Alföldi Géza idézetgyûjtései Fenyô-Fleischmann mûvébôl, engesztelhetetlen magyargyûlöletérôl Ifj. Tompó László: Elhallgatott emigráns magyar irodalom (13. rész) Fenyô-Fleischmann „Elsodort ország”-ából, akárcsak Márai-Grosschmid második világháborús „Naplójá”ból, árad a magyarság iránti gyûlölet. Alföldi a „Hídverôk” 1955/13. számában kezdett közölni „Elsodort ország”-ából szemelvényeket népünket, mûveltségünket, politikánkat gyalázó megjegyzéseibôl (493-500. old.)
„Elsodort ország” (1.) »Fenyô Fleischmann Miksa, a „Nyugat” egykori szerkesztôje és alapító tagja, jelenlegi „zarándokatyja”, a Gyáriparosok Országos Szövetségének [továbbiakban: GyOSz – Ifj. T. L.] ügyvezetô igazgatója, országgyûlési képviselô stb. a szerencse fiának vallhatta magát. Évtizedeken át az élet napos oldalán sütkérezett. A mindenható GyOSz gondoskodott arról, hogy az anyagi gondokat hírbôl se ismerje. Ezzel szemben tény, hogy Chorinék, Goldbergerék, Cornfeldék, Weiszék, fôleg pedig Fellnerék ügyeiknek a GyOSz-on keresztül való képviseletére alkalmasabb embert keresve sem találtak volna, mint Fenyô Fleischmann Miksát. A mindenható GyOSz akkor kezdett rádöbbenni mindenhatósága kevésbé szilárd voltára, amikor 1938-ban vitéz Imrédy Béla miniszterelnök a szeszipar korlátlan urainak – a Fellnereknek – immár türelmetlenné vált mohósága miatt a szesznek törvényhozási úton az állami egyedárusággá való nyilvánítása végett a megfelelô lépések megtételét elrendelte. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter a mindenható GyOSz, közelebbrôl pedig Fellnerék és Fenyô által gördített minden akadályt leküzdve, a szesz-egyedárusági törvényjavaslatot az országgyûlés elé terjesztette, amely azt a Fenyôék által megszervezett ellenállás ellenére törvényerôre emelte. Fellnerék és a szeszipar többi kalózai évente 100 millió pengô haszontól estek el, viszont az állami bevételek ugyanannyival emelkedtek. Ebben az intézkedésben, mely Fellneréket és Fenyôt igen érzékenyen sújtotta, leli elsôsorban magyarázatát az a mérhetetlen gyûlölet, mely Fenyô Fleischmann Miksát Imrédyvel és mindazokkal szemben, akik ezt az intézkedést a köz érdekében helyesnek látták, tehát az országgyûlés nagy része, a tisztviselôi kar, helyesebben a középosztállyal szemben eltöltötte s amely mérhetetlen gyûlöletnek írásbeli bizonyítékát adta.
A gyûlölet és bosszúvágy árad abból a naplóból, melyet „Elsodort ország” címmel 1945-ben a könyvpiacra dobott. Abban az idôben tehát, amikor minden leírt szó olaj volt a tûzre, amelyet a gyûlölet és bosszú táplált. Fenyô Fleischman Miksa bûnsegédi bûnrészes mindabban a szörnyûségben, amelyet a szadista bûnözôk véreink ellen elkövettek. Koronatanú ellene a napló, amelybôl idézek és ítéljen felette a magyar emigráció, amelynek számára New York-ban most regényt ír, és amely a „beavatottak szerint” rövidesen a könyvpiacra kerül. A napló elôszavában azt írja Fenyô, hogy 1944. június 22-én „szállt ki belôle a merevgörcs”, mely a német „megszállás” napján, tehát 1944. március 19-én elfogta és ezért vezetett csak június 22-tôl naplót. Egyébként pedig kijelenti, hogy a naplóban foglaltakon „még barátai unszolására sem változtatott”. Mindent úgy hagyott, ahogy azt 7 hónapon át naponta írta. Ezzel szemben valószínû, hogy most szívesen kihagyna egyet-mást, de ezzel már elkésett. Az pedig tiszta szerencse, hogy az a kis „merevgörcs” kezelésbe vette, mert 7 hónap alatt is 637 oldalt kalapált össze. Most pedig lássuk a „jó”, öreg Fleischmann tatát, azaz bocsánat a „Nyugat zarándokatyját”. (Ezt a címet díj- és illetékmentesen Aczél Benô, az amerikai „Népszava” c. sajtó… izé munkatársa adományozta hôn szeretett mesterének.) 1944. június 22. „Egy Maugham-kötetet olvastam át… Freud amerikai elôadásain is végiglovagoltam… Freud is jó író volt… Fontosabb dolgok: kipróbáltam az íróasztal fiókos részét, ahová bújni készülök, ha a razzia jön…” Fenyô úr bátor ember, kár, hogy a fúrólyukat nem próbálta ki. Megnyugtatok azonban mindenkit, hogy 10 hónapon át a kutya sem kereste. Vígan írhatott, olvashatott, rádiót hallgathatott és kitûnôen táplálkozott. Ha pedig fogytán volt a bátorság, némi kis gyenesdiási rizlinget szopókált. „Ma van három éve, hogy Hitler nekitámadt Oroszországnak… Egyetlen kalkulusa sem vált be. Vagy mégis: a zsidókat, úgy látszik, legyôzi, hogy ebbe milyen kéjjel, buzgalommal, sôt valljuk be, tehetséggel segíti ôt a magyar középosztály nagy része, az szinte hihetetlen…” Úgy van, Fenyô úr: hihetetlen, sôt szemenszedett hazugság. De valljuk be, remek öreg csataló maga, egyenesen a közepébe vágtat. Hanem mondja, „Nyugat zarándokatyja”, a regényét kiknek a számára írja? Csak nem annak a 200 000-nyi középosztálybelinek, akiknek sikerült a „fenyôk” bosszúja elôl elmenekülni? „In medias res” [tárgyra térve –Ifj. T. L.] felteszem a kérdést: azt a gimnáziumi igazgatót is felakasztatta, aki magával együtt egy tucat „fenyôt” rejtegetett? Június 24. „Ha arra gondolok, hogy milyen szívósan ragaszkodom ahhoz, hogy életemet megmentsem… akkor meg tudom érteni, hogy Hitler és bûntársai, le egészen vitéz Imrédy Béláig és vitéz Rajniss Ferencig, a végsôkig ki akarnak tartani… csakhogy nyomorult életük számára néhány hónap reménységet biztosítsanak”. Természetesen Fenyô úr azt nem tudja elképzelni, hogy a megnevezettek az életüket cseppet sem féltették. Szembenéztek azok néhányszor a halállal. Viszont annyit mégis csak elismer, hogy nem bújtak íróasztalfiókba. A „nyomorult” jelzôt azonban magának tartjuk fenn… Fenyô úr. Június 25. „Barátaimról, akiket Németországba hurcoltak, semmi hír. Azzal próbálom megnyugtatni magamat, hogy a keresztény politikusoknak… nem lesz bántódásuk, ôket arra tartogatják, hogy révükön Hitler itteni gyilkos bandája salvus conductus-hoz [szabad oltalom-hoz: ki nem adható személy távozási jogához – Ifj. T. L.] jusson. De mi lesz zsidó származású barátaimmal: Ch.-ékkal, G. Leóval, G.-ékkal [Chorin Ferencékkel, Goldberger Leókkal, Grosschmid-ékkal – Ifj. T. L.], vajon ezeknek van-e lehetôségük a menekülésre?” Fenyô úr, Fenyô úr, ne kacagtassa ki magát. Ezeket „hurcolták”? Mintha maga nem tudta volna azt, amit az egész ország tudott. De mondja, magát is „túsznak” hagyták otthon ezek a barátai, azt „a rokont”, aki most némi kis dollárokért pereli ôket? Mindenesetre immáron keblére ölelhette a kedves barátait, hiánytalanul megvannak, sôt mára GyOSz-t is létrehívták és maga vígan igazgathat. Ez rendjén is volna, de regényt írni? Úgy látszik, mégis csak az agyára ment magának a bujdosás Fleischmann. Június 26. „…Bárdossy is beszél: ’Újból vérünkkel váltjuk meg jogunkat egy jobb életre’. Azt nem árulta el, hogy ez a megváltás nem az ô, sem cinkostársai vérével történik… legalábbis egyelôre nem”. Fenyô úr most már megelégedett. Bárdossy vérével is ez történt. És az a jobb élet el fog jönni, fenyô úr, mert „nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”. Hanem bizonyára tudja, hogy a mártír Bárdossy utolsó szavai ezek voltak: „Istenem, szabadítsd meg az országot ezektôl a banditáktól”. Magát is közibük számította, Fenyô úr. Június 28. „Mára egy kissé észbe kaptak: a zsidók mozgási korlátozásán valamit enyhítettek… Már kedvükben járnak – hallotta Ria [Fenyô felesége – A. G.] a villamoson, holnap további kedvezmények jönnek. Íveket lehetne megtölteni
apróbb-nagyobb emberi gonoszságok példáival…” Bizony Fenyô úr, íveket, sôt naplókat és úgy látszik, akadtak, akik azokat meg is töltötték. Június 30. „…Az a 700 000 halálra ítélt zsidó itt Budapesten direkt várja a bombatámadást… Istenítéletet lát benne… Izrael Istene. Bosszúálló Isten: így tanulták, egy részük így vallja be kétségbeesésében…” Mondja, Fenyô úr, ma is kétségbeesésükben vallják így? Mert ugyebár a bosszúállásnak még ma sincs vége? Remélem ezt maga sem vonja kétségbe? De mit gondol, mit fog ez eredményezni? A mi Istenünk nem bosszúálló Isten, mi így tanultuk, de büntetni az is tud. Július 1. „Az ember veszi a mércét és számítgatja: az oroszok Minszk elôtt állnak… Ha az oroszok porosz területen állnak, akkor itt nálunk megszûnik a német nyomás és talán Hitler magyar pribékjeiben is elgyávul a nagy bátorság. Talán, vagy pedig – és ez sokkal valószínûbb – a végsô leszámolás elôtt… ôk számolnak le a zsidósággal… Még egyszer kiélvezik gyôzelmes voltukat, eltüntetik a vádlókat, a terhelô tanúkat és megakadályozzák, hogy letörésükön bárki is örömet érezhessen. Nincsen remény! Nincsen remény!” Ej, ej, talán bizony kifogyott a gyenesdiási, hogy egyszerre ilyen reményét vesztett lett? Látja, ezt „megspórolhatta volna”, mert ugyebár volt öröm és volt tanú? Mintha egész Máramaros megye felvonult volna, hogy „tanúskodjék” a népbíróságok elôtt. És ugyebár valamennyi hamisítatlan hamis tanú volt? Az egyetlen kivétel talán maga. Már t. i. annyiban, hogy nem máramarosi. Vagy igen? Július 2. „Hallali. Valamelyik pályaudvaron, ahol a zsidókat vagonokba rakták, szörnyû jelenetek. Akik nem akartak beszállni, vagy kétségbeesetten ordítottak, azokat a csendôrök lelôtték. Ott feküdtek a pályaudvaron ponyvával letakarva. Így hozta hírül nekem egy szemtanú.” Mondja, Fenyô úr, csak azt nem tudta ez a „szemtanú” megmondani, hogy melyik pályaudvaron látta ezt a szörnyûséget. Persze, ez a tanú is máramarosi volt. Akkor érthetô. De ön nem is volt kíváncsi arra a pályaudvarra? Hiába no, az ön fantáziája jól mûködött. Persze a csendôrségrôl mégis csak kellett abban a naplóban valami „nemeset” irrigálni, ugye Fenyô úr? „Beszélgetések a légvédelmi pincében, ahol Ria volt. Én gyûlölöm a zsidókat, de az mégis túlzás, amit velük elkövetnek, és aztán majd jönnek az oroszok és bosszút állnak rajtunk. Szerencsére addig a zsidók mind ki lesznek irtva. Én felköttetném azokat a keresztényeket, akik pártolják ôket. Egy úrinô mondotta ezeket.” Most legalább tudják, hogy a „szem- és fültanú” az ön Ria címû felesége volt. De mondja Fenyô úr, az ellentmondást nem érzi ki abból, amit itt összehazudott? És mindezt csak azért, hogy az úrinôket is befröcskölhesse. Július 6. „Kézzel-lábbal, foggal, körömmel kell ragaszkodnom az élethez, hogy diadalmasan megérjem a gonoszságok letörését, a gazok színeváltozását, ahogy arcukon a hóhérfintort barátságosra próbálják grimaszolni s ahogy lehazudják múltjukat és túl nem szárnyalható buzgósággal készek szolgálni a jelent, az általuk halálra ítélt bolsevizmust, vagy szociáldemokráciát, az általuk eltemetett liberális demokráciát, még a becsületességet is, ha az valahogy hatalomra kerül…” Hát Fleischmann elvtárs, itt egy kicsit megállunk. Hogy az életéhez ragaszkodott, azon semmi kivetnivaló nincs. Viszont magát az életétôl megfosztani senki sem akarta. Azonban maga úgy érezte, múltjával erre okot szolgáltatott és ezért bujkált. S hogy volt arra oka, hogy így érezzen, azt most elárulta. Tehát egy volt a maga számára fontos: „diadalmasan megérni” és ugyebár elvtárs, látni azok mártír arcán a „hóhérfintort”, akik a bolsevizmus ellen harcoltak. És látta, ne tagadja. És üvöltöttek: „Húzd meg Bogár, ereszed meg Bogár. Élvezni akarok.” Bûzhödt vén csatornapatkány maga, tovaris Fleischmann. „Ria a következô beszélgetést hallotta a kofánál: a ma éjjeli szállítmányt a Dunába dobták. Kit, a zsidókat? Hát persze. De hát akkor azok kiúsznak. Dehogy, a zsidó nem tud úszni. Már hogyne tudnának, hát akkor mit csináltak mindig a strandon?” Gratulálok, Fenyô úr, ez remek volt. De ez a maga Ria címû felesége méltó párja önnek. Fogadjon meg ön egy tanácsot: írassa meg a regényt a Riájával, higgye el, nagy sikere lesz. „Az hírlik, hogy vitéz Imrédy Béla lesz a miniszterelnök, csak megvárja, míg a csendôrök végeztek a zsidókkal. Nem akarja, hogy az ô lelkiismeretét terhelje. Kényes ízlésû ember.”
Hírlik Fenyô úr, hírlik. Nagyszerû forrásokból merített ön. Viszont Imrédyt szerencsém volt személyesen ismerni. Elárulom önnek, kevés olyan ember élt ezen a sártekén, mint ô. – Ezzel szemben elismerem, hogy ön tényleg mesterien kezeli a tôrt. – Remekül tud valakit leszúrni… hátulról. Július 8. „Ezek az emberek – Hitler rajongói és Hitler pribékjei itt állnak elôttem gazságuk, hitványságuk, butaságuk díszmagyarjában, a lelkiismeretlenség és felelôtlenség kitenyészett példányai, akár szemforgató önképzôköri frázisaik köntösében jelentkezzenek, mint vitéz Imrédy Béla, akár kérkedô gonoszság üljön arcukon, mint vitéz Rajniss arcán, akár egy kifinomult kultúra selyemköpenyébe takarják uszításaikat, mint Milotay István, vagy a butaság röhejével hecceljék áldozataikat halálra, mint vitéz Endre László.” A leírtakkal kapcsolatban nincs szavam magához, Fleischmann, csak egy kérdést teszek fel. Nem volt abban a szobában, amelyben „bujdosott”, egy tükör? Kár. Hogy miért, azt bizonyára kitalálja. De remélem, hogy azok között, akik az USÁban ezeket a sorokat olvassák, akad majd valaki, aki a mulasztást pótolja. Július 10. „…az orosz megszállás a háború befejezését jelenti a magyarság számára… a magyar zsidóságnak a végpusztulástól való megmentését. Az orosz invázió internált barátaimnak, java magyaroknak hazatérését is jelentheti. Egyébként attól egy pillanatig sem tartok, hogy az orosz megszállás olyan kegyetlen lesz, amilyent a német Lengyelországban, de nálunk is produkált…” Régi mondás: ha egy zsidó buta, akkor… de lehet, hogy maga Fleischmann nem is olyan buta, hanem gyûjtötte a jó pontokat. Egy azonban tény: zsidó származású barátai cseppet sem voltak buták. Eszük ágában sem volt orosz inváziót „élvezni”. A keresztény barátai? Nos hát azok egy része ott van most, ahol maga. Másik részük, kérdezze meg ott a barátaitól, ha maga nem tudná. Július 20. „A magyar vezérkar – másfél esztendô elôtt – irodalmi pályázatot hirdetett magyar katonák számára, melynek témája ’legszebb háborús emlék’ volt. A második vagy harmadik díjat egy ôrmester nyerte, aki megírta, hogyan találkozott több ezer fônyi zsidó csoporttal, melyet orosz földön német katonák kísértek. Az ôrmester velük tartott. Egy elôre megásott gödör szélén állították fel a zsidókat. Egyesek közülök rosszat sejtve, fajuk ismert gyávaságával, kitörni próbáltak a sorból, de a német katonák hôsiesen meggátolták, és géppuskatûzzel végeztek az egész zsidósággal. Ez volt derék ôrmesterünk legszebb háborús emléke.” Már írtam ugye, hogy bûzhödt vén csatornapatkány maga Fleischmann, de megismétlem. Egy csapással elintézte a magyar vezérkart, a magyar és német katonát. A legaljasabb felbujtó volt maga akkor, amikor az a bizonyos „diadalmas” bosszú tombolt. „Izrael Istene bosszúálló Isten”, de a bosszúhoz alapot is kellett koholni és ezt jól végezte Fleischman. Július 22. „Tegnap este Ria 20 éves megismerkedésünk évfordulójára vacsorát adott. Meg voltak híva: házigazdám, dr. D. Pál és neje, úgyis mint bujtató, Ria, Panni és én, mint bujdosók. Menü: rák, rántott csirke újkrumplival és haricot-tal [birkagulyás babbal, répával – Ifj. T. L. ], feketekávé, vörösbor, pezsgô, törköly. Mindezt Ria szerezte be, készítette el és szolgálta fel.” Szegény szerencsétlen „bujdosók”. Valahogy csak éltek, éldegéltek akkor, amikor az a „rohadt középosztály” és más hasonlók jólétben tobzódtak. Na váljék utólag is egészségére Fenyô úr. Ha nem az a maga Ria címû felesége ügyes asszony, felettébb ügyes, eltekintve attól, hogy „bujdosott”. Július 24. „Riasztó hírek. A németek azt követelik, hogy Sztójay adja át helyét valami Ruszkay [Jenô vezérezredes – Ifj. T. L.] nevû állatnak: Baky legyen a belügyminiszter, Imrédy kormányzó-helyettes, kormányzói jogkörrel és a megkezdett deportálás erélyesen folytattassék.” Nem mondom, kellemetlen kis hír lehetett, megzavarta a kitûnô vacsora békés megemésztését. De szerencsére ott volt az asztalfiók, bizonyára némi maradék törköly, amibôl szopókált egyet, ugye Fenyô úr? Július 25. „A közélet igazi dekadenciája Gömbös Gyulával indult meg s ami aztán Gömbös halála után – Darányi, Imrédy, Bárdossy rezsimje idején történt, azt bátran nevezhetjük depravációnak [züllöttségnek – Ifj. T. L.], a magyar parlament a német propagandahivatal expozitúrája [kirendeltsége – Ifj. T. L.] lett. Ez lehet a maga véleménye Fenyô úr, de megnyugtatom, hogy 12 millió magyarnak a véleménye pontosan ellenkezô. Július 29. „Az orosz megszállás kemény lesz, mint ahogy az angol megszállás is az volna, de nem lesz mérgezô, a nemzet
lelkiismeretére ránehezedô. És emberséges lesz… az orosszal lehet majd ’modus vivendi’-t [kivezetô utat – Ifj. T. L.] találni, a némettel soha…” Fenyô úr, a maga butasága igazán egyedülálló Izrael történetében. Remélem, ezt maga is belátja. Július 31. „Nem igaz, hogy a magyarság ’ôsi katonai erényeivel’ áll ellent a keletrôl jött támadásnak, mert a magyarság egyáltalán nem állt ellent… És a nemzet nagy része talán nem volt azon a véleményen, mint én, hogy Magyarországra igazán a ’nyugati horda’, a náci horda veszélyes, de sohase érezte az oroszt… keleti hordának.” Eltekintve attól, hogy maga nem hivatott annak az elbírálására, ellenállt-e vagy sem a magyar a „keleti hordáknak”, olyan valakinek a szavaival adom meg a választ, aki hivatott rá. Mindszenty bíboros – akit személyesen volt szerencsém ismerni – még mint zalaegerszegi plébános 1942-ben adta ki „Az édesanya” címû mûvét. Ebben ezeket írja: „Az új háborúnak új bizonysága, hogy a magyar ifjúságban lelkesen él az ôsi harcos szellem, nemzeti létünket, Európa kultúráját a bolsevizmussal szemben csak úgy védi, mint századokon át tatár, muzulmán ellen.” És elhiheti, hogy ezzel a magyar nemzet azonosítja magát. Igaz, hogy Mindszentynek ezt a mûvét „index”-re tették s ezt maga igen jól tudja. De bizonyára azt is tudja, hogy több világnyelvre lefordítva már sok százezer példányban fogyott el a nyugati államokban és talán lesz még egy Callixtus pápa, aki Budapest és így a kereszténység hôsi védelme emlékére esti harangszót fog elrendelni. Augusztus 5. „Nyirô József Uz Bencé-jét olvasom. Tamási Áron Ábel-jének második tealeöntése… Jóízûen elmondott, hazug, kiagyalt történet. (A zsidó jelenet) Az írója is nyilván rájött erre: expiálni ezt a tévedését, elment Berlinbe s ott elszegôdött náci írónak.” A nemzeti emigráció elhalt író-fejedelmét nem kell magával szemben védelmeznem. Csak annyit: Fleischmann volt maga egész életében, Fleischmann és az is marad! Augusztus 8. „…az ember azt hitte volna, hogy azok, akiket Erdély az országházába küld, a legtürelmesebb emberek lesznek…A leguszítóbbak voltak, senki olyan meggyôzôdéssel a zsidók kirablását, rabszolgasorsra juttatását, deportálását nem kívánta, mint az erdélyi csoport.” A menetrendet jól betartja Fleischmann, ebben semmi hiba sincs. Remélem Pauker Annától [zsidó származású kommunista miniszter volt Romániában – Ifj. T. L.] külön köszönetet kapott. De nem tudja véletlenül, hogy Annuskával mi lett? „Veres Péternek szánnék valami szerepet az újjáépítés munkájában. A felállítandó tanácsadó testületbe is meghívnám.” Nos hát Veresnek volt némi kis szerepe, kapott is Kossuth-díjat és balatoni villát. De tudja-e Fleischmann, hogy Kovács Béla hogy nevezte Verest? „Gatyás kommunista pártvezérnek, akinél többet senki se vétkezett a magyar parasztság ellen.” És tudja miért? „Mert a drága magyar földet dologtalan munkakerülôk között osztotta szét.” De mondja, Fleischmann, Nagy Ferencet, Varga Bélát, Kovács Imrét és a többit, akikkel most „egy síkon mozog”, kutyába se vette? Ejnye, ejnye. Augusztus 11. „Lesújtó hír jutott el hozzám. Kéthly Annát állítólag kivégezték. Nem tudom elhinni.” Úgy látszik, olykor-olykor egy kis „lucidum intervallum” [átmeneti megvilágosodás: – Ifj. T. L.] is fellépett magánál, Fleischmann. De nem tudná megmondani, hogy mi történt Kéthly Annával a „keleti hordák” uralma alatt? Természetesen ezek alatt Rákosit, Gerôt, Pétert, Vast, Vargát, Farkast és … magát is értem. „A szomszéd szobában Manci angol órát vesz. Hallom, amint az angol nô azt kérdi tôle: Tudja-e, hogy Fenyô Miksát a Gestapó elvitte Németországba? Manci tudta.” Milyen jól mulathatott maga abban a fiókban Fenyô úr. Na de az a Gestapó. „Az ’Egyedül Vagyunk’-ban [Oláh György lapjában – Ifj. T. L.] … Erdélyi József egy verse jelent meg a tehetség elaljasodásának ijesztô példányaként. A költônek lakást utaltak ki. Ezt énekli meg a költô oly módon, hogy ami piszkot fantáziája csak produkálni tud, azt arra a szerencsétlen zsidóra keni.” A verset nem ismerem s így hozzászólni nem tudok. Ezzel szemben csak azt tudom, hogy Erdélyit utolérte a … bosszú. Maga akkor még nem disszidált Fleischmann. Újabban dicsôítô verseket íratnak vele. Íme lássátok, Erdélyi … megtért. Mi azt hisszük, hogy … megtört. Augusztus 18. „Ria ma elhozta Máriót. (Fenyô egyik fia.) Igen örültem neki. Nem helyesli, hogy szakállt növesztek. Ria sem.”
Augusztus 21. „Szakállam és asszír kinézésem nôttön nô.” Látja, tatus, én Márióval és Riával szemben igen helyeslem, hogy szakállt növesztett. Remélem most is növeszti. Egyébként Allah növessze szakállát bis… Azért Allah, mert úgy tudom, hogy maga „hitbelileg” is renegát. Augusztus 27. „A magyar csendôrség és rendôrség dicséretei: egy özvegyasszony, akinek munkaszolgálatos urát a fronton pusztították el, két árvájával menekülni próbált a csillagos házból. A rendôrség eszén azonban nem sikerült túljárnia. Lefogták, internálták s ha az internálótábor túl tömött lesz, a Gestapó gondoskodik tehermentesítésérôl. A Mecseken razzia volt. Elfogtak egy zsidó lányt tíz hónapos csecsemôjével… Internálták.” Helyben vagyunk, Fleischmann, a csendôrség, rendôrség elleni bujtogatásból egyes. Rákosi „asszír” terrorgyermekeinek adott egy jó adag injekciót, nehogy ellankadjanak. Izráel Istene bosszúálló Isten, maga írta. „…a földkérdés, hitbizományi reform, a zsidókérdés felszámolása olyan programpontok voltak, amelyekben megegyezett Gömbös és Eckhardt [Tibor kisgazdapárti politikus – Ifj. T. L.]. … Eckhardt azonban elárulta ezt a koncepciót … mondotta Milotay István. A Gömbös-Eckhardt egyezményrôl elmondottak nem felelnek meg a valóságnak… És nem igaz, hogy Eckhardt elárulta Gömböst. Ellenkezoleg, Gömbös mindent megtett, hogy a tervezett koalíció vagy egyesülés ne jöjjön létre.” Mégis csak jó szimatja volt magának, Fleischmann, hogy a naplón „még barátai unszolására sem változtatott”. Most Eckhardt elnöklete alatt bizottsági tagként küzd a rab országoknak a „keleti hordák” igája alól leendô felszabadításáért. Viszont – ettôl függetlenül – módjában áll a nyugati világ és Németország között létrejött „modus vivendit” kézbôl megkontráznia. Augusztus 29. „A románok kiválása utat nyitott az oroszoknak… átkeltek a délkeleti Kárpátok szorosán… Ha lehet, Franciaországban még reménytelenebb a németek helyzete…” Volt öröm ugye Fleischmann, húzott egy jót a flaskóból? De mit gondol, most is olyan reménytelen a németek helyzete? Attól tartok, hogy nem. Csak merevgörcs meg ne szállja az ujjait, Fleischmann, ha arra gondol, hogy – borzasztó erre gondolni – egyesül a kettészakított Németország és – Jehova segíts – Ausztria. A „Volksbundisták” a maguk bosszúja eredményeképp már ott vannak és ismét 80 millió német lesz egy tömbben. Hát csak addig üsse a vasat abban a bizottságban, míg tüzes. Kalapáljon össze valami „modus vivendit” a szlávokkal, mert az a „nyugati horda” elnyel bennünket. És ebben az esetben Izrael bosszúálló Istene kissé erôtlennek bizonyulna. Egyébként Allah növessze szakállát bis… „Igazán egyszerûen étkezünk… kosztunk még emellett az egyszerûség mellett is bôséges és változatos… Reggelire mindig tea, vajas és gyümölcsízes kenyér. Talán az egyszerû jelzô túlzás is, különösen, ha arra gondolok, hogyan táplálkoznak az internálótáborokban… A németek élik világukat.” Elismerem, hogy ahhoz viszonyítva, amihez „szokva volt”, egyszerûen élhetett és szép, hogy másokra is gondolt. De egykét szavam van magához, mert most sem tudta megállni, hogy aljas ne legyen. Csekélységem egyik dunántúli város három emeletes középületében természetbeni lakást „élvezett”, mint egy vármegyei hatáskörû álalmi hatóság vezetôje. Ennek az épületnek egyik emeletén a háború utolsó félévében egy német tábornok és annak törzse volt elszállásolva. Mintegy 15 tiszt és 150 fônyi legénység. Abban a városban utolsó napig – már t. i. míg a „keleti hordák” el nem lepték – minden élelmiszer kapható volt. Ott senki szükséget nem szenvedett. Noha a lakossága a menekültekkel kétszeresére emelkedett. És azok a német tisztek – beleértve a tábornokot is – naponta egy tál ételt fogyasztottak, ugyanolyat, mint a legénység s ottlétük alatt soha semmit, érti Fenyô úr, semmit el nem vittek. Szégyelltem magam, amikor láttam, hogy azok a német tisztek az ön és az én egyszerû étkezésemhez viszonyítva, mily nyomorúságosan étkeztek. Éppen ezért, amikor csak tehettem, vendégül láttam ôket és jól esik arra gondolnom, hogy ezt megtettem, mert biztos tudomásom van arról, hogy nagy részük ott pusztult a „keleti hordák” elleni végsô harcokban. Volt közöttük osztrák, bajor, porosz, de kivétel nélkül mind urak voltak. Csak ezt akartam magának megmondani, maga … Fleischmann. Augusztus 31. „Egy újabb puccskísérlet híre jutott most el hozzám… A puccs nem sikerült… S nem tehetek róla, itt újra vádat kell emelnem a kormányzó ellen… Eltûrte, hogy olyan lelkiismeretlen ember, mint Jaross [Andor – Ifj. T. L.], legyen a csendôrminiszter, eltûrte, hogy ez a csendôrség emberüldözô, embergyilkoló buzgalmában versenyre keljen a Gestapóval és 4-500 000 zsidót … juttasson hóhérkézre.”
Fenyô úr, nem volt maga népügyész? Nagy kár, határozottan tehetsége van hozzá. De vigyázzon, mert a „Hatikva” [dél-amerikai magyar nyelvû cionista lap volt – Ifj. T. L.] magát is kiátkozza, mint a fülön csípett Fábiánt, mert a szám kerek éspedig 700 000. Ezt jó lesz megjegyezni. „A kivételezést viszont elég bôkezıen osztja [Horthy – A. G.]. Egész sor ismerôsöm jutott hozzá: némi összeköttetéssel meg lehet csinálni. Az internálási hírek tartják magukat: a kivételezés bôséges osztogatása is valami gonosz szándékra vall a többiekkel szemben.” Szeptember 2. „Az új miniszterelnök [Lakatos Géza – Ifj. T. L.] rádióbeszédet mondott. Olyan hetyke, hôsi beszéd: egy katonatiszt határozottsága, aki nem tudja, mihez fogjon.” Dehogy is nem tudta Fenyô úr, nagyon is tudta. És rajta kívül még néhány millió ember tudta. Csak ugyebár maga egy kissé, hogy úgy mondjam, nehéz felfogású. Szeptember 3. „Ad notam Gömbös Gyula. Az elsô magyar szabotázsakció az ô szobrával kapcsolatban. Tiszteletlen kezek szobrának fénylô carrarai márványát valami kulimásszal öntötték végig… Rassay [Károly liberális ügyvéd, politikus, lapszerkesztô – Ifj. T. L.] terve: ha módja lesz rá, akkor ugyanazon a téren, ahol Gömbös szobra áll, felállíttatja Linder Béla [Károlyi Mihály hadügyminisztere – Ifj. T. L.] szobrát, háttal a Gömbös szobrának és ezzel a linderi felírással: „Nem akarok többé katonát látni.” El kell ismerni, a maga „szellemi kincstára kiapadhatatlan”, de hogy magyar szabotázsakció! Aki azt elkövette, nem volt magyar és maga ezt igen jól tudja. De véletlenül nem tudná megmondani, hogy Rassayval mi lett?«
Fenyô-Fleischmann
