Akérdés, hogy egyes országok miért követnek bizonyos külpolitikai irányvonalakat,

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között Vincze Zsuzsa

kérdés, hogy egyes országok miért követnek bizonyos külpolitikai irányvonala­ kat, régóta foglalkoztatja a nemzetközi kapcsolatok elemzőit és a politikusokat egyaránt. Ennek megválaszolása kiszámíthatóbbá teszi ugyanis az adott ország viselkedését, jövőbeli lépéseit. Olyan esetekben, amikor gazdasági vagy stratégiai érde­ kek fűződnek egy célhoz, a külpolitika mögötti szándék jóval világosabb, m int amikor látszólag altruista magatartásról van szó. A hum anitárius segélyezés és az emberi jogok védelme ez utóbbi kategóriába tartozik, így jogosan merül fel a kérdés: mi motiválja az ezeket gyakorló államokat? Vajon itt is stratégiai és gazdasági érdekek állnak a háttér­ ben, vagy valóban egyfajta a felebaráti szeretet és a felelősségtudat munkál? Norvégia idén ünnepli függetlenségének századik évfordulóját, mely egyben száz év független norvég külpolitikát is jelent. Ezen évszázad második felének meghatározó jellemzője az aktív külpolitika, valam int a multilaterális intézmények és az általánosan elfogadott normák - közöttük az emberi jogok - iránti elkötelezettség. Norvégia így ma az emberi jogok egyik legkiemelkedőbb támogatója mind bilaterális mind multilaterális keretek között, és egyike a világ legnagylelkűbb segélyezőinek. Ez irányú elkötelezett­ sége töretlen volt az elmúlt fél évszázad alatt, és jelenleg is általános támogatást élvez a társadalomban és a politikai elit körein belül. Ha egy ország ilyen mértékben elhivatott egy bizonyos külpolitikai irányvonal mel­ lett, természetesnek tűnik rákérdezni annak miértjére. Eddig azonban nem született olyan tanulmány, mely átfogóan foglalkozott volna ezzel a kérdéssel. Jan Egeland nor­ vég politikus és emberi jogi harcos véleménye szerint pedig nem is ezen kell lennie az ilyen irányú kutatások hangsúlyának.1 Ezen véleménnyel egyet nem értve, jelen tanul­ mány a fenti miért kibontására és megválaszolására vállalkozik, ami egy sor kérdést rejt magában: miért akkor és olyan formában kezdte el Norvégia támogatni az emberi jogokat, amikor és ahogyan ezt tette? Melyek a norvég hum anitárius politika2 legfonto­ sabb jellemzői, és milyen következtetések vonhatóak le ezekből? Milyen összefüggésben áll ez a külpolitikai irányultság Norvégia nemzetközi rendszerben betöltött szerepével és helyével az európai államok között - különös tekintettel az európai integrációra? Ho­

A

12

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

gyan változott a norvég hum anitárius szerepvállalás és annak politikai jelentősége az elmúlt ötven év során, főként a hidegháború befejeztével, illetve mit jelentenek az embe­ ri jogok és azok védelme a norvég társadalom számára? Jelen tanulmány három igen eltérő megközelítés segítségével próbál meg választ ta­ lálni a fenti kérdésre. Az első lehetséges magyarázat a nemzetközi kapcsolatok realista és neorealista elméleteire épül, és abból a feltételezésből indul ki, hogy a norvég hum a­ nitárius politika mögött stratégiai megfontolások húzódnak. Eszerint Norvégia - mint a nemzetközi rendszer racionális és önérdekkövető szereplője - azért lép fel az emberi jo­ gok védelmében, hogy ezáltal kompenzálja relatív gyengeségét és periferikus helyzetét, és egyfajta alternatív politikai erőre tegyen szert. A második megközelítés azon feltétele­ zésen alapul, hogy az államok viselkedését azon képességük határozza meg, hogy mely külpolitikai célokat tudnak hatékonyan megvalósítani. Norvégia tehát azért olyan pro­ minens védelmezője az emberi jogoknak, mert bizonyos belső struktúráinak és jellemzői­ nek köszönhetően sikeresen tudta hosszú távon folytatni ez a politikát. Végezetül pedig egy konstruktivista ihletésű magyarázattal zár a tanulmány, mely szerint a humanitárius szerepvállalás a norvég nemzeti identitásból és globális felelősségtudatból fakad.

Emberi jogi harcos stratégiai megfontolásból? A norvég emberi jogi szerepvállalás magyarázata után kutatva a realista, neorealista megközelítés nehezen kerülhető meg, hiszen egy állam lépései mögött igen gyakran ön­ érdeket feltételezünk fel. A realista logika szerint érvelve Norvégia azért lép fel az emberi jogok védelmében, m ert ennek segítségével ellensúlyozhatja egyfelől olyan állandó gyen­ geségeit, mint perifériális földrajzi helyzete, relatív kis mérete, elhanyagolható katonai ereje és gazdasági függése a világgazdasági folyamatoktól, másfelől pedig a hideghábo­ rút követően előnytelenül megváltozott geostratégiai pozícióját. Ezek következtében Nor­ végiának nagy szüksége van olyan politikai tettekre, melyekkel - továbbra is - aktív és „látható", mi több, tisztelt és megbecsült szereplője maradhat a nemzetközi közösségnek. Ez ugyanis elvezet egy potenciális nemzetközi politikai befolyáshoz, kedvező tárgyalási pozícióhoz, mely az említett hátrányokat valamelyest kompenzálja. A fenti gondolatmenet hátterében álló realista, neorealista e lm éle te k-b á r a realista iskola sok, szerteágazó elméletet foglal magába - bizonyos közös axiómáit érdemes összefog­ lalni az érvek kibontása előtt. A nemzetközi kapcsolatok realista elméletei a nemzetközi rendszer anarchikus és decentralizált voltából indulnak ki, melyben nem létezik egy az államok felett álló felsőbb hatalom, amely azok vitáit és konfliktusait szabályozná.3 A rendszer elsődleges szereplői a szuverén, territoriális államok4 így csupán az önse­ gélyre hagyatkozhatnak, és a racionális döntéshozatal elméletének megfelelően saját biztonságuk garantálására és erejük növelésére törekednek.5 Az államok közötti kap2005. ősz-tél

13

Vincze Zsuzsa

csőlátókat - melyeket gyakran nulla összegű játékként írnak le - és az államok helyét a nemzetközi rendszerben így elsősorban a relatív erőviszonyok határozzák meg, melyek alapja főként a gazdasági és katonai potenciál. Norvégia, mint az említett racionális, önérdekkövető államok egyike, katonai és valós gazdasági erő hiányában alternatív megoldásokat keres egyfajta „humanitárius hatalom"6 megszerzése végett. Az emberi jogok stratégiai megfontolásból való védelmét Norvégia esetében két érv­ csoporttal lehet alátámasztani, ezek együttesen eredményezik - realista érvelés szerint - a norvég elhivatottságot. Az első csoporthoz tartoznak Norvégia földrajzi, katonai és gazdasági jellemzői, me­ lyek egyértelműen gyenge és így a történelem viharainak kiszolgáltatott országgá te­ szik, bár a perifériális földrajzi elhelyezkedés előnyökkel is járt az elmúlt századokban. Ilyen előny az a semlegesség, melyet a második világháborúig Norvégia is tartani tudott, és azóta is kedvelt külpolitikai álláspontja minden skandináv államnak. Az Európa pe­ remén való fekvés mindamellett maga után vonja a világ és a kontinens eseményeire gyakorolt kisebb befolyást, valamint azt, hogy az ország könnyen „feledésbe merül". Ennek ellensúlyozására a norvég politikusok folyamatosan törekednek a nemzetközi porondon való jelenlétre, ahogyan azt Jan Petersen külügyminiszter ez év februári be­ széde is jól mutatja: „Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy jól látható (highly visible) és pozitív képet közvetítő Norvégia létfontosságú, [...] annak érdekében, hogy politikai elképzeléseinket megvalósíthassuk. A nagyobb láthatóság nagyobb befolyást jelent."7 Az ország hum anitárius politikája, valamint fellépése a nemzetközi béke és biztonság érdekében, világszerte elismert elemei a norvég külpolitikának, és nagyban hozzájárul­ nak az említett „láthatósághoz" és a Norvégiáról kialakult előnyös képhez. A skandináv ország kis mérete és katonai gyengesége további fontos jellemzők a realista érvelés szempontjából. A katonai gyengeség jele, hogy Norvégia történelme során min­ dig egy erősebb hatalom védőszárnyai alatt állt. Függetlenségét megelőzően két egymást követő államalakulat gyengébbik szereplője volt, Dánia (1387-1814), majd Svédország (1814-1905) mellett, mely esetekben a másik, erősebb fél garantálta biztonságát. A füg­ getlenedést követő években arra a feltételezésre épült a norvég védelmi politika, hogy a brit királyi flotta, majd pedig az Egyesült Államok biztosítja az ország védelmét. Bár ezek nem voltak alaptalan feltételezések, hiszen mindkét nagyhatalomnak érdekében állt az adott erőegyensúly fenntartása, bizonyos szerzők szerint nagyban hozzájárul­ tak a katonai fejlesztések elhanyagolásához, és megkönnyítették az 1940-es német meg­ szállást.8 A „kisországi lét" Norvégia esetében elsősorban alacsony lakosságszámában - mely jelenleg is kevesebb mint ötmillió fő -, ahhoz viszonyított relatív nagy és így gyé­ ren lakott területében és az óceán felőli sebezhetőségében nyilvánul meg. A kis országok pedig általában véve érzékenyebbek a nemzetközi rendszer változásaira és konfliktu­ saira, ami nem csupán katonai, hanem társadalmi kihívást is jelent, mely menekültek 14

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

és bevándorlók formájában jelenik meg. Az ilyen egyensúlytalanságok jó ellenszerének bizonyult a béke és a demokrácia, valamint az emberi jogok terjesztése, melyek így egy önérdekkövető stratégia részei.9 Norvégia gazdasági sebezhetősége és a külpiaci folyamatoktól való függése, kicsi és nyi­ tott gazdaságából fakadó hátrányok. Bár a gazdasági kiszolgáltatottság talán nem az első jellemvonás, melyet az ember Norvégiához kapcsol, a kis hazai piaccal rendelkező államok jobban rá vannak többnyire utalva a külső piacokra, amit tovább erősít a sokat emlegetett norvég olajkincs és a norvég gazdasági struktúra más jellemvonásai. A nem­ zetközi piacoktól való függés az ország természeti erőforrásokban való gazdagságából, nagymértékű nyersanyagexportjából és késztermékimportjából fakad, ami érzékennyé teszi exporttermékeinek áringadozásai iránt. A norvég gazdaság nyitottságát mutat­ ja, hogy lakosságának arányában a világ egyik legmagasabb kereskedelmi mutatójá­ val rendelkezik.10 Az 1970-es években kiépülő off-shore olajipar jelentősen hozzájárult ugyan az ország GNP-jének erőteljes növekedéséhez, ám egyúttal a legfontosabb exporttermékké váló kőolaj világpiaci árától is függővé tette a gazdaságot. Norvégia nemzet­ közi szerepvállalása - például az 1993-as közel-keleti békefolyamat előmozdítása - ezért úgy is értelmezhető, mint ami közvetetten hozzájárul a világgazdasági (árstabilitáshoz, amely elengedhetetlen a norvég gazdasági jólét szempontjából, és így az instrumentális racionalitás mintapéldája. Az önérdek vezérelte hum anitárius szerepvállalásra enged következtetni Norvégia megváltozott geostratégiai helyzete is, mely tovább erősíti a fenti jellemvonásokból fakadó hátrányokat, főként a marginalizálódást és a feledésbe merülés veszélyét. Míg Európa nagy részének fellélegzést jelentett a hidegháború vége, Norvégiát egy új stratégiai po­ zíció kialakítására kényszerítette. Ennek hátterében a nemzetközi erőviszonyok megvál­ tozása, az Egyesült Államok új biztonságpolitikai orientációja, valamint a NATO és az Európai Unió bővítései állnak. Norvégia tagsága az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében (NATO) logikusan követ­ kezik a korábbi nagyhatalmi védettség tényéből, valamint az ország földrajzi elhelyez­ kedéséből - bár nem volt automatikus lépés a világháborút követően -, és máig az or­ szág biztonságának alapköve. A korábban említett (periferikus) földrajzi elhelyezkedés egészen másképpen festett a kétpólusú nemzetközi rendszer idején, és az országnak kiemelt figyelmet biztosított. Norvégia stratégiai jelentőségét az Atlanti-óceán felé eső hosszú partszakasz és a katonai szempontból kiemelkedő fontosságú északi területek - többek között a Spitzbergák - adták. Ezen területeknek köszönhetően ugyanis Nor­ végia meg tudta nehezíteni a Szovjetunió kijutását az Atlanti-óceánra, továbbá a két szuperhatalom közötti interkontinentális rakéták egy lehetséges útvonalát jelentették.11 A Szovjetunióval való északi határa is fontossá tette az országot, mely határ a mai napig a legnagyobb kola-félszigeti orosz katonai bázis közelében húzódik. Norvégia így - Tö­ rökország mellett - egyike volt azon két NATO-tagállamnak, mely közvetlen szovjet 2005. ősz-tél

15

Vincze Zsuzsa

határvonallal rendelkezett. Ez egyfelől folyamatos óvatosságra és önmegtartóztatásra kényszerítette a norvég hadsereget,12 másfelől azonban kiemelkedően fontos partnerré is tette Norvégiát. Tizenöt évvel a hidegháború vége után, Norvégia stratégiai jelentőssége össze sem hasonlítható a fent leírtakkal. Ez azonban nemcsak a blokkok felbomlásából és a Szovjet­ unió összeomlásából adódik. A NATO „kettős bővítése" (földrajzi és stratégiai értelem­ ben), valamint a sokak által elemzett jelentőségvesztése ugyancsak hozzájárult ehhez a folyamathoz. A szervezet kettős bővítésének stratégiai oldala új, biztonságpolitikailag kiemelkedőbb fontosságú régiók felé fordítja a tagországok figyelmét, és erőforrásait. Földrajzi aspektusa pedig fokozatosan egyre (közép-)európaibbá tette a NATO-t,13 mi­ nimálisra csökkentve ezzel a Norvégia számára létfontosságú észak-atlanti dimenziót. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének csökkenő legitimációja és jelentősége mögött olyan fejlemények állnak, mint az EU biztonsági architektúrájának egyre erőteljesebb kiépítése, a tagországok megosztottsága az új évezred fenyegetéseit és kihívásait, vala­ mint az azokra adandó válaszokat illetően, illetve az Egyesült Államok 2001. szeptem­ ber 11. után megfigyelhető hajlandósága a nemzetközi szervezetek megkerülésére és ad hoc koalíciók felállítására. Itt kell megemlíteni az Európa és így Norvégia irányába is megváltozott amerikai állás­ pontot is, mivel ezek a területek nem jelentenek többé elsődleges fontosságú övezetet amerikai biztonságpolitikai szempontból. Ennek vitathatatlan jelei az amerikai csapatok fokozatos kivonása a kontinensről,14 valamint azon beszédek, melyek a védelmi terhek egy részének felvállalására szólítják fel Európát. Norvégia számára igen kedvezőtlenek ezek a változások, hiszen továbbra is ráutalt erősebb partnerei segítségére, valamelyest ki van szolgáltatva azok stratégiai érdekeinek, valamint veszélyekről és fenyegetésekről alkotott véleményének. Az erősödő transzatlanti párbeszéd a NATO keretein belül, de azokon kívül is,15 az Európai Unió és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete között,16 további norvég nyugtalanságra ad okot, hiszen gyengíti Norvégia NATO-n belüli pozí­ cióját és általános biztonságpolitikai befolyását. Az Európai Unión kívül álló kis állam csak korlátozott lehetőségekkel rendelkezik e két óriással szemben, és e fejlemények ré­ vén pusztán megfigyelői pozícióba csúszhat. Norvégia távol maradása a folyamatosan mélyülő és bővülő európai integrációtól, és a már említett európai biztonsági architektúra kiépülése, lényegesen megváltoztatta az or­ szág nemzetközi helyzetét és csökkentette befolyását az országot érintő folyamatokra. Az a tény, hogy Norvégia nem csatlakozott az Európai Unióhoz, az integráció előre haladtával egyre nagyobb problémát és kiadásokat jelent az uniót két ízben is visszautasító és gyak­ ran „B kategóriás tagállamnak" titulált Norvégia számára. A norvég nép 1972-es nemleges válasza az EK-tagságra még egy elsősorban gazdasági és nem politikai közösség visszauta­ sítása volt, melynek lényegi elemeit magában foglalta az 1994-ben életbe lépett EGK-szerződés.17 És bár 1994-ben ismét elutasították az immár európai uniós tagságot, az integráció 16

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

előre haladtával a fenti stratégia hamar elégtelennek bizonyult. Norvégia így tagság nélkül is egyre jobban integrálódott az Európai Unióba,18 ám a kívül maradás hátrányai mellett. Jellemző továbbá egy a Norvégiára nézve amúgy nem kötelező uniós politikák általános elfogadására irányuló tendencia is,19 amely jól türközi az unió és Norvégia „aszimmetri­ kus partnerségét". A realista érvelés szempontjából ugyanakkor a védelmi és biztonságpolitikai együttműködésből való kimaradás jelenti a legnagyobb kihívást az ország szá­ mára, hiszen ezen területek közvetlenül érintik a nemzetbiztonság kérdését. Míg Norvégia sokáig köztes pozíciót tudott betölteni a NATO és az Európai Unió között, a párhuzamos biztonsági struktúrák kiépültével ez lehetetlenné vált,20 és ugyancsak az ország elszige­ telődéséhez vezethet. Tovább erősítheti ezt az EU globális szerepvállalása, mely nem áll ellentétben ugyan a norvég célokkal, ám könnyen ahhoz vezethet, hogy olyan szervezetet tekintenek az európai kontinens képviselőjének, melynek Norvégia nem tagja. Az öt skandináv állam Északi E gyüttm űködésére 21 sokáig úgy tekintett a norvég po­ litikai elit, m int ami ellensúlyozni tudja ezeket az előnytelen folyamatokat. Mindez az ezredfordulón már nem mondható el azonban, mivel Norvégián és Izlandon kívül m in­ den más résztvevő tagja az Európai Uniónak, és többnyire előnyben részesíti az euró­ pai együttműködést ez előbbivel szemben. 1952-ben az Északi Tanács létrejöttével, majd 1971-ben az Északi Miniszterek Tanácsával intézményesült Északi Együttműködést emellett gyakran éri az a kritika, hogy bár rugalmas egyeztetési fórumot biztosít a tag­ államok vezető politikusainak, két igen fontos területen nem vezetett elégséges mértékű együttműködéshez: a gazdaságpolitika, valamint a kül- és biztonságpolitika területén. Realista nézőpontból szemlélve pedig pontosan ez a két dimenzió biztosíthatna kedve­ zőbb nemzetközi pozíciót a résztvevőknek. Az 1960-as évektől tervezett Északi Gazdasági E gyüttm űködés (Nordic Economic Cooperation, Nordec) tíz évvel később a finn ellenállás, illetve a skandináv gazdaságok túlzott homogenitása miatt hiúsult meg. Később, Dánia (1972), majd pedig Svédország és Finnország (1995) európai uniós tagságával jelentősé­ gét vesztette a kezdeményezés, és lekerült a napirendről.22 A védelmi együttműködés még az északi együttm űködés kezdete előtt megbukott a skandináv államok eltérő háborús tapasztalatai és ezekből fakadó stratégiai érdekei miatt,23 és Norvégia, Izland valamint Dánia NATO-alapító tagok lettek 1949-ben. Az együttműködés intézményesülésekor pe­ dig, Finnország érzékeny pozíciójára való tekintettel, eleve kizárták a kül- és biztonságpolitikai dimenziót. Ezen politikák formális bevonására a hidegháború lezárultával sem került sor, mi több az Északi Együttműködés léte nem gátolta meg az EU-tag skandi­ náv államokat abban, hogy ezen területen uniós kezdeményezésekben vegyenek részt. Mindez azért is érthető, mert az északi országok ma is túlontúl eltérő stratégiai pozí­ ciókkal rendelkeznek ahhoz, hogy az amúgy is érzékeny biztonságpolitikai dimenzió­ ban feladják nemzeti érdekeiket. Ennek következtében nem lehet az európai integráció alternatívájaként tekinteni az Északi Együttműködésre, mely így nem ellensúlyozza az ország sebezhetőségét és marginalizálódását. 2005. ősz-tél

17

Vincze Zsuzsa

Összegezve elmondható tehát, hogy Norvégia „veleszületett" gyengeségeiből adó­ dóan, amelyeket még nyilvánvalóbbá tett az ország geostratégiai pozíciójának gyökeres megváltozása a hidegháború után, a norvég hum anitárius szerepvállalás sokkal inkább tűnik önérdek vezérelte viselkedésnek, mintsem altruista külpolitikának. Norvégiának szüksége van az emberi jogok védelmezőjeként elnyert nemzetközi figyelemre és elis­ merésre, hogy ellensúlyozni tudja csökkenő befolyását a világra és saját sorsára. Az eddigi, realista, neorealista elméletekre alapozott érvelés meggyőzően hathat ugyan, mégsem tud átfogó és kielégítő magyarázatot adni arra, miért támogatja Nor­ végia az emberi jogokat, mivel a neorealista iskola egyszerű költség-haszon számításra redukálja a valóságban roppant összetett külpolitikai döntéshozatali mechanizmust. A realista elméletek kritikusai gyakran érvelnek azzal, hogy az államok homogén sze­ replőkre való egyszerűsítésével olyan fontos tényezőket hanyagolnak el, m int a belpoli­ tika hatása24, a történelmi folyamatok, az emberi szubjektivitás25, vagy az ideológiák26 befolyása a külpolitikára. Megkérdőjelezhető továbbá a racionális döntéshozatal le­ hetősége is, hiszen nem létezik tökéletes informáltság, és az individuális racionalitás kollektív racionalitássá való átalakítása (vagyis a szervezeti döntések racionalitása) is nehézségekbe ütközik. Bár a norvég hum anitárius szerepvállalás esetében lehetne a homogén szereplő axió­ mája mellett érvelni, hiszen a hum anitárius elkötelezettséget általános konszenzus öve­ zi; léteznek olyan belső struktúrák és jellemvonások, amelyeket mindenképpen szük­ séges elemezni. Feltétlenül vizsgálni kell a realista elméletek által többnyire alábecsült nem állami szereplőket, amelyek az emberi jogok területén kifejezetten nagy befolyással rendelkeznek, és a norvég politikában is igen fontos szerepük van. Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni a kultúra, az identitás és a normák hatását sem a külpolitikára, amelyek konstruktivista teoretikusok szerint annak lényegi meghatározó elemei.

Norvégia, a nemzetközi diplomácia nagymestere Minthogy a realista, neorealista érvelés nem bizonyult kielégítőnek, ez a fejezet egy eltérő, sokkal inkább a belső struktúrákra és jellemvonásokra koncentráló elmélettel igyekszik magyarázatot találni a norvég külpolitika itt tárgyalt sajátosságaira. Eszerint az államok nemzetközi magatartását az határozza meg, hogy mely külpolitikai célokat képesek hatékonyan követni, és ezen képesség bizonyos befolyásoló tényezők együtte­ sétől függ. Norvégia hum anitárius politikája esetében, ezen alapfeltételek meglétének köszönhetően, az ország sikeresen tud hosszú távon fellépni az emberi jogok védelmé­ ben, ami megmagyarázza nemzetközi elismertségét e téren. Egyszóval nem annyira az államok közti hatalmi harc és versengés, mint inkább a saját képességei vezettek Norvé­ gia kiemelkedő hum anitárius szerepvállalásához. 18

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

Az itt felállított elemzési keret a külpolitikai döntéshozatallal foglalkozó irodalmon, el­ sősorban Richard Carlton Snyder és Jan Egeland munkáin alapul,27 ám elsősorban erre a speciális esetre, Norvégia emberi jogi tevékenységének elemzésére lett kialakítva: I. Az adott külpolitika iránt tanúsított belső érdeklődés és érdekek a sikeres külpolitika elsődleges alapfeltételei. Ez jelenti mind a társadalom, mind a politikai elit és pártok, m ind pedig más, a politikai döntéshozatalt befolyásolni képes szerveze­ tek és intézmények érdeklődését és kapcsolódó érdekeit. A külpolitikára hatást gyakorló intézmények alatt értendő minden olyan m inisztérium is, mely a kül­ ügym inisztérium on kívül döntéshozói pozícióban van külpolitikai kérdésekben. Ezáltal bevonódik az elemzésbe az adott külpolitikai célkitűzés összeegyeztethe­ tősége más - gazdasági vagy biztonsági - célokkal és intézményi érdekekkel. II. A második itt elemzett előfeltétel a kompetens intézm ények megléte - állami és nem állami szinten egyaránt - amelyek alkalmasak és képesek hatékony külpolitika tervezésére és kivitelezésére, tanulva saját és más államok tapasztalataiból, illet­ ve amelyek eszközei és módszerei igazodnak a nemzetközi rendszer változásai­ hoz, új kihívásaihoz. III. Bár a külpolitikai célkitűzések koherens és következetes megvalósítása szorosan kap­ csolódik az előző, intézményi tényezőhöz, nem csupán intézményi dimenziója létezik, és olyan kiemelkedő fontosságú a hum anitárius politikák területén, hogy külön elemkén kell vele foglalkoznunk. IV. A pénzügyi és humán erőforrások megléte egy további elengedhetetlen, de önmagában nem elégséges feltétele a hosszú távon is sikeres külpolitikának. Norvégia esetében talán túlzott figyelmet kap az ország gazdagsága, ezért fontos kiemelni az erőfor­ rások emberi oldalát is, amely sokkal kevésbé kedvező egy kis ország esetében. V. Végül igen lényeges megemlíteni egy ország külpolitikájának nem zetközi hiteles­ ségét és elfogadottságát, hiszen nagyon kevés állam teheti meg, hogy hosszú távon a nemzetközi közösség rosszallása ellenében cselekedjen. Hum anitárius politi­ ka esetén pedig jóval hatékonyabb a helyi kormányokkal és szervezetekkel való együttműködés, mely feltételezi azok jóindulatát, a konfliktusokban való közve­ títésnél (mediáció) pedig elengedhetetlen. Százéves függetlensége alatt Norvégia kivételes nemzetközi hírnévre tett szert mint a nemzetközi béke és biztonság, valamint az emberi jogok védelmében fellépő állam. Csekély nemzetközi súlya ellenére sok esetben sikeresen közvetített elhúzódó konflik­ tusokban (mint a m ár említett oslói békefolyamat elindításakor 1993-ban, illetve a 2002es Srí Lanka-i béketárgyalások alkalmával), nagy tapasztalattal rendelkezik a gazdasági segélyezés terén, valamint több nemzetközi norma megfogalmazásában is kiemelkedő szerepe volt. Kérdés, miért ilyen sikeres Norvégia abban, amire más, nálánál nagyobb befolyású államok nem képesek? A fenti befolyásoló tényezők elemzése ennek megvá­ laszolásában segít majd. 2005. ősz-tél

19

I Vmcze Zsuzsa

I. A z emberi jogok iránti belső érdeklődés a norvég társadalmi és politikai élet különböző szereplőire és intézményeire egyaránt jellemző, ezek együttesen a belpolitikai viták fon­ tos tárgyává teszik a kérdést, és állandó helyet biztosítanak neki a (kül)politikai napiren­ den. Az alábbiakban három csoport ez irányú érdekeit elemezzük: a norvég társadalom - azaz a potenciális választók-; a társadalmi igényeknek megfelelni kívánó mindenkori kormányok; valamint az önálló arculatukat kereső kisebb politikai pártok. A hum anitárius kérdések iránti társadalmi érdeklődés talán a legfontosabb e három cso­ port érdeklődési köréből, hiszen ez által tekintenek a kormányok és a politikai pártok pozitív külpolitikai célként az emberi jogok védelmére. A norvég nép ilyen irányú érdek­ lődése leginkább a külvilág irányában tanúsított hagyományos nyitottságára vezethető vissza. Igaz, Norvégia Európa perem én helyezkedik el, a tenger irányában m ár a kora középkor óta nyitott volt,28 és egészen az olajkitermelés kezdetéig, az 1970-es évekig, a hajózás jelentette a norvég gazdaság egyik húzóágazatát - a GDP majd 10 százalékát és a külkereskedelmi bevételek Vá-át adva.29 A világ egykoron egyik legnagyobb flottájával rendelkező Norvégiában m inden bizonnyal sokan álltak állandó kapcsolatban a világ távoli tájaival, ami hozzájárult a társadalom nyitottságához. Ehhez kapcsolódik a norvé­ gok általános társadalmi aktivitása is, mely m ár korán, a XIX. század közepén megnyil­ vánult az akkori gyarmatok felé irányuló misszionárius tevékenységben,30 valam int ké­ sőbb a civil szervezetek (NGO-k) nagy számában. A norvég lakosság igen nagy hányada aktív a civil szférában: a 16 és 79 év közötti lakosság 80 százaléka tagja legalább egy civil szervezetnek, és a tagok több m int fele aktiv tagnak tartja magát.31 A szervezetek politikára gyakorolt befolyása a norvég neokorporatizmuson alapul, amely a kormány és - többek között - az emberi jogi NGO-k közötti folyamatos párbeszédet garantálja. Ezen szervezetek növekvő jelentőségét tükrözi egyre intenzívebb bevonásuk az állami programok kivitelezésébe (lásd később), valamint állami támogatásuk folyamatos növe­ kedése: az 1960-as évek elején hét szervezet hárommillió NŐK (norvég korona) állami támogatásban részesült, az ezredfordulón pedig m ár több mint ötszáz szervezet között osztottak szét húszmilliárd NOK-t.32 A norvég politikai életben fontos szerepet játszó civil szervezetek így egyszerre közvetítik a politikai elit irányába a társadalom ez irányú elvárásait és befolyásolják a külpolitikai döntéshozatalt és annak végrehajtását. A norvég társadalom ilyen m értékű érdeklődése az emberi jogok iránt nagy hatás­ sal van a m indenkori kormányokra, amelyek az elmúlt ötven évben igyekeztek az emberi jogok védelméhez hasonló idealista és pozitív külpolitikával ellensúlyozni gyakorlatia­ sabb és kevésbé népszerű döntéseiket. A XX. század első felében relatív passzív norvég külpolitika számára a második világháború és az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrejötte jelentett igazi fordulópontot - mely utóbbi szervezet első főtitkárát, Trygve Lye-t is Norvégia adta. Bár a kibontakozó hidegháború nem sok mozgásteret hagyott a Norvégiához hasonló kis államoknak, 1953-ban Norvégia elindította első fejlesztési együttműködési programját, a „keralai halászati projektet",33 mely világszerte az egyik 20

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

első olyan program volt, amelyet egy nem gyarmattartó állam kezdeményezett. Az amúgy relatív passzív norvég külpolitika ezen kivételét a m unkáspárti kormány pozitív külpolitikai célok iránti igényével lehet magyarázni, mely az 1949-es, a kormánypárton belül is igen vitatott NATO-tagságot volt hivatott ellensúlyozni. A norvég hum anitárius szerepvállalás mindazonáltal egészen az 1960-as, 70-es évekig nem volt különösebben jelentős, amikortól a csökkenő nemzetközi feszültség lehetővé tette Norvégia nagyobb aktivitását. így az 1970-es évektől m ár valóban a norvég külpolitika alappillérévé vált az emberi jogok védelme és az ahhoz szorosan kapcsolódó fejlesztési segélyezés. Ám ehhez további csoportérdekeltségekre is szükség volt. A kül- és biztonságpolitikai kérdések sokáig nem képezték belpolitikai viták tár­ gyát, mivel általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az ország politikai hitelessége és biztonsága érdekében ilyen kérdésekben nemzeti és a pártpolitikai konszenzusra van szükség. Ez az elképzelés az 1960-as és 1970-es években kezdett megváltozni, amikor a hagyományos politikai törésvonalak elmosódásával új társadalmi fogódzkodót kerestek maguknak egyes kisebb pártok. A Stein Rokkan és Henry Valen34 által leírt hagyomá-nyos törésvonalak fellazulásához a norvég társadalom fokozódó homogenitása vezetett, amely maga után vonta a növekvő választói volatilitást és a pártverseny kiéleződését. A belpo­ litikai vitákba ekkor bevonódó új témakörök közt volt három külpolitikailag meghatáro­ zó kérdés is, melyek a norvég külpolitika sarkalatos pontjait képviselték: az elsősorban gazdasági érdekeket érintő európai integráció kérdése; a biztonságpolitikai szempontból meghatározó NATO-tagság; valamint a nemzetközi fejlesztés és segélyezés kérdése.35 A nagy politikai pártokat ez a helyzet új kihívás elé állította, hiszen a fentiek fényében nem rendelkeztek kiforrott külpolitikai programmal. Ez volt a helyzet a Norvég Munkáspárt (Det Norske Arbeideparti, DNA) esetében is, melynél belső törésekhez vezetett a nyílt kül­ politikai állásfoglalás. Az 1950-es évek kompromisszuma után (keralai halászati projekt) a DNA 1961-ben ismét megosztottá vált - a NATO nukleáris programjával előtérbe kerülő - biztonságpolitikai kérdések mentén, és ez a Szocialista Néppárt (Sosialistisk Folkeparti)36 néven önállósuló csoport kiválásához vezetett. Mint új kis pártnak, a Szocialista Néppárt­ nak önálló arculatra volt szüksége, mellyel egyértelműen elhatárolhatta magát a Mun­ káspárttól. Ennek érdekében a külpolitikai semlegesség és a humanitárius szerepvállalás társadalmilag széles körben támogatott politikái mellett léptek fel, ez utóbbit elsőként téve pártpolitikai programmá. A másik kis párt, amelynek fontos szerepe volt az emberi jo­ gok norvég külpolitikában való meggyökeresedésében, a jobboldali Keresztény Néppárt (Kristelig Folkeparti, KrF). Az 1933-ban megalakult KrF hagyományosan elkötelezett a ke­ resztény értékek és a morális kérdések mellett, amelyek azonban egyre kisebb tömegeket mozgattak meg a norvég társadalom modernizálódása következtében. Az 1981-es sikerte­ len koalíciós tárgyalásokat követően - melyek az abortusztörvény kérdésén buktak meg - a Keresztény Néppárt 1983-ban azzal a feltétellel csatlakozott Káré Willoch konzervatív kormányához, hogy a Norvég Fejlesztési Együttműködési Hivatal (NÓRÁD) minisztériu­ 2005. ősz-tél

21

Vincze Zsuzsa

mi státust kap.37 Ezzel a párt, egy a jobboldalon korábban (ilyen mértékben) nem képviselt témát karolt fel, amelyben fontos szerepe volt az önálló arculat keresésének is. Következésképpen el lehet mondani, hogy a norvég társadalom hum anitárius szerepvállalás iránti érdeklődésén alapulva, a racionális, önérdeküket követő kormányok, va­ lamint a változó belpolitikai élethez alkalmazkodó és önálló arculatukat kereső pártok nagyban hozzájárultak ezen politikák kiemelkedő szerepéhez és sikerességéhez. Az ed­ digiekből kitűnik továbbá az is, hogy sok más állammal ellentétben Norvégia esetében nem ütközött az emberi jogok védelme gazdasági vagy biztonságpolitikai érdekekbe, sőt ezek ellensúlyát és alternatíváját képezte.

II. A kom petens intézm ények megléte a sikeres emberi jogi politikák másik előfeltétele, amely egyaránt magába foglalja a külpolitikára hatással levő kormányzati és nem kor­ mányzati szereplők hozzáértését és hatékony munkáját. Az intézményi háttér elemzése előtt érdemes megemlíteni a norvég külpolitikára kedvezően ható két tendenciát: a kül­ politikai döntéshozatal nyitottabbá illetve befogadóbbá (inclusive) válását. Ezen döntési folyamatok fokozott nyitottsága nagyobb rálátást és befolyást enged az emberi jogok iránt érdeklődő közvéleménynek, míg a külpolitikai kérdések megnövekedett száma és összetettsége egyre több (nem kormányzati) szerv bevonását teszi szükségessé. A hatékony korm ányzati politika hátterében többnyire egy jól szervezett rendszer áll, melyben megfelelő a kommunikáció és a visszacsatolás a kapcsolódó területeken mű­ ködő intézmények között ahhoz, hogy elősegítsék és ne hátráltassák egymás munkáját. Norvégiában az 1970-es évektől figyelhető meg a külpolitikai kérdésekkel foglalkozó in­ tézmények számának folyamatos növekedése,38 mely egyre nehézkesebbé tette munká­ juk összehangolását. Ez a külső változásokon alapuló folyamat, mely együtt járt a kül- és belpolitika határvonalainak elmosódásával, nemcsak a norvég külügyminisztérium ha­ gyományos elsőbbségét kérdőjelezte meg, hanem a külpolitika hatékonyságát is veszé­ lyeztette. E probléma orvoslására az 1980-as évek óta a norvég külpolitika kormányzati intézményrendszerének fokozatos átszervezése és központosítása ment végbe, mely vé­ gül a Fejlesztési Együttműködési Minisztériumnak a Külügyminisztériumba való beol­ vasztását eredményezte. Érdemes megjegyezni, hogy ennek ellenére máig létezik a nem­ zetközi fejlesztési miniszter (Minister of International Development) posztja, ami mutatja a téma speciális jelentőséget. Az sem elhanyagolható tény, hogy bizonyos államokkal ellentétben Norvégiában a védelmi minisztériumnak nincsen számottevő befolyása a külpolitikai döntéshozatalra,39 így mára egyértelműen a külügyminisztérium primátusa érvényesül az e téren m űködő relatív kisszámú kormányzati intézmény között.40 A külpolitikai döntéshozatal korábban leírt változásához sorolható a nem kormányza­ ti intézmények, pontosabban a civil szerveztek megnövekedett szerepe. Ezek többnyire az emberi jogok védelmében lépnek fel, és így kiemelt jelentőségük van a humanitárius po­ litika terén. Az említett központosítási folyamatok ellenére igen fontos szerep jut a civil 22

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

szervezeteknek a hum anitárius politika végrehajtásában, hiszen ezen projektek egyik alappillére, hogy a lehető legtöbb norvég és fejlődő országbeli szervezetet vonják be azok megvalósításába, így erősítve a támogatni kívánt ország és Norvégia kapcsolatának part­ neri dimenzióját.41 Emellett a norvég fejlesztési segélyeknek több mint 20 százalékát ci­ vil szervezeteken keresztül osztják ki.42 A nem kormányzati szereplők között említhető a média is, amelynek igen fontos szerep jut az emberi jogok területén, hiszen a politikában kevéssé járatos választópolgárokhoz is eljuttatja a híreket, és a politikára gyakorolt köz­ vetett befolyása ma m ár vitathatatlan. Ezt a hatást erősítik Norvégia esetében egyrészt a gyakori kisebbségi kormányok, amelyek érthető módon érzékenyebbek a közvélemény irányában, valamint az újságolvasási kultúra kiemelkedő szintje. A harm adik nem kor­ mányzati csoport, amely hatással van a külpolitikai döntéshozatalra és sokban hozzájá­ rulhat sikerességéhez, a politikai elemző intézetek és think tankek. Az Egyesült Államokban a politikai döntésekbe közvetetten régóta bevont intézmények Norvégiában csak az 1990-es évek közepén jelentek meg, mint a külpolitikára hatást gyakorló szereplők, és befolyásuk így nem olyan kiemelkedő mint a civil szervezeteké. Ennek ellenére összességében azt lehet mondani, hogy a nem kormányzati szervek igen pozitív hatással voltak a norvég külpolitikára. Egyfelől hozzájárultak a humanitárius politika szerepének növekedéséhez, másfelől pedig a norvég külpolitika intézményi hátterének rugalmasságát és hatékonysá­ gát bizonyítja bevonásuk ezekbe a döntéshozatali folyamatokba.

III. A külpolitikák koherens és következetes megvalósítása kiemelt fontosságú a hum ani­ tárius politika és más kapcsolódó területek esetén, hiánya pedig a sikertelen politikák egyik leggyakoribb oka. Bár látszólag teljesen az intézményi háttérre vezethető vissza, valójában ennél több tényező eredményezi ezt az előfeltételt, mint például a politikai rendszer vagy kultúra jellege. Az első itt tárgyalt tényező mégis egy intézményi elem, a külpolitikai döntéshozatalra hatással lévő intézm ények egymáshoz való viszonya. A korábban már említett intézmények kö­ zötti koordináció mellett fontos az is, hogy a kormányzati szervek ne egymással versengve, hanem együttműködve próbáljanak meg minél jobb eredményeket elérni. A norvég kül­ politikai döntéshozatal esetében a fentiekből kitűnik, hogy jobbára a külügyminisztérium elsőbbsége érvényesül, melynek pozícióját többször is megerősítették az elmúlt évtizedek­ ben. A humanitárius politika területén fontos szerepet betöltő NÓRÁD ezen a területen egy ideig versenghetett ugyan a minisztériummal, ám a 2004-es átszervezések után a lényegi döntéshozatal ettől a szervtől is átkerült a külügyminisztériumhoz.43 Jelenleg az egyetlen olyan kormányzati szerv, mely a minisztériumhoz hasonlóan fontos pozíciót tölt be, a Miniszterelnöki Hivatal külpolitikai osztálya, amely azonban sem alkalmazottainak számában, sem költségvetésében nem éri utol ez előbbit. Ennek következtében a norvég külpolitika kormányzati intézményrendszere jóval „békésebb képet" mutat, mint néhány más állam esetében, ami nagyban segíti a koherens norvég külpolitika megvalósulását. 2005. ősz-tél

23

Vincze Zsuzsa

Hasonló hatása van a konszenzuális demokrácia norvég modelljének is, melynek egyik igen fontos jellemvonása a többpártrendszer, valamint az ellenzék bevonása a kormány­ zásba - koalíciós vagy kívülről támogatott kisebbségi kormányok formájában. Norvé­ gia, más skandináv államokhoz hasonlóan, moderált többpártrendszerrel rendelkezik, amit mi sem bizonyít jobban, m int hogy az elmúlt hatvan évben m indig legalább öt párt képviseltette magát a jelenleg nyolc párttal működő parlamentben, 1971 óta pedig kisebbségi kormányok vannak hatalmon. A konszenzuális modell így egyfelől hozzájá­ rult ahhoz, hogy a koalíciós kormányzás révén az emberi jogokat felkaroló kis pártok is döntési pozícióba kerüljenek, másfelől a kisebbségi kormányok korábban említett sebez­ hetősége kormányzati önérdekké tette az általánosan elfogadott hum anitárius célokat. Az így elfogadott döntések emellett nagyobb támogatást tudhatnak m agukénak, hiszen több politikai szereplő bevonásával születtek, mely előfeltétele a koherens politikának. A harmadik lényeges tényező a konszenzusorientált politikai kultúra, mely utalhat a társa­ dalom - vagy akár az egyes egyének - politikával, illetve politikai intézményekkel kap­ csolatos attitűdjeire, de egyben a politikai elitnek a demokratikus versenyről és együttmű­ ködésről alkotott elképzelésére is. Norvégia esetében mindkét szinten a kompromisszum­ keresés és együttműködés légköre jellemző.44 Ez messzemenően megkönnyíti a hosszú távon is következetes politikák kialakítását, hiszen nem kerül sor átfogó személycserékre vagy politikai irányváltásra kormányváltások idején, és a közvélemény is türelmesen fo­ gadja a csak hosszú távon eredményeket felmutató emberi jogi erőfeszítéseket. így összes­ ségében igen kedvező (konszenzuális) légkörben hozzák, illetve hajtják végre a norvég külpolitikai döntéseket, ami egyértelműen hozzájárul a norvég külpolitikai célok megva­ lósításához.

IV. A erőforrások megléte talán az első feltétel, amelyet az ember a humanitárius politikához vagy akár Norvégiához kapcsol. Fontos azonban különbséget tenni a pénzügyi és humán erőforrások között, melyek nem azonos mértékben állnak az ország rendelkezésére. A pénz­ ügyi erőforrások megléte Norvégia esetében az 1970-es években kezdődő olajkitermelésnek köszönhető, amely igencsak megnövelte az állami bevételeket, és mára a világ egyik leggaz­ dagabb országává tette a skandináv államot.45 Ez vitathatatlanul jó hátteret biztosított a nem­ zetközi emberi jogi programoknak és fejlesztési segélyeknek, az utóbbi tekintetében, bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 0,92 százalékával 2003-ban Norvégia a világ legtöbbet adakozó állama lett.46 A pénzügyi források megléte ugyanakkor önmagában még nem garantálja egy külpolitika sikerességét, ahogyan azt Norvégia is több esetben tapasztalhatta. Jan Egeland 1988-ban írott könyvében még erőteljesen bírálja hazáját, amiért a segélyek mennyiségével próbálja meg elérni azt, amit jól tervezett programokkal és összetettebb módszerekkel kel­ lene.47 Az erőforrások emberi oldalát tekintve más a helyzet, hiszen Norvégia mint kis lakos­ ságú ország relatív hátrányos helyzetben van e téren. A humán erőforrások ilyen jellegű korlátozottsága is magyarázza, hogy Norvégia az 1980-as évekig a humanitárius politikák 24

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

multilaterális formáit részesítette előnyben. Az elmúlt harminc évben ugyanakkor a külügyi alkalmazottak és a külképviseletek számának jelentős növekedése,48 valamint a támogatott ország szervezeteinek fokozott bevonása volt megfigyelhető, ami valamelyest ellensúlyozza ezt a relatív hátrányt. Ennek ellenére a humán erőforrások szűkössége képviseli a norvég külpolitika sikerességének legérzékenyebb pontját.

V.

A norvég humanitárius politika nemzetközi hitelessége és elfogadottsága mindenképpen figyelmet érdemel ezen politika elemzésében, hiszen a fejlett országok körében partnereket biztosíthat a norvég célok eléréséhez, a harmadik világ megbecsülése pedig messzemenően elősegíti az oda irányuló programok hatékonyságát. A Norvégiáról alkotott kedvező nem­ zetközi kép, mint nagylelkű és önzetlen donor, a segélyek mértéke mellett más tényezőkre is visszavezethető. Az első ilyen elem az ország már említett kis mérete, melynek köszönhető­ en az érintett államok kevésbé tekintik a belügyeikbe való beavatkozásnak vagy imperialis­ ta arroganciának Norvégia nemzetközi tevékenységét, ami Oslónak nagyobb mozgásteret biztosít. A tény, hogy Norvégia nem rendelkezik gyarmattartó múlttal, ugyanakkor aktívan részt vett a dekolonizációban, tovább javítja megítélését a fejlődő országok szemében, melyek nem gyanítanak programjai mögött gyámkodást vagy posztkoloniális ambíciókat. Mind­ ezek ellenére „Norvégia nemzetközi erőfeszítéseit mindig annak fényében fogják szemlélni, hogy a norvég hatóságok hogyan védelmezik saját állampolgáraik jogait".49 Norvégia ez alapján sem kritizálható, hiszen mind a politikai és polgári szabadságjogok mértékét vizs­ gáló Freedom House-jelentések, mind az Egyesült Nemzetek átfogó H um an Development Indexe szerint kitűnően teljesít e téren. A legszegényebb országok adósságainak elengedése, vala­ mint a fejlesztési segélyek már említett magas szintje tovább növeli a norvég humanitárius politika hitelességét. Ez utóbbi esetében fontos megjegyezni, hogy nem fedezhetők fel straté­ giai vagy gazdasági megfontolások a támogatások szétosztásában sem, mely szektoriálisan és földrajzilag egyaránt nagy területet fed le. Norvégia továbbá sokáig elsődleges fontos­ ságúnak tartotta a szociális és gazdasági jogokat a politikai és polgári szabadságjogokkal szemben, és ez előbbiek biztosítását igyekezett segélyeivel előmozdítani. Bár az 1970-es évek óta azonos fontosságot tulajdonít az emberi jogok e két generációjának, a fenti hozzáállás ma is érezhető és a harmadik világ által üdvözölt aspektusa a norvég politikának. Végül Norvégia multilateralizmusa az a tényező, amely hozzájárul az ország nemzet­ közi tevékenységének hitelességéhez és elfogadottságához. Szemben az egyoldalú vagy kétoldalú fellépéssel, a nemzetközi közösség jóval szívesebben fogadja a multilaterális tevékenységeket, nagyobb legitimitásuknak és jobb külső ellenőrizhetőségüknek köszön­ hetően. Norvégia, a Nemzetek Szövetsége és az Egyesült Nemzetek alapító tagjaként, füg­ getlenségének első évtizedei óta rendíthetetlen - de nem „vak" - támogatója a nemzetközi intézményeknek és a nemzetközi jog érvényesülésének. GDP-jéhez mért hozzájárulásának tekintetében és a felajánlott békefenntartók lakosságarányos számában az ENSZ egyik leg­ nagyobb támogatója, minden eddigi emberi jogi indíttatású határozat mellett szavazott, és 2005. ősz-tél

25

Vincze Zsuzsa

külpolitikájának egyik alappillérévé tette a szervezet m illenniumi célkitűzéseit (Millennium Development Goals) is. Bár az ezredfordulón Norvégia is kétoldalú csatornákon folyósítja segélyei nagy részét, aktív részvétele a nemzetközi alapokon megvalósuló programokban és politikájának ezekhez való igazodása továbbra is multilaterális megközelítést tükröz. Az ábra a fejezetben tárgyalt tényezőket és egymáshoz való viszonyukat mutatja, melyek a norvég humanitárius politika esetében megfelelő hátteret biztosítanak Oslónak külpolitikai céljai eléréséhez. Eszerint Norvégia a fentiekben elemzett belső jellemvonás­ oknak köszönheti sikerességét és nemzetközi hírnevét az emberi jogok védelme terén.

Felvetődik azonban a kérdés, hogy a sikeres külpolitika folytatásának képessége önma­ gában magyarázza-e a norvég emberi jogi elhivatottság mértékét. Ahogyan az az ábrából is kitűnik, a humanitárius politikák iránti társadalmi érdekelődésnek döntő szerepe volt az emberi jogok más külpolitikai célok közül való kiemelkedésében. Ez adta az alapot ahhoz, hogy az emberi jogi célkitűzésekben pozitív külpolitikát lássanak a mindenkori kormá­ nyok és a politikai elit, és ezt az irányvonalat párthovatartozástól függetlenül támogassák. Egy ilyen érdeklődés hiányát a többi tényező együttessen sem tudta volna ellensúlyozni, hiszen a képesség önmagában, akarat nélkül nem elegendő. Az eddigi elemzés mindazon­ által nem adott kielégítő magyarázatot a társadalmi támogatás mértékére és gyökereire. Említettük ugyan a norvég társadalom hagyományos nyitottságát, ez azonban nem indo­ kolja az ország fél évszázados külpolitikai irányultságát. A következőkben így ismét egy új, ezúttal konstruktivista megközelítéssel igyekezzük megválaszolni a kérdést és ezen ke­ resztül a norvég humanitárius szerepvállalás okát. 26

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

Identitás, nemzeti büszkeség és emberi jogok A konstruktivista elméletek logikáját követve a norvég társadalom emberi jogi elkötele­ zettsége egyfajta „globális felelősségérzetre"50 vezethető vissza, mely a norvég identitást formáló bizonyos jellemzőkből fakad. Norvégia nemzetközi hum anitárius szerepválla­ lásának alapja tehát a norvég nemzeti identitás, mely egyúttal erősödik a humanitárius politika által, megfelelő alapot biztosítva a nemzeti büszkeségnek. Ezen feltételezések el­ lenőrzése végett meg kell vizsgálni azokat az identitást formáló társadalmi, történelmi és politikai folyamatokat, amelyek a fent említett globális felelősségtudathoz vezethetnek, valamint a norvég hum anitárius szerepvállalás ezt alátámasztó vagy megcáfoló jellegét. Az ezen fejezet logikai keretét adó konstruktivizm us egyik legfontosabb jellemvonása az, hogy az elemzés középpontjába a normákat, illetve az identitást m int az államérde­ ket meghatározó tényezőket állítja. A konstruktivizmus továbbá jóval érzékenyebb a ha­ gyományos, pozitivista elméleteknél a valóságot befolyásoló puha társadalmi, kulturális, vagy normatív tények irányában, a hatalom és érdek realista fogalmainak megkérdőjele­ zése nélkül.51 Ezen megközelítési módnak köszönhetően olyan folyamatok magyarázatá­ ra is alkalmas, amelyekre más elméletek nem szolgáltak kielégítő válaszokkal - a norvég hum anitárius szerepvállalás esete ilyen. Az államok nemzetközi magatartását megha­ tározó nemzeti identitás gyökerei tekintetében ugyanakkor megoszlik a konstruktivista elemzők véleménye; vannak, akik külső és/vagy belső tényezőket egyaránt megnevez­ nek, míg mások a nyelv és a retorika valóságformáló hatását hangsúlyozzák. Minthogy a norvég külpolitikára ható külső folyamatokat az előző fejezetekben behatóan elemeztük, jelen fejezetben a nemzeti identitást formáló belső elemekre tesszük a hangsúlyt. A norvég nem zeti identitást formáló társadalmi, történelmi és politikai folyamatok együttes jellemzője, hogy a helyi szolidaritás nagyon magas, államilag intézményesített szintjét eredményezték, melynek különlegessége, hogy túlm utat az ország határain, és a már említett globális felelősségérzethez és hum anitárius szerepvállaláshoz vezet. Elsőként Norvégia földrajzi és demográfiai adottságait érdemes ismételten megemlíteni, amelyek nemcsak az ország biztonságpolitikai helyzetét határozzák meg, hanem nem­ zeti identitására is hatással vannak. Az a tény, hogy Norvégia Európa egyik leggyérebben lakott és leginkább északon fekvő állama, vitathatatlanul hozzájárult a kiemelkedő helyi szolidaritáshoz, hiszen a zord körülmények között élő halász- és paraszti lakosság különösen egymásra volt utalva. Norvégia emellett azon kevés országok egyike is, mely máig az uralkodó által vezetett protestáns államegyházzal rendelkezik. A norvég evangelikus-lutheránus egyházra a XVIII. században nagy hatást gyakorolt a pietizmus, mely a hit tevékeny megélését hangsúlyoz­ ta, erősítve ezzel az emberek egymás iránt érzett szolidaritását. Az egyéni cselekvésre helyezett hangsúly a XIX. századtól teret hódító és később a norvég egyházba beolvadó keresztény laikus mozgalom vallásértelmezésében is megtalálható, mely mozgalom az 2005. ősz-tél

27

Vincze Zsuzsa

1933-ban alapított Keresztény Néppárt szellemi háttere és egyben a jól szervezett és inten­ zív norvég misszionárius tevékenység megalapozója.52 Bár a norvégok nagy része ma már nem gyakorolja aktívan vallását, a norvég egyház által támogatott aktív szolidaritás és a „kollektív bűnösség lutheránus felfogása" mély nyomokat hagyott a társadalomban, és hozzájárult a világ szegényeiért érzett felelősségtudat kialakulásához. A norvég nemzeti identitást formáló történelmi tényezők fontos jellemzője, hogy viszony­ lag kevés dicsőségteljes pillanattal szolgáltak az utókornak, hiszen a norvég történelem évszázadait hosszú ideig a más népeknek való alávetettség és a szegénység jellemezte. Ez előbbi hatása ma is tetten érhető, a minden erős központi hatalommal szembeni ellenér­ zésben, míg a mára feledésbe merülő szegénység nyomait hűen őrzi a norvég irodalom és képzőművészet. A globális felelősség érzéséhez valószínűleg mindkét elem hozzájárult. Norvégia történelmének ezen jellegzetességei fontos társadalmi-politikai következm é­ nyekkel jártak, mint például a szociális egyenlőségre való törekvés hagyománya vagy a korai demokratizálódási folyamat. Az ország periferikus elhelyezkedéséből adódóan, a norvég társadalom fejlődése néhány lényeges ponton eltér a kontinens más országaiétól. Ez elsősorban a feudális struktúrák és egy erős nemesi réteg hiányát, valam int a társa­ dalomban nagy arányú, szabad és gazdaságilag önálló parasztság létrejöttét jelentette,53 mely maga irányíthatta sorsát. Erre a fejlődési sémára vezethető vissza, hogy - jelentős városi lakosság híján - m ind a norvég nacionalizmus, m ind a munkásmozgalmak a paraszti rétegekhez kötődtek, és egy kivételesen alacsony szociális különbségekkel ren­ delkező társadalom létrejöttéhez vezettek. A jövedelmek viszonylag egyenlő eloszlása és a társadalom önkéntes szerveződése máig jellemző Norvégiában. Az 1814-es - korához mérten igen haladó szellemű - norvég alkotmány a korai demokratizációs folyamat kez­ detét jelentette, ami szervesen kapcsolódott a norvég autonómia és végül a függetlenség eléréséhez. A demokratikus intézmények korai kiépülése és stabilitása a norvég nemzeti büszkeség egyik fontos eleme, és az angolszász országokhoz hasonlóan ezen tapasztala­ tok exportálásának vágyához vezetett. A demokratizációs folyamat, majd pedig a modern norvég politikai élet meghatározó szereplője a szociáldemokrata Norvég M unkáspárt (DNA) lett, mely szociális program­ jaival lefektette a társadalmi szolidaritás állami intézményi kereteit, és felépítette a nor­ vég jóléti államot. A norvég pártok közti egyértelmű vezető szerep ellenére54 a DNA mérsékelt és konszenzuskereső politikát folytatott, és ez az attitűd nagy hatással volt a formálódó norvég politikai kultúrára. A több évtizedes szociáldemokrata kormányzás emellett továbbvitte és megerősítette a norvég társadalom hagyományos egalitarizmusát és szolidaritását, amelyek intézményesülését a jóléti állam kiépülése jelentette. A jóléti állam igen jelentős hatást gyakorolt a politikai intézmények felett érzett nemzeti büszkeségre és a norvég társadalom globális felelősségérzetére.55 A rendszer különleges­ sége - és Norvégia esetében stabilitása - nem elsősorban a juttatások mértékében, hanem a szociális politikák következetes megvalósításában és a jóléti állam gerincét jelentő gaz­ 28

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

daságpolitikával történő összehangolásában ragadható meg. Gallai Sándor a skandináv jóléti modellek átfogó, intézményesített és univerzális jellegében látja sikerük titkát, vagy­ is abban, hogy átfogó jóléti szolgáltatásokat biztosítanak a polgárok széles körének, amit az állami intézmények jól szervezett hálózata tesz lehetővé.56 A norvég jóléti állam létrejöt­ tének sajátossága, hogy az első szociális reformok még a svéd kormányzás alatt születtek az ébredező norvég nemzeti mozgalmak ellenében, és heves politikai vitákat váltottak ki, míg a második világháború utáni reformhullám stabil belpolitikai konszenzuson ala­ pult. A megegyezéses alapon felépített rendszer politikai és társadalmi támogatottsága olyan erősnek bizonyult, hogy a jóléti állam válsága idején, az 1970-es és 1980-as években sem érték belső kritikák, szemben a más skandináv modelleket bírálókkal.57 A norvég jó­ léti állam emellett abban is eltér más skandináv rendszerektől, hogy viszonylag nagyobb társadalmi egyenlőséget teremtett, amely stabilitásával és hosszú fennállásával a norvég identitás részévé tette a jóléti államot és az általa képviselt értékeket. A norvégok többsége büszke országára és Norvégia különböző területeken elért ered­ ményeire, ez a nem zeti büszkeség fontos megerősítése a nemzeti identitásnak, és egyúttal annak elemeire épül. Egy a nemzeti büszkeséget huszonhárom ország adatai alapján felmérő nemzetközi tanulm ány a következőképpen definiálta ezt a fogalmat: „A nemze­ ti büszkeség érzése közel áll a patriotizmus és nacionalizmus érzéseihez. A patriotizmus a haza iránt érzett szeretet, elkötelezett állampolgári hűség, míg a nacionalizmus olyan rajongás és odaadás, mely minden más állam fölé helyezi a hazát. A nemzeti büszkeség együtt él a patriotizmussal, és a nacionalizmus előfeltétele, ám a nacionalizmus túlmu­ tat a nemzeti büszkeségen, és a kettő közé nem tehető egyenlőségjel."58 Norvégia esetében két szempontból is fontos szerepet tölt be a nemzeti büszkeség. Először is, a függetlenségét csupán egy évszázada elnyert nemzet természetes viselke­ dése a büszke visszatekintés az autonóm lét eredményeire. Másodszor: Norvégiának, mint a külső hatások irányában érzékeny kis országnak, fokozott szüksége van egy önálló arculatra és erős öntudatra, amelyet a nemzeti büszkeség erősít meg. A „nemze­ ti" hangsúlyozásának igényét jól tükrözi, hogy a szociáldemokrata Norvég Munkáspárt, baloldalisága ellenére is, erős nemzeti jelleggel rendelkezik. Az említett nemzetközi ta­ nulmány a nemzeti büszkeség két kategóriáját különbözteti meg, az általános nemzeti büszkeséget, illetve az egyes területeken elért eredmények feletti nem zeti büszkeséget, mely utóbbi nagyobb jelentőséggel bír jelen tanulmány szempontjából, ugyanis össze­ vethető a nemzeti identitás korábban tárgyalt elemeivel. A tanulm ány huszonhárom országa közül a nemzeti büszkeség második típusának összesített eredményei alapján Norvégia a hatodik helyen állt, és néhány részterületen is kitűnt a többi ország közül: kifejezetten büszkék voltak a norvégok az ország demokratikus intézményeinek műkö­ désére és államuk nemzetközi politikai befolyására (mindkét esetben a megkérdezettek több mint 70 százaléka mondta magát nagyon büszkének vagy büszkének), és majdnem ugyanilyen nagy elismertség övezi az ország társadalombiztosítási rendszerét. A de­ 2005. ősz-tél

29

Vincze Zsuzsa

mokrácia és a jóléti állam iránt érzett büszkeség jól tükrözi, hogy ezek a tényezők a nor­ vég nemzeti identitás szerves és önerősítő részeit képezik. A nemzetközi befolyás feletti büszkeség pedig szorosan kapcsolódik Norvégia normateremtő (norm entrepreneur) és hum anitárius tevékenységéhez, hiszen katonai és gazdasági erő híján jobbára ezzel tud hatni a nemzetközi rendszerre. Az eddigieket összegezve elmondható, hogy bizonyos történelmi, társadalmi és politikai folyamatok valóban olyan hatással voltak a norvég nemzeti identitásra, hogy a társadalomban egyfajta globális felelősségérzet alakult ki. A norvég külpolitika és emberi jogi szerepvállalás jellege gyakorlati bizonyítékul szolgál a fenti érveléshez, Norvégia normateremtő és hum anitárius politikáján keresztül. A skandináv államok normaterem tő tevékenysége 59 egyik alapvető külpolitikai jelleg­ zetességük ezen országoknak, ám Norvégia e tekintetben szomszédai közül is kitű­ nik. Ahogyan az eddigiekből kiderült, függetlenségének évszázada alatt Norvégia a multilateralizmus és a nemzetközi jog elkötelezett híve volt, és több esetben is hozzájá­ rult az új nemzetközi normák megteremtéséhez. Az 1960-70-es években külpolitikailag újraéledő Norvégia aktívan támogatta az Egyesült Nemzetek - később megbukott - új gazdasági világrend elképzelését, azzal érvelve, hogy a fejlődő országok saját szegénységük csapdájában vergődnek, és ezért külső segítségre szorulnak. Ebben a tekintetben az első mérföldkövet a fenntartható fejlődés elméletének nemzetközi bevezetése jelentette, mely­ ben Norvégiának igen jelentős szerepe volt. Az ENSZ 1983-ban felállított Brundtlandbizottságának - mely nevét az azt vezető Gro Harlem Brundtland norvég politikusnőről kapta - 1987-es beszámolójában jelent meg először a kifejezés, amely elsőként kapcsol­ ta össze a gazdasági fejlődés és a környezetvédelem dimenzióit. A környezetvédelem mellett ugyanakkor a multilaterális diplomácia és a viszályok békés rendezése terén is példamutató Norvégia nemzetközi tevékenysége. A skandináv ország így nem csupán az Egyesült Nemzetek békefenntartó akcióit támogatta aktívan, hanem kétoldalú kere­ tek között is kiváló közvetítőnek és békéltetőnek bizonyult - például Izrael, Guatemala, Kolumbia, a Fülöp-szigetek vagy Sri Lanka esetében. Végül az emberi jogok területén a „humán biztonság" (hum an security) fogalma emelhető ki, melyet Norvégia 1998-ban külpolitikája egyik alappillérévé tett, a köveikező évben pedig elindította az úgyneve­ zett Lysoen-folyamatot, melyben az emberi jogokat tágan értelmező, a hum án biztonság koncepcióját elfogadó államok vesznek részt. Ez a példa is mutatja a norvég emberi jogi értelmezés átfogó jellegét, ami minden emberi jognak azonos figyelmet szentel, azzal érvelve, hogy ezek egymástól elválaszthatatlanok, szerves egységet alkotnak. A norvég hum anitárius politika elemzésének alapjául az OECD fejlesztési segélyezési mutatói, valamint az 1999-es Norvég emberi jogi akcióterv60 (N orw ay's Plan o f A ction fo r H um an Rights) szolgálnak. A fejlesztési segélyek kiemelése azért nagyon fontos, mert egyfelől az emberi jogok védelmezésének egyre elterjedtebb eszközét jelentik, másfelől elválaszthatatlanok az emberi jogok norvég értelmezésétől. Ahogyan Hilde Johnson, Norvégia nemzetközi fejlesztési minisztere fogalmazott, „a szegénység elleni küzdelem 30

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

az összes emberi jogért való küzdelmet jelenti. A szegénység az emberi jogok nemzet­ közi érvényesítésének legnagyobb gátja."61 Mint m ár a korábbiakban is említettük, a norvég fejlesztési segélyek egyik jellegzetes­ sége, hogy - egyes donor országokkal ellentétben - a támogatott régiók és országok kivá­ lasztása mögött nem fedezhetők fel stratégiai vagy gazdasági megfontolások. A segélyek a fogadó országok relatív széles köre (több mint 120 ország) között oszlanak el, amelyek földrajzilag elszórtan helyezkednek el. Elsősorban a világ legszegényebb országai ezek (LDCs, least developed countries) - 2003-ban a hivatalos norvég fejlesztési segélyek (ODA, Official D evelopm ent A id) 55 százalékát tették ki legszegényebb országoknak juttatott támogatások, és Norvégia m inden fő partnerországa jelenleg is ebbe a csoportba tar­ tozik.62 A szegénység mértékének csökkentése érdekében a norvég fejlesztési segélyek elsősorban olyan területek fejlesztését hivatottak szolgálni, mint például az oktatás és az egészségügy, az AIDS elleni küzdelem, a szociális támogatások kiépítése vagy a tár­ sadalmilag érzékeny csoportok védelme. Norvégia továbbá a segélyek mértéke mellett a tekintetben is nagylelkű donor országnak számít, hogy segélyeinek adomány része igen nagy: a hivatalos norvég fejlesztési segélyek 2002-2003-as adományrésze 100 százalék volt a 91,7 százalékos OECD-átlaggal szemben.63 Erre a magas arányra magyarázattal szolgál a norvég segélyezés egyik alapelve, miszerint a donor országoknak nem szár­ mazhat haszna ilyen jellegű tevékenységükből. Ez abban is megmutatkozik, hogy Nor­ végia nagyrészt nem kötött segélyeket64 biztosít - 2003-ban segélyeinek 100 százaléka tartozott a nem kötött segélyek kategóriájába, míg az OECD-országok átlagban segélyeik 60 százalékát folyósították így.65 A norvég fejlesztési segélyek tehát a fejlődő országok széles körének biztosítanak nagyon kedvező feltételek mellett lehetőséget a szegénység­ ből való kitörésre és így az emberi jogok garantálására. A norvég emberi jogi programok és a fejlesztési segélyek közötti szoros kapcsolat az 1980-as évek óta egyértelműen kimutatható, az 1999-es emberi jogi akcióterv pedig alapelvévé tette ezt az összefüggést. Ez azt jelenti, hogy Norvégia igyekszik a támoga­ tott országok emberi jogi helyzetén a segélyek szektoriális elosztásával, felhasználásuk ellenőrzésével, valam int bizonyos emberi jogi alapfeltételek megkövetelésével javítani. Ám módszereiben többnyire a megerősítés és ösztönzés eszközeit részesíti előnyben, és csak a legvégső esetben vonja meg az emberi jogokat megsértő országtól a segélyeket, hiszen ez álláspontja szerint csak tovább rontaná az adott csoportok helyzetét. A norvég emberi jogi politika célja tehát a fejlődő országok támogatása abban, hogy be tudják tar­ tani nemzetközi jogi kötelezettségeiket. Emellett fontos szerep jut az emberi jogokon ala­ puló hum anitárius segítségnyújtásnak, valamint az emberi jogi párbeszédnek (human rights dialogue) olyan országokkal, melyek akár önerőből is képesek lennének emberi jogi helyzetükön javítani.66 Továbbá léteznek olyan területek, melyek kiemelt figyelmet kapnak a norvég emberi jogi programokban, mint bizonyos érzékeny csoportok védel­ me vagy a gazdasági fejlődés és az emberi jogok összekapcsolása. A norvég emberi jogi 2005. ősz-tél

31

Vincze Zsuzsa

program tehát összességében egy nagyon átfogó és ambiciózus program, egyértelműen a norvég külpolitikai dualizmus idealista oldalát képviseli, mely egyben megfelelő és szükséges megerősítése a norvég nemzeti identitásnak.

Összegzés A fenti elemzés a norvég hum anitárius szerepvállalás „miértjére" volt hivatott magya­ rázatot találni a nemzetközi kapcsolatok különböző elméleteit segítségül híva, melynek folyamán a norvég kül- és belpolitika releváns jellemzőit egyaránt megvitattuk. Bár a realista, neorealista, illetve a hatékonyság alapú érvelések nem adtak kielégítő választ a kérdésre, szükséges és hasznos kiegészítői az identitás alapú megközelítésnek. Az aláb­ bi ábra ennek megfelelően a tanulm ány következtetéseit foglalja össze.

■=> lokális szolidatritás

32

■=> aktivizmus c=í> szolidaritás

O egalitarizmus

O szociáldemokrácia jóléti állam

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

Norvégiában tehát különböző földrajzi, demográfiai, vallási, történelmi, szociális és po­ litikai tényezők formálják a nemzeti identitást oly módon, hogy a társadalomban a belső vagy lokális szolidaritás, demokratikusság és egalitarizmus kiterjesztéseként egy bizonyos globális felelősségérzet alakul ki. Ez vezet el ahhoz, hogy a második fejezetben leírtaknak megfelelően mind a társadalom, mind pedig a politikai elit pozitív és követendő külpoli­ tikai célnak tartja a humanitárius szerepvállalást, amely az intézményrendszer, valamint a politikai kultúra egyes sajátosságainak köszönhetően hatékonyan tud megvalósulni. A norvég emberi jogi szerepvállalás jellege, valamint az ország egyéb jellemzői révén a nemzetközi közösség nagymértékben hiteles és önzetlen cselekvésként fogja fel Norvégia humanitárius tevékenységét, ami megerősítőleg hat az e felett érzett nemzeti büszkeségre és azon keresztül a norvég nemzeti identitásra. Az első fejezetben leírt marginalizálódá­ si folyamat, az elfeledéstől való félelem, valamint az a tény, hogy Norvégia egy fiatal és kis nemzet, ugyancsak fontossá teszik a nemzeti identitás szempontjából a nemzetközi porondon való jelenlétet és a pozitív szerepvállalást. Norvégia emberi jogi aktivitásának így kettős szerepe van: makroszinten hozzájárul ahhoz, hogy - az elemzett kis pártokhoz hasonlóan - függetlenedése után az ország kialakítsa és megtartsa önálló arculatát mint a nemzetközi rendszer önálló szereplője; a társadalom szintjén pedig olyan politikává vált, amellyel azonosulni tud és melyre büszke lehet a norvég nép.

Irodalomjegyzék Bajtay Péter [1994]: A perifériából a centrumba. Az Európai Unió északi bővítésének háttere in: Európa Fórum, 4. évf. (1994. április), 19-39. o. Egeland, Jan [1988]: Impotent Superpower - Potent Small State. Potentials and Limitations of Human Rights Objectives in the Foreign Policies o f the United States and Norway Oxford University Press, Oslo Eide, Espen Barth [1996]: Adjustment Strategy of a Non-Member. Norwegian Foreign and Security Policy in the Shadow of the European Union, in: Cooperation and Conflict, 31. évf. 1. sz. (1996. már­ cius), 69-104. o. Gallai Sándor [1998]: A Skandináv modell története. N em zeti utak és az európai integráció. Aula Kiadó, Bu­ dapest Garamone, Jim [2005]: U. S. M ilitary Footprint in Europe Changing to M eet Strategy, United States Department of Defense, New Archive, (http://www.defenselink.mil/news/Mar2005/20050308_122.html). Heidar, Knut [2001]: Norway, Elites on Trial. Westview Press, Oxford. Ingebritsen, Christine [2002]: Norm Entrepreneurs: Scandinavia's Role in World Politics, in: Cooperation and Conflict, 37. évf., 1. sz. (2002. március), 11-23. o. Karvonen, Lauri- Sundelius, Bengt [1987]: Internationalization and Foreign Policy Management. Gower, Aldershot, 120-133. o. Keohane, Robert O. (szerk.) [1986]: Neorealism and its Critics., Columbia University Press, New York Kiss J. László [2003]: Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer és elmélet az ezredfordulón. Teleki László Alapítvány, Budapest, 9-72 o.

2005. ősz-tél

33

Vincze Zsuzsa

Knudsen, Olav Fagelund [1992]: Did Accommodation Work? Two Soviet Neighbours 1964-1988, in: jour­ nal of Peace Research, 29. évf., 1. sz. (1992. február), 53-70. o. Lumsdaine, David [1993]: Moral Vision in International Politics. Princeton University Press, Princeton. Lynn-Jones, Sean M. [1999]: Realism and Security Studies, in: Snyder, Craig A. (szerk.): Contemporary Security and Strategy. Routledge, New York, 53-76 o. Mer, Jacques [1996]: La Norvégé: entre tradition et ouverture, in: Notes et études documentaires, La documentation Fram;aise, 5043. sz., 5. fej. Nyhamar, Tore [2004]: Security Policies from Constraints to Choice, in: Heidar, Knut (szerk.): Nordic Politics. Comparative Perspectives. Universitetsforlaget, Oslo, 228-246. o. Orbán, Franck [2003]: La Norvégé et TUnion Européenne: Entre Européanisation et marginalisation, in: Nordiqucs, 2. sz. (2003. május-augusztus), 77-95. o. Petersen, Jan [2005a]: Statement to the Storting on Foreign Policy, Norwegian Ministry of Foreign Affairs, (http://www.odin.dep.no/ud/engelsk/aktuelt/taler/statsraad_a/032171-090341/dok-bn.html). Petersen, Jan [2005b]: Nordic Peace Diplomacy: Looking Back, M oving Forward, Norwegian Ministry of Foreign Affairs, (http://www.odin.dep.no/ud/engelsk/aktuelt/taler/statsraad_a/032021-090004/dok-bn.html) Rittberger, Volker- Zangl, Bernhard [2002]: Internationale Organisationen - Politik und Geschichte. Europäische und weltweite zwischenstaatliche Zusammenschlüsse. Opladen: Leske-Budrich, 35-52 o. Russwurm, Sigrid [2001]: Norwegian Economic Development, Archive of the Norwegian Ministry of Foreign Affairs, (http://odin.dep.no/odin/engelsk/norway/economy/032091-120029/index-dok000-b-n-a.html). Seile, Per [1997]: Parties and Voluntary Organizations: Strong or Weak Ties?, in: Strom, Kaare- Svásand, Lars (szerk.): Challenges to Political Parties. The case of Norway. The University of Michigan Press, Michigan, 149-166. o. Smith, Tom W.-Jarkko, Lars [1998]: National Pride: A Cross-national Analysis. National Opinion Research Centre, University of Chicago, (http://www.norc.uchicago.edu/new/partl.pdf). Snyder, Richard C - Bruck, H.W.- Sapin, Burton [2002]: Foreign policy decision-making (revisited). Palgrave Macmillan, New York, 76-144. o. Steen, Anton [2004]: The Welfare State - Still Viable?, in: Heidar, Knut (szerk.): Nordic Politics. Comparative Perspectives. Universitetsforlaget, Oslo, 207-227. o. Tunander, Ola [2004]: Nordic Cooperation, Archive of the Norwegian Ministry of Foreign Affairs, (http://odin.dep.no/odin/engelsk/norway/foreign/032005-990418/dok-bn.html). Ulriksen, Stäle [1994]: An Analysis of Norwegian Post-Cold War Defence Policy, in: Bucar, Bojko and Kuhnk, Stein (szerk.): Small States Compared: Politics o f Norway and Slovenia. Alma Mater Forlag, Bergen. Valen, Henry-Rokkan, Stein [1974]: Conflict Structure and Mass Politics in a European Periphery, in: Rose, Richard (szerk.): Electoral Behavior: A Comparative Handbook. Free Press, New York. Wendt, Alexander [1999]: Social Theory o f International Politics, Cambridge University Press, Cambridge. A norvég egyház - Norvégia hivatalos honlapja magyarországon, (http://www.norvegia.hu/facts/religion/church/church.htm). History of Norwegian development cooperation - NORAD, Development Cooperation, History, (http://www.norad.no/default.asp?V_ITEM_ID=1218). Minifacts about Norway 2004 - Norvég Külügyminisztérium, (http://www.ssb.no/english/subjects/00/rninifakta_en/en/). Norwegian development assistance -fig u re s and main partner countries - Norwegian Ministry of Foreign Affairs, 2003 Norway Portal (http://www.norway.org/policy/humanitarian/figures/figures.htm). Norxvay. DAC Peer Review: M ain Findings and Recommendations - OECD, 2004 (http://www.oecd.Org/document/0/0,2340,en_2649_34603_33989696_l_l_l_L00.html).

Report No. 21 to the Storting (1999-2000) Focus on H um an Dignity. A Plan o f Action for Human Rights. - Archive of the Norwegian Ministry of Foreign Affairs, (http://odin.dep.no/ud/engelsk/publ/pl0001859/032001-040007/dok-bn.html).

34

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom ? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

Jegyzetek 1 Egeland (1988), 187. o. 2 A „humanitárius politika" kifejezés itt az emberi jogok védelmében folytatott lépéseket, valamint a fejlesztési egyiitműködést és segélyezést jelenti. 3 Kiss (2003), 18-24. o. 4 Rittberger / Zangl (2002), 37. o. 5 Keohane (1986), 7. o. 6 A „humanitárius nagyhatalom" (humanitarian large power) egy az 1990-es évek folyamán Jan Egeland által gyakran használt fogalom, mely hasonló a Christine Ingebritsen által bevezetett „szo­ ciális hatalom"-hoz (social power), és a humanitárius szerepvállalás révén megnövekedett diplomá­ ciai befolyásra utal. Ingebritsen (2002), 13 és 21. o. 7 „There is no doubt in my mind that a highly visible Norway, with a positive international image, is vital [...] to our ability to promote our political views. Greater visibility gives us more influence.", Jan Petersen beszéde a Storting (norvég parlament) előtt, 2005. február 15., Petersen (2005a). 8 Ulriksen (1994), 94-95. o. 9 Lásd Jan Pestersen külügyminiszter beszéde 2005 február 24. Coppenhágában: „We have seen that democracy is the best guarantee of security, peace and stability at the international level [...]. The promotion of democracy and respect for human rights is therefore a Norwegian foreign policy goal", Petersen (2005b). 10 Russwurm (2001). 11 Knudsen (1992), 55. o. 12 A norvég szovjet politikát gyakran jellemzik úgy, mint az elrettentés és a megnyugtatás politikája, melyek keverékével igyekeztek függetlenségüket fenntartani. Az elrettentés a szovjet támadás ese­ tén várható brit-amerikai katonai fellépés jelentette, míg a megnyugtatás a túlzott norvég erőfitogta­ tástól való tartózkosást, melv az elkerülni kívánt szovjet támadáshoz vezethetett volna. Eide (1996), 74. o., ill. Knudsen (1992), 55-58. o. 13 Ulriksen (1994), 100. o. 14 Az 1990-ben Európában állomásozó 308 000 fős amerikai kontingenst először 110 000-re csökkentetteék, melynek további, 50 000 főre való csökkentése várható. Eide (1996), 75. o. és Garamone (2005). 15 Petersen (2005a). 16 Ulriksen (1994), 99. o. 17 Bajtay (1994), 23. o.; Eide (1996), 76. o. 18 Norvégia ma tagja az Egységes Piacnak, átvette az Acquis communautaire szinte egészét, tagja a shengeni övezetnek, az Eurodac megállapodásnak, együttműködik a bel- és igazságügyi politikák területén és az Europollal. (http://europa.eu.int/comm/external relations/norway/intro/). 19 Orbán (2003), 78. o. 20 Uo., 82. o. 21 Az Északi Együttműködés teljes jogú tagja az öt skandináv állam, Dánia, Norvégia, Izland, Svéd­ ország és Finnország; három autonóm terület pedig megfigyelőként vesz részt a szervezetben: a Dá­ niához tartozó Feröer szigetek, és Grönland, valamint a finn fennhatóság alatt álló Aland-szigetek. Tunander (2005). 22 Mer (1996), 5. fejezet 23 Nyhamar (2004), 230. o. 24 Keohane (1986), 23. o. 25 Uo., 20. o. 26 Lynne-Jones (1999); 58. o. 27 Lásd Snyder, Richard C. / Bruck, Fl.W. / Sapin, Burton [2002]: „Foreign policy decision-making (revisited')” Palgrave Macmillan, New York; és Egeland, Jan [1988]: „Impotent Superpower - Potent Small State.

2005. ősz-tél

35

Vincze Zsuzsa

28 29 30 31 32 33

34 35 36 37 38 39 40

41 42 43 44 45 46 47 48 49 50

36

Potentials and Limitations o f Human Rights Objectives in the Foreign Policies o f the United States and Norway" Oxford University Press, Oslo, 13-29., ill. 179-185. o. Norvég vikingek már a 800-as években eljutottak Párizsig (és kifosztották azt), elfoglalták EszakFranciaországot és Anglia nagyrészét, letelepedtek Izlandon és Grönlandon, és eljutottak Amerika nyugati partjáig. Heidar (2001), 149. o. Uo. Seile (1997), 149. o. 1 NŐK (norvég korona) = 30 Ft. „Norwegian development assistance - figures and main partner countries", Norwegian Ministry of Foreign Affairs, 2003 Norway Portal (http://www.norway.org/policy/humanitarian/figures/figures.htm). A keralai halászati program a dél-nyugat indiai, keralai halászoknak volt hivatott segíteni nor­ vég tapasztalatok átadásával, teljesítményük és eladásaik növelésében, a gazadsági és társadal­ mi jólétet elősegítésére. A projek finanszírozására létrehozták az ú.n. India Alapot (Aid Fund for Underdeveloped Countries), a fejlesztési program pedig egészen az 1970-es évekig fennállt, amikor is az indiai kormány átvette annak irányítását, (lásd „History of Norwegian development cooperation”, Norwegian Agency for Development Cooperation (NORAD), http://www.norad.no/default.asp7V_ 1TEM_ID=1218). Lásd Valen-Rokkan (1974), 326. o. Ahogyan az a korábbiakban is kiderült, ez utóbbi két témakör egyfajta ellentétpárt jelentett a norvég külpolitikában, és jól képviseli annak realista-idealista kettősségét. Az 1975-ben létrehozott Szoclialista Baloldal Pártja (Socialist Left Party, Sosialistisk Venstreparti SV) gyakorlatilag a Szocialista Néppárt utódpártja. Ilyen intézmények voltak az Olaj és Energiaügyi, és a Környezetvédelmi Minisztérium, vagy a már említett Fejlesztési Együttműködési Minisztérium. Lásd Heidar (2001), 69. és 157-160. o. Uo., 157.0. Egeland (1988), 27. o. A külpolitikai döntéshozatal kormányzati intézményeiként a következők említhetők meg: a Kül­ ügyminisztérium és néhány kapcsolódó területen működő minisztérium, mint a Kereskedelmi, az Igazságügyi, a Környezetvédelmi, valamint az Oktatásügyi és Tudományos Kutatások Minisztéri­ umai; a Miniszterelnöki Hivatal; a norvég nagykövetségek; és a parlament - mely azonban inkább csak tanácsadói szerepet tölt be. „Report No. 21 to the Storting (1999-2000) Focus on H uman Dignity. A Plan of Action for Human Rights.", (http://odin.dep.no/ud/engelsk/publ/pl0001859/032001-040007/dok-bn.html). „Norway. DAC Peer Review: M ain Findings and Recommendations" OECD, 2004, (http://www.oecd.org/ document/0/0,2340,en_2649_34603_33989696_l_l_l_L00.html). Lásd „History of Norwegian Development Cooperation", NORAD (http://www.norad.no/default.asp7V_ITEM_IDH218). Ingebritsen (2002), 13. o., és Egeland (1988), 25. o. Az olajbevételeket kezelő Norvég Állami Olajalap tőkéje 2003-ban 845 Mrd NŐK volt, Norvégia pedig az egy főre eső jövedelemét tekintve a világ harmadik leggazdagabb országa. „Norway. DAC Peer Review: M ain Findings and Recommendations" OECD, 2004 (http://www.oecd.0 rg/document/O/0,2340,en_2649_34603_33989696_l_l_l_l,00.html). Egeland (1988), 18. o. Karvonen / Sundelius (1987), 122. o., és „Minifacts about Norway 2004", Norvég Külügyminisztérium (http://www.ssb.no/english/subjects/00/minifakta_en/en/). „Report No. 21 to the Storting (1999-2000) Focus on Human Dignity. A Plan of Action fo r Human Rights." Archive of the Norwegian Ministry of Foreign Affairs, (http://odin.dep.no/ud/engelsk/publ/ pl0001859/032001-040007/dok-bn.html). David Lumsdaine használ a demokratikus államok segélyezési hajlandóságának magyarázatára az

Külügyi Szemle

Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között

51 52 53 54 55 56 57 58 59

60 61 62 63 65

66 67

itt említett „globális felelősségérzet"-hez hasonló, ám nem teljesen azonos kifejezést, az „igazságér­ zet és kompenzáció"-t (sens of justice and compensation). Lumsdain (1993), 283. o. Lásd Wendt (1999), 135. o. „A norvég egyház" Norvégia hivatalos honlapja magyarországon, http://www.norvegia.hu/facts/religion/church/church.htm. Lásd Gallai (1998), 9-13. o. A Norvég Munkáspárt 1935-től 1965-ig végig kormányon volt - igaz a német megszállás öt éve alatt londoni emigráncióban - 1950 és 1980 között kevesebb mint nyolc évet töltött az ellenzékben, és békeidőben eddig soha nem lépett koalícióra. Christine Ingebritsen a skandináv államok humanitárius politikáit elemezve e szerepvállalás ka­ talizátorának nevezi a jóléti államot (Ingebritsen (2002), 18. o.), ami részben igaz, ám hatását a fent tárgyalt társadalmi-politikai folyamatok fényében tudta kifejteni. Gallai (1998), 65. o. A. Steen (2004), 220-221. o. Tom W. Smith és Lars Jarkko az ISSP (International Social Survey Program) által 1995 folyamán 23 országban gyűjtött adatok alapján végezte el komparatív elemzését. Smith / Jarkko (1998), (http://www.norc.uchicago.edu/new/partl.pdf). A normateremtés fogamát először Martha Finnemore és Kathryn Sikkink használták egy a normák életciklus modelljét leíró 1998-as tanulmányukban. Finnemore, Martha / Sikkink, Kathryn [1998]: „International Norm Dynamics and Political Change", International Organisation, Vol. 52, No3. (1998. nyár), 887-971 o. „Report No. 21 to the Storting (1999-2000) Focus on Human Dignity. A Plan of Action fo r Human Rights.", http://odin.dep.no/ud/engelsk/publ/pl0001859/032001-040007/dok-bn.html. Hilde F. Johnson, Nemzetközi Fejlesztésügyi Miniszter beszéde, „Right to Development and Human Rights in Development", a Nobel szimpóziumon, 2003. október 13., (http://odin.dep.no/ud/engelsk/aktuelt/taler/statsraad_b/032171-090161/dok-bn.html). „Norway. DAC Peer Review: M ain Findings and Recommendations" OECD, 2004 (http://www.oecd.Org/document/0/0,2340,en_2649_34603_33989696_l_l_l_L00.html). 64 OECD, Statistical Annex of the 2004 Development Co-operation Report, http://wwwl.oecd.org/scripts/cde/members/DACAuthenticate.asp. A nem kötött segélyek a felesztési segélyek olyan formáját jelentik, melyek felhasználása nem kor­ látozódik bizonyos országok (többnyire a donor ország) termékeire. Bizonyos korlátozások ugyan ezeknél a segélyeknél is léteznek, ám ez többnyire a fegyvervásárlás tilalmát, vagy szektoriáíisan kötött áruvásárlást ír elő. OECD Annual Progress Reports on Untying Recommendation (2005) http://webdominol.oecd.org/comnet/dcd/untiedpubliccws.nsf/viewHtml/index/$FILE/ /pdf_2005_Progress%20Report.pdf. Norvégia jelenleg Kínával, Vietnammal és Indonéziával folytat ilyen párbeszédet.

2005. ősz-tél

37

Résumé

Résumé Norway: A Humanitarian Great Power? Strategies, Capabilities, and Commitments Norway is today one of the world's most prominent human rights promoters, regarding its commitment to international institutions dealing with this issue, as well as in terms of allo­ cated development aid as a percentage of its GNI. When analysing the underlying reasons of this foreign policy, one could argue from a realist, neorealist point of view that Norway uses its international engagement as a tool to enhance international (soft) power and thus counter­ balance its relative weakness and the recent trends of marginalisation. This theory, however, overestimates the influence Norway can possibly gain through its humanitarian policies, and is empirically not provable by the Norwegian practice. Another explanation stresses that the ability of a state to effectively pursue certain foreign policies depends on a set of influential fac­ tors, which in the case of Norway provide a favourable background for humanitarian action and make the country prominent in this field. It is nevertheless internal motivation, based on a feeling of global responsibility that can be recognised behind Norway's international human rights engagement. This feeling springs on the one hand from certain basic developments shaping Norwegian identity; on the other hand such humanitarian policies strengthen the feeling of national identity by providing possible objects to national pride.

Norwegen, eine humanitäre Großmacht? Zwische Strategien, Fähigkeiten und Verpflichtungen Norwegen ist heute in Bezug auf seinen Einsatz in internationalen Organisationen sowie in der Größe der verteilten Entwicklungshilfe als Prozentsatz des GNI, einer der promi­ nentesten Förderer der Menschenrechte. Bei einer genaueren Analyse der Gründe dieser Politik, von einer realistischen, neorealistischen Sicht aus, scheint Norwegen sein Engage­ ment als Werkzeug zu benutzen, um eine Art „soft power" zu erzielen, die seine relative Schwäche und seine Marginalisierung ausgleicht. Diese Argumentation überschätzt je­ doch den eventuellen Einfluss, den Norwegen mit dieser Strategie erreichen könnte, und kann überdies empirisch nicht nachgewiesen werden. Eine zweite Erklärung betont, dass die Fähigkeit eines Staates erfolgreich Politik zu machen, von bestimmten Einflussfakto­ ren abhängt, die im Fall von Norwegen einen vorteilhaften Hintergrund für humanitäre Tätigkeiten bieten. Im Hintergrund des norwegischen humanitären Engagements liegt je­ doch vielmehr ein innerer Antrieb der Gesellschaft, das Gefühl einer globalen Verantwor­ tung. Dieses Gefühl entspringt einerseits aus bestimmten Elementen der norwegischen Identität; anderseits verstärkt eine solche humanitäre Politik das Gefühl der nationalen Identität, indem sie dem nationalen Stolz einen möglichen Gegenstand bietet. 38

Külügyi Szemle