ALESSANDRO MANZONI
A JEGYESEK II. kötet
2011
TIZENKILENCEDIK FEJEZET Ha valaki gondozatlan mezőn gazt lát, például lósóskát, és szeretné tudni, vajon a mag, amelyből kikelt, ott a mezőn ért-e meg, vagy a szél hordta oda, vagy madár hullatta le, akármen�nyit töri is a fejét rajta, nem találja ki soha. Éppúgy mi sem tudnók megmondani, vajon a maga józan eszéből vagy Attilio gróf sugalmazására támadt-e a gróf-nagybácsinak az az elhatározása, hogy a tartományi főnök atya segítségével vágja ketté a legbiztosabban ezt a bonyolult csomót. Csak annyi bizonyos, hogy Attilio nem véletlenül ejtette el azt a szót; és ámbár el lehetett készülve rá, hogy az ilyen nyílt tanácsnak a gróf-nagybácsi gyanakvó gőgje valószínűleg ellene szegül, mégis mindenáron fel akarta villantani előtte ennek a megoldásnak az ötletét, és rávezetni őt arra az útra, amelyen el akarta indítani. Másfelől ez a megoldás teljesen a gróf-nagybácsi szája íze szerint való volt, és természetesen következett a körülményekből; fogadni lehetett volna rá, hogy bárki sugalmazása nélkül magától is rájött volna. Arról volt szó, hogy ebben a nagyon nyílt harcban az egyik unokaöccse, aki az ő nevét viseli, ne maradjon alul, mert ez volt a legesleglényegesebb szempontja a tekintély megóvásának, amit nagyon-nagyon a szívén viselt. Ha unokaöccse maga vesz elégtételt, az a bajnál is rosszabb orvosság volna, s egyúttal rengeteg kellemetlenség melegágya, tehát mindenáron és haladékta-
5
lanul meg kellett akadályozni. Ha ráparancsolna, hogy azonnal térjen vissza a kastélyába, először is nem engedelmeskednék, ha pedig mégis, ez annyit jelentene, hogy a család meghátrál vagy megfutamodik a kolostor elől. Rendeletek, hatósági kényszer, s egyéb ilyen ijesztések nem értek semmit ilyen tekintélyes ellenféllel szemben: a világi és a szerzetes papság nem tartozott a világi igazságszolgáltatás hatáskörébe, mégpedig nemcsak a személyek, hanem a helyek sem, ahol laktak; ezt már annak is tudnia kell, aki soha nem olvasott más regényt, csak ezt; amiért is fogadja részvétünket. Az ilyen ellenféllel szemben legfeljebb annyit érhetett el, hogy igyekezett eltávolítani, ennek pedig a tartományi főnök atya lehetett az eszköze, mert tőle függött, hogy a barát marad-e vagy áthelyezik. Nos, a rendfőnök atya és a gróf-nagybácsi régóta ismerte egymást; ritkán találkoztak ugyan, de ilyenkor mindig majd elolvadtak a barátságtól, és kézzel-lábbal igyekeztek túltenni egymáson az udvariaskodásban. És néha bizony jobb azzal jóba lenni, aki sok ember felett áll, mint eggyel azok közül, aki csak a saját érdekét látja, csak a saját szenvedélyét érzi, és csak a maga ügyével törődik, ellenben a másik egy pillantással száz összeköttetést, száz következményt, száz érdeket, száz csapdát, száz veszedelmet lát, ennélfogva százfelől is hozzá lehet férkőzni. A gróf-nagybácsi, miután mindent jól megfontolt, egy napon meghívta ebédre a rendfőnök atyát, és a kedvéért páratlanul finom szakértelemmel összeválogatott vendégkoszorút hívott meg. Néhány magas rangú rokonát, akiknek már a családi neve is csupa főúri előkelőség volt, és akik puszta viselkedésükkel, ama velük született biztonsággal, úri fölényükkel, ahogy meghitt közvetlenséggel beszéltek nagy dolgokról, szinte önkéntelenül minduntalan kifejezésre juttatták és éreztették felsőbbségüket és hatalmukat. Meghívta még néhány pártfogoltját, akiket örökletes függőség kötött a családhoz és egész életre szóló lekötelezettség az ő személyéhez; ezek már a levesnél elkezdtek mindenre igent mondani a szájukkal, a szemükkel, a
6
fülükkel, egész fejükkel, egész testükkel, egész lelkükkel, és a gyümölcsig úgy meggabalyították az embert, hogy már azt sem tudta, hogyan kellene nemet mondani. Az asztalnál a grófi házigazda hamarosan Madridra terelte a beszélgetést. Rómába sok úton el lehet jutni, ő minden úton Madridba jutott el. Beszélt az udvarról, a gróf-hercegről, a miniszterekről, a kormányzó családjáról, a bikaviadalokról, amelyeket egészen hitelesen tudott leírni, mert kiváltságos helyről nézte végig; az Escurialról1 is pontosan be tudott számolni, mert a gróf-herceg egyik híve végigvezette minden zegénzugán. Jó ideig az egész társaság csak őrá figyelt, mint valami tanárra, aztán külön-külön beszélgető csoportok alakultak; ő pedig akkor más ilyen gyönyörű élményekről mesélt tovább, mintegy bizalmasan, a tartományi főnök atyának, aki ott volt mellette, és végtelen türelemmel hallgatta, hallgatta, hallgatta. De a tartományi főnök atya bizonyos ponton ügyes fordulatot adott a társalgásnak, elszakadt Madridtól, és udvarról udvarra, méltóságról méltóságra, ráterelte végül Barberini bíborosra, aki kapucinus volt és az akkor éppen uralkodó VIII. Orbán pápa testvéröccse, úgy ám! A gróf-nagybácsi kénytelen volt tűrni, hogy amaz is beszéljen egy darabig, kénytelen volt hallgatni és eszébe venni, hogy ebben a világban elvégre mégsem minden előkelő személyiség az ő embere. Nem sokkal utóbb fölkeltek az asztaltól, s akkor megkérte a rendfőnök atyát, hogy menjen át vele egy másik szobába. Két hatalom, két ősz fej, két tapasztalt és érett ember állt itt egymással szemben. A méltóságos úr hellyel kínálta a nagyon tisztelendő atyát, aztán maga is leült és megszólalt: – Tekintettel a köztünk fennálló barátságra, bátorkodom szóba hozni atyaságod előtt egy mindkettőnket érdeklő ügyet, hogy négyszemközt intézzük el, és ne keressük az elintézés 1 A spanyol királyok nyári palotája Madrid közelében. II. Fülöp építtette 1563 és 1584 között.
7
más módját, mert az esetleg… s ennélfogva őszintén és kereken megmondom kegyednek, miről van szó, és bizonyos vagyok benne, hogy csak egy-két szót kell váltanunk, és máris megegyeztünk. Mondja csak, a kegyedék pescarenicói kolostorában van egy bizonyos Cristoforo atya? A tartományi főnök igent intett. – Mondja meg nekem atyaságod őszintén, jó barát módjára… hogy ez az ember… ez az atya… személy szerint nem ismerem őt, ámbár jó néhány kapucinus atyát ismerek: csupa arany ember, buzgók, bölcsek, alázatosak; gyermekkorom óta máig is barátja vagyok a rendnek… de minden népesebb családban… mindig van egy különc, egy keményfejű… és ez a Cristoforo atya, bizonyos jelentésekből tudom, olyan ember… egy kicsit kötekedő fajta… hogy nincs meg benne a kellő okosság, a kellő tapintatosság… fogadni mernék, hogy már nemegyszer gondot okozott atyaságodnak is. „Értem: szálka a szemében – gondolta magában a tartományi főnök. – Én vagyok az oka; tudtam, hogy ez a szerencsétlen Cristoforo olyan ember, akit szószékről szószékre kell küldözni, és nem szabad hat hónapig ugyanazon a helyen hagyni, különösen nem falusi kolostorokban.” – Ó – szólalt meg aztán –, igazán sajnálattal hallom, hogy méltóságodnak ilyen véleménye van Cristoforo atyáról, holott tudtommal olyan szerzetes… példakép a kolostorban, és a faluban is nagyra becsülik. – Tökéletesen értem; atyaságodnak kötelessége… azonban, azonban, őszinte barát módjára figyelmeztetni akarom valamire, amit jó lesz tudnia; ha pedig már tudna róla, anélkül, hogy megszegném hivatali kötelességeimet, fel kell tárnom kegyed előtt bizonyos… lehetséges következményeket; egyebet nem mondhatok. Tudjuk, hogy ez a Cristoforo atya pártfogásába vett egy odavalósi embert, egy olyan embert… atyaságod bizonyára hallott már róla… éppen azt, aki hatalmas botrányok közben megszökött a rendőrség kezei közül, miután azon a ret-
8
tenetes Szent Márton-napon olyasmiket… olyasmiket… követett el… bizonyos Lorenzo Tramaglinót! „Jaj!” – gondolta magában a tartományi főnök, hangosan pedig így szólt: – Ez a körülmény teljesen új előttem, de mint méltóságod bölcsen tudja, egyik feladatunk éppen az, hogy megkeressük és visszahozzuk az eltévelyedetteket… – Jó, jó, de védelmünkbe venni bizonyos fajta eltévelyedetteket… veszedelmes dolgok ezek, kényes ügyek… És most ahelyett, hogy felduzzasztottá volna az arcát, és nagyot fújt volna, összehúzta ajkait, s annyi levegőt szívott be, amennyit rendszerint ki szokott fújtatni magából, és így folytatta: – Helyesnek tartottam, hogy figyelmeztessem kegyedet erre a körülményre, mert ha esetleg őkegyelmessége… megtörténhet, hogy valami lépést tesznek Rómában… én nem tudok semmit… és Rómából jöhetne kegyednek… – Nagyon hálás vagyok méltóságodnak ezért a figyelmeztetésért, de bizonyos vagyok benne, hogy ha értesüléseket szereznek ebben az ügyben, kiderül, hogy Cristoforo atyának mindössze annyi dolga volt azzal az emberrel, akiről méltóságod beszél, hogy helyre akarta billenteni a fejét. Cristoforo atyát jól ismerem. – Hisz kegyed jobban tudja nálam, hogy milyen ember is volt ő a világban, és miféle huncutságokat követett el ifjúkorában. – Éppen az a dicsősége a szerzetesi ruhának, gróf úr, hogy egy ember, akiről világéletében annyi rosszat beszéltek, miután ezt a ruhát felöltötte, egészen más emberré változott. És mióta Cristoforo atya ezt a ruhát viseli… – Szívesen elhinném, őszintén mondom: szívesen elhinném; de néha-néha, mint a közmondás tartja… nem a ruha teszi a barátot. A közmondás nem illett egészen oda, de a gróf hirtelenében csak úgy odacsapta egy másik helyett, amely már-már a nyelve hegyén volt: „Kutyából nem lesz szalonna.”
9
– Vannak bizonyos adataim – folytatta –, vannak bizonyos jelenségek… – Ha kegyed határozottan tudja – szólalt meg újra a tartományi főnök –, hogy ez a szerzetes valami hibát követett el (elvégre mindnyájan tévedhetünk), igazán lekötelez, ha tájékoztat róla. Ha érdemtelenül is, de én vagyok a feljebbvalója; s éppen azért vagyok az, hogy megjavítsam, hogy meggyógyítsam. – Megmondom kegyednek: ez az atya nyíltan pártfogásába vette azt az egyént, akiről beszéltünk, de ezzel a kellemetlen ténnyel kapcsolatban van egy másik kínos ügy, ami esetleg… De így négyszemközt most mindjárt elintézhetjük az egészet. Arról van szó, hogy ez a Cristoforo atya összeveszett don Rodrigóval, az unokaöcsémmel. – Ó, ezt sajnálom, sajnálom, igazán sajnálom. – Unokaöcsém fiatal, szenvedélyes ember, sokat tart rangjára, és nincs hozzászokva, hogy felingereljék… – Kötelességemnek tartom hitelesen tájékozódni erről az esetről. Amint már mondtam méltóságodnak – és olyan úrral beszélek, aki igazságos, és jól ismeri az embereket –, valamen�nyien húsból vagyunk, valamennyien tévedhetünk… az egyik ember éppúgy, mint a másik; és ha Cristoforo atya esetleg elkövetett volna… – Nézze csak, atyaságod, ezek olyan dolgok, mint az imént is említettem, hogy kettőnk közt kell elintéznünk, el kell temetnünk, nem szabad túlságosan felkavarnunk… mert akkor csak elmérgesítjük. Kegyed tudja, mi következik azután: ezek az összekoccanások, ezek a csipkelődések néha valami semmiséggel kezdődnek, és aztán dagadnak, dagadnak… Ha meg akarjuk találni az okát, vagy nem jutunk a végére, vagy pedig száz más bonyodalmat fakasztunk fel. Tehát elsimítani, csírájában elfojtani, nagyon tisztelendő atyám: csírájában elfojtani, elsimítani! Unokaöcsém fiatalember; a barát, amint hallom, még mindig fiatalosan nyakas és szenvedélyes… tehát a mi kötelességünk, hiszen eléggé idős emberek vagyunk, sajnos… nemde, nagyon tisztelendő atyám?…
10
Ha valaki ott lett volna ebben a pillanatban, láthatta volna, hogy olyan ez, mint mikor komoly opera kellős közepén tévedésből a kelleténél korábban húznak fel egy színfalat, és egyszerre csak meglátják az egyik énekest, amint kedélyesen cseveg valamelyik társával, mert ebben a pillanatban igazán eszébe se jut, hogy közönség is van a világon. A gróf-nagybácsinak az arca, a mozdulata, a hangja, amikor azt mondta, hogy „sajnos… nemde”, egészen természetes volt, ebben nem volt semmi politika, csakugyan igaz volt, hogy bosszantotta előrehaladott kora. Nem mintha siratta volna ifjúkorának szórakozásait, lendületét, édességét: csupa léhaság, csupa bolondság, csupa semmiség volt az. Bosszúságának sokkal nyomósabb és komolyabb oka volt, éspedig az, hogy számított bizonyos magasabb hivatalra, mihelyt megüresedik, de félt, hogy már nem éli meg. Ha elnyerhette volna, bizonyosan nem törődött volna semmit sem az életkorával, nem kívánt volna semmi mást, és boldogan halt volna meg, mint mindazok, akik szenvedélyesen kívánnak valamit, és esküdöznek, hogy ha ezt sikerül elérniük, soha többé nem kívánnak semmit. De hagyjuk csak, hadd beszéljen ő. – A mi kötelességünk – folytatta –, hogy legyen eszünk a fiatalok helyett is, és helyrehozzuk az ő baklövéseiket. Szerencsére még van időnk rá; még nem ment híre a dolognak, még van alkalmunk a principiis obsta2 erélyes alkalmazására. Vigyük minél messzebb a tüzet a szalmától; van rá eset, hogy valaki az egyik helyen alkalmatlan, sőt talán galibát is okoz, máshol pompásan beválik. Atyaságod bizonyára bölcsen megtalálja a megfelelő alkalmazást ennek a szerzetesnek. Viszont szerencsére itt van az a másik körülmény is, amelyre nyilván gondolni fog az, aki… esetleg azt kívánja, hogy helyezzék el innen; tehát ha valami távolabbi helyen alkalmazza őt, egy csapásra két legyet ütünk; minden magától elrendeződik, vagy helyesebben szólva, nincs semmi baj. 2 Csírájában fojtsd el a bajt (latinul).
11
