ALAPSZAKOS SZAKDOLGOZAT

ALAPSZAKOS SZAKDOLGOZAT

Győri Anna történelem alapszak

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM Bölcsésztudományi Kar

ALAPSZAKOS SZAKDOLGOZAT Nők nyilvánosságra lépése a 19. századi Magyarországon Az írónői szerep kialakulása

Témavezető: Mátay Mónika

Készítette: Győri Anna

egyetemi adjunktus

történelem alapszak

2011

„Picin körömben nem volt mező szép vágyaim teljesítésére.” /Takáts Éva/

Tartalomjegyzék

Bevezetés:........................................................................................................................................................ 1 A nyilvánosság kérdése a 19. századi Magyarországon: .................................................................................. 3 A. A nyilvánosság átalakulása Magyarországon: ......................................................................................... 3 B. Átalakuló irodalmi nyilvánosság: ............................................................................................................. 4 A nők megjelenése az irodalmi nyilvánosságban:............................................................................................. 7 C. Nemzetközi kitekintés: ............................................................................................................................. 7 D. A női szerep változása a 19. századi Magyarországon: ............................................................................ 9 E. A magyar nők irodalmi nyilvánosságra lépése: ...................................................................................... 11 1. Írhat-e egy nő?.................................................................................................................................... 12 2. Megjelentetheti-e írásait egy nő? És milyen fórumon? ..................................................................... 13 3. Mit írhat és olvashat egy nő? – van-e autentikus női téma? .............................................................. 15 4. Hogyan ír egy nő? .............................................................................................................................. 17 5. Miért ír egy nő? .................................................................................................................................. 18 Én(re)prezentáció – Self-fashioning:............................................................................................................... 20 Historiográfiai áttekintés:............................................................................................................................... 20 F. Forrásanyag: ........................................................................................................................................... 22 G. Az (író)női identitás megteremtése: ...................................................................................................... 23 1. Külső hatások:..................................................................................................................................... 24 a) Családi hatás:............................................................................................................... 24 b) Társadalmi és kulturális hatás: .................................................................................... 25 2. Önként felvállalt szerepek – anya, nőnevelő, honleány: ..................................................................... 27 3. Kényszerszerepek – mártír és családfenntartó: .................................................................................. 30 4. Identitásválság:................................................................................................................................... 32 5. Nőíró szerep és önkép:....................................................................................................................... 33 6. Női identitás szerepei:........................................................................................................................ 34 A debreceni Karacs-hagyaték én(re)prezentációs jellege: .............................................................................. 35 H. A hagyaték jellege:................................................................................................................................. 35

I. A hagyaték megszerkesztése:.................................................................................................................. 37 J. Én(re)prezentációs jelleg:....................................................................................................................... 39 Befejezés:....................................................................................................................................................... 42 Felhasznált irodalom...................................................................................................................................... 44 Melléklet......................................................................................................................................................... 48 K. Női életutak:........................................................................................................................................... 48 1. Kánya Emília........................................................................................................................................ 48 2. Karacs Teréz........................................................................................................................................ 49 3. Lemouton Emília................................................................................................................................. 49 4. Takáts Éva........................................................................................................................................... 50 5. Szendrey Júlia..................................................................................................................................... 50 L. Divat- és női lapok a századfordulóig: ..................................................................................................... 51 M. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete....................................................................................................... 55 N. A Karacs-hagyaték:................................................................................................................................. 61 O. Fényképek.............................................................................................................................................. 67 1. Karacs Teréz 60 éves korában készült fényképe (DRK Nagykönyvtár. R.759.4–5.10.) .........................67 2. A Debreceni Kollégiumban tanuló Karacs-ősök (DRK Nagykönyvtár. R.759.4–5.2.) ............................68 3. Karacs Teréz életéből jegyzetek (DRK Nagykönyvtár. R.759.3.) .......................................................... 68 4. Karacs Teréz levele Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 26. (DRK Nagykönyvtár. R.1522.113.) . 69

Bevezetés: A Tudományos Gyűjtemény hasábjain kirobbanó, 1822–27 között lezajló úgynevezett első nővita lavinák sorozatát indította el maga után. A nők írói létjogosultságának kérdése ugyanis újabb és újabb megoldásra váró dilemmát vetett fel a korabeli közéletben, így az „írhat-e a nő?”, „miért ír a nő?”, illetve a „hogyan és miről ír a nő?” témakörök hosszú évekig a társadalmi diskurzus szerves részét képezték. Magyarországon a 19. századi elején kirobbanó – nőkérdéssel kapcsolatos – szócsata során tulajdonképpen a nyugathoz képest lemaradásban lévő írónői szerep megszületését követhetjük végig. Erre a szerepre ugyan igény volt a korabeli társadalomban, ám ezzel párhuzamosan elvárások is megfogalmazódtak. Igény volt rá, hiszen több férfiíró öltött magára női identitást, 1 illetve üdvözölte és bátorította az irodalom új képviselőit. Feltűnt viszont a kétkedőknek egy olyan csoportja is, amely az egyre gyarapodó számú (író)nők közösségi kontroll alatt tartása érdekében kritikával teli, élesen meghatározott elvárásokat fogalmazott meg. Érzékletes példaként szolgálnak erre Vahot Imre szavai: „Másrészről azonban, ha [a nő] a költők sorába is lép, s e pályán koszorúkat vív ki, ne feledkezzék meg női hivatásáról, házi körében a komolyabb női foglalkozások közepett is legyen az, aminek lennie kell; és ha már a múzsák avatottjává lőn, énekeljen leginkább a hazáról, s költeményeinek fő dísze a nemzeti jellem s nemzeti irány legyen!” 2 E néhány sor alapján úgy tűnhet, hogy az egykori közvélemény szinte maga kívánta meghúzni az (író)női szerep határait: a gyengébbik nem képviselőjének elsősorban feleségként, anyaként és sok esetben a prózai házvezetőnő alakjában kellett megállnia a helyét. Ezen túl felesleges energiáit és túlburjánzó bánatát az asszony ugyan írásba fojthatta, de ideális esetben ezt is csak egy, a társadalom által felkínált minta – a nőnevelésért és magyar nyelv terjesztéséért küzdő honleányi szerep – keretein belül tehette meg. Egy kissé anakronisztikusan hat, hogy az így körülhatárolt mozgástérben sokszor pont ezen kritikusok kérték számon az hölgyektől a Sévignéné-i, Madame de Stael-i vagy Georges Sand-i tehetség hiányát.

1

2

A Yole és Leona nevek például férfi szerzőt rejtettek. In: CZEKE Marianne: Lemouton Emília. Shakespeare összes drámai művinek első magyar fordítója. Budapest, Franklin Nyomda, 1911, 13. VAHOT Imre: Nemzeti irodalom. Nemzeti költészet. Nemzeti festészet, szobrászat, nemzeti zene, ének, tánc. In: Pesti Divatlap. 1846. május–június. Idézi FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 204.

1

Érzékelhető tehát, hogy maga az írónői szerep is állandó belső változáson és az intézményesülés folyamatán ment keresztül, amelyre a korban egyfajta külső társadalmi nyomás is ránehezült. Így nem véletlen, ha bizonyos alkotók esetében identitáskeresés vagy akár identitásteremtés jeleire bukkanunk.

Dolgozatomban tehát arra a kérdésre

próbálom megadni a választ, hogy vajon a kulturális és családi közeg, illetve az ezekben megfogalmazódó elvárások mennyire befolyásolták egyes írónők öndefiniálását, saját énjüknek a társadalomba helyezését, illetve a különböző külső hatások eredményezhettek-e átmeneti identitásválságot. A hazai viszonyok és a nemzetközi helyzet rövid ismertetése után először is a korabeli

nőkérdéshez

kapcsolódó

viták,

kérdéskörök

és

megszólalási

fórumok

körbejárásával kívánom feltérképezni azt a kulturális közeget, melyben az adott hölgyek alkottak, és ahogyan az látta őket. Ezt követően térek majd rá az írónők saját önképének ábrázolására, illetve az én(re)prezentáció (self-fashioning) problematikájára. Mivel az 1795–1905-öt felölelő intervallumban Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című művében 1813 olyan, 1870 előtt született – valamilyen formában az irodalomhoz köthető – nőt említ meg, ezért a téma szűkítése érdekében csak néhány képviselő – elsősorban Lemouton Emília, Kánya Emília, Karacs Teréz, Takáts Éva, Szendrey Júlia – munkásságából kiválasztott példákkal kívánok foglalkozni. Választásomban elsődleges szerepet játszott, hogy ezen írónők szervezett, állandó bázisú női társaságokhoz és női mozgalmakhoz nem, vagy csak részlegesen kötődtek, illetve a fent maradt forrásanyaguk jellege is döntő tényezőül szolgált. Leginkább ugyanis naplókkal, levelekkel és önvallomásokkal dolgoztam, hiszen legautentikusabban talán ezekben érhető tetten a megírt „én”. Tanulmányom végén pedig Karacs Teréz esetét vizsgálva arra térek ki részletesebben, hogy a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárába történő hagyaték-elhelyezése mennyire tekinthető egy erős kálvinista és honleányi szereppel azonosuló „nő(író)identitás” tudatos megteremtésének.

3

FÁBRI Anna: „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között. (1795– 1905) Budapest, Kortárs, 1996, 231.

2

A nyilvánosság kérdése a 19. századi Magyarországon: A.

A nyilvánosság átalakulása Magyarországon:

A nyilvánosság kérdésének tárgyalásakor lehetetlen Jürgen Habermas modelljét figyelmen kívül hagyni. A több szempontból is erős kritika 4 kereszttüzébe került fő művét, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozását Habermas a reprezentatív nyilvánosság bemutatásával kezdi. Itt a fogalom még csak „státus ismertetőjelként” szolgál, amelynek funkciója nem más, minthogy elsősorban az uralkodó, illetve a privilegizált társadalmi csoportok alattvalóik előtti hatalmát demonstrálja.5 A „valódi” – polgári nyilvánosság kialakulásának több évszázados folyamata a társadalmi bázist jelentő polgárság fejlődésével veszi majd kezdetét, amely réteget Gáspár Gabriella könyvében a tanultak új rendjével, vagyis a mindenkori olvasóközönséggel azonosít.6 A bürokrácia és a hadsereg megerősödésével, illetve az időszaki sajtó megindulásával tehát a társadalmi nyilvánosság megszületésének lehetünk szemtanúi, amely Habermas elmélete szerint először az irodalmi nyilvánosság formájában jelentkezik, majd később ebből alakul ki egy politikai irány. Magyarországon a 19. században indult el a polgári átalakulási folyamat, és a nemesi hungarus nemzet átformálódott modern polgári nemzetté. A változásoknak legalább három fő területét – jogi-politikai, gazdasági és kulturális-civilizációs – különíthetjük el.7 A politikai nyilvánosság8 kialakulása már a reformországgyűlések ideje alatt elkezdődött, ám létrejöttét az 1840-es évekre datálhatjuk. Addig leginkább az irodalmi és kulturális diskurzusok határozták meg a közélet egyes területeit. 9 A magyarországi reformelit egyik legfőbb törekvésévé ugyanis a hazai társasági élet megteremtése vált, eléréséhez pedig az új társas érintkezési formák és keretek meghonosítása bizonyult

4

5 6

7

8

9

Magyarul eddig nem jelent meg teljes Habermas-kritika szövege. Mátay Mónika – összefoglalás szintjén – tárgyalja tanulmányában a különböző elméleteket, külön is kitérve a nem és nyilvánosság kérdésére. Lásd: MÁTAY Mónika: Történészek Habermasról. In: Szociológiai Figyelő. 1999, 168–179. HABERMAS, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásai. Budapest, Osiris, 1999, 57–63. GÁSPÁR Gabriella: A polgári nyilvánosság kezdetei Magyarországon. Budapest, Agroinform, 2002, 8. KÓSA László: A polgári társadalom korának művelődése I. In: Uő: A magyar művelődéstörténet. Budapest, Osiris, 2006, 315. A magyar politikai nyilvánosság kialakulásáról bővebben lásd: PAJKOSSY Gábor: A polgári átalakulás és nyilvánosság a magyar reformkorban. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 1991. /Előadások a Történettudományi Intézetben/ GÁSPÁR: i. m. 8.

3

célravezetőnek.10 Vannak ugyan olyan intézmények, melyek a régi úri-nemesi szokások átpolgárosulásával teremtődtek meg, ám a teljesen új kezdeményezések megjelenése is általános dolognak számított. Az így elkülöníthető legfontosabb politikai-közéleti és kulturális-irodalmi színterek alatt az országgyűlést, a kaszinót, a kávéházat, színházat, a szalonokat, a múzeumokat, nyilvános könyvtárakat, olvasó- és diáktársaságokat, újságokat, illetve a könyvkiadást értem.11 A hatalmas lendülettel elinduló magyar „nemzeti lelkesedés” sikere valójában a politikai és közirodalmi elit egyetértésében keresendő, amely ugyanakkor a társadalom megnövekedett társalkodási és szórakozási igényeinek kielégítésével párosult. Dolgozatom további részében a Habermas által politikai nyilvánosságként definiált közeget elhagyva, csak a szalonokkal és a kulturális-irodalmi területekkel, vagyis az irodalmi nyilvánossággal kívánok majd foglalkozni. Ezek egysége építi fel ugyanis azt a miliőt, melybe az első írással foglalkozni kezdő nők betoppantak.

B.

Átalakuló irodalmi nyilvánosság:

A 18–19. század fordulóján érdekes változásoknak lehetünk szemtanúi a kulturális életben is: nemcsak az irodalmi nyilvánosság intézményesülése veszi kezdetét, hanem ezzel párhuzamosan az úgynevezett írói szerep és életforma megteremtése is zajlik. Ez a két folyamat azonban feltételezi és kiegészíti egymást, hiszen a nyilvánosság kialakulásához az alkotók által kiművelt olvasóközönségre12 van szükség, amely cserébe eltartaná és foglalkoztatná a „főállású” literátorokat. Hazánkban a szabadkőműves mozgalom volt az első olyan társulási forma, amely a nyilvánosság szinte teljes hiányát pótolni próbálta, és tagjai számára lehetővé tette a nézetek ütköztetését és szabad kifejezését.

Az irodalom közönségének tudatos

szervezésében a legnagyobb hatást viszont kétségkívül Kazinczy Ferenc munkássága eredményezte, aki a nyelvújítási harc során a nyelv és a nemzeti művelődés problémáját országos üggyé emelte.13 Megfigyelhető, hogy Magyarországon ekkor a nyilvánosság Széphalom központtal egy „Levél-élet” formáját öltötte magára, amelyet Fábri Anna így 10

11

12

13

LÁSZLÓ Ferenc: A nők mint a reformkori társas élet főszereplői. In: FÁBRI Anna – VÁRKONYI Gábor: A nők világa. [Budapest], Argumentum, 2007, 161. Az átalakuló társas életről és színtereiről lásd: KÓSA: i. m. 358–372; LÁSZLÓ : i. m.; PAJKOSSY: i. m.; FÜLÖP Géza: Olvasási kultúra és könyvkiadás Magyarországon a felvilágosodás idején és a reformkorban. (1772–1848) Budapest, Hatágú Síp Alapítvány, 2010; GÁSPÁR: i. m. 47–59. 1825-ben a rendszeres könyvvásárlók és újság-előfizetők száma 1000-2000 főre tehető. In: BÉNYEI Miklós: A nemzeti és polgári kultúra felé. Tanulmányok a reformkori magyar művelődés történetéről. Debrecen, Csokonai, 1998, 23. FÜLÖP: i. m. 24.

4

jellemez: „A levelek egyszerre pótolják a szalonéletet és az újságokat, híreket hoznak és visznek, ismeretlen embereket mutatnak be egymásnak, megismertetnek másokkal: lefestik külsejét, öltözékét, emberi egyéniségét, leírják véleményeit, ízlését, modorát[…] A levél ekkor nem csupán egy másik személyhez szól, hanem a társakhoz, s így az egész közösséghez, társasághoz.”14 Kazinczy és az úgynevezett „levélszalonja” igazi központtá azonban soha nem válhatott, hiszen ehhez hiányzott a személyes érintkezés nagy formálóereje. Az irodalmi élet az évek során ténylegesen is elhagyta a széphalmi kúria falait és levélpapírjait, és Pesten, illetve nagyobb városainkban különböző formákat – szalonok, olvasó- és kabinettársaságok, színházak, stb. – öltve indult hódító útjára. Érdemes egy kicsit közelebbről is megvizsgálni azon színterek kialakulási és fejlődési folyamatát, ahol majd később a témánkat meghatározó nők is nyilvánosságra léphettek. Az első ilyen fontosabb intézménynek a szalonok világa tekinthető, ahol a családi és társas élet határai még összeérnek. A nyugathoz képest lemaradásban lévő Magyarországon – Bécs elszívó hatása következtében – hosszú ideig csak szalon-pótlékok léteztek, ilyen volt például Martonvásáron Brunszvik Terézé, vagy a Festetich György által rendezett Helikonünnepségek. Báró Podmaniczky Anna ugyan már a 18. század végén rendszeres magyar írói estélyeket adott, ám a tényleges szépirodalmi és tudományos élet szalonjai csak a 19. század elején jelentek meg Pesten. Ezek közül is kiemelkedett Vitkovics Mihály, Kultsár István, gróf Teleki László, Bártfay László, Karacs Ferenc, Fáy András és Kuthy Lajos köre.15 A kávéfogyasztás nemesi szokásának polgáriasodásával jelent meg a kávéház, ahova különböző társaságok és diákcsoportok jártak, illetve amely maga volt az utcára nyíló szalon. A nők már beléphettek ide az 1840-es évektől, de jelentősebb szerepet majd csak a századfordulóhoz közeledve töltöttek be.16 Az olvasó- és diáktársaságok is virágkorukat élték ekkor, sőt feltűntek a kölcsönkönyvtárak,17 de ezek még mindig csak egy korlátozott számú közönséget voltak képesek megszólítani. Az első valódi áttörést a sajtó megjelenése jelentette, amely az eddigi korokhoz képest a legszélesebb olvasóréteget tudta elérni. Az első magyar nyelvű lapot Ráth Mátyás 14

15

16 17

FÁBRI Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten. 1779–1848. Budapest, Magvető, 1987, 42.; 59. GÁSPÁR: i. m. 47–51. Lásd még: FÁBRI: Az irodalom magánélete. I. m. 73–79.; 503–532.; 611–640.; 664–675. GÁSPÁR: i. m. 54. Lásd még: KÓSA: i. m. 358–359. Mivel ezeken a színtereken a nők jelenléte igen csekély volt, ezért külön nem kívánok foglalkozni velük. Olvasó- és diáktársaságokhoz lásd: FÜLÖP: i. m. 25–31.

5

adta ki Pozsonyban 1780–1788 között Magyar Hírmondó néven, és próbálkozása további követőkre talált. Kezdetben a kiadványok célja a magyar nyelvű irodalom, illetve az új tudományok terjesztése volt, ilyen szellemben látott napvilágot például a Mindenes Gyűjtemény (1789–1792), az Uránia (1794–1795), az Erdélyi Múzeum (1814–1818), a Tudományos Gyűjtemény (1817–1832), a Felső-Magyarországi Minerva (1825–1832). Az 1830-as évek elejére viszont elérkezett hozzánk is az újságírás forradalma, és az új zsurnalizmus a szellemi elit helyett a közönség szélesebb rétegének megszólítását tűzte ki célul. A sort a Kritikai Lapok nyitotta meg, melyet a Jelenkor, a Regélő-Honművész, illetve a Rajzolatok a társasélet és divatvilágból követtek, a politikai közvélemény-formálást pedig az Országgyűlési Tudósítások emelte zászlajára.18 A következő évtizedre lassan letisztultak a különböző újságtípusok, így például a politikai irányzatok mindegyike saját lapot mondhatott magáénak: a Pesti Hírlap a szabadelvűek, a Világ a maradiak, a Nemzeti Újság pedig a római katolikus egyház szócsövének számított. A közéleti sajtón túl a szépirodalmi lapok is egyéni arculatot öltöttek ekkorra, Vahot Imre Regélő Pesti Divatlapja, Petrisevich Horváth Lázár Honderűje és Frankenburg Adolf Életképekje már a divatlapok és a női olvasóközönség világába vezet bennünket.19

18 19

GÁSPÁR: i. m. 40–46. SZEGEDY-MASZÁK Mihály: A polgári társadalom korának művelődése I. Szellemi élet. In: KÓSA: Magyar művelődéstörténet. I. m. 434.

6

Ebből a rövid összefoglalóból is érzékelhető, hogy a 19. század elején mind a politikai, mind az irodalmi nyilvánosság a kialakulás, illetve az állandó változások folyamatát élte meg. Tulajdonképpen a különböző formák és szerepek intézményesülése zajlott itt egy nemzeti – a magyar nyelv terjesztése – és egy polgári – az olvasóközönség megteremtése – programba ágyazva. Ebbe a képlékeny ingoványba lépnek majd be a különböző írónők, akik megjelenésükkel továbbszínesítik az unalmasnak addig sem tekinthető irodalmi palettát.

A nők megjelenése az irodalmi nyilvánosságban: C.

Nemzetközi kitekintés:

A következő idézet igen látványosan foglalja össze a külföldi írónőknek a kultúrára gyakorolt hatását: „Annyit emlegették a nőknek, hogy a férfiak majd gondolkodnak helyettük, hogy a végén valóban abbahagyták a gondolkodást. Hosszú generációk teltek el úgy, hogy a nők saját intelligenciájukat lenézték, és világosan látható volt, sok esetben ez a megvetés igazolódni is látszódott. A nők megtagadták a képességet, hogy bármilyen fontos vagy jelentős dolgot létrehozzanak a művészet, tudomány vagy politika terén. De a kor legnagyobb társadalmi hatást elért könyvének, a Tamás bátyja kunyhójának egy nő a szerzője. Lincoln elnöki kinevezése ennek a műnek a közvetlen következménye volt. Talán korunk legnagyobb prózaírója egy nő: George Sand. A legnagyobb kortárs novellista, legalább is az én véleményem szerint, szintén nő: George Eliot.”20 A literatúra itthoni képviselőinek bemutatása előtt érdemes egy kicsit a nemzetközi vizekre hajózni és feltérképezni az ottani állapotokat, ugyanis a nyugati – elsősorban francia, majd angol – alkotóhölgyek viszonyítási pontként végig jelen voltak a hazai irodalmi diskurzusban. A Perrot által szerkesztett négykötetes A history of women in the west címet viselő sorozat több esettanulmányt is felkínál a témával kapcsolatosan, így betekintést nyerhetünk a német írónők,21 a francia és angol újságírónők,22 illetve magának

20

21

22

HOOCK-DEMARLE, Marie-Claire: Reading and writing in Germany. In: FRAISSE, Genevieve – PERROT, Michelle: A history of women in the west. IV. Emerging Feminism from Revoltuion to World War. Cambridge – Massachusetts – London, Harvard University Press, 1995, 165. HOOCK-DEMARLE: i. m. GELBART, Nina Rattner: Female Journalists. In: DAVIS, Natalie Zemon – FARGE, Arlette: A history of women in the west. III. Renaissance and Enlightenment Paradoxes. Cambridge – Massachusetts – London, Harvard University Press, 1993, 420–435.

7

Madame de Stael-nek23 vagy George Sand-nak24 az életébe. Egész Európáról és az átalakuló modern világról általánosságban elmondható, hogy a nők irodalmi életben való megjelenése szorosan összekapcsolódott az analfabetizmus és nőnevelés

kérdéskörével.

Az első, talán

könnyebbnek

tekinthető

lépésnek az

alapkészségek, vagyis az írás-olvasás elsajátítása bizonyult. Az adatok és feldolgozások hiánya miatt nehéz pontos információkkal szolgálni a gyengébbik nem írás- és olvasásképtelenségének arányával kapcsolatosan, de különböző feljegyzéseink vannak arról, hogy Németországban 1750-ben a lányok 86,5%-a már járt iskolába, Oldenburg hercegségben ugyanekkor – a helyi lelkészek által készített leírások alapján – a nők 1,5% volt írás- és olvasás tudatlan, 98,5% tudott írni, 43,8% pedig írni és olvasni. 25 Elég magas arányoknak tűnnek ezek, főleg a hazai mutatókhoz viszonyítva, ám reprezentatív értékük Európára nézve természetesen megkérdőjelezhető. A megfelelő jártasságra szert téve következtek azonban az igazi nehézségek a hölgyeknek szánt autentikus olvasmányok kiválasztásakor, ám a korabeli társadalom mégis legtöbb esetben az alkotónő megjelenésének problematikájával birkózott meg a legnehezebben.26 Pedig szép lassan érkeztek ők, és elfoglalták vitatott helyüket mind a szépirodalom, mind az újságírás világában. A magyar irodalmi diskurzusban többnyire a francia nőírók jelentek meg példaként, és a kritikusok hozzájuk hasonlítva értékelték a hazai alkotótábort. A leveleiről híressé vált Sevigné (1626–1696),27 a nyilvánosságban már tudatos szerepet vállaló és Németországról című könyvével Napóleon ellenszenvét is kivívó Madame de Stael (1766–1817), és a sokszor férfiként öltöző és férfi alkotónevet viselő George Sand (1804–1876) voltak a korbeli párbeszéd főszereplői. A sajtón belül témánk szempontjából a női olvasóközönség megszólítását célul kitűző divatlapok világát érdemes megemlíteni. A legkorábbi női lapok a 17. század végén jelentek meg, ilyen volt például a Francisca de Aculodi által szerkesztett Noticias Principales y Verdaderas, vagy az angol Ladies Mercury. A divatlapkiadás igazi pályafutását azonban a következő század végétől kezdte el, és ekkor már a divatképek, receptek, háztartási ötletek és gyermeknevelési tanácsok is fontos helyet kaptak a 23

24

25 26

27

FRAISSE, Genevieve – PERROT, Michelle: Germaine de Stael. „One Women Who Cultivate Letters”. In: FRAISSE, Genevieve – PERROT, Michelle: A history of women in the west. IV. I. m. 537–541. MAUGUE, Annelise: The New Eve and the Old Adam. In: FRAISSE, Genevieve – PERROT, Michelle: A history of women in the west. IV. I. m. 515–532. HOOCK-DEMARLE: i. m. 147–148. Uo. 146. Sévignéné leveleit halála után összegyűjtötték, és a XVIII. században első kiadása már napvilágot is látott. Erről bővebben lásd: Sévignéné levelei. Budapest, Magyar Helikon, 1975; DESAIVE, Jean–Paul: The Ambiguities of Literature. In: DAVIS – FARGE: i. m. 261–294.

8

magazinokban.28 Lady Mary Montagu már 1737-ben The Nonsense of Common Sense című kiadványában hetente közölt politikai tartalmú esszéket, de a leghíresebb angol újságírónőnek talán Eliza Haywood-ot, a Female Spectator (1744–1746) szerkesztőnőjét tekinthetjük. Franciaországban pedig a Journal des Dames (1759–1778) tűnt a legéletrevalóbbnak, és szerkesztésében három nő is – Mme. de Beaumer, Mme. de Maisonneuve, Baronne de Princen – oroszlánrészt vállalt.29 Ezzel a rövid, vázlatosan bemutatott nemzetközi kitekintéssel elsősorban a Magyarországon

nyugathoz

képest

tapasztalható

időbeli

elkésettséget

kívántam

hangsúlyozni. A hazánkban és külföldön párhuzamosan zajló, mégis elcsúszásban lévő folyamatokat szépen mutatja egy Fábri Anna által elkészített táblázat, 30 illetve az írónő következő gondolatai: „Akkor, amikor Mme de Stael már rég megírta nevezetes, uralkodók haragját és tetszését kiváltó műveit, amikor Angliában egy vidéki papkisasszonynak, Jane Austennak már csaknem egész (maradandó!) életműve készen áll, amikor a német lányok és asszonyok több tucatnyi hazai írónő művei közül válogathatják olvasmányaikat, amikor Shelley feleségének, Mary Godwinnak nevezetes (rém)regénye, a Frankenstein már megkezdte diadalútját, akkor, az 1820-as években merül fel a kérdés Magyarországon: szabad-e nőnek a nyilvánosság elé lépnie mint írónak, mint irodalmárnak? Hozzászólhat-e a közélet kérdéseihez, az oktatás és nevelés problémáihoz?”31

D.

A női szerep változása a 19. századi Magyarországon:

Jókai Mór Fekete gyémántok című művének Theudelinda grófnője a 19. században öntudatra ébredő társas hölgy és honleány prototípusának tekinthető. A nagy „mesemondó” a szereplő jellemfejlődésében nagyon finoman rajzolta meg, hogyan válhat egy világtól és férfiaktól teljesen elzárt, vallásos ájtatosságba zuhanó nő, – szalonját a közönség előtt megnyitva – a pesti társasági élet központi figurájává. Általánosságban is elmondható azonban, hogy a nőnem megítélése a korszakban sokak számára átértékelődött. Vörösmarty az Elhagyott anya32 címet viselő költeményében még az idegen nevelők

28 29 30

31 32

KÉRI Katalin: Női lapok a 18–19. század Európájában. In: Világtörténet. 1997. ősz-tél. 75–76. GELBART: i. m. 423.; 428–433. Fábri Anna „A szép tiltott táj felé” címet viselő könyvének mellékletekében állítja párhuzamba a Magyarországon és külföldön zajló fontosabb nőmozgalmi és irodalmi események időrendjét. In: FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 238–247. FÁBRI: Az irodalom magánélete. I. m. 348. Vörösmarty Mihály összes költeményei. Budapest, Osiris, 1998, 342–344.

9

felügyelete alatt felcseperedő, hazafiatlan lánytípus felett kesergett, ám Széchenyi István Hitelét már az oly sokat emlegetett „Honunk szebb lelkű asszonyinak”33 ajánlotta. László Ferenc A nők mint a reformkori társas élet főszereplői című tanulmányában arra mutat rá, hogy a „szépnem” szerepének kiemelése hozzátartozott a reformkori diskurzus leltárához,34 de sok esetben nem volt mögötte valós tartalom. László inkább csak lovagias gesztusként értékeli a férfiak ilyen módon kifejezett hódolatát. A nők ugyan részt vettek a nyilvánosság minden színterén, de legfontosabb szerepük még mindig a nemesi házak falai közé száműzte őket, ahol a férj társadalmi és rendi státusának erősítésén kellett munkálkodniuk. Takáts Éva vagy Bártfayné esete mutatja, hogy ezt a feladatot az asszonyoknak a városban is el kellett látniuk. A társasági nő számára ugyanis nagyon fontos kikötés volt, hogy a még sokszor férfielvű, patriarchális társadalomba való beilleszkedés érdekében nem lehetett egyedülálló. Ebből adódik viszont a szalonélet gyér magyar megjelenése is, hiszen nálunk a korban az arisztokrácia és a művésznők kivételével hiányzott a „független nő” típusa.35 Az 1800-as évek elején tulajdonképpen a nőkérdés polgárosodása és a szebbik nem nyilvánosságba lépésének intézményesülése zajlott. Nem arról van azonban szó, hogy az előző korokban eddig ne lettek volna a közéletben munkálkodó – többnyire arisztokrata – nők,36 hanem a tömeges megjelenésük, illetve a problémának a mindennapok társadalmi diskurzusába emelése tette különlegessé a helyzetet. A nőnem képviselői egyébként ekkor még a társadalom által felkínált „honleány” szerep keretein belül valósíthatták meg legszabadabban társasági elképzeléseiket. Ezen asszonyi eszménykép Fáy Andrásnál a 33 34

35 36

SZÉCHENYI István: Hitel. Pest, Petrózai Trattner J.M. és Károlyi István, 1830. (fakszimile) A nők patrónusi szerepe élt a társadalmi köztudatban, erről vallanak a korszak két nagyhatású politikusának, Széchenyi Istvánnak és Wesselényi Miklósnak a szavai is: „Fogadjátok Hazám érdemes Leányai! Tiszteletem ’s Szeretetem jeléül ezen kis munkám ajánlását. Vegyétek, bár férfiakhoz illendőbbnek mondják azt sokan, nyájas kegyességgel Pártfogástok alá. A’ Hitelrül szólok, ’s a’ mi belőle foly, a’ becsületrül, az adott szó szentségérül, a’ cselekedetek egyenességérül, ’s így Előttetek sem lehet a’ tárgy idegenebb, mint előttünk, mert annyi Nemes és Szép,a’ mi az Emberiséget felemeli, a’ Ti Nemetek müve. Ti viszitek karjaitokon életbe a’ kisded nevendéket, ’s jó Polgárrá nevelitek; a’ Ti nemes tekintetetkbül szí a’ férfi lelki erőt ’s elszánt bátorságot. ’S ha léte alkonyodik a’ Haza ügyében, Ti fontok koszorút homloka körűl. Ti vagytok a’ polgári Erény ’s Nemzetiség védangyali, melly Nélkületek higyjétek soha ki nem fejlik, vagy nem sokára elhervad, mert Ti vontok minden körűl bájt ’s életet. Ti emelitek egekbe a’ port ’s halhatatlanságra a’ halandót. Üdvözlet és hála Néktek!” In: SZÉCHENYI: i.m. Wesselényi gondolatai pedig így hangoznak: „Főként a szépnem, melynek ápoló kezei alatt a szép s illő mindig s mindenütt virágzik, nálunk is mennyei eredetét szelíd erkölccsel, tiszta és gyengéd érzéssel bizonyítja; lelki míveltség s ízlés által nevelt testi kecs emeli bájokat. Vidámabb az ész, szelídebb s míveltebb az erkölcs az ő nyájas körökben, mert még nagyjára hív leányi a szépnek s Gráciák mosolyognak reájok.” In: WESSELÉNYI Miklós: Balítéletekről. Összeáll. Veress Dániel, Bukarest, Kriterion, 1974, 164–165. LÁSZLÓ: i. m. 165. Várkonyi Gábor tanulmányában a kora újkori arisztokrata nők és a közélet kapcsolatáról értekezik. Lásd erről: VÁRKONYI Gábor: „Nekem azt kell tennem, amit mások akarnak…” Arisztokrata nők és közélet a kora újkori Magyarországon. In: FÁBRI – VÁRKONYI: i. m. 123–137.

10

következőképpen jelent meg: „Nem ohajtom, hogy a nő ország, megyék dolgaiban, neméből kikelve, pártokra szakadjon, s azokban tettleges részt vegyen, ismerje a hon haladását s azt eszközlő férfiait, ezeket tisztelje, s családjával tiszteltesse, a hon javát, fényét nevelő intézeteket tehetsége szerint pártolja, gyámolítsa. Szeresse, tisztelje a hazai életet, szokást; a külföld miveltségét becsülje ugyan, de ön hazáját, mint hű leány a maga anyját, még elmaradásában, gyengéiben is ama felett szeresse; kedvelje, beszélje nyelvét, olvassa, pártolja literatúráját; egy szóval testestől lelkestől magyar nő legyen, s magyaroknak nevelje gyermekeit is.”37 Fáy szerint tehát a honleány ne legyen a politika aktív részese, hanem elsősorban a házi és családi teendőkre koncentráljon, és ezen túl pártolja a magyar haza intézeteit, nyelvét, irodalmát. Batthyány Lajos felesége, Zichy Antónia grófnő, illetve annak nővére, gróf Károlyi Györgyné Zichy Karolina tudatosan is vállalta ezeket a feladatokat. Ők törték meg először a közöny jegét, és vezették be a magyar nyelvet szalonjaikba, emellett pedig a jótékonysági egyesületek, gyáralapítások és iparvédő egyesületek is mind pártfogóra találtak bennük. Nemsokára az országgyűlés karzatai is megteltek az asszonyokkal, így a pártharcok és az elhangzott érvek a mindennapok kedvelt társasági témájává váltak.38 Volt mégis néhány olyan nő, aki felülírta ezt a társadalom által generált fogalmat, és alkotóként is a haza szolgálatába lépett.

E.

A magyar nők irodalmi nyilvánosságra lépése:

A női önkép és identitásteremtés árnyalásának vizsgálatakor először is azt a társadalmat és miliőt kell megismernünk, amelybe az adott képviselők beleillesztették, vagy amelyből éppen kivonták magukat, vagyis amely az úgynevezett „normát” és elvárást képviselve viszonyítási pontként szolgálhatott. A 19. századi Magyarországot Mátay Mónika a szavak háborújaként jellemzi, ugyanis „a sajtón, és azon túl, az egyesületekben, szalonokban, kávéházakban, olvasókörökben folyamatosan szócsatáznak a résztvevők. Sok híres, közismert disputa zajlott, elég, ha Széchenyi, vagy Wesselényi írásai nyomán kibontakozó polémiákra, Kossuth és Széchenyi párviadalára, a liberálisok és a konzervatívok sajtóbeli összecsapásaira gondolunk, de ide tartoznak a dualizmuskor nagy közéleti vitái is – s folytathatnánk a sort.”39 Kevésbé ismert ugyan, de a korban az írónői szerep megjelenése is hatalmas, a közéletben játszódó vitákat generált, amelyhez a hivatásos tudóstól az amatőrig, a szakszerű értekezőtől a dilettáns fecsegőig, a férfitól a nőig mindenki 37

38 39

FÁY András: Nőnevelés és nőnevelő-intézetek hazánkban. Különös tekintettel nemesek, főbb polgárok és tisztes karuak lyánkáira. Pest, 1841, 92–93. Idézi OROSZ Lajos: A magyar nőnevelés úttörői. Budapest, Tankönyvkiadó, 1962, 78–79. CZEKE: i. m. 10–11. MÁTAY Mónika: A publikum születése. A 19. századi magyarországi média története. 1–2. (kéziratban)

11

megszólalt.40 A legautentikusabban talán a szócsatában felmerülő kérdéseket körbejárva tekinthetjük végig, milyen elvárásokat is állított a hölgyírókkal szemben a korabeli társadalom. Ehhez pedig segítségül hívom a Fábri Anna által szerkesztett A nő és hivatása című szemelvénygyűjteményt, mely a különböző források közlésével hűen tükrözi a szemben álló felek véleményét. Úgy tűnik azonban, hogy a szavak helyett legtöbb esetben – szinte megválaszolhatatlan – kérdések zápora sújtotta a korabeli nőkérdést. 1.

Írhat-e egy nő?

A 18. század végén a női olvasókhoz és pártfogókhoz szóló dedikációk sora mutatja, hogy az új magyar irodalom elsősorban mecénásként, vásárlóként és közönségként számított a hölgyekre.41 Még az igazán felvilágosultnak tekinthető Kölcsey Ferenc sem óhajtotta a másik nem képzését túlzásba vinni annak ellenére, hogy saját unokahúga is írogatott és fordított.

Kölcsey

Antónia

Naplójában

a

következőképpen

vall

környezetének

rosszallásáról: „S mennyi kritikára adott okot ’s ad még most is alkalmat az én olvasgatásom, ’s mint hiszik némelyek hogy én valóságos ironé vagyok, ’s rövid időn egy munkával fogom őket meglepni, ’s e’ felett mennyit bölcselgettek ’s gúnyolódtak némellyek!”42 Az írásra – akár asztalfiókba, akár publikálására szánt – fejét adó nő tehát meghaladta a rá kiosztott műkedvelő közönség és pártfogó szerepét, az ezzel kiváltott feszültség viszont állásfoglalásra késztette a korabeli közvéleményt. A nőkérdés már a századforduló elején is felmerült,43 de igazi erővel a Tudományos Gyűjtemény hasábjain 1822–1827 között lezajlott úgynevezett első nővita során söpört végig. A disputát44 a többgyermekes családanya, Karacs Ferencné Takáts Éva robbantotta ki Sebestyén Gábor színművéről írt kritikájával. A felmerült kérdések közül pedig az egyik legfontosabb az volt, hogy „írhat-e egyáltalán a nő?”. Takáts Éva maga elfogadta, hogy a természet alkotója nemét feleségnek, anyának és háziasszonynak teremtette, ám szerinte ez nem rejti magában a teljes önmegtagadást és alárendelődést. Ő maga is mindig leánynevén publikált, a nőírói létjogosultságról pedig így vallott: „De azért, ha nemünk közül valaki önnön szorgalma által annyira vitte a dolgot, 40 41 42 43

44

FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 59. FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 7. Kölcsey Antónia naplója. Szerk.: GÁBOR Júlia. Budapest, Magvető, 1982, 130. /Magyar Hírmondó/ Már a századfordulónál tudomásunk van női írók létezéséről: Molnár Borbála, Fábián Julianna, Újfalvy Krisztina, Dukai Takách Judit, Képlaki Vilma. In: FÁBRI: „A szép tiltott táj felé” I. m. 7–35. Erről bővebben lásd OROSZ: i. m. 55–68.

12

hogy írni mer, igazságtalanság lepirongatni.”45 Többen – köztük Kiss Károly és Szontágh Gusztáv – ugyan a családanya mellett álltak, ám a másik oldal kritikája szinte ostorként csapkodott. Kolmár József Mi a pedantizmus? című, a konzervatív gondolkodás jegyeit magán viselő értekezésében nagyon élesen így fogalmazott: „Csak annyit mondok, hogy az asszonynak elég munkát ád az ő eredeti rendeltetése, úgymint a magzatok jó nevelése és a ház belső dolgainak jól intézett igazgatása. A pennát bízza a férfiakra – a könyvírók, kritikusok sorába kiállani ne törekedjék. Jusson eszébe a pávatollba öltözött szajkó. Nem mind lehet az Anna Schurmnann vagy Stael asszony, aki elbírja az írótollat. Elég, ha követheti Cornéliát. Ne kössön fegyvert oldalára, se ne politizáljon: hanem neveljen Gracchusokat a hazának.”46 Az ellentábor felháborodása azonban nem bizonyult elég hatékonynak, hiszen egyre több hölgy fordult a számukra is nyitva lévő egyetlen értelmiségi pálya: a szépirodalom felé. Elmondható, hogy az 1840-es évekre a nők publicisztikai, közírói munkássága már nem számított kivételesnek, sőt egyre inkább elfogadottabbá vált.47 2.

Megjelentetheti-e írásait egy nő? És milyen fórumon?

A „nőíróság” kérdése valójában a nyilvánosságra lépéssel, azaz a publikálással válik igazán problematikussá. Az asztalfióknak szánt művek ugyanis ideális esetben kielégítik a szerző alkotási igényét, de azon túl sok vizet nem zavarnak. Szép példa erre Kölcsey Antónia esete, aki Naplóját soha nem publikáltatta, sőt ő maga viszolygott is a nyilvánosságtól: „Itt tán egy kis hiuság van; de hiszen én nem akarok látszani, honnan sok kedvetlenséget is okozék már szülőimnek, mivel irásaimat, vagy más munkáimat nem örömest, ’s csak többszöri parancs után közlöm másokkal.”48 Takáts Éva ügye viszont pont a publikálás miatt válik érdekessé. Karacs Teréz visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy édesanyja mint az Ősz utcában szalont vezető nő, egész életében erős kritikai érzékkel és ehhez megfelelő határozott kiállással rendelkezett. Valószínűsíthető tehát, hogy otthon, illetve barátai körében addig is nyíltan fogalmazta meg bírálatait. Az egész vita kiindulási pontja tehát önmagában nem az, hogy egy nő

45

46

47

48

TAKÁTS Éva: Egy barátnémhoz írt levelem nemünk ügyében. In: Tudományos Gyűjtemény. 1825.évi XI. szám. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 86. K[OLMÁR] J[ózsef]: Mi a pedantizmus? In: Tudományos Gyűjtemény. 1824. évi XII. szám. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 79. FÁBRI Anna: Író nők vagy írónők? A női dilettantizmus és professzionalizmus kérdése a 19. századi magyar irodalomban. In: Rubicon. 2001/6. 28. Kölcsey Antónia naplója. I. m. 13.

13

kritikát akar mondani, hanem, hogy ezen kritika elhagyja háza falait és egy nívós lapban publikálásra is kerül. Az évek során azonban egyre elfogadottabbá vált a publikáló nő alakja, a divatlapok megszületésének köszönhetően pedig az alkotások megjelentetésének lehetőségei is kibővültek. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője 1843-ban a nőírók létjogosultsága mellett érvelve, illetve a „férfiak rút szellemi zsarnoksága” ellen fellépve, a következő felhívást intézi olvasóihoz: „a nőt, csakúgy mint a férfiút, ész- és jogszerűleg illeti meg az írói toll… Igaz ugyan, hogy a női, házi foglalkozásokat egészen elhanyagoló, […] a női tulajdonokból teljesen kivetkőzött, kardos, szakállas asszonyírók kiállhatatlan lények, de azért tőlünk férfiaktól rút szellemi zsarnokság […] volna azt kívánni, miként a nő egyedül főzőkanalat vagy szaloniasabban szólva hímzőtűt vegyen kezébe, s legföljebb némi kormos házi jegyzéket vagy egy-két szerelmes levelet írjon; de a nyilvánosságra kiható írótollat csupán a férfiak kizárólagos birtokában engedje tündökölni. Nem, nem!”49 A női alkotók munkáját dicsérő művek tehát elsősorban a divatlapok hasábjain jelenhettek meg nyomtatásban. A magyar sajtó története a következő definícióval szolgál ennek az új típusú lapnak a bemutatására: a „nővilág”, a „szalonok szépei” felé forduló, a tudományos lapoktól elhatárolódó termékek, amelyek legfőbb feladatuknak elsősorban a szórakoztatást, „mulattatást” tartják. Ezen kívül hozzájárultak a társas élet és a magyar nyelv

terjesztéséhez,

az

olvasás

népszerűsítéséhez,

illetve

a

külföldi

példák

bemutatásához.50 Nagydiósi Gézáné Magyarországi női lapok a XIX. század végéig címet viselő tanulmányában az első hazai magyar nyelvű terméktől, a Mátray Gábor-által 1833ban elindított Regélőtől kezdve követi végig a divatlapok fejlődését. Az ez alapján készített, a mellékletben51 található táblázat is mutatja, hogy egyre több nőíró próbálta a sajtó hasábjain érvényre juttatni (rejtett) tehetségét, illetve 1860-tól kezdve a hölgyek szerkesztőnőként is feltűntek.52 A szépnem aránya azonban még mindig nem számottevő, az általam megvizsgált Pesti Divatlapban53 (1844–1848), a korszak egyik legkedveltebb nőknek szóló sajtóorgánumában négy év alatt például mindössze tíz (!) darab hölgytől származó írást olvashatott a közönség.

49

50 51 52

53

V[AHOT] I[mre]: Figyelem, hölgyek! In: Pesti Divatlap. 1843. február 23. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 194. KÓKAY György: A magyar sajtó története. I. 1705–1848. Budapest, Akadémiai, 1979, 435. A táblázatot lásd: Melléklet.B. NAGYDIÓSI Gézáné: Magyarországi női lapok a XIX. század végéig. In: OSZK Évkönyve. 1957, 193–227. Folyamatban lévő kutatásom a nők divatlapokban történő publikálásához kapcsolódik.

14

A publikálás másik lehetősége a könyvkiadás volt, habár ezzel talán még kevesebb alkalommal éltek a női szerzők. A 19. század elején a megfelelő könyvkiadói és könyvterjesztői hálózat még mindig hiányzott, így, ha valaki meg akarta jelentetni művét, olyan kiadóra volt szüksége, aki az anyagi terheket a siker reményében átvállalta, vagy mecénást kellett keresnie.54 Ilyen mentornak számított Gvadányi József, aki Fábián Júliával való levelezését kiadatta, illetve 1804-ben látott napvilágot Molnár Borbála és Máté Jánosné közös levelezése is Barátsági vetélkedés néven.55 Ám természetesen más egyéni megoldások is születhettek: Isák Terézia saját költségén jelentette meg művét, 56 Bezerédj Amália Flóri könyvét57 férje halála után szerkesztette össze, illetve az előfizetők támogatásából keletkezett Karacs Teréz gyűjteményes kötete, Bulyovszky Lilla útinaplója és Tarnóczy Malvina verseskötete.58 Látható tehát, hogy az írónői szerep – részben a különböző megszólalási fórumoknak köszönhetően – szépen haladt az intézményesülés felé. Az „írhat-e és publikálhat-e a nő?” kérdésről egyre inkább a „mit írhat és publikálhat a nő?” felvetésre helyeződött a hangsúly, és az irodalom szervezői belevetették magukat az autentikus női téma keresésébe. 3.

Mit írhat és olvashat egy nő? – van-e autentikus női téma?

A Gyulai Pál által 1858-ban kirobbantott úgynevezett második nővita során felmerült a kérdés, hogy mit írhat és olvashat a nő, illetve beszélhetünk-e egyáltalán autentikus női témáról? Gyulai maga szigorúan határozta meg a női(es) műfajokat azáltal, hogy a reproduktív megjelenítés területére korlátozta a szépnem számára az írói lehetőségeket, a határt átlépő nőkre pedig egyenesen kánonrombolóként tekintett.59 A szebbik nemnek szánt olvasnivaló és az általa írt művek témája már korábban is megmozgatta az irodalom szervezőinek fantáziáját, Máté Jánosné például 1798-ban a következő intéssel szolgált: „Lássa meg asszonyom, hogy a szerelmes könyvek olvasása káros, ezzel is veszedelmünkre szándékoztak a férjfiak, s mégpedig mézbe keverték a

54 55 56

57 58

59

GÁSPÁR: i. m. 36–37. FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 17–23. A tapasztalások teszik vigyázóvá az embert. Buda, 1828. A könyv tartalmazza Isák vitairatát, illetve Takáts Éva Feleletek a Szent Gellért hegye mellől címet viselő munkáját. In: FÁBRI: A nő és hivatása. I.m. 62. SZONDY György: Bezerédj Amália. Debrecen, k. n., 1937, 9. Karacs Teréz összes munkái. Miskolc, 1853. Bulyovszky Lilla Útinaplója. Pest, 1858. Malvina költeményei. Pest, 1861. Lásd: FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 241. FÁBRI: Író nők vagy írónők? I. m. 29.

15

mérget.”60 Sokan osztották a korban ezt a véleményt, Cserei Drusina például 1845-ben a Honderű hasábjain kelt ki a szabadhangú regények ellen, továbbá kijelentette: „úgy hiszem, itt a kérdés nem az, melyik nemhez tartozik az írás, hanem inkább: melyik mily nemben és szellemben írhat az olvasónak hasznosan és magához illően.”61 A költő- és beszélyírónők többsége tehát – főként a felvállalt honleány szerepnek köszönhetően – egyfajta didaktikus és erkölcsnemesítő hangot célzott meg, illetve rengeteg cikk született a nőneveléssel kapcsolatosan is. Vajda János még 1862-ben is az úgynevezett női közhasznú szakirodalom fellendítésére vállalkozott Nővilág címet viselő lapjában.62 A politikához talán az ’48-as forradalom alatt kerültek legközelebb a szerzőnők, Teleki Blankának, Kossuth Zsuzsannának és Petőfinének is fent maradtak nőtársaikhoz intézett felhívásai.63 A Pesti Divatlapban már korábban említett tíz mű is a következőképpen oszlik el témák szerint: négy novella – kettő ebből fordítás; egy nyílt levél a honnal kapcsolatosan; három vers a védegyletről, egy árva gyermekről, illetve a ’48-as nemzeti összefogásról; levél a barikádról; illetve egy női szózat Erdélyből a forradalom alatt tartozik még ide. Megfigyelhető tehát, hogy az oly kedvelt francia beszélyeken túl itt is a honért aggódó, hazafias témák kerültek ekkor még előtérbe. Fábri Anna utal egyik tanulmányában arra, hogy ebben az időben a közélet vagy magánélet valós problémáit nem mutatták be a hölgyalkotók. 64 Erre példa Kánya Emília megdöbbenése, amikor a megszólaló múzsa, Szendrey Júlia Életképekben megjelent naplójának szerelmi vallomásait olvasta: „Aztán hónapokkal ezelőtt olvastam az Életképekben Júlia naplóját és szerelmes leveleit, és az én egyszerű, puritán nevelésű szívemet bántotta az a nyíltság, mellyel szíve érzelmeit a nagyközönség elé vitte! Ez nem volt leányos, szemérmetes, gondolám, mikor a szerelem olyan édes szentség, melyet szívünk legmélyebb rejtekébe kell zárni, titkon őrizni, a világért sem tenni szóvá emberek előtt, hát még a nyilvánosságra hozni.”65 A megjelentetést egyébként Petőfi se fogadta kitörő örömmel, és a nyomdába kerülés előtt mindig átnézte, és ha kellett, átszerkesztette az anyagot.66 60

61

62

63 64 65 66

Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbárának Máté Jánosné asszonnyal a két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései. Kolozsvár, 1804. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 49. Egy nő [Cserei Drusina]: Néhány szó a fiatal nőkhöz, a nőírók gáncsolói s a szabadhangú regények ellen. In: Honderű. 1845. január 16.;21.;23. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 197. V[AJDA] J[ános]: A nőnem közhasznú szakirodalma. In: Nővilág. 1862. március 20. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 268–271. FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 226–228.; 230–233. FÁBRI: Író nők vagy írónők? I. m. 28. KÁNYA Emília: Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai. Budapest, Kortárs, 1998, 88. MIKES Lajos – DERNŐI KOCSIS László: Szendrey Julia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Budapest, Genius, 1930, 261.

16

A publikált írások alapján arra következtethetünk, hogy a nők többsége a társadalom által felkínált honleány szerepet követve leginkább a nőnevelés és a hon felvirágoztatására szolgáló témákban alkotott. Kevesen voltak a század elején azok, akik a magán- és szívügyeiket a nyilvánosság előtt is vállalni merték voltak, és ha megtették, akkor akár saját nőírótársuk rótta meg őket érte.

4.

Hogyan ír egy nő?

Az 1858-as második nővita a női(es) műfajok behatárolására tett kísérleten túl az alkotónők teljesítményéről is értekezett. Arra próbáltak az egyes felek a disputa során választ találni, hogy vajon az asszony meghaladhatja-e a dilettáns szerepkörét anélkül, hogy nőietlenné válna? Lehet-e egyáltalán belőle professzionalista? Az elvárások igen magasak

voltak

velük

szemben,

a

külföldi

pályatársakkal

történő

állandó

összehasonlításban kellett ugyanis megállniuk a helyet. Ehhez jött még a kritikai megítélés nagy dilemmája is.67 Gyulai Pál mindent megtett azért, hogy kellő pontossággal és keménységgel fogalmazza meg az üggyel kapcsolatos véleményét, és a dilettantizmus keretébe helyezte a nőírók lehetőségeit: „Írónőink csak dilettánsok, kik ha egyéb dolgok nincs, írnak egy-egy verset, novellát vagy éppen regénykét, igény nélkül, szórakozásból, s egész pályájok sem komolyabb, sem veszélyesb, mint egy kis zongorázás vagy rajzolási kísérlet. Valóban ebben sok igaz van. Írótollat forgató nőinknek előbb még írónőkké kellene válniok, hogy megérdemeljék a kritikát.”68 Nagyon elgondolkodtató azonban az elvileg másik oldalon lévő Karacs Teréz öndefiníciója is, aki tudatosan „írogató nőként” és nem írónőként tekintett saját magára. Ezt ő a következőképpen magyarázta: „És valóban az ily írogató nők, aminő magam is vagyok, nem sorozhatók az írók közé. Író szerintem csak az, ki folytonos munkásságával és műveivel jelentékeny nyomot hagy maga után. Akik csak néha és rövid hatásra írnak, azok csak írogatók.”69 Ez a néhány sor felveti az írónői szerepnek az alkotónők saját önképébe való beillesztésének kérdését is, így erre a problémára a következő fejezetben kívánok majd hosszabban kitérni.

67 68

69

FÁBRI: Író nők vagy írónők? I. m. 28–29. GYULAI Pál: Flóra 50 költeménye. Andersen meséi. In: Pesti Napló. 1858. április 8.;9.; 13.; 18. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 253. KARACS Teréz: Hogyan lettem írogató nő? In: Fővárosi Lapok. 1887. 105. szám. Idézi SÁFRÁN: Teleki Blanka és köre. Karacs Teréz, Teleki Blanka, Lővei Klára. [Budapest], Szépirodalmi, 1963, 116.

17

A dilettantizmussal kapcsolatosan a termékek kritikai megítélésének mértéke is foglalkoztatni kezdte a közvéleményt. Nem mindegy ugyanis, hogy mit várunk el a szebbik nem képviselőitől, és kikhez – önmagukhoz vagy a férfiakhoz – viszonyítjuk-e őket. Ismét csak Gyulai testesítette meg ebben az egyik álláspontot: „A nő, ha közpályára lépett, lemondott minden nemét illető előjogáról; a kritikus, a férfiú tartozik elfogadni a lemondást, s csak arra köteles, hogy irányában ne használja a kritika és gúny azon legélesb fegyvereit, melyeket férfiak irányában minden habozás nélkül használhat.” 70 Egyfajta egyenlő kritika elvének megfogalmazódása érződik ki a sorokból, a második nővitát viszont végül a nők és férfiak teljesítményének eltérő szempontok szerinti megítélését elutasító Arany János zárta le. A professzionalizálódás folyamata a női írók között azonban kezdetét vette, és egyre többen kenyérkereseti forrásként tekintettek az irodalomra. Munkatársi és szerkesztői feladatok betöltésére is vállalkoztak, így lett 1860-ban Kánya Emília a Monarchia első szerkesztőnője, őt követte Vachott Sándorné Csapó Mária, K. Beniczky Irma, illetve a Wohl nővérek. Elmondható tehát, hogy az írás a 19. század második felére bekerült a női foglalkozások körébe,71 mégis Kaffka Margit lesz majd az első, akit „öntudatos íróként” és nem írónőként jellemez kollégája, Márai Sándor.72

5.

Miért ír egy nő?

A társadalmi tudatot megmozgató szépnemmel kapcsolatos utolsó nagy témakör arra kereste a választ, hogy vajon miért is ír egy nő? A korban tulajdonképpen nyilvánosan kimondva csak egy ok születik: a szerelmi csalódás, rosszul sikerült házasság veti a hölgyeket az irodalom karmaiba. Egyfajta menekülés lesz ez a hétköznapok szenvedéséből, ahogyan ezt Jozefine is megfogalmazta egyik cikkében: „Férfit több tekintetek késztethetnek az irodalom terére lépni: hon-, emberiségszeretet, dicsvágy, kénytelenség vagy éppen haszonlesés, hölgyet ellenben egyedül azon szükség, hogy érzelemtől túláradó – megfeszülni fenyegető – keblén meg nem értett, a földilét köznapisága által ki nem elégíthető vágyok elzokogása által némileg könnyítsen. Oly ábrándos zenének kell ennek azért is lenni, mint csalogány nyögdécselése méla holdvilágú éjeken… És az élet súlyos próbákkal teljes utain gyöngéd lábaikat a képzelt örömvirágok helyett mi könnyen tövisek 70 71 72

GYULAI: i. m. 254. FÁBRI: Író nők vagy írónők? I. m. 28. FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 186.

18

sebezhetik, s mi üdvös leend ilyenkor, ha egy asylum áll előttük tárva, hova a balsors üldözései elől menekülhessenek: „A költészet tündértemploma.” 73 A bánat elsírásán kívül azonban más dolgok is vezethettek oda, hogy egy nő tollat ragadjon. Elég csak Kánya Emília esetére gondolni, akinek válása miatt munka után kellett néznie, ugyanis a tartási díjból csak koldulni tudott volna. Így tehát az íróasztal fiókjának szánt művek szép lassan kereseti forrássá váltak.74 A nők irodalmi nyilvánosságra lépésében döntő szerepet játszott a családi közeg, illetve a férjnek az alakja is. Egy értelmiségi családban felnövekedő Karacs Teréz, Kánya Emília vagy Lemouton Emília szinte az anyatejjel együtt szívta magába az irodalmat, és talán determinálva is volt erre a sorsra. Ezek az otthon látott és öröklött hatások beépültek az egyes nőírók személyiségébe és munkásságába, így ezekről bővebben az identitásteremtésről és én(re)prezentációról szóló fejezetben kívánok beszélni. A házastárs hatása érhető tetten például Takáts Éva, Lemouton Emília vagy Bezerédj Amália színre lépésében. Karacs Teréz visszaemlékezéséből tudjuk, hogy édesanyja Karacs Ferenc ötlete alapján írta meg azt az oly sokat vitatott kritikát a Tudományos Gyűjtemény hasábjain.75 Lemouton Emília érdekes módon naplóját ura, Adorján Boldizsár ösztönzésére kezdte el: „a tárgya ennek ne én legyek, hanem általában ön érzelmei gondolatati, szóval egész valója – elég ideje lesz ott (falun) foglalkozni magával, emlékeivel s ezek közt velem is s én csak annyiban kivánok helyet foglalni ez érdekes sorok közt.”76 Adorján levele tudósít bennünket arról, hogy feleségének jegyzetei el is jutottak hozzá: „Köszönöm Önnek naplója első ívét, melyet visszautazásomban első dolgom volt elolvasni. Mi e lapokban Önről mondatik s mi én rólam mondatik, az mind elragadó; ifjúkorom fényes képzelete ilyen szerelemről álmodék egykor s azt én most is meg tudom becsülni mindaddig, míg birhatom. Remélem a lapok folytattatni fognak s apró szállítmányokban mind kezemre jönnek.”77 Bezerédj Amáliánál pedig megfigyelhető, hogy ugyan betegsége során írta meg kis mondókáit és tanító jellegű műveit, de igazi írónő csak halála után vált belőle. Ekkor ugyanis férje, Bezerédj István összeszerkesztette és kiadatta két leghíresebb alkotását, a Flóri könyvét és a Földesi estvéket.78

73 74 75 76 77 78

T. Jozefine: Nők költészete. In: Életképek. 1848. január 30. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 211. KÁNYA: i. m. 176. KARACS Teréz: Karacs Ferenc életéből jegyzetek. In: SÁFRÁN: i. m. 78–79. CZEKE: i. m. 22. Uo. 23. SZONDY: i. m. 9.

19

Ez tehát az az elvárásokkal, vitatott kérdésekkel és felkínált szerepekkel átitatott családi, kulturális és társadalmi miliő, amelybe a 19. század első felében alkotó írónőknek adaptálniuk kellett magukat. Látható, hogy az irodalmi nyilvánosságot is megosztotta a kérdés, hogyan is tekintsenek erre a kialakulóban lévő új nőírószerepre. A közélet irányítói végig arra törekedtek, hogy nehogy kimaradjanak ebből a vitából, így ők maguk próbálták – hol liberálisabb, hol konzervatívabb nézőpontból – definiálni az írónőket, meghúzni a szerep még elfogadhatónak tűnő határait. A közvélemény tehát felépítette a saját elképzeléseit, a továbbiakban azonban azt vizsgálom, hogy maguk a nők hogyan fogadták ezeket a skatulyákat, mi az, amit még elfogadhatónak és vállalhatónak tartottak, és mivel nem tudtak azonosulni. Az identitás kérdésének körbejárásához az angolszász historiográfiában használt úgynevezett „self-fashioning” módszertani keretébe helyezem bele a 19. századi magyar írónők „énképét”.

Én(re)prezentáció – Self-fashioning: Historiográfiai áttekintés: „Ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést Roy Porter a Rewriting the Self című művében, majd a következő válasszal szolgál: „A görögök úgy hitték, hogy a sors és az istenek játékszerei voltak, a keresztyének szenvedő bűnösként tekintettek magukra, Descartes gondolkodó lényként határozta meg az embert, a liberalizmus az önmegvalósítást, a romantika az önkifejezést erőltette, Freud pedig a kanapéra invitált.”79 Ahogyan ez a rövid idézet is mutatja, az identitás kérdése, önmagunk valamilyen formában történő meghatározása az embert mindig is elgondolkodásra késztette. A ’80-as években az angolszász irodalomban az új historizmus egyik alapítója, Stephen Greenblatt Renaissance Self-fashioning from More to Shakespeare 80 című könyvével az identitáskutatás egy új, kultúrtörténeti irányát indította el. Azóta már több szakirodalmi feldolgozás is született a témával kapcsolatosan, ezek közül jelentősebb a már fentebb idézett Porter-könyv, ám Charles Taylor-tól a Sources of the self. The making of

79

80

PORTER, Roy: Rewriting the Self. Histories from the Renaissance to the present. London – New York, Routledge, 1997, 1. GREENBLATT, Stephen: Renaissance self-fashioning. From More to Shakespeare. Chicago – London, University of Chicago Press, 1980.

20

the modern identity,81 illetve Carolyn J. Dean-től The self and its pleasures82 is említésre méltóak. Greenblatt

a

„nincs

kultúrától

független

emberi

természet”

geertz-i

megállapításából indult ki, mely szerint a kultúra nemcsak konkrét viselkedésminták – szokások, tradíciók, szokáscsoportok – összessége, hanem a magatartás irányítására szolgáló kontrollmechanizmusok – tervek, receptek, tanítások – halmaza. Az én(re)prezentáció („self-fashioning”) gyakorlatilag ezen – az emberi magatartást szabályozó –kontrollmechanizmusokból adódik össze.83 A szerző művében a kontextus – kultúra, irodalom és társadalom – által felkínált és kulturálisan forgalmazott szerepeket keresi vissza olyan reneszánsz szövegekben, amelyek az énségről szóló beszédet meghatározták.84

Az irányzat magyar nyelvű feldolgozásaiból Tóth Zsombor Bethlen

Miklós önvallomását vizsgáló tanulmánya említhető meg. Tőle származik a „selffashioning” – általam is használt – magyar változata, az „én(re)prezentáció”, illetve él még az úgynevezett „én-performancia” fogalmával is. Ez az elnevezés magára a folyamatra utal, melynek során az adott kor embere társadalmi pozíciója, az élete során elsajátított kulturális tudás (kódok, normák, konvenciók, minták, sztenderdek, sztereotípiák) segítségével különféle életszituációkban (szubjektív valóságban), különféle, a helyzetnek megfelelő, kulturálisan a normalitás elve felől előírt szerepek performálásával (re)prezentálja önmagát, identitását. A szerző szerint pont ezért az identitásban egy olyan elsajátítható kulturális „terméket” kell felfedeznünk, amely nem eleve adott, és történetileg, kulturális és társadalmi hatások következtében alakult ki, illetve további evolúciónak néz elébe.85 Dolgozatom további részében tehát a „self-fashioning” elméletet felhasználva vizsgálom meg, hogyan is képzelhették el és láthatták magukat a 19. század női írói, milyen identitással ruházták fel önmagukat. A források jellegének ismertetése után a családi, társadalmi és kulturális hatások által felkínált – önként vagy kényszerből vállalt – szerepek bemutatását és elemzését végzem majd. Végül pedig egy nagyon egyedi forrás, egy irodalmi hagyaték esetében a tudatos szerkesztést és az én(re)prezentációs jelleget követem végig. 81

82

83 84

85

TAYLOR, Charles: Sources of the self. The Making of the Modern Identity. Cambridge – Massachusetts, Harvard University Press, 1989. J. DEAN: The Self and Its Pleasures. Bataille, Lacan, and the History of the Decentered Subject. Ithaca – London, Cornell University Press, 1992. GREENBLATT: i. m. 3–4. TÓTH Zsombor: EGOizmus. Az énreprezentáció mint én-performancia (self-fashioning) Bethlen Miklós emlékiratában. http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/tothzsombor.html Uo.

21

F.

Forrásanyag:

Ahogyan már a bevezetőben is említettem, a vizsgálandó személyek és műveik sokasága miatt jelen dolgozatomban csak néhány kiválasztott személlyel 86 kívánok tüzetesebben foglalkozni. 1867 után a szervezett nőmozgalmak megjelenésével a női emancipációs törekvések intézményesülése egy magasabb szintre lépett, és ezáltal a gyengébbik nem egyfajta társadalmi bázisra tett szert. A példaként felhozott – életművük jelentős részét a 19. század első felében elkészített – alkotók még ezen új mozgalmakhoz nem kapcsolhatóak, általában egyedül harcolták végig életüket az előítéltek tengerében. Kivétel ez alól a Családi Kör szerkesztője, Kánya Emília, aki ugyan több jótékony egylet 87 tagja volt, stílusában és életmódjában viszont inkább a századelő művésznőihez sorolható. A személyek kiválasztásában meghatározó szerepet játszott az utánuk fent maradt forrásanyag típusa is. Leginkább az úgynevezett „személyes irodalommal”, vagyis a Philippe Lejeune által meghatározott szerzői, elbeszélői és szereplői azonosságnak88 megfeleltethető művekkel dolgoztam. Önéletírások, naplók és levelek után kutattam, hiszen ezekből könnyebben tetten érhető a valódi, autentikus én. Jelenleg még csak az egyes forrásokra fókuszáltam, így nem helyeztem bele őket az írónők teljes életművébe. Az

anyagok

valóságtartalmával

sem

foglalkoztam

külön,89

hiszen

elemzésünk

szempontjából lényegtelen, hogy valódi önkritikával jellemezte-e magát az adott szerző, vagy sem. Így jutottam el három visszaemlékezéshez: 90 Takáts Évának az MTAK Kézirattárában elhelyezett önvallomásához,91 Karacs Teréznek a saját nevelői pályaképéről

86

87

88

89

90

91

A vizsgált öt nő – Kánya Emília, Karacs Teréz, Lemouton Emília, Takáts Éva, Szendrey Júlia – életútját lásd: Melléklet. A. Kánya Emília tagja volt a Gazdasszonyok Egyletének, Nőipari Egyletnek, Pesti Jótékony Nőegyesületnek, illetve részt vett az Írói Segélyegylet és az országos Árvaház megalapításában is. Lásd bővebben: KÁNYA: i. m. 194–201. LEJEUNE, Philippe: Önéletírói paktum. In: Uő: Önéletírás, élettörténet, napló. L’Harmattan, Budapest, 2003, 28. Az élettörténetnek mint műfajnak és az identitásteremtésnek a kapcsolatáról lásd még: PATAKI Ferenc: Élettörténet és identitás. Új törekvések az én-pszichológiában. In: Uő: Élettörténet és identitás. Budapest, Osiris, 2001, 225–308. Gyáni Gábor említi, hogy a napló – esetünkben a személyes források – alapján megragadott valóságon kívül nincs más, különösen pedig nincs magasabb rendű valóság. Bővebben lásd: GYÁNI Gábor: A napló mint társadalomtörténeti forrás. In: Uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág, 2000, 151. Albert Judit szerint valójában az identitás nem más, mint folyamatosan újraszerkesztett élettörténet. Az élettörténet pszichológiai megközelítéséről lásd még: ALBERT Judit: „Hogy kik is vagyunk, életünk történetéből derül ki…” Élettörténeti hagyomány a pszichológiában. In: Helikon. 2002/3. 336–343. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. MTAK Kézirattár. Ms 5076/137. (kézirat) A teljes szöveget lásd: Melléklet. C.

22

írt értekezéséhez a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában,92 illetve Kánya Emíliának az Országos Evangélikus Levéltárban és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában elhelyezett, ma már nyomtatásban 93 is elérhető emlékirataihoz. A naplók közül Szendrey Júliáét94 és Lemouton Emíliáét95 használtam fel, ezeken túl pedig különböző leveleket tekintettem végig az anyaggyűjtés során. A források segítségével, illetve a különböző kulturális és társadalmi hatások feltérképezésével jutottam el azon – a női identitásépítéskor megjelenő – szerepek csoportosításának felállításához, amelyet dolgozatom további részében bemutatok.

G.

Az (író)női identitás megteremtése: „Én csak boldog óhajtottam lenni; mint minden lelkes valóság. Boldogságom

ideája nem csak a magam jobbléte vala; hanem minél többek jól létét óhajtottam eszközleni.”96 – sóhajtott fel Takáts Éva önvallomásában. William Roscoe szerint is a nők kegyes előjoga és legboldogabb attribútuma az az erő, mellyel másoknak élnek. 97 Nem ő azonban az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy a női identitást nagyban befolyásolja a másikkal való egyesülés, ezáltal pedig a gyengébbik nem leginkább a szociális kapcsolatai által meghatározható.98 Tekintsük tehát végig a különböző példák segítségével, milyen kontrollmechanizmusok és társadalmi, illetve kulturális hatások érhették a 19. századi hölgyalkotókat, illetve kapcsolatrendszerük mennyire befolyásolta saját önképük megteremtését!

92 93 94

95

96 97

98

Lásd erről jelen dolgozat A debreceni Karacs-hagyaték én(re)prezentációs jellege című fejezetét. KÁNYA Emília: Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai. Budapest, Kortárs, 1998. MIKES Lajos – DERNŐI KOCSIS László: Szendrey Julia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Budapest, Genius, 1930. Lemouton Emília hagyatéka az első magyar női könyvtáros, Czeke Marianne birtokába jutott a 20. század elején. Czeke 1911-es tanulmányában közöl a naplóból, illetve Emília levelezéséből részleteket. Az anyag jelenlegi helyéről nincs tudomásom. In: CZEKE: Lemouton Emília. Shakespeare összes drámai művinek első magyar fordítója. Budapest, Franklin Nyomda, 1911. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. I. m. 2. William Roscoe-t idézi: FLINT, Kate: ’As a rule, I does mot mean I’. Personal identity and the Victorian woman poet. In: PORTER: i. m. 160. Uo. 159.

23

1.

Külső hatások:

a)

Családi hatás:

„Oh, áldott, édes otthon! Gyönyörű varázsod még most is arany fényt hint hetvenkét éves életemre, elviselhetővé teszi az aggkor gyötrelmeit, mert lelkemben él annak minden időkre kiterjedő áldása, szépségével együtt”99A Kánya Emíliától származó sorok mutatják, milyen fontos szerepet is tölthetett be a családi háttér és indíttatás ezen alkotók életében. A 19. század első felének írónői többnyire nemesi vagy főnemesi családból származtak, ám a főhivatalnokok és jómódú birtokos famíliák lányai mellett a szerényebb hátterűek, illetve polgári származásúak is megjelentek.100 Takáts Éva nemesi eredetű, helvét vallású lelkészek sarja volt, édesapja Takáts Ádám pap, édesanyja Bessenyei Éva. 101 Míg Kánya Emília apja latintanár volt az ágostai protestáns gimnáziumban, 102 addig a polgári származású Lemouton Emíliáé angol és francia nyelvtanárként, illetve István főherceg tanítójaként működött.103 Szendrey Júlia pedig az erdődi tiszttartó leányaként nőtt fel. Többségük tehát nagyon erős irodalmi és értelmiségi indíttatást és nevelést kapott otthonról, a Fábri Anna által „A szép tiltott táj felé” címet viselő művében vizsgált ötvenegy hölgynek 72%-a ilyen forrásból szerezte tudása alapjait.104 Néha már úgy tűnhet, hogy

az

írónők

szinte

determinálva

voltak

ezen

pályára.

Kánya

Emília

visszaemlékezéséből például látható, hogy ifjúsága idején a szülei a köz- és irodalmi élet színe-javával érintkeztek, ám hasonló tendenciára lelhetünk a Takáts Éva óvó szemei alatt felnövekedő Karacs Teréz életében is. A Takáts Éva – Karacs Teréz pároson kívül voltak egyébként más családok is, ahol egyfajta irodalmi leányág alakult ki: Wesselényi Polixénia és őse, Petróczy Kata Szidónia, vagy Hentallerné Batta Szilárda és lányai, Mariska és Elma.105

99 100 101 102 103 104 105

KÁNYA: i. m. 9. FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 68. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. I. m. 2. KÁNYA: i. m. 9. CZEKE: i. m. 4. FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 233. FÁBRI: Közíró vagy szépíró? Írói szerepkör és társadalmi-kulturális indíttatás összefüggései a 19. századi magyar írónők munkásságában. In: NAGY Beáta – S. SÁRDI Margit: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Debrecen, Csokonai, 1997, 69.

24

Ahogyan már korábban is említettem, a női hatásnál jóval erősebbnek bizonyult a férfi – elsősorban férj, de apa, nagyapa, nagybácsi, sógor és fivér – minta. Az írónők többsége férjezett volt ugyan, ám nagy számmal találunk hajadonokat és elváltakat, illetve külön élőket is. Fábri Anna utal rá, hogy a szülői ház irodalmi légköréből származók 28%a irodalmi házasságba lépett át,106 ezek közül a leghíresebb: Szemere Pál – Szemere Krisztina, Petőfi – Szendrey Júlia, Jósika Miklós – Podmaniczky Júlia, Vachott Sándor – Csapó Mária, Szegfi Mór – Kánya Emília, Tóth Kálmán – Majthényi Flóra. 107 A mikrokörnyezet tehát erős befolyással bírt a nők énképének kialakításában, erre épültek még rá és színesítették a palettát a makroszint felől érkező intuíciók is.

b)

Társadalmi és kulturális hatás:

Mivel az előző fejezetekben már felvázoltam, milyen társadalmi hatások érték a „szépnemet” a századforduló elején, ezért itt nem kívánok hosszabb fejtegetésbe kezdeni. Láthattuk tehát, hogy a polgárosodás megindulásával és a közéleti nyilvánosság intézményesülésével a nők megítélése és közéleti szerepe is változáson ment át, a szalonokban betöltött helyük, illetve honleányi, nőnevelői és mecénási tisztjükből adódóan a társas élet meghatározó alakjaivá váltak. Nem érintettük azonban eddig a kulturális kontextusok egy fontos elemét, a vallás kérdését. 1890-ben Magyarországon a magyar nemzetiségű lakosság 56,6%-a a katolikus, 29,4%-a a református, 4,2%-a az evangélikus, 6,1%-a pedig a zsidó felekezethez tartozott. A 18. század végén szinte kizárólagos protestáns túlsúly jellemezte a nőírókat, ám ez a következő századra mérséklődött. A protestáns többség azonban továbbra is jelentős maradt. Fábri Anna a következő arányokra jutott a vizsgált hölgyeknél: 19 volt belőlük katolikus, 19 református, 9 evangélikus, 1 pedig izraelita.108 Ha a példáinkat nézzük, Takáts Éva és Karacs Teréz a református, Kánya Emília az evangélikus, Szendrey Júlia pedig a katolikus egyház kebeléből nőtt ki.109 A felekezeti hovatartozás és a működési területek összevetésekor további érdekes tendenciákra bukkanhatunk. A protestáns vallású hölgyírók több mint fele leginkább kultúra-

és

életminta-közvetítő

munkásságot

folytatott:

belőlük

kerültek

ki

a

lapszerkesztők, nőnevelési és pedagógiai szakírók és a gyermekirodalom képviselőinek 106 107 108 109

FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 233. FÁBRI: Közíró vagy szépíró? I. m. 70. FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 231–232. Lemouton Emília vallási hovatartozására eddig még nem találtam adatot.

25

többsége. A leghíresebbek közülük Kánya Emília, Vachottné, Gyarmathy Zsigáné, illetve a Wohl nővérek voltak. A közösség javára végzett munkálkodás, illetve az anyanyelvű kultúra, oktatás és nevelés kitüntetett fontossággal való felruházása tehát inkább tekinthető ezen felekezetek sajátjának.110 A legsokoldalúbbnak, vagyis a legtöbb műfajban alkotóknak egyébként a regényirodalomban is uralkodó evangélikusok tekinthetőek. A katolikus vallásúak pedig többnyire a kevesebb önállóságot igénylő gyermek- és ifjúsági, valamint a műfordítás-irodalom felé fordultak.111 Az általam kiválasztott forrásokra fókuszálva elmondható, hogy Karacs Teréz esetében jelentkezik legerősebben a vallási indíttatás, Takáts Éva például csak egy válni készülő úriember leánykérésének visszautasításakor hivatkozott egyháza tanításaira. 112 Szendrey Júlia egész liberális nézeteket vallott, a lélek halhatatlansága tekintetében a vallások közötti egyenlőség is megjelent nála: „De hogy milyen e más világ, azt szintolly hiában kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a muhamedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint az a tőle kérdezők állapotja és kedélye kívánja. Csak azt, hogy van más élet, mondja mindegyik; az ókor leghomályosabb hajnalára visszatekintve, mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, melynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok, kifestve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint.” 113 Kánya Emília visszaemlékezésében ugyan kevés szó esik személyes hitéről, ám evangélikus öntudata – már neveltetéséből kifolyólag is – annál inkább jelentkezik, illetve az sem tekinthető véletlennek, hogy kézirata az Országos Evangélikus Levéltárból került elő. Sajnos az írónők vallási hovatartozásáról, illetve az egyes felekezetek tanításainak a művekben való visszatükröződésről eddig igen csekély feldolgozás látott napvilágot. A Fábri Anna által elkezdett, jelenleg még többnyire hipotéziseken alapuló, vizsgálati módszert követve talán egyszer majd eljuthatunk a témában reprezentatív eredményekhez is.

110 111 112 113

FÁBRI: Közíró vagy szépíró? I. m. 69. FÁBRI: „A szép tiltott táj felé”. I. m. 237. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. I. m. 6. MIKES – DENŐI KOCSIS: i. m. 292–293.

26

2.

Önként felvállalt szerepek – anya, nőnevelő, honleány:

Az én-performancia fogalma alapján tehát az egyének a kontextus által felkínált és kulturálisan is forgalmazott szerepek performálásával teremtik meg saját identitásukat. Ebben a fejezetben a szövegekből ilyen módon körbehatárolható legfontosabb mintákat kívánom felvázolni. Vizsgálataim során arra a megállapításra jutottam, hogy ezen nők énképükbe önként vállalt vagy kényszer hatására felvett szereptípusokat építettek be. A különböző kategóriák és típusok természetesen nem direkt módon jelennek meg az egyes művekben, hanem egy általam felállított csoportosítás mentén haladok. Az önként vállalt szerepek – az anyaság kivételével – általában a nyilvánossághoz és a társadalomban betöltött helyhez, míg a kényszerszerepek legtöbb esetben a családi élethez kapcsolódhatnak. A korabeli társadalmi diskurzusban az anyaság szimbólumaként a Gracchusokat, vagyis a hon fiait a haza szolgálatára nevelő Cornéliát114 tekintették. A megtekintett források alapján azonban megfigyelhető, hogy az asszonyok egy része vigaszt keresett és többnyire talált is az anyaság örömeiben. Lemouton Emília nővérének írt levelében fakadt ki a falusi magány és olvasmányhiány ellen, úgy érezte, hogy nemcsak az angolt, hanem a végén még saját anyanyelvét is elfelejti majd. Egyetlen menekülése kislánya lett. 115 Kánya Emíliát is gyermeke mentette meg a boldogtalan házasság kilátástalanságából. Így vall erről visszaemlékezésében: „A tél vége felé éreztem, hogy anyává leszek az ősszel. Oh, beszélhettek most már nekem akármit – nem érintett már olyan fájdalmasan! Lesz hát kit szeretnem és ki szeressen, a többi ember csak haladjon a maga útján! Én már nem járok, én már repülök a mennyország felé! Meg vagyok váltva, meg vagyok szentelve – már nem érhet baj, meg vagyok mentve, valami, valaki vagyok…”116 [kiemelés tőlem – Gy. A.] A későbbi szerkesztőnő tehát úgy érezte, hogy a családban betöltött helyét az anyaság szerepével legitimizálja. Takáts Éva hat gyermeke közül ötöt nevelt fel, nehéz körülményei és pénzszűke miatt dajka nélkül, saját karján gondozta őket. Gyermekeihez közeli kapcsolat fűzhette őt is, így amikor már nem volt képes eltartani őket és azoknak munka után kellett nézniük, a következőképpen sóhajtott fel: „Nem kivántam a’ szerencsétől sokat, mikor azt ohajtottam, hogy léányaim velem egy fedél alatt maradhassanak míg élek, vagy míg ök rendeltetések czéljára járnak. – Én sokat szenvedtem, de ara el készülve nem vagyok, hogy gyermekeimet 114 115 116

KOLMÁR: i. m. 79. CZEKE: i. m. 30. KÁNYA: i. m. 84.

27

magamtól eltaszitani legyek kénytelen. Igazságosabb kivánsága Anyának ennél nem vala soha. Nem adja meg Ég, – és igy mínden kötelek fel vagynak oldozva, mellyek az Éghez és a Földhöz kötöttek – Most szabad vagyok.” 117 Karacs Ferenc felesége számára anyai szerepköre már nemcsak vigaszt jelentett, hanem élete egyetlen értelmét. A „most szabad vagyok” kifejezéssel a kritikusnő az élettől búcsúzik és számadást tart, álmaiban sem gondolta volna, hogy férjét és két fiát is túlélve végül tizennégy év múlva távozik majd a földi életből. Az anyai érzések ilyen fennkölt formában való megélése, illetve kifejezése azonban a félresikerült házassággal szembeni kompenzációként is tekinthető. Kánya és Takáts életében a férj melletti boldogtalanság, Lemouton Emíliánál pedig a vidéki unalom elleni gyógyírként szolgáltak a szülői örömök. Szendrey Júlia viszont Petőfi társaként – a férfi életmódjához tökéletesen adaptálódva – a feleségi szerepbe lépve teljesedett ki női mivoltában. Így érthető, miért is hagyta el kisfiát, hogy az eltűnt költő után kutasson. Naplójában ezen érzését a következőképpen fogalmazta meg: „Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak… Ha igy van, mi lesz én belőlem? inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet.”118 Az anyaság családi színterén túllépve egy tágabb közösségre – a női nemre – próbált hatni a nőnevelői szerep. A nőnevelés119 kérdése már régóta foglalkoztatta a korabeli közvéleményt, hiszen magának Cornéliának is rendelkeznie kellett a megfelelő tudással

ahhoz,

hogy

Gracchusokat

tudjon

képezni.

A

kérdés

konzervatív

reformprogramjának szónoka, Fáy András eleinte a politikai döntéshozók hatáskörébe kívánta helyezni a nőnevelés ügyét. Állami – és tulajdonképpen férfi – kontroll alatt akarta tartani a lányok taníttatását, ám az új pedagógiai szemléletű intézetek nagy része mégis a saját nemét jobban ismerő és megfelelően tanítani tudó hölgyek – Karacs Teréz, Teleki Blanka, Lővei Klára – munkásságát dicsérte.120 A következő fejezetben tárgyalandó Karacs Teréztől származó emlékirat döntő többsége ezt a szerepet járja körbe. Érdekes azonban, hogy a nyilvánosságban szintén a nőnevelés ügyének zászlóhordozói közé tartozó Takáts

117 118 119

120

Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. I. m. 8. MIKES – DERNŐI KOCSIS: i. m. 310–311. A lányok sokáig csak magánúton részesülhettek középfokú oktatásban. 1895-ben vezették be a nyilvános középiskolai nevelésüket, és ekkor nyíltak meg számukra a tanári, orvosi, és gyógyszerészeti karok. In: SZEGEDY-MASZÁK: i. m. 381. FÁBRI: A nő és a hivatása. I. m. 121–122. Lásd még: OROSZ: i. m.

28

Éva önéletrajzában nem foglalkozik a problémával. Mindössze arra tér ki két mondatban, hogy lányait otthon kézi- és házimunkára tanította.121 A magát „kis féregnek” nevező Kánya Emília is a szent célnak szentelte egész életét. Szerinte a nőnevelés szélesebb alapra fektetésével és a tudomány által felszabadították a nőt a nyomortól, és hozzáférhetőbbé tették előtte a küzdőteret, egyszersmind kenyeret és erkölcsöt adva neki tanulása és tudása jutalmául. Kánya, mint a „kis Magyarország kicsi nője”, 1860-ban a Monarchia első szerkesztőnője lett. Lapjában, a Családi Körben elsősorban nevelni akarta olvasóközönségét, mondván: „oh, de hányan vannak közülünk, akik nem felelnek meg annak a feladatnak, melyet a természet rendje előírt számunkra! Jó anyák vagyunk-e mindannyian, jó feleségek, jó háziasszonyok, és érezzük-e, hogy van egy közös édesanyánk, a haza, a szülőföldünk, akire vajmi keveset gondolunk.”122 Ez a néhány sor tulajdonképpen szépen összefoglalja a gyengébbik nemtől elvárt és felajánlott szerepeket: anya, feleség, háziasszony. Az utolsó néhány gondolat pedig átvezet bennünket a legszélesebb közönség – a magyar polgárok – felé kommunikált honleány típusához. Ez a (férfi)társadalom által felkínált szinte egyetlen nyilvános női szerep a magyar nyelv és kultúra terjesztéséért szállt harcba. Mikó Imre szózatában fogalmazta meg a honleányokkal szembeni elvárásokat: „Hazám leányai! Gyúljon fől bennetek e részben is honleányi kötelességtök tiszta tudata, tündököljék nemes példátok e téren is; szeressétek, ápoljátok nemzeti irodalmunkat, ismerjétek meg és becsüljétek hazai íróinkat, ösztönözzétek

őket jóváhagyástokkal,

serkentsétek

elismeréstökkel,

hívjátok

meg

köreitökbe, nyissátok meg termeitöket előttök, hiszen csak így találhatják el ízléstöket, így ismerhetik meg gondolkodásmódotokat, eszmekörötökbe így találják belé magukat; ez egyedüli mód az, melyen saját nyelvükön is kedvünk szerint való és elegendő olvasmányt fog a magyar irodalom rövid idő alatt elállíthatni.” 123 Mikó tehát nem kívánt tollat adni az asszonyok kezébe, hanem a mecénás szerepét bízta rájuk. zzel szemben a nők íróként is sokszor a haza szolgálatába álltak, Lemouton Emília például honleányi kötelességből 18 évesen Shakespeare összes művének fordításába kezdett. Így akarta az ilyen téren mutatkozó lemaradásunkat orvosolni, és Magyarországot megóvni az esetleges kritikától. A vállalkozásának végül sem anyagi, sem irodalmi sikere 121 122

123

Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. I. m. 8. KÁNYA: i. m. 28.; 180. Kánya Emília Veres Pálnéval is szorosabb összeköttetésben volt. Együtt mentek Bécsbe 1873-ban a Frauentag ünnepélyére, ahol Kánya tartott előadást a magyarországi nőkérdésről. MIKÓ Imre: Nőink hivatása. In: FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 297.

29

nem lett, és csak öt publikált füzettel készült el a fordítónő. 124 Kánya Emíliánál a nőnevelés és a magyar nyelv terjesztésének igénye összekapcsolódott. Szerény működésére ugyanis misszióként tekintett: a haza iránti kötelességből tanítani és lelkesíteni akarta a nőket a jótékonyság gyakorlására.125 Szendrey Júlia esetében viszont a honleányi mivolta nem a kultúra és a nyelv ápolásával jelentett egyet. Naplója egészére jellemző, hogy a külső körülmények ábrázolása igen leszűkített, így nehéz belőlük a korabeli társadalmi és kulturális kontextusokat kinyerni. A feljegyzések általában Júlia belső világát ismertetik, ezért érthető, hogy nála a hon iránti elköteleződés is a szerelmi bánatára szolgáló gyógyírként jelenik meg. A Petőfi által okozott szívfájdalmak közepette a haza vált Júlia vigaszává, ahogy ezt következő sorai is jelzik: „Oh irgalom! mondd, hogy most még jobban szeretsz. Küzdj ezentúl egy szent célért, a hon javáért; és küzdhetsz bátran, mert tudod, ha most pillanatokra megtörhetnék ifju erődet, lesz már most, ki lelkednek erőt, új életet adhat; s ha sikere nem lenne fáradságodnak, van kebel, hova fájdalmadat temetheted.”126 3.

Kényszerszerepek – mártír és családfenntartó:

„Szegény asszony! úgy látszik, jobb sorsra teremtett lélek volt!” – ez a ceruzával írt rövid megállapítás Szalay Lászlótól származik, aki ekképpen kommentálta Takáts Éva hozzá írt levelét.127 A forrásokat végigolvasva is az az érzésünk van, hogy ezen nőknek több szenvedés mint öröm jutott a földi élet során. Az önként vállalt feladatok mellett ugyanis sokszor a (családi) körülményeikből adódóan „kényszerszerepek” adaptálását is vállalniuk kellett. A családi élet boldogtalanságát, a szeretetre képtelen férj melletti küzdelmüket úgy tűnik, hogy Takáts Éva, Kánya Emília és Szendrey Júlia csak egyfajta mártíralakot öltve tudta elviselni. Karacs Teréz visszaemlékezéseit olvasva a szülői pár harmóniájába, illetve egymás iránti szeretetébe és tiszteletébe nyerünk betekintést, ám Takáts Éva kéziratos önvallomása egészen másfajta kapcsolatot tár elénk. Az utópia el is veszti vonzerejét a következő sorokat olvasva: „A mint feljebb is mondám, – azzal a szép reménnyel nyujtottam kezem Férjemnek, hogy ö nékem Barátom lesz, és azzal a meg határozással, – hogy én is néki. – Szivem nyugodalma tanú, – hogy igazságosabban asszony férjével nem bánt – mint én. Én igyekeztem néki minél több örömet szerezni, – de a’mit ö el fogadni nem 124 125 126 127

CZEKE: i. m. 13.; 33. KÁNYA: i. m. 193. MIKES – DERNŐI KOCSIS: i. m. 277. Takács Éva Szalay Lászlóhoz. OSZK Kézirattári Növendéknapló. 1952. év 40. sz. (kézirat)

30

tudott, vagy nem akart, félvén, hogy ez által tekintetéböl veszteni fog. – Ebben a fényes városban, olly’ meleg szivvel – mint az enyém, töltöttem el 29 – esztendöt küzdve szivemmel ’s kötelességemmel. Kötelességem teljesítettem, ha szivem kint szenvedett is. – Sokszor találtam örömet abban a’ fájdalomban, a’mit ön meg tagadásom okozott: büszke voltam szenvedésemmel.”128 [kiemelés tőlem – Gy. A.] A kritikusnő számára tehát mártírsága a teljes önmegtagadásban merült ki, és eljutott odáig, hogy kötelességeinek teljesítésében és saját szenvedésében nyert csak örömet. Kánya Emília házasélete talán még ennél is szerencsétlenebbnek tűnik fel. 1847. szeptember 8-án, vagyis Petőfiékkel egy napon kötött házasságot szinte teljesen vak első férjével, Gottfried Feldingerrel, aki mellett csupa szenvedés volt az élete. „Itt kezdődik az igazi élet, melyet soká, nagyon soká, sötét temetőnek néztem.” 129 – írja esküvőjéről kissé ironikusan (?) a szerkesztőnő. Hosszú évekig síri csendben, mártírként tűrte is saját idegenségét, férje családjának durva bánásmódját, illetve Feldinger hűtlenségeit, míg végül egy szüleinek írt levélben megvallott mindent. Hitvesi szótlanságának válás lett a vége. Ugyanezt a megoldást fontolgatta Horváth Árpádné, lánykori nevén Szendrey Júlia is. Petőfi egykori hitvese ugyanis eldobva az özvegyi fátyolt, egy szerencsétlen házasságban próbált vigaszra találni. Hatalmas csalódottságát és gyermekei érdekében vállalt mártíromságát halála előtti vallomása tárja elénk: „…ne háborgassa meg álmomat az, ki életemben nem tudott és nem is akart volna mást tekinteni bennem, mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját […] Ám hogy még is oly sokáig – bár többé mint férj és feleség – tudtam tűrni társaságát: erőt erre csupán gyermekeim iránt érzett lángoló igaz és szent szeretetem […] adott.”130 A 19. században sokan szenvedhettek a házasság kellemetlenségeitől, ám a válás intézménye csak végső esetben – rengeteg bonyodalom után – szolgálhatott megoldásként.131 A férfi „eltűnésével” – legyen szó akár válásról, akár halálesetről – a nők egy teljesen új és férfias szereppel találták szembe magukat: családfenntartókká válhattak. Takáts Éva például tizenhat éves korában vesztette el édesapját, és legidősebb gyermekként kézimunkázásból, illetve lányok tanításából kellett eltartania édesanyját és testvéreit. Az öt év során sokszor virradt meg a varróasztal mellett, és nemegyszer le is betegedett a huzamosabb és nehéz fizikai munka miatt. 132 Ahogyan korábban is említettem, 128 129 130 131

132

Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. I. m. 7. KÁNYA: i. m. 74. MIKES – DERNŐI KOCSIS: i. m. 184–185. 1870–1880 körül ezer lakosra még csupán 0,07ezrelék válás jutott, ám a tendencia növekedésnek indult 1907-től a liberális joggyakorlatnak köszönhetően. Takács Éva, Karacs Ferencné élete. I. m. 4.

31

Kánya Emília is a munkavállalók sorába lépett válása után. Ekkortól kezdett el állandó jelleggel írni, de ez az új szerep igazán a Családi Kör szerkesztésekor teljesedett ki. Szükségből kezdte el ugyan írói pályafutásának ezen éveit, de nagy örömforrássá és vigasszá vált számára az irodalom. Egy újfajta szabadsággal találta szembe magát, ahogyan ezt le is jegyezte: „És itt kezdődik az én önálló életpályám…” Az előző fejezetek alapján tehát elmondható, hogy a különböző makro- és mikrokörnyezeti benyomások beépülhettek az alkotónők én(re)prezentációs folyamatába, ezáltal pedig szerves részét képezhették magának az énképnek is. Néhány esetben viszont a hölgyekkel szembeni elvárások ellentétes hatást váltottak ki, amely akár saját identitásuk megkérdőjeleződéséhez is vezethetett. 4.

Identitásválság:

Fábri Anna szerint a 19. századi írónőknek a viták ellenére sincsenek komolyabb önazonosság-zavaraik. A Közíró vagy szépíró című tanulmányában ugyanis abból indul ki, hogy a nők irodalmi névhasználata árulkodik az írónői szerepről való felfogásról, az azonosulás mértékéről, illetve a női identitás lehetséges változatairól. Hazánkban pedig a hölgyek csaknem mindig női név alatt jelentették meg műveiket. 133 Kutatásom során viszont arra a megállapításra jutottam, hogy bizonyos esetekben mégis számolnunk kell az – átmeneti – identitásválság lehetőségével is. A gyengébbik nemmel szembeni elvárások és az őket ért egyéb külső hatások közepette nem meglepő, ha az „én” nem tudja belehelyezni saját magát a társadalomba, vagy egyáltalán nem is fejlődik ki. Szolgáljon erre példaként Lemouton Emília, akinek naplójából hosszabban is érdemes idézni: „Atyám belőlem csodagyermeket akart nevelni, mi szinte számtalan kínok forrása volt rám nézve, mert nekem a csodák létrehozására, sem alkalom, sem időm nem engedtetett; a zenéhez nagy tehetségem s nagy szenvedélyem volt, de először nem tartottak jó mestert, másodszor pedig ha az anyám, hogy miért nem varrok vagy kötök inkább; így volt a

zongorához ültem haragudott

tanulással

is,

anyám

nem

látott

szivesen könyvet, atyám pedig varrótűt kezemben; azonkívül pedig szerencsétlenségemre néha nem egészen ostoba leveleket írván, atyám második Sevignét is akart belőlem faragni, a nélkül, hogy erre illően elkészítene vagy szükséges útmutatásokat adna; a sokféle tervnek rossz eredménye lőn; mert mind a mellett, hogy bennem képességet és vágyat is éreztem felülemelkedni ama nagy ember tömegen, melyet igen korán megismerni és megvetni tanultam, alkalom hiány s kedvetlenségből elmaradtam mindenben, mert Liszt, Maintenon, Sand és Malibran egy személyben csak nem lehettem.”134

133 134

FÁBRI: Közíró vagy szépíró? I. m. 70. CZEKE: i. m. 6.

32

Lemouton Emília tehát úgy érezte, hogy a vele szemben felállított mércéknek képtelen megfelelni. Különböző szerepekbe – zenésznő, nevelőnő, írónő, énekesnő, háziasszony – törekedtek őt belehelyezni, így végül egyben sem tudott mélyebben elmerülni. Kánya Emília is saját kiforrott egyéniségének hiányaként értékelte, hogy szülői nyomásra hajlandó volt egy már előre boldogtalannak tűnő házasság kötelékeibe lépni: „De hát nem fejlesztették ki bennem az ént, azért lettem játékszere más akaratának, egyéniség nélkül, csak megszokott engedelmességből!”135 Kánya esete egyáltalán nem számított szokatlannak a korban, ő mégis saját akaratgyengeségeként értékelte a helyzetet. Az előző néhány alfejezetben bemutatott – önként vállalt vagy kényszerből felvett – szereptípusok valamilyen formában tehát beépültek a vizsgált hölgyek énképébe, vagy szélsőséges esetben önazonosság-zavarhoz vezettek. Az őket valójában összekötő legfontosabb aspektust, vagyis az írónői öntudat megjelenését azonban dolgozatomban eddig még nem érintettem. A továbbiakban tehát arra a kérdésre próbálom meglelni a választ, hogy a nyilvánosságban oly hangsúlyosan kommunikált írónőség milyen módon csapódott le a hölgyek saját tudatában.

5.

Nőíró szerep és önkép:

Az írónők saját önképében és személyes irataiban nem az újság hasábjain megjelenő szókimondó, férfiakkal is vitázni kész asszonykép köszön vissza. Még érdekesebb, hogy az irodalomhoz fűződő viszonyuk sem a formálódó nőírószerep tudatos felvállalásáról árulkodik: egyikük sem definiálja magát íróként. Az első nővitát kirobbantó Takáts Éva például önvallomásának csak utolsó bekezdésében beszél írói munkásságáról, amelyet egyedül időtöltésből és saját örömére művelt. Kezdeti művei nem kerültek publikálásra, ugyanis azok nem a férfiak szája íze szerinti szerénységgel íródtak, a Tudományos Gyűjteményben való megjelentetést is egy barát közbenjárásához köti. Takáts írói öntudata azonban mégis tetten érhető, amikor hevesen visszautasítja azon vádakat, hogy a neve alatt megjelenő alkotások nem az ő tollából származnak.136 Kánya

Emília

szerkesztői

állásba

jutása

viszont

szépen

rajzolódik

ki

élettörténetének lapjain. Gyermekkorától kezdve írogatott műveket, vezetett naplót, másolt prédikációkat, de először az első férjével indított, Euphrosiné címet viselő német nyelvű lapban mutathatta meg szerkesztői hozzáértését is. Vállalkozásuk azonban félév után 135 136

KÁNYA: i. m. 68. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. I. m. 8.

33

kudarcba fulladt. Emília házassága ideje alatt kezdett el asztalfiókja számára is alkotni, így talált ugyanis vigaszra nagy boldogtalanságában. Többször is hangoztatja vallomásában, hogy a szellemi foglalkozás összeegyeztethető a családi hivatással, ám mindig a háztartási teendőket, anyai és feleségi kötelességeket helyezte az első helyre. 1852-ben a fővárosba költözve a Temesvári Zeutungba már küldött pesti leveleket, habár ezeket ő maga is gyenge próbálkozásnak tartotta. 1860-ban családja eltartása, illetve a nőtársaiért való munkálkodás érdekében kezdett bele a már említett Családi Kör szerkesztésébe, ám a neki szánt írónői szerepet és életmódot – annak idegensége és anyagi okok miatt – határozottan visszautasította: „Nagyon jól tudtam, és mindennap jobban éreztem gyarló voltomat, csekély tehetségemet, félénk természetemet, mellyel óvatosan kerültem a nyilvános szereplést[…] Én csak dolgozni szerettem, csöndben, és terhemre volt minden tüntető fellépés[…] Szememre is hányták az írók ezt a bátortalanságomat, mert egypár úgynevezett jóbarátunk szerette volna, ha nyílt házat viszünk és társadalmilag is reprezentálom az írónő jogát, vezérlő szerepet játszva. De hisz ezt nemcsak belső lényem ellenezte, hanem anyagi helyzetem sem volt olyan, mely ezt a zajosabb életet megengedte volna.”137 Lemouton Emília is lemondott írónői ambícióiról házassága után, férje számára lejegyzett levelein és naplóin kívül nem ragadta magához többet a tollat. Szendrey Júlia naplóiban pedig továbbra is lelkesen rótta belső lelkivilágának apró történéseit, ám Tünődések címet viselő füzetében ő is az anyai szerep és az alkotás vágya közötti őrlődésről vall. Nem tartva magát elég tehetségesnek az íráshoz, végül Júlia a következő megállapításra jutott: „Nem feledhetem ilyenkor, hogy nem írónő, hanem anya, feleség, háziasszony vagyok, hogy gyermekeim, férjem s háztartásom van, s hogy kötelességem mindenek fölött ezeknek szentelni időmet s két kezem munkáját.”138 6.

Női identitás szerepei:

Összegzésképpen megállapítható, hogy a személyes forrásokban megteremtett női identitás az önként vállalt vagy kényszerből felvett szerepek összejátszásából épül fel. Ezen szerepek skálája igen széles, a hagyományos, társadalom által is elvárt anyaságtól egészen a polgárosult, az emancipáció első jegyeit magán hordozó írónő típusáig terjedhet. Ugyan mind az öt nőt szoros kapcsolat fűzte az irodalomhoz, mégis úgy gondolom, hogy saját önképük kialakításában és öndefiníciójukban nem ezen szerep vált meghatározóvá. 137 138

KÁNYA: i. m. 134–135.; 139.; 151.; 182. MIKES – DERNŐI KOCSIS: i. m. 317.

34

Elsősorban anyaként és (szenvedő) feleségként határozták meg önmagukat, az írás csak időtöltésként, vigaszként szolgált, illetve szintén a társadalom által feléjük nyújtott honleányi-nőnevelői tisztségből adódott. Kánya Emília állt a legközelebb ahhoz, hogy hivatásként élje meg írói feladatait, de mint láthattuk, végül ő is elutasította a neki szánt nyilvános írónői szerepet. Ebben a fejezetben csak a különböző családi, kulturális és társadalmi hatások, illetve a forrásokban tetten érhető szereptípusok bemutatására törekedtem. A mélyebb összefüggések és kapcsolódási pontok feltárására további kutatásokra lenne szükség, amelyeket a Fábri Anna által a Közíró vagy szépíró című tanulmányában, illetve a „Szép tiltott táj felé” könyvének mellékletében elkezdett módszerek alapján lehetne megközelíteni. Dolgozatom utolsó nagyobb egységében így arra teszek kísérletet, hogy a felállított kategóriákat egy különleges forráson – Karacs Teréz hagyatékán – keresztül egyetlen írónő identitásteremtésében bemutassam.

A debreceni Karacs-hagyaték én(re)prezentációs jellege: H.

A hagyaték jellege:

Sáfrán Györgyi Karacs Teréz Békésen című tanulmányában az írónő hagyatékának nyomába eredt és a következő eredményre jutott: „Ismeretes, Karacs Teréz mennyire tudatában volt annak, hogy emlékei nem egyéni, családi emlékek csupán, hanem a hazai művelődéstörténetünk komoly értékei. Ma is példamutató az a gondosság és hozzáértés, amivel azokat nemcsak őrizte, hanem ahogy egy részüket közgyűjteményekben el is helyezte. Leveleiből ismert, hogy édesapja, Karacs Ferenc térképeit a Nemzeti Múzeumnak s a debreceni Ref. Kollégium Könyvtárának ajándékozta. Mint említettük, levelezése egy érdekes, sajnos csak kisebb hányadát Szilády Áron gondjaira bízta."139 A szellemi örökség egy nagyobb részének – például Badics Ferencnek, Géresy Kálmánnak, id. Szinnyei Józsefnek és Naményi Lajosnak a Karacshoz írt levelei – lelőhelye azonban máig ismeretlen az irodalom- és művelődéstörténet számára. Jelen dolgozatomban én csak a Tiszántúli

Református

Egyházkerület

és

Debreceni

Református

Kollégium

Nagykönyvtárában140 található anyaggal kívánok foglalkozni, és választ találni arra, hogy

139 140

SÁFRÁN Györgyi: Karacs Teréz Békésen. In: Békési Élet. 1973. 1. szám. 92. A hagyatékban található Karacs-levelek és kéziratok szövegeit, illetve az eredeti anyagról készült digitális képeket lásd: Melléklet.D;E.

35

Karacs tudatos szerkesztéséből és a különböző felvállalt szerepek reprezentációs jellegéből adódóan beszélhetünk-e egyfajta identitásteremtésről. Karacs Teréz több részletben – 1884.december 1.; 1885. május 18.; 1885. július 29.; 1889. augusztus – helyezte el hagyatékának egy jelentős hányadát az akkori debreceni főtanoda könyvtárában. Az első darabot az egykori nőnevelő a következő szavak kíséretében juttatta el a főkönyvtároshoz, Géresy Kálmánhoz: „Szivessen kérem a tek. urat kegyeskedjék ezen parányiságnak szállást adni, vagy ajánlása által az illetővel szállást adatni olyan helyen, a debreceni könyvtárban, régiségtárban, vagy irattárban, (vagy ha létezik) az ifjúság könyvtárában, azaz hova t.t. tanár úr ítélete szerint legjobban beillik, és hol egykor (az ezt megtekintő tanuló ifjat) ezen majd 100 év elötti mü, példás szorgalomra buzdítsa.”141 A kéziratanyag nagy része már publikálásra került Sáfrán Györgyi: Teleki Blanka és köre, illetve Orosz Lajos: A magyar nőnevelés úttörői142 című műveiben. Az irodalomés művelődéstörténet viszont sajnálatos módon nem kezeli egységként ezt az örökséget, így az egyes darabok különszedésével az anyag elveszti én(re)prezentációs, erős vallásos (kálvinista) és a debreceni kollégium hatalmas tiszteletét hirdető jellegét. A tartalmi és szövegelemzések előtt érdemes a hagyaték szerkezeti felépítésével és formájával megismerkedni, mely a tudatos szerkesztés jegyeit hordozza magán. Karacs Teréz tehát az 1880-as években letétbe helyezte édesapjának, Karacs Ferencnek 1788-as diákévéből fennmaradt vázlatait,143 Karacs Ferenc életéről írt jegyzeteit, 144 saját nevelőnői pályájának leírását,145 Debrecenben tanult felmenőinek felsorolását, de ide lett még később illesztve az írónő Géresy Kálmán könyvtárosnak küldött fényképe és kísérőkártyája, a Beszélyeim című kötetének kéziratos Előszava, illetve Fáy András emlékkönyvi

141

142

143 144

145

Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 1. Tiszántúli Református Egyházkerület és Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára (DRK Nagykönyvtár). R.759.4–5. 2. (kézirat) Sáfrán Györgyi a Teleki Blanka és köre című művében közli az írónő apjáról írt kéziratának szinte teljes szövegét Karacs Ferenc életéből cím alatt. Az eredeti kéziratból kimaradt a Karacs Ferenc által készített művek (63– 64.oldal) és Karacs Ferenc pártfogóinak (203–204.oldal) felsorolása, illetve a teljes Függelék – Kovács Pál egy verse, Karacs Ferenc jelentése és levele, Kunos Emlékbeszéde Karacs Ferenc sírjánál, Hunfalvy, Heckenast Magyar kézi atlaszának hirdetése, főtisztelendő Máyer István levele (245– 271. oldal). Ugyanebben a könyvben található a hagyaték egy darabjának, Karacs Teréz életéből jegyzetek részlete Megismerkedés Teleki Blanka grófnővel címen, továbbá Karacs Teréznek Géresy Kálmán fő könyvtároshoz írt 1886. január 1-iki keltezésű levele. Orosz kiadványában a Karacs Teréz életéből jegyzetek teljes anyagát hozza. KARACS Ferenc: 1788. Debrecen. DRK Nagykönyvtár. R.759.1 (kézirat) KARACS Teréz: Karacs Ferenc életéből jegyzetek. DRK Nagykönyvtár. R.759.2 (kézirat). Lásd még SÁFRÁN: i. m. 41–104. Karacs Teréz életéből jegyzetek. DRK Nagykönyvtár. R.759.3 (kézirat). Lásd még SÁFRÁN: i. m. 367–376.; OROSZ: i. m. 307–341.

36

bejegyzése.146 Az egész anyagnak pedig egy nagyon egyéni színezetet kölcsönöz az a négy levél, amely Karacs Teréz és Géresy Kálmán levelezéséből fennmaradt. 147 Ezek ugyanis Karacs hagyatékának egyfajta végrendeleteként kezelhetőek, hiszen az írónő itt határozta meg a megőrzésre küldött anyag használatának és nyilvánosságra hozatalának feltételeit.

I.

A hagyaték megszerkesztése:

A hagyaték különlegességéhez tartozik, hogy a Karacs Teréz és Géresy Kálmán könyvtáros levelezéséből fent maradt példányoknak, illetve az egyes kéziratdarabokon található évszámoknak köszönhetően szinte teljes egészében rekonstruálni tudjuk az örökség összeszerkesztésének stádiumait. Ajánlatos is vizsgálódásunkat ennek a folyamatnak a feltérképezésével folytatni. Karacs Teréz első levelét 1884. december 1-jén küldte Géresynek, melyben hagyaték-elhelyezését a következőképpen indokolta: „Életem végéhez közeledvén (szül.1808) igyekszem némely birtokomban levő tárgyakat, melyhez életemen át kegyelet kötött, olyan helyre letéteményezni, hol még legalább egy ideig védve van a végsemmisüléstől.”148 Az első ízben elküldött anyag pedig nem más, mint Karacs Ferenc debreceni diákvázlatainak új borítóval ellátott példánya, illetve a debreceni főtanodában tanult Karacs-ősök felsorolását tartalmazó papírlap. A viszontválasz gyorsan érkezhetett, ugyanis az írónő már ugyanabban a hónapban, vagyis 1884. december 26-án újabb levéllel köszöntötte Géresy tanár urat. Ebben a professzor kérésére felelve ígéretet tett, hogy elkészíti édesapjának, Karacs Ferencnek az életrajzát, sőt ezt saját életének egyes részleteivel is meg akarta toldani, mondván: „A véletlen úgy akarván, hogy Karacs Terézről is beszéljen a kora, tehát (kívánat szerint) majd magamról is közlök egyetmást. Az én angyali Arany Jánosném már úgy is évek óta sürgeti erre hű öreg barátnőjét, s ennek folytán – bevallva – már nehány fehér lapra, szép fekete tintával meg is örökítém mulandó életem nehány vonását. Majd ezt kiegészítendő szinte merész leendek parancsa szerint Debrecenbe szállítani.”149

146

147

148 149

Karacs család főleg Karacs Teréz levelezése, névjegye, arcképe s Fáy András emléklapja. DRK Nagykönyvtár. R.759.4–5. (kéziratok) Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 26.; Békés, 1886. jan. 5.; Békés, 1886. márc. 8. DRK Nagykönyvtár. R1522. 113–115. (kézirat) Illetve: Kunhalas, 1884. dec. 1.; Békés, 1886. jan. 21. DRK Nagykönyvtár R.759.4–5. 2–5. (kézirat) Lásd még: SÁFRÁN: i. m. 315. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 1. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 26.

37

Az írónő gyorsan alkotott, ugyanis 1885. május 18-án már befejezte a Karacs Ferenc életéből írt jegyzetek címet viselő visszaemlékezését. Saját nevelőnői élményeit is 1885-ben juttatta el valamelyik küldeményében, pontos dátumot viszont nem lehet mondani, ugyanis a memoár kísérőkártyája nincs keltezve.150 Továbbá erre a nyárra, június 29-ére tehető Karacs Teréz hatvan éves korában készült fényképének a könyvtárban történő elhelyezése is. Géresy Kálmánnak augusztus 31-én keltezett, egyetlen – az MTAK Kézirattárában – fent maradt levele valószínűleg erre az adományozásra reflektál: „[…] itt találtam Nagysád szíves megemlékezésének és gondosságának újabb jelét, a térképet, két emléklapot és a fénykép csoportot.”151 A hagyatékhoz tartozik még a már korábban is említett Fáy András emlékkönyvi bejegyzés, illetve Karacs Beszélyek című előszavának kézirata, ám ezek eredetéről nincsen tudomásunk. 1886-ra tehát a szellemi örökség nagy része már a debreceni főtanoda tulajdonában volt, így innentől kezdve az üzenetek tárgya az anyag használhatóságára és nyilvánosságra hozatalára terelődött. A január 5-ei üzenetváltásból kitűnik, hogy a Karacs Ferencről írott gondolatoknak már létezett másodpéldánya rokonánál, Környey Lajosnál Békésen, ám saját életéről szóló elmélkedéséit – az utókornak való megőrzés végett – Karacs nem óhajtotta a nyilvánosság számára elérhetővé tenni. Valljanak erről saját szavai: „Én az utóbbi időben többek által lettem sürgetve egyszerű életem vázolására, annyira, hogy kénytelen voltam bevallani, mi szerint már ha csak töredékesen is irva s már le van téve a debreceni ref. főiskola anyakönyvtárba. Ennek következtében oly színű választ is kaptam Budapestről, hogy tehát majd tek. könyvtárnok urnál fognak iránta zörgetni. Hosszadalmas nem akarván lenni itt röviden csak arra kérem tek. tanár urat, hogy bölcs belátása szerint ne kívánjon eleget tenni ezen tekintetben minden kíváncsiságnak[...] Hadd legyen az én benyujtott kéziratom békébe ott a hova tisztelt könyvtárnok úr helyezte[...] Kéziratomra nem örök halált akarok mondani sőt a megcsonkításoktól kívánom védni. Ugye megértetett ohajtásom?”152

Karacs azonban hamar megváltoztatta álláspontját, és az egykori nevelőnő már január 21-én visszaemlékezésének másolatát kérte Géresytől a hazai nőnevelésről írni kívánó Péterfy Sándor számára: „Ismételve fel vagyok szólítva életpályám vázolására, ennélfogva bátor vagyok t.urat kérni, szíveskedjék számomra lemásoltatni azon kéziratot, mely nevelői pályám tartalmazza, melyet apám életrajza átadásakor tettem le t.úrnál. A 150

151 152

A kísérőkártya szövege: „Bátor vagyok egy töredéket küldeni életem jegyzetéből. Ha az Isten meggyógyít a többivel is szolgálni fogok. Mindenkorra használatra átadom a tekintetes tanár úrnak.” In: Karacs család… I. m. 7–8. Géresy Kálmán Karacs Terézhez. Debrecen, 1885. aug. 31. In: SÁFRÁN: i. m. 309. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. jan. 5.

38

másolás árát örömmel pontosan megküldöm, mihelyt annak mennyisége tudtomra adatik.153 Az 1886. március 8-án kelt utolsó levél ismét csak ezzel a kérdéssel foglalkozott: mivel a Környeynél letett példány rengeteg elírást tartalmazott, ezért Karacs Teréz visszavonta korábbi utasításait. Az egész helyzet pikantériáját pedig fokozza, hogy végül hagyatékának lelőhelyét még a Fővárosi Lapokban154 is közhírré tette. „Én ugyan egy korábban írt levelemben arra kértem a tek. urat, hogy ha talán valaki az általam irt jegyzetek miatt terhelő kérdésekkel járulna tek. úrhoz legyen szives azokat a Környey öcsémnél letett másolatra figyelmeztetni nehogy tisztelt tanár úrnak szerezzenek alkalmatlanságot. Ezen figyelmeztetésemet most visszavonom, és teljessen t. urra bízom az ezen esetben való eljárást, föképen azért, mivel Környey öcsémnél létező másolat sok hiánnyal lévén másolva nem szeretném ha valamely irodalmi egyéniség ily alakba venné jegyzetimet kezébe. A függelék, a tartalomjegyzék, és az elöszó elhagyatott az itt levö másolatba[…] De úgyis hiszem, nem fognak többé zaklatások történni ezen jegyzeteim miatt, ha történnek bölcs belátására bízom tek. tanár úrnak azt hogy miként tegyen. A tegnapi Marc 6 ki számban Fővárosi Lapokban épen ilyen kérdezősködések folytán kénytelenítettem egy nyilt levélben válaszolni több kérdésekre, az illetőket a Debreceni Könyvtárba letett életrajzra utasítván. Bocsánat ha talán ez által bajt szerzék t. tanár urnak.” 155

Megdöbbentő az a tudatosság, ahogyan Karacs Teréz saját hagyatékát megszerkesztette, szinte megalkotta. Néhány év alatt szépen összegyűjtötte és megírta az anyagot, több részletben elhelyezte a debreceni kollégium könyvtárában, majd használatának feltételit lelevelezte a könyvtárossal. Végül még arra is volt gondja, hogy a Fővárosi Lapokban nyílt levél formájában közölje szellemi örökségének lelőhelyét. A tudatos szerkesztésen kívül viszont érdemes vizsgálat alá venni azt is, hogy Karacs Teréz ezen tettével mit is akart igazán kommunikálni kortársai, de elsősorban az utókor számára. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen képet mutat magáról az írónő, miként építi fel identitását akár egy hagyatékon keresztül.

J.

Én(re)prezentációs jelleg:

Beszélhetünk-e tudatos identitásteremtésről a Karacs-hagyaték esetében? Az elhelyezés körülményeiből kiindulva, illetve magának a hagyatéknak a jellegét tekintve erősen hajlok erre az eshetőségre, így a következő kérdés szinte automatikusan érkezik: milyen szerepet vállal és akar láttatni az egykori nevelőnő? Az előző nagy témakörben bemutatott típusok köszönnek részben vissza itt is, Karacs Teréz elsősorban nőnevelő és honleány, élete elején 153 154 155

Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. jan. 21. A levél szövegét lásd: Melléklet.D.6. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. márc. 8.

39

és végén írogatónő, és mindezt egy erős kálvinista és egy rejtett debreceni diáktudat fogja közre. Az írónő örökségének profilját erősen meghatározta tehát a nyilvánosság előtt is vállalt nevelői öntudata, és a Karacs Teréz életéből jegyzetek címet viselő visszaemlékezés szinte egésze tanítói pályájának göröngyös útjait tárgyalja. Honleányi 156 kötelességeit is ezzel köttette össze, hiszen a haza érdeke megkívánta a megfelelően képzett asszonyok jelenlétét. Eme szent célnak szentelte egész életét, ahogyan ő maga is írja: „Tett után vágytam, leánytársaim javára óhajtottam élni mióta eszmélni tudtam, mióta tanúja voltam, hogy még a haza fővárosában is mily kevés figyelem fordíttatik a leányok képzésére…” 157 Az iskolai közeg, pályatársainak és tanítványainak közelsége azonban a hajadon Karacs Teréz számára többletjelentéssel is bírt: az otthont és a családot helyettesítette. Az OSZK Kézirattárában található bejegyzéseiből,158 illetve apja életrajzában elejtett szavaiból159 tudjuk, hogy a lányt reménytelen szerelem fűzte egy református lelkészhez, név szerint Jakab Antalhoz. Külön érdekesség, hogy Géresy Kálmánnak írt egyik levelében is – mint édesapja barátjának fiát(!) – említi a férfiú nevét, és megjelent verseskötete felől érdeklődik a könyvtárostól.160 Karacs soha nem ment férjhez, így a lehetőségeinek megfelelően próbálta pótolni a saját család hiányát. Sorai arról árulkodnak, hogy végül nevelőnői szerepében sikerült az anyaságot is megtalálnia: „Rombauer Luiza kisasszonnyal szaporodott családom. Ők nekem jó leányaim voltak, én nekik gondos anyjuk, s mindenkor valódi barátjuk.”161 Az irodalomhoz fűződő viszonya is elsősorban a neveléssel kapcsolatos témákban jelentkezett, életrajzában „beszélyírónőként” definiálja önmagát, aki beszélyeknek álcázva osztja meg az olvasóközönséggel egyszerű, de jóakaratú nevelőnői eszméit. 162 Elgondolkodásra ad viszont okot az anyagnak egy piciny, de talán annál jelentősebb üzenettel rendelkező része: mit is keres tulajdonképpen a Karacs-hagyaték között a Beszélyeim Előszavának kézirata? Sajnos nincsen adatunk arról, hogyan keveredett ez az egyetlen lap a többi levél közé, de ha Karacs Teréz helyezte oda, akkor valamilyen mélyebb értelmet kell keresnünk tette mögött. A szöveg maga is sok mindent elárul 156

A „Honleány” kifejezés szövegszerűen is megjelenik egy levélben, Májer István főtisztelendő úr ugyanis ezzel a megszólítással kezdi Teréznek írt levelét. In: KARACS: Karacs Ferenc életéből jegyzetek. I. m. 270. 157 Karacs Teréz életéből jegyzetek. I. m. 20. 158 Karacs Teréz életrajzához pótadatok. In: SÁFRÁN: i. m. 109–111. 159 KARACS: Karacs Ferenc életéből jegyzetek. In: SÁFRÁN: i. m. 92. 160 Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. jan. 21. 161 Karacs Teréz életéből jegyzetek. I. m. 87–88. 162 Uo.113.

40

szerzőjéről: egy olyan könyv megjelenését harangozza be, mely Karacs életének egyik utolsó öröme lehet.163 A kötetről tudjuk, hogy Jámbor Lajos gondozásában látott napvilágot 1889-ben, ám a bevezető szavai ismét Karacs Teréz tudatos szerkesztéséről vallanak. Hagyatékot – ez esetben irodalmit – készített most is, és talán az utókor számára kívánta ezt jelezni a kézirat Debrecenbe történő elhelyezésével: „Látszólag nagy merészséget követek el én, 82-ik évemben járó agg, midőn a magyar olvasó közönség elé akarok lépni nagyobb-részint 50 év előtt írt beszélyeim kiadásával. Nem busás remények bátorítottak és biztattak ezen lépés megtételében; sokkal jobban ismerem a magyar irodalom előhaladását, mintsem az én egyszerűségemmel hódításokra számíthatnék. Biztatóim egyedül az én jóakaróim valának, kik ujra és ujra sürgettek szétszórva megjelent s kéziratban lévő müveim együttes kiadására.”164 A szövegen lévő aláírást érdemes még kiemelni, ugyanis a szerző mintegy kategorizálja magát általuk, illetve szerepeket ölt fel: „Karacs Teréz; 1830-tól írogatónő, 1846-tól tanító nevelőnő s az ujabbi időben ismét írogatónő”. Nagyon érdekes, hogy itt is ragaszkodik az „írónő” helyett az „írogatónő” elnevezéshez, tehát továbbra se tartotta magát hivatásos literátornak. A hagyaték egészét egyébként a szülőktől örökölt nagyon erős kálvinista öntudat járja át, amely összekapcsolódik egyfajta látens debreceni diáktudattal is. Nem véletlen ugyanis, hogy Karacs a „kálvinista Róma” szellemi központjának számító főtanodába helyezte el örökségét. Fontosnak tartotta, hogy egy papírlapon külön is jelezze az iskolához fűződő kapcsolatát: nyolc felmenője – dédapja, szépapja, nagyapja, apja, két nagybátyja, nagyanyja nővérének férje és annak fia165 – kollégiumi múlttal dicsekedhetett. Őket a világosság terjesztésének fáradhatatlan munkásainak tartotta, de Géresynek írt levelében színt is vallott debreceni diáköntudatáról: „Szent azon hely nekem, honnan merítették őseim tudományukat a tőlök én ötödik ízük nyertem lelkem müveltségét.” 166 Karacs apjáról írt életrajzában hosszan sorolja még a házukba érkező egykori diáktársak neveit, továbbá kimerítő részletekkel szolgál a pesti helvét egyház megalapításáról, illetve apjának abban betöltött szerepéről. Teréz életmódja is magán hordozhatja vallási elköteleződésének jegyeit, bár ez szövegszerűen nem jelenik meg a hagyatékban. Anyjuk munkavégzésre nevelte lányait, így Teréz értett a fehérneművarráshoz, csipkefodrozáshoz és horgoláshoz, ami nála egy nagyon erős – szinte már puritán – öltözködéssel is párosult: „Nem voltam soha fényüzés 163 164 165 166

Karacs család… I. m. Uo. Uo. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. jan. 5.

41

hajhász, sőt nővéreim tréfásan cínikusnak gúnyoltak, anyám pedig nem ritkán mondá: „Ez a Teréz valódi vén papnénak való ízléssel öltözik.” Pedig mindig tiszta csinos voltam, de fodrot, csipkét, tollal töltött alszoknyát, krinolint nem viseltem, azaz alakom díszítésére, vagy hiányai fedezésére, a – koronkéént változó divatkelléket – soha nem használtam. Én mindig nagyon meg voltam elégedve a természettöl nyert külsömmel.” 167 A nevelőnő egész életében egyszerű életmódot folytatott szigorú anyagi beosztással, tanítványai és iskolája érdekében többször saját magától vonta meg a fényűzést. Kálvinista öntudatának legszebb példájaként azonban talán az az eset tekinthető, amikor a Kohburg Koháry Ágoston herceg és neje által felajánlott nevelőnői állást azon indokkal utasította el, hogy a legkatolikusabb francia király leánya úgy sem fogadhatja el a legprotestánsabb Karacs Terézt.168 A gyermekeinek író Kánya Emíliával vagy a barátnője kérését teljesítő Takáts Évával ellentétben Karacs Teréz önvallomását és egész hagyatékát a nyilvánosság, de leginkább az utókor számára szerkesztette meg. Tudatában volt saját életének és munkásságának társadalmi, majd történeti jelentőségének, és szerénysége sem gátolhatta meg abban, hogy családjának és életpályájának emlékeit minél hűebben rekonstruálja. Hagyatékán keresztül egy nem mindennapi nő képe és tragédiája (?) tárul elénk: a szerelmi bánat miatt hajadonon maradt, szinte puritán életmódot követő nevelőnő és írónő, aki családját tanártársaiban és tanítványaiban találta meg.

Befejezés: „Picin körömben nem volt mező szép vágyaim teljesítésére.”169 – panaszkodott Takáts Éva írónői szerepének korlátairól beszélve. A kritikusnő saját közegét okolta irodalmi kiteljesedésének meghiúsításával, ám a korabeli társadalom mégsem tekinthető a sikertelenségek egyedüli előidézőjének. A különböző makro- és mikroszintről érkező hatások, illetve a társadalmi diskurzus befolyásoló ereje tetten érhető ugyan az (író)női identitás megkonstruálásában, vagyis az én(re)prezentáció folyamatában, ám az alkotónők saját magukkal szemben felállított elvárásai és énképük ugyanúgy színesítették ezt a szerepet. Dolgozatomban arra törekedtem, hogy a 19. század elején megszülető és az intézményesülés rögös útját járó írónői típust ebben a komplexitásában ragadjam meg. A 167

Karacs Teréz életéből jegyzetek. I. m. 92–93. Uo. 25–26. 169 Takáts Éva levele a Honművésznek. In: Honművész. 1833. augusztus 15. Idézi FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 115. 168

42

nyilvánosságban, illetve a társadalommal való kommunikálás során az általam vizsgált alkotóhölgyek ragaszkodtak ugyan az irodalom mezejére történő belépéshez, ám – a személyes forrásaik alapján – énképükben kevésbé hangsúlyos helyet foglalt el írónői öntudatuk. Az otthoni közegben elsősorban anyaként és feleségként látták magukat, a haza számára pedig honleányok és nőnevelők voltak. Csak ezen feladatok tudatosítása után próbálták meg az íráshoz fűződő kapcsolatukat is meghatározni. Nemcsak a korabeli közélet számára jelentett tehát problémát és megválaszolandó kérdést a szebbik nem irodalmi nyilvánosságra lépése, hanem valamilyen formában maguk a hölgyek is küszködtek az új szerep képlékeny határainak meghúzásával. Szendrey Júlia tűnődései érzékletesen fejezik ki az anyai kötelességek és a toll csábítása között kialakuló feszültséget, illetve elmélkedése során a dilettantizmus–professzionalizmus problémakör is megjelent. Valljanak azonban erről saját szavai: „Szavaim bírnának-e az ihletettség bűverejével, hogy meggyőzzék a kételkedőt, hogy megnyissák a vaknak szemeit, és megtérítsék a megátalkodottakat. Oh miként tartozhatnám én valaha Krisztus ezen fölkent, beavatott követői közé! Soha, soha! E nélkül pedig minden igyekezet, minden törekvés csak tévedéseket, csalódásokat és szenvedéseket és legvégre dicstelen halált szül!”170 A 19. századi magyarországi nőkérdés történetében 1867. május 24-e cezúrát jelentett: Veres Pálné vezetésével ekkor alakult meg a Nőképző Egyesület, és innentől kezdve a magyar hölgyek közösen szálltak harcba jogaik kiterjesztéséért. 171 Így az árral szemben, eddig legtöbb esetben egyedül küzdő írónők számára is új lehetőségek nyíltak a társadalmi bázis megjelenésének köszönhetően. További kutatást igényelne azonban, hogy a későbbiekben ez a szervezettség mennyiben segítette az írónői szerep intézményesülését, illetve hogyan és milyen irányban befolyásolta az alkotónők saját énképét, megkonstruált identitását.

170 171

MIKES – DERNŐI KOCSIS: i. m. 322. FÁBRI: A nő és hivatása. I. m. 240.

43

Felhasznált irodalom Források: Kézirattári anyag:

KARACS Ferenc: 1788. Debrecen. Tiszántúli Református Egyházkerület és Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára (DRK Nagykönyvtár) R.759.1. Karacs család főleg Karacs Teréz levelezése, névjegye, arcképe s Fáy András emléklapja. DRK Nagykönyvtár. R.759.4–5. Karacs Teréz életéből jegyzetek. DRK Nagykönyvtár. R.759.3. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 1. DRK Nagykönyvtár. R.759.4– 5.2. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 26. DRK Nagykönyvtár. R.1522. 113. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. jan. 5. DRK Nagykönyvtár. R.1522.114. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. jan. 21. DRK Nagykönyvtár R.759.2–5. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. márc. 8. DRK Nagykönyvtár. R.1522.115. KARACS Teréz: Karacs Ferenc életéből jegyzetek. DRK Nagykönyvtár. R.759.2. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. MTAK Kézirattár. Ms 5076/137. Takács Éva Szalay Lászlóhoz. OSZK Kézirattári Növendéknapló. 1952. év, 40. sz.

Egyéb források:

Barátsági vetélkedés, vagy Molnár Borbárának Máté Jánosné asszonnyal a két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 41–53. Egy nő [Cserei Drusina]: Néhány szó a fiatal nőkhöz, a nőírók gáncsolói s a szabadhangú regények ellen. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 196–201. Géresy Kálmán Karacs Terézhez. Debrecen, 1885. aug. 31. In: SÁFRÁN Györgyi: Teleki Blanka és köre. Karacs Teréz, Teleki Blanka, Lővei Klára. [Budapest], Szépirodalmi, 1963, 309–310.

44

FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999. GYULAI Pál: Flóra 50 költeménye. Andersen meséi. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 251–254. MIKES Lajos – DERNŐI KOCSIS László: Szendrey Julia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Budapest, Genius, 1930. MIKÓ Imre: Nőink hivatása. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 295–298. KÁNYA Emília: Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai. Budapest, Kortárs, 1998. KARACS Teréz: Hogyan lettem írogató nő? In: SÁFRÁN Györgyi: Teleki Blanka és köre. Karacs Teréz, Teleki Blanka, Lővei Klára. [Budapest], Szépirodalmi, 1963, 116–120. KARACS Teréz: Karacs Ferenc életéből jegyzetek. In: SÁFRÁN Györgyi: Teleki Blanka és köre. Karacs Teréz, Teleki Blanka, Lővei Klára. [Budapest], Szépirodalmi, 1963, 41– 104. KARACS Teréz: Atyámról. (Nyilt levél) In: Fővárosi Lapok. 23. évf. 65. szám. (Szombat, 1886.március.6.) 472. Kölcsey Antónia naplója. Szerk.: GÁBOR Júlia. Budapest, Magvető, 1982. /Magyar Hírmondó/ K[OLMÁR] J[ózsef]: Mi a pedantizmus? In FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 78–80. SÁFRÁN Györgyi: Teleki Blanka és köre. Karacs Teréz, Teleki Blanka, Lövei Klára. [Budapest], Szépirodalmi, 1963. T. Jozefine: Nők költészete. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 210–211. TAKÁTS Éva: Egy barátnémhoz írt levelem nemünk ügyében. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 83–88. V[AHOT] I[mre]: Figyelem, hölgyek! In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 194–195. VAHOT Imre: Nemzeti irodalom. Nemzeti költészet. Nemzeti festészet, szobrászat, nemzeti zene, ének, tánc. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 202–205.

45

V[AJDA] J[ános]: A nőnem közhasznú szakirodalma. In: FÁBRI Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 268–271. Szakirodalom: CZEKE Marianne: Lemouton Emília. Shakespeare összes drámai művinek első magyar fordítója. Budapest, Franklin Nyomda, 1911. FÁBRI Anna: Író nők vagy írónők? A női dilettantizmus és professzionalizmus kérdése a 19. századi magyar irodalomban. In: Rubicon. 2001/6. 25–29. FÁBRI Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten. 1779– 1848. Budapest, Magvető, 1987. FÁBRI Anna: Közíró vagy szépíró? Írói szerepkör és társadalmi-kulturális indíttatás összefüggései a 19. századi magyar írónők munkásságában. In: NAGY Beáta – S. SÁRDI Margit: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Debrecen, Csokonai, 1997, 61–73. FÁBRI Anna: „A szép tiltott táj felé.” A magyar írónők története a két századforduló között. (1795–1905) Budapest, Kortárs, 1996. FÁBRI Anna – VÁRKONYI Gábor: A nők világa. [Budapest], Argumentum, 2007. FÜLÖP Géza: Olvasási kultúra és könyvkiadás Magyarországon a felvilágosodás idején és a reformkorban. (1772–1848.) Budapest, Hatágú Síp Alapítvány, 2010. GÁSPÁR Gabriella: A polgári nyilvánosság kezdetei Magyarországon. Budapest, Agroinform, 2002. GELBART, Nina Rattner: Female Journalists. In: DAVIS, Natalie Zemon – FARGE, Arlette: A history of women in the west. III. Renaissance and Enlightenment Paradoxes. Cambridge – Massachusetts – London, Harvard University Press, 1993, 420–435. GREENBLATT, Stephen: Renaissance self-fashioning. From More to Shakespeare. Chicago – London, University of Chicago Press, 1980. HABERMAS, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, Osiris, 1999. HOOCK-DEMARLE, Marie-Claire: Reading and writing in Germany. In: FRAISSE, Genevieve – PERROT, Michelle: A history of women in the west. IV. Emerging Feminism from Revoltuion to World War. Cambridge – Massachusetts – London, Harvard University Press, 1995, 145–165. KÉRI Katalin: Női lapok a 18–19. század Európájában. In: Világtörténet. 1997. ősz-tél. 75–78. KÓSA László: A magyar művelődéstörténet. Budapest, Osiris, 2006.

46

KÓSA László: A polgári társadalom korának művelődése I. In: Uő: A magyar művelődéstörténet. Budapest, Osiris, 2006, 315–418. LÁSZLÓ Ferenc: A nők mint a reformkori társas élet főszereplői. In: FÁBRI Anna – VÁRKONYI Gábor: A nők világa. [Budapest], Argumentum, 2007, 161–170. LEJEUNE,

Philippe: Önéletírói paktum. In: Uő: Önéletírás, élettörténet, napló. L’Harmattan, Budapest, 2003.

MÁTAY Mónika: A publikum születése. A 19. századi magyarországi média története. (kéziratban) MÁTAY Mónika: Történészek Habermasról. In: Szociológiai Figyelő. 1999, 168–179. NAGYDIÓSI Gézáné: Magyarországi női lapok a XIX. század végéig. In: OSZK Évkönyve. 1957, 193–227. OROSZ Lajos: A magyar nőnevelés úttörői. Budapest, Tankönyvkiadó, 1962. PORTER, Roy: Rewriting the Self. Histories from the Renaissance to the present. London – New York, Routledge, 1997. SÁFRÁN Györgyi: Karacs Teréz Békésen. In: Békési Élet. 1973, 1. szám. 76–94. SZEGEDY-MASZÁK Mihály: A polgári társadalom korának művelődése I. Szellemi élet. In: KÓSA László: A magyar művelődéstörténet. Budapest, Osiris, 2006, 419–490. SZONDY György: Bezerédj Amália. Debrecen, k.n., 1937. TÓTH Zsombor: EGOizmus. Az énreprezentáció mint én-performancia (self-fashioning) Bethlen Miklós emlékiratában. http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/tothzsombor.html. (2011.11.29.) VÁRKONYI Gábor: „Nekem azt kell tennem, amit mások akarnak…” Arisztokrata nők és közélet a kora újkori Magyarországon. In: FÁBRI Anna – VÁRKONYI Gábor: A nők világa. [Budapest], Argumentum, 2007, 123–137.

47

Melléklet K.

Női életutak:

1.

Kánya Emília

1828

Kánya Emília születése (november 10.)

1844

Ez év nyaráig a pesti evangélikus iskola növendéke

1847. szept. 8.Házasságot köt Gottfried Feldingerrel, Temesvárra költöznek 1851

Az Euphrosine című humorisztikus lap megjelentetése

1852

Pestre költöznek, álnéven a Temesvarer Zeitung számára ír

1857

Válópert indít. Megjelennek első elbeszélései

1859

Szív és élet címmel két kötetben kiadatja elbeszéléseit

1860

Lapengedélyt kap, megjelenik a Családi Kör. Kimondják válását

1861

Házasságot köt Szegfi Mórral

1863

Vitája Gyulai Pállal. Néhány szó a nőnem érdekében címmel cikksorozatot jelentet meg. Részt vesz a Pesti Jótékony Nőegylet munkájában

1867

Búvirágok címmel elbeszéléskötete napvilágot lát

1868

Részt vesz a Nőképző Egyesület munkájában

1873

A bécsi Frauentagon kétnyelvű előadást tart a nőkérdésről

1876

Édesapja halála. Szegi Mór Lőcsén vállal állást

1880

Pénzügyi nehézségek miatt nem vállalja a Családi Kör szerkesztését. Megromlik házassága Szegfi Mórral

1880–1881

Nőipari Egylet titkára

1881

Ipolyságba költözik lányával, Emmivel

1884

Fiuméba költöznek

1896

Szegfi Mór halála

1905

Szívelégtelenségben meghal (december 29.) A fiumei Campo Santón temetik el

48

Gyermekei: Irén, Béla, Matild, Pál, Emília, Ilonka, József, László, Ilona 2.

Karacs Teréz

1808.

Karacs Teréz születése Pesten (április 18.)

1822

Ettől az évtől kezdve jelennek meg cikkei

1828

Megismerkedik Jakab Antallal

1838

Apja és két fiútestvérének halála

1840

Nevelő Máramarosszigeten. Megismerkedik Lővei Klárával

1844

Meghívják Miskolcra nőnevelő intézetet vezetni

1845

Meghal édesanyja. Megismerkedik Teleki Blankával, fél évig nála lakik

1846

Miskolcon lánynevelő intézetet alapít

1853

Megjelenik Összes Munkái

1857

Jakab Antal halála

1859

Kolozsvárra megy nevelőintézetet vezetni

1863

Kendi-Lónán Teleki Miksa lányait neveli

1865

Pesten magántanár (Arany János unokáját is tanítja)

1877

Kiskunhalasra megy nővére lányaihoz

1880

Újból írogat

1885

Békésre költözik nővére fiához

1892

Karacs Teréz halála Békésen (október 7.)

3.

Lemouton Emília

1827/1830

Pest, Lemouton Emília születése

1842

Regélő Pesti Divatlapban beszélyfordítással jelentkezik

1842

Adorján Boldizsár jogász-költő feleségül kéri

1843

Első eredeti novellája megjelenik az Athenaeumban Egy ifjú művész első szerelme címen

49

1843–1847

Shakespeare-fordításokon dolgozik. Öt lát napvilágot, négy még kéziratban fennmaradt

1848

Eddig kiadatlan naplójának írása (május 18 – június 10.)

1850

Házasságot köt Adorján Boldizsárral

1850

Édesapja, Lemouton János halála

1854

Pesten van gyógykezeltetés címén

1867

Férje halála

1869

Lemouton Emília betegség következtében elhunyt

Gyermekei: Ilona, Viktor, Luise, Lőrinc, Margit, Róza

4.

Takáts Éva

1780

Takáts Éva születése Rákospalotán

1796

Apja halála után családfenntartóvá lép elő

1802

Házasságot köt Karacs Ferenc rézmetszővel

1808

Józsefvárosi Ősz utcába költöznek. „Karacs tuszkulánumába” csaknem negyven évig jár a magyar értelmiség

1822–1827

A Tudományos Gyűjtemény hasábjain publikált kritikái az első nővita kialakulásához vezetnek

1828

A Feleletek a Szent Gellért hegye mellől címet viselő munkájának publikálása

1829

Takáts Éva munkái két kötetben megjelennek

1838

Férje és két fiának halála. Visszavonultan él haláláig

1845

Takáts Éva halála Pesten

Gyermekei: Mária, Teréz, Ferenc, Zofi, Róza, Árpád

5. 1828

Szendrey Júlia Szendrey Júlia születése Keszthelyen

50

1840

Pesten nevelkedik

1844

Hazatér a szatmári Erdődre

1846. szept. 8.Megismerkedik Petőfi Sándorral 1847. szept. 8.Apai beleegyezés nélkül házasságot köt Petőfi Sándorral. Az Életképekben mézeshetei irodalmi naplójával jelentkezik 1849

Petőfi után kutat hónapokig

1850

Házasságot köt Horváth Árpád egyetemi tanárral

1860

Újra írásba kezd, mesékkel, költeményekkel, fordításokkal jelentkezik

1861

Betegeskedik, házassága megromlik férjével

1867

Elköltözik férjétől kislányával

1868

Pesten betegség következtében elhunyt

Gyermekei: Zoltán, Attila, Árpád, Viola, Ilona

L.

Divat- és női lapok a századfordulóig:172 Újságcím

Megjelenési időszak

Szerkesztő

Uránia

1794. júl.

Kármán József, Pajor Gáspár

Auróra

1820-as évek

Kisfaludy Károly

Regélő

1833. április – 1841. június

Mátray Gábor

Rajzolatok

1835–1839

Munkácsy János

Regélő Pesti Divatlap

1842–1844

Garay

Pesti Divatlap Magyar Életképek 172

Újságírónő(k), női rovatok

Dukai Takács Judit, Képlaky Vilma

Vahot Imre 1843. január

Fáy András

A táblázat Nagydiósi Gézáné tanulmánya alapján készült. In: NAGYDIÓSI Gézáné: Magyarországi női lapok a XIX. század végéig. In: OSZK Évkönyve. 1957, 193–227.

51

Életképek

1844–1848

Frankenburg Adolf

„Sarolta: Divat”; Hölgysalon – Petőfiné Naplója

Honderű

1843. január 7 – 1848. április 2.

Petrichevich Horváth Árpád

Állandó női rovat: Levelek Emiliához

Hölgyfutár

1849. november 15 – 1864. november 6.

Nagy Ignác, Berecz Károly (1854), Tóth Kálmán (1856)

Kánya Emilia, Kempelen Róza, Bulyovszky Lilla

Nővilág

1857. január 1 – 1864. szeptember 25.

Vajda János, Bajza Lenke, Bajza Jenő

Brüsszeli levelek Jósika Júliától

Családi Kör

1860. október – 1880. január

Szegfi Mórné Kánya Emilia

Szendrey Júlia versei

Anyák Hetilapja (Szünórák)

1861–1862

Vachott Sándorné Csapó Mária

Wohl Janka, Szendrey Júlia

Magyar Gazdasszonyok Hetilapja

1863–1865

Vachott Sándorné

Divatcsarnok

1853. március – 1856. március 30. Újraindul: 1863. július 8-ig

Császár Ferenc, Szilágyi Virgil, Vértesi Arnold

Napkelet

1857. január 8 – 1860. december 23. Újraindul: 1862. június 5 – szeptember 28.

Vahot Imre

Nefelejcs

1854. december

Friebeisz István

Délibáb

1855. június 17 – 1858. december 5.

Nefelejts

1859. április 3.

Divat-Nefelejts (Nefelejts + Divat összeolvadása)

1874–1876. október 29.

Gombostű

1862. január

Rózsaági Antal

Pesti Hölgydivatlap

1860

Király János

Bulyovszky Gyula

52

Horváth Janka (Virág néven), Sarolta (divat)

Budapesti Bazár

1873. szeptember

Magyar Divatfutár Budapesti Képes Divatlapok

1898

Párisi Divat

1895–1901

Győri Ilona

Budapesti Divat

1893–1894

Gerő Viktor

Magyar Bazár

1866. január 1. 1873-ban beolvad a Nők Munkaköre (Wohl testvérek) – 1904. március 15.

Szabó Richárd, Gyarmathy Zsigmondné, S. Hentaller Elma, ifj, Lónyay Sándorné

Divat

1866. január 1.

Aldor Imre, Wohl testvérek (1867), Friebeisz Ferenc (1875)

Visszhang

1877

Friebeisz Ferenc

Budapesti Bazár (Pesti Hölgydivatlapból)

1873. október 1 – 1898. február 1.

Király János, Komócsy Zoltán

Divatvilág

Rózsaáginé Bálintffy Etelka (Hajnalka), Wohl Stefánia

Beniczky Irma

Divatcsarnok

1886. április – 1888.

Pávics Ilona

Évszak

1895. január – 1899. március 16.

Fáylné Hentaller Mária

Divat és Irodalom

1895. április 6.

Nők Lapja

1871–1872

Egloffstein Amália

Nők munkaköre (Magyar Bazárral egyesül)

1872. november 20. (mutatványszám), 1873. január 8-tól

Wohl testvérek

Magyar Háztartás

1884

Csiszér-Ugróczi

53

Czóbel Minka, Horváth Böske, Kövér Irma, B. Büttner Lina, Büttner Júlia, Kisfaludy Atala, Gyarmathy Zsigáné

Ida Magyar Gazdasszonyok Lapja

1884. december – 1887.

Sághy Józsa

Magyar Háziasszony

1882. április 2.

Beniczky Irma, Csiszár-Ugróczy Ida, Murányi Ármin (Andrea)

Magyar Nők Lapja (Magyar Háziasszony megújulása

1894-ig, majd 1897 – 1898. május

Jókai Magyar Nők Lapja (Jókai + Magyar Nők Lapja)

1894

Nemzeti Nőnevelés

1880. január

Hölgyek Saját Lapja

1890. március 15.

Turay Matild

Ambrozovicsné Meszlényi Ilona, K. Beniczky Irma, Harmath Lujza, Csiszér-Ugróczy Ida, Marót Erzsi Beksics Gusztávné (Bogdanovics György néven), Keleti Ö. Lajos, Zsoldos László

Háztartás

Kürthy Emilné

54

M.

Takács Éva, Karacs Ferenczné élete173

Kaptam kérésemre önmagától. Octóber 3dikan 1831. Kedves Barátném! Legyen meg kivánságod – lásd Életem folytábol a föbb vonásokat! – Születtem Pest v.megyében Palotán – 1780ban. Atyám vala ott pap, – Takáts Ádám; Anyám Bessenyei Éva: mind ketten nemes születéktöl származtak. Mikor en negyed fél esztendös voltam Atyámat Vátzra vitték Papnak. Kénytelve neveltettem jó állapotban lévő szüléim által nyolcz esztendős koromig: ekkor Atyám egy áll barát gondoskodása által elveszté hivatalát. Itt kezdődött háza szerencsétlensége.: – itt az én visszás életem is. – Kénytelen volt szegény Atyám egy Gyon nevezetü szegény helységbeli papságot vállalni fel. Ennek jövedelme alig adott annyit, a’mivel naprol napra tengethette számos haza népét. Kénytelen lett testi és lelki erövel teljes Bátyámat kézi mesterségre adni; – Eddig ápolgatott – szebb ismeretekre gyakorlott leányát, a’ leg durvább házi és mezei munkába szoktatni. – Illyen hirtelen változás mást talán le vert vagy egésségetöl fosztott volna meg, – de az én erövel teljes testem és lelkem nem csak ki állotta e változásait, – nem csak hozzá szokott a’ terhes és durva munkákhoz, – de még gyönyörűségem találtam benne, ha idömhez képest ügyessen el tudtam végezni. – Szegény meg keseredett Atyám látván, – hogy a szerencsésebb sorsba talán hiu reményekkel biztata léánya el bírja a’ durva munkát is, meg határozta csak azokban gyakorolni. – mert mostan helyheztetéséhez képest nem reménylhetett számomra egyebet egy középkorú Kun gazdával – vagy egy kézi mesterrel való házasságnál. Ezt meg gondolva: hogy lelkemben hiu remények ne támadjanak, nem csak nem igyekezett Atyám tovább elmebéli tehetségeim fejtegetésén – esmereteim szaporitásán; hanem szorosan örzött minden ki terjedtebb társalkodástol. Tiltott minden olvasást, kivévén némelly szent könyveket. – Társalkodásom csak a helységbeli lakosok és a’ helység egyék lelkes Földes Ura háza körében határoztatott. Ennek angyali jósággal biro leányának voltam, innep napokon, gyermekkoromban, játszo-társa; – fel nevekedett koromban a’ barátság boldog kötele köte hozzá. Szüléi által szerettettem, ’s ’én gyermeki tisztelettel viseltettem erántok. E ’lelkes ház körében fejledeztek ki szivem érzései és nagyjai, - Szép volt ifjuságom kezdeti tele vágygyal – tele reménnyel; de a’melyek soha sem teltek be: pedig nem voltak vakmerők. – Én csak boldog ohajtottam lenni; mint minden lelkes valoság. Boldogságom 173

Szöveghű közlés. Takács Éva, Karacs Ferenczné élete. MTAK Kézirattár. Ms 5076/137. (kézirat)

55

ideája nem csak a’magam jobléte vala; hanem minél többek jol létét ohajtottam eszközleni. Ezt az ohajtást talán Atyám háza terhes sorsai – vagy a Fenn nevezett uri ház – az Emberiségre fáradhatatlan munkássága’ – szüntelen szemem előtt léte ébresztette lelkemben. Azt mondhatnád Kedvesem! – Kora ohajtás az ifjuság’ kezdetén, mikor a’ szerelem édes érzésének kellene foglalatoskodtatni a kebelt – Édes Barátném! én elébb találtam fel szivem Barátját, mint ifjuságom ki fejlödzött volna, – egy unoka bátyámban, ki gyermek kori játszo társam volt. – Szivünk hajlandosága szent vala és boldogito: esztendeinkkel nevekedett. Esztendök folytak el, hogy e’ szent hajlandoság boldogita a’nélkül, hogy nevét tudtuk volna. – Én tizen kettödik – bátyám tizenhatodik esztendejét számlála, mikor öt Debrecenbe vitték szülei tanulni. – Elvállásunk okozá az első bút gyermeki keblünkben, de a’mellyet el oszlata a játék – a’ foglalatosság – és a szép remény,– hogy majd ismét fogjuk egymást látni. – Irtunk egymásnak gyakran foglalatosságainkrol és gyermekes játékainkrol. Esztendeim teltével erösebbek lettek szívem érzései,– szaporodtak vágyjai. Nem adott elég foglalatosságot a’ durva kézi munka – nem elég mulatságot a’ gyermek-játék. Erőss testi és lelki erőm több munkát – több örömöt kívánt: de nem vala, a’ ki vágyjaimhoz és tehetségeimhez mélto munkásságot adjon; sőt Atyám rendeltetésem és az Ég ellen valo véteknek tartotta többre vágyni annál, mint jelen sorsom kívánja. – Ez időtől fogva valodibbak lettek levelezéseink. – Én irtam Bátyámnak keblem’ állapotjárol: ö erkölcsi oktatásokat írt; némelly olvasnivaló könyveket nevezett ki; s számomra leírva meg küldötte a Kánt practica Filosophiáját; az olvasni valo könyveket Barátném segittsége által meg szerezhettem, olvasgattam dugva. Sajnáltam Atyámat megcsalni, de szivem – fejem – élelmet ohajtott. – Atyám elbetegedett. Két esztendeig tartott betegsége utánn meg holt; én akkor 16 dik esztendőmet számláltam. – Míg maradott annyi vagyonunk, a’ mivel egy holnapig meg élhettünk volna. Én reménylettem hogy két férjfi testvéreimet, Anyámat ’s magamat – valamely M-városban telepedvén meg – kézi munkámmal el tarthatom, mert a’leg szebb kézi munkákra is oktatott Anyám. De ö babonáson ragaszkodva közelebb lévő attyafiaihoz, ki egy közel lévő helység egy részének birtokosai voltak, inkább választotta az itt valo lakást mint valamellyik várost. – Itt sajnálta, testvéreimet – s magamat öt esztendökig, – nyári hol’napokban a’ leg terhesebb kézi munkákkal – téli hol’napokban pedig leány gyermekeket tanítgattam a’ szebb asszonyi munkákra. – Több izben össze rogyott egésségem a’ huzamos és terhes munka miatt. – Nem egyszer virradtam meg a’ varo asztal mellett akkor, mikor a’ nappalt a’ leg terhesebb munkákban töltöttem: de vidám és nyugodt 56

voltam mindég. A’ jelenben használtam minden szempillantást, a’ mi örömet adott. A’ jövendö tele volt elöttem reményel, a’ minek fundamentuma csak ohajtásom vala. – Atyám életében, mint feljebb is mondám, igen szük köre volt társalkodásomnak: de mégis bövebb a’ fenn nevezett Uri ház körében, mint a’ számomra szánt Kun ifjak miveltségével meg lettem volna elégedve. Szerette künyülállásaikat, de szivek és fejek nem vala számomra el készülve. – Büszke reményeim oly’ szivvel és lélekkel birot teremtettek számomra, mint az én Barátném Attya, kit én gyermeki szeretettel szerettem; vagy Bátyám, a’ki iránt hajlandoságom még a’ bölcsöben kezdödött. Ezekben mértem mindent. Az ö erántok valo tisztelet tartott meg a’ zajos ifjuságon keresztül az igaz uton. Tizenkét esztendös koromtól fogva nem láttam Bátyámat 16. esztendös koromig: akkor ö husz esztendös, a’ leg szebb virágjában lévö ifju volt. Gyermekes játékkal – értkori bizodalommal és ifjui hévvel öleltük egymást – Atyafiui szeretetnek és barátságnak hittük érzelmeinket. Én ö benne barátot. Ö bennem barátnét talált. – Öt kötelessége ismét az oskolába híván leveleztünk egy mással folyvást. Láttuk egy mást minden esztendőben egyszer ’s boldogok voltunk. Az eszünkbe sem jutott, hogy valaha véteknek tartassék ez a hajlandoság, melly minket boldogít – emelet másnak kárt nem tesz. – Azt nem mondhatom Kedvesem!, hogy csak benne éltem – figyelmem csak rajta függött: mert szivem sokkal gazdagabb volt, hogy sem egy tárgyal valo foglalatoskodás egészen betölthette volna. Szivem minden emberben becsülte a’ szépet. – imádta a középszerüségen fejül emelkedettet. Nem és idő különbség nélkül. Mérték nélkül valo szeretettel és tisztelettel viseltettem az én Barátnőm Attyához. Szivem gyakran andalgott e’két tárgy között, –’s nem tudtam, mellyéket szerettem buzgobban – Egyiknek virágzo ifjusága, és ön formálodása szíves igyekezette: hozzám valo ragaszkodása foglalatoskodtatá lelkemet: a’ másik már a’ közép időn túl haladt, de ifjui elevenséggel biro – böv esmeretekkel. – S szép tettekkel – gazdag – mindenektöl tiszteltetett férjfi volt – Édesen ragaszkodott hozzám mind a kettö. – Én ezt tudva gazdagabb voltam mint a Chinai Császárné. Testvéreim felnevelkedtek annyira, hogy egyik házi mesterségre mehetett, a’ másikat Bátyám vette maga mellé, hogy tanulását az ö utasitásánál fogva folytathassa. Anyám eddig azt gondolta, hogy csak testvéreim eránt valo szeretetböl nem fogadom el kezeket azon ifjaknak, kik a környékböl kínálkoztak, s’ a’kik által házunkat jobb sorsban helyheztethettem volna: de testvéreim már más gondja alatt léven jobban kezdette Anyám vizsgálni minden magam-viseletét. Nem volt nehéz észre venni, hogy szívem más tárgyakkal foglalatoskodik. Meg bocsáthatatlan véteknek mondotta egy közel atyafihoz valo ragaszkodásom,– mert a’míg több esztendök mulva ígért néki könnyebb életet. A 57

vallás iránt valo tisztelet szép palástja alá rejte Anyám is – mint sok ezerek – haszonlesését. Borzadott attol a’ büntöl, hogy léánya unoka báttyát szívböl ölelje: de az nem volt elötte vétek ha egy házas ember hitvesét el taszítva léányának fogna kezét nyujtani. Azt hitte, hogy a’ fényes sorsban a’ világ nem mervén szemére hányni vétkét gyermekének. Ön szemre hányásától menekedett. De az én lelkemben ez a’ gondolat soha meg nem fordula; bár tudtam, hogy barátomat lelkes hitveséhez nem a’ sziv – csak a’ vagyon köti. Azt nem gyanitottam, hogy hiu reményeket tápláltat lelkében erántam: én csak azt hittem, hogy a’ több asszonyok között engem föbb tekintetben tart; és talán azt is, hogy más környülállásban én ötet – ö engem’ boldoggá tudna tenni; de igazságtalanul jutni birtokához soha lelkemben sem fordult meg. Én sokkal jobban szerettem barátomat s magamat, hogy sem az ö hitvese könnyein – s az ö maga elött valo alázásán boldogságom felépithettem volna. Ha tiz feleségek férje lett volna, akkor is becsülte volna fejem ’s szerette volna szívem benne a’ szép tulajdonokat. Mennyit adott nékem az ö társasága: de ötet meg alázva mennyemet meg nem tarthattam. – Nem! Illyen majmosan nem szerettem se magamat, se mást. – Ö elég gyermek vala azt reményleni, hogy hitvesétől törvényesen el válván én kezemet fogom neki nyujtani: – Én borzadva tagadtam tölle meg e’ kivánságot, – esküvéssel erösitettem, hogy én néki hitvese soha sem fogok lenni. Anyám ezen meg bosszankodva meg esküdött, hogy bátyámmal a’ vér ellen valo házasságom nem csak meg nem fogja engedni, hanem tanitoi elött ugy fogja be vádolni, mint leánya csábítoját. – Én tudván, hogy kedves hazámban a’kik az ifjuságot nevelik melly kevéssé tudják a különbségget a’ tény és a ’ bün között, – féltve Bátyámat, hogy üldözések tárgyává teszi Anyám: kértem: legyen nyugodott három holnapokig, az alatt választani fogok. – Az én testem ki nem állhatta a szivemmel valo küzdést, terhes betegségben estem, de a’mellyet meg gyözött eröss test-alkotásom. Sarkig érö hajam el hagyott – S azt az egésséges szint, a’mi eddig ábrázatom tulajdona volt, nem nyertem vissza többet soha. – El aludtak lelkemből a’ vágyak ’s leg jobb ohajtásom a klastromi nyugodalom volt. Hogy Anyám megnyugtasson egy pompás hazugságot gondolt ki, melly által Bátyámtol elválasszon: ez hazugságnak valoban remek volt, de szivem Bátyámtol el nem választotta. – A klastromot bezárta elöttem szegénységem és vallásom. Anyám tekintete ki álhatatlan lett. Hogy magam meg eröltetésével telljesítettem eránta gyermeki kötelességem. Ez idő közben egy esméretlen kezével meg kínált. Én hogy Anyám tekintetét el kerüljem, és Barátomat olly lépéstől meg mentsem, a’mi ötet alázná’ ’s nyugodalmát el rablaná; Bátyámat is az Anyám üldözésetől meg szabadíttsam: kezemet nyujtottam 58

Férjemnek 1802be azzal a’meg határozással, hogy barátja fogok néki lenni. Mert én azt érzettem, hogy zuzott szívem melegebb- és többet adhat néki, mint a’mit visszá’nozhat. De az ö természete hidegebb s gyanakodobb volt, hogy sem valakinek bizodalmas barátja lehetett volna. Még gazdaságbeli bizodalmát sem nyertem meg. Titkolva volt elöttem háza környülállása mindég. – Ö munkás vala – dolgozott szüntelen – Ö élt csak az ö munkásságában, a’mi néki mindent kizáro örömöt adott. – Hazám fiai közzül e’ században csak férjem készült el a’ szép mesterségeknek ezen ágára, akárki itéletére bizhatom; – oly jól, – hogy a’ külföldi mestereivel munkája ezen nem mérközhetik: de Hazám oly’ nyomorult – oly’ szegény, – oly kevéssé esmeri még hasznát az ö mesterségének, – hogy ezen egy Fiának elég munkát adni nem tudott. Lehetetlen hogy ne kárhoztassam az olyan maga gondolatlan Embert, a’ki egy cultúra nélkül valo nemzet között olyan állapotra adja magát, a’mit ez nem esmér; – ’s nem gondolván meg nyomorult helyheztetését, bolond szenvedelmének áldozza fel Háza népét. Én alamizsnát nem kivántam soha, csak munkát, és pedig olyan munkát, a’mit – merem mondani, – hogy századunk második felében nem fog szármozni hazám fiai közzül egy is, aki ugy el végezze, mint ö. Hat gyermekeim közzül ötöt felneveltem nyomorusággal szinte Ember-korra, karjaimon mind, – mert szoross környülállásaim nem engedték, hogy egy léány cselédnél többet tartsak. Ennyi apro gyermekek között ruházatom nagyobb részét kézi munkámmal kerestem. A legkisebb gyermekem most 10. esztendös. Ép testel és lélekkel bír mind. – Most itt állok 50. esztendös koromban, – ugy látszik – életem végén. Én nem vagyok beteg, de a’ visszás környülállásaimmal valo küzdésben ki fáradtam egészen. Nékem a’ munkásság nem adott ollyan állapotot, hogy gyermekeimet tovább magamnál tarthassam. – Gyermekeim közzül három leány. – Ök felserdült koroktol fogva kézi munkájokkal szerezgetik ruházatjokat. – Azon kívül megtanítottam öket minden házi munkára, a’mi egy középszerű háznál elöfordulhat. Nem kivántam a’ szerencsétől sokat, mikor azt ohajtottam, hogy léányaim velem egy fedél alatt maradhassanak míg élek, vagy míg ök rendeltetések czéljára járnak. – Én sokat szenvedtem, de ara el készülve nem vagyok, hogy gyermekeimet magamtól eltaszitani legyek kénytelen. Igazságosabb kivánsága Anyának ennél nem vala soha. Nem adja meg Ég, – és igy mínden kötelek fel vagynak oldozva, mellyek az Éghez és a Földhöz kötöttek – Most szabad vagyok. – A mint feljebb is mondám, – azzal a szép reménnyel nyujtottam kezem Férjemnek, hogy ö nékem Barátom lesz, és azzal a meg határozással, – hogy én is néki. – Szivem nyugodalma tanú, – hogy igazságosabban asszony férjével nem bánt – mint én. Én 59

igyekeztem néki minél több örömet szerezni, – de a’mit ö el fogadni nem tudott, vagy nem akart, félvén, hogy ez által tekintetéböl veszteni fog. – Ebben a fényes városban, olly’ meleg szivvel – mint az enyém, töltöttem el 29 – esztendöt küzdve szivemmel ’s kötelességemmel. Kötelességem teljesítettem, ha szivem kint szenvedett is. – Sokszor találtam örömet abban a’ fájdalomban, a’mit ön meg tagadásom okozott: büszke voltam szenvedésemmel. Nem volt elöttem olly’ becses semmi, mint a lelkes Emberek társasága. ’S imádom most is a lelkes Embereket nemek különbsége nélkül. Unoka Bátyám iránt valo hajlandoságom’ nem olthatta el az én és ö házassága; – söt halála sem. – Szük köröm sok tekintetben a „pillantat” leányává tett. A’ Pillantat’ müve volt, erös képzelődéssel teljes lelkemben, – figyelemre venni a’ szép lelket. – mivel jöt – testi vagy lelki gyengeséget. – Nem mulattam el semmi alkalmasságot, a’miben örülhettem. – Szoross környülállásaim között is többet örültem, mint sok a’ szerentse kénnyén; még pedig ugy, hogy örömem soha senkinek fájdalmat – annyival inkább könnyeket nem okozott: a’mellyre tanú nyugodott keblem. – Idötöltésböl irogattam egyszer másszor holmi aproságokat, de a’ mellyek közül az ifjabb koromban irottak nem láttak világot, mert nem voltak irva azzal a babonás szerénységgel, a’mit az igen szabadon élö férjfiak nememtöl követelnek. Én ugy irtam, a’mint szivem érzett, nem ugy a’mint kivánják sokan. – hogy érezzen. 40. esztendös korom körül valo munkáim jöttek világ elében egy lelkes Barátom eszközlése által: köszönöm néki! ezzel nékem sok szép orákat szerzett. Ezekért megtámadtattam keményen. Több esztendökig tartott miattak a’ penna háboru a’ Tud. Gyüjteményben. Fő vétkem a’ vala: hogy – „miért írok.” – középrendü asszony létemre. – Elég szemtelenek voltak azzal vádolni, „hogy az én nevem alatt más ir.” – De hála Istennek! Nem félek, hogy valaki ezen – vagy a’ más Világon szememre vesse azt, hogy valaha másnak valamelly munkáját magaménak vállaltam. Azt soha nem engedte meg büszkeségem. –

60

N.

A Karacs-hagyaték: 1.

A debreceni főiskola tanitványai voltak, az alább jegyzettek 1700 elejétől 1800 elejéig, mind vérrokonaim, s ezért mindig drága volt nekem ezen kálvinista Róma:174 1. Nagy Megyeri Bessenyey György, gyöngyösi, majd Madaron lelkész (a biblia fordító) déd-apám 2. N.M. Bessenyey György, bugyi lelkész. szép-apám 3. Takács Ádám, Gerjenen (?), A Nyéken, R.Palotán, K.Váczon, Gyánon lelkész sat.

nagyapám 4. Karacs Ferenc, mérnök és térkép rézbe véső apám 5. Karacs János, NagyRéven lelkész nagybátyám 6. Magyar Mihály, Ordason, Apostagon lelkész – nagyanyám nővérének férje 7. Magyar Mihály, Debrecenbe tanár, M.Túron lelkész, (nagyatyja Szaládi Áronnak) fia a föntebbinek 8. Takács János (T. Ádám fia, anyám fivére) Ifjan meghalt. Mind fáradhatatlan munkássai a világosodás terjesztésének. Karacs Teréz 1884. 12/1. 2. Kun Halas 1884 dec.1. Tisztelt tekintetes tanár úr!175 Életem végéhez közeledvén (szül.1808) igyekszem némely birtokomban levő tárgyakat, melyhez életemen át kegyelet kötött, olyan helyre letéteményezni, hol még legalább egy ideig védve van a végsemmisüléstől; és mindegy emlékjel figyelmezteti az azt megtekintőket hogy a hajdani prot. tanárok, s tanoncok már akkor is midőn a kormány által támogatás helyett üldöztettek, méltán betölték hivatásukat, kötelességüket, igen akkor is, midön a tudományos pályára készült prot. férfinak semmi kilátása sem lehetett, hogy tud. 174 175

DRK Nagykönyvtár. R.759. 4–5.1. Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 1. DRK Nagykönyvtár. R.759.4–5. 2. (kézirat)

61

képzettségével hivatalos állásba juthasson, s ez által hazájának (a felekezetet kivéve) nyilt pályán használhasson. Az ide mellékelt füzetke atyám halála óta az én birtokomba jutott, s mint a benne jegyzetekből látható 96 év elött atyám Karacs Ferencz (akkori debreceni tanuló) által rajzoltatott. Élénken tanúskodik ezen nehány lap, nemcsak arrol, hogy a tanuló szorgalmas, rendes képzett ifjú volt, hanem arrol is, hogy a debreceni főtanoda, már 100 év előtt is helyüket betölteni képes tanárokkal birt. Igen, apám mindig hálával emlékezett meg azon férfiakrol, kik őt a haza munkás tagjává képezték, s kiknek köszönhette mint alapképzőknek azt, hogy mérnöki tudományával, s rézmetszői művészetével hazájának használhatott, s hogy az által, birodalmi hírüvé lett a Karacs Ferenc név. Szivessen kérem a tek. urat kegyeskedjék ezen parányiságnak szállást adni, vagy ajánlása által az illetővel szállást adatni olyan helyen, a debreceni könyvtárban, régiségtárban, vagy irattárban, (vagy ha létezik) az ifjúság könyvtárában, azaz hova t.t. tanár úr ítélete szerint legjobban beillik, és hol egykor (az ezt megtekintő tanuló ifjat) ezen majd 100 év elötti mü, példás szorgalomra buzdítsa. Uj táblával azért láttattam el, (meghagyva a régit is) hogy azt annál bátrabban forgathassák, a multak igyekezetének gyümölcsét látni szeretö, ifjú tanulók. Hosszadalmasságommal untattam t.tanár urat, de hitem szerint, szükségesnek láttam föntebbi soraim által érthetővé tenni óhajtásomat, melyből talán eléggé elötünik az apját porában is tisztelö leánynak szíves kérelme Meghallgattatást kérve, magamat ajánlom Tisztelt tek. tanár úrnak alázatos szolgálója Karacs Teréz u.i. Szilády Áron (halasi lelkész) rokonom bátorítása folytán, vagyok bátor ezen ügyben t. tanár úrhoz folyamodni.

3. Kun Halas 1884.12/26.

62

Tisztelt tekintetes tanár úr!176 Nagyon köszönöm azon szíves kedvezést, melyben részesíté atyám ifjúkori kézi rajzának parányi emlékjelét. Figyelmes kívánata szerint, atyám életéből mielőbb kivonatos jegyzeteket teszek papírra, s azt azonnal bátor leendek tek. úr kegyes gondja alá helyezni. Atyám életével annyira összefügg a pesti helv. egyház alappulása, és fejlése, hogy ha az ö pesti életét vázolandom, akkor picike, a most már megizmosodott helv. egyházközség születése, növekedése is vázolva van. Atyám korábban telepedett le Pesten, mint ott helv. egyházközség alakult volna. A véletlen úgy akarván, hogy Karacs Terézről is beszéljen a kora, tehát (kívánat szerint) majd magamról is közlök egyetmást. Az én angyali Arany Jánosném már úgy is évek óta sürgeti erre hű öreg barátnőjét, s ennek folytán – bevallva – már nehány fehér lapra, szép fekete tintával meg is örökítém mulandó életem nehány vonását. Majd ezt kiegészítendő szinte merész leendek parancsa szerint Debrecenbe szállítani. Magamat szíves indulatában ajánlván maradok T.T tanár úrnak tisztelöje, Karacs Teréz 4. Békés 1886 jan 5. Tisztelt tek. tanár úr!177 El ne ítéljen hogy ismét alkalmatlankodom reszketeg kezemmel írt soraimmal de kötelességem arra int, hogy szíves köszönetet mondjak figyelméért, melyet irányomban tanusított, midőn az öcsém azon kérelmét teljesíteté hogy Karacs Ferenc (általam írt) életrajzát lemásoltatá. Környey Lajos öcsém is bizonyosan felkeresi soraival. Én az utóbbi időben többek által lettem sürgetve egyszerű életem vázolására, annyira, hogy kénytelen voltam bevallani, mi szerint már ha csak töredékesen is irva s már le van téve a debreceni ref. főiskola anya-könyvtárba. Ennek következtében oly színű választ is kaptam Budapestről, hogy tehát majd tek. könyvtárnok urnál fognak iránta 176

177

Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 26. DRK Nagykönyvtár. R.1522.113. (kézirat) Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. jan. 5. DRK Nagykönyvtár. R.1522.114. (kézirat)

63

zörgetni. Hosszadalmas nem akarván lenni itt röviden csak arra kérem tek. tanár urat, hogy bölcs belátása szerint ne kívánjon eleget tenni ezen tekintetben minden kíváncsiságnak. Különben az ilyen tiszteltekkel tudattam, hogy itt Békésen, Környey öcsémnél jó apám életrajza le lévén másolva, abból is joformán látható lenen korom képe, másolják ha érdemesnek tartatik ez le, ez nem lévén bekötve könnyebben bánhatni vele lemásoláskor. Hadd legyen az én benyujtott kéziratom békébe ott a hova tisztelt könyvtárnok úr helyezte. Szent azon hely nekem, honnan merítették őseim tudományukat a tőlök én ötödik ízük nyertem lelkem müveltségét. Hadd legyen ott Bessenyey György (Nagy Megyeri) által 1737. fordított bibliája közelében melyröl mint Szilády Áron, rokonom, irá hozzám, a Magyar Zsidó című lap elismerőleg szólt e napokban. Kéziratomra nem örök halált akarok mondani sőt a megcsonkításoktól kívánom védni. Ugye megértetett ohajtásom? Méltoztatott e hallani hogy Vácon mily fényesen ülték meg az ottani helvétek templomuk felszentelésének százados ünnepét. Nagyapám Takács Ádám volt száz év elöbb ott a lelkész, és templomfelavatója. Vörös Károly váci lelkész úr egy év elött tölem kért nagyapám életéből adatokat, és szinte napokban irá, az általa megirandó váci helv. egyház történelméből mihelyt megjelen azonnal juttat nekem is. Magamat tisztelettel ajánlom kedvezö figyelmébe Tisztelt tanár úrnak kész szolgálója Karacs Teréz 5. Békés 1886 marc.8. Mélyen tisztelt tek. tanár úr!178 E hó 6án este vettem a csomagot, nagyon köszönöm szives fáradozását, mely annak lemásoltatása által okoztam. Én ugyan egy korábban írt levelemben arra kértem a tek. urat, hogy ha talán valaki az általam irt jegyzetek miatt terhelő kérdésekkel járulna tek. úrhoz legyen szives azokat a Környey öcsémnél letett másolatra figyelmeztetni nehogy tisztelt tanár úrnak szerezzenek alkalmatlanságot. Ezen figyelmeztetésemet most visszavonom, és teljessen t. urra bízom az ezen esetben való eljárást, föképen azért, mivel Környey öcsémnél létező másolat sok hiánnyal lévén másolva nem szeretném ha valamely irodalmi 178

Karacs Teréz Géresy Kálmánhoz. Békés, 1886. márc. 8. DRK Nagykönyvtár. R.1522.115. (kézirat)

64

egyéniség ily alakba venné jegyzetimet kezébe. A függelék, a tartalomjegyzék, és az elöszó elhagyatott az itt levö másolatba. Mind ezt nem a fiatal másoló megrovásául jegyzém meg, hanem csak okadoltam ujabbi eljárásomat. De úgyis hiszem, nem fognak többé zaklatások történni ezen jegyzeteim miatt, ha történnek bölcs belátására bízom tek. tanár úrnak azt hogy miként tegyen. A tegnapi Marc 6ki számban Fővárosi Lapokban épen ilyen kérdezősködések folytán kénytelenítettem egy nyilt levélben válaszolni több kérdésekre, az illetőket a Debreceni Könyvtárba letett életrajzra utasítván. Bocsánat ha talán ez által bajt szerzék t. tanár urnak. Az én életemre vonatkozó másolat írójának a mai postán indítok 6 forintot, nem tudván lakását, bátor voltam Géressy Kálmán urhoz címezni. Legyen szíves ezt majd kézbesítetni. Ezen másolatott is ma indítám el Bpestre Péterfy Sándor tanár úrhoz ki annak másoltatására felhivott. Bocsánatot kér sok alkalmatlankodásáért igaz tisztelő szolgálója Karacs Teréz u.i.: Nagyon szerettem volna hallgatoja lenni t.urnak midön a rézmetszőkről emlékezett meg. Pap József tehát ki szinyér varálján halt meg születhetett 1799 apámnál 11 évvel volt fiatalabb. Nem tudom szóltam, vagy írtam e arról, hogy Erös Gábort minő körülmények közt láttam. Nálunk lakott igen betegen, s gyógyszerül égő pecsétviasz szagát kellett belehelnie, én nagy kedvvel gyujtogatám meg számára a piros rudakat. Amaz ifjak által készített debreceni állás egykor birtokunkban volt, sőt öcsém Környey Lajos is ismeri jol. 6. Atyámról. (Nyilt levél)179 Sokkal többször kérdeznek meg régi években élt egyénekről és azon időkben történt eseményekről, sem hogy szükségesnek ne látnám némely ily kérdésekre nyilt választ adni. Az egyes kérdésekre való válaszolás most már, mióta csak az egyik kezemet használhatom, nekem nagyon terhessé vált.

179

KARACS Teréz: Atyámról. (Nyilt levél) In: Fővárosi Lapok. 23.évf. 65.szám. (Szombat, 1886.március.6.) 472.

65

Első válaszom azokat illeti, kik az én derék apám: Karacs Ferenc, életéről és műküdéséről kérdezősködnek. Azt az emlékkincseim közt őrzött rajzot, melyet Karacs Ferenc mint debreceni tanuló 1788-ban rajzolt, (mérnöki tanulmányok) 1884-ben elküldtem Géresy Kálmán debreceni tanár és főiskolai könyvtáros urhoz, kérve annak a könyvtárba való betételét, a hol már százötven év óta őrzik szépapám: Bessenyei György egykori madari lelkész bibliaforditását, kéziratban. Kérelmem teljesült, sőt Géresy Kálmán úr arra is felszólított, hogy írjak valamit atyám életéből. A fölhívásnak örömmel engedve, megirtam az életrajzát és korának vázlatát és át is adattam azt csinosan bekötve s mellékelve hozzá a Karacs-pár elég jól talált arcmását. Ez a könyv a mult évi augusztus óta a debreceni könyvtárban van, s megtekinthetik mind azok, kik a jeles művészről és jellemes férfiről, és ama korról, melyben élt, egyet mást meg akarnak tudni. Arra a kérdésre, hogy mi lett az általa kiadott „Magyar Atlas”-ból, az életiratban bőven megfeleltem, s itt csak annyit irhatok röviden, hogy szülőim halála után Heckenast Gusztáv nyomda-tulajdonos birtokába jutván, ő jónak látta azt, mint saját kiadványát egy jeles tudósunk fölügyelete alatt több művész által készített munkát árultatni. Sajátszerű, de így történt. Karacs nevét leköszörülték a réztáblákról. De az ’Atlasz’ él, és közkézen forog, most mint Franklin-társulat kiadványa. Egy másik kérdésre az a válaszom, hogy atyám mivel csupán nagyobb műveken dolgozott, (térképeken) nem fogadott el tanitványt, de két tehetségnek mégis kifejtője lett. Egyiknek neve Kolman a jeles tanár, Vidékinek atyja. Ennek egy műve nálam meg is volt, szép, tiszta mű. (Bácsmegye térképe) Ezt a ’Vasárnapi Ujság’ szerkesztőségéhez küldve, akartam az ő művész fiához juttatni. Hogy oda jutott e, erről nem birok tudomással, mert nem kaptam róla választ. Másik tanitványa Vörös László mérnök volt, ki Budapest térképét nagyban kőbe metszette 1833-ban. Egy példányt ebből 1882 május hóban vászonra felvonva a ’Nemzeti muzeum’-ba küldtem. Érdemes megtekinteni. Ugyan akkor apám által készitett több példány nagyobb művét ajándékoztam a nemzeti muzeumnak. Nagyon méltók a megtekintésre, mert nagyrészt a század első két tizedében készültek. Mind vászonra felvonva adtam át. Ime rövid válaszom mind ama tudakozódók számára, kik az öreg Karacsról annak öreg leányától választ várnak. Karacs Teréz 66

O.

Fényképek

1.

Karacs Teréz 60 éves korában készült fényképe (DRK Nagykönyvtár. R.759.4–

5.10.)

67

2.

A Debreceni Kollégiumban tanuló Karacs-ősök (DRK Nagykönyvtár. R.759.4–

5.2.)

3.

Karacs Teréz életéből jegyzetek (DRK Nagykönyvtár. R.759.3.)

68

Karacs Teréz levele Géresy Kálmánhoz. Kunhalas, 1884. dec. 26. (DRK Nagykönyvtár. R.1522.113.) 4.

69