Albert Tímea Két nap a boldogság?
Még mindig.
Lisszabon A héten vettem két darab avokádót. Nem ettem, mióta... Mind a kettő keserű volt. S hogy ez valamiféle jel, vagy sem… Majd most az élet elmeséli helyettem. Az ember mindig a szerelmet keresi, hogy aztán elveszhessen benne. Majd rájöjjön, hogy mégis egy dolog a fontos: megtalálni magunkat. És aztán kezdődik minden elölről. Azt hiszem felejteni jöttem. Igazából mindig felejteni indulok. Elveszni valahol a tömegben, hogy már ne téged lássalak minden egyes emberben. Azt akarom, hogy változzon meg még a lélegzetem súlya is. Ahogy a homokba fúrom az ujjam, azt remélem, hogy lehorzsolnak rólam téged. De a szív? Annyira kiismerhetetlen. Annyira rejtélyes. Sokszor konokul rejteget a mélyében téged, és őriz még száz másik előző szerelmet. Hogy aztán idegen szobákban riadjak fel, és keressem a válaszokat. Most az egyszer nem válaszokért jöttem. Nem bíztam abban, hogy majd a repülőn, a zúgásban, a vattafelhőkben majd valahogy megértelek. Egyszerűen azt éreztem, hogy üressé kell válnom tőled. Hogy már eleget meséltem rólad, és nem tudom fair-e a többi nagy szerelemmel, hogy csak egyszerűen elengedtem őket. Helyettük meg téged cipellek. Tudod az előző könyvet sem olvastad. Pedig mikor az autóban ültünk és azt kérdezted, hogy lehet az, hogy egyik volt szerelmem sem olvasta a róluk szóló könyveket. Akkor úgy tettél, mintha te lennél az egyetlen aki igazán akarná. És most? De tudom. Azon a naplementén megértettem. Vörös volt minden, és tudtam, hogy ha te lennél, én most nem lennék itt. És tudom, hogy
értenem kell azt is, hogy minden egyes dolog ebben a világban csak átmeneti. Azért érkeztél, hogy szabaddá tegyél. Ugyanúgy ahogy már két éve is éppen rád kellett volna hallgatnom. Ha te nem vagy, én nem vagyok itt. És ha nem hagysz el, akkor sem. Olyan ez, mint az átokáldás. Te vagy az én titkom. Te vagy az én mindenségem. Még egy darabig. Biztosan.
Brisbane – Mi van, ha egy rossz döntésedért, az élet végül benyújtja a számlát? – Mire gondolsz Maud? A vörös lány kábultan bámult maga elé, mintha valakit felismert volna a tömegben. De aztán megdörzsölte a szemét, és eltolta maga elől az üres feles poharakat. – Talán kérhetnénk még egy kört, Aid. – Vagy talán lassan indulnunk kellene. – Nézd, ezen az itallapon éppen 27 féle tequila szerepel, és én ebből még csak hatot kóstoltam ma meg. Azt mondtad, hogy jó társaság leszel, kérlek ne rontsd el! – Rendben. Akkor mindjárt jövök. Aiden Romero, Maud osztálytársa volt. Múlt héten ismerkedtek meg. Brazíliából érkezett, ösztöndíjjal. Mivel Maud nagyon jól tudta, milyen nehéz új életet kezdeni egy idegen országban, így felajánlotta neki, hogy az első szabad hétvégéjükön körbevezeti a Valley-ben. Így hívták Brisbane szórakozóhelyekkel teli negyedét. – Itt is vagyok. – Nagyon helyes, köszönöm szépen! Aiden egy pillanatra elbizonytalanodott, a lány homályos tekintetét elnézve, talán mégsem kellett volna már ez a kör. – De ha ezt megittuk, kimegyünk a friss levegőre. Vagy talán nem ártana enned valamit! – Látod milyen jó ötleteid vannak! Ez volt az utolsó kép, amire emlékezett. • Maud feje akkor kezdett tisztulni, mikor már a folyóparton ültek. – Sajnálom, azt hiszem, hogy túl sokat ittam. – Ugyan, semmi gond. Volt idő, mikor én is így próbálom megoldani a problémáimat. Vagy elterelni a gondolataimat… Szóval én megértelek.
– Miből gondolod, hogy bármiféle problémám van? Én csak szerettelek volna belevinni a brisbane-i éjszakába – mosolygott Maud. – Például ebből a mondatodból: Mi van, ha egy rossz döntésedért, az élet végül benyújtja a számlát? – Jó, lebuktattál... Igazad van. – És mit jelent ez? Maud nem válaszolt. Csak a folyó erőteljes hullámait nézte. Egyszerre találta ezt a képet megnyugtatónak, és ugyanakkor a hitvány mása volt ez annak az estének, ahol az óceán hullámai vették körül. Ez a folyó soha nem lesz az óceán. És ez a folyó soha nem lesz az ő kristálytiszta svájci folyója. Mintha erőszakkal száműzte volna magát ide, ahol minden annyira idegen. És ahol bárhogy igyekszik is, képtelen megszokni. Melbourne egészen más volt. Ott azonnal otthon érezte magát, és pár hét leforgása alatt rengeteg barátja lett. De most úgy érezte, hogy soha nem volt ennyire magányos. Hiába ül mellette ez a fiú, akiről, ha jobban belegondol alig tud valamit. Nem is értette, hogy mit keres most itt vele. Aiden az a fajta srác volt, akire minden bizonnyal buktak a csajok. De ő valahogy úgy tett, mintha nem is venné észre. – Szóval? Nem árulod el? Maud most nézett először igazán a szemébe. Rendellenesen kék szeme volt, a kreol bőréhez képest. És talán ezt még mindig az alkohol mondatja vele, de hirtelen kedve támadt megérinteni a hibátlan arcát. – Aiden, miért ülsz itt velem? – Mert elhívtál? – Úgy értem, hogy mit látsz te bennem? – Nem tudom, hogy hova akarsz kilyukadni. Csak simán jól érzem magam veled, és valahol belül azt gondoltam, hogy nem lenne túl jó ötlet magadra hagyni téged ilyen állapotban. – Ilyen állapotban? – Maud, bárhogy leplezed, a vak is láthatja, hogy valami nagyon nyomja a szíved. Eddig nem mertem rákérdezni, de most, talán mert így leitattál, úgy vagyok vele, hogy a francba az illemmel. Még az is lehet, hogy tudok segíteni. Soha nem tudhatod, hogy kit, miért küldött eléd a sors…
– Nem hiszem, hogy tudsz segíteni... Igazából nagy valószínűséggel ez egy olyan dolog, amit egyszerűen csak el kell tudnom fogadni. Azt mondják, hogy amin nem tudsz változtatni, azt fogadd el… Nem igaz? Maudnak hirtelen csupa könny lett a szeme. Aztán elkezdett mesélni. • – Azon az estén azt gondoltam, hogy végre megtaláltuk egymást. Hogy most már minden tökéletes lesz. Azt hittem, hogy mi azok vagyunk, akik megdolgoztak a boldogságukért, hogy ezt az egészet nem adták ingyen. Folyton csak azt ismételgettem, hogy én beutaztam érte a világot, és megtaláltam. A sors vezetett minket egymás felé. Azt hittem, mélyen a szívemben, hogy a nehezén már túl vagyunk. Ne gondold, hogy azért, mert egy rózsaszín ködben éltem, hogy el akartam hinni, hogy ez működik, hogy ez működőképes. Hogy csak ilyen csalóka vízió, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Éreztem a bőrömön. Soha nem volt előtte ilyenben részem, és aztán egyszer csak így kirántották alólam a talajt. – De mi történt azután, hogy ott Rómában, ha jól értem egymásra találtatok? Maud rezzenéstelen arccal nézte a folyó túloldalán álló felhőkarcolókat. – Gondolkoztál már azon, hogy hogyan lehet az, hogy mindig olyan sok fény világít ezekben az irodaházakban? Soha nincs olyan, hogy mindenki alszik? – Megmondom őszintén, nem igazán gondolkoztam még ezen. Egyre hűvösebb lett, már hajnali három lehetett. Maud összébb húzta a pulcsiját. – Az az éjjel tökéletes volt. Mintha minden egyes érintése úgy lett volna megkomponálva, ahogy azt mindig megálmodtam. Ott voltunk a parton, és el sem engedtük egymást. Mintha, tudom nagyon túlmisztifikáltan hangzik, de olyan volt, mintha két lélek ismét eggyé olvadt volna… Én mindent megtettem volna érte. Arról beszéltünk, hogy majd elköltözünk egy kis lakásba, ahonnan látszik a tenger. Ő akkor két másik sráccal élt együtt, és nem volt saját szobája. Így abban
a pár napban, egy kis kanapén aludtunk. Egészen addig, míg össze nem tört minden. – Mi történt, Maud? – Én azt hittem, hogy semmi nem ronthatja el a boldogságunkat. Mert amikor két ember végre egymásra talál… És most nem arról beszélek, hogy jó volt vele a szex… Hanem, hogy belül azt éreztem, hogy minket valóban egymásnak szántak. Tudom ez rémesen nyálasan hangzik, mert minden szakításkor ezt mondja az a fél, aki képtelen a másikat elengedni… De annyi jel, és annyi minden utalt arra, hogy most végérvényesen révbe értünk. – Létezik olyan, hogy az ember végérvényesen révbe ér? – Nem tudom… Utólag már nyilván én is számtalan dolgot átértékeltem… De valahogy belül, bármilyen hülyén hangzik, még mindig hiszek benne, hogy nem hazudik a szívem. Hogy amit belül hiszek és érzek, az valóban úgy van… Csak most egy ideig talán máshogy kanyarodik a sorsunk. Aiden, hirtelen átkarolta a lányt, és megpuszilta az arcát. Bár Maud gyűlölte, ha valaki sajnálja, most valahogy kivételesen jól esett ez a fajta közelség. – Egyik reggel jött egy levele Jessnek, Ausztráliából. A feladó pedig Nancy volt. Először azt hittem, hogy egy ártatlan szerelmes levél… Annyira úsztam a boldogságban, hogy fel sem fogtam. – Ki az a Nancy? – Jess exe volt. Vagyis… azt hittem, hogy az exe. Én nem kérdeztem rá, ő meg nem mondta. Tudom egy idióta voltam. Mikor én visszamentem Mathez, akkor ismerkedtek meg. De mindenki azt mondta, hogy biztosan csak egy futó kaland… így nem igazán foglalkoztam vele. Aztán a keresés, a sok utazás és az, hogy végre a nyomára bukkantam, egyszerűen nem is gondoltam bele, hogy ők még mindig tartják a kapcsolatot, vagy hogy akár közös terveik lehetnek. Jess egy kanapén élt Rómában, semmi jele nem volt annak, hogy ez a Nancy még képben van. Világosan emlékszem arra a reggelre, mintha beleégett volna az agyamba. Ott álltam mezítláb a forró fapadlón, egyik kezemben egy bögre kávéval, a másikban pedig azzal a borítékkal. Átnyújtottam Jessnek, mintha a világ
legártatlanabb dolga lenne, holott az a levél megmérgezett mindent, ami valaha kedves volt számomra. – Ilyen szörnyű volt, ami abban állt? – Igazából egy vízum volt benne és egy repjegy. Maud képtelen volt tovább folytatni. Szerette volna, ha az ő életébe is ilyen könnyen költöznének színek, mint ahogy a hajnal rózsaszínné kezdte változtatni a felhőket. Azt érezte, hogy az ő lelke koromfekete, és minden ami valaha kedves volt számára, az elveszett ebben a sötét ragacsos valamiben. És ami a legfélelmetesebb volt számára, hogy kezdte úgy érezni, hogy megtanult ezzel együtt élni. Mintha ez az egész jelképezte volna számára Jesst. És éppen ezért nem akart tőle szabadulni, mert ha elengedni, ha továbblépne, akkor végképp semmi nem maradna abból az időszakból. Még nem állt készen arra, hogy tovább lépjen. Még hinni akart abban, hogy ők visszatalálnak. De ahogy múltak a hetek, egyre inkább gyengült benne a kitartás. Kitartás abban, hogy elhiggye minden rendbe jöhet. Hogy ő is lehet boldog. És nem csak néhány napra… – Hova szólt a repjegy? – Vissza Melbourne-be. Tudod, Jessnek elég sok problémája adódott a vízummal. És valami miatt nem úgy igazolták le neki a munkáltatói, ahogy kellett volna. De jött a drága kis Nancy, akinek egészen véletlenül voltak kapcsolatai, és láss csodát, megoldotta a problémát. Ezzel pedig egy hatalmas kést döfött a szívembe. – Jess visszament hozzá? – Ez egy elég bonyolult helyzet volt, mert Jess testvére Georgia is kint élt. És bizonyos családi okok miatt, ő nem tervezte, hogy valaha is visszamegy Olaszországba. Így az egyetlen megoldás az volt, ha Jess elfogadja a vízumot. – Ne érts félre, de valami nem világos nekem. Attól, hogy a vízumot elfogadja, még nem lett volna muszáj visszamennie Nancy-hez… – Jól látod, és itt van a következő csavar a történetben… Jessnek nem kellett visszamennie Nancyhez, hiszen mint utóbb kiderült, külön sem voltak. Hosszas csend állt be kettőjük között. A folyón megjelentek az első hajók. Kezdett ébredezni a világ körülöttük, és ez egyszerre tette ezt
az egész helyzetet valóságossá, és egyszerre kölcsönzött valami meghitt hangulatot annak, hogy ők ketten végig beszélgették az éjszakát. Ritkák az ilyenek az ember életében. Azok, akikkel megosztod a hajnalokat, mindig valahogy életed részei lesznek. Mert valamilyen különleges oknál fogva mindig emlékszel majd rájuk. • Maud törte meg a csendet, és úgy folytatta, mintha nem is róla szólna. Érződött, hogy már számtalanszor felidézte, és elismételte ezeket a mondatokat… Talán, hogy megértse, hogy átlássa. – Abból a napból leginkább a forróságra emlékszem, és hogy besötétítettem a szobát, hogy valahogy kibírjuk. Lerogytam a fal mellett és hallgattam a történetet. Nem bírtam a szemébe nézni. Egyszerre voltam dühös magamra, és rá is. Magamra, mert egy pillanatig sem kételkedtem, egy pillanatig sem próbáltam óvatos lenni. Egyszerűen fejest ugrottam ebbe az egész szerelembe, és nem mérlegeltem. Annyira hittem benne. Azt hittem, hogy nekem ez a sorsom. Jessre pedig azért voltam dühös, mert egy árva szóval sem említette Nancy-t. – Talán mert nem tartotta annyira. Vagyis érted… ő belül lehet tudta, hogy téged szeret, és nem akart megbántani. – Igen. És aztán pedig összepakolt és elment. – Sajnálom. – Míg elmentem a boltba, mondván, hogy legalább kiszellőztetem a fejem, ő fogta, és ami belefért a bőröndjébe, azt mind elvitte magával. Semmit nem hagyott, egyetlen sor üzenetet sem. Ami pedig a leginkább fájt, hogy a kagylókat, amiket azon az éjjel neki gyűjtöttem… mind ott hagyta az ágy mellett. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért az fájt a leginkább… De olyan volt az egész, mintha nem is akart volna arra emlékezni, hogy én valaha újra visszatértem az életébe. Annyi kanyar, meg kitérő után, mikor végre visszatalálunk egymáshoz, ő fogja, és lelép. Egyetlen szó nélkül, egy búcsúölelés nélkül. És mindent ami valaha minket jelképezett egyetlen mozdulattal elengedett.
– Hát erre nehéz mit mondani… – Nekem mondod? Teljesen összeomlottam. Svájcba már nem akartam visszamenni. Nem akartam senkivel találkozni a múltamból. – Szóval igazából te is ugyanazt csináltad, hogy mindent elengedtél, ami a korábbi életedet jelképezte számodra… – Talán… – És miért pont Brisbane? – Nem akartam visszamenni Melbourne-be se. Én imádom Ausztráliát, viszont a szerelemért, még erről is képes lettem volna lemondani. – Soha nem mondj le az álmairól senkiért… Mert elhagyni elhagyhatnak… De én hiszek benne, hogy az álmainkat senki nem veheti el tőlünk. És ez mindennél fontosabb. Ha feladjuk az álmainkat, valahogy feladjuk magunkat is. – Tudom, de annyi időn át nekem Jess volt az álmom… – Mégis képes voltál elutazni Mattel Balira, nem? Akkor mégsem volt annyira az álmod… Nem akarok én itt gonoszkodni, félre ne érts… Csak nekem néhány ponton sántít ez a történet. – Azt gondolod, hogy hazudok? Hogy nem volt a mindenem Jess? – Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy hazudnál. Csak azt mondom, hogy néha az ember hajlamos azt belelátni a dolgokba, amit szeretne. Én nem ismerem ezt a Jesst, és nem tudom, hogy mit is éltetek át. De így kívülről nekem nagyon úgy tűnik, hogy össze-vissza kalandoztatok. És most meg szenvedsz azért, mert egyszer csak te elhitted, hogy most már ez a végállomás. Pedig te magad sem úgy álltál hozzá. Nem hiszem, hogy ez így működne, hogy majd eldöntöd, hogy te mégis megállapodsz, és akkor az egész az öledbe hullik. Egyáltalán hogy hiheted azt, hogy nem okoztál benne maradandó sérüléseket. Igazából csak a te verziódat hallottam… De belegondoltál, hogy mit élt át, mialatt te Balin voltál, vagy míg te visszamentél Svájcba? És most meg csodálkozol, hogy neki volt egy élete utánad is? Mit kellett volna tennie, várni rád örökké? Nem mondom, hogy nem állhat fent az a verzió, hogy valahogy ti tényleg egymásnak voltatok rendelve, de kicsi lány, felváltva szúrtátok el!
Maud nem akart hinni a fülének. Részben, mert az utóbbi időben senki nem osztotta ki. Másrészt, eddig nem is ismerte erről az oldaláról Aident. – Bocsáss meg, hogy ilyen őszinte voltam. De mivel azt látom, hogy te jelenleg senkit nem engedsz közel magadhoz, így valakinek muszáj felnyitnia a szemed. Sajnálom, de azt hiszem te egyáltalán nem vagy őszinte magadhoz. Viszont most már értem azt a mondatod. Most van itt az ideje, hogy megfizesd az árát, a döntéseidnek. – De nem úgy van szerinted, hogy nincs rossz döntés? Én eddig azt hittem, hogy végső soron minden döntésünk jó, mert minket szolgál a fejlődés. És ha A-ból el kell jutnom B-be, mert az a sorsom, akkor mindenképpen eljutok… A különbség csak az, hogy milyen gyorsan. – Ebben is van valami. De szerintem létezik rossz döntés. Mégpedig azok a döntések, melyeket úgy hozunk meg, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a másik fél megsérülhet. Mit gondoltál mit fog érezni Jess, ha kiderül ez a Bali dolog? – Őszintén? Nem mertem belegondolni. Tudatosan nem gondoltam erre. – És szerinted, ha akkor felteszed magadnak azt a kérdést, hogy vajon mit éreznél, ha Jess egy Nancy-vel átugrana Balira? Akkor hogyan döntesz? – Belehaltam volna. – Hm… És mit gondoltál, hogy mit fog érezni Jess, ha elmész Svájcba, vissza a férjedhez? Érted, nem a pasidhoz, akivel bármikor szakíthattok, hanem a férjedhez! – Nem tudom, nem gondoltam bele… – válaszolta könnyes szemmel Maud. – Egy szemét alak vagyok, aki mást sem tud, csak magát sajnáltatni, holott valószínű ő volt az aki többször is kitépte valakinek a szívét. – Méghozzá annak a szívét, akit állítólag mindennél jobban szeret és aki mellett azt érzi, hogy ők egymásnak vannak rendelve… Maud ekkor már zokogott, így Aiden magához húzta, és próbálta átmelegíteni a lányt. Tudta, hogy fájdalmas dolgokat vágott a fejéhez, de valahogy nem érzett semmiféle lelkiismeretfurdalást. Ennek az
éjszakának így kellett megtörténnie. Hitt a dolgok szükségszerű rendjében. A lány teste lassan abbahagyta a remegést, és a pulcsijával felitatta a könnyeit is. – Köszönöm, Aid. – Én nem mondom, hogy nekem van igazam. Lehet ez a Jess egy lókötő, és nem akarom védeni. Nem akarom, hogy innentől úgy éld az életed, hogy te voltál a bűnös, és ő meg az ártatlan szent, aki valahogy elfelejtette megemlíteni neked Nancy nevét… Minden éremnek két oldala van. De eddig olyan mélyen dagonyáztál a saját verziódban, hogy fel sem merült benned, hogy létezhet egy másik variáció is. – Oké, akkor most szerinted mit kellene tennem? – Szerintem először most ki kellene pihennünk ezt az éjszakát. Gyere! Aiden, felsegítette Maudot, és még egyszer magához ölelte. Különös ölelése volt. Egyszerre volt végtelenül bensőséges, és mégis valahogy baráti. De ezt annak tudta be, hogy a brazilok ilyen közvetlenek, legalábbis ahogy a többi nyelvsulis osztálytársán megfigyelte. Másrészt pedig még mindig tele volt a szervezete alkohollal, így pedig nehéz volt reálisan értékelni ezeket a mozdulatokat. • Sokáig nem tudott még elaludni. Egyszerűen nem ment ki a fejéből, amiket ez a Aiden mondott. Lehet tényleg igaza van. Ő volt az egyetlen, akinek elmesélte ezt a történetet. A kudarc, amit akkor érzett, miután visszatért az üres szobába, elviselhetetlen volt. Ez volt az az opció, amire nem készítette fel magát. És képtelen volt elmesélni Paolának, vagy Cassie-nek. Minden amiért az utóbbi időben küzdött, összedőlt mint egy kártyavár. És már nem tudott tovább harcolni érte, mert nem tudta, hogy hogyan is tehetné. Nem kergethet valakit a szerelmével egy életen át. A szíve egyik fele azt mondta, hogy ha a sors egymásnak szánta őket, akkor majd valahogy folytatódik a történetük. A másik pedig… a másik egyszerűen teljes erővel az ellenkező irányba lökte őt, és hangosan kiabálta, hogy térjen már magához.
Ennek pedig az lett az eredménye, hogy egy olyan városban bujkál, ahol még azok sem találhatnak rá, akik ugyanazon a kontinensen vannak. Cassiéknek az ég világon nem mondott el semmit, talán még a mai napig azt gondolják, hogy Rómában van. Bár, ha Jessék visszatértek Ausztráliába, nyilván összerakták a képet Carlék, hogy egyedül biztosan nem maradt Rómában. Senki nem tudta, hogy merre lehet. És ez amilyen jó érzés volt átmenetileg, már egyre inkább kezdte látni azt a pusztítást, amit a szerettei körében végzett. Egyetlen ember miatt képes volt elengedni mindenkinek a kezét, akik egykor segítették őt. Akik a bizalmasai voltak, akire bármikor számíthatott. Kezdte érezni a súlyát, hogy ez egy nagyon önző dolog volt a részéről. Mindenkit ellökött magától, és ahelyett, hogy azonnal felhívná valamelyik barátnőjét, ő egy fél idegennek sírta ki magát. De még mindig nem tudta, hogy hogyan is állhatna eléjük. „Helló, bocs, már észhez tértem?” És különben is, fogalma sem volt arról, hogy mit mondhatna, ha megkérdezik, hogy most hogyan tovább… Beletemette az arcát a párnába, és próbált nem gondolni semmire. Próbált elfeledkezni arról a mondatról, hogy mégis hozhatunk rossz döntéseket. Aiden azt mondta, hogy ha tudatában vagyunk, hogy döntésünkkel fájdalmat okozunk, akkor az nem helyes… Hirtelen összeszorult a gyomra, mert rádöbbent, hogy amit most tesz, az biztosan fáj azoknak az embereknek akik szeretik őt. Arra pedig már végképp nem mert gondolni, hogy mi van, ha esetleg a barátnőinek lenne szükségük rá… • Eltelt két hónap és semmi nem változott. Aiden egy ideje már másik csoportba került, így az iskolában elkerülték egymást. Iskolán kívül pedig… Maud jobbnak látta, ha nem keresi. Tudta, hogy ez nem a legbölcsebb döntés, de így legalább nem dörgöli senki az orra alá, ha esetleg rossz döntéseket hoz. Ebből kifolyólag a baráti kapcsolatait sem kezdte el rendbehozni. Félt belegondolni, hogy minden egyes
nappal, csak távolodnak egymástól. Paola már lassan az ötödik hónapban lehetett a kisbabájával. Szörnyen érezte magát, hogy még csak azt sem tudja, hogy kislányt vár-e vagy kisfiút. Szépen sorban veszített el minden olyan embert, akiket valaha annyira szeretett. Georgia-val indította a sort, aki biztosan nem bocsátotta meg neki, hogy összetörte a bátyja szívét. Az volt az első pont, amiből meg kellett volna értenie, hogy ezek a szálak, nagyon nem jó irányba indultak el az életében. Félelmetes volt, hogy olyan tudatosan zárt ki mindenkit az életéből, hogy végül már egyetlen barátja sem volt. Senkit nem engedett közel. Emellett egy olyan szobát bérelt, ahol még véletlenül sem volt lakótárs, vagy bárki, akit be kellett volna engedni az életébe. A napjai arról szóltak, hogy dolgozott, hogy fizethesse az iskolát, és aztán bezuhant az ágyába. Ezen a pénteken is pontosan így akart tenni, de túl sokat gondolkozott a kapcsolatain, a hibáin… Képtelen volt egy helyben maradni tovább. Felvett egy hosszú farmert, és egy kevésbé kihívó pólót, és elindult a Valley-be. Szándékosan nem a kedvenc helyére ment, mert attól tartott, hogy esetleg Aident ott találja. És végülis, teljesen mindegy volt, hogy hol próbál meg nem gondolni semmire. • – Köszi fiúk, innen átveszem! Mire Aiden rátalált, már fogalma sem volt, hogy hol is van pontosan. Két idegen srác kísérgette, vagy legalábbis igyekeztek úgy tenni, mintha csupa jó szándék vezérelné őket. – Aid? Te hogy kerülsz ide? – Felhívtál, nem emlékszel? – Nem, egyáltalán nem. – Azt mondtad, hogy összevesztél valami exeddel. De nem értettem, hogy hol és kivel pontosan. Aztán mondtam, hogy maradj ott ahol vagy, és semmiképpen ne indulj el haza. Nos, mivel itt vagyunk a hídon, így feltehetőleg ezt sem fogadtad meg. Minden rendben amúgy? – kezével a fény felé fordította a lány arcát. Az elfolyt
szemfestéken kívül, nagyjából mindent rendben talált. – Most pedig fogunk egy taxit, és haza viszlek hozzám. – Ne! Én a lakásomat akarom… – Maud, te nem vagy jól. Bármennyire is küzdesz, és azt mutatod, hogy erős vagy… – De jól vagyok, csak sokat ittam. – Nem. És néha az embernek el kell fogadnia a segítséget. Helyre kell valahogy tennünk az életedet. Egyetlen ember sincs körülötted, így kötelességemnek érzem, hogy melletted legyek. Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy az utóbbi két hónapban csak menekülsz előlem? Mert szembesítettelek azzal, hogy mit tettél! De Maud, az élet megy tovább. Hibáztál, na és? Azt hiszed mások nem hibáznak? Azt hiszed te vagy az egyetlen, aki elcseszett egy kapcsolatot? Azt hiszed te vagy az egyetlen, aki összetörte valaki szívét? Mindenki összetörte már valaki más szívét, és mindenkit hagytak már el… ez az élet! De le kell állnod a meneküléssel. Meg ezzel. Tudod, most kicsit sem vagy ám vonzó. – Hát tudod… nem is állt szándékomban… – azzal megölelte Aident. Olyan volt, mintha egy egészen kicsit hazatért volna. – Akkor indulhatunk? – Igen. – Maud hosszú idő óta először engedte, hogy valaki vigye helyette az életét. Valaki mondja meg, hogy mi a jó, és mit kellene tennie. És bár félálomban volt a taxiban, megfogadta, hogy hallgatni fog Aidenre, bármit is mond. Mert magára már annyit hallgatott az utóbbi hónapokban, és folyton zsákutcákba futott. Ráhajtotta a fejét a srác vállára, és elöntötte valami végtelen béke. Amit már nagyon régóta nem érzett. Nem szerelem volt, közel sem. De kellemes, belefészkelős biztonság érzet. • Reggel 9-kor Aiden egy hatalmas tálcával állt Maud fölött, aki először el sem tudta képzelni, hogy hol lehet. Aztán pedig azt, hogy mitől fájhat ennyire a feje. – Hát szép jó reggelt, kicsi lány! – Jézusom…
– Hoztam neked kávét, meg csokis fánkot, reméltem, hogy édesszájú vagy. Aiden egyetlen rövidnadrágban állt előtte. Maud nem bírta magában tartani a nevetést, ami így másnaposan elég furcsán hangzott. – Felvennél egy pólót a kedvemért? – Miért? Nyár van! – Hát nem is arra gondoltam, hogy meg ne fázz… – Csak nem szégyenlős valaki? – Az az igazság – és egy hatalmasat harapott az isteni friss fánkba – hogy rohadt régen voltam pasival, szóval… – Nocsak, Maud! Egyetlen éjszaka nálam, és egészen új oldaladról ismerlek meg. – Igen? – Igen… nem is gondoltam volna, hogy Maud Vendelnek humora is van! – Szóval doktor úr, mi a diagnózis? – Önsajnálat – vetette oda Aiden. – Hát te aztán nem kertelsz – mondta egykedvűen. – De tudod mit, eldöntöttem, hogy kivételesen azt csinálom, amit mondasz! Aiden mintha egyáltalán nem erre a válaszra számított volna, elvigyorodott. – Komolyan? Én meg már készültem a nagy tervvel, hogy hogyan is adjam be neked, hogy ide fogsz költözni! – Mit fogok csinálni? Látva Maud arcát, a srác egyre jobban szórakozott. – Mivel általában a találkozásaink után felszívódsz úgy 2-3 hónapra, azt hiszem az egyetlen megoldás, az ha ideköltözöl. De tudom, hogy szeretni fogod, mert… Odasétált a hatalmas ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Valami csodálatos kilátás tárult eléjük. A folyó közvetlenül a ház előtt kanyarodott el, és még pálmafák is voltak. – Pálmafák! Te jó ég Aid, milyen helyen laksz te? – Tudtam, hogy tetszeni fog, pedig a nappali erkélyét még nem is láttad. – Van egy erkélyed?
– Bizony! Maud onnantól már nem foglalkozott se a kávéval, se azzal, hogy nincs rajta nadrág. Mint egy gyerek, úgy rohant ki a szobából, és kiállt az erkélyre. – Hát én nem jutok szóhoz. Aiden ekkor pillantotta meg azt a szikrát a lány szemében, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Remélte, hogy létezik, mintha belül tudta volna. Mint mikor olyan érzésed van, hogy te már korábban ismerted valahonnan azt az illetőt, csak nem teljesen így. Maud megfordult, és egyenesen a fiú nyakába ugrott. – Ööö én örülök, hogy tetszik, de szerintem most már minden szomszéd hasonló képpen vélekedik a csipke bugyidról is. – Ó, Jézusom… Maud berohant, a ruháiért… Aiden pedig csak nézte. Tudta, hogy a szíve mélyén nagyon megkedvelte ezt a lányt. Sőt talán kicsit több is ez az egész ennél. Másrészt viszont azt is tudta, hogy nem lehet köztük semmi. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy miért… egyszerűen most ennek a lánynak, nem erre volt szüksége. És talán neki sem. • Maud éppen a nadrágjával bajlódott, amikor egy göndör hajú lány lépett be a szobájába. – Helló, Effy vagyok, és te? – Én? Ez nem az aminek látszik! – Aha, persze… mondták már ezt egy páran előtted! Maud végre befejezte az öltözést, bár a felénél úgy döntött talán jobban tenné, ha még tíz percig vacakolhatna a nadrágjával, egészen addig míg el nem süllyed szégyenében. El sem tudta képzelni, hogy ki lehet ez a lány. Szimpatikusnak tűnt, már amennyire annak tűnhet valaki, aki találkozásotok első másodpercében zavarba hoz.
– Én Maud Vendel vagyok, és ismétlem ez nem az aminek látszik, én csak… én… – Maud kicsit sokat ivott, így hazahoztam – mentette ki Aiden. – Hát kössz, ennél jobb bemutatkozó szövegem, életemben nem volt. – Miért, talán nem így volt? – nevetgélt Aiden. – Hát tudod, én inkább szerintem megyek is. – Mármint a cuccaidért, úgy érted? – Nem én, csak nem akarok zavarni… – Dehogy zavarsz – mosolyodott el Effy – tudom ki vagy ám, igazából elég sok mindent tudok rólad. Aiden megállás nélkül rólad áradozott! – Hé… – Na most, hogy mindenki ilyen jól kiszórakozta magát, akkor talán tényleg megyek. – Megbeszéltük, hogy itt fogsz lakni! Délután elhozzuk a ruháidat, de addig inkább együnk valamit. – Én nem is tudom mit mondjak… Amikor rábólintottam, akkor… – Akkor nem volt rajtad nadrág. Igen? Mit szeretnél mondani még? Hogy nadrág nélkül nem tudsz komoly döntéseket hozni? – Jézusom, ti lefeküdtetek? – Jajj dehogy!!! – fakadtak ki mind a ketten. – Hű, oké. Egy sima nem is elég lett volna…
