Alessandro Baricco: Történet (részlet) NYITÁNY Langyos a májusi éjszaka Párizsban, ezerkilencszázháromban. Az éjszaka derekán százezer párizsi örvénylik otthonából a vasútállomás, a Montparnasse és a Saint-Lazare pályaudvar felé. Néhányan nyugovóra sem tértek, mások egy lehetetlen időpontra állították az ébresztőórát, nesztelenül keltek, hangtalanul mosakodtak és a tárgyakat csöndben kerülgetve a kabátjukat keresték. Olykor egész családok kerekedtek fel, többnyire mégis a férfiak indultak egyedül útnak, gyakran minden logika vagy jóérzés ellenére. A feleségek, később, az ágyban az üresen maradt helyre nyújtóztatták lábukat. A szülők néhány szót váltottak, az előző nap, a megelőző napok, a korábbi hetek vitáit felelevenítve. A gyermekek függetlenedéséről. Az apa felkönyökölt párnáján, és az órára pillantott. Két óra. Roppant különös zaj volt, éjjel kettőkor a százezer ember: hegyi patak hömpölyög a semmi medrében, eltűntek a kövek, hallgat az ártér. Csak a víz a víz ellenében. Így zúdult végig az emberi hang a lehúzott redőnyök között, át az üres utcákon és a dermedt tárgyakon. Százezren rohamozták meg a Saint-Lazare és Montparnasse pályaudvart, attól tartva, hogy nem találnak helyet a Versailles felé tartó kocsikban. De végül mindenki talált helyet a Versailles felé tartó kocsikban. A vonat két óra tizenhárom perckor indult. Robog a vonat, Versailles felé. Rájuk várt a kastélykertben a megzabolázott mozdulatlanságba dermedt 224 AUTOMOBIL, dugattyúszíveik fölé boruló vasvázaikban legelészve, olaj és dicsőség bizonytalan illatában fürödve. Ott sorakoztak, készen a nagy száguldásra, Párizstól Madridig, le Európán, le délre, a ködből a napsütésbe. Bocsáss el, kérlek, hadd lássam az álmot, a sebességet, a csodát, ne álld utam szomorú tekintettel, ma éjjel hadd éljek a világ peremén, csak egy éjszakára, azután visszatérek. A versailles-i kertekből, madame, indul az álmok futama, madame, Panhard-Levassor, 70 lóerő, 4 furatos henger, akár az ágyúcső, madame. Az AUTOMOBILOK a kátyúk szaggatta földes utakon is 140 kilométeres óránkénti sebességet fakasztottak, minden logika és jóérzés ellenére, akkor, amikor a vonatok, a sínpárok csillogó bizonyosságán, csak nehezen vergődtek fel a 120 kilométerig. Annak idején mindenki bizonyos volt benne – bizonyos –, hogy ennél gyorsabban már nem lehet haladni, itt a végső határ, a világ pereme. Ez a magyarázat, miért hömpölygött százezer ember hajnali háromkor, a langyos májusi éjszakában Versailles felé, engedd, hogy ott éljek, ott, ahol a világ pereme leszakad, csak egy éjszakára, kérlek, visszatérek. Ha közülük egyetlenegy is felbukkant a vidéki utakon, lélekszakadva törtettek a búzamezőkön át, hogy keresztezhessék a porfelhő útját, s a hátsó traktusokból akár a gyerekek rontottak elő, hogy legalább egy pillantást vethessenek s rábólintsanak, amint elhalad a templom előtt. De 224 automobil együtt, az maga volt a testet öltött csoda. A leggyorsabbak, a legtekintélyesebbek, a leghíresebbek. Királynők voltak – AZ AUTOMOBIL királynő volt, kinek juthatott volna eszébe, hogy szolgáljon, uralkodásra termett, a verseny volt a trónja, a koronája, nem automobilok, hanem KIRÁLYNŐK voltak, gyere, csodáld meg őket Versailles-ban, Párizsban, ezerkilencszázhárom májusának langyos éjszakáján. Az indulással megvárták a hajnalt. Egymást követve keltek útra, Madrid felé. A versenyszabályzat értelmében egy perc különbséggel kellett rajtolniuk. A versenytávot három szakaszra osztották: az összesített időeredmény jelölte volna ki a győztest. Volt néhány motorkerékpár is: egy másik világ. Az a porfelhő előtted az egy perccel korábban indult automobil volt. Amikor a sűrű porfelhőbe behatoltál, tudtad, ott van, egy puskalövésnyire tőled. Nem láttad, de minden ízedben tudtad, hogy
ott van. Vakon a nyomába eredtél. És ez így folytatódhatott kilométereken át. Mikor végre megpillantottad a hátát, torkod szakadtából kiabálni kezdtél, hogy utat, utat. A porfelhőben haladtál tovább vakon, míg csak mellé nem értél, és tova nem száguldottál. Akkor a felhő szétnyílott, és újra láttad, mi van előtted. Bármi táruljon is eléd, csak magadnak köszönhetted, az őrült előzésben nyerted meg, és most csak rád várt. Az éles kanyar, a keskeny palló, a nyárfasor szegélyezte egyenes szakasz elragadtatása. Gumikerekek súrolták az árkokat, a kőoszlopokat, a hídkorlátokat és a hitetlenkedő publikum bámész tekintetét. Felfoghatatlan volt, hogyan kerültek elő belőle élve. A spanyolok Madridban másnap reggelre, virradatra várták a futam érkezését. A kétséges bizonytalanságban, úgy gondolták, áttáncolják az éjszakát. A spanyol király parancsára 224 terítéket számláló, égszínkék ponyva borította sátorba invitált vendégsereg főpincére vagyok, domború koponyám halmán hajszálaim választéka, akár a fénylő gabonasorok, ezerkilencszázháromban, Spanyolországban. A versenyzők érkezésére kifeszített felirat előtt szikrázik az ezüst, és csillog a kristály. Valamennyi kristályról magam törülgettem le a port, és néhány óra múltán kezemben a hajnali harmat párája is elillan. Megfogadtam, hogy a királyi automobilok robajló érkezésére ragyogóan tündökölnek: utasításomra két és fél óránként nedvesítik az út utolsó néhány száz méterét. Az én kristályaim makulátlanok, hombre. Add nekem a kisasszonykák kristályt illető ajakát, add nekem a kelyhek falát párásító leheletüket – add nekem szívdobbanásukat, mellyel most ruhájukat öltik magukra, az örökre elirigyelt spanyol tükrök rejtekén. Eközben az első automobilok elérték már Chartres-t. A város határában sorra csökkentették sebességüket, és a biciklis versenybiztosok kíséretében, akár a pórázra vett nagyvadak, lépésben hajtottak át a lakott területen. Az imént félbehagyott verseny még ott szikrázott körülöttük, a siker súlyos illata vonta be őket. A pilóták szomjukat oltották, időt kerítettek a porszemüvegek megtisztítására. A nagyobb automobilok vezetői, akik szerelővel tették meg az utat, néhány szót válthattak. Amikor kiértek a város szélére, a biciklis versenybiztos eltávolodott tőlük, és a motorok felzúgtak, neki a vidéknek. Elsőként Louis Renault érkezett Chartres-ba. Chartres-ban található a katedrális, a katedrálisban az üvegablakok. Az üvegablakokban az ég. Milliók csődültek ki a látványhoz, az út szegélyén úgy csüggtek az emberek, akár a legyek a felhabzó, édes nyálon, elcsöppenni kész hosszú tajték a francia földek felett. Az első, aki megállt, Vanderbilt volt, a Mors egyik hengere a torpedólemez felől megadta magát. Látták, amint kicsúszik egy árok felé. Caters báró La Ronde háromnegyedén széles üdvözlő mozdulatokkal hajtott át, majd ráragadt Jarrot-ra és Renault-ra a folyó menti egyenes szakaszon. Itt nem figyelt egy kanyarra, a Mercedes széles ívben megfarolt, és egy gesztenyefával szemben fékezett. Az évszázados fa széthasította az acélt. Ablis-ban egy asszony már félórája fülelt a nagy zajra, ekkor kiment a házból, hogy körülnézzen. Még a főzéshez elővett két tojást sem tette le a kezéből. Az út közepén állva várta be a következő porfelhőt, hogy lássa, mi történik. A porfelhő sosem látott sebességgel közeledett az asszony felé. A ráérős mozdulatokat a pilóta már régen száműzte az agyából. Az ujjak görcsösen szorultak a tojásokra. Egy örökkévalóságig reccsent a tojáshéj, Maurice Farman Panhard Levassorja kitépte az életből az asszonyt; a test néhány méterrel odébb repült és rövid agónia után kiszenvedett, halála nem volt a sajátja. Az első hírek arról szóltak, hogy Marcel Renault kocsiját baleset érte. Kisebb hibára gyanakodtak, semmi egyébre. Később a futamban utána haladókba Marcel Renault képe örökre beléivódott, fekszik az út szélén, a földön, egy pap hajol fölé, és az utolsó kenetre ráragad a tovarobogó kocsik pora. Valami kibillenthette, mert a négy kerék ellenőrizhetetlenül meglódult a sötéten ásító tömeg felé. Senki sem tudta megmondani, miért nem történt nagyobb tragédia. Marcel Renault belső sérüléseket szenvedett. Belehalt. A szél természeténél fogva emelgeti a flandriai damasztokat, milyen bosszantó, hogy le kellett cserélnünk, így már a teríték sem
ugyanaz. Középen – fréziakosár. Vörös és sárga virágok, természetesen, a királyság színei. Renault halálhíre kábeltáviratban érkezett a spanyolokhoz, akik elképzelték a tiszteletére elrendelt egy perc néma csendet. És a lelkekben gyökeret vert a meggyőződés, hogy e halál révén a verseny olyan magasságba emelkedett, hogy immár semmilyen választékos hívság vagy pompa nem számíthat túlzottnak vagy gyerekesnek. Felfedezésüktől voltaképpen megkönnyebbültek. Közben a legifjabb kisasszony kijelentette, hogy napnyugtáig nem teszi ki a lábát otthonról, és csak éjszaka hajlandó táncolni. Miért teszed ezt velem, kérdezte az apja. A lány káprázatos szépség volt. Egy göndörödő hajtincs gyűrűzött a nyakszirtjén. Az érkezőket üdvözlő felirat közelében nagy tábla állott, rajta a verseny hírei, déltől egész Spanyolországból sorra érkeztek a műértők, majd az arisztokratacsaládok, némelyek gyermekeikkel együtt. Sokan úgy tervezték, hogy a délután folyamán még egyszer visszamennek szállásukra, hogy átöltözzenek, és felfrissítsék magukat a hosszú éjszaka előtt. Azután valakinek a szájából elhangzott, hogy Wolsey di Porter egy sorompónak ütközött, és a kocsi kigyulladt. A hátam mögött tovarobogó kocsik süvöltését sohasem fogom elfelejteni, nem is lassítottak, én csak állok ott, és nem tudom levenni a szemem a férfiról, aki méltóságteljesen, hátát mereven a támlának feszítve, karját illedelmesen keresztbe fonva, az autó mélyén lángolva ég – csak a feje billen egy kicsit oldalra, jelezve, hogy már nem él. Később emberek jöttek, vödrökkel. A napsütésben a karosszéria fekete füstje. Esküszöm, tovarobogtak a hátam mögött, nem álmodtam. Angoulême előtt három kilométerrel egy paraszt kijelentette, hogy tesz az egészre, neki dolga van, füttyentett a kutyájának, hogy terelje át a három tehenét az út túloldalára. Richard óránként százhúsz kilométeres sebességgel érkezett, meg sem próbált fékezni, de a két nyárfa között megnyíló végtelenben még látta az utolsó reménysugarat. A Mercedes nem gyorsult fel, a két nyárfa elképzelhetetlen öleléssel fonódott egybe. Richard az ütközés következtében meghalt, a kormány csillogó fája beléje fúródott és sötét bordájává lett, egy a többi között. A Párizsba érkező kábeltáviratok olvashatatlanok voltak, amerre a verseny elhaladt, a távírdák rendszere összeomlott, a telegráfok szilánkokra zilálódtak, akár egy robbanás után. Jelzem, baleset történt, fantasztikus tömeg csodálja. Bartram részideje. A 11.46kor beállt halál miatt a feltételek biztosítása lehetet len. A felfordulásban a madridi alkalmazottak kezükben krétával a fekete táblát rótták, kartonlapokat tűztek ki és vettek le, fáradságos munkájukat az egyre magasabbra hágó nap tüze nehezítette. Kezükbe apró fecnikre írott adatokat nyomtak, azokat kalaptűkre tűzték, de előbb memorizálták, hogy nagyra formált betűikkel mások számára is elérhetővé tegyék. Amikor a kalaptű betelt, egy kisfiú kikapta a kezük alól, és látszólaga szemétbe ürítette. De megvolt a magához való esze, miért is nem dobott ki semmit, és a rá következő napon, otthon, végigböngészte valamennyi cédulát. Utóbb egész életében képtelen volt bármi mást is olvasni, mert minden irodalmat gyerekes egyszerűsítésnek vagy az érzelmeknek tett fölösleges engedménynek tekintett. Mindenesetre abban megegyeztek, hogy a számukra megfelelő szó a retirado, mert elmossa a különbséget a meghibásodott motor és a benzin meg a vas kuszaságában bekövetkezett visszavonhatatlan halál ténye között. A retirados a tabella alján sorakoztak, nyomtatott nagybetűkkel. Az emberek azt látták, hogy a sor nőttön-nő, és többen már mosolyogva azt firtatták, marad-e egyáltalán látnivaló a számukra, akik a madridi egyenes szakaszban várakoztak. A leá nyom szépsége, az lesz nektek a látnivaló, gondolta az apa. Abban a pillanatban, amikor Saint-Pierre de Palais-ben Stead hatalmas De Diétrichje a nagy sebességtől átrepült a híd korlátján. Többen megesküdtek, hogy a kerekek a levegőben is őrülten pörögtek, dolgoztak a lóerők, alig egy pillanattal azelőtt is, hogy becsapódott és darabjaira zúzódott volna a hegyi patak medrében. Két kilométerrel lejjebb, a völgyben a mosónők nézték a véresen
bugyborékoló, benzinnel tajtékos vizet, de nem értették. érteni.
De Párizsban már volt, aki kezdte
Egy puskalövésnyire a még véres haboktól, egy Bélamas nevű helységben ködös fáradtság lepte meg Tourand tekintetét, túl a harminckettedik előzésén, és a kocsija kicsúszott oldalra, mintha csak távozni akarna. A kisgyerek kiáltott, hangtalan, csak a nagyra nyílt száj. Dupuy szabadságos baka közéjük – az automobil és a kisfiú közé – vetette magát, még éppen idejében, hogy eltépje a vasszörnytől a kisfiúig ívelő, a véletlen szőtte halálos fonalat. Az óriási, kagyló alakú motorháztető feldobta, mint egy rongydarabot, és mielőtt földet ért volna, már hősi halott volt. A katona testétől eltérített automobil visszatalált az út közepére, de Tourand mint egy sebesült vad, eszét vesztve tiszta erőből jobbra rántott, és vakon a nézők közé rohant. Egy ember meghalt. De az apák még magukkal vitték fiaikat, és a lányok csoportokba verődve zavartan kuncogtak, s felalá sétálgattak az út mentén. A boltocskák küszöbein a tulajdonosok órákig nézelődtek, fejcsóválva. A betérő kuncsaftok is ott ragadtak, és együtt bámészkodtak tovább. Néhányan még a templomok tornyára is felkapaszkodtak, hogy a magasból jobban lássanak, mert azon a napon, úgy tetszett, mindent szabad. A szóbeszéd szerint a csoda káprázata hárommillió embert sorakoztatott fel és igézett meg. A párizsi hivatalokba szakaszosan érkező kábeltáviratokból egy Franciaországon végigvonagló óriáskígyó képe rajzolódott ki, mely dühtől és fáradtságtól elvakultan, hangzavartól és portól elgyötörten, válogatás nélkül lövelli szerte a mérgét. A madridi tabellán még egyre lázasan cserélgették a kartonokat, minden csöndes volt és rendezett, s a levegőben csak a sportesemények féktelen fordulatai s a viadal jogos izgalma rezgett. Az izzó napsütésben a fúvószenekarok próbáltak, s az elsőként táncra perdülők suta gyereklépéseiket váratlan szépséggel ragyogtatták fel. Vajon felkérnek-e minket a porfedte lovagok? mit gondolsz, felkérnek? őrizgetek egy kendőt, úgy szeretném ajándékul nyújtani és a régóta óvott, drága csókot. Versaillesban, ahol minden elkezdődött, az elcsendesedett, kihalt kastélykertekben a kertészek felmérik a károkat, és mint a varjak, céltalan bóklászásukban a földön hajlongva szemelgetik az ünnep maradványait. Egyikük felegyenesedik, és Spanyolország felé tekint. Mintha azt látná, hogy közülük egy, megmagyarázhatatlan lelkiismeret-furdalástól gyötörve, lassan visszafordulna. De az automobilok nem fordulnak vissza. A köztársaság elnökét ostromolták: mi a véleménye, monsieur le Président, mire ő annyit válaszolt, nehéz megítélni. A történtek nem egyértelműek. Dupinhez fordult, mert benne megbízott. Dupin levegőbe írt mozdulata a madarak röptét idézte. Puskalövéstől felrebbent, menekülő madárrajét. Eközben az első kocsik már beérkeztek Bordeaux-ba, a táv első célállomására. Elegánsan öltözött időmérők tanulmányozták a sötét lapos számlálók mutatóit, az időt jelentő bonyolult számok költészetébe mélyülve. A pilóták kikecmeregtek üléseikből és tántorgó léptekkel indultak szomjukat oltani, miközben kötelességszerűen visszamosolyogtak a záporozó bemondásokra. A vállon veregetésekre. Amint feltolták homlokukra porvédő szemüvegeiket, a sápadt arcokból megszállott tekintetek világlottak elő. Mint aki kísértetet vagy tűzvészt látott. Szemmel kell tartanom a tabellát is, hiszen egy jó főpincérnek mindenről tudnia kell, de semmin sem ütközhet meg. Egy, a győztes javára szóló szellemesség, példának okáért, feloldhatja a kínos mozdulatot, mellyel a földre ejtett villát emeli fel. Idővel elsajátítható. Pontosan annyival, amennyi időt a terített asztalok között elpiruetteztem. Ha egymás mögé, sorba rendezném egy élet lépteit, elérnék velük Párizsig, finoman görnyedt tartásban, diszkrét kölniillatot vonva magam után. Egy angyal a tilosban, hombre Kopogott, kinyitotta az ajtót, és jelentette, hogy megérkeztek Bordeaux-ba, de a lányt cseppet sem nyűgözte le, rá se pillantott, amikor fásultan csak azt tudakolta, hogy fúj-e a szél. Nem tudom,
válaszolta az apa. Nem tudod, visszhangzott a halk válasz. Párizsban a képviselők a folyosókon tolongtak, néhányan nagy hangon a kormány beavatkozását követelték. Bátran kijelenthető: egy nappal korábban még az automobil létezéséről sem tudtak: legfeljebb férfiaknak való, túlméretezett, drága csecsebecsének képzelték. Amik most embert öltek. A tény megrémítette őket: a hűséges eb a kezedbe mar, a gyermek rossz fát tesz a tűzre, a szeretőd szószegő levelet ír. Pillanatnyilag, a mutatók tanúsága szerint a bordeaux-i káoszban Fernand Gabriel állt az első helyen. Ő azt állította, hogy a versailles-i indulása óta 78 előzést tud maga mögött. Remegett a keze, és nevetett, amikor rágyújtani is képtelen volt. Körülötte mindenki vele neve tett. Tekintetét Dupinre szögezve, monsieur le Président azt tudakolta, hogy hány órába telik még, amíg valamennyi jármű kitakarodik a francia földről, hogy helyette a spanyol utakat szennyezzék vérrel. Dupin egy papírlapot forgatott a kezében. Még tartott a verseny, amikor a kétszázhetvenegyedik kilométernél Loraine Barrow hirtelen azt érezte, hogy valaki más karja vezet helyette, és egy furcsa tárgy van az orra előtt: a kormány. A szerelője ott ült mellette. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Talán nem említettem még, asztalunknál helyet foglal majd a királyi család, ez magyarázhatja feszélyezett nyugalmamat, visszafogott mozdulataimat, a délután aranyba hajló fényeit. De mindig az volt az álma, hogy versenyszerelő legyen, ezért nem bánta, amikor látta, hogy az évszázados bükkfa közeledik feléjük, és magába fogadja az autót, mely Lorain Barrow álomba nehezedett karjai között lelte vesztét. Retirado Lorain Barrow, ki hitte volna, egy spanyol poéta verssoraként végezni, krétarajz a fekete táblán – a robbanás, a vér és a füst Franciaországé – Spanyolországé csak egy verssor, talpalávaló költői rigmus. Dupin kijavította a számot, az őrület statisztikájába illesztve a szerelő derékba tört életét, / az időmérők precíz szöszmötölése és az öregek boldog tapsolása az út mellett / Bordeaux-ban, a városból kivezető út mentén már sok ezren gyűltek össze, az újbóli indulásra várva / emlékeztess csak, hányan nyírták ki magukat, szólal meg fásult hangon monsieur le Président, de ahogyan csak a gyerekek tudnak futni, úgy szaladnak azok ketten, a földek felől az országút irányába, a verseny elébe vágva, törékenyek és magányosak, titokban megszöktek, futnak, gyalogolnak, majd újra futnak, KIABÁLVA, és amikor már látszik az országút, nem is szavak, hangok szakadnak fel a torkukból, madárhangok a nyári terek felett: végül elérik a tömeget, előrefurakodnak a várakozó nadrágok között, ki az első sorba, szemükben az út fehér képe, a háttérben a szemhatárt lezáró domb, mely majd a csodát szüli meg a számukra; a felkavarodó porfelhőt és az ismeretlen zajt, valamit, amire örökké emlékezni fognak, mint életük felvirradó hajnalára. Elakadt a lélegzetük. Összenéztek. Barátságuk örökre megpecsételődött. De Dupin összehajtogatja a papírlapot és a táskájába süllyeszti. Spanyol szél fuvallata lebbenti a kristálykelyhek alá simuló flandriai damasztot. Versailles-ban a varjak hirtelen, egy ütemre kapják fel a fejüket, mintha idegen harangszó csendülne. Monsieur le Président határozottan a levegőbe csap, nyitott tenyérrel, hófehér kéz, akár a penge. Állítsátok le az idiótákat, szólal meg, a főpincér tenyerével kisimogatja az abroszon a szél vetette ráncokat, nyomuk se maradjon. A szelíd Dupin meghajlik és távozik a szobából. Ebben a pillanatban Madridban negyvenezren táncolnak, nem tudják, hogy mindennek vége. C’est fini. Valóban a francia kormány állíttatta le a versenyt váratlanul kiadott, ünnepélyes dekrétumában. Megálljt parancsoltak a szörnyetegnek, mielőtt újabb áldozatokat szedett volna. A franciák tartottak tőle, hogy XIII. Alfonz, Spanyolország uralkodója neheztelni fog rájuk, hiszen Madridban fényűző körülmények között, előkelő társaságban várt a királyi automobilokra. A szervezőknek azt tanácsolták: Bordeaux-tól a Pireneusokon át vonaton szállíttassák az automobilokat. És spanyol földön indítsák újra a futamot, a tényleges célvonal eléréséig. Ez volt a javaslat. A spanyol király tetszését nem nyerte el, de az okát nem tartotta szükségesnek feltárni. A gyász jeléül a
Spanyolország színe-virágának helyt adni kívánó tribünöket még az este beállta előtt lebontatta. Betiltotta a zenét, alkonyattól a következő három napra tilalmat rendelt el a táncmulatságokra. Behorpadtak a villanyfény csodáját maguk alatt rejtő hatalmas kék ponyvák. És valaki a nagy tabelláról egy sötét ruhával, lassú, ráérős mozdulatokkal letörölte a krétanyomokat, a nevek dicsőségét és az időmérő jóslatok igazságát a szélben porló, kezekre és ruhákra ülepedő fehér szemcsékké oldva. Könnyed főbólintással, mosolyogva fogadtam a hírt. Pincéreimtől megköveteltem, hogy a fehér glaszékesztyűiket viseljék tovább, mert ez az asztal tiszteletet és megbecsülést érdemel. Hasonló esetekben – melyek nem kizártak – az asztalbontásnál a következő sorrendet kell figyelembe venni: kristályneműek, evőeszközkészlet, porcelánok, asztalkendők. A dekoráció. Legvégül a nagy, flandriai damasztabroszt szedjük fel – akár egy vitorla –, és hétrét hajtogatjuk a forró vasaló nyomát még őrző hajtások mentén. Ekkor bezárul a meg nem történt dolgok köre, mely a mi mesterségünkben, akár az életben, titkot, mélyebb értelmet rejt annál, amit mutat. Egyenes derékkal, komótos léptekkel, cigarettával a számban indulok majd hazafelé. Ha számít valamit egyáltalán, biztosan állíthatom, a kristályt egy porszem sem éktelenítette. De rajtam kívül másnak ez úgysem fontos. A lucskos lepedők között késik az álom, verítékes az éjszaka. Isten óvjon a magánytól. Kislányom, miért e társtalan tánc a meg nem történt éjszaka kihalt porondján, az elenyészett férfiak és a képzelt sóhajok gyűrűjében? Miféle idő szerint számol a te tunyaságtól elbizakodott szíved, hogy mindenhová elkésve érkezünk? Nem várják be tündöklő szépségedet, és büszkeségem gyalázatba vész. Legyen irgalmas a büntetés a tékozlásért. Vigyázzon az angyal magányunk felett. A még ép automobilokat elvontatták a vasútállomásig, és ott egy végeérhetetlen vagonsorra emelték, mely csökkentett sebességgel szállította vissza őket Párizsba. Fordította: Balkó Ágnes
Alessandro Baricco: Történet Helikon Kiadó, 2012
