Alapítva: október TARTALOM

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október

LV. évfolyam, 7. szám

2010. július

TARTALOM

ANDREJ FATYEJEV Egy obsitos elbeszélése (Horváth Iván fordítása).................................... STANLEY KUNITZ versei (Kántás Balázs fordításai)................................... PAUL SCHALLÜCK A halál késik (Ircsik Vilmos fordítása)........................................................... T. DICTUS MAGISTER versei (Doncsev Toso fordításai)........................... ARAVIND ADIGA Az utolsó bandrai karácsony (Rózsa Luca fordítása)..............................

583 600 604 608 612

MÛHELY Seamus Heaney három magyar hangja ............................................................

618

TÁJÉKOZÓDÁS ROGER SCRUTON Mûvészet és ero-s (Orosz István fordítása)................................................... TOMAS VENCLOVA Most megszólal a csend (Pálfalvi Lajos fordítása)....................................

641 652

GÁL FERENC „Csak eltüntetek egy fehér foltot” – Pawe³ Huelle regényeirôl................

663

KÜLFÖLDI SZERZÔINK...........................................................................................

670

A Belarusz Nemzeti Könyvtárról készült fényképeket az Országos Idegennyelvû Könyvtár állította ki.

Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

Nemzeti Kulturális Alap

ANDREJ FATYEJEV

Egy obsitos elbeszélése I Istennek hála már régen obsitot kaptam és a jó emberek kegyelmébôl ennivalóm is van, mert, uram, sok obsitos testvérünk Krisztus nevében koldul. Bizonyára méltóztatott látni, hogy itt, Moszkvában mekkora tömegük járja az utcákat. Mit mondhatna az ember? Természetesen sok gyenge ember van köztük, meg még sok olyan is, aki a napi betevôt sem tudja magának megszerezni... falun nincsenek rokonaik, már mind meghaltak, nincs semmiféle mesterségük, a nehéz fizikai munkához meg nincs erejük. A huszonöt éves katonai szolgálatban bizony elgyötrôdik az ember. Azt hiszem, uram, ha most az ember bejárja egész Oroszhont, bizonyára ritkán talál olyan muzsikcsaládot, ahonnan valaki ne állt volna a cár szolgálatában. És ha most mindet összeszámolnánk, vagyis azokat is, akik szolgáltak, és azokat is, akik most állnak szolgálatban, akkor, úgy gondolom, ez komoly erôt képviselne. De, uram, ezek is mind Isten gyermekei, mint mindenki más, az életük meg sokkal nehezebb, ha ezt nézzük, akkor a katonabajtársunkat sajnálni kell. Például nálunk, a lóistállóban olyan ember is van, aki egy egész év alatt még ötször sem fordult meg a házban. Egész nap kint van, a lovat rendben kell tartani, pucolni, etetni, itatni kell ôket, szénáért menni, máskor meg gyakorlatozni órák hosszat, ôrségben állni... mire az ember észbe kap, már elmúlt az egész nap, éjszakára bemenne a házba, de hát ez is veszélyes, mert félô, hogy a ló elszabadul, és valami megsértheti, felsebzi a lábát, az ég egy világán mindenért a katona a felelôs. Nyáron még csak hagyján, de télen, uram, a katona majdnem mindig dolgozik, méghozzá rossz idôben... Jó akkor, amikor jó helyen állomásozunk és az élelmet a kincstártól kapjuk. Ilyenkor ehet a katona marhahúst, de amikor az élelmet a lakosságtól kapja… Litvániában például, ott az emberek olyan szegények, hogy az ottani muzsik még húsvétkor sem eszik húst, egész évben csak krumpli, meg krumpli, hát mit is adhatna enni a katonának? A katona meg örökösen dolgozik, erôre van szüksége, de hát milyen erôt adhat neki az ilyen ennivaló? A parancsnokság meg számon kéri a feladatot a katonától, fel a fejjel, légy vidám! 583

Az egész szolgálati idôt nehéz leszolgálni. Sok testvérünk meghal ez alatt az idô alatt… De önmagában a szolgálat, legyen bár nehéz: felesküszünk rá, de, uram, az rosszulesik a katonának, ha feleslegesen sértik meg. Most még semmi, mostanság a tiszt uraknak is lágyabb lett a szíve, de a régebbi idôkben könnyen megalázták a katonát. Még hogy az urak? Ugyan, az ôrmester, a rangidôsek, vagy szakaszparancsnok, mintha ôk is katonák lennének, de még ezek is, uram, regnálnak az egyszerû katona felett. A lovasszázadban az ôrmester bizony nagy ember, hiszen ô az elsô a századparancsnok után, másfél száz ember tartozik alája. Ha ô már megtapasztalta az egész keserves katonaéletet, és lelkiismeretes, ismeri a katonaszokásokat, akkor sokat tud segíteni a katonáknak azért, mert a lovasszázadparancsnoknál az ôrmesternek nagy a hitele. Volt nálunk egy bizonyos Marko Mikityics... rosszabb valamennyi vérengzô vadállatnál. Nemhogy segítené a katonát a bajban, maga igyekszik ôt a parancsnokság elôtt pocskondiázni... Erôs akaratú volt, maga végezte el a büntetést... Elôfordult, hogy azzal ütött, ami a keze ügyébe került, ha karót fogott, akkor azzal, ha nem volt karó, akkor ököllel verte az ember mellét, meg a fogait. Ilyen módszerrel sok embert kínzott annak idején... Ha valakit elvert, az vagy két hetet még csak el-eljárkált, aztán vitték a tábori kórházba ...mert már vért köpött. Megpróbáltunk panaszt tenni, hát jól megkaptuk a magunkét a panaszokért. Hiszi-e, uram, ha bejött az istállóba, amikor takarítottunk, nemcsak az emberek, még a lovak is remegtek félelmükben. Ilyen gonosz ember volt! Sok ember megszökött miatta, de hát, mint ismeretes, messze nem jut el az illetô, elfogják az embert, elôvezetik és megvesszôzik. Hát így áll a dolog, uram. Egy gonosz ember miatt, a mi idônkben az emberek még az esküjüket is megszegték, és magukat is tönkretették örökre, mert, mondjuk, akit megvesszôztek, az már büntetettnek számít, egyszóval, elveszett ember lett. Ettôl kezdve nem is lesz más neve, csak a „büntetett”, és minden bûnét, akár szándékos volt, akár véletlen, másokhoz képest rajta kétszeresen torolják meg, hosszú szabadságra nem mehet és szégyellheti magát a bajtársai elôtt... Sokfélék az emberek, van, aki meg sem sajnálja, sôt szemrehányást tesz neki, úgymond, téged már megbüntettek!

584

II Minden ember gyarló, a katona meg pláne könnyen követ el hibát. Persze, uram, a mi bajtársaink között mindenféle ember van, egyik-másik rá is szolgál a büntetésre, de az is elôfordult, hogy a parancsnokság valakit túlságosan szigorúan, nem a vétke szerint büntetett meg... Olyan is megtörténik, hogy a vétkest kihallgatásra viszik, és az annyira remeg, hogy egy értelmes szót sem tud kinyögni. Bûnös, és kész, de hogy miben bûnös, mi a vétke, arról egy szót sem szól. Volt nálunk, uram, egy öreg, határidô nélkül szolgáló katona, Gracsov volt a gúnyneve.1 Neki már a végleges obsit járt, de a háború idejére ismét behívták... Feleséget és gyermeket hagyott otthon. Igyekvô katona volt, csak hát idôs ember, nem úgy, mint a fiatalok, gyenge volt az egészsége. Hát ez a Gracsov, se szó, se beszéd, eltûnt a lovasszázadból... A lovas kapitány várt egy napot, aztán még egyet és a harmadik napon, ahogy ezt törvény elôírja, jelentést küldött a törzshöz, hogy Gracsov eltûnt... már mi is gondolkodtunk a században, mi történhetett vele, de a kapitány is, tudván, hogy jó katona, embereket küldött a keresésére, nem lett-e beteg, nem esett-e bele a lóistálló mögötti gödörbe. Keresték, keresték, de sehol sem találták. A kincstári meg a személyes holmijai is mind ott maradtak az istállóban. Vagy nyolc nap múlva jött a hír, hogy Gracsovot ôrkísérettel a parancsnokságra vitték, papír is jött a kerületi rendôrfônöktôl, hogy a falusi rendôrség az erdôben, mintegy hetvenversztányira2 az ezredtôl elfogott egy katonaszökevényt. Kirendeltek egy bizottságot, hogy ítélkezzenek Gracsov felett. Elôvezetik. Sápadt, a szeme zavaros, annyira lefogyott, hogy nehéz ráismerni, mintha egy egész évig nem evett volna semmit. Megkezdôdött a kihallgatás: miért szöktél meg? Nem bírtad a megpróbáltatásokat? Azt felelte: nem. Megkaptál-e mindent a kincstártól? Azt mondja, mindent megkaptam. Mi késztetett a szökésre? – Nem tudom. – Milyen céllal mentél el, hol bolyongtál, mit ettél? – Nem emlékszem, mondja, semmire sem emlékszem. Eh, minek veszôdjünk vele, mondja a kihallgató, a bizonyíték az arcára van írva, hetvenversztányira fogták el, nem az ezred térségében, hanem az erdôben. Így szól a papír. Írnok, írjad, ahogy korábban Theklisztovról 1 2

Gracs = varjú. Régi orosz hosszmérték, 1067 m.

585

is írtad: „én, úgymond, Gracsov a csavargás iránti vágyból mentem el azzal a szándékkal, hogy lopással szerzek élelmet magamnak, amíg erre lehetôségem van.” Gracsov meg, uram, egy árva szót sem szólt. Csak vigyázzban állt, szemébôl hullott a könny... Az urak is, akik a bizottságban ültek, megsajnálták az öreget... hogyan segítsenek rajta? Az ügy nyilvánvaló, engedély nélkül ment el, ördög tudja, hova el nem mászkál, a falusi rendôrség fogta el az erdôben... szökevény, mi kell még. Hát, uram, így is írták be: a rangjelzést levenni, botbüntetésre ítélni, ismét felesketni, amit azelôtt leszolgált, azt az idôt nem kell beszámítani, az elveszett. De, uram, az öregre néha rájött. Mivel az állandók közül való volt, és korábban egy másik ezredben szolgált, így nálunk nem is tudták, milyen más idôt szabjanak ki rá. Késôbb megtudták egy másik lovaszászlóaljban lévô bajtársától, aki szintén örökös szolgálatú volt, és egy falubeliek voltak, hogy otthon, minden átmenet nélkül otthagyta a feleségét és a gyerekeit, és ment, amerre látott. Öt-hat nap elteltével, amikor magához tért, akkor hazajött. És mindez, feltételezhetô, az ütéstôl van: még a korábbi ezredében, mielôtt a végleges szabadságra ment volna, leesett a lóról és beverte a fejét... Valószínûleg akkortájt hibbanhatott meg. Olyan ritkán történik baj a katonával? Amit az egyik-másik ember olcsón megúszik, vagy még meg is térül neki, az a katonának nem sikerül, a teste is megszenvedi, és az egész szolgálati idejét is tönkreteszi. És sok kell-e a bûnhöz? Volt nálunk egy bizonyos Gavrilov nevû testvérpár. Amint elvitték ôket az ezredbe, azonnal különbözô lovasszázadba sorozták be ôket. Az idôsebbik kérlelte az ezredest, hogy hagyják vele az öccsét. Nekem, mondja, a szüleim megparancsolták, hogy figyeljek rá, és a szolgálatban is tartsam szemmel, mivel nagyon fiatal, mindössze tizennyolc éves. Az ezredes nemmel válaszolt. Neked már nô az oldalszakállad, az elsô lovaszászlóaljban kell lenned, a testvérednek nem lehet, neki még bajsza sincs. Bár külön voltak, mindkettôbôl jó katona lett... a fiatalabb csendes, békés természetû volt... Hát ezzel a kisebbik Gavrilovval történt meg, ki tudja, hogyan, uram, de elvesztette az új lovaglónadrágját, nálunk pedig, uram, a kincstári holmi elvesztése nagy véteknek számít, azt mondják, eladta egy zsidónak, a pénzt meg elitta. Jelenteni akarta az ôrmesternek, de félt, még megszidja, vagy ami még rosszabb, megbünteti... várok egy kicsit, gondolta, 586

amint lesz pénzem, rendelek a szabómûhelyben magamnak újat. Ugyanakkor, uram, jött a parancs, hogy másnap szemle lesz, a tábornok megszemléli a katonák felszerelését. Mit lehet itt tenni? Kapkodás jobbra, balra... Végre talált egy bajtársat, akinek két lovaglónadrágja volt és az egyiket el is adná, csak, mondja, a pénzt azonnal kéri, anélkül nem adja... Gavrilovnak meg nincs pénze... Két ezüstrubel3 kellene, elindult hát, hogy a bajtársaitól kérjen kölcsön, de nem kapott. Az egyik azt mondja, neki magának sincs ennyi pénze, a másik azt mondja, adna, de már rég bevarrta az egyenruhájába. No jó, gondolja Gavrilov, elszaladok a bátyámhoz. Neki van pénze, a szüleink nemrég küldtek öt rubelt... A falu, ahol a testvére szolgált, nem volt közel, mintegy tízversztányira, de hát, úgymond, semmiség, elszaladok és körülbelül három óra múlva visszajövök, és az ôrségre is visszaérek. Az ôrmestertôl nem kért engedélyt a távozásra, arra gondolt, hogy talán el sem engedik, így anélkül szaladt el. Megérkezik a másik faluba, látja, az elsô lovaszászlóalj gyakorlatozik és a lovas kapitány is ott van. Természetes, hogy a gyakorlatozókhoz nem mer odamenni, hogy a testvérével váltson egy-két szót... Várni kell, a gyakorlat csak most kezdôdött... Amire a gyakorlat befejezôdött, amire a testvérével végre találkozott és megkapta tôle a pénzt (a pénz vagy tíz zacskóba volt bevarrva, és a nyakában hordta), elmúlt vagy három óra... már a nap is lemenôben volt. Vidáman ment visszafelé... de a lábai már elfáradtak, pedig sietni kell, este ôrségbe megy, szóval a helyén kell lennie. Már bealkonyodott. Sietôs léptekkel halad az én Gavrilovom, néhol futólépésben... A szívében aggodalom meg félelem van, aszongya, még elkések, lihegett, alig kapott levegôt, az izzadság meg patakokban folyt róla, mert ez az eset nyáron történt, meleg, fullasztó szél fújt. Ebbôl már elég, jöjjön a halál. Egyszer csak azt hallja, hogy valaki jön mögötte... Azt gondolja, hála neked, Istenem, talán egy paraszt elvisz. Jön is egy muzsik üres szekéren, fejjel a bak felé fekszik, az ostorral csapkod. Amint egy vonalba ért Gavrilovval, az megkérdezi tôle, galambocskám-apókám, a Krisztus szerelmére kérlek, vigyél el, mindjárt meghalok. De a másik félbeszakítja: „nem akarom, menj, muszka, az utadra”. – „Apóka, legyen olyan jó, vigyen el, maga üresen megy, nekem meg sietnem kell. – Félre, ebfajzat – mondja a muzsik – minek zaklatsz?” – Te meg, bácsi, mit veszekszel, nem sértettelek meg, jót kértem tôled, te meg szidsz engem. – A szekér mellett haladva az egyik kezével belekapaszkodik a szekér hátsó részébe, a másikban meg egy botot tart, amit 3

Oroszországban a XVII. század közepe óta használt pénzegység.

587

sövénybôl csinált akkor, amikor eljött a faluból, hogy legyen mire támaszkodni út közben. Ekkor a muzsik felállt a szekéren és teljes erôbôl rácsapott Gavrilovra, meg a lóra, majd vágtatni kezdett. Bár a katona egyszerû ember, uram, de ilyen sértést egy muzsiktól nehéz elviselni, Gavrilov meg, fiatal ember lévén nem tudott magán uralkodni, hát, ahogy a husáng a kezében volt, a muzsik után dobta, hallotta, hogy a muzsik felordított, nyilván eltalálta... így legalább majd nem veszekszik. Ahogy továbbmegy, látja ám, hogy a földön ott hever a muzsik hosszú felsôruhája. Csak úgy nem dobja el, hát felveszem – gondolja, a faluban majd átadom a rendôrbiztosnak... nekem ugyan nem kell. Közben a muzsik iránti haragja teljesen elmúlt, csak keserûséget érzett, mert hát ki szánná meg a katonát, ha nem a muzsik, hiszen testvér az, máskor ôt sem kerüli el ugyanez a sors... ez meg nemhogy nem sajnálta meg, hanem még meg is sértette... aztán megint csak arra gondolt, milyen is a katonaélet, ha az utolsó paraszt is lehordhatja... Amint a falu közelébe ért, látja ám, hogy lovasok jönnek és gyalogosok is futnak felé... – Fogd meg, kapd el, kiabálják, ez az, ô volt a rabló! – Elfogták hát az isten szolgáját, a faluba vonszolták és ott a kerületi rendôrfônök elé állították... a muzsik meg, aki az ostorral rávágott, tanúskodik: „éjszaka támadt rám, a felsô ruhámat is elvette, meg akart ölni... itt van rajtam a husáng nyoma”. Aztán megkezdôdött az igazi nyomozás, az ítélethozatal, az önkényes távolmaradás, a lovaglónadrág elvesztése, minden összejött. Így veszett el, uram, egy ember, pedig milyen semmiségekrôl volt szó. Mennyire szomorkodott utána a bátyja, uram Isten, mondja, hogyan írom meg ezt az esetet a szüleimnek. Az anyám nagyon szerette a kicsit. Ez a muzsik is, micsoda fösvény ember... Megmondom, uram, a muzsik mindig ellensége a katonának, azt meg ostobasága folytán el sem tudja képzelni, hogy ha a katona háborgatja, akkor azt nem jószántából teszi... Fájdalmas dolog, hogy a muzsik haragszik a katonára, hogy etetnie kell, meg a kunyhójában kell tartani... Hát ebben miért vétkes a katona? Olyan is elôfordul, hogy a gazda egyáltalán nem ad enni a katonának, úgymond, nekem magamnak sincs ennivalóm... A fehérnép is siránkozik, szidják a katonát, egyen kincstári kenyeret, azt zabálja, és kész.

588

III Ôszintén szólva, uram, az már biztos, hogy a bekvártélyozott katona nem ajándék, ráadásul még kárt is tesz. Az elsô nálunk a ló, és a parancsnokság szigorúan megköveteli, hogy a lovak jóllakottak legyenek. Bejön a kapitány vagy az ôrmester az istállóba: Hogyhogy nem gyarapszanak a lovak, fiúk, igyekezni kell! – Mi igyekszünk, nagyságos uram, vagy Marko Mikityics! Meg hát hogyan lehetne jobban igyekezni? Igyekszünk mi... Megpucoljuk a lovakat és az elôírt abrakot is teljes egészében odaadjuk nekik. De ha nem gyarapszanak a lovak, mit lehet tenni? És akkor valaki azt mondja: ide figyeljetek, fiúk, jövök a parancsnokságról, hát az egyik falutól nem messze látom ám, boglyák állnak… fogjuk a pányvát, aztán rajta, szedjünk össze egy nyalábra valót, és éjszaka elhozzuk. Megyünk is, és minthogy a széna mellett nincs ôrség, annyit szedünk ös�sze, amennyit ki-ki el tud hozni a vállán, visszafelé szándékosan kerülô úton jövünk, vagy a patakon keresztül, hogy ne hagyjunk nyomot az istállók felé... Reggelre az istállók telis-tele lettek. Bejön a kapitány, látja, hogy sok a széna. Nem szól egy szót sem, csak elvörösödik... Nem kérdi, honnan van ez a rengeteg széna. Mert ha megkérdezné, akkor a szénát vissza kellene vinni oda, ahonnan elhoztuk, és a katonát meg kellene büntetni azért, mert a máséhoz nyúlt, de ezzel magáról is azt hirdetné, hogy a századában eltûri a rendetlenséget. Így aztán hagyja. Olyan is volt, uram, hogy egy ilyen dologban elkapták a társunkat... egyszer elfogták magát a szakaszparancsnok ôrmestert a szakaszával... szóval panasz érkezett a bíróságra. A bíróság a nyomozati szakaszhoz egy küldöttet kért az ezredtôl. A szakaszparancsnokot bevezették a kihallgatásra. A bíró ezzel kezdte: – Voltál-e szénáért? – Voltam – válaszolja. – Nem szégyelled magad – mondja a bíró. – Szakaszparancsnok létedre lopásra vetemedtél... Az pedig, uram, még fel is fortyant. – Bíró úr! – mondja (Lengyelországban történt a dolog) –, ne beszéljen ostobaságokat. Nem vagyok én tolvaj, végzem a szolgálatot, azon vagyok, hogy a lovak jóllakjanak. Érti? Nagyon sértette a goromba szó, hogy a bíró tolvajnak nevezte... Az még csak hagyján, ha a parancsnoka mondta volna, de hogy egy civil! Egyszer meg parasztok fogták el a katonáinkat a lopott szénával. A szénát 589

elvették, ôket meg bezárták egy üres házba, ôk meg elmentek egyenesen a kapitányhoz, úgymond, fizetniük kell nekünk azt, amennyit kérünk, fizetni kell, hogy ne essen szégyenfolt a századon, mivelhogy a századbeliek lopják a szénát. A fiúk pedig, amint tudomást szereztek a dologról, így morfondíroztak: Minek okoznánk kárt a kapitánynak? Menjünk el innen. – De hogyan megyünk el, ha az ajtó jól be van zárva és az ablakon nem férünk ki? Hát kiássuk magunkat! Hát ki is ásták magukat... Találtak a házban aprófát, azzal aztán elkezdték vájni a földet fal aljánál, egy éjjel alatt a fal alá ástak és kimásztak isten szabad ege alá... A kapitány jó ember, miért hagyták volna szégyenben? IV Mi, uram, sokat törôdünk a lovakkal, mert a katonai szolgálatban az ember sokban függ a lótól. Ha jó a ló, megtartja a testet, ha nyugodt, az a katonának is jó, de ha egy nehéz ló jut valakinek, akkor a gazdájának nincs tôle nyugta, rosszabb az minden vadállatnál. Abrakot visz neki az ember, az meg a hátsó lábával megrúg vagy megharap. Sem pucolni, sem megnyergelni, sem felülni rá nem enged, de ha felül rá az ember, félô, hogy talán még meg is öl... Sok kijut ezektôl az áspiskígyóktól a katonáknak. Van, amelyik a lovassal együtt ágaskodik fel, úgy áll, mint a gyertya, a mellsô lábaival kapálózik a levegôben, aztán meg hátraveti magát... Ha a lovas ilyenkor nem tud leugrani róla, akkor biztos, hogy meghal, de legalábbis nyomorék lesz... Olyan is elôfordult, hogy a nyeregkápa belefúródott a katona mellébe. Volt nekem egy ilyen lovam. Hány, de hány embert gyötört meg elôttem. Volt úgy, hogy amikor odamentem hozzá, a bajtársaimtól elbúcsúztam. Azért nem házasodtam meg, mert a szolgálati idômet még nem tudtam le, és egészséges vagyok és nincs bûnöm. A lovasszázad parancsnoka a szemlén be akarta mutatni a parancsnokságnak, hogy, úgymond, ez a ló ezért és ezért rossz, rosszul megy és, úgymond, megöli az embereket. Ekkor a tábornok azt mondja: ostobaság, ez a ló egészséges, nem lehet kimustrálni... kárt szenved a kincstár. Kijutott nekem, uram, hiszen a ló nem lehet gazda nélkül, és valakinek vigyáznia kell rá, mert a parancsnokságnak nem lehet azt mondani: nem akarok ilyen lovat. A korábbi gazdáját elküldték a tábori kórházba (eltörte a katona a lábát), hát az ôrmester azt mondja: kit tegyünk e mellé az ördög mellé? Nem akarok bûnt magamra venni, húzzunk inkább sorsot, fiúk... Így is tettünk, és engem sorsoltak ki. 590

Szenvedtem, gyötrôdtem ezzel a lóval, uram, csaknem egy fél évet, de minél tovább tartott, annál gonoszabb lett, és sokszor megsebesített... Teljesen kikészített... Így hát, uram, belenyugodtam, hogy elôbb vagy utóbb megöl. Hiszi-e, uram, még most is szörnyû rá visszaemlékezni: függetlenül attól, hogy a ló cári, kincstári – el akartam pusztítani. Olyan is volt, mintha a gonosz lélek azt súgná a fülembe: öld meg, öld meg a lovat. Elôtted, úgymond, sok embert tönkretett, már téged is megöl és utánad is gyilkolni fog. Öld meg, bár a fejeddel felelsz, de magadat és másokat is megmentesz a haláltól... Mérget kerestem, de nem találtam, a hurkot vagy kétszer rátekertem a nyakára, amikor a társaim közül senki sem volt ott, de nem bírtam vele. Azt hallottam, hogy sörétet lehetne ereszteni a fülébe, hogy megdögöljön, hát meg akartam szórni söréttel. Most aztán áldom az Istent, hogy semmi ilyesmit nem tettem. A ló magától döglött meg. A lódoktor kijött a törzstôl, hogy lefolytassa a vizsgálatot... felboncolta az egész tetemet és a fejét vizsgálta... Ha én elôbb sörétet eresztettem volna bele, a boncolásnál azt is megtalálta volna. A kapitány is örült, hogy ez a ló megdöglött, a bajtársaim is azt mondogatták, adj hálát az Istennek, Karpov, hogy megmenekültél a bajtól... De a legjobban én örültem. Azonnal fogadalmat tettem, hogy gyertyát gyújtok a templomban és kimondottan ezért el is mentem a törzshöz. Egyébként, uram, más esetek is elôfordulnak: a mi szakaszunknál is volt egy vad ló, és alaposan feldühítette a gazdáját... de ez az ember igen lobbanékony volt... egyszer valami felbosszantotta, megragadott egy nagyon hegyes karót és majdnem egyarsinnyira4 beledöfte a hasába... Ezért aztán jól kijutott neki, uramisten, de még hogy! Hogyan is merészelheti egy katona a cári javakat tönkretenni, különösen egy lovat megölni. De hát az ember nem mindig tud uralkodni magán. ......................................................................... Különben pedig, uram, az urak között vannak jólelkû emberek és olyanok a katonákhoz, mintha az apjuk volnának. Vagyis a keresztény törvény szerint cselekszenek, megértik a katona gondjait. Olyan is akad, aki megbocsátja a katonának, ha nem akaratlanul követett el hibát, sôt a parancsnokság elôtt is megvédi, és ha valami kár történik, magára veszi. Volt nálunk egy ilyen ember. Nem volt gazdag, de erején felül a maga számlájára biztosított élelmet az embereknek, az elôírással szemben, és a kis szükségletekben is mindig segített a katonának. Goromba szóval senkit   Rôf; régi orosz hosszmérték: 0,711 méter.

4

591

meg nem sértett, de ha egyszer valakit azonnal meg kellett büntetni, hát nem lehetett ráismerni... Szóval ilyen volt a jelleme, ha úgy adódott, szigorúan büntetett, úgymond – egyet megbüntetek, tízet megmentek... A nem szándékos hibákat megbocsátotta... Egyszer két kiskatona felgyújtotta az istállót, az éjjel fáklyával mentek be. És mindez, uram, a lovak miatt történt. Azt mondták, oda kell menni, be kell rakni a szénát, és figyelni kell, nehogy valamelyik ló elszakítsa a kötôféket, és nehogy megsérüljön... A gazda még mondta is nekik, amint mentek ki a házból, vigyázzanak, uraim, nehogy felgyújtsák, maguknak is bajt okoznak, nekem is kárt tesznek. A lóistállók, uram, nálunk a parasztudvarokon vannak, magunk alakítjuk ki azokat, aklokból vagy szérûkbôl. Ekkor éppen fújt a szél, a fáklyából egy szikra a szénára esett és belobbant. Összevissza kapkodtak a fiúk. Elôször is a lovakat kötötték el, és vezették ki ôket az udvarra. Kivittek egypárat és szabadon engedve ôket visszamentek a többiért... Eloldottak még egyet-kettôt, éppen az ajtóban voltak, amikor az elôzôek szembejöttek velük vissza az istállóba... Jól tudjuk, az állat buta, és ez éjjel történt, nem akarózik elmenni a jászoltól, hát igyekeznek vissza... Amíg ezekkel veszôdtek, az istálló teljesen kigyulladt... Nem maradt idô kivinni a lovakat, maguk is csak nehezen tudtak kimenekülni a tûzbôl. Hat ló megégett. Az egyik katona ismét berohant a tûzbe, és azt mondta, ha a lovak megégtek, vesszek el én is, mindegy, a bajt úgysem lehet elkerülni, köszönet, fiúk, hogy ideszaladtatok a tûzhöz, majdnem a lángokból húztatok ki. Hát, uram, úgy látszott, a baj elkerülhetetlen. Világítófáklyával járkáltunk az istállóban, a szénát meggyújtottuk, a lovakat megégettük, a nyergeket, a felszerelést, mindent felégettünk. Hát mit gondol, uram. A kapitány a lovakért járó pénzt befizette a kincstárba, elment intézkedni, hogy ne legyen bíróság, ô maga a katonákat nem büntette meg... Azt mondta, mindenkivel megeshet a baj... Bár a nagy urak közül való volt, mégsem volt büszke... elôfordult, hogy bejön az istállóba, ledôl a szénára és beszédbe elegyedik a katonákkal... Gyakran adott a sajátjából vodkát a katonáknak, dohányt is vett nekik, az írástudóknak könyveket szerzett... Az analfabétákat tanította, úgymond, obsitot kapsz, vagy örökös szolgálatra kerülsz, jól jön ez még neked... És ha meg az ezredközpontba megy, akkor mindig benéz a kórházba, hogy a századából való katonákat meglátogassa. Elmondhatom magának, uram, hogy a katonák között mindig nagyobb a halandóság, mint az egyszerû nép körében... Hogy mitôl? Hát attól, hogy a katona nem alussza ki magát, hogy nem tud jóllakni, majdnem mindig dolgozik, rossz idôben is... A gyakorlatokon is, télvíz idején csakúgy egyenruhá592

ban van az ember... és amint megteszünk egy bizonyos utat és hazavisszük a lovakat, a köpenyeinkkel takarjuk be ôket, nehogy megfázzanak... Mint ismeretes, a lovak a futás után egészen átizzadnak... Persze mi nemkülönben. Ha valakit megfúj a szél, elkezd köhögni, aki pedig mértéken felül sokat ivott, ágynak dôl ám... Mi van veled, nem bírod erôvel? Igen, nagyon fáj a mellem. Jelentik, ahogy kell, az ôrmesternek és a kapitánynak. Parancsot adnak, hogy vigyék kórházba, a kórház meg, úgy is volt, hogy vagy negyven-ötven versztányira volt a századtól. Hát amíg szereznek egy lovas kocsit vagy ökrös szekeret, befogják azt, amíg a szerencsétlen embert odaviszik, már jobblétre is szenderül... A katona is buta, hiszen meg van mondva, ha a legkisebb mértékben is megbetegszik, azonnal jelenteni kell, és máris viszik a kórházba. De hát, uram, arról van szó, hogy a mi katonatársunk nagyon fél a kórháztól. Elôször is, rossz a levegô, meg kevés az ennivaló, folyton csak leves meg leves... Ha valaki nagyon beteg, már nem is kíván sokat enni. De ha valakinek a keze fáj vagy a lába? Különben teljesen egészséges, és szeretne egy kis marhahúsos scsít5 enni, ám nem adnak neki… Úgy gondolom, hogy az ezredorvos csak a saját hasznát kereste. Máskor meg szándékosan tart a kórházban olyan embert, aki már majdnem teljesen felépült… Úgymond, még nem erôsödött meg, és mint köztudomású, minél több emberrôl kell gondoskodnia, annál több csurran-cseppen neki… Nagy ravasz volt ez a mi német származású ezredorvosunk… A betegeket, a gyengélkedôket és a kórház személyzetét is marhahús helyett libával etette… nagy haszonra tett szert a tollból, amit eladott a zsidóknak párnára, a libazsírt kiolvasztotta, majd azt is eladta nekik. A zsidók nagyra értékelik a libazsírt. A kórház mellett veteményeskertet létesített, és a gyengélkedôkkel mûveltette. Nekik, mondta, testmozgásra van szükségük, majd a készletköltségeket a kincstárra hárította – piaci áron. Hát mit mondjak még? Tizenöt embert temetett el egy sírban! Templom nincs minden faluban, ezredtemplomot pedig, hadiidô lévén szintén nem minden pihenôhelynél épít az ember… A zöld málhás kocsit alakították át templommá. Szóval így állt a dolog: ha a katona a kórházban meghalt, koporsóba tették, eljött az ezredpópa a diakónussal, a halottat el5  Fejes vagy savanyú káposztából készült kedvelt orosz levesfajta.

593

búcsúztatták, ahogy illik, aztán elmentek haza. Az erdôtlen helyeken, például Odessza környékén drága a fa: egy egyszerû koporsó, ha fát kell hozzá venni és saját mesterekkel csináltatjuk meg, akkor ez úgy négy ezüstrubelbe is belekerül. Az ezredorvos pedig, ha egy katona meghalt, jelentést tett az ezredparancsnoknak, és kérte, hogy adjon neki koporsóra ennyi és ennyi pénzt, ha meghal a másik, ugyanez ismétlôdik meg, a harmadik esetében szintúgy. Mit gondol, mit csinált ez az ember? Ahogy bealkonyodik, a kórházi szolgáknak (ezek válogatott emberek voltak) kiadja a parancsot, hogy vigyék az elhunytat a temetôbe, dobják be a sírba, a koporsót meg vigyék vissza a hadszertárba, úgymond, jól jön az még másnak is. Az pedig, hogy az elhunyt a sírban koporsó nélkül fekszik, hát kinek lesz ebbôl baja? A katonát nem kell kényeztetni, most meg már úgyis mindegy… R. helység mellett a tél folyamán nálunk az ezredben közel másfél száz ember halt meg láz következtében, uram, számolja csak össze, mennyi haszna lett neki ebbôl? A mondás szerint az emberi élet egy fabatkát sem ér, a katonáé meg még ennél is kevesebbet. A katona, ez az elátkozott ember, azzal megy a háborúba, hogy a háborúban otthagyja a fogát. Mégis szomorú nézni, ahogy egyesek a kórházban halnak meg. Van, aki már hamarosan mehetne haza, a halál meg itt éri. Láttam, uram, hogyan haldokoltak. Az egyik dobálja magát az ágyon, félrebeszél, egyre a faluját emlegeti, a szülei nevét emlegeti, majd megint a szolgálatról kezd beszélni, vagy lázálmában kopejkákat számol, majd a cipôtalpalást hozza szóba. Ekkor már az orvos is otthagyja, hazamegy, a szolgálatosnak megparancsolja, hogy maradjon mellette, hogy óránként adjon neki vizet. Még jó, ha az ügyeletes jólelkû ember, de ha nem, akkor azon van, hogy zavarja a beteget, még meg is bökdösi, elegem van belôled, te átkozott, halnál már meg minél elôbb, a bajtársaim már elmentek a kocsmába, én meg itt ülök miattad. Köztudomású, uram, hogy a betegápolók szolgálati ideje hosszabb, mint a csapatkatonáé, mert nekik tartós szabadságolás nem jár, ezért aztán a betegen állnak bosszút. * A katona zsoldja kevés, egy évben mindössze úgy három rubel, nem több, de még azt is harmadolva adják, hát mit lehet azzal kezdeni? Dohányt vesz az ember, a többit meg elissza. Ezért még a parancsnokság sem haragszik, ismeri a katonák szokását. Amikor a zsoldosztásra gyûlünk ös�sze, kijön a lovas kapitány, üdvözli a katonákat, majd azt mondja: Fiúk, ma lehet szórakozni, csak verekedés ne legyen. A pénzt maga osztja szét, a listán bejelöli, hogy kinek adott. Vidám idôszak ez, uram, azon oknál 594

fogva, hogy ilyenkor mindenki felszabadultan iszik és szórakozik, hiszen ezt a parancsnokság is tudja. Rendbe teszi az ember a lovat, aztán mehet a kocsmába. Megint benéz az istállóba, majd vissza az ivóba. Dalolnak, zenélnek, vagyis kintornáznak. Lengyelországban meg vannak olyan zsidók, akik mindenféle dallamot el tudnak játszani a szájharmonikán, egész nap folyik a mulatás, már beleun az ember, hát ráijesztesz, mondván, fújjad, különben összetöröm a harmonikádat! Igazat szólva, mikor szórakozzon a katona, ha nem akkor, amikor pénzt kap, bár van úgy, hogy van pénze, de akkor meg a szolgálat miatt nem lehet. Olyan is van, uram, hogy a katona vidáman van az évközi ünnepekkor, de leginkább, ha a lovasszázadnak van ünnepe. Minden lovasszázadnak van egy szentje, és a század ünnepén az egész vendégséget a századparancsnok állja. Ha van olyan, aki a katonát szereti, az anyagiakban is bôvelkedik, és a pénzt sem sajnálja, akkor lakomát rendez. Pirogot6 sütnek, maga is jelen van, jelentem magának, uram, hogy mindez nem azonos azzal, mint amikor a járandóságunkat kapjuk meg… Akkor a kíváncsi szemektôl távol szórakozunk. A parancsnokság jelenlétében, bár isszuk a vodkát, de mindig szorongunk, egy hangos szót sem merünk szólni. Elôfordul, uram, hogy a magunkfajta nem a megfelelô idôben szeretne szórakozni, nagyon kell vigyázni, nehogy elkapjanak. A hadjárat idején a legnagyobb a szabadságunk, ami, bár nehéz, de kevésbé kérik számon a józanságot… Ha a lovak napközben lefekszenek, ezt mi olyan elôjelnek látjuk, hogy okvetlenül továbbvonulunk. A hadjárat vagy az új állomáshelyre való vonulás vidám dolog, mert akkor új helyeket láthatunk. Ily módon majdnem fél Oroszországot bejárjuk, de idegen országokban is megfordulunk, ha háború van. Egyet mondok, ez is nehéz, ahogy a menetelésbôl az ember bekvártélyozza magát, akkor a lovakon is könnyíteni kell, a jászolt is elô kell készíteni, szénáért menni, a lovat lecsutakolni és megitatni, és már azon vesszük magunkat észre, hogy eltelt a nap. Nagyon nehéz ehhez hozzászokni. Istentisztelettel kezdjük a napot, a pópa körbejárja a sorokat, szenteltvízzel hinti meg az embereket és a lovakat. Aztán mindenki lóra száll, megszólal a zene, az énekesek rázendítenek, és elindulunk. Ilyenkor mindig sok ember gyûlik össze. Sok asszony kíséri a katonákat, az egyik sir, úgymond, kár, jó lakó volt, békés és szívélyes, kár, hogy katona. Vizet is hordott, fát is vágott, a gyerekeket is ringatta a bölcsôben… A hadjárat alatt is énekelünk, a pihenôhelyeken pedig a tiszt urak néha 6  Kelt tészta húsos vagy káposztás töltelékkel.

595

a maguk vodkájából adnak nekünk. Amint megérkezünk a kvártélyba, az urak elsô dolga a szállásadót kikérdezni: – Hát aztán jó-e ez a lakás? – Jó, nagyságos uram, tiszta ház ez, és a málhát is van hova tenni. – Rendben. Gazdaasszony van-e? – Van, csak már öregecske. – Bolond! – mondja. – Miért csak a málhára gondolsz? A lovas kapitány újra a magáét hajtogatja. Szereztetek szénát meg zabot? – a katona meg azon töpreng, milyen koszton tartják majd? Szóval, uram, a szolgálati idô alatt majdnem a fél Oroszországot bejárja az ember, de még más országokban is megfordul, ha háború van; a hadjárat az egészen különleges dolog. Jártunk mi, uram, a magyaroknál is, úgy, hogy az egész hadjárat alatt szinte tetô sem volt a fejünk felett, másszor meg az átkelések, nyolcvan versztát is megtettünk egy nap alatt, még éjszaka is meneteltünk... Volt úgy, hogy annyira elfáradtunk, hogy a nyeregben aludtunk el, még álmodtunk is, de mégiscsak azt kell jelentenem, hogy a katonák szeretik a hadjáratot, mert ott a magunkfajta szabadabban érezheti magát, olyan gondolat meg, hogy a csatában meg is ölhetik, eszébe sem jut. Mert amíg az összecsapásra sor kerül... A hadjáratban, uram, ha az ember egészséges, vidáman vagyunk, mert új helyeket láthatunk, különféle népeket ismerhetünk meg... Csak az a csodadolog, uram, hogy magyar földön, bárhová megy is az ember, mintha orosz beszédet hallana... Mit is mondjak, uram, az osztrák csapatoknál rengeteg olyan katona van, akik ukránul beszélnek, még gúnyneveik is vannak: Tkacsuh, Tyeresenko, Szereda... Elôször, amikor megláttuk az osztrákokat Krakkóban, annyira csodálkoztunk... Azt kérdeztük, hogy nem a földijeink-e? Nem, mondja, kamerád, mi osztrákok vagyunk, Rusznakivból... Hogy lennénk ukránok? De ugyan minek vannak a német császár zászlaja alatt? A német katonák mások, mind olyan büszke. Ezért aztán a mieink nem jöttek ki velük. Krakkóban egy egész hónapot töltöttünk, jól megnéztük magunknak ôket, a csapszékekben még verekedésekre is sor került. De hát jól tudjuk, hogy az orosz verekedésben mindig legyôzi a németet, mert a német finoman harcol, csípésekkel, ráncigálással igyekszik mindent elintézni, a mienk meg üt egyenesen, bele a másik pofájába. Az ottani csapszékek tisztábbak, mint a mieink, a németek inkább a sörért járnak oda, meg hogy megtáncoltassák a hölgyeket... Egy alkalommal vagy öten bementünk egy csapszékbe. Be kell vallani, hogy elôtte már ittunk... Körülnézünk, látjuk ám, hogy a németek táncolnak a hölgyekkel. Az altiszt, 596

aki velünk volt (Piszkunov7 volt a gúnyneve), azt mondja, na, megyek, én is fordulok egyet, talán megtetszem valakinek. Odamegy az egyik nôhöz, és azt mondja, menjünk, panyenka,8 táncoljunk. Az el is ment vele. De még kettôt sem tudott a lánnyal pördülni, amikor a sarkantyúja beleakadt a nô ruhájába, meg még a lábára is rátaposott. A kisasszony finoman szitkozódott, kitépte magát a karjaiból, lengyelül disznónak nevezte, a németek meg elkezdtek röhögni... Piszkunov elvörösödött, mint a rák, bosszantotta, hogy a németek kinevetik. Már éppen káromkodni akart, amikor észrevette, hogy ô maga a hibás, ô okozta a bajt... odament a pányenkához és azt mondta, bocsáss meg, pányenocska, én, úgymond, nem készakarva... hozok neked vodkát... Vodkát nem kérek, menj innen, orosz, mondta. Bugris vagy... Lengyelül, uram, Lengyelországban mindent megtanultunk és Piszkunov is megértette, hogy itt nincs mit tenni... – Hát ha így áll a dolog, akkor magam iszom meg a vodkát... Odament a pulthoz, ivott egyet, aztán még egyet, aztán még és még, de a bosszúság befészkelte magát a szívébe... – Halljátok, testvérek – mondja nekünk –, mi az, hogy a németek táncolnak, mi meg csak álldogálunk... Ha a hölgyek nem akarnak, elboldogulunk nélkülük is. Gyere, Petrov, járjuk el a guggolóst. Na, osztrákok, félre az útból, álljatok körbe! A káplárjuk odaugrott hozzá, a saját nyelvén mondott valamit, kezével meg az ajtóra mutatott, Piszkunovnak már zakatolt a szíve, gondolkozás nélkül lekent neki egy pofont, így aztán kezdetét vette, uram, a mulatság. Mi persze Piszkunovot támogattuk, hát olyan verekedés tört ki, hogy csak na. Hiába voltak ôk tizenöten, mi kerekedtünk felül, s ha a körútja során nem érkezett volna oda a hadnagyuk, akkor talán még emberéletben is kár esett volna... Mi pedig, uram, amikor megéreztük, hogy jön az ôrjárat, nyakunkba szedtük a lábunkat... mindünknek sikerült kiugrálni a kertbe, mivel az ôrjárattal már nem szabad harcolni... elillantunk, amikor meghallottuk, hogy az osztrákok, akiket mi csépeltünk, azt kiabálják: vivat9 Schmidt hadnagy! Nem is tudom, mit jelent ez. De ez semmi, uram, ha máskor meg a katona garázdálkodik, a katona azért rossz, mert ellenséges országban bajt okoz a lakosságnak, a hadjáratban nem igazodik el, a vetésen jár, letapossa a lovával és még rabolni is jár,

  Piszkun = nyafogó, siránkozó ember.   Lengyel: kisasszony. 9   Latin: éljen! 7 8

597

úgymond, arra való a háború... Minek emelt ránk kezet a lázadó! De hát a lakosság miben hibás? ......................................................................... A magyarság sokáig fog emlékezni erre a hadjáratra, annyi szôlôt tettünk tönkre, annyi borospincét törtünk össze, annyi gabonát tapostunk ki tövestül, annyi libát, birkát hurcoltunk el a lakosságtól... A katona különösen ki van éhezve a rablásra mindjárt a csata után, azért, mert indulatba jön, így aztán amennyi falu vagy város van a közelben, egy sem kerüli el a bajt. Bár a parancsnokság ezt szigorúan bünteti, de hát hogy tudna valamennyi kihágásnak utánanézni. Másszor meg, ördög tudja, mit nem rabol a katona, egy törött üvegedényekkel teli zsákot vonszol maga után, meg képet... Hát minek neked ez a dolog, te hülye? Hát csak úgy, mondja, ez itt magyar dolog, meg hát mindenki rabol. Szóval, uram, Miskolc mellett kását fôztünk, mahagónifát és diófát raktunk a tûzre. Debrecsinben meg a gyalogság a patikákat fosztotta ki, elhurcolta a kenôcsös üvegeket, az alkoholt meg a parfümöt mind megitta. Aztán ha egy pincéig eljutottak, ahol, mivel sokáig tartott volna, hogy a csapból a csajkába csurgassák a bort, ezért csak úgy puskatussal verték ki a hordók fenekét és merítettek belôle... Tízszer annyi ömlött ki mint kellett volna, másszor meg a pincében térdig állt az ember a borban... Ami meg Losoncon10 történt, azt még elmesélni is nehéz, de nem is kell... Szégyellnivaló! Azt pedig ne gondolja, uram, hogy ezeket a disznóságokat a katonák közösen csinálták... Ilyen dolgokra csak az elmaradott, mindenféle gazemberek vetemednek, akik a katonaoszlopból titokban meglógnak vagy kitalálnak valamit, hogy kimaradhassanak. A jó katona viszont ilyent nem csinál, 10   1849. augusztus 1-jén a közeli fürdônél 150 magyar gerilla megtámadott és megölt több beteg cári katonát és tisztet. Alig egy hét múlva Grabbe tábornok kozákjai körülkerítették a várost, melybôl addigra sokan elmenekültek, de a lakosok többsége, az idôsek és a betegek otthon maradtak és várták a véget. Az oroszok óriási sarcot vetettek ki és hajtottak be, ám az ígért kegyelmet nem adták meg. A megrémült polgárokat a legyilkolt oroszok közös sírjához terelték és kényszerítették ôket, hogy a holttesteket csupasz kezükkel kaparják ki a sírból. A lerészegedett katonaság háromnapos szabad rablása során a polgárok házait kifosztották, lerombolták és miközben kancsukával verték a szerencsétleneket, utolsó ruháikat is elvették tôlük. Már tisztjeik sem tudták jobb belátásra bírni az emberi mivoltukból teljesen kivetkôzött, a templomokat is kifosztó kozákokat és orosz katonákat, akik ôrült orgiájuk végén, augusztus 9-én az összetört bútorokból a piactéren hatalmas tüzet rakva, tábori zeneszó mellett hahotázva, vigadva gyújtogatták egyenként a házakat és közben leitták magukat az eszméletlenségig. A pusztítás következtében a város lakossága a negyedére, 1400 fôre csökkent, hiszen az elmenekülteknek nem volt hova visszatérni. (A Nógrád Megyei Levéltár történeti blogja. Szerkeszti Tóth Tamás és Tyekvicska Árpád)

598

vajon a harapnivaló miatt enged-e a csábításnak azért, mert munka közben az ember mértéktelenül sokat szeretne enni... Ezért aztán rabolni mennek, martalócoknak is hívják ôket. Sokukat, uram, jól megleckéztettük, de hát... Az egyiket elfogják és megbüntetetik, tízen meg elbújnak... Beszalad egy házba, a szuronyával fenyegetôzik, felkap valamit, aztán, volt már ilyen, ismét a helyén van, mintha mi sem történt volna. De hát mit is mondjak, uram, a háború nem keresztény dolog. Belesajdul az ember szíve, ha ilyen dúlásokat lát... HORVÁTH IVÁN fordítása A fordító köszönetet mond Katona Erzsébetnek a segítségért.

Belarusz Nemzeti Könyvtár, Minszk.

STANLEY KUNITZ

A kör Fény fröccsent ma reggel a hosszú szárukon ingadozó, kagylószín szellôrózsákra; kék tüskés veronikafüveken csorgott le apró patakokban a mézelô méhekre; ma reggel láttam, amint a fény csókot lop másodvirágzó selymes rózsáimra, alkoholos nedvtôl illatozó késôn nyíló virágaimra. Különös boldogság borzongatott meg. Kinyitottam házam ajtaját, levánszorogtam a lépcsôn s most itt ülök a félhomályban, íróasztalomra görnyedek, pillantásom semmi nem köti le, csak egy puffadt komposzthalom egy vén, gôzölgô bûzkupac ablakom alatt; elôveszem a laptopot és hangosan olvasni kezdem a még nedves szavakat, amiket egy pacás lapra firkantottam le: „Fény fröccsent...”   Alig várom a holnapot, mikor új élet kezdôdik nekem, akárcsak mindennap, akárcsak mindennap...

600

A portré Anyám sosem bocsátotta meg apámnak, hogy öngyilkos lett, fôként, hogy olyan alkalmatlan idôben tette, egy nyilvános parkban, akkor tavasszal, mikor épp megszületni készültem. Bezárta nevét a legmélyebb szekrényébe és nem engedte ki soha, bár hallottam, hogy dörömböl. Mikor lejöttem a padlásról egy széles ajkú, kackiás bajszú, higgadt, mélybarna szemû idegent ábrázoló pasztellportréval kezemben, szó nélkül darabokra tépte, nekem meg lekevert egy nagy pofont. Életem hatvannegyedik évében még mindig érzem, hogy arcom ég.

A szférák Átsétáltam rengeteg életen, köztük sajátjaimon, s nem vagyok már az, mi voltam, bár a létezés néhány alapelve még megmaradt, ezekrôl igyekszem nem letérni. Ha visszapillantok, mint ahogy kénytelen vagyok visszanézni, hogy erôt gyûjtsek utam folytatásához, látom a horizont irányában egyre ritkuló mérföldköveket 601

s az elhagyott táborok fel-fellobbanó, lassú tüzeit, mik felett guberáló angyalok gurulnak nehéz szárnyakon. Ó, olyan fajjá váltam, mely idegen saját érzéseimtôl, és fajom darabokra hullott! Hogyan békélhetne meg a szív a veszteségek ünnepével? A feltámadó szélben barátaim mániákus pora, azoké, kik elhulltak az úton, keserûen arcomba csap. Mégis megfordulok, megfordulok, örvendvén valamelyest, érintetlen akarattal, bárhová menni készen, s utam minden köve kedves nekem. A legsötétebb éjemen, amikor nem látszott a hold, s roncsok közt kóboroltam, dicsfényhomályba burkolózó hang szólított meg: „Élj a szférákban, ne a szemétben!” Bár nincs meg a tehetségem, hogy kisilabizáljam mindezt, kétségtelen, hogy átalakulásaim könyvének következô fejezete már megíratott. Nem éltem át még minden változást.

602

Szeptemberi kígyók Egész nyáron hallottam neszezésüket a bozótban, ahogy rendre lehagytak bokortól bokorig: susogás a labdarózsák között, sövény mögül felvillanó jel, lüktetô árny a borbolya sûrûjében. Most, hogy az éjek hûvösek, és elvirágoztak az évelôk, az ember azt hinné, már odébbálltak, zsibbadó vérrel lekúsztak az alvilágba, a sarlóéles fagy elôl. De nem. A dél csalóka balzsamában, mintha egy másik kertet sújtó átokkal dacolnának, felvillan e kettô, a sûrû, északi lucfenyôk zöld brokátja közötti hasadékban, himbáló fejû, begabalyodott bronz szerelemcsomó. Kinyújtom kezem s megérintem finom, száraz bôrüket. Végtére is társak vagyunk e földön, szerzôdô felek. Érintésembe a teremtés vad fonata beleremeg. Kántás Balázs fordításai

603

Paul Schallück

A halál késik

Ki emlékszik még arra a fiatal íróra, aki úgy két évvel ezelôtt A halál késik címen jelentkezett elsô regényével? A vaskos könyv fôhôse egy orvos, a regény tetôpontját könnyen érthetô optimizmus hatja át, a végén pedig szokás szerint a remény diadalmaskodik. A cím máról holnapra valóságos sláger lett a könyvpiacon, világhírûvé téve az ifjú szerzôt, noha az nagyon jól tudta, hogy könyve egyáltalán nem remekmû. Tisztában volt a stílus, a szerkezet, a jellemzés fogyatékosságaival, és bizony a kritikák nem is bántak vele kesztyûs kézzel. Sikerült azonban olyan témát megragadnia, amely szinte az utcán hevert, ráadásul minden embert érdekelt, és ez a téma nem volt más, mint az élet meghosszabbítása majmok mirigyeinek segítségével. Az ifjú író ezt az elméletét alakokba gyúrta, cselekménnyé formálta, egy cseppnyi szexet sem mulasztott el belekeverni, továbbá egy sikerkönyv szerzôjére kötelezôen jellemzô széles látókörrel a teológiától a népesedéspolitikáig érintette a kérdés minden lehetséges szempontját. Könyvnek legalább húsz éve nem volt ekkora sikere, úgy kapkodták, mint a cukrot, mindenütt beszéltek róla, mindenki szerette volna egy kicsit megnyújtani az életét. Az ifjú szerzô íróasztalán – amelyet azért vásárolt elsô honoráriumából, hogy megírja rajta második, immár jobbik regényét – egyre halmozódtak az olvasók levelei, ô pedig valamennyit megválaszolta. És egyre halmozódtak a kézzel írt, gépelt, nyomtatott meghívók és kérések is, amelyekben nagy büszkeségére hol ebbe, hol abba a városba hívták felolvasóestet tartani. A kiadó a legjobb menedzserét adta melléje, akinek rendkívüli méretei miatt az autójában külön szakemberrel kellett átalakíttatni a vezetôülést. Vele járta hát az ifjú író az országot és tartott felolvasást szülôhelyének városházában, minden nagyváros könyvesboltjában és valamennyi rádióadó mikrofonja elôtt. Felolvasott egyetemeken, általános, közép-, kisegítôés népfôiskolákban, felolvasott ápolónôknek, masszôröknek, bábaasszo­ nyoknak, anyáknak, ginekológusoknak és bakteriológusoknak, papoknak, szerzeteseknek, apácáknak és filozófusoknak, absztinenseknek, az üdvhadsereg tagjainak, tornászoknak, vegetáriánusoknak és jógázóknak, hengerészeknek, párt- és szakszervezeti titkároknak, híres törzsasztaltársaságoknak 604

és a külföldi sajtó akkreditált munkatársainak, felolvasott hajadon-, értelmiségi, labdarúgó-, asztalitenisz-, teke-, katonai és nôi ökölvívóklubokban, felolvasott a fegyveres katonai szolgálatot megtagadóknak, az atomfegyverek ellenzôinek, a háborús veteránoknak és gyakran még a dzsesszrajongóknak is. Mindenki látni akarta a mosolyát, hallani a hangját, mindenki szerette volna egy kicsit megnyújtani az életét. A menedzser minden hétvégén helyzetjelentést küldött a kiadónak. Azt a kevés napot pedig, amikor nem távolsági vonaton, autóban vagy repülôgépen ült, az ifjú szerzô regényének átdolgozásával töltötte. Egyes részleteibôl hangjátékot, hangmontázst, hangképet, rádiójátékot és illusztrált riportot írt, és személyesen ellenôrizte a fordításokat is, miközben néha még azt sem tudta volna megmondani, hogy az adott nyelvet melyik országban beszélik. A pályakezdô írók szenvedélyes leveleire, amelyekben a mellékelt kézirat alapján tehetségük kedvezô elbírálásáért ostromolták, már nem maradt ideje, azokat át kellett engednie menedzserének. Vele együtt, szigorú idôrendet követve bejárták mind az öt földrész országait, ahol a könyv idegen nyelvû kiadásait pezsgôvel és hölgyek társaságában ünnepelték. A regényt háromszor megfilmesítették, és mindhárom forgatókönyvet is neki kellett ellenôriznie. Egyszóval volt dolga éppen elég. Új íróasztala még mindig érintetlenül várta, hogy megfoganjon rajta az elsô épkézláb mondat. Az ifjú szerzô nem is feledkezett meg róla, ám mindig így hitegette magát: – A telet még ki kell húznod, ennyivel tartozol a hírnevednek és minden embernek, akik tôled várnak tanácsot és nálad keresnek reményt. De aztán majd tavasszal belekezdek a második, sokkal jobb könyvembe. Beköszöntött a tavasz, és vele együtt a tavaszi könyvvásárok ideje. Az ifjú író nem akarta cserbenhagyni kiadóját, ráadásul a menedzsert egy titkos szerzôdés arra kötelezte, hogy erre ne is adjon neki alkalmat. Továbbra is ô kísérte védencét városról városra, könyvkereskedésbôl könyvkereskedésbe, az egyik klubból a másikba. Az pedig mindig és mindenütt ugyanazokat a fejezeteket olvasta fel a regénybôl, majd a felolvasást követô vitákban kutyafuttában megemlítette tervbe vett második könyvét. Ezeket a futólagos megjegyzéseket azonban mindenki elengedte a füle mellett. Többnyire csak a késô éjszakai órákban sikerült ágyba kerülnie valamelyik hotelben, a menedzser mindenesetre nagyon figyelmesen ellátta altatókkal. Gyakran azt sem tudta, hogy voltaképpen milyen városban is hajtja álomra a fejét, és ha éjjel felriadt, így szólt magához: – Csak múljon el a húsvét. Akkor aztán tényleg belekezdek abba a második könyvbe. 605

Elmúlt a húsvét, ám ekkor a menedzser, mint valami bûvész, azoknak a kisvárosi könyvesboltoknak és kluboknak a kézírásos, gépelt, nyomtatott meghívóit varázsolta elô, ahol eddig idô hiányában nem tudták tiszteletüket tenni. Rengeteg ilyen volt, az ifjú író pedig sajnálta ôket, és egyetlenegyet sem akart hátrányosan megkülönböztetni. Így hát ezeket a felolvasásokat is vállalta, és a végén kutyafuttában itt is mindenütt megemlítette második könyvét, amivel azonban az országnak eme csendesebb zugaiban is süket fülekre talált. Ezen a körúton egyre nyugtalanabb és sápadtabb lett, egyre több altatót kellett szednie, és le is soványodott, noha sehol nem szûkölködött a bôséges és finom falatokban. De már hosszú hónapok óta késô éjszakáig idegen emberek társaságában üldögélt, kávézott vagy pálinkázott, teázott vagy bort ivott, Istenrôl és a kenyér áráról, a pipázásról, válogatott csapatokról és bélyegekrôl vitázott, miközben olykor-olykor mélabús arccal második könyvére próbált gondolni. Miután maga mögött tudta a lemaradtakat is, eljött a nyár, és az ifjú író arra számított, hogy most végre-valahára nyugodtan íróasztalához ülhet. De csalódnia kellett, mert elôször a strand-, gyógy-, láp-, iszap- és tengeri fürdôk, majd elôkelô, merített levélpapíron a vese-, fül-, orr-, gége és klimatikus gyógyhelyek hívták meg. Valamennyien egy reményteljes estét vártak A halál késik címû könyv írójától, beleértve a helyi vendéglátóipar felélénkülését is. Az ifjú szerzô menedzserének háta mögött próbált ugyan tudakozódni kiadójánál, mikor hagyhatná végre abba az egészet, mire a kiadó rendkívül kedvesen azt válaszolta: A könyv következô kiadása szinte már teljesen elkelt, és a vasat ugye addig kell ütni… a tengeri fürdôk levegôje pedig jót fog neki tenni, sôt egy iszapfürdô, vagy egy korlátozott idôtartamú lápfürdô sem fog megártani, miközben még új benyomásokat is gyûjthet. Az ifjú sikerkönyv-szerzô nagyon fáradtan, nagyon szomorúan és ernyedten végigjárta az összes fürdô- és gyógyhelyet. A hírnév viszontagságaitól ajka elkeskenyedett, tekintete eltompult. Mire a gyógy- és fürdôhelyek téli álomra készülôdtek, arca megsárgult. De ekkor már jött is a következô könyvvásár. Beindult az ôszi idény, nagyon sok olvasó jó elôre jelezte könyvkereske­ dôjének, hogy karácsonyra okvetlenül szeretné megszerezni azt a könyvet, aminek az a címe, hogy A halál késôn jön, vagy valami ilyesmi. Az ifjú szerzônek nem volt mit tennie, megadva magát sorsának ismét nyakába vette a világot, elment ugyanazokba a városokba, megtartotta ugyanazokat az elôadásokat, ugyanazokat a részleteket olvasva fel könyvébôl, mint egy évvel korábban, amit senki nem vett észre. A szóban forgó oldalakra egy pillantást sem kellett vetnie, mindegyiket réges-rég kívülrôl fújta. A hangja azonban 606

halk és rekedt lett, keze reszketett, többször majdnem elaludt, pedig a menedzser minden felolvasás elôtt egy bizonyos Arnold, maradj ébren nevû finom drazséval kínálgatta. Az asztal, az emelvény vagy a fotel mellé letett aktatáskájában pedig ott lapult egy fehér lap, amelyen ígéretes kezdetként egyetlen mondat állt, második regényének elsô mondata. Röviddel karácsony elôtt második alkalommal is elvetôdött szülôhelyére. És ott megtörtént a szörnyûség. Szokás szerint fáradt, halk, monoton hangon mondta a részleteket, amikor egyszer csak váratlanul felpattant, üvöltözni kezdett, darabokra tépte elsô regényét és második könyvének elsô oldalát, majd leütötte a menedzsert. A teremben iszonyú zûrzavar támadt, ô azonban mindenkit túlkiabálva ripityára törte a vizespoharat, és a csillárhoz vágott egy széket. A rendôrség kénytelen volt kényszerzubbonyt ráadni és egy tébolydába vinni, ahol öt nap elteltével állítólag lecsillapodott. Egy népszerû folyóirat karácsonyi számában éppen egy hosszabb tanulmány megjelentetését tervezték, amely egyetlen mondatát sem kímélve hihetetlen élességgel ízekre szedte A kései halált, hûhónak, korunk tipikus butaságának nevezve a könyvet kísérô lelkesedést. Amikor azonban értesültek az ifjú író sorsáról, széttépték a tanulmányt, és a menedzser tanácsára egy újat írattak, amely kimondott jóindulattal a második, még cím nélküli regénnyel foglalkozott, csak úgy futólag utalva a szerzô betegségére. A felelôs szerkesztô ragaszkodott hozzá, hogy személyesen mehessen el a tébolydába, és mutathassa meg szegény szerencsétlennek a szép cikket, amihez még a boldogabb idôkbôl származó képet is mellékeltek. A beteg nyugodtan végigolvasta az írást, majd szomorúan, de felszabadultan mosolyogva visszaadta a folyóiratot, és így szólt: – Tehettek egy szívességet… A felelôs szerkesztô úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, köhécselve megveregette a beteg vállát, és magára hagyta. A folyóirat következô számában megindító szavakkal számolt be az immár valóban gyógyíthatatlan betegnél tett látogatásáról, mire az elôfizetôk száma azonnal több ezerrel megnôtt. A halál késik következô kiadása még egyszer nagyon jól hozott a konyhára. De aztán a kiadó számításai ellenére az újabb kiadás teljes egészében raktáron maradt. Idôközben ugyanis megjelent egy másik fiatal szerzô Bejárat nélküli halál címû regénye, amely az emberekben a földi halhatatlanság vágyát keltette fel. Ennek hatására A halál késik teljes feledésbe merült. Szegény beteg viszont még ma is a tébolydában él, ahol állítólag mind testileg, mind lelkileg továbbra is igen jól érzi magát. Ircsik Vilmos fordítása 607

T. Dictus Magister

Keserû költemények

Éjjelente Éjjelente hol gyermek vagyok, Hol meg aggastyán. Álmodom. Csorog a nyálam. Napközben felnôttként Tartom a pofám. Hajbókolok a hatalmasoknak.

Aranylakodalom Ülünk a tóparton, brekegnek a békák, távolban harangok konganak. Nyárfaszösz borítja asztalunk. Hajam hófehér, tiedét festék leplezi. Szám szögletében ránc, szemed sarkában könny. Emlékezünk az eltelt ötven évre. A múlt rég tovatûnt, most már semmit sem remélünk. A jövôbe nézve fogjuk egymás kezét.

608

Pedagógia Serényen haladnak a hangyák. Unokám guggolva figyeli ôket, kicsiny ujjával a bolyra mutat, oda szórjuk a cukorral kevert sütôport, gyengéd gyilkolásra tanítom a gyereket.

Érettségi találkozó Pukkan a pezsgô, Pohár, ha csendül. Egy percig szótlanul állunk. Kopasz koponyák, Festett frizurák, Gyorsan zsibbad a lábunk. Pufók puttók a fényképalbumokban, kiskertek árnyában mosolygós családok, rég elhamvadt álmok, vakhitû remények, a rákból kikezelt véreseket székel.

Ítélkezési szünet Az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. A sikkasztókat kiváltképp. A többi az ügyvédeken múlik. Talán a bírákon is. Olykor.

609

Szomorú variációk I. A kormányfô, a pénzügyér s a bankvezér adócsaló. A néptôl tisztességet várnak. A nép irigyli ôket és nem kívánja vesztük.

Szomorú variációk II. A kormányfô, a pénzügyér s a bankvezér adócsaló. A néptôl tisztességet várnak. A nép irigyli ôket, de vesztüket kívánja.

Szomorú variációk III. A kormányfô, a pénzügyér s a bankvezér adócsaló. A néptôl tisztességet várnak. A nép tán megveti ôket, de nem kíván már semmit.

Kibôl mi lett? (Politikai panoptikum) Kominternügynökbôl – köztéri bronzszobor, Legjobb tanítványból – gyûlölt kommunista, Mûszerész hóhérból – legnépszerûbb magyar, Pufajkás latorból – öregek kedvence, Ávósok kölykébôl – szabados világfi, Szôke tüneménybôl – „konzervatív d(r)áma”, Sunyi KISZ-titkárból – táncos milliárdos, Legkisebb fiúból – össznépi megváltó. 610

Emigráns sors Hatvanhat évet éltél. Felét otthon, felét idegenben. És hányat boldogan itt, távol a hazától? Kérdi a pap a tátongó sír elôtt. Vékony szálon csüng a reménység. Szorgos pókként szôjük szakadatlan, s por lepi be a titkolt álmokat is. Miért adtad el puszpángos kertedet, virágzó meggyesed, a csobolyós csorgó kutat, a visszaút végsô esélyét? Térj haza végre az atyai házba!

Homokóra Pereg a sárga homok. Megmarkolom, és kifolyik kezembôl. Semmivé lesz a röpke pillanat. Sebes szélvészként suhant el az élet. Hetven év hány tonna súlyt jelent? Bánat és vidámság mennyit nyom a latban? És szertelen szerelmem meddig tart ki még?

November Köd és szürke szitálás. sár, latyak, lassú enyészet, kórságok, kínok, károgó varjak, hervadt virágok, kopasz koronák, rothadó levelek, behorpadt hantok, hideg, homály, halál és bánat. Mindez együtt így: te vagy – november. Miért nem iktat ki téged az Isten a hónapok közül? Doncsev Toso fordításai

611

ARAVIND ADIGA

Az utolsó bandrai karácsony

A hetvenes években bíróként dolgoztam a bombayi törvényszéken, és a Bandra negyedben laktunk. Szolgálati lakásunk egy öreg épületben volt, a Waterfield Road vége felé – én és feleségem sosem éltünk szebb helyen. Egy idôs goai hölgytôl, Mrs. Regótól béreltük, aki kókuszpálmákat nevelt az elülsô udvarban, az óceán pedig mindössze ötpercnyire, a Carter Road túloldalán volt. Szolgálati idôm 1979 végén járt le, de feleségem már áprilisban foglalkozni kezdett a gondolattal, hogy mi lenne, ha vennénk valamit a közelben. Még a Pali Hillen és a Turner Roadon is körülnéztünk, ahol a filmsztárok laknak. Persze ne higgyék, hogy rengeteg megtakarított pénzem volt Svájcban. Ugyan! Szó sincs róla, hiszen becsületes bíró voltam. Csakhogy a hetvenes években az emberek már leírták ezt az országot. A fiatalok mind Amerikába akartak menni. A bombayi ingatlanárak az egész évtized folyamán alacsonyak maradtak, így történhetett, hogy 1979-ben – elôször és utoljára India függetlenné válása óta – egy becsületes indiai polgár számára is elérhetôvé vált egy csinosabb ház Bandrában. – Miért is nem vettél házat akkor, amikor olyan olcsó volt? – kérdezgetik még ma is a barátaim. – Most a filmsztárok mellett élhetnél! Fütyülök a filmekre, de a templomok bizony hiányoznak. Nem vagyunk keresztények, a feleségem meg én, de akár lehetnénk is. Délen, Mangaloreban, ahol felnôttem, jezsuita iskolámban nemegyszer magukkal vittek a papok a katekézisórára, és kezüket vállamra téve kijelentették: – Ennek a brahmin fiúnak a vérében van az Ótestamentum. Majd, ha hiszik, ha nem, rám parancsoltak, hogy saját szent könyvükbôl meséljek az unatkozó keresztény fiúknak – a hatalmas Dávid királyról, Sámson erejérôl, vagy Salamon bölcsességérôl. És bizonyos, hogy valami megmaradt a fejemben a pátriárkák történeteibôl, s éppen ez terelt késôbb a bírói pályára. A városi bíróságon jelentéktelen ügybôl van a legtöbb – családi viszályok, tulajdonjogi viták –, amihez elég figyelmesen elolvasni a törvénykönyv vonatkozó passzusait. Ha azonban bûnügyi esetet tárgyaltunk, a könyvszagú 612

jogalkalmazáson túl az együttérzés képességére is nagy szükség volt. Amikor a rendôrök belöktek elém egy piszkos alakot, mondván, hogy az illetô pénzt lopott egy szállodából, vagy kizsebelt egy üzletembert a Linking Roadon, mindjárt azt kérdeztem: – Volt-e módja ennek az embernek, hogy ô is elmondja, mi történt? Tudtam, kinek higgyek inkább: nekik vagy a szegényeknek. Ezért még manapság is akad Bandrában olyan rendôr, aki a nevem hallatán így kiált fel: – Az az átkozott dél-indiai bíró…! Akkoriban hivatalból járt nekem kocsi, persze sofôrrel. Az utóbbit Antonynak hívták, és keresztény volt. Esténként ô vitt haza, s míg én egyre az aznapi eseteken törtem a fejem, Antony már lassított is, sebességet váltva Mrs. Rego kapuja elôtt. Kocsink lámpája minden este könyörtelenül rávilágított a bejárat közelében éktelenkedô szemétdombra. És a rakásban volt egy alkotóelem, amely mindig megragadta a tekintetemet – egy csomó lemetszett csirkeláb, amit a hentes záráskor a szemétre vetett, és ami úgy mozgott ide-oda, mintha élne, ahogy a patkányfogak dühödten tépték, cibálták. Valahányszor megláttam ezeket a csirkelábakat, eszembe jutott, milyen kíméletlenül szereztek érvényt barbár múltunk szultánjai a Saría jognak, midôn bûnözônek bélyegzett szerencsétlenek kezét-lábát levágták, majd úgynevezett törvényszékük egyik sarkában halomba rakták a levágott végtagokat. Aztán Antony elhajtott a szemétdomb mellett, be a mi szépséges otthonunkba. Ilyenkor egyfajta megelégedettség lett rajtam úrrá, mert arra gondoltam, hogy lám, minden probléma ellenére mekkorát fejlôdött országunk, és hogy én, a magam jelentéktelen módján, azért ugyancsak része vagyok ennek a fejlôdésnek. Becsületességem másoknak sem kerülte el a figyelmét. Dokumentált tény, hogy maga Rusztom Kjáni, a híres ügyvéd jegyezte meg egyszer az igazságügy-miniszternek: – Ez a fiatalember hamarosan a Bombayi Legfelsôbb Bíróságon fog ülni. Mégis mellôztek, amikor elôléptethettek volna; a kormányzatnak nem kellett egyszerre annyi becsületes ember a Legfelsôbb Bíróságon. Rosszul­­-­ esett, de nem eresztettem búnak a fejem; inkább elhatároztam, hogy szolgálati idôm utolsó hónapjaiban maximálisan kiélvezem a munkámat. * Különlegesebb feladataim közé tartozott, hogy minden második szombaton árvaházainkból örökbe fogadni kívánó külföldi házaspárok ügyében intézkedjem. Bírókollégáim egytôl egyig utálták ezt a munkát. Az egyik méltóságán alulinak érezte, a másik pedig egyenesen megalázónak tartotta, 613

hogy idejönnek a külföldiek, és árajánlatot tesznek gyermekeinkre, mintha India egyetlen nagy bazár lenne, tele emberi hússal. Ami engem illet, semmi kifogásom a külföldi örökbefogadók ellen. Feleségemnek meg nekem nem született gyermekünk, így tudom, mit jelent éjszakánként imádkozni egy kislányért vagy kisfiúért. Ha idejön valaki Angliából vagy Amerikából, hogy magával vigyen egy szegény sorsú indiai gyermeket a szebb jövôbe, akkor milyen jogon tagadhatnánk meg tôle ezt éppen mi, indiai gazdagok? Az egyik szombaton arra mentem be az irodámba, hogy egy európai házaspár vár Szaraszvati asszony társaságában, akit már ismertem az árvaházból, ahol szociális munkásként dolgozott. Az európaiak Németországból jöttek, de a férfi beszélt angolul, így kérdéseimre kielégítô válaszokat adhatott. Mérnök volt egy jó nevû cégnél. Felesége fényképeket mutatott: házukat, németországi otthonukat láthattam rajtuk más-más szögbôl. A kisfiú kettôjük között ült, szemlátomást ragyogva a boldogságtól élénkzöld pólójában. Elég sötét bôrû volt, át is villant az agyamon, hogy ezek az európaiak vajon miért a legbarnább gyereket választották az egész árvaházból – ugyanakkor intelligens arca teljes mértékben méltónak mutatta arra, hogy jövôje legyen. Szaraszvati asszony átnyújtotta a papírokat, amelyeket alá kellett írnom. Ilyen esetekben a szociális munkásnak kész dokumentációt kell magával hoznia, és tudnia kell válaszolni a bíró kérdéseire. – Hol van a szülôk aláírása? – kérdeztem. – A gyermek apja ismeretlen, uram – mondta Szaraszvati asszony. – És az anyja? – Az anyja nem egyezik bele – felelte némi habozás után a szociális munkás. Nem hittem a fülemnek. Az anya engedélye nélkül hogyan volna lehetséges az örökbefogadás? Szaraszvati asszony döbbent arcomat látva hozzátette: – Az anya guberál, abból él. Épp csak megszülte a gyermeket, és mindjárt nálunk hagyta. Azóta felé se nézett. Imádnivaló kisfiú, a szociális munkások odavannak érte. Mindannyian nagyon örültünk, hogy a házaspár ôt választotta! Kérem, uram, csak most az egyszer nyisson kiskaput a törvényen, segítse otthonhoz ezt a fiúcskát! – Mi az anya ellenvetése, ha nem is látogatja a gyereket? – kérdeztem. Szaraszvati asszonynak szociális munkás létére igazán volt tartása: sosem fogadott el pénzt, és soha senkit nem juttatott elônyökhöz. Végiggondolta válaszát, majd így szólt: – Szerintem, uram, merô önzésbôl ellenzi. 614

Utasítottam, hogy másnap este hozza be hozzám a szemétguberáló anyát. Ekkor angolra fordítottam a szót, addig ugyanis hindiül beszéltünk. – Minden rendben lesz, bízzanak bennem – biztattam a németeket. Másnap Szaraszvati asszony eljött az anyával az irodámba, s én döbbenten hôköltem hátra, amikor megpillantottam az arcát. Az imént említettem a szolgálati lakásom elôtt éktelenkedô szemétdombot, és a szemétre hajigált csirkelábakat. De nem említettem, hogy a rakásban gyakran láttam egy emberi lényt is – éppen azt, aki most velem szemben ült. Ô kotorászott vadul a hulladékban, hátha talál benne valami használhatót, és ô fordult hátra néha, autómra meredve, ahogy elhaladtunk mellette, vicsorogva, mintha emberbe oltott hiéna lenne – és ô hozta világra ezt a zöld pólós kisfiút, aki annyira kellett a németeknek. – Miért nem engedi el a fiát? – szegeztem neki a kérdést. – Válaszoljon, a bíró magához beszél! – mondta Szaraszvati asszony, de a nô csak a földet nézte. – Ezek a külföldiek otthont adnak neki. Jóltartják, etetik, ruházzák. A nô továbbra is kerülte a tekintetemet. Kukaszag áradt belôle, lassanként átjárta bírói irodámat. – Nos? – kiáltottam rá. – Beszéljen! Nem ülhetek itt egész nap maga miatt! – Az én fiam – mondta. – Sosem látogatja. Meg sem ismerte volna. Miért akadályozza meg, hogy tanulhasson? – Az én gyerekem. Én szültem. Akkor és ott úgy gondoltam, nem gyermekét önzetlenül szeretô anya az ilyen, hanem maga a megtestesült önzés, nem különb annál a kutyánál, amelyik leült a jászol mellé. És szívbôl utáltam összes szegényünket, amiért úgy élnek, mint az állatok, amiért a legkorruptabb politikusokra szavaznak, és mert mindenáron szegények akarnak maradni, hogy továbbra is lehúzzák az országot. – Mutassa a kezét! – ripakodtam rá. – Tegye, amit a bíró parancsol – bökte oldalba Szaraszvati asszony. A nô felemelte mindkét kezét, mire én megmarkoltam, és lecsaptam ôket az asztalra. – Mik ezek a nyomok a karján? – Tudtam, hogy bánjak vele, tudniillik már máskor is akadt dolgom guberálókkal. Persze hallgatott. – Patkányharapás! – ordítottam a fekete hegekre mutatva, amelyek mindkét karját beborították, egészen az ujjakig. – Élve felfalják, miközben a sze615

métben turkál! Ilyen életet szán a fiának? Azt akarja, hogy egy napon az ô karja is így nézzen ki?! A nô végre rám nézett – hiénaszemében sugárzó gyûlölet –, és a következô pillanatban, legnagyobb meglepetésemre, sírva fakadt. Mindenre el voltam készülve. Hogy harapni vagy karmolni fog, de erre nem; a könnyei megbénítottak. – Mondja meg a németeknek, hogy menjenek haza! Nincs remény! – vetettem oda Szaraszvati asszonynak, és már indultam is kifelé. Másnap ugyancsak elcsodálkoztam, amikor Szaraszvati asszony visszajött, és letette elém az örökbefogadási papírokat. – Analfabéta, uram. De hajlandó volt ujjlenyomatot adni. Az anya aláírásának helyén nagy, barázdált tintafolt csillogott. Ahogy odaírtam a nevem a jókora fekete paca mellé, a szociális munkás arcán széles mosoly jelent meg. – Maga a legjobb bíró a világon, uram – mondta könnyeit nyelve. – Rettenetesen örülünk, hogy a fiú a németekkel tarthat. Néhány nappal késôbb volt szenteste, és mint minden évben, feleségem meg én elmentünk a Hegyi Szûz Mária-templomba, amelyiknél nincs szebb egész Bandrában. Egy hét szabadságot adtam a sofôrnek, hogy a családjával ünnepelhesse a karácsonyt. Így magam vezettem a templomig, majd sorba álltunk a keresztényekkel, bebocsátásra várva. Odabent megtekintettük a Jézus életét elbeszélô gyönyörû falfestményeket. Eszembe jutottak a régi történetek, amelyeket a katolikus fiúknak meséltem az iskolában – erôs Sámsoné, bölcs Salamoné és a becsületes Nátáné, aki Dávidra mutatva így szólt: – Király, te vagy a bûnös. Aztán feleségemmel kivonultam a hívôk sorai között, majd a Mária-kápolna mellett álldogálva néztük az óceánt, és együtt imádkoztunk a keresztényekkel. Sötét volt, amikor hazaértünk, éles fénnyel világított a kocsi lámpája. De mielôtt behajthattunk volna, meg kellett állnom; letompítottam a fényt. – Miért álltál meg? – kérdezte a feleségem. Nem jött ki hang a torkomon, úgyhogy kigombolta ingem nyakát, és legyezgetett. – Van ott valami – suttogtam. – Hol? – A szemétben. Épp a szemétdomb elôtt álltunk. Feleségem összerezzent. – Csak egy kutya. – Nem kutya. 616

– Gyújtsd fel a lámpát, hadd lássam. – Nem. Nem akarom. Nem kutya. Most már a feleségem is megijedt. Suttogóra fogta a hangját: – Csak egy kutya. Fekete kutya. Várj, orvost hívok! Ebben a pillanatban megmozdult a szemétrakás, csirkelábak hulltak ki belôle. – Nem kutya – mondtam, és a karjába kapaszkodtam, nehogy magamra hagyjon. Szerencsére tudott vezetni – haladó szellemû férjként ragaszkodtam hozzá, hogy mindjárt házasságkötésünk után megtanuljon –, és így, míg én a rettegéstôl tehetetlenül ültem a vezetôülésben, ô jobb kézzel átkormányozta a kocsit a kapun, és megállította a bejárat elôtt. * Márciusban hagytuk el Bandrát, már az új évtizedben. Az 1980-as évek közepén, amikor Radzsiv Gandhi lett a miniszterelnök, és kísérletet tett, hogy megtisztítsa ezt az országot, a kormány sajnálatát fejezte ki tévedéséért, és immár örömmel látott volna a Legfelsôbb Bíróságon. Elégtételt éreztem, de különféle okokból – ez magánügy – már nem fogadhattam el a magas állást. Bandrába se mentem vissza többé, pedig sok év eltelt azóta, és csak néhány kilométerre lakunk tôle, kissé északabbra, ráadásul a feleségem minden karácsonykor megjegyzi, hogy tényleg itt lenne az ideje egy band­ rai látogatásnak. Rózsa Luca fordítása

Belarusz Nemzeti Könyvtár, Minszk.

MÛHELY

Seamus Heaney három magyar hangja

2009. november 5-én a Nobel-díjas ír költôrôl, Seamus Heaneyrôl beszélgetett három magyar mûfordítója: Mesterházi Mónika, Imreh András és Gerevich András, ízelítôt adva a Kalligram Kiadónál hamarosan megjelenô Heaney-verseskötetükbôl. Ennek a beszélgetésnek a rövidített, szerkesztett változatát közöljük itt, az elhangzott fordítások és eredetijük szövegével.

Imreh András Seamus Heaney kötete, amely remélhetôleg karácsonyra fog megjelenni a Kalligram Kiadónál, régóta tervezett vállalkozás, két elôzménnyel. A hetvenes években, Tandori Dezsô fordításában jelent meg magyarul egy vékony kis kötet (az Európa Új Pegazus sorozatában1), aztán a kilencvenes évek második felében egy másik, és abban már mi is benne voltunk… Mesterházi Mónika ’95-ben Heaney Nobel-díjat kapott, ez volt az apropó. Két év múlva sikerült kihozni ezt a kötetet, Különös gyümölcs volt a címe, csak hát már azóta is eltelt tizenkét év. Gerevich András Az idén hetvenéves, de mind a mai napig nagyon erôs köteteket kiadó, termékeny költô, ezért éreztük úgy, hogy megérett az idô egy vastagabb válogatásra. Imreh András Rajtunk kívül közremûködik a kötetben Tandori Dezsô, Ferencz Gyôzô és Géher István (utóbbi új fordításokkal is, Ferencz Gyôzô pedig fordított, és az utószót is írta). De beszéljünk egy kicsit magáról Heaneyrôl és az írekrôl. Mesterházi Mónika Mármint az északírekrôl, és az egész bonyolult helyzetrôl. Gerevich András Heaney 1939-ben született, ami azért fontos, mert az 1922-ben függetlenné vált Ír Szabad Állam akkor még nagyon új volt. És létrejött egy korábban nem létezô, etnikailag, vallásilag is kevert tartomány: Észak-Írország. Heaney északír katolikus családban született, és ennek szintén jelentôsége van; mivel mindenkinek az angol az anyanyelve, nem nyel  Seamus Heaney versei (1980).

1

618

vük, hanem vallásuk szerint különülnek el az emberek. Ugyanakkor már az akcentusból meg tudják állapítani, hogy ki katolikus, vagyis többnyire ír, és ki protestáns, vagyis „bevándorló”. Bár tegyük hozzá, az utóbbiak is több évszázada ott élnek. Heaney felmenôi földmûvelôk, gazdák – apja már marhakereskedô, anyja gyári munkás volt. Költészetét meghatározó, fontos tény, hogy szegény falusi családból származik, és elsôként tudott kilépni egy több évszázados hagyományt, életformát ôrzô közegbôl. Belfastban egyetemet végez; pályája simán alakul. Már az elsô kötetét is a legjobb angol irodalmi kiadó, a Faber adja ki. Meghívják Amerikába, a Berkeleyn, a Harvardon ad elô. Késôbb Oxfordban is tanít. ’95-ben pedig Nobel-díjat kap – mondhatni, irigylésre méltó irodalmi karrier. Persze a súlyos konfliktusokkal terhelt Észak-Írországban nem volt könnyû közszereplônek lenni – szerencsére már egy ideje béke van. Heaney egyébként sosem volt radikális nacionalista; inkább békepárti, kozmopolita próbált maradni egy nagyon összetett helyzetben. Imreh András Nemcsak békepárti, hanem békés és apolitikus. Csakhogy nehéz dolga van egy apolitikus embernek egy teljesen átpolitizált közegben. A valóban bámulatos karrier során Heaneynek pontosan azt lehetett nehéz mérlegelnie, hogy mirôl írjon, mirôl ne, hogy avatkozzon-e bele, legyen-e politikai költészete. Kellett választania valamilyen irodalmi hagyományt, és bizony nagyon erôs hagyományok gazdag tárházából válogathatott – gondoljunk csak arra, hány Nobel-díjas írójuk van az íreknek! És hány Nobel-díj nélküli óriásuk! Yeats és Joyce nevét mindenképpen meg kell említenünk.2 Mesterházi Mónika Persze nemcsak kétféle – yeatsi és joyce-i – hagyomány van. Heaney hiába élt az ír szigeten, az Egyesült Királyságban nevelkedett; angol költôket, Keatset, Wordsworth-t, angol regényeket olvastak az iskolában. Az egyetemre beiratkozván veszi észre, micsoda nagy hiányosság, hogy semmit sem tud az ír kultúráról. És önállóan fedezi föl, kezdve a középkori ír nyelvemlékeknél. A kortárs költészetbôl megismeri az írországi, katolikus Patrick Kavanagh-féle vonulatot, és persze „örökölhetô” a nagyjából VIII. Henrik óta élô, négyszáz éves protestáns hagyomány, illetve a lokálpatrióta, regionális költôk életmûve is. Aztán anyanyelvén szól hozzá az amerikai költészet: nyilván nem kellett úgy megküzdenie érte, mintha idegen nyelven olvasta volna. Vagyis szerencsére több szálat tudott összesodorni, amely így vagy úgy hatott a költészetére. Gerevich András Kicsit még ennél is bonyolultabb... Észak-Írországban 2   W. B. Yeats, 1923, G. B. Shaw, 1925, Samuel Beckett, 1969, Seamus Heaney, 1995 – Joyce viszont nem részesült a díjban.

619

ugyanis a katolikusok republikánusok, míg a protestánsok royalisták, de Yeats, aki Dublinban élt, protestáns volt. És ôt tartják számon a modern ír irodalom atyjaként. Angolul írt – ami logikus a századforduló környékén, gael irodalom már nem igazán létezett –, és ahogy ô a modern ír irodalom megteremtôje, úgy Seamus Heaney egyike az északír irodalom megteremtôinek. Az egyetemen egyik professzora megalapította a belfasti költészeti iskolát – sok tagja közül a jelesebbek, Derek Mahon vagy Michael Longley neve elég ismert –, méghozzá azzal a kimondatlan céllal, hogy megteremtsenek egy önálló északír hagyományt, amely nem létezett. Imreh András Philip Hobsbaumnak hívták a professzort, angol volt, és azért ment oda, hogy megteremtse az északír költészetet…! Feltûnô egyébként, hogy milyen erôs generáció tagja Heaney. Mesterházi Mónika Ôk a hatvanas évek fiatal költôi, és tudni kell, hogy ekkor Észak-Írországban ugyanolyan polgárjogi mozgalom folyt, mint Európában vagy Amerikában, és ôk is részt vettek benne. Gerevich András Persze a katolikusok még sok helyütt másodrendû állampolgárnak számítottak a protestánsokhoz képest. Mesterházi Mónika De mégiscsak beszélhetünk szélesebb társadalmi ös�szefogásról, illetve közös elégedetlenségrôl. Akkor kezdôdtek a nagy bajok, „The Troubles”. Imreh András Igen, ez fontos, mert abból azért nem lesz jó költészet, ha emancipáció van valahol, és polgárjogot kapnak olyanok, akiknek addig nem volt… Mesterházi Mónika De azért ott van mögötte… Imreh András Pontosan. Mert olyan a helyzet, és puskaporos a levegô. Ez szerintem megmagyarázhatatlan része a költészet lélektanának. De tény, hogy pontosan az ô színrelépésük idején, a hatvanas évek végétôl értek el minket is a hírek, az IRA, a bebörtönzések, éhségsztrájkok, robbantások, egészen véres történések. Imreh András Ebben a helyzetben kellett, hogy Heaney két elvárásnak is megfeleljen: egyfelôl ne politizáljon, másfelôl viszont mondjon csak jól oda… Rángatták ide-oda, sok versében, motívumában ez meg is jelenik. Például ilyen motívum a mérleg: sok versében ott van a mérleg billegése, a kicsit több, kicsit kevesebb – sôt maga a tárgy is megjelenik. A másik a híd, amely egyik lábával itt, a másikkal ott áll, vagyis egyik oldalon se. Tehát Heaneyt foglalkoztatja ez, fontos neki, hogy integritás legyen, mert az elkötelezettségei belülrôl fakadnak. Gerevich András Fôleg az életmû elsô részében, miután ’69-ben kitörtek ezek a harcok; számos kötetében, versében vissza-visszatérnek a konkrét 620

események. Nem hárítja el a szerepvállalást, hanem nagyon komolyan, humanistaként igyekszik mindkét oldal érveit megérteni, elítéli a túlkapásokat, vagyis teljesen erkölcsi szemszögbôl áll hozzá. De mint tudjuk, ilyen politikai helyzetekben nagyon nehéz, mindenkinek megvan a saját igazsága, így persze ôt is sokat támadják, mondván, hogy egy-egy versében túlzottan azonosul a terroristákkal… Imreh András Az IRA republikánus szervezet. Megromlott politikai levegôben mindenkit rögtön kötnek valamihez, így Heaneyre is könnyû rávarrni, hogy katolikusként nyilván republikánus, tehát az IRA szimpatizánsa, amire pedig egyáltalán nem adott okot! Elvárják tôle, hogy vállaljon szerepet, míg belsô késztetésébôl az fakad, hogy ne vállaljon. Szép lassan azért ki is tud bújni a kényszerû szerepbôl; szerencséjére a helyzet lecsengôben van, egyre kevésbé várják el egy költôtôl a nyílt állásfoglalást. Imreh András A versek elôtt még idekívánkozik egy megjegyzés: amikor elkezdtem Heaneyt olvasni, és aztán a róla szóló szakirodalmat, rájöttem, hogy az irodalmárok megértéséhez ismerni kell a politikát, ahhoz pedig ismerni kell a történelmet. Ezért tartunk most is ott, hogy versrôl még nem szóltunk, de az északír helyzettel már mindenki tisztában van... Imreh András Gerevich Andrásnak van egy versfordítása, ami idevág. Gerevich András 1969 NYARA Mikor Belfast utcáin a tüntetôk A rendôrséggel összecsaptak, Engem Madridban gyötört a kánikula. Minden délután tüzelt a lakás, Mint egy serpenyô, ahogy átizzadtam Magam Joyce életén, és a halpiac Bûze a szobámba felszivárgott. Este az erkélyen vöröslött a bor, Gyermekárnyak rejtôztek a sötétben, Fekete vénasszonyok az ablakokban, A spanyol beszéd hömpölygött az utcán. Sétáltunk, vitáztunk a csillagok alatt, És a Guardia Civil övein a csat, Mint a mérgezett halak hasa, fénylett. „Menj haza”, mondták, „szólj az emberekhez!” Lorcát is felidézte valaki. 621

Halottakról és bikaviadalról Szólt a tévé, és ismert arcokat Arról faggattak, mi történt valójában. Bemenekültem a Prado hûvösébe. A falon Goya képén Madrid védôje, A lázadó görcsösen felemeli Karját, elôtte sisakos katonák, És a sortûz hirtelen ropogása gyôz. A következô teremben rémálmai Várnak áthelyezve a palota falára: Sötét ciklon sereglik, megtörik, Szaturnuszra ömlik gyermeke vére, A hatalmas Kolosszus csípôbôl tör A világra. És ott a párbaj, ahol Térdig a mocsárban két bolond veri Halálra egymást a becsületért. Goya ököllel és könyökkel festett, És szíve vérfoltos köpenyét lengette, Ahogy a történelem fújtatva támadt. SUMMER 1969 While the Constabulary covered the mob Firing into the Falls, I was suffering Only the bullying sun of Madrid. Each afternoon, in the casserole heat Of the flat, as I sweated my way through The life of Joyce, stinks from the fishmarket Rose like the reek of a flax-dam. At night on the balcony, gules of wine, A sense of children in their dark corners, Old women in black shawls near open windows, The air a canyon rivering in Spanish. We talked our way home over starlit plains Where patent leather of the Guardia Civil Gleamed like fish-bellies in flax-poisoned waters.

622

‚Go back,’ one said, ‚try to touch the people.’ Another conjured Lorca from his hill. We sat through death counts and bullfight reports On the television, celebrities Arrived from where the real thing still happened. I retreated to the cool of the Prado. Goya’s ‚Shootings of the Third of May’ Covered a wall – the thrown-up arms And spasm of the rebel, the helmeted And knapsacked military, the efficient Rake of the fusillade. In the next room His nightmares, grafted to the palace wall – Dark cyclones, hosting, breaking: Saturn Jewelled in the blood of his own children, Gigantic Chaos turning his brute hips Over the world. Also, that holmgang Where two berserks club each other to death For honour’s sake, greaved in a bog, and sinking. He painted with his fists and elbows, flourished The stained cape of his heart as history charged. Mesterházi Mónika Ez az 1975-ben kiadott North (Észak) volt a leginkább politikai kötete, ezután visszavett a politikából, búcsút vett a frontálisan politizáló költészettôl. Nem sokkal késôbb lefordított angolra egy ír nyelvû mondát, a Buile Shuibhne címû történetet (Sweeney Astray címen 1983-ban adta ki), amely hol versben, hol prózában egy madárrá változott, ôrült király történetét beszéli el. A hôs, Sweeney, kora keresztény uralkodó volt, aki nem akarta, hogy harangot öntsenek a birtokán. A pap kiátkozta, ô meg a patakba dobta a pap zsoltároskönyvét; aztán madárrá változott, de emberi tudattal élt a fák közt… A groteszk történet számos motívuma késôbb visszavisszatér Heaney költészetében. Imreh András Beépítette a költészetébe, valami módon Sweeney az alteregója lett… Mesterházi Mónika Igen, Sweeney-Heaney, még a hangzásuk is nagyon hasonló, erre a kritikusok is ráéreztek, rögtön eszükbe jutott a „Heaney Astray” poén.

623

Imreh András Már csak azért is, mert a következô kötetében3 van egy Sweeney-versekbôl álló ciklus, ahol ô maga Sweeney. Mesterházi Mónika Az ez utáni kötet újabb fordulat: Heaney eléggé elvont irányba indult el a Haw Lantern (Galagonyalámpás, 1987) verseiben. Fogalmakat párosított fogalmakkal – nem pedig képet, látványt fogalommal, vagy látványt élménnyel. Már a verscímek is sokat elárulnak: „Az írás határáról”, „A lelkiismeret köztársasága”. Éteri versek ezek, más fajsúlyúak. Az ellentétek nagyon fontosak – bár korábban is azok voltak (föld és levegô, Héraklész és Anteusz), de itt különösen elôtérbe kerülnek. Ellentétpárok húzzák erre vagy arra, és ezért olyan jó alteregó számára a madárrá vált feudális király. A Galagonyalámpást kicsit nehezebben fogadta a kritika. A következô kötet, szerintem az egyik legjobb, a Dolgok látása4 címet kapta, és az apja haldoklása-halála idején keletkezett, amikor nyilvánvalóan átértékelte az élet súlyait. Nekem az egyik kedvencem, de az utána következô, Spirit Level, azaz Vízszintezô címût is szeretem… Imreh András Ha már itt tartunk, avassuk be a közönséget, hogy a Spirit Level cím azt az eszközt jelenti, amivel a kômûves vízszintez (megy benne a buborék), ezt így hívják, ez egy tárgy. De azt is jelenti, hogy szellemi szint. Mesterházi Mónika Vagy a lélek szintje. Lefordíthatatlan… Most ebbôl a kötetbôl olvasok fel egy verset. Az elôbb említett mérlegrôl… Megméretni A negyedmázsás súly. A tagadás tömör Vas egysége. Öntött betûk, Léc-széles, ötvözött, rövid keresztFogó. Tompított sarkaival: veszélytelen, Míg meg nem emeled. Akkor szemszakasztó, Életfitymáló erô – A nehézkedés fekete doboza, a holt súly Tapadó, topogó-guggoló gyöke. De csak össze kellett mérni

  Station Island (Kálváriasziget, 1984).   Seeing Things (1991).

3 4

624

Társával a hídmérlegen – A betárált, megkent hídmérlegen – És minden éppen csak ringott, repült. * Mert minden jó hír végösszege ez: A tartás ôsi elve, kitartani, Megtartani, épp csak összemérni A tûrhetetlent másban És magunkban, kiállni Amellett, amibe fogtunk és szoktunk, Jobb meggyôzôdésünk ellenére. A néma Szenvedés hajtja a világot. Béke a földön, jó szándék, ami mind Addig tart, amíg az egyensúly tart, A serpenyôk mozognak, az angyalok Túlvilági magaslatokba feszülnek. * Megtagadni a másik arcot. Követ vetni. Ha nem teszed meg egyszer, nem szakítasz A szófogadó lénnyel, akivé sértett a világ, Megbuksz a sértett, az én, a belsô törvény elôtt. Mondd meg, ki ütött! Mikor a katonák kigúnyolták A bekötött szemû Krisztust és ô nem ütött vissza, Nem rendültek meg, nem okultak, bár Valami fényes igazolást nyert – az erô, Hogy az erôt nem gyakorolták, hogy a remény Maradt a gyengéké. De Krisztusra kérlek, Tegyél meg valamit, csak most az egyszer. Beszélj, szíts botrányt, vess követ. * 625

Az érem két oldala, jó, jó, jó... De néha mégiscsak a megméretés A dolgok vége, ha nem akarod Magad felmenteni vagy szánni. Egy este, hajj, mikor oda kellett volna szúrni, És a gyors találat sajgott volna jócskán, Te közbevágtál, hogy szûk látóköröm Tart élesen, így meghátráltam, elôször. Tétováztam, bár inkább folyt volna vér, Az egésznek így (mea culpa) elveszett az éle. Mélységesen téves lovagiasság volt, öregem. Itt korrekt játék már nem mossa le a táblát. Gerevich András Én egy korábbi korszakából származó verssel szeretném demonstrálni, hogy a beszélgetés elején hallott direkt politikai utalások tulajdonképpen már itt is megvannak, csak sokkal finomabban. A magyar verset olvasom föl: A kisinas (The Servant Boy) Igyekszik áttelelni a rossz év maradékát, viharlámpával jár a melléképületben: árnyak küldönce. Te, munka-prosti, szolgavér, tudod, mitôl döglik a légy, türelmes maradtál, ôrzöd titkaidat. A nyomodban vagyok, szénapajtától az istállóig

626

követem lépteidet, zilált szénaköteg fagyott a hóba, a kis grófok hátsó ajtajához vezetnek egyenesen: sértett és konok látogató, langyos tojással kezedben. Van tehát a szolga, aki a grófnak dolgozik, ez az alaphelyzet. Azért lesz belôle politikai vers, mert a grófok gyarmatosítók, általában angol és skót származású protestánsok voltak, és a szolgák voltak a katolikus írek. Tehát már eleve nemcsak az osztálykülönbség, hanem a nemzeti hovatartozás, gyarmatosító és gyarmatosított viszonya is számít. Heaney a szolgát követi, vele azonosul, az ô munkáját dicséri, és ezzel igenis hitvallást tesz a saját írsége mellett. A magyarból nem derül ki, de az angolból annál inkább, mert Heaney jó néhány olyan szót használ, ami egyszerûen nincs benne semmilyen angol szótárban, ugyanis nem létezik angolul. Ezeket a szavakat az átlagos angol olvasó nem érti meg, mert csak Észak-Írországban használatosak, gael eredetûek, vagy éppenséggel egész mást jelentenek, mint Londonban. Ilyen például a haggard szó, ami angolul sólymot jelent; nem értettem, mit keres a sólyom ebben a versben. A nyelvtani struktúrába sem illett bele. Megmutattam egy skót ismerôsömnek, a felét ô sem értette. Viszont fölhívta a figyelmemet a Hiberno-English szótárra, amely a csak Írországban használatos (persze már nagyon kevéssé használatos) angol szavakat tartalmazza. Kikerestem a haggard szót, és megtudtam, hogy Észak-Írországban szénapajtát jelent. Az volt benne a legviccesebb, hogy a szótár éppen ezzel a Heaney-verssel illusztrálta a jelentést! A magyar fordításban persze nem tudom visszaadni ezt, de az eredetiben Heaney írsége így két szinten is megjelenik. Mesterházi Mónika Ezzel azt is demonstráltad, hogy a fordítónak két fontos feladata van. Az elsôdleges az, hogy megértse, mi van odaírva. Lehet, hogy ha valami nagyon elütô van ott, a szerzô asszociált furcsán, de az is lehet, hogy én nem értem. Ilyenkor utána kell nézni még vagy húsz helyen, kérdezôsködni kell. Aztán, ha már értjük, mi van ott, akkor tudni kell elmondani magyarul… Imreh András Ez nagy probléma általában a fordításnál, de Heaneynél különösen. Furcsa, de tényleg van olyan, hogy „ír angol”, amely ugyanak627

kor nem dialektus. A költônek, aki szavakkal dolgozik, érzelmi töltetet hordoznak ezek az „ír angol” szavak. Heaney némelyik versében azon áll vagy bukik az egész, hogy szûkebb pátriája nyelvén írja meg, és ilyenkor fontos gyerekkori szavak jönnek elô. Néha még északír beszélôk sem értik mindegyiket… Mesterházi Mónika Azért nem ennyire obskúrus. Mi most errôl beszélünk, mert ezek voltak a nehézségek, de… Imreh András Persze, Heaneynek azért elég érthetô a nyelvezete… Mesterházi Mónika Szûkített csatornán nézzük, mert amit könnyen lefordítottunk, lehet nagyon jó vers, de fordítás szempontjából nincs mit beszélni róla. Ezekrôl viszont másfél hónapon át levelezgettünk egymással… Próbáltunk együtt megfejteni jelentéseket, utalásokat. Ettôl Heaney még nem érthetetlen szerzô. Gerevich András Ugyanakkor gyakran eljátszik még a kiejtés különbségeivel is. Említettem, hogy Írországban már a kiejtésbôl meg tudják állapítani az emberek, hogy ki katolikus, ki protestáns. Ha egy hangzás nagyon „ír”, akkor valami módon lokális, nemzeti identitást is kifejez, és ez fontos Heaneynek. Itt van éppen elôttem a Kisinas elôtt szereplô vers, az a címe, hogy Anahorish. Ez egy jellegzetesen ír hangzású földrajzi név (a szülôfalujához közel), amit mindjárt le is fordít angolra: „my place of clear water”. Fontos a hangzás, és a tény, hogy a földrajzi név is lefordítható. Mesterházi Mónika Víz, folyóvíz – tulajdonképpen fel is oldja ezzel. A víz, a patak állandó motívum Heaneynél. Kibogozható motívumokkal dolgozik, nem hozzáférhetetlen költô. Imreh András Nekem van még egy valamelyest ide kapcsolható versem, az a címe, hogy Villanyfény; egyébként az egyik kötet címadó5 verse. Három részbôl áll, és megmondom ôszintén, eleinte nem értettem, hogyan kapcsolódik egyik a másikhoz. Miután gyakran megbeszéltük egymással a már elkészült fordításokat, egyikôtök megjegyzésébôl jöttem rá, hogy teljesen félreértettem valamit. Az elsô szakasz végén a nagymamájáról szól, ôt beszélteti, és engem ez a hang tévesztett meg: a nagymama szóhasználatában ugyanis van valami „idegen”.

5

  Electric Light (2001).

628

Villanyfény Kanóckorom-csíkos, alvadt gyertyazsír… Az öreg, herpeszes hüvelyk Körme, mint a felgyûrôdött kvarc, Ráncos gyöngy, tájkép csata után. Villanyfényt nála láttam elôször, Ült félig nyitott prémes filcmamuszban, Ha fújt, ha esett; suttogott, Mert hangosabb szó nem fért ki a torkán A suttogásnál. Ôt is megviselte, Amikor nála aludtam, mikor csak Sírtam a paplan alatt, az égve hagyott Lámpa fényében. „Mit szenvedsz, az Isten Szerelmére, mit szenvedsz?” Sziszegô „Szenvedsz”-ek, elszabadult csónakcsúszka. Megrémített rekedt riadalma. * Sziszegô szabadság. Szibillai angol. Hajócsobbanások a dokkban: élô Animula, idôben érkezem A Belfast-öbli rengô ingakompon A zsúfolt délelôtti vonathoz, A költészet „itt-vagyok-hol-vagyok” Színhelyére. Hátat fordítanak A házak, mint nagyanyám. Fészerek Az iramló Anglia vasútja mentén, Kültelki madárijesztô, elhagyatott Focipálya, a messzeség lágyéka, És aranygyapjas kukoricaföldek.

629

Southwarkba is elértem, Metrótorokból ki a napra, Temze-akcentus, de Moyola-illat. * Ha a támlás székre álltam, elértem A kapcsolót. Megengedték, figyeltek. Egy kattintásra megvolt a varázs. Egy tekerés a gombon, és kigyulladt A rádiólap. Megengedték, figyelték, Ahogy barangolok a nagyvilágban. Aztán a Big Ben elnémult, a hírek Sem szóltak többé. Elzárták a rádiót, Az elsötétítésben két kötôtû Kattogott, a kéményben fújt a szél. Ült félig nyitott prémes filcmamuszban, Villanyfény vetült ránk, féltem a körme Repedt, por ette, pattintott kövétôl – Felcsillanó pengetô, ott lehet még A földben, rózsafüzér-szemek és csigolyák közt.

Electric Light Candle-grease congealed, dark-streaked with wick-soot… The smashed thumb-nail Of that ancient mangled thumb was puckered pearl, Rucked quartz, a littered Cumae. In the first house where I saw electric light, She sat with her fur-lined felt slippers unzipped, Year in, year out, in the same chair, and whispered In a voice that at its loudest did nothing else But whisper. We were both desperate 630

The night I was left to stay, when I wept and wept Under the clothes, under the waste of light Left turned on in the bedroom. ‘What ails you, child, What ails you, for God’s sake?’ Urgent, sibilant Ails, far off and old. Scaresome cavern waters Lapping a boatslip. Her helplessness no help. * Lisp and relapse. Eddy of sybilline English. Splashes between a ship and dock, to which, Animula, I would come alive in time As ferries churned and turned down Belfast Lough Towards the brow-to-glass transport of a morning train, The very ‘there-you-are-and-where-are-you?’ Of poetry itself. Backs of houses Like the back of hers, meat-safes and mangles In the railway-facing yards of fleeting England, An allotment scarecrow among patted rigs, Then a town-edge soccer pitch, the groin of distance, Fields of grain like the Field of the Cloth of Gold. To Southwark too I came, From tube-mouth into sunlight, Moyola-breath by Thames’s ‘straunge stronde’. * If I stood on the bow-backed chair, I could reach The light switch. They let me and they watched me. A touch of the little pip would work the magic. A turn of their wireless knob and light came on In the dial. They let me and they watched me As I roamed at will the stations of the world. Then they were gone and Big Ben and the news Were over. The set had been switched off, All quiet behind the blackout except for

Knitting needles ticking, wind in the flue. She sat with her fur-lined felt slippers unzipped, Electric light shone over us, I feared The dirt-tracked flint and fissure of her nail, So plectrum-hard, glit-glittery, it must still keep Among beads and vertebrae in the Derry ground. Mesterházi Mónika Érdekes ez az ijesztô lábköröm – de mindenképpen „földi” dolog… Az életmû elején elég sok verset ír a mocsarakról, az ír lápvidékrôl, amely rengeteg tárgyat, élelmiszert (vajat!) konzervált. És persze embereket: több száz éves múmiák kerültek elô a lápföldbôl – úgyhogy szerintem ez afféle személyes visszautalás is. Gerevich András Az elsötétítés meg a rádió pedig a második világháborúra utal. Ebben is van egy kis politikum: amikor a németek bombázták az Egyesült Királyságot, Észak-Íroszágban voltak olyanok, akik a szívük mélyén remélték, hogy a németek sikerrel járnak, és akkor a független Írország mellett az északír rész is függetlenné válhat. Persze nem volt jellemzô, hogy az írek náciszimpatizánsok lettek volna, inkább csak örültek volna, ha az angolok valahogy kikényszerülnek Írországból. Ezzel kapcsolatos Heaney egy prózaverse, amit én fordítottam. Ülnek az elsötétített szobában, és a német adókat hallgatják. Mesterházi Mónika Ez az emlékek réteges természetével függ össze. Ami a kisgyerekkorra esik – az elsötétítés, a nagymama –, nem válik el egymástól, egyik elôhívja a másikat, de a politika csak egy utalás erejéig fér bele. Most jöjjön egy másik vers. Amikor az elején kiválasztottuk és elosztottuk a lefordítandó verseket, az egyikrôl mindjárt éreztem, hogy erôs vers lesz, meg akarom csinálni. De mire oda jutottam, rájöttem, hogy sok mindent nem értek belôle. Mint késôbb kiderült, Gerald Manley Hopkins Felix Randal címû versére utal, amit szerintem Magyarországon senki sem ismer. Az a címe, hogy Beteglátogatóban,6 és így kezdôdik: „Anointed and all, my father did remind me / Of Hopkins’s Felix Randal…” Az „anointed” itt persze azt jelenti, hogy megkapta az utolsó kenetet, de a szótár szerint azt is, hogy vallási értelemben felkent, vagy bedörzsölték… Én abban voltam, hogy van itt egy beteg apa, akit bedörzsöltek valamivel – valahogy hosszabb távban gondolkoztam, amire a vers ad is némi alapot: „and then he grew…»wee in his clothes«”, vagyis késôbb még összemegy a zakójában. Megcsináltam   Seeing the Sick.

6

632

nyersben, de a „bedörzsölve” mégis furcsa maradt, a többiek is szóvá tették. Utánanéztem tehát Hopkinsnak, aki lelkész volt, és a Felix Randal-versnek, amelyben Randalt siratja, és megtaláltam a hatodik sorban ezt: „Being anointed and all…” Aztán, a 9. sorban ez áll: „This seeing the sick endears them to us, us too it endears.” Vagyis valahogy így: „Ez a beteglátogatás kedvessé teszi ôket elôttünk, és minket is ôelôttük.” És amikor az utolsó sorban azt olvastam, hogy „…his bright and battering sandal”, akkor felcsillant a szemem, mert ez megvilágította Heaney egyik sorát, amit egyáltalán nem értettem, és csaknem ugyanazokból a szavakból építkezik („None of your fettled and bright battering sandal”). És rájöttem, hogy Heaney a Hopkins által meggyászolt Felix Randalhez hasonlítja az apját, aki ugyancsak halott. És így lett „felkenve” a bedörzsölésbôl is… Ezt arra hoztam föl példának, hogy ha az ember nem érti, mirôl van szó, akkor nem találja el a szót, nagyon mellényúlhat. Ez pedig az olvasót is süppedôs talajra viszi. Beteglátogatóban Apám – felkenve, minden – olyan volt, Mint Felix Randal, Hopkinsnál. Azután (Ô mondta volna) „kicsi lett a zakóhoz” – Kísérteties, maradvány – És mintha azért, Mert valami kísértetiest ledobott – Oda nem illô, lápvidéki részt, még Northumbriából – a becsületbeli valója, Ki a szomszéd falut bejárta tizennyolc évesen Bottal s bátran, hogy meghozza a holtat, A nagybátyját a marha-réven. Szellemhajtó, kezdettôl. Billog-lengetô. Semmi hopkinsi foldott, fényes, döngô bocskor. Trágyaszín tweed, bikavérszínû bôr. * Kárbecslô szem, rakományellenôr agy, Hogy hol volt, melyik évben, melyik állat… Aztán elmúlt ez is. Minden vigyázat.

A mosolya, nyári lengôajtó, benyílt, Kinyílt. Haladék fény. Melyért fogadja hálánk a morfium. Seeing The Sick Anointed and all, my father did remind me Of Hopkins’s Felix Randal. And then he grew (As he would have said himself) ’wee in his clothes’ – Spectral, a relict – And seemed to have grown so Because of something spectral he’d thrown off, The unbelonging, moorland part of him That was Northumbrian, the bounden he Who had walked the streets of Hexham at eighteen With his stick and task of bringing home the dead Body of his uncle by cattle-ferry. Ghost-drover from the start. Brandisher of keel. None of your fettled and bright battering sandal. Cowdung coloured tweed and ox-blood leather. * The assessor’s eye, the tally-keeper’s head For what beasts were on what land in what year… But then that went as well. And all precaution. His smile a summer half-door opening out And opening in. A reprieving light. For which the tendered morphine had our thanks. Gerevich András Ami az utalásokat illeti, Heaney klasszikus költôkhöz, Vergiliushoz, Horatiushoz is folyamatosan visszatér, idéz tôlük, és legtöbbször úgy, hogy ha nem is tudni, honnan idézi, akkor is beleillik a versbe. Tehát nem értelemzavaró; úgy is érthetô marad a vers, ha nem ismerjük föl az idézetet. Különösen gyakran idézi Dantét, méghozzá mindig saját fordításában – ami viszont ellentmond a magyar fordítói hagyománynak. Nálunk az a szokás, 634

hogy ha valamit jól lefordítottak, akkor azt használjuk föl. Ha Shakespeare-töredéket találok a versben, megkeresem a magyar fordítását, és azt teszem bele. Számomra visszatérô kérdés volt ez: Heaney egyfelôl Dantét idézi, másfelôl mégis a saját fordításában. Én úgy döntöttem, nem fogom Dantét újrafordítani. Babits klasszikus Isteni színjátéka mellett Nádasdy Ádám dolgozik most egy modern fordításon. Nagy kérdés, melyik illik jobban bele a kontextusba? Hiszen Heaney éppen arra törekszik, hogy kortársi nyelven szólaltassa meg, ilyen szempontból tehát Nádasdyé jobb lett volna. Ugyanakkor a magyar olvasó Babits nyelvén ismeri Dantét, ezért talán jobb lesz az ô fordítását idézni. Most fölolvasok egy verset az életmû kb. közepénél megjelent Kálváriasziget címû összegzô kötetbôl – ebben a saját lelkiismeretét, élete terheit járja végig valamiféle zarándokúton. Találkozik ismerôsökkel, akik már meghaltak, akiket meggyilkoltak; rokonokkal a gyerekkorából, különbözô politikai áldozatokkal. Az egyik stációnál fölidézi egy pap emlékét, és itt nagyon érdekesen jön be a fordítás mint motívum és feladat. Ez a tizenegyedik rész a tizenkét stációból álló ciklusban. Hosszan idéz egy verset Keresztes Szent Jánostól – ezt a részletet Takács Zsuzsa fordításából vettem át. Nem fordítottam újra, holott Heaney azt tette volna. Kálváriasziget (Station Island) XI Mintha az egykor sáros vízbe ejtett kaleidoszkópom bukkanna fel újra világító hajóként, s az iszaptól összetapadt kristályaiból egy pap arca formálódna, és szólna hozzám mint akkor a rács mögül, arra intve, hogy mentsem, ami menthetô, keressem az igazat, és találjam újra meg az értéket a kincsben, amit lenéztem. Az elveszett még visszanyerhetô. „Legyen a vers ima”, mondta. „Fordítsd le vezeklésképp Juan de la Cruz egy versét.” 635

Spanyolországból visszatérve már csak akcentusa, fényes homloka maradt meg emlékeimben. Az áhítat eltûnt. Most megihlettek szandálos léptei: Tudom, hogy forrás fakad titkosan, bár éjszaka van. Ez örök forrás rejtôzik szemünktôl, barlangnak sûrû mélységében tör föl, bár éjszaka van. Nem tudni, hol, mert eredete nincsen, ám ami van, ered belôle minden, bár éjszaka van. És szépségéhez nincs hasonló semmi, az ég és föld szokott belôle inni, bár éjszaka van. Tudom, hogy nincsen medre, hol szaladna, és nem tud senki átlábalni rajta, bár éjszaka van. Hogy tisztaságát semmi nem zavarja, hogy minden fény a fényét tôle kapja, bár éjszaka van. Tudom, belôle óriás erek folynak, eget és poklot, embert záporoznak, bár éjszaka van. Tudom, az ér, mi sodrából kiválik, mindenható, akárcsak ô, e másik, bár éjszaka van. Mi kettôjükbôl tör egyetlenegybe, nincsen ki Nála fontosabb lehetne, bár éjszaka van. 636

Az örök forrás, titkos útját járva, élô kenyérben életünk kínálja, bár éjszaka van. Ím, e sötétben látja a teremtmény, hogy oltsa szomját, vizét fölkeresvén, bár éjszaka van. Azt az eleven forrást, mire vágyom, az élet kenyerében megtalálom, bár éjszaka van.7 Imreh András Vegyük figyelembe ugyanakkor, hogy a magyar költészetfordítási hagyomány nagyon erôs. Például Keresztes Szent Jánosnak is van egy nagyszerû magyar fordítása. De nem biztos, hogy angolul is volt. Ráadásul a vers arról is szól, hogy valamilyen erkölcsi és irodalmi elhivatottságból ez a pap azt a feladatot adta Heaneynek, hogy fordítsa le… Gerevich András De Dantét is saját fordításában idézi… Imreh András Akkor meg olyan fontosnak tartja Dantét, hogy beépíti az életmûvébe, amit a mûfordítótól nem lehet elvárni. A fordítónak könnyebbség, ha van egy jól használható fordítás. Egyébként András megmutatta nekünk az idézett Dante-részeket Babits és Nádasdy fordításában is, és úgy éreztük mind a ketten, hogy ezeknél Babitsé használhatóbb. És persze igaz, hogy inkább Babits dikciójában ismerjük Dantét, és még Heaney dikciója is – amely elég emelkedett tud lenni – hozzá áll közelebb. Mesterházi Mónika A saját beszédhangja elüt a fordított szövegtôl, tehát nagyon jól jött, hogy a mi mai beszédhangunkhoz képest egy régebbi szöveget tudtunk idézni. Nádasdyé nem ütött volna annyira el. Az még a szerencsésebb eset egyébként, amikor a költô hosszabb szöveget idéz. De van, amikor csak fél sort – jóllehet az a fél sor az ô irodalmi olvasója számára jelenthet valamit. Én mint fordító becsületesen kikeresem, hogy ezt vagy azt a fél Wordsworth-sort hogyan fordították, de hiába, annak nem lesz meg ugyanaz a holdudvara. Tegyük fel, hogy egy kortárs magyar versben szerepel egy jellegzetes fél sor Arany Jánostól (mondjuk „ösztövér kútágas”): ez a magyar olvasó számára biztosan jelent valamit – legalább annyit, hogy hû, ez itt elüt! De fordításban ugyanez nagyon nehéz. Egyik Heaney-versemben három idézet is van. Mind a háromnak utánanéztem: az egyik az elôbb emlí  Takács Zsuzsa fordítása.

7

637

tett Wordsworth-félsor, a másik kettô Shakespeare. Sajnos nem a Hamletbôl, és nem Arany János valamelyik jól ismert, jól idézhetô sora, hanem a Lear királyból egy nagyon furcsán hangzó sor, amely magyarul nem magyarázza meg önmagát. A magyar szövegbôl csak azt lehetett érezni, hogy itt meghülyült a fordító, de a dolog miértje nem derült volna ki. Végül Vörösmartyból és Füst Milánból csináltam egy csalókán eltorzított valamit – és dôlttel szedtem, hogy legalább így jelezzem: ez itt valami más. A félelem minisztériuma címû versben8 egyébként. Gerevich András Nehéz, mert sokszor konkrétan idéz, sokszor csak utal. Gyakran maga is átírja az idézetet, és egy anyanyelvi talán fölismeri, hogy ez valahol Shakespeare-ben gyökerezik, de… Mesterházi Mónika Vagy nem ismeri föl, de neki nem kötelessége. Egy olvasónak kevesebb kötelessége van, mint egy mûfordítónak, akinek tudnia kell, hogy mit nem tud megoldani, vagy mi marad ki, mi vész el; de elkenni nem lehet. Papolczy Péter (a közönségbôl) Az Act of Union címû versnél voltak-e érvek és ellenérvek az erôsen magyar áthallású „kiegyezés” szó használata mellett? Érzem, hogy szándékos utalás. Imreh András Úgy gondoltuk, kár lenne kihagyni ezt a ziccert. A kiegyezés szóban erôsen fölismerhetô a magyar történelmi problematika, ezért olyan energiákat mozgósít, amelyek egyébként talán panganának az olvasóban. Ezért gondoltam, hogy a kiegyezés szót be lehet ide hozni, holott lehet, hogy egy ír szempontjából éppen az ellentétérôl van szó… Mert egy gondolkodó ember számára az Act of Union éppen az ír függetlenség végét jelenti. Szemben a kiegyezéssel, amely a magyar függetlenség visszanyerésének kezdetét jelenti. Gerevich András Csakhogy az írek éppen a magyar kiegyezést tekintették példának a XIX. század végén! Valami olyasmit akartak elérni Londonnal, amit nekünk sikerült Béccsel. Nagyon sokat foglalkoztak a magyar kiegyezéssel, Arthur Griffith politikai vezér könyvet írt róla!9 Imreh András Sôt Griffith könyve része volt az élet és a kultúra minden területére kiterjedô ír reneszánsznak, szerteágazó függetlenségi mozgalmaknak: teoretikus alapvetés volt ez a könyv. Azt hiszem, amikor lefordítottam a verset, még nem tudtam ezt, de azóta tudom, és nem húzom ki – sôt így még indokoltabb.

  „The Ministry of Fear”.   Több kiadást megért híres könyve: The Resurrection of Hungary: a Parallel for

8 9

Ireland.

638

Befejezésül Mesterházi Mónika Befejezésül egy hosszabb vers, a Légvonal elsô darabját mutatom, szeretem Heaneynek ezeket a mozdulatait. Légvonal (The Flight Path) 1 Elôbb az elsô hajtás, rá a többi, Mind szorosabb, élesebb, míg a lap Egész kicsi lett: berakott négyzet, Akkor a sarkainál föltartotta, Mint egy ígéretet, amit megszegni Sosem akart.     A torkomban gerle Verdesett, amikor apám kezében Sátorpányva-feszes éleivel Megvillant tisztán a hajó, légi bárka: Magas tatú, ferde falú; középen A kis piramis mélyen ült, akár Bennem az érzés, hogy tudom, Szétmállik, ahogy a vízre bocsátom. Imreh András Én a kötet utolsó versét hoztam. A glanmore-i rigó (The Blackbird of Glanmore) A fûre szökellve vár, Minden kételyt kizár, De csak egy rossz mozdulat, És máris elriad. Megyek – a bokron áll. Úgy szeretlek, madár.

639

Leparkolok óvatosan. Csendben kifújom magam, S egy régi fordításom Jut eszembe: „Kívánkozom A halál házába, apámhoz, Alacsony tetô alá.” Eszembe jut egy, ki elment, Mozdulatlan kis táncos, Szellemfiú, halott öcs, Ugrál elém a kertben, Mikor letelt az elsô Szemeszter végre már. S a szomszéd, hosszú hetekkel A baleset után: „A pajtatetôn, a gerincen A madár sok hétig ott vót – Nem szóltam semmit akkor, De nagyon nem szerettem.” Az autózár beklikken, A rigó visszaretten, Egy pillanatra madárszemKépem van önmagamról: Árnyék a sima murván, Életem udvarán. Odáig vagyok érted, Imádom fecsegésed, Szolid szökdécselésed, Ahogy kitátod a csôröd, Míg fûre szökellve vársz, S menet a bokron állsz. 640

TÁJÉKOZÓDÁS

ROGER ScRUTON

Mûvészet és ero-s

Eddig a szép négy fajtáját vizsgáltam meg: az emberi szépséget mint a vágy tárgyát, a természeti szépet mint a szemlélôdés tárgyát, a mindennapi szépet mint a gyakorlati okoskodás tárgyát, valamint a mûvészi szépet mint a jelentés formáját és az ízlés tárgyát.1 Annak érdekében, hogy elemzésünket egy újabb szintre emeljük, ebben a fejezetben most a szép elsô és utolsó fajtája közti kölcsönhatást kívánom szemügyre venni. Azt a kérdést vizsgálom, hogy a szép mint a vágy tárgya miként jelenik meg a mûvészi ábrázolásban a szemlélôdés tárgyaként. Az okfejtés feltárja majd az individualitás mélyebb rétegeit, fényt vet a nemi vágy és az esztétikai vállalkozás sajátosságaira, és újabb érveket szolgáltat számunkra annak alátámasztására, hogy mégiscsak létezik mérce az ízlésre. Individualitás Az emberi lény az egyetlen az állatok között, amely saját individualitását arcán hordozza. A beszélô száj, a figyelô szempár, az elpiruló bôr mind a szabadság, a jellem és az ítélôerô jelei, és mind annak az egyedülálló személyiségnek a konkrét kifejezôdése, amely bennünk lakozik. A nagy portréfestôk mindig is arra törekedtek, hogy a testbeszédnek ezek a legjellemzôbb megnyilvánulásai ne csupán pillanatnyi gondolatokat tárjanak elénk, hanem a bennük fölragyogó személyiség hosszú távú szándékait, erkölcsi beállítódását és önmagáról alkotott képét is. Amint Kenneth Clark az aktról írott híres tanulmányában rámutatott, a fekvô Vénusz szakít az antik hagyományokkal, ahol az istennôt soha nem ábrázolták vízszintes helyzetben. A fekvô akt nem imádandó istenségként mutatja a testet, hanem kívánatos nôként. Még az Urbinói Vénuszon is – amely Tiziano legprovokatívabb nôiakt-ábrázolása – a hölgy az arcára irányítja tekintetünket, ami azt közli velünk, hogy ez a test csak úgy ajánlja föl magát, ahogyan az egész nô, vagyis csak annak a szeretônek, aki ôszintén 1

  Nagyvilág 2009/7–8., 2009/11., 2010/1., 2010/2., 2010/6. számában.

641

a szemébe tud nézni. Mindenki más számára a test elérhetetlen, lévén annak a tekintetnek az intim tulajdona, amely kinéz belôle: nem test, hanem megtestesülés, hogy a második fejezet kifejezését használjuk. Az arc megszemélyesíti a testet, birtokolja azt a szabadság nevében, és minden kéjsóvár pillantást erôszakként utasít el magától. Tiziano aktja nem provokál, nem felizgat, hanem megôriz valamifajta távolságtartó derût, annak a személynek a derûjét, akinek a gondolatai és vágyai fölött nem mi rendelkezünk, hanem ô maga. Tanulságos összehasonlítani Tiziano fekvô Vénuszait François Boucher aktjaival, aki XV. Lajos Párizsának volt az egyik legtehetségesebb festôjedekorátora. Boucher aktjait arcuk nem személyesíti meg. Ami azt illeti, mindôjüknek egyforma az arca, ami egyáltalán nem is arc, csupán arcrészletek összeillesztése. Az ajkak kissé megnyílnak, mintha csókra várnának, a tiszta szemek lesütött szemhéjak alatt rejtôznek, az ovális kontúrokat dundi arcpofák töltik ki, amelyek úgy duzzadnak, mint vitorla a nyári szellôben, mindezek a jellegzetességek, amelyeket a festô minden szemszögbôl és minden megvilágításban igazán remekül ábrázol, egyetlen jelentést hordoznak, mégpedig a szexuális étvágyét. A szemek bizonyos dolgokat néznek a képen, ám ezek jelentéktelen dolgok. Nem izzik fel bennük a lélek, a tekintet semmit nem kérdôjelez meg, nem aggódik, nem ragad magával: minden mozdulatlan nyugalomban van, olyan teremtmények mozdulatlansága ez, amelyek túl elvontak ahhoz, hogy életre keljenek. A Vénusz diadala címû festményen például a hableányok nem különböznek az istennôtôl, mindegyik ugyanaz a nô, és arckifejezésük üressége abból a ténybôl fakad, hogy az univerzáliák, szemben az egyénekkel, semmi konkrétat nem tudnak kifejezni. Boucher festménye csendélet, a nôi test dicsérete, legalábbis abban a formában, ahogyan azt a XVIII. századi Franciaországban kedvelték, átlátszó bôr, rugalmas, kislányos mellek és némi háj fodrozódása a combokon. Valójában azonban nincs is ott senki! Ezeknek a testeknek nincs tulajdonosuk, lélektelenek, még csak nem is állati testek, hiszen az emberi arc általános mintáját hordozzák magukon, amely azonban híján van a személyiségnek, amely életre kelthetné és megválthatná. És a léleknek ez a hiánya leminôsíti a festményt: elbájoló, dekoratív, remek bútordarab, de hogy szép is lenne? Ebben nem vagyok olyan biztos.

642

Égi és földi szépség Csábító összehasonlítani ezt a festményt híres elôdjével, a Vénusz születésével. Botticelli Vénusza anatómiai szempontból félresikerült karikatúra, az alakot nem tartja össze semmilyen csontvázszerkezet vagy izomfeszültség, szánalmas függeléke az arcnak, amely oly reménytelen vágyakozással tekint, nem is a nézôre, hanem valahová mögéje, és mégis, mindez kit zavar? Ez az az arc, amelyrôl álmodunk, amelyre vágyunk, elfelejthetetlen, az ideális nô arca, nem pedig egy halandóé, mindazonáltal mégis arc, amely egyszerre megszemélyesít és misztifikál. Nem mintha Botticelli Vénuszát valamifajta érzéki lénynek kellene tekintenünk: ez egy kora reneszánsz Vénusz, aki csak az éteri szférákban mozog, és halandó vágyak nem érhetik el. És éppen ezért olyan kísérteties ez a festmény: ez a nô olyan vágy varázslatos szülötte, amely túl van azon a vágyakozáson, amit mi ismerünk. Tiziano fekvô Vénuszaival azonban többé már nem az égben járunk, hanem nagyon is a földön, noha persze az otthonos biztonság és a házastársi szenvedély földjén. Egy Tiziano-akt arca egy meghatározott nô arca, aki birtokba vette környezetét, és határozottan otthon érzi magát ebben a világban. Teljes magabiztossággal hever el drapériái között, személyes joga van hozzájuk, olyan életben merül el, amely nagyobb, mélyebb és kifürkészhetetlenebb, mint az éppen ábrázolt pillanat. Teste feltárul számunkra, de nem ô mutatja meg nekünk, nincs tudatában annak, hogy nézi valaki, kivéve talán egy kutyát vagy egy cupidót, akiknek a nyugodt zavartalansága csak még inkább hangsúlyozza azt a tényt, hogy illetéktelen tekintetek nem zavarhatják meg lelki békéjét, ami egyszersmind a test békéje is. Nincs izgalmi állapotban, és szégyenkezésre sincs oka. Eggyé vált a testével és ez az egy-ség tükrözôdik az arcán. A szexuális szégyenérzet megváltoztatja a nôi test körvonalait, megnyilvánul az arcon és a végtagokon, amiként azt Rembrandt pompásan ábrázolja a Zsuzsanna és a vének címû festményén. Ha ezt Tiziano képe mellé helyezzük, akkor azonnal meglátjuk, hogy a Tiziano festményén szereplô test nem ajánlkozik fel, de nem is vonul vis�sza, egyszerûen csak jól érzi magát nyugodt szabadságában, egy személy, aki hús-vér testiségében tárul föl elôttünk. És valamilyen rejtélyes módon a festmény szépsége, illetve a rajta ábrázolt nô szépsége nem két szépség, hanem egy és ugyanaz.

643

Erotikus mûvészet Anne Hollander írt arról, hogy a mi hagyományunkban az akt nem egyszerûen meztelen, hanem ruhátlan: olyan test, amelyet szokásos ruházatának alakja és anyaga rajzol ki. Tiziano képén a test éppoly nyugalomban van, mintha ruha fedné el tekintetünk elôl: test láthatatlan ruhával takarva. Semmivel nem választjuk el jobban ezt a testet az arctól vagy a személyiségtôl, mint tennénk egy felöltözött nô teste esetében. És azzal, hogy Tiziano ilyen módon festi le a testet, fölülkerekedik annak kísértô minôségén: mint ami tiltott gyümölcs. Ez a hatás megszûnne, ha az arcot egy olyan tucatsztereotípiával helyettesítenénk, amelyet Boucher használt képein. Boucher-nél az arc a testre mutat, a test igazolja az ô létezését. Tizianónál nem pontosan a fordítottja történik, hiszen tagadhatatlan, hogy a festmény érzelmi hatása a teljes nôi alak hús-vér árnyalataiból, megvilágításából, lágyságából és ígéretébôl származik. Ám Tizianónál az arc felügyeli ezt az alakot, csöndesen birtokába veszi és elérhetetlen messzeségbe távolítja tôlünk. Ez erotikus mûvészet, de semmiképpen sem buja, kéjsóvár mûvészet: Vénuszt nem úgy ábrázolja, mint vágyunk lehetséges tárgyát. Olyan nôi alak, aki elérhetetlen, aki integrálódott abba a személyiségbe, amely csöndesen kitekint abból a szempárból, és akit saját gondolatai és vágyai foglalkoztatnak. Amikor Manet híres képét a XIX. századi boulevardienne-rôl Tiziano Vénuszának pózában festette meg, a nô testét nem szexuális tárgyként kívánta ábrázolni, hanem egy másfajta, keményebb szubjektivitást akart elénk tárni. Manet Olympiájának combon nyugvó keze nem olyan, mint amilyeneket Tiziano festett, nem ártatlan simogatásokon iskolázott, varázslatos érintésû, hanem durva, érdes kéz, amely pénzzel foglalkozik, amely sokkal inkább megragad, mint simogat, és ami elsôsorban arra való, hogy elhessegesse a csalókat, bolondokat és perverz alakokat. Az arc sokat tapasztalt kifejezése nem ajánlja föl a testet, de nem is tartja vissza, mégis a maga sajátos módján határozottan azt sugallja, hogy ez a test kizárólag az övé. Olympia ravasz tekintettel méregeti az ôt bámulókat, és ez a tekintet minden, csak nem erotikus, és a szolgáló által hódolattal átnyújtott virágcsokor éppen azt mutatja, hogy milyen reménytelen dolog az ilyen nôt romantikus gesztusokkal megközelíteni. A festmény a személyesség intenzív pillanatát ragadja meg, amely, még ha ironikusan is, de Tiziano Vénuszának személyességéhez kapcsolódik. E nô teste önnön tudatosságának lencséjén keresztül tárul föl elôttünk. Az önazonosság és az öntudat kapcsolatát még elevenebbé teszi merev, fekvô helyzete, ami nem laza he644

verés, hanem készenlét arra, hogy bármelyik pillanatban fölugorjon. Szép ez a festmény, de szépsége nem ennek a nônek a szépsége, aki papucsát dédelgeti a lepedôn. – ErO s és vágy Az a kérdés, amelyet Platón vetett föl a Lakomában és a Phaedrusban, ma éppoly sürgetô, mint a régi görögöknél: milyen helye van az individuális tárgynak a nemi vágyban? A vágyat, ha pusztán fizikai késztetésnek tekintjük, a másik nem bármely tagja egyformán kielégítheti. Ebben az esetben a konkrét személy nem lehet a vágy igazi tárgya, hiszen ô csupán az általános nô vagy férfi egy esetleges példánya. De ha a vágyat szellemi erônek tekintjük, akkor is közömbös a konkrét személy iránt. Ha a konkrét személyre irányul, ez csak annyiban történik, amennyiben az illetô szép: és a szép olyan univerzália, amelyet sem elfogyasztani, sem birtokolni nem lehet, csupán szemlélni. Mindkét esetben a konkrét személy, mint valami jelentéktelen dolog kiesik a megfontolások közül: a fizikai vágy nem éri el, az erotikus szerelem pedig túllép rajta. Platón és a középkoriak mindkét felfogásában a megtestesült személyiség eltûnik mint a szerelem tárgya, éterivé válik, mint Beatrice mosolya Dante Paradicsomában. A reneszánszt követôen azután ez a platóni felfogás lassan elvesztette érvényességét, és a képzômûvészet, a zene és a költészet elkezdte az erotikus érzést olyannak ábrázolni, amilyen. Shakespeare Vénusz és Adonisz címû alkotásában a szerelem istennôje immár határozottan földre szállt lény, nem pusztán a fizikai szenvedély szimbóluma, hanem annak áldozata is. Milton Ádám és Éva alakjának megrajzolásával erôsíti ezt a látásmódot: „a tiszta lángú hitvesi vonzalmat” (Jánosy István fordítása) ábrázolja, ahol a test mindennél fontosabb, de nem mint eszköz, hanem mint az értelmes lélek fizikai jelenvalósága. Nem a lélek válik éterivé a mosolyban, sokkal inkább a mosoly valósul meg a testben, noha „a mosoly az értelembôl árad, és a szerelem mosolya a táplálék”, mondja Milton. Ádám és Éva tehát teljes mértékben hús-vér lények, akikrôl azt írja, hogy „egymást ölelve Édenre lelt e kettô” (Jánosy István fordítása). Milton arra törekedett, hogy ne ossza meg a szerelem istennôjét úgy, ahogyan Platón tette, hanem szerves összefüggésben ábrázolja a nemi vágyat és az erotikus szerelmet, amelyek egymást teljesítik ki és egymást igazolják. Dryden Angliában és Racine Franciaországban hasonlóképpen annak ábrázolta az erotikus szerelmet, mint ami, megtestesült konkrét személyek állapotaként, akik számára az akarat, a vágy és a szabadság mind-mind 645

testbôl való. Ezek az írók fölismerték, hogy az erotika az emberi lényeg kritikus pontja, olyan rejtelem, amellyel földi sorsunk összefonódik, és amely elôl nem menekülhetünk el anélkül, hogy föl ne áldoznánk természetünk és boldogságunk valamelyik felét. A korai firenzei reneszánsz azonban hûséges maradt az erotika középkori és platonikus felfogásához. Ebben a tekintetben Dante és Milton éppoly messze van egymástól, mint Botticelli és Tiziano. Míg a középkori és a kora reneszánszbeli platonikus felfogás az öröklét elôérzeteként ragadta meg a vágy tárgyát, a modern elme egyszerre tekinti értelemmel megáldottnak és ugyanakkor halandónak is a vágy tárgyát, a belôle fakadó összes szívtépô kiszolgáltatottsággal egyetemben. Mûvészet és pornográfia A lélek felemelkedését a szerelmen keresztül, amirôl Platón beszél a Phaedrusban, szimbolizálja Aphrodité Uránia alakja, és Botticelli – aki egyébként maga is lelkes platonista volt, tagja a Pico della Mirandola körül létrejött platonista körnek – ezt a Vénuszt festette meg. Botticelli Vénusza nem erotikus: az égi szépség látomása más, magasabb szférák küldötte, aki a transzcendenciába hív el bennünket. Valójában nyilvánvalóan egyszerre elôdje és leszármazottja Fra Filippo Lippi szüzeinek: elôdje a maga pre-keresztény jelentésében, és leszármazottja, amennyiben magába sûríti mindazt, amit addig a képzômûvészet elért Szûz Mária mint az érintetlen test szimbólumának mûvészi ábrázolásában. A nemi vágy posztreneszánsz rehabilitálása lefektette a valódi erotikus mûvészet alapjait, amely az embert egyszerre ábrázolja a vágy szubjektumaként és objektumaként és ugyanakkor szabad individuumként is, akinek a vágya tudatosan adományozott ajándék. A szexnek ez a rehabilitálása azonban fölveti azt a kérdést, amely korunkban a mûvészet és a mûvészetkritika egyik legfontosabb problémájává vált, nevezetesen, hogy mi a különbség, ha van egyáltalán, az erotikus mûvészet és a pornográfia között. A mûvészet lehet erotikus és szép, mint Tiziano Vénusza. De nem lehet szép és ugyanakkor pornográf is, én legalábbis így gondolom. És fontos megértenünk, hogy ez miért van így. Amikor az erotikát és a pornográfiát elválasztjuk, akkor valójában kétfajta érdeklôdést különböztetünk meg: a megtestesült személyiség, illetve a puszta test iránti érdeklôdést, és ezek az én felfogásomban összeegyeztethetetlenek. (Lásd a 2. fejezet fejetegetéseit.) A normális vágy személyek közötti érzelem. Célja a szabad és kölcsönös odaadás, amely ugyanakkor két individuumot egyesít, téged és engem, igaz, hogy a testünkön keresztül, de ko646

rántsem csak mint testeket. A normális vágy az egyik személy válasza a másikra, amely azt a személyiséget akarja, amit a másik kínál. Objektumokkal helyettesíthetjük egymást, de szubjektumokkal nem. A szubjektumok, Kant meggyôzô érvelése szerint, szabad individuumok, akik nem helyettesíthetô módon tartoznak ahhoz, amik lényegüket tekintve ôk. A pornográfia, akárcsak a rabszolgaság, az emberi szubjektum tagadása, annak az erkölcsi parancsnak a semmibevétele, hogy a szabad lényeknek önmagukban való célként kell bánniuk egymással. Szoft pornográfia Ezt a megállapítást az 5. fejezetben használt megkülönböztetés alapján fejthetjük ki. A pornográfia a fantáziálásra irányul, míg az erotikus mûvészet a képzelôerôt hozza mozgásba. Ennélfogva az elôbbi explicit és személytelen, míg az utóbbi a másik személy szubjektivitásába hív meg bennünket, és utalásokra és ráérzésekre támaszkodik, nem pedig explicit kitárulkozásra. A pornográfia célja, hogy tetszôlegesen helyettesíthetô vágyat gerjesszen, míg az erotikus mûvészet arra irányul, hogy az általa megjelenített személyek szexuális vágyát ábrázolja, és ha közben a nézôt is fölizgatja, amint az alkalmanként Correggiónál megtörténik, akkor ez esztétikai hiba, „belezuhanás” egy másfajta érdeklôdésbe, amelynek nem a szép a kizárólagos tárgya. Ezért az erotikus mûvészet elfátyolozza tárgyát annak érdekében, hogy a vágyat ne szennyezhesse be, ne sajátíthassa ki a megfigyelô. Az erotikus mûvészet legnagyobb eredménye, hogy arra készteti a testet, hogy elfátyolozza magát, hogy magát a húst tegye a szemérem kifejezésévé, amely megtiltja a kéjsóvár tekintetet, oly módon, hogy az akt szubjektivitása fejezôdik ki még azokban a testrészekben is, amelyek az akarat birodalmán kívül esnek. Ezt sikerül elérnie Tizianónak, és az eredmény olyan erotikus mû, amely egyszerre derûs és hitvesi, amely teljes mértékben elzárja a testet a kukkoló mocskos érdeklôdése elôl. Ha most Boucher Szôke odaliszkjéhez fordulunk, azonnal látjuk, mennyire más itt a mûvészi szándék. Ez a hölgy olyan testtartást vett fel, amilyenbe felöltözve soha nem helyezné magát. Olyan testhelyzetbe, aminek a nemi aktuson kívül alig, vagy egyáltalán nincs helye a mindennapi életben, és erre irányítja a figyelmet, hiszen a nô üres tekintettel kinéz a képbôl, és semmi más nem érdekli. De Boucher képe egy másfajta módon is áthágja a szemérem határait, ugyanis nincs semmi látható oka annak, hogy az odaliszk ilyen pózban heverjen. Egyedül van a képen, semmire nem néz, nem tesz semmi

647

mást, mint amit látunk. A szeretô helye üres, és arra vár, hogy beltöltsék: és a nézôt invitálja arra, hogy betöltse ezt a szerepet. Vannak persze különbségek az Odaliszk és a The Sun harmadik oldalán látható keblek és fenekek között. Az egyik egy általános különbség a festmény és a fénykép között, hiszen az elôbbi egy fikció ábrázolása, míg az utóbbi a valóságé (még akkor is, ha digitális úton módosítják). A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy a harmadik oldalon bemutatott fenék úgy valóságos, ahogy van, és éppen ezért érdekes. Ehhez kapcsolódik a második különbség, nevezetesen, hogy semmit sem kell tudnunk Boucher Odaliszkjérôl, ahhoz, hogy értékelni tudjuk szándékolt hatását, azon kívül, amit a festmény elmond. Volt egy hölgy, aki modellként szolgált ehhez a festményhez, de ez nem az ô portréja, nem az ô ábrázolása. A harmadik oldalon lévô fenékhez mindig tartozik egy név és egy cím. A kísérôszövegbôl pedig igen gyakran rengeteg mindent megtudhatunk a fenék tulajdonosáról, ami tovább segíti fantaziálásunkat a vele esetleg létesíthetô szexuális kapcsolatról. Számos ember számára, úgy gondolom, ez a körülmény döntô morális különbséget jelent a harmadik oldal képei és Boucher festménye között. A harmadik oldal hölgye szexuális csomagolásban van föltálalva több ezer idegen fantáziája számára. Meglehet, a hölgyet ez nem zavarja. De abból, hogy nem zavarja, kiderül, hogy már mennyi mindent elvesztett. Boucher festménye senkit nem alacsonyít le, hiszen senki valóságos nincs a képen. A festményen lévô hölgy – noha a modellnek van neve és címe (Louise O’Murphynek hívták és a király egyik kéjnôje volt a Parc aux Cerfsben) – csak kitaláció, semmilyen értelemben nem azonos egyik valóságos emberrel sem, annak ellenére, hogy modell után készült. A morális kérdés Nehéz keresztülvergôdnünk a szoft pornográfia morális ingoványán. Korunkban, amikor a legmellbevágóbb explicit képek egyetlen kattintással szabadon elérhetôek, amikor a hard core pornográfiát az USA Legfelsô Bírósága mint a „szólásszabadság” megnyilvánulását védelmezi, és amikor az emberi szexualitásról úgy szokás beszélni, mintha a visszafogottság, a szemérem és a szégyen nem lenne több, mint elavult illúzió, nehéz elítélôen szólni a harmadik oldal képeirôl. Végül is, mi kárt okoznak? Ez a szokásos válasz, és amikor az embert a cenzúrát követelô feministák provokálják, olyan válasz, amit akár szimpatikusnak is tarthatunk. Nem szabad azonban azzal hitegetnünk magunkat, ahogyan egyes kritikusok teszik, hogy a harmadik oldal képei iránti érdeklôdés valójában a szép, az ideális nôiség, 648

vagy a szövegben feltáruló valami magasabb rendû érték iránti érdeklôdés lenne. Éppen ellenkezôleg, a harmadik oldalon bemutatott lányok legfôbb jellegzetessége, hogy valódiak, és szexuális tárgyként vannak kitéve a kirakatba. Még ha tompított is a feléjük irányuló érdeklôdés, és még ha be is tölt valamilyen pótlék szerepet a nemi örömtôl megfosztottak életében, nem hihetjük azt, hogy számot tarthatnak bármiféle esztétikai érdeklôdésre, még olyanra sem, ami Boucher Szôke odaliszkja felé irányul. Boucher vászna az esztétikum és a szex választóvonalán helyezkedik el, megengedi gondolataink számára, hogy tiltott területre tévedjenek, de nem provokál azzal, hogy ez a nô valóságos, hajlandó és elérhetô, amely tudás a képzelôerôtôl átvisz bennünket a fantáziálás terepére, és a nôi szépség esztétikai csodálatától ahhoz a vágyhoz, hogy az éppen itt adott konkrét példányát megöleljük. Tiziano Vénuszának elemzése, azt hiszem, rávilágít arra, hogy a pornográfia miért fekszik a mûvészet birodalmán kívül, miért képtelen a szépségre, és miért szentségteleníti meg azoknak az embereknek a szépségét, akiket közszemlére tesz. A pornográf kép, akár egy varázspálca, a szubjektumot objektummá, az embereket dolgokká változtatja, és ezzel megfosztja ôket minden varázslatosságuktól, tönkreteszi szépségük forrását. Arra készteti az embereket, hogy testük mögé bújjanak, mint a láthatatlan szálakon mozgatott bábuk. Descartes cogitója óta a személyiség mint valami bensô homunculus eszméje ráveti árnyékát az emberi személyrôl alkotott felfogásunkra. A karteziánus elképzelés arra csábít, hogy azt gondoljuk: úgy megyünk keresztül életünkön, hogy egy állatot vonszolunk magunkkal pórázon, és arra kényszerítjük, hogy engedelmeskedjék nekünk, amíg végül össze nem esik és meg nem hal. Én vagyok a szubjektum, és a testem az objektum: én én vagyok, az pedig az. Ilyen módon a test is csak egy dologgá válik a többi dolog között, és csak úgy menthetem meg, ha bejelentem tulajdonigényemet rá, és azt mondom: ez a test nemcsak akármilyen objektum, hanem olyan, ami hozzám tartozik. És pontosan így ábrázolják lélek és test viszonyát a pornográf képek. Lehetséges azonban helyesebben látni a dolgot, mégpedig oly módon, hogy megmagyarázzuk nagy részét annak a régi moralitásnak, amelyet ma sokan, bevallásuk szerint, annyira zavarbaejtônek tekintenek. E szerint a nézet szerint az én testem nem az én tulajdonom, hanem, hogy egy teológiai terminust használjunk, az én inkarnációm. A testem nem objektum, hanem szubjektum, éppúgy, ahogyan én is az vagyok. Nincs jobban birtokomban, mint én magam. Szétbogozhatatlanul össze vagyok fonódva vele, és ami a testemmel történik, az velem történik. És lehetséges úgy bánni vele, hogy ezáltal úgy gondolkodjam és úgy érezzek, ahogyan máskülönben nem 649

tenném, hogy elveszítsem erkölcsi érzékemet, hogy megkeményedjek, közömbössé váljak mások iránt, hogy megszûnjek ítéleteket alkotni, hogy többé már ne elvek és eszmék irányítsanak. Amikor ez megtörténik, akkor ez nemcsak nekem okoz kárt, hanem mindazoknak is, akik szeretnek, akiknek szükségük van rám, akik kapcsolatban vannak velem. Hiszen önmagamnak azt a részét sebeztem meg, amelyen az emberi kapcsolatok nyugszanak. A régi moralitás, amely azt tanította, hogy a test eladása összeegyeztethetetlen azzal, hogy odaadjuk magunkat, rátapintott az igazságra. A nemi érzés nem olyasmi, ami akaratlagosan ki- és bekapcsolható, hanem az egyik személy magasztos tiszteletadása a másiknak, és legmagasabb csúcsain izzó kinyilatkoztatása annak, ami én vagyok. Ha olyan áruként kezeljük, ami tetszés szerint adható és vehetô, akkor ezzel jelen önmagunkat és a jövendô másikat is megsértjük. A prostitúció elítélése nem csupán puritán bigottság volt, hanem annak az alapvetô igazságnak a felismerése, hogy te és a te tested nem két dolog, hanem egy és ugyanaz, és ha eladod a tested, az megkeményíti a lelked. És ami érvényes a prostitúcióra, az érvényes a pornográfiára is. A pornográfia nem tiszteletadás az emberi szépségnek, hanem annak megszentségtelenítése. – A szép és ErO s Ebben a fejezetben a festészetre összpontosítottam, hogy megvonjam a határvonalat az erotikus mûvészet és a szexuális fantáziálás között. Utoljára szándékoztam elidôzni annál a régi platóni nézetnél, hogy az ero-s a szép irányadó elve, annak minden megjelenési formájában, és igyekeztem megmutatni, hogy ez a felfogás miért érti félre mind az esztétikai érdeklôdés természetét, mind pedig azt a fajta erkölcsi nevelést, amelyet a valódi mûvészet véghezvihet. A szép abból származik, ha az emberi életet, beleértve a szexet, olyan távolságba helyezzük, ahonnan undor és kéjsóvárság nélkül szemlélhetô. Amikor ez a távolság elenyészik, és a képzelôerôt felfalja a fantáziálás, a szépség megmaradhat ugyan, de ez már megrontott szépség, olyan, amelyet elválasztottak annak a személynek az individualitásától, aki birtokolja ezt a szépséget. Elvesztette értékét, miközben ára lett. Mi több, az emberi szépség saját megtestesülésünkhöz tartozik, és az a mûvészet, amely „eltárgyiasítja” a testet, amely kiveszi az erkölcsi viszonyok birodalmából, soha nem lesz képes megragadni az emberi alak igazi szépségét. Az ember szépségének megszentségtelenítésével magát szentségteleníti meg. A pornográfia és az erotikus mûvészet összehasonlítása megmutatja, hogy az ízlés szélesebb preferenciákon nyugszik, és ezek a preferenciák ön650

nön erkölcsi mivoltunk aspektusait fejezik ki és erôsítik meg. A pornográfia ellenzése annak az érdeklôdésnek az ellenzését jelenti, amelyet kiszolgál: hogy az embereket a testükre redukálják, állattá tárgyiasítsák, dologgá és obszcénné tegyék. Sok embernek van ilyen érdeklôdése, ám ez az érdeklôdés humanitásunk ellen folytat háborút. És amikor elítélem ezt az érdeklôdést, akkor kilépek az esztétikai ítélet szférájából és átlépek a szexuális erény és a szexuális bûn területére. A pornográfia így remek példa arra a tézisre, amelyet az elôzô fejezet végén fogalmaztam meg. Az ízlés mércéje a kritikus erényeibôl fakad, ezeket az erényeket pedig az erkölcsös élet teszi próbára és igazolja. JEGYZETEK Individualitás Kenneth Clark: The Nude, a Study in Ideal Form (London, 1956). Égi és földi szépség Lásd Sir Ernst Gombrich gondolatait Botticelli Vénuszáról: ’Botticelli Mythologies’ in Symbolic Images (London, 1972), pp. 31–81. Erotikus mûvészet Anne Hollander: Seeing Through Clothes (New York, 1993). Manet-ról lásd Baudelaire híres esszéjét: Le Peintre de la vie moderne, megtalálható a költô prózai mûveinek bármelyik gyûjteményében, és T. J. Clark: The Painting of Modern Life: Paris in the Art of Manet and his Followers (Princeton, 1985). Lásd még Nehamas megvilágító fejtegetéseit: Only a Promise of Happiness, amely Manet Olympiáját a mûvészi szép csúcspontjaként elemzi. – ErO s és vágy Scruton: Sexual Desire. MÛVÉSZET ÉS PORNOGRÁFIA David Holbrook: Sex and Dehumanization (London, 1972). Pico della Mirandoláról lásd: Oscar Kristeller: Eight Philosophers of the Italian Renaissance (Stanford, California, 1964). Szoft pornográfia A szoft pornográfia dicséretét lásd: Georges Bataille: L’Érotisme (Paris, 1952). Magyarul: Az erotika. Nagyvilág Könyvkiadó, 2009. A morális kérdés A feminista álláspontot Catherine MacKinnon fejti ki a Pornography and Civil Rights címû írásában (New York, 1988).

651

Tomas Venclova

Most megszólal a csend*

A Fontannij Domnak nevezett pétervári házban, az egykori Seremetyevpalotában, a Fontanka utcában lakott Anna Ahmatova. A ház falán a Seremetyev-címer látható, rajta egy latin nyelvû felirat: Deus conservat omnia, vagyis „Isten megôriz mindent”. Ahmatova e szavakat választotta a Hôs nélküli poéma mottójának. Aztán Brodszkij is idézte Anna Ahmatova száz évére címû szép versében. Az elsô versszak így szól: „Éles szekercét, kettévágott fej haját, / könyvlapot s lángot, magot s malomkereket – / az Isten megôriz mindent, kivált a szót, s a saját / hangját, mely megbocsát s szeret” (Tôzsér Árpád fordítása). Tehát utánoznunk kell az Urat, megôrizve mindent, vagy legalábbis mindazt, ami a nagy emberekkel kapcsolatos. Félek, hogy az elôadásom az utóbbi idôkben egyre népszerûbb „Én és Ah­ ma­tova”, „Én és Paszternak” típusú mûvekre emlékeztet. Ezt szeretném elkerülni, de persze akkor is szükség van valamiféle bevezetésre, így, sajnos, elôbb magamról kell beszélnem. Vagy talán inkább apámról, aki szintén író volt, termékeny, ismert szovjet író. Pontosan szovjet, e szó legteljesebb értelmében véve. Ez nagyon sok negatívummal járt, de azért voltak pozitívumok is. Apámnak például jó könyvtára volt, már a legifjabb éveimben is kedvemre bogarászhattam benne. Mindent olvastam, ami csak megvolt neki, márpedig nem kevés és elég sokféle könyvet szedett össze, köztük nem teljesen helyes szemléletûeket is. Vilna akkoriban egy isten háta mögötti kisváros volt, apám könyvtára meg fény az éjszakában. Az iskolában litván és orosz irodalmat tanultunk. Akárcsak Lengyelországban, a diákok többsége itt sem nagyon lelkesedett az orosz irodalomért: úgy gondoltuk, nem is alaptalanul, hogy ezekkel az órákkal merényletet követnek el a hagyományaink ellen. De jó tanárt kaptunk, Schneidernek vagy Šneiderisnek hívták (ha jól tudom, ma már Izraelben él), kétségkívül volt tehetsége az irodalomhoz. Még a sztálinizmus éveiben történt, hogy egy tanév alatt négy szovjet írót kellett átvennünk az órán: Gorkijt, Majakovszkijt, Solohovot és Fagyejevet. De úgy * A varsói PEN Klubban, 2000. április 3-án tartott Ahmatováról, Paszternakról és a Szovjetunió irodalmi életérôl címû elôadás.

652

alakult, hogy nagyon gyorsan elbánt Gorkijjal, Solohovval és Fagyejevvel, aztán egész évben Majakovszkijjal foglalkozott, méghozzá fôként a korai, háború elôtti mûveivel. A korai Majakovszkij pedig, bármit is gondoljunk róla, hatalmas költô volt. Azt mondta egyszer Ahmatova, hogy nagy tragikus költô, ôt is megölték, mint mindenki mást, csak egy kicsit másképp. Tizennégy éves lehettem akkor, elolvastam Majakovszkijt, és tetszett. Ez máig sem múlt el teljesen, és ezzel Brodszkij is így volt. Észrevettem, hogy Majakovszkij különbözô, közelebbrôl nem ismert orosz költôket emleget a verseiben. Engem meg rettenetesen érdekelt a dolog – hátha nem is rosszak. Azt írja például Majakovszkij: „Megismertem, csodálkoztam is, azt mondtam, »jó napot, Alekszandr Blok úr«”. Kíváncsi voltam, ki lehet ez az Alekszandr Blok. Hála Istennek, apám könyvtárában megvolt, elolvastam hát Blokot. Aztán: „Nem, Jeszenyin, ez nem gúny, szavamra. Bánat fojtogat – nem kacagás-vágy” (Eörsi István fordítása). Jeszenyint már jobban tiltották, mint Blokot, de apámnak persze megvolt. Ráadásul azt is észrevettem, hogy nemcsak ismeri ezeket a költôket, hanem titokban tiszteli is ôket. És lehet vele beszélgetni errôl. Aztán meg jött még egy költô: „Írjon errôl Paszternak.” De ki az a Paszternak? Apám könyvtárában ô is megvolt, elkezdtem hát Paszternakot olvasni. Eleinte nem értettem belôle semmit, egyszerûen nem tudtam elég jól oroszul, de ilyen tréning, Blok, Jeszenyin és pontosan Majakovszkij után Paszternak is fokozatosan feltárult elôttem, és elkápráztatott. Aztán már ment minden magától. A barátom beiratkozott a Moszkvai Egyetemre, aztán ki is rúgták, Pranas Morkusnak hívják. Pontosan a Moszkvai Egyetemen térítette rossz útra – méghozzá nem is akárki, hanem Venyegyikt Jerofejev, aki késôbb megírta a Moszkva–Petuskit. Venyegyikt Jerofejev arról volt híres, hogy nihilizmussal, dekadenciával és különbözô halálos bûnökkel fertôzi a derék szovjet egyetemistákat. És amikor Pranas Morkus visszatért Moszkvából Vilnába, gépiratos formában szállította Cvetajeva, Mandelstam és más írók mûveit. Nagyjából tizenhat éves koromra, mire elvégeztem a középiskolát, az ízlésem mellett már a nézeteim is kialakultak, legalábbis az irodalom területén. Ezek az elvek nem voltak teljesen magától értetôdôek egy szovjet ember számára. Késôbb politikai téren is hasonló ízést és nézeteket alakítottam ki. Ami Ahmatovát illeti, ha jól emlékszem, nem említette ôt Majakovszkij, nem fordul elô a neve a verseiben. De így is megkerülhetetlen volt, mert Zsdanov elvtárs híressé vált beszédében „félig ribancnak, félig apácának” titulálta (ezt egyébként a háború elôtti szovjet enciklopédiából vette), és – mint maga Ahmatova mondta – ezt a meghatározást tanították az isko653

lákban Liepo-jától Vlagyivosztokig. Minden diáknak kívülrôl kellett fújnia Zsdanov elvtárs elbûvölô fordulatait. Engem persze nagyon érdekelt, ki az az Ahmatova, és persze ô is megvolt apám könyvtárában. Aztán megtudtuk, ha nem is rögtön, hogy Ahmatova és Paszternak él, mindketten írnak is még, és néhány barátom, köztük a már említett Pranas Morkus, kapcsolatba is került Paszternak köréhez tartozó emberekkel, noha vele személyesen egyikük sem találkozott. Hamarosan jött a Zsivago doktor-ügy. A Paszternak elleni nagy kampányban például egy vilnai könyvesbolt eladója is részt vett. Azt írta a nô a Pravdában, hogy sosem olvasta Paszternakot, nincs is ilyen aljas szándéka, de sosem fogja árulni a könyveit, mert tudja, hogy áruló. Négyen voltunk Vilnában – köztük Pranas Morkus és én –, akik mindennek ellenére üdvözlô levelet írtunk Paszternaknak. Személyesen neki adták át, talán még meg is van az író archívumában. Csak késôbb kaptam meg a Zsivago doktort mint becsempészett emigráns kiadványt. Nagyon kis kötetekben jelent meg. Állítólag vészhelyzetben ezeket vízbe lehetett dobni, és ott feloldódtak. Sajnos nem tetszett a regény, ma sem vagyok elragadtatva tôle. Ami Paszternak költeményeit illeti – mind a korábbiakat, mind a késôbbieket, amelyek bekerültek a Zsivago doktor függelékébe –, már életem e korai szakaszában sem voltak ennél fontosabb versek számomra. A Zsivago doktorban olvasható versek megvoltak gépelt másolatban, külön kis füzetként bekötve, és egyszer elvesztettem egy moszkvai étkezdében. Fél órával késôbb futólépésben tértem vissza, és könyörögtem a pincérnônek: biztos látta azt a kis könyvecskémet, benne a saját verseimmel, amelyek nagyon fontosak számomra. Rögtön hozta is a pincérnô, ravaszkásan rám nézett, és azt mondta: „Milyen szép verseket ír!” A kis füzeten a következô felirat volt: Borisz Paszternak: Versek a Zsivago doktor címû regénybôl. Mindenesetre nem került sor semmiféle feljelentésre, egyébként is alighanem túloznak ezzel az állandó feljelentgetéssel. Ezt nem minden szovjet ember gyakorolta. 1959 végén, decemberben Moszkvában voltam, kimentem Peregyel­ kinóba, velem volt egy hölgyismerôsöm, akit már korábban bevezettek Paszternak körébe. Peregyelkino az írók városkája. Faházaik voltak. Némelyiknek ma is megvan, még komfortos is akad közöttük. Paszternak dácsájában most múzeum van. Jól emlékszem arra a házra, tele volt az apa, a kiváló festô, Leonyid Paszternak képeivel. Egyébként azt szokta mondogatni Paszternak, hogy az apja volt zseni, nem ô. Már véget ért a Paszternak elleni kampány, de még elszigetelt és kiátkozott volt. Aznap színházba kellett volna mennie, mert megérkezett Németországból egy társulat, és elôadta a 654

Faustot. Paszternak fordította oroszra a mûvet. Rajta kívül még sokan fordították oroszra a Faustot, de alighanem az övé a legjobb, a színészek pedig meghívták az elôadásra. Habozott, menjen vagy ne menjen, hátha meglincselik, végül elment. Akkoriban fordításból élt, azt megengedték neki. Az a legérdekesebb, hogy ekkoriban rendelték meg tôle Calderón drámáját, Az állhatatos herceget kellett átültetnie. Leveleket kapott Eliottól meg talán Forstertôl. Angolul válaszolt, azon a nyelven, amelyet még a forradalom elôtt tanult meg, és azon viccelôdött, hogy a brit kritikusok kiadják az ô angolul írt leveleit, és panaszkodnak, hogy borzalmas a fordítás. Nagyjából egy órát beszélgettünk Paszternakkal, nem többet, ebbôl fôként arra emlékszem, hogy egyértelmûen elvetette a korai verseit. Mondtam neki, hogy litvánra próbálom fordítani ezeket. Azt felelte: „Nem érdemes. Modorosak, értelmetlenek, kibírhatatlanok. A regény az más, az sem tökéletes, de azért sokkal jobb. Ha sikerül megírnom a drámát, amely még jobbnak ígérkezik, beteljesültnek tekinthetem az életemet.” (Nem fejezte be A vak szépség címû drámáját, ami pedig elkészült belôle, az nagyon rossz.) Egyébként ekkoriban irodalmi körökben az a mondás járta, hogy Paszternak egyre rosszabbul ír, miközben azt hiszi, hogy egyre jobb; Ahmatova meg épp fordítva – egyre jobban ír, miközben azt hiszi magáról, hogy egyre ros�szabb. És ebben lehetett igazság. Azt mondta ekkor Paszternak, hogy kétféle irodalom van. Mindenekelôtt az, amit oroszul szlovesznosztynak nevezett, és „szépirodalomnak” lehetne fordítani. Ez nagyon bölcs, vicces, informatív, formailag igen bonyolult, izgalmas – mint például Thomas Mann –, de akkor is irodalom marad. Viszont lehet olyan világ is, amelynek saját törvényei vannak, és valami újat, lényegeset mond az embernek, mint például Dosztojevszkij vagy Hemingway. Ekkoriban igen nagyra értékelte Hemingwayt. Nagy dobás volt Az öreg halász és a tenger, akkor fordították oroszra. Mindenki csak ôt olvasta. Paszternak szerint az ô regénye, a Zsivago doktor e világ oldalán állt, amelynek saját törvényei vannak, és mond valami lényegeset Istenrôl és az emberrôl, a versei pedig az irodalom oldalán álltak. Nem volt bátorságom azt mondani neki: „Pont fordítva gondolom.” Amikor eljöttünk Paszternaktól, azt mondtam a barátnômnek, aki elvezetett hozzá: „Hála Istennek még nagyon sokáig fog élni, mindentôl függetlenül, mert hihetetlenül fiatalos és energikus.” Hetvenéves volt, de negyvenesnek nézett ki. Csak egyetlen embert láttam életemben, aki ilyen fiatalnak látszott és látszik ma is, igen elôrehaladott korban: Czes³aw Mi³oszt. Öt hónappal késôbb Paszternak meghalt rákban. Az újságok nem közöltek nekrológot, csak gyászjelentést. Kizárták az Írószövetségbôl, de tagja 655

maradt a Litfondnak, az Irodalmi Alapnak. Ezt a szervezetet még Turgenyev alapította a barátaival, mindmáig létezik, vagy legalábbis a szovjet idôkben még létezett, pedig már akkor is több mint százéves volt. Levont bizonyos százalékot a tagok honoráriumából, hogy a szabályzatának megfelelôen segítse az írók özvegyeit, árváit és azokat az irodalmárokat, akiket „elkapott a gépszíj”, vagyis alkoholisták lettek. Tehát egy-két lapban jelent meg olyan közlemény, hogy meghalt Borisz Leonyidovics Paszternak, a Litfond tagja, a Kijevi pályaudvaron pedig elhelyezett valaki egy kéziratos értesítést arról, hogy Peregyelkinóban – a pályaudvartól számított nem tudom, hányadik állomáson kell leszállni – ekkor és ekkor lesz a nagy orosz költô temetése. Teljesen véletlenül épp Moszkvában voltam, el is mentem. Több ezer ember gyûlt össze. Ezt talán nem illik politikai tüntetésnek nevezni. De nem történt ilyesmi Oroszországban Tolsztoj halála óta, aki szintén nem tartozott a különösen megbízható gondolkodók közé. A sírjánál órák hosszat szavalták a verseit, emlékezetbôl. Egy barátommal voltam ott, aki egy adott pillanatban azt mondta: „Mehetünk, most már csak a kágébések olvassák egymásnak a verseket.” De aligha volt igaza, bár kágébés tényleg annyi volt, mint égen a csillag. Öt évvel késôbb, 1965-ben volt Paszternak születésének hetvenötödik évfordulója. Addigra már valamelyest feledésbe merült a sajtóhadjárat, a hatalomnak is kínos volt ez a förtelmes uszítás. A vilnai sajtóban sikerült megjelentetni fordításban néhány versét. Ekkor Litvánia volt a Szovjetunió egyetlen köztársasága, ahol valamiképp megemlékeztek errôl az évfordulóról. Ami Ahmatovát illeti, már adhatott ki könyvet. Változtak az idôk. Azt hiszem, 1962-ben, két évvel Paszternak halála után voltam elôször Ahmatovánál. Akkoriban Moszkvában laktam, egy nônél vettem ki szobát, akinek az volt a munkája, hogy szamizdat- és egyéb anyagokat gépelt, egyszerûen ebbôl élt. Ahmatova kérésére lemásolta azt az esszéjét, amelyben arról írt, hogy Puskin megpróbálta megkeresni Pétervár környékén a kivégzett dekabristák sírjait. Ez nem volt, hogy úgy mondjam, disszidens esszé (egyébként pár évvel késôbb meg is jelent), mégis kettôs értelmû szöveg. Ahmatova mindig azt mondta, hogy az ô versei dupla fenekûek, ez az esszé is ilyen volt. Mert ô is nagyjából ugyanezen a környéken, a Pétervár környéki szigeteken kereste a férje, Gumiljov sírját, akivel 1921-ben végeztek a csekisták. Puskin sem találta a dekabristák sírját, Ahmatova sem tudta meg, hova temették a férjét. Tehát az a hölgy, aki lemásolta az esszét, megkért arra, hogy adjam át a gépiratot Ahmatovának. Elmentem hozzá, de halálra rémültem ettôl a látogatástól, mert ez nagyjából olyan volt, mintha Puskinhoz vagy Dosztojevszkijhez 656

állítanék be. Egyébként egy oroszból lett amerikai szlavistának, Alekszandr Zsulkovszkijnak nemrég jelent meg egy botrányszagú cikke, amelyben azt írta, hogy Ahmatova személyi kultuszt teremtett, szinte ugyanolyan szellemben, sôt hasonló módszerekkel, mint Sztálin. Ez enyhén szólva túlzás, de tényleg olyan modora volt, mint Katalin cárnônek. Képes volt egyetlen szóval, egyetlen pillantással leforrázni vagy elintézni az embert. Zsulkovszkij összehasonlítja a cikkében azoknak az embereknek a visszaemlékezéseit, akik beszéltek Sztálinnal, azokéval, akik beszéltek Ahmatovával. És ezek az emlékek nagyon hasonlók: rémület, bénultság és így tovább. Valójában nagyon magányos, nagyon boldogtalan asszony volt, de olyan belsô erô volt benne, hogy azt szembe tudta fordítani Sztálin és az egész rendszer hatalmával. Remegtem a rémülettôl, amikor fölmentem hozzá. Valamit hallott arról, hogy oroszból fordítok. És azt mondta nekem akkor, hogy a lehetô legkevesebbet fordítsak, mert az a költészetem rovására megy. Vannak zseniális fordítók, például Zsukovszkij Oroszországban, vagy Lozinszkij, a barátja, aki lefordította, méghozzá nagyon jól Dante Isteni színjátékát. Véleménye szerint egy kevésbé ismert orosz író, Sengeli is ilyen, ô ültette át oroszra Byron Don Juan címû költeményét. Azt mondta, sokkal jobban hangzik oroszul, mint eredetiben, bár ô amúgy sem tartja nagy költônek Byront. De ha az ember zseniális fordító, akkor szinte nem is ír saját mûveket, ha pedig az ember képes saját dolgokat írni, jobban teszi, ha kerüli a fordítást. Fôként magáról beszélt, mert ô is nagyon sokat fordított, ebbôl élt, akárcsak Paszternak, és jól is fordított. Gyakran sütötték el akkoriban azt a csüggesztô poént, hogy Ahmatova összegyûjtött mûvei egy kötet saját versbôl és tizenkét kötet fordításból állnak majd, ami nagyjából meg is felel a valóságnak. Mondta, hogy litvánokat is fordított, mert tudta, hogy litván . . . . vagyok. Azt feleltem: „Természetesen – Salomeja Nerist.” Salomeja Neris nagyon ismert litván költônô, ôt tartották Ahmatova megfelelôjének, még fordított is Ahmatovát, nem is rosszul. Csakhogy az ô sorsa szomorúbb volt, mint Ahmatováé, mert ô végül megírta hosszú dicsôítô költeményét Sztá. . linról. „Pontosan – felelte –, Salomeja Nerist, de nem csak ôt.” És említett még egy litván költônôt, aki már tényleg nem is harmad-, hanem tizedrangú. . Még a keresztnevére is emlékszem: Egle. De emögött is volt némi titkolózás. Ezeket a tizedrangú költôket rendszerint nem Ahmatova fordította. Vagy üldözöttek kapták a munkát, akik nem publikálhattak a saját nevük alatt, vagy pályakezdô fiatal költôk, akiknek szintén nem volt lehetôségük arra, hogy bármit is közöljenek tôlük, ráadásul nagyon szegények voltak. Ahmatova . kölcsönadta nekik a nevét, aztán lepasszolta a honoráriumot. Ez az Egle is

657

alighanem valaki más fordításában jelent meg. Tehát Ahmatova fordításait összegyûjteni nagyon bonyolult feladat az irodalomtudomány számára. Egyébként maga Ahmatova is nyomorgott, nem volt saját lakása, rendszerint ismerôsöknél aludt, de megszokta az aszkézist. Ez már egyenesen vallási aszkézis volt. Ugyanakkor nagyon vicces és rosszmájú volt, szerette és bírta is a vodkát, mindig azt mondta, hogy a bor árt a szívnek, a vodka meg használ, amiben lehet is valami igazság. Szívbeteg volt. Pár évvel késôbb adtuk ki a könyvét, s bár le akart beszélni a fordítói munkáról, átültettem litvánra tizennyolc versét. Nem csak én dolgoztam ezen a könyvön. Mivel akkor már politikailag igen megbízhatatlan figura voltam, csak a kapcsolataimnak köszönhetem, hogy lefordíthattam azokat a verseket. De mihelyt megjelent a könyv, Moszkvába utaztam, és vittem belôle Ahmatovának. Tudtam, hogy halálosan untatják a fiatal költôk, különös tekintettel a költônôkre. Egyik ismerôsömet, aki sajnos már nem él, Jevgenyij Levityin mûvészettörténészt is bemutatták Ahmatovának. Üldögélnek, beszélgetnek, aztán Ahmatova egyszer csak odaszól neki: „Na, olvassa föl a verseit”. „Milyen verseket? – kérdez vissza Levityin. – Egyetlen verset sem írtam életemben, nem ezért jöttem.” Ahmatova ekkor megcsókolta, és azt mondta: „Végre egy normális ember.” Sosem kritizálta a fiatal költôk verseit, akik között persze elég komoly százalékot tettek ki a grafománok, de kitalálta, mire mit lépjen, és ezek az ötletek közismertek voltak. Ha például azt mondta: „Maga mestere a metaforának” vagy „Nagyon érdekesek a rímei”, az azt jelentette, hogy a versek mehetnek a szemétkosárba. Ha viszont megtetszett neki valami, azt mondta, ezekben a versekben van valami titok. Például Brodszkijnak is ezt mondta. Egyébként Szolzsenyicin is elvitte neki a verseit. Ebbôl kialakult egy beszélgetés, rövid volt, de velôs. Azt mondta Szolzsenyicinnek: „Alekszandr Iszajevics, úgy érzem, a maga verseiben kicsit kevés titok van.” Mire Alekszandr Iszajevics azt felelte: „Véleményem szerint pedig a maga verseiben van túl sok titok.” Most én is egy olyan költô helyzetében voltam, aki a mûveit olvassa Ahmatovának – bár ezek nem saját versek voltak, azért nekem is benne volt a kezem. Megkért, hogy olvassam fel valamelyik fordításomat. Remegô hangon szavaltam el egy rövid verset. Még büszke is voltam erre a fordításra, mert jelet kaptam, nem tudom, talán az égbôl, mindenesetre elég furcsa volt. Vilnát járva fordítottam a verset, tizenkét soros volt, természetesen kívülrôl tudtam. És amikor fejben befejeztem ezt a fordítást, bementem egy bizonyos udvarba, ahol sosem jártam azelôtt, és megpillantottam a legszebb vilnai panorámát, amit csak el tud képzelni az ember, márpedig ez a város a gyönyörû látképekrôl híres. Arra gondoltam, ez talán azt jelenti, jól sikerült 658

a fordítás. Pont ezt a verset olvastam föl Ahmatovának, amikor azt mondta: „Mintha sikerült volna elkapnia az intonációt.” Összetörten jöttem el tôle. De pár perccel késôbb beállított Ahmatovához egy ismerôse, Vjacseszlav Vszevolodovics Ivanov orosz nyelvész és nagy tudós, aki most Los Angelesben dolgozik. Egészen rendkívüli ember, már csak azért is, mert mintegy ötven nyelvet beszél, méghozzá jól, a litvánt is beleértve. Elolvasta a litván fordításaimat Ahmatova jelenlétében, és azt mondta: „Nem is rosszak.” Ekkor fölhívott Ahmatova, és közölte velem: „Most már tudom, hogy jók a fordításai, eljöhet hozzám, amikor csak kedve tartja.” Na és elkezdtem járni hozzá. Vagy tizenötször látogattam meg. Ez sem ment egyszerûen, mert, mint mondtam, mindig ismerôsöknél szállásolta el magát. Péterváron az úgynevezett Petrogradszkaja Sztoronán (ez egy sziget, elég messze a városközponttól), a Lenin utcában lakott. A XX. század elején építették be a környéket jellegtelen házakkal. Nagyon nem szerette ezt a kerületet, Odera-Frankfurtnak nevezte, vagyis egy harmadrangú német kisvárosra emlékeztette. Beszélgettünk egy kicsit, és ezekbôl a beszélgetésekbôl szeretnék itt felidézni valamit. Hála Istennek mindent följegyeztem a naplómban. Egyszer az emigránsok nyelvére terelôdött a szó. Ekkor kiböktem, mert érdekelték a litván ügyek, bár talán ostobaság volt, hogy a litván nyelvet szinte már teljesen elszovjetesítették, az igazi, jó nyelv kizárólag az emigrációban maradt meg. Ezen felháborodott, és azt felelte: „Nem, a nyelv csak itt van, nálunk. Talán rontjuk is ezt a mi orosz nyelvünket, de az emigránsok nyelve teljesen élettelen, megmerevedett vagy kihalófélben van. Biztos vagyok abban, hogy a litván nyelvvel is ugyanez a helyzet.” Talán neki sem volt teljesen igaza, mert mégiscsak ott volt Nabokov orosz nyelve, Brodszkij nyelve, ott van Mi³osz lengyel nyelve és így tovább. De valami igazság kétségkívül volt benne. Emlékszem, Puskinról is beszélgettünk. Volt képem azt mondani, hogy Puskin természetesen nagy költô, de kicsit már idejétmúlt. Szörnyû haragra gerjedt, azt mondta: „Ne merje bántani Puskint!” Tisztán emlékszem arra is, hogy meglátogatta egy fiatal irodalomtudós a kórházban, és – mivel nem jutott eszébe semmi jobb – megkérdezte, kit tart a legjobbnak a XX. század négy legnagyobb orosz költôje közül: Paszternakot, Mandelstamot, Cvetajevát vagy Ahmatovát? Azt felelte: „Bármelyikük után indul is el, nem veszít rajta.” Aztán még hozzáfûzte az ismerôsöknek: „Ahhoz képest, hogy oxigénpumpával tartották bennem a lelket, nem is rossz riposzt.” Paszternakot szerette mint embert, mégis azt mondta egyszer, hogy a Zsivago doktor nagy irodalmi kudarc, méghozzá mindenki, az egész nemzedék kudarca. „Paszternak képtelen tisztességes párbeszédet írni, és ez már a költészetén 659

is látszott.” Megírta Szpektorszkij címû ismert verses regényét. Azt mondta Ahmatova: „Annyit vártunk ettôl a költeménytôl, de mihelyt elkezdôdnek a párbeszédek, ordít róla, hogy nem sikerült.” Ami pedig Litvániát illeti, azt mondta egyszer: „Tudja, maga a második litván az életemben. Az elsô Silejko volt, a második férjem.” A Silejko litván név, a „šilas” fenyvest jelent. A Silejko olyan, mintha Fenyvesinek hívnának valakit, nemesi név. Péterváron lakott, nagy asszirológus volt. De mindig azt mondta errôl a Silejkóról, nekem is, hogy katasztrofális volt, e szó minden értelmében, bár igazi, komoly tudósnak tartotta. Silejko is írt verseket, méghozzá elég jókat. Nagyjából negyven rövid verset. Pont Ivanov adta ki nemrég kis kötetben ezeket a verseket, kiegészítve a babiloni irodalomból készített fordításokkal, amelyek szintén igen jók voltak. Amikor Litvániáról beszélgettünk, természetesen Vilnáról folyt a szó. Azt mondta Ahmatova, hogy járt Vilnában, amikor elkísérte Gumiljovot az elsô világháború idején a keleti frontra, és imádkozott az Ostra Bramánál. Ez az életrajzi tény alighanem csak szerény személyem elôtt ismeretes. A litván népi keresztény szobrászatot is szerette. Akkor jelent meg A litván népi szobrászat címû könyv – egyébként apámnak is volt ebben némi szerepe, mert a cenzúra nem lelkesedett az ilyen vallási propagandáért –, rögtön meg is vette. Idônként más országok íróiról is beszéltünk. Paszternakkal ellentétben nem szerette Hemingwayt. Azt mondta, ha Faulknert olvas az ember, rögtön látja, hogy Hemingway abszolút nulla. Ötször olvasta Joyce-ot angol eredetiben. „Ötödszörre értettem meg – mondta –, mirôl van itt szó.” Ez a legrosszabb sztálini idôkben, harminchétben, harmincnyolcban, harminckilencben történt. Ki nem állhatta a szürrealistákat, azt mondta: „Ez nem szabadság, hanem esetlegesség.” És hozzátette, hogy Apollinaire-t még elfogadja, de Dantéhoz hasonlóan szívesebben olvassa eredetiben, mint orosz fordításban. Bár általában véve, mondta, az orosz mûfordítás életképes. Fiatal, friss nyelv, normális nyelvtannal, míg az angol vagy a francia szklerotikus nyelv. A németet viszont kivételnek tartotta. Hála Istennek normális nyelvtana van. Nominativ, genitiv, rögtön érti az ember, mire megy ki a játék. No és pontosan akkor engedték ki rövid idôre Nyugatra, a forradalmi idôk óta elôször. Nobel-díjra jelölték, és alighanem oda is ítélték volna neki, ha él még pár évet. De kezdetnek megkapta az Etna-Taormina díjat. Szicíliában adták át neki. Engedélyezték a kiutazását. Miután hazatért, elég sokat mesélt a nyugati útról. Amikor megkérdezték, hogy tetszett neki Európa, azt felelte: „Késôn jött.” Elújságolta, hogy volt Velencében, de csak „a töltésen álltunk, és víz volt a vonat körül, ez minden, amit láttam”. Rómában is járt, azt mondta errôl: „Ott komoly vitája lehetett valakivel az Úristennek; azok a 660

dombok, szakadékok, bástyák, az egész nagyon gyanús, nem kellene ilyen városnak lennie.” Amikor átadták neki a díjat, egymillió lírát, azt mondta: „Nekem nem kell millió líra, mert van egy lírám.” Arról is szívesen mesélt, hogy az egész ceremóniát végignézte egy antik római mellszobor, a férfi elég savanyú képet vágott, mintha azt akarná mondani: „Szapphót ismerem, de nem hallottam semmiféle Ahmatováról.” Az ilyen anekdoták nem mondanak sokat egy nagy költôrôl, de talán érzékeltetik e nagyon nehéz idôk irodalmi légkörét. Mesélhetek még néhány anekdotát Ahmatováról és Brodszkijról. A legjobb talán a következô: amikor összebarátkozott Brodszkijjal, egy kis dácsában lakott Pétervár környékén. Jártak hozzá lányok a városból, fôként költônôk, köztük nem kevés reménytelen eset. Egyikük azt mondta: „Képzelje, nekem megvan az egész Brodszkij, vagyis megvan minden verse.” Mire Ahmatova azt felelte: „Nem lehet meg magának az egész Brodszkij, mert az egész Brodszkij itt van, most ment el a kútra egy vödör vízért.” Megjelent már Nyugaton a Requiem, és Ahmatovához is eljutott. Mutogatta az ismerôseinek, de nagyon elégedetlen volt a borítóra került portréjával. Nota bene a nyugati megjelenés tényét egyszerûen elhallgatta a hatalom. Mintha okultak volna Paszternak történetébôl. Utolsó éveiben Paszternakhoz hasonlóan tragédiát írt, de nem fejezte be, és gyakran mondogatta: „Egyetlen verseskötet, egyetlen poéma, egyetlen tragédia marad utánam.” Meg tudta írni a verseskötetet, a poémát is, de a tragédiát nem. Utolsó találkozásunk kissé abszurd volt, az én hibámból. Elvittem az egyik barátunkhoz, Moszkva külvárosába, ahol eléggé egyforma házak voltak. Fölkísértem a második emeletre, neki pedig beteg volt a szíve, és nehezen tudott lépcsôt mászni. Kiderült, hogy nem abban a házban vagyunk, eltévedtem. Ekkor azt mondta egy cárnô modorában: „Hozza helyre, amit elrontott.” Mint az ôrült, rohantam a barátomhoz, meg is találtam, végül odakísértem hozzá, de azon az estén már nem szólt hozzám, bár nagyon érdekes dolgokról beszélt. Például azt mondta, hogy a fiatal nemzedék költôi, Brodszkij és, mondjuk, Rejn, Najman vagy akár Bobisev nagyon tehetségesek, szinte hibátlanul írnak, az orosz költészet legalább az akmeisták kora óta nem volt ilyen színvonalas, csakhogy ôk, még Brodszkijt is beleértve, egyvalamit sosem tudnak megérteni: mennyi vérbôl, micsoda mocsokból, mekkora szerencsétlenségbôl nô ki mindez, milyen borzalmas országban születtek. Késôbb, amikor taxival hazavittem, megkérdezte, könnyû-e fordítani a verseit. Azt feleltem, az igazságnak megfelelôen: „Nagyon nehéz. Paszternakot le lehet fordítani úgy, hogy az ember kicsit megváltoztatja a 661

szórendet a mondatban, kicsit igazít a metaforán és így tovább, de a maga verseivel ezt nem lehet megcsinálni, muszáj szóról szóra fordítani, de mégis úgy, hogy megmaradjon a vers rajzolata.” Ez tetszett neki, és talán megbocsátott. Másnap elkísértem a barátnôje, Sztyenyics lakásába, akinek meghalt a férje a sztálini idôkben (kitûnô író volt, egyébként ô fordította oroszra az Ulyssest). Az pedig már az ötödik emeleten volt, nem a másodikon. Több mint fél óráig tartott, mire fölértünk. Segítettem neki fölkapaszkodni, aztán már nem láttam többet. Késôbb, talán egy év múlva, már csak a temetés volt. Pálfalvi Lajos fordítása

Belarusz Nemzeti Könyvtár, Minszk.

GÁL FERENC

„Csak eltüntetek egy fehér foltot” Pawe³ Huelle regényeirôl

Az a természetes, gondolom, ha egy külföldi szerzôrôl a tetszés pillanatában írunk. Ha az olvasottak hatására elhatározzuk magunkat – esetleg egyeztetünk a szerkesztôvel –, azután nekilátunk, mielôtt a munkakedvünket tápláló élmény elenyészne. Némi rossz érzéssel vallom hát be, hogy Huelle legújabb mûve, a 2007-ben megjelent (és tavaly lefordított) Utolsó vacsora némi hiányérzetet is hagyott bennem. E megállapítást azért sem jó szívvel teszem, mert kedves írómról beszélek és olyan mûrôl, amelynek indulati hátterével, a kérdésfeltevéseit és válaszait jellemzô látás- és magatartásmóddal jórészt azonosulni tudok. Hogy mégsem maradok meg a gondolatait fejébe elzáró olvasónak, annak oka, hogy a könyv kérdései és tanulságai a Duna mentén sem kevésbé idôszerûek, mint a lengyel tengermelléken, a fontosságuk ellenére jelentkezô hiányérzet pedig segíthet meghatározni, hogy a korábbi mûvek szuggesztív ereje mibôl is fakad. Ez utóbbi tárgyában a legtöbbet talán Antoni Libera a Weiser Dávidka magyar kiadásának utószavaként megjelent Ellobbantotta a Király a napvilágot címû írásának köszönhetjük. Bizonyos értelemben a véletlennek, Libera ugyanis gyermekként Gdañskban töltötte a regény idejét – ez a nyár adta elsô igazi város- és tengerélményét. Nem is akármilyet, hiszen emlékeit a rendkívüli hôséggel bekövetkezô halpusztulás – az öblöt elborító „halkása” – apokaliptikus árnyalattal és az unalom kellemetlennek ható, hosszú távon azonban gyakorta termékenynek bizonyuló óráival konzerválta. 1957 nyara, írja, „az évek múltával a valóság mitikus lenyomatává alakult, reális és irreális, vagy pontosabban nem teljesen reális képek keverékévé, amelyek már akkor megszülettek a fejemben, de nem a valóság megfigyelése révén, hanem gondolataim és fantáziám világában, a megtapasztalt valóság talajából nôttek ki, de nem annak egyszerû tükrözôdését jelentették”. Így „született meg bennem valami rendkívül intenzív, de még annyi év után is nehezen szavakba foglalható élmény… minden kísérletem, hogy valahogy racionalizáljam magamban, kudarcba fulladt. Átéltem valamit, de nem ismertem fel. Szembesültem valamivel, de sehogy sem tudtam megnevezni, sem közelebbrôl meghatározni, mi is az valójában, mirôl is van szó tulajdonképpen.” 663

A vágyott szavakba foglalást számára is csak Huelle regénye végezte el jó három évtized múltán. „Miként is történt valójában”, indul a prózai életmû, egyben az evangéliumi történet parafrázisát adó Weiser Dávidka nyitómondata – három nyomozati cselekmény kiindulópontja. Az elsô az iskolai vezetôségnek a rendôrséggel karöltve folytatott vizsgálta Weiser eltûnése ügyében. E csökönyös faggatózás kimozdíthatatlan a racionális magyarázatok szintjérôl, és csakis az elvárásainak megfelelô hazugságokkal lehet lezárni. A regénynek ezt az elsôdleges idôsíkját át- meg átszövi az elbeszélô több évtizedes kutakodása, de a visszaemlékezés, miként az egykori résztvevôk kikérdezése, kudarcot vall, nem lel nyugvópontra. Így hát „írni kezdtem, mert már nem volt semmilyen más módja, hogy valamit tisztázzak, vagy legalább reménykedhessek ebben”. Az írás táplálta remény együtt él a tudással, hogy az akkori eseményeket világosan elrendezô-magyarázó könyv nem alkotható meg. A figyelem az írás folyamata felé fordul, a feltárulkozó már nem levezethetô a történések vagy a gondolatok szintjén, azok anyagából evidenciaként ér el. Megidézi a Libera emlegette élményt, amiben a külsô hatások nem választhatók el befogadójuktól, az emlékezôtôl. Ahogy egymásra találásuk a nyelv közegében is végbemegy, a stílus lesz az a regiszter, ami a folyamat egyediségét rögzíteni – egyben közvetíteni – képes. Jórészt paralingvisztikus – a nyelvi kód hálóján fenn nem akadó – összetevôkkel, amelyek jelenlétét folyamatosan érzékeljük ugyan, a pontos azonosításnak azonban ellenállnak. A kimondhatatlan eseménnyé válik, mondják erre az elmélet emberei. Átlényegítés, kontráz az említett hatások virtuóza, Hrabal. És Huelle második könyve, a Mercedes-Benz nem csupán alcímével – Levelek Hrabalnak –, az Áprilka alakját megidézô levélformával, idézetekkel és egy nekrológgal tiszteleg az Esti tanfolyam szerzôje elôtt, hanem leginkább azzal, ahogy a megélt, hallott, álmodott vagy éppen olvasott részletekbe önmagát stílusjegyeivel beleírja, és e kapcsolatot velünk, olvasókkal az elsô oldaltól az utolsóig elevenen tartja. Ahogy elôrehaladunk az automobilokra felfûzött család- és várostörténetben, már sajnáljuk, hogy nem Ciwle kisasszony kispolszkijában szereztük jogosítványunkat, hogy soha nem vehettünk részt autós léggömbvadászaton a fényképezés hôskorában és a többi. Kérdés persze, hogy mennyiben támogatandó ez a fajta – gyakorta naivnak aposztrofált – olvasói magatartás a mûvészeti installációk korszakában. A magam részérôl bátran ajánlom. Annál is inkább, mivel korántsem feltétlenül naivitásról van szó – persze arról is lehet. Huelle prózája azonban sokkal inkább egy más típusú megértés – egyfajta ráhangolódás – lehetôségét kínálja. Nem vonja kétségbe a racionális gondolkodás érvényét, de jelzi határait és azok átjárható voltát. A harmadik regény, a Castorp, újfent olyan mûhöz nyúl vissza, amelyben 664

a dolgokhoz, történésekhez való odafordulás említett lehetôségei mérlegre kerülnek. A varázshegy második fejezetében (egy hétsoros mondatba rejtve) Thomas Mann megjegyzi hôsérôl, hogy „akkor már mögötte volt négy félév a danzigi mûegyetemen”. Tökéletes posztmodern gesztussal e kilenc szóval jelöli ki Huelle a Castorp regényidejét és terét. A könyv azonban legalább annyira Mann Elöljáró beszédének továbbírása. E nem egészen másfél oldal az idô és az elbeszélés titokzatos kettôs természetére hívja fel az olvasó figyelmét. Arra, hogy a történet kora nem a Nap járásához kapcsolt objektív idôtartamok, hanem a megélt idô és az azt tagoló törések függvénye. Olyan jelenségeké tehát, melyekrôl a Castorpban is kiderül az, ami A varázshegyben: a geográfiai tér különbözô pontjain eltérô tulajdonságokra tehetnek szert. Aminek következtében az európai polgár könnyen elveszítheti szilárdnak hitt énjét. Keleten pedig, adja Tienappel konzul szájába a szavakat Huelle, „egyszerûen gyakrabban esik meg az ilyesmi, noha nincs rá ésszerû magyarázat”. S valóban: Gdañsk – mára írók egész kis csapata bontja ki könyveiben e témát – iskolaterepe az olyan helyzeteknek, „ahol a fáradságosan kidolgozott formákat elnyelheti a káosz”. A hely szelleme erôsebbnek bizonyul az odavetôdô, Hans Castorpnál is, akit minden racionális hajlama ellenére átformál e különös erôtér – miként „késôbb” a varázshegy levegôje. Ô, aki a 67. oldalon „még nem hitt a jelekben, elméje eleve kizárt minden titokzatosságot még ott is, ahol valóban különös véletlenek fordultak elô”, a 96. oldalon már esélyt ad a rejtély felbukkanásának, a rá következôn pedig rádöbben az emlékezet kusza, homályos és akaratlanul mûködô, az álommal rokon természetére, és e rácsodálkozással fogadva ifjú életének eseményeit, összezavarodik. Zavarodottságából csupán a történetmondással kiküzdött forma képes kiragadni, amikor múltját a pszichológusnak elmeséli. Elbeszélésének a belénevelt racionális rendtôl idegen formájával saját – a szövegben megjelenô Parsfial eredetmítoszához hasonló – ôsképeit tárja fel, „a maradandó nyomot”, amit az emlékezet a valóságból megôriz. Kibomló történetét az orvos sem veti alá elemzésnek, magyarázatnak, szerepébôl kiesve egyszemélyes közönségként hallgat. Élvezi – vagyis a megfelelô módon érti – a káoszból a füle hallatára formálódó rendet, amelyben a részletek az idô távlatából elnyerik „létjogosultságukat, és közben úgy egymásba fonódnak, hogy szinte lehetetlen szétválasztani ôket”. Más irányból bár, de újfent a stílushoz jutottunk. A személyes idô torlódásának nyelvi vetületéhez. E dimenzióban a Thomas Mann említette megélt idô és törései a kristályban tetten ért fény illékonyságával vihetôk át az olvasó vagy éppen a hallgató idejébe, és e folyamat az irodalmi hatás meghatározó mozzanata e mûvekben. 665

Az Utolsó vacsora e tekintetben változást hoz. A könyv genezise, az írói tekintet irányultsága és fokuszáltsága is különbözik a korábbiakétól. Történt ugyanis, hogy a gdañski Szépmûvészeti Akadémia tanára, Maciej Œwieszewski 1995 és 2005 között 40 négyzetméteren megfestette a maga Utolsó vacsoráját, és az apostolokat a város elitjéhez tartozó barátai, köztük Huelle után mintázta. A sokkal inkább bankettet, mint szakrális eseményt idézô, öltönyös társaságot kék drapériával letakart asztal mögött látjuk. Mintha az égben vagy ég és víz határának kékségében lebegnének, fölöttük pillangók és felhôk. Jézus három feje a kézmosó tálban egy negyedik arcként tükrözôdik, az étkek pedig A nagy zabálás terítékét idézik, épp csak a nyalánkságok közé a mûvész emberi fejet is festett. Szóval, pikáns kép (a helyi Szent János-templomban tekinthetô meg), fogadtatása pedig botrányosra sikeredett. A könyvben avantgardistaként emlegetett kortárs kritika giccsnek, illetve nosztalgikus, a letûnt korok eszményeinél megrekedô alkotói szándék mûvének titulálta. Két év telt el csupán, és a boltokban volt Huelle könyve, amelynek cselekménye a modellfotózás és a kép bemutatásának napjai köré szervezôdik – idejüket néhány évtizeddel a jövôbe tolva. Formálisan negatív utópia tehát, anyaga jó részét azonban a közelmúlt eseményei adják. Huelle esetében a társadalmi-politikai-vallási kérdések iránti elkötelezettségen nem csodálkozhatunk, a betiltott Szolidaritás újságírójaként kezdett publikálni. Közírói, közszereplôi lendülete a fordulat után is megmaradt, immár csalódásoktól is táplálva: a demokrácia Lengyelországban is annak bizonyult, aminek demokratikus hagyományok és bôséges anyagi erôforrások hiányában szokott; az egypólusú kulturális élet helyébe az átpolitizált kiszorítósdi lépett; a felszínes, illetve bigott vallásosság bírálójaként pedig fanatikusok leköpdösték, és „Treblinkába vele!” kiáltásokkal várták a bíróság kapujában. Erôs hatások, Huelle pedig az Utolsó vacsora megírásával válaszolt rájuk, tapasztalatait a fikció eszközeivel általános kultúrakritikává kibontva. Könyvének fiktív tere nagyságrendekkel nyújtózik túl a korábbi mûvek Gdañsk környéki, zömmel önéletrajzi helyszínein. Pikareszkként is olvasható, amelyben az írói tekintet bebarangolja a világot – Gdañskól Asszuánig, Jeruzsálemtôl a Balkánig, isten háta mögötti lengyel falvaktól Düsseldorfig és mindig vissza Gdañskig. Madách Tragédiájához hasonlóan színrôl színre haladunk egyfajta kortünet-antológiában, amelynek árnyalt alakjai nincsenek, csupán kliséi. Beszélô fejek, az újkapitalista gdañski elit tagjaiként azt mondják-mutatják, amit interjúkban, beszélgetésekben Huelle a fikció eszköztára nélkül is megállapít: a krízis pillanatában vagyunk, nincsenek célok, középpont, s noha a korszak az újdonság bûvöletében tenyészik, igazán új 666

vonása csupán a regressus ad infinitum. Így lesz emblematikus intézmény a könyvben az Antik Kulturális Centrum nevû exkluzív nyilvánosház, ahol a lányok a klasszikus gondolkodás kategóriái közül választanak nevet. Vagy az Igazi Zarándoklat utazásszervezô vállalkozása, amelynek sikerül a nem materiális dolgokat bevonni a kereskedelmi forgalomba. A példákat sorolhatnánk, de többre megyünk talán az összhatással: az Utolsó vacsora nem pusztán a szépíró, de a felelôs értelmiségi könyve is, annak hozadékával éppúgy, mint ballasztjával. Mert kétségtelen gazdagsága ellenére ez a könyv a korábbiakhoz képest egy dimenziót elveszíteni látszik. Háttérbe szorul benne az, amit a stílus elsôdleges érzéki hatásaként említettünk. Az a bizonyos másfajta megértés, ami talán az író személyesebb, ugyanakkor letisztultabb kapcsolatát feltételezi anyagával. Legalábbis az alkotói természet bizonyos típusainál, de ez már valóban ködszurkálás. Az Utolsó vacsora prózájáról mindenesetre nem igazán mondható el, hogy eltüntet egy fehér foltot – inkább fordított irányban halad. A történések végkicsengése felôl indul, és ír hozzá egy regényt, amelynek azután minden eleme e tetôpont felé törekszik – lehengerlô eszköztárral. Vagyis a mondatok most is pontosak, a bekezdések, fejezetek arányosak és határozott kontúrokkal bírnak, a szerkezet, a cselekmény kidolgozott, az idôsíkok váltogatása hibátlan. A feszültség krimibe illô fokozására és egy utolsó csavarra is ügyel, a színen korábban megjelenô pisztoly elsül, de… – a poént kár lenne lelôni. Egy szó, mint száz, jól megírt munkát kapunk, ami ráadásul kiváló humusza a továbbgondolásnak, görgetett mûvelôdésanyaga pedig tanulmányköteteket táplálhat. Ez is közrejátszik ugyanakkor abban, hogy tétjei az analitikus-gondolati szint felé tolódnak, arra tehát, ahol az általa bírált avantgardista mûvészet és kritika is csörgeti fegyvereit. Meglehet, az olvasó e ponton halántékát masszírozva szeretne odakiáltani e sorok írójának: „de hát ön is érzékeli, hogy az Utolsó vacsora hátterében a korábbitól különbözô szerzôi intencióval van dolgunk! Természetes, hogy ez a korábbi könyvekétôl némileg eltérô eszközöket és hatásmechanizmusokat feltételez, hogyan lehetséges, hogy ezt nem képes elfogadni?” Én pedig a leghitelesebbnek vélt hangomon azzal kezdeném a választ, hogy elfogadom, ez a tény azonban nem módosít a tetszésemen. Amit utólagos megfontolással is helyénvalónak tartok, véleményemet pedig e tényhez igazítandónak. Már csak azért is, mert a mûvészet utóbbi évszázadát döntôen az jellemzi, hogy hol lelkesülten, hol kényszeredetten, de mindenképpen lendületes érveléssel magyarázza-tételezi a mûvészet és befogadása legsajátabb vo667

násainak leértékelését: nevezetesen az érzéki oldalét és az ízlését. Huelle elsô három könyve nem egyszerûen tagadása e „szükségszerûségnek”, hanem eleven cáfolata. Ami egyáltalán nem akadályozza, hogy e mûvekben is visszatérôen reflektáljon a mûvészet aktuális kérdéseire. Akár az Utolsó vacsora klisészerû alakjainak elôdeivel, akik azonban még csupán mellékszereplôk. Dúsítják az anyagot – a Castorpban nem mellékesen A varázshegy Settembrini–Naphta párosa felé tett fôhajtásként. A Mercedes-Benz Fizikusa, aki hajléktalanból Los Angeles képzômûvészeti életének sztárja lesz egyetlen éjszaka kiagyalt projektjével (és a hozzáhamisított alkotói múlttal), közvetlen elôképe az Utolsó vacsora Mérnökének. A Fizikus és a Mérnök – nem kell az értelmezés magaslataira hágni, hogy megállapítsuk, Huelle a saját mûvészetideáljától idegen, tisztán racionális látásmód képviselôit figurázza ki. És velük a kurátorokból és kereskedôkbôl, kritikusokból, mûvészekbôl és elméletírókból, illetve a hozzájuk csapódó sleppbôl verbuválódó közeget, amit George Dickie mûvészetvilágnak keresztelt. Képviselôit, fogalmaz egy interjúban Huelle, forradalmi-diktatórikus mentalitás jellemzi: csakis egyfajta mûvészet fontos – a sajátjuk –, a többi üldözendô. Diskurzusukban a minôség és az ízlés kikerül a figyelem ideologikusan megvont körébôl, e félresiklás következménye is, hogy „a mûvészetrôl való beszéd van inkább válságban, nem maga a mûvészet”. Ez a beszéd is ludas abban, hogy a kortárs avantgárd „biztos akadémizmussá” torzult, ami jó ismert gesztusokat ismétel valós újdonság nélkül. Mára a vis�szanyúlás lett az igazi avantgárd, állítja Huelle, ezt a lehetôséget azonban a mûvészetvilág normatív beszédmódja elfedi. Az ô könyvei ezzel szemben – láthattuk – felmutatják. Korábban fôként az irodalom genealógiájának egy-egy ága sejlik fel az írásokban, az Utolsó vacsorában Œwieszewski képe kapcsán a festészet kerül a fókuszba. Feltûnnek az itáliai reneszánsz mesterei, Andrea Solario, Michele da Verona, Bellini, akik a bibliai témák hátterébe saját városukat, a jelenetekbe a közélet ismerôs alakjait festve akarták közelíteni korukhoz a kereszt drámáját. Van azonban fontosabb örökségük ennél. A szakmai tudás és a befogadó legmélyebb tisztelete. Ami korántsem a közízlésnek tett engedmény Huelle szerint, ellenkezôleg, az elmélyülés útja. Ezt az utat járja az egyik mellékszál terében a regény voltaképpeni hôse, David Roberts. A skót litográfus 1830as évek végén tett közel-keleti utazása a bibliai helyszínek aktuális ábrázolásához megfelelô nézôpont felkutatása. Miközben maga is régi mesterek nyomdokain halad, Goya Utolsó vacsorájának merészsége, elszántsága és „rendkívül mély intuíciója” lebeg a szeme elôtt. Ezek nélkül, véli, a mûvészi technikáknak az a hatása, ami képes a nézôben a csakis így történhetett ér668

zését felkelteni, aligha lehetséges. Ez a hatás nem az elôképnek való megfelelés pontosságáról szól, ellenkezôleg, a mû ekkor leválik elôzményeirôl, öntörvényûvé lesz. Pontosan úgy, ahogy a Mercedes-Benzben (Hrabal és Bruno Schulz kapcsán megfogalmazott) prózaideál, amely már „nem tart tükröt a világ elé, hanem önnön fényében tündököl”. Az Utolsó vacsorától nehéz lenne elvitatni a tükör funkcióját. Huelle több helyen is krónikaként aposztrofálja mûvét, és az utópia mûfaja maga is a szembesítés igényéhez kapcsolt. „Ahogy Mro¿ek mondta – nem azt láttam, amit szerettem volna, hanem amit látnom kellett.” Ott és akkor, itt és most, meglehet, erre a könyvre volt és van szükség. Ki kell beszélni dolgainkat, és minél változatosabb formában vagyunk képesek erre, annál jobb. A természetes beszédhelyzet visszanyerésének, megteremtésének igénye amúgy mind a négy regényt jellemzi. Formálisan is. Valamennyiben megjelenik a Te, az írások közvetlen címzettje, a dialógushoz nélkülözhetetlen Másik. Elképzelhetô, hogy témájának némiképp direktebb kifejtésével az Utolsó vacsora esetében többen veszik magukra e szerepet, s a könyv így szélesebb körben képes hatni. Ami korántsem lehet mellékes, ha valaki elfogadóan viszonyul az imperatívuszhoz, hogy „életünket a káosz és a rend magyarázatának kell szentelnünk”. Még az is megtörténhet, amit az irodalomtól jó ideje elvitatnak, hogy felvéve a kesztyût, amivel a korszak kulcsfigurái arcul legyintették, Huelle befolyással lehet – legalább a gdañski – valóságra. A mérleg egyik serpenyôjébe ez kerül. Ehhez képest nem feltétlenül nagy ár, hogy bizonyos típusú esztétikai elvárásokat nem teljesít be úgy, ahogy a korábbi könyvek alapján várnánk – a világ visszavert fényében a próza némiképp elhalványul. A Mercedes-Benz szavainál: „történeteket mesélnek egymás nagy gyönyörûségére”, ezúttal pontosabb, hogy okulására és gyönyörûségére. Az idézet folytatása így is megállhat, vagyis a könyvvel kapcsolatba kerülôk „egyesülnek a szavak által, amelyek összekapcsolják az embereket, tekintet nélkül nemükre, politikai meggyôzôdésükre és származásukra”. Némiképp persze más egyesülés ez. Hogy miért, arról beszéltünk eddig. Hogy mennyire, és hogy e különbség milyen érzéseket kelt, az már az olvasókon múlik, akiket határozott hangon immár megszólítottak.

669

KÜLFÖLDI SZERZÔINK

ARAVIND ADIGA (1974, Madrász) indiai író. Tanulmányait Indiában végezte, majd családostul Ausztráliába emigrált. Sidney-ben mezôgazdaságot, New Yorkban és Oxfordban angol irodalmat tanult. Dolgozott a Finacial Times és a TIME újságírójaként, jelenleg Mumbaiban (Bombay) él. 2008-ban The White Tiger (A fehér tigris) címû kiváló regényével elnyerte a Booker Prize díjat. Legújabb könyve, a Between Assassinations (Két gyilkosság közt) tizenkét egymással összefüggô novellában dolgozza föl az Indira Gandhi és Radzsiv Gandhi meggyilkolása között eltelt hét évet egy dél-indiai városban. Az itt közölt novella a The Times 2008. decemberi számában jelent meg. FATYEJEV, ANDREJ MIHAJLOVICS (1814–1866) a szlavofil körökhöz közel álló orosz író. Részt vett az 1849. évi magyarországi orosz intervencióban, emlékeit 11 fennmaradt mûve közül négyben örökítette meg, de a többi írásában is utal szabadságharcunk egyes eseményei­ re. A most közölt elbeszélése 1859-ben, a Russkaya beseda c. folyóiratban jelent meg. Legutóbb 2009. 7–8. számunkban közöltük Jeralas c. elbeszélését. Magyarul olvasható mûvei: Egy muszka katona elbeszélése az 1849-iki magyarországi hadjáratról; Egy orosz katona elbeszélése az 1849. évi magyarországi hadjáratról. In: Két emlékirat az 1849. évi cári intervencióról (az 1866. évi fordítás újbóli kiadása, változatlan szöveggel); A magyarok fegyverletétele (2004); Emlékezés az 1849-es magyarországi hadjáratra (2009).

STANLEY KUNITZ (1905–2006) amerikai költô. Szegény szülôk gyermekeként született a massachusettsi Worcesterben, apja a születése elôtt öngyilkos lett. 1926ban szerzett diplomát a Harvardon. A második világháborúban nem harcoló alakulatoknál szolgált, majd tanárként dolgozott különbözô fôiskolákon, egyetemeken. Versei az 1930-as években jelentek meg elôször rangosabb irodalmi folyóiratokban. 1974-ben Amerika koszorús költôjévé választották, költészete erôsen a szimbólumokból, absztrakt költôi képekbôl építkezett. Élete során számtalan irodalmi díjat kapott, a XX. század egyik legjelentôsebb amerikai költôjeként tartják számon. 2006-ban, százegy éves korában hunyt el. PAUL SCHALLÜCK (1922–1976) német regényíró és novellista. 1946-ban szabadult a hadifogságból. Germanisztikát, történelmet és dramaturgiát tanult. Kölnben újságoknál, illetve szabadfoglalkozású íróként kereste kenyerét. Többek között elnyerte a Gruppe ’47 díját és az Anette von Droste Hülshoff-díjat. ROGER SCRUTON angol filozófus. TOMAS VENCLOVA (1937) litván költô, esszéista, mûfordító és irodalomtörténész 1977-ben emigrált Amerikába. A Yale Egyetem professzora. Válogatott versei és esszéi mellett egyéni hangú várostörténeti mûve is olvasható magyarul: Mondjátok meg Fortinbrasnak (1992), Litvánok és... Válogatott esszék (2003), Vilnius. Egy város Európában (2009).

670

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÔFIZETÔINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 7200 Ft A NAGYVILÁG BARÁTI TÁRSASÁG tagdíja egy évre 6000 Ft, diákoknak 3000 Ft

A BARÁTI TÁRSASÁG TAGJAI INGYEN KAPJÁK A NAGYVILÁGOT!

A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003 Kérésre csekket küldünk! Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Kedves olvasóink, tisztelet előfizetőink! Aki el szeretne jönni a rendezvényeinkre, kérjük, küldje el postai vagy e-mail-címét: [email protected] – Nagyvilág, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Minden kedves érdeklődönek küldünk meghívót.

Világirodalmi folyóirat

Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre

Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42