoz tartozó pomponlányokról nem 23


is beszélve – a Fischer Hallban lakik, mivel az épület közeli szomszédságában található az egyetemi sportcentrum. Miután a kollégiumban tavaly két tanuló is a halálát lelte – ezért a Fischer Hallra rá is ragasztották „a halál szállása” nevet –, minden egyetemi dolgozó (beleértve a sportolók edzőit is) egy kissé ideges mostanában. És hát ki is kárhoztatná őket ezért? Különösen Allington elnököt. Az ő helyzete aztán igazán nem volt egyszerű. És ezt senki sem tudja jobban, mint én, „a halál szállása” igazgatójának asszisztense. És most olybá tűnik, hogy a dolgok még sokkal rosszabbra fordultak, nemcsak az elnök számára, hanem a főnököm főnökének, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetőjének számára is... és ő ezzel teljesen tisztában van. A díszzsebkendő a mellényzsebében olyan gyűrött, mintha valaki – csodás nyomozótehetségemet kihasználva feltételezem, hogy ez a valaki maga dr. Jessup – használta volna. És az, hogy az elmúlt félórában összegörnyedve ücsörgött egy ragadós ebédlői széken, az öltönyén található gyűrődések számát is szemmel láthatóan szaporította. – Heather – szólít meg egy kissé túlságosan szívélyesen, mikor odalépek az asztalához – mivel a sajátomtól ahová Pete felfedezése után közvetlenül visszatértem, és megpróbáltam telefonon értesíteni mindenkit, aki csak az eszembe jutott, beleértve Dr. Jessupot is, és a főnökömet, Tomot – ide hívott egy rendőr. – Canavan nyomozó beszélni szeretne önnel. Ugye emlékszik Canavan nyomozóra a hatos körzetből? Mintha el lehetne felejteni. – Nyomozó úr... – nyújtom a kezem a kissé gyűrött kinézetű, őszülő bajuszú, középkorú férfinak, aki ott áll, fél lábát egy üres ebédlői szék ülőkéjén nyugtatva. Canavan nyomozó felnéz a csésze kávéból, melyet a kezében tart. A szeme palaszürke, és a körülötte lévő bőrt mély ráncokba gyűrte az ádáz természet. Gyilkossági nyomozónak lenni New Yorkban minden, csak nem tréfadolog. Sajnos, nem mindegyikük néz ki úgy, mint Chris North az Esküdt ellenségekben. Tulajdonképpen egyikük sem, amennyire megfigyeltem. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

24

– Örülök, hogy újra látom, Heather – üdvözöl. A kézfogása határozottabb, mint valaha. – Úgy hallottam, magának is megmutatták. Szóval... Van valami ötlete? A nyomozóról a részlegem nagyfőnökére pillantok, majd vissza. – Öhm – szólalok meg végül. Nem vagyok benne biztos, hogy mire is megy ki a játék. Várjunk csak... Dr. Jessup és Canavan nyomozó tényleg az én segítségemet kérik ebben a visszataszító bűnügyben? Mert ez épp az ellenkezője lenne annak, ahogyan a múltkori esetben viseltettek az irányomban... – Hol van a test többi része? – Canavan nyomozó nem erre gondolt, Heather – világosít fel dr. Jessup erőltetett mosollyal. – Úgy érti, felismeri... a... tudja, azt? Carol Ann Evans, a dékán – igen, az, aki nem vesz fel addig az egyetemre, amíg be nem bizonyítom neki, hogy képes vagyok többtagú szorzatokat felbontani – történetesen szintén itt ül, valamiféle furcsa hangot hallat, és egy agyonhasznált papír zsebkendővel eltakarja a száját, mikor meghallja azt a szót, hogy „azt”. Pedig, amennyire én tudom, egyetlen pillantást sem vetett az edény tartalmára. Ja, értem. Igazából nem is akarják, hogy segítsek. Legalábbis nem ÚGY. – Hát, elég nehéz lenne megmondani – felelem. Bolond lennék mindenkinek az orrára kötni, hogy Lindsay Combs – a bálkirálynő, és legjobb barátnőjenek, Cheryl Haebignek (most már ugyan nem) leendő szobatársa – az, akit az ismeretlen elkövető vagy elkövetők lefejeztek, és a fejét egy tűzhelyen álló fazékba rejtették a Fischer Hall ebédlőjében. Tudom. Brrr. – Nos, Heather? – nógat dr. Jessup, de csak a szája mosolyog, a szeme nem. Aztán odaszól Canavan nyomozónak, kellőképpen hangosan, hogy mindenki hallja, aki az ebédlőben tartózkodik, láthatólag azért, hogy lenyűgözze Allington elnököt, akinek persze halvány fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok – bár a feleségét és engem egyszer ugyanaz a személy tett el majdnem láb alól – Heather 25


mind a hétszáz tanulót név szerint ismeri a Fischer Hallban. Nem igaz, Heather? – Nos, mondhatni – ismerem el kissé feszengve. – Feltéve, hogy nem teszik fel őket főni néhány órára. Ez most csúnyán hangzott? Valószínűsítem, hogy igen. Evans dékán legalábbis ismét felcsuklik, bár én nem akartam semmi rosszat mondani. Csak hát... értik. Remélem, később ezt nem fogja felróni nekem. Tudják, az egyetemi felvételim alkalmával. – Szóval, ki ő? Ki ez a lány? – A nyomozónak szemlátomást nem jut el az agyáig, hogy az egész ebédlő a mi szavainkat lesi. – Egy névnek igazán örülnénk. Úgy érzem, a gyomrom kissé háborogni kezd, ugyanúgy, mint amikor Pete felemelte a fazék tetejét, én pedig azon kaptam magam, hogy egy élettelen szempárba meredek. Veszek egy mély lélegzetet. Az ebédlőt a reggeli szokásos illata tölti meg... tojás, felvágott és juharszirup. Őt nem lehet érezni. Legalábbis, nem hiszem. Azért hálás vagyok, hogy ma reggel nem volt már időm a szokásos krémsajtos-baconszalonnás bagelemre. Az a café mocha – mostanáig – több mint elégnek bizonyult. Az étkező padlója kissé hullámzik a talpam alatt. Megköszörülöm a torkom. Jó, rendben. így már kicsit jobb. – Lindsay Combsnak hívják – felelem –, és a Fiúkák támadójátékosával jár – azaz járt. A Fiúkák a New York-i Főiskola harmadosztályú kosárlabdacsapatának a (rémes) neve. A rendes nevüket, ami Puma volt, elvesztették még az ötvenes években valami bundabotrányban, és azóta teljesen rajtuk ragadt ez a gúnynév, örökös bosszúságukra s az ellenfél csapatainak örömére. A teremben mindenki visszafojtott lélegzettel figyel. Allington elnök – szokásos szerelésiben, mely annak az utánzata akar lenni, amit szerinte a diákok hordanak (mintha csak 1955-ben lennénk): a New York-i Főiskola baseballdzsekije szürke kordnadrággal párosítva – felkiált, hogy „Nem!” Az elnök mellett álló Andrews edző arcából, ahogy előre sejtettem, kiszökik a vér. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

26

– Ó, istenem! – sóhajt. Nagy darab ember, olyasmi korú lehet, mint én, a haja tüskés, a szeme pedig lefegyverzően kék... egyszóval olyan, mint akit errefelé fekete írnek neveznek. Egész vonzó lenne, ha nem volna egy felfújt izomkolosszus. Ja, és ha valaha is észrevette volna, hogy létezem. Nem mintha abból bármi is kisülhetett volna, hisz az én szívem valaki másért dobog. – Nem lehet Lindsay! – hörren fel. Abszolút együtt érzek vele. De tényleg. Nem Cheryl Haebig volt az egyetlen, aki szerette Lindsayt... Mindannyian kedveltük. Leszámítva az irodámban dolgozó végzős segítőnket, Sarah-t. Lindsay hihetetlenül népszerű lány volt, ő vezette a New York-i Főiskola pomponlányainak csapatát, mézszínű haja a derekáig ért, a melle pedig egy grapefruit méretéhez közelített, amit Sarah szerint a plasztikai sebészeknek köszönhetett. S bár a Lindsayben néha túláradó iskolai szellem időnként idegesítő tudott lenni (legalábbis számomra), azért kellemes változatosságot jelentett a főiskola többi diákjához képest, mármint akik rendszerint megfordultak az irodánkban: elkényeztetett, elégedetlen kölykök, akik azzal fenyegetőznek, hogy ránk uszítják az ügyvéd apjukat, ha nem tesszük őket azonnal egyágyas szobába, vagy nem szerzünk nekik extra hosszú kanapét. – Atyaisten! – Dr. Jessup el sem akarta hinni, amikor felhívtam, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön a Fischer Hall-ba, mivel az egyik diákunk elvesztette a fejét... de szó szerint. Mostanra, úgy látszik, kezdi felfogni a dolgot. – Biztos ebben, Heather? – Igen – bólintok. – Egészen biztos. Lindsay Combs az. A pomponlányok feje. – Nagyot nyelek. – Elnézést. Nem akartam viccelni. Canavan nyomozó előhúzott egy jegyzettömböt az övéből, de nem ír bele semmit. Csak lapozgatja, anélkül, hogy közben felpillantana. – Honnan tudja? Megpróbálom elhessegetni az agyamból képet, amint az az élettelen szempár rám néz – de nem lát. – Lindsay kontaktlencsét viselt. Színezettet. Zöldet. – Olyan természetellenesen zöldet, hogy amikor kiment az irodából, Sarah 27


mindig rákérdezett: „Kit néz ez a lány hülyének? Ilyen szín nem is létezik!” – Ez minden? – kérdi a nyomozó. – A színezett kontaktlencse? – És a fülbevaló. Az egyik fülében hármat hordott, a másikban kettőt. Sokszor megfordult az irodámban – teszem hozzá, hogy magyarázatot adjak arra, honnan vagyok ennyire képben a testékszereit illetően. – Nagy bajkeverő volt? – tudakolja Canavan. – Szó sincs róla – tiltakozom. A legtöbb diák, aki megjelenik az irodámban, vagy azért keres meg, mert bajba került, vagy azért, hogy panaszkodjon a szobatársára. Vagy, ahogyan Lindsay is tette, az ingyenesen elvihető óvszerért jönnek, amelyeket az asztalomon tartok a Hershey Kisses csokicsókocskák helyén (mivel kevesebb bennük a kalória). – Csak óvszerfelhasználó. Canavan nyomozó őszes szemöldöke a magasba szökik. – Hogy mondta? – Lindsay sokszor ugrott be hozzám ingyen óvszerért – magyarázom. – Ő és a barátja nagyon odavoltak egymásért. – A neve? Kicsit későn kapok észbe, hogy épp az imént kevertem gyanúba az egyik diákomat. És ez Andrews edző figyelmét sem kerüli el. – Ugyan már, nyomozó úr – szólal meg. – Mark sohasem lenne képes... – Mark vezetékneve? – Canavan nem adja fel. Andrews edző rémülten pislog. Dr. Allington kedvenc alkalmazottja segítségére siet. Legalábbis ez a szándéka. – A Fiúkáknak nagyon fontos meccsük lesz holnap este – tájékoztatja Canavan nyomozót aggodalmas hangon –, a Keleti Ördögök csapata ellen á Jersey-i Főiskoláról. Már nyolc meccs óta veretlenek vagyunk, tudja... – És egyik csapatbeli srácnak sincs semmi köze ahhoz, ami Lindsayvel történt – teszi hozzá az edző védekezően. – Nem akarom, hogy belerángassák őket. – Megértem az aggodalmát – próbálja megnyugtatni Canavan nyomozó (és egyáltalán nem tűnik úgy, mintha hazudna, holott én jól EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

28

tudom, hogy igen). – És az önét is, dr. Allington. De az a helyzet, hogy nekem ez a munkám. És most... – Nem hiszem, hogy tényleg érti, uram – szól közbe dr. Allington. – A holnap esti meccset a tévé is közvetíteni fogja, méghozzá a New York One. Több millió dolláros reklámbevétel forog kockán. A döbbenettől eltátott szájjal meredek az elnökre. És látom, hogy Evans dékán ugyanígy tesz. A tekintetünk találkozik, és nyilvánvaló, hogy mindkettőnknek ugyanaz jár a fejében: Hűha! Ennek a fele sem tréfa. Az ember azt gondolná, hogy mivel ennyire egy hullámhosszon vagyunk, tán egy kicsit megértőbb lesz majd azzal a matek pótvizsgával kapcsolatosan. De valamiért úgy érzem, nem lesz. – Maga az, aki nem érti, doktor. – Canavan nyomozó hangja határozottan cseng, és kellőképpen hangos ahhoz, hogy Magda és a többi éttermi dolgozó abbahagyja a szipogást, és felénk fordítsa a fejét. – Az emberei vagy most azonnal megadják a lány barátjának a nevét, vagy számíthatnak arra, hogy a félév hátralévő részében újabb lányokat kell majd hullazsákban hazaküldeniük a szüleikhez. Mert azt garantálom, hogy akárki is volt az a beteges szörnyeteg, aki ezt tette Miss Combsszal, újra megteszi majd valaki mással. Dr. Allington egy szót sem szól, csak eltökélten mered a nyomozóra, ő azonban még eltökéltebben viszonozza a tekintetét. – Mark Shepelsky – teszek pontot a dolog végére. – A lány barátját Mark Shepelskynek hívják. A 212-esben lakik. Andrews edző ráborul az asztalra, és a kezét a tarkójára kulcsolja. Dr. Allington felhördül, s úgy masszírozza az orra tövét a mutató- és hüvelykujjával, mintha a homlokába hirtelen belehasított volna a fejfájás. Dr. Jessup csak a plafont bámulja, míg dr. Flynn, a kollégium ügyeletes pszichológusa szomorúan mosolyog rám az asztal mellől, ahol a többi alkalmazottal ül. Canavan nyomozó – most már egy kicsit higgadtabban – felhajtja a notesza fedelét, és lejegyzi a nevet. – Na – nyugtázza a hallottakat. – Ugye nem is volt olyan nagy dolog?

29


– De... – folytatom a mondandómat. A nyomozó jól hallhatóan felsóhajt a de szócskámra. Én azonban tudomást sem veszek róla. – Lindsay barátjának nem lehet semmi köze ehhez szörnyűséghez. Canavan kőkemény tekintete az enyémbe fúródik. – És ugyan honnan veszi ezt? – Nos... – felelem –, akárki ölte is meg a lányt, az illetőnek kulcsa kellett hogy legyen az ebédlőhöz. Mert még jóval nyitás előtt kellett beosonnia ide, hogy feldarabolhassa a testet, eltakarítsa a nyomokat, és távozzon is, még mielőtt a személyzet megérkezik. De hogy juthatott volna hozzá Mark a kulcshoz? Ha jobban belegondolunk, inkább a Fischer Hall alkalmazottait kellene elsősorban felvennie a gyanúsítottak listájára... – Heather – a nyomozó amúgy is összeszűkült tekintete még jobban elkeskenyedik. – Eszébe ne jusson, ismétlem: eszébe ne jusson, hogy saját kis magánnyomozásba kezd ennek a lánynak a halálával kapcsolatban! Ez valami beteges és zavarodott elme műve, és mindenkinek, de legfőképpen magának, messzemenő érdeke, hogy profikra bízza az ügy felderítését. Higgyen nekem, kézben tartjuk a dolgokat. Kissé megrettenve pislogok rá. Canavan nyomozó elég rémisztő tud lenni, ha akar. Én mondom, még a dékánok is meg vannak illetődve. Andrews edző pedig egyenesen rémült arcot vág. Pedig ő egy fejjel magasabb, mint a nyomozó, és vagy huszonöt kilóval többet is nyom... ezt persze mind izomban. Szívesen felhívnám a figyelmét, hogy eszembe sem jutott volna saját kis magánnyomozásba kezdeni az előző félévben történt esetekkel kapcsolatban sem, ha hajlandó lett volna hallgatni rám már az elején, amikor előre megmondtam, hogy gyilkosságról van szó. De eléggé nyilvánvaló, hogy ez alkalommal ő sem kételkedik. Talán közölnöm kellene vele, hogy ebbe a bűnügybe a legkevésbé sem áll szándékomban belekeveredni. Úgy értem, az egy dolog, hogy valaki lányokat lök le a liftaknába. De hogy levágja a fejüket? Ez egyáltalán nem olyasmi, amivel szívesen kerülnék közelebbi kapcsolatba. A térdem még most is remeg attól, amit az edényben láttam. Canavannek tehát egy cseppet sem kell aggódnia amiatt, hogy EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

30

bármiféle nyomozásba is fognék. Ezt most tényleg szívesen átengedem a profiknak. – Megértette, Wells? – ismétli meg. – Világos – vágok közbe sietve. Ki akartam fejteni részletesen is, miért nincs kedvem egyáltalán ahhoz, hogy fejetlen pompon-lányok után kutakodjak, de aztán úgy döntök, hogy bölcsebb lesz egyszerűen visszavonulót fújni. – Most már elmehetek? – Teszem fel a kérdést inkább dr. Jessupnak, mivel itt ő a főnököm – illetve hát, tulajdonképpen Tom a közvetlen felettesem, de ő éppen azzal foglalatoskodik, hogy kiderítse, hiányzik-e valahonnan egy ebédlőkulcs (ez a feladat kedvére valónak tűnik, hisz így kellőképp távol tarthatja magát attól, amit a tűzhelyen találtak –, és az, hogy erre felkérték, remek bizonyítéka annak, hogy Canavan nyomozónak igaza van: a New York-i Rendőrség tényleg kézben tartja a dolgokat), így Stan a legközelebbi, akit elérek. De Stan a saját főnökét, Allington elnököt bámulja, aki megpróbálja ismét magára vonni a nyomozó figyelmét. Ami számomra megkönnyebbülés, mert nekem már épp elég volt Canavan figyelméből, köszönöm. Ez a fickó tényleg rémisztő tud lenni. – Szóval, ha jól értem, uram, azt mondja... – kezd bele dr. Allington, akinek gondosan megválogatott szavai ékes bizonyítékai doktori fokozatának. – Ha helyesen értelmezem, azt mondja, hogy ez a szerencsétlen ügy valószínűleg nem fog rendeződni holnap estére. Csak mert a munkatársaimmal ma délutánra összejövetelt szerveztünk keményen hajtó diáksportolóink tiszteletére, és rendkívül kellemetlen lenne, ha el kellene halasztanunk... Az a pillantás, amelyet a detektív vet a főiskola elnökére, még a lávát is megfagyasztaná. – Dr. Allington, ez az ügy most nem arról szól, hogy valami kölyök kihányta a reggelijét az öltözőben tornaóra után. – Tisztában vagyok vele, nyomozó úr – bólint az elnök. – De azért reméltem, hogy... – Az isten szerelmére, Phil! – vág közbe dr. Jessup. Most már nála is betelt a pohár. – Valaki megpróbált becsináltat csinálni az egyik diákból, te pedig megnyitnád a salátabárt? 31


– Én csak arra próbálok kilyukadni – erősködik dr. Allington kissé ingerülten –, hogy szakmai véleményem szerint nem lenne szabad engednünk, hogy ez az esemény teljesen felborítsa a tanulók életét. Emlékezz vissza, hogy pár évvel ezelőtt, amikor az iskolában valamiféle öngyilkossági láz tört ki, épp a nyilvánosság volt az, ami az újabb és újabb tetteket előidézte... Canavan nyomozó erre a megjegyzésre hitetlenkedve húzza fel őszes szemöldökét. – Úgy gondolja, hogy fél tucat diák most majd hazarohan, és levágja a saját fejét? – Csak annyit akarok mondani – folytatja dr. Allington tántoríthatatlanul –, hogy ha ez a fogadás most elmarad – a holnap esti meccsről nem is beszélve –, akkor végképp lehetetlen lesz megakadályozni, hogy kiszivárogjon, mi is történt itt valójában. Egy ilyen dolgot nem fogunk tudni sokáig titokban tartani. És most nem a Postról beszélek, és nem is a 1010 WINS hírcsatornáról. Hanem a New York Timesról, sőt, akár a CNN-ről. Ha az emberei nem találják meg azt a testet, de nagyon gyorsan, nyomozó úr, könnyen magunkra vonhatjuk az országos média figyelmét. És ez nagyon nem használna az iskola hírnevének... – „Testétől megfosztott fejet találtak a kollégium ebédlőjében” – szólal meg mindenki meglepetésére Carol Ann Evans. Mikor döbbenten felé fordulunk, elcsukló hangon hozzáteszi: – „Ma este az Inside Edition műsorán”. Canavan nyomozó leveszi a lábát a székről, és a másikra helyezi a testsúlyát. – Allington elnök úr – szólal meg. – Úgy öt percen belül az embereim ezt az egész szárnyat lepecsételik, és attól kezdve egyetlen kívülálló sem teheti be ide a lábát. És kívülállók alatt most az ön kollégáit is értem. Mindenre kiterjedő nyomozásba kezdünk ebben az ügyben. És kérjük önöket, hogy működjenek velünk együtt. Első lépésben azzal, hogy ön és az alkalmazottai azon nyomban távoznak innen, ahogy a kollégáim végeznek velük. Másodszor, meg kell kérjem önöket arra, hogy az ebédlő maradjon zárva, amíg úgy nem ítélem, hogy ismét biztonságos lesz megnyitni. Ha nem tévedek – és a nyomozó hangja arról árulkodik, hogy ez a legkevésbé sem EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

32

valószínű –, az egyik diákjukat ma reggel meggyilkolták az iskola területén, és a gyilkosa jelenleg is szabadlábon sétálgat, ráadásul minden bizonnyal itt tartózkodik a főiskola területén. Még az is lehet, hogy itt, ebben a teremben. Nem nagyon tudok elképzelni olyasmit, ami károsabb lehetne az intézményük hírnevére nézve. Azt hiszem, ehhez képest egy fogadás – vagy akár egy kosárlabdameccs – elhalasztása abszolút semmiség. Vagy tévednék? Azt hiszem, senki sem kárhoztatja Evans dékánt, amiért erre a megjegyzésre ideges vihogásban tör ki. Az a feltételezés, hogy egy gyilkos járkál a New York-i Főiskola dolgozói között, bőven alkalmas rá, hogy még a leghiggadtabb embert is hisztérikus nevetésre késztesse. Hisz keresve sem találnánk a világon ennél unalmasabb bandát. Gerald Eckhardt a szakadatlan pöfékelésével és a kereszt alakú nyakkendőtűjével, amint húsvágó bárddal hadonászik? Andrews edző a melegítőnadrágjában és az iskola kezdőbetűivel díszített dzsekijében, amint fiatal lányok fejét nyisszantja le? Dr. Flynn mind a hetven kilójával, amint körfűrésszel feldarabol egy pomponlányt? Ez kívül esik ez elképzelhetőség határain. És mégis. Carol Ann Evens mostanra már bizonyára rájött, hogy akárki is volt Lindsay gyilkosa, szabadon bejuthatott az ebédlőbe. És a kulcshoz csak olyannak lehetett hozzáférése, aki vagy a Fischer Hallban dolgozik, vagy a diákok ügyeivel foglalkozó részlegen. Ami azt jelenti, hogy a kollégium dolgozóinak egyike lehet, hogy gyilkos. És a szomorú az egészben az, hogy ezen igazából nem is lepődöm meg. Hűha. Azt hiszem, tényleg fásult New York-i lettem.

33


3 – Egy csomó üzeneted van – tájékoztat tömören Sarah, a diáksegítőnk – minden diákotthonban foglalkoztatnak egy diáksegítőt, akik szállás és ellátás fejében az irodai munkákban segédkeznek –, mikor belépek az ajtón. – A telefonok szakadatlanul csörögnek, mindenki azt akarja tudni, hogy miért van lezárva az ebédlő. Persze a gázszivárgás mesére hivatkoztam, de nem tudom, meddig fogják még bevenni, tekintve, hogy ennyi zsaru mászkál itt fel-alá. Megtalálták már a testet? – Cssss! – kapom körbe a tekintetemet, hogy nem látok-e erre kószáló diákot. De az irodában (ahol – nyilvánvalóan kissé túlbuzgó ünnepi díszítési mániámnak köszönhetően – még mindig itt ékeskednek a műörökzöldekből font girlandok, egy kilencágú gyertyatartó és néhány kwanzaa dísztök) senki sincs, leszámítva Tomot, aki már visszaért a saját helyére – melyet egy fémrács választ el az iroda külső részétől, ahol én ülök –, és most a telefonba duruzsol. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

34

– Jól van, na – forgatja a szemét Sarah. A lány épp az egyetemi diplomáját szerzi pszichológiából, szóval elég sokat tud az emberi lélekről. Vagy legalábbis úgy gondolja. – Az emberek fele még az igazak álmát alussza. A másik fele órán van. Szóval, gondolja, hogy elhalasztják a holnap esti meccset? Mármint nem az állítólag közelgő hóvihar miatt, hanem... tudja... miatta? – Öhm – mormogom, miközben lehuppanok az asztalhoz. Jó érzés ülni. Eddig nem is éreztem igazán, mennyire remeg a térdem. Hisz az ember nem minden nap látja egy pomponlány levágott fejét egy fazékban. Különösen olyanét nem, akit személyesen is ismer. Nem csoda, ha erőt vett rajtam a remegés. Ráadásul, leszámítva azt a habos tejeskávét, ma még nem is reggeliztem. Nem mintha lenne étvágyam. Úgy különösebben. – Fogalmam sincs – felelem. – Ki akarják hallgatni Markot. Sarah bosszúsan néz rám. – Nem ő a tettes – jelenti ki megvetően. – Ahhoz nem elég okos. Hacsak nem segített neki valaki. Ez, mondjuk, igaz. A New York-i Főiskola felvételi követelményei a legkeményebbek közt vannak az országban... kivéve, ha sportolókról van szó. Alapjában véve minden kicsit is elfogadható sportolót felvesznek, aki jelentkezik hozzánk, mivel nálunk harmadosztályú csapatok vannak, és az összes jobb teljesítményű ember olyan főiskolákra pályázik, ahol első vagy másodosztályú csapatokban játszhat. Ennek ellenére Allington elnök feltett szándéka, hogy az ő irányítása alatt az iskola tényleges résztvevője legyen az egyetemi sportéletnek – s a szóbeszéd szerint végső célul azt tűzte ki, hogy a csapatunk visszakerüljön az első osztályba. Bár annak a valószínűsége, hogy ez így is lesz – különösen a mai események fényében – elég csekélynek tűnik. – Még mindig nem tudom túltenni magam a dolgon – folytatja Sarah. – Vajon hol lehet a holttest? – Ott, ahonnan az összes többi holttest elő szokott kerülni New Yorkban – vetem oda, miközben a telefonüzeneteimet böngészem. – Valahol a folyóban. Tavaszig senki nem talál rá, míg a hőmérséklet nem emelkedik annyira, hogy felbukkanjon. 35


Természetesen nem vagyok törvényszéki szakértő, és eddig még egyetlen bűnügyi igazságszolgáltatási kurzusra sem tudtam jelentkezni, köszönhetően a matek pótvizsgának, amelyet még előbb le kell tennem. De rengeteg Esküdt ellenségeket és Helyszínelőket láttam. És mindehhez hozzájön még, hogy egy magánnyomozóval élek. Legalábbis közös fedél alatt, hogy pontosabban fogalmazzak, mivel a „vele élek” kifejezés azt sugallja, hogy ennél több is van köztünk, ami egyáltalán nem igaz. Sajnos. Sarah folyamatosan reszket, bár az irodában meleg van, ő pedig azt a vastag csíkos kardigánját viseli, amelyet egy társa kötött neki a kibucban, ahol elsőéves korában a nyarat töltötte. Elég jól mutat a köpenye fölött. – Ennek egyszerűen semmi értelme – morfondírozik. – Hogy történhetett megint gyilkosság ebben az épületben? Lassan tényleg a halál szállása leszünk. Én közben az üzeneteimet nézegetem. A legjobb barátnőm, Patty keresett – bizonyára látta a mai Post címlapját, és Reggie-hez hasonlóan aggódik, hogy mit szólok hozzá. Valaki, aki nem hagyta meg a nevét, és azt mondta, majd később hív – egészen biztosan a banktól valaki. A nagy karácsonyi bevásárlási lázban egy kicsit túlléptem a hitelkártyáim keretét. Ha valahogy kihúzhatnám márciusig, mindent vissza tudnék fizetni az adóvisszatérítésből. És... – Ez komoly? – lóbálom meg Sarah orra előtt a papírt. – Képes volt tényleg felhívni? Vagy csak ugratni akar? Sarah meglepetten néz rám. – Őszintén, Heather – feleli. – Gondolja, hogy szórakoznék egy ilyen napon, mint ez a mai? Jordan Cartwright tényleg telefonált. Vagy legalábbis valaki, aki azt állította magáról, hogy ő Jordan Cartwright. És azt üzeni, hogy azonnal hívja vissza. Azt állította, életbevágóan fontos dologról van szó. Erősen kiemelve, hogy „életbevágóan.” Na igen, ez tényleg Jordanre vall. Számára minden életbevágóan fontos. Különösen, ha valami úton-módon az én megalázásomról van szó. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

36

– És mi van akkor – folytatja a gondolatmenetet Sarah –, ha Lindsay testét nem dobták a folyóba? Tegyük fel, hogy még mindig itt van az épületben. Lehet, hogy... istenem, lehet, hogy még mindig ott van Lindsay szobájában! – Arról már tudnánk Cheryltől – vetem ellen. – Mivel neki és Lindsay szobatársának ma reggel első dolguk volt, hogy helyet cseréljenek. – Ó! – Sarah csalódottnak tűnik. Aztán felderül az arca. – Talán valahol máshol van az épületben! Esetleg valaki más szobájában. El tudja képzelni, milyen lehet, ha hazamegy az óráról, és egy fej nélküli testet talál a forgószékén, mondjuk a számítógépe előtt? A gyomrom görcsbe rándul. A kávé nem érzi túl jól magát. – Sarah – motyogom. – De most komolyan. Hallgasson már! – Jaj, istenem! Vagy mi van akkor, ha a játékszobában van, a csocsóasztalnak támasztva? – Sarah! – nézek rá dühösen. – Jaj, lazítson már, Heather – nevet fel. – Hát nem veszi észre, hogy csak némi akasztófahumorral próbálkozom, hogy megakadályozzak egy ilyen rettenetes esemény következtében fellépő nem kívánatos érzelmi reakciót, mint például a rosszullét vagy a szorongás, ami ebben az esetben se túl hasznos nem lenne, se szakmailag elfogadható? – Inkább a rosszullétet választom – jelentem ki. – Nem hiszem, hogy bárkitől is elvárható lenne, hogy higgadt profiként viselkedjen, amikor egy fejetlen pomponlány kerül az útjába. Tom éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az irodája ajtajában. – Nem lehetne hanyagolni ezt a szót? – kéri undorodva, és támogatást keresve az ajtófélfába kapaszkodik. – Mármint melyiket? – veti hátra Sarah néhány göndör hajtincsét a válláról. – A pomponlányt? – Nem azt – morogja Tom. – A fejetlent. A feje nagyon is megvan. A többi része az, ami nincs meg. Istenem! El sem hiszem, hogy ezt mondtam. – Kétségbeesetten néz rám. Véreres szeme alatt lila karikák éktelenkednek, köszönhetően a tegnap éjszakai virrasztásnak a kórházban, szőke haja pedig nem épp vonzó módon tapad a 37


homlokára. Normál esetben sosem láthatnánk Tomot ilyen kócosan. Igazából még nálam is sokkal kényesebb a frizurájára. – Le kellene feküdnie – állapítom meg. – Mi már mindent elintéztünk itt, mármint Sarah meg én. – Nem fekhetek le. – Most már inkább idegesnek tűnik. – Egy lányt holtan találtak az intézményemben. El tudja képzelni, mit gondolna rólam dr. Jessup és persze a többiek? Ha csak úgy... elmennék aludni? Én még csak a próbaidőmet töltöm itt, tudja. Egyszerűen azt látnák, hogy nem tudok megbirkózni a helyzettel, és fejvesztve menekülök... – Nyel egyet. – Istenem, tényleg ezt a szót használtam? – Menjen vissza az irodájába, csukja magára az ajtót, és hunyja be a szemét egy kicsit – javaslom neki. – Majd én fedezem. – Nem tehetem – tiltakozik Tom. – Valahányszor becsukom a szemem... őt látom. Nem kell megkérdeznem, mire gondol. Nagyon is jól tudom. Mert velem is pont ugyanez történik. – Hahó! – Egy kapucnis melegítőt viselő srác dugja be a fejét az ajtón, az orrában apró, súlyzó alakú piercing. – Miért van zárva az ebédlő? – Gázszivárgás – szólalunk meg egyszerre Sarah-val és Tommal. – Atya ég! – húzza el a száját a fiú. – Most át kell gyalogolnom az egész parkon, hogy reggelizhessek? – Menj a diákszövetséghez – nyújt át Sarah gyorsan egy ebédjegyet. – Mi fizetjük. A srác a jegyre pillant. – Király! – Persze, ha a kupont használja, azt nem vonják le az aznapi kvótájából. Így akár KÉTSZER is ebédelhet, ha akar. Ezzel elégedetten eltrappol. – Nem látom be, miért nem mondhatjuk el nekik egyszerűen az igazat – értetlenkedik Sarah, amint a fiú távozik. – Előbb-utóbb úgyis rájönnek. – Úgy van – ismeri el Tom. – De nem akarunk pánikot kelteni. Tudja, azzal, hogy egy pszichopata gyilkos mászkál szabadlábon az épületben... EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

38

– És – teszem hozzá óvatosan –, mert nem akarjuk, hogy a diákok megtudják, ki volt az áldozat, mielőtt még értesíthetnénk Lindsay szüleit. – Na igen – bólogat Tom. – Heather jól mondja. Fura, ha az embernek olyan főnöke van, aki nincs teljesen tisztában azzal, mit csinál. Mármint Tom nagyszerű ember, félre ne értsék. De nem Rachel Walcott. Amiért, mindent összevetve, igazából hálásak lehetünk... – Hé, emberek! – kiált fel Sarah. – Mit csinálok most? Ha-ha-haha, puff. Értetlenül meredünk egymásra Tommal. – Fogalmam sincs – vonom meg a vállam. – Úgy röhögök, hogy leesik a fejem a helyéről. Értik? Ha-ha-ha, puff. – Sarah rosszallóan néz ránk, amiért egyikünk sem nevet. – Akasztófahumor, emberek! Hogy segítsen megbirkózni a dologgal. Tomra nézek. – Ki van most a születésnapos gyerekkel? – tudakolom. – Aki bent van a kórházban. Úgy értem, ha maga is, meg én is itt vagyunk? – Ó, a francba! – Tom arca hirtelen elszürkül. – Róla teljesen megfeledkeztem. Jött ez a hívás, és... – Egyszerűen otthagyta? – Sarah rosszallóan forgatja a szemét. Nem csinál belőle különösebb titkot, hogy nem kedveli az új főnököt. Úgy gondolja, dr. Jessupnak őt kellett volna felkérnie, hogy vegye át Rachel helyét, annak ellenére, hogy ő igazából nappali tagozatos diák, aki mellékállásban hobbi szinten azzal foglalkozik, hogy mindenkinek a problémáit kielemzi, aki csak az útjába kerül. Nekem, például, állítólag elhagyatottság-érzésem van, amiért az anyám lelépett Argentínába a menedzseremmel... meg az összes pénzemmel. És pusztán azért, mert nem léptem fel olyan erőszakosan a bíróságon, ahogyan azt Sarah elképzelései szerint tennem kellett volna, állítólag alacsony az önbecsülésem, és passzivitástól is szenvedek. Én viszont úgy érzem, volt választásom (jó, tulajdonképpen nem valódi választás, mivel arra nem igazán lett volna pénzem, hogy fizessem a bírósági eljárást): vagy ücsörgök magamba fordulva, és 39


keserűen rágódom azon, amit az anyám tett, vagy magam mögött hagyom ezt az egész dolgot, és élem tovább az életemet. Talán rosszul tettem, hogy az utóbbit választottam? Sarah szerint nyilvánvalóan. Bár, ezt csak akkor vágja a fejemhez, ha éppen nem azzal vádol, hogy valamiféle Superman-komplexusom van, mert a Fischer Hall minden lakóját meg akarom menteni attól, hogy bármikor bármilyen baj érje őket. Tényleg nem túl nagy rejtély számomra, hogy miért Tom kapta meg a munkát, és nem Sarah. Tom csak olyasmiket mond, hogy tetszik neki a cipőm, vagy hogy láttam-e a Megasztárt tegnap este. Vele sokkal könnyebb kijönni, mint Sarah-val. – Hát, én azt hiszem, a gyilkosság übereli az alkoholmérgezést – kelek Tom védelmére. – De akkor is kell valaki mellé, különösen, ha nem veszik fel a kórházba... – Ha Stan rájön, hogy az egyik diákunk az ügyeleten van, és nincs mellette senki, teljesen ki fog akadni. Nem akarom elveszteni az új főnökömet, épp mikor kezdem megszeretni. – Sarah? – Nekem gyakorlatom van – veti oda, s fel sem néz a bejelentkezési ívekből, amelyeket lefénymásolt, hogy a rendőrség ellenőrizhesse, vajon Lindsay fogadott-e vendéget az elmúlt éjjel, aki aztán később esetleg úgy döntött, hogy hálából a vendégszeretetért lenyisszantja a fejét. Csakhogy már átnéztünk minden feljegyzést, kétszer is. És nem találtunk semmit. – De... – Nem hiányozhatok róla – erősködik Sarah. – Ez az első ebben a félévben! – Akkor majd megyek én – sóhajtok. – Szó sem lehet róla, Heather! – néz rám Tom ijedten. Nem tudom, azért tiltakozik-e, mert szíve szerint nem tenne ki annak, hogy egy sürgősségi várószobában kelljen ücsörögnöm azok után, amin keresztülmentem ma reggel, vagy pusztán azért, mert nem akarja, hogy egyedül hagyjam az irodában, mivel még új ebben a munkában. – Majd megkérem az egyik folyosófelügyelőt... – Nekik is órájuk van, mint Sarah-nak – jegyzem meg. Már talpra is ugrottam, és nyúlok is a kabátomért. Igazság szerint nem akarok EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

40

mártírt játszani. Csak kapva kapok az alkalmon, hogy elmenekülhessek innen. De megpróbálok úgy tenni, mintha nem ez lenne a helyzet. – Tényleg nem gond. Hamarosan úgyis felveszik a kórházba, nem? Vagy kiengedik. Úgyhogy nemsokára itt lesz a srác. Mert fiúról van szó, ugye? – Melyik lány lenne annyira ostoba, hogy huszonegy felest döntsön le egyetlen éjszaka? – jegyzi meg Sarah felhúzott szemöldökkel. – Fiú az illető – bólint Tom, és átnyújt egy darab papírt, amire felírta a srác nevét és a diákigazolványa számát. Becsúsztatom a fecnit a zsebembe. – Nem a legsziporkázóbb beszélgetőtárs, de lehet, hogy csak azért, mert még nem volt eszméleténél, amikor ott álltam mellette. Tán mostanra már magához tért. Adjak pénzt taxira? Megnyugtatom, hogy még mindig nálam van, amit nem olyan rég kivettem a fémkazettából, mikor elindultam, hogy felváltsam a kórházban... még mielőtt értesültem Lindsayről. – Hé – súgja a fülembe Tom, mielőtt még kilépnék az ajtón. – Maga már találkozott ilyesmivel. – Mindketten tudjuk, mit ért „ilyesmi” alatt. – Ön szerint most mit kellene tennem? Úgy tűnik, komolyan aggódik. Ettől, és a kócos hajától most sokkal fiatalabbnak látszik, mint amilyen valójában... egyébként mindössze 26 éves, vagyis még mindig kevesebb, mint amennyi én vagyok. Majdnem olyan fiatal, mint a pultosfiú. – Csak legyen erős – tanácsolom, és a kezem a széles, kardigánba bújtatott vállára teszem. – És bármit is csinál... ne próbálja maga megoldani az ügyet. Higgyen nekem! Tom nyel egyet. – Ha maga mondja... Talán arra gondol, hogy esetleg az én fejem is egy fazékban végezheti? Kösz, abból nem kérek. Nyugtatóan meglapogatom a vállát. – A mobilomon elér, ha netán szüksége lenne rám – biztatom. Aztán sietve kihátrálok a folyosóra, ahol egyenesen Julio-ba, a gondnokba botlom, és az újonnan felvett unokaöccsébe – a sógorságkomaság a New York-i Főiskolán épp annyira él és virul, mint bárhol máshol –, Manuelbe, aki éppen gumihátú szőnyegeket helyez el 41


mindenfelé, hogy megóvja a márványburkolatot a diákok cipőjén behordott sótól, ha majd egyszer csak tényleg elkezd esni a hó. – Heather – szólít meg Julio aggodalmasan, mikor megpróbálok elsuhanni mellette –, igaz az, amit beszélnek? Arról a... – Sötét szeme végigpásztázza a folyosót, ahol a rendőrök és az iskola dolgozói még mindig úgy hemzsegnek, mint holmi divatmajmok egy bemutató utáni vásáron. – Igaz, Julio – ismerem be halkan. – Találtak egy... – Azt akartam mondani, hogy egy holttestet, de ez szigorúan véve nem lenne igaz. – Egy halott lányt az ebédlőben. – Végül e mellett a befejezés mellett döntök. – És ki volt az? – érdeklődik Manuel Juarez. Valami hihetetlenül jóképű fiú, és azt hallottam, hogy jónéhány lány – sőt, néhány fiú is – sóvárog utána a diákmunkások közül. (Engem nem igazán érdekel, mert én nem hiszek a munkahelyi kapcsolatokban. Meg persze azért sem, mert soha még egy pillantásra sem méltatott, és valószínűleg nem is fog, hisz annyi hasát kivillantó, csodaszép, érett, tizenkilenc éves lány koslat a nyomában. Én nem hordtam ilyen hasat kivillantós göncöt, amióta... öhm... az ominózus testrész kezdett kitüremkedni a nadrágom korca fölött.) Elég aggodalmas a hangja. – Ki volt? – Még nem mondhatom meg – felelem, mert addig nem akarjuk nyilvánosságra hozni szegény lány nevét, míg a családját nem értesítjük. De az az igazság, hogy ha bárki másról lett volna szó, nem Lindsayről, akkor szemrebbenés nélkül elárultam volna. De őt mindenki szerette, még a dolgozók is, akik egyébként finoman szólva is ferde szemmel néznek azokra a diákokra, akiknek a szülei finanszírozzák a fizetésüket. És nem én akarok lenni, aki elmondja nekik, hogy mi történt a lánnyal. Ez az egyik oka, amiért igen hálás vagyok a lehetőségért, hogy megléphetek innen. Julio bosszúsan pillant az unokaöccsére – feltételezem, hogy azért, mert ő épp olyan jól tudja, mint én, hogy egyelőre nem árulhatjuk el a nevet –, és valamit motyog spanyolul. Manuel mélyen elvörösödik, de nem szól semmit. Tudom, hogy Tomhoz hasonlóan ő EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

42

is új itt: még csak próbaidőn van. És azt is, hogy Julio a legszigorúbb felügyelő. Nem szeretném, ha az én főnököm lenne. Láttam már, hogy milyen akkor, amikor rajtakap egy itt lakót, amint az illető a frissen felkent padlón görkorcsolyázik. – Nekem most be kell mennem a kórházba egy másik diákunk miatt – folytatom. – Remélhetőleg hamarosan itt leszek. Addig tartsa rajta a szemét Tomon, jó? Nincs hozzászokva az ilyesmihez. Julio komoran bólint, én pedig tudom, hogy számíthatok rá... még ha ez azzal is jár, hogy szándékosan ki kell locsolnia egy dobozos üdítőt az igazgató ajtaja előtt, hogy aztán fél órát feltűnésmentesen eltölthessen ott a takarítással. Sikeresen elslisszolok a többiek mellett az előcsarnokban, és kisétálok a hidegbe anélkül, hogy valaki újból megállítana. És annak ellenére, hogy – lám, vannak még csodák! – egy taxi gördül be a Fischer Hall kapuja elé, pont akkor, amikor kilépek, nem csapok le rá. Inkább gyalog rohanok tovább. Befordulok a sarkon, egyenesen a homokkőből épült ház felé, ahonnan alig néhány órával ezelőtt jöttem el. Ha egész nap a kórházban kell ülnöm, szükségem lesz néhány dologra – mint például a matek pótvizsgához szükséges könyvemre, hogy felkészülhessek az első órámra, ha el nem törlik a hó miatt, és talán a Game Boyomra, hogy tetrisezhessek (eh, kit akarok becsapni? Ha választani lehet a tanulás és. a játék közt, holtbiztos, hogy az egész délelőttöt azzal fogom tölteni, hogy megpróbálom megdönteni az eddig felállított rekordomat). És talán Lucyt is meg tudom győzni, hogy jöjjön ki velem és intézze el a dolgát, így nem kell amiatt aggódnom, hogy hazatértemkor esetleg valami meglepetést találok tőle a padlón. Lucy annyira meglepődik, hogy ilyen korán otthon talál, hogy még tiltakozni is elfelejt az ellen, hogy kivigyem Cooper nagyapjának hideg hátsó kertjébe. Mire begyűjtöm a matek könyvet meg a Game Boyt, és lefelé igyekszem a lépcsőn, már ott ül az ajtóban, a produktum pedig ott gőzölög pár méterrel arrébb. Visszaengedem a lakásba, sietve feltakarítok utána, és már épp azon vagyok, hogy kirobogjak a házból, mikor megpillantom az üzenetrögzítő villogó fényét az előszobában – az otthoni 43


telefonunkét, nem Cooper üzleti vonaláét. Mikor megnyomom a LEJÁTSZÁS gombot, Cooper öccsének hanga tölti be a teret. – Ööö... üdv – kezd bele az exvőlegényem. – Ez az üzenet Heathernek szól. Heather, már próbáltalak elérni a mobilodon és a munkahelyeden is. De valahogy mindig elkerüllek. Vissza tudnál hívni, amint megkapod ezt az üzenetet? Van egy nagyon fontos dolog, amit meg kell beszélnem veled. Hűha. Ez aztán tényleg nagyon fontos dolog lehet, ha Cooper itthoni vonalán is megkeres miatta. A családja már évek óta nem beszél Cooperrel – azóta, mióta kiderült, hogy az öreg Arthur Cartwright, a Cartwright Records alapítója, a família fekete bárányára hagyta a New York-i ingatlanpiacon igen kiemelkedő értéket képviselő (úgy nyolcmillió dollárt érő) West Village-i házát. Már azelőtt sem volt túlságosan szívélyes köztük a kapcsolat, mivel Cooper köszönte, de nem kért a családi vállalkozásból (egészen konkrétan megtagadta, hogy énekeljen az Easy Streetben, abban a bandában, amelyet az apja menedzselt). Valójában, ha én nem lennék – meg a legjobb barátnőm, Patty, és a férje, Frank Cooper minden bizonnyal egy szál magában töltötte volna a karácsonyt és a szilvesztert (nem mintha az efféle negatív kilátások egy cseppet is izgatták volna), ahelyett, hogy a család szeretetének melegségbe burkolózott volna... oké, Patty családjáéba, mivel az enyémnek a tagjai vagy börtönben ülnek (apa), vagy leléptek a pénzemmel (anya). Az igazat megvallva, talán jobb is, hogy egyke vagyok. Ennek ellenére, az elmúlt évek alatt, míg Cooper testvérével jártam, rájöttem, hogy ami fontos Jordannek, az a legritkább esetben fontos nekem. Úgyhogy nem vetődöm rá a kagylóra, hogy azon nyomban visszahívjam, inkább meghallgatom a többi üzenetet. De a többiek rögtön letették a kagylót – biztosra veszem, hogy valami hülyeséget akartak rám sózni. Aztán útnak indulok a St. Vincent felé a hidegben. Most, hogy szükségem lenne rá, természetesen egyetlen taxi sem jár errefelé, így hát gyalog kell elkutyagolnom öt-hat háztömbnyi távolsága (hosszú háztömbök, nem csak pár épületesek) a kórházig. De nem is baj. A kormány ajánlása szerint fél órát kellene EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

44

sportolnunk mindennap. Vagy egy órát? Akárhogy is, öt háztömbnyi séta a metsző hidegben több is, mint elég. Mire odaérek a kórházhoz, teljesen lefagy az orrom. De a várószobában legalább meleg van – ha már az állapotok kaotikusak... igaz, annyira azért nem, mint máskor: az időjárásjelentés láthatólag elijesztette a legtöbb hipochondert, s ők legalább otthon maradtak –, és könnyen találok széket is. Valamelyik szimpi nővér átkapcsolta a tévét a mexikói szappanoperákról a Sky One-ra, így mindenki követni tudja a közelgő viharral kapcsolatos jelentéseket. Ahhoz, hogy kellemesen érezzem magam, már csak egy kis forró kakaóra van szükségem – azt könnyedén szerezhetek, csak bedobálom az aprót a kávéautomatába – és némi reggelifélére. Ételhez azonban sokkal nehezebb hozzájutni a St. Vincent sürgősségi osztályának várótermében, feltéve, hogy az ember nem elégszik meg némi hagymás chipsszel vagy karamellás csokidrazséval a cukorkaautomatából. Amivel persze én normál körülmények közt biztos megelégednék. De a reggeli események következtében a gyomrom kissé kavarog, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ugyanolyan könnyedén viselné egy nagy adag sós karamella támadását, mint máskor. Ráadásul, egész múlt öt perccel. Ez az az időpont, amikor a biztonsági őrök kinyitják az ajtókat, és a betegeknek megengedik, hogy fogadják a látogatóikat. A diákom esetében ez a látogató én lennék. Természetesen, mikor szükségem lenne rá, nem találom azt a darabka papírt, amit Tomtól kaptam, amelyiken a srác neve és a diákigazolványának a száma áll. Úgyhogy, ha bejutok, improvizálnom kell. Remélhetőleg nem lesz olyan sok huszonegy éves odabent, aki az előző éjjel kissé túlzásba vitt születésnapi feleseket próbálja meg épp kialudni. Gondolom, a nővérek majd kisegítenek. De végül nincs is szükségem segítségre. Abban a pillanatban felismerem, melyik az én diákom, ahogy meglátom egy kerekes ágyon. – Gavin! – lépek oda az ágy mellé. Tudhattam volna. Gavin McGoren, elsőéves film szakos, és a legkiállhatatlanabb diák a 45


Fischer Hallban – ki más is tarthatta volna ébren a főnökömet egész éjjel? – Tudom, hogy nem alszik, Gavin – szólítom meg kimérten. – Nyissa ki a szemét! Gavin szeme nyomban felpattan. – Jézusom, ember! – nyafogja. – Nem látja, hogy beteg vagyok? – A karjából kilógó infúzióra mutat. – Ugyan már – fintorodom el megvetően. – Maga nem beteg. Egyszerűen csak ostoba. Huszonegy feles, Gavin? – Nem mindegy? – mormogja, és az infúziótól szabadon hagyott karját a szeme elé húzza, hogy eltakarja a plafonon lévő fénycsövekből áradó fényt. – A fiúk ott voltak velem. Tudtam, hogy nem lesz semmi baj. – A fiúk – mordulok fel megvetően. – Ó, igen, a fiúk borzasztóan vigyáztak magára. – Hé! – Gavin arca megrándul, mintha a saját hangja is sértené a fülét. És valószínűleg így is van. – Idehoztak, nem? – Belöktek ide – helyesbítek. – Aztán leléptek. Én egyiket sem látom sehol, maga igen? – Órára kellett menniük – jelenti ki Gavin bizonytalanul. – De ha már itt tartunk, maga honnan tudta meg? Amikor bejöttem, nem volt itt. Csak az a másik bábu az irodából... ő meg hová lett? – Ha Tomra gondol, az intézmény igazgatójára – felelem –, akkor neki egy másik sürgős ügyben kellett intézkednie. Nem maga az egyetlen diákunk, tudja. – Miért piszkál? – nyavalyog Gavin. – Születésnapom volt. – Micsoda remek módja az ünneplésnek! – Na és? Nem is csak úgy csináltam, filmre vettem az egészet egy órai feladathoz. – Maga állandóan egy órai feladathoz vesz filmre valami őrültséget – hívom fel a figyelmét. – Emlékszik még annak a jelenetnek a rekonstruálására a Hannibálból? Arra, amelyikben az a szarvasmarhaagy szerepelt? Felemeli a kezét, és szúrós tekintettel mered rám. – Honnan tudhattam volna, hogy allergiás vagyok a lóbabra? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

46

– Lehet, hogy ez meglepi magát, Gavin, de Tomnak és nekem jobb dolgunk is akadna annál, mint hogy fogjuk a kezét, valahányszor valami marhaságot művel, és az ügyeleten köt ki. – Mint például? – horkan fel. – Hogy hallgassa valamelyik folyosófelügyelő nyalizását? Nagyon nehezemre esik, hogy ne beszéljek neki Lindsayről. Hogy képes itt feküdni és sajnálni magát – különösen, mivel ő követte el azt az égbekiáltó ostobaságot, ami miatt ide került –, miközben a kollégiumban meghalt egy lány, akinek még a testét sem találjuk? – Na jó, ki tudná deríteni, mikor juthatok végre ki innen? – nyöszörög Gavin. – És hagyná a hegyi beszédet, csak egyszer az életben? – Megpróbálhatom – egyezem bele, mert igazából már alig várom, hogy kijussak a kórteremből. Többek közt azért is, mert a srác nem igazán kellemes illatot áraszt. – Akarja, hogy felhívjam a szüleit? – Még csak az kéne! – csattan fel. – Miért tenne ilyet? – Talán, hogy tudassam velük, hogyan ünnepelte a születésnapját. Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszkék lennének... Gavin az arcára húzza a párnát. Elmosolyodom, és odalépek az egyik nővérhez, hogy megbeszéljem, mikor tudják kiengedni. Azt mondja, megkérdi, mit mond az orvos. Megköszönöm a segítségét és visszamegyek a váróba, közben előbányászom a telefonomat, hogy megnézzem, keresett-e valaki... ....és hevesebben kezd verni a szívem, amikor meglátom, hogy a kijelzőn ott virít a Cooper Cartwright név. Aztán még hangosabban zakatolni kezd, mikor egy másodperccel később egy hang szólal meg a hátam mögött: – Heather! Felpillantok, és a tekintetem egyenesen találkozik a név tulajdonosával.

47


4 Jó, rendben. Bele vagyok esve, ő viszont abszolút semmi jelét nem mutatja annak, hogy viszonozná az érzéseimet. Na, és akkor mi van? Mi, lányok, már csak álmodozhatunk, nem? És legalább én olyasvalakiről ábrándozom, aki korban hozzám illik, hisz Cooper már elmúlt harminc – egy évtizeddel öregebb, mint a pultosfiú. És Cooper nem is csak a minimálbért keresi meg a munkájával egy kávézóban. Neki saját vállalkozása van. Jó, tulajdonképpen nem köti az orromra, hogy mit is csinál egész nap, de csak azért, mert valószínűleg úgy gondolja, hogy az ilyesmi nem való egy ilyen érzékeny léleknek mint én vagyok... De ez éppen hogy azt jelenti, hogy törődik velem, nemde? Persze, én amúgy is tudom, hogy törődik velem. Mert hát mi másért ajánlotta volna fel, hogy költözzek be hozzá (legalábbis a háza felső szintjére), miután Jordan kirúgott (bár a volt vőlegényem váltig állítja, hogy ő ilyesmit nem tett, és én hagytam ott őt. De, már bocsánat, ő volt az akinek Tania Trace arca valahogy az ölében EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

48

landolt – ráadásul a saját lakásunkban, nem máshol. Hát ki nem értelmezné ezt úgy, mint felszólítást a távozásra)? Ugyanakkor Cooper MINDEN KÉTSÉGET KIZÁRÓAN nyilvánvalóvá tette, hogy csak annyira vagyok számára fontos, mint egy barát. Legalábbis, eddig még egyszer sem próbálkozott nálam. Jó, az igaz, hogy egyszer valóban megemlítette – mikor súlyos sokkos állapotban voltam, mert valaki megpróbált eltenni láb alól, és csak félig-meddig voltam magamnál hogy szerinte kedves lány vagyok. De vajon ezt tényleg valami jó dologként kell értékelnem? Mármint, hogy kedves? A pasik sosem a kedves lányokat akarják. Ők olyanokra hajtanak, mint Tania Trace, aki a legújabb számának, a Bitch Slapnek a videoklipjében olajban hempergőzik, és nem visel mást, csak egy bőrből készült bugyit és egy aprócska trikót. Az én méretemben nem is GYÁRTANAK bőr bugyit. Ebben biztos vagyok. De azért mindig van egy parányi esély, hogy Cooper mégsem az a bőrbugyikra bukó típus. Úgy értem, azt már bebizonyította, hogy egyáltalán nem olyan, mint a családja többi tagja, mivel hozzám nagyon kedves volt. Talán még van remény. Talán ezért van most itt a kórházban, hogy elmondja, hogy egy másodpercig sem tud élni nélkülem, és a kocsija kint vár az ajtó előtt, hogy elsuhanjunk a repülőtérre, onnan pedig egyenesen Vegasba, az esküvőnkre, majd Hawaiira nászútra... – Szia! – dug az orrom elé egy papírzacskót Cooper. – Gondoltam, biztos nem reggeliztél. Vettem neked egy szendvicset Joe-nál. Ó! Oké. Szóval, szó sincs Vegasi esküvőről és hawaii nászútról. Csak egy szendvicsről Joe-tól, a kedvenc sajtboltomból! És ha valaki egyszer megkóstolta Joe füstölt mozzarelláját, az tudja, hogy bőven felér egy hawaii nászúttal. Sőt. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdem meglepetten, miközben kikapom a kezéből a zacskót. – Sarah mondta – világosít fel. – Felhívtam az irodát, mikor meghallottam, hogy mi történt. Épp a rendőrségi vonalakat hallgattam. 49


– Ó! – Hát persze. Cooper mindig a rendőrségi vonalakat hallgatja, mikor megfigyelésen van. Azt, vagy valami jazzt. Meg van őrülve Ella Fitzgeraldért. Ha Ella nem halt volna már rég meg, még féltékeny is lennék. – Nem fognak aggódni az ügyfeleid, hogy hol vagy? – tudakolom. Hihetetlen, hogy az én kedvemért még egy ügyét is félreteszi. – Nem gond – vonja meg a vállát. – Az ügyfelem férje éppen valami mással van elfoglalva. – Meg se merem kérdezni, hogy mire gondol, mert tudom, hogy úgysem árulná el. – Amúgy is ebédelni indultam, és gondoltam, te sem ettél – folytatja. A gyomrom éhesen megkordul arra a szóra, hogy ebéd. – Mindjárt éhen halok – ismerem be. – Megmentetted az életemet! – Jól van. – Odamegyünk egy üresen álló narancssárga műanyag székhez a váróteremben. – Miért van bent a srác? A sürgősségi ajtaja felé pillantok. – Ki? Gavin? Krónikus hülyeség. – Gavin már megint, he? – Cooper előkap két üveg csokis tejet a kabátja zsebéből, és az egyiket felém nyújtja. A szívem nagyot dobban. Csokis tej! Istenem, imádom ezt az embert! – Ha ez a kölyök megéri, hogy végezzen, nagyon meg leszek lepve. Szóval... Hogy haladtok odabent? Mármint a halott lány ügyével? Belemélyesztem a fogam a frissen füstölt mozzarella sajttal, fokhagymás sült paprikával és napon szárított paradicsommal töltött ropogós franciakenyérbe. Ezután lehetetlen megszólalnom, mert a szám érzéki gyönyöröket él át. – Az a helyzet, hogy felhívtam egy barátomat – tájékoztat Cooper, mikor látja, hogy tele van a szám (bár azt remélhetőleg nem veszi észre, hogy micsoda tűzijáték folyik odabent) – a halottkémeknél. Elég gyorsan odaértek, tudod, mivel az utcán nem nagyon van forgalom, köszönhetően a hamarosan nyakunkba zúduló viharnak. Na szóval, biztosak benne, hogy a lány már jóval az előtt halott volt, hogy... nos, tudod. Levágták a fejét. Bólintok, és még mindig rágok. – Csak gondoltam, hogy érdekel – folytatja. Közben magának is kicsomagol egy szendvicset. Prosciutto, feltételezem. – Úgy értem... nem szenvedett. Biztosak benne, hogy megfojtották. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

50

Nyelek egyet. – Ezt meg honnan tudják? – kérdem. – Figyelembe véve... szóval, hogy nincs meg a nyaka. Cooper éppen beleharapott a szendvicsbe, mikor ezt kimondom. Kicsit mintha a torkán akadna, de aztán sikerül lenyelnie. – Az elszíneződésből – böki ki némi köhögés közepette. – A szeme körül. Ami azt jelenti, hogy már a halál beállta előtt nem lélegzett, nyilvánvalóan fojtogatás következtében. Ezt úgy nevezik, hogy bolygóidegi gátlás. – Jaj – borzongok meg. – Sajnálom. – Mármint azt, hogy Cooper majdnem megfulladt miattam. Magába dönt egy kis csokis tejet. Eközben alkalmam nyílik megszemlélni anélkül, hogy észrevenné. Nem is borotválkozott ma reggel... na, nem mintha ez számítana. így is a legjobb pasi, akit valaha láttam. A délutáni – vagyis inkább déli – borosta szögletes arcélét csak még határozottabbá teszi, s jobban kiemeli csontos állát és kiálló arccsontját. Néhányan – mint például az apja, Grant Cartwright – úgy gondolnák, ráférne egy frizuraigazítás. De én szeretem, ha egy férfinak bele lehet túrni a hajába. Már persze, ha hagyja. Bár ezekkel a kissé túl hosszú, sötét hajtincseivel engem leginkább egy barátságos juhászkutyára emlékeztet, noha a termete mások szemében valószínűleg inkább tiszteletet parancsoló. Ez nyilvánvalóvá is válik, mikor egy hajléktalan fickó, aki azért tért be a kórházba, hogy egy kis időre menedéket leljen a hideg elől, észrevesz egy üres széket mellettem, s kezében az üveget rejtő papírzacskóval elindul az irányunkban... ...majd, amikor a tekintete Cooper széles vállára – melyet még félelmetesebbé tesz a vastagon bélelt dzsekije – és súlyos bakancsára esik, nyomban meggondolja magát. És Cooper még csak észre sem veszi. – Úgy gondolják, már ott lehetett egy ideje – folytatja, miután sikeresen leerőltette a torkán, amit éppen rágott. – Mármint... öhm... a tűzhelyen. – Jézusom – szörnyülködöm. 51


Annak ellenére, hogy odaát a kollégiumban – akarom mondani, diákotthonban – képtelen voltam arra gondolni, ami Lindsayvel történt, anélkül, hogy úrrá ne legyen rajtam a hányinger, most gond nélkül befejezem a szendvicsemet. Talán azért, mert már tényleg az éhhalál küszöbén álltam. Vagy az is lehet, hogy ez Cooper megnyugtató jelenlétének köszönhető. A szerelem fura dolgokat tud kihozni az emberből, azt hiszem. Ha már a szerelemnél tartunk... A mobiltelefonom hirtelen megszólal, s mikor előbányászom a zsebemből, látom, hogy Jordan keres. Már megint. Sietve visszarejtem a készüléket a kabátom mélyére. De, sajnos, nem elég gyorsan. – Tényleg nagyon fontos ügyben akarhat veled beszélni – jegyzi meg Cooper kedvesen. – Nálam is hagyott egy üzenetet otthon. – Tudom – vallom be zavartan. – Hallottam. – Értem. – Cooper mintha remekül szórakozna valamin... legalábbis abból ítélve, ahogyan a szája sarka felfelé görbül a fél centis sötét borosta alatt, mely az ajka fölött nő. – És te mégsem hívod vissza, mert... – Mert csak – felelem bosszúsan. De nem Cooperre haragszom. Hanem a testvérére, aki nem hajlandó elfogadni, hogy a szakítás az szakítás. Az ember nem hívogatja folyamatosan az exét, különösen akkor nem, ha a szétválásuk után már valaki mással jegyezte el magát. Úgy értem, ez alapvető udvariassági szabály. De azt hiszem, az sem tesz jót az ügynek, hogy én továbbra is lefekszem vele. Mármint Jordannel. De komolyan, csak az az egyetlen alkalom volt, Cooper előszobaszőnyegén, és az is csak egy teljesen elgyengült pillanatomban. Szóval, nem valószínű, hogy valaha is megtörténik újra. Nem hinném. Úgy mondhatnánk, hogy egy kicsit dühös vagyok magamra emiatt. – Szóval, ismerted? – vált témát elegánsan Cooper, bizonyára azért, mert lerí rólam, hogy az iménti kínosan érintett. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

52

– Kit? A halott lányt? – Belekortyolok a csokis tejembe. – Aha. Mindenki ismerte. Nagyon népszerű volt. Egy pomponlány. Cooper döbbenten néz rám. – Vannak pomponlányok a főiskolán? – Persze – felelem. – A New York-i Főiskola csapata tavaly bejutott a döntőbe. – Milyen döntőbe? – Nem tudom – ismerem be. – De nagyon büszkék rá. És Lindsay – a lány, aki meghalt – különösen büszke volt. Számvitelt tanult. De túltengett benne az iskolai szellem. Ő olyan... – elcsuklik a hangom. És ez alkalommal még a csokis tej sem segít. – Cooper! Ki képes ilyesmit tenni valakivel? És főleg miért? – Mit tudsz erről a lányról? – kérdezi. – Úgy értem, amellett, hogy pomponlány volt, aki könyvelő akart lenni. Egy kicsit elgondolkodom. – Az egyik kosárlabdás fiúval járt – szólalok meg végül. – Azt hiszem, ő is rajta lehet a gyanúsítottak listáján. Canavan nyomozó legalábbis úgy gondolja. De nem ő tette. Tudom, hogy nem ő volt. Mark olyan kedves gyerek. Sosem lenne képes megölni valakit. Különösen nem a barátnőjét. És pláne nem így. – Épp a módszer az, ami szöget ütött a fejembe – húzza fel a vállát Cooper a kabátja alatt. – Elrettentés – ez cseng a fülemben. Ez az egész olyan, mintha a gyilkos figyelmeztetésképp tette volna ezt vele. – És kit akart figyelmeztetni? – kérdem. – Jimmyt, a séfet? – Nos, ha ezt tudnánk... – feleli akkor már lenne elképzelésünk arról is, hogy ki tehette, nem igaz? És hogy miért. Canavannek igaza van, hogy a lány barátjával kezdi. Jó a fickó? Úgy értem, mint játékos? Meglepetten nézek rá. – Coop, a mi csapatunk a harmadosztályban játszik. Szerinted milyen jó lehet? – De a Fiúkák nagyot fejlődtek azóta, hogy megkapták ezt az új edzőt, ezt az Andrews nevű pasast – hívja fel a figyelmemet Cooper halvány mosollyal az ajkán. Azt hiszem, ez annak szólt, hogy ennyire nem érdekel a sport. – Már közvetíteni is elkezdték a mérkőzéseket. 53


Csak a helyi adók, tudom. De akkor is. Jól sejtem, hogy a holnap esti meccs elmarad a történtek miatt? Felhorkanok. – Viccelsz? A New Jersey-i Keleti Ördögökkel játszunk, otthon. Nem hallottad, hogy már nyolc meccset megnyertünk egymás után? Cooper mosolya kissé szélesebb, de a hangja jegesen cseng. – Az egyik pomponlányt holtan találták a kollégium ebédlőjében, de a holnapi meccset nem halasztják el? – Diákotthon – javítom ki. – Heather Wells? – A sürgősségiről egy orvos lép ki, kezében egy táblával. – Bocsáss meg – szólok oda Coopernek, és az orvoshoz sietek, aki tájékoztat, hogy Gavin egyre jobban van, ezért kiengedik a kórházból. Amint aláírta a szükséges papírokat, már mehet is. Megköszönöm az orvosnak, és visszamegyek Cooperhez, aki épp azzal foglalatoskodik, hogy a piknikünk maradékát belegyömöszölje a szemetesbe. – Gavin felől már mehetünk – tájékoztatom. – Én is kész vagyok – húzza fel Cooper a kesztyűjét, készen arra, hogy újból kilépjünk a sarkvidéki hidegbe. – Visszavigyelek titeket? – Kösz, inkább majd fogunk egy taxit. Nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg összehányja a kocsidat. – Amiért rendkívül hálás vagyok – köszöni meg Cooper komolyan. – Nos, akkor otthon találkozunk. És, Heather... ami Lindsayt illeti... – Ne aggódj! – vágok közbe. – Semmilyen módon nem avatkozom bele a nyomozásba. Abszolút elég volt a múltkori lecke. A New York-i Rendőrségnek ez alkalommal egyedül kell boldogulnia. Cooper komoly tekintettel néz rám. – Nem ezt akartam mondani – közli. – Eszembe sem jutott, hogy akár egy pillanatig is azt fontolgatnád, hogy belekeveredsz ebbe a mai ügybe. Különösen nem azok után, ami a múltkor történt. Hát ez nevetséges. Valahogy mégis sértve érzem magam. – Arra gondolsz, mikor mindenkinél hamarabb rájöttem, hogy ki a gyilkos? – tudakolom. – Még az előtt, mielőtt bárki másnak akár az is EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

54

megfordult volna a fejében, hogy valójában gyilkosság történt, és azok a lányok nem a saját felelőtlenségük miatt haltak meg? – Hűha – hökken meg Cooper. – Nyugi, harcos. Csak arra gondoltam... – Szóval rájöttél, hogy akárki is tette ezt Lindsayvel, annak hozzáférése kellett hogy legyen az ebédlő kulcsához, ugye? Egyáltalán nem törődöm vele, hogy a hajléktalan fickó most engem méreget ugyanazzal a tekintettel, amellyel néhány perccel ezelőtt Coopert. Ami hiányosságom a vállam terén jelentkezik, azt bőven kompenzálom a csípőméretemmel. Na és, persze, az éles hangommal. – Mert semmi nyomát nem találták erőszakos behatolásnak – folytatom. – Akárki is tette oda Lindsay fejét, hozzá kellett férjen a fő kulcscsomóhoz. Három vagy négy különböző zárról beszélünk, ugyebár. Senki se tudna három-négy zárat úgy feltörni, főleg nem éjszaka, hogy valaki észre ne venné. Úgyhogy mindenképpen olyannak kellett lennie, aki az iskolában dolgozik. Olyannak, aki hozzáférhet a kulcsokhoz. Valaki olyannak, akit én is ISMEREK! – Oké – próbál megnyugtatni Cooper, minden valószínűség szerint ugyanazon a hangon, amelyet az ügyfeleivel is használ, azokkal a hisztérikus feleségekkel, akiknek meggyőződése, hogy a férjük megcsalja őket, és Coopert azért bérelik fel, hogy erre bizonyítékot szolgáltasson, hogy aztán majd a bíróság nekik ítélje a nyaralót a Hamptonsban. – Higgadj le! Canavan nyomozó rajta van az ügyön, nem? – Persze – felelem. Azt nem teszem hozzá, hogy Canavan nyomozó szakmai képességeiről nem vagyok éppen a legjobb véleménnyel. Ha rajta múlt volna, már nem élnék. – Szóval, ne aggódj emiatt – folytatja Cooper, s a kezét a vállamra teszi. Nagy kár, hogy olyan sok réteg ruha van rajtam – kabát, pulóver, garbó, kombiné, melltartó –, hogy alig érzem. – Akárki is volt, Canavan elkapja. Ez most nem olyan, mint a múltkor, Heather. Akkor egyedül te voltál róla meggyőződve, hogy bűntény történt, rajtad kívül senki. Most viszont... nos, ez elég egyértelmű. A rendőrség majd megoldja az ügyet, Heather. 55


Az ujjai szorosabbra záródnak a vállamon. A tekintete pedig az enyémbe fúródik. Úgy érzem, mindjárt elmerülök ebben a kék tengerben, s csak úszom, úszom, míg el nem érek egészen a horizontig. – Na, itt vagyok, Wells. Hát abban biztos lehettem, hogy Gavin McGoren éppen ezt a pillanatot választja majd, hogy elővánszorogjon a sürgősségi szobából. – Ez a fickó zaklatja magát? – tudakolja Gavin, s apró kecskeszakállal ékesített állával Cooper felé bök. Nehezen tudom megállni, hogy orrba ne vágjam. A főiskola dolgozóinak tilos megütni a diákokat, akármennyire komoly késztetést is éreznek rá. Érdekes módon megcsókolnunk is tilos őket. Nem mintha valaha is ilyesmit akartam volna tenni, különösen nem akkor, ha Gavinről van szó. – Nem, nem zaklat – tiltakozom. – Ő egy barátom, Cooper. Cooper, ő pedig Gavin. – Helló – nyújtja a jobb kezét Cooper a srác felé. De Gavin tudomást sem vesz róla. – Ez a fickó a pasija? – támad nekem durván. – Gavin! – csattanok fel felháborodottan. Cooper arcának még a közelébe sem merek nézni. – Dehogy. És maga nagyon jól tudja, hogy nem a „pasim”. Úgy tűnik, Gavin egy kissé megnyugodott. – Ja, igaz – állapítja meg. – Maga az olyan szépfiúkat kedveli, mint Jordan Cartwtight. Mr. Easy Street. Cooper elhúzza a kezét. Derűs, egyben kissé gúnyos arckifejezéssel méregeti Gavint. – Akkor, Heather – szólal meg végül –, élmény volt egy felügyeleted alatt álló gyermekecskével találkozni, de most már mennem kell – Hékás! – kiált fel Gavin sértődötten. – Kit nevez maga gyermekecskének? Cooper mintha észre sem venné, hogy ott van, csak ennyit mond: – Otthon találkozunk! – Rám kacsint, és már indul is. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

56

– Otthon találkozunk? – Gavin tekintete mintha tőröket vetne Cooper távozó hátába. – Maguk ketten együtt élnek? Úgy emlékszem, azt mondta, hogy nem a pasija. – Ő a szállásadóm – magyarázom. – És igaza van. Maga egy óriáscsecsemő. Mehetünk? Vagy esetleg megállna még az italboltnál a suli felé, hogy vegyen egy üveg Jagermeistert, és befejezze, amit elkezdett? – Ember! – csóválja a fejét Gavin. – Miért kell magának mindig ezt csinálni? Hogy beleüti az orrát a dolgaimba? – Gavin! – forgatom a szememet. – Most már komolyan felhívom a szüleit... Rögtön visszavesz a keményfiús viselkedésből. – Kérem, ne! – konyul le a kis kecskeszakáll. – Az anyám megöl! Felsóhajtok, és megragadom a karját. – Akkor gyerünk! Jó lenne hazaérni, mielőtt még elered a hó. Kapott felmentést az orvostól, hogy ne kelljen órára mennie? Az arckifejezése elkomorodik. – Alkoholmérgezés miatt nem adnak felmentést. – Szegény gyermekecske! – jegyzem meg vidáman. – Talán ez jó lecke lesz. – Ember! – esik nekem Gavin ismét. – Nincs szükségem rá, hogy megmondja, mit tegyek! Ezzel kisétálunk a hidegbe, úgy veszekedve, mintha testvérek lennénk. Legalábbis én azt gondolom, olyannak hangozhat. Halvány fogalmam sincs róla, hogy Gavin egészen másképp gondolja.

57


5 A nap hátralévő része nem mondhatnám, hogy gyorsan elröppen. Döbbenetes, hogy milyen lassan tud vánszorogni az idő, ha az ember semmi másra nem vágyik, csak hogy már mehessen haza. Mire visszaérek a kórházból a Fischer Hallba, Lindsay családját már értesítették a lányuk haláláról... ami azt jelenti, hogy most már nyugodtan elmondhatjuk a dolgozóknak és a diákoknak, hogy mi történt. De ettől, ahogy előre sejtettem, nem sokat javult a helyzet. Az igazságra – mármint, hogy az ebédlőt azért kellett bezárni, mert egy pomponlány levágott fejét találták meg egy fazékban, nem pedig azért mert gázszivárgás történt – a legkülönfélébb reakciók érkeztek: a döbbent csodálkozástól a hisztérikus nevetésig és zokogásig, sőt, olyan is volt, aki öklendezni kezdett. De egyszerűen nem tarthattuk tovább titokban a történteket... különösképpen az után nem, hogy a helyi hírcsatorna, a New York EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

58

One is bemondja, és Tina, a diáksegítőm, mikor meghallja a hírt az előcsarnokban álló tévéből, nyomban szalad, hogy lelkiismeretesen beszámoljon róla, s amint mi is kirohanunk vele együtt, azonnal a maximumra csavarja a hangerőt. „A New York-i Főiskola dolgozóit és hallgatóit egyaránt sokkolta egy borzalmas felfedezés ma reggel az iskola kollégiumában, a Fischer Hall Diákotthonban” – tájékoztat egy bemondó izgatottan, miközben a háttérben a Fischer Hall bejáratáról láthatunk képeket, ahol a kapu fölött két oldalt elhelyezett rudakon a New York-i Főiskola zászlói lobognak a szélben, s amely mellett megerősítettük a biztonsági őrizetet, hogy távol tartsuk a kíváncsiskodókat és a sajtót. A paparazzók most mind az utca túloldalán álló sakkasztalok közt tülekednek – azon mániákus sakkjátékosok nagy bosszúságára, akik dacolva a hideggel, ma is kimerészkedtek, hogy hódoljanak szenvedélyüknek. „Talán még emlékeznek a múlt ősszel történtekre, amikor ugyanebben a kollégiumban két fiatal lányt meggyilkoltak” – mondja tovább a riporter –, „amely tragédia következtében az iskola tanulói közül többen is a halál szállásaként emlegetik az épületet”. Mikor ezt meghallom, Tomra pillantok. Erősen összeszorítja a száját, de nem szól semmit. Szegény fickó. Ez az első igazi munkája, és ez is a halál szállásán. Akarom mondani, diákotthonában. „Ma reggel a Fischer Hall ebédlőjének dolgozói újabb rettenetes felfedezést tettek: egy emberi fejet találtak az egyik fazékban a tűzhelyen.” Erre mindenki felszisszen, Tina és a diákok legtöbbje is – a számos dolgozóról nem is beszélve akik az előcsarnokban ácsorognak, hogy hallják a híreket. Tom pedig szó szerint felnyög, és az arcát fájdalmasan a kezébe temeti. Pete, a biztonsági őr sem tűnik túlságosan vidámnak. „Az áldozat fejét teljes bizonyossággal azonosították a gyászoló család tagjai: a New York-i Főiskola másodéves hallgatója, egyben az egyetemi csapat pomponlánya, Lindsay Combs az” – folytatja a riporter, miközben Lindsay fényképe tölti be a képernyőt. Ez a kép akkor készült, amikor megválasztották az egyetemi bál Bálkirálynőjének. A mosolya éppoly ragyogó, mint a fejék a 59


mézszínű hajában. Fehér szaténruha van rajta, és egy tucat vörös rózsát tart a karjában. Valaki a képen kívülről átöleli a vállát, és a tiara az egyik oldalon rakoncátlanul rábillen Lindsay természetellenesen zöld szemére. Komolyan nem tudom, miért gondolta, hogy ez egy jó kép. „Tanúk vallomása szerint Lindsayt tegnap este látták utoljára életben. Úgy hét óra körül hagyta el a szobáját, a lakótársának azt mondta, valami összejövetelre megy. Onnan azonban már nem tért vissza.” Hát ennyit eddig is tudtunk. Cheryl korábban sírva jött be az irodába, teljesen össze volt törve amiatt, ami a barátnőjével történt – és egyben szobatársával... azzal a szobatársával, akivel egyszer sem volt alkalma éjszaka együtt nevetgélni, vagy Southern Comfort likőrt iszogatni, mivel Lindsay még az előtt meghalt, hogy Cheryl beköltözött volna hozzá. Lindsay korábbi szobatársa, Ann kevésbé hisztérikusan fogadta a hírt, és neki sikerült az egyetlen használható információt adnia a rendőrségnek... nevezetesen az összejövetelről szólót. Persze, mivel a két lány közt a kapcsolat láthatólag nem volt a legbizalmasabb, Ann azt már nem tudta megmondani Canavan nyomozónak, hogy MILYEN partira volt hivatalos Lindsay... Cheryl pedig, aki egyfolytában csak zokogott, szintén nem volt nagy segítségükre a kérdésben. Tomnak úgy kellett megkérnie az egyik folyosófelügyelőt, hogy kísérje a lányt a Tanácsadóba, ahol remélhetőleg segítenek neki, hogy könnyebben megbirkózzon a bánatával... és azzal, hogy minden valószínűség szerint az év hátralévő részében egyedül birtokolja majd a szobáját. Mondanom sem kell, Cheryl az egyetlen ember a főiskolán, aki nem vágyik erre. „Hogy hogyan került Lindsay a Fischer Hall ebédlőjének konyhájába, még a hatóságok számára is rejtély” – folytatja a riporter. Az előző fényképet most felváltja a New York-i Főiskola elnökének, Phillip Allingtonnak a képe, amint a könyvtár előcsarnokában áll, mellette pedig a gyűröttnek és megtörtnek látszó Canavan nyomozó. Andrews edző – nem tudni, miért – ott látható az elnök másik oldalán, s bár higgadtnak tűnik, mintha kissé össze lenne EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

60

zavarodva. De tulajdonképpen a legtöbb edző így néz ki, amint azt megállapítottam, amikor véletlenül rákattintottam egy sportcsatornára. A bemondó tovább beszél. „A New York-i Rendőrség szóvivőjének állítása szerint, bár még senkit nem vettek őrizetbe az ügy kapcsán, számos gyanúsítottjuk van már, és több mint egy tucat szálon nyomoznak. Phillip Allington, a főiskola elnöke egy délutáni sajtótájékoztatón biztosította az egyetem hallgatóságát, hogy senkinek sincs oka az aggodalomra.” Eztán egy bejátszást láthatunk a sajtótájékoztatón elhangzottakról. „Szeretnénk megragadni az alkalmat – harsogja Allington elnök színtelen hangon, nyilvánvalóan felolvas egy valaki más által korábban megírt szöveget –, hogy megnyugtassuk a diákjainkat, és a közvéleményt általában, hogy a törvény képviselői városunkban minden lehetséges eszközzel azon vannak, hogy kézre kerítsék ezt a veszélyes bűnözőt. Ugyanakkor, szeretnénk megkérni minden diákunkat, hogy legyenek különösen óvatosak, míg Lindsay gyilkosát el nem fogják. Annak ellenére, hogy diákotthonaink fontos célja, hogy mindenhol kialakítsuk a közösségi szellemet – ezért is nevezzük őket diákotthonoknak, nem pedig kollégiumoknak –, jelenleg fontosabb, hogy minden diák zárva tartsa az ajtaját. És ne engedjenek be idegeneket a szobájukba, sem pedig az egyetem bármely épületébe! S bár a rendőrség szerint ez a szörnyű esemény egy véletlenszerűen előforduló, elszigetelt bűntett volt, nem győzzük hangsúlyozni, mennyire fontos az óvatosság, míg az elkövetőt elő nem állítják...” Amint a „minden diák zárva tartsa az ajtaját” kifejezés elhagyta Allington elnök száját, a hallban ácsorgó diákok fele nyomban felszívódott: aggodalmas arckifejezéssel igyekeztek a liftek felé. A Fischer Hallban ugyanis régi szokás, hogy az itt lakók nyitva hagyják a szobájuk ajtaját az esetlegesen betérő váratlan látogatók számára. Ez a szokás, úgy tűnik, már nem tart sokáig. Láthatólag az az apróság, hogy Lindsayt nem a szobájában ölték meg, egyiküknek sem jutott eszébe. Hasonlóképp az sem, hogy egy hajszálnyi véletlenszerűség sem volt abban az erőszakos tettben, mely véget vetett a lány életének. A gyilkosa nyilvánvalóan ismerte 61


őt – csakúgy, mint a Fischer Hall ebédlőjét –, ráadásul meglehetősen jól. Bár a diákok fejébe nem ütött szöget a dolog, annál nyilvánvalóbbá tették ezt a menzán dolgozók számára, akiket csak most engedtek haza, egy álló napnyi kimerítő kikérdezés után. Döbbenten látom, hogy csak most szivárognak ki az ebédlőből, röviddel azután, hogy Allington elnök háromnegyed ötkor befejezte a sajtótájékoztatót... és jóval azután, mikor a reggeli műszakba beosztottak általában befejezik a munkát. Canavan nyomozó és a kollégái alaposan megizzaszthatták őket... na jó, ez rossz vicc volt. Magda, akármennyire fáradt is, kiprésel magából egy mosolyt, miközben felém igyekszik. Fertőtlenítőbe áztatott ujjait papír zsebkendővel törölgeti. Mikor közelebb ér, látom, hogy miért: minden ujja hegye tiszta fekete valami tintától. Ujjlenyomatot vettek tőle. – Jaj, Magda! – kiáltok fel, mikor odaér hozzám. Átölelem a vállát, és kivonszolom magammal az előcsarnokból, vissza az irodámba, ahol egy kicsit nyugalmasabb a helyzet. – Annyira sajnálom! – Semmi baj – nyugtat meg szipogva. A szeme fehérje tiszta vörös. A szemceruzája és a szempillafestékje elmaszatolódott. – Hisz csak a munkájukat végzik. Nem az ő hibájuk, hogy az egyik kis filmcsillagom... Magda hangja elcsuklik a zokogástól. Gyorsan bekísérem az irodába, ahol legalább nyugta lehet a lift előtt gyülekező diákok fürkésző pillantásaitól, akik az első tanítási napon arra jöttek haza az óráikról, hogy ma nem lehet a menzán vacsorázni. Magda lehuppan a narancssárga hivatali kanapéra az asztalom előtt, és sírva a kezébe temeti az arcát. Sietve belököm az iroda külső ajtaját, ami automatikusan záródik. Tom, aki meghallotta, hogy valami történik idekint, kilép a szobájából, és döbbenten néz Magdára, aki zokogva hajtogatja a „kis filmcsillagom” és a „szééépséges kicsi gyermek” kifejezéseket. Aztán rám pillant. – Mi a csoda ez már megint, ez a filmcsillag dolog? – tudakolja suttogva. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

62

– Már mondtam magának – suttogok vissza. – Annak idején a Fischer Hallban forgattak egy jelenetet a Tini ninja teknőcök-ből. És Magda már akkor is itt dolgozott. – Aha. – Tom továbbra is a zokogó Magdát bámulja. – Szemmel láthatólag ez az esemény igen nagy hatást tett rá. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a filmet egy lélek sem látta. – Dehogynem, nagyon is sokan látták – tiltakozom. – Magának nincs valami dolga, amúgy? Tom felsóhajt. – Várok valakit a tanácsadóktól. Öttől hétig lelkisegélyszolgálatot tartunk itt, az irodában, hogy segítsünk a diákoknak megbirkózni azzal, ami Lindsayvel történt. Nem szólok egy szót sem. Nincs is rá szükség. Amúgy is tudja. – Bár én megmondtam nekik, hogy senki sem fog eljönni – tájékoztat bosszúsan. – Leszámítva talán Cheryl Haebiget és a folyosófelügyelőket. De az elnök irodájából kaptuk az utasítást. És nem akarjuk azt a látszatot kelteni, hogy nem törődünk a dologgal. – Akkor – biccentek a sírdogáló Magda felé –, van itt épp valaki, akinek segítségre lenne szüksége. Erre a javaslatra Tom elsápad. – De hát ő a maga barátja! – szólal meg vádlón. Szúrós tekintettel nézek rá. – Viszont magának van egyetemi végzettsége. – Mint főiskolai személyzetis! Meg kell mondanom magának, Heather – az arca riadtnak tűnik hogy fogalmam sincs, mit kellene tennem ebben a helyzetben. Úgy egyáltalán. Texasban sokkal egyszerűbben mentek a dolgok. Az arckifejezésem még jobban elkomorul. – Na nem! – kiáltok fel. – Nem fog kilépni, és itt hagyni engem a pácban! Egyetlen aprócska gyilkosság miatt! – Aprócska? – Tom arca még mindig hamuszínű. – Heather, odahaza senkinek nem vágták le a fejét, és nem rakták egy fazékba valami tűzhelyen. Jó, persze, minden évben meghalnak néhányan a fesztiválon rakott hatalmas máglya miatt. Na de gyilkosság? Őszintén, Heather, innen nézve Texas sokkal jobb helynek tűnik. 63


– Ó, igen – bólintok szarkasztikusan. – Ha ott annyival jobb volt, hogy lehet, hogy addig kellett várnia, míg ide nem költözött, hogy bevallhassa végre, hogy a fiúkat szereti? Tom nagyot nyel. – Hát... – Na, ezt a kilépés témát majd később megbeszéljük, rendben? – huppanok le Magda mellé a kanapéra. – Most más dolgokkal kell foglalkoznom. Tom még egy utolsó rémült pillantást vet Magdára, aztán halkan megszólal: – Jól van, akkor én most... ohm... befejezem a papírmunkát – és eltűnik a szobájában. Ott ülök a zokogó Magda mellett, és a kezemet a vállán nyugtatom. Tudom, hogy ezt, mint barát, jól teszem. De valakitől, aki a segítségnyújtás területén dolgozik, nem biztos, hogy ezt várnák... Hogy vehetett fel dr. Jessup olyasvalakit, mint én? – tűnődöm. Jó, tudom, én voltam az egyetlen jelentkező, meg minden. De igazából egyáltalán nem vagyok alkalmas erre a feladatra. A leghalványabb fogalmam sincs, hogyan kellene kezelni egy ilyen kiborulást. Hol a csodában van már az a tanácsadó? – Magda – simogatom meg a hátát a rózsaszín munkaköpenye alatt. – Khm... Nézd... én teljesen biztos vagyok benne, hogy téged nem gyanúsítanak semmivel. Úgy értem, bárki, aki ismer, megmondhatja, hogy semmi közöd sem lehet... ahhoz, ami történt. Komolyan mondom, emiatt nem kell aggódnod. Senki nem gondolja, hogy te tetted volna. A rendőrök csak a munkájukat végzik. Magda felemeli a fejét, és könnyben úszó arccal, döbbenten néz rám. – Én... én nem emiatt vagyok így elkeseredve – rázza meg a fejét, annyira, hogy tigriscsíkos szőke tincsei is ugrálni kezdenek. – Jól tudom, hogy csak a munkájukat végzik. Ez rendben van. Egyikünk sem tette – egyikünk sem lenne képes ilyesmire. – Tudom én – simogatom még mindig a hátát. – Őrület, hogy titeket is gyanúsítottként kezelnek. De, tudod... – Csak hát... – folytatja Magda, mintha mi sem történt volna –, úgy hallottam... úgy hallottam, Lindsay volt az áldozat. De hát ez EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

64

nem lehet! Tényleg szegény kicsi Lindsay volt, azzal a gyönyörű szemével és a szépséges hajával? A pomponlány Lindsay? Némán nézek rá. Nem akarom elhinni, hogy nem ismerte fel a lányt, mikor belenézett a fazékba. Bár, igaz, én sokkal sűrűbben találkoztam vele, tekintve, hogy igen gyakran járt rá az óvszeres tálra az irodámban. Úgyhogy nem csoda, ha nekem gond nélkül sikerült felismerem. Vagy ez lenne az a munka, amelyre igazából alkalmas vagyok? Hogy felismerjem azokat a halottakat, akiknek a fejét forró vizes üstbe rejtették? De milyen állás betöltésére lenne elegendő ez? Úgy értem, senkinek sincs szüksége ilyen képességekkel bíró munkaerőre, leszámítva talán azt a néhány, még fennmaradt törzset, ahol a mai napig divat a kannibalizmus. Egyáltalán, léteznek még ilyenek? – Igen – felelek végül Magda kérdésére. – Igazán sajnálom. De tényleg Lindsay volt az. Magda szája újból sírásra görbül. – Jaj, nem! – sikít fel. – Heather, ez nem lehet! – Magda – szólalok meg rémülten a reakciója láttán. Ami, ha jobban belegondolunk, sokkal, de sokkal természetesebb a jelen helyzetben, mint az enyém – mármint, hogy eliszkoltam a helyszínről, és a St. Vincent Kórház sürgősségi osztályának melegében kerestem menedéket. Vagy mint Sarah-é, aki folyamatosan rémes viccekkel bombáz minket. – Annyira sajnálom! De ha ez vigasztal, Cooper azt mondta, a halottkém szerint jóval korábban megfojtották. Úgy értem, nem attól halt meg, hogy... hogy levágták a fejét. Az csak később történt. Nem lepődtem meg rajta túlságosan, hogy Magdát ez az információ vajmi kevéssé vigasztalta. Tényleg szörnyű tanácsadó vagyok. Lehet, hogy inkább könyvelőnek kellene mennem. – De hát... – szipogja – Lindsay... olyan aranyos lány volt! És annyira szeretett idejárni! Minden mérkőzésen egyenruhában volt. És soha senkinek nem ártott semmivel. Nem érdemelte meg ezt, Heather! Lindsay aztán igazán nem. – Jaj, Magda! – simogatom meg a karját. Mi mást is tehetnék? Észreveszem, hogy a körmei a New York-i Főiskola arany és fehér színében pompáznak. Magda az egyetemi kosárlabda csapat egyik 65


legnagyobb rajongója: ha rajta múlik, nem mulaszt el egyetlen meccset sem. – Igazad van, Lindsay nem tett semmi olyasmit, amivel kiérdemelte volna, ami vele történt. – Legalábbis, amennyire mi tudjuk. Na, látják? Már megint. Honnan a csodából jön belőlem ez a kiégett cinizmus? Kizárt dolog, hogy annak legyen köszönhető, hogy egy hajdani popsztár vagyok, aki megpróbálja összerakni darabokra hullott életét, csak azért, hogy aztán azzal szembesüljön, hogy pótvizsgáznia kell matekból. Vagy mégis? – Az emberek mindenfélét gondolnak majd – Magda átható tekintete az enyémbe fúródik. – Tudod, hogy milyenek az emberek, Heather. Azt fogják mondani, hogy Hát, tán nem kellett volna annyi fiúval randiznia, vagy valami hasonlót. De nem ő tehetett róla, hogy ilyen csinos és fiatal volt. Nem az ő hibája, hogy a fiúk úgy zsongták körül, mint méhek a mézet. Vagy a legyek a lócitromot. Istenem, mi van velem? Miért próbálom az áldozatot hibáztatni? Biztosra veszem, hogy Sarah, ha itt lenne, meg tudná mondani. Valamiféle késztetést érzek, hogy távolságot tartsak attól, ami Lindsayvel történt, így talán mondhatom, hogy Hát, ez velem sohasem eshet meg, mivel engem nem zsongnak körül a fiúk úgy, mint méhek a mézet, így engem senki sem fog megfojtani, s aztán levágni a fejemet? Vagy van valami egészen más ok, ami miatt nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Lindsay halála nem valamiféle „véletlenszerű” esemény volt? Hogy vajon ez a lány tényleg nem sugárzott mást, csak napfényt és iskolai szellemet? Vagy az a színjátszó zöld kontaktlencse valójában rejtegetett valamit? Magda elkapja a kezemet, és olyan erősen megszorítja, hogy az már szinte fáj. A szeme – mely még mindig könnyben úszik – olyan fényesen csillog, mint a strasszkövek a körmén. – Idefigyelj, Heather! – Gondosan kontúrozott ajka remegni látszik. – Rá kell jönnöd, ki tette ezt vele! Meg kell találnod az illetőt, és át kell adnod az igazságszolgáltatásnak! EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

66

Abban a pillanatban már talpon is vagyok. De Magda olyan erősen szorítja a karomat, hogy nem jutok messzire. – Magda! – szólok rá. – Nagyra értékelem a hitedet a nyomozói képességeimben, de hadd emlékeztesselek rá, hogy én csak az igazgató asszisztense vagyok... – De te vagy az egyetlen, aki előre megmondta, hogy azt a két lányt a múlt félévben meggyilkolták! És igazad volt! Amennyi esze annak a Canavan nyomozónak van, sosem kapta volna el a gyilkost – mivel nem is hitt benne, hogy egyáltalán gyilkosság történt. De te, Heather... te tudtad. Egyszerűen van érzéked az emberekhez... – Öhm... – forgatom a szememet. – Hát, ja. Persze. – Lehet, hogy te nem hiszed, de akkor is így van. Ezért vagy ilyen jó ebben. Mert nem is tudod, hogy képes vagy rá. Én mondom, Heather, te vagy az egyetlen, aki képes elkapni azt a gazembert, aki ezt tette Lindsayvel, és aki be tudja bizonyítani, hogy tényleg rendes lány volt. Könyörgök, legalább próbáld meg... – Magda! – tiltakozom. A kezem már izzad a szorításától. – Nem vagyok rendőr. Nem avatkozhatom bele a munkájukba. Megígértem, hogy nem fogok... Mi a csodát képzel egyáltalán? Hát nem érti, hogy ez a fickó, akárki legyen is, nem pusztán lányokat lökdös a liftaknába? Ez megfojtja őket, aztán levágja a fejüket, és elrejti a testüket. Hahó, ez azért egy kicsit más! Valahogy sokkalta szörnyűbb. – Ennek a szegény kis pomponlánynak joga van békében nyugodni – makacskodik Magda. – És addig nem teheti meg, míg a gyilkosát kézre nem kerítik, és bíróság elé nem állítják! – Magda! – felelem kissé feszengve. Vajon mit tenne egy tanácsadó, tűnődöm, ha az egyik pártfogoltja azzal állna elő, hogy oldjon meg egy brutális gyilkossági ügyet, amely rendkívül megviselte? – Azt hiszem, te egy kissé túl sok Megoldatlan bűneseteket néztél. Szemmel láthatólag nem ez volt a megfelelő válasz, mert Magda még erősebben szorítja meg a kezemet, és tovább folytatja: – Azért gondolkodsz rajta, Heather? Gondolkodsz rajta egy kicsit? Magda egyszer elmesélte nekem, hogy fiatal korában szépségversenyeken vett részt, s kétszer egymás után második 67


helyezett lett a Miss Dominika versenyen. Ezt nem is olyan nehéz elhinni, ahogyan most rám néz, azzal a két reflektorszerűen fényes szemével. A vastag smink, a kihúzott szemöldök és a húsz centi magas hajkorona alatt olyan finom báj rejtőzik, amelyet még a Duane Reade kozmetikumok teljes skálája sem tud eltakarni. Sóhajtok. Egy helyes pofi mindig is levett a lábamról. Végül is, így vettem a nyakamba Lucyt is. – Majd gondolkodom rajta – adom meg magam, és megkönnyebbülök, mikor Magda szorítása a kezemen megenyhül. – De nem ígérek semmit. Úgy értem, Magda... nem szeretném, hogy az én fejem is egy fazékban végezze. – Köszönöm, Heather – hálálkodik Magda. A mosolya annak ellenére gyönyörű, hogy a rúzsa eléggé elkenődött. – Köszönöm. Biztosra veszem, hogy Lindsay lelke nyugodtabb lesz a túlvilágon, ha tudja, hogy Heather Wells veszi kézbe az ügyét. Még utoljára meglapogatom Magda vállát, aztán mosolyogva feláll, és elsétál a folyosón az ebédlőhöz tartozó irodáig, ahol a személyzeti öltöző van. Utánanézek, és... valami furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Talán azért, mert ma összesen egy füstölt mozzarellás szendvicset ettem – sült paprikával és aszalt paradicsommal, ami tulajdonképpen zöldségféle, ha úgy vesszük – és egy tejeskávét. De az is lehet, hogy azért, mert sikerült jobb kedvre derítenem, és még csak azt sem tudom, hogyan. Vagy, mert tulajdonképpen nagyon is tudom. Csak nem akarom elhinni. Komolyan azt gondolja, hogy magánnyomozásba kezdek Lindsay halála ügyében? Mert ha igen, akkor valószínűleg túl sok körömlakklemosót lélegzett be... Úgy értem, mit kellene tennem? Járjak körbe, és keressek egy fickót húsvágó bárddal a kezében meg egy halott lány frissen ásott sírjával a hátsó kertjében? Na persze. Aztán majd a végén az én fejemet is elválasztják a nyakamtól. Ez az egész dolog teljesen nevetséges. Canavan nyomozó nem hülye. Hamarosan elkapja a gyilkost. Hisz hogy is tudna valaki elrejteni egy fejetlen holttestet? Annak előbb-utóbb elő kell kerülnie. És amikor előkerül, remélem, nagyon, de nagyon messze leszek onnan. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

68

6 Még mindig nem havazik, mikor hazaindulok a munkából, de bár alig múlt öt óra koromsötét van odakint. Az újságírók még mindig ott gyülekeznek a Washington Square Parkban a Fischer Hallal szemben – és tényleg jóval többen vannak, mint eddig, ott állnak a fő hírcsatornáknak, sőt, még a CNN-nek az autói is... épp ahogyan Allington elnök megjósolta. A tévés autók jelenléte azonban egy cseppet sem zavarja a kábítószer-kereskedelmet a parkban. Nyomban belefutok Reggie-be, ahogy bekanyarodom a sarkon Cooper háza felé. S bár először csak halkan kínálgatja a füvet, mikor felismer, hogy én vagyok az, felbátorodik. – Heather! – szólít meg. – Sajnálattal hallom, milyen tragikus esemény történt a munkahelyén. – Köszönöm, Reggie – biccentek. Az utcai lámpa rózsaszínbe játszó fényében meglepően ártalmatlannak tűnik, bár Coopertől hallottam, hogy egy 22-est hord a bokájára szíjazva, amelyet alkalomadtán használni is szokott. – Khm... ugye nem hallott semmit 69


arról, hogy miért ölhették meg azt a lányt? Vagy hogy ki? Vagy igen? Reggie szélesen elvigyorodik. – Heather – kérdi vidáman –, azt akarja tudni, hogy mit pletykálnak az utcán? – Öhm... – jövök zavarba. Mert hát így fogalmazva tényleg szörnyen bután hangzik a dolog. – Ehem. Azt hiszem, igen. – Nem hallottam semmit a dologról – sajnálkozik, és abból, ahogy a mosoly lehervad az ajkáról, vagy még inkább abból, ahogyan határozottan a szemembe néz, látom, hogy igazat mond. – De ha később hallanék, maga lesz az első, aki megtudja. – Köszönöm, Reggie – hálálkodom, és továbbindulok... aztán meghallom, hogy utánam kiált. – Remélem, Heather, nem azt forgatja a fejében, hogy beleártja magát ebbe az ügybe, akármibe is keveredett az a kislány – figyelmeztet. Most már egyáltalán nem mosolyog. – Mert abban biztos lehet, hogy valamibe belekeveredett... ezért tették el láb alól. Nem szeretném látni, hogy egy ilyen szép hölgy, mint maga, ugyanerre a sorsra jut. – Köszönöm, Reggie – felelem. Bár egyáltalán nem ezt akarom mondani. Amit mondanék, az inkább az, hogy Bárcsak egy kicsivel jobban bíznának bennem az emberek. Ennyire azért nem vagyok ostoba. De tudom, hogy mindenki csak jót akar nekem. – Ne aggódjon, ez alkalommal ráhagyom a nyomozást a profikra. Bármit, amit magától hallok, egyenesen továbbítom nekik. – Akkor jó – nyugszik meg Reggie. Aztán észrevesz egy csapat tipikus West Village-i számítógép-gurut, és nyomban odasiet hozzájuk, a bajusza alatt ismételgetve, hogy „Spanglit, Spanglit, füvet, füvet...” Elmosolyodom. Mindig jó látni, ha valaki ennyire odaadóan végzi a munkáját. Mikor végre sikerül az összes zárat kinyitnom Cooper házának ajtaján, alig tudom betolni, annyi posta halmozódott fel a levélnyílás alatt. Felkapcsolom a villanyt – Cooper bizonyára még valami megfigyelésen van felszedem a nagy halom mindenfélét, és magamban elátkozom az összes kuponfüzetet és az AOL EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

70

mintacédéit. Épp felteszem magamnak a kérdést, vajon miért nem kapunk soha valódi levelet – csak számlákat és reklámajánlatokat –, mikor látom, hogy Lucy, aki meghallotta, hogy bejöttem, hangos robajjal csörtet lefelé a lépcsőn. A szájában egy Victoria's Secret fehérnemű-katalógus – láthatólag azzal töltötte a délutánt, hogy az újságot nyálas masszává cincálta szét. Lucy igazán figyelemre méltó jószág. Megvan az a különleges képessége, hogy kiválasztja azt az egyetlen katalógust, amelynek lapozgatásától valószínűleg nem érezném túl jól magam, és tönkreteszi, még mielőtt akár egyszer is belenézhetnék. Épp mikor megpróbálom az újságot kirángatni Lucy szájából – hogy megakadályozzam, hogy Heidi Klum felaprított alakjával szórja tele az egész a padlót –, megszólal a telefon az előszobában, én pedig felkapom, anélkül, hogy megnézném a kijelzőn, ki hív. – Halló! – szólok bele a kagylóba zavartan. A kezem csupa kutyanyál. – Heather? – A volt vőlegényem aggodalmaskodó hangja csendül a fülembe. – Heather, én vagyok az. Istenem, hol a csudában voltál? Egész nap kerestelek. Van valami... van valami, amiről nagyon fontos lenne beszélnünk... – És mi lenne az, Jordan? – kérdezem türelmetlenül. – Nem nagyon érek rá. – Azt nem kötöm az orrára, mivel vagyok elfoglalva. Nem kell feltétlen tudnia, hogy éppen azt próbálom megakadályozni, hogy a kutyám szétcsócsáljon egy fehérnemű katalógust. Hadd higgye, hogy esetleg a bátyjával szerelmeskedem. Hah! Szeretném én azt! – Csak annyi – vág bele Jordan –, hogy Tania valamelyik nap azt mondta nekem, nem jössz el az esküvőre. – Úgy van – felelem. Lassan kezd összeállni a kép, hogy miről is szól ez az egész valójában. – Más programom van szombatra. – Heather! – Jordan hangja sértődötten csattan fel. – Komolyan – erősködöm. – Dolgoznom kell. Aznap jelentkeznek be azok, akik más iskolákból jönnek. És ez nem is teljesen hazugság. A más sulikból érkezők bejelentkezési napja tényleg a szombat. Csak éppen a múlt szombat volt, nem jövő szombat lesz. De Jordan ezt nem tudhatja. 71


– Heather – makacskodik –, az esküvő ötkor kezdődik. Azt akarod mondani, hogy ötkor még mindig dolgozni fogsz? A fenébe! – Nem értem, miért nem akarsz eljönni, Heather – folytatja. – Jó, tudom, hogy a dolgok egy ideig nem mentek köztünk valami simán... – Jordan, rajtakaptalak, hogy a nadrágodban van a feje a menyasszonyodnak – emlékeztetem –, akiről tévesen azt gondoltam, hogy én vagyok. Úgyhogy, azt hiszem, a felháborodásom egészen érthető volt. – Ezt elismerem – jelenti ki Jordan. – És pont ezért gondoltam, hogy... furának éreznéd, ha eljönnél. Az esküvőre, úgy értem. Éppen ezért hívlak, Heather. Azt akarom, hogy tudd, mennyire fontos vagy nekem, és hogy az is mennyire fontos, hogy ott legyél az esküvőn, számomra is, és Tania számára is. Még mindig szörnyen érzi magát a történtek miatt, és tényleg szeretnénk neked bebizonyítani, milyen őszintén... – Jordan! – Mostanra már sikerült kijutnom a konyhába, kezemben a drótnélküli telefonnal, a sarkamban pedig Lucyval, aki izgatottan liheg. Miután kidobom a szétázott katalógust, felkapcsolom a villanyt, és megpróbálom kinyitni a hűtőszekrény ajtaját. – Nem megyek el az esküvőtökre. – Látod – mordul fel Jordan csalódottan. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ezért hívtalak fel, Heather. Ne csináld ezt, kérlek! Én tényleg azt hittem, hogy ezen már rég túl vagyunk. Az esküvőm igen lényeges esemény az életemben, Heather, és fontosnak tartom, hogy mindenki, akit szeretek, ott legyen velem. Mindenki, akit szeretek. – Jordan! – A tejek mögött (tegnap, mikor meghallottam, hogy hóvihar közeleg, lementem a boltba, így a tejes láda most tele van, ráadásul csupa olyan dobozzal, amelyek szavatossága jó sokára jár le) fehér kartonpapírba csomagolva ott figyel némi csemegés sültcsirke-maradék. Más szóval: egy doboznyi mennyország. – Nem megyek el az esküvőtökre. – Azért, mert Coopert nem hívtam meg? – tudakolja. – Mert ha ez az oka, ha ez számodra ilyen sokat jelent, akkor meghívom őt is. A fenébe is, hozhatod magaddal, mint a kísérődet. Fogalmam sincs, mit EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

72

eszel rajta, de végül is, ti ketten együtt éltek. Ha tényleg el akarod hozni... – Nem viszem el a bátyádat az esküvőre, Jordan – jelentem ki. Kiveszem a fehér kartondobozt a hűtőszekrényből, s vele együtt egy nagy darab, a Murray Sajtboltból származó, kecsketejből készült gouda sajtot is, egy ropogós piros almát és egy kis tejet. A vállammal az arcomhoz szorítom a telefont, de így is a lábammal kell visszacsuknom a hűtő ajtaját. Az sem túl nagy segítség, hogy Lucy közben úgy tapad az oldalamhoz, mint légy a papírra. Imádja a csemegés sültcsirkét (ha lehámozom a csontról), mint mindenki. – Mert nem megyek el. És ne tégy úgy, mintha azért akarnád, hogy ott legyek, mert annyira fontos vagyok neked. Pontosan tudom, hogy a sajtósod javasolta, hogy hívj meg, hogy úgy tűnjön, mintha megbocsátottam volna neked, és megint minden rendben lenne köztünk. – Szó sincs róla, Heather! – tiltakozik Jordan sértődötten. – Hogy feltételezhetsz egyáltalán ilyet? Ez teljesen nevetséges. – Az lenne? – Mindent, amit elővettem a hűtőből, ledobálok a masszív faasztalra, aztán magamhoz veszek egy tányért meg egy poharat, és lehuppanok a székre. – Vagy a legutóbbi szólóalbumod tán nem volt hatalmas bukás? És tán nem azért, mert a szerény „mindenki kedvence” imázsodon némi folt esett az újságok miatt, amik mind a főoldalon hozták, hogy megcsaltál, engem, az Áruházak Királynőjét, az apád legújabb felfedezettjével? – Heather – fojtja belém a szót Jordan röviden. – Nem akarlak megbántani, de az amerikai közvélemény emlékezete nem terjed ilyen messzire. Mikor mi ketten szétváltunk, te már évek óta nem adtál ki semmilyen lemezt. Igaz, hogy valaha a közönség egy bizonyos része szeretett, de ez a bizonyos meghatározott rész azóta már régen továbblépett... – Na ja. – Magam is meglepődöm, hogy mennyire bánt ez a megjegyzés. – Továbbléptek, és már egyikőnk sem érdekli őket. Tiszta szerencse, hogy melletted most ott van Tania, ez a ragyogó csillag. Csak ne akard, hogy ehhez asszisztáljak. – Heather! – Jordan hangja most már kissé engedékenyebb. – Miért csinálod ezt? Azt hittem, már megbocsátottál azért, ami Tania 73


és köztem történt. Legalábbis Cooper előszobájában a múltkor nagyon úgy tűnt... Érzem, hogy kifut az arcomból a vér. Nem hiszem el, hogy van képe ezt felhozni. – Jordan! – Az ajkam szinte megbénult. – Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy erről soha többé nem beszélünk. Soha többé nem hozzuk fel, és soha, de soha többé nem hagyjuk, hogy újból megtörténjen! – Úgy van – ismeri el Jordan csillapítón. – De azt nem kérheted, hogy tegyek is úgy, mintha nem történt volna meg. Jól tudom, hogy még mindig érzel irántam valamit, Heather, ugyanúgy, ahogy én is irántad. És ezért akarom annyira, hogy ott legyél... – Most leteszlek, Jordan. – Ne, Heather, várj! Most olvastam az újságban valami lány fejéről. Ez a ti kollégiumotokban történt? Miféle helyen dolgozol te? A halál szállásán? – Viszlát, Jordan – mondom, és kinyomom a gombot. Leteszem a kagylót, és a csirke után nyúlok. Lucy ugrásra készen letelepedik mellém, hátha egy-egy falat nem jut el a tányértól a számig, és szerencsésen landol az ölemben vagy a padlón. Jó csapat vagyunk mi ezen a téren. Tudom, hogy vannak emberek, akik forrón szeretik a sült csirkét. De ők valószínűleg nem a Cooper háza melletti sarkon veszik, a csemegében – vagyis, nem csemegés sült csirkét esznek. A csemegés sült csirke nem mindennapi étel. Igazi finomság, egészen más mércével mérhető, mint a szokásos rántott csirke a KFC-ben vagy a csirkefalatok a McDonald's-ban. Előző nap vettem egy kilenc darabos adagot, tudván, hogy ma, a félév első napján pokoli lesz a munka. De arra azért nem számítottam, hogy ennyire pokoli. Lehet, hogy mind a kilencet meg kell ennem magam. Cooper meg... hát így járt. Egy kis só, és... Ó! Ó, igen! Nem a reggeli érzéki örömök a szájban, de azért majdnem. Épp a második combot majszolom – Lucy már nyüszít, mert neki még semmit sem juttattam –, mikor a telefon ismét megszólal. Most EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

74

azonban – miután egy papírtörlővel leitatom a kezem –, megnézem a kijelzőt, hogy ki hív, mielőtt felvenném. Megnyugodva látom, hogy a legjobb barátnőm az, Patty. A második csengetésre felkapom a kagylót. – Éppen csemegés sült csirkét eszem – tájékoztatom. – A helyedben én is biztos így tennék – Patty hangja, mint mindig, megnyugtató és meleg, mint egy kasmírsál –, már ha ilyen napom lett volna, mint neked. – Láttad a híradót? – tudakolom. – A híradót is, és az újságokat is láttam ma reggel. És nem fogod elhinni, ki telefonált nem sokkal ezelőtt. – Istenem, téged is felhívott? – kérdem döbbenten. – Hogy érted azt, hogy engem is? Téged is? – Hogy rábeszéljen, hogy menjek el. Annak ellenére, hogy már megüzentem, hogy nem fogok. – Ne már! – De igen! Aztán még azt is mondta, hogy elvihetem magammal Coopert is, mint a kísérőmet. – Szent ég! – Ez az, amit annyira szeretek Pattyben. Mindig tudja, mi a legmegfelelőbb válasz. – Bizonyára a sajtósa vette rá erre. – Vagy Taniáé – teszem hozzá, miközben befejezem az alsócombot, és benyúlok egy felsőcombért a dobozba. Tudom, hogy inkább az almát kellene választanom. De sajnálom, az alma most egyszerűen kevés. Egy ilyen nap után. – Ha elmennék az esküvőre, tán nem tűnne akkora ribancnak. Olyan lenne, mintha nem haragudnék rá, amiért szétszakított minket Jordannel. – Ami persze távolról sincs így. – Hát, igazából ennek a kapcsolatnak már úgyis annyi volt, Tania csak kicsit előrébb hozta a szakítást. Ennek ellenére nem megyek. Milyen ciki lenne már? Az mind szép és jó, hogy az ember meghívja az exét, hogy lássák, nem haragszik, meg ilyesmik. De az extől aztán senki sem várja el, hogy tényleg el is menjen. – Hát, nem tudom – morfondírozik Patty. – Manapság pedig ez a divat. Legalábbis a Times Stílus rovata szerint.

75


– Tök mindegy – vonok vállat. – A kilencvenes évek óta nem követem a trendet. Miért pont most kellene elkezdenem? Te sem mész, vagy igen? – Megőrültél? Persze hogy nem. De, Heather, beszélhetnénk inkább arról, ami ma a kollégiumban, akarom mondani, diákotthonban történt? Ismerted azt a szegény lányt? – Igen – felelem, miközben megpróbálok kipiszkálni egy inas húsdarabot a fogam közül. Szerencsére nem videotelefonunk van. – Mondhatjuk. Kedves lány volt. – Istenem! Ki képes ilyesmire? És miért? – Fogalmam sincs – vallom be. Letépek egy kis húst a combról Lucynak, és miután meggyőződöm arról, hogy nincs benne porc vagy csontdarab, odadobom neki. Egy pillanat alatt eltünteti, aztán bánatos tekintettel néz rám, mintha azt kérdezné: Hová lett? – A rendőrség dolga, hogy kiderítse. – Na várjunk csak! – hallom Patty hitetlenkedő hangját. – Mit mondtál az imént? – Jól hallottad. Ebbe az ügybe most nem akarok belekeveredni. – Nagyon helyes! – Patty eltartja a kagylót a szájától, és odaszól valakinek a háttérben: – Minden oké. Ebbe most nem akar belekeveredni. – Puszilom Franket! – mondom. – Heather puszil – adja át Patty Franknek. – Hogy vált be az új pótmama? – kérdem, mert tudom, hogy most vettek fel egy valódi brit bébicsőszt – egy középkorú hölgyet, mert Patty megesküdött, hogy az, ami Sienna Millerrel történt (Jude Law megcsalta a bébiszitterrel), vele sosem eshet meg. – Ó – lelkendezik Patty – remekül! Mindketten rettegünk tőle, de Indy szemmel láthatóan imádja. Ja, Frank üzeni, hogy nagyon büszke rád. Hogy hagyod a nyomozást a rendőrségre... ez igazán fejlődésre vall a részedről. – Köszi – nyugtázom. – Bár Magda nem így gondolja. – Ezt hogy érted? – Ő azt hiszi, a rendőrök majd az áldozatot fogják okolni. Ami valószínűleg igaz is. Úgy értem, még Reggie is azt mondta, hogy ami EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

76

Lindsayvel történt, úgy tűnik, mintha valamiféle következménye lenne annak, amit az a lány tett. – Reggie... a kábítószer-kereskedő nálatok a sarokról? – kérdez vissza Patty hitetlenkedve. – Aha. Körbe fog kérdezni egy kicsit. Tudod, hogy kiderítse, mit pletykálnak az utcán. – Heather – figyelmeztet Patty. – Sajnálom, egy kicsit össze vagyok zavarodva. De amikor ilyesmiket mondasz, az úgy hangzik, mintha valójában mégiscsak azt terveznéd, hogy beleütöd az orrod a nyomozásba. – Á, dehogy – felelem. Egy férfihang dörmögését hallom a háttérből. Aztán Patty odaszól Franknek: – Jó, megkérdezem tőle. De te is tudod, hogy mit fog mondani. – Mit kell megkérdezni tőlem? – érdeklődöm. – Franknek fellépése lesz Joe bárjában a jövő héten – tájékoztat Patty feszülten. – És azt szeretné tudni, nem akarsz-e esetleg csatlakozni hozzá. – Természetesen ott leszek – felelem csodálkozva, hogy ezt egyáltalán miért gondolta, hogy meg kell kérdezni. – Imádom azt a helyet. – Öhm, nem az a kérdés, hogy megnézed-e az előadást – igazít ki Patty még mindig kissé feszülten. – Azt akarja tudni, nem lépnél-e fel vele. Majdnem a torkomon akad a csirke, amin épp rágódom. – Úgy érted... hogy énekeljek? – Nem, arra gondoltunk, előadhatnál egy sztriptíz-számot – akad ki Patty. – Hát persze hogy énekelned kellene. Hirtelen Frank hangját hallom zengeni a telefonban. – Mielőtt még nemet mondanál, Heather – kérlel –, gondolkodj rajta egy kicsit! Tudom, hogy egy ideje a saját számaidon dolgozol... – Ezt meg honnan tudod? – csattanok fel hevesen, bár valójában teljesen tisztában vagyok vele. Pattynek még nálam is nagyobb szája van. Csak éppen ő nem tömi tele Dove csokival, mint én, ezért van az, hogy ő hatos méret, én pedig tizenkettes. Illetve már több. 77


– Az mindegy, hogy honnan tudom – tér ki a kérdés elől Frank, a mindig lojális férj. – Évek óta nem voltál színpadon, Heather. Vissza kellene már térned. – Frank – hatódom meg –, nagyon szeretlek téged. Tudod, hogy mennyire. Éppen azért mondom azt, hogy nem. Nem akarom tönkretenni a fellépésedet. – Heather, ne csináld ezt! Tudom, hogy megbántott az a barom Cartwright. Mármint az idősebb, nem a fiatal. De ne is törődj vele! Biztos vagyok benne, hogy remek, amit csináltál. Én majd meghalok, hogy hallhassam! És a fiúk is odavannak, hogy játszhassák a számaidat. Na, ne izélj! Jó móka lesz! – Nem, köszönöm – makacskodom. Igyekszem, könnyedén beszélni, hogy Frank ne vegye észre a riadalmat a hangomon. – Azt hiszem, az én nótáim egy kissé túl „dühös rocker tyúk”-szerűek egy Frank Robillard koncertre. – Hogy micsoda? – értetlenkedik Frank. – Az kizárt dolog. Imádni fognak. Na, ne csináld, Heather! Mikor kapsz máskor ilyen lehetőséget, hogy egy kocsmában énekelhess? Tökéletes helyszín lenne, hogy előadd a dühös rocker tyúk számaidat. Csak te, egy szék és egy mikrofon... Szerencsére ebben a pillanatban felvillan a bejövő hívást jelző lámpa. – Hoppá – lélegzem fel. – Valaki más is keres. Fel kell vennem. Hátha Cooper az. – Heather, figyelj rám! Ne... – Majd visszahívlak. – Átkapcsolok a másik hívásra, közben szinte tapintható a megkönnyebbülésem, hogy az utolsó pillanatban egérutat nyertem. – Halló! – Heather? – kérdi határozatlanul egy valahonnan ismerős férfihang. – Én vagyok – felelem hasonlóképp bizonytalanul. Mert nem sok olyan ember keres telefonon, akit nem ismerek. Mégpedig azért, mert nem szoktam megadni az otthoni számomat. Senkinek. Mert igazából soha senki nem is kéri. – Ki beszél? – Én vagyok! – jön a kissé meglepett válasz. – Az apád. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

78

7 Csak ülök döbbent csöndben vagy három másodpercig. Aztán felkiáltok: – Ja, apa! Szia! Ne haragudj, nem ismertem meg azonnal a hangodat. Elég... nehéz napom volt ma. – Igen, hallottam róla – feleli apa. A hangja fáradtnak tűnik. De azt hiszem, másé is ilyen lenne, ha tíztől húsz évig terjedő büntetést kellett volna letöltenie egy szövetségi börtönben adócsalásért. – Az a kollégium volt, ahol te dolgozol, ugye? Mármint ahol megtalálták annak a lánynak a fejét. – Diákotthon – javítom ki automatikusan. – És igen. Elég szörnyű volt. – Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy rájöjjek vajon miért hívott. Nincs születésnapom. Nincs semmilyen ünnep. És az ő születésnapja sincs, vagy mégis? Nem, az decemberben van. De akkor meg mi lehet az oka? Az apám sohasem volt az a típus, aki csak úgy felkapja a telefont, és felhív, hogy csevegjünk. Különösen azóta nem, hogy – bár az Eglin Szövetségi Börtönben tölti a büntetését, az egyik leglazább ilyen intézményben egész 79


Amerikában – csak „R” beszélgetéseket engedélyeznek, és azt is csak meghatározott alkalmakkor... Hé, várjunk csak egy kicsit! Hiszen ez nem is „R” beszélgetés! Legalábbis a telefonközpontos nem kérdezte meg, hogy vállalom-e a költségeket. – Khm, apa – érdeklődöm –, honnan telefonálsz? Még mindig az Eglinben vagy? Én meg miről beszélek? Nyilvánvaló, hogy még mindig az Eglinben van. Ha kiengedték volna, arról már biztosan tudnék, nem? Bár... kitől is? Anya már régóta nem beszél vele, és most, hogy Buenos Airesbe költözött a pénzemmel egyetemben, már velem sem igazán... – Hát, az a helyzet, szívem... – tájékoztat apa. – Tudod, kiengedtek. – Komolyan? – Próbálom megállapítani, hogy ez milyen érzéseket kelt bennem. És meglepetten konstatálom, hogy... semmilyeneket. Szeretem az apámat, meg minden. De az az igazság, hogy már olyan régóta nem találkoztunk – anya természetesen sohasem vitt be, hogy meglátogassam, annyira utálta, amiért elbukta az összes pénzünket, és emiatt neki dolgoznia kellett (mint az ügynököm és menedzserem). És mire akkora lettem, hogy egyedül is meglátogathattam volna, túlságosan le voltam égve ahhoz, hogy eljuthassak Floridába. Apa és én soha nem álltunk annyira közel egymáshoz amúgy sem... inkább olyan volt, mintha pusztán ismerősök lennénk, nem pedig apa és gyermeke. Köszönhetően anyának. – Hűha! – Belepislogok a kartondobozba, hátha maradt benne még egy kis comb. Elhatároztam, hogy a melleket meghagyom Coopernek, mivel az a kedvence. – Ez nagyszerű, apa! Szóval, hol vagy most? – Fura, hogy ezt kérded. Valójában innen hívlak, az utcából, a Washington Square Kávézóból. Arra gondoltam, esetleg nem lenne-e kedved kávézni velem egyet. Na de most komolyan. Én ezt egyszerűen nem értem. Hónapokig – de szó szerint hónapokig – nem történik velem semmi különös. A napjaim egymásba mosódó kutyasétáltatásokkal és az Öreglányok EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

80

ismétléseivel telnek. És akkor BUMM! Egyetlen napon a munkahelyemen találnak egy levágott fejet egy fazékban a tűzhelyen; felkérnek, hogy lépjek fel Joe bárjában nem mással, mint a szuper-mega-rocksztár Frank Robillarddal; és az apámat kiengedik a börtönből, majd felbukkan a kedvenc helyi kávézómban, és arra kér, hogy találkozzak vele. Miért nem történnek a dolgok békésen egymás után? Mondjuk, egy nap megtalálják azt a fejet; egy másik napon Frank megkér, hogy énekeljek vele a színpadon; és egy harmadik nap hív az apám, hogy tudassa velem: kijött a börtönből és itt van a városban. De attól tartok, nem választhatjuk meg, hogy mi mikor történjen velünk. Mert ha ezt megtehetnénk, egészen biztosan nem faltam volna fel az összes csirkét, mielőtt találkozom az apámmal. Mert mikor meglátom, ahogy ott ül a boxban – nem vesz rögtön észre, így van egy kis időm megfigyelni –, a gyomrom görcsbe rándul. Nem ugyanúgy, mint akkor, mikor Lindsay fejét megpillantottam abban a fazékban – az rettenetes volt. Az apám látványa pusztán csak elszomorít. Lehet, hogy azért, mert ő maga is szomorúnak látszik. Szomorúnak és soványnak. Már nem az a nagydarab golfozó, akire húsz évvel ezelőttről emlékeztem – mikor utoljára láttam az Eglin Börtönben –, hanem csak árnyéka akkori önmagának: nádszálvékony, a haja már őszül, és serkenő szakálla és bajusza még sokkal fehérebb. De ez az arc teljesen átalakul, amikor errefelé fordítja a fejét, és végre megpillant az ajtóban. Nem mintha túláradna benne az öröm, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak mosolyt erőltet magára – olyan mosolyt, mely a legkevésbé sem tükröződik vissza szomorú, fáradt tekintetében, mely éppen olyan kék, mint az enyém. És éppen olyan óvatos és gyanakvó. Mit mond az ember az ezer éve nem látott apjának, akivel a kapcsolata mindig is... nos, inkább nem létező volt, még akkor is, amikor együtt éltek?

81


Én arra jutottam, hogy „Helló, apa,” és becsusszantam a vele szembe lévő helyre a boxba. Nem tudom, mi mást kellett volna mondanom. – Heather! – üdvözöl, és az asztal fölött megszorítja a kezem, miután levettem a kesztyűmet. A tenyere jóval melegebb, mint az enyém. Mosolyogva viszonzom a kézszorítást. – Hát, ez elég nagy meglepetés – vallom be. – Mikor engedtek ki? – A múlt héten – feleli. – Már akkor gondoltam, hogy felhívlak, de... szóval, nem voltam benne biztos, hogy szívesen találkoznál velem. – Persze hogy szívesen találkozom veled, apa. – Nekem nem vele van a problémám. Vagy legalábbis, nem a legnagyobb problémám. Úgy értem, az tényleg nem volt valami rendes dolog tőle, hogy annyi éven keresztül nem fizette rendesen az adókat. De legalább nem az ÉN pénzemmel lépett le, ahogyan anya tette. – Mikor érkeztél? Mármint ide, a városba? – Ma reggel. Busszal. Remekül lehet utazás közben a tájat bámulni. – Közben odalép hozzánk a pincér, apa pedig kérdőn néz rám. – Ebédeltél már? – Igen – felelem. – Teljesen tele vagyok. Egy forró csoki azért jólesne – fordulok ez utóbbi megjegyzéssel a pincér felé egy kis tejszínhabbal. Apa a kávéja mellé csirkehúslevest rendel tésztával. A pincér nyugtázza a kérést és távozik. Kissé zaklatottnak tűnik. Valószínűleg a küszöbön álló hóvihar miatt aggódik, mivel a pult felett függő tévén a New York One egyik meteorológusa éppen arra próbál figyelmeztetni, hogy most már bármelyik pillanatban ideérhet. – Szóval – ismétlem meg busszal jöttél. – Valami oknál fogva Morgan Freeman jut eszembe, ahogyan a szabadság felé robog azon a buszon A remény rabjaiban. Bár, azt hiszem, ez nem is olyan meglepő. Morgan Freeman is börtönből szabadult. Ez nem jelenti azt, hogy megszegted a feltételesen szabadlábra helyezés feltételeit? Mármint azzal, hogy átlépted Florida határát? – Ne aggódj miattam, kölyök – simogatja meg apa a kezemet. – Ura vagyok a helyzetnek. A változatosság kedvéért. – Nagyszerű – bólintok. – Ez igazán nagyszerű, apa. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

82

– Szóval, mit tudsz anyádról? – érdeklődik. Feltűnik, hogy kerüli a tekintetemet, amikor ezt kérdezi. Úgy tesz, mint aki azzal van elfoglalva, hogy tejszínt öntsön a kávéjába. – Úgy érted, azóta, hogy elhúzott Los Angelesbe a bankszámlám tartalmával együtt? Állati keveset. Apa összeszorítja a száját, és a fejét csóválja. Most már a szemembe is néz. – Nagyon sajnálom ezt a dolgot, Heather – mondja. – Nem is tudod, mennyire. Az anyád egyáltalán nem volt ilyen. Fogalmam sincs, mi üthetett belé. – Tényleg? Mert nekem nagyon is konkrét elképzelésem van róla. – vágom oda. Közben a pincér megérkezik a levessel és a tejszínhabos kakaóval. – Ó, igen? – Apa úgy vetődik rá a tányérjára, mintha ma még nem is evett volna. Ahhoz képest, milyen sovány, elég jó étvágya van. – És mi lenne az? – A pasija fontosabb volt neki, mint a lemezszerződésem. – Jaj, Heather! – néz fel apa a leveséből. – Ne mondj már ilyet! Az anyád nagyon szeret téged. Csak soha nem volt valami erős akarata. Biztosra veszem, hogy nem az ő ötlete volt... mármint, hogy ellopják a pénzedet. Fogadni mernék, hogy ebbe az egészbe az a pasas rángatta bele. Én pedig fogadni mernék, hogy ez pont ellenkezőleg történt, de ennek a véleményemnek nem adok hangot, mert nem szeretnék most ezen vitatkozni. – És te? – kérdezem inkább. – Te hallottál felőle? – Már elég régóta nem – feleli, és felnyitja az egyik csomag sós kekszet, amelyet a leves mellé kapott. – Persze, ha azt vesszük, én hogy bántam vele, azt hiszem, nem is érdemlem meg, hogy tartsa velem a kapcsolatot. – A helyedben ebből nem csinálnék túl nagy problémát, apa – nyugtatom meg, de közben érzem, hogy a gyomrom ismét görcsbe rándul. Illetve, egészen pontosan a gyomrom feletti rész. Inkább már a szívem környéke. És inkább a szánalomtól. – Ő sem viselhetné épp Az Év Anyukája címet. Apa a levese fölött a fejét csóvája. 83


– Szegény Heather! – sóhajt fel. – Amikor a szülőket osztogatták odafent, te szemmel láthatólag nem jó sorban álltál. – Hát, nem tudom – felelem, és közben valami furcsa, zsibbasztó érzés fut végig rajtam. – Azt hiszem, egész jól elboldogulok. Úgy értem, van jó munkám, kellemes helyen lakom, és... szóval, hamarosan diplomát is szerzek. Apa meglepettnek tűnik... de jó értelemben. – Az klassz – mondja. – A New York-i Főiskolán? Bólintok. – A munkám miatt jóval kevesebb tandíjat kell fizetnem – magyarázom. – Még le kell tennem a matek pótvizsgát, mielőtt elkezdhetem az igazi kurzusokat, de... – És mit fogsz tanulni? – érdeklődik apa. A lelkesedése e kérdésben egy kissé meghökkent. – Zenét? Remélem, azt. Mindig is nagyon tehetséges voltál. – Öhm... – vallom be zavartan –, én igazából inkább a bűnügyi igazságszolgáltatásban gondolkodom. Apa elképedve néz rám. – Te jóságos ég! – csodálkozik. – Miért? Tán rendőr akarsz lenni? – Nem tudom – felelem. Túlságosan zavarban vagyok, hogy bevalljam az igazat... miszerint abban reménykedem, hogy ha diplomát szerzek a bűnügyi igazságszolgáltatás területén, akkor Cooper tán partnerként kezelhet a munkájában, és mi ketten együtt deríthetünk fel majd mindenféle ügyeket. Mint a Remington Steelben vagy a Nyomoz a párosban. Bár az elég szomorú, hogy az összes fantáziaképem a nyolcvanas évek tévésorozataiból származik. – Neked zeneelméletet kellene tanulnod – jelenti ki apa határozottan. – Hogy a segítségedre legyen a dalok írásában. Elvörösödöm. Már rég kiment a fejemből, hogy egy pár éve küldtem neki karácsonyra egy kazettát, amelyen a saját dalaimból énekelek. Mi üthetett belém? – Túl öreg vagyok már egy énekes-dalszerző karrierhez – tiltakozom. – Úgy értem, láttad, milyen lányok szerepelnek az MTVn? Én már nem vehetek fel miniszoknyát. Túl feltűnő a narancsbőröm. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

84

– Ne butáskodj! – hárítja el apa az ellenvetést. – Teljesen jól nézel ki. De ha nagyon aggódsz emiatt, egyszerűen vegyél fel pantallót. Pantallót... Apa szövege néha nagyon kiakasztó tud lenni. De komolyan. – Szégyen lenne – folytatja apa –, sőt, nem is szégyen, egyenesen bűn, ha kihasználatlanul hagynád ezt az istenadta tehetséget. – Hát – felelem nem hiszem, hogy úgy hagytam volna. Már próbálkoztam ezzel az éneklés dologgal. És most, azt hiszem, ideje lenne kipróbálnom egy másfajta képességemet. – A bűnügyi igazságszolgáltatást? – néz rám értetlenül – Az is egy képesség? – Igen – bólogatok. – De legalábbis olyasvalami, ahol az embert nem fütyülik ki a színpadról. – Olyat senki sem merne! – kiált fel apa, és az asztalra csapja a kanalát. – Úgy énekelsz, mint egy angyal. És azok a nóták, amiket írtál... sokkal jobbak, mint némelyik szemét, amiket időnként a rádióban hallani. Ott van például az a lány, aki a cicikről meg a popsikról, meg mit tudom én, mikről énekel. És az a másik, az a Tracy Trace, akit a volt barátod akar feleségül venni a hétvégén. Ő meg már szinte meztelen abban a videó-klipben! Csendben elnyomok egy mosolyt. – Tania Trace – helyesbítek. – És az a videoklip jelenleg a listavezető a Total Request Live-ban az MTV-n. – Hát – von vállat apa –, akkor is. Az egy szemét. – És mi van veled, apa? – kérdem inkább, mert úgy érzem, jobb lesz témát váltani, mielőtt még túlságosan felizgatja magát a kérdésen. – Úgy értem, az Eglinben töltötted az elmúlt... istenem! Vagy húsz évet. Mihez kezdesz most, hogy szabadultál? – Tartok néhány vasat a tűzben – mosolyodik el. – És némelyik elég ígéretesnek tűnik. – Igen? – lelkesedem. – Ez jól hangzik. És itt, New York-ban? – Itt – feleli. De úgy látom, mintha mindig egy kicsit habozna, mielőtt felel. És újból kerüli a tekintetemet. Hm, hm... – Apa – szólalok meg, mert hirtelen újra ott az a fura érzés a gyomromban. És nem a félelemtől vagy a szánalomtól. Most az 85


aggodalom az oka. – Te tényleg azért hívtál, mert látni akartál, hogy visszaidézzük a régi időket? Vagy van valami más is emögött? – Hát persze hogy látni akartak – feleli kissé nyersen. – Te vagy az én kislányom, az ég szerelmére! – Ez rendben van – bólintok de... – Miért gondolod, hogy van de? – kérdi. – Azért – felelem –, mert már nem vagyok kilencéves. És tisztában vagyok vele, hogy mindig van egy de. A kanalat az asztalra teszi, aztán vesz egy mély levegőt. – Hát jól van – ismeri be. – Tényleg van egy de. Aztán elmondja, hogy mi is az.


86

8 Másnap tizenöt percet késem a munkából. Én személy szerint nem érzem úgy, hogy tizenöt perc annyira nagy idő. Tizenöt percet igazából még késésnek sem mondanék... különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, mi történt velem az előző este – tudják, a tékozló apa visszatérése, meg minden. De tizenöt perc elég hosszú idő egy diákotthon életében. Arra például bőven elegendő, hogy egy tanácsadó megtalálja az asztalomat, és elhelyezkedjen mögötte. És amikor lélekszakadva berontok az irodámba, észreveszem, és megkérdem, hogy „Segíthetek?”, ez a tizenöt perc úgy tűnik, éppen elegendő volt számára, hogy otthon érezze magát, és azt felelje: „Nem, köszönöm. Ha csak el nem megy kávéért, mert arra most nagy szükségem lenne, cukor nélkül, kérem.” Hitetlenkedve bámulok rá. ízléses, szürke kasmirfelsőt és kardigánt visel – gyöngyökkel, mi mással? amitől elég alulöltözöttnek érzem magam a munkahelyi farmeromban és a vastag pulcsimban. És még a haja sem tapad az arcába, miután levette a 87


sapkáját. Gesztenyebarna tincseit tökéletes kontyba fésülte. Hogy a csudába sikerült így átjutnia a parkon – vagy, ahogyan mostanában hívom: a fagyott tundrán – a tanácsadói irodából, anélkül, hogy lefagyott volna a feje? Aztán észreveszek valamit a fekete gyapjú télikabát alatt, amit az én fogasomra akasztott. Fülvédő. Naná. Ravasz divatmajom. – Ó, Heather, hát itt van! – lép elő Tom az irodájából. Ma már sokkal jobban néz ki, mint tegnap, most, hogy aludt egy kicsit, és megmosta és beszárította szőke haját. Még nyakkendőt is vett. Igaz, egy hosszú ujjú, legombolható nyakú élénk rózsaszín inghez és farmernadrághoz. De akkor is fejlődés. – Ő dr. Gillian Kilgore a tanácsadó szolgálattól – mutatja be a nőt. – Azért van itt, hogy segítsen azoknak, akik úgy érzik, hogy szükségük van rá a tegnapi események miatt. Egy kurta mosolyt küldök dr. Kilgore felé. Mi más tehetnék? Tán köpjem le? – Helló – üdvözlöm. – A székemen ül. – Ó! – Tom mintha most venné csak észre, hová telepedett le Gillian Kilgore. – Tényleg. Az Heather asztala, dr. Kilgore. Én arra gondoltam, hogy a diáksegítő asztalát foglalhatná el... – Ez nekem jobban tetszik – döbbent meg dr. Kilgore mindkettőnket (nyilvánvaló, hogy Tom is meghökkent, mert az arca olyan rikító rózsaszínné vált, mint a nyakkendője). – És, természetesen, ha a diákok megérkeznek a tanácsadásra, Mr. Snelling, akkor bemegyünk majd a maga irodájába. Ott kevésbé zavarhatnak mások. Ez nyilvánvalóan Tomnak is új. Csak áll ott, mint egy elveszett bárány, vagy inkább kecske, és csak mekegni tud: „D-d... d.d... de...”, ám Gillian Kilgore első áldozata, akarom mondani, diákja már be is csörtet az irodába. Mark Shepelsky, a Fiúkák kétméteres támadójátékosa, a 212-es szoba jelenlegi lakója, amely az egyik legkeresettebb kétágyas az egész épületben. Köszönhetően a remek kilátásnak a parkra, és annak, hogy az első emeleten található, így azok, akik ott laknak, használhatják a lépcsőt is, nem kell a liftekre EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

88

várniuk, melyek jó esetben tömve vannak, rosszabb esetben egyáltalán nem működnek. – Valaki keresett? – tudakolja Mark. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy morogja. Vékony, világos bőrű, tüskehajú fiú, amolyan sportoló módra jóképű. De ha engem kérdeznek, a pultosfiúval egy napon sem lehet említeni Nem mintha a pultosfiú annyira tetszene. Már nem. – Maga bizonyára... – dr. Kilgore belepillant az előjegyzési naplóba az asztalán. Bocsánat, úgy értem, az én asztalomon. – Mark. – Igen – csoszog közelebb Mark. – Miért hívtak? – Nos, Mark – tolja fel az orrán dr. Kilgore az olvasószemüveget, –, én dr. Kilgore vagyok. A tanácsadó szolgálattól jöttem. Úgy tudom, hogy maga igen közel állt Lindsayhez. Lindsay Combshoz. Mark nem tör ki azonnal könnyekben a szeretett lány nevének említésére. Sőt, inkább közönyösnek tűnik. – Ezt feltétlenül muszáj? – húzza el a száját. – Tegnap egész nap a rendőrök nyaggattak. És ma este meccsem van. Edzenem kellene. – Ezt megértem, Mark – próbálja megnyugtatni a tanácsadó. – De aggódunk maga miatt. Meg akarok róla győződni, hogy minden rendben van. Elvégre Lindsayvel igen közel álltak egymáshoz. – Hát, vonzó lány volt, meg minden – feleli Mark zavartan. – De még csak nem is randiztunk. Csak játszottunk egymással. Érti, mire gondolok? – Úgy érti, nem maga volt az egyetlen, akihez szoros szálak fűzték? – kérdem reflexből. Mire Tom és Gillian Kilgore is felém kapja a fejét, de míg dr. Kilgore látszólag bosszúsan, Tom olyan arckifejezéssel, mely azt sugározza: Bajba akar keveredni? Én azonban nem törődöm vele. – Egyetlen? – horkan fel Mark. – Dehogy. Úgy értem, csak bolondoztunk egy kicsit. Már annak a nyomozó fickónak is mondtam tegnap, hogy mostanában csak a meccseken találkoztunk, a szünetben pedig szinte egyáltalán nem láttam... – Akkor beszéljünk erről egy kicsit – ragadja meg dr. Kilgore Mark karját, és megpróbálja Tom irodája felé terelni (amelyet 89


szerencsére csak egy rács választ el az enyémtől), hogy bizalmasan beszélhessenek. – Lindsay akkor mással is randevúzott? – csapok le gyorsan, még mielőtt magával rángatná a fiút. Mark megvonja a vállát. – Ja, azt hiszem. Nem tudom. Úgy hallottam, hogy a diákszövetség egyik tagjával kavart – úgy értem, találkozgatott. – Nahát – huppanok le az asztalom szélére. – Miféle diákszövetség? Mark kifejezéstelen arccal néz rám. – Fogalmam sincs. – Hm... – Nagyon meleg van itt az irodában. Megpróbálom lehámozni magamról a kabátomat. – Ezt is elmondta Canavan nyomozónak? – Nem kérdezte. – Mark! – Gillian Kilgore hangja most már legalább olyan hideg, mint amilyen odakint van. – Miért nem jön be ide, hogy... – Canavan nyomozó nem kérdezett rá, hogy maga volt-e Lindsay egyetlen barátja? – hitetlenkedem. – Maga pedig meg sem említette, hogy mások is voltak a képben? – Nem – von vállat ismét Mark. Ennek nagy mestere, amint látom. – Nem gondoltam, hogy ez fontos. – Mark! – csattan fel dr. Kilgore most már élesen. – Jöjjön velem, kérem! Mark kissé meglepetten követi dr. Kilgore-t Tom irodájába. A nő szó szerint bevágja maguk után az ajtót – de előtte még egy megsemmisítő pillantást lövell felém. Aztán, a rácson keresztül halljuk, hogy megszólal: – Nos, Mark? Mondja el nekem! Hogy érez ezzel a dologgal kapcsolatban? Vajon nem vette észre a rácsot? És tényleg azt hiszi, hogy nem halljuk, amit beszélnek? Tom rám néz, az arckifejezésén látszik, hogy nagyon nyomorultul érzi magát.


90

– Heather – szólal meg. Nem kell aggódnunk amiatt, hogy dr. Kilgore meghall minket, olyan hangosan karattyol a rács mögött. – Mi a csodát művel? – Semmit – felelem. Felállók az asztalról, és felakasztom a kabátomat a fogasra, közvetlenül amellé, amelyikre dr. Kilgore a magáét tette. – Nincs itt nagyon meleg? Vagy csak én érzem úgy? – De, tényleg hőség van – erősít meg Tom. – Letekertem a radiátort, de még így is... árasztja magából a meleget. De most komolyan. Mi volt ez az egész? – Semmi – vonom meg a vállam. Azt hiszem, ez ragályos. – Csak kíváncsi voltam. Kinyitott már az ebédlő? – Igen. Már reggel. Heather, csak nem... – Remek. Kávézott már? Morcos pillantást vet az irodája felé. – Nem. Amikor bejöttem, ez már itt volt... – Hogy a csodába jutott be? – lepődöm meg. – Pete engedte be a főkulccsal – sóhajt Tom. – Tényleg hozna nekem egy kávét? Tejjel és cukorral? – Már meg is kapta – mosolyodom el. – Említettem ma már, hogy maga a kedvenc asszisztensem itt a kollégiumban? De komolyan. – Tom, Tom, Tom – figyelmeztetem. – Gondolom, azt akarta mondani, hogy én vagyok a kedvenc asszisztense a DIÁKOTTHONBAN. Nem lepődöm meg különösebben, hogy mikor belépek az ebédlőbe, szinte üresen találom. Azt hiszem, egy levágott fej a konyhában elég elrettentő lehet a válogatósabbak számára. Leszámítva néhány magányosan étkezőt, én vagyok az egyetlen vendég. Befelé menet megállok a pénztárnál, hogy köszönjek Magdának. Nem néz ki valami jól. A szemceruzája elmaszatolódott, a rúzsa lekopott. – Helló – szólítom meg olyan barátságosan, amennyire csak tudom. – Hogy vagy, Mags? Még csak el sem mosolyodik.

91


– Egyik kis filmcsillagom sem jön ide – sajnálkozik. – Mindenki a Wasser Hallban eszik. – Úgy köpi ki a szavakat a száján, mintha mérgezőek lennének. A Wasser Hall – a diákotthon a park túloldalán, melyet nemrégiben újítottak fel, s ahol az alagsorba még saját úszómedence is került – a legnagyobb riválisunk. Miután a sajtó és a diákok elkezdték a Fischer Hallt a halál szállásának hívni, számos szülő megkeresett telefonon, hogy tegyük át a gyereküket a Wasser Hallba. Mondanom sem kell, hogy emiatt az igazgató asszisztense odaát teljesen el van ájulva magától. Én azonban a szó szoros értelmében visszarántottam a földre a bizalmi gyakorlat alatt, amelyet mindannyiunknak el kellett végeznünk a csapatépítő tréningen a téli szünetben, mikor is hátra kellett dőlnünk a mögöttünk álló karjaiba, nekem pedig véletlenülszándékosan nem sikerült elkapnom. – Édesem – próbálom megnyugtatni –, ez igazából természetes. Mindenki fél. Visszaszoknak majd, mikor a rendőrség elkapja a gyilkost. – Ha a rendőrség elkapja a gyilkost – helyesbít Magda lehangoltan. – El fogják – biztosítom róla. Aztán, hogy egy kicsit felvidítsam, hozzáteszem: – Találd ki, kivel vacsoráztam tegnap! Magda arca felderül. – Cooperrel? Végre-valahára elhívott randira? Most rajtam a sor, hogy lehangolódjak. – Öhm, nem. Az apámmal. Most szabadult a börtönből. És itt van, a városban. – Az apját kiengedték? – halad el mellettünk Pete, kezében egy üres kávéscsészével. Éppen az utántöltő felé igyekszik. – Ez komoly? – Teljesen – felelem. – Nahát! – Pete teljesen elfeledkezik a kávéról. Majd szétveti a kíváncsiság. – És miről beszélgettek? Megrándítom a vállam. A fene vigye Markot és a ragályos vállrángatását. – Nem is tudom – gondolkodom el. – Róla. Rólam. Anyámról. Erről-arról. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

92

Magdát is feldobja a téma. Közelebb hajol, úgy meséli: – Egyszer olvastam egy könyvet, amiben a pasi börtönbe kerül, aztán, amikor kiengedik, akkor olyan lesz... tudod. Mint a főnököd, Tom. Mert annyi ideig nem volt nővel. A szemöldököm a magasba szökik. – Egészen biztos vagyok benne, hogy az apám nem lett meleg, Magda – jelentem ki. – Ha esetleg erre gondolsz. Magda csalódottnak tűnik, és visszadől a székén. – Ó! – És mit akar? – tudakolja Pete. – Hogy mit akar? – nézek rá csodálkozva. – Nem akar semmit. – Ez az ember kijön a börtönből, és egyenesen magához szalad – folytatja Pete hitetlenkedve. – Azt mondja, nem akar semmit magától... és maga hisz neki? Mi a csoda ütött magába? – Hát – felelem némi habozás után. – Azt valóban mondta, hogy szüksége lenne egy helyre, ahol meghúzhatja magát néhány napig, amíg a saját lábára nem tud majd állni. Pete felnevet, amolyan én megmondtam hangsúllyal. – Most mi van? – csattanok fel. – Hiszen ő az apám! Ő nevelt nagyjából tíz éves koromig. – Na igen – ismeri el Pete cinikusan. – Most pedig a maga hírnevéből és vagyonából akar hasznot húzni. – Miféle vagyonomból? – kérdem. – Nagyon jól tudja, hogy a volt felesége az összes pénzemet lenyúlta. Pete nevetve indul a kávégép felé. – Miért olyan hihetetlen, hogy csak a régi kapcsolatot szeretné újból felépíteni a lányával, akit alig ismer? – kiáltok utána. De ettől csak még jobban rázza a nevetés. – Semmi baj, szívem – simogatja meg Magda a kezemet. – Ne is törődj vele! Szerintem jó dolog, hogy az apád hazajött. – Köszönöm – felelem bosszúsan. – Mert ez így is van. – Hát persze hogy így van. És mit mondott Cooper, amikor megkérdezted, hogy odaköltözhet-e az apád? – Hát – hirtelen nem tudok Magda szemébe nézni. – Egyelőre nem mondott semmit. Mert még nem kérdeztem meg tőle. – Ó – nyugtázza Magda. 93


– De nem azért – teszem hozzá sietve mert nem hiszek benne, hogy az apám összeszedi magát. Hanem, mert ma még nem találkoztam vele. Valami üggyel van elfoglalva. De ha találkozunk, megkérdem. És biztos vagyok benne, hogy igent mond. Mert az apám tényleg új irányt akar adni az életének. – Hát persze – bólint Magda. – Nem, Magda. Komolyan mondom! – Tudom, szívem – de a szeme nem mosolyog. Ugyanúgy, ahogyan apáé sem. De ennek, győzködöm magam, semmi köze nincs ahhoz, amit az imént mondtam neki. Ahhoz lehet köze, ami tegnap Lindsay-vel történt. És ami Pete-et illeti... hát csak nevetgéljen nyugodtan. Mit tudhat ő erről az egészről? Bár, ha számításba vesszük, hogy özvegyember, aki egymaga kell hogy ellásson öt gyereket, lehet, hogy nagyon is sokat. A fenébe! Komor arccal indulok a bageles pult felé, és beleteszek egyet a pirítóba. Aztán a kávégéphez fordulok. Csinálok egyet Tomnak – tejszínnel és cukorral –, egyet pedig magamnak, félig kávét, félig kakaót, rengeteg tejszínhabbal, aztán visszalépek a bagelekhez, mert a pirító már kidobta, amit beletettem, megkenem mindkét oldalát krémsajttal, ráfektetek egy kis baconszalonnát, és összesütöm. Voilá, a tökéletes reggeli lakoma. Ráteszem egy tányérra, a tányért pedig a kávékkal együtt egy tálcára, és éppen elindulok kifelé az ebédlőből, mikor a szemem sarkából észreveszek valami arany-fehér villanást. Hátranézek, és Kimberly Watkinst, a Fiúkák csapatának egyik pomponlányát pillantom meg, aki egyedül ücsörög egy asztalnál – egyenruhában, mert ma meccs van –, előtte egy nagyalakú könyv kinyitva egy tojásfehérjés omlettel teli tányér és egy fél grapefruit társaságában. És mielőtt végiggondolnám, hogy mit csinálok, azon kapom magam, hogy leteszem a tálcámat az asztalára, és odavetem: – Üdv, Kimberly!


94

9 – Öh – Kimberly gyanakodva pillant fel rám, nyilvánvalóan fogalma sincs, hogy ki lehetek, és miért vágódtam le hirtelen az asztalához. – Üdv. – Heather vagyok – emlékeztetem. – Tudja, az igazgató asszisztense. – Ó! – a lány gyanakvó arckifejezése megváltozik, úgy tűnik, felismer, és már nem bánja, hogy ott vagyok. Most, hogy tudja, nem azért ültem oda, hogy – nos, bármit is gondolt, hogy mit fogok csinálni... esetleg lecsapok rá, és elkezdek hittéríteni? – láthatólag megnyugszik. – Üdv. – Nézze – fogok bele. – Csak azt szerettem volna tudni, hogy érzi magát, úgy értem, e miatt a dolog miatt Lindsayvel. Tudom, hogy maguk ketten barátok voltak... Az igazat megvallva, ezt nem tudhatom. De feltételezhetőleg két lány, akik ugyanabban a szurkolócsapatban tevékenykednek, valószínűleg barátok is. Nem? 95


– Ó! – változik meg Kimberly hanghordozása, és a fogpasztareklámba illő mosoly is eltűnik az ajkáról, amelyet az imént rám villantott. – Igen. Ez rettenetes. Szegény Lindsay! Én még... én még gondolni sem szívesen gondolok rá. Tegnap éjjel is úgy sírtam magam álomba. Ahhoz képest, hogy úgy sírta magát álomba, egészen jól néz ki. Látszik rajta, hogy valami meleg helyen töltötte a szünetet, mert annak ellenére, hogy tél van, Kimberly csupasz lába teljesen barna. Láthatólag nem nagyon aggódik a kinti hideg miatt, sem pedig a hóvihar miatt, amelyről a New York One továbbra is azt állítja, hogy bármely pillanatban lecsaphat ránk, bár egyelőre, úgy tűnik, megtorpant Washington felett. És az sem okoz számára különösebb problémát, hogy olyan helyen kell reggeliznie, ahol huszonnégy órával ezelőtt az egyik barátnője levágott fejére bukkantak. – Hűha – mondom. – Nagyon el lehet keseredve. Keresztbe teszi hosszú, csinos lábát az asztal alatt, és az egyik ujjával tekergetni kezd egy tincset hosszú, fekete, természetesen sima hajában. – Abszolút – jelenti ki tágra nyílt őzike szemekkel. – Lindsay tán a legjobb barátnőm volt. Jó, mondjuk, Cheryl Haebig után. De Cheryllel mostanában nem nagyon lehet együtt lógni, mert minden szabadidejét Jefffel tölti. Jeff Turnerrel – sandít rám. – Ismeri Jeffet, ugye? Mark egyik szobatársa a 212-esben. – Persze hogy ismerem Jeffet – bólintok. Az összes kosaras srácot ismerem, annyiszor jártak már az irodámban fegyelmi ügyekben. Leginkább zugivászat és hasonló dolgok miatt. A Fischer Hallban ugyanis tilos az alkohol. – Na, hát ők ketten szinte össze vannak nőve, mintha házasok lennének. És szinte soha nem jönnek már bulizni. És most, hogy Cheryl beköltözött Lindsay szobájába, és bizonyára egy ideig nem kap új lakótársat, ő és Jeff zavartalanul turbékolhatnak. .. Na várjunk azért! Ez még nem ok a gyilkosságra... – Szóval, Cheryl után Lindsay volt a legjobb barátnője – ismétlem meg. – Istenem, rettenetes lehet elveszíteni valakit, aki ilyen közel EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

96

állt hozzánk. Meg vagyok lepve – már meg ne haragudjon –, hogy egyáltalán képes itt enni. Most, hogy emlékeztettem a reggelijére, Kimberly bekap egy hatalmas falatot az omlettből. Ezen felbuzdulva én is beleharapok a baconszalonnás-krémsajtos szendvicsembe. Mmm... Mennyei. – Hát, az a helyzet – magyarázza a lány –, hogy én nem hiszek a szellemekben, meg ilyesmikben. Ha az ember meghalt, akkor meghalt. – Ez nagyon gyakorlatias szemléletre vall – állapítom meg, miután belekortyolok a kakaós kávémba. – Hát... – von vállat Kimberly. – Én divatáru-kereskedelmet tanulok – bök az előtte heverő félelmetes kinézetű tankönyvre. Bevezetés a számviteli ismeretekbe. – Aha – nyugtázom. – Szóval, ha ilyen jól ismerte Lindsayt, akkor tán tud valakit, aki a haragosa lehetett? Adott esetben akár meg is akart szabadulni tőle? Mármint annyira, hogy esetleg meg is ölje? Kimberly most egy másik ujjával tekergeti a már említett hajtincset. – Hát... – fog bele lassan. – Egy csomóan ki nem állhatták Lindsayt. Úgy értem, féltékenyek voltak rá, meg minden. De ezt elmondtam annak a rendőrnek is, aki tegnap este faggatott a szobatársáról, Annről. – Ann is utálta? – Hát, azt talán nem mondanám, hogy utálta. De nem jöttek ki túl jól. Ezért volt Lindsay annyira feldobva, mikor Ann végre beleegyezett, hogy szobát cserél Cheryllel. Annak ellenére, hogy Cheryl már nem lóg annyit velünk, Lindsaynek legalább nem kellett tovább elviselnie mindazt, amit Ann művelt, hogy bosszantsa. – Miért, mit művelt? – harapok még egyet a szendvicsembe. – Hát, csak mindenféle hülyeséget. Például rendszeresen letörölte az üzeneteket, amiket Lindsaynek hagytak az ajtóra szerelt üzenőtáblán. Vagy ördögszarvakat rajzolt Lindsay minden fényképére az iskolai újságban, mielőtt odaadta volna neki. Vagy elhasználta Lindsay összes tamponját, és nem tett helyette másikat a tartóba. Meg ilyesmik. 97


– Hát, Kimberly – állapítom meg –, tényleg úgy tűnik, hogy ez a két lány nem nagyon jött ki egymással. De azt azért te sem hiszed, hogy Ann ezért megölte volna, ugye? Úgy értem, miért tette volna? Hisz tudta, hogy hamarosan másik szobába költözik, nem? Kimberly elgondolkodik. – Hát, igen, azt hiszem. De akárhogy is, mondtam tegnap annak a nyomozó fickónak, hogy nézzen utána, van-e olyan hogyishívjákja. Alibije, na. Mert az ember sosem tudhatja. Az is lehet, hogy ez amolyan Egyedülálló nő megosztaná típusú dolog. Biztosra veszem, hogy Canavan nyomozó azonnal lecsapott erre az „Egyedülálló nő megosztaná” szálra. Na persze. – És mi volt a helyzet a fiúkkal? – kérdem. Ez a logikai ugrás láthatólag túl nagy Kimberly gyermeki agyának. Zavartan húzza össze vékony szemöldökét. – Hogy mi? – Járt Lindsay valakivel? Úgy értem, tudom, hogy találkozgatott Mark Shepelskyvel... – Ja – forgatja Kimberly a szemét. – Mark. De Lindsay és Mark... úgy értem, ők már régi történet, tudja. Mark olyan... éretlen. Ő és Jeff – tudja, Cheryl barátja – semmi mást nem tudnak, csak meccset nézni és sört vedelni. Soha nem vitték a barátnőiket bulizni, vagy ilyesmi. Ami, azt hiszem, Cherylt nem igazán zavarta, de Lindsay... ő egy kicsit több izgalomra vágyott. Több kulturális programra, hogy úgy fogalmazzak. – Szóval, ezért kezdett el valaki mással randizni? – tudakolom. Mikor Kimberly szeme elkerekedik, gyorsan hozzáteszem: – Mark beugrott hozzám az irodába ma reggel, és valami diákszövetséges fickót emlegetett. – Mark annak nevezte? – horkan fel Kimberly megvetően. – Valami diákszövetséges fickónak? Nem említette, hogy az a srác egy Winer? – Hogy micsoda? – Fogalmam sem volt, miről beszél. – Egy Winer. W-I-N-E-R. Tudja. – Mikor továbbra is értetlenül nézek rá, hitetlenkedve megrázza a fejét. – Jézusom, hát nem hallott róluk? Doug Winer? A Winer családból? Winer Építőipari Vállalat? A Winer Sportcentrum itt, a New York-i Főiskolán? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

98

Aha! Most már tudom. Ebben a városban nem mehetünk el egyetlen építkezés mellett sem – és annak ellenére, hogy Manhattan egy sziget, és az ember azt gondolná, hogy már minden hasznosítható földterületet kihasználtak, jó néhány helyen folyik építkezés – anélkül, hogy a WINER feliratot ne látnánk minden munkagépen, kábeltekercsen és állványzaton a munkaterületen. Egyetlen épület sem emelkedhet New Yorkban anélkül, hogy a Winer Építőipari Vállalatnak köze ne lenne hozzá. És a Winer család nyilvánvalóan elég sok pénz köszönhet ennek. Lehet, hogy nem Kennedyk vagy Rockefellerek, de a New York-i Főiskola egyik pomponlánya szemében láthatólag közel annyit érnek. Miért is ne, végül is egy csomó pénzt adományoztak az iskolának. Annyit, hogy felépítették belőle a sportcentrumot, meg minden. – Doug Winer – ismétlem meg. – Szóval, ez a srác... Doug, elég jómódú? – Hát, ha a piszkosul gazdagot elég jómódúnak vesszük... – mordul fel Kimberly. – Értem. És Lindsay meg ez a Doug... közel álltak egymáshoz? – Nem voltak jegyesek, vagy ilyesmi – feleli Kimberly. – Egyelőre. De Lindsay arra számított, hogy kap tőle egy drágaköves karkötőt a születésnapjára. Gyémántokkal kirakottat. Látta az öltözőszekrényében. – Ebben a pillanatban beléhasít a felismerés, hogy Lindsay már halott, és Kimberly lelkesedése kissé alábbhagy. – Most majd viheti vissza – teszi hozzá sajnálkozva. – A jövő héten lett volna a születésnapja. Istenem, ez annyira szomorú! Hangot adok egyetértésemnek, hogy bizony nagy kár, hogy Lindsay nem érhette meg, hogy megkapja azt a gyémánt karkötőt a születésnapjára, aztán rákérdezek, hogy tudomása szerint volt-e valamiféle konfliktus Lindsay és Doug közt (nem), hogy hol lakik a fiú (a Tau Fi Epszilon Házban), és hogy mikor találkozott Lindsayvel utoljára (valamikor a hétvégén). Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy bár Kimberly azt állítja, hogy ő volt Lindsay legjobb barátnője, vagy egyáltalán nem is álltak olyan közel egymáshoz, vagy Lindsaynek elég unalmas élete volt, mert Kimberly, akárhogy is igyekezett, semmi másra nem tudott 99


visszaemlékezni a lány elmúlt hetével kapcsolatban. Legalábbis semmi olyasmire, ami segítségemre lehetett volna abban, hogy rájöjjek, ki ölhette meg. Azt leszámítva, persze, hogy ilyesmi nem is áll szándékomban. Nem ártom bele magam a Lindsay halálával kapcsolatos nyomozásba. Távol álljon tőlem. Csak felteszek néhány kérdést, és ennyi. Úgy értem, az ember nyugodtan kérdezgethet egy bűnesetről anélkül, hogy magánnyomozásba kezdene a szóban forgó ügyben. Nem? Ezen már akkor morfondírozom, mikor visszafelé igyekszem az igazgatói irodába, egyik kezemben Tom kávéjával (vettem neki egy másikat, mivel az első teljesen kihűlt, mialatt Kimberlyvel beszélgettem), a másikban pedig egy újabb csésze tejszínhabos kakaó-kávé keverékkel, amelyet magamnak szántam. Egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy Sarah, a végzős segítőnk, szomorú arcot vág, mikor belépek. Legtöbbször ilyen. De ma a rossz hangulata, úgy veszem észre, ragályos. Ő is, és Tom is az asztalukra dőlnek. Illetve, Tom tulajdonképpen az én asztalomra dől. De elég lehangoltnak tűnik, egészen addig, amíg észre nem vesz. – Maga – áradozik Tom, mikor elé tolom a kávét – most megmentette az életemet! Mi tartott ilyen sokáig? – Hát, tudja – huppanok le az asztalom mellett álló kanapéra –, vigasztalnom kellett Magdát egy kicsit. – Aztán Tom szobája felé biccentek, amelynek az ajtaja még mindig zárva van. Odabentről – a rácson keresztül – halkan mormoló hangokat hallok. – Még mindig Markkal beszél? – Nem – húzza el a száját feltűnően Sarah. – Most már Cheryl Haebig van nála. – És mi a baj ezzel? – kérdem a nemtetszés ily szemmel látható kifejeződése miatt. – Úgy látom – magyarázza türelmesen Tom –, hogy dr. Kilgore Sarah egyik tanára. És nem a kedvencei közül való. – Mert egy freudista! – csattan fel a lány. A legkevésbé sem próbálja visszafogni a hangját. – Azokban a szexista elméletekben EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

100

hisz, melyek szerint a nők szerelmesek az apjukba, és titokban csak egy péniszre vágynak. – Dr. Kilgore az előző félévben elégtelent adott Sarah egyik dolgozatára – tájékoztat Tom, s csak egy icipicit vigyorodik el. – Egyszerűen nőgyűlölő! – jelenti ki Sarah. – Elmentem a dékánhoz panaszra. De nem értem vele semmit, mert ő is közülük való. – A közülük alatt nyilván a freudistákat érti. – Ez egy összeesküvés. Komolyan fontolgatom, hogy megírom a dolgot a Felsőoktatási Krónikának. – Én már javasoltam – jegyzi meg Tom, miközben továbbra is halvány mosoly játszik az ajkán –, hogy ha Sarah-t ennyire bosszantja dr. Kilgore jelenléte, akkor vigye el a házipénztári kiadások elszámolását a pénzügyre, hogy fizessék ki... – Mínusz tizenöt fok van odakint! – tiltakozik a lány. – Majd én megyek – ajánlkozom mézesmázosan. Mindketten hitetlenkedve néznek rám. – Komolyan – erősködöm. Leteszem a kávémat, és a kabátomért nyúlok. – Úgysem tudnék dolgozni, ha maga ott ül az asztalomnál, Tom. És amúgy is jól jönne egy kis friss levegő. – Mínusz tizenöt fok van odakint! – figyelmeztet újra Sarah. – Nem nagy dolog – vonok vállat. A nyakam köré tekerem a sálam. – Egy szemvillanás múlva itt vagyok. Felkapom a házipénztári kiadások papírjait Sarah asztaláról, és kiviharzom az irodából. Odakint a folyosón Pete nevetésben tör ki, amikor meglát. De nem azért, mert olyan viccesen nézek ki a szerelésemben, hanem amiatt, amit még az apámról mondtam. De most miért? Miért nem lehetséges, hogy nem akar mást, csak a kapcsolatát rendbe hozni a lányával, akit alig ismer? De most komolyan, ha az embernek ilyen barátai vannak, mint Pete, nincs is szüksége ellenségekre. Nem is törődöm vele, egyenesen kisétálok az épületből – és azon nyomban majdnem sarkon is fordulok, olyan hideg van. A hőmérséklet nagyot zuhant, mióta úgy egy órája munkába jöttem. A hidegtől még a lélegzetem is elakad. De most már elhatároztam magam, innen nincs visszaút. 101 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Lehajtom a fejem, hogy ne vágjon az arcomba a szél, és nekivágok a parknak. Ügyet sem vetek a „spanglit, spanglit” ajánlatokra Reggie társaitól, rendületlenül haladok tovább az egyetemi terület túloldali része felé – éppen ellenkező irányba, mint ahol a pénzügyi részleg található. És ahonnan történetesen a jeges sarki szél is fúj. Ezért van az, hogy amikor valaki a nevemet kiáltja mögöttem, nem fordulok hátra azonnal. A fülem annyira lefagyott a kötött sapkám alatt, hogy azt gondolom, csak hallucinálok. Aztán érzem, hogy valaki megragadja a karomat, és megpördülök. Arra számítok, hogy Reggie-vel találom szembe magam, és az aranyfogú vigyorával. Ez alkalommal nem feltétlenül a szél az, ami miatt elakad a lélegzetem, mikor Reggie helyett Cooper Cartwrightot pillantom meg. – Ó – mereszteni rá a szemem. Rajta is száz réteg ruha van, mint rajtam. A mókusokat (és a drogárusokat) leszámítva, mi vagyunk az egyedüli élőlények, akik annyira ostobák – vagy elszántak –, hogy ilyen fagyos reggelen kimerészkednek a parkba. – Co... oper – dadogom a széltől kicserepesedett ajkakkal. – Mit keresel te itt? – Beugrottam a főiskolára, hogy beszéljek veled – feleli. Kissé nehezen kap levegőt. Szemmel láthatólag futnia kellett, hogy utolérjen. Futni. Ebben az időben. És ezekben a hacukákban. Ami engem illet, én már rég kocsonyás masszává rogytam volna össze. De Cooper? Ő csak kicsit gyorsabban veszi a levegőt, mint egyébként szokta. – Sarah és Tom azt mondták, hogy épp a pénzügyre igyekszel. Kesztyűs mutatóujjával hátrabök a válla fölött. – De az nem arrafelé van? – Ja – kapcsolok gyorsan. – De. Igen. De arra gondoltam, két legyet ütök egy csapásra, és beugrom, hogy megkérdezzem azt a fickót erről a dologról. Van valami fontos, ami miatt kerestél? Istenem – imádkozom magamban –, add, hogy nem beszélt az apámmal, mielőtt én szólhattam volna neki... – Igen – bólint Cooper. Ma reggel sem borotválkozott. Sötét borostája kellemesen szúrósnak tűnik. – Az öcsém. És hogy vajon EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

102

miért hagyott egy olyan üzenetet, hogy beszélni akar velem rólad. Van valami ötleted, hogy miről lehet szó? – Ó – a gyomrom kissé kavarogni kezd a megkönnyebbüléstől. Bár meglehet, hogy inkább a tejszínhabtól. – Igen. Azt akarja, hogy menjek el az esküvőjére. Tudod, hogy mindenki lássa, nincs köztünk harag... – Mindenki, de legfőképpen a People magazin fotósai – fejezi be a gondolatot helyettem Cooper. – Értem. Tudhattam volna, hogy semmi fontos. Szóval... – Jégkék tekintete lézerként fúródik az enyémbe. – Azért ugrassz be oda, hogy megkérdezd azt a fickót a miről is? A fenébe is! Hogy csinálja, hogy mindig rájön? Mindig!? – Hát... – kezdek bele óvatosan. – Tudod, kiderült, hogy Lindsay egy másik sráccal is randizott, mielőtt meghalt. Egy Winerrel. – Hogy kivel? – Tudod – betűzöm le a nevet. – Mint a Winer Építőipari Vállalat. Tekintete elkeskenyedik sötét szempillája alatt. – Heather! Vajon miért hangzik ez úgy a számomra, mintha nyomozásba fogtál volna annak a halott lánynak az ügyében? – Mert pontosan azt tettem – felelem, majd tiltakozón felemelem mindkét kesztyűbe bújtatott kezem, mikor levegőt vesz, hogy belefogjon egy szónoklatba. – Cooper, gondolj bele! Winer Építőipari Vállalat? Winer Sportcentrum? Tuti, hogy minden zárhoz van kulcsuk ebben a városban! Dougnak minden lehetősége megvolt, hogy bejusson az ebédlőbe... – Bejelentkezett látogatásra aznap este valakihez? – teszi fel a kérdést Cooper. A fenébe! Majdnem olyan jól tudja, hogyan mennek a dolgok a Fischer Hallban, mint én. – Hát, nem – ismerem el. – De ezerféle más módon is bejuthatott. A kínai kajások például állandóan étlapokat csúsztatnak be a kölykök ajtaja alatt... – Elég – csak ennyi rá a megjegyzése. És közben megrázza a fejét. – Cooper, figyelj ide! – próbálkozom tovább, bár jól tudom, hogy reménytelen az ügy. – Canavan nyomozó nem jó kérdéseket tesz fel. Fogalma sincs, hogyan kell szóra bírni ezeket a gyerekeket. Velem 103 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

ellentétben. Esküszöm, ez minden, amit teszek. Hogy információkat gyűjtök. Amiket aztán szépen továbbadok neki. – Te tényleg azt hiszed, hogy ennyire naiv vagyok, Heather? – csattan fel. Szúrós tekintettel néz rám. A szél az arcomba vág, a szemem már ég, de nyilvánvalóan őt ezek a dolgok a legkevésbé sem izgatják. Valószínűleg azért, mert a borostája megvédi. – Tudod, elég frusztráló olyan helyen dolgozni, amelyet az emberek a halál szállásaként emlegetnek – mondom. – Tom még alig állt munkába nálunk, és már most azt fontolgatja, hogy kilép. Sarah lehetetlenül viselkedik. Én csak szeretném, ha a Fischer Hall újra kellemes munkahely lenne. Csak a munkámat próbálom végezni. – Az, hogy felelőségre vonsz egy diákot, aki szőrtelenítő krémet tett a szobatársa samponos flakonjába – hozza példának Cooper az egyik legelterjedtebb disznóságot a lakótársak bosszantására a New York-i Főiskolán –, és hogy megpróbálod kideríteni, ki a felelős azért, hogy egy pomponlány feje egy forró vizes fazékba került a menzai tűzhelyen, az két különböző dolog. Az egyik a munkád része. A másik nem. – Én csak beszélni akarok ezzel a Winer gyerekkel – mondom. – Mi baj lehet egy BESZÉLGETÉSBŐL? Cooper továbbra is átható tekintettel méreget, miközben a szél tovább fütyül. – Ne csináld ezt, kérlek! – szólal meg olyan halkan, hogy abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mondta. Leszámítva, hogy láttam, hogy mozog a szája. Azok a furcsán puha ajkak (legalábbis egy férfinál), melyek néha egy párnát juttatnak az eszembe, amelybe olyan szívesen belefúrnám a... – Elkísérhetsz, ha akarsz – jut eszembe az okos ötlet. – Gyere velem, és meglátod! Nem teszek mást, csak beszélek vele. Semmi nyomozás. A legkevesebb sem. – Neked elment az eszed – jelenti ki. Némi bosszúságot vélek kiérezni a hangjából. – Komolyan beszélek, Heather! Sarah jól látja a dolgot. Neked tényleg valamiféle Supermankomplexusod van. – Fel, fel a magasba – mosolyodom el, és megragadom a karját. – Szóval, jössz? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

104

– Van más választásom? – teszi fel a kérdést. Egy pillanatra elgondolkodom. – Nincs.

105 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

10 A diákszövetségek háza, vagy más néven Waverly Hall, egy hatalmas épület a Washington Square Park túloldalán. Az úttól a kertet körülvevő kőfal választja el, a bejárat pedig egy boltíves kapu, így sokkal inkább a párizsi stílusra emlékeztet, mint bármely másik épület errefelé, ebből következőleg elég különleges. Talán ezért döntött úgy az igazgatóság annak idején, hogy ez a ház fog otthont adni a fiú diákok görög betűkkel fémjelzett szövetségeinek (a lányszövetségek, amelyekből jóval kevesebb van, a Harmadik sugárúton kaptak helyet egy sokkal modernebb épületben), mégpedig úgy, hogy minden emelet másik társaságé. Természetesen én sosem tanultam görögül, így fogalmam sincs mit jelentenek a jelek a bejárati ajtón lévő jelzőcsengőn. Szerencsére a Tau fi epszilon-t azonnal felismerem, mert ez a név nem görög jelekkel, hanem egyszerű fekete latin betűkkel szerepel a táblán. A Fischer Hall előtti tisztára söpört járdával ellentétben a Waverly Hall bejárata csupa szemét, mindenütt elhajigált sörösdobozok hevernek. Az ajtó mellé állított díszbokrokon villogó karácsonyi EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

106

fények helyett szétdobált női fehérneműk díszelegnek – mindenféle színben, méretben és fazonban, a fekete csipketangától a fehér Calvin Klein franciabugyin keresztül a pöttyös bikinialsóig. – Hát – állapítom meg az alsóneműkre pillantva –, ez már tényleg pazarlás! Cooper azonban továbbra is gyilkos pillantásokat vet felém, és még csak el sem mosolyodik. Belöki az ajtót, megvárja, míg belépek, aztán jön ő is. Odabent olyan meleg van, hogy érzem, az orrom azonnal kezd felengedni. A folyosó viszonylag tiszta, s a New York-i Főiskola egy őszülő hajú biztonsági őre fogad minket, akinek az arcán a töménytelen megpattant hajszálér arról tanúskodik, hogy munkaidő után (legalábbis remélhetőleg csak akkor) nem veti meg a jó whiskyt. Mikor bemutatom neki a kártyámat, mely igazolja, hogy itt dolgozom, s elmondom, hogy Doug Winert keressük a Tau Fi Epszilonból, még arra sem veszi a fáradságot, hogy felszóljon, vajon Doug itthon van-e. Csak a lift felé int. Mikor elmegyünk mellette, azt is meglátom, miért: az asztalon álló monitorok egyikén éppen valami szappanopera megy. Beszállok Cooper mellé az aprócska, háromszemélyes liftbe, és mialatt rázkódva emelkedünk, egyetlen szót sem szólok... egészen addig, míg a fülke meg nem áll az ötödiken, s az ajtó ki nem nyílik, egyenesen egy kétes tisztaságú folyosóra, melynek falára valaki méteres nagyságú, világító rózsaszín betűkkel felfestette, hogy DAGADT TYÚKOK, HÚZÁS HÁZA! Némán meredek a nagyjából a csípőmig érő feliratra, mely ott virít a falon és az ajtókon keresztben. A Tau Fi Epszilon tagjai meglehetősen súlyos rongálási bírságra számíthatnak év végén. – Szép – állapítom meg, miközben a falat bámulom. – Nos – csattan fel Cooper –, pontosan ezért nem hinném, hogy bele kellene ártanod magad ebbe a nyomozásba. – Mert én is egy dagadt tyúk vagyok, és haza kellene húznom? – kérdem, mint a kérdésben érzékenyen érintett. Cooper arckifejezése még sokkal sötétebbé válik... amiről már nem is hittem volna, hogy lehetséges. 107 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nem – tiltakozik. – Hanem... hanem, mert... az ilyen fickók... olyanok, mint az állatok. – Olyan állatok, akik pomponlányok fejét vágják le, és felteszik főni egy fazékba a kollégium menzájának konyháján? – kérdezek vissza élesen. Coopernek azonban láthatólag egy hang sem jön ki a torkán a felháborodástól. Így hát bekopogok a legközelebbi ajtón a felvonó mellett, azon, amely fölött a Tau Fi Epszilon felirat díszeleg. Az ajtó kinyílik, és egy hamisítatlan szobalány-uniformist – nem amolyan szexis fajtát, amilyet a Bleecker Streeten árulnak, hanem valódit, hosszú ujjú felsőrésszel és térd alá érő szoknyával – viselő sötét hajú nő néz velünk szembe. Viszonylag fiatal, valószínűleg a negyvenes évei elején jár, s az egyik kezében porrongyot szorongat. De csipkés fejfedő nincs a fején. Hála istennek. – Igen? – szólal meg erős spanyol akcentussal. Még Salma Hayekénál is erősebbel. – Üdvözlöm! – mutatom meg a munkahelyi kártyámat. – Heather Wells vagyok, ő pedig a barátom, Cooper Cartwright. A kollégiumi ügyekkel foglalkozó részlegen dolgozom. Csak azt szeretném... – Jöjjön be! – lép el az útból a nő közönyösen, hogy be tudjunk menni, aztán becsukja mögöttünk az ajtót. Egy tágas, jól megvilágított helyiségben találjuk magunkat – amolyan régimódi fajtában, magas mennyezettel, díszlécekkel és parkettás padlóval –, melyből mind a négy irányba ajtók nyílnak. – Odabent vannak – biccent a fejével az egyik zárt dupla ajtó felé a jobb oldalon. – Öhm – krákogok. – Igazából mi egy konkrét személyt keresünk. Doug Winert. Tudja, hogy melyik szobában... – Nézze – szól közbe a nő anélkül, hogy bántó lenne én csak takarítok itt. Senkit sem ismerek név szerint. – Köszönjük a segítséget – hálálkodik Cooper udvariasan, majd megfogja a karomat, és a csukott, kétszárnyú ajtó felé húz. Valamit motyog is a bajusza alatt, amit nem értek tisztán... valószínűleg azért, mert amint a keze a karomra kulcsolódik, a szívem olyan erővel kezd kalapálni a fülemben, hogy minden más hangot elnyom. Cooper EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

108

érintése még hét réteg anyagon keresztül is hihetetlen hatással van rám. Tudom... Tényleg szánalmas vagyok. Cooper hangosan kopogni kezd az ajtó üvegén, s közben kiabál: – Hahó, valaki! Odabentről egy hang visszakiált, de nem értjük, hogy mit. Cooper rám néz, én pedig vállat vonok. Erre benyit. A vastag szürke marihuánafelhőn keresztül megpillantom egy biliárdasztal zöld posztóját, és látom, hogy a háttérben egy nagyképernyős televízión éppen valami focimeccset közvetítenek. A világításról egy sor ablak gondoskodik, melyeken keresztül azonban csak a folyosó kellemetlen homálya szűrődik be, valamint a biliárdasztal fölött lógó festett üvegű, melegen ragyogó vörösréz lámpa. Az egyik távoli sarokban lelkesen léghokiznak, közvetlenül balra tőlem pedig valaki kinyit egy mini hűtőt, és előkap egy sört. Az az érzésem támad, mintha Cooperrel együtt meghaltunk volna abban a rozzant felvonóban – és én valami hiba folytán a pasik mennyországába kerültem volna. – Helló – üdvözöl egy szőke fiú, aki a biliárdasztal fölé hajol, és épp egy nehéz lökésre készül. Füves cigit szorongat az ajkai közt, amelynek a vége vörösen izzik. Bizarr módon a farmere fölött vörös szatén házikabátot visel. – Egy pillanat! Hátrahúzza a dákót és lő, de a golyók ütközésének hangját elnyomja a fociszurkolók lelkes üvöltése, akik épp egy kedvenc játékosukat éltetik. A srác felegyenesedik, kiveszi a cigit a szájából, és egy szemébe lógó szőke hajtincs mögül végigmér minket. – Miben segíthetek? – kérdi. Vágyakozva nézek a sörösüvegre, amelynek tartalmát le is gurítja a tokán, miközben a válaszunkra vár. Elég egy pillantás Cooperre, hogy konstatáljam, ő is nosztalgiával emlékszik vissza azokra az időkre az életében, amikor még teljesen helyénvaló volt – sőt, sokak által kifejezetten támogatott is – a napközbeni sörözés. Én persze soha nem éltem át ilyen időket, mivel nem jártam főiskolára. – Öhm – felelem. – Doug Winert keressük. Itt van? A fiú felnevet. 109 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Hé, Brett – szól hátra piros köntösbe bújtatott válla fölött. – Ez a csinibaba azt akarja tudni, itt van-e Doug. Brett a léghokiasztal mellett felhorkan. – Honnan lenne ilyen remek dzsointunk, ha a mester nem volna itt? – kérdi, sörösüvegét a magasba emelve, mint az a fickó abban a darabban, aki felemelte azt a koponyát, és azt mondta, jól ismeri. – Hát persze hogy itt van. Doug mindenütt ott van. Cooper vágyakozva pislog a tévé felé, láthatólag fel sem tűnik neki, hogy valaki az imént csinibabának nevezett – ami, bár természetesen szexista kifejezés, mégis sokkalta kedvesebb fogadtatás, mint amire számítottam a folyosói falfirka alapján. Mivel a társam nyilvánvalóan transzba esett, úgy érzem, az én dolgom lesz, hogy hasznosabb irányba tereljem a beszélgetést. – Szóval – próbálkozom –, meg tudná mondani, hogy pontosan hol találjuk Mr. Winert? Az egyik fickó a tévé előtt hirtelen hátrafordul, és felmordul: – Jézusom, Scott, ez egy zsaru! Egy másodperc töredéke alatt az összes füves cigi és meglepően nagy mennyiségű sörösüveg eltűnik a képből, előbbiek cipőtalpak alatt végzik, utóbbiak pedig a kanapé párnái mögött. – Zsaruk! – hajítja le a földre utálkozva a spangliját Scott, a biliárdasztalnál álló srác. – Maguknak nem kellett volna előre bejelenteniük, hogy jönnek? Nem vihetnek be semmiért, mert nem szóltak előre. – Nem vagyunk zsaruk – emelem fel mindkét kesztyűs kezem. – Nyugalom. Csak Dougot keressük. Scott gúnyosan elvigyorodik. – Akkor vevők lesznek, mert ilyen hacukában tuti nem dílerek. – A háttérből egyetértő vihogás hallatszik. A farmeromra pillantok, aztán gyanakvóan Cooper dzsekijére, amelynek lehúzott cipzárja alól kilátszik a gyapjúmellénye, melyen egy zöld rénszarvas szökken át valamiféle geometrikus mintán, melyben erősen dominál a rózsaszín. Ez az a mellény, amelyet egy szenilis nagynénikéjétől kapott karácsonyra. Cooper elég népszerű az idős rokonai körében. – Öhm... – kapcsolok gyorsan. – Ja. Ahogy mondja. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

110

Scott a szemét forgatja, és előkapja a sörét a golyófogó zsebből, ahová az előbb rejtette. – Kimennek, végigsétálnak a folyosón, és ott lesz balra. De kopogjanak mindenképpen, oké? Ennél a Winer srácnál általában mások is vannak. Bólintok, majd Cooperrel együtt visszafelé vesszük az irányt a DAGADT TYÚKOK, HÚZÁS HAZA! feliratú folyosóhoz. A szobalány sehol sincs. Coopert mintha hirtelen mellbe vágta volna valami. – Érzed ezt? – szívja be mélyen a levegőt. – Aha – felelem. – Vajon miért van az az érzésem, hogy nekik kissé jobb forrásaik vannak, mint Reggie-nek? – Ez a hely nem tartozik a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleghez? – tudakolja Cooper. – Nincs itt valami folyosófelügyelő? – Diáksegítőjük van – javítom ki. – Mint nálunk Sarah. Itt az egész épület az ő felügyelete alá tartozik, nem csak egy emelet. És nem lehet ott egyszerre mindenhol. – Különösen – jegyzi meg Cooper a bajusza alatt –, hogy a Tau Fi tagjai nyilvánvalóan megfizetik, hogy ne is legyen. Nem tudom, ezt honnan vette... de fogadni mernék, hogy igaza van. Hisz végső soron a diáksegítők is csak diákok, és az esetek többségében nem állnak túl jól anyagilag. Balra az első ajtót egy ember nagyságú poszter ékesíti: Brooke Burke bikiniben. Udvariasan kopogok Brooke ball mellén, mire egy halk „Mi van?” a válasz. Elfordítom az ajtógombot, és belépek. Doug Winer szobája elég sötét, de a félhomályban kirajzolódik előttünk egy hatalmas vízágy, amelyen két alak fekszik tengernyi sörösdoboz közt. Úgy tűnik, ebben a szobában a fő díszítőmotívum a sör, hiszen megszámlálhatatlan doboz, üveg és rekesz hever szanaszét mindenütt. A falon sört ábrázoló poszterek, a polcokon pedig sörből rakott ötletes gúlák. Én, aki ugyanúgy szeretem a sört, mint bárki más, ha nem egy hajszálnyit még jobban, kissé szégyellem magam Doug miatt. Végül is, a sörivás egy dolog. De az, hogy a sört használjuk dekorációnak, az valami egészen más. – Öhm, Doug? – szólalok meg. – Ne haragudjon, hogy felébresztettük, de beszélnünk kell magával egy percet. 111 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Az egyik alak az ágyon megmozdul, és egy álmos férfihang hallatszik: – Hány óra? Cooper órájára pillantok – mivel nekem nincs miután megnyomott rajta egy gombot, amitől bekapcsolt a világítás. – Tizenegy – tájékoztatom. – A francba! – nyújtózkodik Doug, aztán, úgy látszik, hirtelen észreveszi, hogy valaki más is van az ágyában rajta kívül. – A francba! – ismétli meg, egy kissé más hangsúllyal, és megböki a mellette fekvő alakot – véleményem szerint elég durván. – Hé! – kiabál rá. – Te! Kelj fel! A lány nyöszörögve próbál arrébb gördülni, de Doug tovább piszkálja, míg végül fel nem ül. A takaróját a mellkasához szorítja, és vastag szempillafestéke alól álmosan hunyorog. – Hol vagyok? – csodálkozik. – Xanaduban – vágja rá Doug. – Na, húzás kifelé! A lány értetlenül pislog rá. – Te meg ki vagy? – érdeklődik. – Chocula gróf – mordul fel Doug. – Szedd össze a holmidat, és tűnés! A fürdőszoba amott van. És ne dobálj a klotyóba semmi női cuccot, mert eldugul! A lány most Cooperre és rám néz, akik ott állunk az ajtóban. – És ők kicsodák? – kérdi. – Honnan a fenéből tudjam? – csattan fel Doug mogorván. – Na, igyekezz már! Dolgom van. – Oké, Mr. Dilibogyó. – A lány ezzel kiugrik az ágyból, és Cooperrel együtt megtekinthetjük szív alakú hátsóját, miközben felrángat magára egy bugyit, amely valamiért nem került a bokrok közé odakint. Magához szorít egy flitterekkel díszített ruhát, és miközben bebilleg a fürdőszobába, Cooperre vet egy negédes mosolyt, engem ugyanakkor gyanakvó pillantásokkal méreget. Hát, neked is hasonlókat, kislány. – Ki a fenék maguk? – Doug előrehajol, és valamennyire felhúzza a rolót, de épp csak annyira, hogy megállapítsam, a testfelépítése olyan, mint egy könnyűsúlyú bokszolóé: zömök, de tiszta izom. A New York-i Főiskola kissé furcsa divatja szerint a haja oldalt EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

112

kopaszra van borotválva, a feje tetején viszont egy egyenesre vágott, tüskés szőke sáv virít. Nincs rajta sok minden más, csak egy Szent Kristóf medál. – Üdv, Doug – mutatkozom be, és magam is meglepődöm, hogy a hangomból szinte csöpög az ellenszenv. Nagyon nem tetszett, ahogyan az előbb azzal a lánnyal bánt, de azért bíztam benne, hogy ezt ennél egy kicsit jobban fogom tudni leplezni. Na persze. – Heather Wells vagyok, ő pedig Cooper Cartwright. Azért jöttünk, hogy feltegyünk néhány kérdést. Doug az éjjeliszekrénye tetején matat cigaretta után. Szögletes, tömzsi ujjai egy csomag Marlboro köré kulcsolódnak. Ekkor Cooper két hosszú lépést tesz előre, megragadja a srác csuklóját, és jó erősen megszorítja. Doug élesen felkiált, és halványkék szemével dühösen pillant fel a fölötte tornyosuló nagydarab emberre. – Mi a fészkes fenét művel? – ordítja. – A dohányzás akadályozza a növésben – magyarázza Cooper, miközben a zsebébe süllyeszti a csomag cigarettát. A srác megpróbálja elhúzni a kezét, de ő nem engedi el, inkább kissé még erősebben szorítja. – Ezenkívül, látta már, hogy néz ki egy dohányos tüdeje? – Mit képzelnek, kik maguk?! – őrjöng Doug. Arra gondolok, hogy mondok valami frappánsat, mint például, hogy mi vagyunk a legszörnyűbb rémálma, de egy pillantást vetek Cooperre, és rájövök, hogy valójában nem vagyunk mások, csak egy kollégiumigazgató-asszisztens, akinek a testtömegindexe a túlsúlyos kategóriába esik, meg egy gyapjúmellényt viselő magánnyomozó, és egyikünknek sem volt soha semmilyen köze bármiféle diákszövetséghez. Ennek ellenére Cooper pusztán testi ereje folytán is igen félelmetes tud lenni, és szemmel láthatólag ezt most ki is használja, hisz úgy tornyosul a szerencsétlen fickó ágya fölé, mint egy kétméteres palánk. – Hogy mi mit képzelünk, hogy kik vagyunk, az a legkevésbé sem számít – jelenti ki Cooper a legrémisztőbb hangján. Ekkor jövök rá, hogy neki sem igazán tetszett az, ahogyan Doug az imént a lánnyal 113 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

viselkedett. – De én történetesen nyomozó vagyok, és lenne néhány kérdésem a Lindsay Combssal való viszonyát illetően. Doug Winer szeme észrevehetően elkerekedik, és megemelt hangon vág vissza. – Szart se vagyok köteles mondani a zsaruknak! Az apám ügyvédje megmondta. – Hát – ereszkedik le Cooper a hullámzó vízágyra – ez azért nem pontosan így van, Douglas. Ha szart se mondasz a zsaruknak, simán letartóztathatnak az igazságszolgáltatás akadályozása miatt. És nem hinném, hogy akár az apád, akár az ügyvédje örülne ennek. Le a kalappal Cooper előtt. Halálra rémítette a srácot, és még csak nem is hazudott. Hisz ő tényleg nyomozó... és egy zsaru tényleg letartóztathatná a srácot az igazságszolgáltatás akadályozása miatt. A baj csak az, hogy Cooper nem rendőrségi nyomozó, s mint ilyen, nem is tartóztathat le senkit. Mikor látja, hogy a fiú dühösen ellenséges tekintete hirtelen félelemmel telik meg, Cooper elengedi a csuklóját, hátrébb lép, és a karját fenyegetően keresztbe fonja a mellkasa előtt, mintha épp arra készülne, hogy eltöri Doug Winer kezét – és bizony, lehet, hogy meg is teszi, ha rákényszerül. Doug a csuklóját masszírozza, ahol az imént Cooper megszorította, és haragosan néz rá. – Nem kellett volna ezt tennie, ember – morogja. – Ez az én szobám, és itt akkor dohányzom, amikor akarok. – Az a helyzet – tájékoztatja Cooper azzal a kedvességgel a hangjában, amellyel, lefogadom, hogy a kevésbé tisztes ügyfeleit is rendszerint arra a téves következtetésre juttatja, hogy titkon az ő oldalukon áll –, hogy ez a szoba a Tau Fi Epszilon Ház tulajdona, Douglas, nem a magáé. És úgy gondolom, a szövetséget bizonyára érdekelné, ha a tudomására jutna, hogy az egyik tagjuk az ő tulajdonukban űz virágzó kereskedelmet mindenféle tiltott dologgal. – Hogy mi van? – esik le Doug álla. A félhomályban most látom csak, hogy a bőre tele van pattanással. – Maga meg miről beszél, ember? Cooper felnevet. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

114

– Na, jó, hagyjuk ezt most, oké? Hány éves is, Douglas? Az igazat akarom hallani, fiam. Meglepetésemre, a fiú nem háborodik fel, hogy Nem vagyok a fia, ahogyan én az ő helyében tenném. Csak felveti pattanásos állát, és odaböki: – Húsz. – Húsz – visszahangozza Cooper, miközben szúrós tekintettel néz körbe szobában. – És ez a halom sörösdoboz a magáé, Douglas? Doug azért nem olyan ostoba, mint amilyennek látszik. Az arca gyanakvóan elsötétedik. – Nem – tagadja le mogorván. – Nem? – Cooper kissé meglepettnek tűnik. – Ó, akkor bocsánatot kérek. Feltételezem, hogy azoké a társaié a diákszövetségből, akik már elmúltak huszonegy évesek, ami, ugyebár, a törvényes feltétele annak, hogy valaki alkoholt fogyaszthasson ebben az államban, szóval, ők itták meg ezt a rengeteg sört, és ők hagyták a dobozokat és az üvegeket a szobájában, nyilván tréfából. Bocsásson meg, ha tévednék, de a New York-i Főiskola területén nem tiltott az alkohol, Heather? – intézi hozzám a kérdést Cooper, bár nagyon is jól tudja a választ. – Hát, azt hiszem, bizony az, Cooper – erősítem meg, látván, mire megy ki a játék. – Ennek a fiatalembernek a szobájában mégis soksok üres sörösüveget látok. Tudod, mi a helyzet, Cooper? Cooper érdeklődve néz rám. – Nem, mi a helyzet? – Azt hiszem, a Tau Fi Epszilon Ház megsérti az alkoholtilalmat. Továbbá úgy gondolom, hogy a diákszövetség nagy érdeklődéssel hallana a maga szobájáról, Mr. Winer. Doug a könyökére támaszkodik, szőrtelen, csupasz mellkasa hirtelen kidomborodik. – Nézzék, nem én öltem meg, oké? Ez minden, amit mondhatok. És most jobban tennék, ha nem zaklatnának tovább!


11 Meglepetten nézünk össze Cooperrel És ez a meglepetés most nem színlelt. – Vádolta itt valaki azzal, hogy megölt valakit, Douglas? – tárja szét a karját Cooper értetlenül. – De tényleg – csóválom én is a fejemet. – Mi csak a diákszövetséget gyanúsítjuk azzal, hogy alkoholt ad el kiskorú tagjainak. Doug mogorva arcot vág. – Hagyják ki ebből a szövetséget, oké? – Talán megtehetjük – simogatja meg borostás állát elgondolkodva Cooper. – Ha egy kicsit bőkezűbben bánna az információkkal, amelyekre a barátomnak szüksége van. A fiú felém pillant. – Jól van – sóhajtja, nekidől a párnáknak az ágyon, és a karját a tarkójára kulcsolja, így mindketten jól láthatjuk a szőke szőrcsomót a hóna alatt. Brr. – Mire kíváncsiak? Elszakadok a hónaljától, és felteszem a kérdést: EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

116

– Mióta randevúzott Lindsay Combsszal? – Randevúztam... – vigyorog Doug a plafonra. – Hja. Randevúztam. Lássuk csak... Eljött egy diákszövetségi felvételi bulira szeptemberben. Akkor találkoztunk először. Azzal a lánnyal volt, akivel Jeff Turner jár. Valami Cheryl, vagy ki. – Jeff is a Tau Fi tagja? – érdeklődöm. – Csak jelölt. Valakinek a rokona, szóval, jó eséllyel indul, ha sikeresen átesik a beavatáson. Szóval, helyesnek találtam a lányt. Mármint Lindsayt. Meghívtam egy italra. – Védekező pillantást vet Cooperre. – Nem tudtam, hogy még nincs huszonegy. Na mindegy, innen aztán beindultak a dolgok. – Beindultak? Hogyan? – kérdem. – Tudja – von vállat Doug, majd olyan felsőbbséges mosolyt villant Cooperre, hogy erősen vissza kell fognom magam, hogy ne ugorjak rá a fickóra, ne szakítsak egy lyukat a vízágyon, és alá ne nyomjam az arcát, amíg meg nem fullad. Nem mintha valaha is megtennék ilyesmit. Mert valószínűleg repülnék miatta az állásomból. – Nem, nem tudom – sziszegem összeszorított foggal. – Kérem, világosítson fel! – Volt egy kis szájmunka – vigyorodik el a Winer fiú. – A nagyságos bálkirálynő, hogy össze ne szarjam magam. És totál profi volt, én mondom. Még soha senki nem csinálta ilyen jól... – Jól van – vág közbe Cooper. – Értjük. Érzem, hogy az arcomat elönti a pír, és majd megüt a guta. Miért kell nekem úgy reagálnom, mint egy ártatlan szűzike, arra a szóra, hogy szájmunka? Különösen, hogy Cooper is ott áll mellettem, aki már így is meg van róla győződve, hogy amolyan „kedves lány” vagyok. Azzal, hogy minden szíre-szóra elpirulok, csak még jobban megerősítem ebben a hitében. Megpróbálok úgy tenni, mint aki nem is elpirult, csak kipirosodott az arca a melegtől. Doug szobájában tényleg meleg van – különösen azóta, mióta a mosdóból kiszűrődő hangokból ítélve Doug barátnője (vagy akárkije) zuhanyozni kezdett. Nekiállok letekerni a sálat a nyakamból. 117 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Semmi baj – vetem oda Coopernek, hogy bizonyítsam, nem zavar a szókimondó beszéd. Dougnak pedig csak annyit mondok. – Folytassa! Doug önelégült arccal vállat von. – Úgyhogy azt gondoltam, jó lesz, ha magam mellett tartom, érti? Vészhelyzet esetére. Annyira meglep, hogy mindezt milyen flegmán adja elő, hogy hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék. De Cooper, átveszi a szerepemet, miközben higgadtan vizslatja a körmeit. – Hogy érti azt, hogy maga mellett tartja? – Hát... érti. Felírtam a számát a kis fekete noteszomba. Borús napokra. És valahányszor rossz hangulatban voltam, megcsörgettem a jó öreg Lindsayt, ő pedig szaladt, és jobb kedvre derített. Nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyen erős késztetést, hogy kitekerjem valaki nyakát – aztán eszembe jut, hogy úgy egy órával ezelőtt nagyjából ugyanilyen hévvel akartam leütni Gillian Kilgore-t, mint ahogyan most Doug Winert szeretném megfojtani. Talán Sarah mégiscsak jól látja a dolgot. Meglehet, hogy tényleg Supermankomplexusom van. Cooper felém pillant, és úgy tűnik, észreveszi, milyen nehezen türtőztetem magam. Aztán a tekintete ismét a körmeire szegeződik, és csak úgy mellékesen odaveti a kérdést Dougnak: – És Lindsay nem sérelmezte ezt a fajta kapcsolatot? – A fenébe is, dehogy! – nevet fel a fickó. – És ha nyafogott volna, azt tutira megbánja. Cooper olyan gyorsan kapja fel a fejét, hogy követni sem lehet. – Megbánja? Hogy érti ezt? Doug rájön, hogy hibát követett el, leereszti a karját a feje fölül, és egy kissé felegyenesedik ültében. Látom, hogy a hasa szinte teljesen lapos, leszámítva azokat a helyeket, ahol kidudorodnak rajta az izmok. Valaha nekem is ilyen feszes hasam volt. Úgy tizenegy éves korom körül. – Hé, nem úgy, ember! – kerekedik el a szeme. – Nem úgy értettem. Csak hogy többet nem hívtam volna. Ennyi. – Azt próbálja bemesélni nekünk – találom meg végre én is a hangomat –, hogy Lindsay Combs minden további nélkül lelkesen EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

118

ugrott, ahányszor csak maga hívta, és... khm... orális szexben részesítette? Doug Winer meglepetten néz rám. Érzi a hangomból áradó ellenségességet, de szemmel láthatólag nem érti, honnan ered. – Hát... Ja. – És mindezt azért tette, mert...? A fiú tovább bámul rám. – Mire gondol? – Arra, hogy a lányok általában nem a semmiért tesznek ilyet. – Legalábbis azok a lányok, akiket én ismerek. – Mit nyert ő ezzel? – Hogy érti azt, hogy mit nyert ő ezzel? Természetesen engem. Most rajtam a sor, hogy gúnyosan elmosolyodjak. – Magát? – Ja – szegi fel az állát védekezőn Doug. – Tisztában van vele, hogy ki vagyok én? Cooper és én mintha parancsszóra tennénk, úgy nézünk egymásra üres tekintettel. A fiú makacsul folytatja. – Én egy Winer vagyok! Mikor mindketten továbbra is értetlenül pislogunk, mintha úgy látná, hogy kissé lassú a felfogásunk, a segítségünkre siet. – Winer Építőipari Vállalat? Winer Sportcentrum? Ne mondják, hogy nem hallottak róla! Miénk ez az egész szaros város, ember! Ezt a rohadt iskolát is mi építettük. Legalábbis az új részeket. Én pedig az egyik Winer vagyok, ember! Winer! Hát, az biztos, hogy beszélni úgy beszél, mint egy Winer. De hogy ez lett volna az oka, hogy Lindsay Combs ilyen lelkesen tett a kedvére, azt a magam részéről kötve hiszem. Lindsay nem az a fajta lány volt. Legalábbis nem hinném. – És adtam neki ilyen szarokat is. – Aztán, látván Cooper arckifejezését, idegesen felém pillant, majd helyesbít. – Úgy értem, mindenféléket. Mindenféle dolgot. Tudja, amikért a lányok úgy odavannak. Ékszereket, virágot, ilyesmit. Na igen, Lindsay ez a fajta lány volt. Legalábbis, amennyire én ismertem. – Ezt a karkötőt is neki szántam a születésnapjára... 119 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Doug hirtelen felpattan az ágyból, így – bár én szívem szerint lemondtam volna erről – mindketten megtekinthetjük feszülős, fekete Calvin Klein alsónadrágját. Odamegy a komódhoz, és az egyik fiókból előhúz egy kisméretű fekete bársonydobozt. Megfordul, és hanyagul felém hajítja. Ügyetlenül, de elkapom. – Nem tudom, most majd mihez kezdek vele. Felemelem a fekete bársonytetőt, és – be kell valljam – a szemem elkerekedik a doboz királykék selyembélésén pompázó kecses gyémántfüzér láttán. Ha Lindsay rendszeresen ilyen fizetséget kapott a szolgálataiért, azt hiszem, egy kicsit jobban meg tudom érteni. Leküzdöm a késztetést, hogy hangosan füttyentsek a költséges ajándék láttán, és átnyújtom a dobozkát Coopernek, akinek sötét szemöldöke a magasba szalad. – Szép kis csecsebecse! – állapítja meg. – Nem csekély jövedelme lehet. – Ja – vonja meg a vállát Doug. – A pénz csak pénz. – Az apja pénze? – tudakolja Cooper. – Vagy a magáé? A fiú közben tovább kotorászik a komód tetején. Mikor megmarkol egy aszpirines üvegcsét, hangosan felsóhajt. – Mit számít az? – kérdez vissza. – Az én pénzem, az apám pénze, a nagyapám pénze. Egyre megy. – Valóban, Doug? Az apád és a nagyapád jövedelme az építőiparból származik. Te viszont, ha jól tudom, egészen más üzletágban vagy érdekelt. A fiú döbbenten néz rá. – Maga meg mi a csodáról beszél? Cooper negédesen elmosolyodik. – A fiúk odalent azt suttogják, hogy eléggé otthon vagy bizonyos növények termesztésében. – Letojom, hogy mit suttognak – jelenti ki Doug. – Nem kereskedem kábítószerrel, és ha bármelyikük azzal mer vádolni, hogy akár csak egy ilyet is eladtam valakinek – lóbálja meg az aszpirines üvegcsét –, az apám nagyon hamar valagba rúgja magukat. Az elnök is a barátja, tudják. Még innen, a főiskoláról. – Hűha! – kiáltok fel, úgy téve, mint aki megrémült. – Most aztán nagyon megijedtem! EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

120

– Tudja mit? Jobban tenné, ha... – indul felém hirtelen Doug. De csak egy lépésig jut, mert Cooper, a hatalmas, anorákot viselő, borostás izomtömeg, elállja az útját. – Hová, hová? – kérdi könnyedén. Erre, ahogy azt Cooper nyilvánvalóan várta – a pasik annyira kiszámíthatók –, Doug ökle elindul felé. Ő azonban széles mosollyal elhajol előle. Most már jogosan verheti péppé a Winer gyereket, ahogyan arra egy ideje kétségkívül vágyik. – Coop! – figyelmeztetem, mert hirtelen ráébredek, hogy a dolgok már nem abba az irányba haladnak, ahogy terveztem. – Ne csináld! De hiába. Cooper egy lépéssel közelebb lép a kölyök felé, s amint Doug újabb ütésre lendíti az öklét, elkapja a csuklóját, és a puszta ujjaival úgy megszorítja, hogy a fiú térdre esik. – Hol volt – dörgi az arcába alig pár centire tőle – tegnapelőtt este? – Mi? – kapkod levegő után Doug. – Ember, ez fáj! – Hol volt tegnapelőtt este? – ismétli meg a kérdést Cooper, láthatólag egy kissé erőteljesebb szorítás kíséretében. – Itt, ember! Egész éjjel itthon voltam, kérdezze meg a fiúkat! Vízipipapartit tartottunk. Jézusom, eltöri a kezem! – Cooper! – A szívem majd kiugrik a helyéből, olyan erősen dobog. Úgy értem, ha hagyom, hogy Cooper bántson egy diákot, nagy bajba kerülhetek. Akár ki is rúghatnak. És igazság szerint, akármennyire is ellenszenves nekem ez a Doug Winer, mégsem állhatok itt csak úgy, és nézhetem, hogy bántják. Még akkor sem, ha tulajdonképpen megérdemli. – Engedd már el! – Egész éjjel? – erősködik tovább Cooper, tudomást sem véve rólam. – Egész éjjel a vízipipapartin volt? Mikor kezdődött? – Kilenckor. Ember, eresszen már el! – Cooper! – Nem hiszek a szememnek. Olyan oldala ez, amelyet még nem ismerek. És biztos vagyok benne, hogy nem is szeretném megismerni. Lehet, hogy ezért nem árulja el nekem, mivel foglalkozik egész nap. Mert amit csinál, az épp valami ilyesmi. Végül csak elengedi a srácot, aki összegörnyedve szorongatja a csuklóját a padlón. 121 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Ezt még megbánja, ember! – nyöszörgi a könnyeivel küszködve. – Nagyon megbánja! Cooper csak pislog, mintha most szállt volna fel előle valami köd. Majd rám néz, és az arckifejezésem láttán zavartan megjegyzi: – Csak a fél kezemet használtam! Engem viszont annyira sokkol a magyarázata – már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni hogy csak némán meredek rá. A fürdőszoba ajtajában egy zilált szőke fej jelenik meg. A lánynak, aki az előbb a vízágyon feküdt, sikerült visszabújnia fényes narancssárga koktélruhájába, de még mezítláb van. Elkerekedett szemmel bámulja Doug összegörnyedt alakját. De nem érdeklődik, hogy mi történt. Csak annyit kérdez: – Nem látták a cipőmet? Lehajolok, és felemelek egy pár narancssárga, magas sarkú körömcipőt. – Ezt, itt? – Ja, igen! – hálálkodik a lány. Bizonytalan lépésekkel megkerüli a házigazdát, és magához veszi a lábbelit. – Nagyon köszönöm. – Belebújik a cipőbe, és odaszól Dougnak. – Örülök, hogy megismertelek, Joe. De Doug csak nyöszörögve szorongatja sajgó csuklóját. A lány kisimít egy szőke tincset a szeméből, majd lehajol hozzá, s ezzel remek belátást enged a dekoltázsába. – Bármikor megtalálsz a Kappa Alfa Teta Házban. Keresd Danát. Oké? Mikor Doug némán bólint, Dana felegyenesedik, felkapja a kabátját és a táskáját a földről, és kedvesen felénk int. – Akkor viszlát! – köszön el, majd a hátsóját csábítóan ringatva elvonul. – Maguk is tűnjenek el! – mordul Doug Cooperre és rám. – Kifelé, vagy... vagy hívom a zsarukat! Cooper érdeklődéssel fogadja ezt a fenyegetést. – Komolyan? – tudakolja. – Nos, azt hiszem, tényleg van egykét dolog, amit a zsaruknak tudniuk kellene magáról. Úgyhogy, csak hajrá, hívja őket! Doug csak szorongatja a kezét, és tovább nyöszörög. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

122

– Menjünk! – kérem Coopert. Cooper rábólint, így hát távozunk a szobából, és becsukjuk magunk mögött az ajtót. Újból a Tau Fi Ház folyosóján állunk, s miközben szívjuk a sűrű marihuánafüstöt, és a focimeccs játékszobából kiszűrődő hangjait hallgatjuk, jómagam a feliratot tanulmányozom a falon, amelyet a szobalány, aki ajtót nyitott, épp eltávolítani igyekszik egy rongy és némi hígító segítségével. Most tart a D betűnél a DAGADT TYÚKOK-ban. Még igen sok van hátra. Munka közben walkmant hallgat, és amikor meglát minket, elmosolyodik. Én pedig automatikusan visszamosolygok. – Egyetlen szót sem hiszek abból, amit ez a kölyök hadovált – jelenti ki Cooper, és felhúzza a cipzárt az anorákján. – És te? – Én sem – értek egyet. – Ellenőriznünk kellene az alibijét. A szobalány, aki nyilvánvalóan nem tekerte maximális hangerőre a készüléket a fülén, ránk pillant, és megszólal: – Tudják, azok a fickók úgyis megerősítenek majd mindent, amit mondott. Hiszen a társai a szövetségben. Ez a dolguk. Cooper és én egymásra nézünk. – Van benne valami – állapítom meg. – Úgy értem, ha nem beszélt akkor sem, amikor bilincsben tartottad a kezét, vagy hogy is mondjam... Cooper bólogat. – Ez a szövetségi rendszer tényleg remek intézmény. – Igen, az – erősíti meg a szobalány hasonló komolysággal. Aztán kitör belőle a nevetés, és visszatér a D vakargatásához. – Ami pedig odabent történt... – folytatja Cooper egészen más hangsúllyal, miközben a liftre várunk. – Az a kölyök... csak... ahogy azzal a lánnyal bánt... én csak... – Szóval, akkor kinek is van Supermankomplexusa? – tudakolom. Cooper elmosolyodik. És ekkor rájövök, hogy jobban szeretem, mint valaha. Valószínűleg meg kellene már mondanom neki, hogy végre nyílt lapokkal játsszunk, és ne folytassunk kisded játékokat (jó, oké, lehet, hogy ő nem tesz ilyesmit, de – isten látja lelkemet –, én egészen biztosan). És akkor legalább megtudnám egyszer és mindenkorra, hogy van-e bármi esélyem. 123 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Épp szóra nyitnám a számat, hogy elmondjam neki, hogy is érzek valójában iránta, mikor észreveszem, hogy ő is mondani akar valamit. A szívem hevesen kezd verni – mi van, ha arra készül, hogy ő vallja be, hogy szeret? Furcsább dolgok is történtek már ennél a világban. És, ugyebár, egyszer már – teljesen váratlanul – arra is megkért, hogy költözzek hozzá. Jó, oké, lehet, hogy az csak azért volt, mert rossz érzése volt amiatt, hogy rajtakaptam a vőlegényemet, aki történetesen az öccse, egy másik nő fejével az ölében. De akkor is. Hisz tehette volna azért is, mert titokban mindig is szerelmes volt belém... Mostanra a mosoly eltűnt az arcáról. Ez az! Most megmondja! – Jobban tennéd, ha felhívnád a munkahelyedet, és megmondanád nekik, hogy csak kicsit később mész vissza – szólal meg. – De miért? – kérdem lélegzetvisszafojtva, s minden józanságom ellenére is abban reménykedem, hogy azt feleli majd: Azért, mert most hazaviszlek, és a nap hátralévő részét szeretkezéssel töltjük. – Azért, mert most elviszlek a hatodik körzetbe, ahol mindent, amit megtudtál erről az ügyről, szépen elmondasz Canavan nyomozónak,. – A liftajtó kinyílik, kilépünk a kapun, és Cooper minden további nélkül betuszkol az autójába. – Aztán a továbbiakban szépen kimaradsz ebből a dologból, ahogy megmondtam. – Ó – sóhajtok. Hát, jó. Ez nem pont szerelmi vallomás volt. De az legalább kiderült, hogy törődik velem.


124

12 – Hogy érti azt, hogy ott kell lennünk a ma esti meccsen? – Szolgálati közlemény – ejti az asztalomra a papírt Tom. Vagy mondhatnám inkább, hogy az ő asztalára, mivel arra az időre, amíg dr. Kilgore itt tartózkodik, láthatólag birtokba vette. – A részvétel kötelező. Hogy tanújelét adjuk a bennünk buzgó iskolai szellemnek. – Bennem nem buzog semmiféle iskolai szellem – jegyzem meg. – Hát, akkor itt az ideje, hogy szert tegyen rá – jelenti ki a főnököm. – Különösképp, hogy előtte Allington elnökkel és Andrews edzővel vacsorázunk az ebédlőben. Leesik az állam. – Hogy MICSODA? – Úgy gondolja – magyarázza Tom kedvesen, bár jól tudom, hogy ez a hangvétel csak a rács mögötti szobában tartózkodó dr. Kilgorenak szól –, hogy ez jelenti majd a belépőt ahhoz, hogy a hallgatók elhiggyék, a Fischer Hall ebédlőjében biztonságosan étkezhetnek – 125 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

és tartózkodhatnak. Nagyon elkeseríti, hogy mindenki a halál szállásának hívja ezt a helyet. Döbbenten nézek rá. – Tom, engem is elkeserít ez a helyzet. De személy szerint nem látom be, mennyiben segít rajtunk az, hogy felmelegített Sztroganov bélszínt vacsorázunk, és utána meccset nézünk. – Én sem – ismeri el Tom suttogva. – Éppen ezért viszek magammal egy flaskányi borsmentás snapszot. Azon megosztozhatunk, ha akarja. Akármilyen nagylelkű is ez az ajánlat, a ma esti program egy szikrányit sem hangzik elviselhetőbbnek tőle. Mára nekem nagy terveim voltak. Haza akartam menni, és elkészíteni Cooper kedvenc ételét – pácolt borjúszeletet a Jefferson Marketből, salátával és sült újkrumplival –, abban a reményben, hogy megpuhíthatom egy kicsit, mielőtt felteszem a kérdést, hogy mit szólna, ha az apám egy időre hozzánk költözne. És erre a puhításra nagyon is szükség van, ha azt akarom, hogy Cooper ne legyen rám olyan dühös a Doug Winer incidens miatt. Miután a kezdeti zavara amiatt, ahogyan azzal a kölyökkel bánt (vagy még inkább amiatt, hogy én a tanúja voltam ennek), alábbhagyott – úgy nagyjából a Canavan nyomozónál tett látogatásunk közepe táján –, Cooper elég határozottan adott hangot egyet nem értésének, hogy beleártom magam a Lindsay halálának ügyében folyó nyomozásba, meg minden. Eközben, azt hiszem, még az „átkozottul ostoba” kifejezés is elhangzott. Ami nem volt épp kedvező jel a tervemre nézve, miszerint gyerekeket akarok szülni neki, és még kevésbé volt biztató azt illetően, hogy megkérjem, az apám hadd költözzön hozzánk. Sajnálatos módon Canavan nyomozót a legkevésbé sem érdekelte semmiféle információ, amit Lindsay bonyolult szerelmi életével kapcsolatban szándékoztam megosztani vele. Vagy, ha érdekelte is, ennek a legkisebb jelét sem mutatta. Végig, amíg beszéltem, unott arckifejezéssel ücsörgött az asztalánál, aztán, mikor befejeztem a mondókámat, csak ennyit mondott: – Felejtse el ezt a Winer fiút, Ms. Wells. Van egyáltalán elképzelése arról, mit tehet magával a srác apja? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

126

– Apró darabokra hasogat, és beledolgoz a cementbe, amit valamelyik építkezésükön majd a beton alapzat alá terítenek? – vázoltam fel a lehetőséget. Canavan nyomozó a szemét forgatta. – Nem. Hanem bepereli zaklatásért. Annak a pasasnak több ügyvédje van, mint Donald Trumpnak. – Ó – nyugtáztam lelombozva. – Ez a Winer gyerek bejelentkezett a portán aznap este, amikor Lindsayt meggyilkolták? – tette fel a kérdést a nyomozó, holott nyilvánvalóan már jól tudta a választ. Csak az én számból akarta hallani. – Akár Lindsayhez, akár máshoz? Bárkihez? – Nem – ismertem el kelletlenül. – De ahogyan már Coopernek is említettem, ha valaki akar, ezernyi módot találhat rá, hogy mégis bejusson az épületbe... – Gondolja, hogy aki megölte a lányt, egyedül tette? – tudakolta Canavan. – Úgy hiszi, hogy a tettes és a cinkosai mind sikeresen elosontak az őr mellett, akit éppen azért fizetnek, hogy távol tartsa a besurranókat? – A társai közül valaki, lehet, hogy ott lakik a házban – mutattam rá. – Lehet, hogy így jutottak hozzá a kulcshoz... Canavan nyomozó keserű pillantást vetett felém. Aztán tájékoztatott, hogy ő és a munkatársai már tudtak Doug Winer és az áldozat kapcsolatáról, és hogy – a detektívek kifejezésével élve – jobb lenne, ha kivonnám magam az ügyből, s ezt a felszólítást a még mindig fortyogó Cooper is jó néhányszor megismételte a hazafelé vezető úton. Megpróbáltam elmagyarázni neki, mit kért tőlem Magda – hogy jó lenne, ha a nyomozás során nem gázolnának bele szegény halott lány becsületébe de ezzel csak azt értem el, hogy Cooper rámutatott: a mutatós lányok, akik túl sok mindenkit szeretnek, amint láthatólag Lindsay is, gyakran csúfos véget érnek. Ami igazából csak megerősítette azt, amit Magda mondott. Cooper azonban azon az állásponton volt, hogy ha Lindsayre illik a cipellő, akkor bizony viselnie is kell. Amire én csak annyit feleltem: – Persze. Ha valaki végre megtalálja a lábát. 127 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

A búcsúnkat a Fischer Hall kapujában a legjobb indulattal sem nevezhetnénk szívélyesnek. Ezért lenne szükség arra a borjúsültre, mielőtt felhozom az apám kérdését. – Haza kell mennem megsétáltatni a kutyát – teszek egy utolsó kísérletet a főnökömnél, hogy kihátráljak ebből a vidám esti programból. Na persze. – Jól van – egyezik bele Tom. – De érjen vissza hatra. És ne nézzen így rám! Legalább két órát töltött a „pénzügyön” – rajzol idézőjeleket a levegőbe – ma reggel, és egy szót sem szóltam, ugyebár... Csúnyán nézek rá, de nem tiltakozom tovább, mert tulajdonképpen igaza van. Le is dorongolhatott volna azért, mert az imént úgy eltűntem, de nem tette. Minden bizonnyal ő a legjobb főnök a világon. Leszámítva azt a részletet, hogy ki akar lépni és visszamenni Texasba, ahol a lányokat nyilvánvalóan nem szokták megszabadítani a fejüktől a diákotthon ebédlőjében. Az, hogy kötelezően részt kell vennem ezen a vacsorán és utána a meccsen, komoly fennakadást okoz a tervem végrehajtásában. De amikor hazamegyek, hogy kivigyem Lucyt, Coopert amúgy sem találom otthon. Az üzenetrögzítő lámpája villog, és amikor megnyomom a LEJÁTSZÁS gombot, rögtön megértem, hogy Cooper valószínűleg miért menekült el otthonról. A készülékből ugyanis Jordan bosszús hangja csendül fel: – Ne hidd, hogy csak úgy lecsaphatod a telefont, Cooper, és hogy ezzel ennyi! Mert nem. Itt lenne a remek lehetőség, hogy megmutasd a családnak, mégiscsak tökös gyerek vagy. Ezt most ne puskázd el! Hűha. Tökös gyerek. Nem csoda, hogy Cooper letette a telefont. Szegény Coop. Az, hogy engem befogadott, jól megtorpedózta a fogadalmát, miszerint soha többé nem beszél a családjával. Mármint, ha arra gondolunk, hogy Jordant alapvetően az őrületbe kergeti a tény, hogy vele lakom. így ahelyett, hogy semmibe venné a fekete bárány bátyját, ha én nem lennék a képben, inkább túlságosan is nagy energiát fordít arra, hogy kiderítse, mi folyik kettőnk közt. Amire a válasz, sajnos az, hogy semmi. De engem egyáltalán nem zavar, hogy Jordan ezt nem így gondolja. Az egyetlen probléma a dologgal az, hogy elég EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

128

valószínűtlen, hogy Cooper valaha is belém szeressen, ha a testvére folyamatosan ezzel zaklatja. Ez, valamint az a bosszantó szokásom, hogy állandóan meg akarom öletni magam, eléggé visszatartó erejű lehet. Nincs más üzenet a rögzítőn – furcsamód, még az apámtól sem, pedig azt ígérte, hívni fog. Egy gyors pillantást vetek a New York One-ra, és látom, hogy a meteorológusok még mindig a közelgő hóviharról szónokolnak, amely most már valahol Pennsylvania fölött tombol. Felkötöm a bakancsomat, abban a biztos reményben, hogy ma este még anélkül tudom levenni, hogy akár egyetlen hópehellyel is összetalálkozott volna. Ha más nem is, az biztosan mellette szól, hogy ha hócsizmát viselnék a zsúfolt és meleg tornateremben, a lábam garantáltan megdagadna és beleizzadna. Mikor ismét odakint vagyok, s a Fischer Hall felé fordulnék be a sarkon, észreveszem Reggie-t, aki éppen üzletel valakivel egy Subaruban. Udvariasan megvárom, míg befejezik, aztán, mikor már felém közeledik, rámosolygok. – Látom, beindult az üzlet – állapítom meg. – Mert a vihar, amit jósoltak, késik – bólogat Reggie. – Ha szerencsénk van, még az is lehet, hogy teljesen elkerül minket. – Szavai találjanak meghallgatásra az időjárás isteneinek fülében! – sóhajtok. Aztán – félretéve amúgy is csekélyke bűntudatomat, mely abból fakad, hogy tudom, olyasmit készülök tenni, ami sem Coopernek, sem pedig Canavan nyomozónak nem tetszene (komolyan mondom, ha bármelyikük a leghalványabb jelét is mutatta volna némi tiszteletnek az elhunyt felé, nem éreztem volna kötelességemnek a dolgot. Mert hát, hogy lehet az, hogy ha egy pasi hajt a szexre, az pusztán jó játékos, ha egy lány teszi ugyanezt, akkor rögtön ribanc?) – folytatom. – Figyeljen, Reggie! Mit tud maga erről a Doug Winer nevű fickóról? Reggie üres tekintettel mered rám. – Sosem hallottam róla. Kellett volna? – Nem tudom – felelem. – Úgy tűnik, valami nagykutya egyetemi körökben. Az egyik diákszövetségi házban lakik. – Aha – nyugtázza Reggie, mint aki már érti. – Egy amolyan bulikirály. 129 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Mostanában így hívják őket? – Én így hívom őket – feleli vigyorogva a drogárus. – Na mindegy, nem hallottam még a nevét. De hát egy bulikirály meg én? Teljesen más körökben mozgunk. – Meglehet, hogy ezek a körök nem is különböznek annyira, mint gondolná – emlékszem vissza a Tau Fi Epszilon biliárdasztala fölött lebegő marihuánafüstre. – Akárhogy is, megtenné nekem, hogy egy kicsit körbekérdez róla? – Magáért, Heather? – hajol meg szertartásosan Reggie. – Bármit. Úgy gondolja, hogy a kölyöknek valami köze lehet ahhoz a fiatal lányhoz, aki elveszítette a fejét? – Előfordulhat – válaszolok óvatosan, mert a fülembe cseng Canavan nyomozó rémisztgetése Doug pereskedő apjával. – Meglátom, mit tehetek – ígéri. Aztán összehúzza a szemöldökét. – Hová igyekszik? Vissza a munkába? Túl sokat dolgoztatják ezen a héten. – Ugyan! – emelem a tekintetem az égbe. – Még csak el se kezdtem. – Hát... – próbálkozik meg –, ha szüksége lenne egy kis szíverősítőre... Szúrósan nézek rá. – Reggie! – Oké, felejtsük el! – hagyja rám, majd elsiet. A Fischer Hallban már szinte tapintható az izgalom az esti kosárlabdameccs és az elnökkel közösen elköltött vacsora miatt. Na persze, valójában épp az ellenkezője igaz. A személyzet nagy része rosszkedvűen lézeng az előcsarnokban. Az ebédlő dolgozói – a nappali műszak – különösen mérgesen adnak hangot az elégedetlenségüknek amiatt, hogy mivel ezt a munkát kötelezővé tették számukra, túlórapénzt kellene kapniuk érte. Gerald, a főnökük, kitart a mellett az álláspontja mellett, hogy ingyen vacsorát kapnak, úgyhogy jobban tennék, ha befognák a szájukat. A dolgozók azonban – érthető mód – úgy érzik, hogy az étel, amelynek az elkészítésében tevékenyen részt vettek, abban az étteremben, amelynek a fenntartásában ők is segédkeznek, és amely egy nappal korábban EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

130

tanúja volt egy véres gyilkosságnak, nem akkora nagy durranás, amilyennek azt a főnökük gondolja. A karbantartó személyzet egyenruha nélkül szokatlan látványt nyújt. Carlt, a főgépészt is alig ismerem meg bőrdzsekiben és farmernadrágban (és számos aranylánccal a nyakában). A gondnok, Julio és az unokaöccse, Manuel is szinte felismerhetetlenek sportzakóban és nyakkendőben. Nyilvánvalóan hazamentek átöltözni a nagy esemény előtt. És Pete is, a biztonsági őrök egyenruhája nélkül, ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik ötgyerekes apuka... fáradt, kissé zilált, és látványosan aggódik amiatt, hogy vajon mit művelnek a gyerekek odahaza. A mobiltelefonját megszakítás nélkül a füléhez tapasztja, és a következőt hallom: – Nem, először ki kell venned a dobozból! Nem melegítheted meg a spagettit konzervdobozzal együtt! Nem, nem lehet! Mondom, nem... Látod? Mit mondtam neked? Miért nem hallgatsz apára? – Ez – lépek oda Magdához, aki szűk fehér farmert és aranylamé kardigánt visel (az iskola színei), és remekül néz ki, mint mindig – szörnyű. De Magda arca piroslón ragyog... és ez alkalommal nem a púdertől. – De annyi kis filmcsillagomat látom itt megint! – közli izgatottan. – Sokkal többet, mint ahányan napközben jönnek. Való igaz, ma elég sokan vacsoráznak a Fischer Hall ebédlőjében. Úgy látszik, az elnök példamutató elhatározása, hogy bátran felkapott egy tálcát a melegételes pultnál, és kért egy pulykasültet mártással, megtette a hatását: a diákok lassan legyőzik ellenérzéseiket a halál szállásán történő kajálással kapcsolatban, és kezdenek beszivárogni a terembe. Bár, lehet, hogy csak az elnök arckifejezésére kíváncsiak, amikor szájába veszi az első falatot a menza-szerte hírhedt csőben sült krumpliból. Tom oldalog oda hozzám, komor képpel. Egy másodperccel később meg is értem, hogy miért. Gillian Kilgore érkezik a nyomában, s úgy tűnik, nagyon fel van dobva. 131 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Látják? Hát nem volt nagyszerű ötlet? – tudakolja, miközben a tálcatartó állvány körül nyüzsgő, villára és késre vadászó tömegen jártatja a tekintetét. – Ez azt mutatja, hogy mindannyian komolyan kötődnek ehhez a helyhez. Kezdődhet a gyógyulás. – Úgy tűnik, senki sem árulta el neki, hogy a részvétel kötelező – suttogja Tom, miközben beáll mögém a sorba. – Most viccel? – suttogok vissza. – Tuti, hogy az ő ötlete volt ez az egész. Vagy gondolja, hogy az elnök saját fejéből pattant ki a dolog? A főnököm a válla fölött lopva dr. Kilgore-ra pillant. A nő a salátabárnál áll és a kínálatot böngészi (jégsaláta vagy... jégsaláta). – Boszorkány – mondja, és összerázkódik az undortól. Egy perccel később Sarah csatlakozik hozzánk zihálva. – Kösz, hogy szóltak – veti oda gúnyosan Tomnak, miközben az üres tálcát a férfié mellé csúsztatja. – Sarah – védekezik Tom –, csak a főállású dolgozóknak kell itt lenni, a diákoknak nem. – Hát, persze – morogja a lány. – Mert mi tán másodrendű állampolgárok vagyunk? Mi nem részesülhetünk a megosztott fájdalom jótékony terápiás hatásából? Ez Kilgore ötlete volt? Mármint, hogy zárják ki a diákmunkásokat? Istenem, ez annyira jellemző erre a freudista... – Hallgasson – torkolja le Tom –, és egyen! Találunk egy asztalt, amelyről úgy ítéljük, hogy eléggé távol esik az elnökétől, és már éppen leülnénk, amikor dr. Allington észrevesz minket. – Ide, ide! – integet Tomnak. – Gyere, üljetek ide hozzánk, Scott! – Tom – javítja ki a főnököm idegesen. – Tom Snelling a nevem, uram. – Persze, persze – bólogat az elnök, a mellette ülő dr. Jessup pedig – aki nyilvánvalóan úgy érezte, támogatnia kell dr. Allington tervét, és ezért ő is részt vesz mind a vacsorán, mind az utána következő meccsen a Fischer Hall teljes személyzetével együtt – a segítségére siet: – Tom a Fischer Hall igazgatója, Phillip. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

132

De teljesen feleslegesen fárad. Allington elnök ugyanis elengedi a megjegyzést a füle mellett. – Maga pedig Mary, igaz? – fordul felém. – Heather – javítom ki, s azt kívánom, bárcsak látnék itt valami üregfélét, ahová bebújhatnék. – Nem emlékszik rám? Tudja, a tetőépületből, akkorról, amikor még itt laktak a Fischer Hallban. A tekintete elfátyolosodik. Allington elnök nem szereti, ha emlékeztetik arra a napra, ahogyan a felesége sem, aki a történtek miatt szinte sosem jár már be a városba a hamptonsi nyári lakukból. – Persze, persze – bólogat az elnök. Közben dr. Kilgore is csatlakozik hozzánk, kezében a tálcájával, és láthatólag észre sem veszi, hogy Sarah igyekszik utána, dühös kifejezéssel az arcán. – Nos, azt hiszem, mindannyian ismerjük egymást... – Bocsásson meg, elnök úr! Az asztalunk mellett öt pomponlány sorakozott fel, s mindegyikük dr. Allingtont bámulja. – Öhm – fordul az elnök idegesen dr. Kilgore felé, mintha tőle várna segítséget. Aztán felrémlik benne, hogy róla az a hír járja, hogy mindig nyitott a diákok felé, így mosolyt próbál erőltetni az arcára, és azt feleli: – Üdv, lányok! Mit tehetek magukért? Andrews edző az elnök mellett hangosan felsóhajt, és leteszi a kezéből a villát. – Nézzék, lányok – szólal meg lassan, nyilvánvalóan egy régebben elkezdett beszélgetésre utalva –, ezt már megbeszéltük. A válaszom pedig... – Most nem magával beszélünk – tiltakozik Cheryl Haebig kissé elpirulva. De azért kitart az álláspontja mellett. – Hanem Allington elnökkel. Dr. Allington tekintete a lányokról az edzőre vándorol, majd vissza. – Mi ez az egész, Steve? – tudakolja. – Ki akarják vonni Lindsay pomponlány-kardigánját a használatból – motyogja Andrews edző a bajusza alatt. – Hogy mit akarnak? – jön zavarba Allington elnök. – Majd én elintézem a dolgot – jelenti ki az edző. Az asztal mellett álló lányoknak pedig csak annyit mond: – Hölgyeim, én 133 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

ugyanúgy sajnálom Lindsayt, mint maguk. Komolyan mondom. De a helyzet az, hogy mi egy hivatalos búcsúztatást tervezünk a családja segítségével... – Az egész család itt van ma este – tájékoztatja Megan McGarretty (1410-es szoba) kurtán. Amilyen aprócska teremtés, olyan félelmetesen lép fel, a karját keresztbe fonja a mellkasán, és a csípőjét, mintegy figyelmeztetésképp megemeli. – És egyáltalán nem akarnak szertartásos megemlékezést. Azt szeretnék, ha a ma esti meccsen mondana valaki néhány szót. – Ó – Allington elnök szeme elkerekedik. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez helyénvaló lenne. – Nem tehetnek egyszerűen úgy, mintha meg sem történt volna ez az egész – erősködik Hailey Nihcols (1714-es szoba). – Úgy van! – helyesel Cheryl Haebig, és csillogó barna szeme könnyben úszik. – Mert mi nem hagyjuk, hogy az emberek elfelejtsék Lindsayt! Ugyanúgy hozzátartozott a csapathoz, mint bármelyik fiú. – Úgy hiszem, ezt mindannyian így gondoljuk – siet dr. Kilgore az elnök segítségére. – De... – Ha valamelyik fiú a csapatból meghalna – szakítja félbe Tiffany Parmenter (Megan szobatársa) –, akkor azonnal kivonnák a számát. A melegítőjét pedig felakasztanák a szarufákra a bajnoki zászlók mellé. – Öhm... – Dr. Kilgore láthatólag zavarba jön. – Ez természetesen így igaz, lányok. De a kosárlabda-játékosok sportolók, és... – Azt akarja mondani, hogy a pomponlányok nem számítanak sportolónak, dr. Kilgore? – Sarah hangja jegesen cseng. – T-természetesen nem – dadogja a tanácsadónő. – Csak... – Akkor miért ne lehetne Lindsay kardigánját is kivonni? – dobálja szőke lófarkát – mintegy hangsúlyt adva a kérdésnek – Hailey. – Miért ne? Kimberly Watkinsre nézek, hogy ő is mond-e valamit, de – szokásától eltérően – most csendben marad. Mind az öten a pomponlányok egyenruháját viselik, az elején aranyszínű P betűvel díszített fehér kardigánt, és igen rövid, arany-fehér rakott szoknyát. A szoknya alatt testszínű harisnyát és fehér, boka alatt végződő EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

134

zoknit, amelynek hátsó részére aranyszínű pompont erősítettek. Fehér edzőcipőjük Reebok, a hajszínük pedig szinte kivétel nélkül egységesen hidrogénszőke. Leszámítva Kimberlyét, akié sötét, mint az éjszaka. – Nézzék... – Andrews edző fáradtnak tűnik. A szeme alatt sötét karikák éktelenkednek. – Ha egy játékos meghal, nem a melegítőjét vonjuk ki a használatból. Hanem a számát. Lindsaynek pedig nincs száma. Nem mondhatjuk, hogy nem használunk többet egy ruhadarabot. – Miért nem? Minden tekintet Manuel felé fordul, aki egyenesen visszanéz ránk az asztala mellől, ahol a nagybátyjával és a felügyelő személyzet számos más tagjával együtt ül. – Miért nem? – ismétli meg a fiú a kérdést, miközben mellette a bácsikája, Julio, zavartan pislog. Körbepillantok, és látom, hogy Magda az asztal távolabbi végén ül, és gondterhelt pillantásokkal méregeti a pomponlányokat. Jól tudom, mire gondol, nem is kell kérdeznem. Mert nekem is ugyanaz jár a fejemben. – Egyetértek Manuellel – szólalok meg. Természetesen most minden tekintet rám szegeződik. Ami bizonyára megkönnyebbülést jelent Manuelnek. Ám nekem igencsak kellemetlen. De nem tágítok. – Úgy gondolom, kedves gesztus lenne – mondom. – Persze, ha ízlésesen csináljuk. – Úgy fogjuk – biztosít minket Cheryl. – Már meg is kérdeztük a zenekart, hogy le tudnák-e igazán lassan játszani az iskolai indulót. Aztán mindannyian bedobtunk egy kis pénzt, és rendeltünk egy koszorút fehér és aranyszínű rózsákból. Én pedig szépen kimostam és kivasaltam Lindsay kardigánját. Észreveszem, hogy mindenki – még dr. Jessup is, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetője – engem bámul. De mit kell ezen ennyit problémázni? Hisz ez csak egy buta kosárlabda-mérkőzés. Kit érdekel, ha közben – hogy is fogalmaztak? 135 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Ja, igen – ünnepélyesen kivonják a használatból egy lány kardigánját? – Azt hiszem, ezzel megható emléket állíthatnánk egy olyan embernek, akiben jóval több iskolai szellem buzgott, mint bárki másban ebben az intézményben – magyarázkodom dr. Allingtonnak, aki még mindig zavartan néz rám. – De – az elnök hangja aggodalmasan cseng – ezt a meccset közvetíteni fogja a tévé. Élőben. Három állam összes nézője láthatja majd, hogy Lindsay Combs kardigánját ünnepélyesen kivonják a használatból. – Mi leszünk az egyetemi kosárlabda bohócai – dörmögi Andrews edző. – Miért, már nem ez a helyzet amúgy is – kérdem ártatlan kíváncsisággal – azzal a névvel, hogy „Fiúkák”? Andrews edző szomorúnak látszik. – Ez igaz – ismeri el. Biztosra veszem, hogy amikor edzői állást keresett, álmában sem gondolta volna, hogy egy harmadosztályú csapatnál végzi, amelynek egy árvácska a kabalája. Sóhajtva emeli az égnek a tekintetét. – Nekem jó, ha az elnök úr sem ellenzi. Allington elnök döbbenten néz ránk – leginkább attól, hogy egy hatalmas falatot tömött a szájába a csőben sült krumpliból, és, az arckifejezéséből ítélve, nagy darab összeállt liszt lehetett benne. Miután felhörpöl fél pohár vizet, megtalálja a hangját: – Felőlem... Csináljanak, amit akarnak. – Győzelmet aratott rajta egy csapat pomponlány és egy óriási lisztcsomó. Cheryl Haebig azonnal abbahagyja a sírást. – T'leg, elnök úr? Komolyan? – Ha mondom.. Cheryl és a barátnői hangos sikongatásban törnek ki – olyan erősen visítanak, hogy dr. Kilgore automatikusan a füléhez kapja a kezét –, s Andrews edzőnek is erősen meg kell emelnie a hangját, ha azt akarja, hogy meghallják ebben a hangzavarban. – A szünetet amúgy sem közvetítik. Allington elnököt, úgy tűnik, ez megnyugtatja. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

136

– Hmm – motyogja, és a villájával egy falat pulykát emel a szájához. Aztán a megnyugvás hirtelen undorrá változik, és egy újabb „hmm” hallatszik, ám ezúttal egészen más hangsúllyal. Aztán sietve újból a pohár vize után nyúl, ebből azt a következtetést vonom le, hogy bizonyára ez lesz az utolsó vacsora, amelyet a Fischer Hall ebédlőjében költ el.


13 Oké, elismerem. Még soha életemben nem voltam kosárlabdameccsen. Sem profi mérkőzésen (bár Jordan állandóan nyaggatott, hogy menjek vele megnézni a Knickset, de szerencsére mindig ki tudtam találni valami jó kifogást... például, hogy hajat kell mosnom), sem pedig középiskoláin (mikor az első lemezem megjelent, otthagytam a középiskolát), főiskoláin pedig aztán pláne nem (általában találtam magamnak jobb elfoglaltságot). Nem igazán tudnám megmondani, mire számítottam, de... arra biztosan nem, ami a tornaterem ajtaján belépve fogad: több száz szurkoló – mert hát egy harmadosztályú csapat nyilvánvalóan nem vonz több ezer nézőt, még akkor sem, ha a mérkőzést a világ legnyüzsgőbb nagyvárosában tartják akik az arcukat a csapat színeire mázolták, sőt, többen félbevágott kosárlabdát viselnek maszkként, amelyen kisebb nyílásokat hasítottak, hogy kilássanak, és türelmetlenül dübörögnek a lábukkal a lelátón, hogy mikor kezdődik már a meccs. Magda azonban, aki már szinte megátalkodott veterán sportrajongónak számít – mindhárom testvére játszott a középiskolai EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

138

csapatban –, már hozzászokott ehhez, s vállalja, hogy odavezet minket Tommal („Ne hagyjatok egyedül”), Sarah-val („A kosárlabda olyan szexista dolog”) és Pete-tel („Megmondtam, nem? Ne tedd bele a bátyád hörcsögét!”) egy olyan üres helyre a tribünön, amely nincs túl magasan, mert szerinte bizonyára nem akarjuk, hogy messze legyen a mosdó, és túl alacsonyan sem, nehogy eltaláljon minket a labda. A Fischer Hall többi képviselője – köztük Allington elnök, akinek egy egész szekciót lefoglaltak, dr. Kilgore és dr. Jessup, valamint az igazgatósági tagok, akiken látszik, mennyire megkönnyebbültek, hogy végre elszabadulhatnak a halál szállásáról – lassan beszivárognak a lelátóra, s mivel ez, úgy tűnik, ragályos, ők is dübörögni kezdenek a lábukkal, amíg az acélgerendák úgy háromméternyire a fejük felett remegni nem kezdenek. A tömeg csak akkor csendesedik el, mikor a zenekar játszani kezdi a himnusz első hangjait, aztán vidáman együtt énekelnek a csinos, szőke, musical szakos lánnyal, aki láthatólag mindent belead a produkcióba. Lehet, hogy arra gondol, talán a nézők közt ül egy nagy lemeztársaság képviselője, aki itt és most lecsap majd rá, hogy szerződést kössön vele. Vagy esetleg egy Broadway producer, aki, ha befejezte az éneklést, odalép hozzá, és valami ilyesmit mond majd: „Nagyszerű volt! Nem akar szerepelni a következő munkámban, a Szerelem és háború újrafeldolgozásában?” Na, igen. Sok szerencsét a dologhoz, drágám. Aztán, amikor az utolsó taktusok visszhangja is elhalkul, a zenekar belevág az iskolai indulóba, és feltűnik Cheryl meg a többi pomponlány, akik cigánykereket hányva, szaltózva haladnak keresztül a pályán. Tényleg káprázatos, amit csinálnak. Sosem láttam még ilyen hajlékonyságot – leszámítva persze azt a Tania Trace videót. A pomponlányokat a Fiúkák langaléta csapata követi aranyfehér trikóban. Alig ismerem meg Jeffet, Markot és a Fischer Hall többi lakóját. Az egyforma mezekben a pályán kevésbé látszanak szerencsétlen alsóéveseknek, sokkal inkább... hogy is mondjam... sportembereknek. Azt hiszem, azért, mert valójában azok is. Miközben bejönnek, mindannyian összeütik a tenyerüket a New 139 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Yersey Keleti Ördögök piros-arany mezt viselő játékosaival. Lenyűgöző ez a sportszerűség, még akkor is, ha tudom, hogy ezt kell tenniük. A tévékamera Andrews edzőt és a körülötte álló embereket követi – ők minden bizonnyal a segédedzők –, akik a székük felé igyekeznek az oldalvonal mentén, és közben kezet ráznak az ellenfél csapatának edzőjével, mielőtt elkezdődik a játék. Annak ellenére, hogy odakint erősen fagy, a teremben túlságosan is meleg van, köszönhetően a rengeteg hangosan kiabáló, télikabátos embernek. Mindenki ideges. Különösképp Sarah érzi szükségét, hogy panaszkodjon. A legkülönfélébb kérdésekben fejti ki rosszalló véleményét, többek közt arról, hogy az a pénz, amit a New York-i Főiskola a sportra költ, sokkal jobb helyen lenne, ha a pszichológiai labort támogatnák belőle, valamint, hogy a pattogatott kukorica rettentő vacak. A mellette ülő Tom békésen kortyolgat a flaskájából, amelynek tartalmáról azt mondja Sarah-nak, hogy gyógyital. – Hja – nyugtázza a lány némileg szarkasztikusan. – Persze. – Én is jó hasznát venném most annak a gyógyszernek – jelenti ki Pete, miután végre letette a telefont. A hörcsög-válság megoldva. – A vendégem – nyújtja át a főnököm az üveget Pete-nek, aki belekortyol, majd egy grimasz kíséretében visszaadja. – Olyan íze van, mint a fogkrémnek – állapítja meg rekedtes hangon. – Mondtam, hogy gyógyital – nevet Tom, és leönt egy újabb adagot a torkán. Közben Sarah már a meccset figyeli. – Na, most miért fújtak hibát annak a kölyöknek? – tudakolja. – Mert épp támadásban volt – magyarázza Magda türelmesen. – Amikor nálad a labda, nem lökheted el a védőket az utadból, ha védekező állásba fejlődtek... – Jaj! – ragadja meg Sarah Magda csuklóját olyan erővel, hogy az még az üdítőjét is kilöttyenti. – Nézze! Andrews edző kiabál az egyik ítélkezővel! Miért csinálja ezt? – Bíró – dörmögi Magda. – Bíró, nem ítélkező. – És mit mond az az ember? – ugrál Sarah izgatottan fel-le a lelátó padján. – Miért olyan ideges? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

140

– Fogalmam sincs – vet rá bosszús pillantást Magda. A végtelen türelme mégsem olyan végtelen, mint az kiderül. – Honnan tudjam? Abbahagynád az ugrálást? Kiöntöttem miattad az italomat. – Miért kap az a srác szabaddobást? – Azért, mert Andrews edző azt mondta a bírónak, hogy egy vaksi bar... – Magda szava elakad, a szeme elkerekedik. – Te boldogságos szűz Mária! – Mi az? – Sarah megszállottan fürkészi a pályát. – Mi történt? Megszerezték a labdát? – Nem. Heather, az ott Cooper? Érzem, hogy a gyomrom a torkomba ugrik, mikor meghallom ezt a szót. – Cooper? Az lehetetlen. Mit keresne ő itt? – Nem tudom – von vállat Magda. – De meg mernék rá esküdni, hogy őt látom odalent, egy idősebb férfival... Arra a kifejezésre, hogy egy idősebb férfi, mintha hideg zuhany alá löknének. Mert Cooper társaságában csak egyetlen idősebb férfi lehet – leszámítva persze Canavan nyomozót. Aztán megpillantom őket, odalent, a Fiúkák padjánál. Cooper a tömeget fürkészi, nyilvánvalóan engem keres, apa pedig... nos, apa egyszerűen csak élvezi a játékot. – Istenem! – hajtom a fejem a térdemre. – Mi a baj? – teszi a kezét Magda a hátamra. – Drágám, ki az? – Az apám – felelem a térdemnek. – Hogy kicsodád? – Az apám – emelem fel a fejem. Ez nem jött be. Még mindig ott van. Abban bíztam, hogy ha behunyom a szemem, eltűnik. De láthatólag nincs ilyen szerencsém. – Ő az apád? – nyújtogatja a nyakát Pete. – A börtöntöltelék? – Az apád börtönben volt? – Akkoriban, amikor én még ismert név voltam, Tom még nem itt élt, így semmit sem tud az előző életemről. És titkos Heather Wells rajongó sem volt, ami elég különös, hisz a legtöbb fanatikus imádóm homoszexuális fiúk közül került ki. – Mit követett el? – Megtennék, hogy nem hajolnak elém? – csattan fel bosszúsan Sarah. – Nem látom a pályát. 141 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Mindjárt jövök – jelentem be, mert Cooper végre észrevesz a tömegben, és határozott léptekkel elindul felém, az apám pedig lassan követi, de közben le nem veszi a tekintetét a játékról. Az utolsó, amire most szükségem van, hogy a barátaim tanúi legyenek a jelenetnek, amely sejtésem szerint távolról sem lesz kellemes. A szívem hangosan ver, úgy sietek Cooper elé, nehogy ő érjen oda előbb hozzánk. Az arckifejezése megfejthetetlen. De azt látom, szakított rá időt, hogy megborotválkozzon. Szóval, lehet, hogy nem is olyan nagyon rossz híreket hoz... – Heather – üdvözöl hűvösen. Hát, jó. Ez elég rosszul kezdődik. – Nézd csak, ki csöngetett be hozzánk nemrég – folytatja. És, bár a szívem majd kiugrik a helyéből arra a szóra, hogy hozzánk, jól tudom, hogy nem abban a kellemes családias értelemben értette, ahogyan én azt hallani szeretném. – Mikor akartad elárulni, hogy az apád itt van a városban? – Hát – pillantok hátra a vállam fölött, hogy meggyőződjek róla, hallgatózik-e valaki a kollégák közül. Nem lep meg, hogy mindannyian a fülüket hegyezik... Sarah kivételével, akit, úgy tűnik, hipnotizált a játék. – Csak a megfelelő pillanatra vártam – magyarázkodom, de amint kiejtem a szavakat a számon, rájövök, milyen gyenge kifogásnak hangzik. – Úgy értem... azt akartam mondani... – Jó, mindegy – szakít félbe Cooper. Úgy látom, ő is éppen annyira tisztában van vele, mint én, hogy mindenki minket hallgat, már amennyit ki tudnak venni a zene és a kiabálások közepette. – Majd otthon megbeszéljük. Ez hatalmas megkönnyebbülés. – Jól van. Őt hagyd csak rám! Majd én foglalkozom vele. – Nem is rossz társaság, tényleg – vet Cooper egy pillantást apámra, aki földbe gyökerezett lábbal ácsorog lejjebb, a lelátó közepén – láthatólag eszébe sem jut, hogy a mögötte állók is szeretnének látni tőle –, és a mérkőzést bámulja. Azt hiszem, jó ideje nem volt már valódi sporteseményen. És a meccs tényleg elég EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

142

izgalmas, úgy vélem, már ha valaki szereti az ilyesmit. Huszonegyhuszonegy az állás. – Hé, ez kukorica? Sarah mindenkit meglep – jó, engem legalábbis biztosan –, mikor tanújelét adja, hogy végig minket figyelt. A fejét csóválja, de közben le nem venné a tekintetét a pályáról. – Már majdnem elfogyott. Szóljanak Heathernek, hogy hozzon még. – Nekem pedig valami üdítőt – teszi hozzá Pete. – Én szívesen ennék egy kis nachost – szólal meg Tom is. – Nem! – sikít fel Magda, mikor meghallja a sípszót odalentről. – Hát ez tényleg vaksi! – Mi az? – huppan le Cooper a székre, amelyről felálltam. – Mi történt? – Támadóhiba! – sziszegi Magda. – Pedig alig ért hozzá a sráchoz! Lemondóan megcsóválom a fejem, majd hátat fordítok, és elindulok az apám felé a lelátón. Még mindig ott áll, és teljes elragadtatással bámulja a kosárlabdapályát. – Apa! – szólítom meg, mikor mellé érek. Nem fordítja el a tekintetét a játékról. De még csak mondani sem mond semmit. A pálya közepénél álló eredményjelző táblán számolják visszafelé a félidőből hátralévő perceket. Eszerint még kilenc másodperc a fennmaradó idő, a labda pedig a Fiúkáknál. – Apa! – próbálkozom még egyszer. Igazából nem csoda, ha észre sem veszi, hogy hozzá beszélek. Hisz senki sem szólította apának már évek óta. A labda épp Mark Shepelskynél van. A védőket ügyesen kijátszva rohan előre a pályán. Az arcán látszik, hogy rettenetesen összpontosít. Ilyennek még sohasem láttam... még akkor sem, amikor a visszaigénylő nyomtatványt töltötte ki az automata által elnyelt aprópénz miatt. – Apa! – kiáltok rá harmadszor és egyben utoljára, ez alkalommal sokkal hangosabban. Az apám pedig felugrik, és meglepetten néz rám... Ebben a pillanatban Mark megtorpan, egy mozdulattal megpördül, és hatalmas lendülettel előredobja a labdát, amely keresztülível a 143 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

játéktéren, és egyenesen a kosárban landol, fél pillanattal az előtt, hogy a félidőt jelző csengő megszólal, és a tömeg őrjöngésben tör ki. – Mi az? – kérdi apa. De nem tőlem. Hanem a szurkolóktól a környéken. – Mi történt? – Shepelsky dobott egy három pontost – kiáltja egy segítőkész néző. – És én lemaradtam róla! – Apa teljesen magába roskad. – A francba! – Apa! – Ezt egyszerűen nem hiszem el. De tényleg. – Miért mentél el hozzánk? Azt mondtad, előbb felhívsz. Miért nem telefonáltál? – Én hívtalak – feleli, miközben figyeli, hogy a Fiúkák épp elhagyják a pályát, és mámoros örömmel csapnak egymás felemelt tenyerébe. – De senki nem vette fel a telefont. Azt gondoltam, biztosan nem akarsz találkozni velem. – Az meg sem fordult a fejedben, hogy egyszerűen még nem értem haza? Apa, valószínűleg a hangomból ítélve, megérti, hogy nem örülök túlságosan. Ráadásul a pályán már nem történik semmi, így végre felém küld egy pillantást. – Mi a baj, szívem? – tudakolja. – Elrontottam valamit? – Csak... – kissé ostobának érzem magam, hogy ennyire a szívemre vettem a dolgot, de nem tehetek róla – arról van szó... hogy a kapcsolatunk Cooperrel, a szállásadómmal... kissé törékeny. Te meg felbukkansz így a semmiből... – Kedves fickónak tűnik – pillant apa arrafelé, ahol Cooper ül. – Okos. Szórakoztató. – Rám mosolyog. – Az öreged áldását mindenképp megkapod. Valami odabent megpattan. Azt hiszem, egy aneurizma lehet. – Nincs szükségem az áldásodra, apa! – Szinte már kiabálok. – Az elmúlt húsz évben is egész jól megvoltam nélküle. Apa meghökken. Azt hiszem, nem őt kellene hibáztatnom. Nem ő tehet róla, hogy amiről azt gondolja, hogy Cooper és köztem van, az igazából nincs is.


144

– Úgy értem – tompítom egy kicsit a dolgok élét bűntudatosan –, semmi ilyesmiről nincs szó. Mármint Cooper és köztem. Csak barátok vagyunk. Én rendezem a számláit. – Tudom – néz rám apa zavartan. – Mondta. Most viszont én jövök zavarba. – Akkor miért mondtad, hogy áldásod ránk? Mintha azt gondolnád, hogy együtt járunk? – Hát... te bele vagy esve, nem? – teszi fel a kérdést egyenesen. – Úgy értem, az arcodra van írva. Lehet, hogy őt bolonddá tudod tenni, de öregapádat nem. Ugyanez a kifejezés ült az arcodon, mikor kilencéves korodban az a Scott Baio nevű fickó jelent meg a tévében. Csak nézek rá, tátott szájjal. Becsukom, hogy csak úgy csattan, bár valószínűleg ezt csak én hallom a tornaterem zsongása közepette. – Apa, ülj egy kicsit oda Cooperhez – mondom végül. – Mindjárt visszajövök. – Hová mész? – érdeklődik. – Nachosért – felelem. És elbotorkálok.


14 Nem először járok a Winer Sportcentrumban. Beiratkoztam egy félévenete huszonöt dollárt kóstáló aerobic-tanfolyamra a múlt szemeszterben, miután letelt a próbaidőm, és az első órára még el is mentem. Sajnos, hamar rájöttem, hogy a New York-i Főiskolán csak a girhes lányok járnak aerobicra, a testesebbek, mint például én – hogy a többiek lássák tőlük az oktatót – kénytelenek a hátsó sorokba állni, ahol viszont mi nem látunk semmit, csak nyiszlett karokat kalimpálni a levegőben. Az első óra után nem mentem többet. Nem mintha a huszonöt dolláromat visszaadták volna. Mindentől eltekintve, ez az egy óra is elegendő volt arra, hogy feltérképezzem a sportcentrumot, így a szünetben könnyen megtalálom a női mosdót az épület belsejében, ahol nem áll kilométeres sor a vécék előtt. Miközben kezet mosok, az arcomat bámulom a mosdó feletti tükörben, és azon morfondírozom, lehet, EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

146

hogy engednem kellene némi teret a természetnek, és barnára kellene váltanom a hajszínemet, mikor meghallom, hogy valaki lehúzza a vécét, és Kimberly Watkins lép ki az egyik fülkéből rakott szoknyában és arany kardigánban. Kivörösödött szeme – igen, határozottan vörös a szeme, és biztosra veszem, hogy a sírástól – elkerekedik, amikor megpillant. – Á! – torpan meg. – Maga az? – Üdv, Kimberly – felelem. Engem is eléggé meglep, hogy itt látom. Azt hittem, hogy a pomponlányoknak saját VIP mosdójuk van. Ám, ha így is van, Kimberly akkor is ezt a helyet választotta, hogy nyugodtan kisírhassa magát. Most viszont nyugalmat színlelve nekiáll kezet mosni a mellettem lévő mosdónál. – Tetszik a meccs? – tudakolja. Mintha azt gondolná, nem látom, hogy a szemfestéke elmaszatolódott, ahogy letörölte a könnyeit. – Igen – bólintok. – Nem is tudtam, hogy rajong a kosárlabdáért – mondja. – Hát, igazából nem is – ismerem be. – Csak kötelező volt eljönnünk. Hogy megmutassuk mindenkinek, hogy a Fischer Hall nem is a halál szállása. – Aha – nyugtázza a lány. Elzárja a csapot, és ugyanabban a pillanatban nyúl a papírtörlő felé, amikor én is. – Csak tessék – enged előre. – Figyeljen, Kimberly – kezdek bele a mondókámba, miközben a kezemet törölgetem. – Beugrottam egy kicsit Doug Winerhez tegnap. Kimberly szeme elkerekedik. Láthatólag arról is elfeledkezik, hogy a kezéről csöpög a víz. – Tényleg? – Tényleg. – De miért? – Kimberly hangja elcsuklik. – Megmondtam magának, hogy a dilis szobatársnője volt az! A lakótársa tette el láb alól, nem Doug. – Aha – felelem, és a használt papírtörlőt a szemetesbe dobom. – Csakugyan ezt mondta. Csakhogy ennek így semmi értelme. Ann nem gyilkos. Miért állít róla ilyesmit? Hacsak nem azért, hogy 147 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

eltérítse a rendőrséget arról a nyomról, amely a valódi elkövetőhöz vezet. Ez talál. Elkapja a tekintetét, és úgy tűnik, hirtelen eszébe jut a vizes keze. Kihúz egy adag papírtörlőt a fali tárolóból. – Nem tudom, miről beszél – jelenti ki. – Ó – csodálkozom. – Szóval, azt mondja, fogalma sem volt róla, hogy Doug mivel kereskedik? Kimberly összeszorítja hibátlanul kirúzsozott ajkát, és a tükörképére mered. – Azt hiszem. Mármint, amennyire tudom, mindig volt kokója. És extasyja is. – Ó – nyugtázom gúnyosan. – Ez minden? És erről eddig miért nem mesélt semmit, Kimberly? Miért próbált meggyőzni arról, hogy Ann a bűnös, miközben végig tudott ezekről a dolgokról Douggal kapcsolatban? – Jézusom! – kapja el a tekintetét a lány a tükörről, és döbbenten néz rám. – Csak abból, hogy valaki drogot árul, még nem következik, hogy gyilkos is lenne! Úgy értem, a fenébe is, egy csomóan csinálják. Nagyon sokan. – Tudja, Kimberly, tiltott szerekkel kereskedni törvényellenes – figyelmeztetem. – Hasonlóképp az is, ha valaki ilyesmit birtokol. Akár börtönbe is kerülhet. És ki is zárhatják az iskolából. Kimberly nevetése olyan kurta, mintha csak felcsuklott volna. – De Doug Winer sosem kerül börtönbe, és nem is zárják ki innen. – Ó, és miért nem? – Mert ő egy Winer – magyarázza, mintha valami csökkent értelmi képességűhöz beszélne. Ezt fel sem veszem. – Lindsay is kábítószerezett, Kimberly? A lány a szemét forgatja. – Jézusom! Mi a csuda van magával? Miért érdekli ennyire ez a dolog? Úgy értem, az világos, hogy maga egy frusztrált ex-rocksztár, vagy mifene. De ma már senki sem hallgatja a zenéjét. Most már csak egy egyszerű irodakukac egy harmadosztályú kosárlabdacsapattal rendelkező suliban. Hisz a maga munkáját még egy majom is képes lenne elvégezni. Miért erőlködik ennyire? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

148

– Lindsay is kábítószerezett? – kiáltok rá olyan fagyos és metsző hangon, hogy Kimberly tágra nyílt szemmel hőköl hátra. – Nem tudom – kiabál vissza. – Lindsay egy csomó mindent csinált... és egy csomó emberrel. – Ezt meg hogy érti? – nézek rá a homlokomat ráncolva. – Hogy érti azt, hogy egy csomó emberrel? Kimberly szarkasztikus mosolyt küld felém. – Mégis, mit gondol? Mindenki úgy tesz, mintha Lindsay valamiféle szent lett volna. Cheryl meg azok a lányok ezzel az ostoba kardigán dologgal. Hát, egyáltalán nem volt az. Mármint szent. Egyszerűen csak... Lindsay volt. – Miféle emberekről beszél, Kimberly? – erősködöm. – Mark, Doug és ki még? A lány vállat von, és ismét a tükörbe néz. Ujjával megtapogatja a szájfényét. – Kérdezze Andrews edzőt – feleli végül –, ha annyira kíváncsi rá. Némán meredek a tükörképére. – Andrews edzőt? Ő aztán honnan tudhatná? Kimberly sokatmondóan elvigyorodik. Nekem pedig leesik az állam. Ezt nem hiszem el! – Ugyan már! – csodálkozom. Lindsay és Andrews edző? – Ezt komolyan mondja? Ekkor a mosdó ajtaja kinyílik, és Megan McGarretty dugja be rajta a fejét. – Istenem! – kiált rá Kimberlyre. – Hát itt vagy! Már mindenütt kerestünk. Gyere, most jön Lindsay kardigánja! Kimberly még egy utolsó mindentudó pillantást vet felém, aztán megfordul, és elindul az ajtó irányába, a szoknyája csak úgy suhog utána. – Kimberly, várjon! – szólok utána. Meg akarom kérdezni, mit értett az alatt, hogy kérdezzem Andrews edzőt. Az nem lehet, hogy úgy értette, ahogyan én hiszem. Vagy igen? Na de Andrews edző? Ő olyan... szóval... izének tűnik. De Kimberly egyszerűen kivonul a mosdóból. Azon már meg sem lepődöm, hogy azt se mondja, viszlát. 149 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Én pedig csak állok ott, és az ajtót bámulom. Lindsay és Andrews edző? De még ha igaz is lenne a dolog, és az edző is felkerülne a gyanúsítottak listájára, el nem tudom képzelni, mi oka lehetett volna megölni őt. Lindsay már elmúlt tizennyolc. Jó, oké, az iskola ellenzi, hogy az alkalmazottai lefeküdjenek a diákokkal. De nem valószínű, hogy ezért valaha is a kirúgás veszélye fenyegette volna. Hisz ő Phillip Allington kedvence, az az ember, aki majd megszerzi a New York-i Főiskola kosárlabdacsapatának azt a dicsőséget, hogy visszajuttatja őket az első osztályba... valahogy. Vagy valami. Andrews edző akár a diáksereglet összes lánytagjával lefeküdhetne, és az igazgatósági tagoknak a szeme sem rebbenne, amíg a Fiúkák folyamatosan nyerik a meccseket. Szóval, miért ölte volna meg Lindsayt? És minek is nevezett ez a kölyök? Irodakukacnak? Hát, én sokkal több vagyok itt, mint egyszerű irodakukac. Ha én nem lennék, a Fischer Hall darabjaira hullana. És miért érzi úgy, hogy túl sok kérdést teszek fel Lindsayvel kapcsolatban? Mert én tényleg a szívemen viselem ennek a helynek a sorsát, és az itt élő emberekét is. Ha én nem lennék, hány lány halt volna még meg az elmúlt szemeszterben? Ha én nem lennék, senki sem kapná meg a pénzét, amit elnyelt a folyosói automata. Akkor vajon milyen lenne Kimberly Watkins élete a Fischer Hallban? Ezen füstölögve lépek ki a mosdóból. Odakint a folyosón síri csend honol. Úgy hiszem, azért, mert a lányok a tornateremben már elkezdték a megemlékezést Lindsayről, és mindenki sietett elfoglalni a helyét, hogy láthassa. Hallom az iskolai induló kiszűrődő hangfoszlányait. A zenekar lassan játszik, épp ahogyan a lányok kérték. Egy részem nekem is szeretne ott lenni, és nézni. De még nem vettem meg Tom nachosát, sem Pete üdítőjét. Cooper kukoricájáról nem is beszélve. Most pedig remek alkalom kínálkozik erre, hisz mindenki odabent bámulja, amint Lindsay kardigánját felhúzzák a magasba. Talán most nem lesz sor a büfénél. Befordulok a sarkon, és sorra haladok el az üres squash-pályák mellett – ha Sarah valaha is komolyabban körülnézett volna a sportcentrumban, sokkal több érvet tudna felsorakoztatni a EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

150

pszichológia szakosokat érő bánásmóddal kapcsolatos panaszaiban. A Winer család úgy húsz-harmincmillió dollárt fektetett csak ebbe az épületbe egyedül. Az egész szinte teljesen új, s ha az ember be akar jutni, egy speciális kártyaleolvasón kell keresztülmennie. Még az üdítőautomatákba is leolvasókat építettek, így az ember az étkezési kártyájával is tud üdítőt venni... Csakhogy, ahhoz képest, hogy milyen újak és csilli-villik ezek a masinák, elég fura hangot adnak ki magukból. Nem a szokásos gépi – és, valljuk be, a kólafüggőknek megnyugtató érzést nyújtó – zümmögés hallatszik, hanem valami puff-puff-puffszerűség. Bár... az üdítőautomaták nem szoktak pufogni. Aztán hirtelen észreveszem, hogy nem én vagyok az egyetlen ember a folyosón. Mikor odaérek az automatasorhoz, meglátom, hogy az említett ütésszerű hangot egy hosszú konyhakés adja ki magából, miközben újra meg újra lecsap egy sportzakót és nyakkendőt viselő férfi bordái közé. Az illetőt az automaták melletti falhoz szorították, s három másik alak hajol fölé, akik mindannyian kosárlabdamaszkot viselnek, melyeken egy-egy vékony nyílást hasítottak, hogy kilássanak rajtuk. Mikor a három támadó meghallja a sikításomat – mert hát, ha az ember egy ilyen jelenetbe csöppen, mikor éppen a gondolataiba temetkezve igyekszik valahová, s egy zacskó nachoson jár az esze, akkor sikítania kell –, felém fordítják a fejüket. Három fél kosárlabda néz velem szembe. Természetesen megint felsikítok. Mert hát, bocsánat, de ez olyan kísérteties. Aztán az egyikük kirántja a kést a már földön fekvő áldozatból. Rémisztő cuppanás hallatszik. A penge, amelyet most húztak ki a férfi mellkasából, fényesen sötétlik a vértől. A gyomrom felkavarodik a látványra. Csak amikor a késes férfi odakiált a társainak, hogy „Futás!”, akkor fogom fel, hogy mi történt: egy bűncselekmény elkövetésének tanúja voltam. De úgy tűnik, engem nem szándékoznak megölni. Hanem inkább le akarnak lépni, amilyen gyorsan csak lehetséges, legalábbis abból 151 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

ítélve, ahogy menekülés közben az edzőcipőjük talpa nyikorog a frissen fényezett padlón. Én pedig – miközben a New York-i Főiskola indulója (Hajrá, New York-i Főiskola / Hajrá arany-fehérek / Dicsőség nektek örökké /A győzelem, Pumák, a tiétek! – a dal szövegét akkor sem változtatták meg, amikor a csapat kikerült az első osztályból, és a jelképüket is elveszítették) hallatszik halkan a háttérben, letérdelek a sérült férfi mellé, és megpróbálom felidézni, amit az elsősegély-nyújtási szemináriumon tanultunk dr. Jessuptól a téli szünetben. Csak annyi volt, amennyi információt be tudtak zsúfolni egyetlen órába, de arra határozottan emlékszem, hogy ilyen esetben az első és legfontosabb teendő segítséget hívni – ami a magam részéről abban nyilvánul meg, hogy előkapom a mobiltelefonomat, és tárcsázom Cooper számát. Három csengetésbe telik, mire felveszi. Lindsay búcsúztatása különösen megindító lehet. – Valakit leszúrtak a squash-pályáknál – szólok bele a telefonba. Nagyon fontos, hogy vészhelyzetben őrizzük meg a higgadtságunkat. Ezt alaposan megtanultam az asszisztensi képzésem alatt. – Hívd a mentőket és a rendőrséget! Az elkövetők kosárlabdamaszkot viselnek. Ne engedjék, hogy bárki is kijusson az épületből, aki ilyen maszkot visel! És szerezz egy elsősegélydobozt! Aztán gyere ide! – Heather? – kérdez vissza Cooper. – Heather, mi történt? És hol vagy? Megismétlek mindent, amit az imént mondtam. Közben a megkéselt férfira nézek, és legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen rájövök, hogy ismerem. Manuel az, Julio unokaöccse. – Igyekezz! – kiáltok a telefonba, aztán leteszem. Mert a Manuel testéből folydogáló vér most már tócsát képez a térdem körül. Lekapom magamról a kardigánomat, és a fiú hasán tátongó nyílásba tömködöm. Nem tudom, mit tehetnék még. Az elsősegélynyújtó kurzuson nem volt szó többszörös hasi szúrt seb ellátásáról. – Nem lesz semmi baj – próbálom megnyugtatni Manuelt, aki félig lehunyt szemmel néz rám. A körülötte felgyűlt vér, mely lassan a nadrágomba szívódik kocsonyás állagú, és majdnem fekete. Még EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

152

mélyebben szorítom a kardigánomat a legnagyobb vágásba, amelyet látok, és erősen rajta tartom a kezemet. – Manuel, nem lesz semmi baj! Csak tartson ki, jó? Mindjárt itt a segítség. – H-Heather – nyögi a fiú. A szájából vér bugyog fel. Tudom, hogy ez nem jó jel. – Nem lesz semmi baj – ismétlem meg. Igyekszem olyan hangsúllyal tenni, mintha el is hinném, amit mondok. – Hall engem, Manuel? Minden rendben lesz. – Heather – a fiú nehezen préseli ki magából a szavakat. – Én voltam. Én adtam oda neki. Erősen szorítom a sebet – a vér már átütött a kardigánomon, és a körmöm alá is beszivárgott. – Ne beszéljen, Manuel! Már úton van a segítség. – Elkérte tőlem – folytatja a fiú. A vérveszteségtől és a fájdalomtól nyilvánvalóan félrebeszél. – Ő kérte, én pedig odaadtam neki... tudtam, hogy nem lenne szabad, de az a lány még sírt is! Nem tudtam nemet mondani. Annyira... annyira... – Hallgasson, Manuel! – torkolom le. Az ajkai közül szivárgó vér mennyisége megrémiszt. – Kérem! Ne beszéljen! – Annyira sírt! – hajtogatja Manuel újra és újra. Hol van már Cooper? – Hogy mondhattam volna nemet, amikor ott zokogott? De hisz nem tudhattam... honnan tudhattam volna, mit terveznek ellene? – Manuel! – reménykedem benne, hogy nem hallja, mennyire remeg a hangom. – Ne beszéljen! Nagyon sok vért veszít... – De ők nagyon is jól tudták. – Láthatólag teljesen elveszett a saját világában. A fájdalom világában. – Tudták, hogy kitől kapta... Ebben a pillanatban Cooper jelenik meg a fordulóban, nyomában Tom és Pete. Pete, amikor megpillant, előhúzza a biztonsági adóvevőjét, és hangosan magyarázni kezd bele, hogy megtaláltak minket, és hogy hozzanak egy hordágyat a squash-termekhez, amilyen hamar csak lehet. Cooper letérdel mellém, és elővarázsol egy ki tudja, honnan összeszedett elsősegélydobozt. – A mentők már úton vannak – mondja, miközben Manuel a véres kezem szorításában zavarosan motyog tovább. 153 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Én adtam neki, nem érti, Heather? Én voltam! És ők tudják, hogy én voltam. – Ki tette ezt vele? – tudakolja Cooper, és előhúz egy nagy tekercs rugalmas pólyát a készletből. – Láttad? – Mindegyiküknek kosárlabdamaszk volt az arcán – felelem. – Hogy micsoda? – Kosárlabdamaszk volt az arcukon. – Elveszem tőle a tekercs kötszert, eltávolítom a kardigánomat, és belenyomom a pólyát a legnagyobb sebbe. – Egy félbevágott kosárlabdát tettek az arcuk elé, a szemüknél nyílásokkal... – Istenem! – Tom elfehéredve mered ránk. – Csak nem... csak nem Manuel az? – De igen – bólintok, miközben Cooper előrehajol, és lecsukja Manuel szemét. – Sokkot kapott – állapítja meg Cooper, véleményem szerint elég higgadtan. – Ismered? – A Fischer Hallban dolgozik. Manuelnek hívják. – Tudom, hogy Julio nagyon ki fog akadni, ha ezt meglátja. Imádkozom, hogy ne kezdje el idelent keresni az unokaöccsét. – Ez volt a figyelmeztetés – jelenti ki Manuel. – Figyelmeztetés, hogy ne mondjam el senkinek, hogy én voltam az, aki odaadta neki... – Mit adott oda, és kinek, Manuel? – tudakolja Cooper annak ellenére, hogy én közben próbálom elhallgattatni, hogy spóroljon a levegővel. – A kulcsot – feleli a fiú. – Tudom, hogy nem lett volna szabad... de odaadtam neki a kulcsomat. – Kinek? – értetlenkedik Cooper. Ez egyszerűen hihetetlen. Nem hiszem el, hogy kihallgat egy haldoklót. De oda sem figyel rám. – Manuel, kinek adta oda a kulcsát? – Lindsaynek – válaszolja a fiú. Aztán megrázza a fejét. – Odaadtam a kulcsomat Lindsaynek. Sírt... és azt mondta, valamit ottfelejtett az ebédlőben, valamit, amit mindenképpen el kell hoznia. Este, amikor már zárva volt... A szeme lecsukódik. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

154

– A francba! – csattan fel Cooper. De ekkorra megérkeznek a mentők, és mindkettőnket elparancsolnak az útból. Én pedig megkönnyebbülök, és bízom benne, hogy most már minden rendben lesz. Ami jól mutatja, mennyire vagyok tisztában a dolgokkal. Konkrétan semennyire.


15 Tudják,mi történik, ha valakit majdnem megölnek egy harmadosztályú főiskolai kosárlabdameccsen, amelyet közvetít a New York One is? Mindenki nyugodtan játszik tovább. Úgy bizony. Ja, igen, a mérkőzés után az összes kijárathoz rendőröket állítottak. (A Fiúkák kikaptak huszonnégy-negyvenre. Egyszerűen nem tudták összeszedni magukat a második félidőre. És még csak nem is amiatt, hogy hallották, mi történt Manuellel. Mert senki sem árulta el nekik. Nem, a Fiúkák alapvetően rossz csapat.) A zsaruk minden távozót megállítottak, és megnézték a kezüket meg a lábukat, és belepillantottak a táskáikba, hátha találnak valamiféle vérnyomot vagy fegyvert. Nem mintha bárkinek is elárulták volna, hogy mit keresnek. Ez természetes. De semmilyen bűnjelet nem találtak. Igazából annak sem volt értelme, hogy megállítsák a kosárlabdamaszkos nézőket, hogy EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

156

kikérdezzék őket, mert a szurkolók közt nagyjából minden srác ilyet viselt. És elég nyilvánvaló volt – számomra legalábbis –, hogy azok a fickók, akik Manuelt megkéselték, már réges-rég messze járnak. Úgy értem, erősen kétlem, hogy itt maradtak volna megnézni a meccs második felét. Valószínűleg már jóval azelőtt leléptek, hogy a rendőrök megérkeztek volna. Szóval, még a Fiúkák csúfos vereségét sem láthatták. Ha már itt tartunk, én sem. Mert amint Manuelt betették a mentőautóba kétségbeesett nagybátyjával az oldalán, és elszáguldottak vele – a mentősök azt mondták, rengeteg vért veszített, és belső vérzése is van, de létfontosságú szervet nem ért szúrás, így valószínűleg rendbe fog jönni –, a rendőrök magukkal rángatnak a hatos körzetbe, hogy azonosítás céljából fényképeket nézegessek Canavan nyomozóval, holott VILÁGOSAN MEGMONDTAM neki, hogy a maszkok miatt egyikük arcát sem láttam. – És milyen ruha volt rajtuk? – faggat a nyomozó. – Már elmondtam – felelem legalább harmincadszorra. – Teljesen szimpla, hétköznapi holmikban voltak. Farmernadrág. Flaneling. Semmi különös. – És nem hallotta, hogy mondtak volna valamit az áldozatnak? Elég bosszantó, hogy Canavan nyomozó folyamatosan úgy emlegeti Manuelt, hogy „az áldozat”, mikor pontosan tudja, hogy van neve, sőt, azt is tudja, mi az. De lehetséges, hogy Sarah akasztófahumorához hasonlóan, „az áldozat,” csak annyit jelent, hogy Canavan igyekszik távolságot tartani az ilyen véresen erőszakos eseményektől. Mondjuk, én sem bánnám, ha távol tudnám magam tartani tőlük. Valahányszor behunyom a szemem, látom a vért magam előtt. Nem piroslik, mint ahogyan a tévében szokott. Inkább sötétbarna. Olyan színű, amilyen most a farmerom. – Nem szóltak egy szót sem – felelem. – Csak szúrtak. – És a fiú vajon mit keresett ott? – tudakolja Canavan. – Mármint az italautomatáknál. 157 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Honnan tudjam? – vonom meg a vállam. – Lehet, hogy szomjas volt. A büfénél nagyon hosszú sor állt. – És maga mit csinált ott? – Már elmondtam. Ki kellett mennem a mosdóba, és a másiknál sokan álltak. Mikor Canavan nyomozó megérkezett a sportcentrumba – mert természetesen odahívtuk, hogy elmondjuk neki, mit mondott Manuel arról, hogy ő adta a kulcsot Lindsaynek javasoltam, hogy fújássá le a játékot, és kérdezzen ki mindenkit, aki a helyszínen tartózkodik, különösen Andrews edzőt, akiről most már van okom feltételezni, hogy sokkal mélyebben érintett az ügyben, mint ahogyan azt korábban gondoltuk. De Allington elnök – akit sajnos tájékoztatni kellett az eseményekről, figyelembe véve, hogy hány rendőr nyüzsgött az épületben – ellenezte a dolgot. Mondván, hogy a New York One egy szempillantás alatt felkapná az ügyet, és a kollégiumnak már így is épp elég rossz sajtója volt a héten. A legutolsó, amire most az iskolának szüksége lenne, hogy riporterek kérdezősködjenek egy olyan bűnesetről, amelynek, legalábbis amennyire tudjuk, semmi köze nincs ahhoz, ami Lindsayvel történt – állította ezt annak ellenére, hogy mindenkinek elmeséltem, mit mondott Manuel. Aztán felhívta a figyelmünket, hogy a negatív visszhangtól eltekintve, a New York One-nak akár ahhoz is joga lenne, hogy bepereljen minket, ha félbeszakadna a mérkőzés, mivel nyugodtan állíthatnák, hogy több millió dollárnyi reklámbevételtől estek el. Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy ezek a kondigépreklámok ilyen sokat hoznak, de ezek szerint egy harmadosztályú kosárlabda-mérkőzés kihagyhatatlan tévéprogramnak számít azok közt a nézők közt, akiket nagy valószínűséggel érdekelhet egy ilyen sportmasina. – Szeretném, ha egy dolgot mindenki megértene – magyarázta az elnök Canavan nyomozónak, sajnos (mármint számára sajnos), pont úgy, hogy én is hallottam, bár igyekezett olyan halkan beszélni, hogy egyetlen riporternek se juthasson a fülébe, amit mond. – A New York-i Főiskolát semmiféle felelősség nem terheli sem annak a lánynak a halálával, sem pedig Mr. Juarez ma este szerzett EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

158

sérüléseivel kapcsolatban. És ha ő adta a kulcsot a lánynak, amellyel aztán bejutott az ebédlőbe, mi arról sem tehetünk. Jogilag ez akkor is illetéktelen behatolásnak számít. Mire Canavan nyomozó megjegyezte: – Szóval, Allington elnök úr, ön azt állítja, hogy ha Lindsay Manuel kulcsát vette igénybe abból a célból, hogy bejusson az ebédlőbe, akkor tulajdonképpen meg is érdemelte, hogy lecsapják a fejét? Az elnök érthető mód zavarba jött a kérdéstől, de az egyik talpnyalója gyorsan a segítségére sietett: – Az elnök úr egyáltalán nem így értette a dolgot. Csak arról beszélt, hogy a főiskolát semmiféle felelősség nem terhelheti azért, mert valaki, aki az iskola alkalmazásában áll, adott egy kulcsot egy diáknak, akit később meggyilkoltak, történetesen szintén a kollégium területén... De Canavan nyomozó már nem volt kíváncsi a folytatásra, és távozott. És legnagyobb megkönnyebbülésemre magával vitt engem is. Vagy legalábbis elsőre megkönnyebbülést éreztem. Mert ez azt jelentette, hogy legalább ennyi időre elodázhatom a beszélgetést az apámról Cooperrel. Sajnos azonban helyette Canavan nyomozóval kellett társalognom. – Ez minden? Nem emlékszik semmi másra? Farmernadrág, flaneling, kosárlabdamaszk. És mi a helyzet a lábbelikkel? Teniszcipő volt rajtuk? Vagy valami bebújós? – Edzőcipő – felelem, mert eszembe jut a nyikorgás a padlón. – Aha – néz rám meredten. Későre jár, és valószínűleg az egész napot a körzetben töltötte. Az asztala mellett a földön heverő műanyag kávéspoharak száma mutatja, hogyan sikerült ilyen sokáig megőrizni az energiáját. – Ez jelentősen szűkíti a kört. – Hát, sajnálom. De mégis, mit vár tőlem? Hiszen... – Kosárlabdamaszkot viseltek. Tudom. Már mondta. – Akkor végeztünk? – kérdem. – Igen – bólint a nyomozó. – Már csak a szokásos figyelmeztetés maradt. 159 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Figyelmeztetés? – Hogy ne ártsa bele magát a Lindsay Combs halálával kapcsolatos nyomozásba. – Na igen – felelem. Én is lehetek olyan szarkasztikus, mint ő. – Mert nyilvánvalóan teljesen szándékosan botlottam bele Manuelbe, amint a gyilkosok épp megkéselték. – Nem tudjuk, hogy a Mr. Juarez elleni támadás és Lindsay halála kapcsolatban vannak-e egymással – hívja fel a figyelmemet Canavan. És mikor látja, hogy a szemöldököm a magasba szalad, hozzáteszi: – Egyelőre. – Ahogy gondolja – vonok vállat. – Elmehetek? Bólint. Én pedig egy szemvillanás alatt eltűnök onnan. Fáradt vagyok. Nem akarok mást, csak hazajutni végre. És másik nadrágot venni a mostani helyett, amelybe már beleszáradt Manuel vére. Mikor kilépek a kapitányság folyosójára, arra számítok, hogy ott találom Coopert, abban a székben, ahol mindig ülni szokott, mikor rám vár a Canavan nyomozónál tett számos látogatásom alkalmával (ma új rekordot állítottam fel, kétszer jártam nála kevesebb mint tizenkét óra alatt). De a szék üres. Ami azt illeti, az egész folyosó üres. Ekkor veszem észre, hogy odakint nagyon erősen havazik. Úgy értem, tényleg nagyon erősen. A kapitányság előtt parkoló terepjáró körvonalait is alig tudom kivenni. De amikor kimegyek, és belesek a vezetőülésnél lévő ablakon, látom, hogy Frank ül benne, Patty férje. Mikor bekopogok az üvegen, összerezzen. Aztán leengedi az ablakot. – Heather! – hajol előre Patty az utasülésről. – Hát itt vagy! Ne haragudj, nem vettünk észre. Épp egy hangoskönyvet hallgatunk. A gyereknevelésről szól, az új dadusunk ajánlotta. – A dadus, aki rettegésben tart titeket? – kérdem. – Igen, ő. Istenem, látnod kellett volna az arcát, amikor közöltük, hogy idejövünk. Majdnem... Á, mindegy. Ugorj be, biztos fázol. Be is bújok a hátsó ülésre. A kocsi belsejében meleg van, és halványan érződik valami indiai étel illata. Mivel Frank és Patty samosát ettek, míg vártak rám. – Honnan tudtátok, hol vagyok? – tudakolom, miközben egy tamarindszósszal töltöttet nekem is átnyújtanak. Nyamm. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

160

– Cooper felhívott – magyarázza Frank. – Azt mondta, neki most rohannia kell valahová, de megkért, hogy vegyünk fel téged. Gondolom, az egyik ügyében kellett elmennie. Tényleg, min dogozik most? – Honnan tudjam? – felelem teli szájjal. – Mintha bármikor is megosztaná velem... – Tényleg láttál valakit, akit épp megkéseltek? – fordul hátra Patty az ülésen. – Nem rémültél halálra? És mi az ott a nadrágodon? – Nem volt rá időm, hogy megrémüljek – mondom. – Ez pedig vér. – Jaj, istenem! – Patty gyorsan visszafordul a szélvédő felé. – Heather! – Semmi baj – próbálom megnyugtatni. – Majd veszek másikat. – Bár, amilyen szerencsém van, biztos nőtt egy számot a méretem, köszönhetően az ünnepi élvezeteknek. A tizennégyes méret még mindig átlagos az amerikai nők körében. Az ember valahogy mégsem szeretné, hogy új nadrágot kelljen vennie, ha azt akarja, hogy legyen egy, amibe belefér. Ez elég megterhelő lehet a pénztárcára nézve. Ezért inkább arra gondol, hogy tán csökkentenie kellene a csemegés sült csirke beviteli mennyiségét. Talán. Ez persze attól is függ, hogy néz ki az új farmerében. – Tényleg nagyon esik – állapítja meg Frank, miközben kiáll a remek kis parkolóhelyről. Normál körülmények közt a megüresedett helyet azonnal elfoglalná egy közelben várakozó járgány. De most havazik, és senki nincs az utcán. A hó gyorsan és sűrű pelyhekben hullik, s már most pár centis fehér, vattaszerű réteg lepi be az úttestet és a járdát. – El nem tudom képzelni, hogy Cooper tényleg képes bármiféle nyomozásra is ebben az időben. Frank egy kissé megszállottja annak, hogy Cooper magánnyomozó. A legtöbb ember arról álmodik, hogy rocksztár lesz belőle. Nos, úgy néz ki, a rocksztárok arról álmodnak, hogy magánnyomozók lesznek. Vagy, az én esetemben, arról, hogy jó rájuk a nyolcas méret, és ismét azt ehetnek, amit akarnak. Bár, ami azt illeti, én nem vagyok rocksztár. Már nem. 161 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Heather, remélem, most óvatos leszel – nyugtalankodik Patty az első ülésről. – Mármint a halott lánnyal kapcsolatban. Nem avatkozol bele a nyomozásba, ugye? Nem úgy, mint a legutóbb. – Jaj, hát persze hogy nem – jelentem ki. Pattynek nem kell tudnia a kis kiruccanásomról a Tau Fi Házba. így is, van épp elég, ami miatt aggódjon mint volt modell és egy rocksztár felesége, arról nem is beszélve, hogy egy totyogó kisgyerek anyja, aki az utolsó beszámolók szerint egy egész hamburgert bevágott – amely majdnem akkora volt, mint a saját feje – egyetlen étkezés alkalmával. A dadus ettől sem volt túlságosan boldog. – Jól van – nyugtázza Patty. – Mert egyáltalán nem fizetnek olyan sokat, hogy kis híján megölesd magad, mint a legutóbbi alkalommal. Frank megáll Cooper háza előtt, és látom, hogy odabent néhol ég a villany... amin meglepődöm, mert ez azt jelenti, hogy Cooper itthon van. De mielőtt még kiszállhatnék a kocsiból, Frank megszólal: – Jaj, Heather! Ami azt a fellépést illeti Joe-nál... Kezemmel a kilincsen megdermedek. Nem tudom elhinni, hogy – a vér meg egyebek miatt – megfeledkeztem Frank meghívásáról, hogy lépjek fel vele és a zenekarával. – Öhm – próbálok kétségbeesetten valami jó kifogást találni. – Igen. Ami azt illeti... Visszatérhetnénk erre később? Mert most tényleg nagyon fáradt vagyok, és nem tudok értelmesen gondolkodni... – Ezen nincs mit gondolkodni – jelenti ki Frank vidáman. – Csak én leszek ott meg a fiúk, meg úgy százhatvan barátunk és családtagunk. Ugyan már! Jó móka lesz! – Frank! – szól rá Patty, nyilvánvalóan azért, mert látja, milyen arcot vágok. – Lehetséges, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ezt megvitassuk. – Ne csináld, Heather! – engedi el a füle mellett a felesége szavait Frank. – Sohase győzöd le a lámpalázadat, amíg nem lépsz fel megint a színpadra. És akkor már miért ne a barátaid társaságában? Lámpaláz? Ez lenne a problémám? Érdekes, én eddig azt hittem, attól félek, hogy az emberek kifütyülnek és mindenféléket vagdosnak hozzám. Vagy, ami még rosszabb... kinevetnek, ahogyan Jordan és EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

162

Cooper apja, amikor eljátszottam neki az egyik dalomat azon a végzetes napon a Cartwright Records lemezkiadónál. – Majd gondolkodom rajta – ígérem Franknek. – Köszi a fuvart. Sziasztok! Kiugrok az autóból, még mielőtt Patty vagy a férje megszólalhatnának, a hópelyhek támadása ellen behúzom a nyakamat, és odafutok a bejárati ajtóhoz. Huh. Ez meleg helyzet volt. A hallban Lucy üdvözöl izgatottan, de valahogy nem úgy, mintha azt akarná közölni, hogy Most azonnal ki kell mennem! Valaki már nyilván megsétáltatta. – Hahó! – kiáltok be a házba, miközben leteszem a kabátomat és a sálamat. Senki sem felel. Viszont valami szokatlan szag terjeng a levegőben. Beletelik pár másodpercbe, mire beazonosítom az illatot. Aztán rájövök, miért: égő gyertyát érzek. Se Cooper, se én nem égetünk gyertyát – Cooper azért, mert, hogy is mondjam, szóval, mert ő pasiból van, én pedig azért, mert a Fischer Hallban már annyiszor lett tűz egy égve felejtett gyertya miatt, hogy rettegek tőle, hogy egyszer én is megfeledkezem egyről, és ott hagyom égni őrizetlenül. De akkor miért éget valaki mégis gyertyát nálunk? Az illat odafentről jön... nem a nappaliból vagy a konyhából, és nem is Cooper irodájából. Fentről, ahol Cooper aludni szokott. Ekkor belém hasít a felismerés. Cooper idehaza van, és valaki van nála. A szobájában. Ahol gyertyák égnek. Ami csak egyetlen dolgot jelenthet: randevúja van. Hát persze. Ezért nem tudott megvárni a rendőrségen, és ezért kellett hívnia Franket és Pattyt! Mert randevúzik valakivel. A lépcső alján megtorpanok egy pillanatra, és megpróbálok rájönni, hogy ettől a felismeréstől vajon miért lett hirtelen olyan rossz kedvem. Úgy értem, Coopernek FOGALMA SINCS arról, mennyire bele vagyok esve. MIÉRT NE találkozhatna másokkal? Csak azért, mert amióta beköltöztem a házba, MÉG nem randizott 163 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

senkivel (legalábbis én nem tudok róla... az mindenesetre egészen biztos, hogy ide, a házba, nem hozott senkit), még nem azt jelenti, hogy nem is FOG, vagy hogy NEM IS TEHETI MEG. Most, hogy jobban belegondolok, nem igazán beszéltük meg az itt alvó vendégek kérdését. Egyszerűen nem került szóba. Mostanáig. Na, és akkor mi van? Van egy vendége éjszakára. Mi közöm hozzá? Csak felosonok a harmadikra, és bebújok az ágyamba. Semmi okom rá, hogy bekopogjak és megkérdezzem, mi a helyzet. Akkor sem, ha valójában majd meghalok, hogy láthassam, hogy néz ki az a lány. Cooperről a családjában az a hír járja, hogy mindig szuperintelligens, hihetetlenül gyönyörű és egzotikus lányokkal jár. Mondjuk, agysebészekkel, akik korábban modellek voltak. Meg ilyenek. Még ha fel is merülne bennem, hogy bármi romantikus kialakulhat közöttünk Cooperrel, egyetlen pillantás a számos exe közül bármelyikre, nyomban kigyógyítana. Hiszen melyik fickó vágyna egy megfakult rocksztárra, aki egy diákotthon igazgatójának asszisztenseként melózik, és újabban tizennégyes a mérete, amikor megkaphat egy fizikust is, aki korábban Miss Delaware volt? Na ja. Ugye, hogy igazam van? Egy sem. Esetleg akkor, ha ez a fizikus igen unalmas személyiség. És mondjuk, nem szereti Ella Fitzgeraldot (én az összes dalát tudom fejből, még a halandzsarészt is). És talán nem olyan melegszívű, kedves teremtés, mint amilyen én vagyok... Elég! HAGYD ABBA! Olyan halkan osonok fel a másodikra, amennyire csak tudok – Lucy ott liheg mellettem –, ám hirtelen észreveszek valami furcsát. Cooper hálószobája nyitva... de odabent sötét van. Viszont a vendégszoba ajtaja a folyosó másik végén szintén nyitva áll, és onnan már látok némi fényt kiszűrődni. Valami pislákol odabent. Mint egy gyertya lángja. Ki a fene lehet a vendégszobánkban, aki gyertyát éget? – Hahó! – kiabálok ismét. Mert ha Cooper valami hölgyvendéget fogad ott, hát akkor az már az ő baja, ha véletlenül rájuk nyitok. A hálószobája az ő privát szentélye – oda sohasem mertem belépni... EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

164

már csak azért sem, mert nem túl sűrűn tartózkodik ott. És persze az is nagyban hozzájárult, hogy az ezerdolláros lepedők kissé megrémítenek. Na de a vendégszoba? Az ajtó valójában csak résnyire van nyitva. De, ha úgy vesszük, ez azt jelenti, hogy nyitva van. Ezért egy kissé jobban kitárom, és harmadszor is beszólok: – Hahó! ...aztán felsikítok, mikor megpillantom az apámat, lefelé néző kutya-pózban.


16 – A jóga teljesen kikapcsol – magyarázza apa. – A táborban minden reggel és este jógáztam. Teljesen újjászülettem tőle. Meghökkenve nézek rá az ajtóból. Furcsa azt hallani, hogy az ember apja tábornak nevezi a börtönt. Különösen, ha ezt jógázás közben teszi. – Apa! Abbahagynád ezt egy percre, és beszélhetnék veled? – Hát persze, kedvesem – áll végre talpra. Ez egyszerűen hihetetlen. Láthatólag már be is költözött. A bőröndje nyitva áll az ablak előtti széken – és nincs benne semmi. A cipői ott sorakoznak az öltözőasztal mellett, olyan katonás rendben, mintha a hadseregben lennénk. Az antik asztalkán egy írógép – írógép! – áll, mellette takaros kis csomag papír. Apa kék pizsamát visel, sötétebb kék szegéllyel, az éjjeli szekrényen pedig egy nagy zöld teamécses pislákol egy Lincolnéletrajz társaságában. – Istenem! – csóválom a fejem. – Hogy jutottál be? Csak nem betörtél?


166

– Természetesen nem – méltatlankodik apa. – Sok mindent tanultam a táborban, de olyan trükköket nem sajátítottam el, amikkel egy ilyen zárat ki lehetne nyitni. A barátod hívott meg. – A barátom? – hökkenek meg. – Apa! Már megmondtam, Cooper nem a barátom. Remélem, nem mondtál neki semmit arról, hogy én... – Heather! – Apa arca szomorúnak tűnik. – Hát persze hogy nem. Sosem árulnék el egy ilyen bizalmas dolgot. Pusztán csak megemlítettem Mr. Cartwright előtt, hogy mennyire rosszak a mostani lakáskörülményeim, ő pedig felajánlotta, hogy lakjak itt... – Apa! – hördülök fel. – Ezt nem tehetted! – Hát, a Chelsea Hotel nem túl megfelelő hely olyasvalaki számára, mint én vagyok – magyarázza apa türelmesen. – Nem tudom, mennyire vagy tisztában ezzel, Heather, de sok bűnöző törzsvendég van abban a szállodában. Tényleges gyilkosok. Ez nem épp az a környezet, ahol jó helyen van egy olyan ember, aki megpróbál visszailleszkedni a társadalomba. Ráadásul elég zajos is volt. Az a sok hangos zene, és a folyamatos dudatülkölés... Nem, ez itt... – járatja körbe vidáman a tekintetét a kellemes, fehér hálószobán – sokkal inkább nekem való. – Apa! – A lábam nem tart meg tovább. Lehuppanok a franciaágy egyik oldalára. – Mondta Cooper, hogy meddig maradhatsz? – Az a helyzet – vakargatja meg apa Lucy fülét, aki ide is követett –, hogy igen. Azt mondta, nyugodtan maradhatok addig, amíg talpra nem állok. – Apa! – Legszívesebben sikítanék. – Most komolyan. Ezt nem teheted! Nem mintha nem akarnék dolgozni a kapcsolatunkon – mármint a közted és köztem lévő kapcsolaton. Csak... nem élhetsz vissza Cooper nagylelkűségével. – Nem is teszem – jelenti ki tárgyilagosan. – Dolgozni fogok neki a szállásért cserébe. Döbbenten pislogok rá. – Hogy... mit fogsz csinálni? – Felvesz a Cartwright Nyomozóiroda alkalmazottai közé – magyarázza apa, s úgy érzem, némi büszkeség csendül ki a hangjából. – Neki fogok dolgozni, ahogyan te is. Segítek majd megfigyelni az embereket. Azt mondja, ehhez pont megfelelnek az 167 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

adottságaim... hogy is mondjam... olyan észrevehetetlen vagyok. Úgy fogalmazott, hogy senkinek nem tűnök fel. Még jobban meglepődöm. – Senkinek nem tűnsz fel? – Így van. – Kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és elővesz egy kis fafurulyát. – Ezt igyekszem bóknak venni. Mármint azt a megállapítást, hogy senkinek nem tűnök fel. Tudom, hogy az anyádnak is ez volt a véleménye, de azt nem tudtam, hogy mások is így gondolják. Na jó. Hallgasd meg ezt a remek kis muzsikát! Még a táborban tanultam. Valahogy olyan megnyugtató. Ez után az éjszaka után, azt hiszem, jót tenne neked egy kis kikapcsolódás. A szájához emeli a furulyát, és játszani kezd rajta. Egy percig csak ülök ott, mert a panaszos – ám, ahogy ígérte, furcsa mód megnyugtató – hangok a hatalmukba kerítenek. Aztán megrázom a fejem, és megszólalok: – Apa! – Igen, drágám? Ez a becézés az, ami a sírba visz. Vagy inkább késztetést érzek, hogy őt juttassam oda. – Most lefekszem. Holnap reggel még visszatérünk erre. – Jó, rendben – hagyja rám. – De nem látom, miről kellene még beszélnünk. Cooper nyilvánvalóan nem ostoba ember. Ha alkalmazni akar, nem tudom, miért kellene tiltakoznom... Én sem tudom, hogy nekem miért kell ennyire tiltakoznom. Leszámítva azt, hogy... hogy fogom meggyőzni Coopert arról, hogy én vagyok álmai asszonya, ha az apám itt lábatlankodik körülöttem? Hogy fogom megszervezni azt a romantikus steak-vacsorát, amelyet már olyan rég terveztem? Semmi romantikus nincs abban, ha hármasban sültezünk. – Tudom, hogy nem voltam a legjobb apa, Heather – folytatja. – Sem az anyád, sem pedig én nem mutattunk túl jó példát neked gyerekkorodban. De remélem, hogy azért nem okoztunk akkora lelki sérülést, hogy most se tudjunk szeretetteljes kapcsolatot kialakítani. Mert én tényleg őszintén vágyom arra, hogy ilyen kapcsolatunk legyen egymással. Mindenkinek szüksége van családra, Heather. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

168

Család? Ez lenne az, amire szükségem van? Ez lenne a bajom? Hogy nincs családom? – Fáradtnak tűnsz – állapítja meg apa. – Ami érthető is egy olyan nap után, amilyenben részed volt. Talán ez majd segít egy kicsit megnyugodni. És újból furulyázni kezd. Na jó. Erre aztán biztosan nincs szükségem. Előrehajolok, elfújom apa mécsesét, és leveszem az éjjeliszekrényről. – Ezek a dolgok tűzveszélyesek – vetem oda a létező leghivatalosabb diákotthonigazgató-asszisztensi hangomon. Aztán kivonulok a szobából, és felmegyek az emeletre a sajátomba. A hóesés megállíthatatlan. Mikor reggel felébredek és kinézek az ablakon, látom, hogy – bár lassabban és ritkásabban – még mindig esik. És továbbra is hatalmas, puha pelyhek hullanak. Majd amikor kimászom az ágyból – ami nem is megy olyan könnyen, tekintve, hogy milyen kényelmesen érzem ott magam, s Lucy is félig keresztbefekszik rajtam –, és odasétálok az ablakhoz, valódi téli mesevilág tárul a szemem elé. New York egészen másmilyen, ha leesik a hó. Már néhány centi is számít, mert elfedi a piszkot és a graffitiket, és mindent ragyogóvá és újszerűvé varázsol. De harminc centitől – mert tegnap éjjel ennyi esett – az egész város olyannak tűnik, mintha egy másik bolygón járnánk. Minden csendes... hallgatnak a dudák, nem szólnak az autóriasztók... minden zaj olyan tompa, a faágak meghajolnak a rájuk nehezedő puha fehér hóréteg alatt, s az összes ablakpárkányt ugyanez a hóréteg borítja. Miközben a tájat bámulom, váratlanul rám tör a felismerés: Hiszen hószünet van! Ezt már az előtt tudom, mielőtt felemelem a telefont és megkérdezem a főiskola időjárási forró drótját. Ó, igen! Ma nem lesz tanítás. Az iskola zárva tart. Ami azt illeti, az egész város zárva tart. Csak a vészhelyzet-elhárítóknak szabadna az utcán lenniük. Igen! 169 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Persze, ha valaki csupán két háztömbnyire lakik a munkahelyétől, az nehezen hivatkozhat arra, hogy nem tudott bemenni. Na de akkor is. Elkésni azért elkéshet. Nyugodtan üldögélek a kádban – mert hát miért mozdulna meg az ember, ha nem muszáj –, aztán felöltözöm. Elő kell vennem egy másik nadrágot, mert ami tegnap rajtam volt, az csupa vérfolt. Rémülten konstatálom, hogy kissé mintha szűk lenne. Na jó, talán nem is csak kissé. Ahhoz a régi trükkhöz kell folyamodnom, hogy vizes zoknit tömködök a nadrág derekába, s közben mély térdhajlításokat végzek, hogy valamennyire kitágítsam, és megpróbálom meggyőzni magam, hogy ez csak azért van, mert most vettem ki a szárítóból. Két héttel ezelőtt. Amikor kiveszem a zoknikat, mielőtt lemennék a lépcsőn, úgy érzem, egy kissé kevésbé szorít. Mindenesetre levegőt már kapok benne. Miközben mélyet lélegzem, valami szokatlan illat üti meg az orromat. Legalábbis ebben a házban mindenképpen szokatlan. Baconszalonna. És, ha nem tévedek, tojás. Sietve leszaladok a lépcsőn – a sarkamban Lucyval és amikor belépek a konyhába, döbbenten látom, hogy Cooper ül odabent, és az újságot olvassa, az apám pedig barna kordnadrágban és gyapjúpulóverben álldogál a tűzhely mellett. És reggelit készít. – Ez – szólalok meg – most már tényleg sok. Apa megfordul és rám mosolyog. – Jó reggel, szívem. Narancslét? Cooper lehajtja az újság egyik felét. – Te meg miért keltél fel? – érdeklődik. – Épp most mondták be a hírekben, hogy a New York-i Főiskola zárva tart. Tudomást sem veszek róla. De Lucyt, aki a hátsó bejáratnál kaparászik, hogy engedjem ki, már nem tudom így semmibe venni. Kinyitom az ajtót, amelyen sarki hideg áramlik be. Lucy csalódottnak tűnik a látványtól, amely odakint fogadja, de azért bátran előreveti magát. Becsukom mögötte az ajtót, aztán szembenézek az apámmal. Mert döntésre jutottam. És ennek semmi köze sincs a fafurulyához. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

170

– Apa – jelentem ki. – Nem költözhetsz ide. Sajnálom, Cooper. Rendes dolog volt tőled, hogy felajánlottad. De ez így túlságosan bizarr. – Nyugi – szólal meg Cooper az újság mögül. Érzem, hogy a vérnyomásom legalább tízzel megemelkedik. Vajon miért van mindig ez, valahányszor valaki kiejti a száján azt a szót, hogy nyugi? – Komolyan beszélek – erősködöm. – Úgy értem, én is itt élek. És én is a Cartwright Nyomozóiroda alkalmazottja vagyok. Nekem nincs szavam ebben a dologban? – Nincs – tájékoztat Cooper még mindig az újságja mögül. – Szívem – fordul felém apa, és a kezembe nyom egy bögre gőzölgő kávét. – Idd meg ezt! Sosem szerettél korán kelni. Pont, mint az anyád. – Nem vagyok olyan, mint anya – tiltakozom. De azért elfogadom a kávét. Mert isteni illata van. – Jó? Egyáltalán nem hasonlítok rá. Látod, Cooper? Meghívtad ezt az embert, hogy lakjon itt, és máris azt mondja, hogy olyan vagyok, mint anya. Nem vagyok olyan! – Akkor hadd maradjon – csap le Cooper, aki még mindig nem néz ki az újságja mögül –, és jöjjön rá erre maga is. – Az anyád nagyon kedves asszony, Heather – jelenti ki apa, és két tükörtojást tesz egy tányérra. – Csak nem reggel. Épp, mint te. Na, tessék – nyújtja felém a tányért. – Kislánykorodban így szeretted. Remélem, még mindig. Ránézek a tányérra. Úgy helyezte el rajta a tojásokat, mintha szemek lennének egy arcon, a szalonna pedig a mosolygó száj, ahogyan gyerekkoromban szokta. Hirtelen úgy érzem, mindjárt sírva fakadok. A fenébe is! Hogy teheti ezt velem? – Jó lesz, köszönöm – motyogom, és leülök az asztalhoz. – Szóval – teszi le végre Cooper az újságot –, most, hogy ez így elrendeződött, Heather, az apád velünk marad, amíg ki nem találja, hogy mi legyen a következő lépés. Ami jó, mert nekem szükségem van a segítségére. Több a munkám, mint amennyit magam el tudok látni, az apád pedig épp olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amilyeneket én egy asszisztenstől elvárok. 171 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Mármint, hogy senkinek nem tűnik fel – csámcsogok hangosan egy falat szalonnán. Ami, az igazat megvallva, fenséges. És nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a véleménye. Lucy, akit az apám beengedett, mikor kaparászni kezdett az ajtón, élvezettel tünteti el a falatot, amelyet odadobtam neki. – Pontosan – bólint rá Cooper. – Ez az a képesség, amit sosem szabad alábecsülni, ha az ember magánnyomozóként dolgozik. Ebben a pillanatban megszólal a telefon. – Majd én felveszem – ajánlkozik apa, és kimegy a konyhából. Abban a pillanatban, amint kilép az ajtón, Cooper egészen más hangsúllyal szól hozzám: – Nézd, ha ez valóban problémát jelent, akkor szerzek neki egy másik szobát valahol. Nem gondoltam, hogy ennyire... nincsenek még tisztázva a dolgok... kettőtök közt. Azt hittem, jót teszek neked. Elképedve nézek rá. – Hogy jót teszel nekem? Már miért lenne az jó nekem, ha a börtönviselt apám egy házban él velem? – Hát, nem is tudom – ismeri el Cooper zavartan. – Csak mert... rajta kívül nincs senkid. – Úgy emlékszem, ezt már megvitattuk egyszer – csattanok fel élesen –, mivel neked sincs. – De nekem nincs is szükségem senkire – állítja. – Ahogyan nekem sem. – Heather! – jelenti ki határozottan. – Neked igenis van. Hisz a te esetedben senki sem halt meg, és nem hagyta rád a házát meg egy hatalmas vagyont, hogy független lehess. És, már meg ne haragudj, de huszonháromezer dollár egy évre Manhattanben, az egy vicc. Minden barátodra és családtagodra szükséged van, akit csak el tudsz érni. – Még a börtöntöltelékekre is? – húzom el a szám. – Nézd – magyarázza Cooper. – Az apád nagyon intelligens ember. Biztosra Veszem, hogy előbb-utóbb meg tud majd állni a saját lábán. És amikor ez megtörténik, te jól teszed, ha mellette leszel, ha másért nem, hát azért, hogy egy kis bűntudatot kelts benne, és juttasson neked némi pénzt. Az a minimum, hogy az oktatásod költségeit fedeznie kell. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

172

– Nincs szükségem tandíjpénzre – jegyzem meg. – Ingyen járhatok suliba, mivel ott dolgozom, emlékszel? – Persze – bólint Cooper erőltetett nyugalommal. – De nem kellene dolgoznod, ha az apád belemenne, hogy fizeti a tandíjadat. Döbbenten nézek rá. – Úgy érted, hogy... lépjek ki az állásomból? – Hogy minden erődet a tanulásra összpontosíthasd. Mármint ha valóban az a célod, hogy diplomát szerezz. – Belekortyol a kávéjába. – Igen, úgy értem. Furcsa, de annak ellenére, hogy van benne valami, amit mond, nem tudom elképzelni, milyen lenne, ha nem dolgoznék a Fischer Hallban. Alig több mint fél éve vagyok ott, de úgy érzem, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Ha nem kellene mindennap bemennem oda, valahogy nagyon furcsa lenne. Vajon mindenki így van evvel, aki valamilyen irodában dolgozik? Vagy ez csak azért van, mert én igazából szeretem a munkámat? – Hát... – meredek szerencsétlenül a tányéromra. Az üres tányéromra. – Azt hiszem, igazad van. Csak... csak úgy érzem, már így is épp eléggé kihasználom a vendégszeretetedet. Nem akarom, hogy most még a családom is kiszipolyozzon. – Ezt hagyd csak rám! Elég, ha én foglalkozom azzal, hogy megvédjem magam a szipolyozóktól – vigyorodik el Cooper. – Tudok én vigyázni magamra. És az igazat megvallva, még sosem voltak ilyen rendben a könyvelési anyagaim. A változatosság kedvéért a számlák időben kimennek, és mind pontosak is. Ezért nem tudom felfogni, miért kell megismételned a matekvizsgát, hisz olyan remek munkát végzel... Mikor az ismételt matekvizsgát említi, hirtelen eszembe jut valami. – Jaj, nem! Cooper meglepetten néz rám. – Mi az? – Tegnap este volt az első óra – temetem az arcomat a kezembe. – És nem voltam ott! Az első órám... az első kurzusom a főiskolán... és én elblicceltem! 173 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Biztos vagyok benne, hogy a tanárod meg fogja érteni, Heather – próbál megnyugtatni Cooper. – Különösen, ha az újságot is olvasta mostanában. Ekkor apa lép be a konyhába az előszobából, kezében a zsinór nélküli telefonnal. – Téged keresnek, Heather – nyújtja át a kagylót. – A főnököd az, Tom. Micsoda kedves fiatalember! Jól elcsevegtünk a tegnap esti meccsről. Komolyan mondom, ahhoz képest, hogy csak harmadosztályú a csapat, egész látványos kis bemutatót tartottak. A szemem forgatom, miközben átveszem a készüléket. Ha még egy szót hallok a kosárlabdáról, sikítok. És vajon mit kezdjek azzal, amit Kimberly mondott tegnap este? Tényleg volt valami Andrews edző és Lindsay Combs közt? És ha igen... miért kellett emiatt megölnie? – Tudom, hogy az iskola zárva – mondom Tomnak. – De én azért bemegyek. – Mert ha arra gondolok, hogy helyette az új lakótársammal kellene töltenem a napot, egy monszun sem tudna megakadályozni benne, nemhogy egy kis északkeleti fuvallat. – Hát persze hogy bejön – nyugtázza Tom a bejelentésemet. Nyilvánvaló, hogy az, hogy ugyanúgy, mint az összes többi ember New Yorkban, otthon maradok, meg sem fordult a fejében. – Ezért örülök, hogy sikerült elérnem, mielőtt még elindul. Dr. Jessup telefonált... Felsóhajtok. Ez nem túl jó jel. – Hja – folytatja Tom. – Westchesterből hívott, vagy honnan, ahol most lakik. Csak arra akart megkérni, hogy valaki látogassa meg Manuelt a kórházban. Hogy lássák, törődünk vele. És szerezzen virágot is, mivel a hóesésnek köszönhetően a virágboltok mind zárva vannak. Azt mondta, ha veszünk valamit a kórházi ajándékboltban, azt kifizeti a házipénztárból... – Ó – felelem kissé zavartan. Ez elég magas szintű feladatnak tűnik. Úgy értem, dr. Jessup általában nem az asszisztenseket szokta megkérni, hogy ilyen esetekben képviseljék az intézményt. Nem mintha nem bízna bennünk. Csak hát... az óta a bizonyos eset óta, mikor a téli szünetben nem kaptam el a Wasser Hall igazgatójának asszisztensét abban a bizalmi játékban, nem vagyok épp a EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

174

legnépszerűbb ember a dolgozók körében. – Biztos benne, hogy azt akarja, hogy én menjek? – Hát – magyarázkodik Tom –, igazából nem jelölte meg pontosan, hogy kit akar. De azt szeretné, mindenképpen menjen tőlünk valaki, hogy úgy látsszon, törődünk vele... – Mi tényleg törődünk vele – emlékeztetem. – Persze, természetesen mi törődünk vele – helyesel. – De azt hiszem, dr. Jessup úgy értette, hogy a részlegünk, nem csak azok az emberek, akik személyesen is ismerik Manuelt. Arra gondoltam, mivel maga már régebben is kapcsolatban állt vele, és végeredményben maga mentette meg az életét, ráadásul... – Ráadásul jelen pillanatban én két sarokkal közelebb vagyok a St. Vincenthez, mint bárki más a Fischer Hallból – fejezem be helyette a mondatot. Most már világos. – Valami olyasmi – ismeri el Tom. – Szóval, megteszi? Beugrik hozzá, mielőtt bejön dolgozni? Mehet taxival is – ha talál –, dr. Jessup azt mondta, kifizeti, ha bemutatja a számlát... – Tudja, hogy szívesen megteszem – felelem. Ha lehetőségem adódik pénzt költeni, aztán kifizettetni a munkahelyemmel, az számomra már maga a boldogság. – És maga hogy van? – kérdem, igyekezetem szerint közönyösen, bár a válasz életbevágóan fontos a jövőbeli lehetőségeimet illetően. Ki tudja, milyen förtelmes főnököt kapnék a fejem fölé, ha Tom kilépne. Az is lehet, hogy olyat, mint dr. Kilgore... – Még mindig gondolkodik azon, hogy... úgy értem, a múltkor azt mondta, vissza akar menni Texasba...? – Egyszer majd biztosan, Heather – sóhajtja. – Tudja, azokban az osztályokban, ahol azelőtt tanítottam, nem volt divat a gyilkosság meg a késelés. – Na jó – ismerem el. – De, tudja, Texasban nincsenek ilyen jópofa hófúvások. Legalábbis nem túl gyakran. – Ez igaz – hagyja rám. Ennek ellenére nem úgy tűnik, mint aki meg van róla győződve, hogy New York jobb hely, mint Texas. – Akkor hamarosan találkozunk. Öltözzön fel jól! – Rendben – felelem. Leteszem a kagylót... ...és észreveszem, hogy Cooper furcsa arckifejezéssel méreget a kávéja fölött. 175 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Bemész a St. Vincentbe, hogy meglátogasd Manuelt? – tudakolja könnyedén. Túlságosan is könnyedén. – Igen – mondom, és elkapom a tekintetemet. Tudom, hogy mi jár a fejében. De semmi sem állhatna távolabb a valóságtól. Na jó, lehet, hogy azért nem semmi... – Kétlem, hogy tudnék taxit fogni, úgyhogy jobban teszem, ha alaposan felöltözöm... – Nem csinálsz mást, csak átadod Manuelnek a jókívánságaitokat – folytatja Cooper –, aztán már mész is vissza dolgozni, ugye? Nem akarsz, hogy is mondjam, elücsörögni ott egy kicsit és kikérdezni a fiút arról, hogy ki támadta meg tegnap este és miért, igaz? Hát ezen nevetnem kell. – Cooper! – kiáltok fel. – Istenem, hogy te milyen vicces tudsz lenni! Persze hogy nem. Hisz azt a szegény fickót brutálisan megkéselték! Egész éjjel a műtőben volt. Valószínűleg nem is lesz magánál. Csak beosonok, leteszem a virágokat és a lufikat, aztán már ott se vagyok... – Rendben – nyugtázza Cooper. – Mert Canavan határozottan megmondta, hogy maradj ki a nyomozásból. – Abszolút – ígérem. Apa, aki az előbbi beszélgetésünket éppolyan érdeklődéssel figyelte, mint a tegnap esti kosárlabdameccset, értetlenül néz ránk. – Miért akarna Heather belekeveredni annak a lánynak a halálával kapcsolatos nyomozásba? – Ó – világosítja fel Cooper –, mondjuk úgy, hogy a lányának megvan az a rossz szokása, hogy a kelleténél jobban belefolyik a tanítványai életébe. És halálába. Apa tekintete elkomorul. – Drágám – fordul hozzám. – Az ilyesmit tényleg a rendőrségre kellene hagynod. Nem akarod, hogy valami bajod essék, ugye? A tekintetem apáról Cooperre vándorol, majd vissza. És hirtelen rájövök: túlerőben vannak! Belőlük kettő van, belőlem pedig csak egy. Dühösen felhorkanok, és kiviharzom a szobából.


176

17 Az ajándékboltot hál' istennek nyitva találom A virágok azonban nem tűnnek épp frissnek – ma reggel nem volt szállítás, köszönhetően az utaknak, melyek olyan szörnyű állapotban vannak, hogy nem csak hogy nem kaptam taxit, de kénytelen voltam az út közepén gyalogolni, ha nem akartam térdig érő hóban gázolni. Viszont mindenféle méretű és feliratú léggömbjük van, és a héliumtartály is működik, úgyhogy kiszórakozom magam, és gyártok egy hatalmas luficsokrot. Aztán hozzátetetek egy JOBBULÁST! feliratú macit ráadásként, de csak miután meggyőződtem róla, hogy a címkét könnyen el lehet távolítani, így Manuel továbbajándékozhatja majd egy barátnőjének vagy valamelyik unokahúgának. Az embernek ilyesmire is gondolnia kell, ha plüssállatot visz egy férfinak. Aztán felmegyek az intenzívre, ahol Manuel fekszik, s bár ébren van, egy kicsit kótyagos, és egy halom cső lóg ki belőle. Egy csomó ember nyüzsög a szobájában, többek közt egy nő, akit az anyjának gondolok, és aki kimerülten gubbaszt egy széken az épp szundikáló Julio mellett. Bár látok itt két rendőrt – az intenzív osztály mindkét 177 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

bejáratánál egyet Canavan nyomozó nincs sehol. Vagy még nem ért be a városba, vagy volt itt, de már el is ment. Manuel szobájának ajtaja mellett két, nyomozónak kinéző személy támaszkodik a falnak. Mindkettőjük öltönye térdig vizes a hóban való járkálástól. A kezükben kávé, hőtartó műanyag pohárban. Mikor a közelükbe érek, egyikük épp azt mondja: – És Canavan kihúzott belőle valamit? – Semmi olyat, aminek hasznát vehetné. – A fiatalabbik fickó rikító színű, pálmafás nyakkendőt visel. – Megkérdezte tőle, hogy tudja-e, miért támadták meg. De csak hörgött értelmetlenül. – A kulcsról is kérdezett? – Aha. De ugyanazt a választ kapta. Azaz semmit. – És mi a helyzet a lánnyal? – Semmi. – Lehet, hogy rá kéne vennünk a kölyök nagybátyját, hogy faggassa ki ő – biccent a fejével az idősebb pasas a szunyókáló Julio felé. – Talán szívesebben beszélne egy olyan arcnak, akit felismer. – Ez a srác teljesen ki van ütve – vonja meg a vállát a társa. – Szart se tudunk meg tőle. Ugyanabban a pillanatban vesznek észre mindketten. Mondjuk, elég nehéz lenne nem észrevenni, kezemben a hatalmas luficsokorral. És az is elég nyilvánvaló, hogy épp azt fülelem, miről beszélnek. – Segíthetünk, kisasszony? – kérdi unottan a fiatalabbik. – Ó, üdvözlöm – mondom. – Nem akartam közbevágni. Manuel Juarezhez jöttem. A kollégiumi ügyekkel foglalkozó részlegen dolgozom a New York-i Főiskolán. Kollégák vagyunk. Azért küldtek, hogy megnézzem, hogy van. – Van valami igazolványa? – kérdi az idősebbik nyomozó, vagy akárki is legyen, ugyanolyan unott hangon, mint a kollégája. Megpróbálom előkotorni a dolgozói kártyámat. Közben meg kell kérnem a fiatalabbat, hogy fogja meg a lufijaimat. – Helyes maci – jegyzi meg szárazon. – Köszönöm – mondom. – Szerintem is. Ellenőrzik az igazolványomat, aztán az idősebbik visszaadja. – Jó szórakozást! – biccent Manuel szobája felé. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

178

Fogom a lufijaimat, és némi nehézséggel bár, de beügyeskedem magam az ajtón, aztán csendben odamegyek Manuelhez, aki folyamatosan figyeli, hogy mit csinálok, de egy szót sem szól. Ami azt illeti, az egyetlen hang, ami hallatszik, az a nagybátyjának és annak az asszonynak az egyenletes légzése, akiről feltételezem, hogy az anyja lehet. És az ágya mellett álló gépek halk kattogása. – Hát, jó napot, Manuel – üdvözlöm mosolyogva, és átnyújtom a lufikat. – Ezeket magának hoztam, mindannyiunk nevében a Fischer Hallból. Remélem, hamarosan jobban lesz. Ne haragudjon a maci miatt, tudom, hogy egy kissé... tudja. De virág nem volt. A fiú halványan elmosolyodik. Felbátorodva folytatom: – Nincs valami fényesen, mi? Sajnálom, hogy ezt tették magával azok a fickók, Manuel. Ez tényleg nagyon szörnyű. A szája szóra nyílik, de csak valami hörgő hang tör elő belőle. Észreveszem, hogy a tekintete az ágya melletti asztalkán álló barna kancsóra vándorol, amely mellett néhány papírpoharat is látok. – Kér egy kis vizet? – kérdem. – Nem mondta senki, hogy nem ihat? Mert néha van olyan, hogy azt akarják, hogy az ember ne igyon, ha még vár rá valamilyen műtét, vagy ilyesmi. Manuel megrázza a fejét. Én pedig elengedem a lufikat, és hagyom, hogy felszálljanak a plafonig, hogy ne kelljen tovább őrizgetnem őket, és töltök valamennyi vizet az egyik pohárba. – Tessék – nyújtom oda neki. De ő túl gyenge még, hogy felemelje a kezét – és a rengeteg cső is lehúzza, amelyeket belé nyomtak –, ezért inkább én emelem a szájához az italt. Mohón felhajtja. Mikor végez az első pohárral, határozottan a kancsóra pillant. Gondolom, újabb adagot szeretne, így töltök is neki. Ezt is megissza, igaz, már kissé lassabban. Mikor ezzel is végez, megkérdem, hogy kér-e még. Megrázza a fejét, és végre már hangja is van. – Olyan szomjas voltam – szólal meg. – Megpróbáltam szólni azoknak a fickóknak... – biccent a két detektív felé a folyosón. – De nem értették, hogy mit akarok. Nem tudtam beszélni, annyira kiszáradt a torkom. Köszönöm. – Ó – szabadkozom. – Igazán nincs mit. 179 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– És azt is köszönöm, amit tegnap este tett – folytatja. Úgy tűnik, túlságosan hangosan azért még nem tud beszélni – habár Manuel akkor sem túl harsány, amikor egészséges ezért elég nehezen értem, amit mond. De közelebb hajolok hozzá, így azért sikerül kihámoznom a lényeget. – Julio bácsi azt mondta, maga mentette meg az életemet. A fejemet csóválom. – Nem, nem. Igazából a mentőknek köszönheti, hogy még él. Én csak jó időben voltam jó helyen, ez minden – mondom. – Hát – mosolyodik el akkor ez volt a szerencsém. De azt senki nem árulta el... most akkor megnyertük? – A meccset? – nevetem el magam. – Nem. A második félidőben lemostak minket a pályáról. – Miattam történt – keseredik el Manuel. – Dehogy maga miatt – nevetek még mindig. – A Fiúkák egyszerűen bénák, és kész. – Az én hibám volt – ismétli meg, és a hangja elcsuklik. Ekkor már én is abbahagyom a nevetést. Mert észreveszem, hogy Manuel sír. Nagy, kövér könnycseppek tülekednek elő a szeme sarkából, s bármely pillanatban legördülhetnek az arcán. Úgy látom, szeretné felemelni a kezét, hogy letörölje a könnyeit, de nem tudja. – Mondom, hogy nem a maga hibája, Manuel – győzködöm. – Hogy juthat eszébe ilyesmi egyáltalán? A játékosoknak fogalmuk sem volt, hogy mi történt magával, csak jóval később tudták meg. Andrews edző nem árulta el nekik... – Nem – igazít ki. A könnycseppek már utat találtak maguknak a szemében, s most lassan folydogálnak végig az arcán. – Úgy értem, Lindsay az én hibám. Az, hogy meghalt. Hűha. – Manuel – jelentem ki. – Nem maga tehet róla, hogy valaki megölte Lindsayt. A legkevésbé sem. – Én adtam neki a kulcsot – makacskodik tovább. És végre az egyik kezét is sikerül megmozdítania. Ökölbe szorítja az ujjait, és szánalmasan gyengén rácsap az ágyra. – Ez még nem azt jelenti, hogy maga ölte meg – bizonygatom. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

180

– Még mindig élne, ha én nem adom oda neki azt a kulcsot. Nemet kellett volna mondanom, amikor kérte. De hát... annyira sírt. – Igen – felelem. Vetek egy pillantást a szoba előtt álldogáló nyomozók felé. De eltűntek. Vajon hová mehettek? Szeretnék utánuk rohanni, és szólni nekik, hogy jöjjenek be... de azt nem akarom, hogy a fiú ne beszéljen tovább. – Ezt már tegnap este is mondta. Mikor fordult magához sírva, Manuel? Mikor kérte el a kulcsot? – Közvetlenül az előtt, hogy elindultam volna haza – feleli. – Hétfő este. Miután az ebédlő hétkor bezárt. Én dupla műszakot húztam le, mert Fernandónak el kellett mennie a nagyanyja születésnapi partijára. A nagy ünnep. Tudja. Ő pedig odajött hozzám, mikor már épp vettem a kabátomat, és azt mondta, szüksége van az ebédlő kulcsára, mert ottfelejtett valamit. – Azt nem mondta, hogy mit? – vetek egy pillantást az ajtó felé. Hol lehetnek ezek a fickók? – Úgy értem, hogy mi volt az, amit ott hagyott. Manuel a fejét csóválja. És még mindig sír. – Vele kellett volna mennem. El kellett volna kísérnem, kinyitnom neki az ajtót, és megvárni, míg kihozza azt a valamit. De nekem találkozóm volt valakivel – abból, ahogyan azt a szót ejti, hogy valakivel, nyilvánvaló, hogy a barátnőjére utal –, és már így is késésben voltam, ő pedig... hát... Lindsay volt. – Értem – felelem bátorítón. – Mindannyian ismertük Lindsayt. És mindannyian megbíztunk benne. Bár, lassan kezdem úgy érezni, hogy nem kellett volna. – Igen. És tudom, hogy nem kellett volna odaadnom neki a kulcsot – folytatja. – De Lindsay olyan helyes, és olyan kedves volt. Mindenki szerette. Eszembe sem jutott, hogy bármi rossz dolog miatt akarná a kulcsot. Azt mondta, nagyon fontos – valami olyasmit hagyott ott, amit vissza kell adnia... azoknak, akiktől kölcsönvette: Különben nagyon dühösek lesznek rá, azt mondta. Elhűl a vérem. Ez az egyetlen magyarázat, miért borzongok meg hirtelen. – Azt nem mondta, hogy kik azok, akik dühösek lesznek rá? Manuel megrázza a fejét. 181 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– És biztos, hogy azt mondta: ők, így, többes számban, tehát egyértelmű volt, hogy több személyről van szó? A fiú rábólint. Hát, ez különös. Ha csak Lindsay nem azért fogalmazott így, hogy Manuel rá ne kérdezzen, kiről beszél. – Szóval, odaadta neki a kulcsot... – foglalom össze. Kétségbeesetten bólint. – Azt mondta, majd visszahozza. Hogy találkozzunk a portánál reggel tízkor, és akkor majd ideadja. Én pedig odamentem. Épp rá vártam, amikor megérkezett a rendőrség. De senki nem árulta el, mi járatban vannak. Egyszerűen csak elsétáltak mellettem. Ott vártam rá, miközben ő már rég halott volt... Manuel hangja elcsuklik. Levegőt is alig kap, annyira zokog. Az egyik rákötött készülék csipogni kezd. Az asszony, akiről úgy gondolom, hogy az anyja, kinyitja a szemét. – Ha... – dadogja Manuel. – Ha... – Manuel, most ne beszéljen! – szólok rá. Mostanra már Julio is felébredt, s spanyolul dörmög valamit az unokaöccsének. De a fiú nem nyugszik meg. – Ha nem az én hibám volt – nyögi ki végül –, akkor miért próbáltak azok a fickók engem is megölni? – Mert azt gondolják, hogy maga tudja, kik ők – felelem. – Azok az alakok, akik Lindsayt meggyilkolták, úgy hiszik, hogy azonosítani tudja őket. Ami azt jelenti, hogy Lindsay mondhatott magának valamit, amiből erre a következtetésre jutottak, így volt, Manuel? Próbáljon meg visszaemlékezni! – Azt mondta... mondott valamit egy fickóról, akit úgy hívnak, hogy... – Doug? – rikkantok fel. – Egy fickóról beszélt, akit úgy hívnak, hogy Doug? Vagy esetleg Mark? De a csipogás egyre hangosabb lesz, és egy orvos szalad be két nővérrel... és a két nyomozó. – Nem – tudom meg Manueltől. A hangja egyre erőtlenebb. – Azt hiszem... Steve-et mondott. Hogy Steve nagyon dühös lesz... Steve? Ki az a Steve? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

182

A fiú szemhéja lecsukódik. A doktornő rám mordul, hogy „Álljon arrébb!”, én pedig félreugrom, hogy hozzáférjen a Manuelből kilógó csövekhez. A csipogás, hála istennek, ismét normális lesz, az iméntinél sokkal halkabb. Az orvos láthatólag megkönnyebbül. Manuel nyilvánvalóan elaludt. – Mindenki menjen ki! – utasít minket az egyik nővér, és az ajtóra mutat. – De én az anyja vagyok! – tiltakozik az idősebb nő. – Jó, akkor maga maradhat – enged neki a nővér. – A többiek kifelé! Rettenetesen érzem magam. Kibotorkálok a kórteremből a két nyomozóval együtt, míg Julio és Mrs. Juarez ott maradnak Manuellel. – Mi történt? – kérdi a fiatalabb detektív, mikor kiérünk a folyosóra. Én pedig elmesélem neki. Elmondok mindent, amit Manueltől hallottam. Különös tekintettel erre a Steve nevű illetőre. Unott arccal néznek rám. – Ezt már mind tudjuk – jelenti ki az idősebbik, kissé rosszalló hangsúllyal, mintha szándékosan rabolnám az idejüket, vagy ilyesmi. – Nem, nem tudták – csattanok fel dühösen. – Dehogynem – erősíti meg a társát a fiatalabb nyomozó. – Minden benne van a jelentésben. Ezt a kulcsos dolgot már elmondta tegnap este. – De Steve-ről eddig nem volt szó – figyelmeztetem. – Biztosan emlékszem, hogy a jelentés emleget valami Steve-et – jelenti ki az idősebbik. – Steve-et – bólogat a fiatal. – Vagy talán Johnt. – Nincs semmiféle John – tiltakozom. – Csak Doug. Esetleg Mark. Mark volt a halott lány barátja. Leszámítva, hogy egy másik fiúval is találkozgatott, ezzel a bizonyos Douggal. És most itt van ez a Steve. Csakhogy én nem ismerek semmilyen Steve-et... – Ezt már mind tudjuk – ismétli meg az idősebbik bosszúsan. Döbbenten bámulok rájuk. – Hol van Canavan nyomozó? 183 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nem tudott bejönni a városba ma reggel – feleli az idősebb férfi. – Arrafelé, ahol lakik, járhatatlanok az utak. – Jó, akkor felhívják, hogy beszámoljanak neki erről a Steve nevű illetőről? Vagy telefonáljak én? – Már megmondtuk, kisasszony – torkol le a fiatal. – Már tudunk erről a... – Persze, felhívjuk – vág közbe az idősebb nyomozó. A fiatal értetlenül néz rá. – De Marty... – Fel fogjuk hívni – ismétli meg az idősebb férfi, és a társára kacsint. Aki veszi a lapot: – Igen, igen. Telefonálunk neki. Csak állok ott és döbbenten nézek rájuk. Nyilvánvaló, hogy Canavan nyomozó már mesélt nekik rólam. És az is egyértelmű, hogy semmi jót. – Tudják – erősködöm –, nekem is megvan a mobilszáma. Úgyhogy akár felhívhatom én is. – Hát, akkor hajrá – vigyorodik el Marty, az idősebb nyomozó. – Biztosra veszem, hogy örülni fog, ha hall magáról. Fiatal társa hangosan felröhög. Érzem, hogy elvörösödöm. Tényleg ekkora púp lennék Canavan nyomozó hátán? Persze, tudom, hogy az vagyok. De azt azért nem gondoltam volna, hogy ezt el is panaszolja az összes nyomozónak. Most vajon az egész hatodik körzet rajtam röhög? Valószínűleg. – Remek – nyugtázom. – Akkor most megyek. – És megfordulok, hogy minél hamarabb kívül legyek az ajtón.. – Ms. Wells, várjon! Rendben, visszanézek. A fiatalabb nyomozó egy tollat és egy jegyzettömböt nyújtogat felém. – Ne haragudjon, Ms. Wells, erről majdnem elfeledkeztem. – Az arckifejezése abszolút komolynak tűnik. – Kérhetek egy autogramot? Összeszűkült szemmel nézek rá. Ez meg miféle tréfa? – Komolyan – erősködik. – Meséltem a kishúgomnak, hogy maga elég sűrűn előfordul az őrsön, ő pedig megkért, hogy szerezzek neki egy autogramot, ha tudok. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

184

Úgy néz ki, tényleg nem viccel. Elveszem a tollat és a jegyzettömböt, és hirtelen elszégyellem magam, amiért ilyen ingerülten viselkedtem vele. – Jól van – mondom. – Hogy hívják a húgát? – Hát... ő csak az aláírását szeretné – magyarázkodik a nyomozó. – Azt mondja, a személyre szóló autogramok nehezebben kelnek el az Ebayen... Meghökkenten nézek rá. – Azért kell neki az aláírásom, hogy eladja? – Hát, igen – feleli a férfi olyan arccal, mintha nem is hinné, hogy másra is gondolhatok. – Mi mást csinálhatna azzal a csomó CD-vel, amije van magától? Szerinte sokkal jobb eséllyel veszik meg, ha tud hozzá adni egy autogramot. Azt mondja, ezzel kitűnne a millió más ember közül, akik meg akarnak szabadulni a Heather Wells gyűjteményüktől. A kezébe nyomom a tollat és a jegyzettömböt. – Viszlát! – fordítok hátat. – Jaj, ugyan már! – kiált utánam. – Heather! Ne csinálja ezt! – Nem akartunk mi rosszat! – Marty annyira röhög, hogy alig tudja kipréselni magából a szavakat. Mikor odaérek a lifthez, megfordulok, hogy közöljem velük, mit is gondolok róluk. A középső ujjam segítségével. De ettől csak még hangosabban nyerítenek. Nem igaz a mondás, hogy a vészhelyzetek a legjobbat hozzák ki a New York-iakból. A legkevésbé sem.


18 Sikerült visszajutnom a Fisher Hallba egy darabban... legalábbis többé-kevésbé. Taxit nem találok – egy sincs az utcán. Az a néhány autó, amelyet az úton látok, mind a rendőrségé. Az egyik megfeneklik a Hatodik sugárúton, aztán se előre, se hátra, a kereke csak pörög, miközben a közeli kávézóból elősereglett emberek megpróbálnak segíteni és betolni. Én azonban nem megyek oda. Mára már épp elegem volt a rendőrökből. Még akkor is rosszkedvű vagyok ettől az autogram dologtól, mikor végre visszaérek az irodába... s ott találom Tomot az asztalomnál, míg az ő irodájának ajtaja zárva. Az ajtó mögül dr. Kilgore hangja szűrődik ki. – Jaj ne már – kapom le a fejemről a kötött sapkát. Érzem, hogy az elektrosztatikus töltéstől csak úgy száll a levegőben a hajam, de nem törődöm vele. – Nem mondja, hogy megint itt van? – És attól tartok, ez így lesz egész héten – feleli Tom savanyúan. – De fel a fejjel! Holnap már péntek. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

186

– Akkor is! – Leveszem a kabátomat, és lehuppanok Sarah székébe. – Rettenetesen zavar. Ki van nála? – Cheryl Haebig – jön a válasz. – Megint? Tom megvonja a vállát. – A szobatársnőjét megölték. Teljesen maga alatt van. A Monet reprodukcióra nézek a falon. – Lindsay nem volt azért annyira szent, mint amennyire ezt gondolják róla – bököm ki. Tom szemöldöke a magasba szalad. – Hogy mi? – Komolyan beszélek – ismétlem meg. – Tudja, addig mézesmázoskodott, míg rábeszélte Manuelt, hogy odaadja neki az ebédlő kulcsát. Vajon mire kellett neki? Azt mondta a fiúnak, hogy ott hagyott valamit, amit ki kell hoznia. De ha ez volt a helyzet, miért nem kérte meg valamelyik folyosófelügyelőt, hogy segítsen? Ők ugyanúgy be tudták volna engedni, mint Manuel, ha tényleg csak ki akart hozni valamit. Nem, ő azért fordult hozzá, mert Manuel randevúra sietett, és így tudta, hogy nem lesz ideje megvárni őt, míg kihozza azt a valamit, ezért oda fogja adni neki a kulcsot. így egész éjszakára nála lehet majd. Egyszerűen manipulálta a fiút. Ahogyan a többi srácot. Sőt, a lányokat is. Úgy értem, Magda teljesen odavolt érte. – Úgy tűnik, elég sok problémája van Lindsayvel – állapítja meg Tom. – Lehet, hogy legközelebb magának kellene beszélnie dr. Kilgore-ral. – Hallgasson! – hördülök fel. Gonoszul elvigyorodik. – Van néhány üzenete – nyújtja át a papírokat. Jordan Cartwright. Jordan Cartwright. Jordan Cartwright. Tad Tocco. Na várjunk! Ki az a Tad Tocco? – Hozok egy kávét – tájékoztat Tom, és kezében a bögréjével feláll. – Kér maga is? – Igen – bólintok, szinte oda sem figyelve. – Egy kávé jólesne. Ki az a Tad Tocco, és honnan ilyen ismerős a neve? 187 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Aztán, mikor Tom már kilépett az ajtón, felkiáltok: – Tegyen bele egy kis kakaót is! – Oké! – kiabál vissza. Ebben a pillanatban kitárul az irodája ajtaja, és dr. Kilgore dugja ki rajta a fejét. Szúrós szemmel néz rám. – Nem tudnának egy kicsit halkabban beszélnii? – mordul rám mogorván. – Ez a lány idebent nagyon zaklatott. – Persze, természetesen – felelem bűntudatosan. – Bocsánat. Vet rám egy utolsó pillantást, aztán becsapja az ajtót. Még mélyebben süppedek a székbe. Sarah hagyott az asztalán egy példányt az iskolai újságból, pont a sporthíreknél kihajtva. Egy fényképet látok benne Andrews edzőről, amint épp összecsapja a kezét, és valamit kiabál az előtte lévő elmosódott tömegnek a pályán. A felirat szerint Steven Andrews a játékosait biztatja. Megfagy a vér az ereimben. Steven. Steven Andrews. A következő pillanatban már hívom is a sportosokat. – Öhm, üdv – szólalok meg, mikor végre felveszik a telefont. – Bent van ma Andrews edző úr? A vonal túlsó felén lévő valaki kissé morcosnak tűnik... valószínűleg azért, mert hozzám hasonlóan neki is be kellett jönnie dolgozni, a hószünet ellenére. – Hol máshol lenne? – kérdez vissza a hang ingerülten. – A hétvégén újabb meccse lesz, ha nem tudná. Ezzel leteszi a kagylót. De engem ez már nem érdekel. Mert amit akartam, már megtudtam. Andrews edző idebent van. Ami azt jelenti, hogy átsétálhatok a Winer centrumba, és kikérdezhetem a Lindsayhez fűződő viszonyáról... Nem, várjunk csak! Ezt nem tehetem. Megígértem. Mindenkinek ígéretet tettem. Hogy nem keveredem bele... De Magdának is megígértem, hogy nem hagyom, hogy meghurcolják Lindsay nevét. És ha Andrews edző lefeküdt vele, ahogyan azt Kimberly állította, az azt jelenti, hogy Lindsayt kihasználta valaki, aki visszaélt a hatalmával. Már amennyi hatalma lehet egy kosárlabdaedzőnek egy pomponlány felett. Akárhogy is, egy ilyen kapcsolat mindenképpen elítélendő... EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

188

De vajon mi lehetett az, amit Lindsay az ebédlőben hagyott, és ennyire fontos volt, hogy visszaadja Andrews edzőnek? Ezt csak egy módon tudhatom meg. Épp ezért felpattanok Sarah asztala mellől, és miután megálltam a szelektív hulladékgyűjtőnél az, alagsori lépcső aljában, és magamhoz vettem egy megfelelő méretű kartondobozt, ismét a nyakam köré tekerem a sálamat, és kirohanok a folyosóra... ahol majdnem beleütközöm a főnökömbe, aki épp az ebédlőből tér vissza két bögre kávéval a kezében. – Hová megy? – méregeti érdeklődve a dobozt a hónom alatt. – Lindsay szülei telefonáltak – hazudom. Komolyan, rémisztő, milyen könnyen jönnek a nyelvemre ezek a hazugságok. Nem csoda, ha nem tudom összeszedni a bátorságomat, hogy újból közönség előtt énekeljek. Egyre világosabbá válik, hogy igazi tehetségem valami egészen máshoz van, mint a popsztárkodás. – Szeretnék, ha valaki összeszedné a holmiját a szekrényéből a sportcentrumban. Tom zavartan néz rám. – Na de... én azt hittem, Cheryl és a barátnői ezt már megtették. Amikor elhozták a kardigánját. – Hát, úgy látszik, mégsem – vonok vállat. – Nemsokára itt vagyok. Viszlát! És még mielőtt bármit is mondhatna erre, a dobozt pajzsként az arcom előtt tartva kirohanok a hideg szélbe. Lassan tudok csak haladni, még nem sikerült ellapátolni a havat a járdáról, mivel a hóesés nem állt el, csak kissé lelassult. De rajtam bakancs van, így a lábam száraz és viszonylag meleg marad. És különben is, szeretem a havat. Belepi az út mentén heverő üres marihuánás tasakokat és kéjgázpalackokat, és elnyomja a riasztók és a dudák hangját. Igaz, hogy az autótulajdonosok vagy egy hétig nem tudják majd előásni a kocsijukat, mivel a hóekék – amelyek elhaladását narancssárga-fehér, narancssárga-fehér fényvillanások jelzik a járda mentén felhalmozódott hatalmas hókupacokon – újra és újra beterítik őket. De az biztos, hogy a látvány gyönyörű. Különösen a Washington Square Parkban, ahol a lehullott hó mostanra már teljesen megtöltötte a szökőkút medencéjét, és George Washington összes szobrának fejét fehér parókával fedte be. A fák göcsörtös, fekete ágain, melyekre valaha a bűnözőket lógatták, jégcsapok 189 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

sziporkáznak. A hószőnyegen a fák alatt, ahol valaha nem zöld padok álltak, hanem a koldusok sírjai, csak a mókusok hagynak nyomot. A kutyafuttató is üres, ahogyan a játszóterek is, a hinták elhagyatottan himbálóznak fel-alá a szélben. Egyetlen helyen mutatkozik csak az életnek bármi jele: a sakkasztaloknál, ahol, mint mindig, számos hajléktalan ücsörög – akik inkább lemondanak a helyi hajléktalanszállás kétes biztonságáról – azoknak a fanatikus sakkozóknak a társaságában, akik egy jó játék reményében az időjárás minden viszontagságával felveszik a harcot. Ez az, ahogy én ezt a várost szeretem. Üresen. Istenem, tényleg fásult New York-i lettem. De akármilyen szép is most a környék, megkönnyebbülök, mikor bejutok a sportcentrum ajtaján, és végre lerázhatom a bakancsomról a havat a gumihátú lábtörlőre. Az arcom lassan felenged, miközben előhúzom az igazolványom, és bemutatom a biztonsági őrnek, aki átvizsgál a kézi detektorral. Az épületben, mint mindig, izzadtság- és klórszag terjeng, utóbbi a medencének köszönhetően. Nincsenek épp sokan – úgy tűnik, a legtöbb diák nem akart dacolni az időjárással, csak azért, hogy meglegyen a napi edzés. Nem úgy a Fiúkák kosárlabdacsapata. Mikor átnézek a korláton, látom, hogy odalent nagyban gyakorolják a zsákolást, amit mérkőzésen nem lehet, lógnak a kosáron, ilyesmik. A pálya sokkal nagyobbnak tűnik most, hogy a felállított padokat arrébb tolták. Valaki épp Marknak passzolja a labdát – őt megismerem a tüsi hajáról. – Shepelsky! – kiált rá a csapattársa. – Lássunk egy ziccert! Mark ügyesen elkapja a labdát, pattogtat néhányat, aztán dob. Esküszöm, vagy egy méter távolság van a cipője talpa és a padló között. Amikor visszaérkezik a földre, ugyanazt a nyikorgást hallom – gumi valami fényes, sima felületen –, mint előző éjjel, amikor Manuel támadói menekülőre fogták a dolgot. Nem mintha ez bármit is jelentene. Úgy értem, minden sportcipő ilyen hangot ad. Ráadásul Mark és a barátai valószínűleg az öltözőben voltak, amikor Manuelt megkéselték, és épp fejtágítást kaptak az edzőjüktől. Semmi közük nem lehet ahhoz, ami vele történt. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

190

Hacsak... Hacsak nem pont Andrews edző volt az, aki ráküldte Manuelre a fiúkat. Azt hiszem, túlságosan elragadott a képzeletem. Legjobb lenne, ha szépen fognám a dobozomat, és utánajárnék, hogy van-e egyáltalán valami alapja ennek az őrült elképzelésnek, mielőtt még olyan forgatókönyveket vázolnék fel, amelyekben Steven Andrews valamiféle Cipollaként hipnotizálja ezeket a nagykamaszokat, hogy elvégezzék helyette a piszkos munkát... Lehet, hogy azokban az iskolákban, amelyeknek a csapata az első osztályban játszik, és ahol a kosárlabdaedző a második ember Isten után – még az egyetem elnökénél is fontosabb személy az olyanoknak, mint Andrews edző, saját személyi titkára lenne, aki gondoskodna róla, hogy ne zavarhassák. De ahogy itt áll a helyzet, a sportirodák előtti folyosón csak egy unott arcú diákmunkás ücsörög, kezében Az ősforrás egy viseltes példányával. – Üdv – mondom. – Itt van Andrews edző? A srác fel sem néz a könyvből, csak az egyik nyitva álló ajtó felé bök a hüvelykujjával. – Odabent – dörmögi. Megköszönöm neki, és odalépek az ajtóhoz. Mikor benézek, látom, hogy az edző az asztalnál ül, amelyen játékleírásoknak tűnő papírok halmai tornyosulnak. A fejét a kezére támasztja, és csüggedten bámul egy papírlapot, amelyet X-ek és O-k borítanak. Én mondom, pont úgy néz ki, mint Napóleon, aki épp egy csatát próbál megtervezni. Vagy, mondjuk, én, miközben a szobabeosztáson dolgozom, mivel még mindig nem jöttem rá, hogy működik a számítógépes rendszerünk. – Öhm... edző úr? – szólítom meg. – Igen? – néz fel. Aztán, mikor leveszem a sapkámat, és az összes hajam elektromossággal feltöltődve hullik alá az arcom mellett, úgy tűnik, felismer. – Ó, jó napot. Maga ugye... Mary? – Heather – ülök le az asztala elé a székre. Meg kell mondjam, a Winer Sportcentrum hivatali bútorai sokkal szebbek, mint az én 191 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

irodám berendezése. Itt nem látok semmiféle narancssárga műanyagkanapét, nem bizony. Minden króm és fekete bőr. És azt is lefogadom, hogy Andrews edző is jóval többet keres évi huszonháromezer dollárnál. Bár, nem ehet annyi ingyen Dove csokit, amennyit csak akar. Valószínűleg. – Ja, igen – bólogat. – Bocsánat. Heather. Odaát dolgozik a Fischer Hallban, ugye? – Úgy van – felelem. – Ahol Lindsay lakott. És próbálom megfigyelni, hogyan reagál a lány nevére. De sehogy sem. Nem rezzen össze, nem sápad el. Csak kérdőn néz rám. – Ühüm? Hűha. Ez kemény dió lesz. – Igen – mondom. – Csak azon gondolkodtam... hogy kiürítette-e már valaki a szekrényét. Az edző most már zavartan néz rám. – A szekrényét? – Azt – erősítem meg. – Az öltözőszekrényét itt a sportcentrumban. Volt neki, nem? – Biztos vagyok benne, hogy volt – feleli. – De ezt leginkább a pomponlányok edzőjétől, Vivian Chamberstől kellene megkérdeznie. Ő az, aki meg tudja mondani, melyik volt Lindsay szekrénye, és hogy mi a nyitókódja. Az irodája ott van a folyosó végén. Bár nem hiszem, hogy ma bejött volna. A hó miatt. – Ó – nyugtázom. – A pomponlányok edzője. Rendben. De... szóval, most már itt vagyok. És nálam van ez a doboz is... – Jól van – Andrews edző úgy néz ki, mint aki tényleg segíteni akar. Komolyan. Ennek a fickónak holnap fontos meccse lesz, ennek ellenére veszi a fáradságot, hogy segítsen a New York-i Főiskola egy másik alkalmazottjának. Egy olyannak, aki nálánál sokkalta kevesebbet keres. – Azt hiszem, meg tudom szerezni a szekrénye számát és a kombinációját. Csak telefonálnom kell egyet. – Hű – lelkendezem. Vajon azért ilyen rettentő segítőkész, mert valójában rendes fickó? Vagy mert lelkiismeret-furdalása van amiatt, amit Lindsayvel tett? – Ez nagyon rendes magától. Köszönöm. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

192

– Nincs mit – emeli fel a telefont, és nyomban tárcsáz is. – Úgy értem, ha az ottaniak egyáltalán bejöttek ma... – Valaki a vonal túlsó végén felveszi a kagylót. – Üdv, Jonas, nagyszerű, akkor bent vagy. Nézd, van itt egy hölgy a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részlegtől, és ki akarja üríteni Lindsay Combs szekrényét. Arra gondoltam, hátha ti tudjátok a kombinációt. Meg persze azt is, hogy hányas számú szekrény volt az övé, mivel Viv nem jött be ma... Tényleg? Nagyszerű. Igen, az remek lenne. Jó, rendben, akkor majd jelentkezz! Leteszi a telefont, és sugárzó arccal néz rám. – Szerencséje van – mondja. – Utánanéznek, és visszahívnak, ha megtudták. Ez meglepő. De komolyan. – Hát... köszönöm. Ez nagyon kedves volt magától. – Ó, igazán nincs mit – hárítja el a hálálkodást ismét. – Amiben tudok, segítek. Ami Lindsayvel történt, az rettenetes! – Ugye? – erősítem meg. – Különösen, hogy ez a lány... szóval, igencsak népszerű volt. Nehéz elhinni, hogy lehettek ellenségei. – Tudom – dől hátra Andrews edző a székén. – Ez az, ami így elkeserít. Hisz őt mindenki szerette. Mindenki. – Pontosabban, majdnem mindenki – helyesbítek Kimberlyre gondolva, aki őszintén szólva nem úgy tűnt, mintha nagyon odalenne érte. – Jó, persze – ismeri el. – Úgy értem, azon a valakin kívül, aki ezt tette vele. Hmmm. Úgy látszik, nem tud a Kimberly és Lindsay közti ellenszenvről. – Na igen – hagyom rá. – Nyilvánvalóan valaki nagyon nem kedvelte. Vagy csak azt akarta, hogy tartsa a száját valamiről. Steven Andrews kék szeme elkerekedik, és őszinte értetlenséggel néz rám. – De miről? Hiszen Lindsay rendes lány volt. Épp ez az, ami olyan nehézzé teszi ezt a dolgot. Legalábbis számomra. De biztos vagyok benne, hogy maguknak még sokkal rosszabb. Úgy értem, magának és a főnökének... hogy is hívják? Tom micsoda? Csak pislogok. 193 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Snelling. Tom Snelling. – Ja, igen – bólogat. – Hiszen... ő még új itt, nem? – A múlt hónapban kezdett – felelem. De várjunk csak! Hogy jutottunk hirtelen oda, hogy most már nem Lindsayről beszélünk, hanem Tomról? – És honnan jött? – érdeklődik. – Texasból, az A&M Egyetemről – tájékoztatom. – Lindsayre visszatérve... – Hűha – vág közbe ez bizonyára nagy változás az életében. Úgy értem, hogy College Stationből egyenesen a nagy New Yorkba. Még nekem is nehéz volt a változás, pedig én csak Burlingtonból érkeztem. – Igen – ismerem el. – El tudom képzelni, hogy nem egyszerű a váltás. De Tom megbirkózik vele. – Azt elfelejtem megemlíteni, hogy épp ki akar lépni. – Lindsayre visszatérve, azon tűnődtem, hogy... – Nincs családja, ugye? – szakít félbe lazán. Túlságosan is lazán. Meglepetten nézek rá. – Kinek? Tomnak? – Aha – bólint. Hitelen észreveszem, hogy az arca enyhén... hogy is mondjam... elpirosodik. – Úgy értem, nem láttam az ujján gyűrűt. – Tom meleg – világosítom fel. Tudom, hogy csak egy harmadosztályú csapat edzője. De komolyan, ilyen ostoba azért nem lehet. – Tudom. – Andrews edző arca most már kifejezetten vörös. – Arra lettem volna kíváncsi, hogy együtt él-e valakivel. Döbbenten csóválom a fejemet. – N-nem... – Ó. – Láthatólag megkönnyebbül, sőt, szinte örömmel tölti el a hír. – Csak mert, tudja, arra gondoltam, hogy nehéz dolog új városba költözni, új munkába kezdeni, meg minden. Talán szívesen sörözne egyet valamikor, vagy nem is tudom. Nem azt... Ebben a pillanatban megcsörren a telefon, Andrews edző pedig felveszi. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

194

– Steven Andrews – szól bele a kagylóba. – Ó, nagyszerű. Máris veszek egy tollat. Én meg csak ülök ott, miközben az edző felírja Lindsay szekrényének számát meg a zár kódját, és próbálom megemészteni, amit az imént hallottam. Mert ha jól értettem, akkor Andrews edző szintén meleg. És úgy tűnik, randizni akar a főnökömmel. – Remek, köszönöm szépen – fejezi be a beszélgetést, és leteszi a telefont. – Tessék – csúsztatja elém a papírt, amire jegyzetelt. – Csak menjen le a női öltözőbe, meg fogja találni. A hat-huszonötös szekrény. Elveszem a cédulát, összehajtom, és – még mindig kissé kábán – a zsebembe csúsztatom. – Köszönöm – hálálkodom. – Nincs mit – mondja. – Hol is tartottunk? – Öhm... khm... – Érzem, hogy a vállam kissé megroskad. – Nem is tudom. – Ja, igen, Tomnál – veszi fel a fonalat. – Mondja meg neki, hogy hívjon fel valamikor. Ha netán szeretne egy kicsit kikapcsolódni. – Kikapcsolódni – visszhangozom. – Magával. – Igen.– Valószínűleg észrevesz valamit az arcomon, amitől hirtelen megrémül. – Várjon! Lehet, hogy nem helyénvaló, hogy magát kérem erre? Lehet, hogy inkább magam kellene hogy felhívjam. – Lehet – felelem erőtlenül –, hogy azt kéne tennie. – Rendben – bólint rá. – Igaza van. Nekem kellene. Csak úgy éreztem... szóval, tudja. Maga olyan jó fej, és talán... mindegy, nem számít. Hát ez, állapítom meg, vagy a legtökéletesebb manőver, hogy egy gyilkosság elkövetője elterelje magáról a gyanút, vagy Andrews edző tényleg a férfiakat szereti. Akkor Kimberly hazudott? Kezdem azt hinni, hogy igen. Különösen, amikor az edző előrehajol, és a fülembe súgja: – Nem akarok lányosnak tűnni, vagy ilyesmi, de... az összes albuma megvan, az utolsó darabig. 195 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Ismét döbbenten nézek rá. Aztán csak annyit mondok: – Ez nagyszerű. De most már mennem kell. – Viszlát! – köszön el vidáman. Én pedig felkapom a dobozomat, és távozom. Amilyen gyorsan csak lehet.


196

19 – Hívja fel Andrews edzőt! – adom át az üzenetet Tomnak, mikor visszaérek az irodába. Felnéz a számítógépéből – vagy mondhatnám inkább, hogy az én számítógépemből. – Tessék? – Hívja fel Andrews edzőt – ismétlem meg, miközben lehuppanok Sarah székére, és a dobozomat – amely teljesen üres, mivel valaki már korábban kipakolta Lindsay szekrényét, ahogyan Tom mondta – lehajítom a földre. – Azt hiszem, beleesett magába. Tom mogyorószínű szeme majd kiesik a helyéből. – Maga szórakozik velem. – Hívja fel – erősködöm, s letekerem a sálat a nyakamból. – És meglátja. – Andrews edző meleg? – Tom annyira meg van lepve, mintha arcul csaptam volna. – Úgy tűnik. Miért? Nem jelzett a melegradarja? 197 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Minden jóképű fickóra jelez a radarom. De ez nem azt jelenti, hogy mindig jól működik – Mindenesetre erősen érdeklődött maga iránt. Ami vagy egy ördögi terv része, amely arra irányul, hogy ne gyanúsítsuk Lindsay meggyilkolásával, vagy valóban rá van indulva magára. Hívja fel, hogy rájöhessünk, melyik az igaz. Tom már nyúl is a kagylóért, de menet közben meggondolja magát, és zavart pillantást vet rám. – Mi köze van Andrews edzőnek Lindsay meggyilkolásához? – Vagy semmi – felelem –, vagy minden. Hívja fel! Tom a fejét csóválja. – Nem, nem. Egy ilyen fontos dolgot nem közönség előtt akarok intézni. Még akkor sem, ha ez a közönség maga. Otthonról hívom fel. – Hátratolja a székét (pontosabban az én székemet), és feláll. – Most azonnal. – De aztán elmesélni ám, hogy mit mondott! – kiáltok utána, mikor kirohan az irodából, és a lift felé veszi az irányt. Én meg csak ülök ott, és azon elmélkedem, milyen messzire megy majd el Andrews edző abban az esetben, ha mégsem lenne meleg. Vajon még a szexbe is belemegy? Mindezt csak annak érdekében, hogy lerázza a nyomozókat? Valószínűleg igen, ha biszexuális. De Steven Andrews nem tűnik annak. Bár az is igaz, hogy számomra az sem volt nyilvánvaló, hogy meleg, egészen a mai napig. Kitűnően titkolta. Persze, az is lehet, hogy ha valaki kosárlabdaedző és meleg, muszáj jól titkolnia. Mármint, ha meg akarja tartani az állását. Épp azon morfondírozom, hogy vajon Allington elnöknek van-e tudomása róla, hogy a kis kedvence, ez a szépreményű ifjú valójában egy meleg ifjú, mikor Gavin McGoren toppan be az irodába. – Mizújs? – veti le magát a kanapéra az asztalom – akarom mondani, Tom asztala – előtt. Meglepetten nézek rá. – Honnan tudhatnám, mi újság? – felelem. – Ma hószünet van. Senki nem jön órára. Maga miért van itt? Nem egy bárban kellene lennie valahol a SoHóban, és eszméletlenre innia magát? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

198

– Ott is lennék – tájékoztat Gavin –, csakhogy a maga főnöke látni akart – előhúz egy többször összehajtott, igencsak elkoszolódott papírt a farzsebéből –, hogy megbeszéljünk egy alkoholfogyasztással kapcsolatos incidenst. – Bah! – vigyorodom el. – Maga örök vesztes. – Mondták már magának, hogy nem éppen profi módon áll hozzá a munkájához? – tudakolja Gavin. – Mondták már magának, hogy huszonegy felest bedobni egyetlen este rettentően veszélyes, arról nem is beszélve, menynyire ostoba dolog? Gavin amolyan „na ne mondja” tekintettel néz rám. – Szóval, hogy lehet, hogy még mindig nem kapták el azt a fickót, aki hidegre tette Lindsayt? – Mert senki sem tudja, ki tette – felelem. – De vannak köztünk olyanok, akik mindent megtesznek azért, hogy ezt kiderítsék. – Azta! – gúnyolódik Gavin. – Ettől aztán tényleg biztonságban érzem magam a lakóhelyemen. Az anyám azt akarja, hogy költözzek a Wasser Hallba, ahol az embereknek nem vagdossák le a fejét. Elképedve nézek rá. – De nem költözik, ugye? – Még nem tudom – von vállat Gavin, de nem néz a szemembe. – Közelebb van a filmes sulihoz. – Ó, istenem! – Ezt nem hiszem el. – Maga gondolkodik a dolgon... – Ja, meglehet. – Gavin láthatólag zavarban van. – Nem túl nyerő, ha valaki a halál szállásán lakik. – Szerintem nagyon is nyerő – jelentem ki legalábbis olyasvalaki számára, aki arra hajt, hogy ő legyen a következő Quentin Tarantino. – Eli Roth – javít ki. – Akkor ő – hagyom rá. – De csak rajta! Költözzön a Wasser Hallba, ha ennyire fél! Tessék! – Lehajolok, és felemelem az üres kartondobozt, amelyet az imént szépen megsétáltattam a Winer sportcentrumban. – Már kezdhet is pakolni! – Nem félek! – veti fel az állát, miközben félrelöki a dobozt. Észreveszem, hogy azok a kis pelyhek az állán egyre kevésbé 199 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

pelyhek, sokkal inkább szúrós tüskék. – Úgy értem, magát ez nem rémiszti meg? – Nem, engem nem – felelem. – Én csak dühös vagyok. Meg akarom tudni, ki tette ezt Lindsayvel, és hogy miért. És azt akarom, hogy elkapják az illetőt. – És – néz végre a szemembe Gavin – van már valami nyom? – Nem tudom – mondom. – Ha találtak is valamit, nekem nem árulták el. Hadd kérdezzek valamit! Maga szerint Andrews edző meleg? – Hogy meleg-e? – röhög fel. – Dehogy! Megcsóválom a fejem. – Miért nem? – Ő igazi sportember. – Azért volt már rá példa a történelemben, hogy egy sportoló meleg – hívom fel a figyelmét. – Ja, persze – horkan fel. – A golfozónők közt. – Nem csak – felelem. – Ott van például Greg Louganis. Kérdőn néz rám. – Az meg ki? – Mindegy, nem számít – sóhajtok. – Lehet, hogy Andrews edző meleg, csak nem akarja, hogy mások tudjanak róla. Mert a játékosai kiborulnának. – Hűha, gondolja? – néz rám kissé szarkasztikusan Gavin. – De maga nem hiszi, hogy meleg lenne – állapítom meg. – Honnan tudhatnám? – von vállat. – Sosem találkoztam vele. Csak annyit tudok, hogy kosárlabdaedző, és azok nem melegek. Általában. – És nem hallott valamit Andrews edzőről és Lindsayről? – Úgy érti, hogy közük lett volna egymáshoz? – kérdez vissza. – Igen. – Nem én – feleli. – Megjegyzem, elég gáz is lenne. Hisz az edző lehet már vagy harminc. Elhúzom a szám. – Na igen. Az már aggastyánkor. Gavin elvigyorodik. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

200

– Ha maga mondja... Viszont én mindig is úgy láttam, hogy Lindsay nagyon odavolt Mark Shepelskyért. – Úgy tűnik, az a dolog már kihűlt – tájékoztatom. – Mostanában egy Doug Winer nevű sráccal lógott. Ismeri? – Nem igazán – vonja meg a vállát. – A bátyját, Steve-et már jobban. A Föld mintha hirtelen kimozdulna a sarkaiból. – Hogy kit? – Nem hiszek a fülemnek. Gavin nem igazán tudja hová tenni a reakciómat. – St-steve-et – dadogja. – Mondom. Steve Winert. Mi az, maga nem is tudta... – Steve? – meredek rá döbbenten – Doug Winernek van egy testvére, akit úgy hívnak, hogy Steve? Ezt komolyan mondja? – Ja – néz rám furcsán Gavin. – Együtt jártunk az egyik filmes órára a múlt félévben. Sőt, egy munkán még közösen is dolgoztunk. Elég bénán sikerült – ami nem is meglepő, hisz Steve maga is elég balfék. De azért lógtunk együtt egy kis ideig. Ő már utolsó éves itt. Odaát lakik, a Tau Fi Házban. – Ő is Tau Fi? – Képtelen vagyok megemészteni, amit hallottam. – Igen. Ő az elnök a házban, vagy micsoda. De ez logikus is, mivel ő ott a legidősebb. A fickó már huszonöt, de még mindig olyan kurzusokra jár, mint a Bevezetés a szociális munkába, meg hasonló szarságok. Steve hatalmas pénzeket akar keresni, ahogyan az apja. De túlságosan ostoba és lusta ahhoz, hogy bármi mást kitaláljon, amivel pénzt kereshetne, mint a drogárusítás. Szóval... – Gavin megvonja a vállát. – Kokót és más szarokat árul a bulizni vágyóknak, az apja pedig – ahogyan a főiskola is, amennyire én látom – szépen szemet huny fölötte. Azt még megértem, hogy az iskola miért nem tesz semmit. Mivel az öreg Winer pénzéből épült az egész sportcentrum. – Felnevet. – Nagy kár, hogy a kedvenc fiacskái túl töketlenek ahhoz, hogy hasznát vegyék. – Szóval, a Winer fiúk nagyban üzletelnek? – kérdem. Andrews edző már feleannyira sem érdekel, mint korábban. – Azt nem tudom, hogy mennyire nagyban – von vállat ismét. – Úgy értem, mindketten árulnak cuccot, ami rendben is van. De az árusoknak nem lenne szabad használniuk is, amivel kereskednek. 201 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Steve viszont, amikor még egy kurzusra jártunk, állandóan nyomott valamit. Így folyamatosan álmos volt, és, tudja, mindig bealudt, amikor a munkánkon kellett volna dolgoznunk. Így gyakorlatilag az egészet nekem kellett megcsinálnom, egyedül. Természetesen ötöst kaptunk rá. De ehhez Winernek nem sok köze volt. – És mit árul? – tudakolom. – Bármit kér, a Winer gyerek megszerzi magának. Bár vannak elvei. Csak olyanoknak ad el cuccot, akik készen állnak arra, hogy megtapasztalják a valóságnak azokat az alternatív síkjait, amelyekre a drog segítségével juthatnak el. Valami ilyesmi – forgatja a szemét Gavin. – Tudja, mi volt a hobbija, amikor gyerek volt? A hátsó kertben macskákat temetett el nyakig a földbe, aztán átment a fejükön a fűnyíróval. – Ez – borzadok el – rettenetes. – És ez még nem minden. Volt, amelyiknek követ kötött a farkára, és úgy dobta bele a medencébe. Ez a fickó elmebeteg. És ott van még az a dolog a pénzzel. Tudja, az örege egy nagy halom pénzre tett szert az építőiparban. És a gyerekeitől is ezt várja. Tudja, hogy csináljanak valami vállalkozást, amivel aztán jól megszedik magukat, meg hasonlók. Ahogy végeznek a főiskolán, vége az apanázsnak. Ezért akarja Steve addig húzni ezt a sulit, ameddig csak lehet. Átható tekintettel méregetem. – Gavin! – teszem fel a kérdést. – Maga honnan tudja ezeket a dolgokat? – Miféle dolgokat? – Hát amiket Winerékről mondott. Gavin rezzenéstelen arccal néz rám. – Nem is tudom. Buliztunk párszor együtt. – Együtt buliztak? – Aha – erősíti meg. – Tudja... Szerintem ez a Steve srác egy örök vesztes, de az biztos, hogy vannak kapcsolatai. Ez olyan híd, amelyet nem akarok felégetni, még akkor sem, ha teljesen tönkretette a közös munkánkat. De, tudja, ha majd elindítom a saját produkciós irodámat, szükségem lesz befektetőkre. És a drogos pénz még mindig jobb, mint a semmilyen pénz. Nekem nem kell tudnom, hogy honnan származik. Na és persze ezeken a Tau Fi partikon, ami ma is lesz, EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

202

igen dögös tyúkok is vannak... – A mondat végét elharapja, és aggodalmas pillantást küld felém. – Úgy értem, lányok. Nem tyúkok. Lányok. – Ma este is bulit tartanak a Tau Fi Házban? – csapok le. – Aha – bólint Gavin. – Miért? Abban a pillanatban tudom, hol a helyem este. – Be tudna vinni engem is? Gavin döbbenten néz rám. – Hogy mi? – Be tud juttatni a buliba? Hogy találkozhassak Steve Winerrel. Gavin szakadatlanul álmos barna szeme elkerekedik. – Csak nem egy kis kokóra van szüksége? Ó, istenem! És én még azt hittem, hogy maga tiszta! Azok a kábítószer-ellenes kampányok, amikor még sztár volt... – Semmiféle kokót nem akarok – vágok közbe. – A kokó nem is jó magának. Inkább füvet vegyen. Állati jót szerzek magának, olyat, amitől rögtön ellazul. Tudja, hogy néha nagyon merev tud lenni, Heather? Mert én ezt már régóta így látom. – Füvet sem akarok – sziszegem összeszorított foggal. – Csak feltennék néhány kérdést Steve Winernek Lindsay Combsszal kapcsolatban. Mert azt hiszem, Steve tudhat egyet s mást az ügyről. Gavin szemhéja nyomban a szokásos magasságba ereszkedik. – Ja, vagy úgy. Nem kellene ezt a rendőrségre hagyni? – Úgy gondolja, hogy azt kellene, ugye? – nevetek fel keserűen. – De a rendőrséget nem nagyon érdekli a dolog, amennyire én látom. Szóval? Mit válaszol? Gondolja, hogy be tud juttatni? – Persze – nyugtat meg. – Simán. Ha azt akarja. Jöhet velem a buliba. – Komolyan? – dőlök előre Sarah asztalára. – Tényleg megtenné? – Aha – feleli Gavin, s közben úgy néz rám, mintha nem lennék egészen normális –, persze. Nem nagy dolog. – Hűha! – méregetem az arcát. Nem tudom eldönteni, hogy most csak a jóindulatomba akar férkőzni, hogy később ezt majd honoráljam neki valamivel, vagy őszintén segíteni akar. – Az remek lenne! Még sohasem voltam ilyen buliban. Mikor kezdődik ?? És mit vegyek fel? 203 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Megpróbálom kiverni a fejemből a DAGADT TYÚKOK, HÚZÁS feliratot. Vajon ott lesz még? És mi van, ha nem engednek be, mert engem is dagadtnak tartanak? Istenem, milyen kínos. Mármint nekik. – Még sosem volt ilyen buliban? – Most Gavin tűnik meglepettnek. – Jézusom! Akkor sem, amikor még főiskolára járt? Úgy döntök, ezt a kérdést elengedem a fülem mellett. – Valami kihívó göncöt? Azt kellene felvennem? Gavin már nem néz a szemembe. – Ja, a kihívó ruha működni szokott. És tizenegy előtt általában nem kezdődik el semmi. Akkor beugorjak magáért? – Tizenegykor? – sikítok fel, aztán eszembe jut dr. Kilgore, aki, a rács mögötti duruzsolásból ítélve, megint fogad valakit, és visszaveszem a hangom. – Tizenegykor? – Tizenegyre már általában elővettem a gitáromat, és pengetek egy kicsit valamelyik dalból, amelyen épp dolgozom, mielőtt ágyba bújnék. Aztán villanyoltás. – Az nagyon késő! Most Gavin néz rám vigyorogva. – Akkor állítsa be az ébresztőórát, nagyi! – Nem – tiltakozom mérgesen. Kit nevez ez a kölyök nagyinak? – Úgy értem, ha ez a legkorábbi... – Igen. – Jó, rendben. És nem kell beugrania értem. Találkozunk tizenegykor a Waverly Hall bejáratánál. Gavin elmosolyodik. – Mi a gond? Attól fél, hogy a pasija meglát minket? – Már mondtam magának – figyelmeztetem –, hogy nem a... – Jó, jó, jó – hárít Gavin. – Nem a pasija. A következő az lesz, hogy ez nem is randi. Megrökönyödve nézek rá. – Mert nem is az. Azt hittem, ez világos. Csak egy felderítő misszió, hogy a mélyére ássunk a Lindsay Combs ügynek. A legkevésbé sem randi. Bár tényleg nagyon hálás vagyok a... – Jézusom! – fakad ki Gavin. – Csak vicceltem. Miért kell mindig így viselkednie? Csak pislogok. HAZA!


204

– Hogyan? – Mint egy idióta professzionista. – Egy perccel ezelőtt még azt állította, hogy nem viselkedem valami profin – hívom fel a figyelmét. – Éppen ez az – jelenti ki. – Hol ilyen, hol olyan. Mi ez az egész? Ezt még épp az előtt mondja, hogy Tom ragyogó arccal besétál az irodába. – Mi ez a mi? – érdeklődik Tom, miközben leveti magát az asztalom melletti székre. A képére van írva, hogy az Andrews edzővel folytatott beszélgetés igen jól sikerült. És ez vajon mit jelent? Hogy igazából nem a jó Steve-nél kutakodtam? De miért hazudott volna Kimberly? – Itt van ez az izé – lobogtatja meg a fegyelmi papírt Tom orra előtt Gavin. – Nézze, tudom, hogy ökörséget csináltam. De tényleg végig kell mennünk ezen az egészen? Semmi szükségem az alkohollal kapcsolatos kioktatásra. Azt már megkaptam a St. Vinnie sürgősségi osztályán. – Hát, Gavin – dől hátra Tom a székemben. – Maga szerencsés ember. Mert, mivel jelen pillanatban nem jutok be az irodámba – ráadásul abszolút jókedvemben talált –, nem küldöm alkoholtanácsadásra a héten. Gavin hitetlenkedve néz rá. – Várjunk csak... tényleg nem kell mennem? – Ezen a héten. Átteszem valamikor máskorra. És most... hess! – int Tom az ajtó felé. – Szabadon távozhat. – Hogy az a... – rikkant fel Gavin vidáman. Aztán megpördül és felém lendíti a mutatóujját. – Viszlát később, szivi! Azzal kirohan. Tom érdeklődve néz rám. – Szivi? – Ne is kérdezze! – legyintek. – De tényleg. Szóval, ha jól látom, maga meg Steve... – Ma este hétkor – szalad fülig a szája. – Vacsora Pónál. – Romantikus – mondom. – Remélem, az lesz – lelkesedik. 205 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Ahogyan én is remélem... az ő érdekében. Mert ha kiderül, hogy tévedek, és Steven Andrews mégsem meleg, az azt jelenti, hogy valóban van abban valami, amit Kimberly mondott a női mosdóban tegnap este. De amíg ezt nem tudom biztosan, addig az egyetlen másik szálra összpontosítok, ami még van... Manuel rejtélyes Steve-jére, akiről egészen véletlenül kiderült, hogy Doug Winer testvére. Ha tud valamit Lindsay haláláról, ki fogom deríteni... legalábbis nagyon remélem. Már ha nem dobnak ki rögtön az elején, mert dagadt tyúk vagyok.


206

20 Mivel még sohasem voltam főiskolai buliban, elég nehéz kitalálnom, mit vegyek fel. Az oké, hogy valami kihívót. Na de milyen mértékig? Ráadásul hideg is van odakint. Szóval, tényleg harisnyában és miniszoknyában akarok grasszálni az utcán? És egyáltalán felvehet még valaki miniszoknyát az én koromban? Nem is beszélve a szép kis narancsbőrről, amelyet mostanában sikerült beszereznem? És igazából senkit sem tudok megkérdezni. Pattyt nem hívhatom fel, mert eszébe juttatnám, hogy még nem adtam választ Franknek a fellépéssel kapcsolatban Joe-nál, Magda pedig nem túl nagy segítség. Amikor felhívom, és megkérdezem, hogy szerinte minit vegyek-e fel, csak annyit mond, hogy „Persze”. És amikor afelől érdeklődöm, hogy jó lesz-e kardigánnal, felcsattan: „Kardigánnal? Eszedbe ne jusson! Nincs valami necc cuccod? Vagy leopárdmintás?” Végül egy fekete miniszoknya mellett döntök, ami egy kicsit szűk rám, de áttetsző (bár nem necc) Betsey Johnson felsőt veszek fel hozzá, amely valamivel a szoknyám dereka alá ér, így nem látszik, 207 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

hogy a hasam, annak ellenére, hogy csípőszorítós harisnyanadrágot viselek, egy kissé kidudorodik. Aztán felkapok egy térdig érő, szűk fekete csizmát (amit azonnal tönkretesz majd a takarítók által kiszórt só), és nekiállok rendbe hozni a hajamat. Azon vagyok, hogy teljesen másképp nézzek ki, mint amikor utoljára a Tau Fi Házban jártam, ezért úgy döntök, feltornyozom az összes hajam a fejem tetejére, és szexisen összekuszálom. .. hisz úgyis erre a sorsra jutna, amint leveszem a sapkát a fejemről. Aztán magamra fújok egy kicsit Beyoncé legújabb illatából – jó, tudom, hogy nem szerencsés, ha egy rivális popsztár nevével fémjelzett parfümöt használok, de Taniáéval (és Britneyével) ellentétben ennek tényleg jó illata van... mint valami gyümölcskoktél, mmm... – és már készen is állok. Csak arra nem számítok, hogy kifelé menet Jordan Cartwrightba botlom. De most komolyan. Miért történik ez velem? Hiszen sikerül úgy leosonnom a lépcsőn, hogy a két férfiból, akikkel együtt lakom, egyikük sem sejdít meg semmit. Apa a vendégszobában játszik a furulyáján, Cooper pedig a sajátjában teszi azt, amit sötétedés után szokott, amiről csak a Jóisten tudja, hogy mi lehet, de valószínűleg szüksége van hozzá fülhallgatóra, különben el nem tudom képzelni, hogyan lenne képes bármit csinálni, miközben apa a nem tudom, mit furulyázza – majd kijutok a bejárati ajtón, csak hogy belefussak egy rémesen beöltözött jetiszerű figurába, aki épp azon igyekszik, hogy sífutólécekkel a lábán valahogy feljusson a lépcsőn. – Heather! – sandít fel rám a jeti a nyitott ajtón keresztül kiszűrődő fényben. – Hál' istennek, te vagy az. Annak ellenére, hogy a hangját félig elnyeli a nyaka és az arca elé tekert több rétegnyi sál, felismerem. – Jordan! – Sietve becsukom magam mögött az ajtót, aztán óvatosan lelépegetek a lépcsőn – ami nem is olyan könnyű mutatvány tízcentis sarkakon, figyelembe véve a ráfagyott jeget. – Mit keresel te itt? És mik ezek? Sílécek? – Nem hívtál vissza! – Jordan elhúzza a sálakat az arca elől, így most már látom a száját, aztán feltolja a síszemüvegét is, amely eddig eltakarta a szemét. – Tényleg beszélnem kell veled. Apa elvitte a EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

208

limuzint, a bérelt autók nem tudnak átjönni a hidakon, és taxit sem találtam. Úgyhogy sílécen kellett végigjönnöm az Ötödik sugárúton. Értetlenül nézek rá. – Jordan – világosítom fel. – Jöhettél volna metróval is. A feje fölött világító utcai lámpa fényében látom, hogy a szeme elkerekedik. – Metróval? Ilyenkor, éjjel? Heather, a metró tele van rablókkal! Én csak a fejemet csóválom. Végre már nem esik a hó, de még mindig metsző hideg van. A lábam már most elfagyott, mivel csak egy vékony nejlonréteg védi. – Jordan – mordulok rá türelmetlenül. – Mit akarsz? – Én... én holnapután megnősülök – jelenti be. – Igen – mondom. – Tudom. Remélem, nem ezért caplattál át a városon, hogy emlékeztess erre, és könyörögj, hogy menjek el az esküvődre. Mert csak azt tudom mondani, hogy nem megyek. – Nem – feleli. Elég nehezen tudom kivenni az arcát az utcai fényben, de egy kissé nyúzottnak látszik. – Heather. Holnapután megnősülök. – Tudom – ismétlem meg. Aztán hirtelen megértem, mit keres nálam. És arra is rájövök, hogy részeg. – Jaj, nem! – emelem fel tiltakozva kesztyűbe bújtatott tenyerem. – Nem! Ezt nem teheted velem. Erre most nincs időm, Jordan. Találkoznom kell valakivel. – Kivel? – Jordan szeme mintha könnyes lenne. – Eléggé... ki vagy öltözve, Heather. Talán... barátod van? – Istenem! – Ezt egyszerűen nem hiszem el. Szerencsére a hangom nem ér el túl messzire az utcán. A félméteres hó, amely a parkoló autók tetejét borítja – nem is beszélve a felhőkről, amelyek oly alacsonyan lebegnek, hogy a város fényeit rózsaszínben tükrözik vissza elnyeli. – Jordan, ha meggondoltad magad az esküvővel kapcsolatban, azt neki mondd, ne nekem! Engem már nem érdekel, mit csinálsz. Szakítottunk, emlékszel? És ami azt illeti, te szakítottál velem. Miatta. – Az ember követ el hibákat – motyogja Jordan. 209 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nem, Jordan – jelentem ki. – A mi szakításunk nem hiba volt, nekünk el kellett válnunk egymástól. Helyesen tettük, hogy szakítottunk. Mi nem tartozunk össze. – De én még mindig szeretlek – erősködik tovább. – Hát persze hogy szeretsz – felelem. – Ahogyan én is szeretlek téged. Mint egy testvért. Épp ezért kellett szakítanunk, Jordan. Mert a testvérek nem szoktak... tudod. Az elég gáz. – Egyáltalán nem volt gáz, amit akkor este csináltunk odafent – biccent Cooper ajtaja felé. – Na igen – ismerem el szarkasztikusan. – Azért rohantál el olyan fejvesztve, amikor végeztünk. Mert egy cseppet sem volt gáz. – Nem volt – makacskodik Jordan. – Na jó... talán tényleg furcsa volt. Egy kicsit. – Pontosan – bólintok. – Jordan, te csak azért akarsz velem lenni, mert engem már jól ismersz. És könnyű dolgod van. Olyan hosszú ideig voltunk együtt... szinte együtt nőttünk fel. De ez nem elég ok arra, hogy két ember összekösse az életét. Szenvedélyre is szükség van. És az köztünk nincs. De Tania és közted megvan. – Aha. – Jordan elkeseredettnek tűnik. – Ja, az a nő tetőtől talpig szenvedély. Alig tudom tartani vele a lépést. Ez nem pont olyasmi, amit az ember szívesen hall a volt pasija új barátnőjéről. Még akkor sem, ha tényleg úgy gondol rá, mint a testvérére. Nagyrészt. – Hát, akkor síelj vissza – javaslom –, vegyél be egy aszpirint és feküdj le. Holnap reggel sokkal pozitívabban látod majd a dolgokat, ígérem. – Hová mész? – érdeklődik gyászos képpel. – Egy buliba kell mennem – felelem, és kinyitom a táskámat, hogy ellenőrizzem, nálam van-e a rúzsom és az új paprika-spraym. Megvan mind a kettő. – Hogy érted azt, hogy kell? – tudakolja, miközben óvatosan lépkedek a járdán, ő pedig mellettem síel. – Mi ez, valami munka? – Valami olyasmi – hagyom rá. – Ó! – Addig kísér, míg el nem érünk a sarokig, ahol a jelzőlámpa sárgán villog, szinte magányosan a kihalt utcán. Még Reggie sem merészkedett ki ilyen időben. A park felől fújó szél nagyokat lök EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

210

rajtunk, én pedig azon tűnődöm, vajon jó ötlet volt-e ez az egész, és azt kívánom, bárcsak maradtam volna otthon, és feküdnék a fürdőkádban a legújabb Nora Roberts regénnyel, ahelyett, hogy itt ácsorgok egy üres utcasarkon az ex-vőlegényemmel. – Hát – szólal meg végül. – Akkor jó. Viszlát! – Viszlát, Jordan! – sóhajtok fel megkönnyebbülten, hogy végre magamra hagy. Miközben ő lassan az Ötödik sugárút felé síel, én nekivágok a parknak, s közben átkozom magam, hogy miért nem vettem mégis farmert. Igaz, akkor nem lennék ilyen csábos. Viszont sokkal, de sokkal kevésbé fáznék. Gyilkos dolog átjutni a parkon. Most már nem vagyok oda annyira, hogy milyen gyönyörű a frissen hullott hó. Az utakat ugyan letakarították, de azért nem teljesen, s azóta már újabb hó is hullott. A csizmám nem vízhatlan, mivel elsősorban házi használatra tervezték, lehetőleg arra, hogy az ember egy medvebőrön ücsörögjön benne a kandallóban pattogó tűz előtt. Mint ahogy a katalógusban lévő képen az a lány .. Tudom, jobban tettem volna, ha ahelyett, hogy az interneten rendelek meg ilyesmit, végigjártam volna a milliónyi cipőboltot a Nyolcadik utcában. De a neten rendelni annyival biztonságosabb! A számítógépen nincsenek villogó „Fánk kapható – friss és forró” feliratok. Félig-meddig abban bízom, hogy mire odaérek a Waverly Hallhoz, Gavin már nem lesz ott, én pedig sarkon fordulhatok, és mehetek haza. De persze ott áll, és reszket a park felől fújó jeges szélben. Miközben ügyetlenül bukdácsolok felé a magas sarkúmban, idekiált: – Jön nekem eggyel, tudja! Lefagytak a golyóim. – Akkor jó – felelem, mikor odaérek. – A golyói úgyis túl sok bajba sodorják. A kezemet a vállára kell tegyem, hogy el ne dőljek, miközben a havat próbálom lerázni a csizmámról. Gavin lepillant a lábamra, és füttyent egyet. – Jézusom, szivi – állapítja meg. – Ez nem semmi. Elveszem a kezem a válláról, és kupán vágom. 211 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Csak előre nézzen, Gavin! – utasítom. – Mi most küldetést teljesítünk. Csak semmi fixírozás. És ne hívjon szivinek! – Egyáltalán nem figz.....flix... amit mondott – tiltakozik. – Na ne már! Érzem, hogy elönt a pír. És ez azért van, mert egyre erősebb ellenérzések támadnak bennem ez iránt az egész iránt – és nemcsak a miniszoknya miatt, hanem mert igénybe vettem Gavin segítségét. Valóban ezt a módszert választaná egy felelős főiskolai dolgozó, hogy diákokkal találkozgat – még ha azok el is múltak már huszonegy évesek – az éjszaka kellős közepén egy kollégiumi buli előtt? Gavin már tanúbizonyságot tett róla, hogy mennyire felelőtlen, amikor alkoholról van szó. Az, hogy beleegyeztem, hogy vele menjek egy ilyen eseményre, lehet, hogy még lovat is ad alá. Istenem, szinte felszólítom rá! – Nézze, Gavin! – mondom, miközben az udvaron át az épület bejárata felé igyekszünk. A bokrok közt már nem látok semmilyen fehérneműt, mert a hó teljesen betakart mindent, de jól hallom a zene dübörgését valamelyik felsőbb szintről, olyan hangosan, hogy a szívem is már mintha annak a ritmusára verne. – Lehet, hogy ez nem volt a legjobb ötlet tőlem. Nem akarom bajba keverni... – Maga meg miről beszél? – kérdi Gavin, s kinyitja nekem az ajtót. Az örök úriember. – Hogy keverednék már bajba? – Hát... – Az előcsarnok meleg levegője megcsap minket. – Ezzel az ivás dologgal. Gavin a meleg ellenére megborzong. – Ember, én soha többet nem iszom! Gondolja, hogy a múltkor nem tanultam meg a leckét? – Jöjjenek be, vagy csukják be az ajtót! – mordul ránk a biztonsági őr az asztala mögül. Úgyhogy gyorsan beslisszolunk. – Csak... – suttogom, miközben az őr vizslató pillantásai közepette leverjük a havat a lábunkról –, ha tényleg Steve és Doug állnak amögött, ami Lindsayvel történt, akkor nagyon veszélyes alakok... – Úgy van – bólint Gavin. – Épp ezért magának sem szabad innia semmit odabent, amit nem maga nyitott ki, vagy öntött a poharába saját kezűleg. És ne hagyja magára a sörét, még egy másodpercre se! EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

212

– Komolyan? – szalad a magasba a szemöldököm. – Tényleg azt hiszi, hogy... – Nem hiszem – vág közbe. – Hanem tudom. – Hát, én... Mögöttünk a külső ajtó kinyílik, és Nanook, az eszkimó lép be rajta. Csakhogy ez nem Nanook. Hanem Jordan. – Aha! – bök felém, miközben felcsapja a szemüvegét. – Tudtam! – Jordan! – Ezt egyszerűen nem hiszem el. – Te követtél engem? – Igen. – Jordan kissé nehezen verekszi be magát az épületbe, lábán a sílécekkel. – És nagyon jól tettem. Azt hittem, azt mondtad, hogy nincs pasid. – Csukja be az ajtót! – förmed rá a mogorva biztonsági őr. Jordan épp azon igyekszik, de valahogy mindig útban vannak a sílécek. Bosszúsan a segítségére sietek, s durván arrébb rántom az egyik botját. Az ajtó végre becsukódik mögötte. – Ki a fene ez a fickó? – tudakolja Gavin. Aztán kissé megváltozott hangsúllyal folytatja: – Istenem! Maga Jordan Cartwright?! Jordan leveszi a síszemüvegét. – Az vagyok – villantja a tekintetét Gavinre. Szemügyre veszi a kecskeszakállat és a vicces pólót. – Újabban pisisekkel jársz, Heather? – kérdi epésen. – Gavin egy diákom – horkanok fel. – Nem a barátom. – Hé! – Gavin ajkán halvány mosoly játszik. Láthattam volna, hogy ez annak a jele, hogy nem fog tetszeni, amit mond. – A mamámnak marhára tetszett a legutóbbi albuma, hallja! És a nagymamámnak is. Nagy rajongója magának. Jordan, akinek már félig már sikerült letekernie a nyakából a sáljai nagy részét, döbbenten néz rá. – Bah! – morogja. – Fordulj fel, kölyök! Gavin úgy tesz, mint aki megbántódott. – Hát így kell beszélni annak az embernek a fiával, aki azon kevesek egyike, akik megvették az utolsó albumát, ember? Nahát, ez nem szép dolog. 213 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Komolyan beszélek – erősködik Jordan Gavinnek. – Átsíeltem a fél országon, hogy idejussak, és nincs hangulatom az ilyen svindlikhez. Gavin meglepettnek tűnik. Aztán vidám mosolyt küld felém. – Jordan Cartwright azt mondta, hogy svindli – vigyorog. – Elég legyen! – csattanok fel. – Fejezzétek be mindketten! Jordan, vedd vissza a sílécedet! Mi most egy buliba megyünk, ahová te nem vagy meghívva. Gavin, szóljon fel valakinek, hogy legyen, akihez bejelentkezünk. Gavin furcsán néz rám. – Ezeknek nem kell bejelenteni senkit. – Ne vicceljen – mondom. – Bejelentkezni mindenhol kell az egyetem területén. Bemutatnám az igazolványomat, hogy beengedjenek, de, tudja, nem szeretném, ha rájönnének, hogy egy hivatalos személy igyekszik hozzájuk felfelé. – Az exemre nézek, aki még mindig azzal bajlódik, hogy megszabaduljon a sáljaitól. – Jordan, komolyan mondom, Gavinnek és nekem feladatunk van itt, te pedig nem vagy meghívva. – Miféle feladat? – érdeklődik. – Olyan, amihez kerülni kell a feltűnést – magyarázom. – Ami nem nagyon fog menni, ha Jordan Cartwrighttal az oldalunkon vonulunk be. – Én nem vagyok feltűnő egyáltalán – makacskodik Jordan. – A bejelentkezési szabály nem érinti ezeket a diákszövetségeket – jelenti ki Gavin unottan. A biztonsági őrre pillantok. – Valóban nem? – Bárki felmehet – erősíti meg az őr. – Csak nem tudom, miért akarnának... – Van ennek valami köze ahhoz a halott lányhoz? – tudakolja Jordan. – És Cooper tud erről, Heather? – Nem – felelem összeszorított foggal. Nem tehetek róla, de nagyon felbosszantott. – És ha elmondod neki, akkor... akkor én elmondom Taniának, hogy megcsaltad! EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

214

– Már tud róla – néz rám zavartan Jordan. – Mindent elmesélek Taniának. – És azt mondta, nem számít, feltéve, ha többször nem fordul elő. Figyeljetek! Miért nem mehetek veletek? Azt hiszem, remek nyomozó lennék. – Nem, nem lennél – tiltakozom. Még mindig kavarog a fejem az imént hallottak miatt, nevezetesen, hogy a menyasszonya tud róla, hogy megcsalta. Kíváncsi lennék, azt is tudja-e, hogy velem. Ha így van, akkor nem csoda, hogy olyan csúnyán néz rám, valahányszor találkozunk. De az is igaz, hogy Tania mindig mindenkire csúnyán néz. – Nagyon kilógsz a többiek közül – erősködöm. Jordan sértődötten néz rám. – Egyáltalán nem lógok ki – állítja. A kezében lévő sílécekre néz, aztán gyorsan a falnak támasztja őket a botokkal egyetemben, s leteszi melléjük a szemüvegét is. – Vigyázna ezekre? – kérdi a biztonsági őrt. – Nem – veti oda az őr, aki mostanra már újból a mini tévéjén bámulja a műsort. – Látjátok? – tárja szét a karját Jordan. Gyapjúkabát van rajta, a nyakában egy halom sál, farmernadrág, sícipő, egy bolyhos pulóver, amelynek az elejét rátűzött hópehelyminta díszíti, és símaszk. – Teljesen beolvadok. – Akkor most már felmehetünk? – türelmetlenkedik Gavin, és idegesen tekinget kifelé az ajtón. – Egy csomó embert látok odakint. A liftbe pedig maximum hárman szállhatnak be. Nem akarok várni. Mivel belefáradtam abba, hogy vitatkozzam Jordannel, megvonom a vállam, és a felvonó felé intek: – Menjünk! Majdnem biztosra veszem, hogy Jordan azt mormogja a bajusza alatt, hogy „Juhé!”


21 Igazából sohasem szerettem a bulikat. A zene mindig túlságosan hangos és az ember nem hallja, amit a másik beszél. Bár az olyan partik, mint ez itt, a Tau Fi Házban, még akár jók is lehetnek. Mert a jelenlévők közül senki sem úgy néz ki, mint aki sziporkázóan szellemes beszélgetésre készül, már ha értik, mire gondolok. Mindenki extrán kicsípve – a lányok haja szögegyenesre szárított, a fiúk összeborzolt tincseikre hajzselét kentek, hogy úgy nézzenek ki, mint aki épp az ágyból kelt, holott mindenki számára nyilvánvaló, hogy most léptek ki a zuhany alól. És bár odakint jóval fagypont alatt van a hőmérséklet, abból, ahogyan a lányok öltöztek, ezt meg nem mondanánk – aprócska flitteres topok, és olyan csípőszoknyák és -nadrágok, hogy egy sztriptíztáncosnő elszégyellné magát. Egy fél pár puficsizmát sem látok. A New York-i Főiskola diákjai nem is lennének emberek, ha nem lennének naprakészek a Menő/Ciki listából.


216

Mikor kilépünk a rozoga liftből, rémülten veszem észre, hogy a festékszóróval felvitt DAGADT TYÚKOK, HÚZÁS HAZA! felirat még mindig ott éktelenkedik a falon, bár látszik, hogy némi erőfeszítést már tettek annak érdekében, hogy eltávolítsák. A betűk már nem annyira világítanak, mint legutóbb, amikor itt jártam. De azért még ott vannak. És egy árva lelket sem látok a bulin, aki tizennégyes méret fölött lenne. Ha saccolnom kellene, azt mondanám, hogy a jelenlévők mérete átlagosan úgy kettes körül lehet. Bár el nem tudom képzelni, hogyan találnak maguknak ezek a lányok megfelelő tangát a gyerekosztályon, ahol a legtöbbjük kétségkívül vásárol. De úgy tűnik, nem mindenki találja a hihetetlenül vékony derekukat (hogy férnek el bennük egyáltalán a belső szerveik? Úgy értem, a májuk, meg minden. Nincsenek egy kissé összenyomorítva? Nem kellene legalább hetvenöt centis derék ahhoz, hogy mindennek elegendő helye legyen arra, hogy rendben ellássa a feladatát?) ennyire szörnyűségesnek. Jordan hamarosan már nagyon jól érzi magát, mivel abban a pillanatban, amint belép az ajtón, egy ilyen kettes méret rohan oda hozzá, és teljesen odáig van: – Jajistenem, te nem Jordan Cartwright vagy? Az Easy Streetből? Istenem, minden CD-d megvan! És hamarosan újabb kettes méretűek gyülekeznek körülötte, rázzák a keskeny, gyermekkihordásra alkalmatlan csípőjüket, és hangosan visonganak. Egyikük sört kínálgat Jordannek egy műanyag pohárban. Ő pedig hallom, hogy azt mondja: – Hát, tudod, amikor a szólólemezem kijött, nagy visszhangja volt a sajtóban, mert hát az emberek nem könnyen fogadják el azt, ami nem megszokott. Ettől kezdve tudom, hogy Jordan elveszett, beszippantotta a Kettes Méretű Zóna. – Hagyjuk – mondom Gavinnek, aki aggodalmas képpel figyeli Jordant, de hát ki ne tenné? Azok a lányok úgy néznek ki, mint akik napok óta nem ettek. – Már késő. Magának kell kimásznia ebből. Nem látta Dougot valahol? 217 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Gavin körülnéz. A teremben annyian vannak, a világítás pedig olyan gyér, hogy nem tudom, hogy ismerhet fel valakit egyáltalán. De Gavin észreveszi Doug Winert az egyik sarokban az ablakok mellett, amint éppen valami lánnyal ölelkezik. Nem tudom kivenni, hogy a lány Dana-e vagy sem, akivel a minap láttuk. De akárki legyen is, eléggé lefoglalja a fiút... annyira legalábbis biztosan, hogy pillanatnyilag nem kell amiatt aggódnom, hogy esetleg felnéz és észrevesz. – Nagyszerű – nyugtázom. – És melyik Steve? Ismét körbepillant. Aztán a biliárdasztalok felé mutat. – Ott van. Épp játszik. Az a magas, szőke hajú srác. – Oké – felelem. Kiabálnom kell, ha azt akarom, hogy meghallja, amit mondok, olyan hangosan dübörög a zene. Valami techno-pop szól, amit tulajdonképpen szeretek. Mármint táncolni rá. Sajnos, itt senki nem táncol. Lehet, hogy a főiskolai bulikon ez nem túl menő dolog? – Akkor bemegyünk. Maga majd bemutat, oké? – Rendben – feleli. – Majd azt mondom, hogy a barátnőm. Megrázom a fejem. – Azt sosem hinné el. Túl öreg vagyok magához. – Egyáltalán nem túl öreg hozzám – tiltakozik Gavin. Kigombolom a kabátomat, aztán leveszem a sapkám. – Maga nevezett nagyinak! – Csak vicceltem – jön kissé zavarba. – Igazából nem lehetne a nagyanyám. Hány éves is tulajdonképpen? Huszonöt? – Öhm – motyogom. – Ja. – Plusz-mínusz négy év... – De akkor is. Mondja neki azt, hogy a nővére vagyok. Gavin méltatlankodva szegi előre kecskeszakállát. – Hisz egyáltalán nem is hasonlítunk! – Jaj, istenem! – A techno-poptól kezd megfájdulni a fejem. Mi a csudát keresek én itt? Otthon kellene lennem az ágyikómban, mint a többi húszas évei vége felé járó nőszemély. A David Letterman show megy a tévében. Úgy nézném a Lettermant! A karomra terítem a kabátomat. Fogalmam sincs, mi mást kezdhetnék vele. Ruhatár nincs, csak úgy letenni meg nem merem. Ki tudja, a végén valaki még lehányja. – Jó. Akkor egyszerűen mondja azt, hogy egy barátja vagyok, aki szeretne új szintekre jutni a tudatában. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

218

Gavin rábólint. – Oké. De ne menjen el vele egyedül! Ha esetleg elhívná magával. Egy kicsit kihúzom magam. De épp csak egy kicsit. És a hajamból kiszabadult tincset csavargatom. – Gondolja, hogy elhív? – Steve mindent megdugna, ami mozog – érkezik a zavarba ejtő válasz Gavintől. – Nagy kujon. Lelkesedésem rögtön megcsappan. – Jól van – rángatom lejjebb úgy egy milliméterrel a miniszoknyámat. – Akkor menjünk! Átverekedjük magunkat a vonagló testek közt a biliárdasztalig, ahol két fiú lök váltakozva kettes méretű lányokból álló lelkes nézőközönség előtt. Vajon honnan jönnek ezek a vékonyka teremtések? Van valahol egy ilyen sziget, ahol őrzik őket, és ahonnan csak éjszakára bújhatnak elő? Mert nappal valahogy sosem látni ilyeneket. Aztán rájövök. Ez a sziget Manhattan, és az ok, amiért napközben sosem látom ezeket a lányokat, az az, hogy mindannyian a gyakornoki idejüket töltik a Vogue-nál. Gavin udvariasan megvárja, míg az egyik magas fickó elhelyezi a hat golyót a sarkon lévő zsebben – a ketteskék áhítatos sóhajtozása közepette –, csak aztán üdvözli: – Stevie! A magas fickó felnéz, én pedig felismerem Doug Winer halványkék szemét – de ez minden hasonlóság kettejük közt. Steve legalább olyan magas és szikár, amennyire a testvére köpcös: egy kosárlabda-játékos alakja Doug birkózó testfelépítéséhez képest. Fekete gyapjúkardigán van rajta, amelynek az ujját feltűrte, így láthatóvá vált izmos alkarja, és olyan kopott a farmerja, hogy csak valami nagy márka lehet. A frizurája ugyanolyan nagy műgonddal összekócolt, mint mindenki másé a buliban – leszámítva Gavint, akinek a haja azért kócos, mert tényleg nem fésülködött meg felkelés után. – McGoren! – Steve vonzó képén mosoly terül el. – Rég nem láttalak, ember! 219 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Gavin közelebb lép, hogy megrázza a srác asztal fölött átnyújtott kezét. Ekkor veszem észre, hogy Steve farmerja olyan alacsonyan ül a csípőjén, hogy látni enged jó pár centit izmoktól erősen bordázott hasából. Tuti, hogy a hasának a látványa okozza – valamint az, hogy a nadrágjának övrésze alól néhány szőrszál is kikandikál –, hogy úgy érzem magam, mintha gyomorszájba vágtak volna. Steve Winer csak egy diák, sőt, potenciális gyilkos is, így természetesen szóba sem jöhet. De veszedelmes teste van. – Üdv, pajtás – veti oda Gavin szokásos, álmosan vontatott hangján. – Mi a helyzet? – Örülök, hogy látlak – jelenti ki Steve, miközben kezet ráznak. – Hogy megy a suli? Még mindig a filmszakot nyomod? – Ja, a fene essen bele – bólint Gavin. – Múlt félévben túlestem a haladó gyakorlatokon is. – Nem mondod... – Steve nem tűnik túl meglepettnek. – Hát, ha valaki meg tudja csinálni, akkor az te vagy. Szoktál még találkozni azzal a Mitch nevű sráccal, akivel szakmai elméletre jártunk? – Nemigen – feleli Gavin. – Lekapcsolták némi speed miatt. – A francba – csóválja a fejét Steve. – Ez oltári szívás. – Na igen... de egy szövetségi börtön könnyített részlegére került, nem államiba. – Ez azért szerencse. – Aha. Megengedték, hogy bevigyen két sporteszközt, így felpakolta a tengólabdáját és egy frizbit. Már össze is hozott egy frizbicsapatot. Ilyen még nem volt a börtön történetében. – Mitch mindig is ilyen buzgómócsing volt – állapítja meg Steve. Aztán a tekintete rám vándorol. Megpróbálok én is ugyanolyan bárgyú arckifejezést felvenni, amilyet a körülöttem gyülekező kettes méretűek képén látok. Nem esik nagyon nehezemre. Csak elképzelem, hogy mi lenne, ha nem ettem volna már huszonnégy órája. – És ki a barátod? – érdeklődik Steve. – Ja, ő itt Heather – mutat be Gavin. – A történetíró szeminárium csoportunkba jár. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

220

Kissé megrémiszt Gavin váratlan improvizációja – semmit sem tudok a filmes órákról. De előredőlök – gondosan ügyelek, hogy a félkosaras fodros fekete melltartóba bújtatott melleim jól láthatóak legyenek az átlátszó felsőm alatt, s annyira kidomborodjanak az anyagon, amennyire csak lehetséges és megszólalok: – Örülök, hogy megismertelek, Steve. Azt hiszem, van egy közös barátunk. A srác tekintete a mellemre szegeződik. Na igen. Ezt kapjátok ki, ketteskék! – Tényleg? – csodálkozik. – Kicsoda? – Hát, az a lány... Lindsay. Lindsay Combs, azt hiszem, így hívják. Mellettem Gavin hirtelen mintha félrenyelt volna, pedig nem is ivott semmit. Azt hiszem, nem nagyon értékeli az iménti rögtönzésemet, ahogyan én sem értékeltem az övét. – Nem emlékszem, hogy ismernék ilyen nevű illetőt – kapja el a tekintetét a mellemről Steve, és egyenesen a szemembe néz. Ennyit arról, amit a testbeszéd szakértői állítanak folyton a Us Weeklyben, hogy aki hazudik, az sosem néz az ember szemébe. – Tényleg? – Úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy az összes kettes méret a környéken a mellette állót böködi a könyökével, és heves pusmogásba kezd. Ők tudják, hogy ki az a Lindsay Combs, az fix. – Nahát, ez különös! Pont a múlt héten beszélt rólad... vagy várjunk csak! Lehet, hogy azt mondta, Doug Winer! – Aha – nyugtázza Steve. Csak én képzelődöm, vagy tényleg mintha megnyugodott volna egy kicsit? – Ő a testvérem. Biztos rá gondolt. – Ó – kacarászom olyan idétlenül, ahogy csak tudok. – Bocsi! Hülye vagyok. Ez a Winer nem az a Winer. – Hé! – csuklik fel mellettem egy ketteske, aki kissé részegebbnek – vagy ki tudja, mibbnek – néz ki, mint a többiek. – Ugye, hallottad, hogy mi történt vele? Mármint Lindsayvel. Igyekszem olyan elkerekedett szemmel és kifejezéstelen arccal nézni, ahogyan ő. – Nem. Mi? 221 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Jajistenem – sápítozik a lány –, hát meggyilkolták, mint a sicc. – Mint a sicc – bólogat egy másik ketteske, aki inkább már négyeske. – Egy fazékban találták meg a fejét a konyhában, a halál szállásán. Mire az összes ketteske és négyeske a biliárdasztalnál megborzong: – Brrr! Úgy csinálok, mintha a hír teljesen ledöbbentett volna. – Istenem! – kiáltok fel. – Akkor nem csoda, ha mostanában nem láttam a hangzásórán. Gavin mellettem olyan sápadt lesz, mint az asztalon a fehér golyó. – Lindsay számvitel szakos volt – morogja a fülembe. A fenébe! Erről megfeledkeztem! De semmi gond, mert a zene olyan hangosan dübörög, hogy nem hinném, hogy rajta kívül bárki is hallotta, amit mondok. Ami Steve Winert illeti, ő épp a martinis poharáért nyúl – nem viccelek, a fickó Martinit iszik egy diákszövetségi bulin miközben az ellenfele épp lökésre készül, ami miatt az asztal körül gyülekezőknek kissé hátrébb kell lépnünk. Úgy érzem, a beszélgetés itt egy kicsit elakadt, így amikor a játékostárs elvéti a lövést, és ismét összegyűlünk az asztal körül, hogy tanúi legyünk Steve következő próbálkozásának, felsóhajtok: – Istenem, mi késztethetett valakit arra, hogy ilyesmit tegyen? Mármint, hogy megölje Lindsayt. Hisz olyan rendes lány volt! A ketteskék közül többen idegesen pislognak egymásra. Egyikük még az asztalt is otthagyja, valami olyasmiről motyog, hogy pisilnie kell. – Úgy értem – folytatom –, hallottam ugyan valamit róla és a kosárlabdaedzőről... – Gondoltam, csak bedobom a témát, aztán meglátjuk, mi történik. Bár ez eléggé megjósolható volt. A ketteskék zavartan néznek rám. – Lindsay és Andrews edző? – csóválja a fejét az egyik barna. – Erről én nem hallottam. Csak azt tudom, hogy nem volt tanácsos semmilyen fehér port elöl hagyni, ha Lindsay is a környéken járt... EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

222

Aztán hirtelen elhallgat, mert az egyik barátnője oldalba böki, miközben aggodalmas pillantást vet Steve felé: – Pssszt! De már késő. Steve lövése nagyon mellément. És nem mondhatnám, hogy ettől túl boldog. Mérges pillantást vet Gavinre. – A barátnőd kicsit sokat beszél. – Hát... – Gavin mintha kissé zavarba jött volna –, végül is, forgatókönyvírást tanul. Steve halványkék tekintete engem fürkész. Nem hinném, hogy csak a képzeletem játéka lenne, hogy bármilyen jóképű is, van benne valami igazán hátborzongató – izmos has ide vagy oda. – Igen? – bámul tovább. – Mondták már neked, hogy pont úgy nézel ki, mint az a... mi is a neve? Az a popsztár, aki mindig bevásárlóközpontokban énekelt. – Heather Wells! – Ez a négyeske nem olyan részeg – vagy akármi –, mint a többiek (ami kétségkívül annak köszönhető, hogy egy kissé vastagabb zsírréteg védi az alkohol felszívódásától), így elég gyorsan kapcsol. – Istenem, TÉNYLEG kiköpött Heather Wells! És... nem azt mondtad, hogy Heathernek hívják? – fordul Gavinhez. – Hm – ismerem el erőtlenül. – Igen. Sokan mondják. Mivel a nevem Heather. És valóban úgy nézek ki, mint ő. – Micsoda véletlen! – Az egyik ketteskének, aki láthatólag alig áll a lábán, meg kell kapaszkodnia az asztal oldalában, hogy el ne dőljön. – Mert nem fogjátok elhinni, ki van itt! Jordan Cartwright! Az Easy Streetből. Nem csak egy hasonmás ugyanazzal a névvel, hanem az igazi! A többi lány felől izgatott és hitetlenkedő kiáltások érkeznek. És nem telik el egy másodperc, már mind arról faggatják a barátnőjüket, hogy merre látta Jordant. A lány hátramutat, és Steve Winer nyolcgolyós játékának nézői közül a legtöbben már el is száguldottak, hogy begyűjtsék Jordan autogramját... lehetőleg a mellükre. – A mindenit! – vetem oda a fiúknak, miután az összes lány felszívódott. – Az ember nem is gondolná, hogy Jordan Cartwright ilyen népszerű, legalábbis a legutóbbi albumának eladási statisztikájából ítélve. 223 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Az a fickó különben is homokos – tájékoztat Steve ellenfele. Most ő van az asztalnál, mert Steve elvétette az utolsó lökést, s szép sorban teszi el azokat a golyókat, amelyeket neki kellett volna. Steve a posztó másik végén nem tűnik túl boldognak ettől. – Azt hallottam, hogy ez az egész esküvősdi Tania Trace-szel csak arra kell, hogy fedezzék, hogy valójában Ricky Martinnal kavar. – Hűha – csodálkozom, hogy milyen pletyka terjeng Jordanról, holott jól tudom, hogy egy szó sem igaz az egészből. – Komolyan? – Aha – bólogat Steve játékostársa. – A haja pedig...? Beültetés. Az a pasi olyan kopasz, mint ez a golyó itt. – Nahát! – folytatom a színjátékot. – És milyen ügyesen leplezik, mikor a TotalRequestLive-ban szerepel... – Hát – ragadja meg valamiért a karomat Gavin –, bocs, hogy megzavartunk a játékban. Már megyünk is. – Ne menjetek! – kéri Steve, aki az elmúlt két percben végig a dákójára támaszkodva bámult engem. – Tetszik nekem a barátnőd. Heather, azt mondtad így hívnak, igaz? Heather micsoda? – Snelling – vágom rá rezzenéstelenül. Hogy miért a főnököm vezetékneve jött ilyen lazán a nyelvemre, arról fogalmam sincs. De már kimondtam. Úgyhogy mostantól Heather Snellingnek hívnak. – Lengyel név. – Tényleg? Inkább angolnak hangzik, vagy ilyesmi. – Hát – mondom –, pedig nem az. És a Winer milyen név? – Német – feleli Steve. – Szóval az egyik forgatókönyvíró kurzuson találkoztál Lindsayvel? – Hangzásórán – javítom ki. Legalább következetes maradok a hazugságaimhoz. – De miről beszélt az a lány az előbb? Hogy Lindsay csak addig volt rendes kislány, amíg a szeme előtt nem hagytad a kokót? – Hű de nagyon érdekel Lindsay – állapítja meg. Az ellenfele közben végre nem tudta a lyukba gurítani a golyót, s most türelmetlenül várja, hogy Steve végre lőjön. – Steve, te jössz – ismételgeti félpercenként. De Steve ügyet sem vet rá. Ahogyan én sem foglalkozom Gavinnel, aki közben folyton rángatja a karomat, és nyaggat: EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

224

– Gyere, Heather! Látok még itt pár embert, akit ismerek. Be akarlak mutatni nekik. Ami természetesen úgy hazugság, ahogy van. – Hát – nézek egyenesen Steve szemébe különleges lány volt, az biztos. – Ó, igen – hagyja rám színtelen hangon –, tényleg az volt. – Azt hittem, nem ismered – csodálkozom. – Na jó! – Steve letámasztja a dákót, és megindul felém és Gavin felé, aki görcsösen kapaszkodik a karomba. – Ki a fene ez a spiné, McGoren? – Jézus Isten! – A hang, amely a hátam mögül hallatszik, sajnos nagyon is ismerős. Mikor hátrafordulok, Doug Winert pillantom meg, aki lazán átölel egy elég könnyedén öltözött nyolcast (jó látni, hogy a Winer fiúk nem méretmániásak). Doug épp rám mutat, és az arca paprikavörös. – Ez a tyúk volt azzal a fickóval, aki tegnap majdnem eltörte a karomat! Steve arcáról nyomban eltűnik minden kedvesség. – Ahaaaa! – kiált fel, s némi elégedettség csendül ki a hangjából. – Egy barátod a főiskoláról, he? – vonja kérdőre Gavint. Mondhatni, nem túl barátságosan. Abban a pillanatban megbánom ezt az egészet. Mármint nem azt, hogy nem ülök otthon az ágyamban és gitározom, Lucyval az oldalamon. Hanem azt, hogy belerángattam Gavint a dologba. Jó, persze, önként vállalta. De nem lett volna szabad elfogadnom az ajánlatát. Ez abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, amikor meglátom Steve villogó tekintetét. Olyan hideg és kemény, mint George Washington jégbe fagyott szobrai odalent, a parkban. Nem tudom, hogy ő volt-e, aki megölte Lindsayt. De azt igen, hogy bajban vagyunk. Nagy bajban. Gavin azonban nem úgy néz ki, mint aki rájött erre. Legalábbis abból ítélve, amilyen nyugodtan veti oda: – Miről beszélsz, ember? Heather a barátom. Csak egy kis kokót akart. Várjunk! Hogy mi? Mit akartam én?


– Rossz duma – röhög fel gúnyosan Doug. – Ő is ott volt azzal a fickóval, aki berontott a szobámba, és mindenféle kérdéseket tett fel Lindsayről. Egy rohadt zsaru, nem más. Mivel Gavinnek nyilvánvalóan fogalma sem lehet, miről beszél Doug, felháborodása eléggé hihető. – Hé, ember! – fordul az alacsonyabb Winer fiú felé. – Nem kóstolgattad te egy kicsit túl sokat a saját cuccodat? Egy kis crack, és beüt a krach. Steve Winer keresztbe fonja a karját a mellkasa előtt. Fekete kardigánja mellett az alkarja elég barnának tűnik. Lerí róla, hogy nemrégiben valami meleg helyen járt. – Én nem árulok cracket, haver. – Képletesen értettem – világosítja fel kissé gúnyosan Gavin. Lenyűgözve figyelem, amit csinál. Lehet, hogy azért jár filmes suliba, mert rendező akar lenni, de színésznek sem lenne épp utolsó. – Figyelj, ha csak csináljátok a fesztivált, már itt sem vagyunk. Steve felső ajka felgörbül. – Tudod, mi vagy te, McGoren? Gavin nem úgy fest, mint akit ez a legkisebb mértékben is izgat. – Nem. Mi vagyok én, ember? – Egy rohadt besúgó! – Miközben Steve beszél, két alak emelkedik fel a fekete bőrkanapékról, ahonnan nyilvánvalóan már egy ideje a kosárlabdameccset nézték a nagyképernyős tévén, csak én nem vettem észre őket. A lányok, akik az előbb elrohantak Jordan autogramjáért, lassan kezdenek visszaszivárogni, de már nem nevetgélnek, hanem tátott szájjal figyelik az előttük kibontakozó drámát, mintha a Való Világ egyik epizódját néznék, vagy valami hasonló. – Nem csípjük a besúgókat – jelenti ki az egyik Tau Fi, aki egy kicsit fiatalabbnak tűnik Steve-nél, de a bicepsze határozottan vaskos. – Na ja – helyesel az ikertestvére. Mármint a bicepszméretét nézve. A pillantásom az egyikről a másikra vándorol. Valószínűleg nem rokonok, mégis ugyanúgy néznek ki, ugyanaz a gyapjúkardigánfarmer kombó, amelyet Steve is visel. És ugyanaz a kék tekintet, EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

226

melyben melegségnek – vagy intelligenciának – a leghalványabb szikrája sincs. – Jézusom, Stevie! – csattan fel Gavin olyan megrovó hangsúllyal, hogy az ember tényleg úgy érzi, zokon vette a feltételezést. A hüvelykujjával felém bök. Közben a karomat tovább szorítja. – Ő csak egy barátom, aki egy kis kokót akar. De ha ti itt szaroztok velünk, akkor felejtsétek el az egészet. Már itt sem vagyunk. Gyere, Heather! Gavin menekülését azonban maga Doug Winer akadályozza meg, aki egyenesen az utunkba áll. – Senki sem fenyegethet egy Winert büntetlenül! – üvölt rám. – Akárki is maga... ezt garantáltan megbánja! – Igen? – Fogalmam sincs, mi üt belém. Gavin megpróbál elrángatni, de én belemélyesztem a tűsarkaimat a parkettába, és nem mozdulok. És hogy a helyzetet még tovább rontsam, felteszem a kérdést: – Úgy, ahogy valaki arról is gondoskodott, hogy Lindsay megbánja? Ekkor valami történik Douggal. Az arca olyan vörös lesz, mint az adótornyok villogó fénye a mögötte sötétlő ablakokban. – Rohadjon meg! – üvölti. Ezek után nem túlságosan meglepő, hogy Doug Winer feje a gyomromba vágódik. Végül is, én provokáltam ki ezt. Ha úgy vesszük.


22 Ha az ember gyomra összetalálkozik a diákszövetség vagy százkilonyi, képviselőjének fejével, az igen különös, nehezen leírható érzés. Az igazat megvallva, tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, hogy akkora vagyok, amekkora. Meglehet, hogy ezt a találkozást nem is éltem volna túl, ha a méretem csak kettes lenne. De mivel Doug (igaz, ami igaz) valójában nem sokkal nyom többet nálam – ráadásul tudtam is, hogy nekem fog esni, így volt rá időm, hogy reflexből összegörnyedjek –, csak fekszem a földön, úgy, hogy a szusz is kiszorult belőlem. De nem lett komolyabb bajom. Legalábbis nem úgy érzem. Gavin azonban nem jár ilyen jól. Persze nem esett volna bántódása, ha csak áll ott. De nem, neki mindenképpen el kellett követnie azt a hibát, hogy megpróbálja Dougot leválasztani rólam. Mert Doug – nem nagy meglepetésre – elég randán küzd. Amint Gavin megragadja a vállát, már meg is pördül, és nyomban megpróbálja leharapni a fiú egyik ujját. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

228

És mivel nem engedhetem, hogy az egyik diákomat felfalják, felhúzom a lábamat, és – miközben még mindig a kezemben szorongatom a kabátomat és a táskámat – a csizmasarkamat belemélyesztem Doug egy olyan testrészébe, ahol a legtöbb pasi nem szeretne csizmasarkat érezni. Hát, lehet, hogy nem jógázom – és igazából semmi mást sem sportolok. De ahogyan minden lány, aki élt akár egy kis ideig is New Yorkban, azzal tisztában vagyok, hogyan okozzak komoly testi sértést a lábbelimmel. Mikor Doug az intim részeit szorongatva görnyedten a földre kerül, körülöttünk elszabadul a pokol. Tárgyak és emberek röpködnek mindenfelé, mintha a helyiség hirtelen átalakult volna valami rockarénává. A bárpult polcai mögötti tükör szilánkokra hullik egy arra repülő biliárdgolyótól. Gavinnek sikerül az egyik fickót egyenesen a nagyképernyős tévének löknie, amely felborul, és óriási szikrazápor közepette darabokra törik. A ketteskék sikoltozva kimenekülnek a folyosóra, elrohannak a DAGADT TYÚKOK, HÚZÁS HAZA! felirat mellett, miközben az egyik flippergép épp összecsuklik Jordan súlya alatt (meg se kérdezem, hogy vajon mit keres Jordan egy ilyen masina tetején... vagy hogy miért van a gatyája lecsúszva a bokájára). Szerencsére akkora a káosz, hogy közben sikerül megragadnom Gavin karját, és rákiabálnom, hogy „Tűnjünk el!” Aztán a nyakunk köré vesszük Jordan karját (mivel nincs abban az állapotban, hogy a saját lábán jöjjön), ő az egyiket, én a másikat, és húzzuk magunkkal végig a folyosón, amikor is az önműködő tűzoltórendszer működésbe lép a felrobbant televízió füstjétől. Miközben a ketteskék vadul sikoltoznak, mert a hosszas munkával kiegyenesített hajuk göndörödni kezd, kimenekülünk egy LÉPCSŐK feliratú ajtón, és rohanunk tovább – magunkkal húzva a félig eszméletlen volt pasimat míg ki nem jutunk az utcára. – Szentséges ég! – üvölti Gavin, mikor a hideg levegő a tüdőnkbe mar. – Látta ezt? Látta ezt? – Ja – botladozom előre a hóban. Jordan tulajdonképpen nem olyan nehéz, de azért azt sem mondanám, hogy könnyű. – Nem volt valami szép. 229 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nem volt szép? Hogy nem volt szép? – csóválja Gavin vidáman a fejét, miközben csúszkálva botorkálunk a Washington Square North-on nyugat felé. – Bárcsak nálam lett volna a videokamerám! Egyik lányon sem volt melltartó! És amikor rájuk fröcskölt a víz... – Gavin! – hallgattatom el gyorsan. – Inkább keressen taxit! Vissza kell juttatnunk Jordant az Upper East Side-ra, ahol lakik. – Ilyenkor nincs taxi – jegyzi meg gúnyosan Gavin. – Senki sem merészkedik ki az utcára. Leszámítva minket, persze. Sajnos, igaza van. A park teljesen kihalt. S körben az utcák is csak tessék-lássék vannak letakarítva. Egyetlen autót se látunk, csak a messzi távolban, a Nyolcadik utcán. És onnan egyik taxisofőr sem vehet észre minket, bármilyen vadul integetek is. Teljesen meg vagyok lőve. Fogalmam sincs, mit csináljak Jordannel. Elhiszem, amit mondott, hogy egyetlen autós szolgálat sem jutna át a hídon. És kizárt, hogy felhívjam az apját – azt a pasast, aki olyat vágott a fejemhez, hogy a kutya se kíváncsi „erre a szemétre egy dühöngő rockerlánytól” –, hogy ide tudna-e ugrani érte a családi limuzinnal. Jordan, mint egy boldog részeg, ott botladozik közöttünk, és határozottan nincs jó állapotban. Nem hagyhatom egyszerűen valaki lépcsőjén, akármilyen csábítónak is tűnik ez a lehetőség. Halálra fagyna. A metró pedig még több háztömbnyire van innen – hosszú háztömbökre, nem is rövidekre –, ráadásul pont az ellenkező irányban, és ahhoz, hogy eljussunk az Astor Place állomásig, el kellene mennünk a Waverly Hall mellett. Azt pedig nem kockáztatnám meg, hogy belefussunk valamelyik feldühödött fiúba a diákszövetségből. Különösen, mert a távolból vijjogó szirénák hangját hallom. A tűzoltók automatikusan értesítést kapnak, ha az önműködő tűzoltórendszer működésbe lép. Mikor ő is meghallja a szirénákat, a köztünk tántorgó Jordan felemeli a fejét, és vidáman felkiált: – Hé, megjöttek a zsaruk! – Nem hiszem el, hogy ez a fickó valaha a vőlegénye volt – húzza el a száját Gavin (nyilvánvalóan rám keresett a Google-ban). – Tiszta idióta. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

230

– Nem volt mindig ilyen – védem meg. Bár igazság szerint azt hiszem, Jordan valójában mindig is ilyen volt. Csak én nem vettem észre, mert még túl fiatal és tapasztalatlan voltam. És totál bele voltam esve. – Ráadásul holnapután megnősül. Egy kicsit ideges lehet. – Nem holnapután – javít ki Gavin. – Hanem holnap. Elmúlt éjfél, hivatalosan már péntek van. – Bla-bla – vonok vállat. Cartwrighték már biztosan aggódnak, mi történhetett a legkisebb fiukkal. Tania valószínűleg őrjöng. Már ha egyáltalán észrevette, hogy Jordan eltűnt. Nem küldhetem vissza hozzá ilyen állapotban – a gatyája félig lecsúszva, és az arcát mindenütt rúzsnyomok ékesítik. Istenem, miért nem hasonlít csak egy kicsit jobban a bátyjára? Istenem! A bátyja! Cooper kifog nyírni, ha megtudja, hol voltam. Pedig meg kell mondanom. Nem hurcolhatom haza Jordant ilyen állapotban anélkül, hogy magyarázatot adnék a történtekre. Márpedig muszáj hazavinnem. Ez az egyetlen hely, ahová vihetem. Nem hiszem, hogy sokkal tovább bírnám cipelni. Ráadásul már halálra is fagytam. A harisnyanadrág tán nem a legmegfelelőbb viselet egy hóvihar utáni januári éjszakán Manhattanben. Fogalmam sincs, hogy azok a csípőnadrágos lányok hogy bírták ki. Nem fagyott le a köldökük? – Oké – mondom Gavinnek, amikor elérünk a Washington Square Park North és West sarkára. – Megmondom, mi lesz. Elvisszük hozzánk. – Ez most komoly? Megnézhetem, hol lakik? – Az utcai lámpák rózsaszínes fényében Gavin vigyora megrémiszt. – Ez remek. – Nem, ez nem remek, Gavin! – csattanok fel. – Épp az ellenkezője annak, ami remek. Én Jordan bátyjánál lakom, ő pedig bizonyára el lesz keseredve – nagyon el lesz keseredve –, ha lát minket bejönni, és észreveszi, hogy Jordan milyen állapotban van. Úgyhogy csendben kell lennünk. Abszolút csendben. – Menni fog – jelenti ki Gavin gálánsán. – Mert nem csak Coopert nem szeretném felébreszteni – folytatom. – A khm... az apám is itt van. – Találkozni fogok az apjával? Azzal, aki börtönben ült? 231 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Na igen. Most már teljesen biztos, hogy utánamnézett a Googleban. – Nem, nem fog vele találkozni – tiltakozom. – Mert remélhetőleg ő is alszik, ahogyan Cooper. Mi pedig nem ébresztjük fel. Rendben? – Rendben – sóhajt Gavin. – Heather! – Jordan kissé erősebben húzza a lábát. – Fogd be, Jordan! – mordulok rá. – Mindjárt ott vagyunk. – Heather! – próbálkozik ismét. – Jordan! – dühöngök. – Istenemre, esküszöm, ha le mersz hányni, én kinyírlak. – Heather – fog bele harmadszor is. – Azt hiszem, valamit beletettek az italomba. Kissé megrémülök. – Úgy érted, általában nem így szoktál kinézni egy buli után? – Természetesen nem – akadozik Jordan nyelve. – Csak egyetlen pohár sört ittam. – Aha – bólintok. – És hány pohár borral előzted meg, mielőtt bejöttél a városba? – Csak tízzel – tájékoztat ártatlan képpel. – Hé, ha már itt tartunk... Hol vannak a síléceim? – Biztos vagyok benne, hogy jó helyen vannak, Jordan – próbálom megnyugtatni. – Reggel majd elmész értük. De miért rakott volna valaki bármit is az italodba? – Nyilvánvalóan azért, hogy aztán kihasználhasson – állítja. – Mindenki akar belőlem egy darabot. Mindenkinek kell egy szelet a Jordan Cartwright-tortából. Gavin, akinek épp az arcába csap Jordan sörszagú lehelete, elfintorodik. – Nekem ugyan nem – jelenti ki. Ekkor érünk oda Cooper házához. Miközben megállok, hogy előkotorjam a kulcsomat a táskámból, tartok egy kis eligazítást. – Szóval, ha bemegyünk – mondom Gavinnek semmit sem teszünk, csak lefektetjük Jordant a kanapéra a nappaliban. Aztán visszakísérem a Fischer Hallba.


232

– A francnak sincs szüksége díszkíséretre – tiltakozik bosszúsan Gavin. Nyomban visszatért a közönséges stílusa, ahogy nincsenek Tau Fi-s srácok a láthatáron, s ismét elemében érezheti magát. – Azok a fickók a diákszövetségből nagyon dühösek – figyelmeztetem. – És jól tudják, hol lakik... – Jaj, a fenébe is, ember! – csattan fel. – Stevie szart se tud rólam, csak a nevemet. Sosem voltam elég menő a szemében, mivel nem vagyok hajlandó kemikáliákkal mérgezni magam. – Ha csak nem huszonegy felesről van szó. – Leszámítva az alkoholt – helyesbít. – Jól van – hagyom rá. – Ezt majd később megvitatjuk. De először ágyba kell dugnunk Jordant. Ráérek aztán aggódni amiatt, hogyan jut haza. – Csak két háztömb innen! – hívja fel a figyelmemet Gavin. – Heather! – Ne most, Jordan! – vetem oda. – Gavin, én csak nem szeretném, ha... – Heather! – vág közbe Jordan. – Mi az már? – Cooper figyel minket. Felnézek. És eltéveszthetetlenül Cooper arcát látom az ajtó fölötti ablakban. Egy másodperccel később már hallom, hogy valaki elhúzza a reteszt odabent. – Na jó – fordulok hangosan dobogó szívvel Gavinhez. – Változott a terv. Háromra belökjük Jordant, aztán futunk, mint az őrült. Egy – kettő... – Eszedbe ne jusson! – lép ki Cooper a tornácra. Kordnadrág van rajta és gyapjúkardigán. Melegséget, nyugalmat és érzékenységet sugároz. Szeretnék a nyakába ugrani, a mellkasára hajtani a fejem, beszívni a jellegzetes Cooper-illatot, és elmesélni neki, milyen szörnyű estém volt. Ehelyett azonban csak annyit mondok: – Meg tudom magyarázni. – Abban biztos vagyok – hagyja rám Cooper. – Na, gyertek! Hozzátok be! 233 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Bevonszoljuk Jordant a lakásba, amihez szükség van némi erőfeszítésre – különösen, hogy Lucy is előbukkan, és izgatottan ugrál fel ránk. Jó, tulajdonképpen csak rám. Szerencsére a combom már úgy elfagyott, hogy nem is érzem a harisnyámon végigszántó körmeit. De amikor Lucy felugrik, hogy megnyalja a kezét, miközben épp az előszobában próbáljuk elvonszolni Cooper mellett, Jordan hirtelen felélénkül. – Hello, tesó! Mi történik itt? – A menyasszonyod telefonált – tájékoztatja Cooper, miközben becsukja mögöttünk az ajtót, és a zárakkal kezd bajlódni. – Az történik. Úgy jöttél el otthonról, hogy senkinek nem szóltál, hová mész? – Úgy biza – ismeri el Jordan. Elengedjük, ő pedig leroskad a nagyapja kissé már megviselt rózsaszín díványára, ahol is Lucy buzgón nyalogatni kezdi. – Jó kutya... Állítsátok meg a forgó szobát, kérlek! – Egyáltalán hogy a csudában jutott be a városba? – tudakolja Cooper. – Egyetlen taxi sincs az utcán. És kizárt, hogy Jordan metróval jött volna. – Síelt – magyarázom bárgyún. A házban kellemes meleg van. Érzem, hogy a harisnyám pattogva olvad. – Síelt? – Cooper mindkét szemöldöke a magasba szalad. – És hol vannak a sílécek? – Elhagyta őket – szólal meg Gavin. Cooper mintha csak most venné észre, hogy Gavin is ott van. – Ó – csodálkozik. – Már megint maga, he? – Ne haragudjon Heatherre! – kel a védelmemre Gavin. – Minden ennek a fickónak a hibája. Heather megpróbálta kijózanítani egy frissítő sétával a parkban, de ő nem akarta. Szerencsére épp arra jártam, így segítettem neki idehozni a pasast, különben isten tudja, mi történt volna. Akár meg is fagyhatott volna. Vagy még rosszabb. Úgy hallottam, hogy van valami orvos, aki rávetődik a részegekre a parkban, és eltávolítja a veséjüket, hogy aztán odaadja valami gazdag bolíviainak, aki dialízisen van. Az ember reggel felébred, és azon EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

234

kapja magát, hogy ki tudja, miért, de mindene fáj – és bumm! Kiderül, hogy valaki ellopta a veséjét. A mindenit! Gavin tényleg mestere a rögtönzésnek. Olyan könnyedén hazudik, és olyan meggyőzően, hogy eltűnődöm rajta, vajon hány történettel etetett már meg az elmúlt hónapok folyamán, amióta ismerem. Cooper azonban nem hatódik meg. – Rendben – mondja. – Hát akkor, köszönjük a segítséget. Azt hiszem, innen már magunk is elboldogulunk. Úgyhogy viszlát! – Visszakísérem – ajánlkoznék Gavinnek, de egy hang a folyosóról félbeszakít. – Hát itt van! – Az apámat pillantom meg, pizsamában és köntösben. Amilyen kócosan áll a haja – pontosabban a hajának maradéka – a tarkóján, nyilvánvaló, hogy aludt, csak Tania hívása őt is felébresztette, ahogyan Coopert is. – Heather, annyira aggódtunk miattad! Amikor ez a Tania nevű nőszemély telefonált, mi pedig nem találtunk sehol – ilyet még egyszer ne csinálj! Ha el akarsz menni, jobban teszed, ha legalább egyikünkkel közlöd, hogy hová. Döbbenten pislogok először apára, majd Cooperre, aztán megint apára. – Ezt nem gondolod komolyan! – csattanok fel hitetlenkedve. – Majd én hazakísérem Gavint – jelenti be Cooper, amiből nyilvánvaló, hogy már számított a következő lépésemre: az elkerülő hadműveletre. – Heather, hozz pár takarót Jordannek. Alan, te pedig hívd vissza Taniát, és mondd meg neki, hogy a vőlegénye nálunk tölti az éjszakát. Apa bólint. – Majd azt mondom, hogy egy rögtönzött agglegénypartin volt – találja fel magát. – És azért jött ide aludni, hogy ne zavarja őt. Csak bámulok rá – leginkább azért, mert már teljesen elfelejtettem, hogy apának keresztneve is van, és mert Cooper éppen azon szólította. De azért is, mert amit apa mondott, az teljességgel abszurd. – Jordannek nincsenek barátai – tájékoztatom. – Ki szervezne neki agglegénypartit? Arról nem is beszélve, hogy mikor volt ő olyan figyelmes, hogy azzal foglalkozzon, hogy ne zavarja Taniát? 235 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nagyon is vannak barátaim – tiltakozik Jordan a kanapéról, ahol Lucy már az arcát nyalogatja. – Ti ketten a barátaim vagytok. Vagy hatan. Vagy akárhányan is vagytok. – Nem kell senkinek hazakísérni – jelenti ki Gavin, mikor Cooper a kabátjáért nyúl. – Az lehet – veti oda mogorván Cooper. – De nekem szükségem van egy kis friss levegőre. Úgyhogy menjünk! Ezzel már kívül is vannak az ajtón, én pedig ott maradok Jordannel és az apámmal – azzal a két emberrel, akik elhagytak, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, és akik mindketten térden csúszva jöttek vissza, amikor már egyáltalán nem kellett volna – vagy legalábbis én nem akartam. – Jössz nekem eggyel – mondom Jordannek, mikor visszatérek a nappaliba egy takaróval és egy salátástállal, amibe hányhat. És bár szinte biztosra veszem, hogy reggelre semmire se fog emlékezni ebből az egészből, hozzáteszem: – És akkor se megyek el az esküvődre. – Aztán apához fordulok. – Ne mondd meg Taniának, amikor felhívod, hogy velem volt ma este! – Lehet, hogy az elmúlt két évtizedet börtönben töltöttem, Heather – jelenti ki apa, mint akit megsértettek a büszkeségében. – De azért még képben vagyok, hogy működnek ezek a dolgok. – Hát, jó neked – hagyom rá. Aztán füttyentek Lucynak, és felsietek a lépcsőn a saját szobámba, remélve, hogy ha bezárom az ajtót, és elég gyorsan ágyba bújok, akkor elkerülöm Coopert, mikor visszatér. Bár tudom, Sarah azzal vádolna, hogy elkerülő manővereket végzek. De hahó! Ha Cooperről van szó, néha az elkerülő manőver az egyetlen megoldás.


236

23 Másnap reggel gyorsan elhúzok otthonról, hogy ne kelljen találkoznom Cooperrel. Ennek érdekében istentelenül korán kelek, már nyolckor, és nyolc harmincra lezuhanyozva, felöltözve állok az ajtóban. Ez annyira eltér a szokásos napirendemtől – mármint, hogy nyolc ötvenöt előtt sosem mutatkozom odalent hogy sikerül elkerülnöm a találkozást a ház összes lakójával, beleértve az apámat is, aki épp „ódát zeng a reggelhez” az indiai furulyáján, mikor elosonok a szobája mellett, kezemben a bakancsommal, hogy ne nyikorogjon a padló a talpam alatt. Coopernek nyoma sincs – mikor a félig nyitott ajtón keresztül bekukkantok a szobájába, csak a takarosan bevetett ágyat látom – s ami még furcsább, Jordannek se. A takarók, melyek alatt a volt vőlegényem feküdt, az ágy végében sorakoznak összehajtva, a salátástál pedig ott áll a kupac tetején, hál' istennek, üresen. Világos, hogy mi történt: Cooper felkeltette az öccsét, és most épp hazaszállítja a saját kocsiján. Kizárt dolog hogy Jordan magától ébredt volna fel ilyen korán egy olyan hatalmas mulatozás után, mint a tegnapi. Tudom, hogy akár délután négyig is képes aludni egy-egy 237 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

buli másnapján. A reggel iránt érzett kölcsönös ellenszenvünk volt az egyetlen közös vonás bennünk – leszámítva, hogy mindketten imádjuk a cserkészlányok sütijeit (ő a csokis-mentolosat, én a mogyoróvajjal töltött zabosat). Úgy érzem magam, mint aki most nyerte meg az ötöst a lottón. Kiengedem Lucyt, hogy végezze el a dolgát, felkapok egy csokidarabos energiaszeletet (ebből merítek erőt a sétához a munkahelyemre), visszaengedem a kutyát és elindulok – ám a bejárati ajtóra ragasztva egy cédulát találok. Heather – olvasom Cooper végtelenül apró, gyöngybetűs kézírását beszélnünk kell. Heather, beszélnünk kell? Heather, beszélnünk kell? Hát van még két ilyen baljós szó a nyelvben, mint a beszélnünk kell? De most komolyan, ki akarna olyan cetlit találni az ajtaján, amelyre EZT írta valaki? Senki, de senki. Ezért kifelé menet le is tépem, és a zsebembe gyűröm a papírt. Vajon miről akarhat Cooper beszélni velem? Arról, hogy tegnap éjjel én cipeltem haza az öccsét, aki hullarészeg volt, és aki aztán ott aludt a kanapéján, holott Cooper a napnál is világosabban megmondta, nem akarja, hogy bármi köze is legyen a legközelebbi rokonaihoz? Vagy arról, hogy elsettenkedtem otthonról, hogy Lindsay Combs ügyében nyomozgassak, és senkinek nem szóltam arról, hová megyek, mindezt az után, hogy megesküdtem rá, ez alkalommal a profikra hagyom az ügy felderítését? Vagy esetleg arról, hogy mindeközben veszélybe sodortam az egyik diákom testi épségét? Vagy az is lehet, hogy az egésznek semmi köze ahhoz, ami a múlt éjjel történt. Talán Cooper úgy döntött, hogy elege van a Wells famíliából és abból, hogy folyton csinálják a fesztivált: apa indiai furulyájából, meg az én bosszantó szokásomból, hogy részeg popsztárokat és huszonegy éves, lógó gatyás gengszterjelölteket cipelek haza. Lehet, hogy egyszerűen kidob minket. És egyikünk nagyon is megérdemelné. És most nem az apámról vagy Lucyról beszélek. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

238

A gondolataimba merülve, szomorúan ballagok a munkahelyemre. Még az energiaszelet is inkább olyan, mintha papírt rágcsálnék. Nem akarom, hogy Cooper kirakjon a házából. Ez az első igazi otthonom, amióta csak az eszemet tudom, de tényleg, nem számítva azt, ahol Jordannel laktunk, de annak a helynek az emlékét most már örökre beszennyezi az a kép, mikor megláttam Tania szájában a... – Heather! – Reggie ott áll a megszokott sarkon, és láthatólag meglepődik, hogy ilyen korán az utcán lát. Én pedig azon csodálkozom, hogy máris dolgozik. Bár a hóesés már elállt, és a hókotrók járhatóvá tették az utca egy részét, az utak még mindig csak keskeny ösvények a felhalmozott hatalmas hóhegyek közt. – Jó reggelt, Reggie – üdvözlöm egy kábé két méter magas hókupac mögül, amely egy szerencsétlen flótás autóját borítja. – Jó kis vihar volt, mi? – Nem örültem neki túlságosan – húzza el a száját a drogárus. A hideg ellen egy Tommy Hilfiger dzsekivel védekezik. Kesztyűbe bújtatott kezében forró kávé gőzölög papírpohárban. – Néha már úgy érzem, jobb lenne otthon, a szigeteken. – De mihez kezdene ott? – kérdem kíváncsian. – A szüleimnek banánültetvényük van – meséli. – Segíthetnék ott. Már nagyon régóta szeretnék, hogy hazamenjek dolgozni. De itt jóval többet keresek. Gondolatban nyomban összehasonlítom a Winer fiúk és a családjuk helyzetét Reggie-ével. Doug és Steve Winer apja azt akarja, hogy csinálják meg a saját szerencséjüket, ezért a fiúk drogot kezdtek árulni. Reggie szülei azt akarják, hogy vegye át a családi vállalkozást, de ő több pénzt keres azzal, hogy kábítószert árul. Ez az egész helyzet... valahogy olyan ostoba. – Szerintem jobban járna, ha visszamenne a banánültetvényre, Reggie – jegyzem meg. – Mindent egybevetve. Sokkal veszélytelenebb lenne. Úgy tűnik, Reggie fontolóra veszi a dolgot. – Leszámítva a hurrikánokat – teszi hozzá. – De ha visszamennék, nem láthatnám minden reggel a csinos kis arcát, Heather. – Meglátogathatnám – mondom. – Még sosem jártam banánültetvényen. 239 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nem tetszene magának – vigyorodik el Reggie, kivillantva az összes aranyfogát. – Reggelente nagyon korán kelünk, még mielőtt felkel a nap. A kakasok miatt. – Istenem! – borzongok meg. – Ez szörnyen hangzik. Nem csoda, ha inkább New Yorkot választja. – Ráadásul, ha itt fenn tud maradni a víz színén, akkor bárhol – vonja meg a vállát. – Abszolút – bólintok. – Hé, megtudott valamit arról a fickóról, Doug Winerről, akit a múltkor említettem? Reggie arcáról eltűnik a mosoly. – Nem – feleli. – De hallottam valami olyasmit, hogy hatalmas zűr volt tegnap a diákszövetségek házánál. Felszalad a szemöldököm. – Tényleg? Nahát! Miféle zűr? – Olyan, amiben, úgy tűnik, nagy szerepet játszott a volt pasija, Jordan Cartwright – tájékoztat Reggie. – De ez valószínűleg csak pletyka, mert mit keresne a híres Jordan Cartwright egy diákszövetségi bulin két nappal az esküvője előtt? – Igaza van – hagyom rá. – Biztosan alaptalan pletyka. Na, nekem mennem kell, nem akarok elkésni! – Nem – helyesel Reggie komoly arccal. – Maga aztán nem. – Később találkozunk! És meg ne fázzon! – integetek vidáman, aztán gyorsan befordulok a sarkon a Washington Square Westre. Huh. Ez meleg helyzet volt. El se hiszem, hogy ami tegnap éjjel történt, már a drogdílerek fülébe is eljutott. Kíváncsi vagyok, a New York Post pletykarovatában is benne lesz-e. Nagy szerencse, hogy a diákszövetségek házába nem szokás bejelentkezni. Szép kis bajba kerülnék a munkahelyemen, ha kiderülne, hogy én is ott voltam. Mikor húsz perccel kilenc előtt belépek a Fischer Hall ajtaján, Pete, aki már az asztalánál ül, majdnem félrenyeli a bagettet, amit épp eszik. – Mi történt? – gúnyolódik színlelt aggodalommal a hangjában. – Itt a világvége? – Nagyon vicces – mordulok rá. – Már máskor is érkeztem időben, amint tudja. – Na igen – ismeri el Pete. – De korábban még sosem. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

240

– Lehet, hogy új életet kezdtem – mondom. – Én pedig lehet, hogy fizetésemelést kapok az idén – jelenti ki Pete. Aztán hangosan felnevet a saját viccén. Vágok egy grimaszt, begyűjtöm az előző éjszakai jelentéseket a kapuban dolgozó diákmunkástól, és az irodám felé veszem az irányt. Megkönnyebbülök, mikor a külső ajtót zárva találom. Igen! Én vagyok az első! Hogy meg lesz lepve Tom, amikor meglát! Lehámozom magamról a kabátomat és a sapkámat, aztán elindulok az étkezőbe némi kávéért meg egy bagelért. Örömmel látom, hogy Magda ismét ott ül a szokásos helyén. Sokkal jobban néz ki, mint a héten eddig bármikor. A szemhéj árnyalója rózsaszínen világít, a haja vagy húsz centire eláll a homlokától, ahogy szokott, és szénfekete szemceruzája egy cseppet sincs elmaszatolódva. Mikor belépek, elmosolyodik. – Hát itt van! – kiált fel. – Az én kis popcsillagom! Hiányzott a te Magdád? – Hát persze! – felelem. – Jól telt a szabadnapod? – Nagyon – komolyodik el. – És szükségem is volt rá. Tudod, mire gondolok. Jó volt, hogy a változatosság kedvéért nem kellett egész nap erre a helyre gondolnom... és arra, ami itt történt – sóhajt fel borzongva. Aztán, mikor két diák lép be mögöttem az ajtón, teljesen más hangon kiált fel: – Odanézzenek! Itt jön két kis filmcsillagom! Jó reggelt, kedves kis filmcsillagaim! A reggelizni vágyók zavartan pislognak rá, miközben Magda ellenőrzi a menzakártyájukat a leolvasón. Mikor visszaadja nekik, és a diákok távoznak, Magda folytatja a normál hangján: – Hallottam, hogy bementél Manuelhez a kórházba. Hogy van? – Hát, amikor tegnap ott jártam, nem volt túl jól – tájékoztatom. – De mikor este hazamentem, azt mondták, hogy már kihozták az intenzívről, és az állapota stabil. – Akkor jó – nyugtázza Magda. – De a rendőrség még mindig nem tartóztatta le azokat, akik ezt művelték vele? – Nem – vallom be. Erőt vesz rajtam a kísértés, hogy elmeséljem Magdának, nekem elég jó elképzeléseim vannak arról kik művelhették. Ám előbb arra lennék kíváncsi, hogy sikerült Tom randevúja. – De biztosra veszem, hogy dolgoznak az ügyön. 241 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Magda elhúzza a száját. – Hát, tuti nem azon dolgoznak, hogy kitalálják, szegény kis Lindsay kinek állt az útjában – sopánkodik. – Már három nap eltelt, és még mindig nem tartóztattak le senkit. Ez azért van, mert ő csak egy lány volt – teszi hozzá gyászos képpel. – Ha egy férfi fejét találták volna meg, akkor valaki már tuti le lenne csukva. A rendőröket nem érdekli, mi történik a lányokkal. Különösen az olyanokkal, mint Lindsay. – Magda, ez nem igaz – győzködöm. – Minden erővel rajta vannak az ügyön. Biztosra veszem, hogy hamarosan elkapnak valakit. Csak tegnap megbénította őket a hó, ahogyan téged is. De Magda arcáról továbbra is lerí a kétkedés. Rájövök, hogy felesleges fárasztanom magam, teljesen meg van győződve a saját igazáról. így csak magamhoz veszem a bagelemet – krémsajtosbaconszalonnást, természetesen – meg a kakaós kávémat, és visszakocogok az irodámba. Ücsörgés közben épp azon elmélkedem, ki lehet az a Tad Tocco, és miért akarhatja, hogy hívjam vissza – a száma a New York-i Főiskola egyik melléke –, mikor Tom lép be álmosan az irodába, s meglepetten veszi észre, hogy én már ott vagyok. – Hűha! – csodálkozik. – Ez valami érzékcsalódás? – Nem – felelem. – Tényleg én vagyok. Időben jöttem. – Azaz inkább korábban – csóválja a fejét Tom. – Mindig történnek csodák? – Szóval... – méregetem átható tekintettel. – Hogy ment a dolog? Mármint Andrews edzővel. Előhúzza a kulcsát, hogy kinyissa az irodája ajtaját, de én észreveszem, hogy az arcán átfut egy titkos kis mosoly. – Jól – tájékoztat színtelen hangon. – Nagyszerű – örvendezem. – Na gyerünk, meséljen! – Nem akarom elkiabálni a dolgot – mondja. – Most komolyan, Heather, megvan az a rossz szokásom, hogy túl hamar fejest ugrom egy kapcsolatba. De most más a helyzet. – Szóval... – tanulmányozom az arckifejezését –, ha lassan akar haladni, abból arra következtetek, hogy az este elég jól sikerült... EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

242

– Remekül – lelkendezik Tom. Tovább már nem tudja leplezni a mosolyát. – Steve olyan... szóval, lenyűgöző személyiség. De, ahogy már említettem, nem kapkodjuk el a dolgokat. Kapkodjuk. Máris úgy beszél magukról, hogy mi. Természetesen örülök nekik. De egy kicsit ki is ütött ez az egész. És nem azért, mert valamikor majd én is szeretnék valakiről úgy beszélni, hogy mi – bár persze szeretnék, az tény. De amiért most gondolkodóba estem, az az, hogy Kimberly vajon miért próbált átverni ilyen nyilvánvaló hazugsággal... már ha Steven Andrews nem akkora színész, mint Heath Ledger, amit azért kétlek. De Tomnak mindenképpen örülök. – Szóval, ha mostantól lassan haladnak – állapítom meg –, az azt jelenti, hogy úgy tervezik, egy darabig biztos együtt maradnak, nincs igazam? Pironkodva vonja meg a vállát. – Majd elválik – mondja, és bemegy a szobájába. Amiről eszembe jut valami. – De hát hol van dr. Halál? Ma nem jön? – Nem, hál' istennek – sóhajt a főnököm. – A tanácsadás úgy döntött, hogy ha ezután valakinek szüksége van segítségre a történtek miatt, az vágjon át a parkon. – Hadd találjam ki! – vigyorodom el. – Cheryl Haebig egy kicsit túl sokszor látogatta meg dr. Kilgore-t. – Azt hiszem, Cheryl az őrületbe kergette a tanácsadónőt – bólogat Tom vidáman. – Az irodám ismét az enyém. Csak az enyém! Leugrom az ebédlőbe és hozok egy tálcát – egy tálcát! és a saját asztalomnál fogok reggelizni. – Jó étvágyat! – kiáltok utána mosolyogva, és arra gondolok, milyen jó is nekem, hogy olyan főnököm van, aki úgy gondolja, hogy teljesen rendben lévő dolog, ha valaki a munkahelyén, az íróasztalánál reggelizik. Állati jól jártam, hogy Tom lett a főnököm. És örülök, hogy mégsem megy sehová. Legalábbis egyelőre. Épp a jelentéseket nézem át, mikor Gavin lép be az irodába, s szokatlanul zavarban van. – Öhm, helló, Heather – üdvözöl. – Tom itt van? Át kellene tennünk egy új időpontra az alkohol-tanácsadásomat. 243 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Igen, itt van – felelem. – Csak leugrott az ebédlőbe, hogy vegyen magának valami reggelit. Üljön le addig. Gavin lehuppan az asztalom melletti kanapéra. De ahelyett, hogy hátradőlne, és illetlen módon széttárná a lábát, ahogyan mindig szokta, egyenesen ül, és bámul maga elé. Nem babrál a gemkapcsokkal sem, vagy a McDonald's Toy Story figuráival az asztalomon, ahogy máskor szokta. Meglepetten nézek rá. – Gavin, jól van? – Mi? – A Monet nyomatot bámulja a falon, és határozottan kerüli a tekintetemet. – Hogy én? Persze, jól vagyok. Miért? – Nem is tudom – felelem. – Csak olyan... olyan kimérten viselkedik. – Nem viselkedem kimérten – tiltakozik. – Csak hagyok magának teret. Most rajtam a sor, hogy elámuljak. – Hogy mit csinál? Végre rám néz. – Tudja – ismétli meg. – Hagyok magának teret. A barátja, Cooper, tegnap este azt mondta nekem, hogy szüksége van egy kis térre. Úgyhogy próbálkozom megadni magának. Valami átfut rajtam. Azt hiszem, valamiféle balsejtelem. – Na várjunk – mondom. – Cooper azt mondta magának, hogy szükségem van egy kis térre? – Aha – bólint rá Gavin. – Tegnap éjjel. Amikor visszakísért ide. Amire, mellesleg, semmi szükség nem volt. Úgy értem, huszonegy éves vagyok. Nem kell nekem díszkíséret, hogy hazataláljak a kollégiumba. – Diákotthonba – javítom ki. – És mit mondott még rólam Cooper? – Hát, tudja... – von vállat Gavin zavartan, és ismét a Monet-t kezdi bámulni a szemben lévő falon. – Hogy maga eléggé megzuhant, amikor az öccse, Jordan, megcsalta magát, és hogy most össze van zavarodva, és még mindig ezt a veszteséget próbálja kiheverni, ezért nem áll készen egy újabb romantikus kapcsolatra... – MICSODA? – pattanok fel. – Hogy mit mondott? EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

244

– Hát – fordul felém Gavin fürkésző tekintettel –, tudja. Azért, mert még mindig bele van esve... A szívem majd kiugrik a helyéből. – Hogy KIBE vagyok én beleesve??? – Hát Jordan Cartwrightba, természetesen. – Gavin meglepettnek tűnik. – A francba! – teszi hozzá, mikor meglátja, milyen képet vágok. – El is felejtettem. Cooper direkt megkért, hogy ne fecsegjem el magának, amit hallottam tőle, nem mondja vissza neki, ugye? Az a fickó elég rémisztő... Gavin hangja elakad, és rémülten néz rám. El nem tudom képzelni, hogy miért. Talán azért, mert tátott szájjal dőlök előre az asztalom fölött, és a szemem úgy forog, mint egy ringlispíl. – Vagy nem ezért nem akar holnap elmenni Jordan esküvőjére? – dadogja. – Mert még mindig szerelmes belé, és nem bírná elviselni, hogy lássa: valaki mást vesz feleségül? Mert a barátja, Cooper, ezt hiszi. Úgy gondolja, azért nem tudott továbblépni, és azért nincs új kapcsolata, mert még mindig Jordant gyászolja, és beletelik még egy kis időbe, míg túljut rajta... A sikoly, amely kikívánkozik belőlem, a nagylábujjamtól indul, és megállíthatatlanul tör felfelé, mint gőz a kannában. Már épp felszegném a fejemet, hogy kieresszem, amikor Tom botorkál be az irodába, olyan fehér arccal, mint odakint a hó. És semmiféle reggelivel megrakott tálcát nem látok nála. – Megtalálták a többi részét – roskad le Gavin mellé a kanapéra. A kitörni készülő sikoly hirtelen elillan. – Minek a többi részét? – értetlenkedik a fiú. – Lindsaynek – nyögi ki Tom.


24 Magda a pénztárgépnél ül és sír. – Magda – próbálkozom már vagy ötödször. – Kérlek, mondd már el! Mondd el, hogy mi történt! De ő csak a fejét csóválja. Dacolva a fizika minden törvényével és a rengeteg lakkal, a hajkoronája teljesen lelapult. A tincsek szomorúan lógnak az arcába. – Magda! Hadd halljam, mit találtak! Tom nem hajlandó megmondani. Gerald pedig senkit sem enged be a konyhába. A rendőrök már úton vannak. Bökd már ki! De Magda nem képes megszólalni. Teljesen magába roskadt. Pete-nek sem kell győzködnie egyetlen diákot sem, akiket kifelé terel az étteremből – távoznak ők saját jószántukból, ideges pillantásokat vetve a pénztáros lány felé. Figyelembe véve, hogy Magda szabályos halottsiratást ad elő, ezen nem is csodálkozom. – Magda! – figyelmeztetem. – Kissé hisztérikus vagy. Nyugodj meg, kérlek! De Magda meg sem hallja. Ezért egy sóhaj kíséretében kénytelen vagyok képen törölni. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

246

Minek következtében ő is képen töröl engem. – Aú! – kiáltok fel dühösen, és az arcomhoz kapok. – Ezt meg miért csináltad? – Te ütöttél meg először! – jelenti ki Magda bosszúsan, s közben a saját arcát tapogatja. – Jó, de rajtad kitört a hiszti. – Ennek a nőnek nem semmi ereje van. Csillagokat látok. – Azzal a pofonnal csak megpróbáltalak kizökkenteni. Nem kellett volna visszaütnöd! – Ki mondta, hogy a hisztérikus embereket meg kell ütni? – vág vissza. – Neked semmit sem tanítottak azon az elsősegélytanfolyamon? – Magda! – A szemem végre már nem úszik a könnyben. – Mondd el, mit találtak! – Inkább megmutatom – nyújtja felém azt a kezét, amelyet nem pofozkodásra használt. És a tenyerében ott lapul egy különös tárgy. Aranyból készült és leginkább egy fülbevalóra hasonlít, csak sokkal nagyobb, és van benne egy kis görbület. Az egyik végét egy gyémántkő ékesíti. Az arany nagyon rossz állapotban van, úgy néz ki, mint amit megrágtak. – Mi a csoda ez? – meredek rá. – EZT MEG HONNAN SZEDTE? Mindketten meglepődünk Cheryl Haebig reakcióján, aki éppen akkor halad el mellettünk a barátjával, Jeff-fel, az ebédlőből kifelé menet. Cheryl elkerekedett szemmel bámulja azt az izét Magda kezében. Pete, aki azon igyekszik, hogy mindenkit kitereljen a helyiségből, bosszúsan néz ránk. – Cher! – próbálja Jeff elhúzni a karjánál fogva. – Gyere már! Azt mondták, ki kell mennünk. – Nem! – rázza a fejét a lány, s továbbra sem veszi le a tekintetét a Magda kezében levő valamiről. – Hol találta ezt? Árulja el! – Felismered ezt a tárgyat, Cheryl? – teszem fel a kérdést, holott abból, ahogyan viselkedik, teljesen nyilvánvaló, hogy igen. És az is, hogy valószínűleg jobban örülnék, ha nem tudnám meg a választ. – Mi ez? – Lindsay köldökpiercingje – feleli. – Az arca olyan fehér, mint a blúz, amit visel. – Istenem, hol találta meg? 247 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Magda összeszorítja az ajkát. És becsukja a tenyerét. – Nem, nem – jelenti ki azon az éneklős hangon, amit olyankor használ, ha diákok is vannak a közelben. – Ne is törődj ezzel! Menj szépen az órádra, mert még elkésel... Cheryl azonban közelebb lép, s a tekintete olyan kemény, mint a márványpadló a talpunk alatt. – Tudni akarom! Magda nagyot nyel, rám néz, aztán a normális hangján folytatja: – A hulladékaprító aljában volt. Abban, amelyik egész héten rosszul működött. A karbantartó ma végre kijött, hogy megnézze. És ezt találta. Megfordítja a köldökgyűrűt. Az arany karika belső felébe a Lindsay feliratot vésték – bár nehezen olvasható ennyi igénybevétel után, de azért ott van. Cheryl levegő után kapkod, aztán úgy tűnik, nehezen tartja meg a lába. Pete és Jeff leültetik egy közelben álló székre. – Mondják meg neki, hogy szorítsa a fejét a térde közé – javaslom Jeffnek. Ő pedig riadtan bólint, és lenyomja a barátnője fejét, annyira, hogy annak mézszínű haja már a földet súrolja. Én pedig visszafordulok Magdához, és szemügyre veszem a gyűrűt. – A testét beledobták a hulladékaprítóba? – suttogom. Magda a fejét csóválja. – Megpróbálták. De a csontokat nem tudták ledarálni. – Na várjunk! Akkor a maradványok még mindig odalent vannak? Magda bólint. Mindketten suttogunk, hogy Cheryl ne hallja, amit beszélünk. – Az emésztő eldugult. De senki nem foglalkozott vele, hogy miért, mivel máskor is szokott ilyet. Egyszerűen csak a másikat használtuk. – És a rendőrség sem nézte meg? Magda elhúzza a száját. – Nem. A víz olyan... tudod, milyen szokott lenni, amikor visszafolyik. Ráadásul hétfőn chili volt a vacsora... Úgy érzem, mindjárt elhányom magam. – Jézusom – szörnyülködöm. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

248

– Na igen. – Magda a kezében lévő ékszerre pillant. – Ki lehetett képes ilyesmit tenni egy olyan helyes, csinos kislánnyal, mint Lindsay? Ki, Heather? Kicsoda? – Ki fogom deríteni – jelentem ki, aztán otthagyom Magdát, és odabotorkálok Cherylhez – szinte vakon, mert a szemem könnyben úszik –, aki még mindig ott ül, és a fejét a térde közé szorítja. Leguggolok mellé: – Cheryl! Lindsay lefeküdt Andrews edzővel? – MICSODA? – most Jeffen a sor, hogy döbbenten nézzen ránk. – Hogy Andrews edző és Lindsay? AZ TELJESEN KIZÁRT! Cheryl felemeli a fejét. Az arca vörös, nyilván, mert a vér a fejébe szállt, miközben lefelé lógatta, és látszik, hogy sírt. Hosszú szempilláin még mindig könnycseppek csillognak. – Andrews edzővel? – ismétli meg szipogva. – D-dehogy. Természetesen nem. – Biztos benne? – kérdem. – Igen – bólogat. – Hiszen Andrews edző... tudja... – Jeffre pillant. – Öhm... – Mi van vele? – Jeff ijedtnek tűnik. – Mi van Andrews edzővel, Cher? Cheryl felsóhajt, és ismét felém fordul. – Hát, igazából nem vagyunk benne biztosak – fejtegeti de mindig is úgy gondoltuk, hogy Andrews edző meleg. – MICSODA? – Most Jeff néz ki úgy, mint aki mindjárt elsírja magát. – Hogy Andrews edző? Kizárt dolog. KIZÁRT DOLOG. Cheryl könnyes szemmel néz rám. – Látja, ezért tartottuk meg a gyanúnkat magunknak – magyarázkodik. – Látom – lapogatom meg a csuklóját. – Köszönöm a segítséget. És már ott sem vagyok, elrohanok Pete mellett, ki az ebédlőből, egyenesen a lifthez. – Heather! – trappol utánam Magda tűsarkú cipőben. – Hová mész? Megnyomom a FELFELÉ gombot, és a lift ajtaja kinyílik. – Heather – követ a folyosóra Pete is, és aggodalmas tekintettel néz utánam. – Mi folyik itt? 249 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Én azonban egyikükkel sem törődöm. Beszállok a liftbe, és megnyomom a tizenkettedik emelet gombját. Miközben az ajtó becsukódik, látom, hogy Magda igyekszik felém, s próbálja megakadályozni, hogy egyedül menjek. De igazából jobb, hogy nem jön velem. Mert amit tenni fogok, az egyáltalán nem tetszene neki. Még nekem sem tetszik. De valakinek meg kell tennie. Mikor az ajtó kinyílik a tizenkettediken, határozott léptekkel elindulok az 1218-as szoba felé. A folyosó – ahol a felügyelő minden bizonnyal nagy Micimackó-rajongó, mivel mindenhol Tigris képeit látom, igaz, kissé megcsúfolt változatban, mert rögtön sörényt is rajzolt hozzá – abszolút csendes. Még alig múlt kilenc óra, és azok a diákok, akiknek nincs órájuk, ilyenkor javában alszanak. De egyiküket most tutira felébresztem. – Itt az igazgatóság! – kiabálok, miközben az öklömmel rácsapok az ajtóra. Tilos kopogás nélkül belépnünk bárki szobájába. De ez nem azt jelenti, hogy meg is kell várnunk, míg beengednek. És én nem is teszem. Bedugom a kulcsomat a zárba, és elfordítom a kilincset. Kimberly, ahogy számítottam rá, az ágyában fekszik összegömbölyödve. A szobatársnője térfele – még az ágyneműjük is ugyanolyan, a New York-i Főiskola arany-fehérje – üres. Kimberly felül és kótyagosan néz rám. – M-mi történt? – érdeklődik álmosan – Istenem! Maga meg mit keres itt? – Kifelé az ágyból! – rivallok rá. – Mi? Miért? – Bár legmélyebb álmából ébredt, Kimberly Watkins még így is szép. Az arca – nem úgy, mint az enyém, amikor felkelek – nem maszatos a különböző pattanás elleni és ránctalanító krémektől, a haja pedig nem áll össze-vissza mindenfelé, hanem tökéletesen egyenes tincsekben keretezi az arcát. – Tűz van? – tudakolja. – Nincs semmiféle tűz – felelem. – Na, mozgás! Kimberly már kimászott az ágyból, s most ott áll a New York-i Főiskola túlméretezett pólójában és boxernadrágjában. A lábán gyűrött szárú szürke zokni. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

250

– Várjon! – simít egy hajtincset a füle mögé. – Hová megyünk? Előbb fel kell öltöznöm. És meg is kell fésülködnöm... De én megragadom a karját, és már rángatom is magammal kifelé az ajtón. Igyekszik ellenállni, de nézzünk szembe a tényekkel: sokkal nagyobb darab vagyok, mint ő. Ráadásul – ellentétben vele – én teljesen ébren is vagyok. – H-hová visz? – dadogja Kim, és botladozva próbál követni, miközben húzom magammal a lift felé. A másik választása az lenne, hogy a hajánál fogva rángatom oda, amit – erre már nyilván ő is rájött – minden további nélkül meg is tennék. – Valamit mutatnom kell – felelem. Kimberly idegesen pislog rám. – N-nem vagyok rá kíváncsi. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a falhoz csapom, mint egy labdát. De ehelyett csak annyit mondok: – Hát, akkor is meg fogja nézni. Megnézi, aztán elcsevegünk a dologról. Világos? A lift még mindig itt áll a tizenkettediken. Behúzom az ajtón, és megnyomom az előcsarnok gombját. – Maga megőrült – jelenti ki Kimberly remegő hangon, miközben lefelé haladunk. Lassan kezd felébredni. – Tudja? Ezért ki fogják rúgni. – Ó, tényleg? – nevetek fel. – Ez ma a legjobb, amit hallottam. – Komolyan mondom. Nem bánhat velem így! Allington elnök ki fog akadni, ha megtudja. – Allington elnök – vetem oda, mikor leérünk a földszintre, és a felvonó ajtaja kinyílik – tehet egy szívességet. Elrángatom az irodám ajtaja előtt, végig a folyosón, egyenesen a recepcióhoz, ahol a diákmunkás rémülten pillant fel rám a Cosmopolitanből, amelyet biztosan valakinek a postaládájából emelt el. Pete is, aki a tűzoltókat tereli be az épületbe – hogy lehet az, hogy bármilyen ügyből kifolyólag a 911-et hívjuk, akár egy diákunk gőzöl be a speedtől, akár csontokat találunk a hulladékaprítóban, mindig a tűzoltók jelennek meg először? – megtorpan, és érdeklődve néz rám. – Remélem, tudja, mit csinál – figyelmeztet, mikor elrángatom mellette Kimberlyt. 251 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Ne álljon ott úgy, mint egy szobor! – kiabál rá a lány. – Tegyen már valamit! Nem látja, mit művel ez a nő? Akaratom ellenére cipel magával! És rettentően szorítja a karomat! Pete adóvevő készüléke valamit recseg. A szájához emeli, és beleszól. – Nem, az előtérben minden tiszta. – Ostoba bérzsaru! – húzza el a száját Kimberly, miközben belököm az ebédlő ajtaján. Magda, aki a főnöke, Gerald és egy csomó tűzoltó társaságában ácsorog a bejáratnál, nagyon meg van illetődve. A kezét előrenyújtja, hogy a tűzoltók szemügyre vehessék, ami benne van. Cheryl, amint látom, még mindig itt ül, oldalán a rettentő sápadt, de komoly arcú Jeff-fel. Kimberly fejét a nyakánál fogva Magda nyitott tenyere felé fordítom. – Idenézzen! – utasítom. – Tudja, mi ez? Kimberly megpróbálja kirángatni magát a szorításomból. – Nem – feleli barátságtalanul. – Mi a csudáról beszél? Jobban tenné, ha most már elengedne. – Mutasd meg neki! – kérem Magdát, ő pedig szépen felemeli a köldökgyűrűt, egyenesen a lány arcába. – Felismeri? – kérdem. Kimberly szeme akkorára nyílik, mint egy negyeddolláros. A tekintete a Magda kezében lévő tárgyra szegeződik. – Igen – feleli alig hallhatóan. – Felismerem. – És mi ez? – engedem el a nyakát. Már nem kell irányítanom, hogy oda nézzen, ahová én akarom. Amúgy sem tud másfelé nézni. – Egy köldökgyűrű. – Kinek a köldökgyűrűje? – Lindsayé. – Úgy van – nyugtázom. – Lindsayé. És tudja, hol találtuk? – Nem. – Kimberly hangja elcsuklik. Kíváncsi vagyok, hogy a sírás kerülgeti-e, vagy csak elkapott valami náthafélét. – A hulladékaprítóban – tájékoztatom. – Valaki megpróbálta ledarálni a barátnője testét, Kimberly. Mintha valami szemét lenne. – Nem! – motyogja a lány. A hangját szinte alig hallani. Ami nem túlságosan jellemző egy pomponlányra. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

252

– És tudja, mit műveltek azok, akik megölték Lindsayt, a múltkori meccsen Manuel Juarezzel? – folytatom. – Csupán azért, mert attól féltek, hogy Lindsay esetleg mondott neki valamit róluk. Ehhez mit szól, Kimberly? – Nem tudom, ennek az egésznek mi köze hozzám? – tudakolja a lány még mindig halkan, immár könnyáztatta arccal. – Ne szórakozzon velem, Kimberly! – mordulok rá. – Először azt próbálta beadni nekem, hogy Lindsayt a szobatársnője ölte meg féltékenységből. Aztán arra célozgatott, hogy Andrews edző és Lindsay közt romantikus kapcsolat volt, holott tökéletesen tisztában volt vele, hogy az edző a saját neme iránt érdeklődik... Mögöttem valaki felcsuklik. Tudom, hogy Cheryl Haebig az. – Ismerje el, Kimberly! – folytatom, anélkül, hogy megfordulnék. – Maga tudja, hogy ki ölte meg Lindsayt. De a lány csak a fejét rázza, annyira, hogy a haja a szemébe hullik. – Nem, én... – Akarja látni, Kimberly? – erőltetem tovább a kérdést. – A hulladékaprítót, amelyen megpróbálták ledarálni Lindsayt? Teljesen eldugult. A vérétől és a csontjaitól. De ha akarja, megmutatom... A lány feljajdul. A tűzoltók úgy néznek rám, mintha megkattantam volna. Azt hiszem, igazuk is van. Ez már tényleg beteges. Semmi rossz érzésem sincs amiatt, amit Kimberlyvel teszek. De egy csepp sem. – Akarja tudni, mit tettek Lindsayvel, Kimberly? Kíváncsi rá? – Tovább csóválja a fejét, de én csak folytatom. – Először fojtogatták, olyan erősen és sokáig, hogy a hajszálerek megpattantak a szemében. Valószínűleg küzdött, hogy levegőt kapjon, de azt, aki szorította, ez nem érdekelte, nem engedte el. Aztán meghalt. De ez még nem volt elég. Mert ezután feldarabolták. Feldarabolták, és a darabjait beletuszkolták a hulladékaprítóba... – Nem! – zokog Kimberly. – Ez nem igaz! – De még mennyire, hogy igaz! Nagyon jól tudja, hogy az. És tudja, mi a helyzet, Kimberly? Maga lesz a következő. A következő áldozat. A lány könnyes szeme elkerekedik. 253 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nem! Ezt csak azért mondja, hogy megrémisszen! – Először Lindsay. Aztán Manuel. Utána pedig maga. – Nem! – ugrik hátra Kimberly, de szerencsétlenségére épp Cheryl Habigbe botlik, aki közben felállt, és most lángoló tekintettel mered rá. Csakhogy Kimberly ezt nem veszi észre. – Hál' istennek! – kiált fel, mikor meglátja a barátnőjét. – Cheryl, mondd meg neki... mondd meg ennek az őrült szukának, hogy nem tudok semmit! De Cheryl csak a fejét rázza. – Azt mondtad neki, hogy Lindsay és Andrews edző egy pár voltak? – csattan fel. – Ezt miért csináltad? Miért? Tudtad, hogy nem igaz! Kimberly, mikor látja, hogy Cheryltől nem számíthat támogatásra, hátrálni kezd, és továbbra is a fejét csóválja. – Te... te ezt nem értheted... – dadogja. – De, nagyon is jól értem – jelenti ki Cheryl. Ahányszor a lány közelebb lép, Kimberly egy újabb lépést tesz hátrafelé, míg a háta végül Magda pultjához ér, ahol aztán megdermed, és rettegve néz Cherylre. – Mindig is féltékeny voltál Lindsayre. És mindig szerettél volna olyan közkedvelt és népszerű lenni, mint ő. De erre semmi esélyed nem volt. Mert egy rohadt... De már nem tudja befejezni a mondatot. Mert Kimberly nekidől a pénztárfülkének, s a hátán csúszik le a földig, míg már nem látunk mást, csak egy, a New York-i Főiskola arany-fehér színeiben játszó ruhakupacot. – Nem! – zokogja. – Nem én tettem! Én nem csináltam semmit! Nem én öltem meg! – De tudja, hogy ki tette – lépek közelebb. – Nem igaz, Kimberly? A lány a fejét rázza. – Nem tudom! Esküszöm, hogy nem! Én csak... csak azt tudom, hogy Lindsay mit tett. Cheryl és én kérdőn nézünk egymásra, – És mit tett Lindsay, Kimberly? – tudakolom. A térdét felhúzza az álláig, és halkan azt motyogja: – Lenyúlta a narkót. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

254

– Hogy mit csinált? – Lenyúlta a narkót! Tán ennyire nehéz a felfogása? – néz fel Kimberly könnyes szemmel. – Lenyúlta az összes cuccot, vagy egy grammnyi kokaint. A srác pedig állati dühös volt rá, mert nem az az osztogatós fajta. Hiszen Kimberly még orális szexre is hajlandó volt, mégis csak egy-két csíkot kapott. Ráadásul a fickó sunyiban más lányokkal is találkozgatott. Ettől aztán Lindsay totál kiborult. Cheryl önkéntelenül is hátrahőköl, mikor ezt meghallja. – Hazudsz! – rivall rá Kimberlyre. – Na várjunk csak! – szólalok meg zavartan. – Kinek a narkójáról van szó? Doug Wineréről? Maga Doug Winerről beszél? – Persze – bólint a lány elkeseredetten. – Lindsay azt gondolta, nem fog hiányozni neki. Vagy ha mégis, akkor biztosan a diákszövetségi haverjaira gyanakszik majd. Jaj, ne bámulj már rám így, Cheryl! – néz a csapattársára. – Tudod, Lindsay rohadtul nem volt szent. Függetlenül attól, hogy te és a többi lány mit akartok hinni róla. Istenem, nem is értem, hogy lehet, hogy nem annak láttátok, ami valójában volt: egy narkós kurvának! Aki csak azt kapta, amit baromira megérdemelt! Kimberly zokogása már hisztérikus, levegőt is alig kap. A kezét a gyomrára szorítja, mintha vakbélgyulladása lenne vagy hasonló, a lábát felhúzza az álláig, és a homlokát a térdére támasztja. De míg Cheryl döbbenten húzódik hátra, én továbbra sem eresztem ki a lányt a hurokból. – De Doug nagyon is hiányolta a kokaint – vonom le a következtetést. – Hiányolta, és elkezdett kutatni utána, nem igaz? Kimberly megint csak bólint. – És ezért kellett Lindsaynek lemennie az ebédlőbe. Hogy vissza tudja adni neki a cuccot. Mert ott rejtette el, ugye? Mert úgy gondolta, a szobájában, ahol Ann megtalálhatja, nem lenne biztonságban. – Bólintás. – így aztán megszerezte a kulcsot Manueltől, a kulccsal bejött ide, és Dougot is becsempészte valahogy az épületbe, aztán... Aztán mi történt? Ha visszaadta, amit elvett... akkor a fickó miért ölte meg?


– Honnan tudjam? – emeli fel Kimberly lassan a fejét, mintha nagyon nehéz lenne. – Én csak azt tudom, hogy Lindsay végül is azt kapta, amit érdemelt. – Te... – Cheryl meredten bámult Kimberlyre, ziháló mellkassal és könnytől csillogó tekintettel. – Te... te... nyomorult szuka! És a karja meglendül, hogy megüsse az összekuporodott lányt. Ám még mielőtt Kimberly arcán csattanhatna, valaki elkapja a kezét. – Most már – szólal meg Canavan nyomozó hűvösen a hátunk mögött – elég lesz ebből, lányok!


256

25 – Szóval, így állunk – mondom Pete-nek egy ragacsos asztal mellett a Stoned Crow bárban munka után. – Megvan az indíték, a napnál világosabban. Egy pillantás a biztonsági őr arcára azonnal meggyőz róla, hogy ő legalább annyira össze van zavarodva, mint Magda. – Micsoda ? – szólalnak meg egyszerre. – Ezért ölték meg – magyarázom türelmesen. – Lindsay simán fecseghetett a barátainak arról, hogy a srác droggal kereskedik. El kellett hallgattatnia, különben az a veszély fenyegetett, hogy végül lebukik. – De ahhoz, hogy elhallgattassunk valakit, még nem kell levágni a fejét – méltatlankodik Magda. – Úgy van – helyesel Pete. – Úgy értem, a gyilkosság azért elég különös megoldás erre, nem? Csak mert az ember barátnője egy kissé pletykás, még nem kell feltétlenül eltennie láb alól. 257 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Lehet, hogy azért ölte meg, hogy figyelmeztesse a többieket – fordul felénk Sarah a bárpult mellől, ahol eddig az egyik plafonról lelógó tévén a kosárlabdameccset nézte. – A többi ügyfelét. Hogy tartsák a szájukat, különben őket is hasonló baleset érheti. Ó, jézusom! Támadóhiba! TÁMADÓHIBA! Ez a bíró megvakult? – Lehet – böködi Pete a mikróban felmelegített burritóját, amelyet még az utcai csemegeüzletben vett. Ez sajnos egyenes következménye annak, ha az ember munkahelyén lezárják az ebédlőt, hogy a bűnügyi helyszínelők emberi testrészeket halászhassanak ki a konyhai hulladékaprítóból. Ez a burrito volt az első étel, amelyhez Pete reggeli óta jutott. Nekem pedig a sör és a pattogatott kukorica, amelyet épp majszolok. – De az is lehet, hogy egy ilyen beteges, perverz alak, mint ez a Winer, pusztán csak jó mulatságnak találta a dolgot. – Nem tudhatjuk biztosan, hogy a Winer fiú volt – hívja fel a figyelmét Magda. Mindketten döbbenten nézünk rá Pete-tel. – De tényleg nem tudhatjuk – ismétli meg. – Csak azért, mert az a lány azt mondta, hogy Lindsaynek vele kellett találkoznia, ez még nem jelenti azt, hogy tényleg vele is találkozott. Hallottátok, mit mondott az a nyomozó. – Azt mondta, törődjünk a magunk dolgával – emlékeztetem. – Arról egy szót sem szólt, hogy szerinte Doug – vagy a testvére – volt-e a gyilkos. Még akkor sem, amikor félrehúztam, és miután elmeséltem neki, mit tudtam meg az elmúlt este a diákszövetség buliján, azt is hozzátettem: „Nyilvánvaló, hogy Doug és Steve – emlékezzünk csak vissza, mit mondott Manuel, mármint hogy Lindsay a Steve nevet említette – ölték meg azért, mert nem tudta tartani a száját a drogbizniszről, aztán a fejét ott hagyták a konyhában, mintegy figyelmeztetésként a többi ügyfelüknek. Le kell tartóztatnia őket. Le KELL tartóztatnia!” De Canavan nyomozó nem úgy nézett ki, mint aki szívesen veszi, ha utasítgatják. Csak rosszalló tekintettel nézett rám, és mindössze annyit mondott: „Tudhattam volna, hogy maga volt az tegnap este abban a buliban. Hát már sehová sem tud menni úgy, hogy zűrzavart ne keltene maga körül?” Ami elég rosszul esett. Mert egy csomó EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

258

helyen jártam, és sehol nem tört ki verekedés. Számtalan helyen! Ahogy most is itt ülök, a Fischer Hallal szemben lévő bárban. És jó, oké, még csak négy perccel múlt öt óra, szóval, nem túl sokan végeztek már a munkájukkal, így a bár még elég üres, rajtunk kívül szinte senki sincs itt. És semmiféle zűrzavart nem okoztam. Legalábbis eddig. – Szóval, mikorra tervezik? – tudakolja Magda. – Mármint, hogy letartóztatják azokat a fickókat. – Ha egyáltalán letartóztatják őket – hívja fel a figyelmét Pete. – De hát le kell tartóztatniuk – pislog Magda a koktélja fölött, ami történetesen egy White Russian. Amire Pete és én még ránézni is csak kissé émelyegve tudunk. – Hiszen magukkal vitték és kihallgatták Kimberlyt, miután azokat a dolgokat mondta mindenki füle hallatára... és ha később hazudott is nekik, mindannyian hallhatták, amit az ebédlőben állított. – De ez bizonyíték? – kérdi Pete. – Nem csak amolyan – hogy is szokták mondani az Esküdt ellenségekben? – másodkézből való értesülés? – Azt mondja, egyetlen ujjlenyomatot sem találtak a konyhában? – csodálkozik Magda. – Egy árva hajszálat sem, amiből DNS-mintát vehetnének, hogy rájöjjenek, ki volt az elkövető? – Ki tudja, mit találtak... – motyogom magam elé komoran, és a számba tömök egy adag száraz kukoricát a bárpultról. Vajon miért imádom annyira a bárban kapható kiszáradt kukoricát? Különösen hideg sörrel. – Valószínűleg mi leszünk az utolsók, akik értesülünk róla. – De legalább Manuel meggyógyul – sóhajt Pete. – Julio azt mondja, sokkal jobban érzi magát. Bár még mindig rendőrök strázsálnak a szobája előtt a kórházban. – Vajon mi lesz vele, ha kiengedik? – gondolkodik el Magda. – A házához nyilván nem állítanak majd őröket, vagy igen? – Addigra már biztosan letartóztatják Dougot – szólal meg Sarah a bárpult mellől. – Hiszen ő volt az, aki megfojtotta Lindsayt. Az egyetlen fennmaradó kérdés, hogy vajon véletlenül tette-e? Mondjuk, valamilyen szexuális játék közben, aztán pedig bepánikolt? Mert 259 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

abból, amint mondott, nekem úgy tűnik, hogy a fickónak nagyon gyenge lábakon áll az önuralma... – Na igen. Azt meséltem már, hogy teljes erőből gyomorszájon fejelt? – kérdem. – Na jó, de csak úgy bedobálta a lány testrészeit a hulladékaprítóba, hogy megszabaduljon a bizonyítéktól? – Sarah a fejét csóválja. – Dougnak nincs elég sütnivalója, hogy ilyesmit kieszeljen – még akkor sem, ha aztán a terv nem vált be, mert a masina nem működött. Istenem, milyen rémes! RÉMES! Felnézek az üres kukoricástálkából, és észreveszem, hogy nem Pete és Magda az egyetlenek, akik hitetlenkedve bámulják Sarah-t. A pultoslány, Belinda, egy borotvált fejű, overallos punk-rocker csaj szintén döbbenten mered rá. Sarah észreveszi, körbepillant, és védekezőn folytatja: – Bocsánat, de, tudják, egyvalaki több mindennel is foglalkozhat. Úgy értem, érdekelheti egyszerre a pszichológia és a sport is. Ezt úgy hívják, hogy sokrétűség, emberek. – Még egy kis kukoricát? – kérdi Belinda, aki elég rémültnek tűnik egy olyan lányhoz képest, akinek ennyi karika van az orrában. – Öhm, nem, kösz – utasítja vissza Sarah. – Ez az izé elég vacak. – Khm – szólalok meg. – Én kérnék egy kicsit. Köszönöm. – Ha már itt tartunk – áll fel Pete a székről –, nekem haza kellene mennem, mielőtt még a gyerekek szétszedik az egész házat. Magda, elvigyem a metróig? – Ó, igen! – ugrik fel Magda is. – Várjatok! – tiltakozom. – Most kértem friss kukoricát! – Sajnálom, drágám – Magda már rángatja is magára műnyúl-szőr bundáját –, de odakint vagy mínusz 10 fok van. Eszemben sincs gyalog menni a metróig. Hétfőn találkozunk! – Viszlát – köszönök utánuk sajnálkozva. Mennék velük én is szívesen, de még előttem áll fél korsó sör. Az ember nem hagyja ott csak úgy egyszerűen a sörét. Az olyan amerikaiatlan lenne. De egy fél pillanattal később már bánom is, hogy nem fogtam menekülőre a dolgot, amíg még tehettem, mert az ajtó kinyílik, és vajon ki sétál be rajta? Jordan. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

260

– Ó, hát itt vagy! – vesz észre azonnal. Ami persze nem túl nagy teljesítmény, tekintve, hogy én vagyok a bárban egyedül, leszámítva Sarah-t és egy pár biliárdozó, matek szakosnak kinéző diákot. Jordan lehuppan a székre, amelyről Pete az imént állt fel, és kezdi lehámozni magáról a dzsekijét. – Coopertől tudom, hogy néha idejössz munka után. Metsző pillantást vetek rá a söröm fölött. Nem is tudom, hogy miért. Talán azért, mert Cooper nevét említette. És Cooper most épp nincs rajta a kedvenceim listáján. És ami azt illeti, a testvére sem. – Kellemes hely – állapítja meg Jordan, miután körülnéz. Nyilvánvaló, hogy gúnyolódik. Jordan elképzelése a kellemes helyről valahol a Four Seasons bárnál kezdődik. Ami nem éppen az én pénztárcámnak való. Most már. – Hát, ismersz – felelem könnyedebben, mint ahogy valójában érzem magam. – Mindenből a legjobbat szeretem... – Aha. – Jordan már nem a helyet szemléli, hanem engem. Ami valahogy még rosszabb. Tudom, hogy nem vagyok éppen vonzó jelenség. A múlt éjszakai ámokfutás nem tett túl jót a szemem alatti táskáknak, és a hajamat sem épp ma reggel mostam. Hanem még tegnap éjjel, hogy megszabaduljak a Tau Fi Házban beleivódott cigarettafüsttől. És ha vizes hajjal fekszem le, másnap úgy néz ki... szóval, mintha elveszítette volna a fényét. És ha hozzávesszük azt is, hogy a második legjobb farmerom van rajtam – mivel még mindig nem sikerült kicserélnem, amelyiknek vérfoltos lett a térde –, ami eléggé szorít, mondhatni, már azon aggódom, hogy kissé bevág, máris kialakult a kép. De Jordan sem egy főnyeremény ma. A szeme alatt, ahol nekem táskák vannak, neki sötét karikák, és az ő haja még inkább úgy néz ki, mint ami most bújt elő a sapkája alól. Szőke hajtincsei kócosan meredeznek mindenfelé a fején. – Akarsz egy sört? – tudakolom, mivel Belinda kérdőn néz felénk. – Jaj, istenem, dehogy! – borzong meg. – Soha többé nem iszom ez után az éjszaka után. Komolyan azt hiszem, hogy valaki beletett valamit az italomba. Csak azt az egyetlenegyet ittam... 261 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Nekem azt mondtad, hogy tíz pohár bort már ledöntöttél, még mielőtt bejöttél volna a városba... – emlékeztetem. – Igen – feleli amolyan akkor mi van? kifejezéssel az arcán. – Azt majdnem minden este megiszom. De még sohasem voltam annyira kiütve, mint tegnap este. – De miért akart volna bárki is randidrogot tenni az italodba? Nem éppen arról vagy híres, hogy nem szeretsz idegenekkel ágyba bújni. Szúrós tekintettel néz rám. – Hé már! – csattan fel. – Ez nem volt szép tőled. Amúgy meg én sem tudom, miért tett volna bárki is ilyesmit. Tán egy olyan ronda lány volt, akivel különben sosem mentem volna el. – Egyetlen csúnya lányt sem láttam a buliban. – Aztán felderül az arcom. – Lehet, hogy valamelyik fiú volt! Ezek a diákszövetségek híresek arról, hogy melegágyai a látens homoszexualitásnak. Jordan elhúzza a száját. – Kérlek, Heather... hagyjuk ezt a témát, oké? Legyen elég annyi, hogy soha többé nem iszom. – Hát, akkor a holnapi pezsgős köszöntők némi csalódást fognak okozni – állapítom meg. Jordan az asztalba vésett monogramot babrálja az ujjával, és kerüli a tekintetemet. – Nézd, Heather – folytatja –, ami a tegnap estét illeti... – Fogalmam sincs, hová tűnt a síléced, Jordan – vágok közbe. – Felhívtam a Waverly Hallt, de az őr azt mondta, senki nem hagyott ott semmiféle sífelszerelést, úgyhogy valaki nyilván megfújta. Igazán sajnálom, de tudod... Jordan hátrahőköl. Azt hiszem, tán azért, mert kissé megemeltem a hangom. – Egyáltalán nem érdekelnek azok az ostoba sílécek – jelenti ki. – Most kettőnkről beszélek. Döbbenten nézek rá. Aztán eszembe jut, hogy bizonyára Cooper vitte haza reggel. Jaj, ne! – Jordan – szólalok meg gyorsan. – Én már nem vagyok beléd esve. Akármit is mondott neked Cooper, oké? Persze, volt olyan idő. De az már régen volt. Én már továbbléptem... EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

262

Most ő néz rám döbbenten. – Cooper? Hogy jön ő ide? – Nem ő vitt haza a kocsiján ma reggel? – De. De te szóba sem kerültél. Anyáról és apáról beszéltünk. Kellemes volt. Már nagyon régen nem beszélgettem így Cooperrel – csak ő meg én. Azt hiszem, tisztáztunk egy-két dolgot. Mármint a nézeteltéréseinkkel kapcsolatban. Abban teljesen egyetértettünk, hogy mi ketten a legkevésbé sem hasonlítunk egymásra – de ezzel nincsen semmi baj. És akármilyen is a viszonya anyával és apával... az még nem jelenti azt, hogy mi ketten ne jöhetnénk ki egymással. Hitetlenkedve bámulok rá. El sem akarom hinni, amit hallok. Cooper ki nem állhatja Jordant. Úgy értem, olyan szinten nem bírja, hogy a telefonjait sem fogadja, sőt, ajtót sem nyit neki, ha átjön. – Hűha! – csodálkozom. – Ez aztán... ez már haladás! Jó nektek. – Igen – bólogat Jordan. És továbbra is az asztalba vésett betűket birizgálja. – Azt hiszem, sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön el holnap az esküvőre. Abba ugyan nem egyezett bele, hogy ő legyen a vőfély, ahogy akartam, de azt mondta, ott lesz. Teljesen le vagyok döbbenve. Cooper ki nem állhatja a családját, most pedig azt tervezi, hogy részt vesz egy nagyszabású esküvőn a St. Patrick székesegyházban, majd utána a fogadáson a Plazában, végig az ő társaságukban? Ez a fajta program annyira nem az ő stílusa... – Hát... – felelem, mert nem igazán tudom, mi mást mondhatnék – , ez igazán remek, Jordan. De komolyan. Annyira örülök nektek. – Ez tényleg nagyon sokat jelent a számomra – erősíti meg Jordan. – Ennél már csak az lenne jobb... szóval, ha te is rábólintottál volna, hogy ott leszel holnap, Heather. Megmarkolom a sörömet. – Jaj, Jordan – sajnálkozom. – Ez annyira kedves tőled! De... – Ezért olyan nehéz nekem, amit most mondani akarok – folytatja Jordan, mintha meg se hallotta volna, amit mondok. – Figyelj, Heather! – Előrenyúl, megragadja azt a kezemet, amelyikkel nem a söröskorsót markolom, és egyenesen a szemembe néz. – Nagyon sajnálom, hogy azt kell mondjam, de... nem engedhetem, hogy te is ott legyél az esküvőmön holnap. 263 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Hitetlenkedve nézek rá. – Jordan – mondom. – Én... – Kérlek, hadd fejezzem be! – szorítja meg a kezemet. – Nem mintha nem akarnám, hogy gyere, Heather. Jobban szeretnélek ott látni, mint bárki mást a világon. Te vagy az, akihez a legközelebb álltam, és a leghosszabb ideig az életem folyamán. Ha van valaki, akit szívesen látnék magam mellett életem legfontosabb eseményén, akkor az te vagy. – Khm, Jordan – szakítom félbe. – Ez nagyon megható. Tényleg. De akit a legszívesebben látnál magad mellett ezen az eseményen, az nem én kellene hogy legyek, hanem... – Tania... – vág közbe. – Úgy van – helyeselek. – Pontosan erre gondoltam. Hogy nem Taniának kellene lenni annak személynek, akit a legszívesebben látnál magad mellett? Figyelembe véve, hogy ő a... – Nem, úgy értem, Tania az, aki nem akarja, hogy ott legyél – igazít ki. – Azok után, ami tegnap este történt. Tudod, nem volt túl boldog, amikor rájött, hogy veled töltöttem az éjszakát... – Jaj, istenem, Jordan! – rántom el a kezem, és gyorsan Sarah-ra és Belindára pillantok, hogy lássam, nem hallották-e, amit mondott. – Te nem töltötted velem az éjszakát! Egészen pontosan a bátyád kanapéján töltötted a nappaliban! – Persze – pirul el. – De Tania nem hisz nekem. Tudod, meg van győződve róla, hogy még mindig belém vagy esve, és... – Jaj, istenem! – kiáltok fel megint. – Mi ütött az emberekbe, hogy mind azt gondolják, meg mindig szerelmes vagyok beléd? Egyáltalán nem vagyok! Már jóval előbb kiszerettem belőled, mint hogy rátok nyitottam és megláttam Taniát a... – Hé már! – csattan fel Jordan, aztán gyorsan behúzza a nyakát, mikor a két matekos srác érdeklődve pillant felé. – Semmi szükség rá, hogy így beszélj! – Komolyan mondom, Jordan! – erősködöm. – Már akkor kiszerettem belőled, amikor Japánban koncerteztünk, te pedig egyremásra látogattad azokat a templomokat. Amik igazából nem is templomok voltak, ugyebár. Jordan még mélyebben elvörösödik. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

264

– Nem. De nem sejtettem, hogy tudtad. Hisz egy szót sem szóltál. Megvonom a vállam. – Mit mondhattam volna? Különben is, azt hittem, majd leszoksz róla. De nem így történt. – Én csak... el nem tudtam képzelni, hogy egy nő miféle dolgokra képes egy pingponglabdával – ábrándozik el Jordan. – Na igen – vágom rá. – Szerencsédre Tania igen sokoldalú tehetség... A menyasszonya neve kizökkenti a merengéséből, pont ahogyan reméltem. – Szóval, tényleg nem bánod? – kérdi aggodalmas arckifejezéssel. – Hogy nem jöhetsz az esküvőre. – Jordan, sosem állt szándékomban elmenni. Emlékszel? Mint ezt meg is mondtam neked. Vagy úgy ötször. Újból megragadja a kezemet. – Heather – néz a vérbe borult szemembe. – El sem tudom, mondani, mit jelent ez nekem. Hisz ezzel azt bizonyítod, hogy bármit is mondasz, igenis fontos vagyok neked... legalábbis egy kicsit. És remélem, hogy elhiszed nekem, ha azt mondom, igazán sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. De itt az ideje, hogy új életet kezdjek az új társammal. Ám, ha ez valamennyire is megnyugtat, remélem, egy nap majd te is találsz valakit, akivel megoszthatod az életed... – Jordan – hajolok előre, hogy megütögethessem a kezét. – Én már találtam valakit. Úgy hívják, Lucy. Jordan elfintorodik, és elengedi a kezemet. – Úgy értem, egy férfit, Heather, nem egy kutyát. Miért kell neked mindenből viccet csinálnod? – Nem tudom – sóhajtok. – Én már csak ilyen vagyok. Szerencséd van, hogy elmenekültél, amíg még lehetett. Jordan szomorúan néz rám, és a fejét csóválja. – Soha nem leszel már olyan, mint amikor először találkoztunk, ugye? Akkoriban olyan édes voltál. Nem pedig ilyen cinikus. – Ez azért lehetett, mert akkoriban a barátom nem érezte úgy, hogy bármit is elmulasztott azzal, hogy én nem mutattam be ilyenolyan trükköket mindenféle pingponglabdával – világosítom fel. 265 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Na jó – áll fel Jordan, és veszi fel a dzsekijét. – Én megyek. Találkozunk a... khm... majd később. – Miután visszajöttél a nászútról? – kérdem. – Tényleg... hová is mentek? Jordan ismét kerüli a tekintetemet. – Japánba. Tania ott koncertezik. – Hát akkor – mondom – ,ja mata. Jordan komor arccal kiviharzik a bárból. Miután kiment, Sarah végre elszakítja a tekintetét a meccstől (épp reklámot adnak), és rám csodálkozik: – Jézus Mária! Mit mondott neki? Megvonom a vállam. – Csak annyit, hogy viszlát.


266

26 Amilyen napom ma volt,nem vágyom semmi másra, csak hogy az estét egyedül tölthessem. Azt tervezem, hogy előveszem a jó öreg gitáromat, és alapos tesztnek vetem alá, aztán begyújtok, lekuporodom a kanapéra, és megnézem az összes tévéműsort, amelyet a héten felvettem. Azt hiszem, maradt még némi indiai kaja a hűtőben. Elrágódom majd a fűszeres lepényen és a samosán, és megnézem a Topmodell leszek ismétléseit. Hát találhatnék ennél jobb péntek esti programot? Különösen egy olyan hetet követő péntek estén, amikor egy test nélküli halottal és egy csomó diákszövetséges sráccal kellett megbirkóznom. Csakhogy, amikor besétálok Cooper házának ajtaján, rájövök, hogy valamivel nem számoltam, amikor a terveimet szövögettem. Nevezetesen azzal, hogy jelenleg az apám is velem lakik. Amint belépek az előszobába, azonnal megcsap az illat. Semmivel sem lehet összetéveszteni. Valaki épp a marha-szeletet sütögeti, amelyet a Jefferson Marketen vettem, amikor kiszöktem a munkából. 267 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Azt a steaket, amelyet Coopernek és magamnak szántam, de még nem tudtam rá időt szakítani, hogy el is készítsem, amiatt, ami a... nos, minden miatt, ami történt. Ledobom a kabátomat, és besétálok a konyhába. Apa ott áll a tűzhely előtt, kötényben, és egy öntöttvas serpenyőben sütögeti a húst, a gombával és a hagymával együtt, amelyeket szintén én vettem. Az asztal két személyre megterítve, szalvétával, égő gyertyákkal, meg mindennel. Lucy, aki számos kutyapárnáinak egyikén heverészik (Cooper veszi ezeket az izéket, nem én. Azt gondolja, olyan helyesek), mikor belépek, felemeli a fejét, és a farkát csóválja, de ez minden. Láthatólag már kivitte valaki. – Szóval... – szólítom meg hangosan, hogy túlkiabáljam a népszerű indiai zenét, amelyet apa Cooper rádióján hallgat. – Társaságot vársz? Apa megpördül. Épp az egyik diétás kólámat kortyolgatja. Egy kicsit ki is löttyent belőle, olyan gyorsan fordul hátra. – Heather! – rikkant fel. – Hát itt vagy! Nem is hallottam, hogy bejöttél. Nem tehetek róla, de engem most csak a steak érdekel. Az a hús az én hűtőmben volt, az én lakrészemben, az emeleten! Igaz, hogy soha nem zárom be, de ez nem azt jelenti, hogy szívesen veszem, ha idegenek ólálkodnak odafent, és a holmim közt turkálnak. Mert apa bizony idegen. Számomra. Legalábbis, ha úgy vesszük. – Remélem, nem haragszol – védekezik apa, mikor észreveszi szúrós tekintetemet. – Úgy gondoltam, jobb lenne, ha valaki megsütné ezt a húst, nehogy tönkremenjen. Fent jártam a lakásodban, az anyád telefonszámát kerestem. – A hűtőszekrényben? – csapok le. – Csak kíváncsi voltam, miket eszel – magyarázza barátságosan. – Úgy érzem, alig ismerlek. Ne haragudj, talán valami speciális alkalomra tartogattad? Mert ha így van, akkor le kellett volna fagyasztanod. Úgy sokkal tovább eltart. A sistergő hús és hagyma felséges illata kissé megszédít. – Tulajdonképpen valamire tartogattam... de mindegy – felelem. És valóban mindegy, hisz Gavin szerint Cooper meg van róla győződve, hogy én még mindig totál bele vagyok zúgva az öccsébe. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

268

És attól, hogy vacsorát főzök neki, ez még nem fog megváltozni. Valószínűleg ahhoz kell majd folyamodnom, hogy pingponglabdákat lövöldözök ki a jing-jangomból egy színpad közepén, ha azt akarom, hogy valaki is elhiggye nekem, túl vagyok Jordanen. Beleértve magát Jordant is. – Akkor jó – nyugszik meg apa. – Mert már majdnem kész. Kissé véresen szereted a bélszínt, ugye? Meglepetten szalad fel a szemöldököm. – Várjunk csak... ezt nekem csináltad? – Hát ki másnak? – csodálkozik. – Hát... – harapom be az alsó ajkamat. – Esetleg egy barátnődnek? – Heather, még csak egy hete jöttem ki a börtönből – emlékeztet. – Ez aligha elegendő idő arra, hogy barátnőket szerezzek. – Hát akkor Coopernek – mondom. – Cooper a legfrissebb ügyén dolgozik – tájékoztat. – Úgyhogy, attól tartok, ma este csak te leszel meg én. Nem tudtam biztosan, hogy mikor érsz haza, csak tippeltem. Ülj le! Van ott egy üveg bor. Remélem, nem bánod, hogy egyedül kell innod. Mostanában maradok az üdítőnél. Kihúzok egy széket, és dermedten huppanok le rá, legalább annyira azért, mert úgy érzem, kicsúszik alólam a lábam, mint azért, mert erre kért. – Apa – nézek a gondosan megterített asztalra –, nem szükséges vacsorát csinálnod nekem. És reggelit sem, ha már itt tartunk. – E a legkevesebb, amit tehetek – feleli. Kiemeli a húst a serpenyőből, és a gombával meg a hagymával együtt elosztja két tányérra. – Még hagyom egy kicsit állni – magyarázza. – Úgy még finomabb lesz. Szaftosabb. Szóval... – Kihúzza a velem szemben lévő széket, és leül. – Hogy telt a napod? Egy pillanatig némán bámulok rá. Kísértést érzek, hogy a fejéhez vágjam: Hát, apa, igazából nem túl jól. Kiderült, hogy mit csináltak Lindsay Combs maradványaival, és mondhatom, nem volt túl szép látvány. Aztán tettleg bántalmaztam egy diákot, s ha a feletteseim ezt megtudják, valószínűleg az állásomnak annyi. Ehelyett azonban csak annyit mondok: 269 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Jól, azt hiszem. És a tiéd? – mert ebbe most tényleg nem akarok belemenni. – Remekül – feleli. – Cooper megbízott, hogy kövessek egy férfit a munkahelyétől addig az étteremig, ahol valakivel együtt ebédelt, aztán vissza az irodáig. A szemöldököm magasra szalad. Egészen magasra. Nem hiszem el, hogy végre megtudhatok valamit arról, mit is csinál Cooper egész nap. – Tényleg? És ki bízta meg, hogy kövesse azt a fickót? És mit gondolt, mit fog csinálni? – Jaj, hát erről nem mondhatok semmit – mosolyog rám apa. – Tessék! – Tölt egy pohár vörösbort, és felém nyújtja. – De én is a cégnél dolgozom – erősködöm. – A megbízó és a nyomozó közti bizalmas információk hozzám is eljuthatnak. – Ó, nem hinném – rázza meg a fejét apa. – Cooper kifejezetten megtiltotta, hogy bármit is elmondjak neked. – Ez disznóság!! – horkanok fel. – Mondta, hogy így fogsz reagálni. Sajnálom, szívem. De úgy tűnik, tényleg nem szeretné, ha tudnál ezekről a dolgokról. Azt hiszem, azért, mert megvan az a rossz szokásod, hogy mindenfélékbe belekeveredsz, amikből abszolút ki kéne maradnod. Mint például az a gyilkossági ügy a kollégiumodban. Úgy nézem, a steak már kész. – Diákotthon – javítom ki, miközben leteszi elém a tányérra halmozott, tökéletesre sütött húst. – Hogy mondod? – Diákotthon – ismétlem meg –, nem kollégium. Abból a szóból, hogy kollégium, nem árad a közösség érzésének melege, ami a célunk. Persze, ha eltekintünk az időnként előforduló gyilkosságoktól. – Levágok egy darab húst, és bekapom. Mennyei. Ennél tökéletesebb nem is lehetne. – Értem – bólint rá apa. – Ez olyasmi, mint ahogy mi is tábornak hívjuk Eglint, és nem annak, ami valójában: börtönnek. – Úgy van – kortyolok bele a borba. – Elfeledteti az emberrel a mindenféléből eszkábált késeket, és koncentrálhatsz inkább az otthoniaktól kapott csecsebecsékre. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

270

– Jaj, nálunk senkinek nem volt kése – nevet fel. – Hogy ízlik a steak? – Pompás – mondom, miután lenyelek egy újabb falatot. – Oké, apa – Remekül elbeszélgetünk a munkahelyi dolgokról – vagy a börtönélményekről –, de mi van emögött? Úgy értem, minek jöttél ide? Nem hiszem, hogy ne tudnál máshová menni, mert nagyon jól tudom, hogy egy csomó gazdag barátod van, akikhez odacuccolhatnál ahelyett, hogy velem vagy. És ez a „jobban meg akarod ismerni a lányodat” mese... már ne is haragudj, de ezt nem veszem be. Úgyhogy őszintén... mit forgatsz a fejedben? Apa leteszi a villáját, és felsóhajt. Aztán belekortyol a diétás kólába. – Hátborzongató, hogy mennyire hasonlítasz anyádra. Érzem, hogy ismét előtör belőlem az ellenséges érzés, amely minden alkalommal a hatalmába kerít, valahányszor ezt mondja. De most legyőzöm. – Azt hiszem, abban már megállapodtunk, hogy te így hiszed – mondom. – Szóval, lépjünk tovább. Miért kerested anya számát ma a lakásomban? – Mert – feleli – néhány éve dolgozom egy... programon. Akik végig akarják vinni ezt a dolgot, bizonyos lépéseket meg kell tenniük, hogy aztán végül elérjék a teljes lelki megnyugvást. És az egyik ilyen lépés az, hogy bocsánatot kérjenek mindenkitől, akit megbántottak. Ezért akartam felhívni az anyádat. Hogy bocsánatot kérjek tőle. – Apa – hívom fel a figyelmét. – Hisz anya volt az, aki elhagyott téged. Nem gondolod, hogy inkább neki kellene bocsánatot kérnie? Mindkettőnktől? Apa a fejét csóválja. – Amikor feleségül vettem anyádat, megígértem neki, hogy szeretni és támogatni fogom. És nem csak érzelmileg. Megígértem, hogy anyagilag is támogatást nyújtok, különösen addig, amíg otthon volt, és téged nevelt. És az én hibám, hogy dolgozni küldött téged, hogy el tudjon tartani mindkettőtöket. – Hát persze – helyeslek gúnyosan. – Mert ő nem tudott elmenni portásnak valahová egy orvosi rendelőbe. Muszáj volt a zeneőrült 271 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

lányát a tömegek előtt parádéztatnia ilyen-olyan bevásárlóközpontokban. Apa csak annyit mond: – Cö-cö. Aztán folytatja: – Ne akard átírni a történelmet, Heather! Te imádtál énekelni. Le se tudtunk rángatni a színpadról. Higgy nekem, megpróbáltam. Az anyád csak azt tette, amit helyesnek tartott... te pedig a legkevésbé sem tiltakoztál. Én is leteszem a villámat. – Apa! Hisz még csak tizenegy éves voltam! Komolyan úgy gondolod, hogy ez olyan döntés, amit rám kellett hagyni? Apa a tányérját bámulja. – Hát, ezt a kérdést az anyáddal kell majd tisztáznod. Sajnos abban az időben már nem voltam olyan helyzetben, hogy aktívan részt vehessek a nevelésedben. – Igaz – ismerem el. Ám a legkevésbé sem valószínű, hogy valaha is lesz rá lehetőségem, hogy „tisztázzam” a problémáimat anyával. Ez olyan dolog, amit telefonon igen nehezen tud megtenni az ember. Bár apa, úgy tűnik, azért mindenképpen megpróbálja. – Szóval, megtaláltad a számot? – Igen – feleli. – Benne volt a címjegyzékedben. Egy csomó bejegyzés már eléggé elavult benne. Kellene már egy új, nem? Ha gondolod, holnap megcsinálom neked. Ezt az ajánlatot elengedem a fülem mellett. – És felhívtad? – Igen – mondja. – Bocsánatot kértél? – Megpróbáltam – meséli. – De az anyáddal, amint azt te is tudod, néha nagyon nehéz dűlőre jutni. Nem akarta elismerni, hogy valaha is megbántottam volna. És emlékeztetett rá – ahogyan az imént te is hogy ő hagyott el engem, és ha valakinek itt bocsánatot kell kérnie, az ő. De neki esze ágában sincs, mert szerinte mindent megérdemeltem, amit kaptam. Bólintok. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

272

– Na igen, ez anya. Mellesleg nagyon rosszul esik, amikor azt mondod, hogy éppolyan vagyok, mint ő. Ha tőlem akarnál bocsánatot kérni, én sokkal fogékonyabb lennék rá. – Hát – csap le apa –, az jó. Mert te vagy a következő a listámon. Megvonom a vállam. – Bocsánatkérés elfogadva. – Még nem is kértem... – Dehogynem – mondom. – Ez az vacsora épp elég volt. Mennyei finom. – Ez a vacsora aligha elég – tiltakozik apa. – Megfosztottalak az apádtól, pont tizenéves korodban, amikor az egyéniséged kialakult. Ez olyasmi, amit nem lehet egy egyszerű vacsorával jóvátenni. – Hát – javaslom most, hogy itt élsz velünk, talán próbálkozhatnál azzal, hogy többször is csinálsz steaket vacsorára. Mondjuk, minden péntek este, vagy valami. Bár egy kicsit variálhatod is a menüt, például belevehetnéd a sertésszeletet is. Ja, és a sült csirkét. – Heather! – Apa hangja szomorúnak tűnik. – Az ilyen főzőcskézések aligha szolgálhatnak gyógyírként minden fájdalomra, amit okoztam neked. Tudom, hogy mindenki közül, akiket megbántottam, amikor megszegtem a törvényt, te szenvedtél a legtöbbet. Mert egyedül hagytalak az anyáddal, aki aztán áruházakban énekeltetett. Még ha te élvezted is a dolgot, a gyerekkorát senkinek nem úgy kellene töltenie, hogy lakókocsiban lakik, és pont az a személy zsigereli ki, akinek az ő érdekeit kellene leginkább a szeme előtt tartania. – Sokkal jobb móka volt, mint iskolába járni – hívom fel a figyelmét. – És – ahogy te is mondtad – akkoriban nem nagyon lehetett lerángatni a színpadról. – De ezzel megfosztottunk a gyermekkor örömeitől. És csak arra tudok gondolni, hogy részben ennek köszönhető, ahogy most élsz. Meglepődve nézek rá. – Miért, mi rossz van abban, ahogy most élek? – kérdem. – Hát, először is. Közel harmincéves vagy, és még mindig nincs férjed, se gyerekeid. Úgy tűnik, nem jöttél még rá, hogy a család a legfontosabb dolog a világon – nem a gitár, amit hallom, hogy 273 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

éjszakánként nyúzol, és nem is a munka. A család, Heather. Hidd el ezt annak, aki elveszítette az övét – a család az, ami igazán számít. Ismét leteszem a villámat, és szelíden kijelentem: – Ma már különféle családok léteznek, apa. Nem mindegyik férjből, feleségből és gyerekekből áll. Vannak olyanok, amelyek egy lányból, egy kutyából, egy magánnyomozóból, az apjából, a legjobb barátnőjéből és azokból az emberekből állnak, akikkel dolgozik. Nem beszélve a drogdílerről az utcasarkon. Én úgy érzem, ha valaki fontos a számodra, az a családod részének tekinthető, nem? – De nem aggódsz amiatt – szólal meg apa, miután egy ideig emésztgeti, amit hallott –, hogy ha nincsenek gyerekeid, nem lesz majd, aki gondoskodjon rólad, ha megöregszel? – Nem – jelentem ki. – Mert ha vannak gyerekeim, akkor is kiderülhet, hogy nem bírnak engem. Most viszont vannak barátaim, akik törődnek velem, és akkor is törődni fognak, ha megöregszem. Mind vigyázunk majd egymásra. De addig is igyekszem olyan sokat befizetni a nyugdíj-előtakarékossági számlámra és a magánnyugdíjpénztárba, amennyit csak tudok. Apa a tányérja fölött engem kémlel. Zavartan látom, hogy a szeme könnyes. – Ez olyan megindító, Heather – mondja. – Különösen úgy, hogy látom, sok tekintetben ezek az úgynevezett családtagjaid kedvesebbek hozzád, mint a valódi vérrokonaid. – Hát – ismerem be –, az egyikük mindenesetre lenyúlta az összes pénzemet, és lelépett az országból. Ahogy a helyzet most áll. – Erre inni kell – emeli fel apa a kólás dobozát. Én pedig nekikoccintom a borospoharamat. – Szóval, nem bánod – folytatja, miután koccintottunk ha itt maradok, és megpróbálom jóvátenni a dolgokat, akkor is, ha szerinted erre nincs szükség? – Felőlem – vonok vállat. – Mindaddig, amíg nem várod el tőlem, hogy gondoskodjam rólad, ha megöregszel. Mert még csak egy pár hónapja teszek félre a nyugdíjra. Annyi pénzem sincs, hogy magamnak elég legyen, nemhogy egy idős szülőnek. – Mondok valamit – áll elő egy javaslattal. – Egyezzünk meg, hogy csak érzelmileg fogjuk támogatni egymást! – Ez jól hangzik – mondom, és a villámra tűzöm az utolsó falatot. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

274

– Úgy látom, készen állsz a salátára – áll fel apa. Odamegy a hűtőhöz, és előveszi a tálat, amelybe hál' istennek Jordan nem hányt bele. És amelyben most mindenféle salátákat látok, némi koktélparadicsomot, és – legnagyobb örömömre – egy halom krutont. – Mindjárt megkeverem – mondja. – Remélem, szereted a kéksajtos öntetet. – És válaszra sem várva (de most komolyan, miért is kellett volna várnia? Van olyan, aki nem szereti a kéksajtos öntetet?) folytatja: – Szóval... Ami titeket illet Cooperrel... Majdnem a torkomon akad a bor, amelybe az imént belekortyoltam. – Ez csak az én véleményem – jelenti ki és én már jó ideje kiestem a randizásból, elismerem. De ha tényleg azt szeretnéd, hogy valami romantikus alakuljon ki köztetek, akkor azt javaslom, ne tölts ennyi időt az öccsével. Tudom, hogy te meg Jordan rettentő hosszú ideig voltatok együtt, és nehéz elengedni. De úgy érzem, Cooper és a családja közt van némi súrlódás, és a helyedben én igyekeznék minél kevesebb kapcsolatot tartani velük. Különösen Jordannel. Egy darab salátát szúrok a villámra a halomból, amelyet a tányéromra kanalazott. – Hű, apa – hálálkodom. – Kösz a tippet. – Mert mi mást mondhatnék? Nem fogok belemenni a szerelemi életem – vagy a hiánya – elemezgetésébe az apámmal. De ő láthatólag nem veszi a lapot, mert csak folytatja. – Úgy gondolom, ha Jordan végre megnősül, és Cooper rájön, hogy most már te is túljutottál rajta, sokkal jobb esélyeid lesznek nála. – Apa visszaül, és nekilát a saját salátájának. – Bár az sem ártana, ha megpróbálnál egy kicsit kedvesebb lenni reggelente. Magamba tömök még egy kis salátát. – Jó tudni – felelem. – Köszönöm a szaktanácsot. – Bár tegnap este elég jó benyomást keltettél – teszi hozzá. Megakad a számban a falat. – Tegnap este? Úgy érted, azzal, hogy Cooper látta, hogy a holtrészeg testvérét ráncigálom be az ajtón?


– Nem – mosolyog apa. – Arról beszélek, hogy szoknya volt rajtad. Gyakrabban vehetnél fel ilyesmit. A férfiak szeretik, ha egy lány szoknyát visel. Láttam, hogy Coopernek majd kiesett a szeme. Nem veszem a fáradságot, hogy elmagyarázzam neki, Cooper nem azért bámult úgy rám, mert szoknya volt rajtam, hanem azért, mert olyan rövid szoknya, hogy úgy néztem ki, mint egy rossz ribanc. Csak megpróbálta visszatartani a röhögést. De ilyesmit az ember mégsem mondhat az apjának. – Még nem is kérdeztem – fordul hozzám apa egy kicsit később, már a desszert (Dove csoki, mi más?) közben. – Volt valami terved ma estére? Feltartalak valamiben? – Csak a Topmodellt akartam nézni – felelem. – Az meg mi? – kérdi csodálkozva. – Jaj, apa! – nevetek fel. És megmutatom neki. Ha tényleg ki akar békülni velem, egy kis közös Topmodell leszek-nézés kezdetnek pont jó lesz.


276

27 Apa a negyedik egymást követő Topmodell epizód után kidől. Azt hiszem, tulajdonképpen nem is kárhoztathatom ezért. Míg a nők végtelenül szórakoztatónak találják az olyan műsorokat, amelyekben csinos lányok kiborítják egymást – mint Cheryl és Kimberly ma az ebédlőben az átlag heteroszexuális férfi maximum ennyit bír ki, aztán – ahogyan apa vagy Patty férje, Frank – bealszanak az unalomtól. Apa olyan mélyen durmol, hogy még akkor sem ébred fel, amikor megcsördül a telefon. Ha belegondolok, lehet valami ebben a jóga dologban, ha olyan mélyen alszol utána, hogy még a telefon csörgése sem ver fel. – Halló! – suttogom a kagylóba, miután megnéztem a kijelzőn, hogy ki hív – Ismeretlen szám. – Halló, Heather? – kérdi egy ismerősnek tűnő hang. – Igen – felelem. – Ki keres? 277 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Ó, azt hiszem, tudja – jelenti ki a hang. – Ki más hívhatná péntek éjszaka? Ezen elgondolkodom. Tulajdonképpen senkit sem ismerek, aki ilyen időpontban hívhatna, leszámítva Pattyt. Ő viszont nem merne arra vetemedni, hogy ilyen későn még felemelje a telefont, most, hogy mindenhová elkíséri a náluk lakó dada rosszalló tekintete. És persze Patty hangja nem téveszthető össze egy férfiéval. – Maga talán... – tudom, nevetségesen hangzik, de most már kimondom. – Tad Tocco? Sajnálom, hogy nem hívtam vissza korábban, de nagyon elfoglalt voltam. A vonal túlfeléről fojtott nevetés hallatszik. Akárki is hívott, bizonyára nagyon jól szórakozik. Ebből rögtön gyanítom, hogy diákok lehetnek. Részeg diákok. – Nem Tad vagyok – világosít fel a hang. – Hanem egy barátja tegnap éjjelről. Nem mondja, hogy nem emlékszik! Abban a pillanatban élesen felvillan előttem annak a rám meredő hideg kék szempárnak a képe. És az összes vér kifut az ereimből. Csak ülök ott, jéggé dermedve, kezemben a telefonnal, miközben apa ott alszik az egyik oldalamon, Lucy pedig a másikon. – Hello, Steve – nyögöm ki végül dermedt ajkakkal. – Hogy szerezte meg a számom? – Úgy érti, hogy jöttem rá a vezetéknevére, és hogy kerestem ki a telefonkönyvből? – nevetgél. – Egy kismadár csiripelte. Akar vele beszélni? Itt ül mellettem. A következő pillanatban Gavin McGoren eltéveszthetetlen hangját hallom, amint hangosan káromkodik – folyamatosan és fantáziadúsan – a telefonba. Ezeket a jellegzetes szóvirágokat bárhol és bármikor felismerném. Akkor is ilyesmiket hangoztatott, amikor időről időre liftszörfözésen kaptam. Aztán egy ütés hangját hallom – mint amikor egy tenyér csattan az ember bőrén és egy másodperccel később Steve hangja szólal meg: – Mondd el neki, te tetű! Mondd meg, amit neked mondtunk!


278

– FORDULJATOK ... FEL – Gavin csak ennyit reagál. Ezt követően dulakodás hangja hallatszik, majd újabb ütések. Mikor Steve újból megszólal, erősen liheg. – Nos, azt hiszem, már amúgy is sejti, mi a helyzet – jelenti ki. – Újabb bulit tartunk. És ez alkalommal valóban meg van hívva. És hogy biztosra vehessük, hogy eljön, itt tartjuk a barátját, Gavint. Ha nem teszi pontosan azt, amit mondok, a fiú bizonyos testi sértéseket lesz kénytelen elviselni. Azt pedig nem szeretné, ugye, Heather? A döbbenettől levegőt is alig kapok. – Nem – felelem. – Rögtön gondoltam. Akkor mondom, mi a pálya. Maga szépen idejön. Egyedül. Ha hívja a zsarukat, a barátja bánja. Ha nem jelenik meg, az a... – HEATHER, NE! – hördül fel Gavin, de hamar beléfojtják a szót. – ...barátjának nagyon, de nagyon fájdalmas lesz – fejezi be Steve. – Világos? – Világos – bólintok. – Ott leszek. De hol az az ott? A Tau Fi Házban? – Jaj, már – Steve hangja unottnak tűnik. – Itt vagyunk, Heather. Azt hiszem, tudja, hogy hol. – A Fischer Hallban – emelem a tekintetemet az ablakokra, amelyek éppen annak a húszemeletes épületnek a hátsó frontjára néznek, ahol dolgozom. A New York-i Főiskola diákotthonában lakóknak ez az időpont még korainak számít, ami azt jelenti, hogy a legtöbb ablakból fény szűrődik ki, tanúskodva arról, hogy az ott lakók készülődnek valahová, s nyilvánvalóan egyáltalán nincsenek tisztában vele, hogy az alsó szinten, a zárt ebédlőben valami kimondhatatlan szörnyűség van készülőben. Ekkor a dermedtség helyét átveszi bennem a düh. Hogy merészelik? De most komolyan. Hogy képzelik, hogy megúszhatják a dolgot, másodszorra is? Tényleg azt gondolják, hogy majd csak ülök nyugodtan a fenekemen, és hagyom, hogy a halál szállásává változtassák a Fischer Hallt? Jó, talán már most is a halál szállása. De nem fogom engedni, hogy ez így is maradjon. 279 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Heather? – Steve hangja szinte melegnek tűnik. Döbbenetes, hogy a pszichopata gyilkosok milyen elbűvölőek tudnak lenni, ha akarnak. – Ott van még? – Igen, itt vagyok – felelem. – De máris megyek. – Helyes – nyugtázza Steve elégedetten. – Már nagyon várjuk a találkozást. És egyedül jöjjön, ahogy mondtam! – Ne aggódjon – nyugtatom meg. – Egyedül megyek. – Mintha bármiféle segítségre lenne szükségem ahhoz, hogy alaposan a csontos fenekébe rúgjak. Steve Winer nagyon rosszul teszi, ha a saját terepemen próbál harcba szállni velem. Lehet, hogy egy törékeny kislányt, mint Lindsay, könnyedén eltehetett láb alól, de ha azt hiszi, hogy egy olyan nő, mint én, harc nélkül – sőt, olyan zajos harc nélkül, amelynek következtében az egész ház ott fog dörömbölni az ebédlő ajtaján – megadja magát, akkor nagyon téved. De úgy tűnik, Steve esze nem vág olyan élesen, mint a borotva – ahogyan a bátyjáé sem. – Helyes – mondja. – És ne feledje: csak semmi rendőrség. Máskülönben a barátja halott. Egy puffanást hallok, aztán egy kiáltást. Az utóbbit Gavin szájából. És rájövök, hogy bármilyen ostoba legyen is Steve Winer, semmiképpen nem lebecsülendő ellenfél. Lecsapom a telefont, megpördülök, és az apámmal találom szembe magam, aki kábán pislog rám. – Heather! – kérdi. – Mi a baj? – Valami zűr van a kollégiumban – felelem, felkapok egy darab papírt, és felírok rá egy számot. – Akarom mondani, diákotthonban. Valami rossz dolog történik. Kérlek, hívd fel ezt az embert, és mondd meg neki, hogy jöjjön oda, amilyen gyorsan csak tud. Mondd meg neki, hogy az ebédlőben várom. És hogy hozzon erősítést. Apa a számra pillant. – Hová mész? – A Fischer Hallba. – kapom fel a kabátomat. – Jövök, amilyen hamar csak tudok. Apa zavartan néz rám. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

280

– Nem tetszik ez nekem, Heather – állapítja meg. – Nem fizetnek neked annyit, hogy csak úgy csettintsenek, és az éjszaka közepén berohanj. – Nekem mondod? – nevetek fel, és már kívül is vagyok az ajtón. A Fischer Hallba vezető út még sohasem tűnt ilyen hosszúnak. Bár már szinte rohanok, úgy érzem, egy örökkévalóságig tart, míg odaérek. Részben azért, mert a csúszós járdán nehezen lehet közlekedni, de biztos vagyok benne, hogy nagyban közrejátszik az is, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből. Ha ezek bántották Gavint... ha csak egy ujjal is hozzányúltak... Annyira az úticélomra koncentrálok, hogy még Reggie-t sem veszem észre, míg szó szerint bele nem ütközöm. – Hé-hé, fiatalasszony! – kiált fel, mikor nekirohanok. – Hováhová ilyen sietősen ezen a késői órán? – Jézusom, Reggie – kapkodok levegő után. – Maga sosem megy haza? – Péntek a legjobb estém – magyarázza. – Heather, mi történt? Olyan fehér, mint... mint egy fehér lány. – Csak azok a fickók – zihálom. – Akikről meséltem magának. Fogva tartják az egyik diákomat. Az ebédlőben. És bántani is fogják, ha nem érek oda idejében... – Hűha, hűha, hűha – Reggie közben mindkét karomat megragadta, és nem is úgy néz ki, mint aki el akarná engedni. – Komolyan beszél? Heather, nem gondolja, hogy hívnia kellene a rendőrséget? – Már megtettem! – kapálózom a karommal, míg végre kiszabadulok a szorításából. – Pontosabban az apám hívja őket. De valakinek közben oda kell mennie... – De az a valaki miért pont maga kell hogy legyen? – tudakolja. De elkésett. Mert akkor már rohanok tovább, a bakancsom hangosan kopog a frissen letakarított járdán, a szívem pedig hasonlóan hangosan kalapál a mellkasomban. Belököm a Fischer Hall ajtaját, és a rejtélyre, hogy hogy sikerült Dougnak és a diákszövetségi testvéreinek – az igazi testvéréről nem is beszélve – bejutniuk az épületbe, hogy megöljék Lindsayt, anélkül, 281 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

hogy bejelentkeztek volna, nyomban fény derül, amint belépek és megpillantom a biztonsági őrt. – Maga! – kiáltok fel. Az asztalnál ugyanis az a mogorva vénember ül, aki a minap a Waverly Hallban. – Igazolványt! – Még csak fel sem ismer. – Maga volt a Waverly Hallban tegnap este – zihálom, miközben vádlón felé bökök az ujjammal. – Ja – von vállat a mogorva vénember. – Az a rendes helyem. De ha üresedés van, akkor beugrok máshová is. Mint például ma este ide. Látnom kell az igazolványát, csak akkor engedhetem be. Kinyitom a tárcámat, hogy megmutassam a személyzeti kártyámat. – Én vagyok az épület igazgatójának az asszisztense – tájékoztatom. – Tudom, hogy beengedett mostanában egy csapat Tau Fi diákot, anélkül, hogy bejelentkeztek volna. Ahogyan hétfő este is, amikor meg is öltek itt valakit. A mogorva vénember – a névtáblája szerint Curtis – felmordul. – Fogalmam sincs, miről magyaráz – jelenti ki barátságtalanul. – Hát persze – mondom. – De higgyen nekem, mindjárt megtudja. Addig is hívja fel az igazgatót, és mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön az ebédlőbe. És ha a rendőrök megérkeznek, küldje oda őket is. – Rendőrök? – A mogorva vénember meglepettnek tűnik. – Mi... Én azonban már rohanok is tovább. De nem az ebédlő főbejárata felé. Nem fogok vakon belesétálni a csapdájukba – akármilyen gyenge kelepce is. Végigsietek a folyosón, elhaladok a szobám mellett, aztán a diákönkormányzat irodájának ajtaja előtt – amely szokás szerint zárva van – végül pedig az ebédlő főnökének szobája mellett, amíg el nem jutok a konyha hátsó bejáratáig. Az ajtó, ahogy sejtettem zárva. De nekem van saját kulcsom. Előkapom a zsebemből, és a szabadon maradt kezemben a paprikasprayvel – amilyen csendesen csak lehet, elfordítom a zárat, és belépek a konyhába. Odabent teljes a sötétség. Ahogyan számítottam rá, mindannyian az étkezőben vannak. A konyhába pedig nem állítottak őrt. Még arra EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

282

sem vették a fáradságot, hogy legalább felkapcsolják idebent a villanyt. Amatőrök. Lassan lépkedek előre, s közben hegyezem a fülem. Az ebédlőből férfihangok mormolását hallom. És némi világosság is beszűrődik... de nem a csillárok fénye. A villanyt ott sem kapcsolták fel – Ehelyett valami pislákoló fényt látok... tán zseblámpa lehet? Vagy valamiféle láng? Ha gyertyát égetnek, akkor nagy bajban vannak. Gyertyát gyújtani ugyanis az összes diákotthonban tilos. Igazából még nincs kész a tervem. Olyan közel lopakodom a kiszolgálópulthoz, amennyire csak tudok, aztán átkukucskálok fölötte, hogy kikémleljem, mire készülnek a fiúk. Aztán majd visszaosonok, és amint megérkezik az erősítéssel, jelentem Canavan nyomozónak, amit láttam. Így majd tudni fogják, hogy nagyjából hány emberrel állnak szemben. Elosonok az ételmelegítő pultok mögött, és arra gondolok, hogy lesz néhány szavam Geraldhoz, olyan undorító állapotok uralkodnak itt. A nadrágom térde csupa kosz lesz, és valami puha dologba tenyerelek, amelyről nagyon remélem, hogy csak egy szőrös krumplikrokett. Csakhogy a krumplikrokett nem cincog és nem szalad el. Uralkodom magamon, és nem sikítok fel. És milyen jól teszem! Mert amikor kilesek az egyik ételmelegítő felett, valami rémisztő és egyben döbbenetes dolgot látok. Méghozzá vagy tizenkét csuklyás köpenybe burkolózott alakot – olyasmi viseletben, mint amilyet a szerzetesek hordtak, csak vérvörösben –, akik egy asztal körül állnak, amelyet elhúztak a szokott helyéről, és a terem középpontjába állítottak, hogy mindenki jól lássa, és valamilyen vörös anyaggal terítettek le. Az asztalon tárgyak sorakoznak, de ebből a távolságból nem ismerem fel őket. Az egyik talán egy karos gyertyatartó, vagy valami ilyesmi. A pislákoló fény, amit láttam, tényleg gyertyafény. Ahhoz elég közel állok, hogy felismerjem, ki ül az egyik oldalon, csuklójával egy székhez kötözve. Gavin az. A szája pedig szigetelőszalaggal le van ragasztva. 283 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Nagyon fog fájni, amikor letépem. Mármint ha a szakálla beleragad. Természetesen nyomban felismerem, mit látok. Nem véletlenül fizetek elő az összes prémium kábelcsatornára. Valamiféle diákszövetségi beavatási szertartásnak vagyok épp a tanúja, olyasminek, mint ami abban a filmben volt, a Koponyákban. És ez ellen minden idegszálam tiltakozik. Gavin, úgy tűnik, jól van – legalábbis nincs közvetlen veszélyben. Úgy döntök, hogy most a legtöbb, amit tehetek, az, hogy visszavonulok, és megvárom az erősítést. De miközben megpróbálok visszakúszni a konyhába, a kabátzsebem beleakad egy túl alacsonyan álló acél keverőedénybe az egyik polcon. Az pedig csörömpölve zuhan a (koszos) földre, és a következő pillanatban egy vörös köpeny alól kikandikáló Adidas tornacsuka jelenik meg az orrom előtt. – Na nézd csak, ki van itt! – szólal meg egy mély férfihang. Aztán egy erős kéz nyúl a hónom alá, és talpra állít. Nem mintha ezt nyugodtan tűrném. Egy gyors mozdulattal megpróbálok egy adag paprikasprayt a csuklya alá fújni, de azonnal kiütik a kezemből a palackot. Rajtam azonban bakancs van, ahogyan az egy manhattani kollégiumigazgató rettenthetetlen asszisztenséhez illik. A cipő vasalt orrát a fogva tartóm sípcsontjának lendítem, amitől hangos káromkodásban tör ki. Sajnos nem enged el, csak annyit sikerül elérnem, hogy egy másik csuklyás alak a segítségére siet, hogy ő is lefogjon. Eközben egy csomó másik keverőtál is leesik, hatalmas lármát csapva. De pont a hangos zűrzavar az, amit szeretnék elérni. Azt akarom, hogy mindenki idecsődüljön, aki él és mozog a házban. Épp ezért torkom szakadtából sikítok, miközben odarángatnak a Tau Fi rituáléjához felállított asztal mellé. Legalábbis addig, amíg Steve Winer – vagyis egy fickó, akiről úgy gondolom, hogy ő lehet, mivel ő a legmagasabb a társaságban, és a csuklyáját aranyszínű szegély keretezi, ahogyan egy diákszövetség vezetőjének dukál – oda nem sétál Gavinhez, és tiszta erőből be nem húz neki egyet a kezében lévő jogarszerűséggel. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

284

A torkomon akad a kiáltás. Gavin feje az ütéstől hátracsuklik. És egy hosszú pillanatra úgy is marad. Aztán lassan kiegyenesíti a nyakát, én pedig meglátom a méretes hasadást az arcán... és a dühtől szikrázó tekintetét. A könnyek alatt. – Vége a hisztinek! – lendíti felém a mutatóujját Steve. – És meg is rúgott! – panaszkodik a tornacsukás mellettem. – És a rugdosásnak is – teszi hozzá Steve. – Ha rúgni vagy sikoltozni mer, a srác kapja a következőt. Világos? A hangom, amennyire lehet, nyugodt marad. – A zsaruk bármelyik pillanatban itt lehetnek. Tudom, hogy azt mondták, ne hívjam őket, de... már késő. Steve hátralöki a csuklyáját, hogy jobban szemügyre vehessen. Az egyetlen fény – amely tényleg egy gyertyatartóból származik az asztalon felállított oltár közepéről – nem túlságosan erős, de még így is tisztán ki tudom venni az arcvonásait. A legkevésbé sem tűnik ijedtnek. És ettől én rémülök meg. De különösen akkor, mikor a következő pillanatban a dupla szárnyú ajtó kivágódik, és Mogorva Curtis csörtet be rajta bosszús arccal. Az egyik kezében félig már megevett szendvics, amolyan mindenfélével megrakott fajta a Blimpie gyorsétteremláncból. Ami történetesen az egyik kedvencem, különösen édes és csípős csalamádéval. – Nem tudnád rávenni, hogy fogja be a száját? – vonja felelősségre Steve-et dühösen. – Az emberek már kíváncsiak, mi a fene folyik itt. Döbbenten nézek rá. Mikor meglátja az arckifejezésemet, Steve felnevet. – Ó, igen – magyarázza. – A világon mindenütt ott vannak a Tau Fi hűséges emberei, Heather. Még a legnagyobb városok kollégiumainak biztonsági őrei között is. – Néhány zsaru is felbukkant – fordul felém Curtis. Harap egy nagyot a szendvicsből, és teli szájjal folytatja. – Mondtam nekik, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek, és hogy én egész éjjel ott 285 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

ültem, de magával nem találkoztam. így szépen lekoptak. Elég dühösnek tűntek. Nem hinném, hogy visszajönnek. A tekintetem szikrákat vet. – Maga... – csattanok fel – ki van rúgva! De Curtis csak nevet rajtam. Úgy tűnik, nagyon jól szórakozik. – Ki vagyok rúgva – röhög hangosan. – Hát persze. Ezzel hátat fordít, és távozik abba az irányba, ahonnan jött. A tekintetem Steve-re vándorol. – Oké – mondom. – Rendezzük le ezt a dolgot. De Gavint engedjék el! Velem van bajuk, nem vele. – Nekünk nincs bajunk – utasít vissza Steve színlelt udvariassággal – egyikükkel sem. – Jól van – nézek körbe az összegyűlt Tau Fik közt, hátha rájövök, melyikük Doug. – De akkor mit keresek itt? – Jaj, hát nem mondtam a telefonban? – kérdi Steve. – Biztos elfelejtettem. – Közelebb lép az asztalhoz, és felemel egy hosszú díszkést az oltárról. A nyele aranyból van, és féldrágakövek borítják. A pengéje azonban nagyon is valódinak tűnik. És élesnek. – Jelöltek – szólal meg Steve –, itt az idő. És a félhomályból előlép még vagy féltucatnyi köpenyes alak, akik eddig nyilván a háttérben ólálkodtak, Magda pénztárgépe környékén. – Itt az idő, de mire? – tudakolom. – A beavatásra – tájékoztat Steve.


286

28 – Jaj ne szórakozzanak már! – húzom el a számat. – Jelöltek – folytatja Steve, mit sem törődve velem –, eljött az idő, mikor lehetőséget kaptok rá, hogy bebizonyítsátok, menynyire vagytok elkötelezettek a Tau Fi Epszilon Házhoz. – Komolyan mondom – erősködöm ez már agyrém. Steve végre hajlandó vetni rám egy pillantást. – Ha nem fogja be a száját – csattan fel végzünk a barátjával. Aztán magával is. Meglepetten nézek rá. Nem akarok megszólalni. Tényleg. De... – Gavin nem a barátom – világosítom fel. – És komolyan beszélek. Nem gondolja, hogy már épp elég volt a gyilkolásból? – Khm. – Az egyik jelölt hátraveti a csuklyáját. Meglepve ismerem fel, hogy Jeff Turner az, Cheryl Haebig barátja. – Bocsánat, de ő mit keres itt? – Pofa be! – pördül meg és mordul rá Steve. – Senki nem adott rá engedélyt, hogy megszólalj. 287 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– De haver – folytatja Jeff. – Ez a nő az igazgató asszisztense. El fogja mondani... – Nem fogja elmondani – szakítja félbe Steve. – Mert addigra már halott lesz. Ez a hír, úgy tűnik, nem csak Jeffet sokkolja. Néhány másik jelölt is nyugtalanul mozgolódni kezd. – Ez – lepődik meg Jeff – valami tréfa, haver? – CSENDET, JELÖLTEK! – bömböli Steve. – Ha a Tau Fi Házhoz akartok tartozni, áldozatokat kell hoznotok! – Ó, igen! – szólalok meg gyorsan, míg a jelölteket – legalábbis Jeffet – a magam oldalán tudhatom. – Lindsay Combs is az volt? Egy ilyen áldozat? Ezért ölte meg??? Újabb ideges mozgolódás a jelöltek soraiban. Steve dühösen fordul felém. – Az a kis kurva elárulta az egyik társunkat! – csattan fel. – Büntetést érdemelt! – Na igen – bólogatok. – Azt, hogy levágják a fejét, a testét pedig a hulladékaprítóba dobják? Jeff döbbenten néz Steve-re. – Haver! Az te voltál? – Úgy van, ő volt – erősítem meg. – Csupán azért, mert Lindsay ellopott... – Valamit, ami nem az övé volt – hörgi Steve. – És nem adta vissza. – Megpróbálta visszaadni – hívom fel a figyelmét. – Elhívta ide a testvérét... – De a cucc nem volt itt – üvölt rám Steve. – Azt állította, hogy valaki ellopta. Mintha ezt bárki is bevette volna! Nem csak tolvaj volt, még hazudott is! Ezért az árulásért megérdemelte a halált! – Haver! – Jeff arcáról fájdalommal vegyes hitetlenkedés sugárzik. – Lindsay volt a barátnőm legjobb barátja! – Akkor pláne hálásnak kellene lenned nekem – jelenti ki Steve ellenmondást nem tűrő hangon. – Mert ha a barátnőd még sokáig egy ilyen spinével lógott volna, előbb-utóbb eltanulta volna a módszereit, és ugyanúgy átvert volna téged, mint ahogyan Lindsay verte át az egyik testvérünket. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

288

Jeff ezen egy pillanatra elgondolkozik. De mikor megrágta a dolgot, nem habozik tovább. – Ennyi volt – rázza meg a fejét. – Én kiszálltam. Csak azért akartam belépni ebbe az ostoba szövetségbe, mert az apám is a tagja volt. Nem azért jelentkeztem, hogy aztán embereket öldössek. A fenekemre akartok vágni egy evezővel? Csak tessék. Azt akarjátok, hogy elszívjak egy huszonnégyes csomagot? Benne vagyok. De hogy lányokat gyilkoljak? Azt már nem! Nektek teljesen elment az eszetek! Miközben beszél, a köpenyt is elkezdi lehámozni magáról. Steve szomorúan csóválja a fejét. Aztán biccent két csuklyás alaknak, akik az oltár körüli körben állnak. Azok pedig odamennek Jeffhez, és többször gyomorszájon vágják – miközben ő még mindig a köpenyével bajlódik –, míg végül leroskad a földre, ahol, mit sem törődve a fájdalmas kiáltásaival, rugdosni kezdik. A többi jelölt, látván, milyen brutálisan bánnak egyik társukkal, jéggé dermedve figyeli az eseményeket. De nem ők az egyetlenek, akinek az ereiben megfagy a vér. Én sem hiszek a szememnek. Hol van már a rendőrség? Nem lehet, hogy hittek ennek az idióta Curtisnek, vagy mégis? Mivel tudom, hogy csak egy ember van, aki véget vethet ennek az egésznek – vagy legalábbis megpróbálhatja, akár az élete árán is –, a többi jelölt felé fordulok, akik némán bámulják, hogy egy társukat ronggyá rugdossák, és kellőképp hangosan megszólalok: – Tudják, mi volt az, amit Lindsay elemelt? Doug Winer kokainos zacskója. Nem tudom megállapítani, hogyan fogadják ezt a hírt, mert az arcukat még mindig takarja a csuklya. De azt látom, hogy még idegesebben fészkelődnek. – Ne higgyetek neki! – utasítja őket Steve. – Hazudik. Mind ezt csinálják – mindenféle gonosz pletykákat terjesztenek rólunk, csak hogy rossz hírünket keltsék. – Hát, nem nagyon kell erőlködnünk, hogy rossz hírüket keltsük – mondom. – Elég jó munkát végeznek maguktól is. Vagy azt akarja mondani, hogy az öccse talán nem fojtotta meg a barátnőjét, csak azért, mert az elcsórta a kokóját? 289 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Az egyik fickó, aki Jeff Turnert rugdossa, hirtelen abbahagyja, és a következő pillanatban Doug Winer indul meg felém hátracsapott csuklyával. – Ezt azonnal vonja vissza! – üvölti szikrázó tekintettel. – Én nem... én nem öltem meg!!! Steve elkapja az öccse karját. – Doug... – Nem én voltam! – kiabálja. – Nincs rá semmilyen bizonyítékuk! – Aztán Steve-hez fordul. – Nincs rá bizonyítéka! – Ó, rengeteg bizonyítékunk van – állítom. Csak némi időt próbálok nyerni. És ezt Steve is tudja. De úgy tűnik, megfeledkezett róla, hogy Gavint használja fel arra, hogy elhallgattasson. És én nem is akarok ennél többet. – Megtaláltuk a testet, tudja. Legalábbis, ami még maradt belőle. A pillantás, amelyet Steve vet felém, teljes döbbenetről tanúskodik. – Mi a francról dumál? – A testről. Lindsay testéről. Látja, arra nem számított, hogy a hulladékaprító nem bír el az emberi csontokkal... és a köldökgyűrűkkel. Ma reggel megtaláltuk Lindsayét. Doug olyan hangot hallat, mint amilyet a lányok szoktak akkor, mikor meghallják, hogy a következő évben nem kapnak egyágyas szobát. Valahol a sóhaj és a tiltakozás között: – Ne-hem!!! Steve erősen markolja a kést. A penge megvillan a gyertyafényben. – Csak blöfföl. De még ha nem is... akkor mi van? Nem találhattak semmit, ami hozzánk vezet. Úgy feltakarítottunk, hogy ez teljesen kizárt. – Na igen. – Most már folyik rólam a víz. Annyira melegem van a télikabátomban. Vagy az is lehet, hogy nem is a meleg okozza. Hanem az idegesség. A gyomrom gombócnyira szűkült. Valószínűleg az a második Dove csoki már nem kellett volna. Jeff mozdulatlanul hever. Nem tudom, hogy azért, mert elájult, vagy csak azért, mert úgy tesz, mintha nem lenne magánál, hogy ne rugdossák tovább. – Lehet, hogy maguk nagyon jók a bulizásban és a változatos EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

290

beavatási szertartásokban, de takarításból bizony megbuknának. Egy csomó hajszálat találtak. Doug elképedve néz a bátyjára. – Steve! – Fogd be, Doug! – mordul rá az idősebbik Winer gyerek. – Csak blöfföl. – Nem blöfföl?! – Doug elfehéredett, mint egy lepedőbe bújt kísértet. – Tudta! Tudott a kokóról! – Azzal követték el az első hibát, hogy meghagyták a fejét – folytatom, mintha csak társalognánk. – Még meg is úszhatták volna, ha nem rakják a tűzhelyre. Lehet, hogy akkor is megtalálják a csontokat és a köldökgyűrűt, de jó eséllyel nem jöttek volna rá, hogy mik azok. Úgy kezelték volna a dolgot, mintha Lindsay csak eltűnt volna. És senki sem tudta volna, hogy maguk itt jártak, így senki nem gondolkodott volna el azon, hogyan jutottak be. Ez volt a második hiba. Hogy megpróbálták félreállítani Manuelt. Senkinek sem szólt volna a kulcsról, ha nem ijesztenek így rá. De még ha szólt is volna, mit számított volna? Hisz ő csak egy kisegítő itt. Kit érdekel, mit beszél egy kisegítő? – A fejemet csóválom. – De nem. Maguk elszemtelenedtek. – Steve – nyüszíti Doug. – Azt mondtad, senki nem fog rájönni, hogy mi voltunk! Hogy sosem fog kiderülni! Ha apa rájön, mit tettünk... – Fogd már be! – üvölti Steve olyan hangosan, hogy szinte felugrók ijedtemben. Ahogyan azok a srácok is, akik még mindig a karomat fogják. – Egyszer az életben fogd be a lepcses szádat, te elfuserált barom! Ám Dougnak esze ágában sincs engedelmeskedni a bátyjának. – Jézusom, Stevie! – jajveszékel elcsukló hangon. – Azt mondtad, apa sosem fogja megtudni! Azt mondtad, te mindent elintézel! – El is intéztem, te szerencsétlen idióta! – harsogja Steve. – Ahogy minden ostobaságod után kihúzlak a szarból. – Azt mondtad: ne aggódj! Hagyj csak mindent rám, mondtad. – Doug már szinte sír. – Te szemétláda! Szart se intéztél el! És most Lindsay halott, minket elkaptak – de azt még mindig nem tudom, hová lett a kokóm. 291 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Steve nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy az öccse éppen most buktatta le mindannyiukat, s magából kikelve üvölt. – Ja, de ha már itt tartunk, ugyan ki volt az, aki eltette láb alól azt a ribancot? Tán én kértem, hogy öld meg? Tán én kértem, hogy öld meg, a francba is?! Nem én kértem! – Nem az én hibám volt, hogy meghalt! – Doug váratlanul nekiindul, és legnagyobb rémületemre, mindkét kezével megragadja a kabátomat. És a következő pillanatban az arcomba zokog. – Én nem akartam megölni, asszonyom! Őszintén mondom. Csak olyan átkozottul felhúzott, hogy így lenyúlta a cuccomat. És vissza sem akarta adni! Ez az egész, hogy azt próbálta nekem bemesélni, hogy valaki biztos ellopta onnan – mekkora kamu! Ha szépen visszaadta volna, amikor kértem... de nem. Azt hittem, Lindsay más, mint a többiek. Hogy ő tényleg kedvel engem, nem úgy, mint azok a lányok, akik csak a nevem miatt lógtak velem. Nem akartam ilyen erősen megszorítani... – Pofa be, Doug! – Steve hangja ismét keményen cseng. – Komolyan mondom. Fogd be a szád! Doug elengedi a kabátomat, és a bátyja felé fordul. Az arcán patakzanak lefelé a könnyek. – Azt mondtad, elintézed, Steve! Hogy ne aggódjak. Miért kellett ezt tenned a fejével, hm? Azt mondtad, ne... – Pofa be! – Steve remegő kezén látom, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát. A kést, amelyet szorongat, az egyik pillanatban nekem, a másikban Dougnak szegezi. Az agyam egy kis része azon morfondírozik, vajon Steve Winer tényleg képes lenne-e leszúrni a saját öccsét. És ugyanez a kis része valahol abban bízik, hogy igen. – Mégis mit gondoltál, mit kellett volna csinálnom, te szerencsétlen? – Steve mostanra olyan ideges, hogy a hangja már alig hallható. – Felhívsz az éjszaka kellős közepén, bőgsz, mint egy nyamvadt csecsemő, és azt mondod, megölted a barátnődet. Ki kell másznom az ágyból, idejönnöm, és eltakarítanom utánad. És még van képed engem kritizálni? Pofátlan módon az én eljárásomat kifogásolod? Doug kétségbeesetten int felém. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

292

– Jézusom, Steve! Ez a szerencsétlen KOLLÉGIUMVEZETŐ is rájött! Mit gondolsz, mennyi időbe telik, mire a rendőrség is szimatot kap? Steve felém pillant, aztán idegesen megnyalja az ajkát. A nyelve úgy villan elő,, mint egy kígyóé. – Tudom én. Ezért kell megszabadulnunk tőle. Ekkor az egyik vörös köpenyes fiú nem bírja tovább. – Khm, haver – szólal meg. – Azt mondtad, csak rájuk ijesztünk egy kicsit, ahogyan arra a kisegítő fickóra is... – Ráijesztenek? – csattanok fel. – Hisz félholtra szurkálták! – Ha még egy szót szól – szegezi nekem Steve a kést – , leszúrom, ott, ahol van, és nem könnyítem meg a halálát. – A kés hegye most elvándorol rólam, az oltáron álló pohárra mutat. Amely úgy néz ki, mint ami tele van vízzel. – Igya meg! – utasít. A pohárra nézek. Nem tudom, mi lehet benne. De vannak róla elképzeléseim, abból ítélve, ami Jordannel történt az elmúlt éjjel. A Rohypnol, más néven randidrog, elég népszerű kábítószer az egyetemisták körében. Már egyetlen vízben oldott adag is elegendő arra, hogy sokkal könnyebben kezelhető legyek, ha a vagdosásra kerül sor. Ekkor döntök úgy, hogy most már elég. Melegem van, a gyomrom is fáj, ráadásul rettentően aggódom Gavin és Jeff miatt. Bárcsak hagytam volna, hogy Cooper kinyírja Doug Winert, amikor ott volt rá a lehetőség. Vagy nekem kellett volna felkapnom egy párnát, és addig szorítanom a fejéhez, míg abba nem hagyja a mocorgást. Nem. Ez még mindig túl kedves módszer lett volna. Inkább a nyakát kellett volna megragadnom és addig szorítanom, míg ki nem préselem belőle az életet, ahogyan Doug tette Lindsayvel... – Gyerünk, Heather! – hadonászik türelmetlenül a késsel Steve. – Nem akarom az egész éjszakát itt tölteni. – Öhm, Steve – szólal meg a másik fiú mellettem. – Komolyan, haver, ez már kezd túl bizarrá válni. – Pofa be! – rivall rá Steve a diákszövetségi társára. Megragadja a poharat, és az orrom alá nyomja. – IGYA MEG! Elfordítom a fejem. – Nem. 293 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

A Winer fiú döbbenten mered rám. – Micsoda ? – Nem – ismétlem meg. Érzem, hogy a teremben lévők mellettem állnak. A Tau Fik kezdenek rájönni, hogy a vezetőjüknek elment az esze. Nem fogják hagyni, hogy bántson. Ebben egészen biztos vagyok. – Nem iszom meg. – Hogy érti azt, hogy nem issza meg? – Steve arcán ismét megjelenik egy halvány mosoly. – Talán rosszul lát? Egy kést szegezek a torkának. – És akkor mi van? – vonok vállat. – Mi a különbség? így is, úgy is meg fognak ölni. Steve nem épp ezt a választ akarta hallani. A mosoly eltűnik az ajkáról, mikor odanyújtja a poharat a jobb oldalamon álló srácnak, megfordul, odasétál Gavinhez, megragadja a haját, hátrarántja a fejét, és az így szabadon maradt nyakához szorítja a kést... – Steve, haver, ne csináld! – kiált fel az egyik fogvatartóm, de én ugyanabban a pillanatban szólalok meg: – Jó, jó, megiszom. Megiszom! Megragadom a poharat, és a tartalmát legurítom a torkomon. – Na jó, ennyi – jelenti ki az a fickó, aki az előbb a poharat tartotta. – Én leléptem. Jeffnek igaza van, ti teljesen megőrültetek. Ezzel elindul kifelé az ebédlőből – néhány másik Tau Fi társaságában, beleértve az összes jelöltet, Jeff kivételével, aki még mindig ott fekszik a padlón, mozdulatlanul, mint egy darab fa. – Ne engedjétek ki őket! – veti oda Steve azoknak a társainak, akik eszméletlenre rugdosták Jeffet. De még ők is haboznak. – Hallottátok, mit mondtam? – Steve elengedi Gavin haját, és zavartan bámul a diáktársaira, miközben azok egymás után állnak el mellőle. – Fiúk! Ezt nem tehetitek! Esküt tettetek. Feltétlen hűséget esküdtetek. Hová... ezt nem tehetitek... Doug most már rémültnek tűnik. – Jézusom, Steve! – szólal meg. – Hagyd, hadd menjenek! Csak... De a torkán akad a szó. Mert Steve eldobja a kést, és valahonnan mélyről, a köpenye rejtekéből egy kis pisztolyt ránt elő, amelyet egyenesen a testvére mellkasának szegez. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

294

– Douglas – mordul rá. – Kezd elegem lenni belőled és a nyafogásodból. – Jézusom, Steve! – vinnyogja újból Doug. A könnyei és a hangjából áradó rettegés arra készteti a többieket, hogy megforduljanak, hogy lássák, mi történik. Ekkor úgy döntök, megteszem, amit meg kell tennem. Hisz most van az a pillanat, hogy senki sem figyel rám. Mindenki Steve-et bámulja, aki háttal áll nekem. Ezért, amikor látom, hogy a mutatóujja megfeszül a ravaszon, széttárt karokkal előrevetem magam, egyenesen a padlóra. Mert én tudok valamit a Fischer Hall ebédlőjének padlójáról, amit Steve biztosan nem: mégpedig azt, hogy kínosan tiszta. Lehet, hogy az ételmelegítők mögötti részért nem Julio a felelős, de az ebédlő padlójáért egészen biztosan, és tudom, hogy mindig addig waxolja, míg olyan csúszós nem lesz, mint egy jégpálya. Ezért úgy siklok végig rajta, mint egy olimpiai versenyző, aki hasast ugrott, egészen addig, míg neki nem csúszom az idősebb Winer fiúnak, hogy aztán mindkét karommal átkulcsoljam a lábát, és a földre rántsam. Aztán megragadom Steve karját, és belemélyesztem a fogamat, aminek következtében elejti a fegyvert. És fájdalmasan vonyítani kezd, miközben kétségbeesve próbálja elrángatni a kezét. Doug, úgy tűnik, magához tér a meglepetésből, amelyet a manőveremmel okoztam – talán azért, mert ő az egyetlen, akinek nem volt annyi esze, hogy a földre vesse magát, amikor Steve a pisztollyal kezdett hadonászni, így ő az egyedüli a teremben, aki még mindig áll. Közelebb lép, és a keze a fivére által elejtett fegyver markolatára kulcsolódik. Remegő ujjakkal emeli fel a pisztolyt, és előre szegezi, egyenesen... Nos, rám. – Ne! – kiált fel Steve rekedten. – Ne lőj, te idióta! Még a végén eltalálsz! – Pont az a célom! – sikoltja Doug. Komolyan mondom. Szó szerint sikít. És könnyek patakzanak lefelé az arcán. – Tele van a hócipőm azzal, hogy állandóan azt hangoztatod, milyen balfék vagyok! Jó, lehet, hogy tényleg az vagyok... de én legalább nem őrültem meg! Igen, megöltem Lindsayt... de én nem szándékosan 295 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

tettem. Te vagy az a beteges elme, aki azt találta ki, hogy hagyjuk a fejét a tűzhelyen, mert az milyen jó ötlet! Ki a franc képes ilyen szarságot művelni, Steve? Ki? És aztán rávettél minket, hogy szurkáljuk meg azt a szerencsétlen kisegítőt... most pedig azt akarod, hogy megöljük ezt a nőt itt... és mindezt miért? Hogy kemény csávónak tűnj a szövetségi testvéreid előtt. Mert apa is ilyen kemény csávó volt, amikor ő tartozott a Tau Fi Házhoz. A fegyver csöve, amelyet Doug eddig rám szegezett, most ijesztő módon az alattam fekvő Steve-re irányul, akit kiver a veríték. Szó szerint folyik róla a víz. – Doug – könyörög. – Dougie... kérlek... Add ide a... – De apa sosem ölt meg senkit, Steve! – folytatja Doug, mintha meg sem hallotta volna a bátyját. – Nem darabolt fel embereket! Ő anélkül volt kemény csávó, hogy ilyen tetűségeket művelt volna! Hát nem látod? Miért nem fogod már fel, hogy tökmindegy, mit csinálsz, soha nem leszel olyan, mint apa?! – Oké – hagyja rá Steve. – Soha nem leszek olyan, mint apa. És most tedd le azt a pisztolyt... – Nem! – visítja Doug. – Mert jól tudom, mi fog történni! Addig csűröd-csavarod a dolgot, míg végül valahogy az egészet rám nem kened. Ahogy mindig! De most már nem hagyom! Most nem! És ezzel a lendülettel a pisztolyt Steve homlokának kellős közepére nyomja. Ám ugyanebben a pillanatban higgadt hang szólal meg az ebédlő ajtajából, mely valahonnan ismerősnek tűnik: – Tegye azt le, fiam! Doug felnéz, az arcán a félelem keveredik a dühvel. Én is hátranézek, és zavartan állapítom meg, hogy Reggie áll az ajtóban – igen, a drogdíler Reggie – , és egy hatalmas, csillogó 9 mm-es Glock pisztolyt irányít egyenesen Doug mellkasára. – Dobja el a fegyvert! – ismétli meg Reggie. A jamaicai akcentusa, furcsa mód, teljesen eltűnt. – Nem szeretném, hogy bántanom kelljen, de ha meg kell tennem, nem fogok habozni. Azt hiszem, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Steve, aki még mindig alattam fekszik, felkiált: EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

296

– Jaj, nyomozó úr, hála istennek, hogy itt van! Ez a fickó teljesen bekattant. Meg akart ölni! – Hm-hm – nyugtázza Reggie rezignáltan. – Adja ide a pisztolyt, fiam! Doug a földön fekvő bátyjára pillant, aki bátorítólag bólogat alattam. – Gyerünk, Dougie! Add oda a pisztolyt ennek a kedves nyomozónak! De mostanra Doug már annyira zokog, hogy amúgy is nehezen tudná meghúzni a ravaszt. – Óriási barom vagy, Steve – állapítja még meg, miközben átnyújtja a pisztolyt Reggie-nek, aki rögtön továbbadja Canavan nyomozónak, aki ott áll mögötte az ajtóban, szintén felemelt fegyverrel. – Lehet, hogy ön még nem tudja, nyomozó úr, de épp most mentette meg mindannyiunk életét – karattyol Steve. – Az öcsém megpróbált kinyírni... – Jól van – nyúl Reggie az övén lógó bilincsért. – Heather, kérem, szálljon le Mr. Winerről! Készségesen legördülök róla. És közben a terem forogni kezd körülöttem. De egész kellemes érzés. – Reggie! – kiáltok fel a padlóról, ahol elterültem. – Maga álruhás rendőr? Ezt miért nem mondta? – Mert a Szövetségieknek dolgozik. – Canavan nyomozó ott áll fölöttem, és vagy húsz egyenruhás rendőrt utasítgat, hogy bilincseljenek meg mindenkit, aki vörös köpenyt visel. – Ahogy azt már megszokhattuk magától, Wells, ismét sikerült egyenesen belegyalogolnia egy beépített ügynököket is alkalmazó rendőrségi akcióba, amelyen a kábítószer-ellenes csoport már hónapok óta dolgozott. Amihez, mellesleg, gratulálok. – Nyomozó úr! – nézek fel vidáman Canavanre. – Mi tartott ilyen sokáig? – Némi akadályba ütköztünk a bejutásnál – magyarázkodik. – A biztonsági őr kissé... megnehezítette a dolgunkat. És senki nem talált kulcsot – forgatja a szemét. – Ez elég jellemző erre a helyre, ha már itt tartunk. Jézusom, miért ekkorák a pupillái? 297 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Mert olyan boldog vagyok, hogy látom! – kiáltom, és felülök, hogy a karomat a nyaka köré fonhassam, miközben lehajol, hogy talpra segítsen. – Annyira szeretem magát! – Öhm – motyogja a nyomozó, miközben a nyakába csimpaszkodom, mert a szoba most már elég gyorsan forog. – Wells? Beszedett valamit? – Megitattak vele valami löttyöt – szólal meg Gavin. A szobalányálruhás ügynök a kábítószer-ellenes csoporttól már eloldozta, és most a mentősök vizsgálják a sebet az arcán, akik valahonnan a semmiből bukkantak elő. Ahogy számítottam, a szigetelőszalag élénk vörös nyomokat hagyott a szája körül, és magával vitt egy keveset a pár szál pelyhedző bajuszából, amitől az még semmilyenebbnek néz ki. – Gavin! – engedem el Canavan nyomozót, és ölelem át most őt – legnagyobb bosszúságára a mentősöknek, akik megpróbálják valamennyire rendbe hozni. – Magát is szeretem! De csak mint barátot, természetesen. Gavin azonban nem tűnik olyan boldognak ettől a bejelentéstől, mint ahogyan számítottam. – Szerintem ez a kábítószertől van – állapítja meg, és megpróbálja kiszabadítani magát a karjaim közül. Amit legalábbis elég otromba dolognak tartok. – Oké – húz arrébb Canavan nyomozó a karomnál fogva. – Jöjjön! – Hová megyünk? – tudakolom. – Hát – feleli azt hiszem, a kórház jó kezdés lenne. Töltenek magába némi folyadékot. – De én egyáltalán nem vagyok szomjas! – tiltakozom. – Egy kis jégkrém viszont jólesne. Hé, akar egy Dove csokit? Ott van a hűtőben! Hé, mindenki vegyen egy csokit! Hahó, emberek! – most már kiabálok. – Vegyenek Dove csokit! Én állom! – Jöjjön, Wells – szorítja meg Canavan nyomozó a karomat. – Elég volt! Aztán kivezet az ebédlőből az előcsarnokba, ahol olyasmit pillantok meg, amitől nyomban megfeledkezem a csokoládéról. És nem a megbilincselt Mogorva Curtis az – bár ennek is örülök. És nem is az, hogy a diákok fele itt tömörül, hogy lássa, mi történik, Tommal és a folyosófelügyelőkkel együtt, na és persze Sarah-val, aki EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

298

megpróbálja rávenni őket, hogy menjen mindenki a szokásos péntek esti dolgára. Nem. Hanem az apám. – Apa! – tépem ki magam Canavan nyomozó szorításából, és egyenesen a karjaiba vetem magam. – Heather! – Láthatóan nagyon meglepődött azon, ahogyan fogadtam, de azért nem bánja. – Hála istennek, hogy jól vagy! – Annyira szeretlek! – felelem. – Per pillanat mindenkit nagyon szeret – tájékoztatja Canavan. – Némi Rohypnol van benne. – Egyáltalán nem azért szeretlek – biztosítom az apámat, mert aggódom, hogy ez nem esne jól neki. – És nem is csak azért, mert kihívtad a zsarukat, és megvédtél attól, hogy engem is lefejezzenek. – Hát – nevet fel apa – , ezt jó tudni. Véres a szája! Mitől véres a szája? Ekkor veszem észre, hogy apa nem egyedül áll ott. Cooper is vele van! Előkap egy zsebkendőt a mindig nála lévő készletből. A zsebkendő, úgy tűnik, fontos és elmaradhatatlan kelléke egy magánnyomozó eszköztárának. – Ja – magyarázza Canavan nyomozó – , csak megharapta az egyik fickót. Ez minden. – Cooper! – most az ő nyaka kerül sorra, azt ölelem át, miközben megpróbálja letörölni Steve Winer vérét az arcomról. – Úgy örülök neked! – Hát, azt látom! – nevet Cooper valamiért. – Maradj nyugton, van még... – Annyira szeretlek! – jelentem ki. – Még akkor is, ha azt mondtad Gavinnek, hogy még mindig bele vagyok zúgva az öcsédbe. Miért mondtad ezt, Cooper? Már egyáltalán nem vagyok belé szerelmes. Egyáltalán nem! – Jól van – hagyja rám Cooper. – Elhisszük, ha te mondod. Na, ne mocorogj! – De tényleg nem – erősködöm. – Nem szeretem Jordant. Téged szeretlek. Nagyon, nagyon szeretlek. Aztán Reggie lép be a képbe ismét, pont mikor Cooper befejezi a tisztogatásomat, én pedig felkiáltok: 299 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Reggie! Szeretem magát! Annyira szeretem! És elmegyek majd meglátogatni a banánültetvényén! – Igazából nincsen banánültetvényem, Heather – mosolyog Reggie. Vagyis inkább nevet. Miért nevet rajtam mindenki? De most komolyan. Lehet, hogy fel kellene hagynom a dalszerzéssel, és az egyszemélyes komédiát kellene választanom, mert úgy tűnik, mindenki nagyon mulatságosnak talál. – Iowából jöttem. – Nem baj – mondom, miközben egy mentős megpróbálja lehámozni a karomat Cooper nyakáról. – Akkor is szeretem. Mindannyiukat szeretem! Magát is, Tom, és Sarah-t, sőt, még dr. Kilgore-t is. Tényleg, hol van dr. Kilgore? Ekkor azonban a szoba igen gyorsan kezd forogni – úgy értem, tényleg őrült sebességgel –, és olyan álmosság tör rám, hogy képtelen vagyok ellenállni. És ezután már semmire sem emlékszem.


300

29 A fejem MAJD SZÉTSZAKAD. De komolyan. És ez nem vicces. Nem hiszem el, hogy vannak emberek, akik direkt vesznek be ilyesmit. Ha Jordan is így érezte magát tegnap – az még csak tegnap lett volna? – a Stoned Crowban, hát, nem csodálom, ha rá sem bírt nézni a sörre. Én sem akarok inni soha többé. Semmit se. Még vizet sem. Még... – Heather! Felnyitom az egyik szemem. El sem hiszem, ki áll a kórházi ágyam mellett. A főnököm. A világ összes embere közül nekem pont a főnökömre kellett ébrednem? Persze, kedvelem Tomot, nem arról van szó... De azért ennyire nem. – Hogy érzi magát? – Mint egy hulla – tájékoztatom. 301 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Igazán sajnálom. – A kezében egy csokor JOBBULÁST feliratú lufit tart az ajándékboltból. – A részlegünktől. Feljajdulok és behunyom a szemem. Komolyan mondom, nem túl jó jel, ha az ember szemét már egy csokor színes lufi látványa is bántja. – Hamarosan jobban lesz – vigasztal Tom. Alig tudja visszatartani a nevetést. – Mindenféle vitaminokat meg ilyesmiket pumpálnak magába. – Haza akarok menni – jelentem ki nyöszörögve. Fel se tudnám emelni a karomat, úgy tele van szurkálva tűkkel. – Hát, szerencséje van – nyugtat meg Tom. – Nem kell bent maradnia. Már csak néhány órányi infúzió itt, az intenzíven, és elég jól lesz ahhoz, hogy hazaengedjék. Hangosan felnyögök. Ez egyszerűen hihetetlen. Itt vagyok a St. Vincent sürgősségi osztályán, ahol korábban már oly sok diákomat látogattam meg, akik pontosan olyan állapotban voltak, amilyenben most én. De sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen rettenetes. – Ide figyeljen! – folytatja Tom olyan hangon, amelyben vidámságnak már nyoma sincs. – Azt akarom, hogy maga tudja meg először. Kinyitom az egyik szemem. – Ki akar lépni? – kérdem. – A legkevésbé sem – nevet fel. – Előléptettek. Területi vezető leszek. A másik szemem is felpattan. – MICSODA? – Stant annyira lenyűgözte, ahogyan ezt az egész Lindsay ügyet kezeltem – magyarázza Tom izgatottan –, hogy kinevezett erre a posztra. Továbbra is kollégiumi ügyekért leszek felelős, de mostantól a Waverly Hallban fogok dolgozni. A diákszövetségek házában, Heather. Stan azt mondja, rájött, hogy annak a helynek nagy szüksége lenne egy ott lakó felnőtt jelenlétére... és ez egyben évi tízezer dolláros fizetésemelést is jelent. Persze, ezért olyan nehézfiúkkal kell majd bajlódnom, mint a Tau Fi Ház tagjai... de valószínűleg akkora problémát azért nem fognak jelenteni, most, EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

302

hogy Steve-et és Dougot letartóztatták. És Steven – Andrews edző – azt mondja, szívesen segít majd... Behunyom a szemem. Ezt nem hiszem el. Végre kapok egy főnököt, akit kedvelek, erre őt is elveszik. És, már bocsánat, de nem Tom volt az, aki remekül kezelte a Lindsay ügyet. Hanem én. Én vagyok az, akit majdnem hidegre tettek, miközben vallomást próbáltam kicsikarni a gyilkosokból. Hol az én előléptetésem? Egy kis részem azt kívánja, bárcsak tényleg megöltek volna. Akkor nem fájna ennyire a fejem. – Hű – lelkesedem. – Ez nagyszerű, Tom. Ekkor minden bizonnyal elalszom, mert amikor újból kinyitom a szemem, Tom már nincs sehol. Helyette Magda, Sarah és Pete állnak az ágyam mellett. – Hagyjatok békén! – mordulok rájuk. – Ó, hála istennek! – sóhajt fel Magda megkönnyebbülten. – Már jól van. – Komolyan beszélek – erősködöm. A fejem majd széthasad. – Ez amiatt van, hogy múlik a kábítószer hatása – csicsergi Sarah. – Amit beadtak magának, az a központi idegrendszer működését korlátozza. Egy darabig még nagyon nyomorultul fogja érezni magát. – Köszi – nézek rá szúrós tekintettel. – Csak azért jöttünk, hogy lássuk, hogy van – mondja Pete. – És hogy megmondjuk, ne aggódjon. – Igen. – Magda megragadja az ágyam szélét, és izgatottan ugrálni kezd. – Megtalálták a kokaint! – Úgy van – bólogat Pete. – Megtalálták a kokaint. Doug Winerét. Amit Lindsay ellopott. Erre már jobban kinyílik a szemem. – Tényleg? És hol volt? – Mit gondol? – kérdi Sarah. – Kimberly Watkins szobájában. – De... – Tudom, hogy eléggé ki vagyok ütve. De hogy ennyire? – Kimberly és Lindsay mindketten benne voltak? Sarah a fejét rázza. – Nem. Lindsay a kedvenc asztala alá ragasztotta a csomagot az ebédlőben – azért nem volt ott, amikor kereste, hogy visszaadja 303 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Dougnak, amikor a fiú rájött, hogy ő lopta el, mert valaki más már előbb megtalálta. Valaki, aki gyakran ül egy asztalnál Lindsayvel. Vagyis ült. Döbbenten nézek rá. – Kimberly Watkins? Doug cucca végig Kimberlynél volt? – Mikor Sarah bólint, még megkérdem: – És hogy jöttek rá? – Cherylnek köszönhető – magyarázza Magda. – Olyan dühös volt amiatt, amit Kimberly mondott Lindsayről és Andrews edzőről, aztán később azért, ami szegény Jeff-fel történt – aki rendbe fog jönni, csak néhány bordája tört el – , hogy elhatározta: felelősségre vonja a lányt, és... hát... fogalmazzunk úgy, hogy nem viselkedtek épp filmcsillagokhoz méltóan. – Hacsak nem Paris Hiltonhoz vagy Nicole Richihez hasonlítjuk őket – szól közbe Sarah. – Cheryl ronggyá verte Kimberlyt – folytatja a történetet Pete. – Kimberly pedig vallott. Úgy tűnik, azon volt, hogy beindítsa a saját kis drogbizniszét. Látta, amikor Lindsay elrejtette a kokót, és amint alkalma adódott, lenyúlta. Csak azután, ami Lindsayvel történt, nem mert lépni. Rettegett, hogy a Winer fiúk rájönnek, hogy nála van a kokain, és vele is azt teszik majd, mint Lindsayvel. – Ezért próbált meg mindenáron eltéríteni a nyomukból – motyogom. – Pontosan – bólogat Sarah. – Szóval Cheryl egyenesen a zsarukhoz rohant, és elmondott nekik mindent, amit kiderített, és most Kimberlyt is letartóztatták. Azt hiszem, a kábítószerellenes csoport már hónapok óta dolgozik ezen az ügyön, amely a legnagyobb egyetemi drogdíler csoport lebuktatására irányult. Csak Lindsay haláláig nem volt semmi ötletük, hogy honnan szerzik a srácok a narkót. Ezért küldtek egy álruhás ügynököt – Reggie-t – a parkba. Azt remélték, megtud majd ezt-azt... ami végül is sikerült neki, amikor maga a Winer fiúkról kérdezte. De még akkor sem volt bizonyítékuk... Sarah megvonja a vállát. – Most a kábítószer-birtoklás és – kereskedelem mellett a Winer fiúk ellen felhozott vádak közt a gyilkosság és az emberölési kísérlet is szerepel... néhány másik diákszövetségi társukhoz hasonlóan. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

304

Winer papa már felbérelte a legjobb büntetőügyvédeket a városban. De nem tudom, hogy tudnák megúszni a dolgot, hisz itt van maga meg a tanúvallomása. Ja, és Kimberly védett tanú lett, a vallomásáért cserébe ígéretet kapott arra, hogy elejtik ellene a vádakat... – Akkor Kimberlyt most kirúgták a suliból? – kérdem. – Khm – feleli Magda –, igen. Mindannyiukat. Még a Winer fiúkat is. – Helyes – suttogom, s a szemhéjam ismét lecsukódik. – így több hely közül válogathatok a jövő héten, amikor lejár a várakozási idő, és újraosztom a szobákat. Aztán, szerencsére, egy időre minden elfeketedik. Valószínűleg a központi idegrendszerem kapcsol ki egy kicsit. Mikor legközelebb kinyitom a szemem, Canavan nyomozót és Reggie-t látom az ágyam mellett. – Maga! – vonom felelősségre Reggie-t. – Maga hazudott nekem! De ő csak mosolyog. Legnagyobb meglepetésemre az aranyfogak eltűntek. – Sajnálom – mondja. – A munkámból kifolyólag muszáj volt. – Brian a kábítószer-ellenes csoport különleges ügynöke, Heather – magyarázza Canavan nyomozó. – Már vagy egy éve dolgozik a parkban. Az volt a feladata, hogy kiderítse, honnan származik a rengeteg partidrog az egyetemen. Hála a maga tippjének a Winer fiúkról, Brian utasíthatta az embereit, hogy küldjenek oda egy szobalánynak álcázott ügynököt – azt a nőt, akivel a folyosón találkoztunk a Tau Fi Házban, amint éppen a DAGADT TYÚKOK, HÚZÁS HAZA! feliratot próbálta eltávolítani a falról és elegendő bizonyítékot tudtak szerezni, hogy lebuktassák a két Winer gyereket, s most már nem csak kábítószerkereskedelemmel, hanem gyilkossággal és gyilkossági kísérlettel is vádolják őket. A tekintetem Reggie-re vándorol. – Brian? Megvonja a vállát. – A Reggie sokkal utcaibb, tudja. – Járt már egyáltalán Jamaicában? – tudakolom. – Istenem, dehogy! – nevet fel. – Ha van egy kis szabadidőm, azonnal a hegyeket veszem célba. Imádok síelni. 305 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

Visszanézek Canavan nyomozóra. – Kapok valami kitüntetést vagy ilyesmit? – Khm – krákog a nyomozó. – Nem. De hoztam magának egy ilyet. – Ezzel átnyújt egy étcsokoládés Dove szeletet. – A jégkrémváltozat elolvadt volna – magyarázkodik. Felemelem a karom – azt, amelyikbe a rengeteg infúziót kötötték –, és kikapom a kezéből a csokit. – Ebben a városban – állapítom meg – elég szűkmarkúan bánnak a bátor helytállásért adott kitüntetésekkel. Miután elmentek, megeszem a csokimat. Isteni finom. Olyan jólesik, hogy hátradőlök, és újból álomba szenderülök. Mikor legközelebb felébredek, Gavin McGoren méreget az ágyam mellől. – Hm, hm, hmm – vigyorog. – Hát nem érdekes fordulat? Most az egyszer maga fekszik a gurulós ágyon, nem én. És meg kell hogy mondjam, sokkal jobban tetszik ez a helyzet. – Ki engedte be ide? – lepődöm meg. Gavin vállat von. – Én is beteg vagyok itt, nem látogató – feleli. Felém fordítja az arcát, ahol Steve megütötte. – Hét öltés. Elég szép heg marad majd utána, nem gondolja? Behunyom a szemem. – Az anyja megfog ölni. – Maga meg miről beszél? – vigyorog tovább kissé gúnyosan. – Hisz megmentette az életemet! – Miattam rabolták el és verték meg – mutatok rá, és újból kinyitom a szemem. – Gavin, el nem tudom mondani, mennyire sajnálom a dolgot! De komolyan. Nem lett volna szabad belekevernem ebbe az egészbe. Gavin szája körül már eltűntek a vörös csíkok. És a kecskeszakáll is. Szemmel láthatólag vette a fáradságot, és megborotválkozott, mielőtt bejött volna meglátogatni. Amiből sejthettem volna, hogy mi fog következni, de az elfogyasztott kábítószertől a gondolkodási képességemben némi zavar támadt. – Tudok rá módot, hogyan tehetné jóvá, ha akarja – szólal meg. – Igen? És hogyan? – Meg vagyok róla győződve, hogy egyszemélyes szobát fog kérni, kilátással a parkra. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

306

Ehelyett azonban randira hív. – Majd egyszer, valamikor – mondja. – Lóghatnánk egy kicsit a városban. Biliárdozhatnánk, vagy ilyesmi. Majd ha már jobban lesz. Nem kell randinak lennie – teszi hozzá sietve. – Tudom, hogy még mindig bele van zúgva Jordan Cartwrightba, meg ilyesmi. De érti. Csak úgy próbáképpen. Hátha. – Gavin – tiltakozom. Nem tudhatom biztosra, de fogadni mernék rá, hogy én vagyok az első asszisztens a New York-i Főiskola bármelyik diákotthonában, akit randira hívnak, miközben egy gurulós kórházi ágyon fekszik a St. Vincent Kórház sürgősségi osztályán, és valami partidrog hatását próbálja kiheverni. – Én nem randizhatok magával! Maga a diákotthonban lakik. Nekem pedig tilos a lakókkal randevúznom. Gavin egy pillanatra elgondolkodik. Aztán vállat von. – Szerzek egy lakást. Elkerekedik a szemem. – Gavin! Van róla fogalma, mennyibe kerül bérelni egy lakást Manhattanben? Ráadásul maga még diák. A New York-i Főiskola dolgozóinak tilos diákokkal randizniuk. Gavin ezt is megfontolja. Aztán a következőre jut: – Jó, akkor majd ha végeztem. Jövőre. Akkor eljön majd velem? Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tiltakozzam. – El, Gavin – mondom, és ismét behunyom a szemem. – Jövőre, miután végzett. Akkor majd elmegyek magával. Gavin elégedettnek tűnik. – Pompás. Azt mondta, hogy szeret, emlékszik? A szemem nyomban felpattan. – Gavin, tudja, a drog beszélt belőlem. – Tudom – feleli, továbbra is elégedett mosollyal az arcán. – De az ilyesmi nem a semmiből jön. Nem jöhetett máshonnan, csakis a szívéből. Mikor legközelebb kinyitom a szemem, Pattyt és Franket pillantom meg az ágyam mellett. – Helló – krákogok.


– Mondhattad volna egyszerűen, hogy még nem állsz készen rá, hogy közönség előtt lépj fel – korhol Frank –, nem kellett volna mindezt végigcsinálnod, csak azért, hogy ne kelljen énekelned. – Frank! – Patty hangja dühösnek tűnik. – Ne is törődj vele, Heather! Csak most hallottuk, mi történt. Hogy vagy? – Ó – felelem, de a hangom még mindig kimerült –, remekül. – Komolyan mondom – folytatja Frank. – A héten mindennap játszunk a klubban. Szóval, ha ma este nem is érzel magadban elég erőt, holnap is jöhetsz. Vagy bármelyik este. – Frank! – szól rá Patty bosszúsan. – Hagyd már békén! Nem látod, hogy most az éneklés a legutolsó, ami az eszében jár? – Nem – lepődök meg magam is a válaszomon. Frank is és Patty is furcsán néznek rám. – Mit nem, szívem? – kérdez vissza Patty. – Nem, szívesen mennék – mondom. Csak amikor már kimondtam, akkor jövök rá, hogy tényleg komolyan is gondolom. – Szeretnék veletek fellépni, fiúk. De csak egy szám erejéig. Patty a fejét csóválja. – Jaj, Heather, még mindig a kábítószer beszél belőled! – Nem, nem hinném – mosolyodik el Frank. – Szerintem komolyan mondja. Jól gondolom, ugye, Heather? Bólintok. – De nem ma este, rendben? Mert most rettentően fáj a fejem. Frank még jobban vigyorog. – Abszolút rendben – egyezik bele. – És mit akarsz előadni? Valami saját számot? Valami újat? – Nem – felelem. – Valamit Ellától. Frank mosolya eltűnik. – Igazad van – súgja oda Pattynek. – Tényleg még mindig a drog hatása alatt áll. – Ella Fitzgeraldra gondol – súgja vissza Patty. – Csak bólogass és mosolyogj! Frank pedig bólogat és mosolyog. – Oké, Heather. Jó éjt, Heather. Behunyom a szemem, ők pedig lelépnek. Mikor legközelebb felébredek, apa figyel az ágyam mellől. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

308

– Szívem! – szólít meg aggodalmasan. – Én vagyok az, apa! – Tudom. – Minden egyes szónál késszúrásokat érzek az agyamban. – Hogy vagy, apa? – Én remekül – feleli. – Annyira örülök, hogy nincs semmi bajod! Felhívtam anyádat is, hogy tájékoztassam. Erre már ki kell nyitnom legalább a fél szemem. – Apa! Miért kellett ezt? Hisz anya még azt sem tudta, hogy... á, mindegy. – Azt hiszem, joga van tudni – jelenti ki. – Akármi történt, akkor is az anyád. És szeret téged, tudod. A maga módján. – Ó, igen – hagyom rá. – Persze. Szóval... köszönöm, hogy felhívtad Canavan nyomozót. – Hát, erre van az ember családja, drágám – mondja. – Figyelj, most beszéltem az orvosoddal. Hamarosan hazaengednek. – De előbb adnak valamit erre a fejfájásra? – tudakolom. – Alig látok, annyira hasogat. – Megpróbálok keríteni egy orvost – igyekszik megnyugtatni apa. – Heather... amit tettél... Igazán büszke vagyok rád, kislányom. – Köszi, apa – nyugtázom. És könnyek gyűlnek a szemembe, de nem csak a halántékomban lüktető fájdalomtól. – Apa, hol van Cooper? – Cooper? – Igen, ő. Úgy értem, mindenki volt már itt meglátogatni, kivéve Coopert. Hol van? Biztosan gyűlöl. Tudom, hogy gyűlöl. Mondtam neki valamit – nem emlékszem, hogy mi volt az. De tudom, hogy mondtam. És ezért haragszik rám. – Hát, szívem, ő most Jordan esküvőjén van. Emlékszel? Szombat van. Elég sokáig volt itt, míg aludtál. De aztán el kellett mennie. Tudod, megígérte az öccsének. – Ó! – Képtelen csalódottság lesz úrrá rajtam. De elég mellbevágó. – Persze. – Itt jön az orvosod – figyelmeztet apa. – Halljuk, mit mond!


Aznap este már haza is engednek. Több mint tizenkét óra infúzió után, bár semmilyen szempontból nem érzem még magam száz százalékosnak, de a fejfájásom legalább elmúlt, s már a szoba sem forog körülöttem. Egy pillantás a tükörbe a női mosdóban, s máris többet tudok arról, hogy milyen hatással van a Rohypnol a lányokra, mint amire valaha is kíváncsi voltam: az arcom krétafehér, az ajkam kicserepesedett, és a szemem alatti karikák olyan mélyek, mintha valaki behúzott volna. De hé! Legalább élek! És ez több, mint amit szegény Lindsay Combs elmondhat magáról. Aláírom az elbocsátó papírokat, és a zsebemben az egyetlen szuvenírrel, amit kaptam, egy Tylenol mintacsomaggal – ez volt a maximum, amire képesek voltak: egy doboz fejfájás-csillapító – távozom, s arra számítok, hogy az apám vár majd a folyosón. De apa helyett Cooper áll ott. Szmokingban. Késztetést érzek, hogy visszaforduljak, és újból felvetessem magam a kórházba, hisz a szívem majd kiugrik a helyéből, amikor meglátom. Ez nyilvánvalóan nem normális dolog. Egyértelműen annak a jele, hogy a központi idegrendszeremnek még némi infúzióra lenne szüksége, vagy ilyesmi. Amikor meglát, elmosolyodik és feláll. Na, igen ez az. Az ilyen mosolyt a törvénynek büntetnie kellene. Figyelembe véve, hogy milyen hatást tehet a lányokra. Legalábbis egy olyan lányra, mint én vagyok. – Meglepetés! – kiált fel. – Mondtam az apádnak, hogy menjen haza. Tudod, egész éjjel itt volt. – Úgy hallottam, hogy te is – mondom. Nem tudok a szemébe nézni, egyfelől azért, mert a szívem olyan furcsamód dobog, másfelől pedig azért, mert annyira kínosan érzem magam. Mit mondhattam neki az este? Szinte biztosra veszem, hogy azt, hogy szeretem. De apa elmondása szerint mindent és mindenkit erről biztosítottam – még a két díszcserjét is a Fischer Hall bejárata előtt. Coopernek tudnia kell, hogy csak a kábítószer beszélt belőlem. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

310

Még akkor is, ha az ő esetében nem erről van szó. – Úgy van – erősíti meg Cooper. – Megvan az a jó szokásod, hogy állandóan készenlétben tartasz. – Sajnálom – szánakozom. – Bizonyára lemaradtál a fogadásról. – Azt ígértem, elmegyek az esküvőre – mosolyog. – A fogadást egy szóval sem említettem. Nem vagyok túl nagy lazacrajongó. És kacsatáncra sem vagyok hajlandó. – Hát... – nyugtázom. Én sem igazán tudnám elképzelni kacsatánc közben. – Igazán köszönöm. – Nincs mit – feleli. Aztán a hidegben elsétálunk az autójáig a Tizenkettedik utcába, ahol hagyta. Mikor beszállunk, elindítja a motort és bekapcsolja a fűtést. Odakint már sötét van – holott még alig öt óra – , és az utcai lámpák világítanak. Ettől az út menti hókupacok rózsaszínes fényben fürdenek. A hó, amely olyan gyönyörű volt, amikor lehullott, hamar megcsúnyult, ahogy a rátelepedő füst és a por szürkévé változtatta. – Cooper – szólalok meg, mikor végre sebességbe teszi az autót. – Miért mondtad Gavinnek, hogy még mindig az öcsédet szeretem? Hihetetlen, hogy ezt mondtam. Fogalmam sincs, honnan jött ez a kérdés. Lehet, hogy a Rohypnol maradványai még mindig ott vannak a központi idegrendszeremben. Talán vissza kellene mennem a kórházba, hogy végre teljesen eltávolítsák. – Még mindig itt tartunk? – derül rajtam Cooper. Én pedig kissé bosszús leszek ettől. – Igen, még mindig itt – erősítem meg. – Miért, szerinted mit kellett volna mondanom neki? – kérdi. – Hogy van nálad esélye? Mert – sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemed, Heather –, de ez a fickó totál beléd van zúgva. És minél többször kérsz tőle olyasmit, hogy kísérjen el egy diákszövetségi bulira, meg hasonlók, annál inkább erősíted benne ezt az érzést. Mondanom kellett valamit, hogy még csírájában elfojtsam ezt a rajongást. Azt hittem, hálás leszel nekem. Gondosan kerülöm a tekintetét. – Szóval nem is gondolod, hogy így lenne. Mármint hogy én és az öcséd... Egy pillanatig nem szól semmit. Aztán kiböki: 311 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Mondd meg te! Valahogy elég nehéz elhinni, hogy nincs köztetek semmi, mikor ahányszor felnézek, annyiszor együtt látlak titeket. – Erről ő tehet – jelentem ki határozottan. – Nem én. Én nem viseltetek gyengéd érzésekkel az öcséd iránt. Történet vége. – Jól van – nyugtázza Cooper a hallottakat olyan hangsúllyal, mintha egy elmebeteghez beszélne. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – Nem, még nem – tiltakozom magamon is meglepődve. Mit művelek? MIT MŰVELEK? Cooper, aki épp azon igyekszik, hogy kiálljon a parkolóból, hirtelen rálép a fékre. – Mit nem? – Még nem tisztáztunk mindent – felelem. Nem hiszem el, hogy az én számból jönnek ezek a szavak. Ez kétségkívül a Rohypnol hatása. Nem lehet más. – Hogy lehet, hogy még sosem hívtál randira? Nem érdekellek, mint nő, vagy mi? Cooper derűsen válaszol. – Az öcsém volt menyasszonya vagy. – Úgy van – csapok az öklömmel a műszerfalra. – Volt. Volt menyasszonya. És Jordannek már felesége van. Valaki más. Ott voltál az esküvőn, láthattad magad is. Akkor meg? Tudom, hogy nem igazán vagyok az eseted... – Ó, istenem, ez egyre rosszabb lesz. De már nem léphetek vissza. – De úgy érzem, jól kijövünk egymással. Tudod. Legtöbbször. – Heather – Cooper hangjából most már mintha némi türelmetlenség érződne. – Még csak most másztál ki egy igen hosszú és igen rossz kapcsolatból... – Egy évvel ezelőtt. – ...új állásod lett... – Majdnem egy évvel ezelőtt. – ...kapcsolatba kerültél az apáddal, akit alig ismersz... – A dolgok apával teljesen rendben mennek. Tegnap este jót beszélgettünk. – ...és próbálod megtalálni önmagadat, és kitalálni, hogy mit kezdj az életeddel – fejezi be Cooper. – Biztosra veszem, hogy az utolsó, amire most szükséged van, az egy kapcsolat. Különösen nem az EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

312

exvőlegényed bátyjával. Akivel egy házban laksz. Azt hiszem, az életed már enélkül is eléggé komplikált. Felé fordulok az ülésen. – Nem gondolod, hogy ezt nekem kellene eldöntenem? – kérdem. Ezúttal ő az, aki elkapja a tekintetét. – Oké – hagyja rám. – Az én életem túl komplikált. Heather, én nem akarok a pasipótlód lenni. Az... az nem én lennék. Én nem járok kacsatáncot. És nem akarok senkinél sem pótlék lenni. Le vagyok döbbenve. – Pasipótlék? Pasipótlék? Cooper, Jordan és én már egy éve szakítottunk... – És kivel randiztál azóta? – teszi fel a kérdést. – Hát... én... – nyelek egyet. – Senkivel. – Na ugye – nyugtázza. – Most már kellene neked egy pasipótlék. De az nem én leszek. Elképedve nézek rá. Miért? – akarom kérdezni. – Miért nem akarsz a pasipótlékom lenni? Mert igazából nem is akarsz engem? Vagy mert valójában ennél többre vágysz? Úgy érzem, ezt már sohasem fogom megtudni. De legalábbis... most még nem. És rájövök, hogy valószínűleg nem is vagyok rá kíváncsi. Mert ha az utóbbiról van szó, akkor hamarosan úgyis kiderül. De ha az előbbiről... Hát, akkor legszívesebben meghalnék. – Tudod, mit? – nézek én is másfelé. – Igazad van. Úgy van jól, ahogy van. – Komolyan mondod? – hitetlenkedik Cooper. Ránézek és elmosolyodom. Minden maradék erőmre szükségem van ehhez. De megteszem. – Komolyan – felelem. – Menjünk haza! – Rendben – bólint. És visszamosolyog rám. Nekem pedig ez elég. Egyelőre.


31 TAD TOCCO TANÁRSEGÉD Fogadó óra: hétköznap 13-14h

Ez van az ajtóra írva. És ezért vagyok meglepve, hogy amikor benyitok, egy görög istent látok magam előtt. De most komolyan. A fickónak, aki a számítógép mellett ül, hosszú, aranyszínű haja van – nagyjából olyan hosszú, mint az enyém –, és egészségtől kicsattanó, pirospozsgás arca, az asztalán felirat: FRIZBI ELSŐ VÉRIG, gombos ingének ujja feltűrve, s szabadon maradt alkarja olyan izmos és vonzó, hogy egy pillanatra azt hiszem, valami snowboard üzletbe tévedtem. – Üdv – mosolyodik el a férfi, s ettől láthatóvá válik hófehér gyöngy fogsora. Tökéletesnek azért nem mondanám, de ahhoz azért eléggé egyenletes, hogy megállapítsam, annak idején valószínűleg nagy csatákat vívott a családjával, hogy ne kelljen fogszabályzót viselnie. És a végén ő nyert. – Várjon, ne árulja el! – lelkesedik. – Heather Wells, igaz? Olyan korombeli lehet. Talán egy kicsit idősebb. Úgy harmincharmincegy éves. Nem lehet több, annak ellenére, hogy olvasószemüveget visel... igaz, lenyűgözően szép aranykereteset. A feje fölött az egyik polcon viszont egy uzsonnás doboz áll Scooby Doo képével. És nem is valami újfajta. Eredeti Scooby Doo-s doboz, az, amelyik akkor volt népszerű a gyerekek körében, amikor én elsős voltam. – Ühüm – bólintok. – Igen. Honnan... – A kérdés végét elharapom. Hát persze. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni róla, EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

314

hogy a képem ott virított minden tinilány hálószobájának falán – és néha még a bátyjaiknál is. – Az a helyzet, hogy láttam magát fellépni egyik este Frank Robillarddal és a zenekarával – magyarázza vidáman. – Joe bárjában. A gyomrom összeszorul. – Ó! Tényleg? – A jazz nem igazán az én műfajom – folytatja. – De az a dal, amit énekelt, mégis tetszett. – Egy Ella Fitzgerald feldolgozás volt – mondom. Most már tényleg a hányinger kerülget. A Rodgers-Hart páros I Wish I were in Love Again-je – azaz a Bárcsak újra szerelmes lennék – Cooper egyik kedvenc dala. Ami nem azt jelenti, hogy emiatt választottam, de... az okok közt talán tényleg ott szerepelt. Hála istennek, Coopert az utolsó pillanatban elhívták valami sürgős munkaügyben. Mert nem hiszem, hogy képes lettem volna kiállni a színpadra, ha tudom, hogy ő is ott van a közönség sorai közt. – Frank és én... – dadogom. – Szóval, mi csak mókáztunk egy kicsit. Nos, Frank valóban csak mókázott egy kicsit. De én halálosan komolyan vettem a dolgot... legalábbis addig, amíg rá nem jöttem, hogy senki nem fütyül ki minket. Aztán egy kicsit kiengedtem, és már én is élveztem a dolgot. És utána tapsoltak az emberek... de persze ez a taps Franknek szólt (bár Patty váltig állítja, hogy nekem is. Én azonban biztos vagyok benne, hogy ha ez igaz is, a taps csak annak szólhatott, hogy egyáltalán ki mertem állni a színpadra. Kicsit már berozsdásodott a hangom... És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy az apám volt a leghangosabb éljenző a közönségben. Jó tudni, hogy bármi történik, az egyik szülőm mindig ott áll, és vigyáz rám). – Hát, nekem nagyon tetszett – lelkesedik Mr. Cukipofa. – Szóval, végül csak megkapta az üzeneteimet? Meglepetten nézek rá. – Öhm, azt hiszem. Legalábbis kaptam néhány üzenetet egy Tad Tocco nevű valakitől... – Az én vagyok – tájékoztat Tad. És a mosolya még szélesebbre húzódik. Aztán felemelkedik, és kezet nyújt. Sokkal magasabb 315 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

nálam. És valószínűleg még súlyosabb is. Nagydarab, izmos fickó. – A maga felkészítő tanára a matek pótvizsgára. – A kezem szinte eltűnik az övében. – Be akartam mutatkozni a koncert után a múltkor, de a száma után rögtön eltűnt. Valamit motyogok. De fogalmam sincs, hogy mit. A tenyere kérges. Minden bizonnyal a sok frizbizéstől. – Akárhogy is – engedi el végül a kezemet, és visszaül, miközben az én térdem felmondja a szolgálatot, és szinte lezuhanok az asztal másik oldalán álló székre –, sokkal jobb kifogással tudott előállni, hogy miért lógta el az első órámat, mint a diákok többsége. Úgy értem, eddig még egyikük sem hiányzott az első héten azért, mert valami gyilkost kergetett volna. Leesik az állam. – Maga a... maga a... – képtelen vagyok megformálni a szavakat. – Én vagyok a matektanára – segít ki nevetve. – És szerettem volna időpontot egyeztetni magával a pótlásra. Tudja, azok helyett az órák helyett, amelyekről hiányzott. Nem szeretném, ha lemaradna. Ezért azt gondoltam, összehozhatnánk egy találkozót valamikor. Amikor magának jó. Esetleg munka után? Van egy bár egészen közel ahhoz a helyhez, ahol dolgozik – a Fischer Hall, ugye? Az a neve, hogy Stoned Crow. Ott szoktunk páran dartsozni, szóval nekem jó lenne, ha ott találkoznánk, mivel, ha jól látom, mindketten elmúltunk már huszonegy évesek. – Aztán rám kacsint. Rám kacsint! – Úgy vettem észre, hogy az algebra sokkal könnyebben emészthető némi pattogatott kukorica és sör mellett. Megfelel magának? Egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem. Annyira... vonzó. Sokkal vonzóbb, mint a pultosfiú. Hirtelen úgy érzem, szeretni fogom a főiskolát. Nagyon is.


316

FÜGGELÉK

Háttérinformációk MEG CABOTTÓL

Semmi bajom a diákszövetségekkel. Őszintén mondom. Van néhány barátom is, akik ilyen görög betűs háznak voltak a tagjai. Jó, oké, tulajdonképpen csak egy ilyen barátnőm van. És őt is kirúgták onnan. De nem is ez a lényeg. Annak ellenére, hogy egy olyan városban nőttem fel, ahol az ország legnagyobb hagyományokkal rendelkező házai voltak, én sosem vágytam arra, hogy belépjek valamelyik lányszövetségbe, mert nem láttam be, mi lenne a jó abban, hogy egy csomó lánnyal élek egy házban, amikor élhetek olyan kollégiumban is, amely tele van fiúkkal. Egyesek ezt pasimániának hívnák. Szerintem egyszerűen csak jó móka volt. De a lényeg még mindig nem ez. A lényeg az, hogy sem életem első két évtizede alatt (mialatt egy olyan városban éltem, ahol a diákok tizenhét százaléka valamely görög betűs ház tagja volt), sem pedig az utána következő tíz évben, amikor az igazgató asszisztenseként dolgoztam egy hatalmas városi egyetem kollégiumában), egyszer sem találkoztam olyan szövetséggel, mint a Tau Fi Epszilon Ház, amelyről a könyvben olvashatnak – ez az egész csak a képzeletem szüleménye. Ami persze nem azt jelenti, hogy a DAGADT TYÚKOK, HÚZÁS HAZA! feliratot sem láttam soha. Az egyik diákszövetségi ház előtti járdára volt festve abban a kollégiumban, ahol dolgoztam. Ugyanannak a diákszövetségi háznak a járdájára, amelynek tagjai kiültek az épület előtt a verandára, és az előttük elhaladó, iskolába siető lányoknak a kinézetüket egytől tízig értékelő pontozótáblákat mutattak fel (ezek után másik úton mentem iskolába). 317 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

És ugyanez a diákszövetség volt az, akik tréfából ellopták az anyám összes virágát a verandánkról, és átköltöztették őket a sajátjukra, aztán, amikor észrevettük, és szóltunk a rendőrségnek, mindent letagadtak. De jól tudom, hogy számos példásan működő fiú- és lányszövetség létezik, akik a jótékonysági és humanitárius akcióikkal sokak számára felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentenek, és büszke lehet rájuk a közösség, ahol működnek. Ezek közé sorolom a Delta Nu, az Omega Mu, és természetesen a Tri-Lam Házat. Remélem, tetszett önöknek a könyv. A következő történet Heather Wells újabb rejtélyes esetéről előreláthatólag 2008-ban kerül majd az üzletek polcaira.


318

Big Boned (Töltött galamb) Heather Wells rejtélyes esetei 3. Írta: Meg Cabot (Egy kis ízelítő)


– Hát eljöttél – üdvözöl Tad Tocco, a matektanárom mikor aznap reggel találkozunk a Washington Square Parkban. Puszit nem kapok, mert a kapcsolatunk abszolút illegális. Tanároknak – különösen a matematika tanszék végleges kinevezés előtt álló tanársegédeinek – tilos viszonyt folytatniuk a diákjaikkal. Még azokkal a diákokkal is, akik, mint én, már majdnem harmincévesek, és az igazgató asszisztenseként dolgoznak a főiskola egyik kollégiumában, és akár átmennek, akár megbuknak, mindenképpen részt vehetnek a kurzuson. – Hát persze hogy eljöttem. – Igyekszem olyan hangsúllyal mondani, mintha ehhez kétség sem férhetett volna. Valójában azonban, mikor fél órával azelőtt felébredtem, az órára pillantottam és megláttam a nagymutatót a tizenkettesen, a kismutatót pedig a hatoson, semmi másra nem vágytam, csak hogy a másik oldalamra forduljak, visszahúzzam a fejemre a takarót, és még vagy két és fél órára boldog álomba merüljek. Hisz nem pont ez lenne a lényeg EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

320

abban, hogy az ember két háztömbnyire lakik a munkahelyétől? Hogy a legeslegutolsó pillanatig alhasson? De megígértem. És most már örülök, hogy kikecmeregtem a kényelmes kis ágyamból. Mert Tad őrületesen néz ki. A kora reggeli napfény megcsillan hosszú szőke haján – amelyet lófarokba kötött a tarkóján, de még így is majdnem hosszabb, mint az enyém – és az aranyló szőrszálakon a csupasz lábán. Én pedig rengeteg ilyen aranyló szőrszálat látok, köszönhetően a rövidnadrágnak, amelyet Tad a futáshoz vett fel. Hahó, Istenem! Hallasz engem? Én vagyok az, Heather! Csak köszönetet akartam mondani. Köszönöm neked a ragyogó napfényt és a hűvös, tiszta levegőt, a szép kis bimbózó, tavaszi virágokat és az aprócska rövidnadrágos, végleges kinevezésre váró tanársegédeket. Miattuk tényleg érdemes két és fél órával korábban kelnem, mint kellene. Ha ezt tudtam volna, már réges-rég rászoktam volna a korán kelésre. Legalábbis valószínűleg. – Szóval, arra gondoltam, hogy mindent csak lassan – mondja Tad, miközben fekvőtámaszokat végez egy padon. A lábán az izmok teljesen feszesek, egy deka zsírfelesleg sincs rajtuk. Még amikor pihen, Tad izmai akkor is kőkemények. Tudom, mert megtapogattam. Annak ellenére, hogy közös munkahelyünk, a New York-i Főiskola előírásai szerint a diákjainkkal nem folytathatnánk viszonyt, Tad és én a többiek háta mögött mégis ezt tesszük. Mert hát, ha az ember már a húszas évei vége felé jár, vagy még inkább a harmincas évei elején, és felzárkóztató kurzusra kell járnia matekból, csak hogy később a valódi órákra is járhasson, mit számít már ez a dolog? Ráadásul már ezer éve nem volt senkim. Mit kellene tennem? Tán várnom májusig, amíg vége nem lesz a kurzusnak? Na persze. Különösen, ha számításba vesszük, mi az, amit kapok. Ez a srác erős és egészséges – egyrészt a sportos életmódjának köszönhetően (fut, medencehosszakat úszik a sportcentrum uszodájában és játszik a frizbicsapatban is), másrészt pedig amiatt, hogy rendkívül 321 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

egészségesen táplálkozik. Már ha egészségesnek tekintjük, hogy az ember nem eszik húst. Amikor én lazulok el, az izmaim olyanok lesznek, mint a szivacs. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy én nem futok, nem úszom, és nem frizbizem semmilyen formában, másrészt pedig annak, hogy bármit megeszem, ha csokoládészósz vagy ketchup van rajta. De még akkor is, ha nincs rajta semmi, mondjuk, ha egy töltött fánkról van szó (amit Tad is hajlandó megenni, mivel ezeket olajban sütik, nem állati zsiradékban. Bár, észrevettem, hogy amikor Tad fánkot eszik, akkor is csak egyet, míg nekem muszáj befalnom egy egész dobozzal, mert amíg mind el nem fogyott, egyszerűen nem tudok másra gondolni. Ez vajon miért van?). Na várjunk csak! Miért jár az eszem holmi fánkokon? Azért jöttem, hogy tornázzak. – Szeretnél bemelegíteni? – kérdi, és felhúzza a sarkát a fenekéhez. Tad feneke éppolyan kőkemény, mint a lábizmai. Ellentétben az enyémmel, amely még tán a combomnál is petyhüdtebb. Viszont elég méretes ahhoz, hogy a sarkammal könnyedén meg tudjam érinteni. – Persze – felelem. Miközben bemelegítek, észreveszem, hogy mindenki, aki a parkban fut, rövidnadrágot visel, ahogyan Tad. Én vagyok az egyetlen, akin macskanadrág van. Vagy mondhatnám úgy is, hogy jóganadrág. Mert most így próbálják eladni azt, amit mi régen macskanadrágnak hívtunk. Jóganadrágnak. Találtam egy olyat, amelyiknek kissé bővül a szára, szinte már trapéz alakú, és most az van rajtam a futáshoz használatos sort helyett. Abban bízom, hogy a bővülő nadrágszár kiegyensúlyozza a képet, és legalább nem fogok úgy kinézni, tudják, mint egy keljfel-jancsi. – Oké – mosolyog rám Tad. Az aranykeretes szemüvege van rajta, amitől különösen tanár bácsisan néz ki. Szeretem a szemüvegét, mert az ember meg nem mondaná, hogy azok mögött a lencsék mögött rejtőzik a világ legszebb kék szempárja. Amíg le nem veszi. És ezt csak lefekvés előtt teszi meg.


322

– Négy kör az úgy egy mérföld. Három mérföld az nagyjából öt kilométer. Úgyhogy tizenkét kört kell futnunk. Ha neked megfelel. Szépen, lassan, mivel ez az első napod. – Ó – tiltakozom –, miattam ne aggódj! Fuss csak a saját tempódban. Én majd utolérlek. Tad aranyló szemöldöke összeszalad. – Biztos vagy benne, Heather? – Hát persze – nevetek. – Nem lesz semmi gond. Ez csak egy kis reggeli kocogás. – Hát – aggodalmaskodik tovább Tad én ezt nem így mondanám. Mármint ha komolyan meg akarod csinálni azt az öt kilométeres futást a jövő hónapban. Mert akkor inkább edzés. Sportolók! Ez annyira jellemző. Reggeli kocogás, edzés. Kit érdekel ez? Akárhogy is, ez nekem mindenképp büdös. Várjunk! Ezt gondoltam volna? Nem úgy értettem. De komolyan. Ez most jó móka lesz. Formába hozom magam. Mert, ahogyan Tad szokta mondani; nem is vagyok kövér. Csak egy kicsit meg kellene izmosodnom. – Menj csak előre! – mosolygok rá. – Ott leszek a nyomodban. Tad megvonja a vállát, és egy búcsúkacsintás után – azt hiszem, éppúgy tisztában van vele, mint én, hogy jócskán maga mögött fog hagyni – nekiiramodik. Na igen. Kizárt dolog, hogy utolérjem. De ezzel nincs is baj. Én majd haladok a magam tempójában. Szépen, erőlködés nélkül. Úgy is van. Látják? Meg tudom csinálni. Futok! Hé, idenézzenek! Futok! Futok... Na jó, ebből elég. Huh. Ez totál kimerítő. És végtére is, ez csak az első napom. Nem akarom túlzásba vinni. Ráadásul úgy érzem, valami kiszakadt belőlem. Nem akarom túlreagálni a dolgokat, de azt hiszem, a méhem lehetett. Nem viccelek. Azt hiszem, a méhem elszabadult. Lehetséges ez egyáltalán? Úgy értem, megtörténhet, hogy az ember méhe csak úgy kiszakad? Erősen remélem, hogy nem, mert ez a jóganadrág/macskanadrág nem hinném, hogy elég szoros lenne ahhoz, hogy megtartsa. XL-eset 323 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

vettem L-es helyett, mert úgy gondoltam, hogy ha nem feszül a lábamra, senki nem veszi majd észre a narancsbőrömet alatta. De most a méhem épp kifelé igyekszik a lábam között, én pedig úgy fogok kinézni, mint aki egy hatalmasat rottyantott a nadrágjába. De lehetséges, hogy mégsem a méhem az. Lehet, hogy csak a petefészkem. De az nem is akkora baj, mivel úgysem vagyok benne biztos, hogy valaha is akarok gyereket. Úgy értem, persze, szép dolog az, meg minden, de őszintén, milyen anya lennék? A kutyámat is otthon hagytam, ahelyett, hogy magammal hoztam volna a reggeli futásomhoz ide, a parkba, csak azért, mert még aludt, és esze ágában sem volt akkor felkelni, amikor én. Még arra sem nyitotta ki a szemét, hogy megcsörgettem a pórázát. Milyen anya lenne így belőlem? Ha a gyerekeim nem akarnának iskolába menni, mert inkább aludnának, csak annyit mondanék, hogy „Jól van, ahogy akarjátok.” De most komolyan. Ilyen korán keltem. Annyira korán, hogy még a saját kutyám sem volt hajlandó felkelni és csatlakozni hozzám. Ez igazán szomorú. Természetesen az sem tett túl jót az ügynek, hogy az apám hozzánk költözött, és alapvetően átvette a bentlakásos szakács, a házvezető és a kutyasétáltató szerepét. Attól tartok, Lucy most már jobban kedveli az apámat, mint engem. Mert az apám hajlandó vele átsétálni a fél városon. Lucynak fogalma sincs róla, hogy őt alapvetően kihasználják. Apa úgy gondolja, hogy sokkal kevésbé feltűnő az utcán, ha kutyát sétáltat. Cooper felvette segédnek (jó, ezt csak én mondom, Cooper sosem nevezi így apát, bár az vicces lenne), és ő nagyon komolyan veszi a munkáját. Ami miatt persze nem lenne szabad panaszkodnom, mert ha Cooper nem fogadott volna be minket a házába úgy, hogy nem kell lakbért fizetnünk, csak némi kisegítő munkát végeznünk a Cooper Nyomozóirodánál, apa meg én most valószínűleg egy emeleti szobában laknánk valami lift nélküli bérházban egy bár fölött a Pokol Konyhájában. Vagy ami még rosszabb: valahol New Jerseyben. És akkor sokkal tovább tartana eljutnom a Fischer Hallba, mint a jelenlegi öt perc. EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

324

Ennek ellenére, ha Lucy tisztában lenne vele, hogy kihasználják, biztosan nem nézne rám ilyen fásultan, ha el akarom vinni sétálni. Bár, ha már itt tartunk, azt hiszem, Lucy döntött jól ma reggel. Ha az ember túljut azon, hogy az összes helyes rövidnadrágban futó tanársegéddel szemez, ez a kocogás eléggé haszontalan dolog. Azt hiszem, inkább sétálok. A gyaloglás remek testedzés. Azt mondják, ha az ember úgy fél órát sétál naponta, nem fenyegeti az a veszély, hogy magára szed pár kilót, vagy mi. Ami persze nem olyan jó dolog, mintha leadna pár kilót. Már ha szüksége van erre. De a semminél azért jobb. Igen, a séta jó dolog. Természetesen az emberek sorra maguk mögött hagynak. A sportemberek. Az ő méhük nyilván nem akar kiszakadni a helyéből. Vajon hogy sikerül bent tartaniuk? Mi a titkuk? – Heather! Jaj. Ez Tad. – Jól vagy? Mellettem kocog, de igencsak vissza kell fognia magát, mivel én elég lassú vagyok. – Persze – jelentem ki. – Csak, tudod... A saját ritmusomban haladok. Ahogy mondtad. – Ó! – Tad aggodalmas képet vág. – Szóval... minden rendben? – Minden a legnagyobb rendben! – Leszámítva a méhemet. Vagy a petefészkemet. Akármelyikről van is szó. Remélem, Tad nem tervez gyereket. Mármint velem. Ha csak nem adoptáltakat. Mert azt hiszem, minden ehhez szükséges felszerelésemet magam mögött hagytam a kutyafuttatónál. – Öhm... – nyugtázza Tad.– Jól van. Akkor... – Menj csak – biztatom vidáman. Mert nagyon ügyelek rá, nehogy Tad meglássa, milyen is vagyok valójában reggelente. Nem hiszem, hogy erre fel lenne készülve. Egyelőre. – Jól vagyok. – Oké – bólint. – Akkor később találkozunk. Ezzel újra nekiiramodik, fürgén és kecsesen, mint egy gazella, a lófarka szélesen lengedezik mögötte. A mindenit! Az én barátom! – szólnék oda legszívesebben a mellettem elkocogó, alig kettes méretű lánykának, aki aprócska sortot visel, és tizenhét rétegű ujjatlan felsőt 325 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

(őszintén, mi a jó abban, ha valaki több rétegnyi felsőt húz magára? És ezek közül az egyik nyilvánvalóan egy sportmelltartó, amelyre, már bocsánat, de semmi szüksége nincs, mivel tulajdonképpen nincs is melle, amit tartson. Én vagyok az, akinek a melle majdnem kiütötte az egyik szemét, amikor az imént megpróbáltam néhány lépésnyit kocogni.). Igen. A barátom. Dögös, mi? Hű, a mindenit! Körbeértem a parkon! Egyszer. Jó, szinte végig sétáltam, de akkor is. Már csak tizenegyszer kell ugyanezt megtennem! Azt hiszem, az az öt kilométeres futás gyerekjáték lesz. Na persze. Hogy hagyhattam, hogy rábeszéljen erre az ostobaságra? Persze, tudom, hogy... Csak azt szeretném, hogy kedveljen. És mivel ő ilyen sportos ember, aki törődik az egészségével, azt akartam, hogy rólam is ezt higgye. Bámulatos, hogy ilyen sokáig át tudtam verni... lassan már három hónapja. Tizenkét hete, hogy együtt vagyunk, és még mindig azt hiszi rólam, hogy olyan lány vagyok, aki öt kilométeres futásokon vesz részt, nem pedig olyan, aki inkább kádban szeret fürdeni, ahelyett, hogy zuhanyozna, mert túlságosan lusta ahhoz, hogy olyan sokáig álljon, amíg meg tudja mosni a haját. Ez kétségkívül annak a következménye, hogy mindig leveszi a szemüvegét, mielőtt lefekszünk. Cooper természetesen megpróbált figyelmeztetni, a maga finom módján. Egyik nap összefutottunk, amikor Taddel épp kaját vettünk a Zen Palate étteremben. Haza soha nem vittem Tadet, mert... szóval, mert Cooper sem hozza haza soha a nőismerőseit. Pedig biztos vagyok benne, hogy vannak neki, mert néha mondanak olyasmiket az üzenetrögzítőre, amiket nem lehet másképp értelmezni... mondjuk, amikor egy női hang dorombol szexisen, hogy Coop, Kendra voltam, hívj fel! Meg ilyenek. De végül csak nem kerülhettem el a bemutatást, s erre épp a Zen Palate-ben került sor, ahová Tad azért tért be, mert vegetáriánus a hely, Cooper pedig azért – nos, őszintén szólva fogalmam sincs, Cooper mit keresett ott. Akárhogy is, később nem tudtam visszafogni magam, és megkérdeztem Coopert, mit a véleménye Tadről. Azt hiszem, egy részem valahol reménykedett benne, hogy most, hogy abszolút EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

326

boldognak lát egy őrülten vonzó frizbissel, már bánni fogja, hogy azt vágta a fejemhez, hogy csak pasipótlékot keresek, és hogy ő nem akar az lenni. De Cooper csak annyit kérdezett, hogy figyelembe véve, hogy Tad vegetáriánus, mi a fene közös lehet kettőnkben. Amit egy kissé sértőnek találtam. Mivel rengeteg dolog van, ami érdekel az evésen kívül. És oké, Tadet tényleg nem azok a dolgok vonzzák, amik engem. Ő inkább a descartes-i síkon kalandozik, míg én a Cartoon Networkon. Ő Neil Youngot szereti, én Neil Diamondot (mint a popkultúra ironikus figuráját, nem a zenéjét, kivéve a Brother Love's Traveling Salvation Showi, de azt is csak akkor hallgatom, ha egyedül vagyok). Én a robbantós filmeket szeretem. Ő a feliratosakat. És hasonlók. De akkor is. Szerettem volna megkérdezni Coopertől, hogy szerinte BENNÜNK mennyi közös van, de aztán rájöttem, hogy nem ő az, aki azt akarja, hogy egy pár legyünk. Hanem én. De miért is ne akarnám? Bennünk egy csomó közös dolog van ... mindketten szeretjük a finom ételeket (mint például Nathan hot dogja, a kagylóban sült osztriga vagy a pekingi kacsa, csak hogy néhányat említsek), a jó zenét (mint a blues, mindenféle jazz, kivéve a rockosított változatot, a klasszikus zene, az opera, a rhythm and blues és a rockzene mindenféle változata, kivéve a heavy metalt, bár az Aerosmithtől valahogy mindig elgyengülök) és a jó bort (jó, bevallom, én nem igazán tudom megkülönböztetni a jó bort a rossztól, de az biztos, hogy a jobb fajtától sosem fáj a fejem). És természetesen azt a szörnyű tévét. Amiről nem is tudtam, hogy Cooper mennyire odavan érte, egészen mostanáig. De egyik nap belebotlottam, amikor nyilvánvalóan azt hitte, hogy egyedül van a házban. Villámsebesen felkapta a távirányítót, hogy még időben a CNN-re kapcsoljon, mielőtt észreveszem, hogy mit néz. De én megláttam. Igen, láttam. – Szégyelld magad, Cooper! – toltam le... bár magamban persze élveztem a dolgot. – Az Öreglányok? – Fogd be! – vakkantott rám kedvesen. 327 EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

– Most komolyan – folytattam kajánul. Mert hát, őszintén, ki nem csípi az Öreglányokat? Leszámítva persze Tadet, akinek tévéje sincs (Tudom. Tudom, oké?). – Melyik vagy te? Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. De nem azért, amiért én gondoltam. Mert, mint kiderült, pontosan értette, hogy mire vagyok kíváncsi. – Dorothy, természetesen. Majd megállt a szívem. – Én is – motyogtam. Aztán leültem mellé a kanapéra, hogy én is nézhessem. Cooperben és bennem egy csomó közös vonás van – egészen addig, hogy mindketten utáljuk a szociális igazságtalanságokat (és a megoldatlan bűnügyeket), s még az életünket is hajlandóak vagyunk kockáztatni azért, hogy rendbe tegyük a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy mindketten kissé eltávolodtunk a családunktól. Legalábbis azoktól, akik nem költöztek be hozzánk. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen oda Tadért. Mert odavagyok. Csak lehet, hogy nem fogok lefutni vele öt kilométert. Ezért, amikor Tad már vagy a hatodik alkalommal kocogott el mellettem, és megkérdezte, hogy „Heather, jól vagy?”, úgy tettem, mint aki sántikál, aztán előadtam: – Öhm, azt hiszem, meghúztam a lábam. Ha te sem bánod, a mai napot teljesítettnek vehetnénk, és elmehetnénk hozzád zuhanyozni. Aztán elviszlek reggelizni. A suliban ma belga gofrit adnak. És kiderült, hogy nem kellett volna alábecsülnöm a belga gofri vonzerejét egy kinevezésre váró vegetáriánus és frizbi-játékos tanársegéd szemében. Még akkor sem, ha ez az illető épp az öt kilométeres futásra próbálja meg felkészíteni a barátnőjét. De az is lehet, hogy a zuhanyozás volt a fő vonzerő. Tadnek meggyőződése, hogy környezetvédelmi megfontolásból nem helyes, ha két ember külön-külön zuhanyozik, és ezzel pazarolja a vizet, amikor egyszerre is tehetik ugyanezt. Be kell valljam, régebben nem rajongtam túlzottan a tusolásért – egészen mostanáig. És hogy Tadnek le kell vennie a szemüvegét, EGY KIS TÚLSÚLY NEM A VILÁG VÉGE

328

mielőtt belép a fülkébe, így nem kell nekitámaszkodnom a falnak, hogy elrejtsem a narancsbőrömet? Hát ez csak kellemes ráadás. A kis dolgok jelentenek a legtöbbet az életben. És ez tényleg így van. Ha visszagondolok, elég bizarr (furcsamód bizarr, nem viccesen), hogy éppen abban a pillanatban, mikor ezt gondoltam, az új főnököm belekortyolt a reggeli kávéjába – és meghalt.


Amikor már tizenöt évesen felérsz a csúcsra, mi jöhet más, mint onnan lefelé?

Recommend Documents