Norman Károly
Állat jön be utoljára (mesék, esszék, novellák, jegyzetek különféle élőlényekről)
TARTALOM Előszó 5 Köszönet 6 Állat jön be utoljára 7 Kis fekete kerti hangya 10 Igen, a Lasius Niger ilyen 13 Szegény ciklonhangya 18 Teleológia és okság, ökohanta és morál 19 A kőpók és hidegpók tragédiája 25 Párbeszéd egy pókkal 27 Műveletlen kétlábú 32 Állati technika – a pók, a sakkozó, a rendőr, rettentő háló 34 Élők legyőzhetetlen hálói 36 A kedvenc színem, lepkének álcázva 39 Egy növény titkos neve 42 A nagy pele 45 Vadászgörény-szocializáció 49 Pókos hölgy 52 Kedves keresztespókjaim 55 Pókok félmeztelen emberi testen 63 Gyászos farkaspók, avagy másoknak is tele van a hátuk pókkal 66 A herceg és a pók 68 Ki a legfejlettebb állat (növény)? 81 Einstein és a hernyó 83 Csőszcincér, avagy hegedülő csercincér 89 Homo ethicus az Embergyűjteményből 93 Látványlepke, meg a határozók 95 Gyilkolás nélkül megismerni 98
Az Ész igazságossága Európa legnagyobb bogara Még egy odúlakó: a lóhangya Hippodromom egy másik paripája... Nagy avarszöcske telefonálna Jelenségszintű intelligencia Miatyánk A „ne ölj”, meg a paraziták Lucy és Lucilia, avagy az állatszeretet viszonylagossága Kutyagyilkos vérszipoly – avagy a küzdelmes megismerés és a levélbolhák Állat és morál Az Öröm legyecskéi Rovarszag Forma 1-es mezőny áthajt a körmeneten Húslégy és gilisztaszag (Nem is annyira) bűzös holyva Agresszivitás és életösztön Halálveszély a padláson A legbékésebb társas redősszárnyú darázs Orgona A hal Búvárpoloska-rejtelem Tudod, az a lila izé Titkok nyitott könyve Salátaboglárka A pálmaliliom titka „Aranyeső, jázminág, teljes szekfű, szarkaláb.” Látványbarack, logisztikai paradicsom – avagy miért bánok másként a növényekkel? Erdei sikló (Elaphe longissima)
100 102 105 107 109 112 119 120 124 129 134 136 139 141 142 145 147 148 152 154 156 158 160 162 164 166 168 169 173
Zöldvarangy-gyerek 176 Emlős a rovarvilágban 180 Védett emlős, avagy minden viszonylagos 182 A cica 186 Ökológiai katasztrófák 190 Töprengés a biodiverzitásról 194 Józsi, néhai tengerimalac 200 Közönséges fülbemászó, avagy a háziasítás mint állati ésszerűség 202 A legyek hajója 205 A legyek hajójának utasa 208 Csak értelmes lények tartanak másokat ketrecben 212 Pókhekatomba, avagy valahol az ember azért megérti a családját 214 Halálos csapdák 219 A kétéltű is menne 222 Ajax, avagy miért is nem tesszük? 223 Pókvarázslat 226 Az élőlény a Kozmoszban 227 Érdekek és érzelmek 231 Emberszabású álkaszáspók 232
Előszó Ez a képeskönyv azzal az eszmével kezdődött, hogy föltérképezem a köröttem élő állatokat-növényeket. Ezek a Föld örökségének apró, személyes részét képezik; az örökül hagyás első feltétele a leltár. Meg kell tudni, mi micsoda: kitépem vagy eltaposom, nem okozok-e több tízezres kárt egy védett fajban. Aztán kiderül: csak kétszárnyúból több száz faj él a közvetlen közelemben, de mondjuk csak közeli rokonból, emlősből is tucatnyi. Ez megrendítő. A teljes leltár kivihetetlen. Ám ha a figyelmemet arra a közvetlen élővilágra fordítom, amelybe bele vagyok ágyazva, megdöbbentő felismerések és élvezetes kalan dok következnek. Jönnek az élőlények, ahogy a szemem elé kerültek, végeérhetetlenül, kimeríthetetlenül. Hadd osszam meg a külső-belső élményeimet Önökkel! Nem elsősorban a gyerekekkel – nem gyerekkönyvnek szántam! –, bár talán nekik sem árt; ha nem is nekik írtam, de főleg értük. De mindenkivel, akiben felelősség ébred; s kétely, hogy őérte teremtődött-e a világ, vagy inkább le gyen hálás, hogy egyáltalán előfordulhat benne. Megtudok mindenfélét, hol pontosan, hol hamisan, de így tudom; eszembe ötlik mindenféle, hol igazam van, hol vitatható vagy egyenesen rémes. Nem tagadható le a szemléletem optikája sőt korlátai sem, amúgy a megismerés épp ezeket feszegeti. Ez őszinte könyv, kíváncsisággal, érzelmekkel, szenvedéllyel, az ismeretek növekedésével szűnő undorral és fölébredő szeretettel. Tele van az állatok megszemélyesítésével, ami ugyan elvi hiba, ám az egyenrangú szemléletre (meg a faji önkritikánkra) irányuló törekvést is jelzi. Nem magas tudomány, amihez tudós-felavattatás kellene; hanem laikus úton is megszerezhető ismeretek kis gyűjteménye. Nem szakkönyv tehát, hanem összegyűjtött írások. Történetek és töprengések, itt-ott mesék is; együtt sem valamiféle enciklopédia, hiszen úgy látszik, a tárgyában elérhetetlen bármiféle „teljesség”. Hadd osszam meg, és hadd kérjek mindenkit: osszák meg Önök is a közzel a közös világunk Önökre jutó növény- és állatkertjét – azt, amelyet nem a szüleinktől örököltünk, hanem a gyermekeinktől kaptunk kölcsön.
KÖSZÖNET
Élővilágügyben a legtöbben laikusok vagyunk. Biztos vétettem hibákat, ami nem igazolható azzal, hogy nincs biológus, aki a mérhetetlen nagyságú természeti adathalmaznak minden kis szögletét egyszerre uralhatná. Bele kell törődnöm, hogy ha megosztom, amit a közelemben tapasztalható életről sikerült megtudnom, jogos kritikát váltok ki. Annál jobb, egyébre sem vágyom, sokkal egyszerűbben tudhatok meg valamit ily módon, mint akár a könyveket, akár az internetet bújva. Márpedig a kíváncsiságom olthatatlan. Tehát előre is hálás köszönetemet nyilvánítom ki mindenkinek, aki a fejemre olvassa vétkeimet. Kíváncsiságom kielégítése megfelelő eszközök híján egyelőre komoly nehézségekbe ütközik, kevés a kezes, gyorsan és hatékonyan használható határozó, szakirodalom. A legfontosabbak elférnek egy könyves polc egy-két méterén... (E könyv a látszat ellenére inkább költészet, tehát természetesen nem tartozik közéjük.) Ha van digitális fényképezőgépünk, mikroszkópunk, és a Természetből hazatérve internet-terminál elé ülhetünk, mindenesetre komoly eséllyel kapcsolódhatunk be a világ talán legnagyobb rejtvényfejtő türelemjátékába. Én ezt tettem, ám néha végleg elakadtam, vagy az idő sürgetett (amint aggodalmamban gondoltam). Ekkor különféle szakmai kompetenciákhoz fordultam, akiktől sokszor értékes támogatást kaptam. Ezért ezúton is köszönetet mondok. (Sajnos nem telepedhet rá az ember a munkájukkal elfoglalt kutatókra, bármilyen készségesen nyújtanak is önzetlen segítséget.) Különös hálával tartozom Merkl Ottónak, a Magyar Természettudományi Múzeum Állattára bogárszakértő biológus főmunkatársának, s rajta keresztül több más kollégájának. Sokat segítettek az idők során a Fővárosi Állatkertben is. A legsokrétűbb adatszolgáltatásért, a velem való megkülönböztetett kap csolatért azonban elsősorban a körülöttem lakozó élőlényeknek, növényeknek, állatoknak, embereknek kell köszönetet mondanom; s általuk is a Bioszféra egészének, amely angyali türelemmel elviseli a világban való randalírozásomat, a fajtársaiméval együtt.
Állat jön be utoljára
Réka kedvenc dala ez volt: „ajtó tárva-nyitva-zárva, állat jön be utoljára”. Valamilyen óvodai gyerekdalt hallhatott félre alkalmasint. Beregnyei Zádor osztályvezető hétszer elátkozta azt a pedagógiát, amely kisgyerekeket bestiák, férgek és véglények imádatára programoz. Ez a dal is mutatja, hogy konok nevelői szemlélet folyamatos merényletet követ el családok tömegei ellen. Nem csoda, ha növekedvén a gyermek tengerimalacot, ékszerteknőst és axolotlot kíván (egy kisebb részük csak azért nem, mert – logopédiai eset lévén – ebben az utóbbiban összeakad a nyelve). Réka mindenekelőtt kutyát óhajtott. Bernáthegyit és tibeti masztiffot (igényes készüléknek nem a fogyasztása, hanem a teljesítménye számít!), valamint daxlit és Lassie-t. Nem baj, ha többet hoz apa. Apa tobozmirigyrángást kapott, amikor a dunakeszi lóversenypálya mellett (a ló irreális, szívem; szokjon át a lókultuszra a kisded) Réka lelkesen felüvöltött: „mekkora kutya!” Réka eddigre maga is kutyává vált; és Beregnyei családfő következetességét dicséri, hogy kiállta azt a periódust, amelyben a gyerek reménytelenül, de kozmológiai erővel vágyott valamilyen ebre. „Szőnyegre hugyozó dögöket nem fogtok behurcolni a lakásba!” – szögezte le álláspontját, mert felesége pillantásából úgy látta, mintha az asszony lassan megtörnék Réka kitartó sóvárgásától. Szó sem lehetne róla: Beregnyeiné Eschbach Ancika korában is az ő akkor még tüzes tekintetű, hollóhajú Zádorjának másik oldalára térült, valahányszor a horizonton feltűnt egy fertőző bolharaktár, amely valószínűleg veszett volt, de legalábbis szopornyicás. Csakhogy a gyermeki megátalkodottság ellenében immár semmi másra nem támaszkodhatott, csak Beregnyei rabiátus mivoltára. Réka egy-két év elteltével belátta, hogy kutya nem lesz, és elcsendesedett. Beregnyeiné egy alkalommal a polcon egy befőttesüveget talált. – Mi ez? – nézett vészjóslóan a kislányra. – A halaim... – görbült le a gyerek szája. A befőttesüvegben nyüzsögtek a szúnyoglárvák. Az üveget Beregnyeiné szül. Eschbach Anna úgy vágta a kerti bejáró kövéhez, hogy fél óra múlva is talált még üvegcserepeket.
Hasonlóan a szanálás sorsára jutott a levelekkel tömött papírdoboz, benne a fűszálakról összegyűjthető remek, lapos, finom mívű csigák kolóniájával, valamint egy másik befőttesüveg is, amelyben két „az Andi adta!”-ebihal úszkált. Immár az egész napot betöltötte a feszültség, amely látszólag két, teljességében kiformálódott pólus között várt kisülésre. Az egyiket Réka jelentette, csöndes vágyakozásában bármi iránt, amit magányában gondozhat. A másikat a különféle dögökkel szembeni állandó készenlét elhárítóközpontja, Beregnyei mérnök úr; lassanként nem múlt el éjszaka, hogy ne álmodott volna dühítő, kétségkívül neurotikus gyermekével, amint az valami tigrissel, konyhai pókkal vagy csótányokkal enyeleg. Minden tavasszal, kitörvén a télvégi depressziót oldó rendmánia, a Beregnyei házaspár égetni való gazt, kommunális szemetet és műanyagzacskóhalmazt gyűjtött össze az udvar közepén, ráhordva a kert tavalyi kóróit is. Nem a pirománia vagy valamely emelkedett cél vezette őket, cselekvésük tisztán oki volt. A rendcsinálás késztetése a lakásban rejtélyes élőközösséget alkotó hangyák rajzásában leledzett. A hangyák az egyik napról a másikra hihetetlen, de fegyelmezett tömegben indultak a konyha sarkából a mosogató vízcsapjának dísztárcsája alá és vissza. Ilyenkor Beregnyeiné ultrahangba át csapó szoprán visításban tört ki, Beregnyei tehetetlen dühében csapdosott. Már mindent megpróbáltak a korábbi években: újravakoltatták a konyhát, epokittel tapasztottak, több flakon mérget fújtak a sarkokba, néha két-három percre is megakasztva az exodust. Tehetetlenségükben fogtak végül rendsze rint a nagytakarítás pótcselekvésébe. Réka utolsó illegális kísérlete az állatokkal úgy esett, hogy egy ilyen rajzási időszakban hazatérő apja hiába kereste szemmagasságban. Aztán észlelte: Réka a hangyák padlószéli útvonala mellett guggolt elmerülten, és óvatosan egy-egy kristályka cukrot tett az útjukba. Alulról fölnézett, hatalmas szeme telefutott könnyel: – Adtam nekik enni... – Azzal kisomfordált a konyhából, s még látta, amint apja egy dobozt vesz elő („a fáraóhangyák egyetlen valóban hatékony irtószere!”), és fehér port hint a falsarokba. Beregnyei úr fekete ráncokba gyűrt arcán csak az elmélyült lélektan ismerte volna föl, hogy a személyiség végre felkészült a vereségre. Mert eljött, ím, az utolsó ütközet napja, amint következik (s amiből nyilvánvaló, hogy
Rékán keresztül ugyan, de hatalmasabb erők vonultak föl az osztályvezető ellen). Lelkében lobogó tűzzel és kezében lángoló gyufával Beregnyei Zádor a kertbe indult; nyomában hitvese, született Eschbach Anna. A telet végleg lezáró, kissé megkésett tűzijáték ünnepére készülődtek, a tábortűznyi kóróés szemétkupachoz járulván. Utolsó igazítás a gereblyével – és csapjanak föl a lángok! Az utolsó igazítás a gereblyével teljes nyilvánvalóságában föltárta, hogy körülbelül kétcentis egyedekből álló hangyafaj óriás bolyt épített, teljesen kitöltvén belülről a tábortűz-geometriát. Most riadtan rohangásznak, milliónyi fehér tojásukat biztonságba menekítendő. A szemetet műanyagostul felismerhetetlen, homogén darabokra aprították lakberendezési szorgalma tosságukban. Beregnyei Zádor okleveles mérnök lélegzete elfulladt, kezében lehanyatlott a gyufa. Darabig üveges szemekkel nézte a bolyt, aztán bement a házba; azon az estén több szót már nem is szólt. Másnap este pedig terebélyes aktatáskájából egy minden irányban pelyhes, körülbelül négyhetes skót juhászkutyát vett elő, és komoran szemlélte, amint az mindenekelőtt belepisilt a papucsába, Réka reszkető tenyere alatt.
Kis fekete kerti hangya
A képen látható az egyik kedvenc hangyánk, amely az előző tanulmányt ihlette, legalábbis részben. Ez az állat hatalmas karavánokban közlekedik a lakásban, rejtelmes célból. A többi performace-a érthető: amikor az ember üldögélne a WC-n, olvasgatna, akkor ő rajzik, és a cirkó csövéről fürtökben hull alá a nyakamba. Aztán őszi avar módjára hányódnak a hártyás szárnyak, térdig gázolok benne. Kint hagynék egy félig kiivott, cukros teát? Órák alatt barna, nyüzsgő moha fedi. Az állat különben a Lasius niger, kis feketehangya (nálunk), kerti hangya (Angliában). A kerten kívül mindenütt másutt is él. Házak alapzatában, ahova a kertből költözik, s onnan a falakba, ahonnan kirajzik a látványos tömegjelenetek céljából. Egy-egy dolgozója 5 milliméter, néha 6 (legalábbis nálunk). Tora matt gesztenyebarna, lába, csápja eleje barnás, különben sötét szürke, s fekete benyomást kelt. Élelmiszer után jár, ha talál (főleg édeset), valószínűleg kémiai úton tudatja a kollégáival, s már gyülekeznek is. Nem harap, nincs fullánkja (Formicidae), nem terjeszt semmiféle betegséget, és nincs ismert biológiai kockázata. Jön-megy a lakásban, tökéletesen ártalmatlan, takarítgat; legföljebb azt utálom, amikor sokadmagával rajtam mászkál, pedig aludnék az ágyamban.
10
Királynők rajzáskor – aki nem tudná, a hangyák hártyásszárnyúak, a méhek közvetlen rokonai
Két további érdekes tulajdonsága van. Az egyik: ha egy akkora lény, mint én, ellene fordul, akkor megrémül. Képes engem egészben látni, értékelni, s félni tőlem. A fenyegetésre idegesen rohangálni kezd, és ez a rémület átragad a többiekre is, menekülnek – védekezni nem tudván. Nem is meglepő, a hangya hártyásszárnyú, közvetlen rokona a darázsnak, s az is képes egészen nagy dolgokat is entitásnak tekinteni, s értékelni a hozzá való viszonyát. A másik kellemetlen tulajdonságát már sokszor tapasztaltam. A hangya tömegesen belefullad az édes lébe. Döglötten hever, marokra lehet fogni belőle egy fekete szivacsnyit, és kidobni a szemétbe. Szegény kis hekatombám. Node mostan azonosítani akarlak, gyere szépen ide, erre a papírra. Nézzem a kis csápodat. Igen, 11 íz. A lábod szőrös, valóban. Ezzel a gombostűvel kicsit megnyomom a puha potrohodat, hadd számolom le a szegmenseit, mind az ötöt. Jó ma a tornyél-tüskéd! Nagyító, mikroszkóp. Másfél órát tanulmányozom, forgatom mindenfelé, nem kellett megmérgezni, meghalt magától, nagyon előzékeny. És akkor: mi a fene! Rezeg a lába legvége. Maradék idegrendszeri működés, posthumus rángógörcs. Láttam kutyánál, akit elütött az autó. Node több órai merev mozdulatlanság után? Azt a mindenit, ez a hangya nem is halott. Kezd fetrengeni. Fényképezném vonalzó mellett, bizonyítandó, milyen óriás ő a Lasius nigerek között, szemben a szaklegendával a dolgozók 3-5 milliméteres méretéről, de elfordul az oldalán fekve. 11
Még tíz perc; nézd már, nem lábra állt? Most már nem lehet éles képet készíteni róla. Gyere, hangya! Nem jön, hanem egyszer csak futásnak ered, mert határozottan idegesítem azzal a gombostűvel. Őrület, mozog a másik hulla is, amelyet mérgemben sodortam péppé a lábomon fél napja. A Lasius niger képes magát kijavítani. Visszaszereli a szétmorzsolt alkat részeit, kipucolja az idegrendszerét, néhány óra alatt teljesen restaurálja önmagát. Mostanában, hogy eltört a kezem és kificamodott a vállam, ezt a gimnasztikát tanulmányozom, nálam is hatékonynak kell lennie.
12
Igen, a Lasius Niger ilyen Az imént beszámoltam ama tapasztalatomról, hogy a kis fekete hangya, a minden ismert élettani kockázat nélkül akár a lakásban is megtűrhető Lasius Niger belemászik a cukros ételekbe és teába. Látszólag tömegesen bele is fullad.
Hangyák a cukros teában. Nyilván belefulladtak. Felerészük már a csésze aljára süllyedt, és fél óránál tovább tartózkodott odalent. A jelenség emberi körökben vízihulla néven ismert. Beszámoltam arról is, hogy amikor másfél óráig gombostűvel igazgattam az élettelen hangyatestet azonosítás végett, az nem volt száraz, hanem határozottan puha benyomást keltett. S végül a legnagyobb megdöbbenésemre megmozdult, a hátáról a hasára fordult, tántorogva fölállt, majd gyors ütemben kijózanodva távozott, közben valószínűleg a „Cukrosteát ittam az este” kezdetű hangyanépdalt dúdolva, 200 kilohertz körüli hangyabasszus hangfekvésben. 13
Hölgyeim és Uraim, íme egy sorozat fotó, rajtuk az időpontok.
Teaszűrővel leszűrjük a csésze fekete színű fehérje tartalmát.
Kiborítjuk a rajzlapra: amorf csomókban mozdulatlan hangya hullák teaposványban. Emberi szemmel igazán gusztustalan látvány. Vélhetőleg a hangyák sem gondolkodnak másként.
14
Alig fél óra, és hangyák jelennek meg a csomók térségében, pedig közel és távol nem volt egy sem. Ugyan honnan jöttek?
További negyedóra múlva már sokan vannak, és érde kes dologgal fog lalkoznak. Határo zottan kivonszolják a teából élettelen társaikat. Temetésre készülnek? Fújj, kannibálhangyák!
Eszükben sincs hangyát enni, ez csak a rasszista emberi elmében merülhet fel. 15
A dolog hihetetlen: egyre többen térnek magukhoz a hal mokból, amelyek folyamatosan csök kennek-oszladoznak. Akik magukhoz tértek, beállnak dolgozni: legrészegebb társaikat egy újságlap alá szállítják, talán, hogy azokat ne érje közvetlen fény.
Az ember már óvatos a következtetésekkel, de az a gyanúm: a részeg hangya szemét bántja a fény, és ezt páran másnaposan már korábban elmondták a bolynak. Itt valami olyasmi történik, emberi és hangya-testvéreim, detoxikáltak és leendő detoxikálandók, amit mi mind jól ismerünk.
1 óra 10 perc múlva: a még részeg hangyák egy árnyas újság alatt hevernek, immár elég kevesen, a csomók feloszlottak. A papírlapon további 10 perc múlva egyetlen hangya sem volt; és mind az összes hangyák élnek.
16
Szóval amikor egy marék hangyát az ember leszűr a teájából, és a tavaszi tábortűzre veti, akkor nem takarít, hölgyeim és uraim, hanem közönséges tömeggyilkos. Ahhoz az istenhez hasonlít, aki bacchanália után a talajon fetrengő merevrészeg ógörög csapattesten áttapos. Ha, miután ezt itt végignéztük, mégis a tűzre vetjük az élettelen Lasius Niger-csomót, az már minősített erkölcsi döntés. A hangya egyszerűbb állat, mint az ember. Az embernek a cukrot még meg is kell a megfelelő hatáshoz erjeszteni, a hangyának erre nincs szüksége, képes a nyers cukortól is totálisan berúgni. Ki ne derüljön, hogy ő is alkoholtól rúg be, de ehhez nem kell cukorcefrézni, mert a saját enzimjeivel instant üzemmódban is képes alkoholt előállítani. Ki ne derüljön, mert az ember rövidesen hangyabolyokat fog lepárolni az etilalkohol kinyerése végett, miután cukorral megszórta.
17
