ALESKA. De hová tűnt Emese?

ALESKA

De hová tűnt Emese?

Találkozás A zuhany alatt álltam, de még nem engedtem meg a vizet. A kabin üvegén át a teljes alakos tükörbe néztem. Magamat láttam, most tényleg magamat. Nem azt, akit árnyként cipeltem egykoron, hanem a valódi önmagamat. Azt a valakit, aki már annyiszor megtanulta, hogy igenis „lehetsz más, lehet máshogy” – de ehhez, persze, be kellett járni azt a bizonyos utat. Ezzel a gondolattal, elégedetten szemléltem igazi önmagamat. Igen. Ez vagyok én! Bár idő kellett hozzá, hogy ne csak a pornósztárt lássam, hanem újra a komlói lányt, tele tervekkel, vágyakkal. Elmosolyodtam, és elindítottam a zuhanyt. Laura barátnőm nyaggatott már egy ideje, hogy menjünk ki a városból, sétáljunk egyet az erdőben, vagy túrázzunk. Bevallom, kedvem is lett volna hozzá, de annyira lefoglaltak az utóbbi napok eseményei, a munkáim, hogy egyszerűen nem tudtam időt szakítani rá. Pedig szeretek túrázni, elvonulni egy kicsit a külvilágtól, és egyszerűen csak friss levegőt szívni, élvezni a nyugalmat. De az én helyzetemben azért ez nem annyira egyszerű. Akárhová megyek, körülvesznek az emberek: felismernek, autogramot kérnek, közös fotót szeretnének. Így bizony szinte lehetetlen magánemberként barátokkal kávézni, bulizni vagy akár csak egy jót beszélgetni a parkban. Természetesen örülök a figyelemnek, és jólesik, közel sem teher, de azért néha jó csak úgy kivonni magamat a forgalomból. Ezért is szeretem az erdőt, a hegyeket. Ott elvonulhatok, és azt tehetem, amihez kedvem szottyan: nevethetek visítva, vagy grimaszolhatok. Csinálhatok bármit, úgy, hogy nem jelenik meg másnap egy bulvárlapban, mondjuk egy mobilos fotóval, vagy az interneten videóval alátámasztva… Engedtem hát Laura unszolásának. Felhúztam a bakancsomat, de eszem ágában sem volt sminkelni. Egyszerű lófarokba fogtam a hajamat, beültünk az autóba, és meg sem álltunk a Pilisig. Szép, meleg nyári nap volt, de az erdőben már nem éreztük annyira a hőséget. A kemény gyaloglástól mégis kipirulva, kimelegedve tértünk be egy kisvendéglőbe, amit már előre kinéztünk magunknak a neten. Ez a cuki kis étterem az erdő szélén várta a fáradt túrázókat, virágok és fűszernövények díszítették a kertjét, a ház oldalánál összeaprított fahasábokat halmoztak fel gondos kezek. Nyomban arra gondoltam, milyen romantikus lenne, ha egy kandalló szolgáltatná a meleget télen, amikor kint farkasordító hideg van. Egy hangulatos, családias fogadóba léptünk be. Az asztalokon a friss virágok, a falakon faborítás, és valóban: egy kandallót is megláttam! Intim kis bokszok és nagy családi asztalok közül választhattunk – mi egy félreeső helyre telepedtünk, éppen a

nyitott ablak mellé, ahonnan remek kilátás nyílt a kertecskére. Imádom az ilyen helyeket, árad belőlük a romantika és a nyugalom. Amint leültünk, már érkezett is a pincér az étlapokkal. Gyorsan rendeltünk egy vödörnyi ásványvizet, aztán nekiláttunk böngészni az étlapot. Éreztem, hogy valaki néz. Felpillantottam, és körülnéztem. A pultnál egy magas, harminc körüli férfi állt, és a felszolgálónak mondott éppen valamit. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és meglepő módon melegség öntött el. Igazán kellemes, de megmagyarázhatatlan érzés. Olyan, mintha nem először találkoztunk volna, mintha ismernénk egymást. Pedig nem. Sosem láttam korábban. Elkaptam a tekintetemet, és újra belemélyedtem az étlapba. Laura az egészből semmit nem vett észre, háttal ült a pultnak, ha pedig elpirultam esetleg, az amúgy is kipirosodott arcomon nem látszódhatott. – Mit eszel? – kérdezte. – Levest – válaszoltam csípőből. Mert bárhol eszem, levest vagy salátát rendelek, esetleg halat. Ezen az étlapon azonban leginkább a magyar konyha szokásos remekei szerepeltek. – Szokás szerint – mosolyogtam a barátnőmre. Újra úgy éreztem, hogy a férfi engem néz, és nem tévedtem. Nem volt kellemetlen a pillantása, nem éreztem a vetkőztetést a szemében. Érdeklődéssel pillantott rám, én pedig arra gondoltam, sminktelenségem és sportos öltözetem ellenére is biztosan felismert. Nem zavart. Ki lehet ez a pasi? – kérdeztem magamban. Nem akartam Laurának szólni, hogy sistereg a levegő. Féltem, azonnal hátrafordul, és ezzel elárulja, kiről is beszélünk tulajdonképpen. Ő azonban, mintha megérzett volna valamit, kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést: – Mi a helyzet a pasikkal? – Semmi. Illetve olyan nincs most, aki úgy különösebben érdekelne. Ágyból ágyba ugrálni meg nem szeretek… Ahogy kimondtam, én magam is elgondolkodtam, hogy mennyire abszurd lehet az én számból ez a mondat, ha a múltamra tekintek. Ugyanis tényleg volt olyan időszak az életemben, amikor, mondhatni, több meztelen férfit láttam – akkori munkámból adódóan –, mint egy ápolónő a belgyógyászat férfiosztályán. Így meg sem lepődtem, hogy Laura elmosolyodott. Én is elnevettem magam. Aztán némi merengés után folytattam: – Persze nem egyszerű olyasvalakit találni, akit elképzeltem magam mellé. Szeretem a karakteres, erős egyéniséget, aki bármikor meg tud nevettetni.

Mostanában egy ilyen sincs a láthatáron, és ha valaki nem felel meg ennek a képnek, tudod, hogy elég hamar megunom. – Legyintettem, majd szinte a mozdulatot folytatva intettem a pincérnek. Csakhogy nem ő jött. Hanem a szép szemű, magas pasi. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán azt hitte, neki integetek, de aztán hamar kiderült, hogy nem értett félre. – Hogy ízlett az ebéd? Hozhatok még valamit? – kérdezte kedves mosollyal, és elégedetten summáztam, hogy mély és kellemes a hangja. Mivel most már egyenesen muszáj volt ránéznem, megvizsgáltam az arcát, és megállapítottam, hogy pont olyan karakteres az arcéle, amilyen nekem tetszik. Nem volt kiemelkedően jó pasi, sem Brad Pitt-tel, sem David Beckhammel nem vehette volna fel a versenyt külsőségek terén, de nem számított. Az a tekintet, az az arcél… – Talán… talán egy fagyikelyhet – mondtam, Laura pedig lelkesen bólogatott. – Ebben a melegben nagyon jó ötlet egy fagyi – mondta, a fickó pedig ment is, hogy hozza a jeges édességet. – Te! Ez a pasi nem is rossz! – sugdosta aztán a barátnőm, én azonban úgy tettem, mintha meg sem néztem volna jobban. – Igen? Nem is vettem észre… – Dehogynem! Mosolyogtál, mint a vadalma – vigyorgott, aztán láthatóan hirtelen eszébe jutott valami. – Mi van veled? Elő sem vetted a telefonodat, mióta ide betettük a lábunkat. Mi van, ha azóta történt valami a Facebookon, és te lemaradsz róla! Sőt! Még egy túrázós szelfit sem posztoltál! Éreztem a hangján a nem titkolt iróniát, hisz, mondhatni, netfüggő vagyok: posztolok, ha kell, ha nem, és a telefonom folyton a kezemben van. Gyorsan elő is vettem, nehogy tényleg lemaradjak valamiről, de most nem érdekelt annyira, mint szokott. Közben megérkeztek a fagyikelyhek, melyeket szimpatikus ismeretlenem szervírozott. – Túráztatok itt a környéken? – kérdezte, miközben elénk helyezte a jeges édességcsodát. – Igen, szeretem az erdőt – mondtam gyorsan. Örültem, hogy beszélgetni akar. – Laura – mutattam a barátnőmre – régóta nyaggatott, hogy jöjjünk kirándulni. – Szuper túraútvonalak vannak erre, amatőröknek sem megterhelő – mosolygott. – Amatőrnek látszunk? – csaptam le a labdát, a férfi pedig halkan felnevetett. Hú! Szexi volt a nevetése: mély, de szívből jövő. Olyan normális, semmi megjátszás. Valódi érdeklődést véltem felfedezni a kérdéseiben. Nem tudtam eldönteni, hogy

felismert-e, mert annyira természetesen viselkedett, mintha tényleg csak két átlagos lánnyal beszélgetne egy átlagos napon. A fagyi elfogyott, így nem volt több indokunk maradni, és szedelőzködni kezdtünk. A férfi azonban nem hagyott ott bennünket, felém nyújtotta a kezét: – … Márk vagyok – mondta, és bár vezetéknévvel együtt mutatkozott be, az valahogy nyomban kiesett a fejemből. – Enyém ez a kis vendéglő. Ha legközelebb erre túráztok, örömmel vendégül látlak benneteket egy kávéra vagy egy vödör vízre. Bemutatkoztam neki én is, aztán elindultunk… Felpörögve ültem be az autóba. Tetszett nekem ez a férfi! Tényleg tetszett. Nem nyomult, nem vetkőztetett a szemével, nem csorgatta a nyálát. És úgy éreztem, én is tetszem neki, aminek őszintén örültem. Már Budakalászon jártunk, amikor megcsörrent Laura telefonja. Döbbenten nézett a kijelzőre. – Aszta! Te hívsz… Hogy lehet ez? Felvette, majd átadta a mobilt. Én elképedve néztem rá, de belehallóztam. – Szia! Márk vagyok – jött a hang az éteren át. – Az asztalon hagytad a telefonodat. – Te jó ég! – kiáltottam fel. – Most mit csináljak? Egy pillanatra elhallgattam. Azonnal vissza kell fordulni! – gondoltam, de akkor eszembe jutott, hogy háromkor jelenésem van egy sajtótájékoztatón. – Ezt nem hiszem el! Nem tudok visszamenni érte… – Semmi gond! Ha holnapig várhat, akkor beviszem neked a városba. Jó így? – Persze, köszönöm! Addig átirányítanád a hívásokat Laura mobiljára? – Természetesen. Holnap mikor felel meg neked? Megbeszéltünk egy kora esti időpontot. A Duna-partra hívtam, oda, ahol Lanát, a kiskutyámat szoktam sétáltatni. – Úristen, Laura! – emeltem az ég felé a tekintetemet, miután elköszöntünk. – Hogy fogom kibírni telefon nélkül egy egész napig? – Úristen! Tényleg! – gúnyolódott a barátnőm, de aztán nevettünk az egészen. Tulajdonképpen nem voltam annyira kétségbeesve, mint amennyire egyéb esetben lettem volna. Ha teljesen őszinte akarok lenni, a szívem mélyén még örültem is, hogy újra találkozni fogok Márkkal. És, ugyebár, semmi sem történik véletlenül. A sors fricskájának éreztem, hogy épp az egyik legfontosabb használati tárgyamat hagytam el. Talán pont azért, mert tudat alatt újra látni akartam a férfit. Vártam a másnapot, furcsamód alig tudtam kiverni ezt a srácot a fejemből. Olyan

normálisnak tűnt, de nem tudtam, próbálkozik-e, vagy csak egyszerűen udvarias, és bárkinek elvinné a telefonját, ha az éttermében felejtette. Amikor közeledett a találkozó időpontja, levittem Lanát sétálni, és bár szívem szerint a parkolót figyeltem volna, inkább a folyó felé fordultam. Nem akartam, hogy észrevegye az izgatottságomat. Magam sem értettem, mi hajt Márk felé, mi fogott meg benne ennyire, hiszen nem kimondottan az ideálom. Bár, ha belegondolok, többször előfordult már velem, hogy nem feltétlenül a fejemben élő képnek megfelelő párt választottam magamnak. A nap még sütött, rajtam csak egy póló és egy rövidnadrág volt, kutyasétáltatáshoz nem öltözik ki az ember. Meghallottam a lépteit, és megfordultam. Még jó, hogy hatalmas napszemüveg takarta az arcomat, mert annyira meglepődtem, hogy kikerekedett a szemem. Elegáns öltönyben érkezett. Nem a vidéki kisvendéglős favágó stílusában, hanem üzletemberhez méltón. Ez ugyanaz a pasi? Mert nagyon jól nézett ki. Ha nem szoktam volna meg a váratlan helyzeteket, akkor valószínűleg leesik az állam. Mosolygott, majd levette a napszemüvegét, és a szemembe nézett. – Szia! Itt a telefonod – mondta, miközben átadta a készüléket, én pedig igyekeztem összeszedni magam. – Levettem róla az átirányítást. – Köszönöm – mosolyogtam én is, és ez most nagyon őszinte volt. – Itt szoktad sétáltatni a kutyádat? – Megsimogatta Lanát, aki boldogan dorombolt volna, ha macska, így viszont kemény farkcsóválásba és tekergésbe kezdett. Magamban felnevettem: neki is tetszett Márk! – Igen, erre kevesen járnak – mondtam végül hangosan. – Gyakran kirándultok? Felénk. – Nem, sajnos nincs sok időm rá, de ha tehetném, minden héten mennék. Nagyon szeretem, olyankor egy kicsit kiszabadulok a mókuskerékből, és magánemberként létezhetek néhány órán át. – Megértem – bólogatott. – Zavar a népszerűség? – Dehogy! – vágtam rá gyorsan. – Hiszen épp erre vágytam, ez volt az egyik álmom. Csak néha muszáj lazítanom. Úgy pedig nehéz, ha figyelik az embert. Igazat mondtam. Valóban ismertségre vágytam egész életemben. Már kislány koromban is élveztem a figyelmet, imádtam, ha megmutathattam magamat. Végül is dupla oroszlán a csillagjegyem, nem lehet csodálkozni az exhibicionizmusomon, és azon, hogy folyton elismerésre vágyom. Elgondolkodva nézte a vizet, aztán megkérdezte: – Mire vágysz még?

– Ó, sok mindenre, noha valóban mögöttem van már számos dolog, melyeken így vagy úgy, de át kellett mennem. Jó is, rossz is. De semmit sem bántam meg, mert minden történés, életszakasz tanított nekem valamit, amikor lezárult. Új irányt vett az életem, és mindig tudtam profitálni abból, amit megéltem. Szeretek tanulni – akár a saját káromon is, hiszen az is hozzám tesz valamit, formál. – Felmosolyogtam rá, és megállapítottam, hogy jó másfél fejjel magasabb nálam. Figyelmesen hallgatott. Láttam a szemében, hogy tényleg érdeklik a gondolataim. Nem csupán a csinos celebet látja bennem, hanem az embert, és ez nekem nagyon fontos. Ekkor megcsörrent a telefonom. Bocsánatkérő fejmozdulattal felvettem. Munka miatt hívtak, mennem kellett egy megbeszélésre. Soha nem bosszankodom, amikor feladatot kapok, most azonban kellemetlenül érintett, hogy be kell fejeznünk a beszélgetést. Hiszen csak most kezdtük el… – Mennem kell – mondtam lehangoltabban, mint szerettem volna. Márk csak bólintott, látszott rajta, hogy ő is folytatta volna még a társalgást. Elindultam Lanával, de a férfi finoman megfogta a karomat. A szemembe nézett, és halkan kérdezte: – Találkozunk még? Megörültem a felvetésnek: én is szerettem volna újra látni. Ezért kis mosollyal csak ennyit mondtam: – Holnap ugyanekkor, ugyanitt…

Márk Eljött a másnap, a megbeszélt randi időpontja. Márk eléggé meglepett, amikor hatalmas virágcsokorral érkezett. A bokréta különleges virágokból állt, színes orchideák alkották a gerincét, látszott, hogy nagy gonddal válogatta össze valaki… Talán éppen ő – gondoltam. – Nahát! – csodálkoztam rá a gyönyörű virágkompozícióra. – Ez nagyon szép. Köszönöm. – És mosolyogtam, amikor átnyújtotta. – Arra gondoltam – kezdte –, hogy elmehetnénk vacsorázni. Kérdőn nézett rám, én azonban zavarba jöttem. Csak egy sétálós randira gondoltam, egy sétálós, beszélgetős találkozóra, ahol egyedül lehetünk, és zavartalanul mesélhetünk magunkról. Róla is. Voltak kérdéseim, sok mindenre kíváncsi lettem volna vele kapcsolatban… Ha azonban nyilvános helyre megyünk, egyrészt haza kell vinnem Lanát, másrészt muszáj sminkelnem és átöltöznöm. Akkor fel kellene hívnom a lakásomba, mert hogy mondjam neki azt, hogy bocsi, várj fél órát a kocsidban. Én meg egyáltalán nem akartam felhívni magamhoz. Korainak és kínosnak éreztem volna, hogy ücsörög a nappalimban, miközben én puccparádéba vágom magam. Így inkább feldobtam az ötletet, hogy most csak sétálgassunk. – Rendben – válaszolta a legkisebb lehangoltság nélkül. – Akkor talán legközelebb. Szeretnélek elvinni a kedvenc helyemre. – Melyik a kedvenc éttermed? – kérdeztem vissza kíváncsian, mert abból, kinek mi a legkedvesebb étterme, sok minden kikövetkeztethető az illető ízléséről, habitusáról. – A Chez Henrinél szeretek enni. Ismered? Csak bólintottam, bár belül elég komolyan megrökönyödtem. A Chez Henri a legmenőbb étterem volt a fővárosban, aranyárban mérték még a pirítóst is. Csupa tehetős, illetve ismert ember járt oda. – Viszont, ha nem akarsz vacsorázni, akkor sétáljunk! – folytatta. – De nem szeretnéd felvinni a csokrot? Csak hogy ne kelljen cipelned… – Nem-nem! – vágtam rá gyorsan. Még nem akartam, hogy megtudja, pontosan hol lakom. – Olyan gyönyörű, hogy szívesen cipelem. – Őszintén reméltem, hogy hihető a kifogásom. Huncut mosolyt véltem felfedezni a szája sarkában, mint aki érti, miért ellenkezem. – Budapesti vagy? – kérdezte.

– Nem. Ennyire látszik? – Dehogy – nevetett fel. – A külsődön semmi esetre sem. De amikor megszólalsz, érzek rajtad valami olyan természetességet, amit a pesti lányokon ritkán. – Komlón születtem, egy, mondhatni, átlagos családban nevelkedtem… – Miért jöttél el onnan? – Ez egy hosszú történet. De a fő ok, hogy már 15 évesen tudtam, nem akarok vidéken megöregedni. Lenni akartam valaki. Vagyis így fogalmaztam meg akkor, annak a fiúnak, akivel annak idején négy évig szerettük egymást. Tisztán emlékszem, hogy egészen pontosan ezt mondtam neki: Lenni akarok valaki… A sors pedig elém dobta a lehetőséget, hogy döntsek: vidéken maradok, vagy belevetem magam a nagyvilágba. – A sors? Nem csak elhatároztad és léptél? – kérdezte meglepetten. – Bár az is igaz, hogy az emberek ilyen fiatalon még nem nagyon tudják, hogy mit akarnak az élettől… – Én tudtam. De ahhoz, hogy a végső lépést megtegyem, egy jó nagy lelki törés vezetett. Ami végül az egész további életemet meghatározta. – Elmondod? – Tényleg érdekel? Valóban hosszú történet, nem akarlak a régmúlt emlékeivel fárasztani – néztem rá, de reméltem, hogy azt mondja: meséljek. Én ugyanis imádok magamról beszélni. – Tényleg érdekel. Tényleg érdekelsz… – tette hozzá, és hozzáért a kezemhez. Nem fogta meg, csak megérintett. Kellemes volt. – Van időm. Kíváncsi vagyok rá, ki vagy valójában. – Hát jó. De azt, hogy valójában ki vagyok, ebből a történetből még nem tudod meg. Csak azt, miért tudtam úgy dönteni, hogy elhagyom a szülővárosomat, és megpróbálom megvalósítani az álmaimat a fővárosban. Hogy megpróbálok „valaki lenni”. – Majd elmeséled a többit is! Mondtam, rád van időm. – Rendben. De nyugodtan szakíts félbe, ha unod! Oké? – mosolyogtam rá. – Oké – bólintott. És annyira tetszett, annyira valósnak éreztem az érdeklődését, hogy hajlandó voltam megnyílni előtte. Így, összefoglalva még úgysem beszéltem az okokról, amiért az lettem, aki, és a tanulságokról, melyeket minden egyes életszakaszom végén levonhattam. Úgy döntöttem, megválaszolom a kérdéseit. Mindet. Eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy egy vadidegen pasinak mesélek az életemről, akiről annyit tudok, hogy van egy kisvendéglője a pilisi erdő szélén, és hogy melyik a kedvenc

étterme…

Gábor Meghoztam életem első nagy döntését: el vidékről, mindenáron! Elég fiús kislány voltam – kezdtem bele a történetbe. –Többnyire fiúkkal játszottam, verekedtem, a játékaim között számos pisztoly, puska, autó volt. És, bár akadtak Barbie babáim is, rengeteg időt töltöttem a szabadban, a kertben – kertes házunk volt –, ahol a sarat dagasztottam, apukámmal barkácsoltam, aki szögekből, falécekből mindig farigcsált valamit. Anyukám azonban nőiességre tanított, így mindkettőjük nevelése jól érvényesült: megvan bennem a kettősség, a fiús énem és a nőies énem is, mikor melyik jön elő. Apától tanultam a vagányságot, a sport szeretetét, anyukám pedig a díva volt a szememben – sőt még ma is az. Mindketten nagy hatással voltak rám. Így lehetek az, akinek ma gondolom magam: nőies, de vagány nő. Nagy vonalakban meséltem Márknak, de a fejemben csak úgy sorjáztak a képek. Nem gondoltam, hogy a részletekbe is be kell avatnom, az emlékek azonban elragadtak. És bár neki csupán a fontosabb állomásokat meséltem el, magamban újra átéltem a régmúlt történéseit… Gyerekkoromban a fiúk ugyan érdeklődtek irántam, engem azonban nem foglalkoztattak. Tiniként kezdtem csak ráérezni, bizony élvezem, hogy tetszem az ellenkező nemnek, és rájöttem, hogy ezt a figyelmet nagyon jól fel lehet használni – leginkább az önbizalmam növelésére. Egy kisvárosban, ugye, a saját korosztályából mindenki mindenkit ismer. Vagyis a klasszikus megismerkedés – amikor egy teljesen idegen ember iránt kezdünk érdeklődni, meg akarjuk tudni, ki ő, a titokzatosság, a sok feleslegesnek tűnő, ugyanakkor izgalmas kör, amit a fiú és a lány futnak egymás körül – nem volt jellemző… Amikor Komlón középiskolába kerültem, feltűnt nekem egy Gábor nevű fiú, aki tökéletesen megfelelt az ideálomnak. Két évvel volt nálam idősebb, és nagyon tetszett, hogy magas, délceg. Tetszett a barna haja, a szép zöldes szeme és a határozott arcéle. Mint a lányregényekben, én is azt éreztem, amikor ránéztem, hogy: úristen, ő az igazi, tökéletes pasi! Ráadásul elérhetetlennek tűnt számomra, hiszen volt egy szép, szőke barátnője, úgyhogy csak nézegettem és vágyakoztam. A reménytelenség ellenére igyekeztem a közelében lenni, a szünetekben mindig úgy helyezkedtem, hogy a látókörében legyek. És láss csodát, egy idő után azt vettem észre, hogy ő is figyelget engem. Ekkor 15 éves voltam… – Szóval Gábor? – kérdezte huncut mosollyal Márk. – Ő volt az első pasid? – Ő volt az első szerelmem. Nagyon meghatározó volt a kapcsolatunk, az egész

életemre kihatással volt, van… – Nocsak – húzta fel a szemöldökét. – Még mindig? Elmosolyodtam. – Nem úgy, ahogy gondolod… Felléptem egy nagy kőre, így Márk arcával majdnem egy vonalba került az enyém: nem kellett felfelé néznem, hogy lássam a szemét. Egészen közel álltunk egymáshoz. Aztán gyorsan leléptem a kőtömbről, mert megijedtem a gondolattól, hogy esetleg félreérti a szituációt, és megcsókol… Miért? Mi is lenne, ha megcsókolna? – morfondíroztam. Aztán inkább folytattam a történetet… A barátnőimmel elmentünk biliárdozni egy helyi pubszerűségbe, és a mellettünk lévő asztalnál éppen Gábor játszott a haverjaival. Ez jó alkalomnak tűnt arra, hogy beszélgessünk, hiszen itt csak a két társaság találkozott, az iskolában azonban rengetegen voltak körülöttünk. Ez a beszélgetés olyan jól sikerült, hogy Gábor is, én is kivontuk magunkat a biliárdból, és majdnem két órán keresztül dumáltunk. Közben az is kiderült, hogy a szőke barátnő már nincs a képben. Megbeszéltük, hogy találkozunk legközelebb is, és ezzel elindult köztünk valami. Nagyon sokáig csak randizgattunk: abban az időben még nem mentek olyan gyorsan a dolgok, mint manapság. Sétáltunk, fogtuk egymás kezét, megbeszéltük a napunkat, csókolóztunk. Olyan nagy szerelem alakult ki közöttünk, amely négy évig tartott. Ettől a nagy szerelemtől nem láttunk mást, csak egymást, és vidéken teljesen helyénvaló volt akkoriban, hogy két fiatal, ha egymásra talál, hamar eljegyzést köt. Nap mint nap találkoztunk, sőt, többnyire Gáboréknál aludtunk, noha eleinte nem volt külön szobánk: Karcsival, Gábor bátyjával osztoztunk. Ekkor már kizárólag Gáborral tudtam elképzelni az életemet, a férfiakról is annyit tudtam, amennyit általa megtapasztaltam. És az nem volt sok, tekintve, hogy, bár gyakran aludtunk együtt, a szex hosszú ideig nem játszott szerepet az életünkben. Kislány voltam, a szó szoros értelmében. 15 évesen az ember nem is tudja, mit vár, mi fog történni, hiába motoszkálnak az érzések, hiába ébredeznek az érzékek. Ilyen fiatalon még nem nagyon tudjuk, milyen is a szex. Gábor türelmes volt, nem sürgetett, de azért időnként láttam rajta, hogy nagyon szeretne már többet a csókolózásnál, gyengéd érintéseknél. Egy nap aztán elhatároztam, hogy megteszem. Féltem, nem tudtam, mire számítsak, de úgy éreztem, eljött az idő: úgysem fogok senkit így szeretni, hát belevágok. Tudtam, hogy aznap Karcsi nem alszik otthon, tehát a kettőnké lesz a szoba. Ezért már úgy mentem hozzá, hogy elhatároztam: ma megtörténik. Mindennél jobban szerettem őt, megbíztam benne, és igen, már én magam is

kívántam, hogy továbblépjünk… Visszagondolva, és ma is úgy gondolom, hogy a szex számomra csak akkor élvezetes igazán, ha érzelmi szálak kötnek a partneremhez. Ha szerelmet érzek iránta. Gáborral nem lepedőakrobatikáztunk, akkor még valószínűleg azt sem tudta, hogyan kell; nem trükköztünk az ágyban, csak úgy szerelmeskedtünk, ahogy az érzelmeink diktálták. És az nagyon jó volt. Nekem nem az számít a szexben, hogy mennyire profi az, akivel vagyok, hanem az, hogy mennyire szeretem. A mai napig nem az a lényeg, hogy a férfi akrobatikus mutatványokkal kápráztasson el az ágyban, hanem az, hogy mennyire tud érzelmileg megfogni… Bár nagyon fiatalok voltunk, már a gyerekeken is gondolkodtunk, és lassan teljesen hozzájuk költöztem. Apukám próbált visszatartani, túl fiatalnak gondolt ahhoz, hogy elköltözzek, ahhoz, hogy egy fiúval éljek. Féltett. Végül azonban nem tudott mit tenni, elengedett. Nagyon szerettek Gábor szülei is, igazi családtaggá váltam náluk. Később beépítették a tetőteret, és ott már teljesen külön lakrészünk volt, saját konyhával, saját fürdővel. Be tudtam rendezni a konyhát, úgy éreztem magam, mint egy igazi háziasszony. Egy egész évig. Történt azonban valami, ami ebbe az idilli állóvízbe komoly hullámokat hozott. Mikor gyermek voltam és megkérdezték, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt feleltem: színésznő vagy cirkuszban artista. És ez az álmom ekkorra sem csorbult. Sőt! Kitaláltam, hogy színésznőként szükségem lesz a színpadi mozgásra, ezért – a középiskola nulladik évfolyama után – felvételiztem egy táncművészeti iskolába, és terveztem, hogy majd az artistaképzőbe is. Budapestre. A tánciskolában hamarabb zajlott a felvételi, mint az artistaképzőben, és mivel az első helyre felvettek, nem volt kérdés számomra, hogy azt választom. Fiatalon még nem tudtam logikusan, előrelátón gondolkodni. Hogy elmegyek a másik felvételire is, és ha mindkét lehetőséget megkapom, akkor azt választom, amit jobban szeretnék tanulni. Annyira boldog voltam, hogy felvettek a tánciskolába, hogy eszembe sem jutott többé az artistaképző. Csak az járt a fejemben, hogy úristen, felvettek, Pestre kerülök, én, a vidéki lány! Életemben az első olyan élmény volt ez, amikor annyira boldog voltam, hogy a zokogástól nem tudtam megszólalni. Kijöttem a teremből, ahol a felvételi zajlott, és csak zokogtam, zokogtam. Anyukám és a nővérem kísért el, és ijedten nézték, ahogy sírok. De hiába kérdezgettek, nem tudtam megszólalni. – Mi történt? Mondd már! – Anyukámon már látszott a kétségbeesés, azt hitte, hogy nem vettek fel, és az viselt meg ennyire. Én pedig olyan erősen sírtam, hogy csak később tudtam kinyögni: felvettek, és a boldogságtól záporoznak a könnyeim.

Sokként ért, hogy Komlóról Pestre kerülök. Iszonyú nagy előrelépésnek éreztem, hogy a kisvárosból a fővárosba jöhetek. Itt olyan más volt minden, még a mozgólépcső is érdekességszámba ment nekem… Láttam, hogy Márk mosolyog magában. – Tényleg ekkora dolog volt számomra ez az egész – mondtam kissé bosszúsan, reagálva kétértelmű pillantására. – Mindig arra vágytam, hogy elkerülhessek Komlóról, Budapesten tanulhassak vagy dolgozhassak. Nekem olyan volt Budapest, mint egy „álom”. Néha, amikor itt jártam, például osztálykirándulás alkalmával, mindent csodáltam, még a mozgólépcsőt is. Akár hiszed, akár nem, akkor még egy darab mozgólépcső sem volt Komlón. – Nem nevetek rajtad, csak azon mosolygok, hogy milyen egyszerű, tiszta vágyai vannak egy tizenéves lánynak. Komlón nem is táncoltál? – Tinglitanglit… Korábban nem tanultam profi táncot. Komlón a közösségi házba jártam táncórákra, egyéb tinglitangli tanfolyamokra. Viszont sokat sportoltam, minden napra jutott valamilyen edzés, amire éppen volt lehetőség. Én arra jártam, külön délutáni edzésórarendem volt. Úgy tűnik, jó érzékem volt a mozgáshoz, és kimondottan szerettem is. Noha Budapestre kerültem, minden hétvégét otthon, Gáborral töltöttem. Három órákat utaztam minden héten, csak hogy vele lehessek. Amikor tehettem, úgy intéztem, hogy pénteken korábban eljöhessek az iskolából, és rohanhassak hozzá. Egyszer, emlékszem, jóval korábban eljöttem a suliból a vártnál. A Keletiben át akartam cseréltetni a jegyemet a korábban induló vonatra, de közölték, ez pár száz forintba kerül. Nagyon meglepődtem, főleg, hogy péntekre a heti zsebpénzemből semmi sem maradt. Ennek ellenére mindenképpen a korábbi vonattal szerettem volna menni. Ekkor megpillantottam az arra járőröző rendőröket, gondoltam: végül is „szolgálnak és védenek”, miért ne érne meg egy próbát? Odamentem hozzájuk, és őszintén felvázoltam nekik a történetet, ami nagyon megtetszett nekik, és végül összedobták nekem a jegycserére azt a néhány száz forintot. Gáborral annyira jó volt a kapcsolatunk, hogy soha, egyszer sem veszekedtünk. Fiatalok voltunk, mégis mindent meg tudtunk beszélni. Egy kapcsolat fiatalon persze egészen más problémákat vet fel, így a mai gondjainkat már lehet, hogy nem tudnánk úgy kezelni, mint alig kinőve a tinikorból. De ezt sajnos soha nem tudtam meg, mivel négy év után szakítottunk… Az első két év még viszonylag jól működött. Minden hétvégén rohantam haza

hozzá, sőt, nem jártam a többiekkel moziba vagy bulizni, mert úgy éreztem, nélküle úgysem élvezném, nélküle nem akartam élményeket szerezni. Úgy döntöttem, hogy minden eseményt, ami örömteli lehet, kizárólag vele szeretnék megosztani. Vagyis teljesen kivontam magamat az osztálytársaim iskolán kívüli életéből. A kolesztársaim a mai napig emlegetik a csütörtököket, ugyanis én már akkor elkezdtem készülődni a másnapra, hogy suli után hazamegyek. Pakolásokat tettem az arcomra és a hajamra, de nem akármilyet! Én magam kevertem össze mindenféle fűszerből, olajból, gyümölcsből, amiből éppen jónak láttam. Szinte rituálészerűen ápoltam a testemet, hogy másnap, amikor Gáborral találkozom, a legjobb formámat mutassam neki. Egy idő után azonban motoszkált bennem, hogy mégiscsak itt vagyok végre Pesten, mégiscsak körül kellene néznem, így lassan engedtem a csábításnak. És lassacskán bekerültem a barátaim által már jól ismert budapesti életbe. Telt az idő, és a korral együtt a csipám is kinyílt. Elkezdett érdekelni, hogy mi van az iskolán kívül. Na, nem vittem túlzásba, de egy-egy bulit, mozit megengedtem magamnak. Amikor már két éve jártam ebbe az iskolába, és három éve voltam együtt Gáborral, rádöbbentem, hogy itt, a fővárosban akarok sikeres lenni. Arra vágytam, hogy megismerjenek. Ehhez nagyon jó útnak tűnt, hogy megkezdődtek a táncfellépések, és élveztem, hogy pörög körülöttem az élet. Boldog voltam, ugyanakkor nagyon bántott, hogy Gábor soha, egyetlenegyszer sem jött el megnézni a színpadon. Minden alkalommal megkérdezte ugyan, hogy milyen volt az előadás, de azt éreztem, hogy nem érdekli igazán a válaszom. Azt gondoltam, és ma is így hiszem, hogy azért nem érdekelte, mert úgy érezte, a tánc az, ami elválaszt tőle, a tánc miatt kell nélkülöznie engem hétköznap. Pedig abban az öt napban, amit hetente Pesten töltöttem, csak a tánc volt, semmi más. Nem voltak fiúk, nem voltak nagy szórakozások. Munkából és fellépésből, tanulásból állt az életem – de nem vele voltam, és ezt nehezményezte. Az évek során nagyon összekovácsolódtunk, mindjobban ragaszkodtunk egymáshoz, és egyre nehezebben viselte a távollétemet. Nem beszélve az utolsó évünkről, amikor sorban jöttek a fellépések. Amiket én bizony élveztem, Gábort azonban egy cseppet sem érdekelte, sőt, tulajdonképpen haragudott miattuk. – Hm – hümmögött Márk. – Valahol megértem a fiút. – Persze, érthető, hiszen ő velem képzelte el az életét, és nem egy hétvégi, hanem egy teljes társat akart. Ráadásul nem is tudta pontosan, hogy mit művelek a nagy fővárosban… – Mit tanultál tulajdonképpen?

– Modern kortárs balett volt a főszakom, emellett azonban mindenféle táncot tanultunk. Közte a klasszikus balettet és a néptáncot is. – Akkor komoly művészeti iskolába jártál – mondta elismerő pillantással. Kezdett fájni a karom a virágcsokortól, így áttettem a másikba, de nem akartam abbahagyni a mesélést. A történetek felidézésével szinte újraéltem azt a boldogboldogtalan időszakot. Lana nyugodtan poroszkált körülöttünk, Márkon pedig láttam, hogy nem unja a mesét… – Gábor tudta, hogy mennyire fontos ez nekem – folytattam. – Az álmom triplán megvalósult, hiszen Pestre kerültem, azt tanultam, amit szerettem, sok lehetőségem nyílt a fellépésekre, kinyílt előttem a világ. Mégsem lehettem maradéktalanul elégedett, hiszen folytonos dilemmát okozott az, hogy tudtam: ennek csak én örülök. Gábor azonban boldogabb lenne, ha éjjel-nappal mellette lennék. A férfi, a nagy „Ő”, akit szerettem, ott volt biztos pontnak Komlón. Tudtam, hogy vele örökké boldog lenne a magánéletem, másrészt azonban itt volt a pesti karrierboldogság, az álmaim megvalósítása. Kapcsolatunk utolsó éve már azzal telt, hogy bár továbbra sem veszekedtünk, mégis rengeteg konfliktust szült közöttünk a sok fellépés. Főleg azért, mert ezek általában hétvégére estek, így előfordult, hogy nem mehettem haza. Egy alkalommal, amikor otthon voltam, kértem, hogy jöjjön el a következő hétvégén esedékes bemutatómra, nagyon szeretném, ha ott lenne. Jöjjön, jöjjön! Akkor, talán először a kapcsolatunk folyamán, úgy éreztem, hajlik rá, erős benne a szándék, hogy most tényleg megnéz. Visszautaztam Pestre, és csütörtök környékén felhívtam, hogy van egy kis gond: ebből a fellépésből nem egy, hanem kettő lesz, tehát a következő hétvégén is színpadon kell állnom. Vagyis akkor sem tudok hazamenni. Tudtam, hogy csalódott, és nem is tévedtem, mert nem jött el. Először még azt mondta, hogy ott lesz, de végül másra hivatkozott. Nem arra, hogy nem érdekli, vagy csalódott, hanem teljesen másra. És végül nem jött, ezért tulajdonképpen két hétig nem találkoztunk. Így, visszagondolva, azt hiszem, az bántotta, hogy két hétig nem lát. Úgy érezhette, számomra fontosabb a tánc, a fellépés, a „magamutogatás”, mint ő, vagy mint a kapcsolatunk. Lezajlott az első fellépés, még beszéltünk telefonon, megkérdezte, hogy sikerült, de a hangján éreztem, hogy nem úgy beszél velem, ahogy szokott. Jött a következő bemutató, én azonban előtte kaptam egy telefont, hogy Gábort egy másik lánnyal látták. Felhívtam, számon kértem, és ő flegmán adott választ. Nem nagyon emlékszem, hogy pontosan mit mondott, mert a tény foglalkoztatott. Tudom, hogy

négy éven keresztül nem csalt meg, én sem őt, hiszen iszonyú nagy szerelem volt köztünk. Ennyi idő után pedig megteszi ezt velem, megaláz, miközben én tényleg csak a dolgomat tettem. Eltelt ez a két hét, megtörtént a két fellépés, melyek hatalmas élményt jelentettek. De közben mardosott a bánat, mert tudtam, amikor hazamegyek, már nem Gáborhoz térek vissza – legfeljebb összepakolni. Az egész történetet megfejelte azzal, hogy tudta, mikor érkezem, de nem jött ki elém. Viszont a házukban a lánnyal együtt várt, és csókkal búcsúzott tőle a szemem láttára. Azért, hogy érezzem, vége, ő mással van, és ezzel még nagyobbat döfhessen belém. Gábor a Skorpió jegyében született. Az a típus, aki nyugodtan éli a napjait, de ha érzi, hogy megtámadják, akkor egy hatalmasat döf abba, aki megbántotta. Sokkal nagyobbat, mint amilyen fájdalmat a másik okozott neki. Nem hazudtolta meg a csillagjegyét. Négy évig tartó, gyönyörű kapcsolatunk lezárása olyan drasztikus volt, hogy szinte sokkolt. Összepakoltam, és a szülei az alsó szinten hallották, hogy két órán keresztül hangosan zokogok. Nem bírtam abbahagyni. Gábor ráadásul még rám is szólt: – Ne viselkedj így! Ne alázd meg magad! Még ez is bántott, hiszen tudta, hogy miért sírtam, tudta, hogy ez nekem mennyire fájt. Én pedig tudtam, hogy neki is fáj. Csak éppen ő tartja magát, eljátssza a kemény fiút, aki laza és becsajozott. Végül összepakoltam, elköszöntem a szüleitől. Karcsitól is búcsút vettem, aki azt kérte tőlem, hogy azért még hallassak magamról. Azt a mondatot is nagyon megjegyeztem, hogy igen, szeretné, ha nekem még közöm lenne ehhez a családhoz, még akkor is, ha Gáborral nem vagyunk együtt. Ha majd lenyugodtak a kedélyek, visszamehessek hozzájuk, beszélhessek velük, mert tényleg szerettem őket. És családtagként kezeltek, számomra is második családdá váltak. Beszálltunk az autóba, Gábor hazavitt, az úton nem szólt hozzám. Nagyon vártam, hogy mondjon valamit, de ő hallgatott. Amikor megérkeztünk, feltettem neki a kérdést: – Megcsókolsz még utoljára? Nemet mondott. És azt, nem lenne korrekt az új lánnyal szemben. Ezt valamilyen szinten tiszteltem benne, mégis hihetetlenül rosszulesett az elutasítása. Hiszen a mi kapcsolatunk tulajdonképpen nem lett lezárva. Nem is voltam itthon, nem beszéltük meg, nem mondtuk ki, hogy vége. Egyszer csak hirtelen befejeződött. Csak, mert ő azt gondolta, amit, én meg teljesen mást. Az az utolsó csók fontos lett volna a számomra, hogy én is lezárhassam a múltat. A szüleim nem tudták, hogy szakítottunk, én mentem be először, és csak ennyit

mondtam: – Anya, Gáborral szakítottunk. És elhoztam a cuccomat. Anyukám szokás szerint tudta, hogy ilyenkor mi a helyes viselkedés. Nem szólt egy szót sem, de láttam rajta az együttérzést. Ez volt a legjobb, amit tehetett. Köszönt Gábornak, de neki sem mondott semmit. Behoztuk a cuccomat, Gábor elköszönt a szüleimtől, de ezen a köszönésen érezhető volt, hogy nem egyszerű elköszönés, ez búcsú. Majd annyit kérdezett tőlem: – Minden rendben? Akkor újra kitört belőlem a zokogás, és jó sokáig nem is tudtam abbahagyni. Másnap azzal a tudattal ébredtem, hogy valami majdcsak lesz. Még sokáig reménykedtem, hogy minden visszaváltozik. Egy évig nem is beszéltünk. Én nem akartam felhívni, sőt, úgy írtam be a telefonomba, hogy „fel ne hívd”, mert nem akartam megalázkodni, nem akartam könyörögni neki. Főképpen azért, mert sértve éreztem magamat, amiért lecserélt. Ő sem hívott. Egyszer-kétszer kereste anyukámat, hogy érdeklődjön, jól vagyok-e, de engem sosem hívott. Később, úgy két évvel a szakításunk után beszéltük meg, hogy mi is történt valójában. Fény derült arra, azt hitte, én azért érzem magam ilyen jól Pesten, mert van itt valakim. És megcsalom, csak nem merem neki megmondani. Azért jött össze akkor azzal a lánnyal, hogy engem megbántson. Azt gondolta, majd észreveszem magam, amikor ugyanazt a fájdalmat kapom, amit ő érzett. Azt mondta, neki nagyon fájt a tudat, hogy én megcsalom, ráadásul el sem mondom neki. Ezzel akart nekem visszavágni. Fiatalok voltunk, a fiatalok pedig más eszközöket, időnként gyerekes eszközöket használnak a kétségeik, fájdalmuk levezetésére. Ő a bosszú eszközét választotta, és egy másik lánnyal mutatkozott. Én soha nem csaltam meg, mert olyan végtelen szerelmet éreztem iránta, amilyet csak lehetséges. Ő volt számomra az isten. Mire kiderült, hogy csak bosszúból csalt meg, tulajdonképpen egy ostoba félreértés miatt szakítottunk, már nem tudtam visszatérni a régi kerékvágásba. Akkor már másról szólt az életem, továbbléptem. Ekkorra végeztem a suliban, és beindult az életem. És erős volt az elhatározásom, hogy nem megyek vissza Komlóra. Gábor korábban megkérdezte: miért annyira fontos ez nekem, miért akarom olyan görcsösen a táncot és a fellépéseket? Erre azt válaszoltam, és a mai napig emlegeti ezt a mondatot: – Mert lenni akarok valaki.

Ez a mondat hozta meg a változást az életemben. Ez volt az a kijelentésem, melyhez a mai napig is tartom magamat. Amikor Gáborral szakítottunk, és némi idő elteltével csillapodott a fájdalmam, ez a vágyam még inkább felerősödött. Valakivé válni. Budapesten.

Márk Láttam Márkon, hogy nagyon szeretne meghívni a kedvenc éttermébe, ami, mondhatni, elég népszerű, szinte már puccos helynek számított. Leginkább amiatt tartottam attól, hogy az legyen a következő randink helyszíne, mert arra gondoltam, ott esetleg nem tudunk olyan nyugodtan, meghitten beszélgetni, de végül beleegyeztem. Végső soron annak örültem, hogy végre alkalmam lesz szépen kisminkelni magam, csini ruhát húzni, és a randi előtt olyan igazi készülődést beiktatni. Majdnem úgy, mint csütörtökönként a Gáborral való találkozásokra. Persze csak majdnem. Inkább egy halvány, nosztalgikus érzés volt bennem, mintha az előző beszélgetésünk nyomán felidézett emlékek párhuzamosak lennének ezzel a bontakozó kapcsolattal. Leginkább azért, mert Márk mellett csakúgy ömlöttek belőlem a történetek. Nem gondolkodtam, mit köthetek az orrára és mit nem. Jó volt vele lenni. Jó volt igazán őszintén magamat adni, és közben azt érezni, hogy tetszem neki minden szempontból – a púder nélküli énem is. Nem tolakodott, nem tett fel kellemetlen kérdéseket, érdeklődve hallgatott. Ezért úgy éreztem, mindent szeretnék neki elmesélni, mindent a múltamból. Azt is, ami, mondjuk, kevésbé ékesít: a mélypontokat is, mert ezek nélkül egyrészt értelmezhetetlen az életem. Másrészt az is én vagyok, és nem akartam titkolni előtte semmit. Örültem, hogy a szó átvitt értelmében lemezteleníthetem magam valaki előtt. Ő tudta, ki vagyok, de azt nem, hogy miért lettem az, akinek ma a világ ismer. Azt akartam, hogy derüljön ki számára az ok és az okozat is. Ezért felkészültem, hogy ezen a randin elmesélem neki, hogyan kerültem a pornóiparba… Taxival érkeztem az étteremhez, Márk már várt rám. Meg is jegyeztem magamban, hogy igazi úriember: a bejárat előtt ácsorgott, míg meg nem érkeztem, hogy együtt mehessünk be. Volt foglalt asztalunk, semmit nem bízott a véletlenre. Nem rajongtam ezért a helyért. Úgy éreztem, hogy nem elég intim a hangulat, nem voltam biztos benne, hogy épp egy ilyen ultradizájn étteremben – ahol a ragyogón modern és a klasszikusan elegáns elemek keverésével brutálisan gazdag miliőt teremtettek – lazán mesélek majd a pornós múltamról. Egymást érték a csodásan megterített asztalok, minden két méteren fehér kesztyűs pincér várt szolgálatkészen a rendelésre, óhajra-sóhajra, a falakon míves tükrök verték vissza a fényt, még a zongorista is frakkban ült a hangszerénél.

Márkot figyeltem, de ő otthonosan mozgott, mintha tényleg ide járna hetente. Így megnyugodtam: nyilván nem a kisvendéglő éves bevételét készül rám költeni. Udvarias volt. Megvárta, amíg a pincér kihúzza előttem a széket, én leülök, ő csak utánam foglalt helyet. Tyű! – gondoltam – ez a fiú tényleg herceg lehet inkognitóban! Italt rendeltünk, én vizet, hiszen soha nem iszom alkoholt. Márk várakozón nézett rám. – Láttalak a tévében – mondta. – Gyönyörű voltál. – Nagyon élveztem a műsort. – Észrevettem. Szereted a kamerát, igaz? És lássuk be, ez az érzés kölcsönös. – Nevetett. – Ez így van. Imádom, motivál a kamera, és a tudat, hogy rajta keresztül több százezer, akár millió ember lát majd. Tényleg így van. Annyira szeretek szerepelni, annyira kell nekem ez az érzés, mint másnak a levegő. Imádom a forgatásokat, nem érzem munkának, öröm számomra, ha képernyőn vagy színpadon lehetek. – Ezért kezdtél filmezni is? – kérdezte óvatosan. Láttam rajta, fél, hogy felugrom és otthagyom. Eszemben sem volt. Egyébként is elhatároztam, hogy elmondok neki mindent. Úgyhogy talán tényleg ez a tökéletes alkalom rá… – Gábor után sokáig nem is tudtam más férfira nézni. Összetörtem. Lelkileg szétcibált nő lettem. Akkora csapás volt számomra a vele való szakítás, hogy ha ma meg akarnám magyarázni, ha valamit bele akarnék a tetteim hátterébe magyarázni, akkor azt mondanám, az, hogy Gábor, akit imádtam, visszautasított, és más nő kell neki, vezetett oda, hogy szükségem volt arra a visszaigazolásra, igenis kellek a férfiaknak. Ez a gondolat akkor még nem volt érett bennem, nem voltak tudatosak a tetteim, és tulajdonképpen nem is ezért kezdtem el a filmezést. De sok köze van hozzá ennek a történetnek is. Azt szokták mondani, hogy egy nő nem akkor kezdi el a pornófilmezést, amikor kicsattanó erőben, hatalmas lelki békében él, hanem amikor valamiféle mélyponton van, törést él meg. Akár a család, akár szerelem, akár karrier terén. A Gáborral való szakítás, visszautasítás padlóra küldött ugyan, de nem volt kérdés, hogy az eredeti elképzelésemet próbálom megvalósítani: vagyis Pesten akartam maradni. Az iskola után táncot kezdtem tanítani. Rengeteget dolgoztam, szétszakadtam a munkában, mégis olyan keveset kerestem, hogy gyakran még az albérletemet sem tudtam kifizetni. Tömegközlekedéssel utaztam egyik városrészből a másikba, itt tanítottam, ott tanítottam. Nagyon szerettem, imádtam gyerekekkel

dolgozni, de mint kezdő tanár, nagyon rosszul jöttem ki a fizetésemből. Az ételen is spóroltam, időnként alig ettem. A barátnőm még nevetett is rajtam, amikor rendszeresen sajtot ebédeltem ketchuppal és savanyú uborkával. A szüleim szerettek volna támogatni, de nem tudtak. Nagyon rossz időszakot éltem: nem volt senkim, iszonyú keveset kerestem, a főbérlő többször rám szólt, hogy nem lesz jó, ha csúszom a bérleti díjjal. Ekkor írt rám az egyik közösségi oldalon egy ügynökség, hogy a képeim alapján nagyon csinosnak találnak, és menjek el hozzájuk egy castingra. Persze szép hosszú levelet írtak, és felvázolták, hogy sikeres lehetek a modellszakmában, ha velük dolgozom. El is mentem a megmérettetésre. Egy pesti bérház egyik lakásából kialakított irodában egy körülbelül 150 kilós férfi fogadott. Nem volt taszító figura, sőt, inkább bizalomgerjesztőnek nevezném. Kedves volt, és korrektnek tűnt. Aztán megkért, hogy vetkőzzek le bugyira. Azt is megmagyarázta, hogy azért szükséges ez, mert látnia kell, nincsenek-e testi hibáim, bőrhibám, alkalmas vagyoke a munkára. Szóval jól megmagyarázta, miért kell bugyiban álldogálnom előtte. Igazából simán bevettem, hogy ez a szokás. Szégyellős voltam, de annyira jó szövege volt az ügynöknek, akit Tamásnak hívtak, hogy végül ledumálta rólam a ruhát. 19 évesen, full naivan elhittem neki, hogy ez így megy. Nincs benne semmi személyes, minden jelentkezőt így néznek meg. Miután jól megszemlélt, közölte, hogy tökéletesen megfelelek, és el is visz magával egy nagy stúdió castingjára. Én meg beképzeltem magamnak, hogy szupermodell leszek. Büszkén jártam-keltem a tudattól, hogy megfeleltem, és már láttam lelki szemeim előtt a nagy nemzetközi karrieremet. A következő héten el is mentünk közösen a másik castingra, mely egy Andrássy úti villa egyik hatalmas lakásában volt. Varázslatos környezetben találtam magamat. Fény, csillogás, a helyiségekből stúdiókat alakítottak ki, a szobákat különböző díszletekkel kastélynak, modern szobának, különféle stílusban rendezték be. Mindenhol gyönyörű kosztümök lógtak, egész falat elfoglaló cipőarzenál, én pedig csak mentem-mentem a díszletek között, szinte tátott szájjal. Teljesen odáig voltam, és egyre erősödött bennem az érzés, hogy biztosan szupermodell leszek. Tamás elment, engem pedig leültettek egy kerek asztalhoz, majd megjelent egy lazább, de elegáns férfi, aki elém tett egy adatlapot, hogy töltsem ki. Angolul volt. Csakhogy én nem tudtam angolul, németet tanultam az iskolában. Az elegáns férfi nagyjából megmutogatta, hogy mi mit jelent. Név, kor stb. A következő oldalon

találtam egy táblázatot, hogy mit vállalok. Még mindig nem gyanakodtam, beírtam a személyes adataimat. Lapoztam, és elkezdtem olvasgatni a táblázatot: anál, dipi, pi, gangbang, leszbi… De fura szavak… Nem nagyon értettem, de aztán kezdett leesni a tantusz, hogy itt nem arról lehet szó, amire gondoltam. Hatalmas csalódással hívtam Tamást, az ügynököt, hogy most komolyan: hol vagyok? Azonnal jöjjön értem! Ő nyugtatgatott. Az az úr, aki korábban elém tette a papírlapot, hallotta a beszélgetést. Hozzám fordult: – Te nem tudod, hol vagy? – kérdezte meglepettséggel a hangjában. – Nem. Én azt gondoltam, hogy divatmodell-castingra jöttem – válaszoltam, és csalódottságom nyilván kiült az arcomra. – Ez itt egy pornócasting – nevetett fel. Nyilván jót mulatott a naiv kis kezdőn, aki azt sem tudta, hová hozták. Nem kell mondanom, hogy milyen sokkoló volt számomra ez az eset. Nem pornószínésznőnek készültem, hanem híres táncosnőnek vagy cirkuszművésznek. Művészeti iskolába jártam, könyörgöm! És táncot tanítottam. Nem a testemmel akartam megkeresni az albérletre valót. Amikor a középiskolába jártam, én valóban megéltem a művészlétet. Úgy képzeld el, hogy ott szakadt nadrágban ültünk a földön, lazák voltunk, a világ nagy dolgairól beszélgettünk, és akkor én el is hittem, hogy ez az életem. Mindenki olyan pólókban járt, amit saját maga vagdosott, összekötözött. Megdizájnoltuk az egyszerűbb cuccokat, a táncruhákat szintén, hogy a mozgáshoz kényelmes legyen. Ott, a suliban ez volt a trendi, vagyis egyáltalán nem a pornókarrierre készültem… Visszajött értem Tamás, és nem volt sem meglepve, sem kiakadva. A kocsiban beszélgettünk, mondtam neki, hogy nem erre gondoltam. De nem hápogtam nagyon, mert tulajdonképpen nem vezetett félre, hiszen nem mondta, hogy milyen castingra visz. Csak én képzeltem egészen mást, mint ami történt. Annyit mondott, hogy itt nem kötelező semmi, de ha bármikor szükségem van segítségre, akkor szóljak. Ezzel a mondattal zártuk a beszélgetést, és ki is szálltam a kocsijából. Hazamentem a lakásomba, amit egy számomra szinte idegen emberrel béreltem együtt. Enyém volt a fél szoba, egy lyuk, amit igyekeztem a saját tárgyaimmal, könyveimmel otthonossá tenni. Ott ültem az adósságommal, a szerelmi bánatommal, a mostani csalódásommal, és úgy éreztem, hogy egy csődtömeg az életem. Feljöttem Pestre, mint a sok önjelölt színésznő, amikor Hollywoodba megy, és azt hittem, hogy majd sikeres leszek, megváltom a világot. Pest volt az én Hollywoodom. Szóval elkönyveltem magamban, hogy igen, egy csődtömeg vagyok, majd folytattam az életemet.

Eltelt pár hét, talán egy hónap is, majd újra ugyanaz a probléma merült fel, mint korábban: megint nem tudtam albérletet fizetni, megint a savanyú uborkát ettem kechuppal és sajttal, és akkor azt mondtam magamban, hogy elég volt, nem szenvedek tovább. Azért jöttem Pestre, hogy legyen belőlem valaki. Közel sem gondoltam azt, hogy erre a pornó lesz segítségemre, de azt tudtam, hogy ahhoz, hogy továbbléphessek, változtatnom kell, nyitnom kell más irányba is. Szokták mondani, hogy a dagály előtt mindig apály van. Ez a helyzet tökéletesen megfelelt az apálynak. Hatalmas apály volt. Úgy éreztem, semmim nincsen, egy nulla vagyok. Tanítgatok, de hosszú távon nem látom a jövőjét, és miután ezt szépen átgondoltam, arra jutottam, nem árt megvizsgálni, hogyan tudnék kilépni az apályos időszakból. Felhívtam Tamást. – Szia! – kezdtem. – Azt mondtad, segítesz, ha kérem. – Igen!? – Figyelj! Nem akarok pornózni, de meztelen fotókat vállalok. Azt felelte, oké. El is kezdődött a munka, pár alkalommal készítettek rólam meztelen fotókat, és belejöttem. Úgy éreztem, ebben semmi rossz vagy kellemetlen nincs. Úgysem tudja meg senki. Az ügynök azt mondta, hogy a fotók külföldre mennek, itthon senki nem fogja látni őket. Akkor még nem netezett, főleg nem google-ozott itthon mindenki a 6 évestől a 100 évesig. Hihettem, hogy idegen névvel a kutya sem talál rám a neten. Mivel a fotózást megkedveltem, úgy döntöttem, belemegyek a szólózásba is. Vagyis önkielégítést végzek a kamera előtt. Bár eleinte szokatlan volt, ezt sem éreztem szörnyűnek. Ugyanazért, amiért a fotózást sem: úgysem tudja meg senki. A DVD-t külföldön értékesítik, itthon nem lesz forgalomban. Annak ellenére, hogy nem volt rettenetes sem a fotózás, sem a szólózás, azért sokszor eszembe jutott a forgatások közben, ha nem így alakul Gáborral, akkor nem kellene ezt csinálnom. Eljátszottam, hogy rettenetesen élvezem, hogy magamhoz nyúlok, hogy férfiak nézik, de közben leginkább az járt a fejemben, vajon a megfelelő úton járok-e. De úgy voltam vele, hogy na, bumm, most már belekezdtem, most már csinálom, vitt a sodrás. Sokszor megkaptam az elmúlt évek során, hogy persze, én a könnyebbik utat választottam. Nem volt ez az út egy cseppet sem könnyű, sőt! A könnyebbik út az lett volna, ha elmolyolok a tanítással, várom, hogy idővel a fizetésem is több legyen, esetleg férjhez megyek valakihez, és együtt már könnyebb, ugye… De nekem az volt a vágyam, hogy legyek valaki. És tudtam, hogy ezt az álmomat tánctanítással, folytonos adóssággal, a nagy anyagi nihilben ülve nem fogom elérni. Tele voltam

kétségekkel és dilemmával, de valahogy azt éreztem, hogy minden újabb vállalásom egy ugródeszka a siker és a vágyott figyelem felé. Kaptam egy lehetőséget a jobb életre. Vidéki lányként nem volt más a látókörömben, mint hogy táncművészeti iskolába jártam, tánctanár lehetek. Majd jött egy ember, aki ajánlott valamit, vagyis e kettőből választhatok. Ez a két opcióm volt – legalábbis akkor azt hittem. Nem is vettem észre egyéb megoldásokat, csupán ezt a kettőt. Miután elkezdtem a szólózgatást, észrevettem, hogy szeretnek velem dolgozni a cégek, és komolyabban belelendültem az iparba. Majd elérkezett az első fiús forgatásom… Sokáig elutasítottam a partnerrel való munkát, mert előtte én csak szerelemből feküdtem le férfival, érzelmeket vittem a szexbe. Soha nem történt meg velem annak előtte, hogy egy idegennel, vagy csak az élvezetekért, érzelmek nélkül szexeljek. De amikor már benne vagy egy körben, visz magával a hullám, a munkatársaid azok, akik körülvesznek, ők a barátaid, és csak úgy belesodródsz. Hosszú ideig a fiús filmekkel kapcsolatban is azt gondoltam, hogy senki nem fog tudomást szerezni róluk. Persze ez nem így lett. Drága szüleimhez is eljutott a hír, nem kell mondanom, hogy egy cseppet sem örültek. Mindezek ellenére ma már úgy érzem, nem bántam meg a pornózást. Noha a másoknak okozott fájdalmat (ha tudnám) törölném, mellette – bár furán hangzik – magamnak ezt nem kérem. Mert sokat tanultam belőle, és annyira megerősített lelkileg, annyi mindent átéltem, annyi leckét kaptam, hogy most már jöhet bármi. Arra gondolok, ha tudom, megoldom a problémákat, ha pedig nem tudom megoldani, akkor kár rágódni rajta. Egyszerűen átlépem, és élem tovább az életem. Ehhez azonban kellett az a pár év, amíg tényleg szívatott az élet, és jó kemény leckéket adott. Visszatérve az első fiús forgatásra… Egy német céggel forgattunk, rengeteg fiú és lány dolgozott egész nap – olyan volt, amikor megérkeztem, mintha egy táborba vagy buliba jöttem volna. Jó volt a hangulat, mindenki vidáman dolgozgatott, majd beszélgettek, több kis jelenetet felvettek, aztán lazítottak. Több fiú is kerülgetett, régebben egyikkel-másikkal már találkoztam, de akkor még nem mertem nyíltan figyelni az eseményeket. Még mindig szégyellős voltam egy kicsit. Itt azonban beszélgettünk, fűzögettek, hogy csináljak fiús jelenetet, kérdezgették, miért nem vállalom. Láttam, hogy a lányok, akik a fiúkkal forgattak, teljesen jó hangulatban vannak, azt gondoltam, ha itt mindenki ilyen boldog, miközben egymással dolgoznak, nem lehet annyira rossz maga a munka sem.

Két napig dolgoztam ezzel a céggel, és a színészek folyton azt mondogatták, hogy próbáljam ki magamat fiúkkal is. Ezt hallgattam a két napban végig. Eleinte büszkén visszautasítottam: én fiúkkal soha nem vállalom! De ebben a közegben lassan megtörtem. Azt mondtam, hogy: tudjátok mit? Holnap megcsinálom az első fiús jelenetemet! Hozzátenném, hogy az ügynököm, Tamás, megpróbált lebeszélni. Ő jó ember volt, mindig mellettem állt, és soha nem mászott rám. Kölcsönadott, ha kellett, ismerte a pasis történeteimet, vigyázott rám. Azt mondogatta, hogy nincs erre szükségem, megvagyok én a fiús jelenetek nélkül is, nem szükséges ezt csinálnom, nem kell ez nekem. Maradjak inkább a szólózásnál. Nagyon féltett, apáskodott felettem, nem akarta, hogy megbánjam a döntésemet. De én akkoriban még olyan ember voltam, aki ha valamit elhatároz, észérvekkel sem lehet lebeszélni. Úgyhogy másnap bele is vágtam az első fiús munkámba. Egy nagyon kedves sráccal dolgoztam először, Ottóval. A jelenet közben aztán azt vettem észre, hogy nagyon sokan néznek. Nem is arra koncentráltam, hogy a fiúval mi történik, hanem arra, hogy mindenki engem néz. És ez tetszett. Amikor fotóztak, vagy szólóztam, egy-két ember figyelt munka közben, de erre a forgatásra nagyon sokan voltak kíváncsiak. És láttam rajtuk, hogy tetszik nekik, amit csinálok. Nekem pedig ez a figyelem tetszett. Úgy éreztem, hogy most megkaptam azt, amire egész életemben vágytam. A táncban is a fellépéseket élveztem, de ahhoz képest ez sokkal intenzívebb élmény volt. Az, hogy a fiú mit alkot, maga a szex, egyáltalán nem érdekelt. Igazság szerint nem is nagyon emlékszem rá, hogy mi történt, az esemény maga teljesen elhalványult. Csak az maradt meg bennem, hogy mennyien néztek, és én ezt élveztem. Tettem-vettem magam, lobogott a hajam, és ez nagyon bejött. Tehát ez egy pozitív élmény volt számomra, kifejezetten örültem, hogy belementem a fiús forgatásba. Utána értem jött Tamás. – Minden rendben volt? – kérdezte. – Persze – válaszoltam, és valóban így is éreztem. Nem maradt meg bennem, csak a kellemes emlék, az elismerő pillantások és a rengeteg figyelem. – Akkor most mi legyen? Mármint a fiús munkákkal? – Hogyhogy? – kérdeztem vissza. – Dolgozom tovább… Ettől fogva nem volt megállás. Többen megkérdezték tőlem, hogy amikor először dolgoztam fiúval, nem éreztem-e mocskosnak magam, nem éreztem-e úgy, hogy másodszor is elvesztettem a szüzességemet. Hát nem. Annyira nem éltem meg ennek a történetnek a testi részét, annyira kizártam a testiséget, és annyira csak arra

fókuszáltam, mennyien néznek, hogy el is felejtettem azon aggódni, ami valójában történt. – Á. Akkor így. Sejtettem, hogy nem a szexmánia hajtott a pornó felé… – jegyezte meg halkan Márk. – Nem igazán – válaszoltam. Közben már a desszertnél tartottunk, mely részemről egy fagyikehelyben merült ki. Szinte nem is éreztem, hogy mit és mennyit eszem, annyira magukkal ragadtak az emlékek. – Volt férfi, úgy értem, párkapcsolat az életedben, amíg filmeztél? Nehéz lehet feldolgozni, hogy egyszer csak elmész dolgozni… – Az. Nem is sikerül többnyire. Nem lehet elvonatkoztatni. Úgy tűnik, a szerelem nem fér össze a felnőttfilmezéssel. – Örülök, hogy abbahagytad… – mondta, és megfogta a kezemet az asztal fölött. – Láttad valamelyik filmemet? – kérdeztem szinte félénken, mert reméltem, hogy nemleges lesz a válasza. – Nem. Nem nézek pornót – válaszolta mosolyogva. – Miért? Nézzem meg? – Eszedbe ne jusson! Sőt! Kifejezetten kérlek, hogy ne tedd! Ha megnéznél egy filmben, nem a valódi énemet látnád. Azt akarom, hogy engem láss, ne a pornószínésznőt. – Ez a tervem… – mondta kedvesen. Egy darabig csendben kanalaztuk az édességet. Arra gondoltam, na, most aztán van mit megemésztenie! Aztán rám nézett: – El lehet választani a magánéletet a filmezéstől?

Csaba Megtapasztaltam, milyen, amikor másra vagyok utalva Még az elején voltam a szakmának, de már jó pár fiús jeleneten túl, amikor találkoztam Csabával. Egyedül éltem, nem volt szerelem az életemben, csak testileg kaptam meg a pasikat – a munkából adódóan –, ezért a másik oldalam, mely érzelmekre, szerelemre vágyott, nagyon felerősödött. Ekkor jött Csaba. Egy igazi hegyomlás volt, hatalmas, kigyúrt testtel, és tetszett nekem, a filigrán kislánynak, az ereje, a férfiassága. Az, hogy úgy tűnt: bármitől meg tud védeni. Egy szórakozóhelyen találkoztunk, teljesen véletlenül, elkezdtünk beszélgetni, és nagyon hamar kiderült, hogy ő is komlói, sőt, ugyanabba az általános iskolába jártunk. Azonnal bizalmat éreztem iránta, hiszen mégiscsak földim, és hamarabb megnyíltam neki, mint a többi férfinak. Így ő könnyen indított nálam. Az első randink a buli után nagyon romantikus lett, a Hősök terén sétálgattunk, és nagyon tetszett, hogy a „hegyomlás” ilyen romantikus. A második alkalommal strandra mentünk, épp a vízben voltunk, amikor úgy döntöttem, elmondom neki, mivel foglalkozom. Korábban nem beszéltünk arról, hogy ki mit dolgozik, én sem tudtam, hogy ő mivel keresi a kenyerét. Félve és nagyokat nyelve kezdtem bele a mondókámba: – Figyelj, Csaba, mondanom kell valamit. Az a helyzet, hogy pornószínésznő vagyok. Rám nézett, és meglepetésemre csak annyit válaszolt: – Hát, jó. A te életed. Ha neked ez megfelel, akkor nekem is. – Nem zavar? – Nem. Ennyivel letudta az egészet. Egy-két héttel később összeköltöztünk. Ő jött hozzám, de nem a lyukba, hanem – mivel a filmezéssel már jobban kerestem – egy kicsit nagyobb, de még mindig szerény, bérelt lakásba. Csaba gyakran a laptopomon nézegette az e-mailjeit, ám egy nap elfelejtett kilépni a levelezőjéből. Én pedig elolvastam a kint hagyott levelet, ami egy nőtől, méghozzá az exbarátnőjétől érkezett: Jó volt látni téged. Remélem, még találkozunk. Nagyon kiakadtam, mert ugyan nem volt a levélben semmi kompromittáló, az azonban egyértelmű volt, hogy találkoztak, és a csaj újra látni akarja. Csaba persze

kimagyarázta, azt mondta, csak azért nem akarta elmondani, mert már nincs köztük semmi, a lány viszont ezt nem érti. Csakis azért találkozik vele időnként, mert azzal fenyegetőzik, hogy kárt tesz magában. Végül kibékültünk, a csaj eltűnt, de azért ez a tüske, a hazugság megmaradt bennem. Elhittem neki a magyarázatot, ma azonban már úgy gondolom, a fele sem volt igaz… Kezdett elmélyülni a kapcsolatunk, és érdekes módon, ekkor már nem tetszett annyira neki a munkám. Nem mondta könnyedén, hogy persze, menj csak dolgozni, hanem nagyon egyértelműen kifejezte nemtetszését. Nem volt könnyű időszak, mégis, szinte mindennap felkeltem mellőle, és elindultam melózni, magam után húzva a kis munkás bőröndömet, amiben az aznapi forgatáshoz való kellékek, ruhák voltak. Majd, miután végeztem, visszahúztam a kis bőröndöt. Nem kérdezett direkt rosszindulatúan a munkáról, például hogy mi történt aznap pontosan, de éreztem, hogy pár órán keresztül elutasít, nem akar hozzám érni, nem akar megcsókolni. Eleinte csak ezeket a jeleket mutatta, később már agresszíven közölte, nem akarja, hogy ezt csináljam. Engem soha nem bántott, de keményen megmondta a véleményét. Amikor aztán véletlenül megnyitott valamit a laptopomon, és az egyik filmem plakátja nézett vele farkasszemet, olyan dühbe gurult, hogy beütötte ököllel az ajtót. Jöttek a viták, láttam, hogy szenved, én is utáltam a veszekedéseket. Hatott rám a szerelme, és végül úgy döntöttem, őt választom a filmezés helyett. – Jó, abbahagyom – mondtam végül. Az én albérletemben laktunk, de a főbérlő nem nézte jó szemmel, hogy Csaba is ott él, az meg főleg nem tetszett neki, hogy az ajtót is betörte, így „váratlanul” felbontotta a szerződést. Csabán volt a sor, most neki kellett kitalálnia valamit. Költöztünk állandóan, hol ilyen, hol olyan ürüggyel kellett váltanunk, aztán végül kikötöttünk egy Pest megyei kis településen, a szülei házában. Ott már jó ideje senki sem lakott, nem működött a fűtés, és közelgett a tél. Én folytattam a táncoktatást, mely továbbra is csak zsebpénzt termelt, de azért így mégiscsak volt egy kis bevételem. Épp egy vidéki városból jöttünk télen autóval, amikor balesetet szenvedtünk, és nagyon megsérültem. Azóta sem szeretek gyorsan menni autóval. Egy kanyarból kisodródtunk, kidöntöttünk egy kőkerítést, majd egy fa állított meg minket. Ahogy kinyílt a légzsák, engem hátralökött, a lendülettől pedig teljes erőből belerúgtam a kesztyűtartóba. Annyira összezúzódott a sípcsontom, hogy hónapokig nem tudtam felállni. Ugrott a tánctanítás.

Fokozódott a helyzet. Egy fűtetlen lakásban feküdtem sérült lábbal otthon, és ez tarthatatlan volt. Így beköltöztünk Budapest egyik leglepukkantabb kerületébe, egy földszinti, sötét, dohos lyukba, ami régen nyilván istálló volt. Egy nap aztán Csaba azt mondta, hogy valamit be kell fizetnie, ezért elviszi a közös pénzünket. Jó, oké, volt már ilyen. Csakhogy nem jött haza aznap. Másnap se. Hívtam a haverjait, de senki nem tudta, hogy hová tűnt. Közben eltört a vécében a cső, és a lakást elöntötte a szenny. Sántítva, egy vödörrel próbáltam menteni a menthetőt. Ekkor csörgött a telefonom, a rendőrkapitányságról hívtak, hogy én vagyok-e Csaba élettársa. Döbbenten válaszoltam, hogy igen. Jó, akkor közlik, hogy az élettársamat őrizetbe vették. Megkérdeztem rögtön, hogy értem, de mennyi időre? A rendőr cinikusan válaszolt: – Várhatóan hosszú időre. Álltam sérült lábbal a dohos lakásban a szar közepén, pénz nélkül. Próbáltam feltúrni mindent, esetleg hagyott-e pár fillért, de nem. Egyetlen fityingem sem volt, viszont addigra teljesen elöntötte a putrit az ürülék, nem tudtam rendesen járni, és nem volt munkám. Pár napig még ott maradtam, nem nagyon tudtam mit tenni. Kiderült, hogy Csaba tényleg nem fog egy darabig kijönni a börtönből, szóval újra nyakamon volt az apály, de még milyen apály! Gondoltam, itt az ideje újra lépni, a múltkor ez bejött, hátha megint bejön. Felhívtam az ügynökömet. Kölcsönkértem, hogy el tudjak költözni. Tamás egyébként nem is nézte jó szemmel a kapcsolatot, ő tisztán látta, hogy Csaba milyen ember, engem azonban elvakított a rózsaszín köd, na meg a komlói múlt. Márknak mindebből annyit mondtam el, amennyit fontosnak találtam ahhoz, hogy megértse, miért kezdtem újra a munkát. Nem azért, mert annyira vágytam vissza, hanem azért, mert nem láttam más kiutat. – Nem tudom, miért csukták le, de már azért is rács mögé dugnám, amit veled tett – morogta. Rámosolyogtam, szívből. Úgy éreztem, ért engem, mégis sokkoló lehetett szembesülnie életem háttéreseményeivel, látni a csillogás mögött a kegyetlen valóságot. – Régóta nem foglalkoztat Csaba, egyszerűen csak az életem része volt, és a vele való kapcsolatomból is tanultam valamit. – Vagyis? – Soha többé nem akarok kiszolgáltatott lenni. Soha többé nem akarom, hogy

másra legyek utalva. – Ezt megértem – bólintott. Hívta a pincért, és fizetett. Kimentünk az étteremből, gyönyörű este volt. – Sétálunk egyet? – kérdezte, én pedig örömmel bólintottam. Nem volt kedvem még elválni tőle. Egyre közelebb éreztem magamhoz, a figyelmessége, az őszinte érdeklődése, és persze a csodaszép szeme is erőteljesen hozzájárult, hogy nem húztam el a kezemet, amikor megfogta. Legalább egy órát bolyongtunk kéz a kézben, s közben azon járt az eszem, hogy még mennyi mesélnivalóm van neki… Meglepő módon úgy éreztem, hasonlít az egyik volt barátomra. No nem külsőre, hanem az irántam tanúsított érdeklődését tekintve. Hiszen az egyik nagy szerelmem, Erik, leginkább azzal fogott meg, hogy csillogó szemmel hallgatta a történeteimet. Nagyon szeretek magamról mesélni, és ha jó hallgatóságra találok, akkor csak úgy ömlik belőlem a szó. Erik pedig fantasztikus hallgatóság volt. Eleinte nem is tetszett mint férfi, ráadásul még beszélgetni sem tudtunk, hiszen nem beszéltem angolul, mégis életem egyik legfontosabb személyeként tartom számon. Olyan érzéseket ébresztett bennem újra, melyekről azt hittem, Gábor teljesen kiölt belőlem. Furcsa kettősség jellemzi azokat az embereket, akik a pornóiparban dolgoznak. Nehéz megérteni azt, hogy bár nap nap után szexuális kapcsolatba kerülnek egy másik, esetenként teljesen idegen emberrel, a magánéletükben akár visszafogottak, sőt erkölcsösek lehetnek. Kifejezetten klasszikus párkapcsolatra vágynak, udvarlással, romantikával, és nem csalják meg egymást. Persze nem a hagyományos értelemben, hiszen a munkájuk éppenséggel a szex, munka közben azonban nem önmagukat adják, hanem egy szerepet játszanak, mint bármelyik színész. Csupán annyi a különbség, hogy míg egy mozifilm erotikus jelenetében nem látszanak az aktus részletei, addig a pornófilmben épp a részletekben rejlik a lényeg. Erikkel kollégák voltunk, így ismerkedtünk meg. Mindketten dolgoztunk, napközben másokkal szexeltünk, de a magánéletünkben igazi, nagy szerelem alakult ki közöttünk…

Erik Nagy szerelem, honvágy, távolság… Miután olyan csúnyán csalódtam Csabában, nagy lendülettel vetettem bele magamat újra a filmezésbe, azaz egyre többet kezdtem dolgozni. Sok külföldi produkcióban vállaltam munkát, és rövidesen elért a hírem a tengerentúlra is: meghívást kaptam Amerikába. Nagyon komoly előrelépés egy európai lánynak, ha egy amerikai ügynökség felfigyel rá, és munkát ajánlanak neki! Amikor első alkalommal érkeztem oda, rengeteg feladatot kaptam, mindennap dolgoztam. Már eszembe se jutott, hogy nem helyes, amit teszek, a munka rutinná vált. Felkeltem, dolgoztam, hazamentem, aludtam, aztán megint felkeltem, megint dolgoztam, így mentek a napjaim, mint egy mókuskerékben vagy futószalagon. Egy idő után szinte már robottá váltam. Akkor ezt nem így fogtam fel, persze, felvettem a ritmust, és tettem a dolgomat. Először két hónapig tartózkodtam Amerikában, és az egyik forgatáson találkoztam Erikkel, ahol ő színész és producer is volt egyben. Ezt úgy nevezik, hogy POV-t forgattunk, együtt dolgoztunk. Számomra ő egy színész volt a sok közül, szigorúnak, távolságtartónak láttam. Olyan katonás karakternek, aki nagyon nehezen enged magához bárkit, emellett kifejezetten erős, férfias kisugárzása volt. Nem tetszett különösebben, noha jó pasinak számított, csak éppen nem volt az esetem. Magas, atlétikus, világos bőrű, szőke férfi, tipikus kanadai, aki szintén dolgozni volt az Államokban. De nem érdekelt különösebben, egy munkatárs volt a sok közül. Akkor még egyáltalán nem beszéltem angolul, nagyjából annyit tudtam, hogy Hi, how are you, a további mondandómat pedig kézzel-lábbal mutogattam. Vele sem tudtam kommunikálni. Lehet, ezért maradt meg bennem, hogy ő egy szótlan, szigorú figura, mert rájött, hogy nem tud velem beszélgetni, így nem is erőltette. Később újra együtt dolgoztunk, és akkor már egy kicsit szimpatikusabbnak találtam. Próbáltuk valamennyire megérteni egymást, kérdezgetett, én pedig, amit tudtam, mondtam, amit nem tudtam, mutogattam. Jól megértettem a nyelvet, a beszéd viszont nem ment. Mutogatásban azonban világbajnok voltam. Többször is dolgoztunk együtt, mert tetszettem neki mint modell, és jól végeztem a dolgomat, ezért nyilván szívesen forgatott velem. Egyre több munkát kaptam tőle. A harmadik alkalommal, amikor együtt dolgoztunk, épp sminkelt a sminkes lány. Erik beszólt, hogy leszalad reggeliért, és megkérdezte, hozzon-e valamit. Én egy

frissen facsart narancslét kértem, mert nem voltam éhes, viszont akkoriban számomra az üdítők netovábbja a frissen facsart narancslé volt. Ő elment, azt gondoltam, nyilván vesz két deci dzsúszt, de amikor visszatért – miközben én még mindig a sminkszékben ültem – egy olyan hatalmas pohár frissen facsart narancslét hozott, hogy szerintem volt fél liter is. Nagyon meglepődtem. Tetszett a gesztus, és ez látszott is rajtam. Tulajdonképpen akkor néztem meg először úgy, mint embert, mint férfit, mert hirtelen érdekelni kezdett, hogy ki ez a kedves pasi. Addig rá is csak úgy gondoltam, mint egy robotra, de ezzel a gesztussal felkeltette az érdeklődésemet. Ezután már más volt vele együtt dolgozni, nem egy bábut láttam benne, hanem egy szimpatikus embert. Ő is érezte, munka közben is, hogy másképp tekintek rá, többet is beszélgettünk. Bár ezt idézőjelbe teszem, mert a beszélgetéseink nagy részét még mindig a mutogatás tette ki. Aztán a sors úgy hozta, hogy meg kellett ismerkednünk közelebbről is. Aznap, amikor a narancslét kaptam, a forgatás végén nem jött értem a sofőr. Sofőr hozott és vitt bennünket, nem tömegközlekedtünk, nem taxiztunk. Aznap azonban elakadt, talán defektje volt, mi pedig sokáig várakoztunk. Erikkel ekkor úgy döntöttünk, hogy lemegyünk egy kis kávézóba. Salátát ettem, teát ittam, és próbáltunk kommunikálni. Későbbi elmondása szerint neki nagyon tetszett, hogy dacára a nyelvtudás teljes hiányának, próbálok beszélgetni. Mutogatva sztoriztam magamról, képekkel illusztráltam a mondókámat, szóval megoldottam a helyzetet. Annak ellenére, hogy nem beszéltünk közös nyelvet, nagyon jól eldumálgattunk. Azáltal pedig, hogy a kommunikációnk ilyen nehézségekbe ütközött, sokkal inkább kialakult köztünk egy bensőséges kapcsolat, mert sokkal jobban kellett figyelnünk egymásra. Nagyon szimpatikus lett nekem, mert érdeklődött. Nem azt mondta, hogy oké, nem beszéled az angolt, akkor hagyjuk, hanem tetszett neki, hogy nem adom fel, és próbálok beszélgetni a nyelvi akadályok ellenére. Másfél óra múlva megérkezett a sofőr, és visszavitt a modellszállásra. A lányok, akik az ügynökségnek dolgoztak, és külföldről vagy másik államból érkeztek, modellszálláson laktak. Attól fogva Erik elkezdett írogatni nekem, hogy vagyok, mi van velem, és hasonló egyszerű kérdéseket tett fel. Ekkortól számítom a „translate” időszakot, amikor fordítógéppel fordítottam az SMS-eit, üzeneteit. Sok mindenről tudtunk írásban beszélni. Például szóba jött, hogy ő is szereti a szusit, én is szeretem. Aztán ennek a szusi dolognak jelentősége lett, mert bár az utolsó egy-két héten már nem dolgoztunk együtt, ő azért írogatott, hívott, hogy menjünk el együtt kajálni: például együnk szusit. Én azt gondoltam, hogy csak egy röpke éjszakát akar, ahhoz pedig nem volt kedvem. Egész nap dolgoztam, a

hobbiszexbe már nem akartam energiát fektetni. Tudtam, hogy nagy nőcsábász, ezért mindig nemet mondtam. Lehet, hogy furán hangzik egy pornószínésznő szájából az, hogy tartja magát, nem ugrik ágyból ágyba, de én mindig nagyon különválasztottam a munkát és a magánéletet. A magánéletben ma sem könnyű megkapni. Várom, hogy a férfi udvaroljon, jól megnézem azt, akivel lefekszem, hiszen a magánéletemben a férfinak a lelkemet is odaadom. A forgatásokon viszont csak a testemet kapja meg a partnerem. Amerikában is tartottam magamat ahhoz a felfogáshoz, amit vidékről hoztam, hogy azzal fekszem le, aki letesz valamit az asztalra. Nem szó szerint, persze. Itt a kedveskedésre, udvarlásra, energiabefektetésre gondolok. Nagyon jó volt munka közben Erikkel a szex, de azt gondoltam, ha elmegyek vele szusizni, azt hiszi, meg is kap, pedig nem. Soha nem mentem bele egyéjszakás kalandokba. Így bárhogy próbálkozott – és próbálkozott keményen –, nem mentem el vele szusizni. Aztán letelt a szerződésem, és hazajöttem. A kommunikáció azonban nem szűnt meg közöttünk, mindennap írtunk egymásnak, így hamar rám ragadt néhány angol kifejezés. Ő is odafigyelt, hogy nagyon egyszerűen, könnyen érthetően írjon, így rövidesen már egészen jól boldogultunk írásban. Pár hónap múlva újra munkát kaptam, és kiutaztam, bár rövidebb időre, mint először, de akkor is nagyon be voltam táblázva. Erik persze továbbra is a szusin kattogott, folyamatosan bombázott, de én még mindig nem gondoltam, hogy bele kellene vágnom egy ilyen viszonyba vagy egyéjszakás kalandba. Holott akkor már igazán kedveltem, jó pasinak tartottam. De egy-két alkalomra nem akartam odaadni magam, noha nem volt barátom, a munkának éltem, vagyis alapból belefért volna. Mégsem mentem bele. Aztán ez a szerződés is lejárt, hazajöttem, és elgondolkodtam magamban, hogy ezt a pasit elbuktam: többet nem fog keresni, mert folyton lepasszoltam. Itthon már másnap írt, érdeklődött, hogy minden rendben van-e, szerencsésen hazaértem-e. Ezek után már kezdtem hinni abban, hogyha még azok után is, hogy folyton leráztam, keres, érdeklődik, lehet, hogy mégsem hobbiszexet akar. Lehet, hogy így indult neki az udvarlásnak. Utólag aztán elmesélte, hogy eleinte benne volt a pakliban – tetszettem neki, a szusi után bevállalt volna –, mivel azonban teljesen másképp viselkedtem, mint az amerikai lányok, valóban érdekelni kezdtem. Tetszett neki a személyiségem, de nagyon tetszett a tartásom is, hisz az amerikai lányoknak csak csettintett, és vitte is haza őket.

A kitartása miatt megint nőtt a szememben. Továbbra is jókat beszélgettünk, már telefonon is próbálkoztunk. Egyre több szót tudtam, a forgatások alatt is sokat tanultam, lassan eljutottam oda, hogy sikerült konyhanyelven beszélgetnem. Eltelt pár hónap, újra Amerikába készültem, de akkor már úgy mentem ki hozzá, mint a pasimhoz. Itthon nézegettem, vizsgálgattam a fotóit, követtem a Facebookon, a filmjeit viszont soha nem néztem meg, mert abban nem önmagát adja, csak egy robot, egy báb, mint én is. És engem ő abban a vonatkozásban nem érdekelt. Rájöttem, hogy tetszik nekem. Emberileg pedig nagyon is. Amikor megérkeztem, nem kezdtünk el randizni, nem futottunk több kört, egyenesen hazavitt a saját lakására, és első perctől úgy éltünk együtt, mint más párok több hét vagy hónap randizás után. Mi olyan szinten megismertük egymást a napi beszélgetéseink során, hogy a klasszikus udvarlásra egyszerűen nem volt szükség. Erik már megfutotta körülöttem a köreit, és megismertem, talán jobban is, mint mást ennyi idő alatt. Nagyon boldogok voltunk. Mindent közösen csináltunk, amit csak lehetett, együtt főztünk, együtt szórakoztunk, együtt edzettünk – ő is imádja a mozgást –, megismertem a barátait. Hónapokig így éltünk, és közben tanított angolul. Neki köszönhetem, hogy most jól beszélem a nyelvet. Tanított, segített, kijavított. Volt rá példa, hogy felhívott az ügynökség, és nem értettem, mit mondanak. Odaadtam Eriknek a telefont, ő meghallgatta őket, majd számomra érthetően leegyszerűsítette a szöveget. Így megértettem. Nagyon vicces helyzetek adódtak, hiszen mások beszédét még nem nagyon értettem: az amerikaiak hadarnak, és szlenget használnak. Eriknek viszont már szinte minden szavát, így rajta keresztül kommunikáltam mindenkivel. Gyönyörű időszak volt. Rövidesen szerelmes lettem belé, ő volt a nagybetűs, tökéletes férfi az életemben, és tudtam, hogy kölcsönös ez az érzés. Kimondottan szerettem benne, hogy remek hallgatóság volt, mindig csillogó szemekkel figyelt, miközben sztoriztam, emellett azonban férfi maradt. Nem volt papucs, nem volt nyálas. Figyelt rám, és tőle minden gesztus értékes volt számomra. Pár hónap együttélés után hazajöttem egy hónapra, azalatt végig skype-oltunk, aztán újra visszamentem hozzá, és mindig, amikor újra kimentem, olyan volt, mintha el sem váltunk volna. Mintha nem lettek volna több hónapos kihagyások. Igazi nagy szerelem szövődött közöttünk. Egy idő után azonban honvágyam lett, és már minden hiányzott. Egy csomó banális dolog is, de a legjobban a családom és a barátaim. Nekem kint nem voltak igazi barátaim – Erik barátai voltak az én barátaim is. Hiányoztak az itthoniak.

Hiába tudtunk mindent megbeszélni, hiányoztak a barátnős találkozások, a közös dumálgatás, pletyizés. Annyira megtanultam addigra angolul, hogy Erikkel tényleg bármiről tudtunk beszélgetni, a politikáról, az élet nagy kérdéseiről, sőt, vicceket is tudtam mesélni, de egy barátnőt sajnos nem pótol senki és semmi. Egy hullámhosszon voltunk, soha nem veszekedtünk, imádtam, hogy figyelmes, nem telepszik rám, hagy élni. Gyakran előfordult, hogy leültem a gépem elé netezni, eszébe sem jutott zavarni. Fogta magát, átment az irodájába, és elfoglalta magát. Hagyott csetelni vagy olvasgatni. Figyelt arra, hogy legyen intim szférám. Gyakran a kedvemben akart járni. Tudta, hogy szeretem a balettet, ezért meglepetésből elvitt moziba, hogy együtt megnézzük a Fekete hattyú című filmet. Fontos volt számomra, hogy igyekezett olyan közös programokat szervezni, melyekről tudta, hogy nekem tetszene. Láttam rajta, hogy lelkesen visz el olyan helyekre, ahol jól érzem magam. Éreztem, hogy szeret. Lassan úgy éltünk, mint akik évek óta ismerik és szeretik egymást, de közben mégis hiányoztak az itthoni dolgok, ezért sokszor magamba fordultam. Erik persze észrevette, és kérdezte, hogy mi a baj. Én pedig nem kerteltem, megmondtam, hogy rettenetes honvágyam van. Ez az érzés egyre erősebb lett, sehogy sem tudtam csillapítani, így rövidesen arra jutottam, hogy nem maradhatok tovább. Hiába szép és tökéletes ez a kapcsolat, nekem haza kell mennem! Fel sem tudnám sorolni, hogy mi minden hiányzott: az illatok, az emberek, a környék, az ételek – ezért egy kicsit elkezdtem utálni Amerikát. Ami mást nem zavart volna, engem az is zavart. Például hogy nem tudok olyan ételeket enni, mint itthon, idegesített az emberek viselkedése, egyre több minden irritált – ami nem biztos, hogy irritáló, csak a fejem elkezdte átírni a valóságot, hogy rávegyen, menjek már haza. Így eljöttem, és egy végeláthatatlan Skype-időszak következett. Minden reggel és minden este skype-oltunk. Amikor ő kelt, én akkor feküdtem. Nekem nem okozott problémát ez a beosztás, ráadásul még jobban megtanultam angolul, hiszen napi szinten órákat beszélgettünk. Anyukám nevetett, nem értette, miről tudunk órákon át fecsegni. Leültünk a gép elé, és egyfolytában tudtunk beszélni. Csak azért szakítottuk félbe a csevejt, mert esetleg el kellett mennie, vagy nekem volt dolgom, netán elaludtam a gép előtt. Bármit meséltem neki, láttam a csillogást a szemében. Tök mindegy volt, hogy miről fecsegtem, a körmömről, vagy evésről, vagy edzésről, láttam, hogy érdekli. Nagyon sok mindenben tudtam tanácsot kérni tőle, nemcsak a munkával kapcsolatban, hanem az élet egyéb területein is. Szép lassan kialakult az az érzésem, ami Gábor esetében is: nem akartam nélküle

elmenni szórakozni, nem akartam semmi jót megélni nélküle. Így bezárkóztam. Csak vele akartam megosztani az élményeket, ezért kerültem az olyan helyzeteket, melyekből feltételezhette volna, hogy bulizok vagy pasizok. Esélyt sem adtam arra, hogy úgy érezze, megcsalom. Nem is tettem. Dolgoztam, persze, pasikkal voltam a munkám során, de a magánéletben egyszer sem csaltam meg. A munkát nem számítottam megcsalásnak, pláne, hogy ő is forgatott. Úgy éreztem, hogy nem én vettem részt a forgatásokon, hanem az Aleska nevű robotnő. Nagyon hiányzott Erik, ugyanakkor itthon remekül éreztem magam. Eltelt pár hónap, és egy alkalommal még ki akartam utazni hozzá, de valami nem stimmelt a vízumommal, ezért visszaküldtek a reptérről. Ő sem tudott jönni, neki is volt valami a vízumával, hiszen ő sem volt amerikai állampolgár. Akkor felmerült bennem a kérdés, hogy mi értelme ennek az egésznek, ha még találkozni sem tudunk. Az, hogy nem lehettünk együtt, egy apró törést okozott a kapcsolatunkban. Úgy éreztem, hogy túl messze vagyunk, így kilátástalan a szerelmünk. Ennek ellenére még mindig tovább skype-oltunk, hiszen szerettem, de folyton ott motoszkált bennem, hogy ez így nehéz, nem lesz jó vége. Úgy tűnik, hogy itt engedtem el egy kicsit Eriket, ez volt az a pont, amikor már nem ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy nélküle egyetlen kellemes élményt se legyek hajlandó megélni. Nyitottabb lettem, és a sors úgy hozta, hogy a liftben megismerkedtem a szomszéd fiúval, Szabolccsal. Egyébként a falszomszédom volt. Többször összefutottunk a liftben, majd beszélgettünk, amiből aztán az lett, hogy elhívott moziba. Eleinte csak barátkoztunk, teljesen ártatlan programokat csináltunk. Aztán egyre több időt töltöttünk együtt. Jólesett, hogy végre van valaki mellettem, akivel élőben lehet beszélgetni, meg lehet inni egy teát, el lehet menni egy koncertre. Továbbra sem csaltam meg Eriket, de távolodtam tőle, és ezt ő érezte. Szabolcs tudta, hogy Erik a barátom. Nem titkoltam, miért is tettem volna, hiszen Szabolccsal nem volt köztünk semmi. Erik hivatalosan nem tudta, hogy Szabolcs létezik, viszont egy idő után érezte, ami nem is csoda. Gyakran aludtam Szabolcsnál, szex nélkül. Közel volt, átslattyogtam a papucsomban, pizsamámban. Erikkel azonban továbbra is skype-oltunk reggel és este, nem akartam megbántani, és amikor láttam, hogy hív, átszaladtam, leskypeoltam az időt, aztán visszamentem Szabolcshoz. Nyilván érződött rajtam, hogy már nem vagyok ráérős, hogy sietek, nem akarok végeláthatatlan beszélgetésekbe bonyolódni, gyorsan elmondtam a kis sztorijaimat, aztán annyi. Észrevette, hogy megváltoztam, nem úgy beszélek vele, mint korábban: kedves vagyok, de már nincs

órákig tartó cseverészés. Én ugyanakkor azt vettem észre, hogy Szabolcsot is egyre jobban idegesítette, hogy minden reggel és este skype-olni rohanok. Soha nem mondtam el neki, hogy Szabolcs megjelent az életemben, de Erik jól ismert engem – akinek én megnyílok, az hamar kiismer, megismeri a gondolataimat, és Eriknek bizony megnyíltam –, úgyhogy nagyon jól tudta, hogy mi a szitu, de nem hozta szóba. Időközben kiderült, hogy lesz az AVN Award – ami ebben a szakmában a legnagyobb díjátadó esemény, valójában a felnőttfilmes szakma Oscarja –, és valamiért azt mondtam neki, hogy nem tudok kimenni. Jól elvoltam itthon, tudtam, hogy Amerikában keményebb a munka, itthon viszont jól alakultak a dolgaim. Így, bár tudtam, hogy jelöltek, nem mentem ki. Az akkori legjobb barátnőm is jelölt volt. Örültem volna, ha nyerek, de annyira nem izgatott a dolog, nem is foglalkoztam vele. Éppen Szabolcsnál aludtam, amikor Erik hívott. Félálomban vettem fel a telefont, és hatalmas hangzavar közepette hallottam a kiabálását: – Te nyertél! – Mi van? – kérdeztem vissza, mert egyrészt félálomban voltam, másrészt a nagy zajtól alig értettem, hogy mit mond. – Te nyertél, te vagy az év legjobb színésznője. – És elmondta, hogy ő vette át a díjat helyettem. Ebben az időszakban már fontolgattam, hogy jó lenne mást csinálni, de amikor megnyertem a díjat, tudatosult bennem, hogy teljesen hülye lennék, ha most hagynám abba. Épp, amikor a csúcson vagyok! Ez a legnagyobb elismerés ebben a szakmában, olyan, mint az Oscar-díj. Korábban már megnyertem a legjobb jelenet díját, de az egy kategóriadíj, nem ennyire jelentős. Egy ilyen elismerés után minden ügynökség a nyertes színésznővel akar dolgozni, vagyis hatalmas lehetőségek előtt álltam. Magyar lánnyal ez ritkán történik meg! Közben elmélyült a kapcsolatom Szabolccsal. Illetve én inkább csak sodródtam az árral, az azonban kétségtelen, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ő még jobban kötődött hozzám, amikor érezte, hogy Erik távolodik. Próbált a legjobb étterembe vinni, drága ajándékokkal elhalmozni. Tudta, hogy Erik mellett meglehetősen nagy lábon éltem, és próbálta felvenni vele a versenyt. Moziba vitt, éttermekbe, ajándékokat vett, eljött értem a munkába. Kiszolgált, nekem semmi dolgom nem volt. Ha átmentem hozzá, megcsinálta a salátámat, lefeküdtem a kanapéra, betakargatott, készített teát, és azt mondta, pihengessek, tévézgessek. Nem kimondottan az ilyen pasikat szeretem, de akkor jólesett a rengeteg figyelmesség.

Sodródtam ebben a kapcsolatban, és még kevesebb energiát fordítottam amerikai barátomra. Majd az egyik beszélgetés során Erik azt mondta, úgy érzi, nagyon kilátástalan, hogy mikor találkozunk legközelebb (ez lehet több hónap, több év), és azt gondolja, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha szabadon engedjük egymást. Nagyon fájt, mert szívem még az övé volt. Sírtam is, de ő nem azt mondta, amit Gábor, hogy ne alázkodjak meg, hanem megpróbált nyugtatni. Aztán két hónapig nem beszéltünk. Noha korábban bennem is megfogalmazódott, hogy nincs értelme így a kapcsolatunknak, én nem akartam kimondani. Ő volt az erősebb. Később láttam a Facebookon, hogy összejött egy másik lánnyal, és ahogy telt-múlt az idő, én is megnyugodtam Szabolcs mellett. Két hónap telt el, mire újra beszéltünk, de ez már nem a szerelemről szólt. A mai napig ő az a férfi, akivel mindent meg tudok beszélni, azokat a titkaimat is, melyeket senki mással nem osztok meg.

Márk Döbbenten szemléltem a dobozt. Miért hozott nekem ajándékot Márk? Mi ez az egész? Egy gyönyörű Swarovski-dobozkát forgattam a kezemben. Tudtam, hogy ez az ékszer nem olcsó, és érthetetlennek találtam a gesztust, hiszen beszélgetésen, és egy kéz a kézben sétán kívül semmi nem történt közöttünk. – Kibontod? – kérdezte várakozó mosollyal. Féltem. Egyrészt attól, hogy nem fog tetszeni, mert nem ismeri az ízlésemet. Másrészt attól, hogy a túl drága ajándék mindent elront. Tartottam tőle, hogy elvárásokat támaszt, és én még nem biztos, hogy készen állok arra, hogy ezeknek megfeleljek. Sőt, nem is biztos, hogy meg akarok felelni bármilyen elvárásnak. Engem soha nem érdekelt, hogy egy férfinak mennyi pénze vagy hatalma van. Soha nem izgatott az, hogy a párom mennyit tud vagy akar rám költeni. Ha éppen nem mentek jól a dolgaim, akkor sem tartattam el magam, hanem kerestem a lehetőséget, hogy saját erőből kifizessem a számláimat. Megtanultam ezt akkor, amikor Csabára utalva egy fillér nélkül álltam az ürülékkel elöntött, lepattant földszinti lakásban… Persze örülök, ha egy férfi gálánsan kedveskedik, ettől azonban még nem omlok a karjaiba. És ez nem is elvárás részemről. Visszamosolyogtam, de nem volt igazi öröm benne. – Persze – mondtam, és bontogatni kezdtem a dobozkát. Gyönyörű, decens nyaklánc került elő belőle, ezüstnek látszott, és egy kövekkel kirakott „A” betű függött rajta. – Nagyon szép, köszönöm – suttogtam, most már ragyogó szemekkel. Valóban tetszett a nyaklánc, és azt gondoltam, igazán jó ízlése van Márknak. Ugyanakkor az iménti kétségeimet nem feledtette az ajándék. – Miért kapom? – Mert gyönyörű vagy, és mert amikor megláttam az üzletben, nem tudtam neki ellenállni. Nyomban rád gondoltam. Habár jólesett ez a finom kis vallomás, még mindig azon kattogtam, vajon mit vár érte cserébe. Legközelebb már fel akar jönni hozzám? Mit szeretne? Szótlanul álltam előtte, és a Duna felé néztem. Ismét a parton találkoztunk, nem volt kedvem sem drága étteremhez, sem szórakozóhelyhez. Csak beszélgetni szerettem volna, meghitten, nyugodtan, anélkül, hogy mások figyelhetnének. – A nevem kezdőbetűje… – mondtam, és hirtelen eszembe jutott, hogy mi is a valódi nevem. Ki az az Aleska? Ki ez a nő, aki most itt áll, kezében egy Swarovskidobozzal?

– Aleska… – kezdte Márk. – Hogyan lettél Aleska? Nyilván nem ez a valódi neved. – Nem, Aleska nem a valódi nevem. Az eredeti nevem Emese. Az Aleska név pedig egy véletlennek köszönhetően lett az enyém, ilyet senki nem talál ki magának – nevettem fel. – Tamás, az ügynököm, amikor elkezdtem a filmezést, azt mondta, hogy szükségem van egy másik névre, egy művésznévre. Volt egy barátnőm, akit Alexának hívtak, és nagyon tetszett a neve. Így eleinte Alexa voltam. Majd az egyik forgatáson, egy magyar cég úgy döntött, mivel náluk már sok Alexa volt, hogy legyek inkább Aleksa. Így, magyarosan írva. Utáltam így, de amikor először mentem Amerikába, és az ügynökség kiküldte az adataimat e-mailben, elírták a nevemet. Megcseréltek két betűt, a „k”-t és az „s”-t. Így lettem Aleska. Kint, amikor megszólítottak, nagyon jól hangzott: úgy mondták, hogy „Áleszká”. Aztán, amikor hazajöttem, magyarosan ejtették, és úgy is tetszett, ezért megtartottam. – Aleska Diamond – mondta ki a nevemet, úgy, ahogyan a világ ismer. – Valóban hangzatos, de ezzel a névvel le sem tagadhatnád a foglalkozásodat. – Igen. Így ismer az emberek többsége. De már nem a pornófilmezés a foglalkozásom, és ne úgy képzeld el, hogy a pályafutásom során csupán egy testként vettem részt a filmekben. Voltak tényleges színészi feladatok is. Játszottam nagyfilmekben is, és nem csak szexjelenetekben domborítottam. Egy kicsit bosszankodtam, mert éreztem a hangján, hogy ő is azt gondolja, hogy befeküdtem egy ágyba, aztán durr bele, majd kimásztam az ágyból, befeküdtem egy másikba, ott is durr bele, és ennyi volt a feladatom. Pedig nem egészen…

Filmezés: pornó, avagy az erotikus film Amikor a Csabával való szakítás után nem láttam más kiutat, mint visszatérni a filmezéshez, némileg megváltozott a szemléletem, a hozzáállásom, és a munkáim is változatosabbak lettek. Eleinte én is, mint minden kezdő lány, gonzo-jelenetekben dolgoztam, ami valójában tényleg csak az aktusról szólt. Nagyon féltem a betegségektől, ezért nemcsak saját magammal kapcsolatban, hanem a partnereimmel szemben is igényes voltam. Simán rászóltam a pasira vagy csajra, hogy ne üljön le a földre meztelen fenékkel, vagy odaadtam a kézfertőtlenítőmet, hogy fertőtlenítse magát. Minél otthonosabban mozogtam a szakmában, annál inkább odafigyeltem arra, hogy akárkivel ne kelljen dolgoznom. Európai lányként talán egyedül nekem volt feketelistám, melyen azok a fiúk vagy lányok szerepeltek, akikkel semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó dolgozni. Mert tudtam, hogy az illető nem higiénikus, durván dolgozik, büdös stb. Szóltam az ügynökségeknek, és automatikusan nem tettek össze ezekkel az emberekkel. Így rövid időn belül leszűrődött, hogy kik azok, akikkel hajlandó vagyok forgatni. Mindenki azt hiszi, hogy rengeteg pasival dolgoztam, jó, persze egy átlagemberhez képest nem kevéssel, de nagyon megválogattam a partnereimet. Európában volt 5-6 fiú, Amerikában szintén 5-6, és ennyi. Egyébként 20 naponta kellett vér– és kenetvizsgálatra menni, így megvolt a biztonság. A munkám vége felé már a teszt mellett gumit is használnunk kellett, mivel a készítők tudták, hogy sok fiatal nézi a filmeket, és így akarták kommunikálni a nézők felé a biztonságos szex fontosságát. Amikor díjakat kezdtem nyerni (rengeteg díjat nyertem a pályám során, melyek azért, belátom, motiváltak is, és azt gondoltam, hogy nem véletlenül kapom az elismerést, nyilván a színészi teljesítményem is közrejátszott), már komolyabb munkákra is felkértek. Nagyfilmekben is játszottam. Leforgattuk például a Becstelen brigantyk teljes sztoriját, pontosan úgy, mint az eredetiben: pirotechnikával, tankokkal, és voltak benne erotikus jelenetek is, persze. De ezt én már nem pornófilmnek, sokkal inkább felnőttfilmnek nevezném, mert nem a szex volt a legfontosabb benne, hanem a történet. Megkaptuk a szövegkönyvet, meg kellett tanulni, összegyakoroltuk, próbáltunk. Gyerekkoromban színésznő szerettem volna lenni, ezekben a filmekben annak is éreztem magam. A szexjeleneteket rutinból megcsináltam, de a legfontosabb az volt számomra, hogy nagyfilmekben szerepelek, és többnyire főszerepet is kaptam. Elmondhatatlanul élveztem, hogy megtanulhattam a szövegkönyvet, bejelölgettem a saját jeleneteimet, és utána

eljátszottam, beleéltem magamat a karakterbe. A Becstelen brigantyk volt a kedvencem. Korhű frizuránk és ruháink voltak, el is hittem, hogy az a karakter én vagyok, és hihetetlenül szerettem a színészi játékot. Amikor elkezdtem a filmezést, az tetszett, hogy sokan figyelnek, és tetszem, később már sokkal fontosabb volt számomra a színészi játék. Az, hogy belebújhatok különböző karakterek bőrébe, és eljátszhatom a történetet. Volt például komédianap, azt szerettem a legjobban. Akkor csak a szöveges jeleneteket forgattuk le, nem volt szex. Imádtam ezt az igazi filmes folyamatot. Rengeteg gyönyörű helyszínen forgattunk. Például Prágában, egy kastélyban, hercegnőnek éreztem magam. Jól ment a színészi játék, ezért egyre több díjat kaptam. Ugyanakkor idővel rájöttem, hogy ez is csak egy álarc, egy máz, ami egyszer lehullik, lepereg.

Márk Valójában ez egy vonzó világ, ha leszámítjuk a lélektelen szexet? – kérdezte némi iróniával a hangjában Márk. – Igen, mondhatnám, ha nem lennék túl rajta, és még mindig bizonygatnám magamnak, hogy a színészi játékért, az anyagi biztonságért megérte… – Nem nézek pornófilmeket. Felnőttfilmeket sem. – Örülök. Szeretném, ha a valódi énemet ismernéd meg, és nem azt a nőt, azt a karaktert, akit, akiket a filmjeimben alakítottam. Az nem én vagyok. – Megbántad? – Nem. Semmit sem bántam meg, mert az életem minden egyes állomása, a könyörtelenül nehéz állomások is formáltak, alakítottak, tanítottak valamire. Szembenézni magammal azonban sokáig nem sikerült. – Örültem, hogy nem látta a filmjeimet, és reméltem, hogy nem is nézi meg őket. Utána nem engem látna, hanem azt a valakit, akit a filmben játszottam. – Azt tudom, ha újra kezdhetném, nem ezt az utat választanám. – De elérted az álmodat, nem? Színésznő lettél… Ha nem is a klasszikus értelemben véve… – Azt éreztem a hangján, hogy az előző kérdésénél boldogabb lett volna, ha azt válaszolom, igen, megbántam. – Amikor sikeres lettem, az volt a fontos számomra, hogy színésznőnek érezhettem magam. De később rájöttem, hogy ezzel a gondolattal tudtam elnyomni az agyamban, a lelkemben azt a rossz érzést, azokat a kegyetlen kérdéseket, melyeket nem akartam feltenni magamnak: valójában mi mindent vállaltam a színészkedésért, milyen árat fizettem a testemmel? Szomorúan néztem fel rá. Úgy éreztem, hogy eltávolodott tőlem. Nem akar a pornós múltamról hallani, mégis kíváncsi. El akarja felejteni, hogy más pasi is volt az életemben, ugyanakkor meg akar ismerni. Az életem része volt ez az időszak, és ez tett olyanná, amilyen vagyok. Nem tagadhatom le, és nem tagadhatom meg, hiszen az is én vagyok, aki ebben a világban élt. Csak néztük egymást, egyikünk sem szólalt meg. Márk megfogta a derekamat, és magához húzott. Nem csókolt meg, csak ölelt és simogatta a hajamat. Vigasztalón, megnyugtatón. Hozzábújtam, belefúrtam a fejemet széles vállába. Olyan érzések kavarogtak bennem, amilyenek már régen nem: nyugalmat, harmóniát éreztem, és azt, hogy bele tudnék szeretni ebbe az emberbe. Mégis vegyült némi bizonytalanság ebbe a kellemes érzésbe. Márk nyilvánvalóan le akart nyűgözni, hiszen minden egyes randinkon előhúzott valamit a kalapból.

Először a hatalmas virágcsokor, aztán a vacsora a piszkosul drága étteremben, most a nyaklánc… Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ezek tőle megszokott gesztusok, és egyszerűen szereti kényeztetni azt, akit kedvel, vagy megpróbál az ajándékaival elvarázsolni, és valami másról elvonni a figyelmemet. Egy pillanatra déjà vum támadt: megint eszembe jutott Szabolcs. A szomszéd fiú, aki kiszolgált, aki ugrált körülöttem, aki mindent megtett, hogy elbűvöljön…

Szabolcs A szomszéd, aki vigaszt nyújt – mégsem kell igazán Mindent megtett azért, hogy a kedvemben járjon: étterembe, moziba vitt, drága ajándékokat vett. Mégsem éreztem úgy, hogy ezzel közelebb került hozzám. Mert egyszerűen nekem soha nem erre volt szükségem. Erik például nem halmozott el, hanem csak akkor vett ajándékot, akkor lepett meg valami kedvességgel, ha valamit ünnepeltünk, és ez nekem éppen elég volt. Nem az anyagi helyzete villogtatásával akart megtartani. Szabolcs nem tudott megfogni ezzel a felszínes közeledéssel. Sosem az számított, hogy mennyi és milyen drága ajándékot kapok. Jobban értékeltem Erik ritkább, de szívből jövő gesztusait, mint Szabolcs állandó nyomulását. Ugyanakkor abban a helyzetben, távol Eriktől, ez a sok kedvesség ideig-óráig mellette tartott. Úgy éreztem, hogy bár nem mélyek iránta az érzelmeim, legalább kikapcsol, eltereli a figyelmemet arról, hogy hiányzik a másik férfi. Már egy ideje tartott a kapcsolatunk, közelebb is kerültünk egymáshoz, így gyakran aludtam nála. Pláne, hogy nagyon kényelmes volt csak átslattyogni papucsban és pizsamában hozzá a szomszédba. Bemutattam a szüleimnek is, akik jó szívvel fogadták, bár hallva a történeteit, apukámban felmerült, hogy esetleg nem mind igaz, amit magáról állít. Azt mondta, hogy volt egy étterme, mesélte, hogy Afganisztánban volt katona, de amikor apukám ezekbe a történetekbe belekérdezett, meglehetősen zavarosan válaszolgatott. Én is éreztem, hogy valami nem kerek. Ugyanis hullámokban kaptam a kedveskedést. Vagyis volt olyan időszak, amikor sehová nem akart menni, moziba sem, amikor meg az étterem szóba került, közölte, hogy legutóbb nem volt finom az étel, oda nem megyünk többet. Ha meg kellett jelennünk valahol, mindig ugyanazt a márkás öltönyt vette fel, de ezeket a dolgokat elengedtem, átsiklottam felettük, nem foglalkoztam velük. Csak akkor kezdtem figyelni, amikor apukám megjegyezte, hogy nem nagyon állnak össze Szabolcs sztorijai. Aztán rövidesen elköltözött egy nagy lakásba, melyben volt két hálószoba és egy hatalmas nappali. Az új otthonát – mondhatom – együtt rendeztük be. Megkért, hogy menjek el vele a bútorboltokba, és én szívesen elkísértem. Úgy gondoltam, hogy csak segítséget kér tőlem, én pedig örömmel segítettem. Később azonban kiderült, hogy arra játszott, előbb-utóbb hozzá költözöm. Azért is invitált folyton, hogy aludjak nála, hátha odaszokom. Valamelyest így is történt, a lakásomat azonban nem akartam feladni.

A történetei azonban egyre furcsábbak lettek, a kérdések elől kitért, és soha semmit nem támasztott alá. Például megkértem, hogy mutasson pár katonás mozdulatot. Gyerekkoromban gyakran játszottam a fiúkkal katonásdit, és ilyenkor mindig kitör belőlem a gyerek. Gondoltam, játszunk, szórakozunk egy kicsit, de nem volt rá hajlandó. Arra is megkértem, hogy vegye fel egyszer az egyenruháját, de arra azt válaszolta, hogy kölcsönadta egy barátjának, ki tudja, milyen okból. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy direkt kérdezgettem, kifejezetten olyan témákban, amelyekről nem szeret beszélni. És én is éreztem, hogy valami nem stimmel a történeteivel. Amikor az étteremről érdeklődtem, zavaros választ kaptam, azt mondta, hogy a társa meglopta, aztán zárat is cserélt, és így forgatta ki a közös üzletből. Furcsa volt, nagyon furcsa. De mivel a pénze nem érdekelt, így nem akadtam fenn semmin, és a legtöbb sztoriját azért megmagyarázta, ha nem is teljes mértékben. Én pedig olyan ember vagyok, aki mindenkiben megbízik. Nem vagyok gyanakvó típus, és ha kételkedtem is, inkább elnyomtam magamban a kellemetlen gondolatokat. A furcsa sztorik mellett azonban azt is láttam, hogy gyakran ideges, feszült, és sok esetben telefonálgatott úgy, hogy ne halljam, mit mond. Néha elrohant, és ha kérdeztem, hová megy, csak annyit mondott, hogy dolga van. Szóval egyre több furcsaságot fedeztem fel rajta. Azt tudtam, hogy van/volt egy felesége, épp válófélben voltak. Egy nap aztán az exneje eljött a lakóparkba, de nem találta otthon, csak engem, és elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte nekem, hogy miért vált el Szabolcstól. Kiderült, hogy a fiú nagyon szeret hazudni, munkanélküli, és seftes ügyekből tartja fenn magát. A feleség pedig nem bírta a bizonytalanságot, úgy gondolta, hogy nem lehet családot építeni olyan háttérre, ami bármikor összeomolhat. Ráadásul Szabolcs folytonos hazudozását is rosszul viselte. Engem nem az zavart, hogy nincs rendes munkája – bár azért egy majdnem harmincéves embertől elvárható lenne, hogy legyen –, hanem az okozott csalódást, hogy mutatott egy képet magáról, ami nem volt igaz. Olyan embernek mutatta magát, amilyen ő sosem volt. Egy szereppel, egy maszkkal, egy felvett pózzal éltem együtt. Akkor raktam össze a teljes képet. Azaz valószínűleg azért nem akart moziba menni, mert nem volt pénze, azért nem ízlett neki a drága étteremben az étel, mert túl drágának találta. Mint kiderült, egész életében nem volt tisztességes munkája, vagyis egy szélhámossal töltöttem az időmet. Mivel nem nagyon kötődtem hozzá érzelmileg, nem fájt túlzottan a felismerés, és az, hogy szakítanom kell vele. Arra gondoltam, hogy egy hazug emberrel éltem

együtt, így én nem tartozom neki elszámolással. Úgyhogy fölmentem a lakásába, összepakoltam az otthagyott dolgaimat, és hazacsoszogtam. Este, amikor hazaért, egyből hívott, és kérdezte, hol vannak a cuccaim. Mondtam, hogy elhoztam. Amikor megkérdezte, hogy miért, nem magyarázkodtam, csak annyit mondtam, hogy gondolkodjon el, talán rájön. Nem akartam hosszasan tárgyalni vele, mert tudtam, ha hagyom beszélni, megpróbálja kimagyarázni magát. Én pedig nem akartam meghallgatni a magyarázkodását. Persze megfordult a fejemben, hogy a felesége csupa rosszindulatból tünteti fel negatív színben, de elmesélt olyan dolgokat, melyekkel alátámasztotta a történeteit. Ő adta meg a végső lökést, hogy nyissam ki a szememet, és ne a Szabolcs által kreált figurát, hanem a valóságot lássam. És megértsem, hogy ez a férfi egy szélhámos. Utána még nagyon sokáig keresett, de én elzárkóztam. Később elmondtam neki, miért hagytam el, ő pedig próbálta magyarázni a bizonyítványát, de nem hatott rám. Felbosszantott, hogy én önmagamat adtam, nem árultam zsákbamacskát. Tudta, mivel foglalkozom, nem hazudoztam összevissza. Érdekes volt, hogy nem zavarta a munkám. Utólag arra is gondoltam, hogy esetleg érdekből volt velem, így próbálta az anyagi biztonságát megteremteni. De annyira nem foglalkoztatott, mert nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy ezen idegeskedjek. Azt azonban tudtam, hogy a következő férfit, akivel kapcsolatot kezdek, sokkal alaposabban megnézem. Még egy szélhámosra, hazug társra nem volt szükségem.

Márk Már másnap találkoztunk. Márk egyszerűen nem akart kihagyni egy napot sem, és azt vettem észre, hogy szépen lassan, megfontoltan halad mind a megismerésem, mind a meghódításom útján. Tetszett ez a türelem, az, hogy nem ront ajtóstul a házba. Még a csókig sem jutottunk el, és bevallom, hogy gondolkodtam azon is, vajon mikor fog megtörténni. Vágytam rá, ugyanakkor féltem is tőle, hiszen egy csókból olyan sok mindenre lehet következtetni. Nemcsak arra, hogy milyen lehet a másik az ágyban, hanem arra is, mennyire gondolja komolyan a kapcsolatot, mennyire érez mélyen, mennyire akar nekem jót, mennyire önző vagy éppen önzetlen. Izgalmas volt vele a randizás. Még mindig nem tudta, hol lakom, és még mindig nem tudta a telefonszámomat sem. Megbeszéltük a következő napot, időpontot, helyet, és ott kellett lennem, ahogy neki is, mert nem tudtuk értesíteni egymást a változásról. Mint a múlt században, amikor sem a mobiltelefon, sem az internet nem volt ennyire elterjedt. A mostani találkát egy éjszakai bárba beszéltük le. Egy olyan helyre, ahová azelőtt soha nem tettem volna be a lábamat, egyedül meg pláne nem. Márk azonban azt mondta, hogy eszelősen izgalmas lesz egymástól függetlenül érkezni, mint két idegen, akik csak összeismerkednek, aztán jól érzik magukat együtt. Belementem, mert én is izgalmasnak találtam az ötletet. Tetszett, hogy mindig más ötlettel áll elő, és mélyen reméltem, hogy korábban odaér, mint én – akkor talán az ott tartózkodó ismeretlen férfiak nem néznek szabad prédának. Decens, testre simuló, az alakomat megmutató, ugyanakkor mindenütt zárt ruhát vettem fel, ami épp attól volt roppant szexi, hogy semmit nem mutatott, csupán sejtetett. A magánéletben szeretek elegánsan öltözködni, nem kedvelem a kihívó, mélyen kivágott ruhákat. Nem azzal akarok kitűnni a tömegből, hogy teljes belátást engedek a dekoltázsomba. Ismét taxival érkeztem. A bár bejáratát nem nevezném hívogatónak, leginkább azok járhattak ide, akik tudták, hogy mit keressenek. Csengettem a tömörfa ajtón, melyet egy idősebb férfi nyitott ki. Miután beléptem az előtérbe, a férfi egy másik ajtóra mutatott, melyen keresztül egy hangulatosan megvilágított, pazar belső térbe jutottam, ahol a bárpulton kívül kétszemélyes asztalok várták a vendégeket. A falakat borvörös selyemtapéta borította, kristálycsillárok és falikarok szolgáltatták az intim fényt, középen pedig egy kerek színpad foglalt helyet, egy zongorával és egy mikrofonállvánnyal. Most azonban senki nem zenélt, nem énekelt. Az egész bárban

alig négy-öt ember tartózkodott: két nő és három férfi. Az egyik férfiban, aki a pultnál üldögélt, Márkot ismertem fel. Sötét nadrágot és fehér inget viselt, nyakkendő nélkül. Elegáns és lezser volt. Előtte egy pohár állt, úgy tűnt, whiskey lehet benne. Odasétáltam a pulthoz, és két székkel arrébb ültem le. A kiszolgáló, egy csinosan öltözött, szőke, hullámos hajú nő azonnal megkérdezte, hogy mit kérek. Ásványvizet rendeltem. Szénsavmenteset. – Szia! – hallottam Márk hangját a hátam mögül. – Szia – köszöntem vissza, de nem néztem rá. Úgy tettem, mintha nem ismerném. – Vizet iszol? Meghívhatlak valami komolyabbra? – kérdezte, miközben mellém telepedett. – Nem, köszönöm. Soha nem iszom alkoholt. – Valóban? Soha? – Soha. Még az ízét sem szeretem, a hatását pedig kifejezetten utálom. – Határozottan belekortyoltam a vizembe. – Cigit? – kérdezte, de nem láttam nála cigarettásdobozt. – Nem dohányzom – mosolyodtam el, és vártam, hogy mikor kérdez rá a drogra is. – Egyébként sem lehet bent dohányozni. Sehol sem lehet bent dohányozni. – Tudom, csak próbálkozom. Nincs is káros szenvedélyed? – Nincs. Sőt, kifejezetten távol tartom magam a függőségektől, vagy azoktól az emberektől, akik stimuláló szereket használnak… Te dohányzol? – kérdeztem vissza, mert bár nem zavar, ha valaki dohányzik vagy alkoholt iszik, Márkról nem feltételeztem ezeket sem. – Nem – válaszolta. – Gyömbért iszom, és nem dohányzom. Csak kíváncsi voltam, hogy te hogy vagy ezzel. A modellek gyakran élnek akár drogokkal is, nem? – De. Én azonban nem. Sőt, volt egy barátom, akit épp azért hagytam el, mert nem tudott tisztán élni. És mert úgy éreztem, hogy nem ismerem, csak azt az énjét, melyet a drog hoz elő belőle. Az azonban nem a valóság… – Nekem nincsenek függőségeim – mosolygott rám. – Az a te szerencséd – nevettem, és tudtam, hogy elindult az este. Előttem azonban felrémlett Ricardo jóképű arca. Ricardóé, akitől sokat tanultam, mégis jobbnak láttam, ha elhagyom.

Ricardo Ígéretek, drogok Ricardo Erik ismerőse volt, a szakmában dolgozott producerként. Színészként nem szerepelt, ő csak a filmek üzleti részével foglalkozott. Korábban Erik sokat beszélt róla. Nem mondom, hogy barátok voltak, de gyakran dolgoztak együtt, így valamelyest ismerték egymást. Abban az időben kerestem önmagam, nem nagyon tudtam, hogy merre induljak. Már megfogalmazódott bennem, hogy abba szeretném hagyni a filmezést, és Ricardo olyan ajánlatot tett, mely éppen beleillett volna a terveimbe. Amerikából utazott Magyarországra, és megbeszéltünk egy üzleti találkozót. Éppen azon gondolkodtam, hogy mivel váltsam ki a filmezést, ezért sminkestanfolyamot is végeztem, mert úgy hittem, hogy a pornó világában találnak majd rám szexmentes lehetőségek is. Ricardo egy új projekten dolgozott, azért érkezett Európába, hogy felmérje az üzleti potenciált. Egy műsort akart összeállítani itt, és ehhez szüksége volt egy műsorvezetőre, kvázi háziasszonyra. Rám gondolt, én pedig örömmel álltam az új feladat elé. Amikor először elvitt vacsorázni, a terveiről beszélt. Arról, hogy nekem nem a szex lesz a munkám, hanem inkább a szervezésben, háttérmunkában kellene részt vennem, és amikor összeáll a műsor, a műsorvezetés is rám várna. Én pedig boldogan hallgattam. Ricardo nagyon jóképű, nagyon karakán, intelligens, világlátott, elegáns úriember volt, aki mély hangján gyönyörűen beszélt, választékosan, összeszedetten fogalmazott, és ezzel teljesen lenyűgözött. Az első találkozást követte a második, a harmadik. Az ürügy továbbra is a munka maradt, de éreztem, hogy többet jelentek neki munkatársnál. Pláne, amikor egy alkalommal hazafelé megjegyezte, hogy ideje lenne együtt töltenünk az éjszakát is. Arra gondoltam, hogy egy kicsit gyors a tempó, de úgy voltam vele, hogy idősebb, külföldi pasi ebben a korban, más országban… Lehet, hogy neki más a szokás. Ha ezt egy huszonéves magyar fiú mondta volna, biztosan elkergetem, de Ricardótól nem nehezményeztem ezt a megjegyzést. Aztán egyre több időt töltöttünk együtt, így elhívott magával Prágába is egy üzleti megbeszélésre. Örültem, hogy vele mehetek, kicsit kiszakadhatok a hétköznapokból, új helyeket ismerek meg általa, új lendületet kapok. Prágában már nem nagyon volt más választásom, együtt aludtunk, és megtörtént:

lefeküdtem vele, ami, mondhatom, elég extrémre sikeredett. Ricardo mindent meg akart mutatni a tárházából: dobált ide-oda, szinte cirkuszi pózokat mutatott be az ágyban, figurázott, és közben komolyan azon gondolkodtam, hogy ez a tipikus „túlélem szex”. Nyilván azt gondolta, hogy Aleska Diamond, a pornósztár ezt igényli, és be akarta mutatni, hogy ő micsoda férfi. Hát, tévedett. Az első szeretkezésünk nem volt nagy élmény számomra. Egy idő után persze normalizálódott a helyzet, letette a megfelelési kényszerét, és abbahagyta a lepedőakrobatikát. Úgy már nekem is kellemes lett az együttlét. Továbbra is nagyon tetszett, hogy gyönyörűen, megfontoltan beszélt, és elkezdett tanítgatni is. Nemcsak az életről, hanem az üzletről, az üzleti viselkedésről is sokat beszélt. Könyveket ajánlott, amelyek arról szóltak, hogyan tárgyaljunk, én pedig faltam ezeket a könyveket. Elkezdtem járni beszédtanárhoz is, hiszen vidéken, ahol felnőttem, picit másképp beszélnek, másképp hangsúlyoznak. És tisztában voltam azzal is, hogy affektálok, különösen, ha egy témába nagyon belelendülök. Azt szerettem volna, hogy egy ilyen komoly férfi mellett komoly nőként léphessek fel. Többször elvitt magával tárgyalásokra, mert őt is jó fényben tüntette fel, hogy egy csinos, értelmes lánnyal jelenik meg. És számtalanszor úgy alakította a megbeszélést, hogy nekem is hozzá kelljen szólnom a témához. Nagyon élveztem. Fontosnak éreztem magam, előadhattam az üzletasszony karaktert. Egyre jobban kötődtem hozzá, és egyre több időt töltöttünk együtt. Ez a több idő azonban meghozta a felismerést is, amit, ha az ember csak időnként találkozgat valakivel, nem biztos, hogy megtapasztal. Vagy legalábbis hosszú időre van szükség ahhoz, hogy kiderüljön, kivel is osztjuk meg az ágyunkat. Én azonban nagyon sokat voltam Ricardóval, és egy idő után kezdtem felfigyelni néhány furcsaságra. Gyakran előfordult, amikor nála voltam, átjöttek ismerősei, akik egész éjszaka nem aludtak, de nem is buliztak, csak dumáltak. Néha komolyan idegesített, hogy én már aludnék, ők meg még hajnali hatkor is szövegelnek. Aztán egyre több furcsa dolgát fedeztem fel. Például nagyon más dolgokról beszélt napközben, mint éjszaka, ráadásul estére mindig feszült lett. Ez is azt bizonyította számomra, hogy valami nem stimmel. Végül rájöttem, hogy elég keményen használta motivációnak a drogokat, mert úgy gondolta, hogy ebben az állapotban megváltja a világot, és a drogtól születnek a jó gondolatai. Összeomlott az a kép, mely addig bennem élt róla, melyet ő mutatott magáról. Én tiszteltem őt, felnéztem rá, amiért ilyen remek ötletei támadnak, csodáltam, ahogy

tárgyal, de amikor megtudtam, hogy mindezt drogos befolyásoltság alatt érte el, tényleg úgy éreztem, hogy már megint át vagyok verve. Ha ez a drogos énje, akkor milyen az igazi? Én nem ittam alkoholt, a drogokat elutasítottam, és zavart, ha valaki megkínált. Bár ő soha nem kínált meg, mert már a kapcsolatunk elején elmondtam, hogy én tartózkodom ezektől a dolgoktól, és eszem ágában sincs ilyesmikkel élni. Néha megkérdezte, hogy tényleg nem iszom-e, de nem volt erőszakos. Amikor azonban kiderült számomra, hogy ő a reggeli kávé helyett is a szerhez nyúl, és az egész napját ez a reggeli töltés határozza meg, és valószínűleg ezért viselkedik este másképp, hatalmasat csalódtam. Nem volt kifejezetten feltűnő a viselkedése, hiszen a drogozás napi tevékenysége volt, így a valódi énjét nem is ismertem. Nem úgy drogozott, mint egy fiatal, aki megőrül egy hétvégére – neki ez életforma volt, már hozzászokott a szervezete, nem mutatott hatalmas változást. Sokat kellett vele lennem, hogy rájöjjek. Eltávolodtam Ricardótól, közben egy új nő is a színre lépett. Már nem hívott bulizni, nem törődött velem. Én pedig úgy gondolom, ha egy férfi velem akar lenni, akkor tegyen le valamit az asztalra. Küzdjön meg értem, érezzem, hogy akar engem. És ha nem érzem ezt a hajtást, akkor eltávolodom. Nem tudtam részt venni Ricardo drogozásában, bár nem először találkoztam ilyen esettel, hiszen a felnőttfilmes szakmában nem ritka a szerek használata. Sokaknak szükségük volt az ellazuláshoz, a megfelelő hangulathoz. Én azonban be tudtam programozni magam, nem volt rá szükségem a jókedvhez vagy a plusz energiához. Soha nem kellett drog vagy alkohol ahhoz, hogy el tudjak játszani egy szerepet, hogy ne legyen lámpalázam – engem a kamera motivált, nem pedig gátolt. Sok lány félt a kamerától, és félt attól, hogy nem tud jól teljesíteni kábítószer nélkül – ezért is folyamodtak hozzá. Sok negatív példát láttam arra, hogy milyen szinten teheti tönkre az embert a drog, már csak ezért sem éreztem szükségét. Sőt, büszke voltam arra, hogy nem dohányzom, nem iszom alkoholt, és nem élek szerekkel. Mindig észnél akartam lenni, hiszen ebben a szakmában komoly sérüléseket lehet szerezni, ezért úgy gondoltam, hogy csak tiszta fejjel lehet ezeket a baleseteket kivédeni. Az egészséges életmód meghatározó az életemben, attól érzem jól magamat, hogy tisztán étkezem, nem viszek be semmiféle káros anyagot a szervezetembe. Láttam a lányokat egy-egy buliban, hogy összehányják magukat, ordenáré módon viselkednek, és én nem akartam, hogy engem bárki így lásson. Annyira átprogramoztam az agyamat, hogy bebeszéltem magamnak: az alkohol is káros, kis

mennyiségben is. Attól fogva, ha csak egy pohár bort ittam, frusztrálva éreztem magamat amiatt, hogy károsítom a testemet. Gyakran előfordult, hogy elmentem a barátnőimmel szórakozni, és mindenki azt hitte, hogy valamit beszedek vagy megiszom a vécében, mert én éreztem magamat a legjobban. Álltam a vizecskémmel, és remekül szórakoztam. Nekem nem volt szükségem sem alkoholra, sem drogra ahhoz, hogy jól érezzem magam, felszabadult legyek. Ha jó volt a társaság, jó volt a buli, ugyanúgy tomboltam, belefeledkezve a hangulatba, mint azok, akik leitták magukat vagy beszívtak. Ez a mai napig is így van: házibulikban rengeteget nevetünk úgy, hogy egy csepp alkohol sem fogy. Szilveszterkor is teával koccintottunk. Olyan régen nem ittam alkoholt, hogy ha most innék, biztos, hogy nagyon rosszul lennék tőle… Így, miután az életvitelünk sem egyezett, és Ricardo egy másik nővel kezdett, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Aztán kiderült, hogy a nagy projektből sem lett semmi. Megint itt volt egy ember, akinek nem néztem a szavai mögé, akinek mindent elhittem, aki le tudott nyűgözni, mert annyira más volt, mint a korombeli fiúk. Igazi, komoly üzletembernek láttam, akitől tanulhatok, csodáltam, hogy milyen ambiciózus. A naivitásom, az emberekbe vetett hitem ismét csak győzött, így ismét csalódtam. De ekkor szentül megfogadtam, hogy a jövőben nem hagyom, hogy elvarázsoljanak a külsőségek. Igenis figyelni fogok, és igyekszem kiszűrni a hazugokat, csalókat, szélhámosokat. Megszületett bennem az elhatározás, hogy igyekszem az emberek „mélyébe” látni, ahol az igazi énjük lakozik.

Márk A hátunk mögött megszólalt a zene. Megfordultam, és láttam, hogy egy nem túl fiatal, ugyanakkor nagyon dekoratív nő áll a mikrofonnál csillogó, testhez simuló estélyiben, a zongoránál pedig egy szmokingos férfi játszik. A nő csak állt, még nem énekelt, lehunyt szemmel várta a belépését, testét a zene ütemére ringatta. Egy pillanatra a régi nagy hollywoodi sztárokat juttatta az eszembe ondolált frizurájával, méretes dekoltázsával, ragyogó ruhájával, erősen rúzsozott szájával. Olyan érzésem volt, mintha visszarepültem volna az időben, és egy amerikai lokálba csöppentem volna, ahol épp egy jóképű pasival flörtölök, akit akkor ismertem meg. Megbűvölten bámultam a színpadot. Kifejezetten szürreális élmény volt, és ez akkor sem változott, amikor a nő énekelni kezdett. Mély, szexi, enyhén rekedtes hangja bekúszott a bőröm alá, és hetven-nyolcvan évvel korábbi idősíkra repített vissza. Márkra néztem, és láttam, hogy ő sem közömbös. Elkapott a vágy, hogy megcsókoljon. Vágytam az ölelésére, táncoltam volna vele, úgy igazán összesimulva… Persze nem tettük, senki nem táncolt, én pedig nem akartam elkezdeni. Nem vagyok bátor. Úgy búcsúztunk, hogy két nap múlva találkozunk. Amikor beleegyeztem a randevúba, még nem sejtettem, hogy nem fogok tudni elmenni… Másnap ugyanis kiderült, hogy az egyik népszerű műsor készít velem interjút, éppen délután, akár estébe nyúlóan. Ezért semmi esetre sem tudok odaérni a megbeszélt helyre, az Operába, ahová Márk jegyet szerzett a Hattyúk tavára. Nem is akárhová, hanem a földszintre, előre, hogy mindent jól láthassak. A szívem szakadt meg, amikor megtudtam, hogy nem mehetek el, pláne, hogy tisztában vagyok vele, mennyibe kerül egy jegy azokra a helyekre. Törtem a fejemet, hogyan értesíthetném, hiszen nem cseréltünk telefonszámot. Direkt, titokzatoskodásból, brahiból, mit tudom én, miért nem, de nem volt meg a száma. Próbáltam hívni a vendéglőt, de először senki nem vette fel a telefont, üzenetrögzítő sem válaszolt, aztán… – …Én vagyok a tulajdonos – mondta egy női hang. – Sosem hallottam erről a Márkról. Úgy éreztem, mintha gyomorba vágtak volna… Nem ismeri? Márk nem a vendéglő tulajdonosa? Akkor ki?… Mit akar tőlem, és miért hazudott? Egy újabb szélhámossal van dolgom, vagy veszélyben vagyok?…

Teljesen kikészültem. Végre találkoztam egy pasival, aki tetszik, aki normális, akiről úgy gondoltam, hogy nem a múltamért érdeklődik irántam. Az igazi Emesét látja bennem, nem a pornósztárt – és akkor kiderül, hogy nem is az, akinek mondja magát! Létezik egyáltalán? Gondoltam, na, még egy problémás eset… Vajon mit kell még megtanulnom az élettől? Gábor elhagyott, bár tanultam belőle. Csaba szélhámos volt, ebből is tanultam. Ricardo drogos, amiből szintén. Ja és Robi… Robi pedig kész röhej volt, de nagy tanulság…

Robi Túl jó nő vagy, nem megy a szex Mindig is nagyon fontos volt számomra a mozgás, ebben az időszakban pedig még a szokásosnál is több időt próbáltam rászánni. Eszeveszetten edzettem, és mindenfajta edzésformát szerettem volna kipróbálni. Épp egy új sporttal barátkoztam, amikor megismertem Robit, aki TRX edző volt egy remek helyen, és úgy gondoltam, hogy elkezdek hozzá járni. Nagyon megtetszett már első alkalommal, bár magától az edzéstől nem voltam elragadtatva, úgyhogy inkább csak miatta jártam le. Nem a TRX nem tetszett, hanem Robi oktatási stílusa. Úgy gondoltam, hogy én jobban meg tudnám mutatni a gyakorlatokat, de mégsem hagytam abba, mert tetszett az edző. Fiatalabb volt nálam, kék szemű, rendkívül jóképű, sőt, mondhatjuk, hogy gyönyörű fiú, így egyre többet jártam hozzá. Rövidesen elkezdtünk a Facebookon kommunikálni, kiderültek rólunk közös pontok: például, hogy mindketten rajongunk a sportért, a kirándulásért, az egészséges életmódért. Sokat beszélgettünk a táplálkozásról, a kajákról, tetszett, hogy a számomra alapvető dolgok, mint a mozgás, az egészséges táplálkozás számára is fontos, őt is érdekli. Éppen esedékes volt egy biciklitúra, ezért megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk. Remek mókának indult, és én komolyan is vettem, bár ő inkább egy kis kalandos bicajozásra gondolt. Ami nem volt baj, hiszen én is meglepődtem azon, ami valójában ránk várt. Amikor megérkeztünk a gyülekezőhelyre szimpla sportruhában – sőt, az én biciklim elején még egy kosárka is ott figyelt, amelyben Lanát szoktam vinni magammal –, feltűnt, hogy a többiek full profi cuccban, bukósisakban, szemüvegben, térdvédővel, speckó biciklis ruhában, a legprofibb bringákkal érkeztek. Egy nő meg is kérdezte, hogy tényleg ezzel a kosárkás biciklivel megyeke túrázni. Én meg természetesen válaszoltam, hogy igen, mert a kutyámat ide szoktam tenni, és különben is, sosem tudhatom, hogy mikor lesz rá szükség, ha esetleg valamit vinni akarok benne. Nem nagyon jöttem zavarba, és nem is kedvetlenedtem el attól, hogy egy kicsit kilógunk a sorból. Egyébként még a kutyámat is akartam hozni, csak úgy gondoltam, esetleg, ha esni fog, akkor nagyon elázik, úgyhogy inkább letettem erről a tervemről. A túra kezdetén mindkettőnk bringáját megpróbálták átállítani, mert kiderült, hogy teljesen rosszul vannak beállítva, hiszen nem mindegy, hogy milyen magasan

van például az ülés. Mi viszont nagyon jót nevettünk a tudatlanságunkon. Eljöttünk erre a komoly biciklitúrára kirándulószerelésben. Amúgy a neten találtam, és úgy gondoltam, ez egy jó kis kalandos út lesz, szép útvonalon, Dobogókő irányába. Nézegetjük a tájat, tekergetünk, beszélgetünk. Micsoda romantikus kirándulás, és még sport is! Az indulás után azonban megtudtam, a szép terveimből semmi nem lesz. Ugyanis olyan gyorsan mentek a többiek, hogy semmit nem láttam, csak tekertünk, tekertünk villámsebesen. Közben azon gondolkodtam, hogy hová a fenébe sietünk? Nem az a kis laza biciklizés volt, amit elképzeltem, hanem kemény tempóban száguldottunk. Elöl is haladt egy kísérő, és hátul is, ők hajtották a népet. A hátul lévő folyamatosan, szinte már agresszíven kiabált, hogy tekerjed, tekerjed, ne maradj le…! Nagyon komolyan vették. Robi kezdett mérgelődni, hogy hát ő ezt nem így képzelte, persze én sem, de ha már egyszer ott voltam, gondoltam, megcsinálom. El is mentünk egy darabon, jött egy nagy emelkedő, és láttam, hogy Robi lemaradt. Hívtam telefonon, hogy mi a helyzet. Azt mondta, hogy ő ezt nem bírja. – Elfáradtál? – kérdeztem. – Nem, nem – felelte. – De ezt az egészet nem így képzeltem. Nem azért jöttem, hogy ilyen villámtempóban biciklizzünk. – Jó, jó, de még a felénél sem vagyunk. Menjünk tovább! – vetettem fel. – Nem akarok így tekerni, inkább visszafordulok – morogta, és vissza is fordult. Rendben – gondoltam –, együtt jöttünk, akkor együtt is menjünk. Így visszagurultam hozzá. Zavart, hogy nem teljesíthettem a távot, én még bírtam volna, de megértettem, hogy ő nem erre vágyik. Végül egészen jó kis program lett. Megálltunk egy tónál, ücsörögtünk, fagyiztunk, jól éreztem magam vele. Bár azért bennem volt egy kis csalódottság. Hisz ha én egyszer valamibe belefogok, azt végigviszem, nem szeretek semmit félúton abbahagyni. Egyre többet kezdtünk találkozni. Nem nagyon jártunk sehova, mert nekem furcsa volt, hogy ő fiatal, és úgy éreztem, hogy ez látszik is. Ebben az időben már mindenki tudta, hogy ki az az Aleska, és egy kicsit hülyén éreztem magam, amikor vele kellett mutatkoznom. Ő még kamaszosan sétálgatni akart, fagyizgatni, én ezen már túl voltam. Tévedés ne essék, nem azért nem szerettem vele mutatkozni, mert szégyelltem, hiszen igazán jó pasi volt, hanem egyszerűen nem passzolt össze a személyiségemmel. Telt-múlt az idő, de nem történt közöttünk semmi. Egy idő után eljutottam oda, hogy nem értettem, miért nem veszi fel a kapcsolatunk a normális ritmust. Tényleg

nem bújok ágyba első randikon senkivel, de ez az időhúzás furcsa volt. Régóta nem voltam senkivel, Ricardo jó ideje kilépett az életemből, és azt gondoltam, hogy itt van ez a gyönyörű fiú, és semmi nem történik. Miért? Így hát, talán életemben először, én voltam az, aki kezdeményezett. Egy nap fent voltunk nálam, és nagyon erőltettem, hogy legyen valami. Persze nem lökdöstem az ágy felé, de konkrét célzásokat tettem arra, hogy most már ideje lenne továbblépni. Nem ellenkezett (még jó), nagy csókcsata következett, legalább kétórás bemelegítés, amolyan tiniszex, ami jó, csak én már haladtam volna. Megtettem a lépéseket, simogattam, de nem nagyon éreztem, hogy keményedne a helyzet. Nem értettem, hogy történhet ez? Én igazán megértő vagyok, előfordul, hogy egy férfi kudarcot vall, ennek számos oka lehet. De most ne már, hogy itt vagyok én, Aleska, most lennénk először együtt, elvileg erre kellett volna vágynia hetek óta, és nem megy neki. Próbálkoztunk, próbálkoztunk, egyszer csak megszólalt, hogy hú, adjál már inkább valami piát. – Mit? – néztem rá kérdően. Azt mondta, hogy nehezen tudja így elengedni magát, hadd igyon valami alkoholt. Hatalmas csalódást éreztem. Megmondtam neki, hogy eleve nem iszom alkoholt, és bár nem zavar, ha más iszik, abban a helyzetben kifejezetten dühített, hogy neki szesz kell ahhoz, hogy velem legyen. Meg is kérdeztem: – Neked tényleg pia kell ahhoz, hogy tudjál velem szexelni? – Hát igen – mondta. – Annyira feszélyezve érzem magam, mert annyira jó nő vagy, hogy nem megy a szex. Végül bevallotta – a szexből csak beszélgetés lett –, hogy kifejezetten frusztrálva érzi magát. Mert tudja, hogy mi a foglalkozásom, és fix, hogy nagyon jó pasikkal voltam eddig, akik nagyon tudtak az ágyban, ő pedig nem egy lepedőakrobata. Akkor eszembe is jutott Ricardo, aki azért pörgetett-forgatott az ágyban, hogy bizonyítson. Most pedig itt vagyok egy kisfiúval, akinek a bizonyítási kényszertől nem működik. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy úgy látszik, az sem jó, ha idősebb, és mindent meg akar mutatni, az sem, ha egy kis fiatal, aki semmit nem tud villantani. Már tényleg azon járt az eszem, hogy nekem nem is kell pasi. Legalábbis rövid időszakokra nem. Eljutottam arra a pontra, hogy elegem lett a férfiakból. Azt gondoltam, hogy nem akarok senkivel összejönni csak azért, hogy legyen valakim, aki legfeljebb tetszik, de nem vagyok belé szerelmes, mert az ilyen kapcsolatoknak semmi értelme. Sosem

voltam az a nagy pasizó, de amikor a kisfiú magyarázkodott nekem, eldöntöttem, tényleg csak olyan férfival kezdek legközelebb, aki valóban megfog. Nemcsak kicsit tetszik, nemcsak jól érzem magam vele, hanem megfelel az elvárásaimnak több szinten is.

Márk Felhívtam Laurát. – Képzeld, mit tudtam meg! – kezdtem. – Nem is Márk az étterem tulajdonosa! Totál kivagyok! – Micsoda? – Éreztem a barátnőm hangján, hogy elképedt. Nem csodálkoztam, én is pont ezt éreztem, kis extrával. – Mondjuk gyanús volt, hogy annyira egyben van a pasi, de azt azért nem hittem, hogy ebben hazudik. Akkor hogy tudta eljátszani, hogy övé a fogadó? – Nem tudom, de ki akarom deríteni. El voltam keseredve. Egy újabb csalódás egyáltalán nem hiányzott. Épp elég rossz dolog történt velem eddig is, most pedig ez… – Talán villantani akart. Talán azt hitte, ha azt hazudja, hogy tulajdonos, akkor könnyebben szóba állsz vele – hangzott az egészen logikus magyarázat. – Oké, de mit gondolt? Hogy nem derül ki? – Az elkeseredésem szinte már dühvel keveredett. Mit képzel rólam ez az ember? Beédesgeti magát hozzám szép szavakkal, ajándékokkal, éttermezéssel, eljutunk majdnem a szexig, aztán lelép? Nem ezt mutatta. Úgy éreztem, tényleg érdeklem, tényleg kíváncsi az életemre, és meg akar ismerni, engem. Nem erőltette a szexet sem, még tegnap este sem, amikor valóban izzott a levegő. Csak az tartott vissza attól, hogy beinvitáljam a taxiba, hogy még egy kicsit húztam volna ezt a romantikus randisztorit, késleltetni akartam a beteljesülést. De nem tagadom, nagyon kívántam, hogy vadul egymásnak essünk. Még jó, hogy nem hívtam el az otthonomba!… – Lehet… nem tudom. Hogy akarod kideríteni? – kérdezte Laura izgatottan. A nyomozósdi nagyon bejött neki. – Gondoltam, elmehetnénk újra az étterembe. A pincér ismeri, sőt, biztos, hogy össze is játszott vele. Kicsit kikérdezném. – Oké. Megyek érted – mondta a barátnőm habozás nélkül. Egy óra múlva már az autóban ültünk, és faltuk a kilométereket. Laura izgatott volt, én mérges és csalódott. Beszámoltam a tegnap estéről, arról, hogy egy pillanatig úgy éreztem, Márk, vagy akárhogy is hívják, szerelmes belém. Azt hittem, még randizgatunk párszor, még jobban megismerjük egymást, még közelebb kerülünk, és akkor teljes bizalommal adom oda magam neki. Teljes bizalom… Úristen! Már megint mi ez az egész? Amikor éppen úgy érzem, hogy újra minden kerek körülöttem, megint visszaránt valaki. Pedig mióta Mátéval megtörtént az ominózus beszélgetés, gyökeresen

megváltozott az életem. Hiszen neki köszönhetem, hogy felhagytam a filmezéssel, és teljesen más úton indultam el…

Máté Tényleg! Hová tűnt Emese? Egy esemény buliján ismerkedtünk meg, és azért is kezdtünk el beszélgetni, mert mindketten csak ácsorogtunk. Nálam ez nem volt ritka, abban az időszakomban már nagyon nem voltam bulizós. Jól tudtam magamat érezni a saját társaságomban, és itt sem sok mindenkit ismertem. Bemutattak bennünket egymásnak, beszédbe elegyedtünk, először arról, hogy egyikünk sem iszik alkoholt. Nálam ez nagyon jó pont volt. Végig arról folyt a csevej, hogy mennyire nincs értelme a bulizásnak, hiszen annyi jó dolgot lehet csinálni ezen kívül is: például kirándulni, biciklizni, edzeni. Nagyon tetszett, hogy elmondta, sokat edz a szabadban, sokat kirándul. Kiderült, hogy ő egészségesebben él még nálam is, mindent nyersen eszik, magának csíráztat, paradicsomot ültet. Mindez talán először furán hangzik, de nekem ez kimondottan szimpatikusnak tűnt. Különösen, hogy Máté mindemellett egy impozáns férfi volt. Úgy tudnám leírni, mint egy Disney-herceget – legalábbis én ilyennek láttam. Nem volt nagyon magas, de sármos, jóképű, férfias fellépésű, ugyanakkor gyerekarcú fiú. Nagyon tetszett. A buliban órákon át beszélgettünk. Aztán a vége felé megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Felsoroltam mindent, hisz akkor már a filmezésen kívül is dolgoztam számos helyre. Elmondtam, hogy néhány internetes portálon riporterkedem, rádiós műsorvezető vagyok, modellkedem, és amúgy pornószínésznőként is dolgozom. Azt hitte, hogy viccelek. Tényleg nem tudta, hogy ki vagyok. Mint kiderült, nem nézett tévét, nem netezett, kicsit elszeparálva élt, így tényleg azt hitte, hogy poénkodom. Amikor kikísért a szórakozóhelyről a taxihoz, megkérdezte, milyen néven vagyok fent a Facebookon. Tényleg nem netezett, de tudta, hogy mindenkit ott lehet megtalálni, és nyilván nem akarta direktben elkérni a számomat, hanem inkább csak le akart csekkolni. – Aleska Diamond – mondtam. – Ez tényleg elég pornós név – nézett rám, és akkor láttam a szemében, hogy most már elhiszi. Később mesélte, hogy leesett neki, ezt a nevet már hallotta, csak az arcomat nem tudta a névhez társítani. A külsőm egyáltalán nem utalt a foglalkozásomra, hisz nem vagyok egy kitárulkozó, mindent megmutató típus. Ezen a partin is zárt, elegáns ruhában jelentem meg, ami – később bevallotta – szintén tetszett neki. Ahogy az is,

hogy szerényen álldogáltam a szórakozóhelyen. És ezt a szerénységet, a decens öltözéket, illetve a pornót nem tudta összerakni. Rövidesen megkeresett a Facebookon, és nekiálltunk csetelni. Végtelenül sokat, mint ahogy egykor Erikkel is. Elkezdtük reggel, és estig cseteltünk. Rendkívül jókat beszélgettünk, nagyon lekötött a vele való társalgás. Egy nap előállt egy ötlettel. Január volt, és aznap kemény hideg. Tudni kell, hogy rettenetesen utálom a hideget, szinte ki sem mozdulok télen, de ő felvetette, hogy nézzünk meg egy várat. Tudta, hogy odavagyok a várakért, ha meglátok egyet, teljesen belelkesedem. Mondhatom, a világ legjobb programja számomra, ha vársétát tehetek. Ezt Mátéval is kitárgyaltam, és végül rávett, hogy a farkasordító hidegben elmenjek vele kirándulni egy közeli várhoz. Hatalmas élmény volt számomra már a látvány is, de tetézte, hogy Máté ismerte a történelmet, és képes volt visszarepíteni a múltba. Megtudtam tőle például azt is, hogy mit jelentenek a magyar címer szimbólumai, és számos hasonló, számomra nagyon érdekes információt a régmúltról. Közben persze nagyot sétáltunk, úgy éreztem magam, mint amikor egy hercegnő sétál a hercegével az első randevún. Egyre több ilyen programot szerveztünk, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Előfordult például az is, hogy az éjszaka közepén elmentünk a Mária-forráshoz, ami egy erdő közepén található. Még tél volt, rettentő hideg, hó borított mindent, azt hittem, meg fogok fagyni, de érdekes módon mellette egy cseppet sem fáztam, szinte átszellemültem a kisugárzásától. Olyan volt, mintha elfelejtettem volna még a hideget is. Máté nagyon közel került hozzám, mert annyira bensőséges dolgokat tudtam vele megbeszélni, mély, a lelket érintő témákat, mint senkivel. Persze gyakran felmerült, hogy mivel foglalkozom, de nem éreztem úgy, hogy lehúzni, megalázni próbál azzal, hogy a filmezéssel kapcsolatos témákat feszegeti. Inkább próbált rájönni arra, hogy miért csinálom. Körülöttem azonban egy nagy fal épült fel az évek során, és ez a fal ugyan szenvedésből, csalódásból és megalkuvásból volt rakva, mégiscsak fal volt. Erős bástyákkal, amik engem megvédtek a külvilágtól. Nehezen tudtam kinyílni ilyen téren, Máté viszont erősen munkálkodott azon, hogy lebontsa ezt a falat. Egy idő után fontosak lettünk egymásnak, bár nem volt köztünk semmi. Nem csókolóztunk, nem szeretkeztünk. A kapcsolatunk abszolút plátói maradt. Nem hiányzott a vibrálás, bár tetszett mint férfi is. Amikor megláttam, mindig elindult bennem valami, de valamiért mégsem férfiként és nőként, hanem két olyan emberként tekintettünk a másikra, akik kedvelik és megértik egymást. Ha

belenéztem a szemébe, bizalom öntött el, valamiféle megnyugvás, és valamiért neki is jó volt, hogy találkozunk. Lehet, hogy új energiát adtam neki, vagy felpezsdítettem az életét, nem tudom. Egyre csak fokozódott a bizalmam iránta. Sok mindent tanított nekem az emberi lélekről, az elfogadásról. Tényleg mély beszélgetéseket folytattunk. Míg Ricardótól az üzleti boldogulást tanultam meg, addig Máté az emberi lélek rejtelmeibe vezetett be. Aztán történt valami, amitől a mai napig borzongok. Nem tudom, hogy csinálta, de felemelt elém egy tükröt, és azt éreztem, hogy magamba tudok nézni. Tényleg látom azt, amit eddig próbáltam a szőnyeg alá söpörni. Felismertem, hogy a filmezéssel nemcsak magamnak, de rajtam kívül rengeteg embernek ártok a környezetemben. És nemcsak a családomra, a szeretteimre gondoltam, hanem arra is, hogy az ismertté vált nevemmel, az Aleska Diamond névvel, valamilyen szinten példát is mutatok a jövő generációjának. Méghozzá negatív példát. Azt mutatom, hogy az egy elfogadható dolog, ha valaki kamerák előtt, érzelmek és szerelem nélkül, csak az élvezet kedvéért szexel. Elfogadható, hogy egy nőt csak árucikként, egy testként kezelnek, egy olyan testként, melyet lehet használni, kihasználni, mellyel bármit meg lehet tenni. Pedig én magam is jól tudom, hogy a magánéletben nem számít, hogy egy férfi milyen lepedőakrobata. Sokkal fontosabbak az érzelmek, mint a kimódolt pozitúrák. Sőt! Azt mutatom a külvilág felé, hogy bennem az égvilágon semmi nincs, azon kívül, hogy szét tudom rakni a lábamat. Zokogtam. Régóta nem sírtam, de akkor úgy zokogtam, hogy nem tudtam abbahagyni. Hatalmas sokk volt, amikor mindezzel szembesültem, amikor felfogtam, mit tettem magammal, mit tettem a családommal. Abban a pillanatban, évek óta először, őszintén szembe tudtam nézni Aleska Diamonddal. És nyíltan el tudtam magamnak mondani, hogy tulajdonképpen semmit nem számít, hogy mint Aleska Diamond mit értem el. Nem számít, hogy díjakat nyertem, hogy megfordultam a világ számos pontján, hanem az számít, hogy mindez milyen hatással volt a lelkemre, a személyiségemre, a jövőmre. Nem gondoltam bele korábban, hogy amikor majd negyvenéves leszek, lesz két gyermekem, nem fogom mutogatni a díjaimat, nem mesélhetem el boldogan az életemnek ezt a szakaszát. Mert nem ez az, amire igazán büszke szeretnék lenni. Akkor szembesültem azzal, hogy mennyire rossz úton haladtam, amikor elhitettem magammal, én csak erre vagyok képes, hogy csak egy test vagyok, csak abban vagyok jó, hogy széttegyem a lábamat. Ezért nincs is más alternatíva, ezt kell csinálnom, mert ehhez értek. Máté azt mondta, hogy amíg nem látom, hogy ez baj, addig ez nem is baj. Hiszen

a felismerésig vígan éltem az életemet, nem vallottam be magamnak, hogy rossz úton járok, és nem is éreztem magam vacakul attól, amit tettem. Nem vallottam be, hogy hosszú távon milyen fájdalmat okoztam a családomnak és leginkább magamnak, és mit ártok a jövőmnek. Miután kisírtam magamat, úgy éreztem, mintha megtisztultam volna, és bár tudom, hogy a korábbi cselekedeteim egy életre meghatározzák a kilétemet, ez nem azt jelenti, hogy életem végéig ostoroznom kell magamat. Ekkor jött az igazán nagy feladat. Noha vállalnom kell, hogy ez a múltam, el kell érnem, hogy erre az emberek csak múltként emlékezzenek. Soha nem fogom letagadni, hiszen ez is én voltam, ez is épített engem. De kellett a mélypont ott az autóban, hogy ráébredjek: innen tovább kell lépnem, de azonnal, mert minél tovább húzom, annál nagyobb sebeket ejt rajtam, és annál nehezebb lesz kikerülnöm belőle. Amikor ezt levezettem magamban, megszületett bennem az elhatározás, hogy ennek véget kell vetnem. Még aznap felhívtam az akkori legjobb barátnőmet, aki nem szakmabeli, de évek óta ismer, még a filmezés előttről. Elmeséltem a beszélgetésemet Mátéval. Ő tudta, hogy milyen sikereim voltak, és amikor elmondtam neki, hogy abbahagyom a pornózást, azt kérdezte, hogy: most egy pasi miatt adok fel mindent? Mondtam, hogy nem a pasi miatt, hanem magam miatt teszem. És ahogy ezt kijelentettem, azonnal tudatosult bennem, hogy nem azért kell megtennem, mert a körülöttem lévőknek fáj, amiről addig nem is vettem tudomást, nem mások miatt kell abbahagynom, hanem leginkább magam miatt. Azért, hogy lehessen jövőm. Ennek következményei vannak, és én ezt felfogtam. Addig munkaként gondoltam rá, úgy, mintha ács lennék és kalapáccsal a szöget a gerendába verném. De akkor már tudtam, hogy nem hasonlíthatom egyetlen rendes munkához sem az enyémet, hiszen teljesen más volt. Az, hogy a testemet használták, a lelkemre is rossz hatást gyakorolt. Más munka legfeljebb elfáraszt, ez azonban tönkreteszi a lelket. Nem volt könnyű abbahagyni. Mert azért az nem úgy megy, hogy azt mondom egy ügynökségnek, hogy kész, abbahagyom, mire ők azt mondják, oké, menj. Még próbálkoznak, hogy még egy filmet, csak egy utolsó, na, még egyet… Nagy a kísértés, végül is ebben a világban éltem évekig, nem volt könnyű feladni, mindent feladni. Még egy-két filmet bevállaltam, de szépen, lassan befejeztem. Mivel nem egyik pillanatról a másikra hagytam abba, hanem ritkítottam a filmeket, egyre kevesebb munkát vállaltam, eljött az idő, mire teljesen lecsengett. Már nem kerestek, mert tudták, nem dolgozom tovább a szakmában.

Két éve hagytam abba a filmezést, és még mindig kihatással van az életemre. De egyre kevésbé érzem a negatív hatásait, bár a családom még mindig rettenetesen félt. A nővérem például magát vádolja, amiért nem tudott megóvni, amiért nem vette észre, merre tartok, és a mai napig retteg, hogy valami visszahúz, hogy nem tudom tartani magamat az elképzelésemhez. Azt gondolja, hogy én lelkileg nem tudtam túllépni a filmezésen, és fél, hogy valami rossz történik velem. Velem, a kishúgával. Az az éjszaka, amikor a kocsiban ültünk Mátéval, meghatározó lett számomra. Úgy érzem, akkor ismertem meg önmagam. Amikor belenéztem a tükörbe, tudtam, hogy magamat látom. Évekig nem magamat láttam, hanem a szépen felépített álarcomat, az alteregómat, Aleska Diamondot. Most viszont újra itt van Emese, és én örülök neki. Büszke vagyok arra, hogy ennyi év után ki tudtam lépni, nemet tudtam mondani, és megerősített a tudat, hogy többre vagyok képes. Tudtam, hogy többre vagyok hivatott. A váltás annyira kihatott az életemre, hogy a régi, pornós barátok eltűntek. Nem járunk össze, hisz nincs közös témánk, nem sztorizgatunk, pedig jó ideig szinte csak ők voltak körülöttem. Velük tudtam megbeszélni a napi eseményeket, ők támogattak. A külsősöknek nagyon nehéz volt beszélni a munkámról, és persze nem is támogattak az életmódomban. Hamar kicserélődtek a barátaim, új életet kezdtem, új reményekkel. Később persze gondolkodtam azon is, mi lesz, ha gyerekeim lesznek. Arra jutottam, hogy nem fogom titkolni előttük a múltamat. Nyilván nem kisgyermekkorukban szembesítem egykori munkámmal őket, de ha rákérdeznek, nem fogom letagadni. Már csak azért sem, mert tanulniuk kell az én rossz példámból. Elmondom nekik, hogy igen, végigcsináltam, megszenvedtem, és soha nem kezdeném újra, ezért, meg ezért, meg ezért. Arra nevelném őket, hogy soha ne tévelyedjenek arra az útra, melyen az anyjuk járt. Ott leszek mellettük, fogom a kezüket, figyelem őket, mert én már észreveszem, ha rossz irányba haladnak. Az én szüleim is fogták volna a kezemet, de bennük, Komlón, fel sem merült, hogy ilyen út is létezik, és épp az olyan sikerre vágyó, csinos lányok előtt nyitott, mint amilyen én is voltam. Persze nem egyszerű lemondani az anyagi biztonságról, amit a filmezés jelentett. Nehéz időszak következett, hosszú idő után újra meg kellett gondolnom, hogy mit veszek, újra BKV-ra ültem, de nem zavart. Tudtam, ez is csak átmeneti állapot. Visszatért az életembe kedvenc mondásom, hogy az apály után dagály következik. Nem éttermeztem, meg kellett gondolnom, hogy mire költök, fogalmam sem volt,

hogy mihez kezdjek, milyen munkát vállaljak. De azt tudtam, hogy meg fogom oldani, és kutattam magamban, hogy mi az, amiben igazán tehetséges vagyok, és hosszú távon szeretnék vele foglalkozni. Akkor kezdődött az életemben egy olyan időszak, amikor több dolgot is kipróbáltam, hogy megtaláljam, mi áll közel hozzám. Jó váltás volt a topless időjárás-jelentés, bekerültem egy tévécsatornához, sikerült a casting, új ismeretségeket kötöttem. Jól jött az, amit a kommunikációról Ricardótól tanultam, jól jött, hogy beszédtanárhoz jártam, hogy a kamerától nem vagyok lámpalázas, és jól jött, hogy magabiztosan ki tudok állni, és el tudok mondani egy szöveget. Egyre határozottabb lettem, úgy éreztem, hogy nincs vége az életemnek, és bár még mindig vetkőznöm kellett, azt azért mégis egy tévécsatornánál tettem, nem pedig pornófilmben. Úgy gondoltam, ha nem is ez lesz életem nagy munkája, ugródeszkának tökéletes. Megismerem a tévézést, ismeretségeket kötök, tovább tudom magamat képezni a beszéd terén, tanulok. Volt egy rádióműsorom is, mely ugyan eredetileg pikáns műsornak indult, később változtattam a tematikáján, és jó kis beszélgetős adás lett. Vendégeket hívtam magamhoz, rekordereket, híres embereket, szépségkirálynőket, sportolókat. Többszörös Oscar-díj-nyertes vendégem is volt: egy állatidomár, aki a Távol Afrikától című filmben trenírozta az állatokat. Magyarországon járt, és elfogadta a meghívásomat. Erre a munkámra nagyon büszke vagyok, hiszen egyre több ismert ember jött el a műsoromba. Összebarátkoztam sokakkal, jó kapcsolatokat építettem ki, sok ismeretségemből munkát is nyertem, így egyik munka pedig hozta a másikat. Több szálon bontakoztak ki a lehetőségeim. Úgy tűnt, életem legjobb lépése volt kiszállni a felnőttfilmezésből. Ekkor tanultam meg, mindig van esély arra, bármit is tettél, bárki is vagy, hogy változtass az életeden. Hogy új ember legyél, hogy új úton indulj el…

Márk Hamar az étteremhez értünk, nem volt forgalom. A gyönyörű, fűszernövényes kertecske most nem nyűgözött le, fakónak láttam mindent, szememet elhomályosította a csalódottság. Kiszálltunk a kocsiból, és a bejárat felé indultunk. Rosszkedvemben nem a madarak csiripelését, hanem a fehér murva csikorgását hallottam csak lépteink nyomán. A fogadó teljesen üres volt, egyetlen vendég sem tartózkodott bent. Egy harminc körüli, helyes, csinos nő törölgette a pultot. Ránk nézett, ahogy beléptünk, de nem hagyta abba a munkát. Nyilván azt gondolta, vendégek érkeztek, majd csak leülnek valahová. – Odamegyek a nőhöz – mondtam Laurának, és azzal a lendülettel indultam is. Magamban azt gondoltam, nyilván vele beszéltem telefonon, talán személyesen több információval szolgálhat. – Jó napot! – köszöntem, mire szolgálatkészen rám nézett. – Jó napot! – mosolygott. – Mivel szolgálhatok? – Én telefonáltam… – kezdtem. Láttam a szemén, hogy azonnal tudta, ki vagyok. – Mondtam, hogy nem ismerek semmiféle Márkot – vágott közbe, és bosszús árny szaladt végig az arcán. – Igen, tudom. De reméltem, hogy itt találom azt a felszolgálót, aki legutóbb kiszolgált bennünket. Ő ismerheti, hiszen beszélgettek, sőt, megengedte, hogy neki fizessünk… – Megengedte? Te jó ég! – A bosszús arckifejezés először elképedésre, majd dühre váltott. – Nem értem ezt az egészet! – Akkor már ketten vagyunk – mosolyogtam csillapítón. Tudtam, ha feldühítem, még annyit sem szedek ki belőle, mint a telefonban. – Nincs itt véletlenül az a pincér? – De igen – vágta rá, szinte csattant a hangja. – Mi több, az a pincér az öcsém. Áron! – kiáltotta el magát, és a hangsúly nem sok jót ígért az öccsének. – Várjon! – bökött egy asztal felé a fejével, én pedig úgy éreztem, jobb, ha követem az utasítást. Meggyőzött a határozottsága. Laurával leültünk az asztalhoz, a nő pedig eltűnt a pult melletti ajtó mögött. Fojtott vitatkozást, veszekedést véltünk hallani, közben jelentőségteljes pillantásokat váltottunk. – Itt valami nagyon nem kerek – mondta a barátnőm, és a nyomatékosítás kedvéért még bólogatott is a szavaihoz.

– Valami nagyon nem – bólogattam én is. Haragomba izgatottság keveredett. Biztos voltam benne, hogy a nő pontosan tudja, kicsoda Márk, valamiért azonban titkolja előlem. A kíváncsiság egyre jobban kínzott, főképpen azért, mert valamiféle családi drámát, sötét rejtélyt gondoltam a történések mögé. Már doboltunk az ujjunkkal a kockás abroszon, és épp, amikor türelmetlenségem a tetőfokára hágott, megjelent az ajtóban az Áronnak nevezett öcs, kipirult arccal. Hogy a szégyentől vagy a haragtól izzott a feje, nem tudtuk eldönteni, mindenesetre elindult felénk, nyomában a csinos nővérkéjével. A nő szólalt meg először: – Megtudhatnánk, hogy miért keresik azt a férfit? – Persze. Szeretnék vele beszélni. Nekem úgy mutatkozott be, hogy Márknak hívják, és ennek az étteremnek a tulajdonosa. Több alkalommal randevúztunk, de nem cseréltünk számot, viccből, játékból. Így nem is tudtam értesíteni, hogy az egyik randinkra nem érek oda. Logikus módon, a munkahelyén kerestem… – Ami nem a munkahelye – vetette közbe a nő. – Valóban, most már tudom. De amint ez kiderült számomra, elgondolkodtam, hogy vajon ki az az ember, akivel hetek óta találkozgatok. – Igyekeztem kedvesen beszélni, közben várakozón néztem hol a nővérre, hol a pincérre. – Randevúztak? – kérdezte a nő, és a hangjában némi fájdalmat fedeztem fel. – Igen. Többször is… Azt hittem, hogy ismerem, bár visszagondolva, csak engem beszéltetett, ő nem nagyon akart semmiről mesélni. Azt sem tudom, van-e családja, kik a barátai, hol lakik… Tulajdonképpen semmit sem tudok róla, ő viszont nagyjából mindent rólam. – Egy idegen pasinak mesélgetett az életéről? – rázta meg hitetlenkedve a fejét a nő. – Igen… végül is igen – mondtam. – Úgy tűnt, őszintén érdekli az életem. – Azt el is hiszem! – mosolyodott el gúnyosan a nővérke, majd az öccsére nézett. – Mondd csak el, Áron, a hölgyeknek, hogy ki ez a te „Márk” barátod! – A nevet erősen, gúnyosan megnyomta; éreztette, milyen iszonyatosan dühös nemcsak az öccsére, hanem annak barátjára is. Áron elvörösödött, látszott rajta, hogy komolyan kínban van, nem szívesen ácsorog ott, mint bűnös a bíróság előtt. – Az az igazság, hogy Márkot nem Márknak, hanem Zoltánnak hívják… – kezdte. – De a Márk a második neve, szóval nem hazudott… tulajdonképpen. Zoli a barátom, és nem a hely tulajdonosa, mint már tudják, hanem ő maga is csak felszolgáló… Igaz, nem ebben az étteremben. De hát pincér, és nem akart úgy

bemutatkozni, helló, én vagyok az Áron haverja, pincér az XY étteremben, mert azt gondolta, hogy akkor szóba sem állnak vele. Ezért engedtem meg neki, hogy kivigye a desszertet, és úgy tegyen, mintha övé lenne az étterem. Eleinte jó ötletnek gondoltuk… A döbbenettől szóhoz sem tudtam jutni. Ránéztem Laurára, és láttam, hogy ő is elképedve bámulja az Áron nevű csalósegédet. – És nem gondolta, hogy kiderül? – kérdeztem még mindig döbbenten. – Nem tudom, mit gondolt. De azt később említette, hogy mégsem volt olyan jó ötlet a részéről… Mehetek, Zsuzsi? – kért engedélyt a nővérétől. Kínban volt, ez jól látszott rajta. – Menj a konyhába, Áron! – küldte el a nő. Áron ment, ő azonban maradt. – Van itt még valami… Mi jöhet még! – gondoltam magamban. Milyen érdekes, hogy az ember, amikor már úgy érzi, sínen vannak a dolgai, egyszer csak, szinte a semmiből jön valami akadály… Apály-dagály, amit már egész jól megtanultam kezelni. Még jó, hogy a sors mindig küld segítőket is, nem csak nehézségeket. Milyen boldog voltam akkor is, amikor Lóránt szinte a semmiből bukkant fel, pont akkor, amikor kellett…

Lóránt Újra kezdek magamra találni Amikor vele találkoztam, már abbahagytam a filmezést, pedig nem sokkal korábban kaptam meg újra a legnagyobb elismerést, amit ebben a szakmában csak meg lehet kapni. Európában én vagyok az egyetlen női színész, aki kétszer egymás után megnyerte az AVN Awardsot. Erre még példa soha nem volt. Otthon ültem, és azon gondolkodtam, hogy ismét teljesült egy régi álmom, valaha én akartam lenni „A PORNSTAR”. De akkor már nem érdekelt. Arra jutottam, hogy ez egy régi álom, és már nem mozgat meg. Tudtam, hogy az összes akkori rajongóm boldog volt, hogy Aleska újra bezsebelte a legjobb színésznőnek járó díjat, de én már nem azt akartam, hogy azért szeressenek, mert pornófilmekben alakítok. Végül – bár szerettem a rajongóimat – vállvonogatva mondtam magamban, hogy én már nem erre vágyom, ez már engem nem érdekel. Amikor a díjat megkaptam, már nem szerepeltem filmekben, és nem is akartam soha többé. Minden gyermeknek felteszik a kérdést: mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Erre én egyértelműen vágtam rá: színésznő vagy cirkuszban légtornász. A színésznő mivoltomat részben kiélhettem, persze nem abban a formában, ahogy eredetileg elképzeltem, de a cirkuszi álom még váratott magára. Miután a filmezést abbahagytam, elkezdtem gondolkodni, mihez is kezdjek magammal. Újra tanítsak táncot, legyek táncos valamilyen produkcióban? Miközben törtem a fejemet, eszembe jutott, hogy egy nagy álmom megvalósítása bizony kimaradt az életemből. Méghozzá az, hogy légtornász legyek. Elhatároztam, hogy valamilyen módon kipróbálom magam, ha nem is profi szinten, hiszen nem sok esélyt láttam rá, hogy ilyen idősen elkezdhetem. Ráadásul a légtornatanárokra sem könnyű rábukkanni, hiszen nem hirdetik a neten, hogy hol tartanak magánképzést, az artistaképzőhöz pedig már idősnek találtam magam. Jó ideje nem foglalkoztam a tánccal sem, nem tudtam, hol lehet megtanulni, és akkor a sors úgy hozta, hogy a Facebookon szóba elegyedtem egy külföldön élő és dolgozó magyar fiúval. Kiderült, hogy Cirque du Soleil egyik oszlopos tagja, mit több, légtornász. Lelkendeztem neki, hogy csodálom a munkáját, gyönyörűnek tartom, nézegettem a fellépéseikről képeket a neten, és azt is elmondtam, hogy kislány korom óta vágyom rá, hogy légtornázhassak. Talán érezte, hogy a beszélgetésünk elindított bennem valamit. Kérdezte, hogy mivel foglalkoztam korábban, és elmeséltem, hogy táncművészetit végeztem, de

elpanaszoltam azt is, hogy valószínűleg már idős vagyok ahhoz, hogy most kezdjem el a légtornát. – Ne viccelj! Nem vagy idős. És ha te táncos voltál, akkor valószínűleg megvan még a testtudatod, az ehhez szükséges hajlékonyságod. Már csak azt kell megtudni, hogyan táncolsz a levegőben – mondta. Ezzel a kijelentésével önbizalmat adott, mert ha ő mint profi azt mondja, hogy nem késő, akkor lehet, hogy tényleg érdemes kipróbálnom magam. Arra kért, hogy ne vessem el ezt az ötletet, próbáljam meg, akár sikerülhet is. A munkájából kifolyólag leginkább külföldön tartózkodott, de időnként hazajött egy-egy turné között, és az egyik látogatása alkalmával találkoztunk is. Megjegyzem, abszolút barátilag. Beszélgettünk, majd elvitt magával az artistaképző egyik próbatermébe, és megérkezés után szinte azonnal fel is húzott a magasba. Álomszerű érzés volt. Úgy éreztem, hogy repülök, hogy végre valóra vált az álmom, ezt akartam, erre vártam. Amint beléptem a próbaterembe, olyan érzés fogott el, mintha egy varázslatos világba csöppentem volna. Mindenki próbált, egyesek zsonglőrködtek, mások egykerekű biciklin tekertek. Volt, aki a levegőben táncolt, volt, aki nyújtott, volt, aki erősített, egymást emelgették az artisták. Megcsapott a semmihez sem hasonlítható próbaillat, melyet szinte már el is felejtettem, és ami a táncos időket is eszembe juttatta. Ebben a közegben emelkedhettem én is magasba. Olyan boldog voltam, mint már rég nem. Lóránt azonnal megtanított nekem néhány trükköt, és azt mondta, hogy lát bennem lehetőséget és fantáziát. Már csak az volt a kérdés, kitől tanulhatok, mert ő, ugye, nem itthon dolgozott. Egy magántanárt javasolt nekem, egy fiatal lányt. Tissue-val kezdtem nála a tanulást. Ezek speciális selyemszalagok, melyeken biztosítókötél nélkül másznak, függnek, zuhannak a légtornászok. A lány, aki tanított, szintén azt mondta, hogy ügyes, tehetséges vagyok, mégis az volt az érzésem, zavarja, hogy a próbateremben mindenki azt látja, egy pornós lánnyal foglalkozik. Nem mondta ki így, de éreztette velem. Kellemetlen volt, de nem akartam törődni vele, mert imádtam a tanulást. Aztán egy nap, a próba után, azt mondta, szeretne velem beszélni. Közölte, hogy mostantól nem tud már tanítani. Arra hivatkozott, hogy nagyon elfoglalt, így nem lesz ideje velem tovább próbálni. Magamban azt gondoltam, hogy ez rettentő megalázó számomra, emellett nagyon rossz hír, hiszen csak most találtam újra magamra. Végre azt csinálhatom, amire egész életemben vágytam, amitől újra Emese lehetek. Erre mi történik? Aleska miatt belekerülök egy olyan helyzetbe,

hogy nem valósíthatom meg az álmomat. Kijöttem a próbateremből, leültem egy padra, és vártam a taxit. Közben azon gondolkodtam, hogy ilyen nincs, én ettől nem adhatom fel csak azért, mert egy ember azt mondta, hogy nem foglalkozik velem, és nevetséges módon arra hivatkozik, hogy nincs rám ideje, miközben nagyon jól tudtam, hogy mi állhat a háttérben. Csak az járt a fejemben, hogy mihez kezdjek. És ott, akkor, a padon ülve nem volt ötletem a folytatásra, csak azt tudtam, hogy nem adhatom fel. El voltam keseredve. Később beszéltem Lóránttal, aki azóta már újra külföldön volt. Együtt érző szavakkal mondta, hogy nagyon sajnálja, nem érti, és nem is tud erre hirtelen mit mondani, de majd próbál valaki mást keríteni. Én is keresgéltem az interneten, de azért egy légtornásztanárt nem olyan egyszerű találni. Egy nap aztán Lóránt újra felhívott, mert eszébe jutott egy másik tanár, aki taníthatna. Jólesett, hogy nem feledkezett meg rólam, azóta is gondolt rám, és arra, hogy nem veszíthetem el az álmomat. A hölgy, akit javasolt, Vincze Tünde volt, aki jelenleg is a Magyar Légtornász Egyesület vezetője. Lóránt azt mondta, hogy ő az egyik legprofibb oktató, és javasolta, hogy próbálkozzak meg nála, hátha elvállal. Felhívtam Tündét, aki nagyon kedves volt, és úgy éreztem, hogy lelkesen vár. El is mentem az ő saját próbatermébe, megnézett tissue-val, mert azt mondtam neki, hogy eddig csak azt az eszközt próbáltam. Elkezdtünk együtt dolgozni, és azt vettem észre, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. A próbák egyre keményebbek lettek, mégis jó hangulatban zajlottak. Ő már eleve Mesinek szólított, fel sem merült benne, hogy Aleskának hívjon, és ez megerősített abban a hitemben, hogy egyre jobban közeledem Emeséhez és távolodom Aleskától. Hamar megkedveltük egymást. Úgy viselkedett velem, mintha a második anyukám lenne. Noha megkínzott, mindezt mégis élveztem. Hisz azért tanította nekem a lehető legnehezebb trükköket, mert látta, hogy meg tudom csinálni, megvan a hajlékonyságom, a megfelelő erőnlétem, a lelkesedésem, és az alázat bennem, amit ez a csodálatos mozgás megkíván. Nem egyesével tanította a trükköket, hanem komplett trükksorokat, és keményen haladtunk előre. Egyre ügyesebb lettem, egyre jobban ráéreztem a mozgásra, és egyszer csak elkövetkezett az a pillanat, amikor azt mondtam neki, kipróbálnék mást is, nemcsak a tissue-t. Attól fogva rátett minden eszközre. Mindent kipróbálhattam, de hamar rájöttem, hogy az egyik legfájdalmasabb tárgyat szeretem a leginkább: ez pedig a légtornászkarika. A lehető legfájdalmasabb, mert az ember eleinte, az első pózok után, tiszta lila lesz. Tele olyan foltokkal, hogy mások azt hiszik, összeverték. Mégis

a karika volt az enyém. Úgy éreztem, hogy ez vagyok én, és Tünde a legnagyobb lelkesedéssel segített, tanított. Neki köszönhetem azt is, hogy fél év után már felléphettem egy cirkuszban. Leírhatatlan volt. Azt éreztem, miközben a levegőben voltam, hogy ez egy álom, ez nem is igaz. Aztán ott fent, a levegőben, rájöttem, hogy ez tényleg egy álom, csak éppen ebben a pillanatban valósul meg. Tudtam, hogy meg kell fognom a pillanatot, hogy soha ne feledjem ezt az érzést. Euforikus állapotba kerültem, kizártam a külvilágot, elfelejtettem, hogy egy eszközön vagyok, úgy éreztem, hogy szárnyakat kaptam és repülök. Akkor, ott, a cirkuszban arra is rájöttem, hogy most kezdek újra önmagammá válni, hiszen esélyem nyílt arra, hogy azzal foglalkozzam, amit gyerekkoromban megálmodtam. Az a megalázó érzés, a csalódás, amit akkor éreztem, amikor az első oktató elutasított, elmúlt. Hiába jött az életembe Aleska miatt az apály, a kitartásom, a vágyam egy új életre ismét erősebb volt. Én magam is erősebb lettem, tudtam, bármi jöhet, felállok, nem adom fel, és folytatom az utamat, megvalósítom azt, amit gyerekkoromban elképzeltem. Igen, tudom: az út a lényeg, és nem a cél… De megélni az oda vezető út minden örömét és fájdalmát az, ami valójában elrepít a célig! S a levegőben valóban éreztem, hogy hiába fájt sokszor az út, ami ide hozott, megérte, mert most itt vagyok, repülök! Azt hittem: álmodom, de aztán rájöttem, éppen az egyik álmom valósul meg.

Márk Várakozva néztem a nőre. El sem tudtam képzelni, hogy mi jöhet még. – Nos? – kérdeztem. A feszültségem szinte kézzelfoghatóvá vált. – Zoli, vagy Márk, ahogy ön ismeri, a barátom volt. A párom. Évekig – mondta. – Mindezt csak azért mondom el, mert az, hogy a saját éttermemben csajozik, és ráadásul a tulajdonosnak adja ki magát, iszonyatosan felbosszant. A nő szemében izzott a féltékeny harag. Láttam rajta, hogy engem is gyűlöl, noha semmi oka nem volt rá. Honnan tudhattam volna, hogy ő egyáltalán létezik? – De már nincsenek együtt, igaz? – kérdeztem kedvesen. Igyekeztem, hogy a hangomban ne legyen érezhető se irónia, se szánalom, legfeljebb kíváncsiság. – Nem. De egy évekig tartó kapcsolatot nem lehet ilyen hamar kiheverni. Csodálom, hogy neki sikerült. Pláne, hogy én hagytam el. – Ha ön szakított, akkor most miért ennyire mérges rá? – Épp amiatt dobtam ki, amit most magával csinál. Miközben ezt kimondta, leült az egyik szabad székre, bár senki nem invitálta. Kínos volt ez a beszélgetés, ugyanakkor most már mindent tudni akartam arról az emberről, aki engem hetekig szédített. Nem tűnt hazugnak, nem tűnt szélhámosnak, nem a tipikus rongyrázó, aztán otthon zsíros kenyéren élő férfitípus volt, hanem komolynak, nyugodtnak és becsületesnek látszott. És elgondolkodtam, Zsuzsi vádjait hallgatva, vajon a nő igazat mond-e, vagy direkt feketíti előttem Márkot? – Mire gondol? – kérdeztem vissza. – Arra a mániájára, hogy menőnek akar látszani. Egész életében többnek akart mutatkozni, mint aki valójában. A legidegesítőbb benne, hogy szégyelli a munkáját, azt, amiből él. Szégyelli, hogy nem gazdag, ezért semmit nem rak félre, hanem feléli, elherdálja a keresetét. Pedig azt sem mondhatnám, hogy rosszul keres. – Mondjuk, azt nekem sohasem mondta, hogy gazdag – vetettem közbe. – De azt azért nem vallotta be, hogy pincér, igaz? Önnek, aki celeb, aki biztosan hozzá van szokva egy életszínvonalhoz, nem állt elő a valódi szakmájával. A terítőt nézte, aztán rám pillantott. – Mindig az ilyen típusú nőkért volt oda… Szinte megvetéssel közölte ezt velem, éreztem a hangján, hogy nem csupán a felnőttfilmes múltamra gondol, hanem a jelenlegi életkörülményeimre, a külsőmre. Ettől függetlenül rákérdeztem: – Ilyen típusú?… Milyen típusú? – Ilyen… ööö… cicababaszerű nő az ideálja. Azok, akik megfogják a munka

végét, ha kell, fizikai munkát is végeznek, vagyis az egyszerűbb, dolgos nők sosem tetszettek neki igazán. Akár meg is sértődhettem volna, hiszen a nő úgy minősített, hogy nem is ismert. Feltételezte, hogy én nem dolgozom, hanem a külsőmért meg puszira kapok fizetést, vagyis egy élősködő vagyok, akit eltart a társadalom vagy valaki más. – Értem – válaszoltam röviden. Egy pillanatig hallgattunk, aztán felvetettem: – Megadná a számát? – Ezek után még beszélni akar vele? – döbbent meg, én azonban csak bólintottam. A nő megvonta a vállát, aztán elment a pulthoz, majd egy cetlivel tért vissza. – Aztán ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. Zoli nem az a jómódú pasi, akinek eladja magát. Csak egy pincér… Kezdett irritálni, hogy ennyire le akar beszélni. – Engem nem az zavar, hogy pincér. A többit pedig vele szeretném tisztázni – mondtam határozottan. Nem kívántam több pocskondiázást hallani, nem volt értelme. Ez a beszélgetés már úgysem tartalmazott több hasznos információt számomra. A nő csak a saját sérelmét hajtogatta, és megpróbált minél távolabb taszítani attól a pasitól, aki nekem az elmúlt hetekben szinte bizalmas barátommá vált. Sőt! Kíváncsi voltam, ő mit mond. Meg akartam hallgatni a másik oldalt is, hogy megtudhassam, Márk valójában milyen céllal hazudott nekem. Nagyon sajnáltam volna, ha kiderül, hogy a nőnek igaza van, és Márk – ha leszámítjuk, hogy a bemutatkozásunkkor hazudott – az egész barátságunkat, sőt egyre szorosabb kapcsolatunkat hazudta. Ilyen bizalmas, mindent kibeszélős barátságot az utóbbi időben leginkább Peti iránt éreztem, de tudtam, hogy az a kapcsolat már tényleg csak barátság szinten marad. Márk azonban több is lehetett volna…

Peti Aki valóban engem látott Kialakult egy szokásom, mely nevet is kapott: aleska-diamonding. Az előző lakásomban nem volt teljes alakos tükör, ezért egyszer gondoltam egyet, és lefotóztam magamat a lift tükrében. Feltettem az internetre, és az emberek szétlájkolták a fotót. Sokkal inkább, mint bármelyik másik, szexisebb képemet, mert azon egyszerűen engem láttak, nem pedig a beállított, megkoreografált külsőségeket. Nekem azért tetszettek a képek, mert végre láttam magamat egészben indulás előtt. Meglehetősen sokszor fotózkodtam, és azt vettem észre, hogy mémként kezdik használni az aleskadiamonding taget, egyre többen tettek fel magukról így képet a közösségi oldalra. Előfordult, hogy celebek, ismert emberek is így fotózták magukat – jókat mosolyogtam, amikor valamelyik tévés személyiségről aleskadiamondingot láttam. Egy nap Puskás Peti is tett fel magáról egy aleskadiamondingot, és írt nekem, hogy reméli, megfelel a fotó a kritériumoknak. Kikerestem a képet a közösségi oldalán, és nagyon mókásnak találtam. Jót nevettem rajta, nagyon vicces volt. Ismertem Petit, persze akkor még csak futólag, hiszen korábban is találkoztunk már különböző eseményeken, de nem volt semmiféle kapcsolatunk. Az aleskadiamonding után azonban azt mondtam magamban, ez egy jópofa fiú, van humora, szimpatikus. Elkezdtünk beszélgetni. Először a közösségi oldalon, majd párszor újra találkoztunk rendezvényeken, ahol már nagyon örültünk egymásnak, és barátként köszöntöttük a másikat. A sok beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy megismertem Petit, és így megtudhattam, hogy egy rendkívül szórakoztató, nagyon értelmes srác, akivel remekül érzem magam. Barátok lettünk, a szó szoros értelmében, és egyre több időt töltöttünk együtt. Eljártunk moziba, étterembe, és egyre inkább azt éreztem, hogy Peti olyan ember, aki – talán először az utóbbi időben velem kapcsolatba kerülő férfiak közül – nem Aleskának lát. Nem érdekelte a múltam, nem kérdezgetett a filmezésről, nem akart vájkálni a régi kapcsolataimban, nem ítélkezett – egyszerűen meg akart ismerni. Első perctől Emesének hívott, kíváncsi volt rám, én pedig őszintén tudtam vele beszélgetni bármiről; közben pedig nagyon jókat nevettünk. Egyszer, az egyik szilveszter alkalmával házibulit rendeztem, ahová meghívtam a

barátaimat. Jó sokan voltunk, és Peti is eljött. Úgy alakult az este, hogy viszonylag hamar totálisan elfáradt mindenki, rövidesen elbúcsúztak és hazamentek a vendégek, kivéve Petit, aki jól érezte magát, és még nem akarta befejezni a bulit. Én pedig mondtam neki, hogy ne is menjen. Nem akarok egyedül ott maradni, folytassuk a szórakozást. Így kettesben maradtunk. Nos, vajon mit csinál egy nő és egy férfi kettesben? Nyilván nem társasjátékoztunk. Az, hogy lefeküdtünk egymással, fordított a barátságunkon, de nem gyökeresen. Barátok maradtunk, akik, ha éppen egyedül voltak, vágytak az együttlétre, akkor nem fogták vissza magukat. A barátságunkat azonban meglepő módon nem sínylette meg a szex. Továbbra sem voltunk hivatalosan egy pár, egyszerűen tovább jöttünk-mentünk együtt, közös programokat csináltunk, és ha úgy alakult, akkor mást is, de soha semmi nem volt kötelező vagy elvárt. Ráadásul tényleg mindent meg tudtunk beszélni. Peti persze egyre közelebb került hozzám, nagyon tetszett, hogy bele tudott vinni engem olyan dolgokba, amit, mondjuk magamtól soha nem tettem volna meg. Például nem vagyok egy romkocsmába járó típus, aki laza cipőben, műanyag pohárral a kezében szórakozik, vele mégis szívesen elmentem ilyen helyekre. Mert azt gondoltam, ezt is ki kell próbálni, ez is egy életforma. Más emberekkel találkozom, más típusú beszélgetéseket folytathatok. Amikor Petivel szorosabbra fonódott a barátságunk, külön öröm volt számomra, hogy gyakran elmehettem vele a színházi próbáira. Nekem mindig is az volt az álmom, hogy színésznő legyek, és Peti nemcsak énekes, színész is. Így alkalmanként elmentem vele a színházba, ahol épp dolgozott. Először láttam életemben, hogy milyen a kulisszák mögötti élet. Hatalmas élmény volt, úgy éreztem, egy kicsit én is ehhez a világhoz tartozom, bennfentes vagyok. Beszélgettem a színészekkel, és nagyon jólesett, hogy ők is emberszámba vettek. Nem éreztem, hogy arra gondolnának: na, Peti most idejött egy pornóssal, hanem úgy kezeltek, mint Peti barátnőjét vagy havernőjét. Beültem a próbákra, bementem az öltözőbe, megnéztem a ruhapróbát, az előadás után beszélgettem Peti színésztársaival, bemutatott mindenkinek. Élveztem, hogy azok az emberek, akiket én nap mint nap a tévében vagy a színházban csodálok, most szóba állnak velem, mintha én is egy lennék közülük. Peti is így viselkedett, ezért is lehetünk ilyen jó barátok. Sosem fogom elfelejteni, mennyire mellettem állt, amikor a dzsungelben forgattunk. Mindketten részt vettünk a műsorban, melyet egy kereskedelmi csatorna rendezett. Ott szélsőséges szituációkba keveredtünk. A szereplők nagy része

számára teljesen idegen volt a környezet, számomra is, bár én mindig természetszerető életet éltem. Ha csak azt vesszük, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem dagasztani a sarat, nos, erről a dzsungelben sem kellett lemondanom. Bennem egyfajta kettősség lakik. Imádok nőként magas sarkú cipőben, csinos ruhában járni, szeretek jól kinézni, ugyanakkor a vidéki lány is bennem van, aki imádta a sarazást, a várépítést, a szalonnasütést, tűzrakást, erdőjárást, kirándulást. Ismerem a természetközeli életet. Úgy gondoltam, itt is vannak bogarak, ott is vannak bogarak, és bár az utolsó bátorságpróbán sírtam, de ki ne sírt volna egy óriás tarantulával az arcán, vagy az orra hegyén egy skorpióval? Erre a rettenetes próbára is azt mondtam azonban, hogy nem baj, ez egy olyan sztori lesz, amit életem végiéig, még az unokáimnak is tudok mesélni. Ugyanakkor az összezártság, a különböző személyiségű, jellemű emberek egymásrautaltsága, konfrontációja időnként – úgy éreztem – megoldhatatlan feladatok elé állított. Nem vagyok ellenségeskedő típus, nem veszekszem, nem ugrom neki egy másik ember torkának, ha olyat szól, ami nekem nem tetszik. Inkább elkerülöm, nem szólok hozzá. Ettől függetlenül időnként megszenvedtem a konfliktusokat. Néha az is problémát okozott, hogy mi az, amit önmagamtól is megtennék, és mi az, amit önmagamtól nem, de a műsor kedvéért bevállalnék. Előfordult, hogy meginogtam, és rossz passzba kerültem emiatt, ekkor viszont Peti mellém állt, és azt mondta, hogy tegyem csak azt, amit magamtól is tennék. Legyek az, aki vagyok, Emese, még akkor is, ha a műsorban Aleskának hívnak. Hiszen én egy szerethető, cuki lány vagyok, nyugodtan vállaljam önmagamat. Senki kedvéért ne vegyek fel semmiféle maszkot vagy viselkedjek a saját belátásom ellenére. Végül azt mondta, hogy még a színész kollégái is imádtak. Ez az utolsó mondat számomra egy olyan motiváló bók volt, mely nyomban kirángatott a kétségeimből, újra tudtam, hogy noha nehéz szituációban vagyok, kamerák vesznek, de Petinek igaza van. Igen, meginogtam. Kevés hiányzott, hogy másmilyen arcomat mutassam, mint amilyen a valóságban, de rájöttem, hogy az a helyes, ha olyannak mutatom magam, amilyen vagyok. Én, Emese. A műsorban is Emese akartam lenni. Ehhez hatalmas erőt adott az, hogy ott volt velem Peti, aki tudta, hogy milyen Emese. Pedig akkor már nem volt köztünk semmi, csak valódi barátság, hisz a műsor előtt pár héttel ő összejött egy lánnyal, én pedig egy fiúval. Számunkra teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem találkozunk olyan kontextusban, mint amikor mind a ketten szinglik voltunk. Automatikusan váltottunk újra barátságra. A bulvárlapokban, persze, a műsorban elhangzottak alapján, lehozták,

hogy barátságon túli kapcsolatunk is volt, és én mennyire megdöbbentem, amikor Peti élő adásban közölte velem, hogy már mást szeret. Azt azonban senki nem tudta, hogy mi Petivel soha nem szellőztettük a médiában, hogy együtt vagyunk, és engem nem az lepett meg, hogy neki barátnője van. Hiszen ismertem. Tudtam, ha eltűnik, akkor épp valaki mással tölti az idejét. Hanem az, hogy a barátom mindezt több millió tévénéző szeme láttára vállalta fel. Vagyis a döbbenetem nem a hírnek, hanem a hírközlés módjának szólt. Nem haragudtam Petire, nem volt miért, csak nem értettem, ha eddig titkoltuk a kapcsolatunkat a nagyközönség előtt – bár a környezetünkben élők és dolgozók tudtak róla természetesen –, és nem akartuk, hogy ez újságtéma legyen, akkor most miért? Erre fogta magát, és ezer kamera előtt bevallotta nekem a barátnőjét, akinek a létét egyébként sejtettem. Hiszen Peti akkor is épp eltűnésben volt, ahogy egyébként én is, hisz otthon már engem is várt valaki. Azon a nevetséges pletykán pedig, hogy ki volt szívva a nyakam, csak nevetni tudtam. Aki nézte a műsort, láthatta, hogy akkora sebet ejtett a bőrömön az első bátorságpróba alkalmával az egyik cipzár, hogy muszáj volt bekötözni, nehogy elfertőződjön. Persze amikor később lekerült a kötés, már úgy nézett ki a seb, mint egy nagyobb csípés, és jó alkalom volt arra, hogy poénkodjanak vagy pikáns sztorit feltételezzenek a lapok. Nagyon örültem azonban, hogy Peti ott volt velem. Megerősített a hitemben, hogy önmagamat kell adnom akkor is, ha egyszerűbb vagy népszerűbb lenne megjátszani egy másik figurát. És amikor egy kicsit is meginogtam a műsor kapcsán, mellettem volt, rávilágított, hogy ki is vagyok valójában. Ő mindig is Emesét, és nem Aleskát látta bennem.

Márk Úgy döntöttem, felhívom. Nem azért, hogy veszekedjek vele, hogy megalázzam vagy bántsam, hanem azért, hogy alkalmat adjak neki arra, hogy megmagyarázza a tettét. Őszintén azt gondoltam, hogy nem lehetek ennyire rossz emberismerő. Ennyi csalódás után azt hittem, hogy már nem vagyok annyira naiv, mint a kezdetek kezdetén, amikor Komlóról Budapestre, az én Hollywoodomba érkeztem. Reméltem, hogy Márk meg tudja indokolni a hazugságait, talál magának mentséget – elfogadható mentséget! –, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ekkorát tévedtem volna. Azok a beszélgetések, a csillogó szeme, ahogy hallgatta a történeteimet, a figyelmessége, az érintése, a csókja nem lehetett mind hazugság. Ráadásul miért hazudott volna mindenben? Miért? Nincs semmim, amit kicsalhatna, elvehetne tőlem, nincs olyan befolyásom, amit érdemes lenne kihasználni. Ha pedig csak egy testet látott volna bennem, nem próbálkozik hamarabb a szexszel? Nem nyomult volna jobban? Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben hazafelé autóztunk. A kételyeimet Laurával is megosztottam, aki diplomatikusan csak annyit mondott, hogy majd meglátjuk. – Mindenesetre, ha újra találkozol vele, a közelben akarok lenni – tette hozzá, és vészjóslón meredt a szélvédőn át az útra. – Persze… – válaszoltam, de egyáltalán nem akartam, hogy figyeljen, miközben tisztázom Márkkal a helyzetet. Tudtam, hogy félt. Nemcsak a csalódástól, hanem attól is, nehogy egy őrülttel hozzon össze a sors. A félelme nem volt alaptalan, hiszen a régi munkámból kifolyólag előfordultak olyan rajongók is a környezetemben, akik jót akartak, de csak maguknak. És ezt a jót akaratom ellenére is szívesen megszerezték volna. Szerencsés vagyok azonban, hogy soha nem kellett védelmet kérnem, mert tolakodó viselkedésen kívül mást nem tapasztaltam. Laura viszont úgy gondolta, az ördög nem alszik, és most már tényleg nem tudjuk, ki ez a fickó, nem árt az óvatosság. – Felhívom. Most – mondtam, és már nyomtam is rá a számára a telefonomon. – Halló – halottam meg jól ismert hangját. – Aleska vagyok. – Ó! Szia… – Éreztem, hogy zavarban van. Talán Áron barátja már értesítette arról, hogy ott jártunk az étteremben. – Beszélnünk kellene – mondtam. – Igen, kellene… Köszönöm – válaszolta, és úgy éreztem, mintha egy nagy kő

gördült volna le róla. Szinte fellélegzett a pasi a telefonban, amiért nem ordítottam le a fejét, de hát az nekem nem stílusom. – Mit köszönsz? Még nem tudod, mit akarok. – Annak örülök, hogy szóba állsz velem azok után, hogy hazudtam neked. A hangjába kezdett visszatérni a férfias erő. – Meglátjuk – mondtam egyszerűen, tompa hangon. Igyekeztem közönyösnek tűnni, nehogy jól érezze magát. Megbeszéltük, hogy másnap, a szokott helyen, a Duna-parton találkozunk. Tudtam, hogy két lehetőség van ebben a találkában. Vagy véget vetek ennek a barátságnak, vagy elkezdődik valami új, valami tisztább, részéről mindenképpen őszintébb kapcsolat közöttünk.

Viktor Megerősítése annak, hogy az irány, amerre tartok, az, amit valóban akarok Viktor az a férfi volt az életemben, akivel a dzsungelbe indulásom előtt nem sokkal ismerkedtem meg. Nagyon jóképű, nagyjából velem egykorú srác, akivel egy szépségversenyen találkoztam először. Bár nem szemtől szemben, sőt, egyáltalán nem láttam. Én zsűriztem, ő pedig a Facebook-oldalamon keresztül jópofán, írásban felvilágosított arról, hogy ő is ezen a rendezvényen tartózkodik. Aztán felvetette, ha van kedvem, igyak meg vele valamit. Azt sem tudtam, ki irkál nekem. Őszintén szólva nem is nagyon érdekelt, ugyanis nem szokásom a közösségi oldalon idegeneknek válaszolgatni. Viktor valamilyen módon mégis az ismerősöm lett a Facebookon. Nyilván bejelölt, én pedig oda sem nézve, megerősítettem a jelölését. Ennek örömére néhanapján írt nekem, én pedig néhanapján, elég röviden, szinte már flegmán válaszoltam valamit. Eltelt pár hónap, és egyszer felfigyeltem egy jóképű fickóra, aki feltett magáról egy fotót. Meglepetten nézegettem, hogy: ki ez a jó pasi? Még sosem láttam, nekem ilyen ismerősöm van? Rákerestem az adatlapjára. Nem voltak ismerősek a paraméterei. Fogalmam sem volt arról, hogyan lett az ismerősöm ez a fickó úgy, hogy észre sem vettem. Ráadásul ilyen jóképű, és nekem fel sem tűnt. Nyomozgattam egy kicsit, utánanéztem, volt-e valamiféle beszélgetésem vele. Volt bizony. Visszaolvastam, és kiderült, hogy meglehetősen flegmán válaszolgattam az üzeneteire. Úgyhogy húztam is a számat, és arra gondoltam, milyen hülye voltam, hogy egy ilyen jó pasival közönyösen bántam. Persze nyomban meg is magyaráztam magamnak a viselkedésemet, hiszen elvem, hogy a Facebook nem társkereső oldal. Én legalábbis nem arra használom. Vajon mit gondolt ez a srác? Hogy ír nekem egy-két levelet, én pedig nyomban az ölébe omlok? Mindenesetre, és mindettől függetlenül, úgy éreztem, hogy hibát követtem el, elmulasztottam valamit. Újra megnéztem az adatlapját, és láttam, hogy aznap van a születésnapja. Gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy jóvátegyem a korábbi negatív viselkedésemet. Ezért írtam neki egyszerűen, spontán, hogy boldog szülinapot. Ahogy sejtettem, ennek a gesztusnak Viktor egyből megörült, pláne, hogy leírtam azt is, mennyire sajnálom, hogy korábban flegmán beszélgettem vele, vagy nem is válaszoltam a leveleire. Elmagyaráztam, hogy nem szeretek közösségi oldalon

ismerkedni, én a Facebookot nem társkereső oldalként használom, és kimondottan zavar, ha valaki ott nyomul rám. Végül elkezdtünk beszélgetni, azaz reggel felkeltünk, és lefekvésig cseteltünk. Volt közös témánk bőven, mivel ő személyi edző, számára is központi kérdés a sport, az egészséges életmód, az edzés, így soha nem akadozott a beszélgetésünk. Aztán eljutottunk arra a pontra, amikor felvetettük, mi lenne, ha nemcsak a közösségi oldalon beszélgetnénk, hanem személyesen is találkoznánk. A randevút azonban megelőzte az, hogy megkértem, hívjon fel telefonon, mert nekem nagyon fontos, hogy halljam a férfi hangját – hogyan beszél, mennyire választékosan, milyen a hangszíne, nyugodt vagy ideges –, mielőtt randizni megyek vele. Az már szinte rutinnak számított, hogy találkozó előtt hangmintát vettem, mert egy ember hangja valóban sok jellemvonására, tulajdonságára rávilágít. Ez számomra tulajdonképpen egyfajta szűrőként működött. Beszéltünk telefonon, és Viktor átment a rostán. Jó volt a hangja, szépen, választékosan, nyugodtan beszélt, nem éreztem, hogy izgul. Ebből leszűrtem, hogy egy magabiztos srác, úgyhogy jöhetett a találkozó. Meg is beszéltünk a Normafánál egy romantikus sétával egybekötött ebédet, ami nagyon jól sikerült. Egyre többet randiztunk, de hamarosan eljött az idő, amikor el kellett mondanom neki, hogy el fogok utazni hosszabb időre, pontosabban 3 hétre. Igaz, hogy a kapcsolatunk elején jártunk, de elég hamar felpörgettem az eseményeket. Nyilván nem azonnal az ágyába ugrottam, mindenesetre sokkal gyorsabban haladtam a szokottnál. Hamarabb megtörtént az első szeretkezésünk is, mint általában a többi kapcsolatom esetén. Hiszen tudtam, hogy utazom, úgy éreztem, közelebbről is meg kell ismernem, tudnom kellett, kit hagyok itthon 3 hétre. És azt is tudni akartam: vajon hiányzik-e majd Afrikában? Ráadásul valóban kedves, odaadó srác volt, kívántam is, nem akartam várni, amíg hazajövök a forgatásról. Sokat együtt aludtunk, jó volt vele, úgy éreztem, ebbe a fiúba szerelmes tudnék lenni. Aztán, mielőtt még valóban beérett, igazán szorossá válhatott volna a kapcsolatunk, elutaztam. Onnan tényleg nem tudtam kommunikálni, nem tudtam, hogy az ott történtek hogy jöttek le neki, mit gondolt a műsorról, rólam, a viselkedésemről. Többször eszembe jutott a dzsungelben is, hogy jó lenne vele lenni. Hiányzott, és arra gondoltam, na végre, valaki kezd fontossá válni az életemben. Ő egyébként tudta, hogy volt közöm Petihez, de azt nem mondtam el neki, hogy pontosan mikor, vagyis azt nem tudta, hogy konkrétan pont a megismerkedésünk előtt.

Amikor először sikerült felhívnom, pár szóban kifejezte örömét. A telefonban lelkendezett egy kicsit, hogy jaj de jó, hogy végre beszélhetünk, meg tök jó, hogy kint vagyok, de nyomban utána számon is kért, hogy miért nem mondtam el neki részletesebben a Peti-ügyet. Én nem értettem, miért kellett volna részleteznem egy már lezárt kapcsolatot, ami ráadásul nem is volt rendes kapcsolat. Kellemetlen érzésem támadt: arra gondoltam: hogy jön ő ahhoz, hogy bármit is számon kérjen rajtam? Ráadásul egy olyan dologról faggatott, ami korábban volt, mint ahogy őt megismertem. Ettől fogva egy kicsit másképp tekintettem rá, és ő is rám. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy valószínűleg megszeretett; legalábbis a féltékenysége arra utalt, hogy az érzései komolyabbra fordultak irántam. Úgy hittem, Petire is azért orrolt, mert zokon vette, hogy a háromhetes forgatás alatt egy helyen tartózkodtunk. Rosszul esett neki, hogy én azzal az emberrel töltöttem ezt a hosszú időt, akivel őelőtte kapcsolatom volt. Nem tudhatta, mi történt köztünk, amit esetleg nem adtak adásba. Kétségek mardoshatták, azon merenghetett, hogy amikor nem mutattak a kamerák, vajon mit csináltunk. (Megjegyzem, semmit. Peti és én teljes mértékben, a szó legnemesebb értelmében barátok voltunk, és így is viselkedtünk egymással.) Hazajöttem, felpörgött az életem – és végre nem azért pörgött fel, mert pornószínésznő voltam. Hanem azért, mert médiaszereplő lettem, emberként kezeltek, nem csak testként, és én pont erre vágytam. Arra gondoltam, hogy lehetek én anélkül is híres, hogy a testemet kellejen áruba bocsátanom. Ez volt a célom, és most ezt a célt, úgy tűnt, sikerült elérnem. Persze a múltam jó belépő volt, de végre úgy éreztem, hogy az emberek egy része már nem az alapján, hanem a műsorban nyújtott teljesítményem, viselkedésem okán ítél meg. És ennek nagyon örültem. Nagyon mozgalmas életem lett a műsor után, mindenféle eseményre, rendezvényre hívtak, interjúkat adtam, elkezdtem vidékre járni közönségtalálkozókra, ahol a normális emberekkel, rajongókkal találkoztam. Azokkal, akik néztek a tévében, szurkoltak nekem, és én minden alkalomnak nagyon örültem, amikor velük találkozhattam. Viktor ezt nem értette. Folyton rágta a fülemet, hogy miért kell nekem lemenni a vidéki emberekhez, hogy idegenek ölelgessenek és közös fotókat készítsenek velem. Mi a jó ebben, miért vágyom arra, hogy ismeretlen emberekkel beszélgessek, aláírogassam a fotómat, mosolyogjak? Mondtam neki, hogy egyrészt ez a munkám, másrészt azok az emberek, akik ölelgetnek egy fotó erejéig a közönségtalálkozón, néznek a tévében, és nélkülük én nem lehetnék a műsorokban. Ők emelhetnek fel, ők tiporhatnak el. Nekem ők fontosak. Ha ők nincsenek, én nem

vagyok ismert. Azt is mondtam neki, hogy tervezem ennek a könyvnek a megírását, de emiatt is csak fanyalgott: minek írok én könyvet, mi haszna van ennek? Egyre gyakrabban fejtette ki a negatív véleményét a dolgaimmal kapcsolatban, mindenbe belekötött. Visszahúzott. Ő azt szerette volna, ha én ellébecolok mellette, belesüppedek a langyos átlagéletbe. Nem tetszett neki, hogy többre vágyom. Utálta, hogy a népszerűségért és az ismertségért dolgozom, nem szerette, hogy lenni akarok valaki. Akkor el is gondolkodtam, hogy mi a fenéért vagyok én ezzel az emberrel? Na, ezt nem sikerült megfejtenem, de azt megfejtettem, hogy miért kellett őt megismernem. Akkor, amikor Viktorral találkoztam, már elindultam egy úton, és szépen haladtam is rajta. Én mindig kapok egy leckét az élettől, amikor kétségeim támadnak vagy valaki kétségeket akar ébreszteni bennem. Ez a lecke vagy elbizonytalanít az utam helyességét illetően, vagy megerősít a tudatban, hogy jó irányba haladok. Ez a lecke nagyon is megerősített, tudtam, azért kellett megismernem Viktort, az érzéseit, az elvárásait, hogy tisztán lássam a célomat, és azt, hogy a helyes úton járok. Az ő fanyalgásától, elvárásaitól nem ingott meg az elhatározásom, hogy hm, igazad van. Tényleg, minek nekem a népszerűség meg a közönségtalálkozó? Tényleg, igaz, mégsem kellene könyvet írnom, elég nekem a háziasszony szerepkör. Akkor valójában nem lépek tovább az életben, maradok ugyanabban a skatulyában, mint amelyben korábban is voltam. Expornósztár. És épp ebből a státuszból próbáltam kilépni, mást csinálni. Megmutatni, hogy sokkal többre vagyok képes, mint szétnyitni a lábaimat, és árucikként, egy testként funkcionálni. Amikor ezt magamban megértettem, azt mondtam, hogy „köszi, Viktor, hogy jöttél az életembe, mert így már pontosan tudom, hogy mit szeretnék”. Megbeszéltük végül, hogy inkább szakítunk, mert ő más típusú lányra vágyik, én pedig nem szeretnék, nem is tudok olyan lány lenni, amilyennek ő látni akar, amilyenre ő vár. Én élvezem, hogy pörög az életem, élvezem, hogy figyelnek rám – és nem pornósztárként! –, élvezem, hogy műsorokban szerepelhetek. Szeretem az új életemet, és mivel ő ezt nem tolerálja, az életemnek a továbbiakban nem lehet része, mert hátráltat, visszahúz. Viktorral szépen lezárult a kapcsolatunk. Ez volt az első olyan párkapcsolatom, mely után azt tudtam mondani, hogy ez a szakítás nagyon jó döntés volt. Átléptem azon a küszöbön, amin át kellett lépnem. Nem hagytam, hogy befolyásoljon, hanem százszázalékosan tudtam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy megmaradjak a

számomra megfelelő úton, és ne hagyjam magam visszahúzni, visszarántani, hogy újra elölről kelljen kezdenem mindent. Ő volt az életemben az első férfi, akinek az elvárásait, melyek nem egyeztek az én elképzeléseimmel, egyszerűen figyelmen kívül tudtam hagyni. Hogy miért? Mert az utammal most elégedett vagyok. Akkor, amikor korábban egy-egy férfi rám erőltette az akaratát, hagytam, hiszen magam is tisztában voltam vele, hogy rossz úton járok. Reméltem, hogy egy jobbat mutatnak, vagy egy jobb csillan fel azáltal, hogy elhagyom a régit. De nem. Meg kellett tanulnom, hogy csak magamra, a saját érzéseimre és megérzéseimre, tapasztalatomra, vágyaimra, álmaimra számíthatok, és tudom, hogy most, túl sok mindenen, végre ráleltem a saját utamra.

Márk Erősen dobogott a szívem, amikor vártam Márkra. Pont úgy, ahogy első alkalommal, Lanával érkeztem a Duna-partra, és háttal álltam a parkolónak, hogy ne lássam, amikor érkezik. És ne lássa rajtam, hogy sokkal jobban várom a válaszait, mint ahogy azt a telefonban a hangom elárulta. Próbáltam közönyös lenni, nem akartam megadni neki azt az előnyt, hogy észrevegye, esélye van kimagyarázni magát, szívem szerint adnék neki még egy lehetőséget. Úgy éreztem, ha szemtől szemben állunk, tudni fogom, hazudik-e. El tudom majd dönteni, csak egy újabb szélhámossal, vagy egy, a helyzetem miatt kissé bizonytalan, ugyanakkor tisztességes, normális emberrel van-e dolgom. Lana nyugodtan poroszkált körülöttem, mindent megszagolt, minden kavics alá be akarta fúrni az orrát. Időnként felnézett rám, de amikor látta, hogy nem mozdulok, csak a vizet szemlélem elgondolkodva, ő is tovább motoszkált a közelemben. Próbáltam megnyugodni, próbáltam rávenni dörömbölő szívemet a normális ritmusra. Mély levegőket vettem, hátha lassul a pulzusom. Nem értettem pontosan, mi ez az izgatottság bennem. Nem voltam szerelmes Márkba. Még nem. Még nem történt közöttünk semmi, ami indokolta volna ezt az érzést. Az együtt töltött idő azonban igazi minőségi idő volt. Nemcsak felületes fecsegés a semmiről, hanem igazi, mély, lelki megnyílás – legalábbis részemről. Én neki adtam a bizalmamat, és bár mindazt, amit elmeséltem, nyilván tudták a hozzám közel állók is, ő volt az első idegen, akinek ilyen szinten megnyíltam. Úgy, hogy azt sem tudtam, kicsoda. Bizalmat szavaztam neki, meséltem az életem legszebb és legszörnyűbb élményeiről, beszéltem a múltamról, melyet nem bánok, de nem vagyok rá büszke. Az utamról, melyet bejártam, és mely az utóbbi két évben hatalmas kanyarral fordult teljesen más irányba. Vajon mivel védekezik? Mivel magyarázza, hogy hazugsággal kezdte a kapcsolatunkat, és tulajdonképpen végig abban a hitben ringatott, hogy ő egy komoly gondolkodású, jó szándékú, érett pasi. Akit nem a pornósztár, hanem az ember érdekel, úgy, ahogy van. Csakhogy a hazugságai fényében kétségbe kell vonnom mindezt, hiszen ki az, aki úgy akar meghódítani egy nőt, hogy többnek hazudja magát, mint aki. Ha azt mondta volna, hogy pincér, akkor sem lett volna több vagy kevesebb esélye nálam. Soha nem érdekelt a pasik anyagi helyzete, és kifejezetten sértőnek is érzem, ha valaki ezt feltételezi rólam. Soha nem az számított, hogy gyémántot kapok, vagy egy szál rózsát, hanem az, hogy mennyire figyelmes a férfi, aki engem akar.

Mennyire igyekszik, hogy megkaphasson. Az udvarlás mikéntje, és nem a kapcsolódó ajándékok döntöttek arról, hogy egy férfival szóba állok, vagy sem. Nyilván van egy színvonal, ami alatt egy pasi nem érdekes a számomra, de ezt a színvonalat nem a pasi pénzügyi helyzete, hanem az intelligenciája, az érzékenysége, a viselkedése, a tettei és a férfias kisugárzása határozza meg. Lépteket hallottam a hátam mögött, megfordultam. Márk állt előttem, nem szólt, nem mosolygott. Nem láttam bűntudatot az arcán, félénkséget sem. – Szia – köszönt, és tartotta a távolságot. – Szia! – Köszönöm, hogy meghallgatsz – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Nem reméltem, hogy miután kiderült a hazugságom, még szóba állsz velem. Én csak bólintottam, és magamban arra gondoltam, hogy valóban nem adtam volna lehetőséget a magyarázkodásra, ha az eszemre hallgatok. De valamiért a szívem azt súgta, hogy hagyjam beszélni. – Nem értem, miért hazudtad azt, hogy tiéd az étterem… – Sajnálom, nem akartalak félrevezetni. De amikor megláttalak a fogadóban, azonnal tudtam, hogy meg akarlak ismerni. És az első, ostoba gondolatom az volt, hogy a legegyszerűbb módja annak, hogy odamehessek hozzátok az, ha az étterem vezetőjeként mutatkozom be… Nem hittem, hogy lesz második, sőt harmadik találkozás is, nem sejtettem, hogy ennyire tetszeni fogsz nekem, és azt sem, hogy én is neked… A mondat végét szinte elharapta. Tudtam, hogy nem akar nagyképűnek tűnni. Valóban úgy érzi, hogy több alakult ki közöttünk barátságnál, és ez így is volt. Pont addig a percig, míg ki nem derült a csalása. – Így volt – mondtam ki a gondolataimat. – Egészen addig, míg ki nem derült, hogy hazudtál nekem. – Igen, hazudtam. Ezen már nem tudok változtatni. De csak egyetlenegyszer. Akkor, ott, az étteremben, azért, hogy szóba állj velem. – Azt gondolod, ha megmondod, hogy felszolgáló vagy, nincs nálam esélyed? – Azt gondoltam, ha azt mondom, hogy bocsánat, Zoli vagyok, a pincér haverja, és tetszel; randizunk? Akkor, igen, jó eséllyel elküldesz. Így azonban volt okom odamenni az asztalotokhoz, ráadásul úgy, hogy nem is vehettétek tolakodásnak. Csupán ez az egy indokom volt arra, hogy hazudjak. – És a neved? – Mindkét név az enyém. A munkahelyemen Márknak hívnak, a haverjaim Zolinak. Tulajdonképpen mindkettőt használom, csak máshol. Az étteremben, ahol

dolgozom, több Zoltán nevű felszolgáló is van, így én a második nevemet használtam. És egyébként meg is szerettem. A régi barátaim azonban Zoltánként ismernek. – Láttam rajta, hogy nem hazudik, ráadásul elég logikus magyarázatot adott az eddigi kérdéseimre. Majd folytatta: – A Chez Henri pedig valóban a kedvenc éttermem, az egyik barátom a főpincér, ismerem a konyháját. Neked pedig a legjobbat akartam megmutatni. Ha arra vagy kíváncsi, megmondhatom: évente egyszer-kétszer ki tudok fizetni ott egy vacsorát. – Nevetett. – Na igen… És Zsuzsi? Azt mondta, ő dobott ki, mert nagyzási mániás vagy. – Kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, bár láttam, hogy mindenre van magyarázata, ráadásul elég értelmesen és hihetően válaszolta meg a kérdéseimet. – Zsuzsi egyszerűen féltékeny. Nem akart szakítani, még a mai napig is hívogat. Már hónapok óta vége lett a kapcsolatunknak. Tulajdonképpen mindig szenvedtünk, mert nem voltunk egy hullámhosszon. Igaz, hogy szeretem a szép dolgokat, a luxuscikkeket, de nem vagyok nagyzási mániás, és addig nyújtózom, amíg a takaróm ér. Amikor az étteremben találkoztunk, épp azért voltam ott, hogy elhozzak egy-két apróságot, melyeket még korábban ottfelejtettem. Tudtam, hogy Zsuzsi nem dolgozik aznap, azért mentem akkor. Téged néztelek a tévéműsorban, a dzsungelesben, és már akkor nagyon tetszettél. Tetszett a kitartásod, a nyugalmad, a tartásod, ahogy elviselted a nehézségeket, és ahogy nem vettél tudomást mások őrjöngéséről. Miattad néztem azt a műsort, a többi nem érdekelt… El sem hittem, amikor besétáltál a barátnőddel az eldugott, erdőszéli kis étterembe. Tennem kellett valamit. Nos… ezt sikerült. – Elmosolyodott a hosszú monológ után. – Megértem, ha nem akarsz többé látni, noha egész nap abban reménykedtem, hogy megbocsátasz. Tetszett, hogy a hangja nem volt sem esdeklő, sem nyálas, sem kínoskodó. Közölte a tényeket, és kész. Férfiasan felvállalta a ballépését, és várta a reakciómat. Várhatta. Nem reagáltam. Nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Úgy éreztem, igazat mond. Úgy éreztem, nem hazudott nekem az elmúlt találkozásaink alkalmával sem. Mégsem tudtam hirtelen mit mondani. Mondjam, hogy oké, akkor felejtsük el az egészet, és kezdjünk tiszta lappal? Vagy mondjam azt, hogy mindegy, miért tetted, a hazugság csak hazugság marad, és nincs rá garancia, hogy a jövőben nem lesz rá példa… De hát mire van garancia? – Emese? – nézett rám, miután nem kapott választ. – Mostantól nem szólsz

hozzám? – Nem tudom, Márk – mondtam őszintén. – Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit gondoljak, és azt sem, hogy mit akarok. Időre van szükségem. – Megértem – válaszolta, és tudtam, tényleg megérti. Megérti, hogy nem vághatom rá egy ilyen eset után, az egész életem után a kérdésére azt, hogy semmi gond, megbocsátok. – Nagyon szégyelltem, amikor a szélhámos pasidról meséltél, hogy én magam is hazugsággal indítottam nálad. Eszembe jutott, hogy nyomban színt vallok, de ha akkor, abban a pillanatban elmeséltem volna, hogy én is hazudtam, azonnal kidobtál volna. Abban reménykedtem, hogy megkedvelsz, és amikor majd elmondom az apró csalásomat, csak nevetni fogsz azon, mi mindent meg nem tettem azért, hogy megismerhesselek. Nem gondoltam, hogy ilyen idióta módon derül ki. Leginkább azt sajnálom, hogy nem én mondtam el neked az egészet. Pedig készültem rá, csak nem láttam még elérkezettnek az időt. Elhallgatott, és megfogta mindkét kezemet. Hagytam. Nem húztam el, de nem is válaszoltam az érintésére. Csupán hagytam magam. – Gondolkodnom kell. Úgy, hogy nem vagy a közelemben – néztem fel rá. Ő elengedte a kezem, és elfordult, úgy kérdezte meg: – Adsz még egy esélyt? Adni akartam, de csak akkor, ha beavat az életének minden apró részletébe. – Ha most te mesélsz el mindent magadról, őszintén. – Ennek semmi akadálya. Sőt. Tulajdonképpen ajándék nekem. Újra megfogta a kezeimet, de most nem állt meg az egy lépés távolságnál. Közelebb húzott magához, és átölelt. Úgy, mint aki szeret, úgy, mint akinek a szívéről mázsás súly esett le. Reméltem, hogy ez azt jelenti, valóban újra kezdhetjük, teljesen őszintén, titkok és hazugságok nélkül a kapcsolatunkat. Azt is remélem, hogy azon az úton, melyen most járok, Márknak helye lehet mellettem… Majd kiderül… Ha más nem, legalább ebből is tanulok valamit. Hiszen minden kapcsolatban új emberré válunk, minden kapcsolat után kicsit új emberek leszünk… Ma már tudom, ki vagyok és hova tartok. Megtanultam tanulni az elém kerülő akadályokból, megtanultam, hogy minden kapcsolat egy kicsit épít minket. Minden, ami velem történt életem során, hozzásegített ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok. Nem bántam meg semmit, mindenből tanultam, minden épített, mindenért hálás vagyok. Valószínűleg bizonyos helyzetekben ma már másképp döntenék, cselekednék, de ehhez kellett az az út, amit végigjártam… Ma már Emeseként nézek a tükörbe, de közben hálás vagyok Aleskának is, hiszen

ő volt a belépőm életem egy új fejezetébe, miután az „Aleska időszakot” már lezártam. És hogy mit tanított Aleska Emesének? Sok mindent… De azt bizonyosan: az ember önmagától indul kifelé a világba, és a világot megismerve talál vissza önmagához. „Mint amikor a vándor hazatérve jön rá, hogy az útja önmagából önmagába vezetett.” Mint ahogy a kis Emese is elindult megélni a nagyvilágot, majd visszatért önmagához, megerősödve, tudatosan, tudván, mi az, amit nem akar, és mi az, amit akar… Egy új álomért küzdeni…

Table of Contents Találkozás Márk Gábor Márk Csaba Erik Márk Filmezés: pornó, avagy az erotikus film Márk Szabolcs Márk Ricardo Márk Robi Márk Máté Márk Lóránt Márk Peti Márk Viktor Márk