AGROKÉMIA ÉS TALAJTAN AGROCHEMISTRY AND SOIL SCIENCE

61. kötet | Supplementum | 2012 Főszerkesztő: VÁRALLYAY GYÖRGY

AGROKÉMIA ÉS TALAJTAN AGROCHEMISTRY AND SOIL SCIENCE 2. ONLINE KIADÁS Szakkommentek az elmúlt 60 évfolyam nyomtatott Agrokémia és Talajtan szakfolyóiratban megjelent, az adott tudományterülethez kapcsolódó szakcikkek felhasználásával

Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet

AGROCHEMISTRY AND SOIL SCIENCE

2. ONLINE KIADÁS Szakkommentek az elmúlt 60 évfolyam nyomtatott Agrokémia és Talajtan szakfolyóiratban megjelent az adott tudományterülethez kapcsolódó szakcikkek felhasználásával.

61. kötet, SUPPLEMENTUM 2012. október Főszerkesztő / Editor-in-Chief VÁRALLYAY GY. Szerkesztőbizottság / Editorial Board A. ANTON, L. BLASKÓ, I. BUZÁS, E. FÜHRER, GY. FÜLEKY, Z. GYŐRI, M. JOLÁNKAI, I. KÁDÁR, J. KÁTAI, S. KOÓS, I. LÁNG, F. LIGETVÁRI, J. LOCH, E. MICHÉLI, A. MURÁNYI, T. NÉMETH, K. RAJKAI, K. SÁRDI, P. STEFANOVITS, L. VERMES

MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA AGRÁRTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT TALAJTANI ÉS AGROKÉMIAI INTÉZET

A Supplementum szám a www.aton.hu weboldalon jelent meg az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet támogatásával. A Szerkesztőbizottság köszönetet mond az ’Agrokémia és Talajtan Online (ATON) szakfolyóirat indítása’ (TÁMOP-4.2.3-08/1/KMR-2008-0008) projekt keretein belül nyújtott támogatásért.

A kiadásért felelős a MTA ATK TAKI Felelős szerkesztő: Várallyay György Megjelent az www.aton.hu weboldalon ISSN 0002-1873

A G R O K É M I A É S T A L A J T A N 61 (2012) Supplementum

3

Tartalom Előszó (VÁRALLYAY Görgy és KOÓS Sándor) ………………………………. BUZÁS István: Talaj-, trágya- és növényvizsgálatok ………………………... RAJKAI Kálmán: Talajfizika …………………………………………………. SZENDREI Géza: Talajásványtan, mikromorfológia …………………………. LOCH Jakab: Agrokémia …………………………………………………….. KÁDÁR Imre: Növénytáplálás, trágyázás, elemforgalom ................................. JOLÁNKAI Márton: Növénytermesztés ............................................................. KÁTAI János: Talajbiológia .............................................................................. BLASKÓ Lajos: Talajdegradáció, talajvédelem, talajjavítás ............................. VERMES László: Talajszennyezés, remediáció ................................................ VÁRALLYAY György: Talajtérképezés, talajtani adatbázisok ..........................

5 7 47 93 121 147 163 175 211 237 249


5–6

Előszó

Az ATON, mint új színes egyénisége az elektronikus folyóiratoknak, a 61. évfolyamába lépő Agrokémia és Talajtannak, a mai kor igényeit kielégíteni kívánó modern változata. Úgy is mondhatnánk, egy régi Öreg új ruhája, hiszen a hagyományokkal rendelkező szakfolyóirat köré egy digitálisan is elérhető második dimenziót építettünk, ahol gyorsabbá, könnyebbé váltak a szerkesztéssel, terjesztéssel és a megjelentetéssel kapcsolatos teendők, illetve maga a benne megjelenő szakcikkek elérése, olvasása. Mindezt „Az Agrokémia és Talajtan Online (ATON) szakfolyóirat indítása” című pályázatunk tette lehetővé, melyet 2010 nyarán nyert el a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, valamint a MTA ATK Talajtani és Agrokémiai Intézet támogatásával valósul meg. A projekt kiindulási célja az volt, hogy az Agrokémia és Talajtan elektronikus (online) tudományos folyóirat változatának szerkesztéséhez, kereshetővé tételéhez, megjelenítéséhez és online kereskedelméhez a lehető legnagyobb mértékben automatizált, modern szolgáltató rendszer épüljön ki. A megvalósítás folyamán létrehoztuk a www.aton.hu weboldalt, amelyen keresztül az elektronikus folyóirat modern környezetben, a kapcsolódó információkkal együtt, vonzó interaktív felületen jelenik meg a potenciális olvasók felé, illetve megjeleníti a kapcsolódó rendszerekből kinyerhető információkat. Az elmúlt 60 évfolyam összes cikkének digitalizálása, feltöltése és kereshetővé tétele mellett két nagyszerű kezdeményezést valósítottunk még (többek között). Az első a Szerkesztőbizottság által kiválasztott 21 magyar nyelvű szakcikk angol nyelvű megjelentetése. Az angol nyelvű megjelenés várhatóan növeli a publikációk ismertségét, valamint elismertségét, mellyel a tudományos eredmények és ismeretek hatékonyabb átadása-terjesztése valósul meg. A Supplementum tavaly decemberben megjelent, így a honlapon megtekinthető, letölthető, olvasható. A második elképzelésünk nagyobb feladatnak bizonyult, de hála a szakma legkiválóbb művelőinek sikeresen megvalósult. Indulásakor úgy ítéltük, hogy célszerű és főképp méltó lenne egy olyan szám közreadása, melyben a tudományterület kiemelkedő hazai szakemberei tudományos elemzéseket jelentő „szakkommentárokban” mutatják be és értékelik, hogy az Agrokémia és Talajtan hat évtizede miként tükrözi a tudományterületen bekövetkező történéseket. Miképp reagált a szakterülettel szemben megfogalmazott társadalmi elvárásokra; a tudományterület koncepció-váltásaira; a hihetetlenül gyors technikai fejlődésre; miképp használta e gazdag

6


eszköztárat a felmerülő tudományos és gyakorlati problémák lehetséges megoldásainak tükröztetésére. Miképp sikerült összeegyeztetni a gyors, olcsó, „mindent megoldó”, minden kérdésre prompt fekete-fehér válaszokat kívánó/követelő/finanszírozó igényeket a tudomány lassúbb, költségesebb és igen–nem válaszok helyett tudományosan megalapozott (az adott helyzetet és lehetőségeket felmérő, a várható következményeket bemutató), óvatos döntési alternatíváival összehangolni. Úgy véljük, az Agrokémia és Talajtan ezen törekvéseknek nyújtott tudományos fórumot és széleskörű nyilvánosságot. Lehetőség szerint kizárva, vagy minimálisra csökkentve a divatirányzatokat, vagy nem (mindig) időt álló (politikai) elvárásokat kiszolgáló kapkodást, de érvényesítve az új világ új elvárásaihoz történő rugalmas, de megalapozott és átgondolt igazodást a szűklátókörű, maradi konzervatizmussal szemben. Élénk tudományos viták zajlottak a folyóirat hasábjain olyan kérdésekről, mint a talajosztályozás; a talajtani információk iránti igény és ennek korszerű kielégítési lehetőségei; a talajtani/agrokémiai szaktanácsadás rendszere; szervestrágyázás vagy műtrágyázás preferálása a racionális növényi tápanyagellátásban; talajjavító anyagok és talajbiológiai oltóanyagok megítélése; talajdegradációs folyamatok megítélése; a talaj vízgazdálkodása és szabályozásának lehetőségei; a talajmintavétel dilemmája és a talajvizsgálati módszerek; a pontszerű és pillanatnyi talajvizsgálati eredmények kiterjesztése térben és időben; a növényi tápanyagfelvétel; talajszenynyezése és „kezelése”; rekultiváció; a technikai fejlődés kínálta új lehetőségek (analitika, távérzékelés, számítástechnika rohamos fejlődése, térinformatika stb.) racionális hasznosítása és az adatbőség interpretációs korlátai, sőt esetleg „veszélyei”. Mindebből olvasható, hogy mindig is tükröződött a multidiszciplinaritás jelentősége, a társtudományokkal való kapcsolat szükségessége. Ha mindennek csupán kis hányadát is képesek a szakkommentárok bemutatni, az igen nagy segítség lehet a szakterület jelenlegi művelőinek céltudatos és racionális tevékenységéhez, jövőbeni célkitűzéseik megfogalmazásához, és az ennek realitását biztosító feltételek szükségességét bizonyító szakszerű tudományos érveléshez. Elvégre a projektben megszólított célközönség a magyar és idegen anyanyelvű szakterületi kutatók, oktatók, PhD és egyetemi hallgatók, valamint szakszolgálatok dolgozói, döntéshozók, agrárkörnyezetgazdálkodási tevékenységet folytatók. Összegezve, jelen Supplementum azon szakkommenteket tartalmazza, amely a Szerkesztőbizottság által kiválasztott témakörű archív cikkekből a felkért, a vonatkozó szakterület kiemelkedő személyiségei írtak meg. Munkájuk összegző jellegű feldolgozásokat adott az alábbi szakterületeken: Talajfizika; Talajbiológia; Talajásványtan; Talajdegradáció, talajjavítás, talajvédelem; Agrokémia; Növényi tápanyagellátás, trágyázás, tápanyagállapot, tápelemforgalom; Talaj-, trágya- és növényvizsgálati módszerek; Talajszennyezés és remediáció; Talajhasználat és agrotechnika. Ezek a feldolgozások tudománytörténeti szempontból is jelentős értéket képviselnek majd, illetve a szakterületi felsőfokú oktatást is segíthetik. KOÓS Sándor projekt menedzser

VÁRALLYAY György főszerkesztő

AG R O K É M IA ÉS TA LA J TA N 61 (2012) Supplementum

7–46

Talaj-, trágya- és növényvizsgálatok BUZÁS István Kecskeméti Főiskola Kertészeti Főiskolai Kar, Környezettudományi Intézet, Kecskemét

Az „Agrokémia és Talajtan” című folyóirat 60 évfolyamának talaj-, trágya- és növényvizsgálati módszerekről szóló közleményeit tekintettük át. Természetesen elkerülhetetlen, hogy a talajfizikai, talajkémiai, talajásványtani és a talaj–víz kapcsolatokról írt szemlékkel átfedések legyenek. Az agrokémiai, növényi tápanyagellátás–trágyázás, talajszennyezés témájúak közül csak olyan szakcikkeket gyűjtöttük ki, melyek érdemben érintik a talaj-, trágya- és növényvizsgálati módszereket. Talajv izsgá la to k 1951 óta óriási változások következtek be a talaj-, növény- és trágyavizsgálatok terén. A hetvenes évekig a cikkek tanúsága szerint a kutatók alapvetően a talaj szerves anyagának és különböző tápelem- (tápanyag-) formáinak vizsgálatára koncentráltak, és látszólag attól függetlenül, hogy a vizsgált elemet tartalmazó frakció mennyire alkalmas a talaj tápelem-szolgáltatásának jellemzésére. Az Agrokémia és Talajtan című folyóirat évfolyamait áttekintve kirajzolódik, hogy e vizsgálatok a termés mennyiségének növelése és minőségének javítása (FÁBRYNÉ, 1960a; HARMATI, 1989), majd később a gazdaságos tápanyag-felhasználás és a környezet védelme (SZILI-KOVÁCS et al., 2000; OSZTOICS et al., 2007b; HOFFMANN, 1989) terén egyre nagyobb jelentőséget kaptak, a napi mezőgazdasági tevékenység részévé váltak (ID. VÁRALLYAY, 1954; BOLDIS, 1986). Más országok talajvizsgálati gyakorlatáról az alábbi cikkekben olvashatunk: TÖRÖK (1971a), HARGITAI (1972), DARAB (1977). A talaj szerves anyagának vizsgálata A talajtani tudomány kezdeti időszakától a mai napig, a talaj szerves anyaga – a humusz – központi helyet foglal el a talajtant művelők érdeklődési körében. Sokáig a talajok termékenységét egymagában is meghatározó alkotórésznek tartották, és kémiai, valamint fizikai megismerésétől várták a talajtan tudomány legégetőbb kérdésének megoldását (BODOLAYNÉ & STEFANOVITS, 1956). Postai cím: BUZÁS ISTVÁN, Kecskeméti Főiskola Kertészeti Főiskolai Kar, Környezettudományi Intézet, 6000 Kecskemét, Erdei Ferenc tér 1–3. E-mail: [email protected]

8

BUZÁS

Az 1970-es évek végéig 38 közlemény jelent meg ebben a témában, majd – nagyjából a műtrágyahasználat hazai fellendülésével egyidőben – a dolgozatok száma lényegesen lecsökkent: 1977-től 2007-ig összesen 7 cikket találtunk. Újabban, a könnyen kivonható szerves frakciók vizsgálata kapcsán örvendetesen megszaporodtak. A DOM (FILEP, 2008; TAKÁCS & FÜLEKY, 2010) és a forró vízzel kioldható szerves anyag (BANKÓ et al., 2007; FILEP, 2008), a N-trágyaigény meghatározásánál előrelépést jelenthet. A közlemények egy része ténylegesen a humuszfrakciók vizsgálatával (BODOLAYNÉ & STEFANOVITS, 1956; BÉRES & KIRÁLY, 1956, 1957; STEFANOVITS, 1957; BÉRES & FLORIÁN, 1957; KABAR, 1957; SARKADI, 1957; DOBAINÉ & CSAPÓ, 1967; CSEHNÉ, 1969; OVCSARENKO et al., 1971b; PÁTKAI, 1971; CHATTERJEE & KUNAL GOSH, 1972; KUNAL GOSH & MUKHERJEE, 1972; FILEP & TATÁR, 1974a,b; FILEP, 1974; DASTIDAR & GHOSH, 1974; MÁDY et al., 1990; BUZÁS et al., 1990; SUJBERT, 1990; MICHÉLI et al., 1993), számos cikk viszont valójában a H%-kal, vagyis a talajok széntartalmának meghatározásával (H%=C%) foglalkozik (TÖRÖK, 1956; SZILI KOVÁCS & SZEGI, 1992; BANKÓ et al., 2007; FILEP, 2008; TAKÁCS & FÜLEKY, 2010; TÓTH & SZABÓ, 2003). A rutin talajvizsgálatok során ez utóbbit szintén humusztartalomnak hívjuk, de attól a vizsgálatának módjában és számértékében is lényegesen eltér, mivel tartalmazza a még nem humifikálódott szerves anyagok széntartalmát is. Külön figyelmet érdemelnek a talaj humusztartalmának infravörös spektroszkópos meghatározásával (TÖRÖK, 1972a; VINKLER et al., 1975), valamint az organominerális vegyületekkel foglalkozó munkák (BÉRES & KIRÁLY, 1957; OVCSARENKO & GORDIENKO, 1969; OVCSARENKO et al., 1971a; BRATASEVSZKIJ et al., 1971; SIPOS et al., 1974; VINKLER et al., 1975; LAKATOS et al., 1976; LAKATOS & MEISELNÉ, 1977; LAKATOS et al., 1977; MEISELNÉ et al., 1977). Mai szemmel irigylésre méltó az utóbbiak nyomán kialakult szakmai vita (HARGITAI, 1976a,b, 1977; LAKATOS, 1976; MÁDY, 1977). Az N, P és K tápelemek vizsgálata talajból Az ide sorolható dolgozatok túlnyomó része a három fő tápelemnek tekintett nitrogénnel, foszforral és káliummal foglalkozik. Az alapfogalmak tisztázása és a talaj-tápelemvizsgálatokkal kapott eredmények értelmezése fejezetekben elkerülhetetlen, hogy más tápelemek meghatározására is alkalmas kivonószerekre is hivatkozzunk. Az alapfogalmak tisztázása. – A talajvizsgálati módszerekkel foglalkozó szakcikkekben az egyes fogalmak gyakran nem definiáltak, megnevezésük nem egységes. Sarkadi János a „Műtrágyaigény becslésének módszerei” c. könyvében hangsúlyozza az alapfogalmak tisztázásának, a tápanyagigény és a trágyaigény fogalmak szétválasztásának szükségességét, és ennek az összes talaj-tápanyagvizsgálat értelmezésére kiható alapvető fontosságát. Enélkül érdemben a talaj-, trágya- és növényvizsgálati módszereket nem tárgyalhatjuk. (A könyvről az Agrokémia és Talajtan folyóiratban, 1977-ben jelent meg ismertetés (DEBRECZENI, 1977). A korábbi

Talaj-, trágya- és növényvizsgálatok

9

közleményekben a két fogalom még gyakran keveredik, vagy nem egyértelmű (pl. FELKAINÉ, 1968). Mai megfogalmazásunk szerint a tápanyagigény az a tápanyag- (tápelem-) mennyiség, amelyet a növénynek fel kell vennie ahhoz, hogy az általunk tervezett mennyiségű és minőségű termés megteremjen. A tápanyagigény nem lehet nulla, mert akkor a termés is nulla. A tápanyagigény a növény élete során maximálisan felvett tápanyag mennyiségével becsülhető. (Megjegyzendő: amennyiben nem terveztünk termést, a növény akkor is felvesz tápanyagot, de ilyen értelemben vett „igényről” nem beszélhetünk). A talaj tápelemeinek vizsgálatával foglakozó szakcikkekben a hatvanas évekig gyakran nem tisztázott a vizsgálat célja, de később világosan kirajzolódik a törekvés, hogy olyan módszereket találjanak, melyek segítségével becsülni lehet a talaj tápanyag-ellátottságát, hogy abból a talaj tápanyag-szolgáltatására következtethessünk (SARKADI, 1963; VÍG et al., 2011; LAZÁNYI & LOCH, 2006; LESZTÁK, 1984; FILEP & TÓTHNÉ BÍRÓ, 1980). A talaj tápanyag-szolgáltatásáról kapott kép alapján becsülhető a trágyaigény. A trágyaigény (Sarkadinál még műtrágyaigény) az a tápanyag- (tápelem-) mennyiség, amelyet trágya formájában ki kell adnunk ahhoz, hogy a növény az adott talajon a tápelemigényét ki tudja elégíteni, vagyis megteremjen az általunk tervezett mennyiségű és minőségű termény. Értéke lehet nagyobb, mint a tápelemigény, de lehet nulla, vagy – a talaj túlzott ellátottsága esetén – akár negatív szám is. A tápanyagigény a növény tulajdonsága, a trágyaigény viszont emellett attól függ, hogy milyen a talaj tápanyag-szolgáltatása, tehát csak egy adott talaj–növény rendszer viszonylatában létező fogalom. Sarkadi megfogalmazásából világosan látszik, a trágyaigény nem lehet a növény tulajdonsága, ennek ellenére a közlemények egy részénél a tápanyagigény és a trágyaigény érdemben nem különül el. (1990-ig még találkozhatunk a búza, kukorica,… stb. növények termesztéséhez „megadott” műtrágyamennyiségekkel. A fogalomzavar a mai napig kísért. Birtokomban van professzorok által aláírt, 2010-ben keltezett olyan „szakértői” jelentés, amelyben egy fajta tulajdonosát elmarasztalják azért, mert nem adta meg az adott csemegekukorica hibrid műtrágyaigényét). A talaj tápelemvizsgálatokkal kapott eredmények értelmezése. – Ha Sarkadi meghatározását elfogadjuk, tehát a trágyaigényt nem a növény tulajdonságaként kezeljük, akkor már nem szakszerű a növényeknek „trágyareakció”-járól (KOZÁK, 1971) beszélni, nem szakszerű a növényeket „műtrágyázást megháláló”, és a „műtrágyázásra nem, vagy kevésbé reagáló”, illetve „trágyaigényes” és „nem trágyaigényes” csoportra osztani, mert logikai ellentmondásba keveredünk. Ilyen, a talaj tápanyag-szolgáltatásától független csoportosítás nem lehetséges. A kétségkívül tapasztalható jelenség, hogy pl. a kukorica trágyázásakor általában termésnövekedés érhető el, míg a napraforgónál a termésnövekedés gyakran elmarad, a talaj tápanyagvizsgálatoknak abból a téves értelmezéséből adódik, miszerint a talaj tápanyag vizsgálati érték megmutatja a talaj által a növénynek szolgáltatott tápelemmennyiséget. A talajvizsgálatok során kapott szám azonban csak

10

BUZÁS

egy értelem nélkül való jel mindaddig, amíg nem nézzük meg, hogy az adott szám egy adott növény esetén milyen tápanyag-ellátottságot jelent. Mivel a növény által felvett tápanyag mennyisége a növénytől (pl. gyökérrendszerétől) is függ, nyilvánvaló, hogy egy talajminta vizsgálatakor kapott érték, pl. kukorica esetén gyenge, míg egy agresszív gyökérrendszerrel rendelkező napraforgó számára jó ellátottságot is jelenthet. A Mitscherlich törvény értelmében viszont minden növényre igaz, hogy a már jól ellátott növények trágyázás hatására a termésüket kevésbé, vagy már nem növelik. Vagyis a Mitscherlich törvényből adódóan a növények trágyázásakor kapott termésnövekedést nem azonos talajoknál, hanem azonos ellátottságú növényeknél szabad csak összehasonlítani. A trágyaadag számítására szolgáló szaktanácsadási módszerek ezt az egységes talajvizsgálati módszerből és a növények különbözőségéből adódó hibát úgy küszöbölik ki, hogy növényféleségenként más talajvizsgálati értéknél tekintik a talajt jó ellátottságúnak (IVÁNCSICS, 1989), vagy – mint az ismert „kék könyv” módszernél teszik (LESZTÁK, 1984) – a javasolt trágyaadagnál veszik figyelembe. Az 1990-es évekig a közleményekben gyakran olvashatjuk, hogy a talaj tápelemvizsgálatok célja a talaj felvehető tápelemtartalmának meghatározása. Egy talajminta felvehető tápelemtartalma definiálható fogalom: az a tápelemmennyiség, amely a talajban a növény által felvehető szervetlen ionokban [tehát foszfor esetén H2PO4-, esetleg HPO42-; nitrogénnél NO3-, vagy NH4+; káliumnál K+; kénnél SO42stb. formában] található. Megfelelő módszerekkel ezen ionok mennyisége a talajban meghatározható. A cikkek megfogalmazásából azonban kitűnik, hogy nem erről, hanem azon tápelemmennyiségről lenne szó, amelyet a növény élete során a talajból fel tud venni (KUTZ, 1958; SÁROSINÉ, 1958; JÁSZBERÉNYI, 1994; DARAB & ÁKOS, 1972; SOMANI, 1983; DEBRECZENI & SÁRDI, 1998; BUJTÁS et al., 1998; SÁRDI & NÉMETH, 1993; SÁRDI et al., 2006). Mivel nincs általában növény, hiszen a növények tápelemfelvételi időszakuk hosszában, dinamikájában, tápelemfelvevő képességükben stb. különböznek egymástól, a talajból a növény élete során felvehető tápelemmennyiség nem a talaj, hanem – a trágyaigényhez hasonlóan – egy talajnövény páros tulajdonsága. Az a tápelemmennyiség, amelyet a növény élete során a talajból fel tud venni, egy talajvizsgálati szempontból definiálhatatlan fogalom, talajmintából nem határozható meg, így erre alkalmas módszert sem érdemes keresni. (További fogalomzavarra utal, hogy a gyakran olvasható magyarázatok szerint a talajok ilyen értelemben vett felvehető tápelemtartalma azért nem határozható meg, mert a talajok hőmérséklete, nedvességtartalma stb. a növény élete során változik. Valójában, ez a definiálhatatlan valami talajmintából akkor sem vizsgálható, ha a külső paramétereket állandó értéken tartanánk.) A talajvizsgálati módszerekkel foglalkozó szakcikkekben napjainkig megtalálható a téves értelemben vett „felvehető tápelemtartalom”, és az ennek „meghatározására” való törekvés. A 60 év nem volt elég ahhoz, hogy a téves fogalmakat elhagyjuk. Szerencsére a 2000 után íródott cikkekben már csak elvétve találkozunk vele. A szakcikkekből és a cikkek szakirodalmi hivatkozásaiból érzékelhető, hogy a talaj foszforszolgáltatásának jellemzésére kidolgozott eljárások nagy számát


11

(KÁDÁR, 1986; DEBRECZENI, 1977) részben az magyarázza, hogy a módszerek, általában vegyész alapképzettségű kimunkálói és a módszereket alkalmazni kívánó agrárszakemberek a felvehető tápelemtartalom fogalmát nem tisztázták. Az „Agrokémia és Talajtan” 60 évfolyamában található talaj-tápanyagvizsgálati módszerek döntő többsége ún. kioldásos módszer. [A legismertebb kivételek a Chaminade módszer (idézik: SÁRDI, 2001; SÁRDI & CSATHÓ, 2002), az infravörös spektroszkópos eljárás (TÖRÖK, 1972a), a röntgenindukciós analízis (PÁRTAY, 1980; PÁRTAY & SZENDREI, 1981), az algateszt módszer (ÖRDÖG & MÁTÉ, 2002).] A kioldásos módszerek lényege, hogy a talajmintát valamilyen oldószerrel öszszerázzuk, és a kivonatban található tápelem mennyiségét meghatározzuk. Hogy a kapott értékszámok, pl. a foszfornak milyen kötésformában levő részét adják, azt már Prjanyisnyikov 1940-ben tisztázta (idézi FÁBRYNÉ, 1960b): „A különböző reagensek nem valamely meghatározott alakját oldják a vegyületnek, hanem különböző vegyületek meg nem határozott keverékét. Ezért a különböző reagensek adott viszonyok között a mozgékony foszforvegyületnek valamely részét adják meg, nem pedig ennek az elemnek a növények által hasznosítható vegyületeit.” [SARKADI (1951), valamint BUZÁS és CZIKE (1968) a kivonás néhány módszertani újítását tárgyalta.] A így kapott érték valójában egy – akár nagyságrendileg is a módszertől (kivonószertől) függő – önmagában értelem nélküli szám, amelytől csak azt kívánjuk meg („szükséges feltétel”), hogy jellemző legyen, vagyis nagyobb értéket mutasson akkor, ha a kísérletek és a gyakorlati ismeretek szerint a talaj a növényeket jól látja el a vizsgált tápelemmel, mint akkor, amikor gyengén. Ennek a számnak – a műszeres analitikai eljárásoknál kapott jelhez hasonlóan – az adhat értelmet, ha kalibráljuk (BUZÁS et al., 2006; VÍG et al., 2011; LAZÁNYI & LOCH, 2006), vagyis kísérleti úton megállapítjuk, hogy az adott tápanyagvizsgálati értékhez milyen növényi tápanyag-ellátottság, esetleg termés tartozik (MARTON, 1958). De van-e, várható-e összefüggés valamilyen tápanyagvizsgálati érték és a növény tápanyag-ellátottsága, a termés nagysága között (SCHÖNFELD, 1951). DWORAK (1951) szemlecikke nyomán, lényegében erről a kérdésről alakult ki 1951–1953-ban – manapság irigylésre méltóan élénk – tudományos vita az Agrokémia és Talajtan oldalain (DWORAK, 1952, 1953; ID. VÁRALLYAY, 1953). Mely talajvizsgálatok esetén várható, hogy összefüggést találunk? Mi a feltétele annak, hogy a talajvizsgálattal kapott érték kalibrálható legyen? A szükséges feltétel definíciójából nem következik (és a talajvizsgálatok gyakorlata is azt mutatja), hogy nem csak akkor kapunk összefüggést a talajvizsgálati érték és a növény ellátottsága között, ha a vizsgált tápelem talajban található mennyiségét, vagy annak valamely frakcióját határozzuk meg. A talajvizsgáló laboratóriumokban pl. a talajok nitrogénszolgáltatásának becsléséhez és a nitrogén-trágyaigény kiszámításához, a humusztartalmat, vagyis a talaj széntartalmát mérjük (H%=C%), pedig a növények a szenet nem is a talajból veszik fel. Ezzel szemben az a Nmin-módszernél használt (FARKAS, 1989; HOFFMANN, 1989) KCl oldattal, vagy más vizes oldószerrel kivonható ammónium-nitrogén „tartalom” (BUZÁS et al., 2006; DOMBOVÁRI, 1960; KERESZTÉNY & CSÓK, 1960; FEKETE, 1961; VARGA & LATKOVICSNÉ, 1969; VARGA, 1969; VARGA & BECZNER, 1975; VARGA & SZŰCS, 1976; RAJKAI, 1976; FILEP & TÓTHNÉ

12

BUZÁS

BÍRÓ, 1980a,b; FARKAS, 1989; HOFFMANN, 1989; NÉMETH et al., 1993; JÁSZBERÉNYI, 1994; LATKOVICSNÉ et al., 1996; SZILI-KOVÁCS et al., 2000; LAZÁNYI & LOCH, 2006; BERÉNYI et al., 2009), a talajok N-ellátottságának jellemzésére nem alkalmas, pedig az ammóniumion az egyik felvehető nitrogénforma, sőt vannak kimondottan ammóniumion-kedvelő növények is. Ennek oka, hogy ez az érték nem mutat egyértelmű összefüggést a talaj nitrogénszolgáltatásával (nem kalibrálható), mert az így kivont ammónium-nitrogén mennyisége jobban függ a talajok adszorpciós képességétől, mint a talajok ammóniumtartalmától (BUZÁS, 1983; BUZÁS et al., 2006). Ha a kalibrációt egyetlen talajféleséggel végeznénk, vagyis olyan talajokkal, amelyek csak abban különböznek egymástól, hogy a vizsgált tápelemet különböző mennyiségben tartalmazzák, akkor minden ismert talajtápanyag-vizsgálati módszerrel, sőt egy elementár analízissel meghatározott összes tápanyagtartalom (pl. SINGH & SINGHAL, 1970; FÜLEKY, 1973) vagy a fenti módon kivont ammónium-nitrogén tartalom is összefüggést mutatna a növények tápanyag-ellátottságával. Egyetlen talajféleséget vizsgálva tehát minden, a talaj tápanyagtartalmával arányos talajvizsgálati érték kielégítheti az elégséges feltételt. Azonban nincs gyakorlati értelme egy olyan talajvizsgálati módszernek, amely csak egyetlen talajféleségnél használható. A talajvizsgálati módszerek kidolgozása során a kutatók arra törekedtek, hogy ha a módszerrel kapott érték valamely talaj esetén, pl. jó ellátottságot jelent, akkor a legkülönbözőbb talajféleségeknél is lehetőleg ugyanez az érték jó ellátottságot jelezzen, vagy fordítva. Az a talajvizsgálati módszerek jóságának „elégséges feltétele”, hogy a kapott talajvizsgálati érték több talajféleségre is kiterjeszthető legyen. A talajvizsgálati módszereknek az Agrokémia és Talajtan folyóirat cikkei nyomán követhető fejlődése azt mutatja, hogy az elégséges feltételt is kielégítő jó módszerek keresése empirikus úton, jórészt találgatással történt. Jelenlegi ismereteink lehetővé teszik, hogy viszonylag egyszerű elméleti megfontolások alapján kijelöljük a jó módszerekhez vezető kutatási irányt. Milyen talajvizsgálati módszerektől várható, hogy megfelelnek az elégséges feltételnek is? A válaszhoz a következőket kell végiggondolnunk. A talaj tápelemeinek mindegyike számtalan és nagyrészt ismeretlen vegyület formájában fordul elő (DINCSEV et al., 1965; FÁBRYNÉ, 1960a,b, 1969; VARGA, 1969; HAAS, 1964; FÜLEKY, 1983; STEFANOVITS et al., 1985). Minden tápelemnek egy (általában kisebb) része olyan ionokban található, melyeket a növények képesek a gyökereikkel felvenni. A talajok tápelemtartalmát így két részre oszthatjuk, úgymint nem felvehető, és felvehető formában található tápelemtartalom. A nem felvehető formák valamilyen sebességgel folyamatosan felvehetővé alakulnak (VARGA et al., 1971; LATKOVICSNÉ et al., 1973; FÜLEKY, 1973, 1984; FÜLEKY & VARGA, 1974; GHONSIKAR & MILLER, 1974; OSZTOICS et al., 2007a; GYŐRI et al., 1985), de a felvehető ionok, illetve az ilyen formában kiadott trágyák is átalakulnak nem felvehető vegyületekké (VARGA & LATKOVICSNÉ, 1969; LATKOVICSNÉ et al., 1996; SZILI-KOVÁCS et al., 2000; LÁSZTITY et al., 2010; BERÉNYI et al., 2009; FÁBRYNÉ, 1951; MÁTÉ & MOLNÁR, 1956; HAASNÉ, 1959; ADHIKARI & MAJUMDAR, 1973; LÁNG, 1979; ZSOLDOS, 1979; OSZTOICSNÉ, 1984; KÁDÁR & CSATHÓ, 1985; TOLNER et al., 1989; BICZÓK et al., 1989; MÁTÉ &


13

MARKÓ, 1989; OSZTOICSNÉ et al., 2000; SÁRDI, 2001; VARRÓ et al., 1982; TOLNER et al., 1989; BICZÓK et al., 1989; SÁRDI & NÉMETH, 1993). A nem felvehető formák felvehetővé alakulásának sebességét jelöljük w1-el, valamely elem összes nem felvehető formában található mennyiségét pedig [A]-val, ahol a szögletes zárójel praktikusan kg·ha-1-ben kifejezett „koncentrációt” jelent a gyökerektől átjárt rétegben. A w1 mértékegysége ennek megfelelően kg·ha-1·nap-1. Ha első megközelítésben a hőmérséklet, a nedvességtartalom stb. változásától eltekintünk, a felvehetővé alakulás sebessége a nem felvehető formában található formák mennyiségétől és azok minőségétől függ, amit így írhatunk fel: w1  k1  A , ahol: a k1 a nem felvehető formában található elemforma minőségét kifelező állandó (értéke az az átalakulási sebesség lenne, amit akkor mérnénk, ha a nem felvehető forma mennyisége 1 kg·ha-1, mivel w1 = k1 · 1 = k1 ).

A fentiek mintájára felírhatjuk, hogy a felvehető formák nem felvehetővé alakulásának w2 sebessége is függ a felvehető formájú tápelem mennyiségétől és minőségétől: w2  k 2  B , ahol: a k2 a felvehető formában található elemforma minőségét kifelező állandó (értéke az az átalakulási sebesség, amit akkor mérnénk, ha a felvehető forma mennyisége 1 kg·ha-1 lenne (w1 = k2· 1 = k2 ).

A két ellentétes folyamat kiegyenlítődésre törekszik, így a nem felvehető és a felvehető formák látszólagos (dinamikus, kvázistacionárius) egyensúlyban vannak egymással (LATKOVICSNÉ, 1978; FINÁLY, 1953; MÁTÉ et al., 1960; FÁBRYNÉ, 1963c, 1966, 1967a; MÁTÉ & LATKOVICSNÉ, 1963a,b; TÓTH-SURÁNYI, 1974; FÜLEKY, 1979; OSZTOICSNÉ & VARRÓ, 1986; MÁTÉ & MARKÓ, 1989; SÁRDI et al., 2006). Ha nem feltételeznénk a nem felvehető és a felvehető formák között valamilyen, legalább időszakos egyensúly létét, a talajtápelemek vizsgálatával nem is szabadna foglalkozni, hiszen semmi értelme sincs egy olyan adatnak, amely a mérést követően már megváltozik. Elsősorban az izotópos módszerrel végzett mérések bizonyítják, hogy ez a dinamikus egyensúly létezik, a nem felvehető és a felvehető formák akkor is átalakulnak egymásba, amikor a két forma egymáshoz viszonyított mennyisége nem változik. Az ilyen kvázistacionárius egyensúlyok akkor jönnek létre, ha két ellentétes irányú folyamat sebessége megegyezik, vagyis esetünkben a w1 = w2. Mivel a növények tápelemigénye általában nagyobb, mint a talajok felvehető formában található tápelemtartalma, a növények tápelem-ellátottsága alapvetően a felvehetővé alakulás sebességétől függ. (Megjegyzés: Sarkadi János a foszforvizsgálatokról folytatott szakmai beszélgetések során figyelmeztetett, hogy „a növényeknek nem sebességre, hanem foszforra van szüksége”. Csak akkor igaz, hogy a növények tápelemellátását alapvetően a w1 határozza meg, ha a talaj összes tápelemtartalma – [A] + [B] – nagyobb, mint a növény tápelemigénye, vagyis [C], tehát ha igaz, hogy [A] + [B] ≥ [C]. Ez a feltétel azonban gyakorlatilag mindig teljesül, hiszen még a szélsőségesen tápelemszegény talajok gyökerekkel átjárható

14

BUZÁS

rétegének tápelemtartalma is többszörösen meghaladja a növénykultúrák legfeljebb néhány száz kg·ha-1-os tápelemigényét). Az egyes formák átalakulási sebességének mérése olyan bonyolult feladat, hogy gyakorlati célokat szolgáló tápelemvizsgálatok céljára szóba sem jöhet. A kioldásos talajvizsgálati módszerekkel, beleértve az EUF módszert is (NÉMETH, 1971), nem sebességet, hanem elemmennyiséget mérünk. Sebességmérés helyett, valamely, az átalakulási sebességgel arányos, könnyebben megállapítható érték meghatározása célszerűbb. Mivel nem kérdőjeleztük meg a talaj tápanyagvizsgálatok végzésének értelmét, feltételeznünk kellett a w1 = w2 kvázistacionárius egyensúlyi állapotot. Ekkor viszont a w1 = k1 . [A] mellett a w1 = k2 . [B] összefüggés is igaz. Tehát a w1-et jellemezhetjük az [A] nagyságával (FÜLEKY, 1973), de akár a [B]-ével is, illetve valamely [A]-val vagy [B]-vel arányos kioldott mennyiséggel. Lényeges különbség azonban, hogy amíg [A] formaként minden talajféleségben más anyagot (pl. homoktalajoknál nagyrészt apatitot, meszes talajoknál trikalcium-foszfátot, savanyú talajoknál jelentős mértékben vas- és alumínium-foszfátot, szerves talajokban szerves foszfort stb.) kell értenünk, addig a [B] forma, talajféleségektől függetlenül mindig ugyanaz (tehát foszfor esetén H2PO41-, esetleg HPO42-; nitrogénnél NO3-, vagy NH4+; káliumnál K+; kénnél SO42- stb.). Ebből következik; ha a kivonószer által kioldott mennyiség a nem felvehető formák mennyiségével arányos, akkor a nem felvehető forma minőségét megmutató k1 konstans minden talajféleség esetében más értéket jelöl. Az ilyen talajvizsgálati módszerekkel kapott szám egy talajféleségen jó, más talajon viszont gyenge ellátottságot is jelezhet, vagyis a módszer nem elégíti ki a talaj tápanyagvizsgálatok jóságának elégséges feltételét. Ha a módszerrel kivont mennyiség a felvehető formában (tehát foszfor esetén H2PO41-, esetleg HPO42-, nitrogénnél NO3-, vagy NH4+, káliumnál K+, kénnél SO42stb.) található tápelemmennyiséggel ([B] forma) arányos, akkor a felvehető forma minőségét megmutató k2 konstans minden talajféleség esetében ugyanaz, mivel a növények talajféleségtől függetlenül mindig ugyanazokat a szervetlen ionokat képesek csak felvenni. Ha az ilyen talajvizsgálati módszerekkel kapott szám egy talajféleségen jó ellátottságot jelez, akkor feltételezhető, hogy más talajféleségeknél is ugyanekkora érték jelenti a jó ellátottságot, vagyis a módszer kielégíti a talaj tápanyagvizsgálatok jóságának elégséges feltételét. Mivel a felvehető formában található tápelemmennyiség az összes tápelemtartalomnak (FÜLEKY, 1973) csak nagyon kis része, az olyan módszerektől várhatjuk az elégséges feltétel kielégítését, amelyek a tápelemtartalomnak csak kis részét oldják ki, mert az így kivont mennyiségről még feltételezhető, hogy a felvehető formában található tápelemtartalommal arányos. A talaj tápanyagvizsgálatok fejlődése mutatja a következtetés helyességét. Az évek során a kevésbé agresszív kivonószerek egyre nagyobb hangsúlyt kaptak: Schachtschabel MgSO4+Na2SO4 (GYŐRI & PÉTERFALVI, 1969); DTPA (AWAD et al., 1984); Lakanen és Erviö: EDTA+különböző sóoldatok (AWAD et al., 1984); Bremner, K2SO4 (VARGA & LATKOVICSNÉ, 1969); Olsen NaHCO3 és az FeO


15

(SOMANI, 1983); műgyantás (FÜLEKY et al., 1980); Bray I és NaHCO3+NH4F (FÜLEKY, 1976a); Baker-Amacher NH4F és/vagy CaCl2 (FÜLEKY, 1976b; LAZÁNYI & LOCH, 2006; BERTÁNÉ SZABÓ et al., 2009); EUF (GYŐRI et al., 1985); CaCl2 (JÁSZBERÉNYI, 1994); DOM (FILEP, 2008; TAKÁCS & FÜLEKY, 2010); NH4NO3 (RÉKÁSI & FILEP, 2010); forró víz (KERESZTÉNY, 1966; BANKÓ et al., 2007; FÜLEKY & BENEDEK, 2009; FILEP, 2008); víz (SINGH & SINGHAL, 1970). A kertészetben napjainkban pl. a vízzel kioldható foszfor mennyiségének meghatározása általánossá vált. A kertészetekben általában nincs lehetőség talajféleségenkénti korrekcióra, mert sokféle, és talajtanilag jellemezhetetlen talajkeverékkel, esetleg talajt valójában nem is tartalmazó anyagokkal dolgoznak. Így különösen fontos, hogy a talajvizsgálat eredménye a legkülönbözőbb termőközegek esetén is értelmezhető legyen. A talaj tápanyagvizsgálati módszerek összehasonlításával foglalkozó szakcikkek (FÁBRYNÉ, 1967b; FELKAINÉ, 1968; FÜLEKY, 1976a,b; BUJTÁS et al., 1998; AWAD et al., 1984; MOLNÁROS & GRÁCZOL, 2000a,b;_TÖLGYESI et al., 1979; OSZTOICS et al., 2007a,b; BERTÁNÉ SZABÓ et al., 2009; FÜLEKY & BENEDEK, 2009; MAGYAR et al., 2002) jól szemléltetik, hogy a kevésbé agresszív kivonószereket alkalmazó módszerek jobban megfelelnek az elégséges feltételnek, különböző talajokon jobb összefüggést mutatnak a növényi tápelem-ellátottsággal, mint az összes elemtartalmak, vagy a korábbi, hagyományosnak tekinthető talajvizsgálati eljárások. A kísérletek megmutatták, hogy a felvehető formájú tápelem mennyisége a talajban nagy időbeni dinamikát mutat (DOMBOVÁRI, 1960; KERESZTÉNY & CSÓK, 1960; FEKETE, 1961; FILEP & TÓTHNÉ BÍRÓ, 1980a; BUZÁS, 1983; FARKAS, 1989; HOFFMANN, 1989; NÉMETH et al., 1993; JÁSZBERÉNYI, 1994). A talaj tápelemvizsgálatoknál viszont egy adott időpontban vett talajmintában található tápelemtartalomból a növény teljes tápelemfelvételi időszakára jellemző tápelemszolgáltatásra kívánunk következtetni. Ezért kézenfekvő, hogy az oldószerrel, a talajmintában felvehető formában található tápelemmennyiségnél valamivel többet vonjunk ki. Tehát a ténylegesen felvehető formában található tápanyagon felül még azt a mennyiséget is, amelyről feltételezhető, hogy a növény tápelemfelvételi időszaka alatt felvehetővé alakul, hiszen a talajvizsgálatokat növénykísérletekkel kalibráljuk (BUZÁS et al., 2006; VÍG et al., 2011; LAZÁNYI & LOCH, 2006; BERÉNYI et al., 2009). Az a minimális elvárás, hogy a módszer a kísérletek tanúsága szerint nagyobb értéket mutasson akkor, ha a talaj a növényeket jól látja el a vizsgált tápelemmel, és fordítva. A talajvizsgálattal kapott számnak ezért nem a felvehető formájú tápelemtartalommal ([B]), hanem a talaj tápelem-szolgáltatásával, vagyis a talajban a növény tápelemfelvételi időszaka alatt felvehető formában lévő, és az ezalatt változó sebességgel felvehetővé válható tápelemmennyiség összegével kell összefüggést mutatnia (tehát [B]+Tt·w1-el, ahol Tt a növény tápelemfelvételi időszakának hossza napokban, a [B] itt a B-formájú tápelemmennyiség növény tápelemfelvételi időszaka alatti változását, a w1 pedig a felvehető tápelem képződési sebességének ezalatti alakulását leíró függvény). Az említett kevésbé agresszív kivonószerekkel dolgozó módszerek a felvehető formában találhatónál többet vonnak ki a talajból, de a kivont mennyiség még nem

16

BUZÁS

az összes tápelemtartalommal, hanem inkább a felvehető formában található tápelemmennyiséggel arányos. A talaj tápanyagvizsgálati módszereknek az a hibája, hogy a mérési eredmény a talajféleségektől függően más-más ellátottságot jelent, lényegesen csökkenthető a különböző korrekciós módszerekkel (LESZTÁK, 1984) illetve (FÁBRYNÉ, 1960b; THAMMNÉ, 1980; CSATHÓ, 2002; METWALLY et al., 1973). Ilyen eljárás az is, amikor a különböző talajféleségeket más értéknél tekintjük jó ellátottságúnak: pl. ugyanaz a „humusztartalom” (H% = C%) egy homoktalajon jó, egy kötött agyagtalajnál, pedig gyenge nitrogénszolgáltatást jelez (DOBAINÉ & CSAPÚ, 1967; LESZTÁK, 1984). A talajok NPK-tartalmának vizsgálatával foglalkozó további cikkek. – RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok nitráttartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát, RAJKAI (1976) a nitrát- és az ammóniumtartalom ionszelektív elektróddal való meghatározását ismerteti. Nagyon érdekesek a nitrogén (DOMBOVÁRI, 1960; KERESZTÉNY & CSÓK, 1960; FEKETE, 1961), a foszfor és a kálium (VARRÓ et al., 1982) talajban való migrációjával foglalkozó közlemények. KROLL és munkatársai (1955) a fenilfoszfátos enzimanalízist használták a talajok és trágyák vizsgálatára. A foszfatáz-aktivitásnál felszabaduló fenol és anorganikus foszfát egyidejű mérése alkalmas lehet a talajok foszforszolgáltatásának finomabb megítélésére. TÖLGYESI és HARASZTI (1970), valamint TÖLGYESI és munkatársai (1979) a takarmánynövények ásványi összetételét befolyásoló tényezők között a talajok „öszszes” és „mozgékony” foszfortartalmát, és a 0,1 mólos HCl-oldható foszfortartalmát vették számításba. RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok HPO4tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. A foszfortartalom öregedésének (KÁDÁR & CSATHÓ, 1985; OSZTOICSNÉ, 1984) vizsgálata rámutat arra, hogy a trágyával kiadott foszfor a talaj foszfortartalmához képest elenyésző mennyiségű, lényegében nem növeli sem a talaj foszfortartalmát, sem a felvehető foszfortartalmat. Azáltal hat, hogy a felvehető formában kiadott foszfor olyan nem felvehető foszforformákká alakul, melyek nagyobb sebességgel képesek felvehetővé válni, mint a trágyázás előtti, már elöregedett foszforvegyületei a talajnak. A kálium, Ca, Mg és Na egymásmelletti meghatározásáról KLIMES-SZMIK (1951) valamint PATAKI (1952a) közölt cikket. RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefog+ lalójában a talajok K -tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. TÖLGYESI és HARASZTI (1970) a takarmánynövények, SZALAY és munkatársai (1977) a hortobágyi legelők növényeinek, TÖLGYESI és munkatársai (1979) a homokpuszták, SÁMSON és munkatársai (1981) a mezőségi legelők növényeinek ásványi összetételét befolyásoló tényezők között a talajok káliumtartalmával számolnak.


17

Mezoelemek vizsgálata talajból Kalcium és magnézium. – A közlemények túlnyomó része a talaj adszorpciós ionegyensúlyával kapcsolatban vizsgálja e két tápelemet (KLIMES-SZMIK, 1951; PATAKI, 1952a,b; SZŰCS, 1953, 1955; DARAB et al., 1956; RÉDLYNÉ, 1958). RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok Ca2+- és Mg2+-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. Feltűnően kevés cikk jelent meg e két elemnek a talajok Ca- és Mgszolgáltatásának becslését célzó vizsgálatáról. A közlemények közül kettő a hagyományos kalciméteres módszer technikai újításával foglalkozik (NAGYMIHÁLY & RAÁTZ, 1958; TERTS, 1958). A talajok kalciumszolgáltató képességének becslésére a kalciméteres módszernél alkalmasabb módszer keresését jelenti az EUF-ós (GYŐRI et al., 1985) és az ammónium-laktátos talajkivonat kalciumtartalmának meghatározása (BACZÓNÉ, 1987–1988; IVÁNCSICS, 1989). ZENTAY és RISCHÁK (1983) reakciókinetikai kalciméteres kalciummeghatározásról tudósítanak. BELÁK és munkatársai (1970) a keszthelyi rétláp magnéziumtartalmát és a termesztett cirokfű valamint zab Mg-felvételét, TÖLGYESI és HARASZTI (1970) a talaj Ca- és Mgvizsgálati értékét, SÁMSONI és munkatársai (1971) a talaj Mg-vizsgálati értékét, SZALAY és munkatársai (1977) a talaj Ca-vizsgálati értékét és ezen elemek vadon termő, és takarmánynövényekben, SIMON és munkatársai (1999) a napraforgóban található mennyiségét hasonlították össze. TÖLGYESI és munkatársai (1979) a homokpuszták növényeinek elemi összetételét vizsgálva a 0,1 mólos HCl-oldható Ca- és Mg-tartalommal, SÁMSONI és munkatársai (1981) később a talaj elementár analízissel meghatározott összes Ca- és Mg-tartalmával számolnak. Rendkívül érdekes GYŐRI és munkatársai (1994) cikke, amelyben az 1856 óta folytatott rothamstedi örök gyepkísérlet talaja ammónium-EDTA oldható Ca- és Mg-tartalmának változásáról tudósítanak. Kén. – A XVIII. század utolsó negyedében a növények tápelemszükségletének megállapítását célzó vizsgálatok kiterjedtek a kénre is. Az akkor használatos hamuvizsgálatból a növények csekély kénszükségletére következtettek, mivel a magas izzítási hőmérsékleten a kén jelentős része elillant. Az újabb analitikai módszerek megmutatták, hogy a növények kénigénye többszöröse a korábban feltételezettnek, ezt a mennyiséget, pedig már nem minden talajból tudja a növény felvenni (POTAPOV & FEJÉR, 1956a). Csaknem minden természetes aminosav ként is tartalmaz. A ként sokan a N-, P- és K-hoz hasonlóan a fő tápelemekhez sorolják. Ennek ellenére, különösen hazánkban, ritkán találkozunk kénhiánnyal. Talajvizsgálatra alapozott kéntrágyázási szaktanács sem ismeretes. Több olyan dolgozatot találtunk, amely foglalkozik a talajkivonatok szulfát-kéntartalmának meghatározásával (DARAB et al., 1956; komplexometriás: RÉDLYNÉ, 1958; KALOCSAI et al., 2003). RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok S-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. SÁMSONI és munkatársai (1981) a talaj összes kéntartalmának elementár analízissel való megállapításával is foglalkoztak.

18

BUZÁS

Nátrium. – A nátrium K, Ca és Mg melletti meghatározásáról KLIMES-SZMIK (1951), K és Ca melletti meghatározásáról PATAKI (1952) közölt cikket. A talajkivonatok Na-tartalmának vizsgálati módszereiről DARAB és munkatársai (1956) adnak összefoglalást, DI GLERIA és DARAB (1960) kidolgozta a Na-üvegelektróddal való Na-meghatározást, a T-értékkel összefüggésben DZUBAY (1960) ismertette a nátriumtartalom lángfotometriás vizsgálatát. RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok Na+-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. A talajok termőképességének jellemzése céljából IVÁNCSICS (1989) fontosnak tartja az AL-kivonatból való Na-meghatározást. TÖLGYESI és HARASZTI (1970), rajtuk kívül még SZALAY és munkatársai (1977), TÖLGYESI és munkatársai (1979), illetve SÁMSONI és munkatársai (1981) a takarmány- és vadon termő növények ásványi összetételét befolyásoló tényezők között a talajok nátriumtartalmát is számításba vették. Mikroelemek, nyomelemek vizsgálata talajból Cink. – Jó összefüggést találtak a talajok és a növények cinktartalma között (SÍK, 1951). A cink talajból való meghatározásának módszereiről értékes összefoglalót készített GYŐRI (1961), és az Agrokémia és Talajtan folyóiratban ő számolt be először hazai talajaink cinkkészletéről (GYŐRI, 1958). Erről további adatokat találunk a következő cikkekben: SZŰCS és ELEK (1962), PROHÁSZKA (1968), BELÁK és munkatársai (1970), SIX (1970, 1971a,b) KERESZTÉNY és MÜLLERNÉ BEÖTHY (1977), KOVÁCS és NYÁRI (1984), BUJTÁS és munkatársai (1998), MOLNÁROSI és GRÁCZOL (2000a), STEFANOVITS és FÜLEKY (2000), CSILLAG és munkatársai (2001, 2006). TÖLGYESI és HARASZTI (1970), SÁMSONI és munkatársai (1971, 1981), SZALAY és munkatársai (1977) valamint TÖLGYESI és munkatársai (1979) SIMON és munkatársai (1999) és D. TÓTH és munkatársai (2005) a talaj Znvizsgálati értékét és a cink növényekben található mennyiségét hasonlították össze. GYŐRI és munkatársai (1994) megvizsgálták a rothamstedi örök gyepkísérlet talajának cinktartalmát. Mangán. – Néhány hazai talaj Mn-készletéről az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban GYŐRI (1958), a szőlőtalajokéról (még ugyanabban a számban) SÁROSINÉ (1958) számolt be. További közlemények a hazai talajok mangántartalmáról: SZŰCS és ELEK (1962), CZOPF (1964), ELEK (1966), PROHÁSZKA (1968), BELÁK és munkatársai (1970), KERESZTÉNY (1972a,b), SZÉDELYI (1976), KERESZTÉNY és MÜLLERNÉ BEÖTHY (1977), MOLNÁROSI és GRÁCZOL (2000a), CSILLAG és munkatársai (2006), RÉKÁSI és FILEP (2010), valamint a Mnmeghatározás módszertani kérdéseiről (SZÉKELY, 1963; GYŐRI & PÉTERFALVI, 1969). A Mn talajból való meghatározásának módszereiről GYŐRI (1961) összefoglalót készített. TÖLGYESI és HARASZTI (1970), SÁMSONI és munkatársai (1971, 1981), SZALAY és munkatársai (1977) valamint TÖLGYESI és munkatársai (1979) a talaj


19

Mn-vizsgálati értékének tükrében a mangán takarmánynövényekben, SIMON és munkatársai (1999) pedig a napraforgóban található mennyiségét elemezte. GYŐRI és munkatársai (1994) megvizsgálták a rothamstedi örök gyepkísérlet talajának mangántartalmát. KERESZTÉNY és munkatársai (1979) a növények mangánellátottságának pHfüggését figyelembe véve, mangán ellátottsági számot dolgoztak ki. Nagyon érdekes a Mn bentoniton való megkötődésének (METWALLY et al., 1973) és az egyiptomi talajok mangántartalmának (AWAD et al., 1984) különböző módszerekkel való vizsgálata. Réz. – Néhány hazai talaj Cu-készletéről GYŐRI (1958) már az első számok egyikében tudósított. További közlemények a hazai talajok réztartalmáról az alábbi cikkekben találhatók: SZŰCS és ELEK (1962), CZOPF (1964), ELEK (1966), PROHÁSZKA (1968), BELÁK és munkatársai (1970), VARJÚ (1970), KERESZTÉNY (1972a,b), KERESZTÉNY és MÜLLERNÉ BEÖTHY (1977), KOVÁCS és NYÁRI (1984), MOLNÁROSI és GRÁCZOL (2000a), D. TÓTH és munkatársai (2005), CSILLAG és munkatársai (2006), BARNA és FÜLEKY (2007), RÉKÁSI és FILEP (2010). A réz talajból való meghatározásának módszereiről GYŐRI (1961) összefoglalót készített. TÖLGYESI és HARASZTI (1970), SÁMSONI és munkatársai (1971, 1981), SZALAY és munkatársai (1977) a talaj Cu-vizsgálati értékét és ezen elem takarmánynövényekben, SIMON és munkatársai (1999) pedig a napraforgóban található mennyiségét hasonlították össze. GYŐRI és munkatársai (1994) megvizsgálták a rothamstedi örök gyepkísérlet talajának Cu-tartalmát. RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok Cu2+-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. Érdeklődésre tarthat számot a Cu bentoniton való megkötődésének (METWALLY et al., 1973) és az indiai talajok réztartalmának (SINGH & SINGHAL, 1970) különböző módszerekkel való vizsgálata. Bór. – Néhány hazai talaj B-készletéről GYŐRI (1958) készített összeállítást. További adatok a hazai talajok bórtartalmáról az alábbi cikkekben találhatók: SZŰCS és ELEK (1962), ÁBRAHÁM és KOVÁCS (1968), KERESZTÉNY (1972a,b), KERESZTÉNY és MÜLLERNÉ BEÖTHY (1977), SÁMSONI és munkatársai (1981), RÉKÁSI és FILEP (2010). A bórmeghatározás módszertanával foglakozó cikkek: KERESZTÉNY (1966), RÉDLYNÉ (1976), SÁMSONI és MURÁNYINÉ SZELECZKY (1981). Különös figyelmet érdemel az aligarhi (indiai) talajok bórtartalmának különböző módszerekkel való meghatározása és a bór talajszelvényben való eloszlásának vizsgálata is (SINGH & SINGHAL, 1970). Vas. – S. V. Zonn „A vas a talajban” c. fontos könyvéről SZABOLCS (1983) adott érdekes ismertetést az Agrokémia és Talajtanban. Komplexometriás vasmeghatározási módszert ismertetett STEFANOVITS (1955) valamint SZŰCS (1955). RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok Fe-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. BELÁK és munkatársai (1970) a keszthelyi rétláp vastartalmát tanulmányozták.

20

BUZÁS

A hazai talajok vastartalmáról GEREI (1956), STEFANOVITS (1956), valamint MOLNÁROS és GRÁCZOL (2000b) dolgozata alapján kaphatunk átfogó képet, míg a budapesti közterületek talajának vastartalmáról KOVÁCS és NYÁRI (1984) számolt be. Érdekesek a hazai talajok és a takarmány- illetve vadon termő növények (TÖLGYESI & HARASZTI, 1970; SÁMSONI et al., 1971, 1981; SZALAY et al., 1977; TÖLGYESI et al., 1979), valamint az aligarhi (indiai) (SINGH & SINGHAL, 1970), illetve egyiptomi (AWAD et al., 1984) talajok vastartalmával foglalkozó dolgozatok. SIMON és munkatársai (1999) a talaj vastartalmát a napraforgó által felvett vas mennyiségével hasonlították össze. Molibdén. – A Mo talajból való meghatározásának módszereiről összefoglalót készített GYŐRI (1961) és az Agrokémia és Talajtan folyóiratban ő számolt be először hazai talajaink molibdén készletéről (GYŐRI, 1958). Erről további adatokat találunk az alábbi cikkekben: KERESZTÉNY és NAGY LEHEL (1960), SZŰCS és ELEK (1962), CZOPF (1964), PROHÁSZKA (1968), BELÁK és munkatársai (1970), KERESZTÉNY (1972a,b), KERESZTÉNY és MÜLLERNÉ BEÖTHY (1977), CSILLAG és munkatársai (2006). TÖLGYESI és HARASZTI (1970), valamint SÁMSONI és munkatársai (1971) a talaj Mo-vizsgálati értékét és a molibdén takarmánynövényekben található mennyiségét hasonlították össze. A Mo-meghatározás módszertanával KERESZTÉNY és MARTON (1959), valamint KERESZTÉNY (1968) foglalkozott. Kobalt. – Számos hazai talaj Co-készletéről GYŐRI (1958) adott összeállítást és a kobalt meghatározásának módszereiről is értékes összefoglalót készített (GYŐRI, 1961). További közlemények a hazai talajok kobalttartalmáról az alábbi cikkekben találhatók: SZŰCS és ELEK (1962), CZOPF (1964), BELÁK és munkatársai (1970). Érdeklődésre tarthat számot az aligarhi (indiai) talajok Co-tartalmának különböző módszerekkel való vizsgálata és a Co talajszelvényben való eloszlásának kimérése is (SINGH & SINGHAL, 1970). Nem esszenciális és toxikus elemek vizsgálata talajból Alumínium. – FEKETE (1989) közölte egy 1987-es országos felmérés eredményeit, amelyben a hazai talajok alumíniumtartalmának különböző módszerekkel való meghatározásáról is szó van. Hazai talajaink alumíniumtartalmával korábban GEREI (1956) foglalkozott részletesebben. A komplexometriás alumínium-meghatározási módszert STEFANOVITS (1955) valamint SZŰCS (1955), a talajok 5%-os KOH-os kivonata Al2O3-tartalmának fotometriás meghatározását SZABOLCS és SZEDER (1957) ismertette. MOLNÁROS és GRÁCZOL (2000b) különböző alumíniumvizsgálati módszereket hasonlított össze. Újdonságnak számít a 0,1 mólos HCl-os (TÖLGYESI et al., 1979) és az ammónium-nitrátos talajkivonatból történő Al-meghatározás (RÉKÁSI & FILEP, 2010).


21

Arzén. – Az arzén talajból történő meghatározásával az alábbi szakcikkekben találkozunk: KÁDÁR (2006), CSILLAG és munkatársai (2006), RÉKÁSI és FILEP (2010). Bárium. – A nyersfoszfáttal kezelt talajok nyomelemtartalmának vizsgálata során CSILLAG és munkatársai (2006) a bárium talajból való meghatározásával foglalkoztak. Bróm. – RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok Br-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmáról ad képet. Cézium. – A cézium 137-es tömegszámú izotópjának talajból való meghatározási módszereiről TÖRÖK (1971b) írt összefoglalót. SZABÓ (1984), valamint KOBLINGERNÉ BOKORI és munkatársai (1995) közleménye a hazai talajok 137Cs szennyezettségét, és a 137Cs különböző hazai talajok talajszelvényben való vándorlását ismerteti. Cirkónium. – Néhány hazai talaj cirkóniumtartalmának megállapításával és a Zrtartalom fényfluoreszcenciás, valamint a röntgenfluoreszcenciás mérésének módszertani kérdéseivel SZENDREI (1978) foglalkozott. Ezüst. – SZÜCS és ELEK „Adatok a hazai csernozjom talajok mikroelemtartalmáról” című 1962-es cikkükben említik, hogy végeztek ezüstmeghatározást is, de mérési eredményeket nem közöltek. Az ezüst nem jelentős környezetszennyező, de a 110-es tömegszámú izotópjából számottevő mennyiség került a csernobili katasztrófa után a talajokba. 1988-ban a paksi erőmű 760 MBq radioaktív ezüstöt juttatott a légkörbe. Az atomerőművek öregedésével 110Ag kibocsátásuk általában növekszik. Megállapították, hogy a talajból az ezüst már gyenge komplexképzőkkel extrahálható, így nem szükségszerűen alkot inert formákat a talaj kloridtartalmával, melyet pedig az ezüst kloridhoz való affinitását ismerve elvárnánk (SZABÓ et al., 1995). Fluor. – RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok F-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát ismerteti. Higany. – A magyarországi talajok higanytartalmáról először FEKETE (1989) cikke alapján kaphattunk fogalmat. CSILLAG és munkatársai (2006) a nyersfoszfáttal kezelt talajok nyomelemtartalmának vizsgálata során a higany talajból való meghatározásával is foglalkoztak. Jód. – RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok I-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmáról ad tájékoztatást. Kadmium. – A budapesti közterületek talajainak kadmiumtartalmáról KOVÁCS és NYÁRI (1984), a mezőgazdasági területekéről FEKETE (1989), a ruderáliákéról D. TÓTH és munkatársai (2005) cikke nyomán alkothatunk képet. FEKETE (1989) közleményében a Cd különböző módszerekkel való meghatározásáról is szó van. A talajok Cd-tartalmával foglalkozó további munkák: pest megyei talajok Cdszennyezettsége (VERMES & MARTH, 1993; VERMES et al., 1993), a rothamstedi örök gyepkísérlet talajának Cd-tartalma (GYŐRI et al., 1994), a Cd-koncentráció

22

BUZÁS

változása a talajban szennyezés és savterhelés hatására (BUJTÁS et al., 1998; CSILLAG et al., 2001), nyersfoszfáttal kezelt talajok összes Cd-tartalmának vizsgálata CSILLAG et al., 2006), a Cd-szennyezettség értékelése gyors növényi bioteszttel (BARNA & FÜLEKY, 2007), 1 mólos NH4NO3-os talajkivonatból történő Cdmeghatározás (RÉKÁSI & FILEP, 2010). RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok Cd2+-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmáról számol be. SIMON és munkatársai (1999) a talaj Cd-tartalmát a napraforgó által felvett kadmium mennyiségével hasonlították össze. Klór. – A Cl- ionok mozgási törvényszerűségei tanulmányozásának, a diffúziósebesség mérésének és nedvességfüggése vizsgálatának jelentősége elsősorban abban van, hogy segítségével olyan ionok migrációjára következtethetünk, melyek a szilárd fázishoz gyakorlatilag nem kötődnek (NO3-, NO2- stb.). RÉDLYNÉ (1983) a kloridion diffúziós koefficiensét vizsgálta, ennek kapcsán ismerteti a talajok Cl¯tartalmának 36Cl indikációval való meghatározási módszerét. A talajkivonatok kloridtartalmának vizsgálati módszereiről DARAB és munkatársai (1956) adnak összefoglalást. RÉDLYNÉ (1958) potenciometriás és komplexometriás, TÖRÖK (1972b) automatikus titráló készülékkel való meghatározáshoz potenciometriás módszert dolgozott ki. Irodalmi összefoglalójában RÉDLYNÉ (1976) a talajok Cl-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát mutatja be. Króm. – FEKETE (1989) a króm magyarországi talajokban való előfordulásával és különböző módszerekkel talajból való meghatározásával, BELÁK és munkatársai (1970) a keszthelyi rétláp krómtartalmával foglalkoznak. PROKISCH és munkatársai (1995, 2006) a talajban zajló króm(VI) redukció tanulmányozásával kapcsolatban a Cr ICP-hez kapcsolt ionkromatográffal való meghatározását ismertetik. A talaj– növény rendszer krómforgalmáról SZEGVÁRI és munkatársai (2005), valamint CZINKOTA és munkatársai (2006) közölnek adatokat. A különböző módszerekkel meghatározott krómtartalmakat a következő közlemények segítségével hasonlíthatjuk össze: BUJTÁS és munkatársai (1998), MOLNÁROS és GRACZOL (2000b), CSILLAG és munkatársai (2006), RÉKÁSI és FILEP (2010). A krómkoncentráció változását a talajoldatban szennyezés és savterhelés, valamint nyersfoszfátok hatására CSILLAG és munkatársai (2001, 2006) vizsgálták. Nikkel. – A magyarországi talajok nikkeltartalmáról az Agrokémia és Talajtanban először FEKETE (1989) tudósított. D. TÓTH és munkatársai (2005) a ruderáliák Ni-tartalmát a parlagfű Ni-tartalmával vetették össze. GYŐRI és munkatársai (1994) a rothamstedi örök gyepkísérlet talajának Ni-tartalmát is vizsgálták. BUJTÁS és munkatársai (1998) közleményében a szennyezett talajok különböző módszerekkel meghatározott Ni-tartalmát hasonlíthatjuk össze, CSILLAG és szerzőtársai (2001, 2006) pedig mérték a talajoldat Ni-tartalmának változását szennyezés és savterhelés, valamint nyersfoszfátokkal történt kezelés hatására. Újszerű az 1 mólos NH4NO3-os talajkivonatból történő Ni-meghatározás (RÉKÁSI & FILEP, 2010). Ólom. – A hazai talajok Pb-szennyezettségéről az alábbi közlemények tudósítottak: KOVÁCS és NYÁRI (1984), FEKETE (1989), SZABÓ (1991). Győri és munkatársai (1994) a rothamstedi örök gyepkísérlet talajának Pb-tartalmát is vizsgálták.


23

Néhány talaj különböző kivonószerekkel extrahálható ólomtartalmát az alábbi cikkek alapján hasonlíthatjuk össze: BUJTÁS és munkatársai (1998), MOLNÁROS és GRACZOL (2000b), CSILLAG és munkatársai (2001, 2006), BARNA és FÜLEKY (2007), RÉKÁSI és FILEP (2010). RÉDLYNÉ (1976) irodalmi összefoglalójában a talajok Pb-tartalma ionszelektív elektróddal való meghatározásának szakirodalmát tekinti át. Stroncium. – Az Agrokémia és Talajtan korábbi számaiban csak a stroncium 90es tömegszámú radioaktív izotópjának meghatározásáról találunk közleményeket. DARAB és TÖRÖK (1971), valamint KOBLINGERNÉ BOKORI és munkatársai (1995) a 90 Sr talajon való megkötődését és mozgását vizsgálták. Hazai talajaink 90Sr szenynyezettségéről az alábbi cikkek tájékoztatnak: TÖRÖK (1972c), KALMÁRNÉ (1974), SZABÓ (1984). A stroncium stabil izotópjának (89Sr) különböző módszerekkel való meghatározását tanulmányozhatjuk az alábbi cikkekben: TÖRÖK (1972d), CSILLAG és munkatársai (2006), RÉKÁSI és FILEP (2010). Szelén. – A talajok szeléntartalmáról KÁDÁR (1999) összefoglalója alapján kaphatunk képet. Az Agrokémia és Talajtan vizsgált időszakban megjelent számaiban még két szelénnel foglalkozó közleményt találtunk. Ezek a talajminták szelénfrakcióinak tárolás alatti változását írják le (SZÉLES et al., 2008). Szilícium. – SZABOLCS és SZEDER (1957) a talajok 5%-os KOH-os kivonata SiO2-tartalmának (NH4)2MoO4-os kolorimetriás meghatározását mutatják be Urán. – Az Agrokémia és Talajtanban a talajok U-tartalmának (235U, 238U) meghatározási módszeréről SZÉKELY (1960) közölt cikket. Vanádium. – BELÁK és munkatársai (1970) megvizsgálták a keszthelyi rétláp Vtartalmát. Radioaktív elemek a talajban. – A talajok 89Sr, 90Sr, 137Cs, 235U, 238U tartalmát és meghatározásukat már tárgyaltuk. Ezek közül a 90Sr és a 137Cs emberi tevékenység következtében talajba és növénybe jutó radioaktív szennyezők. Azonban együttes aktivitásuk is nagyságrendekkel kisebb a talajok természetes radioaktivitásánál. A talajok természetes eredetű radioaktív izotópjai három csoportra oszthatók. Az első csoportot azok képezik, melyek a kozmikus sugárzás hatására keletkeznek. Ezek lebomlása viszonylag gyors. A második csoport felezési ideje már hosszú, képződésük bolygónk kialakulási időszakához kapcsolódik. Mindkét csoportba tartozók könnyű és közepes tömegű nuklidok: 3H, 7B, 17C, 40K, 50V, 87Rb, 115In. A harmadik a nehéz magok csoportja, melyek őselemei már Földünk képződésekor is léteztek. A csoportot három, a természetben viszonylag nagy mennyiségben előforduló radioaktív izotóp (232Th, 235U, 238U) és azok közbenső bomlástermékei képezik. Ez a három elem, alfa- és béta-bomlásokon keresztül, végül az ólom stabil 208 Pb, 207Pb és 206Pb izotópjaivá alakul át.

BUZÁS

24

Itt kell még megemlíteni a tüdőrákos megbetegedések jelentős százalékát okozó nemesgázt, a 222 tömegszámú radont. (A talaj felső rétegének 222Rn-tartalma a hőmérséklettől is függ, nyáron nagyobb, télen, pedig kisebb). A talajok természetes béta-sugárzás aktivitásáért döntő mértékben a 40K felelős. A talajok természetes radioaktivitása jelentősen függ a műtrágyázástól és a széntüzeléstől is, mivel a szén természetes radioaktivitását okozó 232Th és 332Ra – a 400ºC-on szublimáló 210Po kivételével – a pernyével a levegőbe, onnan kiülepedve a talajba jut. Ma környezetünket, az atomenergia-felhasználás következtében, jelentős menynyiségű mesterséges eredetű radioaktív izotóp is szennyezi. A talaj radioaktív szennyezettségét okozó fontosabb izotópok még: 89Sr, 90Y, 95Zr, 95Nb, 106Ru, 106Rh, 129 131 134 I, I, Cs, 140Ba, 140La, 144Ce, 144Pr, 147Pm, 147Nd, 239Pu, 240Pu. Az Agrokémia és Talajtanban megjelent közleményekről és a talajok radioativitásáról SZABÓ (1984) cikke ad összefoglalást. Hazai talajaink radioaktivitását KALMÁRNÉ (1974), valamint DOMBOVÁRI (1995) elemezte. Hasonló külföldi mérések végzéséről DARAB (1977) és TÖRÖK (1971a) tudósít. Talaj-tápelemvizsgálatok és a talajásványok Az alábbi cikkek tanúsága szerint a talaj tápelemkészlete szoros összefüggésben van a talajásványok mennyiségével és minőségével (KAHN & SINGHAL, 1968; DATTA, 1968; LIBOR & K. GRÁBER, 1969; LIBOR et al., 1970; DARAB et al., 1971; SZENDREI, 1972; BACSÓ & FEKETE, 1974; PÁRTAY & SZENDREI, 1981; ZENTAY & RISCHÁK, 1983), a talaj tápelemszolgáltató képességével (STEFANOVITS, 1985). Talajlevegő vizsgálata A talaj gázfázisának összetételéről az utóbbi évtizedekben egyre többet olvashatunk a szakirodalomban. Ez elsősorban az új műszeres analitikai módszereknek köszönhető. DEBRECZENINÉ (1995) a talajlevegő nitrogéngáz-összetételét még hagyományos módszerrel elemezte, de ALGAIDI és munkatársai (2008), valamint TÓTH és munkatársai (2009) már gázkromatográfot, MURÁNYI és munkatársai (1997) pedig kvadrupol tömegspektrométert alkalmaztak.

Növényvizsgá la to k Növényi szerves anyagok meghatározása


25

Alkaloidák. – JÁMBOR (1951) a mák morfintartalmának, NÉMETH és SVÁBNÉ (1955) a csillagfürt alkaloida-tartalmának meghatározásáról közölt cikket. Aromaanyagok. – FERENCZ és VERES (1953) a somkóró kumarintartalmának fluorometrikus, koloriméteres meghatározási módszerét írja le. POTAPOV és FEJÉR (1956b) a kukorica könnyezési nedve kromatogrammjában egy kumarinszármazékra utaló frakciót fedezett fel. Aminosavak és fehérjék. – KOVÁCS és TÓTHNÉ (1966) az aminosavak mikrobiológiai és papírkromatográfiás meghatározási módszerét hasonlították össze. A különböző növények és termékek aminosav-, illetve fehérjetartalmának vizsgálatával a következő dolgozatok foglalkoztak: burgonya (KORPÁCZY, 1955; PÁLFI, 1967); búza (PÁLFI, 1966; MÁRKUS, 1955; NOSZTICZIUS, 1964, 1966); dohány (PÁLFI, 1967); kukorica (VÁNDOR, 1956; BÁRTFAYNÉ, 1961; WALGER et al., 1962; FEHÉR & CSEH, 1963; PÁLFI, 1966); lucerna (DEBRECZENI, 1977); rizs (PÁLFI, 1963, 1966, 1967); szemes cirok (FEHÉR & CSEH, 1963); szója (PÁLFI, 1967). Karotin. – WALGER és THURÁNSZKYNÉ (1962) egyszerű módszert dolgozott ki a zöldnövények és szénák karotintartalmának meghatározására. Számos dolgozat számol be különböző növényi anyagok karotintartalmának vizsgálatáról: IHÁSZ (1960, 1963, 1967), WALGER et al. (1963). Klorofill. – MÁRKUS (1952) a kloroplasztisz pigmentjeinek papírkromatográfiás analízisét írja le. További klorofill-meghatározással foglalkozó cikkek: LÁNG (1957), IHÁSZ (1963). Szénhidrátok, glikozidok. – MÁRKUSNÉ (1954, 1955) a szénhidrátok növényi anyagokban antron reagenssel való meghatározási módszeréről közöl cikkeket. Különböző növények, illetve termékek szénhidrát- vagy glikozidtartalmának vizsgálatáról a következő munkákban olvashatunk: PÁNCZÉL és EIFERT (1961), WALGER et al. (1962), BORISSZA és SZÁSZ (1963), SZÁSZ (1963), VETTER és HARASZTI (1975). Szerves savak. – VAS (1951, 1952) továbbfejlesztette a szerves savak kimutatására és elválasztására szolgáló papírkromatográfiás módszert. Vitaminok. – POTAPOV és FEJÉR (1956) a kukorica könnyezési nedve kromatogrammjában egy B6 vitaminszármazékra, valamint a B1 vitamin inaktív származékára (tiokróm) utaló frakciót fedezett fel. Zsírok. – WALGER és munkatársai (1962) a kukorica fejlődése során a szemek zsírtartalom-változását vizsgálták. Egyéb szerves vegyületek. – JÁMBOR és KISS (1956) különböző növényi anyagok és könnyezési nedvek hidroxil-amin (NH2-OH) tartalmának meghatározására tett kísérletet. MOLNÁR (1964) fotometrikus eljárást dolgozott ki csonthéjasok levelei nukleinsav-tartalmának meghatározására.

BUZÁS

26

Növényi elemtartalom vizsgálata A témában az Agrokémia és Talajtanban az első cikk FELFÖLDY (1951) tollából jelent meg, és az erdei fák leveleinek mésztartalmával foglalkozott. Ezt követte még ugyanabban az évben SÍK (1951) irodalmi összefoglalója a növények cinktartalmáról. Feltűnő, hogy a növényvizsgálatokról 1956-ig nincs újabb közlemény a folyóiratban. SÁROSINÉ (1965) beszámol a Montpellierben 1964-ben tartott levéldiagnosztikai konferenciáról. W. Bergmann 1983-ban megjelent „Ernahrungsstörungen bei Kulturpflanzen” című könyvét KÁDÁR (1984) ismerteti az Agrokémia és Talajtanban. Módszertani kérdések. – Az e témában megjelent dolgozatok közül három a növényi anyagok vizsgálatra való előkészítésével foglalkozik (VARJÚ, 1972; THAMMNÉ, 1973; VARJÚ & ZSOLDOS, 1974). Új mérési lehetőségeket tárgyalnak a következők: FRENYÓ (1958), THAMMNÉ et al. (1968), LATKOVICSNÉ és MÁTÉ (1968), FÜLEKY (1970), RÉDLYNÉ (1976), NAGY és PÁZSIT (1979), SÁMSONI és MURÁNYINÉ SZELECZKY (1981). Növények NPK-tartalmának vizsgálata Nitrogén. – A növények nitrogéntartalmával foglalkozó cikkek közül kiemelkedik BERGMANN és munkatársai (1982) „Almafélék és csonthéjasok termésének makro- és mikrotápanyag-tartalma, valamint a terméssel kivont tápanyagok menynyisége” című, valamint KÁDÁR (2002) a repce tápláltsági állapotának megítéléséről szóló munkája. Külön kategóriát képez a növények nitráttartalmának vizsgálata (THAMMNÉ, 1987–1988, 1990; NÁDASYNÉ IHÁROSI, 1999). További közlemények a növények nitrogéntartalmának meghatározásáról: VÁNDOR (1956), TOLNAY (1957), FRENYÓ (1958), DEZSŐNÉ és MAUL (1961), PÁLFI (1963), LATKOVICSNÉ és MÁTÉ (1963, 1968), SÁROSINÉ (1965), FÜLEKY (1970), PROHÁSZKA és GURABI (1974), DZUBAY et al. (1986). Foszfor. – A növények foszfortartalmának vizsgálatával foglalkozó dolgozatok között (DEZSŐNÉ & MAUL, 1961; TÖLGYESI, 1962; WALGER et al., 1962; PÁLFI, 1963; LATKOVICSNÉ & MÁTÉ, 1963; TÖLGYESI et al., 1968, 1979; TÖLGYESI & HARASZTI, 1970; TÖLGYESI & GELLÉRT, 1971; PROHÁSZKA & GURABI, 1974; TÖLGYESI & KÁRPÁTI, 1977; BERGMANN et al., 1982; SIMON et al., 1999; KÁDÁR, 2002) külön megemlítjük a foszfor növények könnyezési nedvében való meghatározását (POTAPOV & MOLNÁRNÉ KERESZTES, 1956; DZUBAY, 1986), és az izotópos módszereket (TAMÁSI et al., 1961; LATKOVICSNÉ & MÁTÉ, 1968). Kálium. – Különböző növények káliumtartalmának meghatározásával az alábbi közleményekben találkozunk: SÁROSINÉ (1956), FRENYÓ (1958), DEZSŐNÉ és MAUL (1961), LATKOVICSNÉ és MÁTÉ (1963), TÖLGYESI et al. (1968), TÖLGYESI és HARASZTI (1970), TÖLGYESI és GELLÉRT (1971), PROHÁSZKA és GURABI (1974), TÖLGYESI és KÁRPÁTI (1977), SZALAY et al. (1977), TÖLGYESI et al. (1979), SÁMSONI et al. (1981), BERGMANN et al. (1982), DZUBAY et al. (1986), SIMON et al. (1999), BALLÁNÉ KOVÁCS és FILEP (2000), KÁDÁR (2002).


27

Mezoelemek vizsgálata növényben Kalcium. – A növények kalciumtartalmáról szóló cikkeket két csoportra oszthatjuk, úgymint a talaj Ca-ellátottsága és a növény Ca-tartalma közötti kapcsolatot vizsgáló, valamint diagnosztikai célú dolgozatok. Az első csoportba az alábbiak sorolhatók: FELFÖLDY (1951), TÖLGYESI (1962), TÖLGYESI et al. (1968), PROHÁSZKA és HORVÁTH (1970), TÖLGYESI és HARASZTI (1970), PROHÁSZKA és GURABI (1974), TÖLGYESI és KÁRPÁTI (1977), SZALAY et al. (1977), TÖLGYESI et al. (1979), SÁMSONI et al. (1981), SIMON et al. (1999), BALLÁNÉ KOVÁCS és FILEP (2000). A növények Ca-ellátottságának diagnosztikai célból való vizsgálatáról az alábbi munkákban számolnak be: SÁROSINÉ (1956), WALGER et al. (1962), LATKOVICSNÉ és MÁTÉ (1963), TÖLGYESI és GELLÉRT (1971), BERGMANN et al. (1982). Magnézium. – A növények magnéziumtartalmával foglalkozó cikkeket is két csoportra lehet osztani: Talaj-növény kapcsolat: SZALAY et al. (1970a), PROHÁSZKA és HORVÁTH (1970), TÖLGYESI és HARASZTI (1970), TÖLGYESI és GELLÉRT (1971), SÁMSONI et al. (1971), PROHÁSZKA és GURABI (1974), TÖLGYESI és KÁRPÁTI (1977), TÖLGYESI et al. (1979), SÁMSONI et al. (1981), SIMON et al. (1999), BALLÁNÉ KOVÁCS és FILEP (2000). Diagnosztika: SÁROSINÉ (1956, 1965), BERGMANN et al. (1982), KÁDÁR (2002). Kén. – A kén növények életében betöltött szerepét vizsgálták: POTAPOV és FEJÉR (1956a,c), FEJÉRNÉ KOSSEY (1961). A következő cikkekben rétek, legelők növényzetének kéntartalmát határozták meg: SZALAY et al. (1977), TÖLGYESI et al. (1979), SÁMSONI et al. (1981). Nátrium. – Különböző növények Na-tartalmának meghatározása: kukorica (PROHÁSZKA & GURABI, 1974); repce (KÁDÁR, 2002); rét, legelő, vadon termő növények (TÖLGYESI et al., 1968, 1979; TÖLGYESI & KÁRPÁTI, 1977; SZALAY et al., 1977; SÁMSONI et al., 1981); szőlő (SÁROSINÉ, 1956); takarmánynövények (TÖLGYESI & HARASZTI, 1970); zöldségnövények (TÖLGYESI & GELLÉRT, 1971). Mikroelemek, nyomelemek vizsgálata növényben Cink. – A növények cinktartalmának és cinktartalmuk meghatározásának szakirodalmi összefoglalóját SÍK (1951) és GYŐRI (1961) dolgozataiban találjuk. Különböző növények Zn-tartalma: borsó (SZALAY et al., 1970b); fehér mustár (SZALAY et al., 1970b); köles (SZALAY et al., 1970b); kukorica (SZALAY et al., 1970c; PROHÁSZKA & GURABI, 1974); napraforgó (SIMON et al., 1999); repce (KÁDÁR, 2002); rét, legelő és vadon termő növények (TÖLGYESI, 1962; TÖLGYESI et al., 1968, 1979; SZALAY et al., 1970a, 1977; TÖLGYESI & KÁRPÁTI, 1977; SÁMSONI et al., 1981; D. TÓTH et al., 2005); szója (SZALAY et al., 1970b); takarmánynövények (SZALAY et al., 1970a; PROHÁSZKA & HORVÁTH, 1970; TÖLGYESI & HARASZTI, 1970; SÁMSONI et al., 1971); zöldség növények (TÖLGYESI & GELLÉRT, 1971). Mangán. – A növények Mn-tartalma meghatározásának szakirodalmát GYŐRI (1961) foglalta össze. Egyes növényféleségek Mn-tartalma: borsó (SZALAY et al.,

28

BUZÁS

1970b); fehér mustár (SZALAY et al., 1970b); köles (SZALAY et al., 1970b); kukorica (SZALAY et al., 1970c; PROHÁSZKA & GURABI, 1974; SZLOVÁK & MOLNÁRNÉ, 1976); napraforgó (SIMON et al., 1999); repce (KÁDÁR, 2002); rét, legelő és vadon termő növények (TÖLGYESI, 1962, 1969; TÖLGYESI et al., 1968, 1979; SZALAY et al., 1970a, 1977; TÖLGYESI & KÁRPÁTI, 1977; SÁMSONI et al. 1981); szója (SZALAY et al., 1970b); takarmánynövények (SZALAY et al., 1970a; PROHÁSZKA & HORVÁTH, 1970; TÖLGYESI & HARASZTI, 1970; SÁMSONI et al., 1971); vörös here (OSZTOICS et al., 2004); zöldség növények (TÖLGYESI & GELLÉRT, 1971). Réz. – Szakirodalmi összefoglaló: GYŐRI (1961). Növényféleségek réztartalma: kukorica (PROHÁSZKA & GURABI, 1974); napraforgó (SIMON et al., 1999); repce (KÁDÁR, 2002); borsó (SZALAY et al., 1970b); szója (SZALAY et al., 1970b); köles (SZALAY et al., 1970b); fehér mustár (SZALAY et al., 1970b); rét, legelő és vadon termő növények (TÖLGYESI, 1962; TÖLGYESI et al., 1968, 1979; SZALAY et al., 1970a,c, 1977; TÖLGYESI & KÁRPÁTI, 1977; SÁMSONI et al., 1981); takarmánynövények (SZALAY et al., 1970a; PROHÁSZKA & HORVÁTH, 1970; TÖLGYESI & HARASZTI, 1970; SÁMSONI et al., 1971); zöldség növények (TÖLGYESI & GELLÉRT, 1971); parlagfű (D. TÓTH et al., 2005). Bór. – Különböző növények B-tartalmának meghatározása: kukorica (PROHÁSZKA & GURABI, 1974); rét, legelő, vadon termő növények (TÖLGYESI & KOZMA, 1976; SZALAY et al., 1977; TÖLGYESI et al., 1979; SÁMSONI et al., 1981). Vas. – Egyes növényféleségek Fe-tartalma: borsó (SZALAY et al., 1970b); fehér mustár (SZALAY et al., 1970b); köles (SZALAY et al., 1970b); kukorica (SZALAY et al., 1970c); napraforgó (SIMON et al., 1999); rét, legelő és vadon termő növények TÖLGYESI, 1962, 1969; TÖLGYESI et al., 1968, 1979; SZALAY et al., 1970a,c, 1977; TÖLGYESI & KÁRPÁTI, 1977; SÁMSONI et al., 1981); szója (SZALAY et al., 1970b); takarmánynövények (PROHÁSZKA & HORVÁTH, 1970; TÖLGYESI & HARASZTI, 1970; SÁMSONI et al., 1971); vörös here (OSZTOICS et al., 2004); zöldség növények (TÖLGYESI & GELLÉRT, 1971). Molibdén. – A növények Mo-tartalma meghatározásának szakirodalmi összefoglalója: GYŐRI (1961). Különböző növények Mo-tartalmának meghatározása: rét, legelő és vadon termő növények (TÖLGYESI et al., 1968; SZALAY et al., 1970b,c, 1977; TÖLGYESI & KÁRPÁTI, 1977; SÁMSONI et al., 1981); takarmánynövények (SZALAY et al., 1970a; TÖLGYESI & HARASZTI, 1970; SÁMSONI et al., 1971); vörös here (OSZTOICS et al., 2004); zöldség növények (TÖLGYESI & GELLÉRT, 1971) Kobalt. – A növények Co-tartalma meghatározásának szakirodalmi összefoglalója: GYŐRI (1961). Egyes növények Co-tartalmának meghatározása: borsó (SZALAY et al., 1970b); fehér mustár (SZALAY et al., 1970b); köles (SZALAY et al., 1970b); kukorica (SZALAY et al., 1970c); napraforgó (SIMON et al., 1999); rét, legelő és vadon termő növények (SZALAY et al., 1970a,c); takarmánynövények (SZALAY et al., 1970).


29

Nem esszenciális és toxikus elemek vizsgálata növényben – alumínium: köles (LÁSZTITY, 1999); vadon termő növények (TÖLGYESI et al., 1979); vörös here (OSZTOICS et al., 2004); – arzén: kukorica, őszi búza, őszi árpa, napraforgó, burgonya, zöldborsó, sárgarépa, cékla, spenót, sóska (KÁDÁR, 2006); – bárium: köles (LÁSZTITY, 1999); – kadmium: kukorica, lucerna, szőlő, paprika, paradicsom, zöldbab, karalábé, cékla, sárgarépa, zeller, retek, kelkáposzta, földimogyoró, dohány (VERMES & MARTH, 1993; VERMES et al., 1993); köles (LÁSZTITY, 1999); napraforgó (SIMON et al., 1999); parlagfű (D. TÓTH et al., 2005). – króm: köles (LÁSZTITY, 1999), takarmánynövények és vadon termő növények (TÖLGYESI et al., 1979); – nikkel: napraforgó (PETROVIC & KASZTORI, 1979); vörös here (OSZTOICS et al., 2004); köles (LÁSZTITY, 1999); parlagfű (D. TÓTH et al., 2005); – ólom: köles (LÁSZTITY, 1999); – stroncium: Köles (LÁSZTITY, 1999); – szelén: kukorica, burgonya, zöldborsó, sárgarépa (KÁDÁR, 1999); köles (LÁSZTITY, 1999); – vanádium: vadon termő növények (SZALAY et al., 1970a). Radioaktív elemek a növényekben: Sóska, spenót, fejes saláta (SZABOLCS et al., 1974); kukorica, búza, bab (SZABÓ et al., 1977); őszi búza, árpa, bab (DOMBOVÁRI, 1995). Trágyavizsgála to k Szervestrágya-vizsgálatok A témában megjelent munkák az almos istállótrágya különböző módon kezelt változataival, továbbá hígtrágyák, valamint komposztok analízisével is foglalkoznak. Szerves trágyák humusz- és szervesanyag-tartalmának vizsgálata. – Érdekes, hogy az utolsó ide sorolható cikk 1973-ban jelent meg. Humuszvizsgálat szerves trágyából: TÖRÖK (1955, 1959). Szervesanyag-meghatározás: FEKETE et al. (1957), SZABOLCS et al. (1962), TÖRÖK (1963), TÖRÖK és CSONKARÉTINÉ (1963), DEBRECZENI (1973). Szerves trágyák NPK-tartalmának vizsgálata. – A dolgozatok többsége a három fő tápelem egymás melletti vizsgálatát írja le (BALLÁNÉ & SARKADI, 1952; SARKADI et al., 1955; FEKETE et al., 1957; SARKADI & KRÁMER, 1961; SZABOLCS et al., 1962; TÖRÖK, 1967; DEBRECZENI, 1982). DEBRECZENI (1973) cikke a szarvasmarha hígtrágyáknak nitrogén- és szárazanyag-tartalmával, míg az alábbiak csak a szerves trágyák foszfortartalmának meghatározásával foglalkoznak: KROLL et al. (1955), TÖRÖK & CSONKARÉTINÉ (1965), THAMMNÉ et al. (1968).

BUZÁS

30

Külön figyelmet érdemel MANNINGER (1954) a szerves trágyák gázfázisával, JEE és DE (1967) a szerves trágyák talajok jodidion-adszorpciójára való hatásával, valamint KOVÁCS és munkatársai (2007) komposztok érettségének meghatározásával foglalkozó munkája. Műtrágya és talajjavító anyagok vizsgálata Nitrogénműtrágyák: SZEKERES és KELLNER (1956), VARGA (1962) FÜLEKY (1970), POLYÁK et al. (1975). Foszforműtrágyák: VARGA et al. (1960), KOZÁK (1961), TÖRÖK (1961), VARGA (1962), KRÁMER (1963), SZÉKELY és KORDÁNÉ (1964), THAMMNÉ et al. (1968), VARJÚ (1969), POLYÁK et al. (1975), PÉTERFALVI és DEBRECZENI (1987–1988), OSZTOICS et al. (2004), CSILLAG et al. (2006). Káliumműtrágyák: THAMMNÉ (1971), POLYÁK et al. (1975). Feltétlenül említést érdemel még POLYÁK és munkatársai (1975) műtrágyák bórtartalmának meghatározását, és FILEP és munkatársai (1973) kalciumtartalmú talajjavító anyagok makro- és mikroelem-tartalmának meghatározását leíró cikke.

Irodalo m ÁBRAHÁM L. & KOVÁCS M., 1968. Szikes talajaink vízben oldható bórtartalma. 17. 465–476. ADHIKARI, M. & MAJUMDAR, M. K., 1973. Foszfátadszorpció és foszfátfixáció illiten és kloriton. 22. 283–288. ALGAIDI A. ABDOUSALAM et al., 2008. A hőmérséklet hatása nehézfémekkel szennyezett talajok gázkibocsátására. 57. 147–160. AWAD, F., FUDA, S. & ARAFAT, S. M., 1984. A vas és a mangán felvehetősége néhány egyiptomi talajban. 33. 443–457. BACSÓ A. & FEKETE J., 1974. Öntözött mészlepedékes csernozjom és réti csernozjom talajok ásványtani és kémiai összetétele a Hajdúságon. 23. 481–492. BACZÓ G.-NÉ, 1987–1988. Zavaró hatások vizsgálata ammóniumlaktátos talajkivonatok kalciumtartalmának meghatározásánál. 36–37. 97–108. BALLÁNÉ KORNIS H. & SARKADI J., 1952. Foszforittal és apatittal érlelt istállótrágyák laboratóriumi vizsgálata. 1. 471–478. BALLÁNÉ KOVÁCS A. & FILEP T., 2000. A különböző SO42-/(SO42-+Cl-) arányú K-, Caés Mg-só adagok hatása az angolperje tápelem-összetételére. 49. 417–426. BANKÓ L., HOFFMANN S. & DEBRECZENI K., 2007. A talaj forróvíz-oldható Cfrakciójának vizsgálata trágyázási tartamkísérletben. 56. 271–284. BARNA SZ. & FÜLEKY GY., 2007. A talajok Cd-, Pb- és Cu-szennyezettségének értékelése gyors növényi bioteszttel. 56. 285–300. BÁRTFAY T.-NÉ, 1961. Hazai kukoricafajták fehérjéinek értékelése a triptofán tartalom alapján. 10. 111–122. BELÁK S. et al., 1970. A mikroelemek felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. II. Szudáni cirokfű és zab. 19. 27–38.


31

BERÉNYI S. et al., 2009. A trágyázás és öntözés tartamhatása a 0,01 mol kalciumkloridban oldható N-frakciókra alföldi mészlepedékes csernozjom talajon. 58. 251–264. BÉRES T. & FLORIÁN E., 1957. A fulvósavak meghatározása fungisztatikus hatásuk alapján. 6. 163–166. BÉRES T. & KIRÁLY I., 1956. A fulvósavak minőségi és mennyiségi meghatározása a molibdénkék reakció alapján. 5. 245–256. BÉRES T. & KIRÁLY I., 1957. Adatok a fulvosavak redukciós reakcióihoz és kromatográfiás vizsgálatához. 6. 55–64. BÉRES T. & KIRÁLY I., 1957. A fulvósavak vassal képzett vegyületeiről. 6. 167–176. BERGMANN, W., FLEISCHMANN, CH. & SELIGER, S., 1982. Almafélék és csonthéjasok termésének makro- és mikrotápanyag-tartalma, valamint a terméssel kivont tápanyagok mennyisége. 31. 301–310. BERTÁNÉ SZABÓ E., BERÉNYI S. & LOCH J., 2009. 0,01 M CaCl2, a Baker–Amacher és az ammónium-laktát-ecetsav (AL) kivonószerekben oldható K-tartalom összehasonlítása. 59. 45–56. BICZÓK GY., JÁKI I. & LÁSZTITY B., 1989. A mozgékony PK-készletek alakulása a feltöltő adagú PK-műtrágyázás hatására csernozjom és homoktalajon. II. Összefüggés-vizsgálatok a foszfor ammónium-laktátos és a kálium ammónium-acetátos deszorpciójával. 38. 139–143. BODOLAY I.-NÉ & STEFANOVITS P., 1956. Néhány hazai talajtípus szervesanyagának vizsgálata. 5. 157–164. BOLDIS O., 1986. Talajvizsgáló laboratóriumok ellenőrzésének rendszere. 35. 307–310. BORISSZA F. & SZÁSZ K., 1963. Megjegyzések a Balázs-féle fenolos cukormeghatározási módszerhez. 12. 473–480. BRATASEVSZKIJ, A. J., 1971. A barnaszenekből kinyert huminsavak komplexképzési folyamatának vizsgálata. 20. 31–35. BUJTÁS, K. et al., 1998. Relations among different available forms of heavy metals in contaminated soils. 47. 215–228. BUZÁS I., 1983. A nitrogénműtrágya-adagok becslése a talaj nitráttartalmának mérése alapján. 32. 406–411. BUZÁS I. & CZIKE K., 1968. Egy flokkulálószer alkalmazása talajok vizes kivonatának készítésénél. 17. 311–318. BUZÁS I. et al., 1990. Natív huminsav-agyagásvány komplexek kinyerése talajból kémiai extrakciós módszerrel. 39. 156–163. BUZÁS, I. et al., 2006. Calibration of nitrogen content of soil with sweet corn. 55. 223– 230. CHATTERJEE, B. C. & KUNAL GHOSH, 1972. Fiziko-kémiai vizsgálatok a talaj fulvosav tartalmával kapcsolatosan. 21. 321–326. CSATHÓ P., 2002. Az AL-P korrekciós modell értékelése a hazai szabadföldi őszi búza P-kísérletek adatbázisán, 1960–2000. 51. 351–380. CSEH E.-NÉ, 1969. Humuszminőség összehasonlítása optikai módszerrel közép- és nyugat-dunántúli talajokban. 18. 421–430. CSILLAG J. et al., 2001. A Cd-, Cr-, Ni-, Pb- és Zn-koncentráció változása a talajoldatban szennyezés és savterhelés hatására, laboratóriumi kísérletben. 50. 297–314. CSILLAG J. et al., 2006. Trace metal concentrations in the liquid phase of phosphate rock-treated soils. 55. 203–212.

32

BUZÁS

CZINKOTA, I. et al., 2006. Determination of the behaviour and the transport parameters of chromium in soil–water systems. 55. 287–294. CZOPF J., 1964. Néhány Délkelet-dunántúli talaj Mn, Mo, Cu, Co, mikroelem tartalma. 13. 149–156. DARAB K., 1977. Tracer Manual on Crops and Soils. (Könyvismertetés). 26. 213–214. DARAB K. & ÁKOS E., 1972. Talajok felvehető P2O5 tartalmának meghatározása ammóniumlaktátos kivonatból, folyamatos vegyelemző készülékkel. 21. 115–130. DARAB K., KISS K. & MEDVEGY J., 1956. A talajoldat vizsgálatának módszerei tiszántúli szikes talajainknál. 5. 395–404. DARAB K. & TÖRÖK I., 1971. A Sr-90 mozgását és megkötődését befolyásoló néhány talajtani tényező vizsgálata. 20. 147–156. DARAB K. et al., 1971. A talajok különböző szemcsenagyságú mechanikai elemeinek ásványi összetétele. 20. 119–140. DASTIDAR, S. G. & GHOSH, K., 1974. Huminsavak adszorpciója levegő–víz és olaj–víz felületen. 23. 307–312. DATTA, B., 1968. Agyagásványvizsgálatok a humid trópusi zóna néhány indiai vörös vasas talaján, kapcsolatban azok genetikájával. 17. 477–488. DEBRECZENI B., 1977. Sarkadi János: A műtrágyaigény becslésének módszerei. (Könyvismertetés). 26. 204–206. DEBRECZENI B.-NÉ, 1995. A nitrogén-műtrágyázás hatása a talajlevegő nitrogéngázösszetételére. 44. 299–306. DEBRECZENI I., 1973. A különböző módon készített szarvasmarha hígtrágyák szárazanyag- és nitrogéntartalma. 22. 90–100. DEBRECZENI I., 1977. A lucerna szár- és levéltermésében talált lizin, metionin és triptofán mennyiségének alakulása műtrágyázás és hígtrágyázás hatására. 28. 379– 390. DEBRECZENI I., 1982. A hígtrágya növényi tápanyagainak szerepe a hazai mezőgazdasági nagyüzemek trágyagazdálkodásában. 31. 457–460. DEBRECZENI, K. & SÁRDI, K., 1998. Dynamics of available potassium factions of soils in a pot experiment. 47. 165–172. DEZSŐ I.-NÉ & MAUL F., 1961. Vizsgálatok a kukorica táplálóanyag ellátottságának tanulmányozására. 10. 335–352. DI GLERIA J. & DARAB K., 1960. Oldatok Na-ion tartalmának meghatározása üvegelektróddal. 9. 261–270. DINCSEV, D., IKONOMOVA, E. & ISZTATKOV, S., 1965. A talaj szervesanyagában levő aminosavak nitrogéntartalmának és átalakulásának vizsgálata. 14. 95–100. DOBAINÉ L. R. & CSAPÓ M. J., 1967. Összefüggések a talaj Arany-féle kötöttségi száma, higroszkópossága és humusztartalma között. 16. 255–260. DOMBOVÁRI J., 1960. Adatok a nitrát és ammónia mozgásához öntözött talajban. 9. 201–212. DOMBOVÁRI J., 1995. A radioaktív szennyeződés és a mezőgazdasági környezet kapcsolata. 44. 491–496. D. TÓTH M. et al., 2005. A parlagfű (Ambrosia elatior L.) kadmium-, réz-, nikkel- és cinktartalma ruderáliákon. 54. 403–416. DWORAK L., 1951. A trágya-táplálóanyag megválasztásának útjai. 1. 241–254. DWORAK L., 1952. A trágya-táplálóanyag megválasztásának útjai. II. 1. 373–384. DWORAK L., 1953. Az agrokémia legégetőbb első lépése. 2. 313–319.


33

DZUBAY M., 1960. A „T” érték lángfotometriás meghatározása Mehlich-módszerrel nyert talajoldatokból. 9. 271–276. DZUBAY M. et al., 1986. Néhány hibridkukorica könnyezési nedvének NPK-vizsgálata. 35. 383–394. ELEK É., 1966. A Lókos-patak vízgyűjtőjének mangán-ellátottsági vizsgálata. 15. 277– 282. FÁBRY GY.-NÉ, 1951. A foszforsav lekötődése a talajban. 1. 25–50. FÁBRY GY.-NÉ, 1960a. Szerveskötésű foszforfrakciók hazai talajainkban. 9. 245–260. FÁBRY GY.-NÉ, 1960b. Hazai talajok foszforszükségletének laboratóriumi megítélése. 9. 391–404. FÁBRY GY.-NÉ, 1960c. Foszforvegyületek dinamikájának vizsgálata a barna erdőtalaj területek néhány jellegzetes szelvényében. 12. 407–426. FÁBRY GY.-NÉ, 1966. Foszforoldódási és megkötési vizsgálatok Baranya megyei barna erdőtalajokon. 15. 85–96. FÁBRY GY.-NÉ, 1967a. A foszfor dinamizmusa egy szántóföldi kísérlet talajában. 16. 209–220. FÁBRY GY.-NÉ, 1967b. Összehasonlító vizsgálatok DL és AL-módszerrel. 16. 441–447. FÁBRY GY.-NÉ, 1969. Néhány hazai talajtípus szerves foszfortartalma. 18. 299–312. FARKAS B., 1989. Az Nmin módszer alkalmazása az őszi búza N-fejtrágyázásban. 38. 286–288. FEHÉR K. & CSEH É., 1963. A kukorica és szemescirok fehérje minőségének változása a tenyészidő folyamán. 12. 371–378. FEJÉRNÉ KOSSEY O., 1961. Kukoricagyökerek kénanyagcseréjének vizsgálata. 10. 363– 376. FEKETE A., 1989. Hazai talajok nem-esszenciális (toxikus) mikroelem-tartalma. 38. 174–176. FEKETE B., HARGITAI L. & MAYERNÉ KISS T., 1957. Adatok különböző kezelésű szerves trágyák értékeléséhez. 6. 337–344. FEKETE J., 1961. Nitrát- és ammonium-nitrogén dinamikája öntözött tarlóvetésű szójáscsalamádé alatt. 10. 247–256. FELFÖLDY L., 1951. Erdei fák lombjának mésztartalmáról. 1. 77–84. FELKAI B.-NÉ, 1968. Különböző redukálószerek alkalmazása talajkivonatok Ptartalmának vizsgálatánál. 17. 215–224. FERENCZ V. & VERES L., 1953. A kumarin fluorometrikus meghatározása Langerendszerű fényelektromos koloriméterrel és a módszer alkalmazása a somkóró kumarintartalmának meghatározására. 2. 65–72. FILEP GY., 1974. A gélszűréses kromatográfia módszere és felhasználása a talaj humuszanyagának vizsgálatánál. 23. 231–236. FILEP GY., LOCH J. & KUTASY ZS., 1973. Néhány kalciumtartalmú talajjavítóanyag makro- és mikroelemtartalmának műszeres vizsgálata. 22. 197–206. FILEP GY. & TATÁR L., 1974a. Néhány hazai talaj oldható huminsav-komponensének frakcionálása gélszűréssel. 23. 137–148. FILEP GY. & TATÁR L., 1974b. Néhány talaj szerves anyagának aminosav-összetétele. 23. 335–350. FILEP GY. & TÓTHNÉ BÍRÓ Á., 1980a. Hazai talajok mineralizálható N-készletének és N-szolgáltatásának mérése és számítása. 29. 229–244.

34

BUZÁS

FILEP GY. & TÓTHNÉ BÍRÓ Á., 1980b. A talaj mineralizálható N tartalmának gyors meghatározása. 29. 245–250. FILEP T., 2008. Az oldott szervesanyag-tartalom (DOM) és a talajtulajdonságok összefüggése. 57. 37–46. FINÁLY I., 1953. Szerves és szervetlen kötésű foszforfrakciók a talajban. 2. 81–96. FRENYÓ V., 1958. Növényrészek oldható N, K, P tartalmának gyors meghatározása. 7. 401–402. FÜLEKY GY., 1970. A dead-stop végpontjelzéses nátriumhipobromitos titrálás alkalmazása növényi anyagok és műtrágyák nitrogén tartalmának meghatározására. 19. 339–346. FÜLEKY GY., 1973. Néhány hazai talajtípus összes foszfortartalmának összehasonlító vizsgálata. 22. 311–318. FÜLEKY GY., 1976a. A talaj könnyen oldható P-tartalmának meghatározására használt kivonószerek vizsgálata. I. Az AL-, DL-, CAL-, Bray I-, NaHCO3-os, NaHCO3+ NH4F-os és CaCl2-os kivonószer vizsgálata közvetlen kioldással. 25. 271–283. FÜLEKY GY., 1976b. A talaj könnyen oldható P-tartalmának meghatározására használt kivonószerek vizsgálata. II. Az AL-, DL-, CAL-, Bray I-, NaHCO3-os, NaHCO3+ NH4F-os és CaCl2-os kivonószerrel oldott P és a szervetlen foszfátfrakciók korrelációja. 25. 284–296.. FÜLEKY GY., 1979. Foszfordinamika az újszentmargitai szolonyec talajokban. 28. 115– 122. FÜLEKY GY., 1983. Fontosabb hazai talajtípusok foszforállapota. 32. 7–30. FÜLEKY GY., 1984. A kálium deszorpciójának vizsgálata homoktalajokban elektroultraszűrés (EUF) segítségével. 33. 223–227. FÜLEKY GY. & BENEDEK SZ., 2009. Talajok AL- és forróvíz-oldható (HWP) P- és Ktartalmának összehasonlítása. 58. 243–250. FÜLEKY GY., TOLNER L. & DÖMSÖDI J., 1980. A talaj foszforszolgáltatása kinetikájának mérése anioncserélő műgyantával. 29. 273–280. FÜLEKY GY. & VARGA GY., 1974. A foszforvegyületek eloszlása jellegzetes hazai talajokon. 23. 41–52. GEREI L., 1956. Adatok hazai talajtípusaink könnyen oldható vas és alumínium tartalmának vizsgálatához és jelentőségéhez. 5. 171–180. GHONSIKAR, C. P. & MILLER, R. H., 1974. Polifoszfátok hidrolízise a talajban. 23. 297– 306. GYŐRI D., 1958. Néhány talajtípus mikroelem készlete. 7. 97–110. GYŐRI D., 1961. A Mn, Cu, Zn, Co és Mo tartalom meghatározása talajokban és növényekben. 10. 425–434. GYŐRI D., PALKOVICS M.-NÉ, NÁDASYNÉ IHÁROSI E., 1985. Rozsdabarna erdőtalaj P-, K- és Ca-szolgáltató képességének vizsgálata EUF-módszerrel. 34. 387–396. GYŐRI D. & PÉTERFALVI A., 1969. A talajok aktív Mn tartalmának meghatározása polarográffal. 18. 408–414. GYŐRI, Z. et al., 1994. Soil analyses in the Rothamsted park grass experiment. 43. 319– 327. HAAS Á.-NÉ, 1959. Foszfátmegkötés és mobilizáció vizsgálata hazai talajtípusainkon. 8. 331–350. HAAS, P., 1964. Étude sur les différentes formes de phosphates anorganiques dans les sols de Hongrie. 13. Suppl. 39–46.


35

HARGITAI L., 1972. Talajtani és agrokémiai kutatás Finnországban. 21. 282–284. HARGITAI L., 1976a. Néhány gondolat és megjegyzés Lakatos Béla és munkatársai „Biopolimer–fém komplex rendszerek” (I., II., III.) c. cikksorozatával kapcsolatban. 25. 181–182. HARGITAI L., 1976b. Válasz Lakatos Béla vitacikkére. 25. 188–190. HARGITAI L., 1977. Válasz Mády György megjegyzéseire. 26. 436–436. HARMATI I., 1989. A talaj AL-P-tartalma – a termékenység fontos tényezője. 38. 299– 301. HOFFMANN S., 1989. A kukorica N-trágyázása a 0–60 cm-es talajréteg Nmin-tartalma alapján. 38. 324–326. IHÁSZ I., 1960. Gyakrabban előforduló pázsitfüvek és herefélék karotin tartalmának meghatározása és értékelése. 9. 559–574. IHÁSZ I., 1963. Takarmányok karotin és klorofill bomlásának vizsgálata. 12. 379–390. IHÁSZ I., 1967. Néhány zöld pillangós -karotin és össztokoferol tartalmának vizsgálata. 16. 635–644. IVÁNCSICS J., 1989. A talaj termőképességének jellemzése és tervezése néhány kiemelt talajjellemző alapján. 38. 116–120. JÁMBOR B., 1951. A morfin polarográfiás meghatározása. 1. 201–210. JÁMBOR B. & KISS J., 1956. Hidroxilamin mikromeghatározása fotometrálással. II. Vizsgálatok növényi anyagokkal. 5. 135–146. JÁSZBERÉNYI, I. 1994. Application of 0.01 M CaCl2 extraction solution for the assessment of available N content in soil and environmental analyses. 43. 328– 334. JEE, R. C. & DE, S. K., 1967. A szervestrágya, komposzt és humuszsav hatása a talajok jodid-ion adszorpciójára. 16. 629–634. KABAR Z., 1957. Tőzeg huminsavak mennyiségi meghatározása. 6. 189–192. KÁDÁR I., 1984. W. Bergmann: Ernahrungsstörungen bei Kulturpflanzen. VEB Gustav Fischer Verlag, Jena, 1983. (Kultúrnövények táplálkozási zavarai) (Könyvismertetés) 33. 639–640. KÁDÁR I., 1986. Talajvizsgálatok felhasználása az agrokémiai szaktanácsadásban és kutatásban. 35. 415–430. KÁDÁR I., 1999. Szelénforgalom a talaj–növény rendszerben. 48. 233–242. KÁDÁR I., 2002. A repce (Brassica napus L.) tápláltsági állapotának megítélése növényanalízissel. 51. 395–416. KÁDÁR, I., 2006. Transport of As in the soil–plant system in a long-term field experiment. 55. 145–154. KÁDÁR I. & CSATHÓ P., 1985. A szuperfoszfát tartamhatásának vizsgálata őszibúzamonokultúrában. II. Fajlagos hatékonyság, tápelemtartalom és -felvétel, a Pelöregedés vizsgálata, fenológiai megfigyelések. 34. 97–129. KAHN, S. & SINGHAL, J. P., 1968. Indiai (Aligarh) talajokon végzett agyagásványtani vizsgálatok. 17. 55–60. KALMÁR T.-NÉ, 1974. Magyarország talajainak radioaktív szennyezettsége. 23. 351– 360. KALOCSAI R. et al., 2003. A műtrágyázás és elemi kén adagolás hatása a talaj kémhatására és felvehető SO42--tartalmára. 52. 121–132. KERESZTÉNY B., 1966. Egyszerűsített eljárás a talajok forróvízben oldható bórtartalmának kinalizarin reagenssel történő meghatározására. 15. 131–140.

36

BUZÁS

KERESZTÉNY B., 1968. Egyszerű és gyors módszer oxalátos talajkivonatok molibdéntartalmának meghatározására. 17. 389–400. KERESZTÉNY B., 1972a. Mosonmagyaróvár környéki talajtípusok szántott rétegének összes B-, Cu-, Mn- és Mo-tartalma. 21. 154–171. KERESZTÉNY B., 1972b. Mosonmagyaróvár környéki talajtípusok szántott rétegének könnyen oldódó B-, Cu-, Mn- és Mo-tartalma. 21. 172–192. KERESZTÉNY B. & CSÓK J., 1960. Néhány öntés- és rétitalaj ammónium- és nitrátnitrogén tartalmi változásainak tényezői. 9. 213–226. KERESZTÉNY B. & MARTON L., 1959. Sorozatvizsgálatokra alkalmas módszer a talaj könnyen oldható molibdéntartalmának meghatározására. 8. 265–272. KERESZTÉNY B. & MÜLLERNÉ BEÖTHY ZS., 1977. Könnyen oldódó mikroelemtartalmak eloszlása mezőhegyesi csernozjomok és szoloncsákos réti talajok szelvényében. 26. 79–94. KERESZTÉNY B. & NAGY LEHEL I., 1960. Néhány talaj szervesanyaghoz kötött molibdén tartalmának vizsgálata. 9. 495–500. KERESZTÉNY B., NAGY L. & FEKETE A., 1979. A mangán ellátottsági szám képlete. 28. 86–96. KLIMES-SZMIK A., 1951. Fémkationok (Ca, Mg, K, Na) egymásmelletti meghatározásáról talajkivonatokban. 1. 141–156. KOBLINGERNÉ BOKORI E. et al., 1995. 137Cs és 90Sr izotópok vándorlásának vizsgálata különböző hazai talajtípusokon. 44. 125–138. KORPÁCZY I., 1955. Burgonyagumók arginintartalmának meghatározása. 4. 81–86. KOVÁCS D., RÓZSÁNÉ SZŰCS B. & FÜLEKY GY., 2007. Komposztok érettségének meghatározása oxigénfogyasztás, szén-dioxid termelés mérésével és önhevülési teszttel. 56. 301–306. KOVÁCS G. & TÓTH S.-NÉ, 1966. Aminosavak mikrobiológiai és papírkromatográfiás meghatározásának összehasonlítása. 15. 515–522. KOVÁCS M. & NYÁRI I., 1984. Budapesti közterületek talajainak nehézfémtartalma. 33. 501–510. KOZÁK M., 1961. P32-vel jelzett szuperfoszfát műtrágya talajba hatolásának vizsgálata meszes homoktalajon. 10. 217–222. KOZÁK M., 1971. Nemzetközi szimpózium a talajtermékenység értékeléséről (New Delhi, 1971. febr. 9–14.). 20. 423–429. KRÁMER M., 1963. Adatok az észak-afrikai (Hyper) és izraeli (Cyklon) foszfátok műtrágyahatásáról II. 12. 275–284. KROLL L., KRÁMER M. & LŐRINCZ E., 1955. Fenilfoszfátos enzimanalízis alkalmazása talajok és trágyák vizsgálatára. 4. 173–182. KUNAL GHOSH & MUKHERJEE, S. K., 1972. Természetes és mesterséges hymatomelán savak gerjesztéses fluroeszcencia színképe. 21. 327–336. KUTZ V., 1958. Növény által felvehető tápanyagok biológiai úton (Aspergillus niger) való meghatározásának törvényszerűségei. 7. 83–96. LAKATOS B., 1976. Válasz Hargitai Lászlónak a „Biopolimer–fém komplex rendszerek” (I., II., III.) c. cikksorozatunkkal kapcsolatban közölt megjegyzéseire. 25. 183– 187. LAKATOS B., KORECZ L. & MEISEL T.-NÉ, 1977. Biopolimer–fém komplex rendszerek. VI. Tőzeghumuszanyagok és poliuronsavak fém komplexeinek összehasonlító


37

szerkezetvizsgálata mag -rezonancia spektroszkópia, Mössbauer-effektus segítségével. 26. 257–268. LAKATOS B. & MEISEL T.-NÉ, 1977. Biopolimer–fém komplex rendszerek. V. Humuszanyagok proton mágneses rezonancia vizsgálata. 26. 113–122. LAKATOS B., TIBAI T. & MEISEL T.-NÉ, 1976. Biopolimer–fém komplex rendszerek. IV. Humuszanyagok és fémkomplexeik elektron paramágneses rezonancia vizsgálata. 25. 305–326. LÁNG G., 1979. Ammóniumlaktát oldható foszfát mennyiség változása rendszeres műtrágyázás hatására különböző talajokon. 28. 417–430. LÁNG I., 1957. Aljtrágyázott őszi gabonafélék zöld levélfelülete és összlevélfestékének vizsgálata. 6. 69–78. LÁSZTITY B., 1999. Néhány nem esszenciális mikroelem koncentrációja és felhalmozódásának dinamikája kölesben (Panicum miliaceum L.). 48. 89–98. LÁSZTITY B., BICZÓK GY. & JÁKI I., 2010. Nitrát deszorpciós vizsgálatok mészlepedékes csernozjomon. 59. 249–254. LATKOVICDS GY.-NÉ, 1978. A N-transzformációjának tanulmányozása a talajban és a növények által felvehető N-frakciók meghatározása KGST értekezlet (Budapest, 1977. november 15–19.). 27. 253–256. LATKOVICS GY.-NÉ, FÜLEKY GY. & TOLNER L., 1996. A monoammónium-foszfát és a diammónium-foszfát hatásának tanulmányozása mikrotenyészedény-kísérletben 15 N stabil izotópjelzéssel. 2. A MAP és DAP hatása a talajok N-tartalmára és a Nformák változásaira. 45. 57–68. LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1963. Adatok a fiatal kukoricanövény tápanyagfelvételéhez. 12. 537–549. LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1968. A fiatal kukoricanövény nitrogén- és foszforfelvételének kettős izotópjelzéssel. 17. 363–368. LATKOVICS GY.-NÉ, VARGA GY. & MÁTÉ F., 1973. A foszfor oldhatóságának hatása különböző P-vegyületek érvényesülésére és a talajok AL-oldható foszfortartalmára. II. 22. 83–89. LAZÁNYI, J. & LOCH, J., 2006. Evaluation of 0.01M CaCl2 extractable nitrogen forms in a long-term experiment. 55. 135–144. LESZTÁK M., 1984. Buzás István (szerk.): A növénytáplálás zsebkönyve. (Könyvismertetés). 33. 635–636. LIBOR O. & K. GRÁBER L., 1969. Karbamiddal érintkező montmorillonitok vizsgálata. I. Karbamid-oldatokkal érintkezésbe hozott montmorillonitok vizsgálata. 18. 431– 452. LIBOR O., K. GRÁBER L. & P. DONÁTH É., 1970. Karbamiddal érintkező montmorillonitok vizsgálata. II. Karbamidot tartalmazó Na- és H-montmorillonit termikus vizsgálata. 19. 293–310. MÁDY GY., 1977. Megjegyzések Hargitai László és Lakatos Béla között kialakult vitacikkhez. 26. 435–436. MÁDY GY. et al., 1990. Talajhuminsavak kinyerése és frakcionálása elektroelúciós eljárással. 39. 138–155. MAGYAR, M. et al., 2002. Correlations among different P-test methods studied in a network of Hungarian P fertilization long-term field trials. 51. 167–176. MANNINGER E., 1954. Különböző módon erjesztett istállótrágyák gázanalízise. 3. 113– 116.

38

BUZÁS

MÁRKUS L., 1952. A kloroplasztisz pigmentjeinek papírkromatográfiás analízise. 1. 291–298. MÁRKUS L., 1955. Vizsgálatok a búzaliszt fehérjéiről. I. A biuret-reakcióról. 4. 195– 206. MÁRKUS L.-NÉ, 1954. Szénhidrátok meghatározása növényi anyagokban antron reagenssel. I. 3. 227–234. MÁRKUS L.-NÉ, 1955. Szénhidrátok meghatározása növényi anyagokban antron reagenssel. II. Cellulázaktivitás mérése talajban és trágyában. 4. 207–216. MARTON Á., 1958. Korrelációszámítás alkalmazása az agrokémiában. 7. 303–307. MÁTÉ F. & LATKOVICS GY.NÉ, 1963a. A radioaktív-jelzés alkalmazása a foszfortápanyag felvehetőségének vizsgálatában. II. 12. 439–444. MÁTÉ F. & LATKOVICS GY.NÉ, 1963b. A radioaktív-jelzés alkalmazása a foszfortápanyag felvehetőségének vizsgálatában. III. 12. 445–450.. MÁTÉ F., LATKOVICS GY.-NÉ & KENDE I., 1960. A radioaktív jelzés alkalmazása a foszfortápanyag felvehetőségének vizsgálatában. I. A talaj és a jelzett foszfátok közötti kölcsönhatás. 9. 79–88. MÁTÉ F. & MOLNÁR F., 1956. Foszfátmegkötődési kísérletek réti talajon. 5. 165–170. MÁTÉ S. & MARKÓ A., 1989. Az altalaj AL-oldható PK-tartalma. 38. 305–307. MEISEL T.-NÉ, LAKATOS B. & MÁDY GY., 1977. Biopolimer–fém komplex rendszerek. VII. Tőzeghumuszanyagok ioncserélő és redoxi kapacitásának vizsgálata. 26. 269– 280. METWALLY, A. I., EL-DAMATY, A. H. & HAMDY, A. A., 1973. A mangán-megkötődés mechanizmusának vizsgálata bentoniton. 22. 319–330. MICHÉLI, E., BARABÁS, E. & STEFANOVITS, P., 1993. Mineral fertilization – soil organic matter quality. 42. 90–94. MOLNÁR I., 1964. Uvifot-fotométer alkalmazhatósága nukleinsavak mérésénél növényi objektumokon. 13. 291–298. MOLNÁROS I. & GRACZOL CS., 2000a. A talajok réz-, cink- és mangántartalmának öszszehasonlítása KCl-EDTA, Lakanen-Erviö és töménysavas feltárással a Talajvédelmi Információs és Monitoring Rendszer vizsgálatai alapján. 49. 127–144. MOLNÁROS I. & GRACZOL CS., 2000b. A talajok vas-, alumínium-, ólom- és krómtartalmának összehasonlítása KCl-EDTA, Lakanen-Erviö és töménysavas feltárással a Talajvédelmi Információs és Monitoring Rendszer, illetve a Vas megyei vizsgálatok alapján. 49. 145–162. MURÁNYI A., PÁRTAY G. & LUKÁCS A., 1997. Csíranövények gázanyagcsere folyamatainak nyomon követése kvadrupol tömegspektrométerrel. 46. 207–216. NÁDASYNÉ IHÁROSI E., 1999. N-műtrágya formák hatása a saláta termésére és NO3tartalmára. 48. 369–380. NAGY P. & PÁZSIT Á., 1979. Röntgen fluoreszcencia alkalmazása növényminták amkroés mikroelem tartalmának meghatározására. 28. 167–180. NAGYMIHÁLY F. & RAÁTZ E., 1958. Gyors CaCOs meghatározó készülék. 7. 308–309. NÉMETH GY. & SVÁB J.-NÉ, 1955. Csillagfürt alkaloidatartalmának mennyiségi mikromeghatározása reakcióvégpont módszerrel. 4. 87–91. NÉMETH K., 1971. Talajvizsgálatok elektromos-ultraszűrővel (EUF). 20. 515–530. NÉMETH, T. et al., 1993. Study of the ammonium-N and nitrate-N contents of different soils during incubation. 42. 173–178.


39

NOSZTICZIUS Á., 1964. Új módszer lisztkivonatok szulfhidril-tartalmának meghatározására I. 13. 311–324. NOSZTICZIUS Á., 1966. Új módszer lisztkivonatok szulfhidril-tartalmának meghatározására II. 15. 109–116. OSZTOICS A.-NÉ, 1984. Foszforszorpció vizsgálata homoktalajon. 33. 228–232. OSZTOICS A.-NÉ, RADIMSZKY L. & NÉMETH T., 2000. Szuperfoszfát és nyersfoszfát hatása két hazai talaj víz- és AL-oldható P-tartalmára inkubációs kísérletben. 49. 107–126. OSZTOICS A.-NÉ & VARRÓ T., 1986. Foszfor izotópcsere kinetikája talajokon. 35. 277– 294. OSZTOICS E., CSATHÓ P. & RADIMSZKY L., 2004. Az algériai nyersfoszfát és a szuperfoszfát hatásának vizsgálata. IV. A talajtulajdonságok, a foszfortrágyák és a foszforadagok hatása a vörös here Mn-, Ni-, Al-, Co- és Mo-koncentrációjára tenyészedény-kísérletben. 53. 125–142. OSZTOICS E. et al., 2005. Nyersfoszfátok agronómiai hatékonyságának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. I. A nyersfoszfátok laboratóriumi értékelése. 54. 341– 358. OSZTOICS E. et al., 2007a. Nyersfoszfátok agronómiai hatékonyságának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. III. A talaj könnyen oldható P-tartalmának meghatározása FeO- és hagyományos módszerekkel. 56. 107–126. OSZTOICS E. et al., 2007b. A talajok P-ellátottságának agronómiai és környezetvédelmi jellemzése. 56. 237–254. OVCSARENKO, F. D. & GORDIENKO, SZ. A., 1969. Az ukrán barnaszenekből és tőzegekből nyert huminsavak és a kétértékű 3d-átmeneti fémionok komplexeinek fizikaikémiai vizsgálata. 18. 25–33. OVCSARENKO, F. D., GORDIENKO, SZ. A. & GLUSCSENKO, T. F., 1971a. A huminsavak komplexképzésének vizsgálata potenciometrikus módszerrel. 20. 13–22. OVCSARENKO, F. D., GORDIENKO, SZ. A. & GLUSCSENKO, T. F., 1971b. A huminsavak disszociációs állandójának meghatározása potenciometrikus és spektrofotometrikus módszerrel. 20. 23–30. ÖRDÖG V. & MÁTÉ F., 2002. Algateszt a foszfor felvehetőségének a vizsgálatára. 51. 465–478. PÁLFI G., 1963. A nátriumsók hatása a rizshajtás nitrogén, foszfor és aminosav tartalmára. 12. 361–370. PÁLFI G., 1966. Összefüggés a búza, kukorica és a rizs transzlokációs aminosavai között. 15. 117–124. PÁLFI G., 1967. A beteg rizs, szója, burgonya és dohánynövények rendellenes aminosav anyagcseréjének új, közös indikátora. 16. 645–652. PÁNCZÉL M. & EIFERT J., 1961. Szénhidrát meghatározási módszerek összehasonlítása és az antronos eljárás alkalmazása szőlővessző cukor és keményítő tartalmának sorozatvizsgálatára. 10. 99–110. PÁRTAY G., 1980. Pásztázó elektronmikroszkóp és energia szóródásos röntgen mikroanalízis alkalmazása talajok vizsgálatára. 29. 543–566. PÁRTAY G. & SZENDREI G., 1981. Gipsz kiválások vizsgálata röntgen mikroszondával és pásztázó elektronmikroszkóppal. 30. 240–242. PATAKI B., 1952a. Adszorpciós vizsgálatok lángfotométeren. 1. 461–470.

40

BUZÁS

PATAKI B., 1952b. A lángfotométerrel mért Ca-koncentrációk értékelésének egyszerűsítése. 1. 523. PÁTKAI T., 1971. Humus et Planta V. (Prága, 1971. szeptember 13–17.) 20. 635–636. PÉTERFALVI A. & DEBRECZENI B., 1987–1988. Nyersfoszfáttartalmú szuperfoszfátok. 36–37. 313–322. PETROVIC, N. & KASZTORI, R., 1979. A nikkel (63Ni) eloszlása és retranszlokációja, fiatal napraforgó növényekben. 28. 157–166. POLYÁK K., HALÁSZ A. & SZABÓ GY., 1975. Műtrágyák bórtartalmának meghatározása. 24. 151–158. POTAPOV, N. G. & FEJÉR D., 1956a. A kén szerepe a növények életében. I. A növényi kénanyagcsere-vizsgálatok mai helyzete. 5. 37–46. POTAPOV, N. G. & FEJÉR D., 1956b. A kén szerepe a növények életében. III. Fluoreszkáló anyagok a kukorica könnyezési nedvében. 5. 53–56. POTAPOV, N. G. & FEJÉR D., 1956c. A kén szerepe a növények életében. II. Methionin és glutathion előfordulása a kukorica könnyezési nedvében. 5. 47–52. POTAPOV, N. G. & MOLNÁRNÉ KERESZTES I., 1956. Foszfor formák a kultúrnövények könnyezési nedvében. 5. 27–36. PROHÁSZKA GY., 1968. Duna–Tisza közi lepelhomok talajok Mn, Cu, Zn, Mo tartalma. 17. 375–388. PROHÁSZKA K. & GURABI GY., 1974. A műtrágyázás hatása a kukoricalevelek tápanyagtartalmára. 23. 53–58. PROHÁSZKA K. & HORVÁTH R., 1970. Lucernalisztek mikroelemtartalma. 19. 85–92. PROKISCH J. et al., 1995. A talajban zajló króm(VI) redukció tanulmányozása ICP-hez kapcsolt ionkromatográffal. 44. 101–109. PROKISCH, J. et al., 2006. Normalization method for the detection of low level chromium contamination in the soil of the Tisza River Floodplain (Hungary). 55. 279–286. RAJKAI K., 1976. Ammónium- és nitrátion meghatározása ionszelektív membránelektródokkal. 25. 415–420. RÉDLY L.-NÉ, 1958. Újabb módszerek a talajok vizes kivonatának elemzésére. 7. 271– 280. RÉDLY L.-NÉ, 1976. Ionszelektív elektródok alkalmazása ionaktivitás közvetlen mérésére talajtani és agrokémiai vizsgálatokban. 25. 191–204. RÉDLY L.-NÉ, 1983. Cl--ion diffúziójának vizsgálata talajokon radioaktív indikációval. 32. 155–176. RÉKÁSI, M. & FILEP, T., 2010. Relations between soil properties and the 1 M NH4NO3 soluble mobile element fraction. 59. 109–116. SÁMSONI Z. & MURÁNYINÉ SZELECZKY A., 1981. A bór karminsavas meghatározását befolyásoló kísérleti körülmények vizsgálata. 30. 439–448. SÁMSONI Z., SIROKI Z. & SZALAY S., 1981. A Borsodi Mezőség legelőinek és réti növényeinek makro- és mikrotápelem-analitikai vizsgálata. 30. 449–464. SÁMSONI Z., SZALAY S. & SZILÁGYI M., 1971. Néhány láptalaj és azon termett takarmány nyomtápelem vizsgálata. 20. 353–360. SÁRDI K., 2001. A P-lekötődés és -szolgáltatás tanulmányozása tenyészedénykísérletben. 50. 226–246. SÁRDI, K. & CSATHÓ, P., 2002. Studies on the phosphorus retention of different soil types in a pot experiment with perennial ryegrass. 51. 177–184.


41

SÁRDI, K. & NÉMETH, T., 1993. Studies on the available K content of different soils at constant moisture. 42. 183–194. SÁRDI, K. et al., 2006. Effects of laboratory incubation on the available phosphorus content of soil. 55. 127–134. SARKADI J., 1951. Néhány apróbb laboratóriumi újítás. 1. 111–114. SARKADI J., 1957. Adatok a talaj szervesanyagáról. I. Talajok és humuszkivonatok szerves C tartalmának meghatározásához. 6. 311–320. SARKADI J., 1963. A talaj tápanyagellátottságát jelző módszerek továbbfejlesztésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés eddigi eredményei. 12. 319–322. SARKADI J. & KRÁMER M., 1961. Növényi anyagok és szervestrágyák tápanyagtartalmának vizsgálata. I. Az összes N, P és K meghatározása. 10. 85–98. SARKADI J. et al., 1955. Szervestrágyák „összes”-nitrogén, foszfor és kálium tartalmának gyors meghatározási módszerei. 4. 71–80. SÁROSI D.-NÉ, 1956. Klorózisos szőlőtőkék levél- és gyökéranalízise. 5. 221–232. SÁROSI D.-NÉ, 1958. Szőlőtalajok aktív mangántartalma. 7. 351–360. SÁROSI D.-NÉ, 1965. A Montpellier-ben 1964. szeptember 28-tól október 4-ig tartott európai levéldiagnosztikai kollokviumról. 14. 335–338. SÍK K., 1951. A cink-elemnyom szakirodalmának összefoglalása. 1. 131–136. SIMON L., VÁGVÖLGYI S. & GYŐRI Z., 1999. Kadmium-akkumuláció napraforgóban. 48. 99–110. SINGH, R. & SINGHAL, J. P., 1970. Nyomelemek eloszlása az Aligarh-i talajokban. 19. 69–77. SIPOS S. et al., 1974. Biopolimer–fém komplex rendszerek. II. Humuszanyagok és fémekkel alkotott rendszereik fizikai tulajdonságai. 23. 313–334. SIX L., 1970. Rábaöntésen kialakult talajszelvények Zn tartalmának vizsgálata. 19. 311– 322. SIX L., 1971a. A Kisalföld Duna-öntésen kialakult néhány talajszelvényének Zntartalom vizsgálata. 20. 107–118. SIX L., 1971b. A Kisalföld Duna-, Rába- és Marcal-öntésen kialakult talajai Zntartalmának talajkémiai szempontból történő összehasonlító elemzése. 20. 605– 613. SOMANI, L. L., 1983. A felvehető foszfortartalmak becslésére szolgáló módszerek tanulmányozása néhány rajasthani talaj esetében. 32. 47–56. STEFANOVITS P., 1955. A talajok szabad alumínium- és vastartalmának meghatározása komplexonnal. 4. 265–272. STEFANOVITS P., 1956. Hozzászólás Gerei László „Adatok hazai talajtípusaink könnyen oldható vas és alumínium tartalmának vizsgálatához és jelentőségéhez” c. közleményéhez. 5. 373–374. STEFANOVITS P., 1957. Humuszanyagok vizsgálata DTA görbék alapján. 6. 129–136. STEFANOVITS, P., 1985. Clay mineral content of soils and fertilizer use. 34. Suppl. 65– 72. STEFANOVITS P. & FÜLEKY GY., 2000. Zn- és Cu-adszorpció és –deszorpció a talajok hidrogén-peroxidos roncsolása után. 49. 163–180. STEFANOVITS P., KÁLMÁN A. & KÓNYA K., 1985. Hazai talajok K-szolgáltató és K-kötő ásványainak aránya. 34. 331–342. SUJBERT L., 1990. Homoktalaj anionos- és nemionos felületaktív-tartalmának mérése spektrofotometriás eljárással. 39. 183–190.

42

BUZÁS

SZABÓ A., BENDE E. & KOVÁCS A.-NÉ, 1977. Adatok a kukorica, a búza és a bab cézium és stroncium felvételének vizsgálatáról. 26. 55–62. SZABÓ GY. et al., 1995. Néhány talajalkotórész hatása a 110Ag szorpciójára. 44. 110– 124. SZABÓ P., 1991. A talajok ólomszennyezettsége Nagytétény környékén. 40. 297–302. SZABÓ S. A., 1984. Radioaktivitás viszonyok a talaj–növény relációban. 33. 594–606. SZABOLCS I., 1983. Sz. V. Zonn: A vas a talajokban. (Könyvismertetés) 32. 641–643. SZABOLCS I. & SZEDER A., 1957. Újabb módszer a talaj 5%-os lúgos kivonatának elemzésére. 6. 51–54. SZABOLCS I., SZONDY GY. & TÖRÖK L., 1962. Lignitporral kiegészített istállótrágya komposztálásának vizsgálata. 11. 97–104. SZABOLCS L., SZABÓ A. & BENDE E., 1974. Főzeléknövények és takarmányok radioaktivitásának alakulása Győr-Sopron megyében. 23. 361–375. SZALAY S., SÁMSONI Z. & SZILÁGYI M., 1970a. Összehasonlító vizsgálatok néhány magyarországi lápterület és ásványi talaj flórájának mikroelemtartalmáról. 19. 13– 26. SZALAY S., SÁMSONI Z. & SZILÁGYI M., 1970b. A mikroelemek felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. III. Fehér mustár, borsó (Lincoln), szójabab és köles. 19. 39–54. SZALAY S., SZILÁGYI M. & SÁMSONI Z., 1970c. Mikroelem hiányjelenségek az Enying környéki lápterületen. 19. 1–12. SZALAY S. et al., 1977. A Hortobágy legelőterületeinek mikroelem ellátottsága. 26. 95– 112. SZÁSZ K., 1963. Adatok a lucernagyökér tartalékszénhidrátainak változásához a tenyészidő folyamán. 12. 599–606. SZÉDELYI GY., 1976. Észak-nyugat dunántúli barna erdőtalajok könnyen oldódó mangántartalmának vizsgálata. 25. 377–390. SZEGVÁRI I., SIMON L. & PROKISCH J., 2005. Króm(III)-pikolinát vizsgálata a talaj– növény rendszerben. 54. 417–426. SZÉKELY Á., 1960. Uránnyomok meghatározása talajokban érzékenyített (UO2)2[Fe(CN6] reakcióval. 9. 381–390. SZÉKELY Á., 1963. Új kloridtűrő katalizátor mangán-mikroelem meghatározásához. 12. 643–646. SZÉKELY Á. & KORDA T.-NÉ, 1964. Gyors szuperfoszfát meghatározás. 13. 271–274. SZEKERES L. & KELLNER Á., 1956. Ammónia meghatározása arzenometriásan. 5. 241– 244. SZÉLES É. et al., 2008. A talajminták szelénformáinak változása tárolás során. 57. 47– 56. SZENDREI G., 1972. A kalcit és a dolomit szerepe a talajokban, és meghatározásuk módszerei. 21. 264–271. SZENDREI G., 1978. Vizsgálatok talajok cirkóniumtartalmának meghatározására. 27. 77–94. SZILI KOVÁCS T. & SZEGI J., 1992. Néhány magyarországi talaj mikrobiális biomasszaC tartalmának meghatározása kloroform fumigációs és szubsztrát indukált respirációs módszerrel. 41. 227–240.


43

SZILI-KOVÁCS T. et al., 2000. Homokpusztagyepek természetvédelmi restaurációja a talaj-nitrogén immobilizációjával. I. Laboratóriumi inkubációs vizsgálatok. 49. 491–504. SZLOVÁK S. & MOLNÁR Z.-NÉ, 1976. A kukorica levéllemezének mangántartalma és az egész növény transzspirációja közötti kapcsolat vizsgálata. 25. 71–80. SZŰCS L., 1953. Magnézium meghatározása talajkivonatokban. 2. 119–124. SZŰCS L., 1955. Komplexometriás és aszkorbinsavas eljárások alkalmazása talajvizsgálatoknál. 4. 273–278. SZŰCS L. & ELEK É., 1962. Adatok a hazai csernozjom talajok mikroelemtartalmáról. 11. 311–322. TAKÁCS M. & FÜLEKY GY., 2010. Characterization of dissolved organic matter (DOM) extracted from soils by hot water percolation (HWP). 59. 99–108. TAMÁSI J., MÁTÉ F. & VARGA GY., 1961. Elővizsgálatok P32 radioaktív izotóp alkalmazásával az almafák foszforfelvételének tanulmányozása céljából. 10. 353–362. TERTS I., 1958. Többmunkahelyes kalciméter. 7. 309–310. THAMM F.-NÉ, 1971. A titrimetriás Na-tetrafenilborátos (Kalignost) és lángfotometriás K-meghatározás alkalmazása műtrágyák vizsgálatára. 20. 187–193. THAMM F.-NÉ, 1973. Néhány módosítás a növényi anyagok nedves roncsolásában. 22. 345–350. THAMM F.-NÉ, 1980. Az AL-P értékek korrigálása néhány talajtulajdonság figyelembevételével. 29. 473–496. THAMM F.-NÉ, 1987–1988. Növényminták nitráttartalmának meghatározása. 36–37. 323–337. THAMM F.-NÉ, 1990. Növényminták nitráttartalmának meghatározását befolyásoló tényezők vizsgálata. 39. 191–206. THAMM F.-NÉ, KRÁMER M. & SARKADI J., 1968. Növények és trágyaanyagok foszfortartalmának meghatározsáa ammónium-molibdo-vanadátos módszerrel. 17. 145– 156. TÖLGYESI GY., 1962. Vadontermő növények mikroelemtartalma. 11. 203–218. TÖLGYESI GY., 1969. A vas-mangán arány vizsgálata vadontermő és termesztett növényfajokban. 18. 289–298. TÖLGYESI GY., CSAPODY I. & BENCZE L., 1968. Savanyú őskőzeten és lajtamész alapkőzeten nőtt fás- és lágyszárú növények hamuösszetevőinek vizsgálata. 17. 225– 236. TÖLGYESI GY. & GELLÉRT K., 1971. Paprika- és paradicsommagvak fontosabb hamualkotó elemei. 20. 45–50. TÖLGYESI GY. & HARASZTI E., 1970. Takarmánynövények ásványi összetételét befolyásoló belső és külső tényezők vizsgálata. 19. 521–530. TÖLGYESI GY. & KÁRPÁTI I., 1977. Zala-menti réti növényzet tápanyagtartalmában megnyilvánuló néhány törvényszerűség 11 elem vizsgálata során. 26. 63–78. TÖLGYESI GY. & KOZMA A., 1976. A bór feldúsulása Kelenföld és Sasad növényzetében. 25. 391–398. TÖLGYESI GY. et al., 1979. Ökológiai és módszertani megfigyelések a homokpuszták talajának és növényzetének elemi összetételével kapcsolatban. 28. 97–114. TOLNAY P., 1957. Dohánykivonatok ammóniatartalmának meghatározása mikrodiffúziós technikával. 6. 155–162.

44

BUZÁS

TOLNER L. et al., 1989. A mozgékony PK-készletek alakulása a feltöltő adagú PKműtrágyázás hatására csernozjom és homoktalajon. I. Összefüggés-vizsgálatok vizes deszorpcióval. 38. 134–138. TÖRÖK I., 1971a. Mezőgazdasági jellegű kutatások a Casaccia-i kutatócentrumban. 20. 205–206. TÖRÖK I., 1971b. A 137Cs meghatározása talajokban Ge(Li) detektorral. 20. 203–204. TÖRÖK I., 1972a. Néhány talajminta infravörös spektrumának értelmezése. 21. 387–393. TÖRÖK I., 1972b. Klorid meghatározása talajoldatokból automatikus titráló készülékkel. 21. 394–398. TÖRÖK I., 1972c. Az ország különböző pontjairól származó talajminták Sr-90 szennyezettsége. 21. 315–320. TÖRÖK I., 1972d. A Sr-89 adszorpciójának vizsgálata különböző talajokon. 21. 355– 362. TÖRÖK L., 1955. A humuszanyagok kioldása kolloidkémiai megvilágításban és a trágyahumusz kioldásának vizsgálata. 4. 57–70. TÖRÖK L., 1956. A szén elektrometriás meghatározása. 5. 257–266. TÖRÖK L., 1959. Adatok a komposztok érlelésénél lejátszódó folyamatok ismeretéhez. 8. 351–366. TÖRÖK L., 1961. Foszfátok oldódása humát oldatokban. 10. 465–478. TÖRÖK L., 1963. Komposztok izzítási vesztesége és korrelációja a bikromáttal meghatározott szervesanyag-tartalommal. 12. 117–122. TÖRÖK L., 1967. A hangyasavas nátrium-formiát oldat alkalmazása komposzt vizsgálatokra. 16. 427–433. TÖRÖK L. & CSONKARÉTI K.-NÉ, 1963. A széntartalom meghatározása komposztokban az oxigénfogyasztás mérésén alapuló bikromátos módszerrel. 12. 631–642. TÖRÖK L. & CSONKARÉTI K.-NÉ, 1965. Adatok a foszfát-ion kolorimetrikus meghatározásához komposztokban, vanadát-molibdát módszerrel. 14. 265–278. TÓTH E. et al., 2009. A művelés hatása a talaj szén-dioxid kibocsátására. I. Laboratóriumi módszertan tesztelése bolygatatlan talajoszlopokon. 58. 215–226. TÓTH T. & SZABÓ B., 2003. Módszer a talaj szerves-C-tartalmának gyors helyszíni meghatározására. 52. 409–426. TÓTH-SURÁNYI, K., 1974. Dynamics of P and K in calcareous sandy soils in the Danube-Tisza Interfluve. 23. Suppl. 111–118. VÁNDOR E., 1956. A csírázó kukoricanövény szervei összes nitrogén és fehérje nitrogén tartalmának változása a csírázás során. 5. 359–366. ID. VÁRALLYAY GY., 1953. Hozzászólás Dworak Lajos „Az agrokémia legégetőbb első lépése” c. közleményhez. 2. 319–321. ID. VÁRALLYAY GY., 1954. Az egyszerű tápanyagvizsgálatoktól az üzemi talajtérképezésig. 3. 289–298. VARGA GY., 1962. Radioaktív izotópokkal jelzett műtrágyák előállítása. II. Összetett műtrágyák. 11. 369–374. VARGA GY., 1969. A talajokban előforduló különböző nitrogén vegyületek elemzése Bremner szerint. 18. 479–484. VARGA GY. & BECZNER K., 1975. Eljárás és berndezés a műtrágya-nitrogén migrációjának vizsgálatához. 24. 140–150.


45

VARGA GY. & LATKOVICS GY.-NÉ, 1969. Nitrogén műtrágyák talajban végbemenő változásainak vizsgálata. I. Bremner néhány módszerének alkalmazása hazai talajokra. 18. 453–460. VARGA GY., LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1971. A foszfor oldhatóságának hatása különböző P-vegyületek érvényesülésére és a talajok AL-oldható foszfortartalmára. 20. 566–572. VARGA GY., MÁTÉ F. & GRUBER L., 1960. Radioaktív izotópokkal jelzett műtrágyák előállítása. I. Szuperfoszfát, kettős szuperfoszfát. 9. 527–534. VARGA GY. & SZŰCS L., 1976. A nitrogénműtrágya vertikális mozgásának vizsgálata szabadföldi kísérletben 15N indikációval. 25. 55–70. VARJÚ M., 1969. Néhány nyersfoszfát és szuperfoszfát Cu, Mn és Fe mikroelemtartalmának vizsgálata spektrográfiás módszerrel. 18. 313–320. VARJÚ M., 1970. Oldható Cu tartalom meghatározása atomabszorpciós módszerrel néhány szikes talajban. 19. 323–328. VARJÚ M., 1972. Növényi anyagok hamvasztásának néhány módszertani kérdése. 21. 139–153. VARJÚ M. & ZSOLDOS L., 1974. Növényi anyag előkészítése elemzésre zárt térben történő hidrolízissel. 23. 149–156. VARRÓ T. et al., 1982. K+- és HPO42--ionok transzportfolyamatának vizsgálata homoktalajokban sugárabszorpciós módszerrel. 31. 47–60. VAS K., 1951. Néhány szerves sav kimutatása megoszlási kromatográfiával. 1. 167– 180. VAS K., 1952. Néhány szerves sav papírkromatográfiás elválasztása kénessavas butanollal. 1. 299–308. VERMES, L. & MARTH, P., 1993. Cadmium levels of soil, plants and tobacco in Pest county, Hungary. 42. 109–114. VERMES L. et al., 1993. A kadmium előfordulásának vizsgálata Pest megyében. 42. 229–244. VETTER J. & HARASZTI E., 1975. Növényi ciánglikozidák meghatározása módosított pikrinsavas módszerrel. I. Néhány pillangós és pázsitfűfaj ciánglikozidatartalmának változása a csírázás folyamán. 24. 413–422. VÍG R. et al., 2011. A talaj 0,01 M CaCl2-oldható szervesnitrogén-tartalmának összefüggése a növényi kondícióval és a terméseredményekkel. 60. 133–146. VINKLER P., LAKATOS B. & MEISEL T.-NÉ, 1975. Biopolimer–fém komplex rendszerek. III. Humuszanyagok és fémkomplexeik infravörös abszorpciós spektroszkópiai vizsgálata. 24. 121–139. WALGER J., SZÁSZI J. & THURÁNSZKY A.-NÉ, 1962. A kukorica szemtermésének összetétel-változása a fejlődés során. 11. 403–412. WALGER J. & THURÁNSZKY A.-NÉ, 1962. Egyszerű módszer zöldnövények és szénák karotintartalmának meghatározására. 11. 443–454. WALGER J., THURÁNSZKY A.-NÉ & EÖRDÖG L., 1963. Különböző nedvességtartalmú lucernalisztek karotintartalmának változása a tárolás folyamán. 12. 391–396. ZENTAY T. & RISCHÁK G., 1983. A Duna–Tisza közi homoktalajok és fekvő kőzeteik talajásványtani és kémiai vizsgálata. II. Ásványtani és kémiai vizsgálatok. 32. 193–205. ZSOLDOS L., 1979. Különböző agyagtartalmú talajok foszfor megkötése. 28. 431–438.


47–92

Talajfizika RAJKAI Kálmán MTA Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet (MTA ATK TAKI), Budapest

Az „Agrokémia és Talajtan” című folyóiratban az elmúlt hat évtizedben mintegy 200 közlemény került publikálásra a talajfizika tárgyköréből. Célunk az volt, hogy a folyóiratban e tárgykörben megjelent dolgozatok tartalmát, fontosabb eredményeit, s ezen keresztül elméleti és gyakorlati jelentőségét, valamint a szakterület fejlődését bemutassuk. A talajfizika tárgykörön belül a szakkommentár készítője által kiválasztott 175 dolgozat a következő tematikus bontásban kerül ismertetésre: – talajfizikai tulajdonságok (kötöttség, szemcseösszetétel, ásványi összetétel, porozitás, szerkezet, higroszkóposság, képlékenység, kéreg, duzzadás és zsugorodás, szikes talajfizikai jellemzők, nedvességtartalom-mérés); – talajfizikai szakterületek (talajmechanika, víz-, hő-, levegőgazdálkodás); – talajfizikai tulajdonságok összefüggés-elemzése (talajfizikai adatbázisok és becslő függvények); – talajfolyamatok (folyamatmodellek, folyamatkövetés monolitokon); – szerves folyadékok a talajban; – talajvízgazdálkodás és vegetáció kapcsolata; – vízgazdálkodási kartogram; – talajerózió (víz-, szélerózió); – talajművelés; – öntözés és melioráció; – talaj–légkör kölcsönhatás; – talajvíz. Talajfizikai tulajdonságok Kötöttség A kötöttség jól jellemzi a talaj mechanikai, vízgazdálkodási és művelhetőségi tulajdonságait. BABARCZY és SÁROSINÉ (1952) a szőlőtalajok kötöttségének meghatározására a lisztvizsgálatra kifejlesztett Hankóczy-féle farinográfot alkalmazták. Szerzők a keveréssel végzett kötöttség-meghatározáskor felismerték, hogy – amennyiben a keveréskor tapasztalt talajellenállást is meghatározzák – a vízfelvétel Postai cím: RAJKAI KÁLMÁN, MTA Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet, 1022 Budapest, Herman Ottó út 15. E-mail: [email protected]

48

RAJKAI

és a konzisztencia állapot mellett, dinamikus talajellenállást is mérhetnek a farinográffal. Vizsgálataik a könnyebb mechanikai összetételű (homok, könnyű vályog, vályog) talajokra biztatónak, míg a kötöttebb agyagtalajokra – a talaj keverőkarokra történő „felülése” miatt – használhatatlannak bizonyultak. A talaj Arany-féle kötöttsége, higroszkópossága (hy értéke) és humusztartalma közötti összefüggést (51 főként Erdély területén gyűjtött talajminta) mért, valamint román és hazai irodalmi adatok alapján tanulmányozta DOBAINÉ és CSAPÓ (1967). Megállapításuk szerint mind a KA, mind a hy mérését 3 ismétlésben kell végezni, hogy az átlagértékek hibája 3%-on belül legyen. Lineáris összefüggést állapítottak meg a KA és a hy között. A KA alapján a talaj fizikai féleségének megadását 6% feletti humusztartalmú talajokra nem javasolták. Szemcseösszetétel Kubai trópusi talajok fizikai és mechanikai jellemzői az agyagfrakció %-os mennyisége szerint nem, csupán az agyagásványok típusát is figyelembe vevő csoportosítás, azaz a talajok fizikai osztályozása alapján értelmezhető KLIMES-SZMIK (1983) szerint. A talajok fizikai osztályozására az egyszerűen meghatározható mutatók közül a higroszkóposságot (hy) találta alkalmasnak, minthogy az a talajalkotórészek fajlagos felületével összefüggő kondenzáción alapszik. Talajok szemcseméret-meghatározásának korszerű lehetőségeiről, azok előnyeiről és hiányosságairól készített szemlecikket PÁRTAY (1991). A mikroszkópos, a számítógépes és a lézerfényt használó statikus és dinamikus – áramló, ülepedő – anyagrendszerek elemzési módszereit tekintette át. Főként a képalkotó (mikroszkópos) módszereket előtérbe helyezve állapította meg azok főbb korlátait és hibáit. Ezt követően számolt be az új, fejlesztés alatt álló ülepedést mérő eszközről, a szedimentográfról, amelyet röviden ismertetett, majd sorolta a módszerről az irodalomban ismertté vált problémákat. Sokat mondóak az általa befejezésül írottak: „a legnagyobb pontosságot még mindig a manuális mérés adja”, továbbá „a talajszuszpenziók kielégítő pontosságú mérése még nem megoldott”. A talajok fizikai féleség kategóriába sorolására használt három talajjellemzőn (Lr%, KA és hy) kívül az agyag % is szükséges – állapította meg FILEP és FERENCZ (1999). Kimutatták, hogy a 40%-nál kisebb iszaptartalmú talajok hy, KA és agyag % alapú textúra besorolása összevethető az általuk javasolt textúra-háromszög osztályokkal. A textúra osztályozás talajjellemzőinek összefüggéseit elemezték és írták le az általuk összeállított adatbázisra. Az összefüggések további pontosítását, ellenőrzését azonban szükségesnek tartották. A talaj szemcseösszetétel-meghatározására szabványos módon előkészített talajszuszpenzió ülepedésének sűrűségváltozását időben követő eljárást és azzal a talaj szemcseösszetételének folyamatos leírását mutatták be NEMES és munkatársai (2002). Az areométeres módszert a talaj szabványos pipettás módszerével a tesztmintákra a hibahatáron belül azonosnak találták. Módszerük legfőbb előnyeként a folyamatos részecskeméret-eloszlás nyerését jelölték meg. A talajszuszpenzió ülepedésének változó sűrűségét elektromos areométerrel követő, folytonos szemcseeloszlás mérésére kialakított berendezést ismertettek

Talajfizika

49

KOVÁCS és munkatársai (2006). A nagyszámú – közel folytonos – eloszlásgörbe kiértékelésére véges tangens (FIT) módszert alkalmaztak, amivel a sűrűség–idő görbét szemcseméret-frakciókra osztották. A szemcseméret-frakciók tömegének ismeretében a szemcseméret-eloszlást számították a példaként bemutatott mintára. Ásványi összetétel A talajt alkotó szerves és az agyagásványok szervetlen vegyületeinek vizsgálatára használható infravörös spektroszkópiáról közölt áttekintést TÖRÖK (1971). A módszert a röntgendiffrakciós eljárás kiegészítőjeként a talaj mindhárom fázisa elemzésére alkalmasnak írta le. A módszer előnyeként a hidrogén rácsbeli helyének a megállapíthatóságát említette. A módszert a 110ºC-on szárított talaj, ülepítéssel elválasztott 0,5 és 10 µm közötti méretfrakciója humuszanyag minőségének, képződésének és átalakulásának vizsgálatára használták. Az agyagásvány vizsgálatra nagy nyomáson, spektroszkópiai tisztaságú KBr-dal zárvány nélkül kevert talajpasztillákat készítettek. A montmorillonit és az illit Si–O kötésének spektruma 9,6 illetve 9,7 µm, az OH-kötés sávja pedig 3 µm körüli. Az agyagásványokhoz kötött víz mennyisége pedig a 6,2 µm-es sávban tanulmányozható. A spektroszkópiával az agyagásvány-rácsban a Si helyettesítési száma Al++, Mg++, Fe++ és Fe+++ ionokkal is meghatározható. Segítségével az amorf szilikátokról, az agyagásványokhoz kötött vízről és a hidratáció mértékéről is nyerhető információ. A talajásványok keletkezéséről és átalakulásáról PÁRTAY (1971) állított össze gondos irodalmi áttekintést. Porozitás A talajpórusok méret szerinti felosztását, a bennük visszatartott vízmennyiség meghatározását Buckingham kapilláris potenciál elmélete tette lehetővé KLIMESSZMIK (1962) szerint. Szerző Sekera alapján határozta meg a pórusméretet és a vízállapotot: a <0,003 mm pórusokban főként kötött, a 0,003–0,03 mm pórusméret tartományban a növények számára hasznosítható, míg a >0,03 mm méretű pórusokban a gravitáció hatására elmozduló víz és levegő található. A talaj pórusterének a kötött víz által el nem foglalt részét kapilláris, kapilláris gravitációs és gravitációs pórustérre osztotta. A talaj duzzadásával a gravitációs pórusok egy része kapilláris pórussá alakul, míg a zsugorodás a kapilláris pórusok egy részét gravitációs pórussá alakítja. Ennek figyelembe vételével a kapilláris gravitációs pórusok alsó határát minimális vízkapacitásként (VKmin), felső határát pedig 10 cm magas különböző szemcseösszetételű talajoszlopon mért kapilláris vízkapacitásként (VKkap) határozta meg. A talajok összes-porozitásán (P) kívül a morzsák porozitását (Pm), azok pórustérben elfoglalt hányadával adta meg. Megállapította, hogy a talaj VKkap értéke a morzsaméret növekedésével csökken, VKmin értéke pedig attól független. A VKmin nedvességű homokos vályog és vályog talajban a víz a morzsákon belüli pórusteret tölti ki. A talajaggregátumokon (morzsákon) belül a kapilláris pórusok, a morzsák illeszkedése nagyméretű, nem kapilláris pórusokat hoz létre, amelyek között kapilláris pórusok is vannak. A morzsaméret és a pórusméret arányát is közölte. A mor-

50

RAJKAI

zsafrakciók pórusviszonyait vizsgálva az 1 mm-es morzsaméret éles elkülönülését állapította meg. Kísérletileg ezzel az 1 mm-es morzsaméret határérték jellegét igazolta. A talajok pórusviszonyainak megadásához szükséges mérési módszereket dolgozott ki és írt le. A talaj összes porozitásának légpiknométeres mérési módszerét dolgozta ki KLIMES-SZMIK és KULLMANN (1962). A különböző szemcseösszetételű és nedvességállapotú talajjal végzett porozitás vizsgálataik alapján megállapították, hogy a 105ºC-on szárított talaj mért összes porozitása – a levegő adszorpciója miatt – a számítottnál nagyobb. Az agyagos vályog és agyag talajokra a légpiknométer kalibrálását szükségesnek tartották. A talajaggregátumok (morzsák, rögök) térfogatsúlyának és porozitásának mérésére szerkesztett készüléket DVORACSEK (1968a). A kiszorított higany térfogatát kijelző készülék 1%-os valószínűségi szinten 0,01 ml-nél pontosabb mérést tett lehetővé. Az aggregátum nagyságával a térfogatsúly (Ts) %-os hibája csökkent, ezért 1,2 g-nál nagyobb tömegű aggregátumok mérését javasolta a Ts 0,03 pontossága érdekében. A talajon belül az aggregátumok változatossága miatt legalább 1010 ismétlést javasolt. Közép-Tiszavidék – Szolnok megye – genetikai talajtérképét készítette el a talajvizsgálati adatokat feldolgozva FERENCZ (1971a). A talajjellemzésre általánosan használt kémiai, fizikai, morfológiai és térszíni elhelyezkedés adatokon kívül meghatározta a talaj összes (P%), kapilláris + adszorpciós és különbségként a gravitációs porozitását. Megállapítása szerint a P% értéke és a mechanikai összetétel, a talajszerkezet és genetikai típus között nem volt kimutatható összefüggés. Minimális (száraz talajra vonatkozó) és maximális (vízkapacitásig telített talajra vonatkozó) P% értékeket állapított meg. A maximális vízkapacitás megadását duzzadó talajokra tartotta célszerűnek. A talajok térfogatsúlyát és fajsúlyát is meghatározta. Legnagyobb (száraz talajoké) és legkisebb (vízkapacitásig telített duzzadó talajoké) térfogatsúlyt különböztetett meg, melyeket a maximális és a minimális P% elkülönítésére alkalmazott. A fizikai jellemzőket a talajok öntözővíz-szükségletének számítására használta. Szerkezet A magyarországi talajok szerkezeti állapotáról szolgáltattak adatokat DVORACSEK és munkatársai (1952). A szerkezetvizsgálatokat a talajok „ősállapotú” és művelt területein a Szavvinov–Dvoracsek-féle nedves szitálásos eljárással hajtották végre. Eredményeik az eredeti növénytakaró szerkezetjavító és stabilizáló hatását mutatták mind a füves mezőségi talajokon, mind az erdőtalajokon. A művelt talajok szerkezeti állapotát erősen leromlottnak találták. Értékes elemzésekkel magyarázták a különböző fizikai féleségű, meszezett, káliummal javított szikes, illetve meszezett és trágyázott agyag talajok tartós szerkezetű aggregátum mennyiségeit. A talajszerkezet és az Arany-féle kötöttség kapcsolatát tanulmányozták a közel azonos Atterberg-féle határértékű mezőhegyesi (kitűnően morzsás szerkezetű) mezőségi és a kisújszállási réti agyag talajokon DVORACSEK és munkatársai (1953). A magyarázat érdekében a főbb magyarországi talajféleségek mintáinak vízálló talaj-

Talajfizika

51

szerkezetét határozták meg és hasonlították össze a Viljamsz-féle mesterséges talajmorzsa-vizsgálati eredményekkel. Úgy vélték, hogy a szerkezetes talajmorzsák vízállóságát biztosító koagulált talaj-szervesanyag, valamint az ásványi kolloidok cementáló, ragasztó hatása a mesterséges morzsák készítésekor nem érvényesül. Megállapították továbbá, hogy a tartósan megművelt talajokban a kötöttséget növelő ásványi kolloidok eltérően vízálló álszerkezetet létesítenek. A nedves szitálásos talajszerkezet-meghatározás sorozatvizsgálatához gépesített eljárást dolgozott ki DVORACSEK (1953). A szitán fennmaradt, azaz vízálló talajmennyiség időigényes szárítás utáni mérése helyett hidrométeres súlymérést alkalmazott. A talajmorzsák vízállóságának Dvoracsek és szerzőtársai által módosított Andrijanov–Szavvinov-féle, a Fagyejev–Viljamsz-féle, valamint az Adriannov-féle nedves szitálásos módszerű, hazai talajokra kapott szemcsestabilitás eredményeket hasonlította össze KRÁMER (1952). Dvoracsek és szerzőtársai következtetésével egyezően úgy gondolta, hogy a Szavvinov–Dvoracsek-féle eljárás mind a viszonylag jó, mind a leromlott szerkezetű talajokon jól használható és csupán az igen kötött talajok esetében szükséges az előkezelés. A Fagyejev–Viljamsz-féle eljárás pedig a jó szerkezetű talajok közötti finomabb különbségek kimutatására alkalmas. Az Adriannov-féle eljárás pedig a leromlóban lévő talajszerkezeti állapotok elhatárolására használható. A talajmorzsák tartósságának Sekera és Brunner-féle egyszerűsített meghatározását írta le és alkalmazta talajmorzsák vízállóságának vízáteresztésen alapuló meghatározására TERTS (1954). Vizsgálatai két meszes öntéstalajra vonatkoztak. A talajszerkezetet javító szintetikus anyagokról közölt áttekintő tanulmányt NEHÉZ (1955). A szintetikus polimerek talajszerkezet-javító hatását a humuszanyagok polimerizátum és polikondenzátum jellegéből vezette le. Megállapította, hogy a poliuronsavas sók, poliszacharidok, metilcellulóz, karboximetil-cellulóz stb. vegyületek nem alkalmasak talajszerkezet javítására, mert nagy mennyiség szükséges belőlük, valamint a talajmikrobák időleges tápanyaghiányt okozva bontanák le azokat. A víztelenítő hatású talajjavító anyagok (sztearinsav, abietinsav) pedig a talaj vízkapacitását csökkentik. Az eredményesen, tehát kis mennyiségben is ható, a talajmikrobák által nem lebontható és egyéb káros mellékhatástól is mentes, vízben oldódó polielektrolit anyagok a CRD-186 és a CRD-189 (Krilium). Kevéssé higroszkóposak és vízben jól oldódnak. Vizes oldatban polianion formában vannak jelen. Az egyszerű ionokénál sokkal több a negatív töltésük. Kísérleti eredmények szerint a Kriliumot 0,1–0,01%-nyi vizes oldatban rossz szerkezetű talajba keverve a talaj nedves szitálással meghatározott vízálló szemcsemennyisége, vízkapacitása és vízáteresztő képessége is megnőtt. Csökkent a talajpárolgás mértéke és javult a talaj művelhetősége is. A talaj cserepesedésének csökkenése miatt javult a csíranövények fejlődése. A szerkezetjavulás a javítóanyag mikrobiológiai bontásának elmaradása miatt 2 és fél évig nem változott. A szerkezetjavító anyagok jó hatásúak voltak szikes és erózió-veszélyes, leromlott szerkezetű talajokon egyaránt. A szerkezetjavító anyag alkalmazását előállítási költsége akadályozta.

52

RAJKAI

Különböző talajkondícionáló szerekkel folytatott kísérletek eredményeiről és a hazai Műanyagipari Kutatóintézetben előállított hidrolizált poliakrilnitrillel és poliakrilsav sókkal folytatott kísérleteiről számolt be KRÁMER (1955). Hazai gyártású Solakrol (Na-NH4-poliakrilát) morzsatartósító szer talajjavító hatásáról KLIMES-SZMIK és KAZÓ (1957), illetve KLIMES-SZMIK és GÖDE (1957) számoltak be. Mély termőrétegű, meszes, leromlott szerkezetű mezőségi talaj felszínére permetezték a Solakrol 20%-os vizes oldatát 200, 400 és 600 kg·ha-1 menynyiségben, majd azt a talaj 0–15 cm-es rétegébe bekeverték. A szer hatását tenziométeres nedvességmérésekkel, a vízálló morzsák mennyiségével, valamint eredeti szerkezetű talajminták vízáteresztésével, térfogatsúlyával és porozitásával ellenőrizték. A morzsatartósító szer az 1 mm-nél nagyobb vízálló morzsamennyiséget növelte, de az még 600 kg·ha-1 adagban sem emelkedett az összes vízálló morzsa 50%-a fölé. A porozitás és a vízáteresztés és a vízálló morzsák mennyisége méréseik szerint összhangban volt. A Solakrollal kezelt talaj vízgazdálkodása kedvezően változott. A kezelt talajon termesztett paprika terméstöbbletet mutatott, amit szerzők a felső talajrétegek lazább szerkezetével magyaráztak. A lazább talajfelszín vízvesztése azonban megnőtt. Csökkentésére – a morzsatartósító bekeverését követően – mérsékelt tömörítést javasoltak. Alföldi csernozjom talajú sík és lejtős mezőgazdasági területeken hagyományosan és bakhátba vetett kukoricaállományokban, különböző talajművelések talajszerkezetre gyakorolt hatásáról számolt be BENCSIK (2007). A legkedvezőbb agronómiai szerkezet (rög:morzsa:por) arányokat a szántott kezelésben tavasszal, a legrosszabbat pedig a direktvetésben találta. Nyáron a szántott, a lazított, a tárcsázott és a direktvetésű növénnyel borított talajok agronómiai szerkezeti arányai egyaránt kedvezőek voltak. Lejtős területen a felszínkímélő művelés talajszerkezet védő hatását tapasztalta. Higroszkóposság Talajok Kuron és Sík-féle higroszkóposságának összehasonlító vizsgálati eredményeit közölte CSAPÓ (1956). Megállapította, hogy a két érték nem azonos és mérései szerint a Fekete Zoltán által megadott hy = 1,1*hy1 helyett a hy = 1,0415*hy1 ajánlott. A Sík-féle módosítás eredményezte mérési idő csökkenést nem tekintette megfelelő érvnek a Kuron-féle módszer kiváltására. Képlékenység A talajok nedvességállapota meghatározza művelhetőségük idejét és a műveléshez szükséges energia mennyiségét. A hazai talajok – a homok-, a tőzeg- és a kotutalajok kivételével – kisebb-nagyobb mértékben képlékenyek, meghatározott nedvességállapotukban gyúrhatók közölte DEZSŐNÉ (1958). Atterberg állapította meg elsőként egy hazai nyirok és szikes talaj képlékenységének felső és alsó határát, azaz a talaj legnedvesebb (folyási határ) és a legszárazabb (gyúrási határ) nedvességtartalmát. A nedvességállapot a légszáraz talajtömeghez adott vízmilliliterek számát jelentette. A tapadási határok – azaz a talaj nedvességállapottól függő fém-

Talajfizika

53

hez tapadása – meghatározására a szerző szintén Atterberg) módszerét használta. A hazai talajféleségekkel végzett mérési eredményeit táblázatokban közölte. Megállapította, hogy „normális talajok” KA-értéke ±1 hibahatárral az Atterberg-féle képlékenység felső határa közeli. A talajművelésre optimális nedvességállapot alsó és felső határa talajféleségenként különbözött. Minél szűkebb volt a képlékenységi tartomány, annál nehezebb volt a művelés idejének a megállapítása. Elsősorban a réti talajoké szűk, az erdőtalajoké közepes, és a mezőségi talajoké pedig tág képlékenységi értéktartományú DEZSŐNÉ (1958) szerint. Irodalmi és mért adatokon elemezte a talajok plaszticitási jellemzői és agyagtartalmuk kapcsolatát KOVÁCS (1971a). Nem talált egyértelmű kapcsolatot sem az iszapfrakció felső határán (20 μm) leválasztott minták ásványtani vizsgálattal megállapított, sem az ülepítéssel elválasztott <2 μm agyagfrakcióival. Kimutatta azonban, hogy azok közrefogják az ásványtani módszerrel meghatározott „aktív agyagtartalom” értéket. Ezt a tényt a szemcseösszetétel mérésekor a talajszuszpenzió nem teljes mértékű peptizálásával magyarázta. A talajok folyási és plasztikus határértéke és az aktív agyagtartalom között szoros összefüggést talált, amit az aktív agyagtartalom meghatározására javasolt. Véleménye szerint a plaszticitási jellemzőkkel becsült aktív agyagtartalmat kell a <2 μm szemcseméretnek tekinteni. Megállapította, hogy az aktív agyagfrakciót felhasználó, módosított szemcseeloszlási görbéből számított hatékony szemcseátmérő és a szivárgási tényező (Ks) összefüggése jól közelíti azok elméleti összefüggését. Közölte, hogy a talaj aktív agyagtartalmát módosító hatások megváltoztatják az agyag fizikai tulajdonságát, pl. a vízzáró képességét. Kimutatta továbbá, hogy a Casagrande-féle A-vonal közelítőleg a talajok plasztikus index (IP) és folyási határ (wF) összefüggését írja le. Kivételt a Namontmorillonit, a halloysit, valamint az amorf kolloidokat tartalmazó agyagok képeznek. Arra következtetett, hogy azon agyagok, amelyek IP és wF eredménye a Casagrande-féle A-vonalat a hibahatáron belül közelítik az IP–wF koordináta rendszerben „normális viselkedésűek”, hasonló reológiai, duzzadási és zsugorodási tulajdonságúak. Fizikai jellemzőik tehát egyszerű mérési módszerekkel megállapíthatók. A költséges vizsgálatokat a „normálistól eltérő” agyagok vizsgálatára lehetne korlátozni. Feltételezése igazolására azonban, további méréseket tartott szükségesnek. Kéreg Haryana (India) száraz és félszáraz területei homokos vályog, vályog és agyagos vályog mechanikai összetételű talajainak 0–15 cm-es rétegéből gyűjtött talajokat laboratóriumban különböző, kicserélhető Na-tartalomra (ESP) állított be SHARMA és AGRAWAL (1979). A szakítási modulus mérésével öt ismétlésben meghatározták a különböző ESP-értékű minták kéregstabilitását, diszperzitásfokát és hidraulikus vezetőképességét. Megállapították, hogy a kéregstabilitás az ESP, az iszap és az agyag diszperzitásfokának növekedésével nőtt. Megadták a diszperzitásfok és a kéregstabilitás összefüggésének lineáris tartományát. Leírták, hogy a linearitás felső határát meghaladó diszperzitásfok-tartományban a kéregstabilitás ugrásszerűen megnőtt.

54

RAJKAI

Duzzadás és zsugorodás Talajok nedvesedésével együtt járó térfogat-növekedés mérésére kifejlesztett eljárást ismertetett CZIKE (1968). 10 cm magas hengerbe töltött légszáraz talajt nedvesített szűrőpapíron keresztül. A talaj duzzadását a talajra helyezett könnyű fémlap emelkedését mutató indikátoróra jelezte. Az 5 óra után leolvasott mm-érték a talaj nedvességtartalom-változás %-os értékét is megadta. Megállapította, hogy az erősen szikes talajok duzzadásának mérésére a módszer nem alkalmas, mert azok kapillárisan nem vesznek fel vizet. Továbbá a mérésre leginkább a talajok 0,5 és 1 mm közötti szitafrakciója használható. Trópusi (kubai) agyagtalajok duzzadását és zsugorodását tanulmányozta KLIMES-SZMIK (1984). A különböző agyagásványokat tartalmazó és Ca-, ill. Nakoncentrációjú talajok térfogatváltozását nedvességtartalmuk függvényében kísérletesen elemezve megfigyelte, hogy a montmorillonit-talajok a minimális vízkapacitás nedvességtartalmú állapotban kezdtek zsugorodni, míg a kaolinit-talajok ennél jóval kisebb nedvességtartalomnál. Mérései alapján minden talaj légszáraz állapotban érte el legnagyobb zsugorodását; a zsugorodás folyamán a talaj térfogata a nedvességtartalom függvényében lineárisan csökkent; a légszáraz talaj relatív térfogata és a duzzadt talaj térfogattömege közötti összefüggés szintén lineáris volt. A talajok zsugorodása közben keletkező repedéseket a növényi vízellátás szempontjából kedvezőtlennek ítélte és ennek alapján további osztályozást javasolt a repedezettség típusának megjelölésére. Különböző trópusi (kubai) talajok zsugorodási és vízgazdálkodási tulajdonságai, valamint egyszerűen mérhető talajfizikai jellemzői (hy2) kapcsolatával foglalkozott DVORACSEK (1984). A zsugorodási jellemzők – így a lineáris, a térfogatos és a potenciális repedező képesség – lineáris, a hy2-vel pedig logaritmusos függvénykapcsolatot mutattak. Eltérően viselkedtek a kaolinitos vörös (latosol és latosolos) talajok. Kimutatta, hogy a térfogatos zsugorodás és a potenciális repedező képesség nagyon szorosan összefügg, amit a talajok izotróp zsugorodásával magyarázott. A hy2² és a talaj szabadföldi vízkapacitása között más-más lineáris összefüggést adott meg az agyagfrakció molekuláris SiO2/Fe2O3 aránya szerint a kaolinitos vörös és a trópusi sárga, valamint az egyéb talajcsoportokra. A hy2² és a holtvíztartalom kapcsolatát talajcsoportonként hatványfüggvénnyel írta le. A talaj szerkezeti állapotának a vizsgált függvénykapcsolatokban mutatott szerepét 26–27%-ban adta meg. Különböző diszperziós közegekben mérték az organofil montmorillonit és a talaj duzzadóképességét, dezaggregációját, bázistávolságát és üledékeik vízáteresztő képességét PATZKÓ és DÉKÁNY (1996). Méréseik szerint a kationos tenzid adszorpciója után a bázistávolság nagymértékben növekedett. Az anionos tenzid adszorpcióját követően pedig csökkent. A montmorilloniton adszorbeálódott tenzid a szerves folyadékok rácslemezek közé épülését segítette elő. A hidrofil Ca-montmorillonit és a talaj kismértékű vízáteresztő képessége tenzidadszorpció után a többszörösére növekedett.

Talajfizika

55

Szikes talajfizikai jellemzők Öt tiszántúli szikes talajféleség felszíni rétegében a 9 éve folytatott öntözéses rizstermesztés által a feltalaj agyag- és iszapfrakcióinak %-os mennyiségében, tömődöttségében, porozitásában, szerkezeti elemeinek vízállóságában, vízáteresztő képességében és vízkapacitásában okozott változásokról számolt be LESZTÁKNÉ (1956). A kedvezőtlen fizikai tulajdonságú talajok kémiai javításának, öntözésének és vízrendezésének a tervezése érdekében közölt tanulmányt MURÁNYI (1983). Áttekintette a talajoldat koncentrációjával, nátriumion-, ill. agyagtartalmával és az oldatmozgás sebességével foglalkozó, majd az agyagfrakció duzzadása, valamint az agyagdiszperzió és a hidraulikus vezetőképesség kapcsolatát tárgyaló irodalmi forrásokat. Kísérleti munkáját holland agyagos tengeri üledékű talajoszlopokon végezte. Mérési eredményei szerint a talajoszlopon az oldatáramlás intenzitását az oldat ESP-értéke és egyensúlyi oldatkoncentrációja szabályozta. A kritikus oldatkoncentráció és a kicserélhető Na-tartalom (ESP) alapján – kísérleti körülményei között – kis sótartalom (0,03 N) és ESP≥40% esetében a talajaggregátumok szétesése és a folyadékmozgás megállt, míg a nem szikes talajokra jellemző ESP=0% esetében sem szerkezetváltozást, sem permeabilitás-változást nem tapasztalt. Algéria szikes talajú pálmaültetvénye talajának hidraulikus vezetőképességét „fúrólyuk” módszerrel határozta meg CSERNI (2002). Az ültetvény homogénként elkülönítetett területein 3 ismétlésben mért telített vezetőképesség (Ks) értékek a talaj típusa, porozitása, szemcseösszetétele, térfogattömege, sótartalma és gipszformája szerint alakultak. Különösen nagy Ks-értéke volt a homok fizikai féleségű és a kristályos gipszet tartalmazó talajoknak, közepes a mélyben glejes rétegű talajoknak, és kicsi a gipsszel cementált talajrétegeknek. A sótartalom akkor csökkentette a Ks-értéket, ha a talaj szemcseösszetételében megnőtt a finom frakciók mennyisége és a glejesség. Nedvességtartalom-mérés A glicerin vízfelvételkor bekövetkező fénytörésének refraktométerrel mérhető változásán alapuló talajnedvesség-tartalom meghatározási eljárást közölt DI GLÉRIA és KAZÓ (1951). A refraktométerrel mért érték nedvesség-tartalom megfelelőjét táblázatban adták meg. A talajnedvesség-tartalom helyszíni mérését a minta alkoholos égetéses kiszárítását követően mért mintatömeg égetés előtti tömeghez viszonyított tömegváltozás alapján határozta meg KAZÓ (1951). A módszer szellemes, gyors és terepen alkalmazható. Azonban csupán gyakorlati célú, mert a talajok eltérő tömegváltozása miatt nem szabványosítható. A talaj nedvességtartalma és vízáteresztése között állapított meg összefüggést OSVÁTH (1957). A talaj nedvességtartalmát szárítószekrényes módszerrel, vízáteresztő képességét pedig Müntz-Lainé készülékkel mérte. A két talajjellemző közötti összefüggést az adagolandó öntözővíz-mennyiség megadása érdekében dolgozta ki. A talajnedvesség állapotát (V) a beázási mélység (u, cm) és a mért nedves-

RAJKAI

56

ségtartalom (vmax) hányadosaként írta le. A talaj vízáteresztése (y, mm·perc-1) és a vízborítás kezdetétől eltelt idő (x, perc) közötti összefüggést racionális törtfüggvénnyel írta le. A talaj helyszíni neutronszóródáson alapuló nedvességtartalom méréséről adott leírást TÖRÖK (1969). A Pu-Be neutronforrással a vízmolekulákon lelassuló neutronokat ezüstlemezzel beburkolt GM-csöves detektorral mérték szikes és nem szikes talajokban. Párhuzamosan gammaszóródásos térfogattömeget is mértek. A mérésre használt készüléket azonban nem ismerteti. Megállapította, hogy a neutronszóródásos módszer hibája a nedvességmérések szárítószekrényes kalibrációja szerint ±2,4%, míg a gammaszóródásos módszeré ±0,2 g·cm-3. Szikes talajokban a kisebb beütésszámot a Na-ionok neutronlassításának tulajdonította. A szikes talajokra tehát a nem szikes talajokétól eltérő kalibrációs görbe érvényes. Bükkerdő talajának nedvességtartalmát talajba temetett Campbell-szondákkal követte, a bükkösben nyitott 20 és 35 m átmérőjű lékek talajának nedvességtartalmát pedig BR-30 típusú nedvességmérő-készülékkel rácshálóban vette fel nedves és száraz időszakok után HAGYÓ és RAJKAI (2004). A tenyészidőszak esős időszaka után az erdő alatt és a lékben mért talajnedvesség-tartalom nem különbözött jelentősen, míg száraz időszakok után a lékek 0–10 cm-es talajrétege az erdő alatti talajénál lényegesen nagyobb nedvességtartalmú volt. A lékméret nem befolyásolta a nedvességtartalom nagyságát, azonban a léken belüli nedvességmintázat jelentősen különbözött. A Michelson-féle optikai interferométer mikrohullámú változatát alkalmazták talajnedvesség mérésére UJFALUDI és munkatársai (2005). Közvetlen sugármenetes vizsgálataikban a talajrétegen átmenő és a reflektálódó cm-es hullámhosszúságú hullámenergia nagyságát határozták meg. A reflektált energia és a talaj nedvességtartalma között lineáris kapcsolatot találtak. A módszer terepi kipróbálását javasolták. Talajfizikai szakterületek Talajmechanika A talajmechanika a talajfizika tárgykörébe tartozó műszaki tudomány. Részterülete a mezőgazdasági talajmechanika, amelynek feladata egyrészt a talajok mechanikai jellemzőinek a megadása, másrészt a mechanikai folyamatok előrejelzésére, leírására számítási módszerek megadása HUSZÁR (1974) szerint. Szerző rámutatott a talajok szilárdságát meghatározó kohézió és súrlódás jelentőségére, továbbá arra, hogy azok idővel változó jellege miatt a talajt reológiai közegnek kell tekinteni. Megmutatta, hogy a talaj reológiai jellegét leíró Poynting-Thomson-féle modellben a talajt a rugalmassági tényezőn kívül viszkozitási és relaxációs tényezők jellemzik. Módszert mutatott be a talajok szilárdsági jellemzőinek a mérésére. Berendezést és mérési eljárást ismertetett a talajkúszás és ernyedés vizsgálatára. A talaj mechanikai és hidraulikai stabilitásának összefüggését vizsgálta talajdeformációt előidéző terhelés és a terhelési idő függvényében FAZEKAS és HORN (2005). A talajterhelést a terhelés következtében fellépő pórusvíznyomás-

Talajfizika

57

növekedés közel kezdeti értékre csökkenéséig folytatták. A hidraulikus feszültségváltozásból határozták meg a terhelési folyamat kritikus tartományát. Megállapították, hogy az előterhelés előtti kritikus tartományban az előterhelési ágban mérhetőnél a talaj kevésbé víztelített. Az előterhelési értékkel és a hidraulikus feszültséggel adták meg a talajban a terhelés hatására bekövetkezett szerkezet- és pórusműködés változást. Vízgazdálkodás Eredeti szerkezetű (bolygatatlan) talajminták laboratóriumban és szabadföldön mért vízgazdálkodási jellemzőit (vízkapacitás, térfogatsúly, vízáteresztő képesség) a talaj kémiai összetételével, szerkezeti állapotával és tömődöttségével hasonlította össze és értelmezte DVORACSEK és KLIMES-SZMIK (1952). A talajszelvény egyes rétegeinek térfogatsúlya és vízkapacitása, valamint a szelvényből vett kismonoliton mért értékek hasonlósága alapján a kismonoliton és a szabadföldön mért vízáteresztést hibahatáron belül azonosnak találták. A különbséget a kismonolit és a talajszelvény eltérő rétegvastagságával magyarázták. A kismonolit előnyeként a talajrétegek vízgazdálkodási tulajdonságainak a meghatározhatóságát emelték ki. Erózió elleni talajvédelemre a talajok vízvezető képességének a Müntz-Lainéféle eljárás több szempontból továbbfejlesztett, módosított változatát mutatta be MATTYASOVSZKY (1953). A homoktalajok kivételével a méréseket eredeti szerkezetű talajmonolitokon végezte. A monolitokra a vizet esőztető berendezéssel juttatta és az állandó vízborítás érdekében a felgyűlt vizet elvezette, mennyiségét pedig időről időre feljegyezte. A helyszíni mérésekhez 40 cm átmérőjű fémgyűrűt alkalmazott, amit 40 cm mélyen süllyesztett a talajba, hogy a beszivárgó víz oldalirányú elfolyását csökkentse. A talajok vízvezető képessége a talaj mechanikai összetétele, szerkezete, kezdeti nedvességtartalma, a talajfelszín állapota és fedettsége, valamint a talaj anyagi minősége szerint változott. Felhívta a figyelmet a talajban lévő tömődött rétegre, minthogy lejtős területeken az elfolyó vizek keletkezését és mennyiségét a tömődött talajréteg határozza meg. A lejtős területek talajain mért vízvezető képességet és a csapadékintenzitást figyelembe vevő elfolyási értékből számította a lefolyási tényezőt. Felismerte, hogy a lefolyási tényező külföldön meghatározott átlagos és maximális értékei a hazai talajvédelmi intézkedések kidolgozására alkalmatlanok. Azokat a talajok vízvezető képessége alapján a hazai talajokra is meg kell határozni. Alföldi homoktalajok kapilláris vízemelésének vizsgálati tapasztalatait foglalta össze és értékelte BOTVAY (1955). A homoktalajok kapilláris vízemelés vizsgálatát azzal indokolta, hogy azokat a kötöttebb talajoktól a 300 mm-nél nagyobb vízemelés különíti el. A további elkülönítés azonban hiányzott. Huszonnyolc alföldi területről begyűjtött homoktalaj leiszapolható szemcsefrakció értékét és hat időpontban (0,5, 1, 2, 3, 5 és 25 óra) mért kapilláris vízemelési magasságának leginkább korrelatív értékét közölte. Vizsgálatai eredményeként a homoktalajok növénytermesztési és facsemete telepítési minősítésére a 2 órás vízemelést javasolta. A 2 órás kapilláris vízemelés volt ugyanis a legszorosabb kapcsolatban a leiszapolható szemcsefrakció mennyiségével.

58

RAJKAI

Homoktalajok vízgazdálkodásának jellemzésére bevezetendő vízgazdálkodási indexről írt vitacikket SZEKRÉNYI (1957), aki a laza homoktalajok vízgazdálkodásának a jellemzésére a legmegfelelőbbnek a hy-értéket tartotta. Érvként a homoktalajokon termeszthető fafajok kiválasztására a Babos által kidolgozott, a talaj hy, agyag- és humuszfrakciók összegzett értékét használó táblázatát hozta fel. Hozzászólásában KLIMES-SZMIK (1957) helyeselte a homoktalaj hy-értéke és vízgazdálkodása összekapcsolását, de felhívta a figyelmet a mezőgazdasági növények eltérő gyökérmélységének és a gyökerek szelvénybeli eloszlásának a jelentőségére. Az erdész hozzászólók egyetértettek a vízgazdálkodási index kidolgozásának az időszerűségével. A hy-t, az agyag- és a humuszkolloidok mennyiségét, azaz az „organo-minerális komplexet” – laboratóriumi mérésük miatt – azonban BABOS (2007) nem tartotta megfelelőnek a talaj helyszíni besorolásához. JÁRÓ (1957) úgy vélte, hogy a talajszelvény „közepes vízgazdálkodási indexénél” nem jelenik meg a talajrétegek rétegvastagsága, mélységbeli elhelyezkedése és a talajhibák sem. A hy≥0,6 a homoktalajon termesztett fafaj termőképessége és a vízgazdálkodási index közötti nem-lineáris kapcsolatára utalt BOTVAY (1957). Az egyszerű index helyett a több talajjellemző, így a hy mellett a 2 órás kapilláris vízemelés és a leiszapolható részek egyidejű alkalmazását javasolta. Homoktalajok szivárgási tényezője és szemcseeloszlása kapcsolatát figyelte meg UNGÁR (1960). A szitálással elkülönített szemcsecsoportokon és azok keverékein végzett mérései szerint a szivárgási tényező (k, cm⋅sec-1) a közepes szemcseátmérőtől erősen függött, a szemcseátmérő csökkenésével a k-érték is csökkent. Az „erősebben osztályozott” talaj k-értékét – azonos közepes szemcseátmérő esetében – a „rosszabbul osztályozott” talajénál nagyobbnak találta. Megállapította, hogy a homokszem méretű frakcióhoz keveredő finom szemcsék kis mennyisége a k-érték jelentős csökkenését okozta. Jelentősnek írta le a szemeloszlási szimmetria hatását is a k-értékre. A Trask-féle szemeloszlási jellemzőket a k-tényező közelítő becslésére használhatónak tartotta. A talaj vízáteresztő képessége (k-tényező) időben változó jellegéről és annak okairól értekezett SZEKRÉNYI (1961). Különböző fizikai féleségű, szerkezeti állapotú, eredeti szerkezetű mintákon, több ismétlésben végzett „percolográfos” vizsgálatai alapján a talajok vízáteresztését a feszültségmentes hézagterek és a vízáteresztő felület nagysága által meghatározottnak írta le. Megállapította, hogy a k-tényező nem állandó, hanem időben dinamikus, azaz a „hatóidő” függvényében csökken. A k-tényező csökkenését a pórusviszonyok változásával magyarázta. A pórusviszonyok változását – a talaj és a víz kölcsönhatásaként – a talaj duzzadására, mechanikai átrendeződésére, az aggregátumok és a vázrészek összeilleszkedésének változására és a talajrészecskék diszpergálódására vezette vissza. Homoktalaj napközben felmelegedő és éjszaka lehűlő felszíni rétegében kicsapódó vízpárából keletkező vízmennyiségről, a hőmérsékleti gradiens, valamint a talaj nedvességtartalmának a harmatképződésre gyakorolt hatásáról adott közre mérési adatokat SZÁSZ (1967). Alul és felül nyitott, felül nyitott és alul zárt, alul nyitott és felül zárt, valamint alul és felül zárt liziméterekben megállapította, hogy a képződő harmat 60%-a légköri, 36%-a az altalajból, 4%-a pedig a talaj belső légté-

Talajfizika

59

réből származott. A harmat csapadék-egyenértékét 10–12 mm-re becsülte a nyári hónapokban. Az általa „belső csapadéknak” tekintett harmat mennyiségét BACSÓ (1967) a levegő páratartalma és a napi hőingás alapján a SZÁSZ (1967) által mért vízmennyiség hatodának becsülte, a hőingást pedig a 30 cm rétegvastagságú liziméter felső 5 cm-ére tartotta érvényesnek. Nézete szerint a talajharmat a növényi vízellátásban nem játszik számottevő szerepet. Az irodalomban a harmatképződésről fellelhető „nagy számokat” hibás méréseknek tekintette. A harmat növényi vízellátásban való jelentéktelenségét erősítették meg RAVASZ (1967) kísérletei. Annak ellenére, hogy a felszíni 5 cm-es talajréteg reggel mért nedvességtartalmát 5 egymás utáni esőmentes májusi napon 1,14–1,64%-kal nagyobbnak találta az előző este mértnél, azt állította, hogy a hajnali harmat sem a növények gyökéren keresztüli vízellátásában, sem a magvak csírázásában nem számottevő. HAFEZ (1969) – szikes talajok vízgazdálkodását a szikesedés mértékének változásával vizsgálva – azt találta, hogy a szikesedés mértéke sokkal inkább meghatározta a talaj vízgazdálkodását, mint az a mechanikai összetételéből következne. Vizsgálatait Apajon és a Besenyszögben végezte. Apajon a közel azonos szemcseösszetételű talajok vízvezető és víztartó képessége a szikesség mértéke szerint jelentősen különbözött. Az S-érték 5%-ánál nagyobb Na+-tartalmú talajban a vízvezető képesség rohamosan csökkent. A szikes talajokban olyan magas hervadásponti nedvességtartalmakat mért, hogy vízkapacitásig telítéskor is alig volt mérhető mennyiségű hasznos víz az adszorbeált Na+-tartalom és a kísérő kolloidkémiai változások miatt. Az Északi-középhegység nyirokszerű tarka agyagon képződött agyagbemosódásos barna erdőtalajok vízgazdálkodási tulajdonságait tanulmányozták a szilvásváradi kísérleti telepen a talajok erodálhatósági viszonyainak a megállapítására SZŰCS és KAZÓ (1969). A talajok 0–10 cm-es rétegének őszi mélyszántott és a tenyészidő alatt ülepedett állapotának vízkapacitás, vízáteresztés, vízvezető képesség és lefolyás értékének Kazó-féle mesterséges esőztető készülékű mérését használták. 1 és 40 mm·óra-1 esőintenzitásokat, vízszintes és 40% lejtésen mért vízáteresztést és lefolyást értékeltek. Nem találtak egyértelmű kapcsolatot a frissen művelt és az ülepedett talajok vízáteresztő képességében. Ezt a szántással fellazított talaj por- és kolloidméretű frakciójának az eső hatására a szántott réteg aljára mosódásával és ott a pórusrendszer eltömődésével magyarázták. Megállapították továbbá, hogy az ülepedett talajoknak mérsékelt a vízáteresztő képessége. Vízgazdálkodási kartogramok szerkesztésére használt mesterséges esőztető készüléket KAZÓ (1970). Módszerével nemcsak síkvidéki öntözött területek öntözés előtti vízgazdálkodási vizsgálatát végezte, hanem lejtős területekre is meghatározta a megfelelő öntözővíz mennyiségét. Eljárásával a terület talajának minden lényeges vízgazdálkodási jellemzőjét a helyszínen mérve határozta meg. A mérések eredményeiből szerkesztett vízgazdálkodási kartogramokból egy-egy mezőgazdasági táblára vont le öntözési és agrotechnikai következtetéseket. Ehhez 1:10000 méretarányú üzemi talajtérkép alapján kijelölt „főszelvényeken” végezte a részletes talajfizikai és vízgazdálkodási vizsgálatokat. Azok ismeretében számította a legkisebb vízáteresztő képességű talajrétegig a vízkapacitásra feltöltéshez szükséges vízmennyiséget. A számítást az aktuális nedvességtartalom figyelembe vételével végezte. A

60

RAJKAI

feltöltés intenzitását úgy állapította meg, hogy az a talajfelszín vízáteresztő képességénél ne legyen nagyobb. A talajban a két- és a háromfázisú szivárgás irodalmi adatokon és mérési eredményeken nyugvó leírását KOVÁCS (1971b) adta közre. A kétfázisú – víztelített – talajban a szivárgás egyetlen mozgatóereje a gravitáció (G), minthogy a többi elhanyagolható (pl. a gőz- és a gáznyomás), vagy a G kiegészítője (pl. a rétegnyomás). Ellenállást a tehetetlenségi erő (T), a súrlódás (S) és a szemcsék és a víz között fellépő molekuláris erők (E) jelentenek. A T, S és E erők aránya határozza meg a szivárgás típusát (turbulens, lamináris és mikroszivárgás), hányadosaik dimenzió nélküli számértéke pedig a szivárgástípus tartományhatárait jelöli ki. A turbulens szivárgást két átmeneti tartományra osztotta. Szemléletesek a szivárgástípusok fékező erői (turbulens: T; 1. átmeneti: T+>S; 2. átmeneti:>T+S; lamináris: S; mikroszivárgás: S+E). A szivárgástípus tartományokra megadott dimenzió nélküli hányadosokból a Navier-Stokes egyenlettel analóg mozgásegyenletet vezetett le. A dinamikai vizsgálatokon túl a talajpórusok hálózatát egyenes csőkötegekkel helyettesítette. Modelljében a csőköteget két különböző átmérőjű rövid csőszakaszokból felépítettnek tekintette. A modellel a szivárgástípusokat megfelelő pontossággal írta le. A Poiseuille-egyenlethez hasonlóan adta meg a kialakuló áramlás gyorsító és fékező erőinek az egyensúlyát. A kétfázisú talajban kialakuló szivárgás Darcy-féle szivárgási tényezőjét bővített szivárgási tényezővel helyettesítette. Így minden szivárgási tartományban biztosította a Darcy-féle összefüggés érvényességét. Külön foglalkozott a telítetlen (háromfázisú) zóna szivárgásával, aminek a létrehozásában és fenntartásában a gravitációs erőn kívül a vízfilm felületén ható tenziókülönbség is jelentős lehet. Felírta a két gyorsító erő együttes hatását kifejező egyensúlyi feltételt tartalmazó differenciálegyenletet és annak numerikus megoldását. Szolnok megye talajainak vízgazdálkodási térképét közölte FERENCZ (1971b). A talajok vízkapacitása és hasznos vízmennyisége megállapítására 107 talajszelvény mérési adatainak statisztikai eredményeit használta fel. A közép-tiszavidéki talajok vízkapacitása (VK) a talajtípustól és a mechanikai összetételtől függően 115 és 497 mm·m-1 között változott. A hasznos vízmennyiség (DV) pedig 22 és 70 VK% között. A VK számtani középértéke 153 és 394 mm·m-1 között, míg DV-je 29 és 66 VK% közötti volt. A talajokra meghatározott vízkapacitást és vízvezető képességet az öntözővíz-mennyiség, időpont és intenzitás meghatározásában vette figyelembe. A kicserélhető kationoknak (Ca2+, Mg2+, K+ és Na+) a talaj vízvezető képességére gyakorolt hatását kísérték figyelemmel 1,1, 1,2 és 1,3 g·cm-3 térfogattömegű egyiptomi iszapos agyagos vályog mechanikai összetételű, bolygatott szerkezetű öntéstalajú mintákon MOUSTAFA és munkatársai (1972). A nátriummal telített talajokon a térfogattömegtől függetlenül 15 nap alatt sem folyt át víz. A kis térfogatsúlyú (laza) talajminták vízvezető képessége a Ca2+ > Mg2+ > K+ sorrendben csökkent. A Ca-ionnal telített talaj permeabilitása gyorsabban elérte maximális értékét, mint a Mg-ionnal, vagy a K-ionnal telítetté. Megfigyelésüket a kicserélhető kationok pórusméretet befolyásoló hatásával magyarázták. Az Alföld jellegzetes szikes talajai hidraulikus vezetőképességének meghatározására közölt módszert és mérési eredményeket VÁRALLYAY (1972). Vizsgálatait dunavölgyi szoloncsák, szoloncsák-szolonyec, szoloncsákos karbonátos kérges réti

Talajfizika

61

szolonyec, hortobágyi kérges réti szolonyec, sztyeppesedő mély réti szolonyec és mélyben szolonyeces réti talajok genetikai szintjeiből gyűjtött eredeti szerkezetű mintákon 3 ismétlésben végezte. Megállapította, hogy a vizsgált talajok Ks-értéke a durva homok altalajétól a kérges réti szolonyec B-szintjéig 102 és 10-3 cm·nap-1 között változott. A K-értékek elsősorban a Na+-telítettséggel függtek össze, azonban bizonyos agyag- és kicserélhető Na+-tartalmon felül már nem volt kimutatható befolyásolás. A desztillált vízzel mért K-értékek időbeni csökkenését a talajszerkezeti elemek szétesésével, tömörödésével, a nagy sótartalom okozta flokkuláció megszűnésével, a Na+-ionok diszpergáló hatásával és a peptizációval magyarázta. Az egységnyi átszivárgó vízmennyiségre bekövetkező K-változást a hortobágyi szolonyecekben tapasztalta. A K-érték időbeli változását a szikes talajok fizikai és vízgazdálkodási tulajdonságainak jellemzésére, illetve az azokban bekövetkező változások megállapítására tartotta felhasználhatónak. Bolygatatlan (eredeti) szerkezetű, 4–15 cm átmérőjű és 20–100 cm hosszúságú talajoszlopok vételére és azok hidraulikus vezetőképességének meghatározására kifejlesztett berendezést és a talajoszlop szegmensek telítettségi hidraulikus potenciálját kijelző mérőberendezést mutatott be VÁRALLYAY (1973a). Közleményében homok és vályog mechanikai összetételű talajoszlopokon mért eredményekről számolt be. A bemutatott módszer fizikai szempontból jelentős előrelépését a talajoszloprétegek vízpotenciáljának folyamatos követhetősége jelentette. A talaj víztartó képességének a pF=0–2,7 tenziótartományban történő mérésére kialakított pF-mérő berendezést ismertetett, és használatáról, valamint mérési eredményeiről számolt be VÁRALLYAY (1973b). A pF=0–2,0 tenziótartományban homoklapos, a pF=2,0–2,7 tartományban pedig kaolinlapos berendezést használt. A bemutatott berendezés külföldiekkel szembeni előnyeként feltöltésük, légtelenítésük, üzembe állításuk lényeges leegyszerűsítését, a szívótérben megjelenő légbuborékok – a rendszer megbontása nélküli – eltávolíthatóságát, a könnyű ellenőrizhetőséget, az üzembiztonságot és a megbízhatóságot sorolta fel. Tény, hogy az akkor bemutatott pF-mérő berendezések jelenleg is folyamatosan működtethetők. A háromfázisú (szilárd, folyadék és gáz) talajszelvény talajvíz feletti víztartalom-eloszlásának egységes jellemzésével foglalkozott KOVÁCS és PÉCZELY (1975). A talajvíztükör feletti folyamatos talajszelvény adott pontján a talaj víztartó képességét a talajvíztükör zérus nyomásszintje feletti potenciáltérben értelmezték. Meglátásuk szerint a talajmintán mért víztartó képesség csak úgy alkalmazható, ha a minta a talajvízmélységnek megfelelő szívással víztelenített. A talajvíztükör feletti telítetlen talajzónában elkülönített zárt és nyílt kapilláris zóna potenciálviszonyainak felírásából vezették le a talajnedvesség-egyensúlyt vagy pF-görbét. Szerzők érdeme, hogy a talajszelvény víztartó képességét a telítetlen zónában – magas tenziótartományban – hatodfokú hiperbolával, a részlegesen telített zónában a különböző átmérőjű kapilláris „csövek”, pórusok telítettségi eloszlásfüggvényével közelítették. Modelljüket mind a víztelített talaj ún. száradási, mind a száraz talaj telítődési víztartó képességének leírására kidolgozták, vagyis a talaj víztartó képességének a hiszterézisét is belefoglalták. A modellparaméterek meghatározására is adtak útmutatást. Felsorolták továbbá a hiányzó részleteket és a kidolgozandó feladatokat.

62

RAJKAI

Háromfázisú talajrétegekben végbemenő vízmozgás eredeti szerkezetű talajoszlopokon fizikailag meghatározott feltételek közötti méréséről közölt leírást és mutatott be vízvezetőképesség- – vízpotenciál –, illetve nedvességtartalom-függvényeket VÁRALLYAY (1974). Három dunavölgyi és egy tiszántúli talaj genetikai szintjeiből vett nyolc talajoszlop kapilláris vezetőképesség-függvényét „infiltrációs oszlop” mérési elrendezéssel határozta meg. A meghatározott kapilláris vezetőképességfüggvények numerikus integrálásával a talajvízből a kapilláris vízemelés magasságát ábrázoló görbéket szerkesztett. A különböző fluxusú kapilláris vízemelés magasságát rétegezett talajszelvényekre is bemutatta. Korszerű, fizikailag meghatározott módszert dolgozott ki a rétegezett mechanikai összetételű, öntés eredetű és sekély talajvizű alföldi talajokon termesztett növények talajvízből történő vízellátásának a becslésére. Megteremtette továbbá a talajoldatban levő, a talaj szilárd fázisához nem kötődő anyagok transzport-intenzitás becslésének a lehetőségét. A tömörödöttség (térfogattömeg) kapilláris vízemelésre gyakorolt hatásáról közölt tanulmányt DIMITRIU és CANARACHE (1974). Ötven cm magas, egyenletesen és különböző mértékben – alulról felfelé, ill. felülről lefelé – tömörített, laboratóriumban feltöltött talajoszlopokon vizsgálták a kapilláris vízemelést. Az oszlopokat 5 cm magas és 7 cm átmérőjű műanyag gyűrűkből állították össze. Egy-egy gyűrű vályog, közepes és durva homok fizikai féleségű talaj, különböző mértékben tömörített változatát tartalmazta. A gyűrűk kombinációjából összeállított oszlopokat kádba helyezték, amelyben 5 cm magas vízszintet tartottak fent. A kapilláris vízemelés magasságát időben ábrázolták. Megállapították, hogy amikor az egyenletesen, vagy a különbözően tömörített talajoszlopok alsó részében vályog és közepes homoktalaj volt, a térfogattömeg növekedése csökkentette a vízemelés magasságát. A különbözően tömörített talajoszlopok egész hosszában a kapilláris emelkedés sebességét az alsó talajréteg tömörítettsége és nem az oszlop rétegzettsége határozta meg. A vizsgálat végén az 5 cm-es talajszegmensek nedvességtartalmát meghatározva kimutatták, hogy a térfogattömeg növekedésével a talaj kapilláris vízkapacitása csökkent. Méréseik igazolására bemutatták, hogy a Philip-féle infiltrációs függvénnyel számított és a mért eredmények hibahatáron belül egyeztek. VÁRALLYAY (1978) áttekintette és értékelte a talajfizika helyzetét, valamint jövőbeni feladatait fogalmazta meg. Mind a hazai, mind a főbb nemzetközi iskolákról és áramlatokról céltudatos válogatást adott. A talaj vízgazdálkodását, mint a talajfolyamatok és a talajtermékenység egyik meghatározó részfolyamatát határozta meg. Majd a talaj fizikai tulajdonságai és vízgazdálkodási jellemzői kapcsolatát tekintette át a korszerű nedvességpotenciál elmélet és mérési módszerek alapján. Bemutatta a talajok vízgazdálkodásában meghatározó víztartó- és vízvezetőképességfüggvények egyéb talajjellemzőkkel való összefüggésének főbb ismérveit. Rámutatott azoknak a talajtermékenységben játszott szerepére. A talaj vízgazdálkodásának az anyag- (így a tápanyag) transzportban és a talajélet időtartama és intenzitása meghatározásában játszott kulcsszerepét emelte ki. Tárgyalta a talajfizika fejlődésének főbb szakaszait, a főbb nemzetközi irányzatokat, végül a hazai talajfizikai kutatásokban általa szükségesnek tartott fejlődési irányvonalakat: 1. A talajfizikai szemlélet korszerűsítése, az elméleti talajfizika nemzetközi eredményeinek megismerése, átvétele és használata. 2. A korszerű talajfizikai tömegvizsgálatok rendszerének

Talajfizika

63

kialakítása, bevezetése, és ezekhez a korszerű műszerezettség. 3. A talajokban bekövetkező fizikai változások követése, felismerése és hatásának előrejelzése. 4. A szorosabb kutatási együttműködés szükségessége a talajtan többi szakterületével (pl. talajkémia, talajminerológia, talajtechnológia, talajgenetika, talajtérképezés stb.), a társtudományokkal (pl. matematika, fizika, fizikai-kémia, kolloidika, biológia, hidrológia, geológia, hidrogeológia, természeti földrajz, meteorológia stb.). 5. A talajfizika kutatási eredményei ne csak eljussanak a felhasználóhoz (mezőgazdasági vízgazdálkodó, meliorátor, talajvédő, mezőgazdasági gépész stb.), hanem azokat alkalmazzák is. A pF-görbék matematikai leírásáról jelentettek meg közleményt VÁRALLYAY és munkatársai (1979). Minthogy a talaj víztartó képességét megadó elméleti ψ(θ) összefüggés nem ismert, több ún. empirikus függvényt alkalmaztak, bemutatva a függvényillesztés pF-görbealak megjelenítését, a függvények matematikai kezelésében rejlő lehetőségeket, így pl. az integrált és derivált függvényeket, az inflexiós pontot, az inflexiós pontba húzott érintőt, a differenciális vízkapacitás számíthatóságát stb. A magyarországi homoktalajok vízgazdálkodási problémáit elemezte VÁRALLYAY (1984). Térképen mutatta be a homok és homokos vályog mechanikai összetételű talajok előfordulását az ország területén, részletezte a különböző talajtípusokban a homok és homokos vályog fizikai féleségű változatok területi arányát, majd részletesen tárgyalta a homoktalajok vízgazdálkodási tulajdonságainak főbb jellemzőit, így a kis víztartó és víztároló képességet, a nagyon nagy víztelített vezető képességet, a kis humusztartalmat, a gyors átmelegedést és lehűlést, azaz a kis hőkapacitást, és a kis hasznosítható vízkészletet. A homoktalajokra jellemző kéregképződést és a deflációt, valamint azok javításának lehetőségeit (növényborítás, altalaj zöldtrágyázás, szennyvíziszap bekeverés stb.) ismertette. A talaj vízvezetőképesség-függvényének a víztartóképesség-függvényből (pFgörbe) való számíthatóságát mutatta be RAJKAI (1984). A számítás egyszerűsítésére a maradék nedvességtartalmat (θr) nullának vette és a pF-görbe inflexiós pontjának egyszerű meghatározása érdekében a van Genuchten-féle hatványfüggvény helyett a Brutsaert-féle eloszlásfüggvényt alkalmazta. A javasolt számítási módszer alkalmazhatóságát mért telítetlen vízvezetőképesség-értékek felhasználásával karbonátos futóhomok és karbonátos réti csernozjom talajokra ismertette. A hazai talajok vízháztartását és anyagforgalmát sorolta típusokba, valamint ábrázolta 1:500.000 méretarányú térképen VÁRALLYAY (1985). Mindkét kategória a talaj éves vízmérlege alapján lehet pozitív, egyensúlyi vagy negatív. Minthogy azonban a természetben a kategóriák átmenete közel folytonos, az egyes kategóriákon belül további felosztás indokolt, ahogy azt a kialakított 11 vízháztartási és 13 anyagforgalmi típus leírásában kifejtette. A vízháztartási és anyagforgalmi típusokba tartozó talajok főbb jellemzőinek ismertetését követően azok szabályozási lehetőségeit ismertette, szempontokat adva az okszerű vízgazdálkodás tervezéséhez. A talaj hidraulikus vezetőképességének a nedvességtartalommal és a szemcseösszetétellel mutatott összefüggéséről az NDK Mezőgazdasági Akadémia Münchebergi Talajtermékenységi Kutatóközpont, Talajtani és Távérzékelési Rész-

64

RAJKAI

legének munkatársa, VETTERLEIN (1986) közölt tanulmányt. A hidraulikus vezetőképesség nedvességtartalommal és szemcseösszetétellel való együttes összefüggését ismert szemcseméretű talajképző anyagokból (homok pleisztocén üledék, finom homok pleisztocén dűnehomok, vályog moréna lerakódás, oligocén agyag és vályogos iszap az NDK-ban) készített 66 db talajkeveréken végzett mérésekből határozta meg. A mesterséges talajkeverékeket a talajszerkezet és a humusztartalom hatásának kizárása érdekében alkalmazta. A hidraulikus vezetőképességet a „kettős szívólap” és a „kettős membrán” készülékkel, különböző szívóerő-értékeken, a víztelített vezetőképességet pedig az állandó víznyomás módszerrel 6 ismétlésben határozta meg. A mérési eredmények geometriai középértékét használta fel. Az összefüggésszámításokban kizárólag a hidraulikus vezetőképesség logaritmusát és a nedvességtartalom térfogat%-értéket, valamint a Ki > 10-4 és Ki < 1 mm·nap-1 vezetőképesség eredményeket alkalmazta. Határozott lineáris összefüggést mutatott ki a keveréktalajok hidraulikus vezetőképesség és nedvességtartalom logaritmusa között. A regressziós egyenesek meredeksége (mR) és a regressziós állandók a talajkeverékek finom részével (<6 µm) vagy agyagtartalmával mutattak szoros kapcsolatot. A kísérletileg meghatározott mR értékek jól egyeztek a nemzetközi eljárások szerint számítottakkal. A 10%-ot meghaladó finom részecske mennyiségű mintákban határozott összefüggést talált a hidraulikus vezetőképesség és a felvehető vízmennyiség között. A mezőgazdasági vízgazdálkodás talajtani tényezőit gyűjtötte egybe az ország mezőgazdasági területére az öntözés, valamint a belvíz kialakulás racionális tervezhetősége érdekében VÁRALLYAY (1989). Svéd–Magyar Szimpózium keretében tartott előadások megjelent anyagaként angol nyelven mutatott be négy részből álló modellt (1. telítetlen talaj hidraulikus vezetőképesség-függvény; 2. talajvízből telítetlen homogén talajba irányuló vízáramlás; 3. talajvízből telítetlen rétegezett talajba irányuló vízáramlás; 4. változó talajvízszintből a telítetlen rétegezett talajba irányuló vízáramlás) VÁRALLYAY és RAJKAI (1989). A talajvízből gyökérzónába irányuló kapilláris víz- és sótranszport modellt (VÁRALLYAY, 1974) ismeretlen víztartó és hidraulikus vezetőképességű talajokra alkalmazták RAJKAI és munkatársai (1981) és RAJKAI (1984) becslő módszereinek használatával. A gyökérzóna svéd talajfizikai vizsgálati rendszerét, módszertanát és elveit mutatta be, irodalmakon és néhány példán keresztül JOHANSSON (1989). Kiemelésre érdemes a hervadáspont érték fizikai alapú – napraforgóval és búzával végzett növény indikációs – meghatározásának a leírása, valamint a légáteresztés laboratóriumi rutinvizsgálatának bemutatása, valamint a szabadföldi mérések ismertetése. Magyarország talajainak vízraktározó kapacitását becsülte meg az 1:100 000 méretarányú talajfizikai térkép adatait felhasználva VÁRALLYAY (2005). Számításai szerint a talaj vízraktározó tere az átlagos éves csapadék kétharmadának befogadását teszi lehetővé potenciálisan, amely mintegy 30–35 km³ vízmennyiség. Ezen az alapon állapította meg, hogy Magyarország legnagyobb víztározóját talajai alkotják. A hazai mészlepedékes csernozjom talajok vízmérlegének a különböző klímaváltozási forgatókönyvek hatására történő változását mutatták be FARKAS és munkatársai (2009). A szélsőséges csapadékösszegű években a vízmérleg elemeinek a

Talajfizika

65

különbsége az átlagos csapadékú évekénél nagyobb volt. Megállapították, hogy a talajvízmérleg klímaérzékenysége csupán a csapadék éves eloszlása és szélsőséges értékeinek ismeretében állapítható meg. A talaj szerkezeti állapotának és a talajművelés hatásának a jelentőségét is kiemelték. Homoktalaj telített (Ks) és közel telített (KFS) vízvezető képességének megállapítására 4 terepi, 3 laboratóriumi mérési és 4 becslő módszer eredményeit mutatták be FODOR és munkatársai (2009). A méréseket öt ismétlésben végezték. A mért Ksértéke 26 és 146 cm⋅nap-1 között változott. Kilenc eljárás Ks-értéke 68 és 94 cm⋅nap-1 között, míg egy mérési és egy becslő módszeré jelentősen nagyobb, ill. jelentősen kisebb volt. A terepi mérési módszerek és a becslő eljárások – egy kivétellel – jól közelítették a 20 cm magas kb. 5,5 liter térfogatú nagypatronos mérések eredményét. A szabványos 100 cm³-es kispatronos és a nagypatronos minták Ks mérési eredménye hibahatáron belül egyezett, amikor mintavétel előtt a kispatron belső falát zsírral bekenték. Hőgazdálkodás A talaj közeli légtér és a talaj energetikai viszonyai közötti kapcsolatok leírásában, továbbá a talajon belüli hőterjedés és a hőmérsékleti gradiens menti anyagmozgás tárgyalásához a talaj hőtani értékeit szükséges ismerni – írta SZÁSZ (1964). Közleményében a talaj hővezető képességének meghatározására lineáris hőforrásból és a talaj hővezető képessége szerint alakuló felmelegedést mérő hőelemből álló tűszondás eljárást ismertetett. A mért értékek kiértékelésének elvét és kalibrálási módszerét – az Albrecht-féle módszert – adta meg. A talaj hőforgalmának mérőeszközeivel mért napi menetét mutatta be, és napszakos alakulását magyarázta meg. A talajhőmérséklet időjárástól függő változásával foglalkozott JENEY (1976). Gödöllő szárítópusztai tangazdasága rozsdabarna erdőtalajának 1958 és 1968 között mért talajhőmérsékleti értékeit feldolgozva állapította meg, hogy a talajhőmérséklet alakulásában az időjárás advektív hatása érvényesült. A csapadékos hidegbetörés okozza a legnagyobb mértékű és a legtartósabb változást mind a talaj-, mind a léghőmérsékletben. Az általuk okozott hőmérsékletcsökkenés hosszabb és nagyobb, mint a csapadék nélküli időjárási helyzeteké. A felmelegedési időszakok általában folyamatosan növelik a hőmérsékleti különbséget a talaj felső és mélyebb rétegei között. Megállapította, hogy a hőmérsékleti hullámok aszimmetriáját mutatva, a felmelegedési időszakok időtartama a lehűlési szakaszokhoz viszonyítva növekedett. A csapadék, a talaj hőmérséklete, a víz talajba szivárgása és elfolyása közötti összefüggést tanulmányozta JENEY (1977). A csapadékot nem csupán vízbevételi forrásként tekintette, hanem annak kinetikai energiáját és hőtani hatását vizsgálta a beszivárgásra és az elfolyásra. Mérései szerint a felszínhőmérséklet alakulásában a csapadékvíz hőmérséklete a meghatározó. A beszivárgással a talajszelvény hőmérséklete jelentősen csökken, de közben a beszivárgó víz hőt vesz fel, azaz melegszik. A talajban jelentős hőmérsékleti inhomogenitás alakul ki. A víz viszkozitása nyáron és a tavaszi–őszi időszakokban jelentősen különböző, ami miatt a talaj vízvisszatar-

RAJKAI

66

tó hatása a tavaszi–őszi időszakokban kétszerese a nyári időszakénak. Továbbá a nyári esők többségében a víz hőmérséklete 20oC alatti. A csapadékvíz viszkozitása emiatt megnő és csökken a beszivárgás intenzitása, valamint megnő az elfolyás lehetősége. Levegőgazdálkodás Különböző szerkezetű és kolloid-tulajdonságú talajok légjárhatóságának vizsgálatára kidolgozott rádium-emanációs módszert ismertetett IMRE (1968). Eljárása a talajok helyszíni bolygatatlan porozitásának vizsgálatára alkalmas. Szabadföldön mért, szikes és homoktalajok légjárhatóságának radon-gáz diffúziós eredményeiről számolt be. A mérést az üveggömbbe zárt 8–15 millicurie aktivitású radon-gáz 1,5 m mély talajba fúrt lyukba helyezésével végezte. A talajt az üveggömb behelyezése után visszatöltötték, majd az üveggömböt feltörték. Az üveggömbtől meghatározott idő után és távolságban talajmintákat vettek. A talajminták GM-számlálóval mért aktivitásából számították a radon-gáz terjedésének diffúzió állandóját. Azt találták, hogy a különböző talajok diffúziós állandói széles tartományt fognak át (200 cm2·óra-1-tól 2 cm2·óra-1) durva homokoktól az agyagos vályog szemcseméretű szoloncsákos szikesekig. Szerző megjegyzi, hogy a talaj rétegződése miatt a diffúziós állandó értéke állandóságának elméleti feltétele nem biztosított. Ennek ellenére hasznos becslés adható a látszólagos D-értékre, amit össze lehet hasonlítani más talaj diffúziójával és talajtulajdonságaival. Talajfizikai tulajdonságok összefüggés elemzése Talajfizikai adatbázisok és becslő függvények A talaj víztartóképesség-értékei és az egyszerűen mérhető, ún. rutin talajjellemzők közötti kapcsolatokat vizsgálva statisztikai becslő összefüggéseket közöltek RAJKAI és munkatársai (1981). A pF-érték becslő statisztikai számításokat az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetében (MTA TAKI) 50 – főként az Alföld mezőgazdasági területein feltárt – talajszelvény 230 talajrétegén mért talajjellemző értéken végezték. A számítások részben az MTA TAKI-ban (Budapesten), részben a Szovjet Tudományos Akadémia Agrokémiai és Talajtani Intézetében (Puscsinóban) készültek. A pF-érték becslő függvényekkel lehetővé vált a szemcseméret és tömődöttség (térfogattömeg) felhasználásával a víztartóképességértékek közelítő becslése. A pF-érték becslő függvények elsősorban az Alföld csernozjom és réti talajai víztartó képességének a megadására megfelelők. Kidolgozásukhoz ugyanis főként e talajok mintáin mért értékeket használták fel. A talaj vízgazdálkodási szempontból kitűntetett értékeinek (VKsz, HV) valamint a pF-értékeket a teljes nedvességtartományban folyamatos függvénnyel megadó pFgörbe függvényparamétereit becslő egyenleteket közölt RAJKAI (1987–1988). A pFérték, ill. paraméterbecslésekbe új változókat (pl. a szemcseméreteloszlás-függvény paraméterek) vezetett be, és becslő függvényeket dolgozott ki szikes talajok pFérték becslésére. A hortobágyi szolonyeces talajmintákon kidolgozott becslő függ-

Talajfizika

67

vényekben meghatározó változó volt a talaj kicserélhető (Herke) Na+-tartalma. A szikesedés mértékéből adódó víztartóképesség-érték változást szemléletes példán mutatta be. A Brutsaert-féle víztartóképesség-függvény paramétereit becslő 8 talajváltozós egyenletek együtthatóinak lineáris regresszióval meghatározott értékeit 230 talajréteg mért adataira nemlineáris illesztéssel javította – finom hangolta – RAJKAI és KABOS (1999). A „hangolási módszer” leírását és eredményét mutatták be. A becslési hiba jelentősen csökkent, amikor a 200 cm vízpotenciálon mért nedvességtartalom-értéket is alkalmazták a becslő függvényben. Mezőgazdasági, környezetmérnöki és távérzékelési célú felhasználásra MSAccess formátumban összeállított talajfizikai adatbázist mutatott be NEMES (2002). A HUNSODA nevű összeállítás 840 talajszint mért adatait tartalmazza. 576 talajszint mért vízgazdálkodási (azaz víztartó és vízvezető képesség, térfogattömeg, szemcsefrakció stb.) adatainak különlegessége, hogy azonos mintavételi szempontok szerint és technikával gyűjtötték, valamint azonos mérési módszerekkel és kutatóintézeti alapossággal mérték. Különböző talajadatbázisokon kidolgozott talajfizikai becslő eljárásokat TALAJTANonc 1.0 számítógépes programba épített egybe, mutatott be és összehasonlító módon értékelt FODOR és RAJKAI (2005). A becslő függvények kidolgozására nem használt talajmintákra kapott eredmények alapján a programot jól használhatónak minősítették a talajok vízgazdálkodásának modellezésében. A talajok vízgazdálkodását meghatározó víztartó (pF) és vízvezető képességet (Ks) becslő eljárást dolgoztak ki a Talajinformációs és Monitoring (TIM) adatbázis felhasználásával TÓTH és munkatársai (2006). A becslő eljárás alkalmazhatóságát teszt adatbázison és mintaterületi adatokon ellenőrizték. Megállapították, hogy talajtérképek kategória adataiból a pF és Ks értéke kielégítő pontossággal – ±2,5 nedvesség%-on, ill. ±1 nagyságrenden belül – becsülhető. Igényes, átfogó, alapos és rendszerező, mind a nemzetközi, mind a hazai talajvízgazdálkodási értékek és függvények becslésére használt hazai és nemzetközi eljárásokat és módszereket áttekintő tanulmányt adott közre TÓTH (2010). A Magyarországon mért és elérhető talajfizikai és talajhidrológiai mért 15005 talajréteg adatain (MARTHA adatbázis) tesztelték korábbi – főként az Alföld mezőgazdasági területeiről begyűjtött – hazai adatokon kidolgozott és a HYPRESS európai összesített adatbázison kidolgozott pF-becslő, ún. pedotranszfer függvények alkalmazhatóságát MAKÓ és munkatársai (2010). Véleményük szerint sem a korábbi hazai, sem az európai becslések nem megfelelő pontosságúak. Viszont, amennyiben a talajok szerkezetességét is figyelembe veszik, a becslések pontatlansága csökken. Ebből következően a regressziós fa csoportképző statisztikai eljárásban a talajszerkezetet leíró változót javasolták az ún. „talajcsoport” pF-becslő függvények (class pedotranszfer functions) kidolgozására. Az MTA TAKI-ban mért mintegy száz talajszelvény 523 talajrétegének talajfizikai adatait tartalmazó HUNSODA adatbázist felhasználva tíz hazai és nemzetközi vízvezető képességet (Ks) becslő függvény (PTF) eredményét hasonlította mért értékekhez FODOR és RAJKAI (2010). A Ks becslő függvények hatékonyságának a megállapítására a becslés abszolút és relatív hibáját használták. A mért és a becsült

RAJKAI

68

Ks-értékeket használva két jellemző hazai talajra modellezték a talajba beszivárgást „szakadó esőben”. A PTF-ek eredményei alapján az empirikus becslések és a nagy adatbázisokon kidolgozottak bizonyultak megfelelőbbnek. Minthogy azonban a PTF választás többféle szempontú lehet, becslés helyett a mért Ks-érték használatát javasolták. Kreybig- és Géczy-féle talajtérképek keszthelyi lapjainak talajtani adatain (becsült fizikai talajféleség, Arany-féle kötöttség, 20 órás kapilláris vízemelés) – standardizálást és hibaszűrést követően – főkomponens elemzést, majd krigelést (interpolációt) végzett SISÁK és PÖCZE (2011). Az interpolált első főkomponens alapján visszaszámolt KA-értékét eredménytérképen ábrázolták. Megállapításuk szerint az eredménytérkép részletessége az eredeti térképekénél nagyobb. Tala jfolyamato k A. A. Rode „A kutatási módszerek rendszere a talajtanban” című könyvét SZABOLCS (1971) ismertette. Rode a talajfolyamatokat anyagmérlegekre és folyamatokra osztotta fel. A talaj anyagmérleg-folyamatai egyikében a talajlevegő CO2tartalmának az atmoszférába jutását említette. Külön fázisként a „talajkolloid alkatrészeket”, azon belül a savas kémhatás okait tárgyalta. A szilárd fázisban a mikroaggregátum és a humuszmennyiségtől külön csoportosította a karbonát CO2-t és annak szelvénybeli megjelenését. Az „élő fázis” csoportot mikroflórára és talajfaunára osztotta. Az „energia-csoport” sugárzási- és hőmérleget, továbbá nedvességés redoxpotenciált, valamint radioaktivitást foglalt magában. SZABOLCS (1971) Rode talajtani modellkísérleteit fontos természettudományos alkalmazásként értékelte. Folyamatmodellek A modellépítés és a modellmódszer talajtani alkalmazásáról készített áttekintő tanulmányt RAJKAI (2001). A modellmódszer értékeként a folyamatszemléletet és a matematikai formalizmus tudományterületeket összekapcsoló eszköztárát jelölte meg. A talajfolyamatok modell leírásán kívül a talajgenetikai modellezés lehetőségét, a modelltípusokat, a modellezés jóságát, érzékenységét, a léptékváltás lehetőségét tárgyalta. Áttekintette a talajváltozatosság figyelembe vételének lehetőségét a modellhasználatban. Az anyagáramlás fizikai törvényszerűségeire épített modelleken kívül az entrópia alapú modelleket tekintette át. A CERES termés szimulációs modell vízegyensúly elvű vízforgalmi részmodelljét a talajréteg víztartó- és vízvezetőképesség-függvényeit felhasználó részmodellé fejlesztéséről és az eredeti, valamint a továbbfejlesztett modelleredményeket összehasonlító közleményt közölt FODOR és KOVÁCS (2001a). A Richards-egyenlet megoldását használó vízforgalom modell mért és becsléssel csernozjom talajokra meghatározott paraméterértékekkel kapott eredményeit hibahatáron belül azonosnak találták (FODOR & KOVÁCS, 2001b).

Talajfizika

69

A meteorológiai modellek talajparamétereinek az amerikai talajadatbázis alapján Clapp és Hornberger módszerével adnak értéket. A hazai talajadatokra kidolgozott Rajkai-féle talajparaméter értékeket a Clapp és Hornberger-féle módszerével kapott értékekkel hasonlította össze ÁCS és DRUCZA (2003). Úgy találták, hogy a 15% nedvességtartalmú agyag fizikai féleségű talajok vízpotenciálja -2 pF-értékkel tért el, vagyis a nehéz mechanikai összetételű hazai talajok lényegesen kisebb nedvességtartalmúak, mint amerikai megfelelőik. Mért víztartóképesség-értékekre illesztett függvényparaméter-értékekkel, valamint azok pedotranszfer függvényekkel becsült értékeivel szimulálta a tenyészidőszak összegzett evapotranszspirációját (kumulált ET) FODOR és RAJKAI (2004). Megállapításuk szerint a becsült paraméteres modell-szimulációk kielégítő pontossággal használhatók a 4M növénytermesztési modell talajfizikai függvényeiként. Az éghajlat, a tényleges párolgás és a talajlégzés egyértelmű kapcsolatáról számoltak be ÁCS és munkatársai (2005). Modellvizsgálatuk szerint a tényleges párolgás átlagban három nagyságrenddel nagyobb a talajlégzésnél. A tényleges párolgást összemérhetőnek találták a talajban tárolt vízmennyiséggel. Állításuk szerint a talaj hasznos vízkészletének változása a talajból elpárolgó vízgőz és széndioxid áramok, valamint a helyi időjárás alakulásában döntő szerepet játszik. Országos léptékű talajhidrológiai modellezési célra a Kreybig-féle digitális talajinformációs rendszert (DKTIR) és a Magyar Agrogeológiai Adatbázist (MAGA) használták fel a talajok telítetlen zónája talajfizikai paramétereinek megadására BAKACSI és munkatársai (2010). A DKTIR tartalmazza a talajok 3–5 rétegének hy, pH, összes só-, humusz-, mésztartalom és néhány további tulajdonságát, míg a MAGA a részletes szemcseösszetételt. Összekapcsolták a MAGA textúra adatokat és a HYPRESS európai adatbázis talajtextúra FAO-osztályok van Genuchten– Mualem pF- és Ks-becslő függvényeit, amivel modellezési célú paraméterértékbecslést tettek lehetővé. Folyamatkövetés monolitokon Nagyméretű természetes szerkezetű talajmonolitok vételének és készítésének módszerét adták meg NÉMETH és munkatársai (1991). A nagyméretű, természetes szerkezetű, 1 vagy 1,5 m hosszú, legalább 30 cm átmérőjű talajoszlopok szabadtéri vagy laboratóriumi elhelyezése és felműszerezése a nedvesség- és anyagtranszportfolyamatok nyomon követését tette lehetővé. PÁRTAY és munkatársai (1992) az MTA TAKI Nagyhörcsöki Kísérleti Telepén vett 40 cm átmérőjű és 150 cm hosszú bolygatatlan talajoszlop különböző mélységébe helyezett kvadrupol tömegspektrométer (QMS) szondákkal a talaj gázfázis, vízgőz, O2-, N2- és CO2-koncentráció időbeli változását figyelték meg. A talajoszlopban nevelt kukorica szárszövete, gyökérkörnyezete és a talajlevegő gázösszetételének mérését a berendezéssel sikeresnek ítélték és kiemelték azok hasznos újszerűségét.

RAJKAI

70

Szerves folyadékok a talajban Szerves folyadékok (etanol, széntetraklorid és izobután) háromfázisú (telítetlen) talajokban történő mozgásával – 5 órás kapilláris emelkedése – foglalkozott MAKÓ és MÁTÉ (1991). A különböző szemcseösszetételű talajtípusok 2 órás, valamint 5 órás szerves folyadékemelése, illit-, vermikulit- és agyagtartalma között mutattak ki összefüggéseket. A folyadékemelés Freundlich-féle időfüggvényének sebességtényezőjét az agyagtartalommal fordítottan, míg a folyadék viszkozitásával egyenesen arányosnak találták. MAKÓ és MÁTÉ (1992) a talajra öntött, ömlött szerves folyadékok (havariák) talajba szivárgásának menetét, beázási mélységét és a beszivárgás sebességét vizsgálták. A kísérleteket a talajok természetes változatosságának kizárására mesterséges talajoszlopokon végezték. Hét, agyagásvány-összetételben és minőségben különböző talajféleségből készített mesterséges oszlopon négy oldószer – desztillált víz, etanol, széntetraklorid és izobután – beszivárgását figyelték meg. Azt tapasztalták, hogy a kis viszkozitású és apoláros folyadékok áztatták be legmélyebben a talajoszlopokat. A beázások Freundlich-féle időfüggvényét talajra és oldószerre is parametrizálták, hangsúlyozva azok egyedi és kísérleti érvényességét. Kaolinit, illit, montmorillonit agyagásványokat és humuszanyagokat tartalmazó talajkeverékek szerves folyadékgőz – benzin, kerozin, kőolaj, gázolaj – adszorpcióját határozták meg a higroszkóposság mérésével analóg módon MAKÓ és munkatársai (1995). Megállapították, hogy a szerves folyadékgőz az agyagásványok külső felületén adszorbeálódott. A talajkeverékek gőzadszorpciója leginkább az agyag-, a humusz- és a mésztartalomtól, a humuszmentes talajmintáké az agyagtartalomtól és az agyagásvány-minőségtől, míg a szerves folyadékgőz-adszorpció mértéke a gőznyomástól függött. Szerves folyadékkal – kőolaj, kerozin és gázolaj – telített talajok hidraulikus vezetőképességét tárgyalta MAKÓ (1995a). Az azonos agyagtartalmú, de különböző agyagásvány-összetételű és porfrakciójú talajkeverékek szerves folyadékvezető képességét a porfrakció mennyisége jelentősen, az agyagásvány-összetétel azonban számottevően nem befolyásolta. Az aggregátumokat tartalmazó talajminták szervesfolyadék-vezető képessége az azonos agyagtartalmú és ásványi összetételű, de aggregátum nélküli mintákénál jelentősen nagyobb volt. Gázolajjal végzett vezetőképesség-mérés esetében a vízvezetőképesség-mérésben tapasztalt időbeli csökkenés helyett, időbeli növekedést mutatott. A szerves folyadékokban az aggregátumok nem iszapolódtak szét, sőt – a leírás szerint – nagyobb porozitású állapotba rendeződtek. A talajok víz- és szervesfolyadék-vezető képesség becslésének lehetőségét és eredményességét tanulmányozta MAKÓ (1995b). A vízvezető képességet – mérései szerint – leginkább a talajok agyag- és porfrakciójának mennyisége határozta meg. A vízvezető képesség becslésére exponenciális függvényt használt. Szerves folyadékok – így kerozin, kőolaj és gázolaj – vezetőképességének a becslésére az exponenciális összefüggés nem volt megfelelő, helyette regressziós összefüggéseket alkalmazott. Szervesfolyadék-vezető képesség esetében a talaj agyagtartalmának a

Talajfizika

71

növekedése a vezetőképesség növekedését eredményezte. Megállapította továbbá, hogy a szerves folyadékok áramlására használt modellekben a vízzel mért vezetőképesség folyadéksűrűséget és viszkozitást figyelembe vevő átszámítása csupán durva szemcseösszetételű talajokra alkalmazható. Kalcium-montmorillonit- és agyagásvány-tartalmú talajok tenzidadszorpciója, nedvesedése, duzzadása és dezaggregációja, valamint üledékszerkezete összefüggését elemezte PATZKÓ és DÉKÁNY (1996). Megállapították, hogy a kationos tenzid a montmorillonit külső és belső, az anionos tenzid pedig csupán a külső felületén adszorbeálódik. Azt tapasztalták, hogy a kationos tenzid adszorpciója után a bázislap-távolság nagymértékben növekedett, míg anionos tenzid hatására kismértékben csökkent. Ebből következően a montmorilloniton adszorbeálódott tenzid elősegítette a szerves folyadék interlamelláris beépülését. A montmorillonitos talaj kis vízáteresztő képessége a tenzidadszorpció után többszörösére növekedett. Összefüggést találtak továbbá az üledéktérfogat és a vízáteresztő képesség, valamint a tenzidadszorpció és az interlamelláris duzzadás mértéke között. Szerves talajszennyező folyadék (nem aromás petróleum származék: DUNASOL 180/220) talajpórusokban tárolt mennyiségét mérte 12 jellegzetes hazai talajféleség 35 genetikai rétegéből vett eredeti szerkezetű mintákon és hasonlította a párhuzamosan vett mintákon mért víztartóképesség-értékekhez MAKÓ (2002). Szerző a talajminták DUNASOL 180/220 petróleumtartó képességének mérésére speciális berendezést alakított ki. A víztartóképesség-adatok Leverett-féle olajszármazékokra vonatkozó becslő eljárása jelentős pontatlansága miatt nem volt használható, azonban a talaj szemcsefrakciók, térfogattömeg és humusztartalom alapú becslésé kielégítő pontosságúnak bizonyult. Tala jvízgazdálkodá s és vegetáció ka pcsolata A hidratúra, azaz az élőlényekben vagy az élőlényeket fenntartó közegekben a víz kötöttségi állapotának méréséről és mezőgazdasági jelentőségéről írt VAS és CSONTOS (1956). A talaj és a növények vízgazdálkodási viszonyait jellemezték adott hidratúrájú levél- vagy talajminta körül a zárt térben kialakult egyensúlyi relatív páratartalommal (ERP%). Kecskeméti homok-, tarcali vályog- és egri agyag talaj kristály elfolyósodási és izopiesztikus módszerrel meghatározott ERP értékeit közölték és javasolták a talajok szorpciós izotermáinak a felvételét. A módszer elméleti használhatósága ellenére – feltehetően hőmérséklet és légnyomás függése – valamint az egyensúly beállásának végpontjelzési bizonytalansága miatt nem terjedt el. Korszerűsített változata növényi szövetek vízpotenciál mérésére használható. A talaj vízgazdálkodását jellemző fizikai tényezők (víztartó képesség, nedvességtartalom, talajvízmélység és kapilláris vízemelés) és a természetes fajösszetételű réti növénytársulások kapcsolatát tárgyalták SZABOLCS és munkatársai (1978). Újszentmargittán a szikes talajú termőhelyek talajjellemzői és növényállomány fajösszetétele közötti kapcsolatokat elemezték. Főként a talaj szikessége, a talajvíz mélysége és a talajvízből a gyökérzónába jutó sómennyiség és a vegetáció összetétele között mutattak ki összefüggést.

72

RAJKAI

Budapest határában a Szilas-patak árterén a növénytársulások tavaszi és nyári aspektusában felvehető vízkészletet és a növényállományokat alkotó fajok nedvességigényét állapította meg RAJKAI (1978). Talajfizikai paraméterekkel (pF, nedvességdinamika, hidraulikus vezetőképesség) írta le a talajokban a vegetációs időszak nedvességforgalmát, a vízmozgás irányát és intenzitását. A növényállományok talajnedvesség-forgalmát, nedvességdinamikáját szoros összefüggésbe hozta a növénytársulás fajösszetételével, aspektus-váltásával és asszociáció típusával (mocsárrét, kiszáradó láprét, kaszáló rét). A növénytársulások fajösszetétel és fajdominancia szerinti elválasztását a talajtípus és a vízgazdálkodási tulajdonságok igazolták. Nem talált azonban egyszerű kapcsolatot a növénytársulások föld feletti biomasszájának tápanyagtartalma és a talajok tápanyagkészlete között. Duna–Tisza közi homokhátság kaszálórétként és legelőként hasznosított növényállományú hidromorf talajsorán a talaj vízgazdálkodása és a természetes növényállományok kapcsolatát tanulmányozta BARNÁNÉ (1982). A talajvíz mélysége a térszín különbsége következtében kis távolságon belül jelentősen különböző hidrológiai viszonyokat és talajképződési folyamatokat eredményezett. Az eltérő nedvességviszonyokat a talajtípus és a növénytársulások Zólyomi-féle W-értéke mutatta, és azok megjelentek a termőhely nedvességtípusában is. A fokozatosan szárazabbá váló termőhely lápos réti talaján az élessásos, a még szárazabb, gyengén lápos réti talajon pedig a kiszáradó kékperjés láprét volt a jellemző növényállomány. A termőhelyek vízgazdálkodását és nedvességviszonyait a tanulmány részletesen tárgyalta. A talaj vízkészletének különböző termesztett növénykultúrákban végbemenő változását becsülte és modellezte SZÁSZ (1985). Irodalmi adatok alapján a vízellátottság a növényi termésmennyiséget 70%-ban határozza meg. Ebből adódóan a talajban tárolt vízkészlet időbeli változása termést meghatározó ökológiai tényező. A talajrétegek nedvességtartalma a tenyészidőszakban időszakonként mérve követhető. Szerző 8 naponkénti mintavételt alkalmazott a debreceni Kismacs mérőállomás gyeptakaróval borított löszön képződött csernozjom talaján. Az 1964 és 1980 között 8 naponként gyűjtött talajnedvesség-adatokon statisztikai modellt érvényesített, amellyel a természetes gyep, ill. termesztett növényállományok (búza, kukorica, cukorrépa és lucerna) gyökérzónájának nedvességtartalom-változását, valamint a növényállomány vízfogyasztását kifejező párolgási együtthatót (kE) számította. A kE értéke 0,8 és 1,2 között változott. A kidolgozott statisztikai összefüggések, valamint a vízháztartási egyenlet összetevőit meghatározó meteorológiai tényezők (csapadék, potenciális párolgás, csapadék átlagos intenzitása, talajhőmérséklet, napsugárzási energiaösszeg, átlagos 8 napos nedvességkészlet-változás) valószínűségi változói azonban, csupán a mérőállomáséval közel azonos talajféleségre alkalmazhatók. Az elv azonban másutt is érvényes. A felsorolt meteorológiai változók és a 0–50, illetve a 0–100 cm-es talajréteg nedvességtartalmának összefüggése szoros. Megállapította, hogy a 8 napos időléptékű regressziós összefüggéssel a talajnedvesség időbeli változása jó közelítéssel becsülhető. Az erdőállományok 80-as években észlelt megbetegedése és pusztulása környezeti okainak megállapítására, nemzetközileg egyezetett mintavételi elrendezésű talajfelvételek vizsgálati eredményéről számolt be FÜHRER (1992). Az ország erdő-

Talajfizika

73

területeit lefedő 16×16 km-es rácsháló 57 pontján gyűjtött talajminták rétegenkénti kémhatás-vizsgálati eredményét ismertette. A legsavanyúbb pH-értékek az 5–20 cm-es talajmélységben voltak és azok nem savanyúbbak a természetes talajfejlődésben mérhetőknél. A talajok avarlebomlásból származó bázisvisszapótlása zavartalan volt. BARCZI és munkatársai (1995) a talaj mechanikai összetétele, típusa és a jellemző növényállomány (mészkedvelő tölgyes, törmeléklejtő-erdő, gyertyános tölgyes és szubmontán bükkös) közötti kapcsolatokat elemezték a Kesztölc melletti Fehérszirten. A talajféleségek a növénytársulások alatt jellemzően különböztek: a törmeléklejtő erdő köves-sziklás váztalajon, a mészkedvelő tölgyes rendzina talajon, a bükkös típusos Ramann-féle barna erdőtalajon, a gyertyános-tölgyest annak rozsdabarna változatán találták. A talajváltozaton kívül a talaj nagyobb hasznosítható vízkészletét jelölték meg a vízigényes bükkös termőhelyen. Az egykori Herceghalmi Állami Gazdaság 1500 ha nagyságú csernozjom talajú területén szabályos rácshálóban vett 445 talajminta adatait használta fel búza és kukorica termesztési feltételeinek SWAP-modell szimulációval történő tanulmányozására FARKAS és RAJKAI (2002). A SWAP-modell eredményét a területen aszályos évben (1993) és normál időjárású évben (1994) búza- és kukoricatáblákon mért talajnedvesség-profilokkal hasonlították össze. A modell-módszert adott időjárású évben és vízgazdálkodású területen a leginkább megfelelő növény megválasztására és várható termésmennyiségének a megállapítására tartották megfelelőnek. A talajok vízellátottsága és a gazdasági növények vízigényének alakulását 1950től induló 50 év időjárási adataival összefüggésben elemezték VARGA-HASZONITS és munkatársai (2008). A növényi vízigényt statikai és dinamikai (párolgást kiszolgáló) összetevőre bontották. Relatív talajnedvesség (aktuális nedvességtartalom⋅maximum nedvességtartalom-1) szerint az évet nedves téli időszakra, fokozatosan csökkenő nedvességtartalmú tavaszi időszakra, nyári száraz és őszi lassú növekvő nedvességtartalmú időszakra osztották. Ennek alapján a tavaszi időszakot tekintették kedvező vízellátásúnak, a július-szeptemberit pedig kedvezőtlennek. Megállapították továbbá, hogy a nyári időszakban, az Alföld jelentős részén, a talajnedvesség-tartalom a kritikus 50% alá csökken, ugyanakkor a nyugat-dunántúli régióban még ekkor is kedvező érték valószínű. A párolgási vízigény 10 évenkénti 6 mm-es csökkenését mutatták ki a 20. század második felében, ami az 50 éves időszakban 30 mm-t jelent. Az eredmény az öntözés fokozott növénytermesztési jelentőségét mutatja. Vízgazdálkodási kartogram Magyarország talajainak vízgazdálkodási tulajdonságait ábrázoló 1:100 000 méretarányú talajtérképének kategóriarendszerét és kategóriaértékeit tartalmazza VÁRALLYAY és munkatársai (1980) közleménye. A talajok vízgazdálkodását 9 kategóriára bontva tárgyalják. Az egyes kategóriákban a szabadföldi vízkapacitás (VKsz), holtvíztartalom (HV), hasznosítható vízkészlet (DV), víznyelés sebessége

RAJKAI

74

(IR) és a telített talaj hidraulikus vezetőképessége (K) jellemző számértékét adják meg és jellemzik a talajrétegek szemcseösszetétele szerint. A nagyjelentőségű munka lehetőséget adott és ad az ország területén a kedvezőtlen vízgazdálkodású területek megjelölésére, területi részarányára, javítási módjának a megjelölésére, és a javítás várható hatékonyságának a megadására. Tala jeró zió Vízerózió A Siklós–Villányi hegyvidék humusz karbonát talajú, 10% lejtésű szőlőtáblán kialakított tíz 160 m²-es vízszintes vetületű parcellán végzett vízerózió vizsgálati eredményeit közölte DEZSŐNÉ és GÁBRIEL (1963, 1966). A bakhátas, a skatulyás, vegyszeres gyomirtásos, solacrolos és gyomirtott, valamint 6 m-enként vízfelfogókkal és víztárolókkal felszerelt parcellájú kezelések lefolyásviszonyait hasonlították össze. A nagyobb esőintenzitás nélküli vizsgálatok mind a bakhátas, mind a skatulyás művelés vízvisszatartását megfelelőnek mutatták, és a morzsastabilizáló hatású solacrol víztartó hatása is kimutatható volt. A vizsgált táblák lefolyásviszonyait két éven át követve megállapították, hogy a lefolyt víz és a lehordott talaj mennyisége nem egyenes arányban változott. A csapadékvíz lefolyása nem csupán talajveszteséget okozott, hanem csökkentette a talajba szivárgó víz mennyiségét, és ezzel csökkent a növények által hasznosítható vízkészlet is. A talajeróziót kiváltó tényezők – a lejtőszög, a csapadék (eső és hó) mennyisége, a talajszerkezet, vízgazdálkodási tulajdonságok (vízkapacitás, víznyelés, porozitás, tömődöttség) – és az erózió mértékének megállapítására szolgáló eljárások – a talajszemcsék elmozdulásának izotópos nyomjelzése, a Wischmeier–Smith-féle talajveszteségi egyenlet – módszertani gyűjteményét KAZÓ (1966a) foglalta össze. Az MTA TAKI műszerész műhelyében a csapadékvíz talajt erodáló hatásának mérésére szolgáló berendezést fejlesztett ki és ismertetett KAZÓ (1966b). Az esőztető készülékkel különböző talajféleségeken (talajtípusok) végzett nagyszámú mérés alapján megadta az erózió mérésére leginkább alkalmas esőintenzitást és időtartamot. Rámutatott arra, hogy a készülékkel a talaj vízbefogadó, vízvezető képessége és öntözhetőségi viszonyai is meghatározhatók. A talajok erodálhatóságát vízbefogadó és vízvezető képességűk szerint típusokba sorolta. A talajszerkezet és az erodálhatóság kapcsolatát vizsgálta JANKOVITS (1966). A talaj szerkezete és erodálhatósága közötti kapcsolat felvétele érdekében az agronómiailag legkedvezőbb 3–5 mm-es aggregátum-mennyiséget és vízállóságot mérte. A megállapított szerkezetesség kategóriák a 3–5 mm-es aggregátum% szerint a következők voltak: a) gyengén szerkezetes (<20%); b) közepesen szerkezetes (20– 40%); c) kedvező szerkezetű (>40%). A Tapolcai medence talajainak szerkezetességi térképét is bemutatta. Barnaföld, agyagbemosódásos és pszeudoglejes barna erdőtalajok talajerózióval szembeni viselkedésével foglalkozott DUCK (1966). Megállapította, hogy az erdőtalajok A-szintjének erózióval szembeni ellenállása kicsi, míg a B-szinté nagy.

Talajfizika

75

A C-szint ellenállása az A-szinthez hasonlóan kicsi. Az erdőtalajok humuszmennyisége csupán az erősen erodált talajokban csökkent jelentősen, míg a közepesen és gyengén erodáltakban közel azonos mennyiségben volt található. Az erdőtalajok összes nitrogén készlete a humusztartalmat követte. Ebből következően az erodált területeken a N-utánpótlást tekintette döntő jelentőségűnek. Agyagbemosódásos barna erdőtalajon a lefolyás-értékekkel a kapillárisgravitációs (KG) porozitás, valamint a KG és a gravitációs porozitás összege szorosabb összefüggésben volt, mint a gravitációs porozitásé. Az összes porozitás a vízáteresztéssel és a lefolyás-értékekkel sem mutatott szignifikáns összefüggést. Ezért eróziós vizsgálatokban a differenciális porozitás használatát javasolta FEKETE és TÓTH (1966). A mélylazítás erős lefolyás-csökkentését, és a Solakrol eróziócsökkentő alkalmazását is igazolták. Borsod megyében lejtőterületek szántóként használt agyagbemosódásos barna erdőtalajai eróziójának mérséklésére és vízgazdálkodásának javítására végzett mélylazítás eredményéről számolt be SALLAK és KIRÁLYNÉ (1966). Három mezőgazdasági üzemben végzett vizsgálatuk alapján megállapították, hogy a lazított területek talajai a vegetációs időszakban átlagosan a nem lazított területek talajaiénál 6–8%kal több nedvességet tartalmaztak a 0–80 cm-es talajszelvényben. A talajok nagyobb vízbefogadó képessége egyúttal a felszíni elfolyás okozta talajveszteséget is csökkentette. Heves megyében az 1960-as években a termelőszövetkezetek termőterületein végzett mélylazításos művelés talajvízgazdálkodást javító és termésnövelő hatásairól tájékoztatott SALLAK (1966). Lejtős területeken a tavaszi hóolvadást követően a lefolyó víz talajt is erodál, valamint az elfolyó vízben oldott és lebegtetett tápanyagokat (humuszt és ammóniát) is kimoshat – állapította meg DUCK (1972). Biatorbágy és Herceghalom nyugati területén végzett vizsgálataiban szintvonal mentén és lejtő irányban ősszel szántott, őszi búza után és kétéves lucernatáblán követte a hóolvadást. A legnagyobb talajlehordást a lejtő irányú, ősszel szántott táblán figyelte meg, míg a legkisebb a szintvonal mentén szántott tábláról volt. A szállított talaj mennyiségével egyenes arányban változott az elhordott humusz %-os mennyisége. Nem talált azonban egyértelmű kapcsolatot a művelés, a növényborítottság és az elfolyó vízben oldott ammóniamennyiség között. SZABÓ (1977) az erodált talajok talajtani, geomorfológiai, vízgazdálkodási és táplálóanyag viszonyait vizsgálta Szoboljev lemosódási módszerével a GödöllőMonori dombvidéken. A lapos dombtető nem erodált talajait tekintette etalonnak. A lejtő felső szakaszán erős, középső szakaszán gyengébb eróziót, míg alsó szakaszán szedimentációt mért, és állapított meg a talaj genetikai szintjei és humuszrétege vastagságából. Mogyoródon a humuszcsökkenés természetes következményeként nagymértékű N-csökkenést, és az erózió mértéke szerint a talaj P- és K-tartalmának a tenyészidő tápanyagváltozásánál nagyobb csökkenését mutatta ki. Mérései szerint a lucerna és az őszi búza terméseredmények a talajerodáltságtól és szedimentációtól függtek. A talajpusztulás (erózió) fizikai tényezőit gyűjtötte össze és tekintette át KLIMESSZMIK (1979a). Részletesen tárgyalta az esőcseppek energiaviszonyait. A talajfelszínen a zápor hatására eliszapolódó szerkezeti és mechanikai elemek elmozdulásá-

76

RAJKAI

nak – a mikorszoliflukciónak – autradiográfiás nyomjelzéssel megállapított kísérleti eredményeit mutatta be. Ezt követően a Wischmeier és Smith-féle egyetemes talajveszteségi egyenletet, a talaj víznyelése, vízáteresztése és a felszíni lefolyás meghatározása módszereit ismertette. A víznyelés, vízáteresztés és a lefolyás szemcseöszszetételtől, művelési módtól, lejtőviszonyoktól, továbbá a hőmérséklettől és az idő szerinti alakulásáról is közölt irodalmi eredményeket. Szemleanyagának aktualitásaként a hazai talajok termőképességének a felmérésére indult programot jelölte meg. Löszön kialakult talajok erózióját a talajt alkotó aggregátumok/morzsák felaprózódása, majd elmozdulása indítja (KLIMES-SZMIK, 1979b). A talaj erodálhatóságát ezért a természetes és a mesterséges aggregátumok vízállósága jellemzi, minthogy a vízállóságot biztosító szerves anyag irreverzibilisen koagulált állapotú. Az elporított aggregátumok szerves anyag eredetű ragasztó kötései az ismétlődő benedvesedések alkalmával megszakadnak, a részecskék összetartásában ezt követően már csupán adhéziós és kohéziós erők érvényesülnek. Megállapította, hogy az aggregátumok legnagyobb vízállósága a természetes vegetáció (erdő és ősgyep) talajában mérhető, míg a rendszeres földművelés a vízállóságot csökkenti. A talaj erodálhatóságára a morzsa vízállóságokon kívül szemcsefrakciókat is tartalmazó összefüggést javasolt. A szemlerovatban irodalmi összefoglalást és kutatási programtervet adott közre a Balaton keleti medencéjében készítendő erózió-veszélyeztetettség térképezésről DEZSÉNY (1981). Majd a Balaton-térség két részvízgyűjtőjének – Séd- és Tetvespatakok – erózió-veszélyeztetettségét mutatta be légifényképek alapján becsült és helyszínen mért adatok felhasználásával (DEZSÉNY, 1982). Rövid előadás összefoglalójában a hazai szántóföldi növénytermesztést értékelte talajvédelmi szempontból KRISZTIÁN (1983). Megállapította, hogy a lejtős-erodált területek adottságaihoz a gazdálkodás nem alkalmazkodott. „A lehetségesnél jóval kisebb a talajvédő növények vetésterülete, sokkal inkább dominálnak a kifejezetten rossz talajvédő hatású kultúrák, pl. a napraforgó” – írta. A kalászos gabonatermesztésben a monokultúra helyett a vetésforgóban a borsón kívül az édes csillagfürtöt is javasolta talajvédő hatása miatt. Ugyancsak előadás összefoglalójában számolt be a Tokaj-Hegyalján, Bodrogkeresztúr térségében a szőlőtelepítés előtti tereprendezés és rigolszántás talajeróziós hatásáról KERÉNYI (1983). Terepi mérései alapján kimutatta a tereprendezésnek a talaj vízáteresztését 105 mm⋅óra-1-ról 12 mm⋅óra-1-ra csökkentő és ennek következtében talajeróziót növelő hatását. A szőlőtelepítés előtti tereprendezésre ezért a területen rigolszántás helyett, a talaj forgatás nélküli mélylazítását javasolta. A Bodrogkeresztúri-félmedence eróziós térképezési munkáit részletezte KERÉNYI (1984a). Tanulmányában 4 talajeróziós térképet mutatott be: 1. A hagyományos térképet, amelyen 3 fokozatban ábrázolta a talajeróziót és az erodálhatóság felvételkori állapotát. 2. Az eróziós barázdák gyakorisága alapján szerkesztett térképet, amely a talajhasznosítás mozaikosságát, a növények eltérő talajvédő hatását mutatta. 3. A talajpusztulás mértékét a barázdák mérete és keresztmetszeti képe alapján állapította meg. A lepusztulás mértékét arányos körökkel ábrázolta. 4. Az eróziós anyagtranszportot (elhordást) számította és a fajlagos talajveszteséget ábrá-

Talajfizika

77

zolta. A térképek segítségével elemezte a mintaterület talajeróziós viszonyait és gyakorlati alkalmazásuk lehetőségét. Az ütközéses csepperózió hatását nyírségi homoktalajon Kazó-féle esőztető készülékkel vizsgálta, írta le fizikailag és mutatta be a homokszemcsék méret szerinti szétválására KERÉNYI (1984b). Mérések alapján megállapította, hogy az esőcseppek szétfröccsenésekor lejtő irányú impulzus és energia-egyenlőtlenség áll fenn, ami a talajszemcsék méret szerinti osztályozását, azaz a nagyobb méretű szemcsék lejtőirányú elmozdulását és nagyobb előfordulási gyakoriságát indokolja. Megállapításainak matematikai-fizikai bizonyítását egyedi cseppre dolgozta ki és a csepperóziónak a felszíni lefolyás előtti szakaszára tartotta érvényesnek. KERÉNYI (1985) eróziós kísérleteit Tokaj-Hegyalján, Károlyfalva közelében évszázadok óta művelt mullranker talajon kialakított 2,5×0,8 m-es parcellákon folytatta. A növénymentes parcellákon a lepel- és a csepperózió mértékét, majd két parcella fölé 20 cm magasan kifeszített 1 mm lyukbőségű műanyag háló védőhatását, majd a műanyag hálós takarást beültetett retek és répa növényekkel kombinálva, valamint a növények védőhatását hálós takarás nélkül is vizsgálta. A fedetlen parcellákon az erodált talajmennyiségeket a talajkülönbségek (heterogenitás) okozták. A műanyag háló talaj fölé feszítésére az erózió az esőcseppek szétporlasztása következtében megszűnt, a lepelerózió pedig a fedetlen parcellákon mértnél huszonkétszer kisebb volt. A növények hatása megegyezett a hálóéval, mert gyakorlatilag megszüntette az eróziót, a lefolyást pedig jelentősen csökkentette. A háló alatt viszont a növények zöldtömege a háló nélküli parcellákénál másfélszer nagyobb lett. Szerző részletesen és oknyomozó módon tárgyalta a laboratóriumban, mesterséges eső és a szabadföldön, természetes eső hatására végbemenő csepperózió eltérését. Az esőcseppek ütése általi ütközéses, majd a már vízréteggel borított talajfelszín fröccsenéses és a vízréteggel lejtő irányban elmozduló talaj lepeleróziójának kísérletes tanulmányozásáról, az iniciális erózióról számolt be KERÉNYI (1986). Az irodalmi előzmények és korábbi tapasztalatok alapján gondosan megtervezett csepperóziós mérések eredményeit nem csupán a kísérletek leírásával és a mért eredményekkel mutatta be, hanem minden egyes részfolyamat fizikai magyarázatát is megadta. A csepperózió és lepelerózió kisenergiájú méréséhez a Kazó-féle esőztető készüléket használta. Mérte a különböző energiával becsapódó vízcseppek becsapódásakor a talajféleségek felszínéről kirepülő szemcsék lejtő irányú elmozdulásának távolságát. Megállapította, hogy a talajszemcsék 94–98%-a 40 cmnél kisebb távolságra repül. Különösen érdekes a vízhőmérséklet csepperóziós hatásvizsgálata és eredményeinek – a hidegebb, nagyobb viszkozitású cseppalakot tartó esőcseppek esési sebességéből adódó nagyobb ütőerejének – fizikai magyarázata. Alap talajvizsgálati adatokat felhasználó, digitális területi rendszerbe épített egyszerű talajeróziós modelljét ismertette KERTÉSZ és MÁRKUS (1990). A talajvastagságot a felszínváltozókkal (tengerszint feletti magasság, lejtőszög, relieftényező stb.) összefüggésben lineáris és nemlineáris összefüggésekkel becsülték. A tesztterületre a lineáris és a nemlineáris összefüggések becslése közel azonos eredményű volt. Logikai függvényekkel viszont az eredmény a lineárisénál 10–20%-kal roszszabbnak bizonyult. A domborzati és talajadottságokat, azaz állandó természeti

78

RAJKAI

tényezőket tartalmazó erózióbecslő modelljük a csapadékviszonyokkal és a mezőgazdasági műveléssel nem számolt. A talajeróziót növénytermesztési potenciált korlátozó tényezőként leíró modellt (EPIC) németországi és Szeged környéki mintaterületekre mutatta be MEZŐSI és RICHTER (1991). A hazai modellvizsgálati eredményeket az ET (evapotranszspiráció) és a PE (potenciális párolgás) mért értékeivel, az erózióbecsléseket pedig BORSY (1973) eredményeivel vetették egybe. A bíztató eredmények alapján a modell más helyeken történő kipróbálását javasolták. A Gödöllői Dombvidék intenzív mező- és erdőgazdasági területeinek talajpusztulását felmérő munkálatairól számolt be SZABÓ és SZERMÁK (1992). Felmérésük célkitűzése a területhasználat talajpusztulást felgyorsító geológiai hatásának a kimutatása volt. A mezőgazdasági tevékenységen kívül a talajpusztulásban megfigyelték az üdülőkörzet és a közlekedés jelentős hatását. A fő eróziós veszélyforrásként a lejtő irányú talajművelést és a növényborítás hiányát jelölték meg. Az erózió mértékét a teljes általuk vizsgált területen közepesnél kisebbnek találták és a talajvédelem fontosságát hangsúlyozták. Mintegy 200 ha kiterjedésű, Pázmánd környéki mintaterület általános talajveszteségi egyenlettel (USLE) becsült eróziós térképét távérzékelési adatok (légifényképek és űrfelvételek spektrálelemzése) és helyszíni talajvizsgálatok feldolgozásával pontosította VERŐNÉ WOJTASZEK (1996). A feldolgozott területen <5 t·ha-1·év-1 talajveszteségű terület részarányának 6,8%-os növekedéséről számolt be. Az 5–10 t·ha-1·év-1 talajveszteségű terület 37,5%-át pedig más besorolásba rendezte. A 10–15 t·ha-1·év-1 besorolású terület nagyságát közel 9%-kal csökkentette. A >15 t·ha-1·év-1 eróziójú terület közel 38%-a ugyancsak más besorolást kapott. Kiemelte, hogy a távérzékeléssel a sötét színű talajfelszín az erózió következtében világosabb területe egyértelműen körülhatárolható. Az erózió mértékét a korszerű ARC/INFO programmal térképen is ábrázolta. Hortobágyi szikpadkák mikroeróziójának 2 éves vizsgálatát tárgyalta TÓTH (2001). Megállapította, hogy a szikes talaj típusa a padkák kialakulását meghatározza, de a padkaerózió mértékét és ütemét nem. A padkaformák alakulásában a reliefviszonyoknak tulajdonított elsődleges szerepet. A reliefenergia mellett a csapadékmennyiségnek és intenzitásnak tulajdonított jelentőséget. A padkás erózióban a természeti tényezőkön kívül az intenzív legeltetésnek, taposásnak és az antropogén hatásoknak (árkok, közlekedés eredetű keréknyomok stb.) jelentőségét mutatta be. Az időjárással összefüggő talajerózió becslésére, előre jelzésére használható modellekről közölt áttekintő tanulmányt LÁSZLÓ és RAJKAI (2003). Az empírikus USLE modell helyett az erózió fizikai folyamatát leíró, determinisztikus modellek csapadékeseményhez kötött alkalmazását ajánlották. Hangsúlyozták a modellek területre vonatkozó érvényesítésének szükségességét. Duna menti szoloncsák szikes mintaterület padkás erózióját, azaz a szikpadkák „hátrálásának” cm-ben kifejezett mértékét állapította meg 1882 és 2003 időszakban készített katonai térképek és légifotók fotogrammetriai kiértékelésével RAKONCZAI és KOVÁCS (2006). A szikes talajú területek padkás eróziójának négy típusát határozták meg: hátráló, leszakadásos, lineáris és areális vagy belesimuló. A Duna menti mintaterületen a hátráló erózió mértéke 10–15 cm⋅év-1, esetenként 0,75–1 m⋅év-1-

Talajfizika

79

et állapítottak meg a térképek és a légifotók összehasonlítását értékelve. A változó időtávú feldolgozásból adódó pontatlanság és bizonytalanság csökkentése érdekében 3 évenként készített felvételek értékelését javasolták. A talajerózió talajszemcsékhez kötött foszfor elvitelét és az ennek következtében fellépő talajminőség-változást tanulmányozta távérzékelt adatok segítségével a Tetves-patak vízgyűjtőjén VERŐNÉ WOJTASZEK és BALÁZSIK (2008). A vizsgálati terület 65 pontján gyűjtött minták összes foszfor- és humusztartalma a lejtők felső kezdeti szakaszán kisebb volt, mint a középső és alsó szakaszokon. A foszforeloszlás izovonalait a lejtőkategória térképre vetítve azt találták, hogy a foszforeloszlás a terület 70%-án jól illeszthető a lejtőkategóriákra. A talajerózió térképet a foszforeloszlás térképpel 68%-ban találták összehasonlíthatónak, vagyis ahol az erózió és a csökkent foszfortartalom együtt fordult elő. Eredményeiket kezdetinek tekintették, és további vizsgálatokat javasoltak. Szélerózió A talajok széleróziójának fizikai elméletét és nemzetközi kutatási előzményeit tekintette át szemlecikkében BODOLAYNÉ (1965a). Mintaszerűen összeállított feldolgozásában gondot fordított a széleróziós kutatások természetföldrajzi és talajtani szempontjainak elkülönítésére. A két szempontrendszerben tanulmányozott folyamat azonossága miatt áttekintését a következőképp zárta: „a szántóföldi szélerózió és az ellene való védekezés a természetföldrajz széles körű kutatásait is hasznosíthatja”. Ugyancsak homoktalajú terület széleróziójának a talaj nedvességtartalmától való függését vizsgálta BODOLAYNÉ (1965b). Mérésekkel igazolta a néhány mm-es öntözés homokstabilizáló hatását, amely részben a kohézió, részben a felszíni kéregképződés eredménye. A széleróziót befolyásoló talajfizikai tulajdonságokról készített irodalmi áttekintést BODOLAYNÉ (1966). Elsődleges (talajszerkezet, nedvességtartalom) és másodlagos (szemcseösszetétel, humusztartalom, mésztartalom) jellemzőket különböztetett meg. Áttekintette a talajművelés és a talajhasználat széleróziót befolyásoló hatásait és a talajművelés szélerózió fellépésében játszott szerepét. A homoktalajok szélerózióját csökkentő művelésként a jelenleg is több szempontból megfelelőnek tartott „minimum tillage” művelési rendszer változatait javasolta. Erdősávok laza homok-, kotu és tőzegláp talajainak szélerózióját csökkentő és a levegő szennyezettségét mérséklő hatását mutatta be GÁL (1966). Mérései szerint az erdősávok a levegő szennyezettségének jelentős részét kiszűrik, és megakadályozzák a porviharok keletkezését. 57 talajszelvény adatai alapján bemutatta, hogy az erdősávokkal védett pontokban a talaj szervesanyag-tartalma, hy%-a, az agyagés az iszapfrakciók százalékos aránya érzékelhetően nagyobb az erdősávok nélküli pontokban mérteknél. A Bácskai löszhát túlnyomó részben alföldi mészlepedékes csernozjom talajainak dombtetőin a humusztartalom és a finom szemcsefrakció %-os mennyiségének a szélerózió miatti csökkenéséről számoltak be BODOLAYNÉ és munkatársai (1976). Mátéháza, Bácsbokod és Mélykút vonalában dombtetőről vett talajminták szemcse-

RAJKAI

80

összetételében a durva szemcsefrakciók és a mésztartalom megnövekedését, valamint a humusztartalom csökkenését mutatták ki a dombközti sík térszín talajaival összehasonlítva. Megállapították, hogy a jó szerkezetű csernozjom talajok sem mentesek a széleróziótól és ezért azok védelmére is figyelmet kell fordítani. A szélerózió hazai jelentős eróziós formává válásáról tájékoztatott KARÁCSONY és SZALAI (1992). Budapesten tartott Nemzetközi Széleróziós Munkaülésről készített beszámolójukban áttekintették és összefoglalták a szélerózió-kutatás aktuális elméleteit és mérési módszereit. Feladatként a hazai széleróziós károk felmérését jelölték meg. SZABÓ és munkatársai (1994) széleróziós kárfelmérési eredményeikről angol nyelvű közleményben számoltak be. Elkészítették Magyarország szélerózió által károsított és potenciálisan érzékeny területeinek térképét. A térképet a szélerózió által veszélyeztetett területeken a leginkább talajvédő földhasználat, táblaméret és agrotechnika megválasztása céljából dolgozták ki. Nagy agyagtartalmú, kötött talajok széleróziós érzékenységét vizsgálták BLASKÓ és munkatársai (1995). Szélcsatornában mérték a különböző szélsebességen elszálló anyagmennyiség és a talajok szemcseösszetétele közötti kapcsolatot. A 0,1 mm-es szemcseméret adta a 7,4 m⋅s-1 szélsebességgel elszállított talajminta zömét. A kisebb méretű szemcsék mennyiségét a kohézió, a 0,3 mm-nél nagyobbakét pedig tömegük csökkentette nagymértékben. A jelentős felszíni porfrakciójú réti, réti csernozjom, valamint szolonyeces réti talajok széleróziós érzékenységét mutatták ki. FARSANG és munkatársai (2011) szélcsatornás mérések felhasználásával becsülték csernozjom talajok tápanyag-áthalmozódását. A szélsebesség (12-ről 15 m⋅s-1ig, 1 m⋅s-1-al növelve) növekedésével a kifújt finom frakciók miatt az 1 mm-nél nagyobb talajrészek mennyisége 3–7%-kal nőtt meg minden egyes szélsebességnövelés alkalmával. Méréseik szerint a szerves és tápanyag-áthalmozás 500–3500 kg⋅ha-1 humusz, a káliumé 100 kg⋅ha-1, a foszforé a 70 kg⋅ha-1, a nitrogéné 200–300 kg⋅ha-1 értéket ért el. Minthogy kísérleti eredményeik a tényleges (növénnyel fedett) talajfelület, a szántóföldön fellépő széllökések figyelembe vétele nélkül készültek, azokat csupán közelítő becslésnek tekintették. A növénytermesztés legjobb termőtalajainak tartott csernozjom talajok szélerózió okozta humusz- és tápanyagveszteségének és erózióvédelmének fontosságára hívták fel a figyelmet. Tala jművelés A talajok levegő- és vízgazdálkodási tulajdonságait vizsgáló módszerekről írt közleményt SZELÉNYI (1954). A talaj szabadföldi vízkapacitását – a talaj egyéb tulajdonságváltozása következtében – időben változó értékűnek tekintette. Meghatározására laboratóriumi módszert és 18 talajféleségre mért értéket adott meg. A laboratóriumi mérési módszert a szabadföldi keretes beáztatás időigénye miatt alakította ki és mutatta be. Homoktalaj természetes tömődöttségének és különböző mélységben alkalmazott talajlazító kezeléseknek a kukorica gyökérfejlődésére gyakorolt hatásáról közölt

Talajfizika

81

tanulmányt DVORACSEK és DVORACSEKNÉ (1961). Megállapították, hogy a mélylazítás nem a talaj mélyebb rétegei levegőzöttségének a növelésével, hanem a lazított réteg gyökérfejlődéssel szembeni ellenállásának csökkentésével teremt lehetőséget a mélyebb talajrétegre kiterjedő gyökérfejlődésre. A homoktalaj – véleményük szerint – növényélettani szempontból nem tekinthető laza talajnak. A talajtömörödöttség 1 m-es mélységbeli vizsgálatára ejtő-súlyos penetrométert fejlesztett ki és mutatott be DVORACSEK (1968b). Korrigálta a korábban használt számítási eljárást, amely nem vette figyelembe a szondatömegnek a talajba hatolásra gyakorolt hatását. Az újonnan kifejlesztett penetrométerrel 2,5 és 5 cm-es rétegfelbontású tömörödöttség is megállapíthatóvá vált. A szovjet szakirodalmat áttekintő és abból a talajműveléssel és a növények fejlődésével kapcsolatos talajfizikai jellemzőket tárgyalta szemlecikkében BÁRDOS (1974). Következtetésként a művelés–talaj–növény kölcsönhatások mennyiségi jellemzésére művelésfizikai paramétereket – így a fizikai talajérettséget, a szerkezetet, a szükséges vonóerőt és a művelési sebességet – javasolta. Talajfizikai paraméterként a talajszelvényben szintenként a vízáteresztő képesség, a levegőkapacitás, a szántóföldi vízkapacitás, az egyensúlyi vagy a művelés előtti térfogattömeg, és a kritikus talajtömődöttség, azaz a Dolgov és Modina-féle kritikus tömődöttség megállapítását tartotta szükségesnek. A talajművelés pórustérfogat növelése és a nedvességtartalom talajpárolgásra gyakorolt hatását vizsgálta homokos vályog talajjal beállított kísérletben SIPOS és BIRKÁS (1978). A pórustérfogatban és nedvességtartalomban szabályosan különböző, összesen 45 talajhenger napi párolgását mérték és számították át talajfelületegységre. Kísérletsorozatuk eredményeként megállapították, hogy a talaj pórustérfogatának fokozatos növelése a párolgást – a nyári időszakban – jelentősen csökkentette. A pórustérfogat növelésének párolgáscsökkentő hatása a VKmax közeli értéktől a HV-, illetve a hy-értékét közelítve, fokozatosan és jelentősen csökkent. A talaj víztartalmának növekedése a párolgást mindegyik pórustérfogat esetében lineárisan növelte. A nedvességtartalom 1%-os növelése átlagosan 0,195 mm napi párolgásemelkedést okozott. A pórustérfogat 1%-os növelésének párolgáscsökkentő hatását 0,14 mm-nek mérték. Kísérleteik alapján a nyári talajművelés pórustérfogatnövelő hatásának optimum értékét 52 P%-ban állapították meg. Hangsúlyozták, hogy a talajpárolgás mérésével párhuzamosan a tömődöttséget és a nedvességtartalmat is meg kell határozni. A talajművelési rendszerekben a talajfizikai állapot, a műtrágyázás és a kukoricatermés kapcsolatát elemezte SIPOS és HEGEDŰS (1982). Az alkalmazott művelési módok a lazítás; az őszi 40, ill. 30 cm-es mélyszántás; talajmarás; tárcsázás; valamint a 20–22 cm-es tavaszi, vetés előtti szántás volt. Két műtrágyázási szintet, valamint műtrágyázás és talajművelés nélküli kontrollt alkalmaztak. A kezeléseket háromszoros ismétléssel állították be. A kezelésekben a talaj összes pórustérfogatát és nedvességtartalmát 10 cm-enként a 0–60 cm-es talajrétegben vizsgálták. Megállapították, hogy a mélyszántás a 30–60 cm-es mélységű talajréteg összporozitását jelentősen (6–8%-kal) növelte, térfogattömegét pedig csökkentette. A mélylazítás hatása négy év után is kimutatható volt. A 0–60 cm-es fellazított talajban tárolt víz a négy év átlagában 50–70 mm-rel volt több a tavaszi szántásos rendszerben mérhe-

82

RAJKAI

tőnél. A műtrágyamennyiségnél a talajporozitást és tömődöttséget a kukorica terméstöbbletére jelentősebb hatásúnak találták. A műveléssel kedvezőbbé tett talajfizikai állapot főleg a nagyobb adagú műtrágya hatékonyságát növelte meg. A porozitás 1%-os növelése 115 kg kukoricatermés-többletet jelentett. Ebből arra következtettek, hogy a műveléssel szabályozott talajfizikai állapot a műtrágyaérvényesülés egyik feltétele. A nagyüzemi gazdálkodás és az intenzív talajművelés aggregátum-romboló hatásának eredményeként a talajok tömődöttség növekedését és hasznosítható víztároló kapacitásának az 1950-es évek eleji értékekhez viszonyított csökkenését mutatta ki KAZÓ (1995). A felszíni talajréteg elporosodása okaként a nagytömegű művelő gépeken kívül az esőcseppek aggregátum rombolását említette. A talajtömörödés, nedvesség és penetrációs ellenállás együttes meghatározására a részvételével kifejlesztett 3T-SYSTEM készüléket és azzal keréknyomban felvett, cm-es felbontású, tömődöttség és nedvességtartalom méréssort mutatott be. Csernozjom talajok és H2O2-vel humuszmentesített változataik folyásgörbéit elemezve TOMBÁCZ és munkatársai (1996) megállapították, hogy a humuszmentesítés jelentős folyáshatár-növekedést okozott. Az eredményt a talaj ásványi részecskéi felületén kötött humuszanyagok sztérikus- és elektrosztatikus stabilizáló hatásának részleges, majd teljes megszűnésével magyarázták. Magyarázatukat irodalmi forrásokkal igazolták. Szántók és nem művelt talajú területek tömődöttségét penetrációs ellenállásméréssel hasonlították össze SZÖLLŐSI és munkatársai (2001). A művelt – szántott, tárcsázott, kultivátorozott stb. – talajrétegek ellenállása kisebb volt a nem művelt talajokénál, de a művelő eszköztalpé lényegesen nagyobb volt a nem művelt talajok azonos mélységében mért penetrációs ellenállásánál. Az aktív vegetációs időszakban a méréssorozatok – a talajnedvesség-tartalom változását is figyelembe véve – a művelt réteg penetrációs ellenállásának növekedését és a tömődött rétegek kismértékű csökkenését mutatták. A 3T SYSTEM nedvességmérővel egybeépített penetrométerével réti csernozjom talajon végzett nagyszámú szezonális méréssel állapított meg a talaj nedvességtartalma, térfogattömege és penetrációs ellenállása között összefüggéseket SZÖLLŐSI (2003). Az összefüggések lehetővé tették a csernozjom talaj eltérő nedvességtartalmon mért penetrációs ellenállásának azonos nedvességértékre számított összehasonlítását. Löszön kialakult csernozjom talaj különböző lejtőpozíciójú szántott rétege folyásgörbéinek nyíróerő-mentes reológiai paraméterét a szervesanyag-, a mész- és az agyagtartalom aggregátum-stabilitásra gyakorolt hatásának a kimutatására alkalmazták SZEGI és munkatársai (2006). Löszös alapkőzeten képződött talajra meghatározták az aggregátstabilitást, a víztartó képességet és reológiai jellemzőket a mikroaggregát-stabilitás megállapítása érdekében. A folyásgörbék elemzésével a szemcsehálózat stabilitása és kötéserőssége és a szuszpenzió összetétele szoros összefüggésére mutattak rá. A reológiai jellemzőket a talajok műveléssel és erózióval szembeni ellenálló képességének a megadására javasolták. A talajművelési módok víztartó képességet befolyásoló hatását elemezték CSORBA és munkatársai (2011). A talajművelési kezelésekből gyűjtött eredeti szer-

Talajfizika

83

kezetű talajminták mért víztartóképesség-értékeire kétpórusú víztartóképességfüggvényt illesztve a makro- és mikropórus-tartomány arányt w -értékkel fejezték ki. Megállapították, hogy a talajművelések hatását leginkább a w -érték tükrözte. A művelés nélküli technológiát minden talajmélységben alig változó makropórustartomány jellemezte, míg a szántás mélységét a pórustartomány változása egyértelműen mutatta. A löszös alapkőzeten kialakult mezőségi vályog talajon a mélykultivátoros művelési mód hozta létre a legstabilabb szerkezetű, legkedvezőbb víz- és levegőforgalmi talajállapotot. Öntö zés és melioráció A Tiszántúl nehéz mechanikai összetételű talajain a növénytermesztés nagyobb terméshozama és termésbiztonságának növelése mind a túl bő (belvíz), mind a száraz (aszályos) időszakok nedvességszabályozását tette szükségessé – írta MOLNÁR és MÉLYVÖLGYI (1983). Kimutatták, hogy Tetétlen környékén az erősen tömődött és többnyire mélyben sós talajféleségek drénrendszerű talajnedvességszabályozásához a talaj hidraulikus vezetőképességének növelése szükséges, ami melioratív lazítással érhető el. A domborzati, hidrológiai, talajtani és agrometeorológiai tényezők figyelembe vételével 900 ha-os felbontásban területi „ökotípusok” rendszerét dolgozta ki PETRASOVITS és FOGARASI (1987–1988). Rendszerüket a földhasználat és a vízháztartás típusa alapján további 4 kategóriába sorolták. A kialakított 52 ökotípuson hét referencianövény termesztési feltételeit értékelték. A kialakított rendszert a területi vízgazdálkodás tervezésére ajánlották. A talajjavítást, mélylazítást és az alagcsövezést követően a talaj porozitását és anyagforgalmát vizsgálta FEKETE és SZALAI (1987–1988). Megállapították, hogy a melioráció után a talajok összes pórustérfogata megnőtt és javultak a vízben oldott anyagok altalaj irányú szállításának a feltételei. Talaj–légkör kölcsönhatás A talajok időjárás alakulásában játszott szerepét mutatták be a nyári és a téli évszakban ÁCS és munkatársai (2008). A zivatartevékenységet változásaira 2–20 és 0–2 km-es felbontásban elemezve a csapadékhullásnak a talajok hidrológiai tulajdonságaira való érzékenységét mutatták ki. Vizsgálataikban a helyi talajadatok használatának fontosságát emelték ki a meteorológiában szokásos gyakorlattól eltérően. A talajok hidrofizikai tulajdonságainak a konvektív csapadékmennyiségre és annak területi eloszlására gyakorolt hatásáról közöltek tanulmányt BREUER és munkatársai (2011). Magyarország területére végzett modellvizsgálatukban a talajok hidrofizikai tulajdonságait a meteorológiai gyakorlatban használt USDA és a hazai HUNSODA adatbázisokból vették. A csapadékeloszlást 18×18 km-es rácsfel-

RAJKAI

84

bontásban modellezték. A szimulált csapadék területi eloszlásában a különböző adathátterű talajparaméterek nem okoztak rendezett mintázatbeli különbséget. A csapadékrendszerek vonulásában azonban esetenként 50 km-es eltolódás adódott, ami 30 mm⋅nap-1 csapadékkülönbséget jelentett az adott helyeken. A Magyarországot magában foglaló területre a talajparaméterek különbségéből adódó csapadékmintázat ρ=0,02 valószínűségi szinten volt szignifikáns. A talaj szabadföldi vízkapacitására kevéssé, a hervadáspont értékére pedig érzékenyebbnek bizonyult a konvektív csapadék mennyisége és területi eloszlása. Talajvíz Homoktalaj vízjárását vizsgálta Kecskemét térségében 1960 és 1975 közötti időszakra NOVÁK (1987–1988). Megállapítása szerint az évenkénti és a havonkénti talajvízszint-ingadozást a talajfelszín és a víztükörszint távolsága, a márciustól októberig tartó időszakban a hónapokét pedig az éghajlati vízhiány határozta meg. Az alábbi irodalomjegyzék tartalmazza mindazokat a közleményeket, amelyek az Agrokémia és Talajtan című folyóirat 60 kötetében megjelentek (1951–2011), s amelyeket a szakkommentár készítője – az értékelés fő szempontjait figyelembe véve – az összes megjelent cikk közül kiválasztott. A szakcikkek bibliográfiai leírása mellett kiemelten jelenik meg a cikket tartalmazó Agrokémia és Talajtan kötet száma és az oldalszám, ahol a közlemény megtalálható. I ro dalo m ÁCS F. & DRUCZA M., 2003. Észak-amerikai és magyarországi talajok víztartó képességének összehasonlító vizsgálata. 52. 245–262. ÁCS F. et al., 2005. A talaj és az éghajlat közötti kapcsolat modellezése. 54. 257–273. ÁCS F. et al., 2008. A talaj szerepe az időjárás alakulásában. 57. 225–238. BABARCZY J. & SÁROSI D.-NÉ, 1952. Szőlőtalajok kötöttségének vizsgálata farinográffal. 1. 511–522. BABOS I., 1957. Hozzászólás Szekrényi Béla „Vízgazdálkodási index” c. dolgozatához. 6. 87. BACSÓ N., 1967. A talajharmat mennyisége. 16. 669–670. BAKACSI, ZS. et al., 2010. Method for the compilation of a stratified and harmonized soil physical database using legacy and up-to-date data sources. 59. 39–46. BARCZI A., CZINKOTA I. & GENTISCHER P., 1995. Talajtani és eróziós hatások kimutatása a természetes növénytakaró változásában a kesztölci Fehér-szirt példáján. 44. 514–520. BÁRDOS L., 1974. A talajműveléssel és a növények fejlődésével kapcsolatos fontosabb talajfizikai összefüggések a legújabb szovjet szakirodalomban. 23. 535–543.

Talajfizika

85

BARNA I.-NÉ, 1982. A talaj vízgazdálkodása és a természetes vegetáció közötti kapcsolat egy hidromorf talajsor esetén. 31. 73–93. BENCSIK K., 2007. Talajművelési módok és a talaj agronómiai szerkezetének összefüggései. 56. 21–28. BLASKÓ L. et al., 1995. Kötött talajok széleróziós érzékenységének vizsgálata. 44. 497– 503. BODOLAY I.-NÉ, 1965a. A talajok széleróziójának folyamata és dinamikája. 14. 311– 320. BODOLAY I.-NÉ, 1965b. Szélerózió elleni védekezés öntözött homokterületeken. 14. 1– 16. BODOLAY I.-NÉ, 1966. A talajművelés szerepe a szélerózió fellépésében. 15. 183–198. BODOLAY I.-NÉ, MÁTÉ F. & SZŰCS L., 1976. A szélerózió hatása a Bácskai löszháton. 25. 96–106. BOTVAY K., 1955. Adatok az alföldi homoktalajaink kapilláris vízemelőképességének értékeléséhez. 4. 119–132. BOTVAY K., 1957. Megjegyzések a vízgazdálkodási index erdőgazdasági alkalmazásához. 6. 89–92. BREUER H. et al., 2011. A talaj hidrofizikai tulajdonságainak hatása a konvektív csapadékra. 60. 309–324. CSAPÓ M. J., 1956. A talajok vízgazdálkodására vonatkozó adatok. 5. 405–410. CSERNI, I., 2002. Analysis of soil hydraulic conductivity in palm plantations in the saline soils of the Oued Rhir. 51. 47–52. CSORBA SZ., FARKAS CS. & BIRKÁS M., 2011. Kétpórusú víztartóképesség-függvény a talajművelés-hatás kimutatásában. 60. 325–342. CZIKE K. 1968. A talajok duzzadásának mérése indikátoróra segítségével. 17. 131–138. DEZSÉNY Z., 1981. A talajpusztulás – mint a termelést befolyásoló tényező. 30. 260– 268. DEZSÉNY Z., 1982. A Balaton részvízgyűjtőinek összehasonlító vizsgálata az erózióveszélyeztetettség alapján. 31. 405–425. DEZSŐ I.-NÉ, 1958. Adatok néhány hazai talajtípus képlékenységének és tapadásának tanulmányozásához. 7. 75–82. DEZSŐ I.-NÉ & GÁBRIEL A., 1963. Lefolyás vizsgálata talajvédelmi szempontból a Siklós-Villányi hegyvidéken. 12. 227–234. DEZSŐ I.-NÉ & GÁBRIEL A., 1966. Lefolyás vizsgálata talajvédelmi szempontból a Siklós-Villányi hegyvidéken. II. 15. 299–308. DI GLÉRIA J. & KAZÓ B., 1951. Talajok nedvességtartalmának gyors meghatározása. 1. 99–110. DIMITRIU, R. & CANARACHE, A., 1974. A térfogatsúly hatása a talaj kapilláris vízemelésére. 23. 127–136. DOBAINÉ L. R. & CSAPÓ M. J., 1967. Összefüggések a talaj Arany-féle kötöttségi száma, higroszkópossága és humusztartalma között. 16. 255–278. DUCK T., 1966. Néhány barna erdőtalaj típus erózióval szembeni viselkedése. 15. 263– 276. DUCK T., 1972. Hóolvadás hatására létrejött eróziós veszteségek vizsgálata mészlepedékes csernozjomon. 21. 19–28. DVORACSEK M., 1953. Hidrométeres súlymérés alkalmazása és egy gépesített megoldás a nedves szitálásos talajszerkezetvizsgálati módszerekhez. 2. 425–436.

86

RAJKAI

DVORACSEK M., 1968a. Készülék a talajaggregátumok térfogatsúlyának és porozitásának mérésére. 17. 120–130. DVORACSEK M., 1968b. Penetrométer a talaj mechanikai ellenállásának szabadföldi méréséhez. 17. 319–326. DVORACSEK M., 1984. Trópusi talajok zsugorodási és vízgazdálkodási tulajdonságai. 33. 25–49. DVORACSEK M. & DVORACSEK M.-NÉ, 1961. Az altalajlazítás hatása és hatásmechanizmusa homokon. 10. 67–84. DVORACSEK M. & KLIMES-SZMIK A., 1952. A talajok vízgazdálkodásával kapcsolatos tulajdonságok vizsgálata eredeti szerkezetű mintákon, laboratóriumban. 1. 321– 338. DVORACSEK M., KLIMES-SZMIK A. & B. FEJÉR S., 1952. Adatok magyarországi talajok szerkezeti állapotáról. 1. 479–494. DVORACSEK M., KLIMES-SZMIK A. & B. FEJÉR S., 1953. A kötöttség befolyása a talajmorzsák vízállóságára. 2. 17–26. FARKAS, CS. & RAJKAI, K., 2002. Moisture regime with respect to spatial variability of soil hydraulic properties. 51. 7–16. FARKAS CS. et al., 2009. A talajvízmérleg klímaérzékenységének vizsgálata mészlepedékes csernozjom talajokon. 58. 197–201. FARSANG A. et al., 2011. Csernozjom talajok szélerózió okozta tápanyagáthalmozódásának becslése szélcsatorna-kísérletekkel. 60. 87–102. FAZEKAS O. & HORN, R., 2005. A mechanikai és a hidraulikai talajstabilitás közötti összefüggés vizsgálata a terhelési idő függvényében. 54. 275–288. FEKETE J. & SZALAI GY. 1987–1988. A melioráció hatásának vizsgálata szikes, réti és öntés talajokon. 36–37. 151–162. FEKETE Z. & TÓTH A., 1966. Az erózió mértékének összefüggése a talajfizikai tényezőkkel kisgörbői agyagbemosódásos barna erdőtalajon. 15. 283–298. FERENCZ K., 1971a. Közép-tiszavidéki talajok vízgazdálkodási sajátságai és egyéb jellemzői különös tekintettel az öntözésre. I. A talajviszonyok általános jellemzése. 20. 433–455. FERENCZ K., 1971b. Közép-tiszavidéki talajok vízgazdálkodási sajátságai és egyéb jellemzői különös tekintettel az öntözésre. II. A talaj vízgazdálkodási jellemzői és az öntözés. 20. 456–474. FILEP GY. & FERENCZ G., 1999. Javaslat a magyarországi talajok szemcseösszetétel szerinti osztályozásának pontosítására. 48. 305–320. FODOR N. & KOVÁCS G. J., 2001a. A CERES modell továbbfejlesztése. I. A Richardsegyenlet beépítése után, összehasonlítás az eredeti változattal. 50. 35–46. FODOR N. & KOVÁCS G. J., 2001b. A CERES modell továbbfejlesztése. II. A Richardsegyenlet paramétereinek meghatározása mérések, ill. pedotranszfer függvények segítségével. 50. 47–61. FODOR N. & RAJKAI K., 2004. Talajfizikai tulajdonságok becslése és alkalmazásuk modellekben. 53. 225–238. FODOR N. & RAJKAI K., 2005. Számítógépes program a talajok fizikai és vízgazdálkodási jellemzőinek egyéb talajjellemzőkből történő számítására (TALAJTANonc 1.0). 54. 25–40. FODOR, N. & RAJKAI, K., 2010. Analysis of measured and estimated saturated hydraulic conductivities using HUNSODA. 59. 19–28.

Talajfizika

87

FODOR N. et al., 2009. Hidraulikus vezetőképesség mérési és becslési eredmények öszszehasonlító vizsgálata homoktalajra. 58. 369–380. FÜHRER E., 1992. Termőhely- és talajvizsgálatok a 16×16 km-es erdővédelmi hálózat erdőtársulásaiban. 41. 189–202. GÁL J., 1966. Szélerózió elleni védekezés mezővédő erdősávokkal. 15. 199–214. HAFEZ, M., 1969. Néhány szikes talaj vízgazdálkodási tulajdonsága és ezek összefüggése a szikesedés mértékével. 18. 395–407. HAGYÓ A. & RAJKAI K., 2004. Talajnedvesség-tartalom alakulása bükkös erdőben és a benne kialakított lékekben. 53. 17–34. HUSZÁR I., 1974. Talajmechanika a mezőgazdaságban. 23. 523–544. IMRE J., 1968. Talajok légjárhatóságának vizsgálata rádium-emanációs módszerrel. 17. 407–424. JANKOVITS T., 1966. A szerkezetvizsgálati adatok felhasználása a talajvédelmi tervezésben. 15. 229–238. JÁRÓ Z., 1957. Hozzászólás Szekrényi Béla „Vízgazdálkodási index” c. dolgozatához. 6. 88. JENEY CS., 1976. Az időjárás-változások hatása a talaj hőmérsékletének alakulására. 25. 353–376. JENEY CS., 1977. A csapadékvíz, valamint a talaj hőmérsékleti állapotának hatása a beszivárgás és az elfolyás feltételeire. 26. 291–308. JOHANSSON, N., 1989. Soil physical description of the root zone. 38. 732–738. KARÁCSONY J. & SZALAI GY., 1992. Nemzetközi Széleróziós Munkaülés Budapesten. 41. 158–164. KAZÓ B., 1951. Talajok nedvességtartalmának meghatározása alkoholos égetéssel. 1. 235–240. KAZÓ B., 1966a. Eróziós talajvizsgálati módszerek. 15. 389–391. KAZÓ B., 1966b. A talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak meghatározása mesterséges esőztető készülékkel. 15. 239–252. KAZÓ B., 1970. Vízgazdálkodási kartogram szerkesztése mesterséges esőztetéssel mért eredmények felhasználásával. 19. 481–502. KAZÓ B., 1995. A talajok hasznosítható vízkészletének csökkenése vályog és agyagos vályog talajok esetében 33 év talajművelésének tükrében. 44. 387–394. KERÉNYI A., 1983. A szőlőtelepítés előtti tereprendezés és rigolszántás hatása a talajpusztulásra Tokaj-Hegyalja területén. 32. 354–357. KERÉNYI A., 1984a. A hagyományost kiegészítő kvantitatív talajeróziós térképezés. 33. 458–486. KERÉNYI A., 1984b. A csepperózió hatása a homokszemcsék méret szerinti differenciálódására. 33. 63–74. KERÉNYI A., 1985. Szabadföldi talajeróziós kísérletek Tokaj-Hegyalján. 34. 367–386. KERÉNYI A., 1986. Az iniciális erózió laboratóriumi vizsgálata homokon és szerkezetes talajokon. 35. 18–38. KERTÉSZ Á. & MÁRKUS B., 1990. Digitális modell a talajerózió és a domborzati adottságok közötti összefüggések kifejezésére. 39. 169–182. KLIMES-SZMIK A., 1957. Hozzászólás Szekrényi Béla „Vízgazdálkodási index” c. dolgozatához. 6. 86. KLIMES-SZMIK A., 1962. A talaj pórusterének beosztása a víz mozgása alapján. 11. 41– 54.

88

RAJKAI

KLIMES-SZMIK A., 1979a. A talaj lepusztulásának fizikai tényezői. 28. 273–284. KLIMES-SZMIK A., 1979b. Löszön kialakult különböző típusú magyarországi talajok erodálhatósága. 28. 3–14. KLIMES-SZMIK A., 1983. A trópusi talajok egyes fizikai sajátságai kubai vizsgálatok alapján. I. A talajok fizikai osztályozása. 32. 129–138. KLIMES-SZMIK A., 1984. A trópusi talajok egyes fizikai sajátságai kubai vizsgálatok alapján. II. A talajok duzzadása és zsugorodása. 33. 3–24. KLIMES-SZMIK A. & GÖDE F., 1957. A Solakrol talajmorzsa tartósító hatásáról. 6. 109– 128. KLIMES-SZMIK A. & KAZÓ B., 1957. Hazai műanyag (Solakrol) alkalmazása öntözött talajon. 6. 297–310. KLIMES-SZMIK A. & KULLMANN A., 1962. A talaj porozitásának közvetlen meghatározását befolyásoló tényezők. 11. 55–72. KOVÁCS, B. et al., 2006. FIT method for calculating soil particle-size distribution from particle density and settling time data. 55. 295–304. KOVÁCS GY., 1971a. Kapcsolat a talajok plaszticitása és agyagásvány-tartalma között. 20. 51–82. KOVÁCS GY., 1971b. Szivárgás két- és háromfázisú rétegben. 20. 475–498. KOVÁCS GY. & PÉCZELY T., 1975. A talajszelvény víztartóképessége. 24. 99–120. KRÁMER M., 1952. Talajmorzsák vízállóságának vizsgálata. 1. 495–510. KRÁMER M., 1955. A talajmorzsa tartósító szerek hazai alkalmazásának lehetőségei. 4. 94–96. KRISZTIÁN J., 1983. Lejtős erodált területek biológiai talajvédelme. 32. 351–352. LÁSZLÓ P. & RAJKAI K., 2003. A talajerózió modellezése. 52. 427–442. LESZTÁK J.-NÉ, 1956. Az öntözés hatása a talaj fizikai sajátságaira szikes vidéken. 5. 307–324. MAKÓ A., 1995a. Szerves folyadékokkal telített talajok hidraulikus vezetőképessége. I. Összehasonlító vizsgálata. 44. 181–202. MAKÓ A., 1995b. Szerves folyadékokkal telített talajok hidraulikus vezetőképessége. II. A becslés lehetőségei. 44. 203–220. MAKÓ, A., 2002. Measuring and estimating pressure-saturation curves on undisturbed soil samples by using water and NAPL. 51. 27–36. MAKÓ A. & MÁTÉ F., 1991. Szerves folyadékok kapilláris emelkedése talajokban. 40. 182–194. MAKÓ A. & MÁTÉ F., 1992. Szerves folyadékok beszivárgásának vizsgálata talajoszlopokon. 41. 214–226. MAKÓ A. et al., 1995. Szénhidrogének gőzadszorpciója különféle talajokon. 44. 153– 180. MAKÓ, A. et al., 2010. Introduction of the Hungarian Detailed Soil Hydrophysical Database (MARTHA) and its use to test external pedotransfer functions. 59. 29–38. MATTYASOVSZKY J., 1953. Talajok vízvezetőképességének vizsgálata és az eredmények alkalmazása a talajvédelemben. 2. 161–172. MEZŐSI G. & RICHTER G., 1991. Az EPIC (Erosion-Productivity Impact Calculator) modell tesztelése. 40. 461–468. MOLNÁR E. & MÉLYVÖLGYI J., 1983. Kedvezőtlen folyamatokat megelőző, talajnedvesség szabályozó beavatkozások talajtani megalapozása. 32. 453–456.

Talajfizika

89

MOUSTAFA, A. T. A., EL-ABEDINE, A. Z. & ABDALLA, M. .M., 1972. Kicserélhető kationok hatása egyiptomi talajok vízvezetőképességére. 21. 89–98. MURÁNYI A., 1983. Az egyensúlyi oldatkoncentráció és a nátriumtelítettség hatása a talaj valódi permeabilitására. 32. 139–154. NEHÉZ R., 1955. Talajok szerkezetének megjavítása szintetikus szerves anyagokkal. 4. 92–94. NEMES, A., 2002. Unsaturated Soil Hydraulic Database of Hungary: HUNSODA. 51. 17–26. NEMES, A. et al., 2002. Outline of an automated system for the quasi-continuous measurement of particle-size distribution. 51. 37–46. NÉMETH T. et al., 1991. Bolygatatlan szerkezetű talajoszlopok készítése. 40. 236–242. NOVÁK J., 1987–1988. A talajvízszint ingadozásának becslése klimatológiai adatok alapján Kecskemét-Katonatelepre. 36–37. 5–14. OSVÁTH J., 1957. A talaj nedvességtartalma és vízáteresztése közötti összefüggés. 6. 321–336. PÁRTAY G., 1971. A talajt alkotó ásványok keletkezése és átalakulása. 20. 401–410. PÁRTAY G., 1991. A szemcsemérés időszerű problémái. 40. 53–59. PÁRTAY G. et al., 1992. A gázfázis vizsgálata bolygatatlan szerkezetű talajoszlopban, kvadrupol tömegspektrométerrel. 41. 299–322. PATZKÓ Á. & DÉKÁNY I., 1996. Talaj-tenzid kölcsönhatás, adszorpció, nedvesedés és az üledék vízáteresztő képességének változása. 45. 229–237. PETRASOVITS I. & FOGARASI M., 1987–1988. A vízgazdálkodás (öntözés, vízrendezés) lehetséges jövőbeni alternatívái, különös tekintettel a földhasználatra. 36–37. 287– 293. RAJKAI K., 1978. A talaj vízgazdálkodása és a természetes vegetáció közötti kölcsönhatás vizsgálata a Szilas-patak árterén. 27. 31–48. RAJKAI K., 1984. A talaj kapilláris vezetőképességének számítása a pF-görbe alapján. 33. 49–63. RAJKAI K., 1987–1988. A talaj víztartó képessége és különböző talajtulajdonságok összefüggésének vizsgálata. 36–37. 15–30. RAJKAI K., 2001. Modellezés és modellhasználat a talajtani kutatásban. 50. 469–508. RAJKAI K. & KABOS S., 1999. A talaj víztartóképesség-függvény (pF-görbe) talajtulajdonságok alapján történő becslésének továbbfejlesztése. 48. 15–32. RAJKAI K. et al., 1981. A pF-görbék számítása a talaj mechanikai összetétele és térfogattömege alapján. 30. 409–438. RAKONCZAI J. & KOVÁCS F., 2006. A padkás erózió folyamata és mérése az Alföldön. 55. 329–346. RAVASZ T., 1967. Néhány vizsgálati eredmény a homokos jellegű talaj felszínközeli rétegének napszakos víztartalom változásairól. 16. 670–672. SALLAK A., 1966. Borsod–Heves megyei lejtős területeken végzett mélylazítások tapasztalatai. 15. 384–388. SALLAK A. & KIRÁLY GY.-NÉ, 1966. Mélylazítási kísérletek Borsod megyei lejtős területeken. 15. 327–338. SHARMA, D. P. & AGRAWAL, R. P., 1979. A talajok kéregstabilitásának összefüggése a kicserélhető nátrium mennyiségével és a diszperzitásfokkal. 28. 39–44. SIPOS S. & BIRKÁS M., 1978. A talajfizikai állapot és az evaporáció összefüggései. 27. 417–428.

90

RAJKAI

SIPOS S. & HEGEDŰS I., 1982. A talajfizikai állapot valamint a műtrágyázás és a kukorica termése közötti összefüggések. 31. 339–356. SISÁK I. & PŐCZE T., 2011. A talaj fizikai féleségre vonatkozó adatok harmonizálása egy Balaton környéki mintaterületen. 60. 256–272. SZABÓ L., 1977. A talajpusztulást kiváltó tényezők és káros hatásuk vizsgálata a Gödöllő-Monori Dombvidék északi részén. 26. 309–330. SZABÓ, L., KARÁCSONY, J. & SZÉKELY, ZS., 1994. Wind erosion problems in Hungary. 43. 109–112. SZABÓ L. & SZERMÁK ZS., 1992. A talajpusztulás tényezőinek elemzése a Gödöllői Dombvidék északi mezőgazdasági területein. 41. 203–226. SZABOLCS I., 1971. A. A. Rode: A kutatási módszerek rendszere a talajtanban. 20. 637– 638. SZABOLCS I., VÁRALLYAY GY. & MÉLYVÖLGYI J., 1978. Az újszentmargitai talajok és a táj ökológiája. 27. 1–30. SZÁSZ G., 1964. A talaj hővezető képessége napi változásának mérése. 13. 137–148. SZÁSZ G., 1967. Kondenzációs folyamatok megfigyelése és mérése homoktalajban. 16. 663–668. SZÁSZ G., 1985. A talaj vízkészletében bekövetkező változás modellezése és becslése különböző termesztett növénykultúrák alatt. 34. 300–316. SZEGI, T. et al., 2006. Quantitative rheological indicators for soil physical degradation. 55. 69–78. SZEKRÉNYI B., 1957. Vízgazdálkodási index. 6. 79–85. SZEKRÉNYI B., 1961. A talaj vízáteresztő képességének változásai a víz ráhatási idejének függvényében. 10. 207–216. SZELÉNYI F., 1954. Laboratóriumi vizsgálati módszer a talajok levegő- és vízgazdálkodási adottságainak meghatározására. 3. 235–252. SZÖLLŐSI I., 2003. A 3T SYSTEM készülékkel mért penetrációs ellenállás és nedvességtartalom összefüggése vályog fizikai féleségű talajon. 52. 263–274. SZÖLLŐSI I. et al., 2001. A penetrációs ellenállás változása különböző talajokon a tenyészidőszak alatt. 50. 185–206. SZŰCS L. & KAZÓ B., 1969. Nyirokszerű agyagon képződött talajok erodáltsági viszonyai az Északi-középhegységben. 18. 235–254. TERTS I., 1954. Egyszerű laboratóriumi módszer a talajmorzsák tartósságának meghatározására. 3. 253–255. TOMBÁCZ E. et al., 1996. Humuszanyagok hatása a talajok felületi tulajdonságaira. 45. 249–259. TÖRÖK I., 1969. Talajok nedvességtartalmának mérése neutronszóródásos nedvességmérővel. 18. 107–116. TÖRÖK I., 1971. Az infravörös spektroszkópia alkalmazása talajtani vizsgálatoknál. 20. 614–618. TÓTH B., 2010. Talajok víztartó képességét becslő módszerek. 59. 379–398. TÓTH, B. et al., 2006. Use of soil water retention capacity and hydraulic conductivity estimation in the preparation of soil water management maps. 55. 49–58. TÓTH CS., 2001. Síkvidéki mikroerózió szikes talajokon Ágota-pusztán (Hortobágyi Nemzeti Park). 50. 397–408. UJFALUDI L. et al., 2005. Talajnedvesség mérése mikrohullámú Michelson-féle interferométerrel. 54. 497–508.

Talajfizika

91

UNGÁR T., 1960. Homokszemcse-csoportok vízáteresztő képességéről. 9. 189–200. VÁRALLYAY GY., 1972. A Magyar Alföld szikes talajainak hidraulikus vezetőképessége. 21. 57–88. VÁRALLYAY GY., 1973a. Berendezések bolygatatlan szerkezetű talajoszlopok hidraulikus vezetőképességének meghatározására. 22. 23–38. VÁRALLYAY GY., 1973b. A talaj nedvességpotenciálja és új berendezés annak meghatározására az alacsony (atmoszféra alatti) tenziótartományban. 22. 1–22. VÁRALLYAY GY., 1974. Háromfázisú talajrétegekben végbemenő vízmozgás tanulmányozása. 23. 261–296. VÁRALLYAY GY., 1978. A talajfizika fejlődése és jövőbeli feladatai. 27. 203–218. VÁRALLYAY GY., 1984. Magyarországi homoktalajok vízgazdálkodási problémái. 33. 159–169. VÁRALLYAY GY., 1985. Magyarország talajainak vízháztartási és anyagforgalmi típusai. 34. 267–299. VÁRALLYAY, GY., 1989. Soil water problems in Hungary. 38. 577–595. VÁRALLYAY GY. 2005. Magyarország talajainak vízraktározó képessége. 54. 5–24. VÁRALLYAY, GY. & RAJKAI, K., 1989. Model for estimation of water (and solute) transport from the groundwater to overlying soil horizons. 38. 641–656. VÁRALLYAY GY. et al., 1979. pF-görbék matematikai leírása. 28. 15–38. VÁRALLYAY GY. et al., 1980. Magyarországi talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak kategória-rendszere és 1:100 000 méretarányú térképe. 29. 77–112. VARGA-HASZONITS Z. et al., 2008. A talajok vízellátottságának hatása a gazdasági növények vízigényének alakulására. 57. 7–20. VAS K. & CSONTOS É., 1956. A hidratúra méréséről és jelentőségéről. 5. 411–424. VERŐNÉ WOJTASZEK M., 1996. Távérzékelés alkalmazása talajerózió becslésében pázmándi mintaterületen. 45. 31–44. VERŐNÉ WOJTASZEK M. & BALÁZSIK V., 2008. A talajerózió követése űrfelvételek alkalmazásával a Tetves-patak példáján. 57. 21–36. VETTERLEIN, E., 1986. A hidraulikus vezetőképesség összefüggése a talajok nedvességtartalmával és szemcseösszetételével. 35. 3–17.


93–120

Talajásványtan, mikromorfológia SZENDREI Géza Magyar Természettudományi Múzeum Ásvány- és Kőzettár, Budapest

Az első talajásványtani közlemény az Agrokémia és Talajtan 1952. évi 3. számában jelent meg: STEFANOVITS (1952) publikálta eredményeit börzsönyi andezittufán kialakult talajokról. Kútvölgy, Hegyestető és Ördöghegy területén (Zebegény és Nagymaros között, Börzsöny) mészkedvelő tölgyerdőben, gyertyányos-tölgyesben és molyhos-tölgyes karsztbokor erdő alatt, három jellegzetes szelvényt tárt fel egymástól 1–2 km-re. A polarizációs mikroszkópos nehézásvány meghatározás szerint zöld amfibol, mállott, valamint bevonatos és ércásványok minden szintben előfordultak, míg barna amfibol, hipersztén, cirkon, rutil, apatit, turmalin csak egyes szintekben. A zöld amfibol és a bevont ásványok aránya a podzolos barna erdőtalajban volt a legnagyobb, amely alapján ezt a talajt tartotta a legfiatalabbnak. A fahéjszínű erdőtalaj erősen agyagosodott; montmorillonitos, míg a podzolos barna erdőtalaj és a szurokfekete talaj beidellites volt, kevés montmorillonittal. A mintákban az agyagásvány-összetételt DTA görbék alapján értékelték. Ezzel a dolgozattal megjelent a folyóiratban a talajgenetika egy újabb megközelítése, a talajoknak a talajásványtan módszereivel és szemlélettel történő vizsgálata. Az agyagásványok termikus elemzése pedig e módszernek hazánkban az első talajtani alkalmazása. Hazánkban a folyamatos mikromorfológiai kutatások megindítása RÓZSA(1960) nevéhez fűződött, akik barna erdőtalajokból készítettek talaj-vékonycsiszolatokat, amelyeket polarizációs mikroszkóppal vizsgáltak. Dolgozatuk bevezetőjében világosan kifejtették a talaj-vékonycsiszolatok mikroszkópi vizsgálatának előnyeit és jelentőségét. Kiemelték Kubiena érdemeit e módszer bevezetésében és elterjesztésében, valamint kritikailag értékelték addigi munkásságát is. Öt barna erdőtalajt vizsgáltak meg: löszön kialakult barnaföldet (Hűvösvölgy) és agyagbemosódásos barna erdőtalajt (Hűvösvölgy), valamint az andeziten kifejlődött agyagbemosódásos, gyengén podzolos és savanyú nem podzolos barna erdőtalajokat (Mátraháza). Részletesen ismertették a bolygatatlan mintavétel módját. Leírták a talajvékonycsiszolat készítés módszerét (amely alapjaiban máig sem változott), és isVÖLGYI és STEFANOVITS

Postai cím: SZENDREI GÉZA, Magyar Természettudományi Múzeum Ásvány- és Kőzettár, 1431 Budapest Pf.: 137, Ludovika tér 2. E-mail: [email protected]

94

SZENDREI

mertették a polarizációs mikroszkópi vizsgálat és a mikroszkópi felvételek technikáját is. A szerzők összefoglalták azt is, hogy mikromorfológiai jellemzésekkel milyen lényeges eredmények várhatók. Ezek a következők: a humuszformák elkülönítése; a kilúgozási és felhalmozódási szintek közötti anyagforgalom jellemzése; a kipelyhesedett és peptizálódott agyag, illetve a vaskoncentrálódások formáinak megkülönböztetése; a kovasav kicsapódásnak és átkristályosodásnak, a kalcit, a gipsz és a sóásványok képződésének, a primér ásványok mállási folyamatainak és az agyagosodásnak a kimutatása; a talaj-mikroszerkezeti elemek elkülönítése; és mindezek talajgenetikai értelmezése. A megfigyeléseket a talajokban az agyagvándorlás szempontjából a szerzők három csoportba sorolták: a) Az agyagos rész összetételében és mennyiségében a szelvényben nem változik, mikromorfológiailag pedig kipelyhesedett (barnaföld). b) A talajszintek között az agyagos rész minősége nem, csak mennyisége változik. A felhalmozódási szintben megfigyelhetők az agyag- és a vasas agyagbevonatok. A több vaskoncentrálódási forma a vasvegyületek mozgékonyságára utal (agyagbemosódásos és podzolos barna erdőtalajokban). c) Az agyagtartalom nem változik a kilúgozási és felhalmozódási szint között. Az A-szintben sok a szerves anyag, a szelvényben pedig a kőzettörmelékek, amelyekben intenzív mállására utaló jelek vannak (savanyú nem podzolos barna erdőtalaj). Megállapították, hogy a hazai barna erdőtalajokban kimutatható az agyagbemosódás vizuálisan is és összefüggésben van a könnyen oldható vas- és alumíniumvegyületek eloszlásával. A tanulmány bevezetését jelenti hazánkban egy új módszernek, amelynek előnyeit teljességre törekedve foglalták össze. Jelentős érdeme a dolgozatnak a módszer részletes ismertetése mind technikai szempontból, mind értékelésüket tekintve. Mint világszerte abban az időben, a mikromorfológiai vizsgálatokat a talajgenetikai összefüggések pontosítására alkalmazták, amely azóta is az egyik legfontosabb felhasználási terület. A közlemény kiemelkedő eredményei: a barna erdőtalajokban az egyik leglényegesebb talajképződési folyamattal, az agyagmozgással kapcsolatos megállapítások, amelyek ezt a folyamatot egy újabb oldalról, polarizációs mikroszkópiai megfigyelésekkel bizonyították. Felhívták a figyelmet arra, hogy sajátos értéke ennek a módszernek, hogy vizuálisan jeleníti meg a talajban végbemenő folyamatok eredményeit. A szikes talajokban végbemenő degradációs folyamatok modellezésére GEREI (1965) végzett kísérleteket az e talajokra jellemző sókkal kezelve az agyagásványokat és egy talaj agyagfrakcióját. A modellanyag kaolinit, illit, montmorillonit és erősen szologyos réti szolonyec talaj A-szintjének agyagfrakciója (zömmel illit és muszkovit, mellette kevesebb montmorillonit és kvarc) volt. A kezelés pedig desztillált vízzel és 10%-os NaCl, Na2SO4, Na2CO3 és NaHSO3 oldatokkal történt. A kezelések ismétlődő szárítás

Talajásványtan, mikromorfológia

95

vagy fagyasztás, illetve kombinálva szárítás-fagyasztás voltak. A szerző a mintákban a változásokat röntgendiffrakcióval és termikus elemzéssel követte. A 10%-os NaHSO3 redukálószer hatása drasztikus volt, mivel mindegyik mintában teljesen lebontotta a kristályos fázist. A többi esetben a nátrium-karbonátnak volt a legerősebb hatása, a nátrium-szulfáté valamivel kisebb, a leggyengébb pedig a nátrium-kloridé és a desztillált vízé volt. Az utóbbi esetekben változások akkor jelentkeztek kifejezettebben, amikor a kezelés ismétlődő szárítással vagy fagyasztással párosult. A modellanyagok között a szikes talaj agyagfrakciójában volt a leginkább kimutatható a degradálódás, az illit és montmorillonit esetében kevésbé, a viszonylag legstabilabb a kaolinit volt. A talaj agyagfrakciójában a 10%-os nátriumszulfát és -karbonát oldatok és a 10× szárítás vagy fagyasztás, valamint 5× szárítás és fagyasztás esetében az illit és muszkovit degradálódása, valamint a szeszkvioxid mennyiségének növekedése és a gibbsit megjelenése volt kimutatható. A szikes talajokban végbemenő folyamatokra kedvezőtlen tulajdonságaik miatt kiemelt figyelem fordult világszerte és abban az időben hazánkban is. A kísérletek szerint a szikesekben előforduló nátriumsók (elsősorban a Na2CO3) hatására az agyagásványok kristályrácsa bizonyos körülmények között megbomlik. Így az agyagásványok átalakulhatnak, lebomolhatnak. Ez a szikesedési folyamat egyik oldalát képezheti. Tehát a szerző már 1965-ben kimutatta, hogy a nátriumsók, más káros hatásuk mellett, a talaj szilárd fázisát – ez esetben az agyagásványokat – is megbonthatják, aminek további kedvezőtlen hatásai is vannak e talajokra. A hatvanas évektől a nyolcvanas évekig hazánkban a talajásványtani kutatások döntő hányadát az egyes típusokban és főtípusokban végbemenő folyamatok talajásványtani vonatkozásainak vizsgálata tette ki. Világszerte különleges és addig kevéssé tisztázott esetnek tekintették a magnéziumtalajok képződését. DARAB és REMÉNYINÉ (1978) hazai magnéziumtartalmú talajok tulajdonságairól és mikroásványtani összetételéről közöltek tanulmányt. A bevezetésben alapos, kritikai áttekintést adtak a megelőző hazai és külföldi kutatások eredményeiről. A vizsgálatokra réti (Mezőtúr, Szarvas), szolonyeces réti (Szarvas), kérges, közepes, mély réti szolonyec (Besenyszög, Mezőtúr) és sztyeppesedő réti szolonyec (Ecsegfalva) talajokat választottak ki. A mezőtúri szelvények a Körös-holtágtól távolodva különböző tengerszint feletti magasságban, egy vonal mentén fekszenek. A talajtani vizsgálatok mellett az agyagfrakciók (<2 µm) ásványtani összetételét röntgendiffrakciós és termoanalitikai vizsgálatokkal határozták meg. A vizsgált szelvényekben minőségileg hasonló volt az ásványtani összetétel; az illit, a montmorillonit, az illit/montmorillonit, az illit/klorit közberétegzés, a klorit, a kvarc, a földpát, valamint a rosszul kristályos vas- és alumínium-hidroxid minden mintában kimutatható volt. A kicserélhető magnézium mennyiségével a mintákban nőtt a montmorillonit-, az illit/montmorillonit- és az illit/klorit-tartalom. A felhalmozódás során a magnézium részben beépül a rétegszilikátok kristályrácsába, kilúgozás során kicserélhetővé válik és pótolhatja a kilúgozott nátrium- és magnéziumionokat. A kevésbé kilúgzott szelvényekben több volt a klorit és a klorit-közberétegzést tartalmazó agyagásvány.

96

SZENDREI

A sztyeppesedő réti szolonyec talaj B-szintjéből hármas, illit/montmorillonit/ klorit közberétegzést határoztak meg. A szerzők kimutatták, hogy a szóban forgó talajokban a magnéziumionok eloszlását összetett folyamat, a szilárd fázis (nevezetesen az agyagásványok kristályrácsa és annak felülete) valamint a talajoldat közötti dinamikus egyensúly szabályozza. E talajok képződésében és tulajdonságainak kialakításában tehát az ásványtani tényezők is meghatározó szerepet játszanak. Az anyagvizsgálati módszerek egyre gyorsuló fejlődése a talajtanban is kitáguló lehetőségeket nyitott meg. PÁRTAY (1980) a pásztázó elektronmikroszkóp (SEM) és energia diszperzív röntgen mikroanalízis (EDXRA) alkalmazását foglalta össze a talajok vizsgálatára. A bevezetésben utalt a pásztázó elektronmikroszkópiának a szakirodalomból megismert ásványtani és talajtani alkalmazásaira, valamint az energia diszperzív röntgen analízissel (EDXRA) kombinált felhasználási lehetőségeire (pl. a talajban előforduló konkrécióknál). A szóban forgó módszerben rejlő lehetőségek bemutatására a hortobágyi szologyos kérges réti szolonyec talaj A–B2-szintjeit és a Baraba-alföldi (Szibéria) szology B-szintjét, valamint illit és montmorillonit összehasonlító anyagokat vizsgált energia diszperzív mikroelemzéssel kombinált pásztázó elektronmikroszkóppal. Az összehasonlító agyagásvány-mintáknál transzmissziós elektronmikroszkópia korábbi komoly tapasztalatait párhuzamosította a pásztázó elektronmikroszkópos megfigyelésekkel. Mind mesterséges szuszpenzióban, mind a bolygatatlan mintában montmorillonitban dúsabb lemezes képződményeket írt le. Összehasonlító anyagnak felvételeket készített szervetlen (kvarc, klorit, opál, só) és szerves (diatoma, fitolit) vázrészekről, illetve amorf anyagokról. A talajminták SEM-felvételein figyelte meg a hortobágyi talajszelvény eluviális szintjében a kilúgzódásra utaló jeleket, így azt, hogy zömmel vázszemcsék fordulnak elő, az apró szemcsék teljesen hiányoznak és sok a pórus. A B1-szintre az előzőtől erősen különböző, ellentétes kép jellemző. A szerző törekedett a fény- és elektronmikroszkópos vizsgálatok, valamint a vékonycsiszolatok és az elektronmikroszkópos preparátumok közötti összefüggések meghatározására. A hortobágyi szelvényből készült vékonycsiszolat pórus–talaj mátrix érintkezési zónájában az érintkezések vonalától távolodva EDXRA mikroelemzéseket végzett négy, majd két pontban. Ezek szerint montmorillonitot, kloritot, valamint illitet, földpátot, majd kvarcot vagy amorf SiO2-ot valószínűsített, ezen túl kimutatott, feltehetően változó vastagságú cemetáló szeszkvioxid anyagot, amely szilíciumot is tartalmazott. Megelemezett vaskonkréciót is, amely közepén kén volt, körülötte pedig Fe-Mn-Si-ban dúsuló héjak. A szerző e munkája jól szemlélteti a hazai talajásványtani szakirodalomban azt a törekvést, hogy az új vizsgálati módszerek, a világon addig szerzett tapasztalatok ismeretében és alapos előkészítés után viszonylag gyorsan alkalmazást nyerjenek itthon is, és a hazai szakközönség ezekről az új lehetőségekről mielőbb tudomást szerezzen. A közölt vizsgálatok meggyőzően bizonyították, hogy ez a nagyműsze-


97

res vizsgálat a hazai talajok, a bemutatott esetben a szikes talajok, kutatásában is nagyon eredményesen használható. A talajok agyagásványainak területi felmérése 1975-óta folyt a Bábolnai Iparszerű Kukoricatermelő Közös Vállalat, valamint a MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Főosztálya megbízásából. A talajok agyagásvány-társulásainak térképét STEFANOVITS és DOMBÓVÁRINÉ (1985), illetve angol nyelvű közleményben STEFANOVITS (1989) ismertette a folyóiratban. A térképhez 300 helyről vettek mintát ásott talajszelvények genetikai szintjeiből. A röntgendiffrakciós vizsgálatok az MTA Központi Kémiai Kutató Intézet Röntgendiffrakciós Osztályán készültek a teljes talajból és az agyagfrakcióból. Ezen kívül meghatározták a kationkicserélő kapacitást és az összes kálium mennyiségét. Szerzők részletesen leírták a félkvantitatív agyagásvány-meghatározás értékelésének módját. 1:500 000 méretarányban készült két térkép az országos trágyázási szaktanácsadás céljaira. Az egyik térkép a szántott réteg agyagásvány-társulásainak, a másik a K-kötő agyagásványok arányának térképe. Az agyagásványtársulás-térképen uralkodó mennyiségűnek tekintették azt az ásványt, amelynek részaránya az 50%-ot meghaladta (a vegyes rácsú agyagásvány felét is hozzászámítva), közepesnek a 25%-ot meghaladó, míg kevésnek a 25 és 10% közötti agyagásvány-mennyiségűt. A térképen a következő agyagásványtársulásokat különítették el: illit; szmektit; illit-klorit-kaolinit; illit-klorit-kaolinitvermikulit; illit-klorit-kaolinit-szmektit-illit/szmektit; illit-szmektit-illit/szmektit; illit-klorit-kaolinit-szmektit-vermikulit; illit-szmektit-vermikulit; klorit-kaolinitszmektit-illit/szmektit; szmektit-vermikulit-illit/szmektit; szmektit, illit/szmektitillit/vermikulit; klorit-kaolinit-vermikulit-illit/vermikulit; illit/szmektit-illit/vermikulit; klorit-kaolinit-illit/szmektit-illit/vermikulit; illit-klorit-kaolinit-vermikulitillit/szmektit. A különböző tájak talajai között jelentős különbségeket találtak az agyagásványtársulásokban: Ny-Dunántúlon a klorit gyakoribb (az alpi lehordási terület miatt), a középhegységek riolit- és andezitmálladékain és az ezekkel keveredett löszön kialakult talajokban dúsul a szmektit. Megállapították, hogy az agyagásvány milyensége nem volt egyértelmű összefüggésben sem a talajképző kőzettel sem a talaj típusával, hanem mindkettővel kapcsolatban volt különböző arányokban. A káliummegkötő agyagásványok részarányát a szmektit, a vermikulit, az illit/szmektit, az illit/vermikulit összegével adták meg. Bevezették a K-kötési értékszámot és az ehhez tartozó kategóriákat. Azokban a talajokban, amelyekben az illit, illetve az illit és a klorit a legtöbb, a K-megkötő képesség kicsi. Azoknál a társulásuknál, ahol az illit és klorit mellett közepes mennyiségű szmektit, vermikulit vagy ezek közberétegzett agyagásványai társultak, a K-megkötés már számottevő. Az uralkodó mennyiségű szmektit-, vagy az illit mennyiségét jelentősen meghaladó szmektit- és vermikulittartalmú talajoknál erős K-megkötéssel kell számolni, különösen 15%-nál nagyobb agyagtartalom esetén.

98

SZENDREI

Megállapították, hogy a szántott réteg agyagásvány-társulásai jelentős mértékben megszabják a műtrágyázást (a kálium, ammónium, foszfát, magnézium és mikrotápanyag dinamikáján keresztül), valamint a környezeti terhelhetőséget, és a detoxikáló képességet. A térképezéshez a hazai és nemzetközi tapasztalatok figyelembe vételével korszerű mintaelőkészítési, mérési és értékelési módszert alakítottak ki. A röntgendiffrakciós mérések a kristályszerkezet-kutatásokban vezető, nemzetközileg is elismert Kálmán Alajos által irányított laboratóriumban készültek. A szerzők rámutattak a térkép talajtani, agrokémia és környezetvédelmi alkalmazásaira és jelentőségére, amelyeket az azóta eltelt idő nemcsak megerősített, hanem számos további lehetőséggel bővített és még inkább kidomborított (ez a szerzők további munkáiból is kitűnik). Az agyagásvány-összetétel talajtani alkalmazási lehetőségeit STEFANOVITS (1991) a következőképpen foglalta össze: a talaj agyagásvány-összetételének területi törvényszerűségei, talajdinamikai értelmezései, szerepe a talajok fizikai tulajdonságainál, szerepe a talajok kémiai tulajdonságainál, hatása a talaj élővilágára, kapcsolata a talajműveléssel, kölcsönhatása a trágyázással, talajvédelmi vonatkozásai, kapcsolata a talajjavítással, jelentősége a távérzékelési adatok értelmezésében. Az említett cikkben a fenti kapcsolatrendszerből a talajdinamikai folyamatok értelmezésére hozott a szerző példákat. A trágyázási tartamkísérletek telepein vett, 15 szelvény mintáinak teljes talajról és az agyagfrakcióiról készített röntgendiffrakciós vizsgálatait és a K2O-tartalmat, az adszorpciós kapacitást és a káliummegkötő ásványok részarányát értékelte. Az alkalmazott módszer megegyező az előző cikkben leírtakkal. A hét csernozjom szelvényben illitizációt (a szmektit→illit átalakulás következményeként az illittartalom növekedése a felszín felé) és gyenge amorfizációt figyelt meg. A két réti talaj szelvényben a szmektit mennyisége az 50%-ot meghaladó volt és a mélységgel nem változott. Kisebb illitizáció is kimutatható volt. A három, homokon kialakult erdőtalajban sok volt a kvarc, a kevés agyagfrakcióban nagy volt a szmektitek részaránya és jelentős volt a vas-oxid-hidrátoknak, valamint az egyéb amorf kolloidoknak a szerepe. A másik három, nem homokon kialakult és nagyobb agyagtartalmú (>15%) szelvényben az amorfizáció és szmektit + vermikulit-lemosódás volt a jellemző. A káliumdinamikát tekintve a csernozjomra, valamint a nagyobb szmektittartalom ellenére a réti talajokra is jellemző a felső szintek nagyobb káliumtartalma. A barna erdőtalajok homokon kialakult két szelvényében nagyobb a Ktartalom és alacsony a K-megkötő ásványok részaránya, míg a többi barna erdőtalajban a K-tartalom közepes. Több esetben kimutatták, hogy az agyagfrakció adszorpciós kapacitása néhány esetben nagyobb, mint amennyire az agyagásvány-összetételből következne, amit az ismétlődő nedvesedés-száradás sűrű váltakozásával és a növényi tápanyagfelvétellel magyaráztak.


99

Az említett tanulmányok a hazai talajásványtani kutatások legnagyobb léptékű vállalkozásáról, a talajagyagásvány-térkép elkészítéséről számoltak be, amelynek adatait igen sokoldalúan, következetesen értékeltek és használtak fel. Az ismertetett dolgozatok egyértelműen bizonyítják, hogy az ásványok (ez esetben az agyagásványok) jelentős mértékben, számos esetben meghatározó módon befolyásolnak számos talajtulajdonságot és folyamatot, valamint ismeretük az alkalmazott talajtanban is problémák sorának megoldásához segít hozzá, elsősorban a műtrágyázási szaktanácsadásban. Az elméleti és gyakorlati eredmények kiemelkedő hatást gyakoroltak a hazai talajásványtan fejlődésére és egyértelműen bizonyították a talajásványtan jelentőségét. Az agyagásványok talajokban betöltött szerepének egyik kulcskérdése az agyagásvány–szerves anyag kölcsönhatás milyensége. TOMBÁCZ és munkatársai 1986ban megjelentettek egy tanulmányt a huminsav és a montmorillonit kölcsönhatásáról. A bevezetőben utaltak arra, hogy a humuszanyagok és agyagásványok kölcsönhatásáról addig csak minőségi vagy csak félmennyiségi, sok esetben egymásnak ellentmondó összefüggések jelentek meg. Összefoglalták és kritikailag értékelték a szakirodalmi adatokat az agyagásványok és az anionos polielektrolitok kölcsönhatásáról, a kötési mechanizmusokról, a humuszanyagok általános tulajdonságairól, a humuszanyag-agyagásvány komplexekről, az interlamelláris adszorpcióról. A dolgozatban a montmorillonit–huminsav kölcsönhatás függését vizsgálták meg két egymástól elkülönített tényezőtől: a pH-tól és a semleges elektrolitkoncentrációtól. A kuzmicei (Szlovákia) montmorillonitot választották ki a vizsgálatra, amelynek H+- és Na+-telített mintáját állították elő. A huminsavat barnaszénből 0,1 mol·dm-3 nátrium-hidroxiddal oldották ki, tisztították, majd nátrium-kloriddal csapták ki (moláris tömege Mn.=10 600). Meghatározták a H-montmorillonit–huminsav és a Na-montmorillonit–Na-humát rendszerek adszorpciós izotermáit. Felületi diszszociációs modellt alkalmaztak a számításoknál. Megállapították, hogy elektrolitmentes körülményeknél a huminsav, illetve humát a montmorillonit élein adszorbeálódott nagyon kis mennyiségben, az elektrolitot tartalmazó rendszerekben az adszorpció mellett az agyagásvány és a humuszanyag együttes koagulációja, koaggregációja is végbemegy. A szerzők a kísérletben több módosítással, így a monoionos montmorillonit előállításánál a pH és az elektrolit hatás független mérésével, a disszociációs modell eredményeit felhasználó kolloid stabilitás elméleti számítással jutottak el arra az eredményre, hogy megfelelő körülmények között a humusz–montmorillonit kölcsönhatásnál az adszorpció mellett koaggregáció is végbemegy. Az elsavasodás, mint környezeti veszélyeztetettség felismerése a hazai talajtanban is idejekorán megtörtént. E talajdegradációs folyamatnak nyilvánvalóan vannak ásványtani vonatkozásai, aminek hazai talajokban történő bemutatására vállalkozott RÓZSAVÖLGYI (1989). Példákat hozott az aluminoszilikátok inkongruens mállására savanyú közegben (ortoklász→illit, illit→kaolinit, ortoklász→kaolinit, kaolinit→gibbsit, kaolinit→kovagél, illetve kvarc átalakulások), amelyek közül csak az utolsó folyamat során (pH=5 alatt) szabadulnak fel Al3+-ionok a kristályrácsból a talajoldatba. Ezt a lebomlási folyamatot hazánk talajtakarójában csak a kis

100

SZENDREI

kiterjedésben előforduló podzol talajoknál tételezte fel, de ilyen kémhatás helyenként és időnként antropogén hatásokra is kialakulhat (pl. légköri savas ülepedés és a savanyú műtrágyák tartós alkalmazása következményeként). Az oldatból az alumínium gibbsitként csapódhat ki, vagy hidroxialumínium-komplexek képződhetnek és megkötődhetnek a kolloidok felületén, illetve a duzzadó agyagásványok rétegközi terében. Az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézet adatbankjából a szerző 16 savanyú vagy savanyodásra hajlamos talajt választott ki, területileg főleg az Északiközéphegységből és a Tiszántúlról származó, zömmel barna erdőtalajokat, emellett réti, erubáz, csernozjom, szikes és láptalajokat. Az agyagfrakciót (0,002 mm>) standard módszerrel választotta le, ahogy a röntgendiffrakciós vizsgálatok is így készültek. A szabad vas- és alumíniumtartalom meghatározására MCKEAGUE és DAY (1966), valamint STEFANOVITS (1955), a kovasav kioldására pedig DIXON és JACKSON (1959) módszerét használta. A savasodás hatását a szabad vas, alumínium és kovasav kioldása után a BISCAYNEféle (1965) kristályossági index (a röntgendiffrakciós csúcsmagasság és a kisebb szögtartomány felé a görbe „völgy” mélység hányadosa) változásával mutatta ki. Korrelációt a szabad vas- és alumíniumtartalom és az 1,4 nm-es, valamint a szabad vas és alumínium összege és az 1,0 és 1,4 nm-es röntgendiffrakciós csúcsokból számított együttes kristályossági index, illetve a 0,5 N NaOH szelektív kioldással meghatározott szabad alumíniumtartalom és az 1,4 nm-es csúcsból számított kristályossági indexek változása között mutatott ki. Ez utóbbinál a duzzadó agyagásványok rétegközi teréből hidroxialumínium polimerek is oldódnak, így ez a kezdődő talajsavasodás egyik legjobb jelzője. A folyamat kezdetén nem képződik önálló alumínium-hidroxid-ásvány, hanem az alumínium-hidroxid beépül egyes ásványok (pl. duzzadó agyagásványok) rétegközi terébe (ún. antigibbsit hatás): pl. 2:1 duzzadó agyagásvány → közbülső állapot → 2:2 Al-klorit (DIXON & JACKSON, 1962). A szerző megállapítása szerint a hazai savanyú és savanyodó talajokban az agyagásványok ebben a közbülső állapotban vannak. A szerző egy globális mértékben is veszélyes talajdegradációs folyamat, az elsavasodás agyagásványtani vonatkozásait vizsgálta hazai talajokban. A hazai talajokat reprezentáló mintákon és az akkor korszerű és azóta is elfogadott módszerrel mutatta ki azt, hogy az agyagásványok alapján az elsavasodás milyen fázisban van. A szerző így az elsavasodás hatását hazánkban egy újabb oldalról mutatta ki. E munka jó példa arra is, hogy a talajásványtani vizsgálatok hogyan használhatók fel gyakorlati problémák megoldásában, így az egyik legfontosabb környezetvédelmi veszélyeztetettség jelzésében. A talajokban végbemenő ásványátalakulási folyamatok vizsgálatára NEMECZ (1991) új megközelítést ismertetett. A bevezetésben különböző szempontokból értékelte a talajásványtani szakirodalmat. Az ásvány-előfordulások gyakorisága összetett kapcsolatban van a stabilitásukkal, amelyet általában kísérleti úton vagy termodinamikai megközelítéssel állapítottak meg.


101

Felveti a kérdést, hogy mennyiben határolhatók el a mállási és talajképződési folyamatok, hiszen a bioszféra hatása nélkül – néhány szélsőséges területet kivéve – nemigen lehet beszélni a mállásról. Emellett a talaj maga is a mállás terméke, és zömmel nem jutott el a mállás végállapotába, így e folyamat jelenleg is folyik a talajban. Az ásvány-átalakulási, mállási folyamatokat tárgyalva utal a sebességükben lévő különbségekre. Az átalakulási folyamatok közvetlenül nem figyelhetőek meg, így irányuk sem. Az eddig alkalmazott módszerek arról sem adtak felvilágosítást, hogy az adott ásvány a talajban bomlási vagy képződési folyamaton megy át. Ez utóbbira kidolgozott módszert ismertetett, és néhány szelvény példáján mutatta be. A módszer alapelve annak elfogadása, hogy ha egy ásvány szemcseméret szerinti eloszlásánál a csökkenő mérettel csökken a mennyisége, ez lebomlási, míg a fordítottja keletkezési folyamatra utal. Az utóbbi oka, hogy az igen összetett talajoldatban, különösen a kicsapódáshoz szükséges koncentrációk mellett sok kristálycsíra keletkezik. NEMECZ tárgyalta a lehetséges hibaforrásokat is; így azt, hogy az ásványokat monomineralikusnak tekintik, azt, hogy az aggregátumok polikristályosak is lehetnek, és azt, hogy a mintáknak minél tökéletesebben dezaggregáltnak kell lenni. A talajszelvényben folyamatosan, 10 cm-enként vették a mintát. A szerves anyagot H2O2-os kezeléssel távolították el. Az 1500 µm-nél kisebb szemcsékből ultrahangos diszpergálással kb. 10%-os diszperziót készítettek, és azt az alábbi szitasorozaton engedték át: 1250–800–315–160–80–45–20–10–4 µm. Végül a frakciókat 110°C-on szárították, majd lemérték a súlyukat. Az adatokat 3 dimenzióban ábrázolták, az egymást derékszögben metsző tengelyeken a mélységet (cm) és a szemcsefrakciókat (µm) tüntették fel, míg az ásvány mennyiségét e síkra merőleges burkoló felület mutatja. Apajpuszta, Bánhalma, Bátaapáti, Borsosgyőr és Mátraháza helységekben vett talajszelvényekről közöltek adatokat. A mátraházai barna erdőtalajban a kvarc lebomlóban van, míg a cristobalit a felszínhez közel kristályosodik. A földpátok között a plagioklász bomlóban, a káliumföldpát képződőben van. A hiperszténnél pedig mindkét folyamat feltételezhető. Az eredmények arra utalnak, hogy az átalakulások nem mindig követik a Goldich-féle szabályt, így a stabilabbnak tekintett kvarc oldódik és ezzel szemben a termodinamikailag instabil cristobalit képződik. Sajátos, hogy pl. dolomiton kialakult talajban a dolomit bomlik és a felsőbb szintekből el is tűnhet. Bár a talajok különböző szemcsefrakcióiban az ásványok eloszlásának meghatározására az előzőkben is voltak törekvések, az ismertetett módszer szeparálási módja jóval pontosabb, a röntgendiffrakciós vizsgálatok pedig az agyagásványtani kutatások hazai központjában készültek, új értékelési elvek szerint is, és kiemelést érdemel az alkalmazott kristály- és ásványtani szemlélet is. A kutatások megerősítették azt a feltevést, hogy a talajokban az ásványok mennyiségének mélység szerinti eloszlása mellett a szemcseméret szerinti eloszlás az, amelyből az ásványok leépülésére és felépülésére (keletkezésére) következtetni lehet. Ez a dolgozat azoknak a kutatásoknak egyikét ismerteti, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták a hazai talajásványtan fejlődésére.

102

SZENDREI

A vörösagyagok kutatásának a magyar földtudományokban és azon belül a talajtanban is nagy hagyományai vannak, ami az Agrokémia és Talajtan hasábjain is követhető. A vörösagyagok és fosszilis talajok kutatásának sorában BIDLÓ (1991) három szekszárdi és egy pécsi lösz-paleotalaj szelvényt vizsgált meg. A szekszárdi szelvények igen vastagok, 90 és 97 m-esek, és 30, 20 és 19 talajszintet tartalmaztak. A vizsgálatok MOM Derivatográffal történtek, amit a pécsi szelvény esetében röntgendiffrakciós vizsgálatok egészítettek ki. Az adatok értékelése szerint a szelvényekben uralkodóan vörös színű paleotalajok fordultak elő, felsőbb szintjeikben főleg illitet, míg a mélyebb szintek mintáiban túlnyomóan a montmorillonit és az illit keverékét mutatták ki. A fúrások alján több méter vastag vörösagyag fordult elő, amelyet szénsavas meszes csíkok tagoltak. A vörösagyag a szerző szerint nem azonosítható a terra rossával, mivel az utóbbi kaolinittel jellemezhető. Az előző minták kiegészítéseként BIDLÓ a Hatvani Téglagyárból származó paleotalaj B-szintjét és ausztriai mintákat is megvizsgált, ezek ásványi összetétele egy kivétellel eltérő az előzőkétől. A hatvani mintában a montmorillonit és az illit mellett jobban kimutatható volt a kaolinit és a klorit. A szerző összegzése szerint egy löszszelvényen belül is eltérhet a talajminták ásványi összetétele, amint az egymáshoz közel álló szelvényeké is, pl. a neotektonikus mozgások miatt. Ugyanakkor egy vastag szelvény mintái is hasonlóak lehetnek, ha az anyag származási helyei azonosak és az éghajlati és áthalmozási viszonyokban sem történtek lényeges változások. A hazai vörösagyagok kutatásában Bidló munkássága meghatározó volt, és jelentős mértékben járult hozzá e szakterület fejlődéséhez. A szerző e munkája is figyelemre méltó eredményeket közölt, mivel hazai és külföldi összehasonlító minták mellett gyakori paleotalaj-előfordulásokkal jellemzett, vastag, igen változatos anyagú löszszelvények vizsgálatát végezte el és így genetikájukat tekintve lényeges következtetések levonására nyílt lehetősége. Az 1980-as évekre a talajokban előforduló ásványokról olyan jelentős mennyiségű ismeretanyag gyűlt össze, amely lehetővé tette összegzésüket és érdemessé tette megismertetésüket a hazai szakközönséggel. A külföldi szakirodalomból összegyűjtött újabb ismereteket SZENDREI (1991) foglalta tömören össze, hivatkozva a forrásokra. Az ásványok ismertetése az ásványrendszertani osztályok sorrendjében, azon belül pedig a kémiai összetétel szerinti csoportosításban történt. A szerző képződésük szerint megkülönbözteti a kőzetből öröklött elsődleges és a talajban képződött másodlagos ásványokat. Terméselemek kivételesen előfordulhatnak a talajokban, mivel egy részük a mállásnak ellenálló. A szulfidok közül a pirit viszonylag gyakori. A szulfidásványok nagyobb mennyiségben a tengeri üledékekben fordulnak elő, ezek kiszárításával ún. savanyú szulfáttalajok képződnek alumínium-vas-szulfát ásványok vagy a szénsavas meszes üledékekben gipsz előfordulásával. Az oxidásványok között a leggyakoribb a kvarc, mivel a kőzetekben is elterjedt és a mállásnak ellenálló. Egyes talajokban (pl. Andosolokban) gyakori a cristobalit is, míg az opál, kalcedon esetleges előfordulású. A TiO2-ásványok ritkák, a mállás-


103

nak ellenállóak. Az alumínium-oxihidroxid- és -hidroxidásványok (gibbsit, bayerit, böhmit) a humid trópusok és szubtrópusok talajainak jellemző ásványai. A vasoxid-oxihidroxid- és -hidroxidásványok közül a hematit a mediterrán, trópusi és szubtrópusi talajokban elterjedt. A goethit és a lepidokrokit pedig a hideg, a mérsékelt égövi, valamint a mediterrán zóna talajaiban egyaránt kimutatható és jellemző ásványa a hidromorf talajoknak is. A szerző utalt a ferrihidrit, ferroxihit előfordulásáról újabban megjelent adatokra is. A mangánoxid és -oxihidroxid-ásványokról az adatok jóval ritkábbak. Az összefoglalás ismertette az ugyancsak ritka sziget-, csoport-, lánc-, szalag- és egyes rétegszilikátok elterjedésére vonatkozó adatokat. Valamennyi agyagásvány (illit, kaolinit, klorit, paligorszkit, szmektit és vermikulit) előfordult a talajokban, amint egyes közberétegzéseik is. Szerző a térhálós szilikátok közül utalt a gyakran előforduló káliumföldpát- és plagioklászásványokra. Tárgyalta a viszonylag ritkán kimutatott zeolitásványok előfordulását. Rámutatott, hogy az általában figyelembe vett foszfátásványoknál (apatit, strengit, variscit, vivianit) jóval több fajta foszfátásványt írtak le a talajokból, illetve sokkal több ásvány stabil földfelszíni viszonyok között. A szulfátásványok között a savanyú szulfáttalajok ásványai, a gipsz és a szikes talajokban a nátrium- és a nátriummagnézium-szulfátásványok gyakoriak, míg a többi (anhidrit, barit és cölesztin) ritkaságnak számít. A karbonátásványok közül a kalcit és dolomit számos talajtípusban nagy elterjedésben mutatható ki. A nátrium-karbonát ásványai a szikesekben fordulnak elő. A talajokból még leírt aragonit, magnézium-karbonát ásványok és az ankerit ritka–igen ritka. A halogenidásványok közül a halit gyakoribb a szikes talajokban, a többi kimutatott ásvány (pl. carnallit, fluorit) nagyon ritka. A szerző ugyan tömör, de átfogó áttekintést adott a talajokban előforduló ásványokról, a dolgozatban megadott hivatkozások pedig bevezettek a külföldi talajásványtani szakirodalomba. A közölt ismeretek fehasználhatóak lehettek a hazai ásványtani kutatásban. A hazai talajtípusok további mikromorfológiai jellemzését SZENDREI (1996) 80 szelvény vizsgálata után összegezte. A bevezetőben tömören összefoglalta a talajmikromorfológia hazai kutatástörténetét. A mikromorfológiai leírások BREWER (1964), majd alapvetően BULLOCK és szerzőtársai (1985) munkáiban leírt rendszer szerint történtek. A talajtípusok jellemzését a szerző főtípusonként röviden foglalta össze. A váztalajok főtípusának egyes típusaiban alapanyag-dúsulást jelző alapszövet-típust mutatott ki, illetve egyes esetekben szénsavas mész-, vas-, mangán- és agyagkoncentrálódásokat vagy -szeparálódásokat. A kőzethatású talajokban a mikromorfológia a talaj-kőzettörmelék érintkezések és a mállás jellemzésével szolgáltatott adatokat. A barna erdőtalajok főtípus egyes típusaiban a mikromorfológia elsősorban alapszövet-változások, az agyagbevonatok és kitöltések, valamint a vas-mangánborsók, illetve glejes foltok és a különböző szénsavas mész formák előfordulásával és értelmezésével járult hozzá a talajképződési és anyagforgalmi folyamatok mélyebb ismeretéhez.

104

SZENDREI

A csernozjom főtípusra általában az agyag-, valamint vas-mangánmobilizálódásra utaló mikromorfológiai sajátságok hiányát, valamint a szénsavas mészkoncentrálódások formagazdagságát állapította meg. A szikes talajok egyes típusait a szerző szerint a különböző mértékű alapszövetváltozások, az agyag-, a humuszbevonatok és -kitöltések, a vázszemcse-kitöltések, a vas-mangánkiválások, a szénsavas mész-, a gipszkoncentrálódások jellemzik, alkotórészeik mobilizálódásukra utalva. A réti talajokra általában a hidromorf hatásra utaló vas-mangánkoncentrálódások formagazdaságát és egyes altípusokban a különböző szénsavas mészkiválási formák előfordulását mutatta ki. A láptalajok a különböző morfológiájú szerves anyaggal és vas-mangánkoncentrálódásokkal, esetenként pedig a szénsavas mész felhalmozódással jellemezhetők. A szerző megfigyelései szerint mocsári, ártéri erdőtalajban az erős hidromorf hatást jelző vas-mangánkiválási formák, glejes foltok és az agyagmobilizálódásra utaló jelek általánosak. A hordalék talajainak főtípusában a szerző az alapszövet-változások, a hidromorf hatásra utaló vas-mangánkiválások és egyes altípusokban a szénsavas mészkoncentrálódások különböző formáinak kimutatásával és értékelésével járult hozzá e főtípus pontosabb jellemzéséhez. A dolgozat egyértelműen bizonyította, hogy a hazai talajtípusoknál is, a mikromorfológiai jellemzések és értékelésük a talajgenetika és az anyagforgalom szempontjából eredményesen járul hozzá a típusok részletesebb ismeretéhez és elkülönítéséhez. Az elmúlt évtizedekben igen nagy lendületet vett a vörösagyagok és paleotalajok kutatása a talajtanban is. A folyóiratnak a 16. Talajtani Világkongresszusra (Montpellier, 1998) készült kötetében FEKETE és STEFANOVITS (1998) összegezték a hazai vörösagyagok ásványtani összetételéről nyert adatokat. Bevezetésként öszszefoglalták mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalmi adatokat a vörösagyagok jellemző sajátságairól. Az egész országot lefedően 61 szelvényt vizsgáltak meg, közülük 8 szelvény (Aggtelek, Balatonalmádi, Jósvafő, Kakasd, Mád, Máriagyűd, Nagygombos és Vörösberény) adatait ismertették a dolgozatban. Az ásványi összetételt termikus elemzéssel és röntgendiffrakcióval határozták meg. Az adatokat földrajzi régiónként foglalták össze: – A Tokaji-hegység hegylábi területeinek vörösagyagai (a dolgozatban bemutatott szelvény: Mád) rioliton vagy riolittufán képződtek, amely esetenként lösszel fedett. Jellemző ásványai: a kvarc mellett földpát, illit, montmorillonit és kevés kaolinit. – Az észak-borsodi karszt vörös talajai (Aggtelek, Jósvafő), mezozoos mészkövön kialakult tercier reliktum talajok. Uralkodó ásványai a kaolinit és jelentős mennyiségű a szmektit. – A Dunántúli-középhegység mészkő és dolomit felszínein kialakult bauxitképződmények (Vörösberény) jellemző ásványai: kaolinit, gibbsit, böhmit és hematit.


105

– A Balatonfelvidék permi homokkövein kialakult tercier végi vörös régi reliktum talajok: kaolinit, illit, montmorillonit és hematit ásványi összetétel. – A Dunántúli-dombság vörösagyagai (Kakasd, Máriagyűd): a) Pannon felszíneken végbement miocén végi és alsó-pleisztocén mállás termékei: kaolinit, illit, klorit és kevés hematit. b) A Mecsekben és Villányi-hegységben mészkövön mediterrán viszonyok között képződött terra rossa. Jellemző ásványai: kaolinit, montmorillonit, illit mellett gibbsit és amorf vasvegyületek. – az Alföld peremi területein képződött pliocén és pliocén-pleisztocén talajok: sok montmorillonit, kevés kaolinit, a vastartalom gyakran amorf anyaghoz kötődik (Nagygombos). A szerzők megállapították, hogy a magyarországi vörösagyagok a földtani múltban végbement talajképződési folyamatok termékei. Előfordulásaik egybeesnek a tercier trópusi és szubtrópusi éghajlatú szárazulataival. E területek jelenleg erdőterületek, szőlők vagy szántott területek. A szerzők a hazai vörösagyagok talajtani szemléletű kutatása során is fontosnak tekintették azok ásványtani összetételének ismeretét. Több évtizedes munkájuk eredményeképp igen nagy számú szelvény adatain alapulva jellemezték a hazánkban előforduló vörösagyagokat és alakítottak ki országos szintű összegzést, amely e téma kutatásának meghatározó eredménye. A talajok termékenységében is jelentős szerepe van az ásványoknak, így a káliumellátottságban a káliumföldpátoknak. Ezt már régen felismerték, de erről viszonylag kevés kísérleti adat áll rendelkezésre. CSILLAG és munkatársai (2005) a káliumföldpát alkalmazás, valamint savkezelések és a talaj nedvességtartalom-változás hatását vizsgálták a talajoldat káliumkoncentrációjára. E munkából elsősorban annak közvetlen talajásványtani vonatkozásait, a káliumföldpát oldódásával kapcsolatos megállapításokat emeltük ki. A szerzők a bevezetésben alapos, tömör áttekintést adtak a témába tartozó szakirodalomról. Savanyú, agyagbemosódásos barna erdőtalaj (Ragály) felszíni szintjéből vett minta esetén adott nedvességtartalmaknál a káliumkoncentráció és a talajoldat kémhatása közötti összefüggést exponenciális egyenlettel közelítették meg. A növekvő savterhelés hatására a talajoldat káliumkoncentrációja a szárazabb talajokban fokozottabban nőtt. Adott savterheléseknél a nedvességtartalom és a talajoldat káliumkoncentrációja között az összefüggést hiperbolával írták le. A nedvességtartalom csökkenésével a talajoldat káliumkoncentrációja nőtt. Gyengén savanyú homoktalaj (Somogysárd) 10–20 cm-ről származó mintájához 0:1, 1:3 és 1:1 földpát:talaj aránnyal kb. <100 µm szemcseátmérőjű 80% ortoklász és 20% albit földpát keveréket adtak és ezt 0, 50, 100, 150 és 200 mmol H+·kg talaj-1 savadagokkal kezelték szántóföldi vízkapacitásnál (kb. 21% nedvességtartalom). A földpátminta káliumtartalma 106 mg·kg-1 (1:5 vizes kivonatban), 1070 mg·kg-1 (2 mol·L-1 HNO3-oldattal végzett feltárással), valamint 1670 mg·kg-1 (királyvizes feltárással), a kicserélhető kálium 0,81 cmolc K·kg-1 volt. A talajoldat elválasztása előtt az inkubálás időtartama egy hét volt. A K-földpát hozzáadása a

106

SZENDREI

talaj pH-ját néhány tizeddel emelte. A káliumföldpát-kezelés eredményeképpen a talajoldatban a káliumkoncentráció a kezeletlen mintához képest a többszörösére nőtt. 50 mmol H+·kg-1 savadag hatására a talaj pH-ja két egységgel csökkent, a káliumkoncentráció pedig hatszorosára nőtt. Ilyen pH-csökkenés a gyökérkörnyezetben természetes viszonyok között is bekövetkezhet. A száradás és nedvesedés hatására (egy éven át hetente szántóföldi vízkapacitásra öntözve a kontroll és a földpáttal kezelt talajokat), valószínűsíthetően a mikrobiális tevékenység következtében, a talaj pH-ja néhány tizeddel csökkent. A talajoldat káliumkoncentrációja a földpáttal nem kezelt mintában csökkent (a kálium talajbani megkötődése miatt), míg a nagy káliumföldpát-tartalmú mintákban nőtt (az ásványból a kálium lassú kioldódása mehetett végbe). Általánosan elfogadott az a nézet, hogy a talaj természetes termékenységében a káliumtartalom egyik forrása a káliumföldpát, talajtani szemléletű kísérletekkel nyert adatok azonban viszonylag ritkák. E tanulmány érdeme az ilyen adatok gyarapítása korszerű kísérleti és analitikai módszerekkel és szemlélettel. Az eredmények talajásványtani jelentősége az, hogy bizonyítja az ilyen irányú vizsgálatok fontosságát gyakorlati szempontból is igen lényeges kérdésekben (pl. a talajtermékenység egyik vonatkozásában). A nyomelemek jelentőségét a táplálékláncban és ezen belül a talajokban már több évtizede felismerték. Kézenfekvő volt a következő lépésként, hogy a nyomelem-adszorpció ásványtani vonatkozásaira is ráirányul a figyelem. NÉMETH és munkatársai (2006) figyelemreméltó eredményeket értek el az egyes nyomelemeknek a talaj agyagásványain történő adszorpciójának vizsgálatában és felismerték azt is, hogy az egyes elemek adszorpciója visszahat az adszorbens, a montmorillonit kristályszerkezetére is. A dolgozat bevezetésében utaltak az agyagásványok szerepére a talajok kémiai, fizikai, vízgazdálkodási, szerkezetképző és degradációs folyamataiban. Áttekintették az agyagásványok sajátosságait, a duzzadásukat befolyásoló tényezőket a talajokban. A réz- (réz-szulfát), ólom- (ólom-nitrát) és kadmiumionok (kadmium-nitrát) oldataival közel teljes egyensúlyi állapotot állítottak elő a szilárd fázis felületén megkötődött ionokkal. Az oldatokban a fémionkoncentrációkat atomabszorpciós spektrofotométerrel mérték. A kisbárkányi (Cserhát) agyagbemosódásos barna erdőtalaj Bt-szintje agyagfrakciójának mintáit telítették az említett ionokkal. Az agyagfrakció 80–85% montmorillonitot, 10% illitet, 5% kvarcot és nyomokban kaolinitet tartalmazott. Átlag rétegtöltése 0,325 volt, heterogén eloszlással. A kristályszerkezetváltozásokat röntgendiffrakcióval határozták meg. A fémionok affinitása a talajmontmorillonit iránt a következő volt: Cd ≥ Pb> Cu, a maximális adszorpció értékei egyeztek az irodalmi adatokkal. A kísérlet során egy vízrétegű réz-, illetve ólom-, és két vízrétegű kadmiummontmorillonit jött létre. Nagyobb réz- és ólomterhelésnél a telített minták elvesztették a duzzadó képességet, míg a kadmium nem befolyásolta azt. Az agyagásványok a talajok kémiai sajátságaiban, így nyomelemek adszorpciójában és fizikai és vízgazdálkodási tulajdonságainak, szerkezetének kialakulásában is jelentős szerepet játszanak, ezért kitüntetett figyelmet érdemelnek. Megerősítet-


107

ték, hogy a montmorillonit jelentős mértékben köt meg nyomelemeket, ezen belül szennyező ionokat is. Nem kevésbé fontos kérdés az, amit a szerzők felismertek és vizsgáltak, hogy okozhatnak-e, illetve milyen változást okozhatnak a nagy fémionterhelések a montmorillonit kristályszerkezetében. Egy bizonyos mértéken felüli adszorpció a duzzadásukat is korlátozza, illetve megszünteti. E dolgozat kiemelt jelentőségét az adja, hogy talajásványtani megközelítéssel olyan eredményekre jutottak, amelyeknek fontos gyakorlati vonatkozásai vannak, pl. talajtermékenységben és talajszennyezettségben, a duzzadáson keresztül pedig a vízgazdálkodásban és a szerkezetképződésben. A mészhalmozódás földtani okait a közép-magyarországi talajokban FÜGEDI és munkatársai (2008) részletesen tárgyalták. A bevezetésben meghatározták a mésziszap fogalmát, és utaltak a Duna–Tisza közi homokhátságon a mésziszap előfordulásaira, az összefüggésekre Magyarország 3. geokémiai nagytájának jellemzőivel, és a felszínt formáló uralkodó szélirányra. Majd a kalcium- és magnézium-karbonátok forrásaival foglalkozó hazai szakirodalom részletes kritikai értékelését adták. Utaltak előző munkájukra, amelyben kimutatták, hogy a Duna–Tisza közére a karbonátásványokat a dunántúliközéphegységi porló karbonátkőzeteiből fújta a szél. E kérdéskör vizsgálatára a fülöpházai mintaterületet választották ki, és üledékeinek két DNy–ÉK irányú szelvényét közölték. A szedimentológiai alapvizsgálatokon kívül (szemcseméret-eloszlás, karbonáttartalom, pH) forró királyvizes feltárásban ICP-AES módszerrel 21 elemet határoztak meg Az anyagforgalmat tekintve eolikus üledékfelhalmozódást és jelenkori laterális ionos anyagmozgást, míg vertikálisan csapadékleszivárgást és kapilláris vízemelést különböztettek meg. A mészfelhalmozódás két folyamatát különítették el, kicsapódást az időszakos tavacskák vizéből, és kiválást a talajvíz ingadozási zónája feletti kapillárisokban. Különbség volt a mészakkumuláció Ca/Mg arányában 1,3–5,9, illetve 5,9 felett. Utaltak MOLNÁR és munkatársai (1981) munkájára, amely szerint a tavakból a növények szén-dioxid elvonása miatt válik ki a kalcit, bepárlódás esetén pedig nagy magnéziumtartalmú kalcit kristályosodik, amely a diagenizálódás során dolomitosodhat. A szerzők ebből arra következtettek, hogy a tavi kicsapódásokban a Ca/Mg arány ingadozó, a talajvízből kivált ásványokban pedig viszonylag állandó. A pórusvizekben a szénsavas mésztartalom maximumát a pórustér kitöltése adja meg, mivel ez egyben az oldatmozgást is megszünteti, míg a tavi kicsapódásban ilyen felső határ nincs. Ezen túlmenően a pórusokban kiváló szénsavas mészhez agyagszemcsék is keverednek (így az azokra jellemző elemtársulás is megjelenik). A szerzők meghatározták a mészkőfokokban és a mészkőpadokban dúsuló elemcsoportokat is. Azokat a kőzeteket, amelyekből a kalcium-karbonát kioldódott, a Ca/Sr arány alapján különítették el: – a legkisebb arány és viszonylag kis átlagos CaCO3-tartalom: oldódó kőzet, – közepes arány és CaCO3-tartalom: mészakkumulálódás–kapilláris víz bepárlódásával,

SZENDREI

108

– Sr>160 g·t-1, nagy CaCO3-tartalom: mészkőpadok és mészkőfokok esetében. Rámutattak arra, hogy mivel a kalcium könnyebben oldódik, mint a stroncium, a visszamaradó karbonátásványokban kicsi a Ca/Sr arány, a képződött oldat pedig stronciumban szegényebb, így közepes Ca/Sr arányú kalcium-karbonát válik ki. A nagy Sr-tartalmú kalcium-karbonátot az időszakos tavacskákban és a fosszilis talajokban találták. A tanulmány egy gyökeresen új elképzelést ismertet, a Dunántúli-középhegységből származó mészkő- és dolomitpor eolikus szállítódását és szerepét a Duna– Tisza közi talajok mészfelhalmozódásában, valamint a mintaterület vizsgálatával különbséget tesz a tavacskákban és a kapillárisokban végbemenő felhalmozódási folyamatok között, és tárgyalja e folyamatok geokémiai vonatkozásait, jellemző elemcsoportjait. E munka szép példája a földtani – ezen belül az ásványtani– kőzettani–geokémiai – tényezők talajtani hatásának bemutatására, konkrétan a szénsavas mészfelhalmozódás esetében. Összefoglalás Az Agrokémia és Talajtan című folyóirat indítása arra az időre esik, amikor az első nagyműszeres vizsgálatokat (röntgendiffrakció és termikus elemzés) bevezették a hazai talajásványtani kutatásokba, és megalakultak a talajásványtani laboratóriumok. A talajásványtani vizsgálatok zömmel talajgenetikai irányúak. Az első talajásványtani témájú tanulmány az 1952. évi 3. füzetben jelent meg. Ebből az időszakból a szakkommentárban az említetten túl a szikes talajokban végbemenő folyamatokat modellező és a barna erdőtalajok talaj-vékonycsiszolatos vizsgálatával foglalkozó közleményt ismertettük. A talajásványtani kutatások az 1970-es évek közepére teljesedtek ki. Ekkorra készült el a hazai talajok agyagásvány-térképe és a talajgenetikai célú agyagásványtani kutatások mellett nagy hangsúlyt kapott az alkalmazott talajtani jelentőségük feltárása is. A fellendülés időszaka a publikációk számát tekintve a folyóiratban 1963 és 1996 között volt [122 db publikáció/33 év=3,7 db/év]. 1952 és 1962 között ez jóval kevesebb volt [11 db/10 év=1,1 db/év] . Ebből az időszakból ismertettük a legtöbb tanulmányt, így modern nagyműszer alkalmazásáról, a magnéziumtalajokban végbemenő folyamatokról, a hazai talajok agyagásvány-térképéről és annak felhasználási lehetőségeiről, a talajdegradációs folyamat, a savasodás ásványtani vonatkozásairól és a talajokban előforduló ásványokról, valamint a hazai talajok mikromorfológiai jellemzőinek összefoglalásáról. Az 1990-es évek közepére a hazai talajásványtani kutatások kevésbé intenzívekké váltak és a folyóiratban is csökkent a közlemények száma (1997 és 2010 között [25 db/14 év=1,8 db/év]). Jellemző erre az időszakra, hogy nagyobb hangsúlyt kaptak a talajásványtan alkalmazott talajtani felhasználási lehetőségeit bemutató publikációk, ezek közül itt a nyomelem-adszorpcióval, a természetes termékenység, ezen belül a káliumellátottság ásványtani vonatkozásaival foglalkozó tanulmányokat és a vörösagyagok és paleotalajok felé forduló érdeklődésnek megfelelően a hazai vörösagyagok ásványtani vizsgálatainak eredményeit bemutató cikkeket ismertettük.


109

1. ábra Az Agrokémia és Talajtan című folyóirat 60 kötetében megjelent talajásványtani publikációk száma (db) témakörök szerint

Az Agrokémia és Talajtan 60 kötetében megjelent talajásványtani publikációk témakörök szerinti eloszlását az 1. ábrán mutatjuk be (ezen túl még 11 mikromofológiai témájú közlemény jelent meg). A publikációk részletes bibliográfiai adatait a Függelékben adjuk közre. Szerző ezúton fejezi ki köszönetét Gerei Lászlónak és Stefanovits Pálnak a kézirat átnézéséért és értékes tanácsaikért. Irodalom A szakkommentárban ismertetett, az Agrokémia és Talajtanban megjelent, talajásványtani és mikromorfológiai cikkek BIDLÓ G., 1991. Dél-Dunántúli lösz-szelvényekben lévő fosszilis talajok ásványtani vizsgálata. 40. 65–70. CSILLAG J. et al., 2005. Káliumföldpát, savkezelés és száradás-nedvesedés hatása a talajoldat káliumkoncentrációjára. 54. 121–138. DARAB K. & REMÉNYI M.-NÉ, 1978. Magnézium tartalmú talajok tulajdonságai és mikroásványtani összetétele. 27. 357–378. FEKETE, J. & STEFANOVITS, P., 1998. Comparative study of the mineral composition of red clays in Hungary. 47. 23–28.

110

SZENDREI

FÜGEDI U. et al., 2008. A mészfelhalmozódás földtani okai Közép-Magyarország talajaiban. 57. 239–260. GEREI, L., 1968. Transformation and destruction of clay minerals in alkali soils as affected by soil forming processes. 17. Suppl. 119–124. NEMECZ E., 1991. A talajban végbemenő ásvány-átalakulási folyamatok. 40. 8–16. NÉMETH T. et al., 2006. Cu-, Pb- és Cd-adszorpció hatása a talajmontmorillonit kristályszerkezetére és szerkezeti duzzadására. 55. 381–394. PÁRTAY G., 1980. Pásztázó elektronmikroszkóp és energia szóródásos röntgen mikroanalizis alkalmazása talajok vizsgálatára. 29. 543–566. RÓZSAVÖLGYI J., 1989. A savanyodás mineralógiai indikációi egyes hazai talajokban. 38. 314–320. RÓZSAVÖLGYI J. & STEFANOVITS P., 1960. Barna erdőtalajok vékonycsiszolatainak vizsgálata. 9. 365–380. STEFANOVITS P., 1952. Andezittufán kialakult talajok a Börzsöny hegységben. 1. 309– 320. STEFANOVITS P., 1991. Az agyagásvány-összetétel ismeretének talajtani alkalmazási lehetőségei. 40. 17–30. STEFANOVITS P. & DOMBÓVÁRI L.-NÉ, 1985. A talajok agyagásvány-társulásainak térképe. 34. 317–330. SZENDREI G., 1991. Az ásványok előfordulása a talajokban. 40. 77–86. SZENDREI G., 1996. Hazai talajtípusok mikromorfológiája. 45. 260–266. TOMBÁCZ E. et al., 1986. Huminsav és montmorillonit kölcsönhatása: adszorpció és/vagy koaggregáció. 35. 341–362. Hivatkozott szakirodalmi források BISCAYNE, P., 1965. Mineralogy and sedimentation of recent deep-sea clays in the Atlantic and adjacent seas and oceans. Geol. Soc. Amer. Bull. 76. (7) 803–832. BREWER, R., 1964. Fabric and Mineral Analysis of Soils. Wiley. New York. BULLOCK P. et al., 1985. Handbook for Soil Thin Section Description. Waine. Wolverhampton. DIXON, J. B. & JACKSON, M. L., 1959. Dissolution of interlayers from intergradient soil clays after preheating at 400ºC. Science. 129. 1616–1677. DIXON, J. B. & JACKSON, M. L., 1962. Properties of intergradient chlorite-expansible layer silicates of soils. Soil Sci. Soc. Amer. Proc. 26. 358–362. MCKEAGE, J. A. & DAY, J. H., 1966. Dithionite and oxalate-extractable Fe and Al as aids in differentiating various classes of soils. Canadian Journal of Soil Science. 46. 13–22. MOLNÁR B., SZÓNOKY M. & KOVÁCS S., 1981. Recens hiperszalin dolomitok diagenetikus és litifikációs folyamatai a Duna–Tisza közén. Földtani Közlöny. 111. 119–144. STEFANOVITS P., 1955. A talajok szabad alumíniumtartalmának és vastartalmának meghatározása komplexonnal. Agrokémia és Talajtan. 4. 265–272.


111

Függelék A Függelék tartalmazza az Agrokémia és Talajtan című folyóirat 60 kötetében megjelent, a talajásványtan és mikromorfológia szakterületéhez tartozó közleményeket az 1. ábrán bemutatott tematikus bontásban. Figyelembe vettük azokat a dolgozatokat is, ahol az ásványok valamilyen célú vizsgálat mintái voltak.

Adszorpció, megkötődés ABDEL SALAM, M. A., 1967. Ca45 izotóp kicserélődésének vizsgálata, kalciumkarbonáton, kalcium-szulfáton és kalciummal telített agyagokon. 16. 357–364. ADHIKARI, M. & MAJUDMAR, M. K., 1973. Foszfátadszorpció és foszfátfixáció illiten és kloriton. 22. 283–288. ASSAAD, F. F. & EL-BADRY, D. D., 1980. Cink-kalcium ionkicserélődés termodinamikai jellemzői kalcium-agyagon. 29. 215–228. DARAB K. & RÉDLY L.-NÉ, 1967. Kalcium–nátriumion kicserélődési adszorpciójának vizsgálata, különös tekintettel a szikes talajok tulajdonságaira. I. Vizsgálatok bentonit–nátriumklorid oldat és bentonit–nátriumszulfát oldat egyensúlyi rendszerekben. 16. 575–594. DARAB K. & SCHÖNFELD T., 1961. A Cs+ ion adszorpciójának vizsgálata agyagásványokon. 10. 539–546. DE, S. K. & JAIN, R. K., 1964. Tanulmány a kalcium ionok kicserélődéséről agyagásványok kalciumszármazékaiban. 13. 275–280. EL-DAMATY, A. H., METWALLY, A. I. & YOUSRY, M., 1974. Öntés és meszes talajok és agyagásványok bórmegkötése. 23. 71–82. GHOSH, K. et al., 1977. Montmorillonit-huminsav komplexek adszorpciós, kationkicserélődési és viszkozítási tulajdonságai. 26. 251–256. HARGITAINÉ TÓTH Á., 1995. A Mn és a Cd kémiai formái Ca-bentonit, Ca-kaolinit/ Mn(ClO4)2 és Ca-bentonit/Cd(ClO4)2, CdCl2 rendszerekben. 44. 409–418. HARGITAINÉ TÓTH Á. & KÓNYA J., 1989. Mikroelemek és talajkolloidok kölcsönhatásának vizsgálata radioindikációs módszerrel. II. Vas(III)-difoszfát-komplex kölcsönhatása kalcium-bentonittal és Ca-talajjal. 38. 404–418. KÓNYA J., 1991. Határfelületi reakciók talaj, agyagásvány/vizes oldat rendszerekben. 40. 40–46. KÓNYA J. & HARGITAINÉ TÓTH Á., 1982. Mikroelemek és talajkolloidok kölcsönhatásának vizsgálata radioindikációs módszerrel. I. Vas (III)-komplex szorpciós folyamatainak tanulmányozása kalcium bentoniton. 31. 357–370. LÁNG, I. & KOZÁK, M., 1964. Potassium uptake of winter rye seedlings as affected by various clay minerals. 13. Suppl. 109–116. LIBOR O. & K. GRÁBER L., 1969. Karbamiddal érintkező montmorillonitok vizsgálata. I. Karbamid-oldatokkal érintkezésbe hozott montmorillonitok vizsgálata. 18. 431– 452. LIBOR O. & VARGA É., 1963. Biológiailag aktív mikroelemek megkötődése és deszorpciója glaukoniton. 12. 621–630. M. NAGY N., 1991. Határfelületi részreakciók elemzése talaj, agyagásvány/elektrolitoldat rendszerekben. 40. 47–52.

112

SZENDREI

MAKLED, F. M. A. & GÁTI F., 1968. Vizsgálatok agyag-polimer, agyag-humusz és agyag-humusz-polimer kombinációjú modellanyagok ion-adszorpciós tulajdonságairól. 17. 47–54. METWALLY, A. L., EL-DAMATY, A. H. & HAMDY, A. A., 1973. A mangán-megkötődés mechanizmusának vizsgálata bentoniton. 22. 319–330. MORVAI B. & TAKÁCS M., 1999. Szilikátásványok rézadszorpciója. 48. 134–146. NÉMETH T. et al., 2006. Cu-, Pb- és Cd-adszorpció hatása a talajmontmorillonit kristályszerkezetére és szerkezeti duzzadására. 55. 381–394. PATZKÓ Á. & DÉKÁNY I., 1996. Talaj-tenzid kölcsönhatás, adszorpció, nedvesedés és az üledék vízáteresztő képességének változása. 45. 229–237. RÉDLY L.-NÉ & DARAB K., 1969. Agyagásványok és talajok kationkicserélő kapacitásának meghatározása izotópindikációs módszerrel és összehasonlító értékelése. 18. 173–196. SINGHAL, J. P. & SINGH, R. P., 1976. A kicserélődési reakciók termodinamikájának tanulmányozása agyagokon. Kobalt kicserélődés Al-montmorilloniton. 25. 221– 230. Agyag-szerves képződmények BUZÁS I. et al., 1990. Natív huminsav-agyagásvány komplexek kinyerése a talajból kémiai extrakciós módszerrel. 39. 156–163. GÁTI F. & KAZÓ B., 1965. Kísérletek agyag-humusz-polimer (AHP) alapú trágyakészítmények felhasználására homoktalajon. 14. 17–32. LIBOR O., K. GRÁBER L. & P. DONÁTH É., 1970. Karbamiddal érintkező montmorillonitok vizsgálata. II. Karbamidot tartalmazó Na- és H-montmorillonit termikus vizsgálata. 19. 293–310. TOMBÁCZ E. et al., 1986. Huminsav és montmorillonit kölcsönhatása: adszorpció és/vagy koaggregáció. 35. 341–362. Agyagásvány-térképezés DOMBÓVÁRINÉ FEKETE K. & STEFANOVITS P., 1996. Mivel gazdagította ismereteinket az ország talaj-agyagásvány térképe? 45. 221–228. STEFANOVITS, P., 1989. Map of clay mineral associations in Hungarian soils. 38. 790– 799. STEFANOVITS P. & DOMBÓVÁRI L.-NÉ, 1985. A talajok agyagásvány-társulásainak térképe. 34. 317–330. Barna erdőtalajok KALMÁR J., PETRESCU, I. & SZENDREINÉ KOREN E., 2006. Az erdőtalaj-képződés ásványtani vonatkozásai a Visegrádi-hegységben, a pilisszentlászlói mintaterületek eruptív anyakőzet összletein. 55. 367–380. NÉMETH, T. & SIPOS, P., 2006. Characterization of clay minerals in brown forest soil profiles (Luvisols) of the Cserhát Mountains (North Hungary). 55. 39–48.


113

Csernozjom talajok BACSÓ A. & FEKETE J., 1974. Öntözött mészlepedékes csernozjom és réti csernozjom talajok ásványtani és kémiai összetétele a Hajdúságon. 23. 481–492. REMÉNYI M.-NÉ, 1976. Megjegyzések Bacsó Albert és Fekete József: „Öntözött mészlepedékes csernozjom és réti csernozjom talajok ásványtani és kémiai összetétele a Hajdúságon” c. dolgozatában közölt ásványtani elemzésekhez. 25. 172–176. VÁRALLYAY GY., 1976. Megjegyzések Bacsó Albert és Fekete József: „Öntözött mészlepedékes csernozjom és réti csernozjom talajok ásványtani és kémiai összetétele a Hajdúságon” c. tanulmányához. 25. 163–171. Degradáció RÓZSAVÖLGYI J., 1989. A savanyodás mineralógiai indikációi egyes hazai talajokban. 38. 314–320. SIMON, B. et al., 2002. Factors affecting soil acidity in Hungary. 51. 53–62. STEFANOVITS P., 1989. Az agyagásvány-összetétel szerepe a talajok savasodásában. 38. 145–154. Egyéb KOVÁCS GY., 1971. Kapcsolat a talajok plaszticitása és agyagásvány tartalma között. 20. 51–82. LIBOR O. & BOROVITZ P., 1963. Permetezésnél alkalmazható agyagásványok és agyagásvány készítmények esőállósági vizsgálata. 12. 613–620. YADAV, J. S. P. & DHAR, B. L., 1981. Studies on the heavy minerals of some soils under Casuarina equisetifolia plantations in India. 30. 235–240. Foszfátásványok SZENDREI G., 1986. Foszfátásványok a talajokban. 35. 117–128. Karbonátásványok FÜGEDI U. et al., 2008. A mészfelhalmozódás földtani okai Közép-Magyarország talajaiban. 57. 239–260. SZENDREI G., 1972. A kalcit és dolomit szerepe a talajokban és meghatározásuk módszerei. 21. 264–271. SZENDREI G., 1977. Kiskunsági talajok kalcit és dolomit eloszlásának vizsgálata. 26. 1– 18. Könyvismertetés SZABOLCS I., 1971. Fiedler, H. J. & Hunger, W.: „Geologische Grundlagen der Bodenkunde und Standortslehre”. (Könyvismertetés) 20. 210. SZABOLCS I., 1971. Soils and Tropical Weathering. (Natural Resources. XI. UNESCO. Paris. 1971). (Könyvismertetés). 20. 639–641.

114

SZENDREI

SZABOLCS I., 1976. Mückenhausen, E.: „Bodenkunde und ihre geologischen, geomorphologischen, mineralogischen und petrologischen Grundlagen”. (Könyvismertetés). 25. 459–463. SZABOLCS I., 1982. Romaskevics, A. I. és Geraszimova, M. F.: „Mikromorfológia és a talajképződés diagnosztikája”. (Könyvismertetés). 31. 495–496. SZABOLCS I., 1993. Pécsi M.: „Negyedkor és löszkutatás”. (Könyvismertetés). 42. 454– 455. SZENDREI G., 1985. Szamojlova, E. M.: „Talajképző kőzetek”. (Könyvismertetés). 34. 256–258. SZENDREI G., 1987–1988. Szultabajev, E. A.: „Észak-Kazahsztán csernozjom talajainak ásványtani jellemzése”. (Könyvismertetés). 36-37. 357–360. SZENDREI G., 1991. Brewer, R. & Sleeman, J. R.: „Soil Structure and Fabric”. (Könyvismertetés). 40. 361–363. VÁRALLYAY GY., 2001. J. Curlik & P. Sefcik: „Geochemical Atlas of the Slovak Republic. V. Soils”. (Könyvismertetés). 50. 175–178. Kőzetek, talajképző kőzetek BIDLÓ G., 1957. A telkibányai kálitrachit mállási vizsgálata. 6. 137–142. FEJES I., KUTI L. & SIMON A., 1995. Geofizikai módszerek és eszközök lehetőségei a talaj–alapkőzet–talajvíz rendszer kutatásában és az agrárkörnyezetvédelemben. 44. 317–325. PÉCSI M., 1965. A magyarországi lejtőlöszök, talajüledékek és azok kialakulásának problémái. 14. 279–294. Kőzethatású talajok FEHÉR O. et al., 2006. Hét vulkáni kőzeten kialakult talajszelvény morfológiai és diagnosztikai jellemzői a hazai genetikai talajosztályozás és a WRB (World Reference Base for Soil Resources, 1998) szerint. 55. 347–366. FUCHS M., 2010. Vertisols – a duzzadó–zsugorodó agyagtalajok. 59. 369–378. FUCHS M. & MICHÉLI E., 2010. A duzzadó agyagtalajok előfordulásának dokumentálása és osztályozásának problémai Magyarországon. 59. 217–232. MADARÁSZ B., 2005. Andosols: vulkáni anyagon kifejlődött ásványi talajok. 54. 509– 516. Külföldi talajok DATTA, B., 1968. Agyagásvány vizsgálatok a humid trópusi zóna néhány indiai vörös vasas talaján, kapcsolatban azok genetikájával. 17. 477–488. DATTA, B. & ADHIKARI, M., 1968. Relation of parent material and environment to the clay minerals of some Indian soils of the arid tropical zone. 17. Suppl. 125–141. KABATA-PENDIAS, A. & PENDIAS, H., 1976. Ősi mállás kéreg ÉszakkeletLengyelország bázisos kristályos alapkőzetein. 25. 107–114. KHAN, S. & SINGHAL, J. P., 1968. Indiai (Alighar) talajokon végzett agyagásványtani vizsgálatok. 17. 55–60. ÓBREGON, A., 1986. Kuba főbb talajainak ásványi összetétele. 35. 446–448.


115

SINGH, R. S. & PATHAK, A. N., 1971. Az Uttar Pradesh állambeli Gorakhpur és Deoria körzetek talajainak agyagásványai. 20. 141–146. TAMIRIE HAWANDO & CARLISLE, V. W., 1974. A Zapotitan völgy (El Salvador) jellemző talajainak ásványi sajátságai. 23. 471–480. Mikromorfológia KOVÁCS G., 2006. A talajban előforduló régészeti anyagok mikromorfológiai vizsgálata. 55. 499–514. RÓZSAVÖLGYI J. & STEFANOVITS P., 1960. Barna erdőtalajok vékonycsiszolatainak vizsgálata. 9. 365–380. SZENDREI G., 1970. Kiskunsági szikes talajok mikromorfológiai vizsgálata. 19. 231– 242. SZENDREI G., 1980. Szologyos réti szolonyec talajok mikromorfológiai vizsgálata. 29. 183–198. SZENDREI G., 1982. A talajok mikromorfológiája. 31. 179–194. SZENDREI G, 1989. A csernozjom talajok mikromorfológiája. 38. 473–485. SZENDREI G., 1990. Hazai csernozjom talajtípusok mikromorfológiája. 39. 33–47. SZENDREI G., 1991. A mikromorfológia talajtani felhasználási lehetőségei. 40. 493–511. SZENDREI G., 1992. Mikromorfológia és talajosztályozás. 41. 351–370. SZENDREI G., 1996. Hazai talajtípusok mikromorfológiája. 45. 260–266. SZENDREI G., 1999. Hazai szikes talajok mikromorfológiája. 48. 481–490. Módszertan PÁRTAY G., 1971. Ultrahangos előkészítés mineralógiai vizsgálatokhoz. 20. 281–290. PÁRTAY G., 1973. Hazai tapasztalatok az elektronmikroszkóp alkalmazásának lehetőségeiről a talajtani vizsgálatokban. 22. 389–399. PÁRTAY G., 1980. Pásztázó elektronmikroszkóp és energia szóródásos röntgen mikroanalízis alkalmazása talajok vizsgálatára. 29. 543–566. REMÉNYI M.-NÉ, 1969. Talajminták előkészítése agyagásványok röntgendiffrakciós és DTA-módszerrel történő meghatározásához. 18. 473–478. SINGHAL, J. P. & MALIK, W. U., 1963. Agyagásvány-szuszpenziók viszkozitásának vizsgálata és a viszkozimetriás módszer alkalmazásának lehetőségei a talajok agyagásványainak jellemzésére. 12. 107–116. SINGHAL, J. P. & MALIK, W. 1963. A Pallmann-hatás felhasználása a talajban előforduló agyagásványok megkülönböztetésére. 12. 255–260. SINGHAL, J. P. & MALIK, W. M., 1966. Elektrometriás vizsgálatok öntözött „Akli” bentonit membránok áteresztőképességének jellemzésére. 15. 61–66. TÖRÖK I., 1971. Az infravörös spektroszkópia alkalmazása talajtani vizsgálatoknál. 20. 614–618. TÖRÖK I., 1972. Illit és montmorillonit szerkezetváltozásainak vizsgálata infravörös spektrofotométerrel. 21. 131–138. Oxidásványok SZENDREI G., 1985. Oxidásványok a talajokban. 34. 457–474.

116

SZENDREI

Paleotalajok BERÉNYI ÜVEGES J. et al., 2002. Talajképződési folyamatok rekonstrukciója morfológiai, talajtani és ásványtani vizsgálatok alapján egy visontai paleotalaj szelvényben. 51. 325–340. BIDLÓ G., 1991. Dél-dunántúli lösz-szelvényben lévő fosszilis talajok ásványtani vizsgálata. 40. 65–70. FEKETE, J. & STEFANOVITS, P., 1998. Comparative study of the mineral composition of red clays in Hungary. 47. 23–28. FEKETE J. & STEFANOVITS P., 2000. Észak-magyarországi vörösagyagok fizikai és kémiai tulajdonságai. 49. 331–356. FEKETE, J. & STEFANOVITS, P., 2002. Pedological features of red clays in Northern Hungary. 51. 223–232. FEKETE J. & STEFANOVITS P., 2002. Dunántúli vörös agyagok fizikai és kémiai tulajdonságai. 51. 305–327. FEKETE, J., SZENDREI, G. & CSIBI, M., 2006. Characterization of Hungarian red soils. 55. 29–38. REMÉNYI M.-NÉ, ZSUPOSNÉ OLÁH Á. & GEREI L., 1991. Különböző lösz szelvényekben lévő, azonos genetikájú fosszilis talajok ásványi összetétele. 40. 71–76. STEFANOVITS P. & RÓZSAVÖLGYI J., 1962. Újabb paleopedológiai adatok a paksi szelvényről. 11. 143–160. Szikes talajok DARAB K., 1991. A talaj agyagos részének szerepe a szikesedésben. 40. 31–39. DARAB K. & REMÉNYI M.-NÉ, 1978. Magnézium tartalmú talajok tulajdonságai és mikroásványtani összetétele. 27. 357–378. DARAB K. et al., 1971. A talajok különböző szemcsenagyságú mechanikai elemeinek ásványi összetétele. 20. 119–140. GEREI, L., 1965. Effects of sodium carbonate and other sodium salts on clay minerals and the clay fraction of soils. 14. Suppl. 203–210. GEREI, L., 1968. Transformation and destruction of clay minerals in alkali soils as affected by soil forming processes. 17. Suppl. 119–124. GEREI L. & REINHOLD M., 1958. Néhány összefüggés a szikes talajok kolloid frakciójának ásványtani tulajdonságai és vasforgalma között. 7. 263–270. GEREI L. et al., 1966. Talajmineralógiai folyamatok a Konyári tó szikes talajaiban. 15. 469–490. KAPOOR, B. S., RÓZSAVÖLGYI J. & RÉDLY L.-NÉ, 1986. Szikes és réti talajok fizikaikémiai tulajdonságainak és ásványi összetételének vizsgálata. 35. 317–340. KOVDA, V. A. & SAMOILOVA, E. M., 1969. Some problems of soda salinity. 18. Suppl. 21–36. KUTI L. et al., 2003. Szikes talajok ásványi összetétele és recens ásványképződés Apajpusztán és Zabszék térségében. 52. 275–292. MÁTÉ, F., 1965. The effect of the mineral composition of soil colloids on the sodaalkalinity of sodic soils. 14. Suppl. 199–202. SZENDREI, G., 1981. An approach to estimating mineral stability in salt affected soils. 30. Suppl. 63–72.


117

VÁMOS R., 1961. Az amorf kovasav képződése és felhalmozódása degradált szikes talajokban. 10. 53–66. Szilikátásványok SZABOLCS I. & SZENDREI G., 1980. A szilíciumvegyületek különböző formái és eloszlásuk szology és szologyos talajokban. 29. 167–182. SZENDREI G., 1970. Kiskunsági talajok ellenálló ásványainak vizsgálata mikroszkóppal. 19. 137–146. SZENDREI G., 1978. Vizsgálatok talajok cirkóniumtartalmának meghatározására. 27. 77–94. SZENDREI G., 1984. Elsődleges szilikátásványok a talajokban. 33. 545–562. Szulfátásványok PÁRTAY G. & SZENDREI G., 1981. Gipsz kiválások vizsgálata röntgen mikroszondával és pásztázó elektronmikroszkóppal. 30. 240–242. SZABOLCS I. et al., 1980. A kalciumszulfát felhalmozódásának sajátságai iraki gipszes talajban. 29. 135–166. Talajásványtan, általában KÓNYA K. & STEFANOVITS P., 1989. A talaj ásványainak mérlege. 38. 245–250. NEMECZ E., 1991. A talajban végbemenő ásvány-átalakulási folyamatok. 40. 8–16. PÁRTAY G., 1971. A talajt alkotó ásványok keletkezése és átalakulása. 20. 401–410. STEFANOVITS P., 1991. Az agyagásvány-összetétel ismeretének talajtani alkalmazási lehetőségei. 40. 17–30. SZENDREI G., 1991. Az ásványok előfordulása a talajokban. 40. 77–86. Talajjavítás ÁBRAHÁM L., 1970. A gipsz mint talajjavító anyag. 19. 173–192. ÁBRAHÁM L., 1972. Válasz Kégl László hozzászólására. 21. 252–254. BOCSKAI J., 1968. Kőolajipari savgyanták felhasználása a szolonyec talajok kémiai javítására. I. A mészkőpor és a savgyanta hatása a tápanyagdinamikára. 17. 439– 452. DARAB K. & RÉDLY L.-NÉ, 1981. Kalciumtartalmú javító anyagok oldódása és talajjavító hatása. 30. 169–176. DOLUI, A. K. & ROY, B. B., 1980. Nyugat-Bengália néhány alluviális talajának fizikokémiai, ásványtani jellemzése és genetikája. 29. 199–214. FILEP GY., LOCH J. & KUTASY ZS., 1973. Néhány hazai kalciumtartalmú talajjavítóanyag makro- és mikroelem tartalmának műszeres vizsgálata. 22. 197–205. GEREI, L. & ZENTAY, T., 1994. Properties of calcareous sandy soils and their reclamation. 43. 222–230. HERKE S., 1959. A lignitpor hatása a rizs fejlődésére a Dunavölgyben. I. 8. 109–130. KÁTAI, J. et al., 2010. Effect of bentonite and zeolite on some characteristics of acidic sandy soil and the biomass of a test plant. 59. 165–174.

118

SZENDREI

KÁTAI J. et al., 2011. Bentonit és zeolit hatása egy savanyú homoktalajon. 60. 203–218. KAZÓ B., 1981. Homoktalajok melioratív javítása hígtrágya, barnaszén, zeolit dezaggregátumokkal. 30. 199–201. KAZÓ B., KARUCZKA A. & KOCSIS I., 1981. A talajok, víz- és tápanyaggazdálkodásának javítása hígtrágya, barnaszén és zeolit humuszkészítmény felhasználásával. 30. 235–239. KÉGL L., 1972. Hozzászólás Ábrahám Lajos: „A gipsz mint talajjavító anyag” c. közleményéhez. 21. 249–251. KOZÁK M., 1967. Néhány hazai lignitpor vizsgálata tenyészedény kísérletekben. 16. 379–394. SABET, S. A., ABDEL SALAM, M. A. & EL-BAGOURI, I. H., 1971. Mélyműveléssel talajba kevert és szőnyegszerű rétegben elhelyezett agyag- és szerves trágya keverékek hatásának összehasonlító vizsgálata homoktalajokon. 20. 291–302. ZENTAY T., 1986. Ásványi nyersanyagok mezőgazdasági hasznosítási lehetőségei. Kerekasztal-megbeszélés. Kecskemét, 1986. november 20. 35. 483–487. ZENTAY T., 1990. Agyag- és riolitásványok alkalmazása a nagy- és kisgazdaságokban, különös tekintettel a hajtatott, a szántóföldi zöldség, a szőlő-gyümölcs termelésre és szerves trágyák–hulladékok kezelésére (Szakmai tanácskozás Forráskúton, 1989. május 25.) 39. 251–253. ZENTAY T. & GEREI L., 1989. Helyben fellelhető agyagásvány-tartalmú javítóanyagok hatása karbonátos homoktalajokra. 38. 74–76. Talajtermékenység CSILLAG J. et al., 2005. Káliumföldpát, savkezelés és száradás-nedvesedés hatása a talajoldat káliumkoncentrációjára. 54. 121–138. PÁRTAY G., RAJKAINÉ VÉGH K. & LUKÁCS A., 2006. Kálium-migráció vizsgálata káliumföldpáttal kezelt gyökérközegben. 55. 395–414. STEFANOVITS P., KÁLMÁN A. & KÓNYA K., 1985. Hazai talajok K-szolgáltató és K-kötő ásványainak aránya. 34. 331–342. Talajtípusok GEREI, L., 1964. Micromineralogical composition of some Hungarian soil types. 13. Suppl. 257–264. KUTI L. et al., 1996. Földtani és talajásványtani tanulmányok a Zala-völgyében. 45. 267–278. STEFANOVITS P., 1952. Andezittufán kialakult talajok a Börzsöny hegységben. 1. 309– 320. STEFANOVITS P., 1959. Az agyagos rész vizsgálata jellemző talajtípusokban. 8. 37–48. Trágyázás BALLÁNÉ KORNIS H. & SARKADI J., 1952. Foszforittal és apatittal érlelt istállótrágyák laboratóriumi vizsgálata. 1. 471–478. PÉTERFALVI A., 1980. Taranakitok kialakulása szuperfoszfát alkalmazása nyomán néhány talajtípuson. 29. 427–440.


119

STEFANOVITS, P., 1985. Clay mineral content of soils and fertilizers use. 34. Suppl. 65– 72. Történet BIDLÓ G., 1996. A talajásványtani vizsgálatok története a Budapesti Műszaki Egyetem Ásvány- és Földtani tanszékén. 45. 217–220. GEREI L., 1991. Talajásványtani Szimpóziumok a Nemzetközi Talajtani Társaság XIV. Kongresszusán. 40. 331–334. GEREI, L. & REMÉNYI, M., 1974. The importance of Sigmond’s activity in modern soil mineralogy. 23. Suppl. 221–226. GEREI L. & SZENDREI G., 1991. A Talajásványtani Szakosztály ötéves évfordulója. 40. 5–7. GEREI L. & SZENDREI G., 1996. A MAE Talajtani Társaság Talajásványtani Szakosztályának 10 éves jubileumi ülése. 45. 215. SZABOLCS I., 1986. A Nemzetközi Talajtani Társaság XIII. Kongresszusa. Hamburg, 1986. augusztus 13–20. 35. 137–143. SZABOLCS I. et al., 1965. A Nemzetközi Talajtani Társaság VIII. Kongresszusa. 14. 135–149. SZABOLCS I. et al., 1975. A Nemzetközi Talajtani Társaság X. Kongresszusa, Moszkva, 1974. augusztus 13–20. 24. 187–238. SZABOLCS I. et al., 1979. A Nemzetközi Talajtani Társaság XI. Kongresszusa, Edmonton, Alberta, Kanada 1978. VI. 19–27. 28. 295–312. SZEGI T. & MICHÉLI E., 2010. A Nemzetközi Talajtani Unió (International Union of Soil Sciences) 19. Talajtani Világkongresszusa (Brisbane, Ausztrália, 2010. augusztus 1–6.) 59. 399–402. SZENDREI G., 1978. Az V. Nemzetközi Talajmikromorfológiai Tudományos Ülés, Granada, 1977. május 24–28. 27. 228–230. SZENDREI G., 1979. I. Lengyelországi agyagásvány konferencia, Boleslawiec, 1978. április 25–28. 28. 341–342. VÁRALLYAY GY., 2003. 17. Talajtani Világkongresszus, Bangkok, Thaiföld, 2002. augusztus 14–21. 52. 211–222. VÁRALLYAY GY. et al., 1999. A Nemzetközi Talajtani Társaság XVI. Kongresszusa (Montpellier, Franciaország, 1998. augusztus 20–26). 48. 259–296. Vas-mangánásványok GEREI L. & MÁTÉ F., 1957. Vas- és mangántartalmú kiválások néhány hazai talajban. 6. 43–50. GEREI L., MÁTÉ F. & BENEDEK J.-NÉ, 1960. A talajban végbemenő vaskonkréció képződés vizsgálata modellkísérletekben Fe59 izotóppal. 9. 491–494. SIPOS P., NÉMETH T. & MAY Z., 2009. Vasas kiválások ásványos összetétele egy Ipolymenti réti talajban. 58. 27–44. VÁMOS R., 1963. Adatok egyes tiszántúli talajok vaskonkrécióinak képződéséhez. 12. 235–244.

120

SZENDREI

Váztalajok GEREI L. & ZENTAY T., 1991. Karbonátos homoktalajok és ásványi összetételük jelentősége. 40. 60–64. KUTI L. et al., 1996. Az ásványi összetétel szerepe a bugaci és a fülöpi mintaterületek homoktalajaiban. 45. 249–259. SZEBÉNYI L.-NÉ, 1959. A magyarországi váztalajok osztályozása. 8. 367–376. ZENTAY T. & BIDLÓ G., 1984. A Duna–Tisza közi homoktalajok és fekvő kőzeteik talajásványtani és kémiai vizsgálata. III. Oldási vizsgálatok. 33. 487–500. ZENTAY T. & RISCHÁK G., 1983. A Duna–Tisza közi homoktalajok és fekvő kőzeteik talajásványtani és kémiai vizsgálata. I. Röntgendiffrakciós vizsgálatok. 32. 177– 192. ZENTAY T. & RISCHÁK G., 1983. A Duna–Tisza közi homoktalajok és fekvő kőzeteik talajásványtani és kémiai vizsgálata. II. Ásványtani és kémiai vizsgálatok. 32. 193–205.


121–146

Agrokémia LOCH Jakab Debreceni Egyetem AGTC Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar, Debrecen

Bevezetés Az agrokémiai kutatások tárgya általánosságban a növényi tápelemek forgalmának, érvényesülési feltételeinek tanulmányozása a talaj–növény rendszerben. Aktuális feladata a mezőgazdasági termelés támogatása a mindenkori termelési feltételek és célkitűzések között. A megjelent munkák értékeléséhez ismernünk kell az agrártermelés célkitűzéseiben és módszereiben bekövetkezett változásokat az adott időszakban. Magyarországon a II. Világháború után a legfőbb cél az ország kedvező mezőgazdasági adottságainak kihasználása, a termések növelése volt. Szükségessé vált a nagyobb termőképességű növényfajták, hibridek bevezetése a termelésbe, a tápanyag-gazdálkodás fejlesztése, a kémiai talajjavítás támogatása és az agrotechnika egyéb tényezőinek javítása. A hazai állatállomány trágyatermelése a háborút követő időszakban nem fedezte a növénytermesztés tápanyag-szükségletét, mint ahogy a jelenlegi állatlétszám (0,2 számosállat·ha-1) sem biztosítja. A negatív tápanyagmérleg kiegyenlítéséhez elengedhetetlen volt a műtrágyatermelés és -felhasználás növelése. Hazai műtrágyafelhasználásunk az 1970-es évek közepére megközelítette egyes fejlett nyugateurópai országok színvonalát. A búza és a kukorica termése ebben az időszakban, országos átlagban, több mint a kétszeresére nőtt. Ebben a biológiai alapok és az egyéb agrotechnikai tényezők mellett döntő szerepe volt a negatív tápelemmérleg kiegyenlítődésének. A mennyiségi szemléletet idővel felváltotta a termés minőségének javítása, majd fokozatosan előtérbe került a környezettudatos termelés. Napjainkban az uralkodó célkitűzés a termések szinten tartása, a termékminőség javítása, a fenntartható gazdálkodás megvalósítása. A fenntartható fejlődés egyik alapkritériuma a talajok termékenységének megőrzése, a környezet minimális terhelésével. A felvázolt szakaszok mindegyikében döntő szerep jutott az optimális tápanyagmennyiségek meghatározásának. Szükségessé vált a talajvizsgálati módszerek fejlesztése, a talajvizsgálati laboratóriumok és a trágyázási szaktanácsadás újraszervezése, bővített programmal, az országos rendszeres talajvizsgálatok megkezdése, Postai cím: LOCH JAKAB, Debreceni Egyetem AGTC Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar, 4032 Debrecen, Böszörményi út 138. E-mail: [email protected]

LOCH

122

három éves ciklusokban. Az ország jellemző talajtípusain létrehozták az országos egységes műtrágyázási tartamkísérletet (OMTK), mely lehetővé tette a N-, P- és Ktrágyázás tartamhatásának nyomon követését több mint 40 éven keresztül. Az ország talajainak állapotfelmérésére és nyomon követésére az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet (MTA TAKI) irányításával kidolgozták a Talajvédelmi Információs és Monitoring Rendszer (TIM) tervét. Az országos mérőhálózat 1236 pontjából 865 mezőgazdasági, 183 erdészeti és 189 speciális, veszélyeztetett mintatér. Az intenzív fejlesztést megelőző idő szak Az 1950-es években a talajok kedvezőtlen tulajdonságainak javítása állt az agrokémiai kutatások középpontjában. A meliorációs programok a savanyú és szikes talajok kémiai javítása mellett a homoktalajok javítására is kiterjedt. A kedvezőtlen vízgazdálkodási tulajdonságokkal rendelkező kevés humuszt és ásványi kolloidot tartalmazó homoktalajok javítására EGERSZEGI (1952) dolgozott ki eljárást, réteges altalajtrágyázás néven. A nemzetközi figyelmet is felkeltő eljárás részben szerves trágya hiányában, részben költségigénye miatt nem terjedhetett el széles körben. A meliorációs programokat a talajok fizikai, kémiai tulajdonságainak jellemzésére irányuló talajfizikai és talajkémiai kutatások támogatták. A talajfizikai alapkutatások közül kiemelkedik KLIMES SZMIK (1954) munkássága, míg a talajkémiai munkák közül DI GLÉRIA (1954) a talajok savanyúságának és lúgosságának elméleti megalapozása. A hazai szikjavítás úttörői Arany Sándor és Herke Sándor voltak. Az 1950-es, 1960-as években PRETTENHOFFER (1952, 1954, 1955) munkássága nyomán terjedt a karbonát-mentes szikesek javítása kalcium-karbonáttal, az átmeneti szikesek kombinált javítása kalcium-karbonát és gipsz, továbbá lignitpor alkalmazásával. Az altalajlazítással kombinált szikjavítási kísérletek eredményeiről, valamint a karbonát-mentes szikesek forgatásos mélyművelési kérdéseiről is PRETTENHOFFER (1963a,b) számolt be. A különböző típusú szikes talajok javítási lehetőségeit fizikai–kémiai tulajdonságuk határozzák meg. A kilúgzott „A”-szinttel rendelkező szolonyecek javíthatók kalcium-karbonáttal, de csak a vízzáró réteget képező oszlopos „B”-szint áttörése hozhat változást kedvezőtlen vízgazdálkodási tulajdonságaikban. A lúgos feltalajú szoloncsákok csak savanyúan ható javítóanyagokkal javíthatók, az átmeneti szikeseknél alkalmazható a PRETTENHOFFER (1963a) által javasolt kombinált eljárás. A hazai szikesek javításának legnagyobb problémája, hogy ha le is mosódnak a javítás során kicserélt nátriumionok a talajvízbe, onnan kapillárisan visszaemelkedhetnek a feltalajba. A vázolt nehézségek miatt elsősorban a savanyú kémhatású barna erdőtalajokon, réti talajokon, savanyú öntéseken folyt eredményes talajjavítás finomra őrölt mészkőporral illetve kalcium-karbonát tartalmú cukorgyári mésziszappal.

Agrokémia

123

A műtrág yá zá st megala po zó kuta tá so k A kutatókat már az 1950–1960-as években – amikor még minimális volt a műtrágya-felhasználás – foglalkoztatta a műtrágyázás hatékonysága és az ezt befolyásoló tényezők. A legtöbben a foszfortrágyák hatékonyságát és a foszfát adszorpciót vizsgálták, mivel ekkor még leginkább szuperfoszfát-műtrágyát használtak (FÁBRYNÉ, 1951; MÁTÉ & MOLNÁR, 1956). A hazai műtrágyázási gyakorlat megalapozásához nagymértékben járult hozzá ID. VÁRALLYAY (1954) munkássága. Módszert dolgozott ki a talajok nitrogénszolgáltató képességének meghatározására érleléssel. Az egyszerű tápanyagvizsgálatokon túl a szántóföldi kísérletek, valamint az üzemi talajtérképek készítésének szükségességét képviselte. Összefoglaló tanulmányában rámutat arra, hogy a foszfát adszorpció típusonként változó. Néhány előremutató gondolatát idézzük: „Az általános, minden talajtípusra, minden növényre és minden előveteményre érvényesnek vélt határértékes talajvizsgálati eljárásokat el kell vetni.” „A talajvizsgálatokat ismétléses kisparcellás kísérletekkel értékeljük ki.” „A legfejlettebb talajvizsgálatokon alapuló rendszer az üzemi talajtérképezés.” ID. VÁRALLYAY és KERESZTÉNY (1951) szabadföldi kísérletek mintáinak elemzése alapján a talajok P-ellátottságának jellemzésére az Egner-Riehm módszert, a K-ellátottság jellemzésére a Nehring módszert javasolták. KERESZTÉNY (1955) id. Várallyay 125 műtrágyázási szántóföldi kísérletének statisztikai értékelése alapján számos következtetést vont le. Azt találta, hogy a N-, P- és K-kezelések kontrollkezelésekhez mért terméstöbblete nem minden esetben áll összefüggésben a talajok könnyen felvehető tápanyagtartalmával. Statisztikailag kimutatható összefüggés egyedül a foszfor esetében volt igazolható. Az egyes tápelemek mennyisége mellett döntő egy-egy elemnek a többi átlagához mért aránya, a relatív tápelemtartalom a talajban. KERESZTÉNY (1958a,b,c) a szabadföldi kísérleti eredmények további statisztikai elemzése alapján kimutatta a talaj kémhatásának, az egyes növényfajok eltérő tápanyag-hasznosításának, továbbá a talajtípusok szerepét a műtrágyák érvényesülésében, termésnövelő hatásában. KERESZTÉNY (1959) számításokat végzett az egységnyi szuperfoszfát- és kálisóadagokkal elérhető termés nagyságára, ugyanakkor megállapította, hogy a számított és mért termés nagysága között ± 50% lehet az eltérés. KUTHY és munkatársai (1951a), a permetezőtrágyázás úttörői, a gabonafélék kései N-fejtrágyázásának kedvező hatásaként a terméshozam és a fehérjetartalom növekedéséről számoltak be. Más kísérletekben (KUTHY et al., 1951b) a KPN oldatos permetező trágyázás növelte a cukorrépa termését és a cukorhozamot. Szerves- és műtrág yák hatásának összehasonlítása A műtrágyázás szélesebb körű kibontakozását megelőzte a műtrágyázás és szervestrágyázás hatásának összehasonlítása, Sarkadi János és munkatársainak részvételével. A kutatás legfőbb kérdése az volt, hogy helyettesíthető-e a szerves trágya

LOCH

124

műtrágyákkal? A kérdés tisztázására egyrészt módszertani vizsgálatok kezdődtek a szerves trágyák tápelemtartalmának meghatározására (SARKADI & KRÁMER, 1961), másrészt szabadföldi kísérletek indultak. A szerves trágyák helyes kezelése is foglalkoztatta a kutatókat. SARKADI és HORVÁTH (1955) a szerves trágyák szárazanyag- és N-veszteségének csökkentésének lehetőségeit vizsgálták üzemi viszonyok között. KRÁMER (1958) modellkísérletei szerint a trágyaérlelés során fellépő szárazanyag-, illetve N-veszteség szuperfoszfát hozzáadásával csökkenthető. BALLÁNÉ (1958, 1960, 1961a,b, 1962, 1963a,b,c, 1973, 1974) egyenértékű tápelem-kezelésekkel beállított több éves szabadföldi kísérletben számos termőhelyen vizsgálta a szerves- és műtrágyázás hatásait a búza és kukorica termésére, majd vetésforgó kísérletekre is kiterjesztette munkásságát. Kísérleteiben a műtrágyakezelések egyenrangúnak bizonyultak az istállótrágya hatásával, nem egy esetben meghaladták azt. Az NPK hasznosulását is tanulmányozta. Az 1950-es években megkezdett kutatómunka még évtizedeken keresztül folytatódott az Agrokémiai Kutatóintézetben és egyéb kutatóhelyeken. A szabadföldi kísérletekben tisztázódott a szerves trágyák hatóanyag-tartalmának érvényesülése. A műtrágyák és szerves trágyák pozitív kölcsönhatása nem volt igazolható, ellenben számos kísérletben igazolódott a szuperfoszfát évekig tartó utóhatása. Az összehasonlító kísérletek eredményeit összegezve elmondható, hogy kedvező fizikai tulajdonságú, 2–3% humuszt tartalmazó talajokon istállótrágyázás nélkül, csak műtrágyázással is fenntartható a talajok termékenysége. A termesztett növények gyökérmaradványa biztosítja a mikroszervezetek élettevékenységéhez szükséges könnyen bontható szerves anyagot (SARKADI, 1993). SARKADI (1995) karbonátos csernozjom talajon, tartamkísérletben vizsgálta az istállótrágya, búzaszalma, kukoricaszár és a műtrágyák hatását kukorica–búza dikultúrában a növények foszforforgalmára. A P-forgalom kumulatív elemzése során fokozatos javulás mutatkozott a P-hasznosulásban. Az eredmények igazolták, hogy az istállótrágya és a műtrágya P-hatékonysága gyakorlatilag azonos, az istállótrágya és a szuperfoszfát utóhatása egyaránt jelentős legalább négy éven át. A szervesanyag-utánpótlásnak elsősorban a homoktalajokon van jelentősége, amint azt Westsik Vilmos vetésforgó kísérlete is igazolja. LAZÁNYI (1995) – a kísérlet mintegy 60 évi eredményeit bemutatva – hangsúlyozza az ésszerűen megválasztott vetésforgó tervezés jelentőségét, a különböző szerves anyagok hatását és a pillangósvirágúak szerepét. Műtrágyázá si kísérletek A szerves- és műtrágyák hatását összehasonlító kísérletekkel egy időben egyre több műtrágyázási kísérletet állítottak be az MTA TAKI és más kutatóhelyek munkatársai. A különböző termőhelyeken végzett kísérletek jelentős mértékben járultak hozzá az egyes kultúrák tápanyagszükségletének becsléséhez különböző tulajdonságú talajokon.

Agrokémia

125

A kutatók nézetei eltértek a kukorica műtrágyázásának kérdésében, ezért LATKOVICSNÉ (1958) kezdetben kukoricával végzett szabadföldi kísérleteket. Adatokat közölt a kukoricatermést növelő optimális adagokra, tápelem-arányokra csernozjom talajon. A kukorica N-, P- és K-felhalmozódását is vizsgálta. Az eredmények alapján nem tartotta szükségesnek a vetés előtt kiadott NPK-adagok későbbi kiegészítését (LATKOVICSNÉ, 1961). Szolonyeces réti talajon a N-műtrágya és P-, K-kombinációinak hatását, a tápelemfelvétel dinamikáját tanulmányozta zab jelzőnövénnyel. A műtrágyázás hatására a zab termése jelentősen növekedett, tápelemtartalma mintegy megkétszereződött (LATKOVICSNÉ, 1962). Szolonyeces réti talajon szuperfoszfáttal végzett kísérletek eredményei alapján felhívta a figyelmet arra, hogy a műtrágya hatása elsősorban nitrogén kiegészítéssel hatékony (LATKOVICSNÉ, 1963). KRÁMER és PEKÁRY (1962) – csernozjom barna erdőtalajon végzett NPK-adag és -arány kísérletekben – gabonaféléknél termésnövekedést elsősorban a Nkezelésekben mértek. Kiemelték a N-trágyák minőségre gyakorolt hatását. A búza, tavaszi árpa és kukorica szemtermésében kimutathatóan növekedett a nyersfehérjetartalom. A műtrágyahatások összhangban voltak a talajvizsgálatok eredményeivel. PEKÁRY (1960, 1968) agyagos vályog talajon végzett tavaszi árpa és őszi búza kísérletek eredményei alapján úgy vélte, hogy nincs szükség a N-trágya őszi-tavaszi megosztására, a teljes N-adag ősszel kiadható, mivel a különböző időpontokban kiadott N-adagok hatásában nem volt különbség kimutatható. [Megjegyzés: napjainkban környezetvédelmi meggondolásokból nem ajánlott az őszi N-kijuttatás tavaszi vetésű kultúrák alá. Az őszi vetésűeknél is a N-adag minimalizálása ajánlott.] PEKÁRY és KRÁMER (1966) gabonafélékkel 3 éves kísérletekben végzett számítások alapján beszámoltak a trágyázás első éves utóhatásairól. A közepes és nagy N-adag (70 és 140 kg·ha-1) esetében szignifikáns utóhatás volt igazolható. A műtrágyanitrogénnek mintegy 40–50%-a érvényesült. A legjobb hatásfokú a közepes Nadag volt. HARMATI és SZEMES (1982) Duna-menti, sekély humuszrétegű kedvezőtlen vízgazdálkodású talajon végzett fajta-összehasonlító kísérletek tapasztalatai alapján felvetették, hogy a gyenge termékenységű talajokon célszerűbb az extenzív viszonyokat jobban tűrő fajtákat termeszteni. NÉMETH és KARAMÁN (1986) a N-trágyázás hatását vizsgálták az őszi káposztarepce termésére. Tapasztalataik szerint a tavaszi fejtrágya megosztásának nem volt hatása a termésre. A termés nagyságát az őszi alaptrágya és a tavaszi fejtrágya együttes mennyisége határozza meg. NÉMETH és BUZÁS (1991a) humuszos homoktalajon és mészlepedékes csernozjomon N-trágyázási tartamkísérletet állítottak be 0–50–300–400 kg·ha-1·év-1 adaggal, hogy N-ellátottsági különbségeket hozzanak létre, majd később megvizsgálhassák, hogy ezek a különbségek tartósan kihatnak-e a növények N-ellátására. A két 150 kg feletti adagnak nem volt termésnövelő hatása az első két évben vetett kukoricánál, a harmadik évben depressziót okozott tavaszi árpánál. A talajvizsgálatok azt bizonyították, hogy a talajok felső 100 cm-es rétegében megbízható különbségek alakultak ki a kezelések hatására a szelvény NO3-N tartalmában.

LOCH

126

NÉMETH és BUZÁS (1991b) az előzőekben idézett kísérletben tesztelték a korábbi évek N-trágyázásának és a fejtrágyázás hatását az őszi káposztarepce termésére és minőségére. A homoktalajon a fejtrágyázásnak volt jelentős hatása, mivel a szelvényben viszonylag kevesebb NO3-N volt jelen, mint a csernozjomban. A csernozjomon kialakult különbségek a termés mennyiségében és minőségében egyaránt megmutatkoztak. Szerzők úgy vélték, hogy a trágyaadagok megállapításánál a szelvény NO3-N tartalmát figyelembe kell venni. Az ásványi nitrogénformák mérése a növény ellátása és környezetvédelmi szempontból egyaránt fontos. NÉMETH és munkatársai (1987/1988) csernozjom talajon beállított NPKtrágyázási kísérlet 11. és 12. évében, az eltérő ellátottságú parcellák szelvényében vizsgálták a NO3-- és SO42--ionok lemosódását a szelvényben (1984-ben 3 m, 1985ben 6 m mélységig). A NO3-N felhalmozódási maximum a növekvő N-kezelésekben a 60–200 cm-es rétegében helyezkedett el egyre nagyobb felhalmozott Nmennyiségekkel, a 300 kg·ha-1·év-1 kezelésben elérte a kontrollkezelés tízszeresét. A szulfát profil hasonló lefutású, a növények igényét meghaladó P- (szuperfoszfát-) kezelésekben. A kísérlet 12. évében a N-felhalmozódási zóna elérte a 3,5–4,0 m mélységet, ami évi 20–30 cm-es mozgásnak felel meg. KOVÁCS és NÉMETH (1995a,b) megítélése szerint a CERES szimuláció modell alkalmas a szabadföldi kísérletek terméseredményeinek és a nitrát-felhalmozódás közelítő becslésére, feltétele az előzetes kalibráció. Az időjárás ismeretében a szimulációval előre jelezhető a nitrátlemosódás kockázata. Szerzők a téli, kora tavaszi nitrátmozgás csökkentésére az őszi N-adag csökkentését javasolják. Az előző publikációk megerősítik, hogy az optimális N-szükséglet becsléséhez, a túltrágyázás elkerüléséhez elengedhetetlen a talajban lévő ásványi nitrogénformák figyelembe vétele. BERÉNYI és munkatársai (2009) az ásványi formákon kívül – a tarló- és gyökérmaradványokból a talajban visszamaradó; 0,01 M kalcium-klorid kivonatban meghatározható – könnyen mobilizálható N-készlet figyelembe vételét javasolták. A ha zai talajok foszforkészlete A foszfortrágyázás szempontjából döntő a talajok P-készlete és ennek összetétele. FÜLEKY (1983) jellegzetes hazai talajtípusok 22 szelvényében vizsgálta a különböző P-formák eloszlását és az eloszlás összefüggését a talajképződési viszonyokkal. A szerves P frakció minden szelvényben a feltalajban volt a legnagyobb. A felvehető formákra is ez volt általában jellemző, kivéve a barna erdőtalajokat és a réti szolonyeceket, melyek felhalmozási szintjében alakult ki a maximum. A karbonátos alapkőzeten képződött talajokban nagy mennyiségű nehezen oldható Cafoszfát felhalmozódása volt jellemző, a Fe- és Al-foszfátok mennyisége csak az agyagbemosódásos talajok felhalmozódási szintjében volt számottevő. Ebből arra következtetett, hogy a szervetlen foszfát mennyiségét és arányát, vagyis a talajok foszforállapotát jól jellemezhetjük a pH és CaCO3 alapján.

Agrokémia

127

Feltöltő, vagy fenntartó P-trágyá zá s? A kérdés tisztázására LÁSZTITY és KÁDÁR (1978), KÁDÁR és LÁSZTITY (1979) végeztek jellemző tulajdonságú termőhelyeken, foszforral különböző mértékben ellátott talajokon kísérleteket. A szokványos P- és K-adag mellett a P 500, K 500 és P 1000, K 1000 kg P2O5, ill. K2O·ha-1 dózisok hatását elemezték az őszi búza és kukorica termésére, a talaj oldható P-tartalmára. A nagy P-adagok 0,7–1,4 t·ha-1 többlettermést eredményeztek búzánál, növekedett az ezerszem- és hl-tömeg. Kukoricánál a K-adagok okoztak 1,3–1,8 t·ha-1 termésnövekedést. A foszforral jól ellátott mészlepedékes csernozjom talajokon (AL-P: 150–200 mg P2O5·kg-1) a nagy Padagok a P/Zn arány kedvezőtlen eltolódása miatt 1,0–1,5 t·ha-1 terméscsökkenést okoztak kukoricánál. Szerzők megállapították, hogy csak foszforral gyengén ellátott talajokon javasolható P feltöltő trágyázás. Az eredetileg gyengén ellátott talajok Pellátottsága javult. Átlagosan a 70–80 kg P2O5·ha-1 adag okozott 10 mg·kg-1 ALP2O5 növekedést; káliumból ennek közel kétszeresére volt szükség. CSERNI (1983) lepelhomokon végzett több éves kísérletek eredményei alapján hasonló következtetésre jutott: csak gyengén ellátott területeken javasolható P feltöltő trágyázás, közepesen jól ellátott talajokon a terméssel kivont foszfor pótlását javasolta, mivel a nagyobb adagokkal a P-hatékonyság csökkent. A lepelhomokon nagyobb adagok voltak szükségesek a talaj AL oldható P-tartalmának növelésére, 115–140 kg P2O5·ha-1 adag emelte a talaj oldható P-tartalmát 10 mg·kg-1 értékkel kukorica, illetve rozs termelése esetén. KÁDÁR és CSATHÓ (1985) kétszer négy éves ciklusban vizsgálta csernozjom talajon a P-trágyák hatékonyságának alakulását őszi búza monokultúrában. Tapasztalataik szerint a talajban akkumulálódó P-műtrágya nem vész el, utóhatásként érvényesül. LÁSZTITY és munkatársai (1985a,b) hasonló tapasztalatokat szereztek csernozjom jellegű homoktalajon a kukorica tápelemfelvételi dinamikájának tanulmányozása során. CSATHÓ és KÁDÁR (1990) – foszforral eredetileg gyengén, káliummal közepesen ellátott csernozjom talajon – a feltöltő trágyázással kialakított eltérő Pellátottsági szinteken vizsgálták a fenntartó 0–50–100 kg·ha-1·év-1 P2O5-, illetve 0– 100–200 kg·ha-1 K2O-adagok hatását őszi búza–őszi búza–kukorica–kukorica– burgonya– őszi árpa–zab kísérletben. Véleményük szerint a talaj AL-P-, illetve ALK-tartalom 150 mg P2O5·kg-1, illetve 200 mg K2O·kg-1 érték fölé történő növelése nem okozott termésnövekedést a karbonátos csernozjom talajon. A kukorica termése 1,5–2,0 t·ha-1 csökkenést eredményezett P-túladagolás esetén. LÁSZTITY és társai (1993) karbonátos homoktalajon beállított 30 éves rozskísérlet eredményei alapján megállapították, hogy a talaj gyenge P- és K-ellátottsága kielégítő K- és jó P-ellátottsági szintre emelkedett 30 év alatt. A talaj N-tartalma is nőtt. A N-, P- és K-trágyázás szignifikánsan növelte a termést, a műtrágyázás mérsékelte az éves termésingadozásokat.

LOCH

128

Összetett műtrágyá k haszná la ta Debreczeni Béla és Debreczeni Béláné az egyszerű és összetett műtrágyák hatását hasonlították össze. DEBRECZENI (1959) kísérletei szerint a NIFOSZ összetett NP-műtrágya azonos hatású volt a pétisó (ammónium-nitrát + kalcium-karbonát) és szuperfoszfát (monokalcium-foszfát + gipsz) egyszerű műtrágyákkal, esetenként jobban érvényesült az egyszerű műtrágyáknál. A dikalcium-foszfát-tartalmú NP összetett műtrágyák P-hatása akkor volt azonos a szuperfoszfát hatásával, ha vízoldható foszfort is tartalmaztak (DEBRECZENI & DEBRECZENINÉ, 1960; DEBRECZENINÉ & DEBRECZENI, 1960). DEBRECZENINÉ és DEBRECZENI (1960) azt tapasztalták, hogy a sok dikalciumfoszfátot tartalmazó NIFOSZ műtrágyák hatása elmaradt a szuperfoszfát és pétisó együttes hatásától, míg a kevesebb dikalcium-foszfátot tartalmazó NIFOSZ felülmúlta azt. A műtrágyák por és szemcsés változatai között is jelentős különbségeket észleltek. DEBRECZENINÉ (1962) vizsgálatai szerint a hazai előállítású 23% vízoldható foszfor hatóanyagot tartalmazó NIFOSZ műtrágya egyenértékű volt az ammónium-nitrát+szuperfoszfát együttes hatásával. Az összetett műtrágyák használatának széleskörű elterjedését alkalmazásuk előnyei (egymenetes kijuttatás) ellenére hátráltatta, hogy kezdetben csak importból álltak rendelkezésre. Hátrányuk ezen kívül, a fix tápelemarány, mely többnyire kiegészítésre szorul egyszerű műtrágyákkal. A kalcium- és magnéziumhiány pó tlása Láng István 1963-ban a nyírségi régióra jellemző savanyú kémhatású, kovárványos barna erdőtalajon tartamkísérletet állított be különböző N-, P-, K-, Ca- és Mg-kezelésekkel. A kísérlet eredményeiről KÁDÁR és munkatársai (2007) számoltak be. A tartós N-trágyázás hatására a talaj pH(KCl) értéke az eredeti 4,3ról 3,5-re csökkent. Az 1 t·ha-1·év-1 CaCO3-kezelés viszont 6,4-re növelte a pH-t. A trágyázás és meszezés nemcsak a talaj oldható N-, P- és K-készletét gazdagította, hanem az oldható Ca- és Mg-tartalmát is növelte. A kísérlet első 10 évében (1963–1972) jelentős terméstöbbletet csak a Ntrágyázás eredményezett. A második évtizedben az NP-kezelések bizonyultak hatékonynak. A harmadik évtizedben az NPKCaMg-kezelések hatása érvényesült. A negyedik évtizedben (1993–2002) a tritikále monokultúrában is az NPKCaMgkezelésekben jött létre a legnagyobb termés. A kísérlet egyértelműen bizonyítja, hogy a Nyírség savanyú talajain a savanyodás előrehaladásával a Ca és Mg terméslimitáló tényezők. A talajok termékenységének fenntartásához az NPK-trágyázás mellett a Ca- és Mg-pótlás elengedhetetlen. KISS (1972) magnéziumhiányos területek N-trágyázására az AGRONIT márkanevű mészammonsalétrom+dolomit tartalmú műtrágyát javasolta, vizsgálatai szerint magnézium jelenlétében fokozott a nitrogén klorofill- és termésképző hatása. A dolomit Mg-tartalma savanyú közegben oldódik.

Agrokémia

129

Az izotóptechnika alkalmazása Az izotóptechnika bevezetése az agrokémiai kutatásokba hasznosan egészítette ki a műtrágyázási kísérleteket. A foszfor felvételének és a foszforműtrágyák hasznosulásának vizsgálata sugárzó P-izotóppal, valamint a nitrogén hasznosulásának tanulmányozása 15N stabil izotóppal az 1960-as években kezdődött Magyarországon. A tenyészedény-kísérleteken alapuló talaj- és növényvizsgálatok a foszfor izotópos módszer kritikájára is lehetőséget adtak (MÁTÉ & LATKOVICSNÉ, 1963a,b). MÁTÉ és VARGA (1963) a meszezés és a mészammon-salétrom (NH4NO3+ CaCO3) hasznosulását vizsgálták Ca45, ill. N15 izotópokkal. LATKOVICSNÉ és MÁTÉ (1966), valamint MÁTÉ és LATKOVICSNÉ (1966) tenyészedény-kísérletben a N és P hasznosulását tanulmányozták radioindikációs módszerrel. A továbbiakban különböző N-forrásokat (vegyületeket) hasonlítottak össze (LATKOVICSNÉ & MÁTÉ, 1967a,b, 1968). A N-hasznosulással kapcsolatban megjelent további publikációk: LATKOVICSNÉ és munkatársai (1971), VARGA és munkatársai (1973), LATKOVICSNÉ (1974), és DEBRECZENI (1975). A különböző talajokon és növényekkel végzett kísérletek igazolták az egyes növényfajok eltérő N-hasznosítását különböző talajadottságok és vízellátottság mellett. Nyersfoszfátok alka lmazásának lehetősége OSZTOICSNÉ és munkatársai (1997) három-három hazai és külföldi, különböző mértékben kilúgzott savanyú talajon jól oldható algériai nyersfoszfát hatását vizsgálták tenyészedény-kísérletben a tavaszi árpa termésére és P-felvételére. Az eredményeket a kísérletben szereplő szuperfoszfát-kezelésekkel vetették össze. A gyengén savanyú talajon a szuperfoszfát adta a legnagyobb termést. A közepesen, illetve erősen savanyú talajokon az ekvivalens kezelések hatásai kiegyenlítődtek. Az extrém nyersfoszfátadagok esetenként meghaladták a normál szuperfoszfátdózisok Phatását. OSZTOICSNÉ és munkatársai (2001) hasonló eredményekről számoltak be ugyanazon, eredetileg foszforral gyengén–közepesen ellátott talajokkal végzett vörös here kísérlet alapján. A nyersfoszfátok P-hatása mintegy 70–80–105%-a az ekvivalens mennyiségű szuperfoszfáténak. A nyersfoszfátok hatékonysága a talajok savanyúságának fokozódásával nő. Felhasználásukat szerzők egyéb vizsgálataik alapján is ajánlják (OSZTOICS et al., 2000, 2003, 2004, 2005, 2006, 2007a,b). Termékminőség A szabadföldi kísérletekkel párhuzamosan bontakozott ki a termékminőség vizsgálata, az élelmezési és takarmányozási szempontból fontos szénhidrát-, fehérje- és zsírtartalom mellett egyre inkább előtérbe került az aminosav-tartalom, az

130

LOCH

ásványi elemek meghatározása, a makro- és mikro-tápelemek, valamint az esszenciális és toxikus elemek vizsgálata. MÁRTON (1969) nyírségi, gyengén savanyú homoktalajon a N-trágyázás kedvező hatásairól számolt be őszi rozs és burgonya növényeknél. A pétisó, karbamid és ammónium-szulfát hatásában nem tapasztalt különbségeket. LÁSZTITY (1975) a Duna–Tisza közi homokhátság területén szabadföldi kisparcellás kísérletekben kimutatta, hogy a N- és K-trágyázás növelte a kukorica termését és nyersfehérje-tartalmát. LÁSZTITY és munkatársai (1984) az őszi rozs és tritikále szemtermés makro- és mikroelem-tartalmát, fehérjehozamát és aminosav-összetételének változását kísérték figyelemmel szabadföldi trágyázási kísérlet mintáiban. A nyersfehérje-tartalom az NPK-kezelések hatására mindkét növény termésében növekedett, a tritikáléban nagyobb volt, mint a rozsban. Az ásványi tápelemek mennyisége közel azonos volt. Az aminosav-tartalom többnyire növekedett a N- és PK-kezeléskombinációk hatására, az aminosav-tartalom néhány kivétellel a tritikáléban volt nagyobb. A Ntrágyázás hatására megváltozott az aminosav-összetétel, az esszenciális aminosavak kárára. A PK-kezelések javították az esszenciális aminosavak részarányát. LÁSZTITY (1985) őszi búza kísérletekben is azt tapasztalta, hogy a szemtermés fehérje- és aminosav-tartalmát elsősorban a N-trágyázás növeli, de szükséges a megfelelő PK-kiegészítés. LÁSZTITY és munkatársai (1985a,b) a kukorica makro- és mikroelem-felvétel dinamikájának vizsgálata során megállapították, hogy az elemek felvételi dinamikája – a kálium kivételével – leépülés mentes. FILEP és TATÁR (1970) a Gülbaba és Aranyalma burgonyafajták fehérjeösszetételét tanulmányozták különböző N-ellátottság mellett. A tuberin és az összes oldható fehérje mennyisége növekedett, az aminosav-összetétel nem változott jelentősen a N-trágyázás hatására, egyes fehérjekomponensek fizikai és kémiai tulajdonságaiban mutatkoztak különbségek. LÁSZTITY és LÁSZTITY (1992) őszi búza kísérletben, a szárbaindulás fenofázisában a transzfer- és riboszomális-RNS tartalom változását követték nyomon a tápláltság függvényében. Mindkét RNS forma a tenyészidő folyamán növekedett. Az RNS-tartalom a teljes növény szárazanyag-tömegével, és foszforfelhalmozással mutatott statisztikailag igazolható összefüggést. Egy későbbi közleményükben (LÁSZTITY & LÁSZTITY, 1993) hasonló eredményekről számoltak be. IZSÁKI (1984, 1987/88) kimutatta, hogy a N-trágyázás hogyan befolyásolta a cukorrépa makroelem-felvételét, a nagyobb adagok hatására megváltozott az N/P és N/K arány a répatestben, módosult a Na aránya. GONDOLA (1989, 1990a,b) néhány Virginia típusú dohány tápelem-felvételét, a felvételi dinamikát és a N-trágyázás hatását kísérte figyelemmel a dohány minőségére. Az optimális N-ellátás érdekében a talaj 0–60 cm-es rétegének ásványi-N készletének figyelembe vételét javasolta. HARMATI (1993) karbonátos réti talajon különböző napraforgó hibridekkel végzett műtrágyázási kísérleteket. A N-trágyázás csak csekély mértékben növelte a kaszattermést; a P-trágyázás a foszforral gyengén ellátott talajon növelte a kaszattermést és olajhozamot, melyhez a jó K-ellátottság is hozzájárult.

Agrokémia

131

Rétek, legelő k trág yázá sa Magyarországon a gyepek szerves trágyázása jelentéktelen, a kis állatlétszám következtében. Műtrágyázásuk sem terjedt el széles körben, pedig több kísérletben is kimutatták hozamnövelő hatását. BÁNSZKI (1989) csernozjom talajon telepített gyepkísérletben igazolta a Ntrágyázás hozamnövelő hatását. Egyben rámutatott arra, hogy a N-trágyázás megváltoztatta az állomány összetételét, csökkent a pillangósok részaránya. A talaj savanyodása is kimutatható volt. BÁNSZKI (1992) szolonyeces réti talajon kalcium-karbonáttal kombinált NPKkezelésekkel hasonló eredményekre jutott réti perjés telepített gyepen. A növekvő N-adagok, PK-kiegészítés mellett 200–300%-kal növelték a fűhozamot. Növekedett a füvek aránya a pillangósok rovására. További publikációk ebben a témakörben: HARMATI (2010a,b,c), KÁDÁR (2010a) Kéntrágyázá s Az NPK-trágyázás, Ca- és Mg-pótlás mellett több kutató foglalkozott a kéntrágyázás hatásával a talajra (KALOCSAI et al., 2003), a növények tápanyagfelvételére (BALLÁNÉ KOVÁCS & FILEP, 2000) és a termékminőségre (MÁTHÉNÉ et al., 2007). Magyarországon a talajok nagy többsége kénnel viszonylag jól ellátott, a több évtizedes szuperfoszfát-felhasználás következtében; a növények kénfelvételét a kémhatásviszonyok és elemarányok módosítják. Vízellátottság , műtrágya ha tá s MÁRTON (2004) a csapadék változékonyágának és a rozs-, burgonya-, őszi búza- és tritikáletermés kapcsolatát vizsgálta Láng István nyírlugosi kísérletében. MÁRTON (2005) egy másik kísérletben a kukoricatermés változásait mutatta be csapadékszegény, átlagos és csapadékos évjáratban. A jövőben egyre nagyobb figyelmet kell szentelnünk a mind gyakrabban előforduló szélsőséges időjárási viszonyoknak. Mikroelem-kuta tá s, -trá gyá zá s A hazai mikroelem-kutatás az 1950-es évek végén bontakozott ki. Elsőnek GYŐRI (1958) közölt adatokat különböző típusú talajok mikroelem-tartalmára, összefüggéseket talált a mikroelem-készlet és az alapkőzet, az agyagtartalom és pH között. GYŐRI (1963) gyepes podzol talajon végzett műtrágyázási kísérletek alapján megállapította, hogy az NPK-trágyázás fokozta a növények mikroelem-felvételét, indokoltnak tartotta az összetett műtrágyák kiegészítését mikroelemekkel. CZOPF (1964) néhány délkelet-dunántúli talaj mikroelem vizsgálatáról számolt be. KERESZTÉNY (1972a,b) öt Mosonmagyaróvár környéki talajtípus mikroelem-

132

LOCH

készletét jellemezte az összes és könnyen oldható B-, Cu-, Mn- és Mo-tartalom alapján. SIX a Rába-öntésen (1970), illetve a Duna-öntésen (1971) kialakult talajok összes és mozgékony Zn-tartalmáról közölt adatokat. A talajokkal kapcsolatos mikroelem-kutatással párhuzamosan kezdődött a takarmánynövények elemzése. TÖLGYESI (1962) a vadon élő növények ásványi anyag tartalmával kapcsolatban megállapította, hogy a vegyes réti szénák nyomelemtartalma évszakonként változott, mivel az egyedek különböző fejlődési szakaszban voltak. TÖLGYESI és munkatársai (1970a) karbonátos és karbonátmentes homoktalajon termett növények vizsgálata során a talajok eltérő kémhatása szerint írtak le különbségeket: a karbonátos talajokon csökkent Mn- és Zn-felvételt, a savanyú talajon kis Mo-értékeket mértek, a Cu-tartalom valamennyi mintában alacsony volt. TÖLGYESI és HARASZTI (1970) az NPK- és mikroelem-trágyázási kísérletekben több növény esetében a pH meghatározó szerepét tapasztalták a mikroelem-felvételben. BELÁK és munkatársai (1969, 1970) láptalajon termesztett, mikroelemekkel trágyázott szudánifű szárazanyagában kis Fe-, Mn- és Cu-tartalmat mértek. A gyenge biológiai értékű takarmány az állatoknál hiánybetegséget válthat ki. A jelenség okát abban látták, hogy az oldatban adagolt mikroelem-vegyületek ionjai a tőzeghumusz talajokon lekötődnek, felvehetetlenek. Kiegészítő vizsgálatok alapján felismerték, hogy a növények mikroelem-ellátása permetezőtrágyázással biztosítható. SZALAY és munkatársai – akik az előző kísérletek analitikai munkájában is részt vettek – további munkákban (1970a,b,c) újabb adatokat közöltek a láptalajon termesztett kukorica, silókukorica csökkent mikroelem-tartalmára, gyenge biológiai értékére. Véleményük szerint a humuszsavak szerves anyaga nagy visszatartó képességgel (retenciós faktor) kötik a fém kationokat. A retenciós faktor láptalajon, tőzegen 103–104 nagyságrendű, szemben az ásványi talajok sokkal kisebb (102) rf értékével. SÁMSONI és munkatársai (1971) széleskörű takarmányvizsgálatok keretében újabb adatokat szolgáltattak a láptalajon termesztett takarmányok nagyfokú Mn- és kisebb mértékű Cu- és Fe-hiányára vonatkozóan. SÁMSONI és munkatársai (1975a) a Keszthely melletti ősláptalajon beállított kísérletben azt tapasztalták, hogy a Gramineae családba tartózó növényeknél nagyobb, a Papillionaceae családba tartozóknál mérsékeltebb mikroelemhiány lép fel mikroelem-trágyázás nélkül. Permetező trágyázással mindkét növényfaj ellátható a hiányzó (Mn, Cu, Fe) elemekkel. Hat további, földrajzilag különböző, tőzeges talajon hasonló tapasztalatokat szereztek (SÁMSONI et al., 1975b). PROHÁSZKA (1968) Bács–Kiskun megye lepelhomok talajainak szelvényében figyelte meg az összes és mozgékony Mn-, Cu-, Zn- és Mo-készletet. A kis mikroelem-tartalom arányos a humusz-, agyag- és az összes tápelem-mennyiségekkel. PROHÁSZKA és HORVÁTH (1970) lucernalisztekben csökkent Mn- és Zn-tartalmat mértek, a lucernalisztek mikroelem- és P-kiegészítését javasolták.

Agrokémia

133

Mikroelem-terhelési kísérletek A talajszennyeződések hatásának megítélése szempontjából figyelemre méltóak Kádár Imre mikroelem-terhelési kísérletei, melyekről nagyszámú publikáció keretében számolt be a folyóirat hasábjain. A karbonátos csernozjom talajon szélsőséges dózisokkal beállított kísérletben az elemek (Al, As, Ba, Cd, Cr, Cu, Hg, Mo, Ni, Pb, Se, Sr és Zn) négy szinten szerepelnek 0, 90, 270 és 810 kg·ha-1 adaggal, klorid, szulfát, nitrát, vagy egyéb vízoldható formában, egységes NPK (100-100-100) alaptrágyázással (KÁDÁR, 2001). A jelzőnövény évenként változott. Az elemek felhalmozódása növényfajonként és fajtánként eltérő. A borsó esetében például az As, Cr és Se bizonyult fitotoxikusnak, a két legnagyobb kezelés a borsót és gyomokat is kipusztította. A karbonátos talajon Cr- és Hg-dúsulás csak a vegetatív szervekben volt kimutatható, a magban nem. A Ba, Cd, Cu és Pb elemek is csak néhány, vagy néhány tized mg·kg-1 nagyságrendben halmozódtak a magtermésben. A Ni mérsékelten dúsult, elsősorban a magban halmozódott fel. A Sr elsősorban a vegetatív szervekben halmozódott jelentősen, a Zn-hez hasonlóan, de a Zn a magban nem növekedett a kezelések hatására. A Mo- és Se-tartalom viszont 2–3 nagyságrenddel emelkedett a vegetatív szervekben és a magban egyaránt. A molibdenát- és szelenátionok mobilisak a jó szerkezetű karbonátos talajban. Szerző megállapítása szerint hazánkban a mozgékony, toxikus anionok (mint az arzenát, szelenát, kromát és molibdenát) jelentenek nagyobb veszélyt, mint a fémkationok (KÁDÁR, 2001). Számos egyéb növénnyel (cékla, búza, spenót, sóska stb.) is kísérleteztek (KÁDÁR & DAOOD, 2001, 2003; KÁDÁR et al., 2001, 2003). Kádár Imre 1995-ben karbonátos homoktalajon újabb mikroelem-terhelési kísérletet állított be, Cr(III), Cr(VI), Cu, Se és Zn elemekkel, a csernozjomon is alkalmazott négy adaggal. A borsókísérletben (KÁDÁR, 2009b) a Se és Zn bizonyult fitotoxikusnak, a Cr(III), Cr(VI) és Pb nem okozott kimutatható depressziót. A borsó magtermése emberi fogyasztásra és takarmányozásra is alkalmatlanná vált. A napraforgó esetében is a Se fejtett ki fitotoxikus hatást (KÁDÁR, 2010b). A Crkoncentráció a hajtás, szár, levél, tányér, kaszat irányában fokozatosan csökkent. A tritikále (KÁDÁR, 2008), valamint a mák (KÁDÁR, 2009a) is szerepelt jelzőnövényként a kísérletben. A kísérletek alátámasztották, hogy a toxikus elemek felvételét alapvetően a talaj kémhatása és az oxidációs, ill. redukciós viszonyok határozzák meg. A növényekben egy természetes szűrőrendszer védi a generatív szerveket, a legtöbb elem csak a vegetatív szervekben halmozódik. A kísérletekből származó sárgarépa gyökértermésével etetési kísérletek is folytak, melyek arra utalnak, hogy a toxikus elemek (pl. Pb és Cd) az állati szervezetben újabb szűrőrendszeren haladnak át, a májban és vesében halmozódnak, míg az izom (hús) és egyéb szervek nem szennyeződnek, a toxikus elemek nagy része a bélsárral távozik. Az országos felmérések alapján a hazai művelt talajok nem szennyezettek. Csak egyes ipari létesítmények közvetlen környezetében, valamint az autópályák mentén mutatható ki a talajokban és növényekben megemelkedett toxikus elemtartalom.

LOCH

134

Szennyvíziszapok elhelyezése Az ipari és kommunális eredetű szennyvíziszapok mezőgazdasági felhasználása Magyarországon csak előzetes talajtani vizsgálat és szakvélemény alapján engedélyezett, az iszap elemtartalmának figyelembe vételével, a káros toxikus-, illetve mikroelem-terhelések elkerülésére. A különböző módon kezelt és különböző eredetű iszapok alkalmazásának hatásairól számos publikáció jelent meg. FERENCZ és ZVADA (1984, 1991) kedvező hatásokról számoltak be karbonátos homoktalajon, többéves kísérletekben az adszorpciós kapacitás növekedését tapasztalták az iszap kolloidtartalmából eredően, az NPK-tartalom kedvezően hatott, a nehézfémek koncentrációja a megengedett határok között maradt. TAMÁS (1995), valamint TAMÁS és FILEP (1995) a talajok nehézfémekkel szembeni speciális környezetvédelmi pufferkapacitását tanulmányozták. Az iszap elhelyezésére fokozottan érzékenynek bizonyultak a homoktalajok, a csernozjom és réti talajokon a megengedettnél kevesebb nehézfémet tartalmazó iszapok elhelyezése nem okozott számottevő változást. Kísérleteik igazolták, hogy a hazai előírásokat betartva nem következik be káros nehézfém-felhalmozás. SIMON és munkatársai (2000) gyengén savanyú barna erdőtalajon kísérték figyelemmel a nyíregyházi kommunális szennyvíziszap hatását a kukorica nehézfémakkumulációjára. A vizsgált fémek közül (Cd, Cr, Cu, Mn, Pb és Zn) a Zn volt a legnagyobb mennyiségben (855 mg·kg-1) jelen, a viszonylag kevéssé szennyezett iszapban. A nedves iszapot az első évben 0–10–40, a második évben 0–10–20–40 t·ha-1 adagban alkalmazták. A levelekben a korai fejlődési szakaszban megemelkedett a Zn-tartalom, de a betakarított magvakban egyik fém sem haladta meg a megengedett értékeket még a legnagyobb adag esetében sem. KÁDÁR és MORVAI (2007, 2008a,b, 2009) több éves tenyészedény-kísérletben növekvő adagú ipari-kommunális szennyvíziszap-terhelés hatását figyelték meg két savanyú és két karbonátos (homok, ill. kötött) talajon a tavaszi árpa termésére, valamint a talaj „összes” és oldható elemtartalmára. Annak ellenére, hogy az alkalmazott maximális adagokkal (2% tömegarány, három év alatt 6%) a három év alatt jelentősen túllépték a megengedett toxikuselem-bevitelt, a tavaszi árpa termése az ötszörösére növekedett, depresszió nem mutatkozott. Részletes talaj- és növényvizsgálatokkal igazolták az egyes elemek dúsulását a talajban és növényben. A talaj oldható foszfortartalma extrém növekedést mutatott. Az egyes makro- és mikroelemek eltérő mértékben dúsultak, a szemtermés takarmányozásra és részben emberi fogyasztásra alkalmas maradt. Sava ny ú tala jo k tulajdonságai, javításuk FILEP és RÉDLYNÉ (1987/88) a talajok meghatározó puffer rendszereit, az állandó és változó töltések szerepét, és a pufferolás mechanizmusát ismertették. Rámutattak arra, hogy a titrálási görbék hasznos információkkal szolgálhatnak az állandó és változó töltések mennyiségének becsléséhez. FILEP és CSUBÁK (1990) érlelési kísér-

Agrokémia

135

letek alapján javaslatot tettek a savanyú talajok javításához szükséges optimális CaCO3-adag számítására. FILEP és CSUBÁK (1997) a talajkolloidok felületén lejátszódó protonleadás, protonmegkötés kinetikai törvényszerűségeit vizsgálták. A folyamatok sebességi állandóiból következtetni lehet a javítóanyag érvényesülési feltételeire, a savbevitel hatására. Környezettudato s gazdálkodá s Az 1990-es években előtérbe került a környezettudatos gazdálkodás. STEFANOVITS (1995) a talaj és környezet kapcsolatára, a talajfunkciók sokoldalú szerepére hívta fel a figyelmet. A korábban szinte kizárólagos jelentőségűnek tekintett termelési funkció mellett egyre nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk a talaj egyéb funkcióinak. A talaj életteret biztosít a mikroorganizmusok számára, sokrétű a transzformációs, átalakító szerepe. Megkülönböztetjük ezen kívül, a szabályozó, szűrő, detoxikáló és puffer szerepét. A talajtulajdonságok együttese szabja meg a talaj általános környezeti tompító, vagy tűrőképességét, mely nem hagyható figyelmen kívül a környezettudatos termelésben. FÜLEKY (1995) az elmúlt három évtizedben nagyobb mennyiségben felhasznált műtrágyák másodlagos hatásait ismertette. A műtrágyák savanyító hatását kompenzáló mésztrágyázás elmaradását hiányolta. Utalt a hiányos magnéziumpótlásra. Rámutatott a szakszerűtlen N-trágyázás káros következményeire. Óvatosságra intett a növényvédő szerek és szennyvíziszapok felhasználásában. Felvázolta az EUkonform gazdálkodás megvalósításának feltételeit. KADLICSKÓ (1995) is a meszezés jelentőségére hívta fel a figyelmet. Megítélése szerint a karbonát-mentes talajokon a talajsavanyúság gyorsan eléri a kritikus szintet, ha nem kompenzáljuk a N-műtrágyák savanyító hatását. A mészállapot rendezése növeli a terméshozamot. MÁTÉ (1995) a talajvédelem–talajjavítás–vízminőség-védelem hármas feladat összekapcsolásáról értekezett, a Balaton vízminőségének megőrzése érdekében. A tó vizét, valamint a környező talajokat a tó algásodása, az eróziós talajpusztulás és a talajok savanyodása veszélyezteti. Szükségesnek ítélte a tó foszforterhelésének csökkentését, az eróziós talajlemosódás mérséklését, a talajok savanyodásának gátlását meszezéssel, a mezőgazdasági termelés és a környezetvédelem célkitűzéseinek összehangolását. Az országos egységes talajvizsgálat tapasztalatai Az 1977-ben megkezdett talajvizsgálat ciklusainak eredményeiről több kiadvány, publikáció jelent meg. BUZÁSNÉ és munkatársai (1986) az 1. és 3. ciklus kémhatás vizsgálatait elemezték. Megállapították, hogy országosan 7%-kal növekedett a pH(KCl) 6,0-nál kisebb talajok részaránya, főként a pH(KCl) 7,0 feletti területek rovására. A pH(KCl) 5,5-nél savanyúbb talajok részaránya 6%-kal növekedett. A

LOCH

136

savanyodás elsősorban a kolloidban szegény, kis pufferkapacitású talajokon következett be a megnövekedett műtrágyahasználat hatására. Az országos egységes műtrágyá zá si kísérlet ta paszta latai Az OMTK kísérletek hatvan éves eredményeiből több könyv, számos publikáció jelent meg, ezek közül csak néhányat említünk. LÁNG (1977) nyolc termőhelyen végzett talajvizsgálatok alapján arról számolt be, hogy minden kísérletben különbségek alakultak ki a 9–10 éves P-trágyázás növekvő adagjainak hatására. A differenciák különbözőek az egyes termőhelyeken, de arányosak a felhasznált Pműtrágya adagokkal. Átlagosan 197 kg·ha-1 növelte 10 mg·kg-1 értékkel az ALoldható P2O5-tartalmat. A későbbi vizsgálatok is igazolták az AL-oldható foszforés káliumtartalom termőhelyenként differenciált növekedését. STEFANOVITS (1991) az OMTK kísérletek talajszelvényeiben a tápanyaggazdálkodást befolyásoló tényezők közül a talaj ásványi összetételét, az agyagfrakció K-tartalmát, a kationcserélő képességet és az agyagásvány-társulásokat tanulmányozta. A csernozjomok feltalajában kimutatható az illitesedés, a réti talajokon kisebb az illitesedés, nagyobb a szmektitek aránya. A homokon kialakult barna erdőtalajokon a vas-oxid-hidrát és az amorf kolloidok aktivitása jellemző, különösen a B-szinteken. CSATHÓ (2002) az 1960–2000 közötti búzakísérletek termésadatainak és a korrigált AL-P értékek (THAMMNÉ, 1980) elemzése alapján új ellátottsági határértékeket állapított meg a savanyú és karbonátos talajokra. KÁDÁR és HOLLÓ (2006) a műtrágyázás és meszezés kedvező hatásáról számoltak be a kompolti csernozjom barna erdőtalajon beállított OMTK kísérlet 30. évében. A meszezett parcellákon megemelkedett a pH, javult a N és P érvényesülése. A diagnosztikai célú levélanalízis kielégítő makro- és mikroelem-ellátottságra utalt. Tala jtérképek az agronómia szolgála tá ba n A talajok fizikai-kémiai tulajdonságainak térképi ábrázolása 1858-ban kezdődött Magyarországon. Az elődök gazdag munkásságát hasznosan egészítette ki Stefanovits és Szűcs 1961-ben megjelent, Magyarország talajtípusait ábrázoló genetikus térképe. Az OMMI-ban számos részletes, a termelés fejlesztését szolgáló üzemi térkép készült. Nemzetközi vonatkozásban is úttörő jelleggel készült el Stefanovits és munkatársainak szerkesztésében Magyarország talajainak agyagásvány térképe. A térképen a K-hordozó és K-kötő ásványok arányát ábrázolták, a hányados az agyag mennyiségének figyelembe vételével lehetővé teszi a K-készlet hasznosulásának megítélését (STEFANOVITS & DOMBÓVÁRINÉ, 1985). Egy másik térképen a talajok K-kötő agyagásványait ábrázolták (STEFANOVITS et al., 1985). A térkép adataiból számítható a talajok K-kötési értékszáma, mely közvetlenül hasznosítható a műtrá-

Agrokémia

137

gyázási szaktanácsadásban. A feltalajban lévő agyagásványok mennyisége és minősége sem a geológiai viszonyokkal, sem a talajtípusokkal nem áll közvetlen kapcsolatban, a két tényező különböző mértékben hat. A racionális tápanyag-gazdálkodást elősegítő térképek közül figyelmet érdemelnek a Várallyay György és munkatársai szerkesztésében készült térképek, melyeket szerzők „Magyarország termőhelyi adottságait meghatározó talajtani tényezők 1:100.000 méretarányú térképe” cikksorozatban ismertetnek. A térkép a növénytermesztés és mezőgazdasági vízgazdálkodás szempontjából fontos talajtulajdonságokról nyújt információt. Jellemzik a területek ökológiai potenciálját, vízgazdálkodási tulajdonságait, segítik az ésszerű tápanyag-gazdálkodás tervezését (VÁRALLYAY et al., 1979). A térkép az MTA „Az ország agroökológiai potenciáljának felmérése” program keretében készült, a kedvező hazai termelési adottságaink jobb kihasználására (VÁRALLYAY et al., 1980a). A térkép a vízgazdálkodást meghatározó, jellemző paraméterek alapján felvilágosítást ad a talajban hasznosan tárolható vízkészletekről, a korlátozó tényezőkről, a belvízveszélyről és aszályérzékenységről. Segítséget nyújt a vízgazdálkodás regionális és országos tervezéséhez (VÁRALLYAY et al., 1980b). A talaj vízháztartásának és anyagforgalmának jellemzésére kidolgozott kategóriarendszer és térkép-anyag értékes információkat nyújt a talajban végbemenő anyag- és energiaforgalmi folyamatokra, melyek meghatározzák a talajok tulajdonságait, termékenységét. Segítséget nyújt a folyamatok szabályozhatóságának elbírálására, a meliorációs és agrotechnikai beavatkozások tervezéséhez (VÁRALLYAY, 1985). Zá ró megjegyzés Minden válogatás önkényes, az idézett cikkek kiválasztásánál a hazai tápanyaggazdálkodás célkitűzéseit és szemléletváltozását jellemző, a racionális tápanyaggazdálkodást elősegítő munkák bemutatását tartottuk szem előtt. Az alábbi irodalomjegyzék tartalmazza mindazokat a közleményeket, amelyek az Agrokémia és Talajtan című folyóirat 60 kötetében megjelentek (1951–2011), s amelyeket a szakkommentár készítője – az értékelés fő szempontjait figyelembe véve – az összes megjelent cikk közül kiválasztott. A szakcikkek bibliográfiai leírása mellett kiemelten jelenik meg a cikket tartalmazó Agrokémia és Talajtan kötet száma és az oldalszám, ahol a közlemény megtalálható. Irodalom BALLA A.-NÉ, 1958. Az istállótrágya érvényesülésének vizsgálata. 7. 233–242. BALLA A.-NÉ, 1960. A trágyázás hatása a kukorica termésére és tápanyag összetételére. 9. 307–322. BALLA A.-NÉ, 1961a. Őszi búza trágyázási kísérletek. 10. 233–246.

138

LOCH

BALLA A.-NÉ, 1961b. Az istállótrágyázás és műtrágyázás hatásának összehasonlítása vetésforgó trágyázási kísérletben. I. Az istállótrágya és a műtrágya hatása a növények termésére. 10. 441–450. BALLA A.-NÉ, 1962. Az istállótrágyázás és műtrágyázás hatásának összehasonlítása vetésforgó trágyázási kísérletben. II. Az istállótrágya és a műtrágya hatása a növények tápanyag (NPK) összetételére. 11. 89–96. BALLA A.-NÉ, 1963a. Az istállótrágyázás és műtrágyázás hatásának összehasonlítása vetésforgó trágyázási kísérletben. III. Az istállótrágya és a műtrágyák tápanyagainak hasznosítása a vetésforgó körforgása során. 12. 21–30. BALLA A.-NÉ, 1963b. Az istállótrágyázás és műtrágyázás hatásának összehasonlítása vetésforgó trágyázási kísérletben. IV. 1958–1961. évi kísérletek az istállótrágya és műtrágyák hatásának értékelésére. 12. 517–528. BALLA A.-NÉ, 1963c. Az istállótrágyázás és műtrágyázás hatásának összehasonlítása vetésforgó trágyázási kísérletben. V. 1959–1962. évi adatok az istállótrágya és a műtrágyák hatásának vizsgálatára. 12. 529–536. BALLA A.-NÉ, 1973. Az istállótrágya és a műtrágya hatását összehasonlító martonvásári tartamkísérletek 12 éves eredményei. 22. 101–114. BALLA A.-NÉ, 1974. Szerves- és műtrágyák hatásának összehasonlitó vizsgálata vályogos és homokos barna erdőtalajon. 23. 391–406. BALLÁNÉ KOVÁCS A. & FILEP T., 2000. A különböző SO42-/(SO42- + Cl-) arányú K-, Caés Mg-só adagok hatása az angolperje tápelem-összetételére. 49. 417–426. BÁNSZKI T., 1989. NPK-műtrágyázás hatása telepített gyepen. 38. 369–380. BÁNSZKI T., 1992. Az NPK- és Ca-trágyázás hatása szolonyeces réti talajon telepített gyepen. 41. 283–298. BELÁK S. et al., 1969. A mikroelem felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. I. 18. 263–288. BELÁK S. et al., 1970. A mikroelem felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. II. Szudáni cirokfű és zab. 19. 27–38. BERÉNYI S. et al., 2009. A trágyázás és öntözés tartamhatása a 0,01 mol kalciumkloridban oldható N-frakciókra alföldi mészlepedékes csernozjom talajon. 58. 251–264. BUZÁS I.-NÉ, CSERNÁTONY CS.-NÉ & HERCZEG A., 1986. A magyarországi talajok pHcsökkenése. 35. 63–71. CSATHÓ P., 2002. Az AL-P korrekciós modell értékelése a hazai szabadföldi őszi búza P-kísérletek adatbázisán, 1960–2000. 51. 351–380. CSATHÓ P. & KÁDÁR I., 1990. Adatok a foszfor és kálium feltöltő-fenntartó műtrágyázáshoz. 39. 111–126. CSERNI I., 1983. A talaj AL-oldható foszfortartalmának alakulása évenkénti és feltöltő műtrágyázás esetén lepelhomok talajon. 32. 97–119. CZOPF J., 1964. Néhány Délkelet-dunántúli talaj Mn-, Mo-, Cu-, Co-mikroelem tartalma. 13. 149–156. DEBRECZENI B., 1959. Összehasonlító vizsgálatok a kettősműtrágya (NIFOSZ) hatásáról. 8. 137–152. DEBRECZENI B., 1975. A talaj nedvesség- és nitrogén ellátottságának hatása a zab Nfelvételére stabil 15N izotóppal jelzett műtrágyákból. 24. 4–16. DEBRECZENI B. & DEBRECZENI B.-NÉ, 1960. Összehasonlító kísérletek különböző egyszerű és kombinált műtrágyákkal. 9. 291–306.

Agrokémia

139

DEBRECZENI B.-NÉ, 1962. A hazai kettősműtrágya (NIFOSZ) hatékonyságának vizsgálata a foszfortartalmának oldhatóságától függően. 11. 335–344. DEBRECZENI B.-NÉ & DEBRECZENI B., 1960. Különböző szemcseméretű és oldhatóságú egyszerű és összetett műtrágyák érvényesülésének vizsgálata II. Mikroparcellás szabadföldi kísérletek tavaszi árpával. 9. 469–478. DI GLÉRIA J., 1954. A talajok savanyúságának és lúgosságának kérdése a kutatás legújabb eredményei megvilágításában. 3. 299–320. EGERSZEGI S., 1952. Homokterületeink termőképességének megjavítása „aljtrágyázással”. 2. 97–108. FÁBRY GY.-NÉ, 1951. A foszforsav lekötődése a talajban. 1. 25–50. FERENCZ K. & ZVADA M., 1984. Szennyvíziszap hatása karbonátos, humuszos homoktalajra. 33. 426–442. FERENCZ K. & ZVADA M., 1991. Újabb adatok a szennyvíziszap öntözés hatásairól karbonátos humuszos homoktalajon. 40. 469–476. FILEP GY. & CSUBÁK M., 1990. A savanyú talajok javításához szükséges mészadag becslésére alkalmas módszerek értékelése. 39. 127–137. FILEP GY. & CSUBÁK M., 1997. A protonátmenettel járó felületi reakciók kinetikája talaj/vizesoldat rendszerekben. 46. 159–170. FILEP GY. & RÉDLY L.-NÉ, 1987/1988. A talajsavanyúság formáinak és a talaj sav-bázis pufferoló hatásának értelmezése. 36-37. 79–96. FILEP GY. & TATÁR L., 1970. A burgonya fehérje-komponenseinek mennyiségi és minőségi változása nitrogén trágyázás hatására. 19. 97–106. FÜLEKY GY., 1983. Fontosabb hazai talajtípusok foszforállapota. 32. 7–30. FÜLEKY GY., 1995. A mezőgazdasági termelés és a talaj környezetvédelme. 44. 284– 292. GONDOLA I., 1989. Virginia dohányok fajlagos N-, P- és K-igényének vizsgálata. 38. 357–368. GONDOLA I., 1990a. A dohánynövény (Nicotiana tabacum L.) N-műtrágya reakciója a talaj tavaszi NO3-N-tartalmának függvényében. 39. 59–66. GONDOLA I., 1990b. Szárazanyag-felhalmozás és tápelem-dinamika vizsgálatok virginia típusú dohánynövényen. 39. 48–58. GYŐRI D., 1958. Néhány talajtípus mikroelem készlete. 7. 97–110. GYŐRI D., 1963. Adatok a műtrágyáknak a növények mikroelemtartalmára és dinamikájára gyakorolt hatásához. 12. 41–56. HARMATI I., 1993. Műtrágyázás hatása a napraforgó termésére. 42. 282–292. HARMATI I., 2010a. Műtrágyázási tartamkísérletek karbonátos réti talajú természetes gyepen. 59. 255–268. HARMATI I., 2010b. Műtrágyázási kísérletek telepített kaszálón és füvesherén. 59. 269– 282. HARMATI I., 2010c. Műtrágyázás hatása a telepített öntözött legelő növényi összetételére és termésére. 59. 283–294. HARMATI I. & SZEMES D., 1982. A műtrágyázás hatása különböző búzafajtákra. 31. 257–265. IZSÁKI Z., 1984. A nitrogéntrágyázás hatása a cukorrépára. I. Szárazanyag-felhalmozás és N-, P-, K-felvétel. 33. 86–104. IZSÁKI Z., 1987/1988. A nitrogéntrágyázás hatása a cukorrépára. II. Ca-, Mg- és Nafelvétel. 36–37. 209–222.

140

LOCH

KADLICSKÓ B., 1995. A barna erdőtalajok krónikus elsavanyodásának megakadályozása, a talajjavítás hatása mezőgazdasági területeken. 44. 329–336. KÁDÁR I., 2001. Mikroelem-terhelés hatása a borsóra karbonátos csernozjom talajon. I. Termés és ásványi összetétel. 50. 62–82. KÁDÁR I., 2008. Műtrágyázás hatása a tritikáléra karbonátos homoktalajon. 57. 57–68. KÁDÁR I., 2009a. Műtrágyázás hatása a mákra (Papaver somniferum L.) karbonátos homoktalajon. 58. 57–68. KÁDÁR I., 2009b. Mikroelem-terhelés hatása a borsóra (Pisum sativum L.) karbonátos homoktalajon. 58. 281–296. KÁDÁR I., 2010a. Műtrágyahatások értékelése tartamkísérletben telepített gyepen. 59. 295–314. KÁDÁR I., 2010b. Mikroelem-terhelés hatása a napraforgóra (Helianthus annuus L.) karbonátos homoktalajon. 59. 329–344. KÁDÁR I. & CSATHÓ P., 1985. A szuperfoszfát tartamhatásának vizsgálata őszi búza monokultúrában. 34. 97–129. KÁDÁR I. & DAOOD HUSSEIN, 2001. Mikroelem-terhelés hatása a búzára karbonátos csernozjom talajon. 50. 353–370. KÁDÁR I. & DAOOD HUSSEIN, 2003. Mikroelem-terhelés hatása a sóskára karbonátos csernozjom talajon. 52. 93–104. KÁDÁR I., DAOOD HUSSEIN & RADICS L., 2001. Mikroelem-terhelés hatása a spenótra karbonátos csernozjom talajon. 50. 335–352. KÁDÁR I. & HOLLÓ S., 2006. Műtrágyázás és meszezés hatása a 30 éves kompolti OMTK kísérletben. 55. 433–448. KÁDÁR I., KONCZ J. & RADICS L., 2001. Mikroelem-terhelés hatása a céklára karbonátos csernozjom talajon. 50. 315–334. KÁDÁR I. & LÁSZTITY B., 1979. A feltöltő foszfor és kálium trágyázás lehetőségének vizsgálata néhány magyarországi talajon. 28. 123–142. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2007. Ipari-kommunális szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. 56. 333–352. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2008a. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. II. 57. 97–112. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2008b. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. III. 57. 305–318. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2009. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. IV. 58. 91–104. KÁDÁR I. et al., 2007. Meszezés és műtrágyázás hatása a talajra és növényre a 44 éves nyírlugosi tartamkísérletben. 56. 255–270. KALOCSAI R. et al., 2003. A műtrágyázás és elemi kén adagolás hatása a talaj kémhatására és felvehető SO42--tartalmára. 52. 121–132. KERESZTÉNY B., 1955. Törvényszerűségek a műtrágyahatásokban. 4. 365–384. KERESZTÉNY B., 1958a. A műtrágyahatás és a talaj könnyen oldható táplálóanyagtartalma, illetve termőképessége közötti összefüggés. 7. 127–140. KERESZTÉNY B., 1958b. A talaj kémhatásának befolyása a műtrágyahatásokra. 7. 223– 232. KERESZTÉNY B., 1958c. A növényfajok és a talajtípusok befolyása a műtrágyahatásokra. 7. 331–342.

Agrokémia

141

KERESZTÉNY B., 1959. A várható szuperfoszfát- és kálisóhatás hozzávetőleges kiszámítása a talajvizsgálati adatokból és a talajtulajdonságok alapján. 8. 65–72. KERESZTÉNY B., 1972a. Mosonmagyaróvár környéki talajtípusok szántott rétegének összes B-, Cu-, Mn- és Mo-tartalma. 21. 154–171. KERESZTÉNY B., 1972b. Mosonmagyaróvár környéki talajtípusok szántott rétegének könnyen oldódó B-, Cu-, Mn- és Mo-tartalma. 21. 172–192. KISS A. S., 1972. Kísérletek az AGRONIT magnéziumtartalmú nitrogénműtrágyával. 21. 377–386. KLIMES SZMIK A., 1954. Aljtrágyázott homok vízgazdálkodása. 3. 75–102. KOVÁCS G. J. & NÉMETH T., 1995a. Termés- és nitrát-felhalmozódás modellezése tartamkísérletben. 44. 89–100. KOVÁCS G. J. & NÉMETH T., 1995b. Nitrogénforgalom modellezése tartamkísérletek adatbázisán. 44. 545–551. KRÁMER M., 1958. A szuperfoszfát adagolás hatása az istállótrágya erjedési veszteségére. 7. 119–126. KRÁMER M. & PEKÁRY K., 1962. A műtrágyák hatása gabonafélék tápanyag-felvételére és termésük minőségére csernozjom-barna erdőtalajon. 11. 191–202. KUTHY S. et al., 1951a. Nitrogén fejtrágyázás hatása a gabona terméshozamára. 1. 437– 446. KUTHY S. et al., 1951b. Permetező trágyázás hatása cukorrépára. 1. 425–430. LATKOVICS GY.-NÉ, 1958. Adatok a kukorica műtrágyázásához. 7. 205–222. LATKOVICS GY.-NÉ, 1961. Adatok a kukorica műtrágyázásához III. A műtrágyázás hatása az Mv 5 hibrid kukorica tápanyagforgalmára. 10. 451–464. LATKOVICS GY.-NÉ, 1962. A magyar szikes talajok műtrágyázása II. A zab tápanyagtartalmának, tápanyagforgalmának változása a trágyázás hatására. 11. 81–88. LATKOVICS GY.-NÉ, 1963. Adatok a foszforműtrágyázás problémáihoz. I. 12. 3–10. LATKOVICS GY.-NÉ, 1974. Nitrogénműtrágyák hatásának vizsgálata 15N indikációval szikes talajon. 23. 11–20. LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1966. A fiatal kukoricanövény tápanyagfelvételének tanulmányozása 32P jelzés segítségével. 15. 67–74. LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1967a. N15 izotóppal jelzett karbamid hatása fiatal növények fejlődésére és tápanyagfelvételére. 16. 77–86. LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1967b. A fiatal kukoricanövény foszforfelvételének tanulmányozása P32 izotóp jelzéssel. 16. 403–408. LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1968. A fiatal kukoricanövény nitrogén- és foszforfelvételének vizsgálata kettős izotópjelzéssel. 17. 363–368. LATKOVICS GY.-NÉ, VARGA GY. & MÁTÉ F., 1971. Nitrogénműtrágyák hasznosulásának vizsgálata 15N indikációval. 20. 573–580. LAZÁNYI J., 1995. Alternatív tápanyaggazdálkodás a Westsik vetésforgó-kísérlet tapasztalatai alapján. 44. 307–316. LÁNG G., 1979. Ammóniumlaktát oldható foszfát mennyiség változása rendszeres műtrágyázás hatására különböző talajokon. 28. 417–430. LÁSZTITY B., 1975. A kukoricaszem NPK-tartalmának változása és a műtrágyák érvényesülése meszes homokon. 24. 279–290. LÁSZTITY B., 1985. A műtrágyázás hatása az őszi búza szemtermésére és néhány minőségi tulajdonságára. 34. 397–404.

142

LOCH

LÁSZTITY B. & KÁDÁR I., 1978. Adatok a feltöltő PK-műtrágyázás vizsgálatához barna erdőtalajon. 27. 119–129. LÁSZTITY B. & LÁSZTITY D., 1992. A makroelem-ellátottság hatása az őszi búza RNStartalmára a növekedés intenzív szakaszában karbonátos homokon. 41. 271–282. LÁSZTITY B. & LÁSZTITY D., 1993. A műtrágyázás hatása az őszi búza transzfer- és riboszomális RNS-tartalmának változására. 42. 325–331. LÁSZTITY B., SIMONNÉ SARKADI L. & HIDVÉGI M., 1984. A NPK-műtrágyázás hatása az őszi rozs és triticale szemtermésének néhány beltartalmi jellemzőjére. 33. 391– 402. LÁSZTITY B., SZEMES I. & RADICS L., 1993. Műtrágya hatások vizsgálata rozs monokultúrában. 42. 309–324. LÁSZTITY B. et al., 1985a. A műtrágyázás hatása a kukorica fejlődésére és tápanyagforgalmára. I. Szárazanyag-felhalmozás, tápelemtartalom és tápelemarányok. 34. 137–160. LÁSZTITY B. et al., 1985b. A műtrágyázás hatása a kukorica fejlődésére és tápanyagforgalmára. II. Tápelemfelvétel. 34. 405–420. MÁRTON Á., 1969. Különböző adagú és arányú nitrogén műtrágyák hatásának vizsgálata nyírségi homoktalajon. 18. 255–262. MÁRTON L., 2004. A műtrágyázás, a meszezés és a csapadék hatása a rozs, a burgonya, az őszi búza és a triticale termésére. 53. 271–290. MÁRTON L., 2005. A műtrágyázás és a csapadék változékonyságának hatása a kukorica (Zea mays L.) termésére. 54. 309–324. MÁTÉ F., 1995. A talajvédelem–talajjavítás–vízminőségvédelem hármas feladatának összekapcsolása a Balaton térségében. 44. 395–398. MÁTÉ F. & LATKOVICS GY.-NÉ, 1963a. A radioaktív-jelzés alkalmazása a foszfortápanyag felvehetőségének vizsgálatában II. A talaj felvehető foszforkészlete izotópos vizsgálatának hibái. 12. 439–444. MÁTÉ F. & LATKOVICS GY.-NÉ, 1963b. A radioaktív-jelzés alkalmazása a foszfortápanyag felvehetőségének vizsgálatában III. A foszfortápanyag felvehetőségének viszonylagossága. 12. 445–450. MÁTÉ F. & LATKOVICS GY.-NÉ, 1966. Különböző nitrogén műtrágyák hasznosulásának vizsgálata 15N stabil izotópjelzéssel. 15. 75–84. MÁTÉ F. & MOLNÁR F., 1956. Foszfátmegkötődési kísérletek réti talajon. 5. 165–170. MÁTÉ F. & VARGA GY., 1963. Mészsalétrom műtrágya hasznosulásának vizsgálata eredeti és javított savanyú talajon N15 stabil és Ca45 radioaktív izotóp jelzés segítségével. 12. 549–554. MÁTHÉNÉ GÁSPÁR G. et al., 2007. Őszi káposztarepce N-, C- és S-tartalmának alakulása N-trágyázás hatására mészlepedékes csernozjom talajon. 56. 49–60. NÉMETH T. & BUZÁS I., 1991a. Kalibrációs N-trágyázási kísérlet őszi káposztarepce jelzőnövénnyel. 40. 409–418. NÉMETH T. & BUZÁS I., 1991a. Nitrogéntrágyázási tartamkísérlet humuszos homok- és mészlepedékes csernozjom talajon. 40. 399–408. NÉMETH T. & KARAMÁN J., 1986. A N-trágyázás hatása az őszi káposztarepce termésére és tápelemtartalmára. 35. 95–104. NÉMETH T., KOVÁCS G. & KÁDÁR I., 1987–1988. A NO3-, SO42- és a sóbemosódás vizsgálata műtrágyázási tartamkísérletben. 36–37. 109–126.

Agrokémia

143

OSZTOICS A.-NÉ, CSATHÓ P. & NÉMETH T., 1997. Az algériai nyersfoszfát és a szuperfoszfát hatásának vizsgálata. I. A foszfortrágyák összehasonlító vizsgálata a tavaszi árpa termésére és foszfortartalmára tenyészedény-kísérletben különböző talajokon. 46. 289–310. OSZTOICS A.-NÉ, RADIMSZKY L. & NÉMETH T., 2000. Szuperfoszfát és nyersfoszfát hatása két hazai talaj víz- és AL-oldható P-tartalmára inkubációs kísérletben. 49. 107–126. OSZTOICS A.-NÉ et al., 2001. Az algériai nyersfoszfát és a szuperfoszfát hatásának vizsgálata. II. A foszfortrágyák hatása a vörös here termésére és foszfortartalmára tenyészedény-kísérletben. 50. 247–266. OSZTOICS E., CSATHÓ P. & RADIMSZKY L., 2004. Az algériai nyersfoszfát és a szuperfoszfát hatásának vizsgálata. IV. A talajtulajdonságok, a foszfortrágyák és a foszforadagok hatása a vörös here Mn-, Ni-, Al-, Co- és Mo-koncentrációjára tenyészedény-kísérletben. 53. 125–142. OSZTOICS E., CSATHÓ P. & RADIMSZKY L., 2005. Az algériai nyersfoszfát és a szuperfoszfát hatásának vizsgálata. V. A talajtulajdonságok és a foszfortrágyák hatása a tavaszi árpa (Hordeum vulgare) Cd-, Cr-, Co-, Ni-, Sr-, Mn-, Al- és Mokoncentrációjára tenyészedény-kísérletben. 54. 105–120. OSZTOICS E. et al., 2003. Az algériai nyersfoszfát és a szuperfoszfát hatásának vizsgálata. III. A talajtulajdonságok, a foszforforma és foszforadag hatása a vörös here Cd, Cr- és Sr-koncentrációjára tenyészedény-kísérletben. 52. 363–382. OSZTOICS E. et al., 2005. Nyersfoszfátok agronómiai hatékonyságának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. I. A nyersfoszfátok laboratóriumi értékelése. 54. 341– 358. OSZTOICS E. et al., 2006. Nyersfoszfátok agronómiai hatékonyságának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. II. Összefüggések a nyersfoszfát-féleségek oldékonysága és a vörös here termése, valamint P-felvétele között. 55. 415–432. OSZTOICS E. et al., 2007a. Nyersfoszfátok agronómiai hatékonyságának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. III. A talaj könnyen oldható P-tartalmának meghatározása FeO- és hagyományos módszerekkel. 56. 107–126. OSZTOICS E. et al., 2007b. A talajok P-ellátottságának agronómiai és környezetvédelmi jellemzése. 56. 237–254. PEKÁRY K., 1960. Kísérleti eredmények az őszi nitrogénműtrágyázás hatásáról. 9. 357– 364. PEKÁRY K., 1968. Az őszi búza egymenetes őszi műtrágyázása. 17. 91–100. PEKÁRY K. & KRÁMER M., 1966. A nitrogénműtrágya utóhatásának vizsgálata gabonaféléknél Kompolton, csernozjom barna erdőtalajon. 15. 97–108. PRETTENHOFFER I., 1952. Átmeneti szikesek javítása kombinált eljárással. 2. 27–40. PRETTENHOFFER I., 1954. Tiszántúli szikes gyep javítási kísérletek eddigi eredményei. I. Mésztelen szikes gyepek javítása feltörés nélkül végzett meszezéssel. 3. 343–360. PRETTENHOFFER I., 1955. Tiszántúli szikesgyepjavítási kísérletek eddigi eredményei. II. Átmeneti szikes gyepek javítása feltörés nélkül lignitporral és kombinált javításokkal. 4. 165–172. PRETTENHOFFER I., 1963a. A tiszántúli szikeseken végzett altalajlazítási kísérletek eddigi eredményei (1957–1961). II. Mésztelen, gyengén lúgos szikesek. 12. 63–86.

144

LOCH

PRETTENHOFFER I., 1963b. A tiszántúli szikeseken végzett altalajlazítási kísérletek eddigi eredményei (1957–1961). III. Az altalajlazítás hatása a mésztelen szikes sóösszetételére. 12. 87–98. PROHÁSZKA K., 1968. Duna–Tisza közi lepelhomok talajok Mn, Cu, Zn, Mo tartalma. 17. 375–388. PROHÁSZKA K. & HORVÁTH R., 1970. Lucernalisztek mikroelemtartalma. 19. 85–92. SARKADI J., 1993. Szerves- és műtrágyák tápelemtartalmának érvényesülése tartamkísérletekben. I. Nitrogénforgalom. 42. 293–307. SARKADI J., 1995. Szerves és műtrágyák tápelemtartalmának érvényesülése tartamkísérletekben. II. P-forgalom. 44. 5–17. SARKADI J. & HORVÁTH F., 1955. Nagyüzemi istállótrágyakezelési kísérletek. 4. 147– 164. SARKADI J. & KRÁMER M., 1961. Növényi anyagok és szerves trágyák tápanyagtartalmának vizsgálata. I. Az összes N, P és K meghatározása. 10. 85–98. SÁMSONI Z., SZALAY S. & SZILÁGYI M., 1971. Néhány láptalaj és azon termett takarmány nyomtápelem vizsgálata. 20. 353–360. SÁMSONI Z. et al., 1975a. A mikroelemek felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon IV. 24. 61–70. SÁMSONI Z. et al., 1975b. Mikroelem-kezelési kísérletek néhány magyarországi tőzeges talajon. 24. 371–381. SIMON L., PROKISCH J. & GYŐRI Z., 2000. Szennyvíziszap komposzt hatása a kukorica nehézfém-akkumulációjára. 49. 247–256. SIX L., 1970. Rábaöntésen kialakult talajszelvények Zn tartalmának vizsgálata. 19. 311– 322. SIX L., 1971. A Kisalföld Duna-öntésen kialakult néhány talajszelvényének Zn-tartalom vizsgálata. 20. 107–118. STEFANOVITS P., 1991. Az agyagásvány-összetétel ismeretének talajtani alkalmazási lehetőségei. 40. 17–30. STEFANOVITS P. & DOMBÓVÁRI L.-NÉ, 1985. A talajok agyagásvány-társulásainak térképe. 34. 317–330. STEFANOVITS P., KÁLMÁN A. & KÓNYA K., 1985. Hazai talajok K-szolgáltató és K-kötő ásványainak aránya. 34. 331–342. STEFANOVITS P., 1995. Talaj és környezet – a talaj környezeti tompítóképessége. 44. 279–283. SZALAY S., SÁMSONI Z. & SZILÁGYI M., 1970a. Összehasonlító vizsgálatok néhány magyarországi lápterület és ásványi talaj flórájának mikroelemtartalmáról. 19. 13– 26. SZALAY S., SÁMSONI Z. & SZILÁGYI M., 1970b. A mikroelemek felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon III. Fehér mustár, borsó (Lincoln), szójabab és köles. 19. 39–54. SZALAY S., SZILÁGYI M. & SÁMSONI Z., 1970c. Mikroelem hiányjelenségek az Enying környéki lápterületen. 19. 1–12. TAMÁS J., 1995. A környezeti pufferkapacitás változása szennyvíziszapokkal terhelt talajokon. 44. 403–408. TAMÁS J. & FILEP GY., 1995. Nehézfémforgalom vizsgálata szennyvíziszapokkal terhelt mezőgazdasági területeken. 44. 419–427.

Agrokémia

145

THAMM F.-NÉ, 1980. Az AL-P értékek korrigálása néhány talajtulajdonság figyelembevételével. 29. 473–496. TÖLGYESI GY., 1962. Vadontermő növények mikroelemtartalma. 11. 203–218. TÖLGYESI GY. & HARASZTI E., 1970. Takarmánynövények ásványi összetételét befolyásoló belső és külső tényezők vizsgálata. 19. 521–530. TÖLGYESI GY., KÁRPÁTI I. & KÁRPÁTI I.-NÉ, 1970. Savanyú és meszes homokpuszták növényzetének makro- és mikrotápanyagfelvétele. 19. 55–68. VARGA GY., LATKOVICS GY.-NÉ & MÁTÉ F., 1973. Nitrogénműtrágyák hasznosulásának vizsgálata 15N jelzéssel, szabadföldi kísérletben. 22. 257–264. ID. VÁRALLYAY GY., 1954. Az egyszerű tápanyagvizsgálatoktól az üzemi talajtérképezésig. 3. 289–298. ID. VÁRALLYAY GY. & KERESZTÉNY B., 1951. Különbségek és biológiai változások a talaj könnyen oldható táplálóanyag-tartalmában. 1. 401–424. VÁRALLYAY GY., 1985. Magyarország talajainak vízháztartási és anyagforgalmi típusai. 34. 267–298. VÁRALLYAY GY. et al., 1979. Magyarország termőhelyi adottságait meghatározó talajtani tényezők 1:100 000 méretarányú térképe. I. 28. 363–384. VÁRALLYAY GY. et al., 1980a. Magyarország termőhelyi adottságait meghatározó talajtani tényezők 1:100 000 méretarányú térképe II. 29. 35–76. VÁRALLYAY GY. et al., 1980b. Magyarországi talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak kategóriarendszere és 1:100 000 méretarányú térképe. 29. 77–112.


147–162

Növénytáplálás, trágyázás, elemforgalom KÁDÁR Imre MTA Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet, (MTA ATK TAKI), Budapest

Szerves- és műtrág yák hatása a talaj termékenységére Az 1950-es években a hazai agronómiai gyakorlat és kutatás egyik fontos kérdése volt a szerves trágyák szerepének, nélkülözhetetlenségének megítélése. A martonvásári erdőmaradványos csernozjom karbonátos és feltalajában karbonát-mentes változatain 1955 őszén megkezdett kísérleteinkben igyekeztünk különböző könnyen és nehezen bomló szerves anyagok tápanyag-szolgáltató és egyéb kedvezőnek tartott fizikai és biológiai hatásait megítélni, illetve szétválasztani. A szerves trágyák tápanyag-szolgáltatását azonos hatóanyag-tartalmú szervetlen trágyák termés-, illetve tápelemfelvételt növelő hatásával becsüljük. A kísérletekben arra a gyakorlati kérdésre is választ kerestünk, hogy a talaj termékenységét istállótrágyázás nélkül is fenn lehet-e tartani. A pillangósok szerkezetjavító, részben istállótrágyát pótló hatásának kiküszöbölésére az első ciklusokban alkalmazott norfolki jellegű vetésforgók helyett kukorica–búza dikultúrában vizsgáltuk a trágyahatásokat. Az istállótrágyákat az intenzív gazdaságokban szokásos módon 4 évenként, átlag 40 t·ha-1 adagban, míg a műtrágyákat (pétisó, illetve ammónium-nitrát, szuperfoszfát, kálisó) évenként elosztva juttattuk a talajba. Az istállótrágya és a műtrágyák termésnövelő hatása az első két évben azonosnak bizonyult. A csak istállótrágyázott parcellákon a trágya alászántása utáni 3. és 4. évben termesztett búza termése már igazolhatóan kevesebb volt az évente műtrágyázottakénál. Az is igaz azonban, hogy a rendszeresen alkalmazott istállótrágya 3. és 4. évi utóhatása még mindig jelentősnek, több mint 30%-osnak bizonyult. A terméseredményekhez hasonlóan alakultak a minőségükre bizonyos mértékig jellemző nyersfehérje-tartalmak is. A fő- és melléktermések tápelemtartalmának elemzése révén a növények tápelemfelvételét, a trágyahatóanyagok érvényesülését is vizsgálhattuk. A valódi érvényesülést és hasznosulást – eltekintve a mintavételi és elemzési hibáktól – sajnos nem ismerjük. Feltételezzük ugyanis, hogy a trágyázott és trágyázatlan talaj tápelem-szolgáltatása azonos, tehát a trágyázott növényeknek a kontrollhoz viszonyított többlet tápelemfelvétel a trágyából származik. Ez a felvétel azonban gyakran Postai cím: KÁDÁR IMRE, MTA Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet, 1022 Budapest, Herman O. út 15. E-mail: [email protected]

KÁDÁR

148

nem teljesül, ezért az ily módon számított érvényesülést sokan idézőjelbe teszik, vagy látszólagos hasznosulásnak nevezik. A tápelem-hasznosulás elvi, módszertani problémái ellenére a gyakorlat részére arra a kérdésre kell választ keresni, hogy a trágyázási tervek készítésekor milyen mértékben vegyük figyelembe az istállótrágya tápelem-szolgáltatását, műtrágyaegyenértékét. Ez közismerten számos tényezőtől – mint pl. az istállótrágya minőségétől, alkalmazásának gyakoriságától, a termesztett növényektől, a talaj- és éghajlati viszonyoktól stb. – függ. Általában az istállótrágya N-műtrágya egyenértékét 50% körülinek szokás becsülni. A martonvásári kísérletek átlagában ez az érték több mint 60%-nak adódott. A szerves és szervetlen trágyák foszfor és kálium érvényesülése közel azonos volt, az irodalmi adatok többségével egyezően, tehát 100-nak tekinthető. Az istállótrágya összetétele közismerten tág határok között változhat. A kísérleteinkben szereplő félérett szarvasmarhatrágyák N-tartalma 0,5–1,1% között ingadozott, átlagosan 0,7% volt. Az 1970-es és 1980-as években végzett egyéb hazai vizsgálatokból is kitűnik, hogy az intenzíven takarmányozott állatok jól kezelt trágyája lényegesen több nitrogént, valamint foszfort és káliumot tartalmaz a régebben elemzetteknél. Míg régebben 10 t, átlag 0,5% N-tartalmú istállótrágya műtrágya egyenértékét 25 kg-ra becsültük, ez az érték – 0,7% összes-N-tartalommal és 60%-os egyenértékkel számolva – a 40 kg-ot is elérheti. Ugyancsak növekedett az istállótrágyák P- és K-tartalma is. A régebbi 0,25% P2O5-, illetve 0,6% K2O-tartalomnál lényegesen többet, átlag 0,4% P2O5-, illetve 1% K2O-tartalmat találtunk a vizsgált istállótrágyákban. Jó minőségű, rendszeres istállótrágyázáskor 10 tonnánként mintegy 40 kg P2O5-dal, illetve 80–100 kg K2O-dal csökkenthető a P- és K-műtrágyaigény. (Sajnos lehet, hogy a ’90-es évek közepétől újra a kisebb értékekkel számolhat a gyakorlat). Az istállótrágya tápelemtartalmához hasonlóan a szolgáltatásuk ideje, menete is sok tényezőtől függ. Általában elfogadott, hogy laza talajokon gyakorlatilag 2–3 évig, kötött talajokon pedig 4–5 évig vagy még tovább számíthatunk az utóhatásokra. Kísérleti viszonyaink között a középkötött, csernozjom jellegű talajokon legalább 4 évig kimutatható volt az istállótrágyák tápelem-szolgáltatása. Megoszlásuk természetesen nagymértékben függött az időjárástól, átlagosan 40–28–17–16%-nak bizonyult. A gyakorlatban nem sokat tévedünk azonban, ha a közismert 40–30–20– 10% megoszlással számolunk a 4 év alatt. Az országos NPK-mérlegek ta nulsága i A KSH adatai alapján becsült országos tápelemmérlegek alakulásából megállapítható, hogy talajaink NPK-mérlege az 1960-as évekig negatív volt, országos átlagban rablógazdálkodás folyt. A mezőgazdasági terület P-mérlege 1960-tól, Kmérlege 1970-tol kezdett pozitívvá válni. A N-mérleg becslése már bizonytalanabb, de valószínű, hogy 1960–1965 évektől kezdve a N-források is felülmúlták a Nveszteségeket. Az 1970-es évek elejétől már kétszer annyi foszfor került országos átlagban a talajba, mint amennyit a növények kivontak. Becslésünk szerint az 1990-

Növénytáplálás, trágyázás, elemforgalom

149

es évek végére országos átlagban hektáronként mintegy 1000 kg P2O5 maradt a művelt területeink talajában. Országos tápelemmérlegeink alapján több ízben készítettünk a kormányzat részére a műtrágyagyártás fejlesztésére és felhasználására szolgáló prognózisokat. A hivatalos szervek, intézmények az 1950-es 1960-as években legtöbbször sokallták, az 1970-es 1980-as években pedig kevesellték az országos műtrágyaigényre vonatkozó, a maximalista terveknél jóval kisebb, később reálisabbnak bizonyult becsléseinket. (Sajnos a műtrágyák minőségére vonatkozó javaslataink kevésbé teljesültek.) A tápelemmérlegek nemcsak az országos műtrágyaigény tervezését segítik elő, hanem az egyes táblák trágyázási szaktanácsadása során is célszerű a mérleg alakulását figyelembe venni. Az országos mérlegből számított, talajban maradt tápelemek területi eloszlása ugyanis nem volt és ma sem egyenletes. A kevés trágyát használó, gyenge gazdaságokban akár negatív is lehetett a mérleg egyenlege. Az intenzív üzemek erősen trágyázott táblái viszont az országos átlagnál is jóval gazdagabbak lehettek. Az 1980-as években megítélésünk szerint meglehetősen sok ilyen tábla volt az országban és ezeken folyamatosan túlzott volt a műtrágyázás. Szabadföldi kísérleteink szerint a karbonátos csernozjomok P-gazdag parcelláin a további túlzott P-trágyázás a P-Zn antagonizmus miatt egyes növények (mint pl. a kukorica) termését jelentősen csökkentette. A nem szakszerű, intenzív N-műtrágyázás a vizek nitrásodása miatt okozott környezetszennyezést. A szakszerű műtrágyázás azonban egyes „zöld” véleményekkel ellentétben nem okoz környezetszennyezést. Az 1990-es évektől újra negatívvá vált az ország tápelem-, főleg P- és Kmérlege. A gondosan vezetett, a valóságnak megfelelő táblatörzskönyvekből viszonylag jól becsülhető az utóbbi 10–15 év mérlegének egyenlege. Ahol a becslés szerint a régen intenzíven trágyázott táblákon még mindig pozitív a P- vagy Kmérleg, ott egy ideig szüneteltethető a P-, illetve K-műtrágyázás. Sok helyen azonban nem, vagy csak nagyon bizonytalanul lehet a terméseket és a trágyaadagokat visszamenőleg hosszú ideig nyomon követni. Egyébként is a talajban maradt tápelemek felvehetősége nagymértékben függ a talajtulajdonságoktól és az időjárástól. Ezért a szakszerű trágyázási szaktanácsadás során a talaj tápelem-ellátottságát szabatosabb módszerekkel, talaj- és növényvizsgálatokkal kell megítélni. Laboratóriumi vizsgála ti mó dszerek fejlesztése A makroelemek közül elsősorban a foszfor analitikájával kapcsolatos kutatások során fejlesztettük tovább a laboratóriumi vizsgálati módszereket. Kisebb-nagyobb mértékben módosítottuk, egyszerűsítettük a talajoldatok P-tartalmának meghatározására alkalmas ammónium-molibdátos és ammónium-vanadátos kolorimetrikus módszereket. Megállapítottuk, hogy a talaj „összes P” tartalmának mérésére jól alkalmazható a klasszikus ömlesztéseknél jóval egyszerűbb H2SO4+H2O2-os eljárás. Hasznosnak bizonyult a Chang-Jackson féle P-frakcionálás, valamint a Németh-féle EUF eljárás kisebb-nagyobb módosításokkal történt adaptálása. A laboratóriumi módszertani fejlesztésekkel egyidejűleg kritikailag értékeltük, növénykísérletekkel kalibráltuk a talaj P-szolgáltatásának becslésére javasolt külön-

150

KÁDÁR

böző vizsgálati módszereket, eljárásokat. A hazai mezőgazdasági intézetekben, kísérleti állomásokon a század első harmadában–felében a standardnak tekintett Neubauer-Schneider rozscsíra-növényes eljárás mellett a talaj mésztartalmát, illetve lúgosságát is figyelembe vevő 'Sigmond módszer szolgált a talaj P-ellátottságának megítélésére. A fenti eljárások elvi előnyeik ellenére meglehetősen hosszadalmasak, munkaigényesek. Egnér-Riehm vizsgálatai szerint a pH és Ca egyidejű stabilizálása érdekében alkalmazott laktát oldattal kioldható foszfor jó egyezést mutatott a Neubauer módszer értékeivel. Ezért Európa több országában, így hazánkban is bevezetésre került előbb az Egnér-, majd a kettős laktát (DL) módszer. Hamarosan kitűnt, hogy a DL-P értéke nemcsak a talaj P-ellátottságától, hanem egyéb tulajdonságaitól (mint pl. a pH-tól és agyagtartalomtól) is függ. Ezért a különböző talajtípusokon más és más DL-P határértékek alapján becsülték a P-trágyaigényt. Saját vizsgálatainkból is megállapíthattuk, hogy a hazánkban gyakran előforduló 10–15% CaCO3-tartalmú talajokon a kettős laktát tompító képessége már nem elegendő az 5-nél nagyobb pH-jú szüredékből a dikalcium-foszfát kicsapódásának megakadályozására. Ilyen talajokon tehát a DL-módszerrel kisebb-nagyobb mértékben alábecsüljük a talaj P-szolgáltatását. E hiba kiküszöbölésére Egnér-RiehmDomingo kalcium-laktát helyett ecetsavas ammónium-laktátot javasoltak kivonószerként. Saját vizsgálataink is igazolták, hogy az AL-oldat erősebb puffer a DLnél, 20–30% CaCO3-tartalmú talaj vizsgálatára is alkalmas. Ezért az 1960-as években a hazai szaktanácsadó laboratóriumok részére kisebb módosítással az ALmódszer alkalmazását javasoltuk. Savanyú talajok termékenységének növelése meszezéssel Az országos vizsgálatok és felvételezések adatait felhasználva, együttműködve más intézményekkel, áttekintettük a savanyú talajok helyzetét Magyarországon. Összefoglaltuk a meszezéssel kapcsolatos hazai és nemzetközi tapasztalatokat, felmértük az ország agronómiai mészigényét és megfogalmaztuk azokat a kutatási prioritásokat, valamint hatósági tennivalókat, amelyeket a fenntartható mezőgazdaságunk igényel. A szabadföldi kísérletek és üzemi megfigyelések tanulságai szerint a meszezés, illetve a rendszeres mésztrágyázás elhanyagolása komoly távlati következményekkel jár a már elsavanyodott talajon. Csökken a termeszthető növények köre, termése, minősége. A savanyú talajú körzetek általában tápanyagokban is szegények, ahol a helyi lakosság egyetlen megélhetési forrását gyakran a mezőgazdaság képezi. Az alacsony jövedelmek nem teszik lehetővé a vidéki munkaerő foglalkoztatását, a talajok tápanyag- és reakcióállapotának rendezése nélkül nem valósítható meg a stabil jövedelmező gazdálkodás. A gazdasági és szociális problémákhoz járul, hogy az elsavanyodó talajokban mobilizálódnak némely toxikus elemek, nehézfémek, amelyek a lakosság egészségét veszélyeztethetik. Pénzben szintén kifejezhetetlen az a kár, amely a talajok ökológiai funkcióit (megkötő, szűrő, átalakító, öntisztuló) érheti. Amennyiben a talajvíz a felszínhez közel helyezkedik el, fennáll a vízszenynyezés lehetősége is.


151

A hazai és nemzetközi történelmi adatok szerint a talaj termékenységének megőrzését (meszezés, trágyázás) és növelését célzó tőkeberuházások elsődlegesnek minősülnek, amennyiben meghatározzák az egyéb beavatkozások hatékonyságát és ezzel a növénytermesztés, illetve rajta keresztül az egész mezőgazdaság teljesítőképességét. A meszezés rendkívül gazdaságos eljárás lehet az erősen savanyú talajon és mészigényes kultúrák termesztésénél. A hazai kísérletek szerint a terméstöbblet 30–50%-ot is elérhet évente, az eljárás 2–4 év alatt megtérülhet, míg kedvező hatása 10–20 évig fennmaradhat. Figyelemmel a Nyírség és Somogy Mg-igényes talajaira, a meszező anyag kb. 1/4-ét dolomitpornak kell alkotnia. Az ország éves agronómiai mészigénye mintegy 1 millió t CaCO3 egységre becsülhető, amennyiben a civilizációs hatásokat (gazdálkodás, műtrágyázás, légköri terhelés) is ellensúlyozni kívánjuk, valamint a már elsavanyodott talajok javítását is célul tűzzük ki egy 20 éves meliorációs program keretében. A program csak kiemelt állami támogatással valósítható meg, vidékfejlesztési és környezetvédelmi megokolással. Az 5,0 pH(KCl) alatti feltétlen meszezést igénylő talajok aránya 13% körüli, azonban a savanyodásra többé-kevésbé érzékeny és meszezési/mésztrágyázási szempontból figyelembe veendő területek további mintegy 40%-ot képviselnek. Utóbbihoz sorolandók a gyengén savanyú telítetlen és részben telített talajok. A hasznosított mezőgazdasági terület 6,2 millió hektár területe alapján az agronómiai mészigény tehát kb. 3 millió hektáron jelentkezhet. Műtrágyázá si tartamkísérletek tanulságai homoktalajokon A műtrágyázást megelőző időszakban az istállótrágya és a N-gyűjtő pillangósok zöldtrágyája volt az egyetlen, korlátozottan rendelkezésre álló tápanyagforrás. A műtrágyázási szabadföldi kísérletezés feltárta a termésnövelés lehetőségeit és rámutatott azokra a különbségekre is, amelyek pl. a savanyú nyírségi és a karbonátos Duna–Tisza közi homokterületek között fennállnak a műtrágyák talajra és növényre gyakorolt hatását tekintve. Hazánk egyik legrégebbi kisparcellás műtrágyázási kísérlete a Nyírségben található, melyet 1962 őszén állított be Láng István. A kovárványos barna erdőtalaj savanyú, homok mechanikai összetételű (Nyírlugos). A vetésváltás burgonya–rozs (2×5 év), illetve burgonya–búza (2×4 év) volt az első 18 év folyamán. Az első években mind a burgonya, mind a rozs termése megközelítette az akkori alacsony országos átlagokat még a trágyázatlan talajon is. Az első évtized terméstöbbleteit döntően a N-trágyázás határozta meg, de nőtt a foszfor hatása a rozsnál, majd fokozatosan a kálium hatása a burgonyánál az idő előrehaladtával. Összességében az együttes NPK-műtrágyázással megkétszerezhettük a burgonya, rozs forgó hozamát az évtized végén. A következő 8 év folyamán az intenzívebb holland Desirée burgonyafajta gumótermése erősen lecsökkent a trágyázatlan, elszegényedő talajon. Műtrágyázással azonban a hozamok nemcsak fenntarthatók, hanem az akkori országos átlag 1,5– 2,0-szeresére növelhetők voltak, a hektáronkénti 25–28 t gumótermést elérve a kedvezőbb években. A kontrollparcellák termése megkétszereződött vagy három-

KÁDÁR

152

szorozódott. Egyaránt hatékonynak mutatkozott ekkor már a N-, NP- és az együttes NPK-kezelés, de a Ca- és Mg-trágyák előnyét még nem lehetett igazolni. A kísérlet 23. évében (1984-ben) termett napraforgó termését már nem növelte az egyoldalú N- vagy NK-kezelés, az együttes NPK-trágyázással azonban a kaszattömeg megkétszereződött. Az NPK+Ca-, illetve NPK+Mg-kiegészítés is hatékonynak mutatkozott. Mind az 5 hiányzó tápelemet együtt adagolva az NPKCaMgkezelésekben, a kontrollhoz viszonyított termések 3,5-szeresre emelkedtek, elérve a 2,6, illetve 1,2 t·ha-1 kaszattömeget, illetve olajhozamot. A meszezett és tápanyagokkal kielégítően ellátott talajon jobb volt a kelés, 1/3-ával nagyobb volt a betakarításkori tőszám, 40–50%-kal a növények magassága és tányérátmérője, valamint felére csökkent a Sclerotinia %-os fellépése. A növények elemösszetétele itt hasonlóvá vált a mezőföldi csernozjomon termett növényekéhez és az irodalmi optimumhoz. Az 1990-es éveket követően triticale monokultúrává alakult a kísérlet. Az évtized első felének aszályos időjárása nem tudta érvényre juttatni a műtrágyahatásokat. A kedvező 1998. évben azonban, a 8. éves triticale monokultúrában a szemtermés a 36 éve trágyázatlan kontrollon 0,9, az N-kezelésben 2,5, az NP-kezelésben 3,8, az NPK-kezelésben 5,3, az NPKCa-kezelésben 6,5, míg az NPKCaMg kezelésben 7,9 t·ha-1 volt. Összefoglalóan megállapítottuk, hogy a belterjesebb burgonyafajták és a mészigényesebb növények (napraforgó, búza, triticale) is sikerrel termeszthetők e tájon aszálymentes években, amennyiben gondoskodunk a megfelelő tápelemellátásról, valamint a talaj pH(KCl) 5,5–6,0 értéken tartásáról 0,5–1,0 t·ha-1 őrölt dolomitport alkalmazva. A trágyahatások mértéke, minimum-sorrendje változik, azok időfüggők. Változik maga a talaj is. A gazdálkodás, környezetvédelem, tágabban a földi élet fennmaradása szemszögéből gyakran azok a hosszú távú, kumulatív vagy ritkán előforduló események a döntőek, amelyek a rövid idejű vizsgálataink során rejtve maradnak előttünk. Ide sorolható a globális klímaváltozás, vagy a tápanyagok és szennyezők akkumulációja, átalakulása, forgalma a talaj–növény rendszerben, táplálékláncban, az egész bioszférában. Hosszú távú folyamat a talaj fokozatos elsavanyodása, elszegényedése, változása művelés vagy trágyázás hatására. A generációk munkájával fenntartott tartamkísérletek és a hozzájuk kapcsolódó sokoldalú vizsgálatok lehetővé teszik a ritka vagy lassú változások felismerését. Láthatóvá válik a jelen és a múlt, biztonsággal ítélhető meg a jövő. Ezért igyekszik az MTA ATK Talajtani és Agrokémiai Intézet megőrizni felbecsülhetetlen értékű szabadföldi tartamkísérleteit Mezőföldön, a Nyírségben és a Duna–Tisza közén, melyek egyaránt szolgálják a jelenkori és majdan jövőbeni problémáink megoldását. A műtrágyázási sza kta ná csa dás ala pelv einek és módszereinek vizsgálata A trágyázásnak, leegyszerűsítve, kettős célja van. Egyrészről elkerülendő a termésveszteség az alul- vagy túltrágyázásból eredően, másrészt fenntartandó a talaj tápelem-ellátottsága a „kielégítő” szinten. Ez az a szint, ahol a trágyázás a leghatékonyabb gazdasági szempontból, ugyanakkor nem terheli feleslegesen a környeze-


153

tet. Az 1. táblázatban megkíséreljük számszerűen is bemutatni a PK-trágyázás filozófiáját egy hosszabb időszakot, pl. vetésforgót tekintve. A trágyázás intenzitását a növény által igényelt tápelemek mennyisége (fajlagos igény) alapján becsültük a talaj ellátottsága és a növény trágyaigényessége függvényében. 1. táblázat Javaslat a P- és K-műtrágyázás irányelveire vetésforgóban a talaj ellátottsága, valamint a növény trágyaigényessége függvényében (KÁDÁR, 1989) P- és K-ellátottsági kategória Káros Magas Kielégítő Közepes Gyenge

Trágyázás intenzitása (fajlagos igény szorzófaktora) Trágyaigényes Nem trágyaigényes Forgó egésze – 1 1,5 2,0 2,5

– – 0,5 1,0 1,5

– 0,5 1,0 1,5 2,0

Megjegyzés: A kalászosok P-igényesek, a kapások K-igényesek általában. A napraforgó homoktalajon trágyaigényes, kötött talajon nem igényes

A műtrágyahatásokat módosító egyéb tényezők figyelembevétele: – A N-igény csökken egyéves pillangós elővetemény után átlagosan 30, évelő pillangóst követően pedig az állománytól függően 40–60 kg·ha-1·év-1 mennyiséggel. – A N-igény nő humuszban szegény és nitrogénnel gyengén ellátott talajon tág C:N arányú és nagy tömegű szerves anyag (szalma, kukorica és napraforgó szára stb.) leszántásakor, 8 kg N·t-1 szármaradványra számolva. – A tervezett termés tápelemigénye csökken amennyiben az elővetemény termése lényegesen elmaradt a tervezettől valamilyen elemi kár (mint pl. szárazság, fagykár, betegség) miatt. A közepesnél jobban ellátott, kötöttebb talajokon, az előző évben felhasznált trágyák utóhatását tekintetbe véve, az előző növény által fel nem vett NPK-mennyiség 50%-ával. – A fajlagos átlagos K2O-igény csökken kombájn betakarításnál, amikor csak a szem távozik a tábláról. A kalászosoknál 10, a kukoricánál 15, míg a napraforgónál 60 kg·t-1 mennyiséggel kevesebb káliummal számolunk (tehát 70 helyett 10 a fajlagos igény az utóbbi esetben). – Az NPK-igény csökken az alábbi módon, közepes minőségű almos istállótrágya leszántásakor, 10 t istállótrágyára vetítve: 40 kg K2O Első évben 20 kg N 20 kg P2O5 30 kg K2O Második évben 20 kg N 20 kg P2O5 70 kg K2O Összesen a forgóban 40 kg N 40 kg P2O5 – Az NPK-igény csökken az alábbi módon, átlagos összetétellel számolva, minden m³ hígtrágya leszántásakor: 0,9 kg K2O Friss trágya 1,5 kg N 0,6 kg P2O5 0,8 kg K2O Állott trágya 1,0 kg N 0,4 kg P2O5

KÁDÁR

154

– A P2O5-igény mintegy 20%-kal nő, amennyiben a talaj CaCO3%-a 20 felett van (tehát túlzott a karbonátosság), vagy a pH(KCl) 5 alatti (tehát túlzott a savanyúság). Mindez a gyenge és közepes ellátottság esetén javasolt. A talaj AL-oldható PK-tartalmának határértékeit a 2. táblázat foglalja össze. A felvehető P-tartalmat a talaj reakcióállapota, míg a K-tartalmakat a kötöttség függvényében kategorizáltuk. Mint ismeretes, e tulajdonságok döntően befolyásolják a talajvizsgálati adatok értelmezését. 2. táblázat A talaj AL-oldható PK-tartalmának javasolt határértékei szántóföldön (KÁDÁR, 1992) Termőhely talaja

Gyenge

A PK-ellátottsági tartomány határkoncentrációi Közepes Kielégítő Magas

Káros

-1

Savanyú Semleges Karbonátos Homok Vályog Agyag

< 50 < 80 < 100

AL-P2O5, mg·kg 50–80 81–120 81–120 121–150 101–150 151–200

121–150 151–200 201 250

> 151 > 201 > 251

< 50 < 100 < 150

AL-K2O, mg·kg-1 51–100 100–150 101–150 151–200 151–200 201–250

151–200 201–250 251–300

> 201 > 251 > 301

A növénytáplálás alapelveinek és mó dszereinek vizsgála ta A talaj–növény rendszer elemforgalmát számszerűen is megkíséreltük bemutatni az elmúlt gazdálkodói rendszerekben, a parlagos gazdálkodástól napjainkig. A mezőgazdaság fejlődéstörténete és a talaj termékenysége közötti kapcsolatokat történeti adatok felhasználásával elemeztük és megbecsültük a főbb tápelemek gazdálkodással összefüggő veszteségeit e rendszerekben. Megállapítottuk, hogy a gazdálkodási módoktól és a vetésforgóktól való elszakadás lehetőségeit minden korban döntően meghatározta a tápanyagellátás lehetősége, a talajtermékenység megőrzésének módja. A gazdaság körforgásából a ha-onként kikerülő tápelemek mennyisége mintegy 50–100-szorosára nőtt a parlagos gazdálkodás óta. A fejlődés a közelmúltig együtt járt azzal, hogy az üzemek tápelemigénye soha nem látott mértékben nőtt meg, illetve a nyitott tápelemforgalommal rendelkező korszerű árutermelő gazdaságok műtrágyák iránti igénye szinte kielégíthetetlennek mutatkozott. Áttekintettük a szabadföldi kísérletezés alapelveit és módszereit. Vizsgáltuk kialakulását, szerepét a hazai agronómiai/agrokémiai tudomány fejlődésében, főbb típusait, a módszer korlátait, előnyeit és hátrányait. A talajtermékenységgel, illetve a növénytáplálással kapcsolatos agronómiai/agrokémiai ismereteink zöme a szabadföldi kísérletekből származik. Az újabb kori igényeknek megfelelően olyan szabadföldi kisparcellás kísérleteket kezdeményeztünk az 1970-es évek elején, melyekben szabatosan vizsgálhatók az eltérő tápláltsági, ill. terhelési szituációk (gyenge, köze-


155

pes, kielégítő, magas vagy káros) és azok kölcsönhatásai, melyek a gyakorlatban is előfordulnak vagy előfordulhatnak. Így pl. a mezőföldi csernozjom talajon (Nagyhörcsök) 4³ típusú, 64 kezeléses, 128 parcellás kísérletben elemezzük a különböző N×P×K ellátás és azok összes lehetséges kombinációjának hatását a talajtulajdonságokra, a főbb hazai kultúrnövények fejlődésére, termésére, minőségére, ásványi összetételére, gyomosodási viszonyaira, betegség-ellenállóságára stb. a társtudományok képviselőivel együttműködve. Az elmúlt 40 év folyamán két tucat növényfajra állapítottunk meg növénydiagnosztikai határkoncentrációkat a szaktanácsadás számára, valamint jellemeztük a tápanyagfelvételüket 20-25 elemre kiterjedően. Ezek az adatok a hazai irodalomból jórészt hiányoztak. A kísérletek lehetővé tették a főbb ionantagonizmusok (P×Zn, K×Ca, K×Mg, K×Sr stb.) és szinergizmusok (P×Sr, N×Ca, N×Mg) bemutatását szabadföldön és értelmezésüket a trágyahatások magyarázatában, közvetlenül a szaktanácsadásban. A tápláltság–gyomosodás összefüggéseit vizsgálva megállapítottuk, hogy a szakszerűtlen műtrágyázás gyomnövelő tényező. A gyomosodás ugyanis mind az alul-, mind a túltáplálás során erősödhet, amennyiben csökken a talaj kultúrnövénnyel való borítottsága. A széles gyomspektrumból olyan fajok indulnak erőteljes fejlődésnek, amelyek képesek hasznosítani az extrém (hiányos vagy túlsúlyos) szituációt. A szakszerű trágyázás ezzel szemben erőteljesebb kultúrnövény-borítottságot, vagy minimális gyomosodást eredményez. Az ásványi táplálás megváltoztatja a növények egész fejlődését, biológiáját és ezen keresztül a gyomokkal, betegségekkel és kártevőkkel szembeni viselkedését. Így pl. megállapítottuk, hogy a tápanyagbőség általában fiatalabb, nedvdúsabb növényeket produkál. A kényszerérésre még száraz években sem kerül sor és ez a Macrophominával szembeni ellenállás élettani alapjául szolgálhat. A kukorica fuzáriumos szártörését és a burgonya alternáriás levélfoltosságát a P-túlsúly drasztikusan növelheti, míg a kálium túlsúlya ellensúlyozhatja. A búza lisztharmattal, valamint a kukorica golyvásüszöggel való fertőzöttségét a nitrogén túlsúlya megkétszerezheti, míg a P-ellátás javításával a betegség fellépése jelentősen mérsékelhető. Eddigi megfigyeléseink szerint a rovar és egyéb kártétel (ha egyáltalán érdemleges volt egy-egy évben), elsősorban a jól vagy túlzottan táplált állományban jelentkezett, az állati kártevők mintegy „kiselejtezik” az egyoldalúan túltáplált növényeket. Mivel a növényanalízis korábban gyakorlatilag hiányzott a hazai szaktanácsadás rendszeréből, vizsgáltuk e módszer alkalmazhatóságát és hazai bevezethetőségét. Áttekintettük kialakulását, tartamkísérleteinkben elemeztük a növényi elemkoncentrációk és a termés összefüggéseit. Foglalkoztunk a növény kora, tápelemtartalma és arányaik problémájával; az időjárási tényezők és az évhatás értelmezésével; a mintavétel és a tápelemtartalom heterogenitásával. Tapasztalataink, valamint az irodalmi tanulságok alapján javaslatot tettünk a növényvizsgálatokra alapozott műtrágyázási szaktanácsadás bevezetésére („Állókultúrák és szántóföldi növények mintavételi módszere”, MÉM NAK, 1980). Kiadványunkban a mintavételi eljáráson túl az ellátottsági határértékeket és azok értelmezését is bemutattuk.

156

KÁDÁR

Vizsgáltuk a tenyészedény kultúrák alapelveit és módszerét, felhasználását a növénytáplálási kutatásban és szaktanácsadásban. Főként irodalmi, kisebb részben saját kísérleteink alapján áttekintettük a tápoldatos kísérletezés problémáit (a tápoldatok összeállítása, a talaj nélküli termesztés lehetőségei, előnyei és korlátai), a homok és talaj tenyészetek sajátosságait, eredményeinek interpretálását saját kísérleteink példáján. Végül bemutattuk a szabadföldi mikroparcellás és liziméteres kísérletek előnyeit és alkalmazhatóságát. A tala jo k mikroelemekkel való szennyezésének vizsgálata Kutatásaink az 1970-es évek eleje óta kapcsolódnak közvetlenül több környezetvédelmi témához, részben a Földművelési, részben a Környezetvédelmi Minisztérium megbízásai alapján. E munkák során részt vettünk a – szennyvizek és szennyvíziszapok ártalommentes elhelyezését szabályozó hazai irányelvek kidolgozásában, – talajok megengedhető károselem-tartalmát előíró szabványok kidolgozásában, – közlekedés, település és ipar által okozott nehézfém-terhelés felmérésében, – hazai műtrágyák, szerves trágyák, komposztok szennyezettségének vizsgálatában. Az 1990-es években már sokoldalú kísérletes vizsgálatokkal kísérjük nyomon a legfontosabb ásványi szennyezők mozgását a talaj–növény–állat rendszerben, illetve a táplálékláncban. A talajra, növényekre, állatokra megadott terhelési/toxicitási határkoncentrációk ma még nem kellően megalapozottak, az érdemi komplex kísérletes vizsgálatok jórészt nemzetközi szinten is hiányoznak. A határértékekre épülő szaktanácsadás vagy jogi szabályozás hatékonyságát, prognosztikai erejét a háttérkutatások mélysége és szélessége szabja meg. A határértékeket minden országban kalibrálni kell szabadföldi tartamkísérletekben, a helyi viszonyok (talaj, éghajlat, gazdálkodás, növényfajok) függvényében. Kutatásaink az alábbi elméleti és gyakorlati szempontból fontos kérdések megválaszolására irányultak, illetve irányulnak: – Hazai talajok szennyezettsége és a szennyezett talajok elterjedése Magyarországon. – A környezetszennyezés/talajszennyezés forrásai. Szennyező elemek mérlegei, bevétel és kiadás tételei Magyarországon. – Szennyezők viselkedése a talajban (megkötődés, kilúgzás, elillanás), hatásuk a talajéletre, növényre (termés, minőség, toxicitás, elemakkumuláció stb.). – Mely termőhelyek, talajok, növények, vízbázisok a leginkább veszélyeztetettek? – Mit tegyünk a leginkább veszélyeztetett objektumok (talaj, növény, víz, állat, ember) védelme érdekében? – A már elszennyeződött területen milyen beavatkozást, gazdálkodást, vetésforgót kell alkalmazni, hogy a káros elemek ne jussanak ki a talaj–növény rendszerből? Talajhasználat korlátozása a talajszennyezettség függvényében.


157

Az eddigi vizsgálatok, országos felmérések adatai szerint a művelt talajaink nem szennyezettek nehézfémekkel, mikroelemekkel. Inkább jellemző számos esszenciális elem tekintetében az alacsony ellátottság. A 30 ország közreműködésével végzett FAO talaj- és növényelemezések (búza, kukorica) szerint pl. alacsony ellátottságot mutatott a hazai vizsgált minták 12%-a B, 20%-a Fe és Se, 25%-a Mn és Co, 31%-a Mo, 39%-a Cu és 55 %-a Zn esetében. A szennyezettebb ipari, városi és közlekedési környezetben ugyanakkor kimutatható volt saját vizsgálataink szerint is a termőhelyek (talajok és növények) emelkedett P-, Zn-, Cu-, Cd- és részben Ni-tartalma. Savanyú talajú termőhelyek szintén nagyobb növényi felvételt jeleztek általában, a molibdén és szelén kivételével. Mikroelem-szennyezőkben a leggazdagabbak a foszforműtrágyák. Elemzéseink szerint a hazai szuperfoszfátgyártás alapanyagául szolgáló import Kóla-foszfátok (Oroszország) általában egy nagyságrenddel több Ga-, Mn-, Sr-, illetve egy nagyságrenddel kevesebb Cd-, Cr-, Ni- és Zn-koncentrációt mutattak, mint a NyEurópában használatos É-Afrikából származó hiperfoszfátok, nyersfoszfátok. Talajaink az elmúlt évtizedekben nem szennyeződtek kadmiummal, a legveszélyesebbnek tartott nehézfémmel. Becsléseink szerint az intenzív műtrágyahasználat idején (az 1980-as években) kb. 30 g As-, 8 g Zn-, 8 g Cu-, 4–5 g Pb-, 1–2 g Se-, 0,8 g Cdilletve 0,4 g Ni-terhelést jelenthetett évente hektáronként a műtrágyázás. Ez azt is jelenti, hogy a vizsgált elemek tekintetében a műtrágyázás nem minősült érdemi szennyezőnek, hiszen részesedése 5–10% alatti az összes terhelésben. Kivételt képez az As, mely a terhelés 2/3-át jelenthette szuperfoszfát formájában. Fontos Zn-, Pb-, Cu- és Ni-forrásul szolgálhattak a szerves trágyák, valamint jelentős bevételi tételnek minősült a mérlegben a légköri csapadékkal (részben külföldről eredő) talajba jutó Zn-, Pb-, Ni- és Cd-mennyiség. Az 1980-as éveket tekintve egyensúlyi állapot állhatott fenn a bevétel/kiadás egyenlegében a Cu esetén, míg a Zn, Ni és Se 2–3-szoros, az Pb, Cd és As 4–5-szörös bevételi túlsúlyt mutatott. Az 1990-es évekkel az Pb és As túlsúlya drasztikusan mérséklődött, hála az ólommentes benzin térhódításának Európában, illetve a szuperfoszfát alkalmazás hazai visszaesésének eredményeképpen. Jelenlegi ismereteink szerint csaknem két tucat elem túlsúlya fejthet ki káros hatást az élővilágra és a felszín alatti vizekre. A hagyományos agronómiai kísérletekben vizsgáljuk a N, P, K, Ca, Mg és S makroelemek, valamint a Mn, Zn, Cu, B és Mo esszenciális mikroelemek hatását a talajra és a növényre. Az agronómiai célú kísérletek azonban nem terhelési vizsgálatok, eredményeik nem adnak választ a környezetszennyezés által felvetett újkori kérdésekre. A hazai talajtani adottságokból kiindulva kell meghatározni a kutatási prioritásokat, melyek eredményei alapján megítélhető mozgásuk a talaj–növény rendszerben, kialakíthatók a szennyezettségi határértékek. Szabadföldi terhelési tartamkísérleteket karbonátos vályog csernozjom (Nagyhörcsök), karbonátos homok- (Őrbottyán) és a Gödöllői Agrártudományi Egyetem (GATE) Gyöngyösi Főiskola Karával savanyú agyagos erdőtalajon (TasPuszta) állítottunk be az 1991–1994. években. Karbonátos vályog csernozjomon 1991 tavaszán indult a kísérlet 13 mikroelemmel. Az Al-, As-, Ba-, Cd-, Cr-, Cu-, Hg-, Mo-, Ni-, Pb-, Se-, Sr- és Zn-terhelés 30, 90, 270, illetve 810 kg·ha-1 egyszeri

158

KÁDÁR

adagot jelentett oldható sók formájában. Az első 8 év folyamán fitotoxicitást 4-5 elem sója mutatott. Kiemelhető főbb új megállapítások az első évtizedben: 1. Az arzenit formában adott As a maximális terhelésnél sem dúsult a növényi szervekben, mindössze 1–2 ppm koncentrációt jelzett. Terméscsökkentő hatása csak a későbbi években vált kifejezetté, különösen a borsó és a spenót tűnt ki érzékenységével. További vizsgálatokkal dönthető el, vajon az adott arzenit mérgezőbb arzenáttá alakulhatott-e a talajban. Kilúgzásnak lehet alávetve. 2. A nagyobb Cd-terhelés (CdSO4) toxikus hatása először a kísérlet 5. és 6. évében volt észlelhető a cékla és spenót növényen. Jelentős akkumulációt a leveles zöldségek mutattak 50–144 ppm maximumokkal, míg ugyanitt az első évben a kukorica szemtermésében nem tudtunk 1–2 ppm Cd-akkumulációt sem igazolni. Talajbani mozgása korlátozott, a kilúgzásnak ellenállt. 3. A kromát formában adott Cr(VI) toxicitása a nagyobb terhelésnél totális volt az első években, majd fokozatosan mérséklődött. A Cr(VI) fokozatosan a kevéssé mérgező Cr(III) vegyületté alakult a talajban, illetve részben a mélyebb rétegekbe mosódott. A Cr – az As elemhez hasonlóan – nem dúsul a növényi szervekben. 4. A HgCl2-kezelés depressziót csupán a sárgarépánál okozott 1992-ben, melynek gyökerében 10–20 ppm maximális akkumulációt jelzett. Más növényfajoknál sem toxicitás, sem érdemi dúsulás nem lépett fel. A talajban megkötődött. 5. A molibdenát formában adott Mo-terhelés a növények termését nem csökkentette, ugyanakkor minden növényfajnál extrém (több száz vagy több ezer ppm) felhalmozást idézett elő szinte minden növényi részben, a magtermésekben is. Kilúgzása nyomon követhető az egész talajszelvényben. 6. A Se-toxicitás minden évben kifejezett és igazolható volt, sőt az évekkel mérgező hatása a nagyobb terhelésnél totálissá vált. Az adott szelenit forma mérgezőbb szelenáttá alakult a jól szellőzött karbonátos talajon. A Se esszenciális jellegére utal, hogy – a molibdénhez hasonlóan – extrém akkumulációt mutat minden növényi fajnál és a generatív szervekben is. Kilúgzása nyomon követhető volt a talajprofilban, légköri elillanására a Se-kezelt parcellák fokhagymaszaga utalt. Néhány mikroelem/szenny ező mozgása a táplálékláncban A talaj–növény–állat lánc összekapcsolt, együttes kísérletes vizsgálata számos nehézségbe ütközik. Ritka kivételtől eltekintve a szennyező elemekkel, toxikus nehézfémekkel végzett vizsgálatok tápoldatos és tenyészedény-kísérleteket takarnak, amelyek nem adnak elégséges növényi anyagot a takarmányozási/etetési kísérletek számára. A szabadföldi kisparcellás terhelési kísérletek viszont rendkívül költségesek. Utóbbi igaz lehet a hosszú tartamú állatetetési kísérletekre is, melyeket sokirányú kórbonctani, kórélettani, anyagforgalmi vizsgálatokkal kell kiegészíteni. Másrészről a szennyező elemek egy része (As, Hg, részben a Pb, Cd) kevéssé akkumulálódik a takarmányul szolgáló növényi részben, így érdemi terhelési/anyagforgalmi vizsgálat sem végezhető el. Talán a legnehezebb problémát jelentheti, hogy a hagyományos struktúrában elkülönül a talaj–növény, valamint a növény–állat rendszer kutatása, intézményei. A


159

talaj–növény–állat rendszer együttes vizsgálata több kutatóhely, tudományszak tartós és harmonikus együttműködését feltételezi. Biztosítani kell a hosszú távú pénzügyi és személyi stabilitást, egyéni kutatói szabadságot és a team-munka vonzerejét, a megfelelő kísérleti és laboratóriumi hátteret. Saját vizsgálataink során a szabadföldi terhelési kísérletben nyert növényi anyagot hasznosítottuk állatetetési kísérletekben az Állatorvostudományi Egyetem Takarmányozástani és más kapcsolódó tanszékeivel közösen. A kísérletek kisállatokkal folytak (nyúl, csirke). A talaj, növény és az állati szervek elemzése az MTA TAKI ICP laboratóriumában történt. 1992-ben a sárgarépa gyökértermését hasznosítottuk takarmányként. A talaj, takarmány, nyúlszervek, bélsár és a vizelet analízise alapján összefoglalóan megállapítottuk, hogy a Cd és Pb mozgása nemcsak a talaj–növény rendszerben gátolt, hanem a növény–állat rendszerben is. Néhány ppm akkumulációt a máj és főként a vese mutatott, az izom (hús) és egyéb szervek nem szennyeződtek. Hg esetén a vesében extrém magas (50 ppm), a májban 3–4 ppm Hg-koncentráció jelentkezett, egyéb szervek nem szennyeződtek. Mindhárom elem döntően a bélsárral távozott a szervezetből. A növények, illetve a tápláléklánc szennyeződése Pb és Cd elemekkel hazai termőhelyeink többségén (kivételt képezhetnek a savanyú homokok) nem a talajon, hanem döntően a légköri ülepedéssel történik. Ezzel szemben a Mo és Se nemcsak a talajban és a növényi felvétel során maradt mobilis, hanem az állati szervek mindegyikében nagyságrenddel dúsult. Főbb kutatási eredményeinket „A talaj– növény–állat ember tápláléklánc szennyeződése kémiai elemekkel Magyarországon” című könyvünk foglalta össze. Javaslatok a tápláléklánc elemeinek védelmére: 1. Talaj. A talajban felhalmozódó elemek többségének mobilitását a pH jelentős mértékben szabályozza. Ahhoz, hogy a szennyezők a talajban megkötődjenek és a nemkívánatos növényi felvételt elkerüljük, hatékony eszköz lehet a savanyú talajok meszezése. Nem mérsékelhető azonban ilyen módon néhány aniont képező elem kikerülése a talajból, mint pl. a Mo, Se, Cr és részben az As. A talaj gazdagítása szerves anyagokkal elsősorban az organofil elemek (Mo, Se, Cu, Hg) visszatartását javíthatja. A meszezés és a megfelelő szervesanyag-gazdálkodás környezetvédelmi szempontból is indokolttá válhat egyes termőhelyeken. A termőhelyek, szennyezett talajok minősítésére talajvizsgálati határértékeket javasoltunk az eljáró hatóságok számára. 2. Növény. Az elemek akkumulációja fajonként és fajtánként genetikailag eltér. Ez a jelenség lehetővé teszi, hogy a közvetlen emberi fogyasztásra kerülő zöldségek és más növények esetén alacsony szennyezettségi típusokat szelektáljunk és vonjunk termesztésbe. A gyökér/fiatal hajtás/levél/szár/szem csökkenő elemtartalma a növényben szűrő rendszert képez. A szem genetikailag védett a káros elemdúsulásokkal szemben. (Kivétel: esszenciális mikroelemek egy része, mint a Mo, Se.) A szalmában, illetve a melléktermékben felvett szennyezők nem jutnak ki a talaj– növény rendszerből, amennyiben visszaszántjuk a talajba. Ilyen módon a káros elemek forgalma egy nagyságrenddel csökkenthető, illetve a tápláléklánc terhelése mérsékelhető.

KÁDÁR

160

3. Állat. A fajonként eltérő elemfelvétel jelensége itt is fennáll és a távolabbi jövőben védelmi szűrőként funkcionálhat. Belső genetikai szűrőt jelent, hogy a szenynyezők elsősorban a vesében, kisebb részben a májban és tüdőben halmozódnak fel. A fogyasztásra kerülő hús, tojás viszonylag védett és nagyságrenddel kevesebb szennyező elemet tartalmaz. A vesét (esetleg a májat és tüdőt) célszerű lesz hulladékként kezelni szennyezett vidékeken. A tejbe a káros elemek könnyebben bejutnak, a tej állandó ellenőrzést igényel a fogyasztó védelmében. Közlekedési utak mentén, szennyezett ipari körzetekben a tejelő tehenek legeltetését kerülni kell. 4. Ember. Mivel a korral nő az egyes szennyező elemek (főként a Cd) beépülése az állati szervekbe, előnyben kell részesíteni a fiatal állatok fogyasztását. A dohányzással jelentős mennyiségű Cd, Pb és más nehézfém kerül a tüdőbe, így nőhet a káros terhelés. Közlekedési utak mellett, városi és szennyezett ipari vidékeken kerülni kell olyan házi kertek létesítését, ahol közvetlen fogyasztásra gyümölcsöt és zöldséget termelnek. A toxikus elemek talajbani mobilitását, valamint a növényi, állati és emberi szervezetbe való bejutását (felvételét, felszívódását) gátolják olyan „védő” elemek, mint a Ca, Mg, P és K. Az egész táplálékláncban biztosítani kell a kiegyensúlyozott Ca-, Mg- és P-ellátottságot, mely kémiai mechanizmus útján megvéd az extrém dúsulásoktól. Hasonló szerephez juthat az egyes elemek közötti antagonizmus (pl. P–Zn, Zn–Cd, Ca–Cd stb.), mely terápiás célokra is alkalmazható. 5. Folyamatosan ellenőrizni kell a hazai talajok, növények (takarmányok, élelmiszerek), állati termékek összetételét, és ha szükséges, megakadályozni a szennyezett termékek forgalomba hozatalát. Nem elégséges a végterméket ellenőrizni, a gazdálkodás egészét, a technológiai láncszemeket is szabályozni kell. Ehhez megfelelő ismeretekre, hazai kutatási háttérre, határértékekre, szaktanácsadásra van szükség. Végső soron a szennyező forrásokat kell felszámolni, mint az ólmozott benzin árusítása, ipari üzemek légszennyező tevékenysége, ipari/kommunális/mezőgazdasági szennyvizek és szennyvíziszapok ellenőrizetlen kibocsátása, szakszerűtlen trágyázás és növényvédelem gyakorlata stb. Részletes irodalomjegyzék nem mellékelhető, hiszen a taglalt 60 esztendő alatt több száz közlemény jelent meg az Agrokémiai és Növénytáplálási Osztály munkatársainak tollából. A főbb, átfogóbb tudományos közlemények döntően az Agrokémia és Talajtan, valamint a Növénytermelés című folyóiratban láttak napvilágot és a szakkörök előtt ismertek. Mindössze néhány összefoglaló munkára utalunk. Irodalom ELEK É. & KÁDÁR I., l980. Állókultúrák és szántóföldi növények mintavételi módszere. MÉM NAK. Budapest. KÁDÁR I., 1992. A növénytáplálás alapelvei és módszerei. MTA TAKI. Budapest KÁDÁR I., 1995. A talaj–növény–állat–ember tápláléklánc szennyeződése kémiai elemekkel Magyarországon. KTM–MTA TAKI. Budapest.


161

KÁDÁR I., 1998. A szennyezett talajok vizsgálatáról. Kármentesítési Kézikönyv. 2. Környezetvédelmi Minisztérium. Budapest. KÁDÁR I. & SARKADI J., 2010. Szemelvények az Agrokémiai és Növénytáplálási Osztály kutatásaiból (1974–2009). Növénytermelés. 59. (4) 107–135. SARKADI J., 1975. A műtrágyaigény becslésének módszerei. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. SARKADI, J. & KÁDÁR I., 1975. Interaction between phosphorus fertilizer residues and fresh phosphate dressing in a chernozem soil. Agrokémia és Talajtan. 23. Suppl. 93–100.


163–174

Növénytermesztés JOLÁNKAI Márton Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar Növénytermesztési Intézet, Gödöllő

Bevezetés Az Agrokémia és Talajtan periodika Magyarország egyik legjelentősebb agrártudományi folyóirata, amely a címében megjelölt területnél kissé bővebben, teret ad a talajtan, az agrokémia, a növénytermesztés, a talajművelés, a vízgazdálkodás, valamint számos határterület, így a meteorológia, a növényélettan, és bizonyos esetekben a növényvédelem kutatási eredményeinek közléséhez. Új szakasz kezdődött a tudományos folyóirat történetében, amikor döntés született a lap elektronikus internetes változatának megindításáról. A mai világban, amikor a tudományos közlés egy része, vagy már-már esetlegesen nagyobbik hányada eltolódott az elektronikus felületek irányába, egyetlen nagy múltú, és egyúttal a jövőt is figyelembevevő periodika sem mondhat le ezeknek az új eszközöknek, lehetőségeknek az igénybevételéről. Természetesen, éppen a több mint félévszázados múlt okán, a folyóirat eddigi lapszámait is valamilyen módon elérhetővé kell tenni az olvasók számára. Ennek legcélszerűbb módjának az kínálkozott, hogy a folyóirat által művelt szakterületekről közölt dolgozatokat szakkommentárokban áttekintsék, és kvázi-irodalmi feldolgozás formájában ismertessék azokat, vagy legalábbis tájékoztatást adjanak azokról az elektronikus felületet olvasók számára. Jelen összeállítás az Agrokémia és Talajtanban megjelent, a növénytermesztés és a földművelés témaköreit érintő dolgozatokról kíván egy szemlét bemutatni. A feladat csaknem lehetetlen, hiszen maga a növénytermesztés és annak részeként a földhasználat és a talajművelés szinte sosem jelenik meg önálló dolgozatok formájában, legtöbbször a tápanyag- és vízellátással, illetve egyes növényélettani jelenségek interpretálásakor találkozunk vele. Mivel az említett területek más szakkommentárok keretei között kerülnek ismertetésre, ezért nagy valószínűséggel azokkal számos átfedést lehet találni. A fentieknek megfelelően a szakkommentár összeállításakor módszerként azt az eljárást alkalmaztam, miszerint tematikus blokkokban tekintettem át a dolgozatokat, kiemelve azok esetleges szakmai érdekességeit, majd a közlemény végén a szerzők szerint csatoltam a bibliográfiai adatokat. Az egyes növényfajoknál, növénycsoportoknál, illetve az élettani, növényvédelmi, termesztéstechnikai és talajtani tényezők Postai cím: JOLÁNKAI MÁRTON, Szent István Egyetem, MKK, Növénytermesztési Intézet, 2103 Gödöllő, Páter Károly u. 1. E-mail: [email protected]

JOLÁNKAI

164

esetében irodalmi hivatkozásként megadtam az azokkal foglalkozó dolgozatok szerzőinek nevét és megjelenési évszámát. Növény fa jok és növénycsoporto k, termesztési mó dszerek Az Agrokémia és Talajtan eddigi lapszámai igen széleskörű növénytermesztési anyagot ölelnek fel. Ezeket valójában három csoportba lehet osztani: – növényfajhoz köthető kutatási eredmények, – növénycsoporthoz, vagy hasznosítási módhoz kapcsolódó vizsgálatok, – egzotikus növényekkel kapcsolatos közlemények. A két első csoport értelemszerű, az utolsó némi magyarázatot igényel. Ebben a csoportban ugyanis olyan növényfajok jelennek meg, amelyek termesztésére valójában sosem került sor hazánkban, pontosabban az adott korszakban politikai kezdeményezésre próbatermesztések, illetve kísérletes vizsgálatok folytak, amelyek azután nyilvánvalóan agroökológiai képtelenségük során abbamaradtak. A vizsgált növényfajok: –

– – – – –

– – – – – – – – – –

Őszi búza (Triticum aestivum): ABDEL KADER et al. (1982a), ÁRENDÁS (1995), GÁSPÁR (1956), JOLÁNKAI (1985), KÁDÁR & ELEK (1987), KASSAI et al. (2002), KLUPÁCS et al. (2010), MÁNDY (1954), MÁRKUS (1955), MÁRTON (2004). Őszi és tavaszi árpa (Hordeum vulgare): KISMÁNYOKY et al. (1989), SZÁSZ (1956). Rizs (Oryza sativa): NGUYEN et al. (1971), PÁLFI (1959, 1967), PETRASOVITS (1959), WALGER et al. (1957), ZSOLDOS (1960). Rozs (Secale cereale): MÁRTON (2002, 2004). Tritikále (x Triticale rimpaui): CSATHÓ (1994), MÁRTON (2004). Kukorica (Zea mays): FEHÉR & CSEH (1963), GYŐRFFY (1985), HEGEDŰS et al. (2003), KÁDÁR & ELEK (1987), LÁNG et al. (1977), NAGY (1996), RAJKAINÉ & SZUNDY (2004), SZLOVÁK (1975), WALGER et al. (1961, 1957). Silókukorica: WALGER & THURÁNSZKYNÉ (1960). Szója (Glycine max): PÁLFI (1967). Burgonya (Solanum tuberosum): BÉRES (1960), MÁRTON (2004), PÁLFI (1967). Dohány (Nicotiana tabacum): PÁLFI (1967). Paradicsom (Lycopersicum esculentum): DI GLÉRIA & BÁRTFAYNÉ (1963), FELFÖLDY (1951a). Szemescirok (Sorghum bicolor): FEHÉR & CSEH (1963). Homoki bab (Phaseolus vulgaris): LÁNG (1961). Lóbab (Vicia faba): BAYOUMI et al. (1995). Cukorrépa (Beta vulgaris): NAGYMIHÁLY et al. (1954), VARGA (1958). Borsó (Pisum sativum): LÁSZLÓ (1957).

Növénytermesztés

– – – – –

165

Bükköny (Vicia sativa): LÁSZLÓ (1957). Lucerna (Medicago sativa): DOROSZINSZKIJ (1969), SZABOLCS & DARAB (1965), TÖLGYESI & HARASZTI (1970). Csillagfürt (Lupinus spp): DOROSZINSZKIJ (1969) Őszi káposztarepce (Brassica napus): NÉMETH & KARAMÁN (1986). Uborka (Cucumis sativus): SZ. NAGY & KÁDÁR (1990).

A vizsgált növénycsoportok: – Gyümölcsös: ZSOLDOS (1966). – Hüvelyesek, kalászos gabonák: KISMÁNYOKY et al. (1989), LÁNG (1957), PEPÓ & NAGY (1997). – Pázsitfűfélék: IHÁSZ (1960). – Herefélék: IHÁSZ (1960). Egzotikus növények: – Kaucsuknövények: KRISZTINKOVICH (1952). – Gyapot: GARAY & ANTAL (1952). A növénytermesztés szakterülete nehezen választható szét a földművelés, a növénytáplálás, az élettan, vagy akár magának a talajtannak a területeitől. A szakkommentár készítése során ezért 116 olyan dolgozat áttekintésére vállalkoztam, amelyek legalább valamely vonatkozásukban közvetlenül egy adott növényfaj vagy növénytermesztési, illetve földművelési módszer alkalmazásával kapcsolatosak. Elkerülve az átfedéseket – hiszen más szakkommentár-készítők a saját szakterületük dolgozatait úgyis ismertetik e sorozat keretei között – nem emeltem be a vizsgált dolgozatok közé a tápanyagellátási, agrokémiai és analitikai, valamint laboratóriumi módszertani munkákat, csak abban az esetben, ha valamely részüket illetően megfeleltek a fentebb megfogalmazott kritériumoknak. Így pl. Debreczeni Béla, Debreczeni Béláné, Kádár Imre, Lásztity Borivoj, Sarkadi János és még számos kutató munkásságára nem, vagy csak töredékeiben tér ki ez a dolgozat, holott a növénytermesztéstan területén a tápanyag- és agrokémiai kutatások vonatkozásában meghatározó volt tevékenységük. A növénytermesztési tárgyú dolgozatok igen nagyszámú növényfajt ölelnek fel, és adnak olyan ismereteket termesztésükhöz, amelyek többségében újak, vagy újszerűek az adott korszak tankönyvi szakanyagához képest. Konkrétan 22 hazai termesztésű növényfaj termesztéstechnológiájával foglalkoznak a dolgozatok, de ezen túlmenően növénycsoportonként – gyümölcsös, hüvelyesek, kalászos gabonák, pázsitfűfélék, herefélék – elvégzett kutatások eredményeiről is beszámolnak. A legnagyobb számban nyilvánvalóan két fő növényünk, a búza és a kukorica termesztéstechnológiája érintett. Emellett igen nagyszámú volt a rizzsel kapcsolatos publikációk száma is.

JOLÁNKAI

166

Növényéletta ni vizsg ála to k A növénytermesztési szakterület minden technológiai elemét valamilyen élettani jelenséghez lehet kapcsolni. Igen nagyszámú dolgozat tárgyalja különböző élettani folyamatok, illetve azokat befolyásoló jelenségek növénytermesztéssel kapcsolatos kutatási eredményeit. Az érintett élettani területek az alábbiak voltak: – táplálkozás [ÁRENDÁS (1995), KÁDÁR (1977), KÁDÁR et al. (1981), MATTYASOVSZKY & DUCK (1954), NAGYMIHÁLY et al. (1954), NÉMETH & KARAMÁN (1986), PÁLFI (1959)]; – vízforgalom [CSORBA & BIRKÁS (2011), DEBRECZENINÉ (1967), DI GLÉRIA & KAZÓ (1951), KLUPÁCS et al. (2010), MÁRTON (2002), SZABÓ et al. 1956), VÁRALLYAY (1951, 1974, 1984, 1990)]; – aszály [DI GLÉRIA & KAZÓ (1951), KOVÁCS (1998)]; – fotoszintézis [GARAY & G. FEHÉR (1953a,b), GARAY & GUBA (1951)]; – növekedés [FELFÖLDY (1951b), KÁDÁR (1980), KÁDÁR & ELEK (1987)]; – fejlődés [DI GLÉRIA & BÁRTFAYNÉ (1963), KÁDÁR & ELEK (1987), LÁSZLÓ (1957)]; – levélfelület [LÁNG (1957)]; – klorofillszintézis [GARAY & G. FEHÉR (1953a), LÁNG (1957)]; – transzspiráció [PUSZTAI (1963), DEBRECZENINÉ (1967), KLUPÁCS et al. (2010)]; – transzlokáció [NÉMETH & KARAMÁN (1986), SZ. NAGY & KÁDÁR (1990)]; – N fixáció [SZABÓ (1956), BAYOUMI et al. (1995), DOROSZINSZKIJ (1969), LÁSZLÓ (1957), SOÓS et al. (1976); TEJEDA EFRAIN (1993)]; – globális klímaváltozás hatásai [KOVÁCS (1998), MÁRTON (2002, 2004)]. A folyóirat profiljának megfelelően nyilvánvalóan a táplálkozás és a vízforgalom területe volt a leginkább érintett, de ide sorolható a mikrobiális nitrogénkötés kutatási eredményeinek közreadása is. Növényeg észség ügyi vizsg ála to k A növénytermesztési technológiák egyik legfontosabb eleme a növényvédelem, illetve a termesztett növények egészségi állapota. A félévszázados publikációgyűjteményben nem túl sok, de számához képest igen jelentős, és sok esetben hiánypótló növényvédelmi kutatási eredmény látott napvilágot. Mind a jelentősebb gombás megbetegedésekkel, mind a herbicid-, fungicid- és insecticid-használattal kapcsolatos kutatásokról számolnak be. Két dolgozat is foglalkozott a fenntartható, integrált módszerek alkalmazásával kapcsolatos tudományos eredményekkel. A vizsgált területeknek megfelelően ezek az alábbiak voltak: – Puccinia graminis [KIRÁLY & FARKAS (1956)]; – Fusarium ssp [ABDEL KADER et al. (1982a,b)]; – herbicid [KASSAI et al. (2002), KIRÁLY (1985)]; – fungicid [BAYOUMI et al. (1995), KIRÁLY (1985)];

Növénytermesztés

– –

167

insecticid [KIRÁLY (1985)]; integrált módszerek [KASSAI et al. (2002), KIRÁLY (1985)]. Földművelési vizsgála to k és módszerek

A földműveléstan, a talajművelés és a földhasználat a növénytermesztés integrált része, lényegében minden termesztési folyamat alapja. A növénytermesztés alapját mindenkor a termőhely talajának tápanyagszolgáltató képessége jelenti elsődlegesen. A növény növekedését befolyásoló környezeti tényezők (hőmérséklet, víz, sugárzási energia, a talaj tulajdonságai, a levegő összetétele, kártevők és betegségek stb.) közül a legutóbbi időkig a talaj természetes termőképességének, tápanyaggazdagságának volt meghatározó szerepe. Annak felismerése, hogy a minimumban levő tápanyagok visszapótlásával valamely talaj termékenységi foka rövid idő alatt többszörösére növelhető, megteremtette a szántóföldi termelésben is a korábban nem remélt hozamok állandósítását. A talajművelési rendszerek kialakulásának lényege az, hogy a növény termesztése számára optimális, vagy azt megközelítő talajállapot ne csak egy adott időpontban, az azt kialakító talajművelést követően alakuljon ki, hanem az, hogy ez az állapot minél tovább, lehetőleg a teljes növénytermesztési ciklus folyamán megmaradjon, de legalábbis minél kevesebbet romoljon. Tapasztalati úton kialakult földművelési rendszerek már különböző történelmi korokban ismertek voltak. A földművelési kutatások tudományos alapjait azonban csak a XIX. század végén fektették le. A múlt század, és így az Agrokémia és Talajtan félévszázados publikációgyűjteménye jelentős értéket foglal össze. A földművelési vizsgálatok és módszerek területén az alábbi kiemelt területeken születtek hiánypótló kutatási eredmények: – forgatásos művelés [MOORE (1985)]; – mélyművelés [ARANY (1964), DVORACSEK (1968), PRETTENHOFFER (1964)]; – rigolozás [ARANY (1964), PRETTENHOFFER (1964)]; – digózás [ARANY (1964), PRETTENHOFFER (1964)]; – melioráció [EGERSZEGI (1964), PRETTENHOFFER (1964)]; – remediáció [BIRÓ et al. (2010)]; – öntözés [PÁLFI (1959), STEFANOVITS (1952), SZABOLCS & DARAB (1965)]; – teraszolás [ZSOLDOS (1966)]; – talajellenállás mérés [DVORACSEK (1951, 1968), DVORACSEK et al. (1951)]; – talajlazítás [DVORACSEK (1968), MOORE (1985)]; – földhasználat [JOLÁNKAI et al. (2011), KECSKÉS (1983), KERÉNYI (1989), KLIMES-SZMIK (1952), NÉMETH et al., (2000), TÓTH & MÁTÉ (1999)]; – fenntartható rendszerek [FÜLEKY (1995), JOLÁNKAI et al. (2011), KÁDÁR (1980), KECSKÉS (1983), KISMÁNYOKY & TÓTH (1997), LÁNG & HARNOS (1985), TÍMÁR (1962, 1975)]; – vetésforgó [DARAB (1955), GYŐRFFY (1985), KISMÁNYOKY & TÓTH (1997), KISMÁNYOKY et al. (1989)].

JOLÁNKAI

168

A talaj növény termesztési vo na tko zá sai A korszerű földműveléstan kialakulásának előfeltétele volt a korszerű talajtani ismeretek megfogalmazása, rendszerbe foglalása. Dokucsajev V. V. orosz profeszszor volt az, aki kutatásai során a talajképződés folyamatait, azok kiváltó tényezőit, e mechanizmusok összefüggéseit feltárta, és a modern talajtan alapjait megvetette. Iskolateremtő képessége folytán ma az egész világon a talajtan és a földműveléstan ismereteit az általa felállított szemlélet nyomán oktatjuk. A talajtani ismereteket kiegészítendő fontos szerep hárult a mikrobiológiai kutatásokra is, hiszen a bioszféra tanulmányozása elengedhetetlen része a korszerű földművelésnek. Számos tudós munkássága alapozta meg a nitrogén fixáció és a nitrifikáció biológiai folyamatainak megismerését. A talajbiológiai kutatások eredményeinek európai elterjedése nagymértékben hozzájárult a hazai talajtan agronómiai hasznosításának megteremtéséhez. Viljamsz V. R. orosz talajfizikus felismerte, hogy a talajok képződése, azok fizikai jellemzői elsődlegesen a bioszféra hatására alakulnak. Nevéhez fűződik a biológiai talajtan fogalmának kialakulása. Hazai tudósaink közül di Gléria János, Ballenegger Róbert, Stefanovits Pál, id. és ifj. Várallyay György munkássága kiemelkedően sok hasznosítható talajtani ismeretet bocsátott a hazai növénytermesztéstan számára. Az Agrokémia és Talajtan köteteiben – a teljesség igénye nélkül – kulcsszavakban a következő növénytermesztési területek emelhetők ki: – erózió [FEKETE & TÓTH (1964); BARCZI et al. (1995), BIRÓ et al. (2010), BLASKÓ et al. (1995), MATTYASOVSZKY (1953a,b), SZABÓ (1973), SZABÓ & SZERMEK (1992)]; – defláció [BARCZI et al. (1995), BLASKÓ et al. (1995), CSERNI (1995)]; – ökoszisztémák [PETRASOVITS (1983), JOLÁNKAI et al. (2010), TARNAWA & JOLÁNKAI (2010)]; – szikesedés [CSERNI (1995), DARAB (1955), FILEP (2001)]; – talajtérképezés [STEFANOVITS (1951), VÁRALLYAY & SZŰCS (1978), VÁRALLYAY et al. (1979)]; – talajállapot [KECSKÉS (1983), STEFANOVITS (1952), SIPOS & BIRKÁS (1978), SZODFRIDT (1991)]; – kultúrállapot [SÍK & SCHÖNFELD (1951), CANNELL (1985), MADARI et al. (1998)]; – táblatörzskönyv [TORNYI (1984), URFI (1993)]. Végül, de nem utolsósorban megállapítható, hogy az Agrokémia és Talajtan köteteiben a növénytermesztési szakma csaknem minden iskolája, és művelője publikált, gazdagítva ezzel mind elméleti, mind gyakorlati tudásunkat. Debrecen, Gödőllő, Karcag, Keszthely, Martonvásár, Mosonmagyaróvár, Nyíregyháza és Szeged kutatói csakúgy megjelennek a kötetben, mint számos külföldi tudós, akik eredményeikkel hozzájárultak egy jobb, korszerűbb és termelékenyebb környezetbarát növénytermesztés tudományos alapjainak lerakásához.

Növénytermesztés

169

Az értékelés alapjá t képező publikációk jegyzéke Az alábbi irodalomjegyzék tartalmazza mindazokat a közleményeket, amelyek az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban megjelentek, s amelyeket a szakkommentár készítője – az értékelés fő szempontjait figyelembe véve – az összes megjelent cikk közül kiválasztott. A szakcikkek bibliográfiai leírása mellett kiemelten jelenik meg a cikket tartalmazó Agrokémia és Talajtan kötet száma és az oldalszám, ahol a közlemény megtalálható. ABDEL KADER, D. A., SZEGI J. & GULYÁS F., 1982a. A fuzáriumok száma különböző típusú talajokon nevelt búzanövények gyökérzónájában. 31. 111–122. ABDEL KADER, D. A., SZEGI J. & GULYÁS F., 1982b. Adatok néhány kórokozó és szaprofita gomba cellulázenzim-aktivitásának vizsgálatához. 31. 397–404. ARANY S., 1964. A digózás történetének szakirodalmi áttekintése. 13. 361–370. ÁRENDÁS T., 1995. Őszi búza tápláltsági állapotának értékelése különböző trágyázási rendszerekben. 44. 18–30. BARCZI A., CZINKOTA I. & GENTISCHER P., 1995. Talajtani és eróziós hatások kimutatása a természetes növénytakaró változásában a kesztölci Fehér szirt példáján. 44. 514–528. BARNA I.-NÉ, 1982. A talaj vízgazdálkodása és a természetes vegetáció közötti kapcsolat egy hidromorf talajsor esetén. 31. 73–92. BAYOUMI HAMUDA et al., 1995. Rhizobium törzsek talajfungicid-érzékenysége. 44. 473–480. BÉRES J., 1960. Adatok a burgonya leromlásának okaihoz. 9. 535–548. BIRÓ B., SZILI-KOVÁCS T. & ANTON A., 2010. A rekultivációtól a remediációig. 59. 409–412. BLASKÓ L. et al., 1995. Kötött talajok széleróziós érzékenységének vizsgálata. 44. 497– 503. CANNELL, R. Q., 1985. Crop establishment in relation to soil conditions and cultivations. 34. Suppl. 28–48. CSATHÓ P., 1994. Kádár I. & Szemes I.: A nyírlugosi tartamkísérlet 30 éve. 43. 429– 434. CSERNI I., 1995. Az ökológiai adottságokhoz alkalmazkodó gazdálkodás távlatai a Duna–Tisza közén. 44. 539–550. CSORBA SZ., FARKAS CS. & BIRKÁS M., 2011. Kétpólusú víztartóképesség-függvény a talajművelés-hatás kimutatásában. 60. 335–342. DARAB K., 1955. A vetésforgó néhány növényének hatása tiszántúli talajaink szikesedési viszonyaira. 4. 305–312. DEBRECZENI B.-NÉ, 1967. A növények vízháztartásának egyes élettani vonatkozásai. 16. 221–230. DI GLÉRIA J. & BÁRTFAY T.-NÉ, 1963. Auxinos és mikroelemes kezelés hatása a paradicsomnövény fejlődésére és termésére. 11. 343–350. DI GLÉRIA J. & KAZÓ B., 1951. Talajok nedvességtartalmának gyors meghatározása. 1. 99–110. DOROSZINSZKIJ, L. M., 1969. A lucerna és a csillagfürt gyökérgumóiban élő baktériumok által megkötött nitrogén mennyisége. 18. 3–10.

170

JOLÁNKAI

DVORACSEK M., 1951. A talaj morzsalékos szerkezete. 1. 255–260. DVORACSEK M., 1968. Penetrométer a talaj mechanikai ellenállásának szabadföldi méréséhez. 17. 319–326. DVORACSEK M., KLIMES-SZMIK A. & B. FEJÉR S., 1951. Adatok magyarországi talajok szerkezeti állapotáról. 1. 479–492. EGERSZEGI, S., 1964. Plant physiological principles of efficient sand amelioration. 13. Suppl. 209–218. FEHÉR K. & CSEH É., 1963. A kukorica és szemescirok fehérje minőségének változása a tenyészidő folyamán. 11. 371–378. FEKETE, Z. & TÓTH, A., 1964. Effect of different cultivation methods of soil conservation on slopes. 13. Suppl. 219–226. FELFÖLDY L., 1951a. Paradicsomfajták vízforgalmára vonatkozó élettani kísérletek. 1. 85–98. FELFÖLDY L., 1951b. Természetes poliploid növények összehasonlító vizsgálata. 1. 181–200. FILEP GY., 2001. A szikes talajok javítóanyag-szükségletének becslésére alkalmas módszerek összehasonlítása. 50. 450–456. FÜLEKY GY., 1995. A mezőgazdasági termelés és a talaj környezetvédelme. 44. 284– 302. GARAY A. & ANTAL E., 1952. Tájékozódó kísérletek a gyapot terméselrugásának növényélettani és biológiai okairól. 1. 353–368. GARAY K. & G. FEHÉR I., 1953a. A fényenergia megkötése ATP-ben fotoszenzibilizátorokkal. 2. 273–282. GARAY K. & G. FEHÉR I., 1953b. Az ATP reverzibilis változása vizes oldatban napfény hatására. 2. 255–272. GARAY K. & GUBA F., 1951. Az ultraszonikus, ultraibolya- és röntgensugárzás hatása az adenozin trifoszfátra (ATP). 1. 1–10. GÁSPÁR L., 1956. Búza csíranövények foszforfelvétele. 5. 213–220. GYŐRFFY, B., 1985. Crop rotation and monoculture in corn production. 34. Suppl. 53– 56. HEGEDŰS A. et al., 2003. Néhány kukorica hibrid mikroorganizmussal történő vetőmagkezelésének hatása a termés hozamára és minőségére. 52. 383–394. IHÁSZ I., 1960. Gyakrabban előforduló pázsitfűfélék és herefélék karotin tartalmának meghatározása és értékelése. 9. 559–572. JOLÁNKAI, M., 1985. Differences in fertilizer response due to winter wheat varieties. 34. Suppl. 57–59. JOLÁNKAI M., GYURICZA CS. & TARNAWA Á., 2010. Agro-ökoszisztémák megújuló képessége. 59. 407–408. JOLÁNKAI M., GYURICZA CS. & TARNAWA Á., 2011. A termőhely és a földhasználat szinergizmusa. 60. 291–294. KÁDÁR I., 1977. Bergmann, Neubert: Pflanzendiagnose und Pflanzenanalyse (Növénydiagnózis és növényanalízis). 26. 498–500. KÁDÁR I., 1980. Növényanalízis alkalmazása az agrokémiai szaktanácsadásban és kutatásban. 29. 323–344. KÁDÁR I. & ELEK É., 1987–1988. Összefüggés-vizsgálatok néhány talajtulajdonság, valamint a búza és a kukorica jellemzői között. 36–37. 253–270.

Növénytermesztés

171

KÁDÁR I., LÁSZTITY B. & SIMON L., 1981. Az üzemi talaj- és növényvizsgálati eredmények értelmezése és felhasználása mezőföldi csernozjom talajon. 30. 65–78. KASSAI, K. et al., 2002. Specific weed tolerance of wheat (Triticum aestivum L.) varieties – a key to non chemical weed control. 51. 219–222. KECSKÉS M., 1983. A talaj környezetvédelméről. 32. 316–318. KERÉNYI A., 1989. A talajtan helye és funkciója a környezetvédelemben. 38. 161–172. KIRÁLY, Z., 1985. Balancing chemical and non-chemical methods to manage plant diseases, pests and weeds. 34. Suppl. 156–164. KIRÁLY Z. & FARKAS G., 1956. A feketerozsdával (Puccinia graminis var. tritici) fertőzött búza terminális oxidációjának vizsgálata. 5. 233–240. KISMÁNYOKY T. & TÓTH Z., 1997. Role of crop rotation and organic manure in sustainable land use. 46. 99–106. KISMÁNYOKY T. et al., 1989. Gabona vetésforgó N-forgalmának vizsgálata. 38. 93–104. KLIMES-SZMIK A., 1952. Vorobjev, Jegorov, Kiszelyev: Földműveléstani laboratóriumi gyakorlatok útmutatója. 1. 533. KLUPÁCS, H. et al., 2010. Impact of water availability on winter wheat (Triticum aestivum L.) yield characteristics. 59. 151–156. KOVÁCS, G. J., 1998. Estimation of the effect of global warming on yields and environment of arable crops in Hungary. 47. 133–144. KRISZTINKOVICH B., 1952. Ulmann: A mérsékelt égöv értékes kaucsuknövényei szovjet tapasztalatok alapján összeállítva. 1. 398. LÁNG G., MÁRTONFFY T. & TÖLGYESI GY., 1977. A kukorica termésmennyisége és a felvett tápelemek koncentrációja közötti összefüggés vizsgálata. 26. 351–362. LÁNG I., 1957. Aljtrágyázott őszi gabonafélék zöld levélfelülete és összlevélfestékének vizsgálata. 6. 69–78. LÁNG I., 1961. A réteges homokjavítás hatása a homoki bab terméshozamára és tápanyagfelvételére. 10. 389–404. LÁNG, I. & HARNOS, ZS., 1985. Economic and social constraints in establishing sustainable agricultural systems in Hungary. 34. Suppl. 170–180. LÁSZLÓ GY., 1957. A borsó és bükköny Rhizobium törzseinek nitrogénkötő képessége és virulenciája a gazdanövény különböző fejlődési szakaszaiban. 6. 177–188. MADARI, B. et al., 1998. Long-term effects of tillage on the composition of soil organic matter: spectroscopic characterization. 46. 127–134. MÁNDY GY., 1954. Az aljtrágyázás hatása a Bánkúti 1201. búza külső és belső alakulására. 3. 181–188. MÁRKUS L., 1955. Vizsgálatok a búzaliszt fehérjéiről. I. A biuret reakcióról. 4. 195– 206. MÁRTON L., 2002. Évhatás elemzése a nyírlugosi műtrágyázási tartamkísérletben. 1. A csapadék és a tápanyagellátás hatása a rozs (Secale cereale) termésére. 51. 447– 464. MÁRTON L., 2004. A műtrágyázás, a meszezés és a csapadék hatása a rozs, a burgonya, az őszi búza és a triticale termésére. 53. 271–288. MATTYASOVSZKY J., 1953a. Északdunántúli talajok eróziós viszonyai. 2. 333–352. MATTYASOVSZKY J., 1953b. Talajok vízvezetőképességének vizsgálata és eredményeinek alkalmazása a talajvédelemben. 2. 161–172. MATTYASOVSZKY J. & DUCK T., 1954. Az erózió hatása a talajok tápanyagviszonyaira. 3. 163–172.

172

JOLÁNKAI

MOORE, F. P., 1985. Soil loosening – The new technique. 34. Suppl. 49–52. NAGY J., 1996. A talajművelés és a műtrágyázás hatásának értékelése a kukorica (Zea mays) termésére. 45. 113–124. NAGYMIHÁLY F. et al., 1954. Permetező trágyázás hatása cukorrépára. 3. 197–204. NÉMETH T. & KARAMÁN J., 1986. A N-trágyázás hatása az őszi káposztarepce termésére és tápanyagtartalmára. 35. 95–104. NÉMETH T. et al., 2000. Talajdegradációs folyamatok térinformatikai alapú, térségi szintű elemzése. 49. 3–18. NGUYEN THI DAN, SZABOLCS I. & LESZTÁK J.-NÉ, 1971. A rizstermesztés hatása a talaj fizikai tulajdonságaira. 20. 231–260. PÁLFI G., 1959. Száraz és árasztott művelésű rizs ásványi táplálkozásának vizsgálata. 8. 243–250. PÁLFI G., 1967. A beteg rizs, szója, burgonya és dohánynövények rendellenes aminosav anyagcseréjének új, közös indikátora. 16. 645–652. PEPÓ, P. & NAGY, J., 1997. Plant nutrition system of cereals in their sustainable crop production. 46. 113–124. PETRASOVITS I., 1959. A rizs vízellátottsága és növekedése közötti néhány összefüggés. 8. 227–242. PETRASOVITS I., 1983. Az agro-ökopotenciál felhasználása, védelme, növelése. 32. 297– 314. PRETTENHOFFER, I., 1964. Subsoiling as an additional development in the amelioration of noncarbonic alkali (solonetz) soils. 13. Suppl. 227–236. PUSZTAI A., 1963. A műanyagfóliás talajtakarás hatása a talajra és a növényre. 11. 351– 360. RAJKAINÉ VÉGH K. & SZUNDY T., 2004. Kukorica genotípusok vízellátottsága és vízhasznosítása. 53. 35–54. SÍK K. & SCHÖNFELD S., 1951. A talaj sajátságok időszakos változásairól. 1. 269–290. SIPOS S. & BIRKÁS M., 1978. A talajfizikai állapot és az evaporáció összefüggései. 27. 417–428. SOÓS T., PAPP L. & MIR V. M., 1976. Kubában végzett szabadföldi rhizobium oltási kísérletek különböző szójafajtákkal. 25. 139–144. STEFANOVITS P., 1951. Talajtérképezés a Szovjetunióban. 1. 137–140. STEFANOVITS P., 1952. Öntésterületeink talajainak kialakulása a viljamszi elmélet szerint. 1. 525–530. SZ. NAGY GY. & KÁDÁR I., 1990. Adatok az uborka ásványi összetétele, hozama és lisztharmat-ellenállósága összefüggéséhez. 39. 74–90. SZABÓ I., 1956. Adatok a magyarországi talajok sugárgombaflórája antibiotikus aktivitásának ismeretéhez. 5. 233–244. SZABÓ I., OROSZLÁN I. & MARTON M., 1956. A talajmikróbák gócszerű településének okairól. 5. 183–192. SZABÓ L., 1973. A lejtők talajainak vízáteresztése és víztartalma. 22. 39–54. SZABÓ L. & SZERMEK ZS., 1992. A talajpusztulás tényezőinek elemzése a Gödöllői Dombvidék északi mezőgazdasági területein. 41. 203–212. SZABOLCS I. & DARAB K., 1965. Öntözéses lucernatermesztés hatása a szolonyec talajok kémiai sajátságaira. 14. 191–202. SZÁSZ G., 1956. Talajkülönbségek hatása az őszi árpa állományéghajlatára. 5. 471–484.

Növénytermesztés

173

SZLOVÁK S., 1975. A talajhőmérséklet és a kukorica transzspirációja közötti kapcsolat vizsgálata. 24. 341–352. SZODFRIDT I., 1991. Genetikai talajtípusok és növénytársulások kapcsolata. 40. 484– 492. TARNAWA, Á. & JOLÁNKAI, M., 2010. Resilience within agro-ecosystems. 59. 207–210. TEJEDA EFRAIN A., 1993. A paradicsom rizoplán baktérium-közösségének jellemzője. 42. 351–370. TÍMÁR M. É., 1975. Az ökológiai szemlélet és talajtani jelentősége. 24. 437–444. TÍMÁR M.-NÉ, 1962. Adatok a növényi maradványok talajban történő elbomlásához. 11. 437–442. TORNYI L., 1984. A földértékelés helyzete Bács-Kiskun megyében. 33. 233–244. TÓTH G. & MÁTÉ F., 1999. Jellegzetes dunántúli talajok főbb növényenkénti relatív termékenysége. 48. 172–180. TÖLGYESI GY. & HARASZTI E., 1970. Takarmánynövények ásványi összetételét befolyásoló belső és külső tényezők vizsgálata. 19. 333–338. URFI P., 1993. Táblatörzskönyvi adatok faktoranalíziseinek összehasonlító elemzése. 42. 332–337. ID. VÁRALLYAY GY., 1951. Talajvédelmi kísérletek és teendők. 1. 115–128. VÁRALLYAY GY., 1974. Háromfázisú talajrétegekben végbemenő vízmozgás tanulmányozása. 23. 261–276. VÁRALLYAY GY., 1984. Magyarországi homoktalajok vízgazdálkodási problémái. 33. 159–168. VÁRALLYAY GY., 1990. A szikesedés és a víz kapcsolata. 39. 17–22. VÁRALLYAY GY. & SZŰCS L., 1978. Magyarország új 1:100 000 méretarányú talajtérképe és alkalmazási lehetőségei. 27. 267–288. VÁRALLYAY GY. et al., 1979. Magyarország termőhelyi adottságait meghatározó talajtani tényezők 1:100 000 méretarányú térképe. 28. 363–384. VARGA L., 1958. Néhány adat a cukorrépa gyökérzónájában élő protozoonokról. 7. 393–402. WALGER J., TAKÁCS I. & SZÁSZI J., 1957. A tápérték változása a kukoricanövény szárában és csövében a viaszéréstől a teljesérésig. 6. 143–154. WALGER J. & THURÁNSZKY A.-NÉ, 1960. A silókukorica tápértékének és termésmenynyiségének változása a fejlődés során. 9. 331–344. WALGER J. et al., 1961. Kukoricafajták gyakorlati érésfokozatának összefüggése a szemek szárazanyag és keményítő-tartalmával. 10. 377–388. ZSOLDOS F., 1960. Fiatal rizsnövények tápanyagfelvételének vizsgálata. 9. 103–110. ZSOLDOS F., 1966. Vizsgálatok teraszolt gyümölcsösök létesítésével kapcsolatban. 15. 303–308.


175–210

Talajbiológia KÁTAI János Debreceni Egyetem AGTC Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar, Debrecen

Az „Agrokémia és Talajtan” című folyóiratban az elmúlt hat évtizedben 329 közlemény került publikálásra a talajbiológia tárgyköréből. Ebből 230 kísérleti háttérrel rendelkező, tudományos dolgozat, 95 szemlecikk, 4 közlemény pedig a vitarovatban jelent meg. Ha az évtizedek publikációs aktivitását értékeljük a legkevesebb (31) 1991–2000 között, a legtöbb (35+72) 1981–1990 között látott napvilágot (1. táblázat). Ez annak köszönhető, hogy utóbbi időszakban több nemzetközi konferencia is megrendezésre került a talajmikrobiológia témakörében és az előadások teljes terjedelemben megjelentek a folyóiratban vagy a folyóirat különszámában. A többi évtizedben 32 és 47 dolgozat került publikálásra. Célul tűztük ki, hogy bemutassuk a folyóiratban a talajbiológia területéről megjelent közlemények tartalmát, fontosabb eredményeit, elméleti és gyakorlati jelentőségét, valamint a szakterület fejlődését. 1. táblázat Az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban az elmúlt évtizedekben megjelent talajbiológiai publikációk száma Tudományos cikk

Szemlecikk

Vitarovatban megjelent cikk

Összesen

1951–1960 1961–1970 1971–1980 1981–1990 1991–2000 2001–2010

32 43 42 35+72* 31 47

9 25 19 21 9 12

1 1 1 1 – –

42 69 62 57+72* 40 59

Összesen

230+72*

95

4

329+72*

Megjegyzés: *Az Agrokémia és Talajtan 39. kötet 3–4. száma (1990) a X. Talajbiológiai Nemzetközi Szimpózium angol nyelvű kiadványa, amely tartalmazza a plenáris és a szekcióüléseken (72) elhangzott előadások anyagát

Postai cím: KÁTAI JÁNOS, Debreceni Egyetem AGTC Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar, 4032 Debrecen, Böszörményi út 138. E-mail: [email protected]

176

KÁTAI

A tala jbio lóg ia területéről megjelent kö zlemények ismertetése 1951–1960 Kezdetben módszertani, metodológiai cikkek jelentek meg. KROLL (1953) a szacharáz enzim mérés módszerét használta a talaj biológiai aktivitásának meghatározására. VAS (1954) a mikroorganizmusok növekedését elősegítő és gátló hatások kvantitatív és kvalitatív megismerésére a mikrobák szaporodás kinetikai méréseit javasolta. JÁMBOR (1956a,b,c,d) a tetrazoliumvegyületek fényreakcióiról közölt adatokat, ill. azok enzimatikus reakcióit ismertette. MÁRKUSNÉ (1955) a talajok és trágyák celluláz-aktivitás mérésére javasolta az antron módszert. Kidolgozták a baktériumok által történő anyagszállítás tanulmányozására a kinetikus izotóp módszert (GÁL & T. VÁGÓ, 1957). SZOLNOKI (1957) cikkében a jelzett P hatását vizsgálta az istállótrágya mikroorganizmusaira. Az 1950-es években a talajbiológusok és biokémikusok nagy figyelemmel fordultak a talajenzim kutatások felé. Már a módszerek között is találunk talajenzimmel kapcsolatos dolgozatokat, amelyeket az előzőekben idéztünk, de később számtalan talajenzimekkel kapcsolatos dolgozat látott napvilágot. A talajokból újabb enzimeket mutattak ki és számtalan új, vagy módosított módszer is bevezetésre került. KROLL és munkatársai (1955) a fenilfoszfátos módszert módosították a talajok és trágyák foszfatáz-aktivitásának meghatározására. Egy másik közleményben KRÁMER és ERDEINÉ (1958) a talajok foszfatáz-aktivitásának dinátriumfenilfoszfátos módszerét értékelték. KISS (1957) gilisztaürülék és hangyabolyföld enzimaktivitásának összehasonlítását végezte el. Fontos eredménye, hogy a gilisztaürülék invertáz enzimben gazdagabb, míg a hangyabolyföld kisebb aktivitást mutatott. A magoltás, a szimbionta nitrogénkötés élénken foglalkoztatta a kutatókat már ebben az évtizedben is. Az első kutatási témák között találjuk az Azotobacter-rel történő, lucerna és cukorrépa magoltási kísérletet, amely arról számolt be, hogy az Azotobacter és a szuperfoszfát együttes alkalmazásával 11 és 16%-kal növekedett a terméseredmény (KROLL & ERDEINÉ, 1951). Később PÁNTOS (1956) a búza rizoszférájából kiválasztott Pseudomonas radiobacter baktériumtörzzsel való oltása után 29%-kal nagyobb szárazanyag felhalmozódást tapasztalt búza esetén. A szimbionta nitrogénkötéssel kapcsolatos első publikáció (LÁSZLÓ, 1957) a borsó és a bükköny Rhizobium törzseinek nitrogénkötő képességét és virulenciáját vizsgálta. Megállapították, hogy a Rhizobium törzsek nitrogén aktivitását megbízhatóbban mutatja a gümők térfogata, valamint a benne élő baktériumok fejlődési ciklusa, mint a gümők száma. MANNINGER és munkatársai (1960) a Rhizobium baktérium oltóanyag hatékonyságát tanulmányozták tenyészedényes kísérletben, ahol a baktériumok teljesítő képességét (a gümőképzést, nitrogéngyűjtő tulajdonságot, valamint a növények növekedését) hasonlították össze. PÁNTOSNÉ és PÁNTOS (1959) megfigyelték, hogy a kukorica rizoszféra baktériumok jelentős szerepet játszottak az ureaform szerves nitrogén készítmények átalakításában.

Talajbiológia

177

A sugárgombák kutatása ebben az évtizedben kezdődött. A szerteágazó kutatások kiterjedtek a sugárgombák morfológiai, rendszertani, fiziológiai és ökológiai sajátosságainak megismerésére, a mikroorganizmusok antagonizmusának, valamint antibiotikum termelésének vizsgálatára is. A kutatók fontosnak tartották a talajban élő szervezetek és a magasabb rendűek kölcsönhatásának vizsgálatát. A talajmikrobák antagonizmusának vizsgálatára elsősorban SZABÓ (1953, 1955), a sugárgombák antibiotikum termelő képességének megismerésére SZABÓ (1956), valamint SZABÓ és MARTON (1957b, 1958) cikkei mutattak rá. Nagy figyelmet fordítottak a talajban élő sugárgombák morfológiai, fiziológiai (MARTON & SZABÓ, 1957), ökológiai (SZABÓ et al., 1958), rendszertani (SZABÓ & MARTON, 1959b) kutatására. Több esetben készült sugárgomba fajokat leíró, bemutató dolgozat (SZABÓ & MARTON, 1957, 1959a). SZEGI (1959a,b) foglalkozott a talajban élő sugárgombák hatásával az Azotobacter chroococcum fejlődésére természetes körülmények között és megállapította, hogy bizonyos Actinomyces törzsek akadályozták az A. chroococcum fejlődését. Kiemeljük a talajban élő, elsősorban az állati egysejtűekre, valamint az egysejtűek és a magasabb rendű növények kapcsolatára vonatkozó kutatásokat. Egyre inkább a protozoonok és a magasabb rendű szervezetek kölcsönös együttélésének tanulmányozása került az érdeklődés középpontjába. BICZÓK (1953) felhívta a figyelmet arra, hogy a búza gyökeréről jóval több protozoon nyerhető ki, mint a talajból. 63 protozoa fajt talált, amelyből addig 15 ismeretlennek bizonyult a talajból. VARGA (1958) a cukorrépa gyökérzónájában élő protozoonokat, másik közleményében (VARGA, 1960) egy hortobágyi szolonyec talaj mikrofaunáját mutatta be. A talajok élővilágának egy különös csoportját képezik az algák. KISS (1959) a talajfelületek hirtelen bekövetkező elszínesedését az algáknak tulajdonította. Véleménye szerint a „talajvirágzás” kialakulását az edafikus tényezők mellett, az időjárási tényezők is jelentősen befolyásolták. A szakembereket intenzíven foglalkoztatta a növényi tápanyagok és a talaj biológiai aktivitása közötti kapcsolat. Ehhez szorosan kapcsolódott az a törekvés is, hogy az istállótrágya érlelése során milyen hatékonyságú az ásványi tápanyag feltáródása. VÁRALLYAY és KERESZTÉNY (1951) kísérleti eredményei igazolták, hogy a talaj könnyen oldható foszfor- és káliumtartalma nem szenvedett jelentős mértékű biológiai változást. 1961–1970 Ebben az évtizedben is több új vizsgálati módszer bemutatására került sor. MACHER és munkatársai (1961) spektrográfiai módszert alkalmaztak a baktériumok szervetlen alkotórészeinek és nyomelemeinek meghatározására. VARGA (1962) a talajlakó mikrofaunát, MANNINGER (1964) a Rhizobium törzsek liofilizálhatóságát, és a liofilizált törzs tárolhatóságát vizsgálata. KOVÁCS és TÓTHNÉ (1966) összehasonlították az aminosavak mikrobiológiai és papírkromatográfiás meghatározási

178

KÁTAI

módszereit. MANNINGER és WITKOVSZKY (1968) szerológiai eljárásokat használtak fel a szőlő rizoszféra baktériumok meghatározására. Néhány kutató a sugárgomba csoport hazai talajtípusokban történő előfordulásával és ökológiai szerepével foglalkozott (SZABÓ & MARTON, 1961). A talajból izolált mikroorganizmusok közül főként a sugárgombák rendelkeztek a gombák növekedését gátló fungisztatikus hatással. Rendszertani tanulmányokat végeztek cellulózbontó sugárgombákon (SZABÓ et al., 1962). MARTON (1962) csernozjom réti talajból három cellulózaktív, melaninképző és halotolerans Streptomyces típust mutatott ki. Előtérbe kerültek, részben folytatódtak azok a kutatások, amelyek a növény növekedését kedvezően befolyásoló biotikus anyagok (auxinok, gibberellinek, vitaminok, aminosavak, valamint antibiotikumok) jelentőségére hívták fel a figyelmet. KRASZILNIKOV (1962) kísérletei azt bizonyították, hogy a növények steril körülmények között gyengébben fejlődtek, mint mikroorganizmus fajok jelenlétében. PÁNTOS (1961) kimutatta, hogy a búza és kukorica gyökérfelületi zónájában a B vitamincsoporthoz tartozó vitaminok szintetizálására képes baktériumok élnek. SZEGI és GULYÁS (1963) egyes cellulózbontó sugárgombák és mikroszkópos gombák anyagcseretermékeinek hatásait vizsgálták az Azotobacter-ek légzésére és a lucernamagvak csírázására. SZEGI (1966) foglalkozott a különböző növényi anyagok hatásával a B vitaminok szintézisére, valamint a talajban végbemenő biológiai tevékenység és a vitamintartalom közötti kapcsolatot kereste. BAKALIVANOV (1969) Bulgária talajaiban vizsgálta a gyakran előforduló gombák és a kiválasztott enzimek (kataláz, ureáz, szacharáz, celluláz) kapcsolatát. Ebben az évtizedben a kutatások középpontjába a nitrogénkötés és a nitrogénkötő baktériumok tanulmányozása került. MANNINGER (1962) a rhizobium baktériumok morfológiai vizsgálatát végezte. A rhizobium törzsek szén- és nitrogénforrás hasznosítását KECSKÉS és munkatársai (1961), antibiotikum érzékenységét SOÓS és NAGY (1967), nitrogénkötő aktivitását pedig NITA (1963) kutatta. MANNINGER és munkatársai (1967) szabadföldi lucernakísérletekben használt rhizobium oltóanyagokkal szignifikáns terméstöbbletet értek el. Javasolták a porszerű, száraz oltóanyagokat. DOBROSZINSZKIJ (1969) 15N-nel folytatott kísérletei bizonyították, hogy a rhizobiummal kezelt csillagfürt N-tartalmának 86%-a, a lucerna N-tartalmának 95%-a a biológiai úton megkötött nitrogénből származott. Nagyobb ásványi Ntartalom jelenlétében lényegesen csökkent a légköri N-kötés. MANNINGER és MOLNÁR (1969) a Rhizobiumok teljesítőképességének (virulenciájának és effektivitásának) fokozását tűzték ki célul a törzsek röntgensugaras kezelésével. Külföldi szerzők közül IBRAHIM és munkatársai (1970) a nátrium só hatását figyelték meg a hüvelyesek gümőképzésére és növekedésére, a nátrium-karbonát bizonyult a legtoxikusabb sónak. MAHMOUD és munkatársai (1970) Egyiptomban termesztett bab (Phaseolus vulgaris) Rhizobium törzseit izolálva nem tapasztaltak összefüggést a gümőszám és a megkötött nitrogén mennyisége között. A Rhizobium törzsek hatékonyságát, valamint a hüvelyes növények gyökérgümőiben és gyökereiben lévő

Talajbiológia

179

aminosav-tartalom közötti összefüggéseket kutatták. KREAMAN és munkatársai (1970) a bab magvak vízoldható, termolabilis, valamint vízben nem oldódó termostabil toxikus anyagainak hatását tanulmányozták a Rhizobium phaseoli törzsek növekedésére. A szabadon élő N-kötők közül az Azotobacter-t HELMECZI (1962) oltóanyagként használta fel kukoricánál. ILJINA (1969) azt tapasztalta, hogy az Azotobacter vinelandii tenyészetéből nyert sejtnélküli szubsztrátum N-kötő aktivitása szoros kapcsolatban volt a tenyésztési feltételekkel. A denitrifikáló baktériumok kutatása is megjelent: a disszimilatív nitrátredukció sajátosságait TIMÁRNÉ (1970), a biológiai szódaképződést TIMÁRNÉ és PÁTKAI (1967) vizsgálták. Véleményük szerint a szóda deszulfurikáció eredményeként képződhet, a szulfátredukció során keletkező termékek növelik az alkalinitást. Foglalkoztak a különböző élőlénycsoportok kölcsönhatásával is. A N-kötő mikroorganizmusok tevékenységét jelentős mértékben befolyásolták a cellulózbontó baktériumok. KALININSZKAJA (1969) különböző talajokból N-kötő Mycobacterium és cellulózbontó baktériumok asszociációját tenyésztette ki. SZEGI és RODRIGUEZ (1967) cellulózbontó gombák hatását vizsgálták néhány mikroorganizmus és egy hüvelyes növény növekedésére. A kubai laterit talajból izolált cellulózbontó mikroszkopikus gombák anyagcseretermékei részben gátolták, részben serkentették a szabadon élő és a szimbionta N-kötő baktériumokat. A cellulóz és a lignin átalakulásának vizsgálata kiemelt kutatási területté vált. A cellulózbontás a talajok maximális vízkapacitásának 80%-ánál volt a legerőteljesebb (SZEGI, 1962). SZEGI (1968) megállapította, hogy a kísérletbe vont cellulózbontó mikroszkopikus gombák többsége az ammónium-szulfát nitrogénforrás jelenlétében bontotta a maximális mennyiségű cellulózt, ugyanakkor a szűk C:N arány hátrányosan befolyásolta a bontást. Kísérletek bizonyították, hogy a mikroszkopikus gombák a pH 6-os és pH 7-es tápközegben bontották el a legtöbb cellulózt (SZEGI, 1969). TIMÁRNÉ és PÁTKAI (1968) a cellulóz és lignin mineralizációját, GULYÁS (1967, 1969) a talajgombák szerepét kutatta a lignin mikrobiológiai lebontásában és megállapították, hogy a gombák többsége részt vett a lignin bontásában. SZEGI és GULYÁS (1968) néhány Streptomyces és mikroszkopikus gomba humuszbontó tevékenységét figyelték meg. NITA és GROSU (1967) megállapították, hogy a cellulózbontó baktériumok és gombák mennyiségi és minőségi összetétele különböző talajtípusokban eltér egymástól, míg MALISZEWSKA (1969) a talajtípusok biológiai aktivitását hasonlította össze a talajlégzés, a fehérjebontó aktivitás és a cellulózteszt alapján. Az agrotechnikai eljárások talajok biológiai aktivitására gyakorolt hatásának vizsgálata számos új eredményt hozott. A műtrágyák hatását BURANGULOVA és HAZIEV (1965) tanulmányozták a talajok foszfatáz enzim aktivitására. A foszfor- és káliumműtrágyák csökkentették, míg a nitrogén és az ammonizált humáttrágyák jelentősen növelték a foszfatáz enzimek aktivitását. JÁNOSSYNÉ (1963) megállapította, hogy a talajban a sugárgombák és a gombák foszfatázaktivitása ötszöröse a baktériumokénak. Kutatásai bizonyították, hogy a talajokban a foszfatázaktivitás fordítottan arányos a felvehető foszfor mennyiségével. MUREŞANU és GOIAN (1969)

180

KÁTAI

szerint a N-műtrágyázás, az istállótrágyázás és a meszezés növelte, a foszfor- és káliumműtrágyák csökkentették a talajok foszfomonoeszteráz-aktivitását a vörös here rizoszférájában. Új kutatási témaként jelentkezett a növényvédő szerek hatásának vizsgálata a talajban élő szervezetekre. A herbiciddózisok emelésével egyenes arányban csökkent a talajok cellulózbontó aktivitása KISS (1967) vizsgálataiban. Az összes baktériumszám értéke azt bizonyította, hogy a kezelést követő három hónapon belül a herbicidek gátló hatása megszűnt. MICEV és BUBALOV (1969) a gyomirtók (Simazin, Igrán) hatását vizsgálták a cellulózbontó és N-kötő baktériumokra. KECSKÉS és VINCENT (1969a) néhány Hg-tartalmú fungicid (Panogén, Ceresan) hatását tanulmányozták a rhizobiumokra, amelyekre igen toxikusan hatottak. Másik kísérletükben KECSKÉS és VINCENT (1969b) azt tapasztalták, hogy a fungicidek közül a Thiram a rhizobiumokat nem gátolta, míg a Ceresan erős gátló hatásúnak bizonyult. 1971–1980 Ebben az évtizedben is számos szerző foglalkozott a sugárgombákkal. IBRAHIM és MAHMOUD (1977) a sugárgombák szerepét tanulmányozták karbamid vegyületek hidrolízise során. A legaktívabb karbamidbontó törzsek gyorsan hidrolizálták a karbamidot. Az egyiptomi talajból kitenyésztett Steptomyces törzsek nyers humusz, valamint fenolszármazékok bontásáról IBRAHIM és IBRAHIM (1977) úgy vélekedett, hogy a kiegészítő szén- és nitrogénforrás jelenléte nagymértékben meggyorsította a humusz lebontását. BUTI (1978) két pillangós növényfaj rhizoplán sugárgomba faji összetételét vizsgálta: a Medicago sativa rhizoplán sugárgomba populációjában hét, míg a Trifolium alexandrinum rhizoplánjában öt faj fordult elő. Másik dolgozatában BUTI (1979) e növények gyökerén élő Streptomycetes fajok élettani, ökológiai sajátosságait tárgyalta. GULYÁS és SZEGI (1972) a talaj gombák és sugárgombák sötétbarna pigmentképzésével és kiválasztásával foglalkoztak. A szintetizált pigmentanyagok (így a melanin) változáson mentek keresztül és egyre inkább a humuszsavak kivonataihoz váltak hasonlóvá. Nitrogénkötőkkel kapcsolatban IBRAHIM és munkatársai (1971) a Phaseolus vulgaris rhizoszférájából és talajából kitenyésztett sugárgombák, mikroszkopikus gombák és a Rhizobium phaseoli törzsek kölcsönhatását vizsgálták. A bab gyökérzónájából kitenyésztett aktinomyceták és mikroszkopikus gombák erősebb antagonisták voltak, mint a talajból izolált törzsek. SALEM és SZEGI (1971) megfigyelték a Rhizobium phaseoli szaporodását néhány magyarországi talajban különböző hőmérsékleti körülmények között. Míg a szaporodási optimum 30°C körül volt valamennyi talajtípusban, addig a magas hőmérséklet (45°C) gátolta a R. Phaseoli szaporodását. IBRAHIM és MANNINGER (1972) néhány rhizobium törzs és rhizobium oltóanyag hatását tanulmányozták a lucerna tesztnövényre tenyészedényes kísérletben. SOÓS és munkatársai (1976) szójababfajtákkal Kubában végzett szabadföldi oltási kísérletekben azt tapasztalták, hogy kezelés hatására a növények erőteljesebben fejlődtek, oltás hatására több gyökérgümő képződött és szignifikánsan nőtt a

Talajbiológia

181

termés. Hasonló eredményeket ért el SOÓS és KÓNYA (1978) szója rhizobium oltóanyagokkal beállított szabadföldi kísérletben Ramann-féle barna erdőtalajon. MOAWAD és ASHOUR (1978) a lóbab rhizoszféra mikroflórájában mikroelemes csávázás hatására bekövetkezett változásokat kísérték figyelemmel. A molibdén- és cinkkezelés növelte az összes baktériumszámot, az oligonitrofilek, az Azotobacter, a szervetlen foszfátoldó baktériumok és a mikroszkopikus gombák mennyiségét a rhizoszférában. A legnagyobb termésmennyiséget és a termésben a nitrogéntartalmat is ez a kezelés adta. IBRAHIM és munkatársai (1975) szintén a molibdén pozitív hatásáról számoltak be. A lóbab- és az alexandriai here magvak előzetes áztatása révén a növényekhez adagolt molibdén kedvező hatást fejtett ki a gyökérgümőképződésre, a N2-kötésre és a terméshozamra, de a nagyobb dózis toxikus hatással volt a növényekre. FERNANDEZ (1975) a Beijerinckia genuszhoz tartozó N-kötő baktériumok Kuba talajaiban való előfordulását részletezte. A hat vizsgált törzset taxonómiailag két fajba sorolta: Beijerinckia indica és B. lacticogenes. Sterilizált talajok rekolonizációját két cikk tárgyalta. TIMÁR (1978) a talaj sterilizálása után megfigyelte a mono- és vegyes baktérium-tenyészetekkel rekolonizált talajok csíraszám-változását. A mikrobiális életközösségeken belül kialakuló biotikus kölcsönhatások meghatározó szerepet játszottak a csíraszám alakulásában, a sterilizált talaj benépesülésében. TIMÁR (1979) másik kísérletében a csíraszám és a biológiai aktivitás dinamikáját sterilizált és rekolonizált talajokban tanulmányozta. Denitrifikációval kapcsolatban három publikáció látott napvilágot. TIMÁRNÉ (1972) a Pseudomonas stutzeri dentrifikációs sajátosságairól megállapította, hogy eltérő tenyésztési körülmények hatására a nitrát- és a nitrit-reduktáz koordinált működése megváltozott. A különböző ökológiai feltételek között tevékenykedő mikrobiális életközösségek denitrifikációra képes – rendszertanilag a szaprofita coryneform baktériumok csoportjába sorolható – tagjainak megismerését célozták meg TIMÁRNÉ és munkatársai (1975). SCHMIDT (1979) a coryneform baktériumok egy új csoportjának előfordulásáról számolt be a síkfőkúti agyagbemosódásos barna erdőtalajban. A foszfát-mobilizáló szervezetek tanulmányozása új színfoltot jelentett. MAHMOUD és munkatársai (1973a) a szervetlen, oldhatatlan foszfátokat mobilizáló baktériumok előfordulását kísérték figyelemmel egyiptomi talajoknál a lóbab és a búza rizoszférájában. A foszfátoldó mikroorganizmus csoportok között a spóraképzők és a sugárgombák domináltak. Másik dolgozatukban MAHMOUD és munkatársai (1973b) a mikroflóra, a foszforfrakciók, valamint a foszfor-baktériumok minőségi és mennyiségi előfordulását mutatták be olyan egyiptomi talajokban, ahol az összes, a szerves és szervetlen foszfortartalom nagy volt. A növények foszforigényének kielégítése a talajok biológiai aktivitásának függvénye lehet. IBRAHIM és ABDELAZIZ (1977) szerint a vizsgálatba vont sugárgomba törzsek foszfátoldó képességében nagy eltérések mutatkoztak. A sugárgombák tápközegben citromsavat, almasavat és fumársavat termeltek, a termelt sav mennyisége és a feloldódott foszformenynyiség között szoros összefüggést találtak.

182

KÁTAI

Az agrotechnikai eljárások talajbiológiai aktivitásra gyakorolt hatásával számos szerző foglalkozott. IBRAHIM és munkatársai (1971) a kékalgával (Tolypotrix tenuis) történő oltás, a foszfor- és a káliumműtrágyák hatásának vizsgálatakor kedvező hatást tapasztaltak az összes baktériumszámra, az Azotobacterek, a Clostridiumok és a nitrifikálók mennyiségére. A talajoltás szignifikánsan növelte a talaj N-tartalmát, de a nitrifikációt gátolta. VOJNOVA-RAJKOVA (1980) az ásványi tápanyagok hatását értékelve megállapította, hogy az ammonifikációs aktivitás nagy nedvességtartalom mellett a legerősebb. A nitrifikációs tevékenység, az invertáz és a kataláz enzimaktivitások a hőmérséklet növekedésével fokozatosan emelkedtek. MÁTHÉ és KOVÁCS (1980) a mangán és a cink hatását kísérték figyelemmel egy mészlepedékes csernozjom talaj foszfatázaktivitására, érleléses kísérletben. A Mnkezelések hatására logaritmikusan csökkent a foszfatázaktivitás, a cink 50 ppm-ig serkentő hatásúnak bizonyult. IBRAHIM és KHADR (1974) a gipsszel történő talajjavítás hatását mérték a pillangósok gümőképzésére és növekedésére a Nílus-delta néhány szikes talaján. A gümők száma és a N-kötés a sók kilúgzása után szignifikánsan növekedett. EL-KIFL és munkatársai (1974) a protozoonok mennyiségét határozták meg egy javított homok- és egy művelés alatt álló agyagos vályogtalajban. VÖRÖS (1979) – a rekultivációs kezelések hatását kutatva a visontai hányóföldön – azt tapasztalta, hogy a műtrágya+szalma-kezelések intenzíven növelték a talaj CO2-termelését. ELESAWY (1980) különböző cukrok hatását tanulmányozta az Aspergillus terreus gomba növekedésére és anyagcseréjére. A gomba legjobban a glükózt hasznosította, ezt követte a szacharóz, majd a maltóz. Számos tanulmány jelent meg a növényvédő szerek talajbiológiai hatásáról. SZEGI és GULYÁS (1971) a Gramoxone hatását vizsgálták a cellulóz mineralizációjára és megállapították, hogy a homoktalaj esetében már a 800 µg·g-1, míg a csernozjomnál a 3200 µg·g-1 gyomirtószer-dózis váltott ki gátló hatást. TALEVA és SZTOIMENOVA (1980) – herbicid kombinációk hatását elemezve a napraforgó rizoszférájában végbemenő talajbiológiai folyamatokra – megfigyelték, hogy a rizoszféra mikroorganizmusok különböző csoportjai eltérő szenzibilitást mutattak. KECSKÉS és VINCENT (1969a,b) a fungicidek hatását a Rhizobium leguminosarum különböző törzseire, és a Vicia sativa-val való szimbiózisra laboratóriumi, fénykamrás és üvegházi kísérletben, míg KECSKÉS és VINCENT (1973) a bükköny magvak rhizobiummal történő oltásának és a fungicid magkezelés együttes alkalmazásának lehetőségeit tanulmányozták szabadföldi kísérletben. A fungicidek rhizobium oltásra gyakorolt hatása különböző volt. KECSKÉS és SCHMIDT (1976) a mikroorganizmusok mennyiségi viszonyainak alakulását vizsgálták TMTD (tetrametil-tiuram-diszulfid) fungicidek hatására erdőmaradványos csernozjom talajon. Megállapították, hogy a kezelések az összes csíraszámot növelték, a sugárgombák és a gombák szaporodását viszont erőteljesen gátolták. SALEM és GULYÁS (1971) beszámoltak az inszekticideknek (Lindan, Dyfonat, Basudin) az Azotobacter fiziológiai sajátosságaira, a glükózfelvételre és a N-kötésre gyakorolt hatásáról. Azt tapasztalták, hogy az A. chroococcum kevésbé volt érzékeny, mint az A. agile. SALEM (1971) az előbbi kísérletben felhasznált inszekticidek

Talajbiológia

183

hatását kutatta a Rhizobium trifolii effektív és ineffektív törzseinek fiziológiai aktivitására. Az effektív törzsek esetében a szerek gátolták a glükózfelhasználást, az ineffektív törzseknél jelentős glükózfelvételt észleltek. SALEM és munkatársai (1971) inszekticidek hatását figyelték meg a rhizobiumok és a pillangósvirágú növények szimbiózisára. A szerek gátolták a rhizobiumok glükózfelhasználását, csökkent a légköri nitrogén megkötésében közreműködő szerves savak mennyisége. GAWAAD és munkatársai (1973) néhány inszekticid hatását tanulmányozva a lóbab és az egyiptomi here gyökérgümő baktériumaira azt tapasztalták, hogy az emelkedő Lindan-, DDT- és Heptachlor-dózisok csökkentették az említett növények gyökérgümő képződését. GAWAAD és munkatársai (1973a) inszekticidek (Kepone, Endrin, Dyfonate, PP-211) hatását vizsgálták a talaj-mikroorganizmusokra és a CO2produkcióra. A baktériumok, a sugárgombák és a gombák mennyisége csökkent az alkalmazást követő héten, majd elérte és meghaladta a kezelés előtti állapotot. A szén-dioxid változása hasonló tendenciát mutatott. Ugyanezek az inszekticidek gátolták az ammonifikációt és a nitrifikációt is (GAWAAD et al., 1973b). SUJBERT és CSATAI (1980) mosó- és tisztogatószer hatását mutatták be vályogtalaj talajoszlopában az aerob, az anaerob, valamint a nitrifikáló baktériumok mennyiségi változására. Megállapították, hogy az alkil-benzol-szulfonát, és az alfa-olefin-szulfonát 20ºCon gátolta, 37ºC-on serkentette az aerob, az anaerob és a nitrifikáló baktériumok szaporodását. Az alkil-fenil-poli-glikoléter valamennyi aerob baktériumra antibakteriális hatásúnak bizonyult. 1981–1990 Három újabb módszer bemutatása történt meg: a biológiai nitrogénkötés vizsgálata során KARDOS (1983) az acetilénredukciós-teszt alkalmazási lehetőségét, a rhizobiumok nitrogenáz-aktivitásának kimutatására ALEKSZANJAN és NALBADJAN (1986) egy gyors módszert, valamint az endomikorrhiza gombák izolálási módszereit SZÉCSI és munkatársai (1989) publikálták. Az érdeklődés középpontjába kerültek azok a vizsgálatok, amelyekben a szerves anyagok átalakításában nagy szerepet játszó sugárgombák és mikroszkopikus gombákat tanulmányozták (IBRAHIM et al., 1981). A talajenzimek kiemelkedő jelentőségűek a szerves anyagok transzformációjában (IBRAHIM et al., 1982), illetve a mikrobiológiai aktivitás fontos paraméterei. A Magyarországon előforduló főbb talajtípusok mikrobiológiai aktivitását vizsgálva SZEGI és munkatársai (1985) úgy vélték, hogy a cellulózforrásban gazdag talajok respirációját elsődlegesen a felvehető, ásványi tápanyagok mennyisége befolyásolta. ABDEL KADER és munkatársai (1982b) kórokozó és szaprofita gombák cellulázaktivitását vizsgálták. Mind a kórokozó, mind a szaprofita gombák a különféle cellulózforrásokat egyedüli szénforrásként hasznosították. PÁNTOS-DERIMOVA (1983) azt tapasztalta, hogy erdei ökoszisztémák talajában az enzimaktivitás (kataláz, dehidrogenáz, invertáz, foszfatáz, ureáz, proteáz), valamint a nitrogén-, foszfor- és káliumtartalom az ökoszisztémák avartakarójában volt a legnagyobb.

184

KÁTAI

A talaj nitrogénkötő szervezeteivel kapcsolatos kutatást a pillangósvirágú növények rizoszférájában és rhizoplánjában ABDEL KADER és munkatársai (1982a) végeztek. A szervezetek döntően befolyásolták a növények fejlődését, valamint a talajban lejátszódó biokémiai és biológiai folyamatokat. Rhizobium törzsekkel, rhizobium oltással MANNINGER és KŐVÁRI (1983), továbbá ABDALLA és munkatársai (1984) foglalkoztak. A rhizobiumos oltás hatása fokozódott a növények optimális tápanyag-ellátottsága mellett. KÖVES-PÉCHY és munkatársai (1989) feltérképezték Magyarország talajainak természetes rhizobium populációját. Az antagonista szervezetekkel összefüggésben BARABÁSNÉ (1983) az antibiotikum rezisztencia és a szimbiózis tulajdonságok összefüggéseit tanulmányozta a Rhizobium meliloti egyik törzsében. OROS és munkatársai (1983) – a triazolszármazék fungicid (25 WP) hatását vizsgálva a fitopatogén gombák és a Rhizobium japonicum közötti kompeticiós kölcsönhatásokra – azt tapasztalták, hogy a fungicid igen toxikusnak bizonyult a Rhizobiumokra, néhány esetben megszüntette az R. japonicum és a fitopatogén gombák közötti kompetíciós viszonyt is. KIRÁLY (1985) felhívta a figyelmet a kémiai és nem kémiai módszerek közötti egyensúly tartására a növényi betegségek, a kártevők és a gyomnövények elleni küzdelemben. Utalt arra, hogy a Trichodermák antibiotikumot termelnek és így gátolják a palántadőlést és gyökérbetegségeket okozó patogén talajgombákat. Az agrotechnikai tényezők közül a műtrágyázás és a talaj tápanyagtartalmának hatásvizsgálata széleskörűen kibontakozott. HELMECZI (1983) vizsgálta a műtrágyázás és öntözés talaj mikroflórára gyakorolt hatását. A kis és közepes dózisok serkentő hatását, különösen a nitrifikáló és a nitrogénkötő baktériumok esetében tapasztalta. A mikroszkopikus gombák mennyisége nőtt a műtrágyázás és öntözés hatására, viszont a gombaflóra szegényebbé vált. BREZOVCSIKNÉ és munkatársai (1984) különböző N-műtrágyák hatásáról számoltak be a búzaszalma és kukoricaszár lebontására, valamint a talaj mikroszervezetek mennyiségi alakulására. A felvehető ásványi tápanyagokkal jól ellátott erdőtalajon a pétisó szignifikánsan fokozta a búzaszalma mineralizációját, a kukoricaszár elbontását nem befolyásolta. BREZOVCSIKNÉ és ANTON (1985) vizsgálatai kiterjedtek az eltérő fizikai és kémiai tulajdonságú talajok szacharáz-aktivitásának összehasonlító értékelésére, talajérleléses laboratóriumi kísérletben végzett NPK- és cellulózkezelés szacharáz-aktivitást befolyásoló szerepére. A szacharáz-aktivitás a legszorosabb összefüggést a talaj felvehető nitrogén- és agyagtartalmával mutatott. NÉMETH és munkatársai (1989) trágyázási tartamkísérletekben tanulmányozták a N-műtrágyázás hatását a termésre és a talajbiológiai tulajdonságokra. A cellulózbontó aktivitást a 174 kg·ha-1 dózis szignifikánsan serkentette, a nagyobb dózisok mellett kisebb mértékű volt a cellulózbontás. A foszfor- és a kálium-műtrágyázás kis mértékben, a N-kezelések szignifikánsan növelték a kataláz-aktivitást. TÓTH és munkatársai (1989) – istállótrágyázott barna erdőtalaj cellulózbontó- és invertáz-aktivitását vizsgálva – azt találták, hogy a cellulózbontás a kezeletlen kontrollban volt a legintenzívebb, a szerves- és műtrágyázás hatására egyaránt csökkent az aktivitás, az invertáz enzim aktivitása viszont szignifikánsan növekedett. Savanyú erdőtalajokon élő bazidiumos gombák és magasabb rendű növények ásványianyag-tartalmát is összehasonlították

Talajbiológia

185

(TÖLGYESI & VASS, 1984). A gombák a környezetükben élő magasabb rendű növényekhez viszonyítva több káliumot, foszfort, cinket és rezet akkumuláltak, míg kalcium- és mangán-koncentrációjuk lényegesen kisebb volt. Ebben az évtizedben szélesebb körben alkalmazták a mezőgazdasági gyakorlatban a peszticideket, így a kutatási témák között gyakori lett a peszticidek hatásvizsgálata a talajban élő organizmusokra, így a kártevő, kórokozó, vagy a termelési folyamatot elősegítő élőlénycsoportokra is. A kutatók vizsgálták az ízeltlábú állatok és az inszecticidek (TRASER, 1983), a herbicidek és rhizobaktériumok (BALÁZSY et al., 1983), a fungicid és a Rhizobium törzsek (BIRÓ et al., 1983) kapcsolatait. A peszticidek és élesztőgombák (DOBOLYI & KECSKÉS, 1983), a peszticidek és az algaflóra (KOMÁROMY & KECSKÉS, 1983), valamint a herbicid-zoocid interakciót a talajból izolált tesztszervezetek, főként baktériumok szaporodására. A különböző élőlénycsoportok és peszticidek kölcsönhatásának vizsgálati eredményei alapján összehasonlítható a különböző élőlények peszticid-érzékenysége (KECSKÉS, 1983). A talaj- és környezetszennyezéssel kapcsolatban SZABÓ (1983) felhívta a figyelmet arra, hogy a kezeletlen szennyvizek emberi és állati egészségre veszélyes, fakultatív kórokozó mikobaktériumokat is tartalmaztak, egyes fajaik intenzív nitrátreduktáz termelők. Javaslata szerint a szennyvíziszap hevítés után gyommagvaktól és baktériumoktól mentes kitűnő szerves trágyaként értékesíthető. SUJBERT (1983) a tenzidek (környezetszennyező xenobiotikumok) hatását tanulmányozta természetes, különböző baktériumcsoportok mennyiségi előfordulására. Megállapította, hogy a baktériumokra gyakorolt hatást elsősorban a tenzid molekula kémiai szerkezete és a baktérium faj kölcsönhatása határozta meg. SZABÓ és HORVÁTH (1983) kutatásának célja a különböző szennyvizek és szennyvíziszapok mezőgazdasági hasznosítása során talajba jutó kadmium talajmikrobiológiai hatásának vizsgálata volt. A mikrobiológiai paraméterek eredményei alapján megállapították, hogy gyengén humuszos homoktalajban a kadmium megengedhető maximális értéke 25 mg·kg-1 lehet. A művelt talajok biológiai szennyeződése a környezetvédelmi szempontokon túl az eredményes és biztonságos mezőgazdasági termelésnek is gátló tényezője lehet. VÖRÖS (1983) szerint az intenzív napraforgó-termesztés egyik legveszélyesebb talaj eredetű kórokozója a Sclerotinia sclerotiorum, amely polifág kórokozó. Több mint 300 gazdanövénye ismert, szkleróciumai a fertőzött növényekről, vagy a tarlómaradványokkal együtt a talajba kerülnek, ott évekig élet- és fertőző képesek maradnak. BÁNHEGYI és KECSKÉS (1983) bemutatták a Thiobacillus ferrooxidans kemolitotróf kénbaktérium terresztris és vízi ökoszisztémákban betöltött szerepét. Ugyanakkor utaltak az ércbányákkal, szénbányákkal és meddőhányóikkal, továbbá kénbányákkal kapcsolatos mikrobiális eredetű környezetszennyezésre is. GAÁL és munkatársai (1983b) vizsgálatai igazolták, hogy a talaj útján terjedő bélférgesség szintje csökkent, amely részben a higiénés helyzet javulásával, részben a vizsgált térségben megemelkedett rovarölőszer-felhasználással is magyarázható. GAÁL és munkatársai (1983a) természetes ásványi anyagokat (zeolit, lignin) – in vitro – tanulmányoztak a higiénés szempontból fontos baktériumok és geohelminthek életképessége szempontjából. A zeolit erős baktériumadszorbeáló és nedvszívó tulajdon-

186

KÁTAI

sága következtében siettette a mikrobák pusztulását, a geohelminth-petékre pedig ovocid hatásúnak bizonyult, ezért környezetvédelmi szempontból talajfertőtlenítésre is használható. EKE (1983) bizonyította, hogy a Mycelium radicis atrovirens Fusarium antagonista gomba eredményesen alkalmazható az erdei fenyő dőlése elleni védekezésben, amennyiben a kiváltó kórokozók együttesében a Fusarium dominál. A biológiai növényvédelem egy újabb példáját igazolta a szerző. 1991–2000 A rizoszféra- és a rhizoplán mikrobioták faji összetétele, valamint a gazdanövényekkel fennálló kölcsönhatásainak alaposabb ismerete új utakat nyithat mind a racionális trágyázás módszereinek kidolgozása, mind a növényvédelem lehetőségeinek bővítése területén. TEJEDA EFRAIN (1993) – a paradicsom rhizoplán baktérium közösségeit vizsgálva – rámutatott, hogy a gyökereken olyan mikrobaközösség szelekciója ment végbe, amely az adott ökológiai feltételek között a növénnyel szoros anyagcsere kapcsolatot alakított ki. Több dolgozatban a szerzők a különböző talajtulajdonságok hatását vizsgálták a Rhizobium törzsek szaporodására és túlélésére. BAYOUMI és munkatársai (1995a) megállapították, hogy a Rhizobium leguminosarum törzsek telepszáma 4,6 pHértéknél 0, 20, ill. 50%-os nedvességtartalomnál volt a legkisebb. A törzsek szaporodását számos ökológiai paraméter segítette, így a 6,4–8,4 közötti pH; a 20 és a 33%-os nedvességtartalom. BALÁZSY és munkatársai (1996) a csillagfürt magoltására alkalmas szimbionta és asszociatív baktériumok pH-, só- és hőtűrését tanulmányozták laboratóriumi körülmények között. A változó ökológiai faktorok a Bradyrhizobium és a Pseudomonas tiszta törzsek tenyészeteire különböző hatást fejtettek ki. Az N-serve és a nátrium-azid endoszimbionta Rhizobiumok szaporodására és légzésére gyakorolt hatásáról BAYOUMI és munkatársai (1996b) számoltak be. Az N-serve minden alkalmazott koncentrációja gátló hatásúnak bizonyult valamennyi fajra nézve. Számos közlemény látott napvilágot a Rhizobiumok nehézfém toleranciájáról. BIRÓ és munkatársai (1993a) növényoltásra felhasználható, biológiai N-kötésre képes baktérium nehézfémtűrő képességét tanulmányozták laboratóriumi körülmények között. Megállapították, hogy a Cu2+- és a Zn2+-ionok valamennyi baktérium törzs szaporodását gátolták. A Rhizobiumok szaporodására a Cu2+-, az asszociatív baktériumok esetében pedig a Zn2+-ion volt az erősebben gátló hatású. BAYOUMI és munkatársai (1995c) figyelemmel kísérték néhány alumínium vegyület hatását különböző Rhizobium törzsek szaporodására. A táptalaj, ill. termőtalaj kémhatása jelentős mértékben befolyásolta a törzsek reprodukciós képességét. Valamennyi alumíniumforma 100 µM-nál nagyobb dózisban károsnak bizonyult a rhizobiumokra. BAYOUMI és munkatársai (1996a) nehézfémek és kombinációik hatását vizsgálták különböző Rhizobium leguminosarum törzsek szaporodására. A fémsók közül a legtoxikusabb a Ni2+, Cu2+ és Co2+ volt, a gátló hatást már 20 µM-os koncentrációnál kifejtették, a koncentráció növekedésével a gátló hatás egyenes

Talajbiológia

187

arányban fokozódott. Kisebb koncentrációban a Zn2+, Mo2+ és a Mn2+ serkentette a szaporodást. Több cikk jelent meg a mikorrhiza gombákkal kapcsolatban is. VÖRÖS és munkatársai (1993) az endomikorrhiza gombák (VAM), a Rhizobium baktériumok előfordulását és azok interakcióját tanulmányozták borsón, a visontai meddőhányón. A Rhizobium oltás növelte a növény szárazanyag-tömegét, valamint elősegítette a mikorrhiza gomba fertőzöttséget. A Glomus és a Gigaspora genuszhoz tartozó endomikorrhiza gombákat sikerült kimutatniuk. CARLGREN és MÅRTENSSON (1993) két tartamkísérletben vizsgálták a vezikuláris-arbuszkuláris mikorrhiza (VAM) előfordulását, különböző felvehető foszfortartalom mellett. A mikorrhiza gombák mennyisége negatív korrelációt mutatott a talaj felvehető foszfortartalmával. TAKÁCS és VÖRÖS (1998) – a talaj eredeti arbuszkuláris mikorrhiza gombáit vizsgálva kukoricán két műtrágyázási tartamkísérletben – nem tapasztaltak eltérést a kezelések között, az arbuszkulumok mennyisége csökkent a növekvő N-szintekkel. TAKÁCS és munkatársai (2000) megfigyelték a kadmium, a nikkel és a cink hatását az arbuszkuláris mikorrhiza gomba fajok diverzitására egy szennyezett mészlepedékes csernozjom talajon. A kadmiummal szennyezett talajon volt a legalacsonyabb a diverzitás. VÖRÖS és munkatársai (1998) a talaj eredeti mikorrhiza gombáinak gyökér kolonizációját vizsgálták vörös herén és azok hatását a növények növekedésére és fémfelvételére. A gyökér szárazanyag-tartalma a kétszeresére növekedett a mikorrhiza gombák jelenlétében. A mikorrhizált növényeknél csökkent a fémfelvétel. Új kutatási irányban a mikrobiális biomasszával, a szénforgalom különböző paramétereivel összefüggésben több publikáció jelent meg. SZILI-KOVÁCS és SZEGI (1992) meghatározták néhány magyarországi talaj mikrobiális biomassza-C tartalmát kloroform fumigációs és szubsztrát indukált respirációs módszerrel, amelyet továbbfejlesztettek gázkromatográfiás szén-dioxid meghatározással. A két módszerrel meghatározott biomassza-C, az összbaktérium-, sugárgomba- és a gombaszám között nem tudtak korrelációt kimutatni. SZILI-KOVÁCS és munkatársai (1993) különböző alapkőzeten képződött talajok szén-dioxid termelését figyelték meg laboratóriumi körülmények között. A CO2-termelésre a talaj hőmérséklete és szervesanyag-tartalma volt a legnagyobb hatással, a nedvességtartalma kevésbé, de szintén szignifikáns hatású volt. A kiskunsági endemikus homokpusztagyepek restaurációjában a talaj nitrogén immobilizációjának elősegítésére szénforrások kiválasztását és alkalmazható mennyiségének meghatározását tűzték ki célul SZILIKOVÁCS és munkatársai (2000). A nitrogén alacsony szinten tartásához a szénforrások kombinált alkalmazása bizonyult a leghatékonyabbnak. A Streptomyces fajok kutatásában KRISZT és munkatársai (1996) egy aerob denitrifikáló, a Streptomyces nitrosporeus N2O termelését tanulmányozták. Megállapították, hogy a törzs anaerob környezetben, kezdeti oxigénellátás nélkül nem mutatott növekedést mindaddig, amíg aerob viszonyok között nem végzett számottevő disszimilatív nitrátredukciót. A folyamat végterméke a környezeti szempontból is káros hatású dinitrogén-oxid volt.

188

KÁTAI

A Trichoderma gombafajok megtelepedését befolyásoló tényezőket a különböző talajokban (mészlepedékes csernozjom, típusos réti, Ramann-féle barna erdőtalaj) NAÁR és KECSKÉS (1995) tanulmányozták. A talajból izolált három Trichoderma törzsből a T. viride volt a legversenyképesebb. NAÁR és munkatársai (1995) a Trichoderma törzsek kadmium érzékenységét vizsgálták. Megállapították, hogy a törzsek kadmium érzékenysége eltérő volt. Képesek a nagy nehézfém-tartalomhoz alkalmazkodni, még a 810 kg·ha-1 Cd-tartalmú talajokból is sikerült azokat kitenyészteni. A humuszos homoktalajban elfogadott maximumnak a 25 mg Cd2+·kg-1 szennyeződés a Trichodermák esetében is megfelelő határértéknek bizonyult. Az agrotechnikai tényezők közül a foszfátműtrágyázás hatását AZZAZY (1991) kutatta a kék-zöld algák (Anabaena oryzae és Nostoc calcicola) biológiai nitrogénkötésének eredményességére. A felvehető foszfátmennyiség bizonyult azon limitáló tényezők egyikének, amely a biológiai N-kötés hatékonyságát befolyásolta. LENTI (1995) különböző N-műtrágyáknak a lóbab gyökérgümő baktériumaira gyakorolt hatásával foglalkozott. Az 50–200 kg·ha-1 dózisok hatására csökkent ugyan a növények gyökerén képződött gyökérgümők száma, de a legnagyobb termésátlagot ezekkel a dózisokkal érték el. MÜLLER (1991) az agroökológia intenzív növénytermesztés során felmerülő talajmikrobiológiai kérdéseit foglalta össze. Talajbiológiai vizsgálatai között a baktérium- és gombaszám értékeket, az ammonifikáció, a nitrifikáció és a cellulózbontó aktivitás, az enzimaktivitások és a szén-dioxid termelés módszereit találtuk. Meghatározták a Collembolák, az atkák és a mikroantropodák dinamikáját. Foglalkoztak a trágyázási módok, a talajművelés, a növényvédő szerek, a vetésváltás és a hallei tartamkísérletek talajmikrobiológiai következményeivel. KÁTAI (1999) tanulmányozta a műtrágyázás talajmikrobiológiai hatásait a mikroorganizmus csoportok dinamikájára és a biológiai aktivitásra két tartamkísérletben kukorica mono- és trikultúrában. A vizsgált tíz talaj mikrobiológiai tulajdonságaira általában a kis és közepes dózisok serkentően hatottak, a nagyobb adagok nem fokozták a stimuláló hatást, sőt több esetben gátló hatásúnak bizonyultak. BIRÓ és munkatársai (1993b) a makro- és mikrotrágyázás hatását kísérték figyelemmel a spontán rhizobium fertőzésre több talajtípuson néhány pillangósnövény esetén. A makro- és mikroelemek növelték a spontán rhizobium fertőzést, a lóbab reagált legerőteljesebben a műtrágyázásra. IBRAHIM (1993) bemutatta a „Phosphorine” biotrágya szerepét és hatását a talajtermékenység fenntartásában. A biotrágya elsősorban Bacillus megatherium foszfátoldó baktériumot tartalmazott, így hozzájárult a rizoszférában a talaj hatékonyabb foszforfeltárásához, a kiegyensúlyozottabb foszforellátáshoz. BAKONYI és munkatársai (2000) a szárazságnak és a Nműtrágyázásnak a kukorica és a gyep endomikorrhizáira, valamint a szabadon élő fonálférgekre gyakorolt hatásával foglalkoztak. A kukorica szárazság hatására a mikorrhiza szimbiózis megerősödésével segítette a víz- és tápanyagfelvételt, a műtrágyázás kompenzálta a vízhiányt, a nagyobb fonálféreg denzitást pedig a szárazság által előidézett hifahossz növekedésével magyarázták. A peszticidekre vonatkozóan MALKOMES (1991) bemutatta a német engedélyezési előírások érvényesülését, a szerek talaj-mikroorganizmusokra gyakorolt mellékhatásainak vizsgálata alapján. A dehidrogenáz-aktivitás és a rövidtávú talajlégzés

Talajbiológia

189

érzékenyen reagált a talajba kerülő peszticidekre, de indokolt lehet az ammonifikációs és nitrifikációs aktivitás együttes vizsgálata is. A Rhizobium törzseinek fungicid érzékenységét 25 fungicid felhasználásával BAYOUMI és munkatársai (1995b) lóbab kultúrában vizsgálták. A fungicidek gátló hatása a törzsekre hasonló volt, a vizsgált fungicid-koncentrációknál ugyanazt a tendenciát mutatta, legtoxikusabbnak az Orthocid bizonyult. ANGERER és munkatársai (1998) egy újonnan kifejlesztett herbicid (chlorsulfuron) mikroorganizmus csoportok mennyiségére gyakorolt hatásáról számoltak be. A herbicid nem volt toxikus, sőt, serkentő hatásúnak bizonyult, ezért ajánlották mezőgazdasági felhasználásra. Talajszennyezés témakörben HELMECZI és munkatársai (1995) egy sörgyári szennyvíz szántóföldi hasznosításának hatását tanulmányozták cellulóznyár szűrőmezőkön néhány talajmikrobiológiai jellemzőre. A szűrőmező talajában szignifikánsan növekedett a különböző fiziológiai csoportba tartozó baktériumok száma, a legnagyobb mennyiségi ingadozást a nitrifikálók mutatták. SZILI-KOVÁCS és munkatársai (1998) szerint a talaj mikrobiális biomassza–C tartalma indikátora lehet a talajszennyezésnek. Visonta és Százhalombatta térségében az erőmű közelében a határérték alatti szállópor-szennyezés nem okozott szignifikáns különbséget a mikrobiális biomassza-C mennyiségében. BIRÓ és munkatársai (1998) vizsgálták a nehézfémsók toxicitását a lucerna és a vörös here rhizobiumaira és gomba mikroszimbiontákra, nehézfémekkel szennyezett mészlepedékes csernozjom talajon, tartamkísérletben. Az As és a Se erősen, a Cd kisebb mértékben bizonyult toxikusnak mind a növényekre, mind a szimbiontákra. A Zn és a Cu nem befolyásolta a gümőképződést. 2001–2010 Ebben az évtizedben a publikációk hat nagy témakörben jelentek meg. A talajmikrobiológiai aktivitásra vonatkozóan SZILI-KOVÁCS és TÖRÖK (2005) tanulmányozták a szénforráskezelés hatását a talaj mikrobiális aktivitására és biomasszájára felhagyott homoki szántókon. A mikrobiális biomassza növekedése indirekt módon jelezte a nitrogén immobilizációt, és hozzájárulhatott a nagy Nigényű fajok visszaszorításához a természetes restaurációban. SZILI-KOVÁCS és munkatársai (2009a) összefüggéseket kerestek a talajbiológiai és talajkémiai változók között néhány eltérő fizikai és kémiai tulajdonságú tartamkísérlet talajában 10 talajbiológiai és enzimológiai módszer segítségével. Számos szoros összefüggést bizonyítottak a mikrobiológiai paraméterek között. SZILI-KOVÁCS és munkatársai (2009b) bolygatatlan talajoszlopokban a CO2- és N2O-koncentráció meghatározására szilikoncsöves talajlevegő mintavevőt fejlesztettek ki. A talajlevegő szén-dioxid koncentrációja a talajmélységgel szignifikánsan csökkent, a N2O alig változott. A talaj gázösszetételének dinamikájában a talajnedvesség és a hőmérséklet változása játszott döntő szerepet. Enzimaktivitásra vonatkozóan MÁTHÉNÉ és munkatársai (2010), valamint MÁTHÉNÉ és MÁTHÉ (2009) egyrészt lignitbánya-meddőhányók, valamint karbonátos homok és mészlepedékes csernozjom talajokon tanulmányozták a foszfatáz-aktivitást. A meddőhányó

190

KÁTAI

foszfatáz-aktivitása a környező bolygatatlan területekénél jóval kisebb volt, pozitív kapcsolatot bizonyítottak a humusztartalommal és a mikroszkopikus gombák menynyiségével. A csernozjom talaj enzimaktivitása háromszor nagyobb volt, mint a homoktalajé. Mindkét talajra jellemző volt a lúgos foszfatáz-aktivitás dominanciája. HALBRITTER és MOGYORÓSSY (2002) analizálták a rizoszféra baktérium közösséget foszfolipid zsírsav (PLFA) módszerrel láptalajon, négy növény (Typha angustifolia, Salix cinere, Carex pseudocyperus, Thelypteris palustris) esetében. Nagy baktérium közösséget találtak a vizsgált növények rizoszférájában, így aerob, anaerob, Gram pozitív és negatív, metanotróf, szulfátredukáló baktériumot és Actinobacteria-t is. A nitrogénkötő baktériumok hatékonyságát, a nitrogénkötő oltóanyagtörzsek túlélőképességét befolyásoló tényezőket KÖDÖBÖCZ és munkatársai (2003, 2005), vizsgálták különböző vivőanyagokban. Eredményeik igazolták, hogy a Rhizobium oltóanyagtörzsek túlélése az anaerob módon előállított komposzt vivőanyagokban volt a legmegfelelőbb. KHALIF és munkatársai (2004) az enzimaktivitás és a fluoreszkáló Pseudomonas baktériumok mennyiségét kísérték figyelemmel a lóhere (Trifolium repens) rizoszférájában sókezelés (NaCl) hatására. Hasonló vizsgálatokat végeztek szárazbabfajták (Phaseolus vulgaris) rizoszférájában (KHALIF et al., 2005). Megállapították, hogy a Pseudomonas-ok jól tolerálták a talaj magas NaCltartalmát, képesek voltak gyökérkolonizációs tevékenységre. VÁRADY és munkatársai (2002) a Pseudomonas PGPR rhizobaktérium törzsek nehézfémérzékenységével foglalkoztak. Megállapították, hogy az alkalmazott nehézfémek nemcsak a törzsek szaporodását, hanem azok sziderofortermelő képességét is befolyásolták. A növekvő koncentrációjú fémszennyezettségnek serkentő tulajdonságai is előfordultak. VERMES és BIRÓ (2002) hőkezelt talajok életképességi potenciáját mutatták be, az alacsonyabb hőkezelés volt a leghatékonyabb a talaj biológiai aktivitására. Az agyag-gyöngy és szerves anyag mikroba oltóanyaggal vagy anélkül egyaránt használható volt a talajok életképességének növelésére. TAKÁCS és munkatársai (2006) tanulmányozták az arbuszkuláris mikorrhiza gombák (AMF) függőséget, a gazdanövény tápanyagfelvétele és az AM gombák kolonizációjának kölcsönhatását. AM szimbiózis jelenlétében a paradicsom biomassza szignifikánsan növekedett. FÜZY és munkatársai (2006) megfigyelték néhány domináns halofita rizoszférájában a mikorrhiza kolonizáció szezonális dinamikáját. A maximális mikorrhiza kolonizációt késő tavasszal és kora nyáron tapasztalták, az aszály (mint stressz tényező) hatására növekedett a mikorrhiza kolonizáció és az arbuszkulum gazdagság. A gazdanövények és a mikroszimbionták közös stratégiája „harc az életért”. SIMON és BIRÓ (2005) vizsgálták különböző adalékok, a vörös csenkesz és a Zn-toleráns arbuszkuláris mikorrhiza gombák szerepét a nehézfémekkel szennyezett bányameddő remediációjában. A nehézfémeket többféle adalék kombinált kijuttatásával stabilizálni lehet, az arbuszkuláris mikorrhiza gombák pedig vörös csenkesszel telepíthetők. BIRÓ és munkatársai (2010) árpa tesztnövényen tanulmányozták az eredeti, talajban élő, arbuszkuláris mikorrhiza gombák kolonizációját mikroelemekkel terhelt kisparcellás tartamkísérletben, mészlepedékes csernozjom talajon. A Cd-, Pb- és a Sr-kezelések szignifikánsan csökkentették a gombaspórák

Talajbiológia

191

számát. A gomba–növény szimbiózis stresszvédelmi stratégiája a Hg és a Pb esetében növekvő arbuszkulum gazdagságban nyilvánult meg. Halofita növények rizoszférájában BIRÓ és munkatársai (2002) a talaj mikrobák adaptációját és előfordulását tanulmányozták szikes talajon. A nagyobb sótartalom mellett szinte valamennyi mikrobacsoport mennyisége csökkent, különösen a nitrogénkötőké, míg a sugárgombák különösen nagy számban fordultak elő. BIRÓ és munkatársai (2005) összehasonlították az endotoxint termelő, transzgénikus kukorica és az izogénes, toxint nem termelő kukorica rizoszféráját talajbiológiai eszközökkel. A kísérlet kezdetén a mikorrhiza gombák szignifikánsan kisebb aktivitást mutattak, később a szimbiózis működése helyreállt. A mikrobiális aktivitás a Bt-kukorica rizoszférájában FDA mérési módszerrel nagyobb volt. JEVCSÁK és munkatársai (2002) tesztelték a Pseudomonas aeruginosa és más Pseudomonas törzsek antagonista képességét. A vizsgált 26 Pseudomonas aeruginosa és más Pseudomonas törzs közül több hatékony volt a patogén gombákkal szemben. HEGEDŰS és munkatársai (2003a) kutatták a növénynövekedésserkentő Pseudomonas fluorescens rhizobaktériumokkal történő kezelését az üvegházi szegfű virághozamára és minőségére. A baktérium törzsekkel történő kezelés a szegfűtermesztésben megnyújtotta a hozamot biztosító időszakot. Az agrotechnikai tényezők közül a műtrágyázás, az öntözés és a vetésváltás hatását KÁTAI (2006) tanulmányozta egy trágyázási tartamkísérlet 16. és 17. évében egy mészlepedékes csernozjom talaj kémiai és mikrobiológiai tulajdonságainak változására. A műtrágyázás hatására csökkent a talaj kémhatása, növekedett a hidrolitos aciditása, a nitrát-, az AL-oldható foszfor- és káliumtartalma. Szignifikánsan növekedett számos talajmikrobiológiai paraméter. Az öntözés és a trikultúra kedvező hatást gyakorolt a talajmikrobiológiai folyamatokra. A talajművelésnek a talaj széndioxid kibocsátására gyakorolt hatásával foglalkozott TÓTH és munkatársai (2009), valamint TÓTH és FARKAS (2010) laboratóriumi és szabadföldi kísérletekben. Bolygatatlan talajoszlopokon a legnagyobb CO2-kibocsátást a direktvetéses, a legkisebbet a szántott kezelésből mérték. Szabadföldön nagyobb tápanyagtartalmat és széndioxid emissziót zavartalan, gyeppel takart talajban mértek, a rendszeres talajbolygatás csökkentette a biológiai aktivitást és a talaj szén-dioxid kiáramlását. HEGEDŰS és munkatársai (2003b) néhány kukorica hibrid mikroorganizmussal történő vetőmagkezelésének hatását figyelték meg a terméshozamra és minőségére. Megállapították, hogy az alkalmazott baktérium törzsek eredményessége eltérő volt. A termés mennyisége és nedvességtartalma a kezeletlen kontrollhoz képest javult, az aszeptikus körülmények között nevelt növények igazolhatóan nagyobb tömegű száraz termést adtak. BALLA KOVÁCS (2010) az ammónium-nitrátnak, a búzaszalmának és Phylazonit MC baktériumtrágyáknak a talaj N-ellátására gyakorolt hatását vizsgálta. Homoktalajon a baktériumtrágya növelte a nitrát-N-tartalmat, csökkentette a szalma negatív hatását és elősegítette a komposzt lebontását. Csernozjom talajon a biotrágya hatására szignifikánsan nagyobb szerves-N-mennyiséget határoztak meg, különösen szalmakezelés mellett. MAKÁDI és munkatársai (2007) biogázüzemi fermentlé és a Phylazonit MC baktériumtrágya hatását tanulmányozták a silókukorica zöldtömegére és a talaj biológiai aktivitására. A fermentlékezelés a

192

KÁTAI

Phylazonittal együtt szignifikáns baktériumszám-növekedést eredményezett, míg a mikroszkopikus gombák mennyisége csökkent a kontrollhoz viszonyítva. A talajalgák kutatásában ÖRDÖG és MÁTÉ (2002) arra a következtetésre jutottak, hogy a talajtanban használatos kémiai és biológiai módszerekkel mérhető mobilizálható foszfor egyike sem mutatott statisztikailag igazolható összefüggést az algatesztekkel. LEPOSSA és ÖRDÖG (2006) a Balaton Felvidéki Nemzeti Park talajalgáinak mennyiségi felmérését végezték. A talajtípus, -mélység és a művelés szignifikáns hatással volt a Cyanophyták-ra és a Diatomák-ra, az Eucaryota algák előfordulása nyári maximumot mutatott. A talajtulajdonságok különböző korrelációt mutattak a fajok előfordulására. A nehézfémek talajbiológiai hatását többen is vizsgálták. NAÁR és BIRÓ (2006) a Cd, Ni és Zn hatását figyelték meg a talaj eredeti Trichoderma faji összetételére. A fémekkel szennyezett tartamkísérlet talajából az alkalmazást követő 12. évben hat Trichoderma fajt tenyésztettek ki. A legnagyobb dózisú Ni- és a Zn-sók csökkentették a kolonizáció mértékét, a Cd-kezelésekből nem tudták a gombákat kitenyészteni. A nehézfémek megváltoztatták a gombák előfordulását, és a talaj eredeti Trichoderma populációjának sajátos kölcsönhatásait is. NAÁR és munkatársai (2002) korrelációt kerestek a talajban élő mikoparazita és a szimbiotikus gomba között egy kísérlet nyolcadik évben néhány Trichoderma kombinációval és a mikorrhiza között nehézfém stressz hatására. Szignifikáns kapcsolat volt a szimbiotikus (AMF) és a szabadon élő Trichodermák között. Nehézfémek hatására ez a kölcsönhatás megváltozott. KÁDÁR és munkatársai (2001) tanulmányozták a mikroelem-terhelés hatását a borsó elemfelvételére, minőségére, valamint a gyökér szimbiózisra csernozjom talajon. Az As- és Se-szennyezés gyakorlatilag megszüntette a gümőképződést, a légköri N-kötést és károsodott az endomikorrhiza szimbiózis is. A nagy Se- és Cd-dózisok hatására csökkent a hifák mennyisége és megszűnt a mikorrhizáltság. SOMOGYI és munkatársai (2004) krónikus toxicitási vizsgálatokat végeztek hét elemmel (Cd, Cr, Cu, Hg, Pb, Zn és Se) laboratóriumban a közönséges televényférgek (Enchytraeus albidus) mortalitására és reprodukciós képességére. A legnagyobb koncentrációban kijuttatott hat nehézfém hét évvel a kezelés után nem volt statisztikailag igazolható hatással a közönséges televényférgek mortalitására, de a reprodukciós képességet szignifikánsan csökkentették. SIMON és munkatársai (2007) a Se fitoextrakcióját és a mikrobacsoportok előfordulását tanulmányozták tenyészedényes kísérletben, Ramann-féle erdőtalajon. A szelenit hatására a mustár és takarmányretek hajtásába egy nagyságrenddel kevesebb szelén került, mint a szelenátkezelés esetében. Megállapították, hogy a nagyhörcsöki tartamkísérlet legnagyobb Se-kezelésében a mikrobacsoportok (heterotrófok, spóraképzők, sugárgombák és a mikroszkopikus gombák) mennyisége nem csökkent szignifikánsan. SZILI-KOVÁCS és munkatársai (2006) vizsgálták két nehézfémmel szennyezett (Pb, Zn) fűz rizoszférájának foszfomonoeszteráz aktivitását és mikrobiális biomasszáját. A szennyezett rizoszféra talajában a mikrobiális biomassza-mennyiség kisebb volt, a foszfomonoeszteráz aktivitása viszont szignifikánsan növekedett, a nagyobb nedvességtartalom és a kis foszfortartalom stimuláló hatása miatt. MÁTHÉNÉ és munkatársai (2004) a kadmiumszennyezés talajra és növényekre gyakorolt utóhatását kísér-

Talajbiológia

193

ték figyelemmel egy barna erdőtalajon. A szennyezést követő nyolcadik évben a talaj-mikroorganizmusok légzésintenzitása a szennyezett talajban magasabb volt. A légzést serkentő hatás a kadmiummal kezelt talaj labilis humusztartalmának növekedésére, és egy korábbi gátló hatásra utalt. ALGAIDI és munkatársai (2007) tanulmányozták a szennyező nehézfémsók (Pb, Co, Cd) hatását a talajbaktériumok mennyiségére és a talajlégzésre in vitro körülmények között. A nehézfém ionok csökkentették az aerob baktériumok mennyiségét és a CO2-termelést, a talajlégzést legnagyobb mértékben a Cd gátolta, de az Pb és Co is csökkentette. TÓTH és munkatársai (2008) a Ca-, a Mg- és a K-sók hatását kutatták egyes nehézfémek Saccharomyces cerevisiae törzsekre gyakorolt toxicitására. A vizsgált nehézfémek toxicitása csökkenő sorrendben a következő volt: Cu2+ > Pb2+ > Cd2+ > Ni2+. A Ca-, Mg- és K-sók jelenléte a közegben csökkentette a nehézfémek élesztőkre gyakorolt hatását. KOVÁTS és munkatársai (2004) a ToxAlert teszt alkalmazását javasolták a talajszennyezés minősítésére. A teszt alapelve a biolumineszcencia, a tesztszervezet a Vibrio fischeri volt, toxikus hatásra biolumineszcencia gátlás következett be. A fonálférgekkel (Folsomia candida és az Enchytraeus albidus) tesztelték a módszert, és a teszt alkalmasnak bizonyult környezetterhelések minősítésére. A különböző módon előkezelt települési szennyvíziszapok talaj-mikroorganizmusokra és enzimaktivitásra gyakorolt hatását számos kutató tanulmányozta. Általában pozitív hatásokról számoltak be. URI és munkatársai (2005) három különböző módon kezelt szennyvíziszap hatását vizsgálták a talajbiológiai aktivitás fontosabb paramétereire. PALÁGYI és munkatársai (2008) a szennyvíziszappal kezelt Medicago sativa növekedését és rizoszféra tulajdonságait elemezték. ABDORHIM és munkatársai (2004) szennyvíziszap adagok hatását kutatták a talaj–növény rendszer mikrobiológiai és biokémiai tulajdonságaira a tavaszi búza (Triticum vulgare) rizoszférájában, másik dolgozatukban (ABDORHIM et al., 2005) egy étkezési szárazbab (Phaseolus vulgaris) növekedésére és rizoszférájának mikrobiális változására. BAYOUMI és munkatársai (2009) szennyvíziszap hatását követték az egyes talajtulajdonságokra, a paradicsom (Lycopersicon esculentum) növekedésére és rizoszféra tulajdonságaira. ÓBERT és munkatársai (2008) szennyvíziszap és zöldhulladék komposztkeverékből morfológiai és molekuláris módszerekkel gombákat izoláltak, a 10 fajba tartozóból hat termofilnek bizonyult. PUSKÁS és munkatársai (2008) értékelték Szeged és környéke talajainak fizikai, kémiai, és biológiai tulajdonságaiban, antropogén hatásra bekövetkezett változásokat. Talajjavítás témakörben FILEP és SZILI-KOVÁCS (2005) tanulmányozták a meszezés hatását a talaj mikrobiális biomassza mennyiségére két savanyú homoktalajon. Megállapították, hogy a meszezés növelte a talaj respirációját, ezzel a mikrobiális biomassza-C-t, amelynek értéke a maximális mészadagok esetében stagnált vagy visszaesett a mikroorganizmusok nem kielégítő N-ellátottsága miatt. A bentonitnak és a zeolitnak egy savanyú homoktalaj tulajdonságaira és a tesztnövény biomasszájára gyakorolt hatását KÁTAI és munkatársai (2010) kísérték figyelemmel tenyészedényes kísérletben. A kis és közepes dózisok pozitívan hatottak a

194

KÁTAI

talajkémiai tulajdonságokra, valamint az angolperje biomasszájára. A javítóanyagok és a mikrobiológiai paraméterek között két esetben találtak szoros kapcsolatot. A tala jbio lóg ia területéről megjelent kö zlemények kutatá si témái A folyóirat hat évtizedében elméleti és gyakorlati szempontból is jelentős talajbiológiai publikációk újabb és újabb témakörökkel, módszerekkel és kutatási koncepciókkal jelentek meg. Az alábbiakban az évtizedek kutatási témáit foglaljuk össze. Az első vizsgált évtizedben (1951–1960) napvilágot látott tudományos cikkeket hat nagyobb témakörhöz kapcsolhatjuk. Kezdetben a módszertani cikkek jelentek meg, majd a figyelem a talajenzimek aktivitásának vizsgálata felé irányult. Új kutatásként a szabadon élő, valamint a szimbionta nitrogénkötők kerültek a kutatás középpontjába, majd Azotobacter-rel és rizoszféra baktériummal történő magoltási kísérletről számoltak be. A sugárgombák kutatása is elkezdődött, kiterjedt a morfológiai, rendszertani, fiziológiai, ökológiai sajátosságaik megismerésére, a mikroorganizmusok antagonizmusának, valamint antibiotikum termelésének vizsgálatára is. A kutatókat a talajok mikrofaunájának bemutatása, a növényi tápanyagok és a talajbiológiai aktivitás közötti kapcsolat is intenzíven foglalkoztatta. Az újabb vizsgálati módszerek bemutatása folytatódott a második évtizedben (1961–1970) is. Néhány publikáció foglalkozott a sugárgomba csoport hazai talajtípusokban történő előfordulásával és ökológiai szerepével. Előtérbe kerültek a növény növekedését kedvezően befolyásoló biotikus anyagok kutatásával, valamint az élőlénycsoportok közötti kölcsönhatásokkal kapcsolatos vizsgálatok. A legtöbb publikáció a nitrogénkötés és a nitrogénkötő baktériumok kutatásaihoz kapcsolható. A 15N-nel folytatott kísérletek bizonyították, hogy a pillangós növények N-tartalmának legnagyobb hányada a biológiai úton megkötött nitrogénből származott. A sokszínű kutatás kiterjedt a pillangósok gyökeréről kitenyésztett és visszaoltott rhizobium baktériumok morfológiai vizsgálatára, a törzsek szén- és nitrogénforrás hasznosítására, antibiotikum érzékenységére, és a rhizobiumos talajoltásra is. A nitrogénkötés mellett a denitrifikáló szervezetek disszimilatív nitrátredukciós sajátosságai is bemutatásra kerültek. Fontos kutatási terület volt a cellulóz és lignin mikrobiológiai lebontása, mely folyamatban jelentős szerepet játszottak a talajgombák. Az agrotechnikai eljárások közül kiemeljük a különböző műtrágyák, az istállótrágyázás, a meszezés hatásainak vizsgálatát a talajbiológiai aktivitás különböző paramétereire. Új ismereteket nyújtott a növényvédő szerek hatásának tanulmányozása a talajban élő mikroszervezetekre. A harmadik évtizedben (1971–1980) a talajbiológiai cikkeket hat témakörhöz csoportosíthatjuk. A sugárgombák kutatása továbbra is aktuális téma volt, vizsgálták szerepüket a karbamid vegyületek, a nyers humusz, valamint fenol-származékok bontásában, faji összetételüket a rhizoplán populációkban. A szimbionta nitrogénkötés és a nitrogénkötő baktériumok kutatásában elsősorban az ökológiai tényezők

Talajbiológia

195

hatásának tanulmányozása került a középpontba. Vizsgálták a Rhizobium oltóanyag hatását a különböző tesztnövényekre, a gyökérgümő fejlődésére, oltási kísérletekben. A molibdén és cink mikroelemes csávázást is elemezték. A denitrifikáló szervezetek kutatásában a tenyésztési körülmények hatását, a mikrobiális életközösségek denitrifikációra képes fajainak megismerését, taxonómiai besorolásukat mutatták be. A foszfát-mobilizáló szervezetek tanulmányozása új színfoltot jelentett, a szervezetek minőségi és mennyiségi előfordulásában a spóraképzők és a sugárgombák domináltak. Megállapították, hogy a növények foszforigényének kielégítése a talajok biológiai aktivitásának függvénye lehet. Az agrotechnikai eljárások talajbiológiai aktivitásra kifejtett hatásával számos szerző foglalkozott. A kutatások középpontjában az ásványi tápanyagoknak, műtrágyáknak, a mangán és cink mikroelemeknek a különböző talajmikrobiológiai paraméterekre gyakorolt hatásait értékelték. A talajjavításban a gipsszel történő szikjavítás hatását vizsgálták a pillangósok gümőképzésére és növekedésére. Az intenzív kemizáció korszakában a legtöbb tanulmány a növényvédő szerek talajbiológiai hatásáról jelent meg. Vizsgálták a herbicidek, fungicidek és inszekticidek hatását a rizoszférában végbemenő talajbiológiai folyamatokra, a rizoszféra mikroorganizmusok különböző csoportjaira, mennyiségi viszonyainak alakulására, a szén-dioxid produkcióra, a mikroszervezetek szenzibilitására. A negyedik évtizedben (1981–1990) három új vizsgálati módszer bemutatása történt meg. A biológiai nitrogénkötés során az acetilénredukciós teszt alkalmazási lehetőségét, a rhizobiumok nitrogenáz-aktivitásának kimutatására egy gyors módszert, valamint az endomikorrhiza gombák izolálására új módszereket publikáltak. A szerves anyagok átalakításával összefüggésben a sugárgombák, mikroszkopikus gombák szerepét hangsúlyozták a szerzők, ugyanakkor a talajenzimek jelentőségét is kiemelték a szerves anyagok transzformációjában. A talaj nitrogénkötő szervezeteivel kapcsolatos kutatásokat végeztek pillangós növények rizoszférájában és rhizoplánjában, a szervezetek döntően befolyásolták a növények fejlődését, és a talajban lejátszódó biokémiai és biológiai folyamatokat. Rhizobium törzsekkel öszszefüggésben a rhizobiumos oltással, annak talajtani hatásaival foglalkoztak. Érdekes publikációk jelentek meg az antagonista szervezetekkel összefüggésben is. Az agrotechnikai tényezők közül a különböző dózisú műtrágyázás, istállótrágyázás, az öntözés, a növényi melléktermékek (búzaszalma és kukoricaszár) hatásait vizsgálták a talajmikroflóra mennyiségi és minőségi alakulására. Ebben az évtizedben szélesebb körben alkalmazták a mezőgazdasági gyakorlatban a peszticideket, a kutatási témák között gyakoriak a peszticidek hatásvizsgálatai a talajban élő szervetekre, ill. azok aktivitására. A kutatók számos aspektusból vizsgálták a makro- és mikroszervezetek, valamint a peszticidek közötti interakciókat is. A talaj- és környezetszennyezéssel kapcsolatban a szerzők felhívták a figyelmet arra, hogy a kezeletlen szennyvíz emberi és állati egészségre veszélyes, valamint a művelt talajok biológiai szennyeződésére is, mely a környezetvédelmi szempontokon túl az eredményes és biztonságos mezőgazdasági termelésnek is gátló tényezőjévé is válhat. Az ötödik évtizedben (1991–2000) különösen fontos volt a rizoszféra- és a rhizoplán mikrobioták faji összetételének, a gazdanövényekkel fennálló kölcsönha-

196

KÁTAI

tásainak vizsgálata, mely fontos információkkal szolgált a racionális trágyázás módszereinek kidolgozásához. Meghatározták a különböző talajtulajdonságok, ökológiai paraméterek hatását is a Rhizobium törzsek szaporodására és túlélésére. A szimbionta és asszociatív baktériumok pH-, só- és hőtűrését laboratóriumi körülmények között is tanulmányozták. Számos publikáció látott napvilágot a Rhizobiumok nehézfém-toleranciájáról, az alumínium vegyületek hatásáról a Rhizobium törzsek reprodukciós képességére. Tanulmányozták az endomikorrhiza gombák és a Rhizobium baktériumok előfordulását és interakciójukat a visontai meddőhányón. Műtrágyázási tartamkísérletben kukoricán az arbuszkulumok menynyiségét növekvő N-szinteknél vizsgálták. Kutatták a Cd, Ni és a Zn hatását is mikorrhiza fajok diverzitására, a legalacsonyabb diverzitást a Cd-mal szennyezett talajon mértek. A mikrobiális biomasszával, a szénforgalom különböző paramétereivel kapcsolatban összefüggéseket kerestek a mikrobiális biomassza-C és egyéb talajmikrobiológiai paraméterek között. Az agrotechnikai tényezők közül a különböző műtrágyák, egy biotrágya, valamint a peszticidek talajmikrobiológiai hatásait vizsgálták a mikroorganizmus csoportok dinamikájára és a biológiai aktivitás paramétereire. A dehidrogenáz-aktivitás és a rövidtávú talajlégzés érzékenyen reagáltak a talajba kerülő peszticidekre. A talajszennyezés témakörben tanulmányozták egy sörgyári szennyvíz talajbaktériumcsoportokra gyakorolt szaporodás dinamikáját, valamint nehézfémsók toxicitását vizsgálták a rhizobiumokra és gomba mikroszimbiontákra. Az As és a Se erősen, a Cd kisebb mértékben bizonyult toxikusnak mind a növényekre, mind a szimbiontákra, ezért a szimbionták indikátor szervezeteknek tekinthetők. A hatodik évtizedben (2001–2010) a talajmikrobiológiai aktivitáshoz kapcsolódva tanulmányozták a szénforrások hatását a talaj mikrobiális aktivitására és biomasszájára. Számos szoros összefüggést bizonyítottak a talajbiológiai és talajkémiai változók között különböző fizikai és kémiai tulajdonságú tartamkísérletek talajaiban. Analizálták különböző növények rizoszférájában a baktérium közösséget foszfolipid zsírsav (PLFA) módszerrel. Bizonyították, hogy a N-kötő Rhizobium oltóanyagtörzsek túlélőképessége a komposzt vivőanyag esetén volt a legmegfelelőbb. Vizsgálták a lóhere és szárazbabfajták rizoszférájában a sókezelés (NaCl) hatását. Megállapították, hogy a Pseudomonas-ok jól tolerálták a talaj magas NaCltartalmát, képesek voltak gyökérkolonizációs tevékenységre. A Pseudomonas PGPR rhizobaktérium törzsek nehézfém-érzékenységére vonatkozóan megállapították, hogy a nehézfémek befolyásolták a törzsek szaporodását és sziderofortermelő képességet is. Tanulmányozták az arbuszkuláris mikorrhiza gombák (AMF) függőséget, a gazdanövény tápanyag felvétele és az AM gombák kolonizációjának kölcsönhatását kertészeti kultúrában. Tesztnövényen tanulmányozták a talajban élő arbuszkuláris mikorrhiza gombák kolonizációját mikroelemekkel (Cd, Pb, Sr, Hg) terhelt kisparcellás tartamkísérletben, a gomba–növény szimbiózis stresszvédelmi stratégiája növekvő arbuszkulum gazdagságban nyilvánult meg.

Talajbiológia

197

Az agrotechnikai tényezők közül a műtrágya, a baktériumtrágya, az öntözés, vetésváltás, talajművelés hatását vizsgálták a talajtulajdonságokra, különböző növények zöldtömegére, a talaj biológiai aktivitására. A talajművelési módokat tanulmányozták a talaj szén-dioxid kibocsátására: nagyobb tápanyagtartalmat és széndioxid emissziót zavartalan, gyeppel takart talajban mértek. A nehézfémek talajbiológiai hatását többen, számos talajbiológiai paraméterre (Trichoderma faji összetételére, a Saccharomyces cerevisiae törzsekre, a gyökérszimbiózisra, televényférgek reprodukciós képességére, a talajlégzésre) vizsgálták. A települési szennyvíziszapok hatását a talaj mikroorganizmusaira, az enzimaktivitásra, a növények növekedésére, rizoszférájának mikrobiális változására számos kutató vizsgálta. Szennyvíziszap komposztkeverékből gombákat izoláltak, morfológiai és molekuláris módszerekkel meghatározták a fajokat. Talajjavítás témakörben a meszezés, valamint a bentonit és a zeolit hatását tanulmányozták a talajok tulajdonságaira, a tesztnövény biomasszájára, a mikrobiális biomassza mennyiségére. A X. Talajbiológiai Nemzetközi Szimpózium 1989. augusztus 27. és 31. között került megrendezésre a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen. A szimpóziumsorozatot a Magyar Talajtani Társaság Talajbiológiai Szekciója indította el 1960ban. A Szimpózium érdeklődésének középpontjába a talajbiológia és a bioszféravédelem került, ezen belül is a káros antropogén hatások, amelyek talajszennyezést okozhatnak és egyre szélesebb körűvé válnak. A talajszennyezés nemcsak hátrányosan érinti a talajok termékenységét, de veszélyezteti a mezőgazdasági termékek minőségét is. A sikeres tanácskozásnak 22 országból több mint 150 résztvevője volt. Az Agrokémia és Talajtan 1990. Tom 39. No. 3-4. száma a Szimpózium kiadványa angol nyelven, amely tartalmazza a plenáris és a szekcióüléseken (72) elhangzott előadások anyagát. Az előadások az alábbi szekciókban kerültek bemutatásra: – A biológiai nitrogénkötés jelentősége. – A műtrágyázás hatása a talajbiológiai folyamatokra. – A populációk dinamikája a talajban. – Kölcsönhatás a peszticidek és a talaj-mikroorganizmusok között. – A talajban élő szervezetek szerepe a talaj szerves anyagának átalakításában. – Az állatok szerepe a talajbiológiai folyamatokban. A folyóirat Szemle rovata nagyon jó lehetőséget biztosított arra, hogy betekintést adjon külföldi intézmények tudományos életébe. A rovat másik nagyon fontos feladata volt, hogy felhívta a figyelmet a megjelent új hazai és külföldi szakkönyvekre, valamint bemutatta a talajbiológia főbb kutatási irányait, beszámolt a hazai és külföldi konferenciák eseményeiről. A rovatban egyre több olyan dolgozat jelent meg, amely összefoglalta egy-egy kutatási téma fontosabb eredményét a szakirodalmak alapján.

KÁTAI

198

Összefoglalás Jelen dolgozatban, az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban az elmúlt 60 évben, a talajbiológia területén művelt kutatási témákat és elért eredményeket igyekeztünk bemutatni. A közlemények azt bizonyították, hogy a szerzők eleget tettek azoknak a szakmai kihívásoknak, amelyek az adott időszakokban jelentkeztek. Egyegy problémakörre talajbiológiai szempontból is rávilágítottak a megválaszolandó kérdésekre. A kutatási témák egy része átívelt a 60 éven. Ezek az alábbiak: – A talajban élő szervezetek (baktériumok, sugárgombák, mikroszkopikus gombák, Trichodema, állati egysejtűek, fonálférgek, Collembola) előfordulásának, ökológiai feltételrendszerének kutatása. – Figyelemre méltóak azok a vizsgálatok, amelyek a szerves anyagok (cellulóz, lignin) lebontásának és átalakulásának dinamikájával kapcsolatosak. Fontosnak tartották a mikrobacsoportok mennyiségi dinamikájának alakulását. Ehhez a témakörhöz szorosan kapcsolódtak az enzimaktivitás vizsgálatok. – Előtérbe került a talajban élő szervezetek és a növényi gyökerek közötti kapcsolat vizsgálata. Ennek egyik megjelenési formája az volt, amely a szimbionta, majd később a nem szimbionta N-kötő baktériumok tevékenységének hatékonyságára, valamint a talajoltás lehetőségeire és körülményeire irányult. A másik kutatási irány az azonos vagy különböző mikrobacsoport kölcsönhatásának (mikrobák közötti antagonizmus, B vitaminképződés, növekedést serkentő hormonok) vizsgálatára terjedt ki. – Az első két évtizedben meghatározó volt az új módszerek bevezetése, kipróbálása, kezdettől fogva merültek fel elméleti (taxonómiai vizsgálatok, modellkísérletek) és gyakorlati (istállótrágya vizsgálat, talajoltás, szennyvíziszap-elhelyezés) kérdések. – Az 1970-től egyre intenzívebbé váló kemizálás korszakában már nemcsak a talaj természetes tápanyagtartalmát, hanem a műtrágyázás és a peszticidek hatásait is tanulmányozták a talajban élő szervezetekre és azok aktivitására. 1980-tól újabb irányok jelentkeznek a talajbiológiai kutatásokban. – Tanulmányozták a rizoszféra és a rhizoplán mikroszimbiontáinak faji összetételét, a gazdanövénnyel fennálló kölcsönhatását, a talajtulajdonságok és az ökológiai paraméterek hatását, sótűrését, nehézfém-toleranciáját. – Elkezdődött a növények és az endomikorrhiza gombák kölcsönhatásának vizsgálata is. Kiemeljük azokat a kutatásokat, amelyek a mikorrhiza kapcsolat és a nehézfém-terhelés hatásainak kutatására irányultak, azok eredményeit mutatták be. Szélesebb körben is elterjedt a nehézfém-szennyezés, fémterhelés toleranciájának tanulmányozása különböző modellkísérletekben. – Külön figyelmet érdemelnek a szennyvíziszap-kezelés, szennyvíziszapelhelyezés és annak talajbiológiai következményeivel foglalkozó kutatási témák. – Ebben az időszakban jelentek meg azok a kutatások is, amelyek újabb módszerekkel próbálták megismerni a talaj mikrobiológiai állapotát (mikrobiális biomassza-C meghatározása különböző módszerekkel, szén-dioxid-képződés, baktéri-

Talajbiológia

199

um közösségek vizsgálata foszfolipid zsírsav módszerrel, mikrobiális összaktivitás mérése fluoreszcein-diacetát hidrolízisének mérésével) és összefüggéseket kerestek a talajtulajdonságok és a mikrobiológiai paraméterek között. A talaj–növény kapcsolat vizsgálata – különböző mértékben – megtalálható a hat évtized során. 2000 után a fenntarthatóság, a környezetkímélő, alternatív tápanyag-utánpótlás keresésének az igénye felélesztette a korábbi „talajoltás”-t. Megjelentek a biotrágyák, baktériumtrágyák és ezzel együtt a készítmények hatékonyságának vizsgálati igénye. Hangsúlyozzuk a természetes anyagok és más talajtulajdonságokat javító anyagok komplex talajtani és talajbiológiai hatásvizsgálatának fontosságát is. Megjelentek azok a kutatási eredmények is, amelyek molekuláris biológiai módszerekkel közelítik meg a talajbiológiai kérdéseket (baktérium közösségek vizsgálata foszfolipid zsírsav módszerrel, mikroszkopikus gombák azonosítása PCR fragmentumok alapján, Bt-endotoxint termelő, transzgénikus és izogénikus toxint nem termelő kukorica rizoszférájának talajbiológiai összehasonlító értékelése). A kutatási feltételek fejlődésével ezek a kutatások várhatóan tovább bővülnek majd. A nemzetközi konferenciák publikációi igazolták, hogy a szakterület kutatói lépést tartottak a témák aktualitásában és kutatásában. Véleményünk szerint a bemutatott eredmények azt bizonyították, hogy a folyóiratban megjelent dolgozatok nagymértékben hozzájárultak a tudományterület fejlődéséhez. Ebben a tekintetben is tartalmas és értékes hat évtizedet hagyott maga mögött a folyóirat. Az alábbi irodalomjegyzék tartalmazza mindazokat a tudományos közleményeket, amelyek az Agrokémia és Talajtan című folyóirat 60 kötetében megjelentek (1951–2011), s amelyeket a szakkommentár készítője az értékelés összeállításánál felhasznált. A szakcikkek bibliográfiai leírása mellett kiemelten jelenik meg a cikket tartalmazó Agrokémia és Talajtan kötet száma és az oldalszám, ahol a közlemény megtalálható. Irodalom ABDALLA, T. E. B., SZEGI J. & KARDOS J., 1984. Különböző talajokból származó Rhizobium meliloti törzsek összehasonlító vizsgálata lucerna-jelzőnövénnyel. 33. 417–425. ABDEL KADER, D. A., SZEGI J. & GULYÁS F., 1982a. A fuzariumok száma különböző típusú talajokon nevelt búzanövények gyökérzónájában. 31. 111–120. ABDEL KADER, D. A., SZEGI J. & GULYÁS F., 1982b. Adatok néhány kórokozó és szaprofita gomba cellulázenzim-aktivitásának vizsgálatához. 31. 397–404. ABDORHIM, H. et al., 2004. Szennyvíziszap-adagok hatása a növény (Triticum vulgare L.)–talaj rendszer néhány mikrobiológiai és biokémiai tulajdonságára. 53. 355– 366. ABDORHIM, H. et al., 2005. Szennyvíziszap-kezelés hatása egy étkezési szárazbabfajta (Phaseolus vulgaris L.) növekedésére és rizoszférájának mikrobiális változására. 54. 465–476.

200

KÁTAI

ALEKSZANJAN, A. P. & NALBADJAN, A. D., 1986. Gyors módszer a rhizobiumok aktivitásának kimutatására laboratóriumi viszonyok között. 35. 112–115. ALGAIDI A. ABDOUSALAM et al., 2007. A szennyező nehézfémsók hatása a talajbaktériumok mennyiségére és a talajlégzésre in vitro körülmények között. 56. 353–366. ANGERER, I. P. et al., 1998. Indicator microbes of chlorsulfuron addition detected by a simplified plate counting method. 47. 297–304. AZZAZY, M., 1991. A foszfátműtrágyázás hatása a kék-zöld algák biológiai Nkötésének eredményességére. 40. 515–522. BAKALIVANOV, D., 1969. Néhány talajgomba enzimkiválasztása. 18. 34–38. BAKONYI G. et al., 2000. Szárazság és nitrogén-műtrágyázás hatása kukorica és gyep endomikorrhizáira, valamint a szabadonélő fonálférgekre. 49. 479–490. BALÁZSY S., BORBÉLY F. & BAYOUMI HAMUDA, H. E. A. F., 1996. A csillagfürt magoltására alkalmas szimbionta és asszociatív baktériumok pH-, só- és hőtűrése laboratóriumi körülmények között. 45. 139–152. BALÁZSY S., PÁL M. & KECSKÉS M., 1983. A fehérvirágú csillagfürt rizoszférájából és rizoplánjából származó baktériumok peszticidérzékenysége. 32. 599–603. BALLA KOVÁCS, A., 2010. Effects of ammonium nitrate, wheat straw and Phylazonit MC bacterial fertilizer on the N supply of soil. 59. 185–194. BÁNHEGYI I. & KECSKÉS M., 1983. A Thiobacillus ferrooxidans, mint potenciális környezetszennyező. 32. 531–534. BARABÁS Z.-NÉ, 1983. Antibiotikum-rezisztencia és szimbiózisos N2-kötő képesség Rhizobium melilotiban. 32. 544–547. BAYOUMI HAMUDA, H. E. A. F. et al., 1995a. Különböző talajtényezők hatása a Rhizobium leguminosarum törzsek szaporodására és túlélésére. 44. 463–472. BAYOUMI HAMUDA, H. E. A. F. et al., 1995b. Lóbab Rhizobium törzsek talajfungicidérzékenysége. 44. 473–480. BAYOUMI HAMUDA, H. E. A. F. et al., 1995c. Néhány alumínium-vegyület hatása különböző Rhizobium fajokhoz tartozó törzsek szaporodására. 44. 481–490. BAYOUMI HAMUDA, H. E. A. F. et al., 1996a. Nehézfémek és kombinációk hatása különböző Rhizobium leguminosarum törzsek szaporodására. 45. 153–168. BAYOUMI HAMUDA, H. E. A. F. et al., 1996b. A N-serve és a nátrium-azid hatása endoszimbionta Rhizobiumok szaporodására és légzésére. 45. 169–176. BAYOUMI HAMUDA H. E. A. F. et al., 2009. Szennyvíziszap hatása egyes talajsajátságokra, a Lycopersicon esculentum L. növekedésére és rizoszféra tulajdonságaira modellkísérletben. 58. 325–342. BICZÓK F., 1953. Előtanulmányok a búza rhizoszférájának protozoonjairól. 2. 45–64. BIRÓ, B., FÜZY, A. & POSTA, K., 2010. Long-term effect of heavy metal loads on the mycorrhizal colonization and metal uptake of barley. 59. 175–184. BIRÓ, B., VILLÁNYI, I. & KÖVES-PÉCHY, K., 2002. Abundance and adaptation level of some soil microbes in salt-affected soils. 51. 99–106. BIRÓ B. et al., 1983. Coronilla Rhizobium-törzsek fungicidérzékenysége. 32. 592–597. BIRÓ B. et al., 1993a. A Cu2+ és Zn2+ ionok hatása néhány szimbiotikus és asszociatív N2-kötő baktérium szaporodására laboratóriumi körülmények között. 42. 343–349. BIRÓ, B. et al., 1993b. Effect of fertilizer on spontaneous Rhizobium infection in Hungarian soils. 42. 207–211. BIRÓ, B. et al., 1998. Toxicity of some field applied heavy metal salts to the Rhizobial and fungal microsymbionts of alfala and red clover. 47. 265–276.

Talajbiológia

201

BIRÓ B. et al., 2005. Baktériumok és gombák kolonizációja génmódosított (Bt-) és izogénes kontroll kukorica rizoszférájában. 54. 189–202. BREZOVCSIKNÉ ANTAL M. & ANTON A., 1985. Különböző magyarországi talajok szacharázaktivitásának összehasonlító vizsgálata. 34. 67–79. BREZOVCSIKNÉ ANTAL M., GULYÁS F. & TÓTH B., 1984. A nitrogénműtrágyák hatása a silókukorica hozamára és a talajbiológiai folyamatokra. 33. 403–416. BURANGULOVA, M. N. & HAZIEV, F. H., 1965. A műtrágyák hatása a talaj foszfatázaktivitására. 14. 101–110. BUTI I., 1978. A Medicago sativa és a Trifolium alexandrinum rizoplán sugárgombaflórájáról. I. A streptomiceta-populációk faji összetétele. 27. 151–161. BUTI I., 1979. A Medicago sativa és a Trifolium alexandrinum rizoplán sugárgombaflórájáról II. A szelektált Streptomyces törzsek élettani-ökológiai jellemzése. 28. 205–220. CARLGREEN, K. & MÅRTENSSON, A., 1993. Fertilization with easily soluble phosphorus decreases VA-Mycorrhiza in soil. 42. 127–130. DOBOLYI CS. & KECSKÉS M., 1983. Hazai Lipomyces izolátumok rendszertani helye és peszticidérzékenysége. 32. 574–576. DOROSZINSZKIJ, L. M., 1969. A lucerna és csillagfürt gyökérgumóiban élő baktériumok által megkötött nitrogén mennyisége. 18. 3–10. EKE I., 1983. Az erdeifenyő dőlése elleni védekezés Fusarium-antagonista gombával. 32. 577–579. ELESAWY, A. A., 1979. Különböző cukrok hatása az Aspergillus terreus Thom gomba növekedésére és anyagcseréjére. 28. 495–500. EL-KIFL, A. H. et al., 1974. Protozoonok eloszlása Egyiptom néhány frissen javított homok- és művelt agyagos vályogtalajában. 23. 121–126. FERNANDEZ, C., 1975. A Beijerinckia genuszhoz tartozó N-kötő baktériumok előfordulása Kuba talajaiban. I. 24. 79–84. FILEP T. & SZILI-KOVÁCS T., 2005. A meszezés hatása a talaj mikrobiális biomassza mennyiségére két savanyú homoktalajon. 54. 139–148. FÜZY, A., TÓTH, T. & BIRÓ, B., 2006. Seasonal dynamics of mycorrhizal colonization in the rhizosphere of some dominant halophytes. 55. 231–240. GAÁL L., BODNÁR S. & MÁRTON M., 1983. Természetes ásványi anyagok hatásának – in vitro – vizsgálata a higiénés szempontból döntő baktériumok és geohelminthek életképességére. 32. 464–465. GAÁL L., PAUWLIK L. & MÁRTON M., 1983. A talaj peszticidterhelésének várható hatása a talaj útján terjedő bélférgesség epidemiológiájára. 32. 570–573. GÁL D. & T. VÁGÓ É., 1957. A kinetikus izotóp módszer (KIM) alkalmazása baktériumok által történő anyagszállítás vizsgálatában. 6. 223–232. GAWAAD, A. A. A., EL-MINSHAWY, A. M. & ZEID, M., 1973. Néhány inszekticid hatása a lóbab és az egyiptomi here gyökérgumó baktériumaira. 22. 153–160. GAWAAD, A. A. A., HAMMAD, M. & EL-GAYAR, F. H., 1973a. Inszekticidek hatása a nitrogén transzformációjára a talajban. 22. 169–173. GAWAAD, A. A. A., HAMMAD, M. & EL-GAYAR, F. H., 1973b. Néhány inszekticid hatása a talajmikroorganizmusokra. 22. 161–168. GULYÁS F., 1967. Adatok néhány talajgomba szerepéről a lignin mikrobiológiai lebontásában. 16. 137–150.

202

KÁTAI

GULYÁS F., 1969. Fenolok és aromás ligninszármazékok biológiai oxidációjának vizsgálata. 18. 45–56. GULYÁS F. & SZEGI J., 1972. Adatok a mikroszervezetek pigmentképzésének tanulmányozásához. 21. 197–206. HALBRITTER, A. & MOGYORÓSSY, T., 2002. Phospholipid Fatty Acid (PLFA) Analysis of Rhizosphere bacterial communities in a peat soil. 51. 123–128. HEGEDŰS A. et al., 2003a. Növénynövekedést serkentő rizobaktériumok hatása az üvegházi szegfű virághozamára és minőségére. 52. 157–168. HEGEDŰS A. et al., 2003b. Néhány kukorica hibrid mikroorganizmussal történő vetőmagkezelésének hatása a termés hozamára és minőségére. 52. 383–394. HELMECZI B., 1962. Az Azotobacter oltóanyagként történő felhasználásának lehetőségei kukoricánál. 11. 481–489. HELMECZI B., 1983. Műtrágyák hatása a talaj mikroflórájára. 32. 580–592. HELMECZI B. et al., 1995. Sörgyári szennyvíz hatása a talaj mikroflórájára. 44. 449–456. IBRAHIM, A. N., 1993. Role of biofertilizers in maintaining and restoring soil fertility as a main aid for sustainable increase in crop production. 42. 121–126. IBRAHIM, A. N & ABDEL-AZIZ, 1977. Sugárgombák nyersfoszfátoldó képességének vizsgálata. 26. 424–434. IBRAHIM, A. N., ABDEL-AALL, R. S. & ABDEL-HAKIM, M. A., 1975. A molibdén hatása a lóbab és az alexandriai here gyökérgümő-képződésére, N-kötésére és terméshozamára. 24. 71–78. IBRAHIM, A. N., EL-SHERBENY, M. A. & AMIN, A. A., 1981. Különböző Streptomyces törzsek szervesanyag-mineralizációja. 30. 321–332. IBRAHIM, A. N., EL-SHERBENY, M. A. & AMIN, A. A., 1982. A sugárgombák cellulózbontásának tanulmányozása. 31. 101–110. IBRAHIM, A. N. & IBRAHIM, I. A., 1977. A sugárgombák humuszbontó tevékenysége. 26. 415–423. IBRAHIM, A. N., KAMEL, M. & EL-SHERBENY, M. A., 1971. A Tolypotrix tenuis algával történő oltás hatása a rizs termésére és a talaj nitrogénmérlegére. 20. 389–399. IBRAHIM, A. N., KAMEL, M. & KHADR, M. S., 1970. Néhány nátriumsó hatása a hüvelyesek gumóképződésére és növekedésére. 19. 164–172. IBRAHIM, A. N., KAMEL, M. & SHATA, A. M., 1971. Antagonista mikroorganizmusok előfordulása a Phaseolus vulgaris rhizoszférájában. 20. 37–43. IBRAHIM, A. N. & KHADR, M. S., 1974. A talajjavítás hatása pillangósok gümőképződésére és növekedésére a Nílus-delta néhány szikes talaján. 23. 111–120. IBRAHIM, A. N. & MAHMOUD, M. H., 1977. Karbamid vegyületek hidrolízise sugárgombák által. 26. 399–414. IBRAHIM, A. N. & MANNINGER E., 1972. Néhány rhizobium-törzs és rhizobiumoltóanyag hatása a lucernára tenyészedény-kísérletben. 21. 207–214. ILJINA, T. K., 1969. Adatok az Azotobacter vinelandii tenyészetből nyert sejtnélküli szubsztrátum nitrogénkötő aktivitásához. 18. 39–44. JÁMBOR B., 1956a. Tetrazoliumvegyületek fényreakciói I. A diszproporcionálódási reakció. 5. 89–98. JÁMBOR B., 1956b. Tetrazoliumvegyületek fényreakciói II. A formazánok fotooxidációja. 5. 99–110. JÁMBOR B., 1956c. Tetrazoliumvegyületek fényreakciói III. A fény hatása a TTC kémiai és enzimatikus redukciójára. 5. 111–116.

Talajbiológia

203

JÁMBOR B., 1956d. A tetrazóliumvegyületek enzimológiája. 5. 147–152. JÁNOSSY GY.-NÉ, 1963. Talajmikroorganizmusok foszfatázaktivitásának változása a foszforellátottságtól függően. 12. 285–292. JEVCSÁK, I. et al., 2002. Testing methods affecting the antagonistic ability of Pseudomonas biocontrol strains. 51. 107–114. KÁDÁR I. et al., 2001. Mikroelem-terhelés hatása a borsóra karbonátos csernozjom talajon. II. Elemfelvétel, minőség és gyökérszimbiózis. 50. 83–100. KALININSZKAJA, T. A., 1969. A mikroorganizmus szimbiózisok jelentősége a légköri nitrogén megkötésében a talajban. 18. 11–17. KARDOS J., 1983. Az acetilénredukciós teszt alkalmazása a biológiai nitrogénkötés tanulmányozásában. 32. 239–245. KÁTAI J., 1999. Talajmikrobiológiai jellemzők változása trágyázási tartamkísérletben. 48. 348–360. KÁTAI, J., 2006. Changes in soil characteristics in a mono- and triculture long-term field experiment. 55. 183–192. KÁTAI, J. et al., 2010. Effect of bentonite and zeolite on some characteristics of acidic sandy soil and on the biomass of a test plant. 59. 165–174. KECSKÉS M., 1983. Mikroorganizmusok laboratóriumban mért peszticid-érzékenységének összehasonlítása, környezetvédelmi-talajbiológiai értékelése. 32. 604– 606. KECSKÉS M., MANNINGER E. & SOÓS T., 1961. Adatok az akác rhizobium baktériumok élettani tulajdonságainak ismeretéhez. 10. 523–528. KECSKÉS M. & SCHMIDT K., 1976. A mikroorganizmusok mennyiségi viszonyainak alakulása TMTD hatására erdőmaradványos csernozjom talajban. 25. 145–160. KECSKÉS M. & VINCENT, J. M., 1969a. Néhány fungicid hatása a Rhizobium leguminosarum sp.-re. I. Laboratóriumi vizsgálatok. 18. 57–70. KECSKÉS M. & VINCENT, J. M., 1969b. Néhány fungicid hatása a Rhizobium leguminosarum sp-re. II. Fénykamrás és üvegházi vizsgálatok. 18. 461–472. KECSKÉS M. & VINCENT, J. M., 1973. Néhány fungicid hatása a Rhizobium leguminosarum sp-re. III. Szabadföldi vizsgálatok. 22. 175–192. KHALIF, A. A. et al., 2004. Enzimaktivitások és a fluoreszkáló pszeudomonasz csíraszámok változása a fehér lóhere (Trifolium repens L.) rizoszférájában sókezelés (NaCl) hatására. 53. 367–376. KHALIF A. ABDOUSSALAM et al., 2005. Mikrobaszám és enzimaktivitás változás a szárazbabfajták (Phaseolus vulgaris L.) rizoszférájában sóterhelés hatására. 54. 451– 464. KIRÁLY, Z., 1985. Balancing chemical and non-chemical methods to manage plant diseases, pests and weeds. 34. Suppl. 157–164. KISS Á., 1967. Szőlőkben használt herbicidek hatásának mikrobiológiai vizsgálata löszön képződött talajokon. 16. 111–124. KISS I., 1957. A gilisztaürülék és a hangyabolyföld invertázaktivitása. 6. 65–68. KISS I., 1959. A „talajvirágzás” szinoptikus meteorobiológiai vizsgálata. 8. 49–58. KOMÁROMY ZS. & KECSKÉS M., 1983. Peszticidkezelés hatása szikes és homoktalajok algaflórájára. 32. 347–350. KOVÁCS G. & TÓTH S.-NÉ, 1966. Aminosavak mikrobiológiai és papírkromatográfiás meghatározásának összehasonlítása. 15. 515–522.

204

KÁTAI

KOVÁTS N. et al., 2004. ToxAlert teszt alkalmazása talajszennyezettség minősítésére. 53. 343–354. KÖDÖBÖCZ L. et al., 2003. Rhizobium törzsek túlélőképessége különböző vivőanyagokban. 52. 395–408. KÖDÖBÖCZ L. et al., 2005. Asszociatív nitrogénkötő oltóanyagtörzsek túlélőképességét befolyásoló tényezők két potenciális vivőanyagban. 54. 177–188. KÖVES-PÉCHY K. et al., 1989. A Rhizobiumos oltás, mint környezetkímélő technológiai eljárás. 38. 235–238. KRÁMER M. & ERDEI S.-NÉ, 1958. A talaj foszfatázaktivitásának vizsgálata dinátriumfenilfoszfáttal. I. Módszertani kérdések. 7. 361–366. KRASZILNIKOV, N. A., 1962. A mikroorganizmusok szerepe a növények életében. 11. 413–431. KREAMAN, M. FAWAZ, ABDEL-GHAFFAR, A. S. & ELGABALY, M. M., 1970. A bab magvak gátló hatása a rhizobiumokra. 19. 546–558. KRISZT B., SZOBOSZLAY S. & DOBOLYI CS., 1996. A Steptomyces nitrosporeus N2Otermelésének (aerob denitrifikáció) vizsgálata. 45. 315–326. KROLL L., 1953. Biokémiai módszer a talaj biológiai aktivitásának meghatározására. 2. 301–306. KROLL L. & ERDEI S.-NÉ, 1951. Azotobakter oltási kísérlet takarmányrépával és lucernával. 1. 369–372. KROLL L., KRÁMER M. & LŐRINCZ E., 1955. Fenilfoszfátos enzimanalízis alkalmazása talajok és trágyák vizsgálatára. 4. 173–182. LÁSZLÓ GY., 1957. A borsó és bükköny Rhizobium-törzseinek nitrogénkötő képessége és virulenciája a gazdanövény különböző növekedési fázisaiban. 6. 177–188. LENTI I., 1995. Különböző N2-műtrágyák hatása a lóbab (Vicia Faba L.) gyökérgümő baktériumaira. 44. 428–434. LEPOSSA, A. & ÖRDÖG, V., 2006. Quantitative analyses of soil algae in the Balaton Upland National Park (Hungary). 55. 271–278. MACHER F., MANNINGER E. & SOÓS T., 1961. Adatok az akác rhizobium baktériumok élettani tulajdonságainak ismeretéhez. 10. 523–527. MAHMOUD, S. A. Z., TAHA, S. M. & SALEM, S. H., 1970. A rhizobium törzsek hatékonysága és a hüvelyes növények gyökérgumóiban és gyökereiben levő aminosav tartalom közötti összefüggések tanulmányozása. 19. 531–545. MAHMOUD, S. A. Z. et al., 1973a. Szervetlen, oldhatatlan foszfát-mobilizáló baktériumok előfordulása az egyiptomi talajokban, a lóbab és a búza rizoszférájában. 22. 351–356. MAHMOUD, S. A. Z. et al., 1973b. A mikroflóra, foszforfrakciók, valamint a foszforbaktériumok minőségi és mennyiségi előfordulása különböző egyiptomi talajokban. 22. 357–365. MAKÁDI M. et al., 2007. Biogázüzemi fermentlé és Phylazonit MC hatása a silókukorica zöldtömegére és a talaj biológiai aktivitására. 56. 367–378. MALISZEWSKA, W., 1969. Különböző talajtípusok biológiai aktivitásának összehasonlítása. 18. 76–82. MALKOMES, H. P., 1991. A peszticidek mellékhatásainak vizsgálata a talajmikroorganizmusokra a német engedélyezési előírások szempontjából. 40. 523–526. MANNINGER E., 1962. Babagaron tenyésztett rhizobium baktériumok morfológiája. 11. 237–246.

Talajbiológia

205

MANNINGER E., 1964. A Rhizobium-törzsek eltartása liofilizált állapotban. 13. 287–290. MANNINGER E., BAKONDINÉ ZÁMORY É. & SOÓS T., 1967. Szabadföldi lucernakísérletek, különböző formában előállított rhizobium-oltóanyagokkal. 16. 409– 417. MANNINGER E., KERPELY A. & ZÁMORY É., 1960. Adatok a rhizobium baktériumokkal végzett tenyészedény kísérletek megbízhatóságához. 9. 11–18. MANNINGER E. & KŐVÁRI B., 1983. Rhizobium-törzsek izolálása és hatékonyságuk vizsgálata 1981-ben. 32. 225–238. MANNINGER E. & MOLNÁR J., 1969. Rhizobium-törzsek teljesítőképességének (virulenciájának + effektivitásának) irányított fokozása. 18. 83–92. MANNINGER E. & WITKOVSZKY E., 1968. Szérodiagnosztikai próbák felhasználása a szőlő rizoszféra baktériumainak meghatározására. 17. 164–172. MÁRKUS L.-NÉ, 1955. Szénhidrátok meghatározása növényi anyagokban antron reagenssel. II. Cellulázaktivitás mérése talajban és trágyában. 4. 207–216. MARTON M., 1962. Adatok a csernozjomszerű rétitalajok mikrobiológiájához. I. Vizsgálatok cellulózaktív, melaninképző és halotolerans sugárgombákon. 11. 123–131. MARTON M. & SZABÓ I., 1957. A Nocardia uniformis n. sp. morfológiája és fiziológiája. 6. 355–362. MÁTHÉ P. & KOVÁCS G., 1980. A Mn és Zn hatása a talaj foszfatáz aktivitására. I. Kukoricatermesztéssel hasznosított csernozjom talaj foszfatáz aktivitása. 29. 441– 445. MÁTHÉNÉ GÁSPÁR G. & MÁTHÉ P., 2009. Foszfatázaktivitás foszforral jól ellátott karbonátos homok- és mészlepedékes csernozjom talajon. 58. 297–308. MÁTHÉNÉ GÁSPÁR G., MÁTHÉ P. & ANTON A., 2010. Lignitbánya-meddőhányók foszfatázaktivitása. 59. 357–368. MÁTHÉNÉ GÁSPÁR G. et al., 2004. Kadmium-szennyezés hatása a talajra és növényekre egy barna erdőtalajon. 53. 143–154. MICEV, N. & BUBALOV, M., 1969. Néhány herbicid hatása az aerob cellulózbontó és a nitrogénkötő mikroorganizmusokra. 18. 71–75. MOAWAD, H. & ASHOUR, N. I., 1978. A lóbab rizoszférájának mikroflórájában bekövetkező változás mikroelemes csávázás hatására. 27. 174–180. MUREŞANU, P. L. & GOIAN, M., 1969. Műtrágyázott és meszes talajok foszfomonoeszteráz aktivitásának vizsgálata. 18. 102–106. MÜLLER G., 1991. Az agroökológia talajmikrobiológiai kérdései és az intenzív mezőgazdasági termelés. 40. 263–271. NAÁR, Z. & BIRÓ, B., 2006. Species composition of indigenous Trichoderma fungi affected by Cd, Ni and Zn heavy metals in calcareous chernozem soil. 55. 261– 270. NAÁR Z. & KECSKÉS M., 1995. Trichoderma gombafajok talajban való megtelepedését befolyásoló néhány tényező. 44. 221–230. NAÁR, Z., ROMÁN, F. & FÜZY, A., 2002. Correlations between indigenous mycoparasitic and symbiotic beneficial fungi at heavy metal stress. 51. 115–122. NAÁR Z. et al., 1995. Különböző fajokhoz tartozó Trichoderma törzsek kadmiumérzékenysége. 44. 457–462. NÉMETH I., TÓTH B. & NÉMETH ZS., 1989. Összefüggések a N-műtrágyázás, a termés és a talaj biológiai aktivitása között. 38. 308–310.

206

KÁTAI

NITA, L., 1963. A borsó és bükköny gyökérgumóiban élő baktériumok N-kötő aktivitása, valamint a nitrogén felhalmozódásának dinamikája a növényben. 12. 647–654. NITA, L. & GROSU, R., 1967. Adatok a Román Népköztársaság különböző talajtípusai cellulózbontó mikroflórájának ismeretéhez. 16. 169–178. ÓBERT M. et al., 2008. Szennyvíziszap és zöldhulladék alkotta komposztkeverékből izolált gombák jellemzése. 57. 319–332. OROS GY., HEINONEN-TANSKI, H. & KECSKÉS M., 1983. A CGA 64250 Rhizobium japonicum-gátló hatásának tanulmányozása laboratóriumi modellkísérletben. 32. 539–543. ÖRDÖG V. & MÁTÉ F., 2002. Algateszt a foszfor felvehetőségének a vizsgálatára. 51. 465–478. PALÁGYI A. et al., 2008. Szennyvíziszappal kezelt Medicago sativa L. növekedésének és rizoszféra tulajdonságainak monitorozása modellkísérletben. 57. 113–132. PÁNTOS GY., 1956. A búza rizoszféra-baktériumainak hatása a növényre monobakteriális körülmények között. 5. 351–358. PÁNTOS GY., 1961. A búza és a kukorica gyökérfelületi zónájában uralkodó egyes baktériumfajok vitaminszintetizáló képessége. 10. 511–520. PÁNTOS-DERIMOVA T., 1983. A talaj enzimaktivitása néhány erdei ökoszisztémában. 32. 207–224. PÁNTOSNÉ DERIMOVA T. & PÁNTOS GY., 1959. „Ureaform” készítmények mineralizálódása a kukorica gyökérzónájából izolált baktériumok hatására. 8. 313–320. PUSKÁS I. et al., 2008. Antropogén hatásra módosult fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságok értékelése Szeged és környéke talajaiban. 57. 261–280. SALEM, S. H., 1971. Néhány inszekticid hatása a Rhizobium trifolii effektív és ineffektív törzseinek fiziológiai aktivitására. 20. 368–376. SALEM, S. H. & GULYÁS F., 1971. Inszekticidek hatása az Azotobacter fiziológiai sajátosságaira. 20. 377–386. SALEM, S. H. & SZEGI J., 1971. A Rhizobium phaseoli szaporodása néhány magyarországi talajban különböző hőmérsékleti körülmények között. 20. 361–368. SALEM, S. H., SZEGI J. & GULYÁS F., 1971. Néhány inszekticid hatása a rhizobiumok és pillangósvirágú növények szimbiózisára. 20. 581–588. SCHMIDT K., 1979. A coryneform baktériumok egy új csoportjának előfordulása agyagbemosódásos barna erdőtalaj B horizontjában. 28. 221–239. SIMON L. & BIRÓ B., 2005. Adalékanyagok, vörös csenkesz és Zn-toleráns arbuszkuláris mikorrhiza gombák szerepe a nehézfémekkel szennyezett gyöngyösoroszi bányameddő remediációjában. 54. 163–176. SIMON L. et al., 2007. Szelén fitoextrakciója és mikrobacsoportok előfordulása szennyezett talajokban. 56. 161–172. SOMOGYI Z. et al., 2004. Mikroelem-terhelés hatása a közönséges televényféregre (Enchytraeus albidus). 53. 155–164. SOÓS T. & KÓNYA K., 1978. Szója rhizobium oltóanyagokkal Ramann-féle erdőtalajon végzett szabadföldi vizsgálatok. 27. 445–450. SOÓS T. & NAGY G., 1967. Néhány antibiotikum készítmény hatása különböző rhizobium törzsekre. 16. 659–662. SOÓS T., PAPP L. & MIR, M. V., 1976. Szabadföldi rhizobium oltási kísérletek különböző szójababfajtákkal Kubában. 25. 139–144.

Talajbiológia

207

SUJBERT L., 1983. Természetes mikroflórájú talajmodell baktériumszám-változása tenzidek hatására, különös tekintettel az ivóvízbázis talajaira. 32. 523–530. SUJBERT L. & CSATAI L., 1980. Természetes mikroflórájú vályog talajoszlop baktériumszám változása tenzidek hatására. 29. 311–320. SZABÓ I., 1953. A talajmikrobák antagonizmusa kérdésének mai állása. 2. 439–454. SZABÓ I., 1955. A sugárgombák kölcsönös antagonizmusa I. Az Actinomyces M 17törzs vizsgálata. 4. 237–249. SZABÓ I., 1956. Adatok a magyarországi talajok sugárgomba-flórája antibiotikus aktivitásának ismeretéhez. 5. 433–456. SZABÓ I., 1983. A kezeletlen szennyvíziszap közegészségügyi jelentősége, különös tekintettel a mikobaktériumok által okozott emberi megbetegedésekre. 32. 458– 460. SZABÓ I. & MARTON M., 1957. Az antibiotikumot termelő talajlakó mikroszervezetek földrajzi elterjedésének kérdéséről. 6. 369–376. SZABÓ I. & MARTON M., 1958. Vizsgálatok a sugárgombák közötti specifikus gátló hatások természetére vonatkozóan. 7. 177–188. SZABÓ I. & MARTON M., 1959a. A Streptomyces vastus és a Streptomyces viridoniger új sugárgomba fajokról. 8. 243–263. SZABÓ I. & MARTON M., 1959b. A talajlakó, szaprofita sugárgombák azonosításának, ökotípusaik identifikálásának szisztematikai-biokémiai alapjai. 8. 287–302. SZABÓ I. & MARTON M., 1961. Az örvös elágazást nem képező Streptomyces fajok új rendszerezése. 10. 257–270. SZABÓ I., MARTON M. & SZABOLCS I., 1958. Adatok a Streptomyces griseus Waksman et al. ökológiájának ismeretéhez. 7. 163–176. SZABÓ I., SZEGI J. & ERDEI S.-NÉ, 1962. Rendszertani tanulmányok cellulózbontó sugárgombákon. 11. 115–122. SZABÓ Z. & HORVÁTH A., 1983. A kadmium talajhigiénés normamegállapítására vonatkozó mikrobiológiai vizsgálatok. 32. 507–510. SZÉCSI Á., KÁDÁR I. & SZÁNTÓ M., 1989. Endomikorrhiza gombák izolálása kukorica alól csernozjom talajon. 38. 429–438. SZEGI J., 1959a. A talajban élő sugárgombák hatása az Azotobacter chroococcum fejlődésére természetes viszonyok között. 8. 153–162. SZEGI J., 1959b. Az Azotobacter chroococcum 53-as törzs és a talajban élő sugárgombák kölcsönhatása laboratóriumi körülmények között. 8. 301–312. SZEGI J., 1962. A nedvesség hatása a cellulóz elbontására egyes hazai talajainkban. 11. 105–112. SZEGI J., 1966. A különböző növényi anyagok hatása néhány B csoporthoz tartozó vitamin szintézisére a talajban. 15. 523–530. SZEGI J., 1968. Adatok néhány cellulózbontó mikrogomba nitrogén táplálkozásához. I. Nitrogénforrás minősége és C:N arány. 17. 255–264. SZEGI J., 1969. Adatok néhány cellulózbontó mikrogomba nitrogén táplálkozásához. II. Összefüggés a tápközeg pH-ja és a N-forrás minősége között. 18. 18–24. SZEGI J. & GULYÁS F., 1963. Egyes cellulózbontó mikroorganizmusok anyagcseretermékeinek hatása az Azotobacter légzésére, valamint a lucernamagvak csírázására. 12. 99–106. SZEGI J. & GULYÁS F., 1968. Adatok néhány Streptomyces, valamint mikroszkopikus gomba humuszbontó tevékenységéhez. 17. 109–119.

208

KÁTAI

SZEGI J. & GULYÁS F., 1971. A Gramoxone hatása a cellulóz elbontására talajviszonyok között. 20. 591–598. SZEGI, J., GULYÁS, F. & FÜLEKY, GY., 1985. Some soil biological questions of intensive fertilization. 34. Suppl. 60–64. SZEGI J. & RODRIGUEZ, M., 1967. Cellulózbontó gombák hatása néhány mikroorganizmus, valamint a Canavalia ensiformis hüvelyes növény növekedésére. 16. 125– 136. SZILI-KOVÁCS T. & SZEGI J., 1992. Néhány magyarországi talaj mikrobiális biomasszaC tartalmának meghatározása kloroform fumigációs és szubsztrát indukált respirációs módszerrel. 41. 227–239. SZILI-KOVÁCS T. & TÖRÖK K., 2005. Szénforráskezelés hatása a talaj mikrobiális aktivitására és biomasszájára felhagyott homoki szántókon. 54. 149–162. SZILI-KOVÁCS, T. et al., 1993. CO2 evolution from soils formed on various parent materials in the Eastern Cserhát Mountains (Hungary) during laboratory incubation. 42. 140–146. SZILI-KOVÁCS, T. et al., 1998. Soil microbial biomass-C as a possible indicator of soil pollution. 47. 253–264. SZILI-KOVÁCS T. et al., 2000. Homokpusztagyepek természetvédelmi restaurációja a talaj-nitrogén immobilizációjával. 1. Laboratóriumi inkubációs vizsgálatok. 49. 491–504. SZILI-KOVÁCS, T. et al., 2006. Microbial biomass and phosphomonoesterase activity of the willow (Salix sp.) rhizosphere in a heavy metal polluted soil. 55. 241–250. SZILI-KOVÁCS T. et al., 2009a. Talajbiológiai és talajkémiai változók közötti összefüggések néhány tartamkísérlet talajában. 58. 309–324. SZILI-KOVÁCS T. et al., 2009b. Szilikoncső alkalmazása talajlevegő-mintavételhez bolygatatlan talajoszlopokban a CO2- és N2O-koncentráció meghatározásához. 58. 359–368. SZOLNOKI J., 1957. Jelzett P hatása az istállótrágya mikrobáira. (Előzetes közlemény). 6. 233–236. TAKÁCS T., BIRÓ B. & VÖRÖS I., 2000. Kadmium, nikkel és cink hatása az arbuszkuláris mikorrhiza gombák faji diverzitására. 49. 465–478. TAKÁCS, T. & VÖRÖS, I., 1998. Colonization of arbuscular endomycorrhizal fungi on maize affected by various N rates in long-term experiments. 47. 289–296. TAKÁCS, T. et al., 2006. Inter- and intraspecific variability in infectivity and effectiveness of five Glomus sp. strains and growth response of tomato host. 55. 251–260. TALEVA, A. & SZTOIMENOVA, I., 1980. Néhány herbicid kombináció hatása a napraforgó rizoszféra mikroflórájára. 29. 511–516. TEJEDA EFRAIM, A., 1993. A paradicsom rizoplán baktériumközösségének néhány élettani-biokémiai jellemzője. 42. 351–368. TIMÁR M. É., 1978. Sterilizált talaj benépesülése baktériumok mono- és vegyestenyészetével. 27. 141–150. TIMÁR M. É., 1979. A csíraszám és a biológiai aktivitás dinamikája sterilizált majd rekolonizált talajmintákban. 28. 501–510. TIMÁR M. É., BARANYI K. & PÁTKAI T., 1975. Mikrobiális közösségek denitrifikáló tagjainak vizsgálata. 24. 85–95.

Talajbiológia

209

TIMÁR M.-NÉ, 1970. Vizsgálatok denitrifikáló baktériumok endogén légzésével kapcsolatosan. 19. 147–156. TIMÁR M.-NÉ, 1972. Pseudomonas stutzeri denitrifikációs sajátságaival kapcsolatos vizsgálatok. 21. 399–405. TIMÁR M.-NÉ & PÁTKAI T., 1967. A biológiai szódaképződést befolyásoló ökológiai tényezők vizsgálata a talajban. 16. 151–160. TIMÁR M.-NÉ & PÁTKAI T., 1968. Glukóz és laktát együttes mineralizációja a talajban. 17. 401–406. TÓTH B., NÉMETH I. & NÉMETH ZS., 1989. 28 éve istállótrágyázott barna erdőtalaj cellulózbontó- és invertáz-aktivitásának vizsgálata. 38. 311–313. TÓTH, E. & FARKAS, CS., 2010. Effect of inter-row cultivation on soil carbon dioxide emission in a peach plantation. 59. 157–164. TÓTH E. et al., 2009. A művelés hatása a talaj szén-dioxid kibocsátására. I. Laboratóriumi módszertan tesztelése bolygatatlan talajoszlopokon. 58. 215–226. TÓTH N. et al., 2008. Ca-, Mg- és K-sók hatása egyes nehézfémek Saccharomyces cerevisiae törzsekre gyakorolt toxicitására. 57. 161–175. TÖLGYESI GY. & VASS A., 1984. Bazidiumos nagygombák, valamint magvas növények ásványianyag-tartalmának összehasonlító vizsgálata. 33. 125–138. TRASER GY., 1983. Talajinszekticidek hatása a talajfaunára. 32. 598. URI ZS. et al., 2005. Különböző módon előkezelt települési szennyvíziszapok hatása a talaj mikroorganizmusaira és enzimaktivitására. 54. 439–450. VÁRADY GY. et al., 2002. Rhizobaktérium törzsek szaporodásának és vasmegkötő képességének nehézfém-érzékenysége. 51. 479–490. ID. VÁRALLYAY GY. & KERESZTÉNY B., 1951. Különbségek és biológiai változások a talaj könnyen oldható táplálóanyag-tartalmában. 1. 401–424. VARGA L., 1958. Néhány adat a cukorrépa gyökérzónájában élő protozoonokról. 7. 393–400. VARGA L., 1960. Egy hortobágyi degradált (szologyosodott) szolonyec talaj mikrofaunájáról. 9. 237–244. VARGA L., 1962. Egyszerű módszer a talajlakó mikrofauna vizsgálatához. 11. 247–255. VAS K., 1954. A mikrobasejt szaporodását befolyásoló tényezők kinetikai tanulmányozása. 3. 205–226. VERMES, L. & BIRÓ, B., 2002. Study on the revitalization potential of thermal-treated soils. 51. 129–138. VOJNOVA-RAJKOVA, ZS., 1980. Az ásványi tápanyagok hatása a talajmikroflórára. 29. 301–310. VÖRÖS I., 1979. A rekultivációs kezelések hatása a visontai hányóföldek talajbiológiai aktivitására. 28. 195–204. VÖRÖS, I., KÖVES-PÉCHY, K. & SZEGI, J., 1993. Interaction of VAM fungi and Rhizobium bacteria on Pisum sativum in Visonta mine spoils. 42. 212–216. VÖRÖS, I. et al., 1998. Effect of Arbuscular Mycorrhizal Fungi on heavy metal toxicity to Trifolium pratense in soils contaminated with Cd, Zn and Ni salts. 47. 277–288. VÖRÖS J., 1983. Mezőgazdasági talajok fokozódó biológiai szennyeződése Sclerotinia sclerotiorummal. 32. 426–429.


211–236

Talajdegradáció, talajvédelem, talajjavítás BLASKÓ Lajos Debreceni Egyetem AGTC Kutatóintézetek és Tangazdaság, Karcagi Kutató Intézet, Karcag

A talajvédelem és talajjavítás szerepének, súlypontjainak megítélése az 1950-es évektől napjainkig sokat változott. Az utóbbi hat évtizedben két szélsőséges véleménynek, illetve ebből következő talajjavítási magatartásnak köszönhetően a megjavított terület nagysága különböző időszakokban erősen ingadozó volt. A II. Világháborút követően a talajjavítás éves adatai az 1960-as évek közepéig növekedést jeleztek. Ezután csökkenés következett, majd az 1970-es évektől évi 40–45 ezer hektár között állandósult a talajjavítás területe (1. ábra).

1. ábra A talajjavítás területe 1947 és 1986 között Forrás: Kollega Tarsoly I. (1996–2000) http://mek.niif.hu/02100/02185/html/index.html Postai cím: BLASKÓ LAJOS, Debreceni Egyetem AGTC Kutatóintézetek és Tangazdaság, Karcagi Kutató Intézet, 5300 Karcag, Kisújszállási út 166. E-mail: [email protected]

BLASKÓ

212

Az 1950-es évektől az 1980-as évek végéig agrárpolitikai szándék volt a mezőgazdasági termelés bővítése, ehhez szükség volt a szántóterület növelésére minden kedvezőtlen adottságú talaj megjavításával. Az 1970-es évek végétől kibontakozó „komplex meliorációs” programok a talaj- és felszíni vizek altalajcsövezéssel történő teljes körű szabályozását és a kémiai, valamint fizikai tulajdonságok együttes javítását tűzték ki célul, sokszor a szélsőségesen kedvezőtlen adottságú területeken is. Az ezredforduló tájékán a talajjavítás volumene nagyon lecsökkent. Az egy év alatt megjavított savanyú talaj területe nem éri el a tízezer hektárt, a javított szikesés homoktalaj néhány száz hektárra tehető (1. táblázat). A fenntartható fejlődés kritériumainak egyik szélsőség sem felel meg. A nagymértékű természetátalakítással járó komplex melioráció nehezen állja ki a gazdaságosság próbáját, a javítás teljes elhanyagolása viszont nem teszi lehetővé a jó minőségű talaj későbbi generációk számára való megőrzését. A talajromlási folyamatok káros következményei egy szint elérése után nehezebben fordíthatók vissza és egyre költségesebb eljárásokkal lesznek mérsékelhetők. A talajok termékenységét gátló tényezők rendszerezését és a kedvezőtlen adottságú talajok területi becslését SZABOLCS és VÁRALLYAY (1978) végezték el. Szerkesztésükben jelent meg a termékenységet gátló tényezők 1:500 000 méretarányú térképe. 1. táblázat Megvalósult üzemi meliorációs beruházások 1985 és 2006 között (hektár) Év

Talajvédelem

Vízrendezés

Összesen

Savanyú

Talajjavítás Mésztrágyázás

Szikes

Homok

1985* 1990* 1991* 1992* 1993* 1994* 1995* 1996* 1997* 1998* 1999* 2000* 2001** 2002** 2003** 2004**

2 014 3 262 1 930 710 290 151 237 4 386 373 97 2 151 – – – –

86 618 44 841 18 901 6 446 3 588 5 767 1 540 3 262 4 051 5 034 2 962 – – – – –

33 119 1 933 31 859 17 338 8 785 11 720 10 461 13 873 12 028 1 234 20 4 246 11 767 10 500 15 822 9 932

29 307 1 719 31 352 16 694 8 775 11 013 10 346 13 873 11 861 1 206 20 336 11 173 10 097 11 309 6 443

– – – – – – – – – – – 26 8 407 9 085 19 019 10 213

2 705 198 202 549 – – 100 – 82 5 – 310 90 20 1 142 1 318

1 107 16 305 95 10 707 15 – 85 23 – – 504 383 3 371 2 171

Forrás: *2000-ig: Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium. Környezetstatisztikai adatok; **2000-től 2004-ig: http://miau.gau.hu/osiris/content/docs/aki/stat/talajjavitas

Talajdegradáció, talajvédelem, talajjavítás

213

A talajdegradációs folyamatok térképezésének módszertanát és adatbázisát korszerű térinformatikai eszközök és módszerek felhasználásával SZABÓ és munkatársai (1998, 1999) fejlesztették tovább. A legfontosabb kémiai és fizikai jellegű talajdegradációs folyamatok természetének kutatása, valamint a talajjavítás, talajvédelem lehetőségeinek feltárása a hazai talajtanban mindig központi helyet foglalt el. A tematikus szakkommentár célja annak bemutatása, hogy az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban publikáló szerzők eredményei milyen kutatási hátteret nyújtottak a talajvédelem, talajjavítás elméletének továbbfejlesztéséhez, a tervezéshez és a gyakorlati kivitelezéshez. Az 1930-as években megkezdett, nagyobb területre kiterjedő talajjavítási, talajvédelmi tevékenységeket a II. Világháború szakította félbe. Az 1950-es években újra induló talajvédelmet alapozó kutatási feladatokat ID. VÁRALLYAY (1951) öszszegezte, kiemelve a talajfizikai, vízgazdálkodási tulajdonságok javításának, az elfolyás mérséklésének, a vízbefogadás javításának, a víz visszatartásának szükségességét. Eróziótól veszélyeztetett területekre az alábbiakban összegezte a talajvédelmi eljárásokat: „1. A 15 százaléknál meredekebb lejtők fásítása. 2. A laza futóhomokok javítása. 3. A megfelelő táblásítás. 4. A megfelelő növénymegválasztás. 5. A füves vetésforgó-rendszer. 6. A rétegvonalas szántás. 7. A rétegvonalas vetés és művelés. 8. Sáncolás meredek és enyhe lejtőn egyaránt. 9. A sáncolás, a rétegvonalas szántás, vetés és művelés kombinációja. 10. Mezővédő erdősávok 11. Sávos, vagy szalagos vetés 12. Különféle talajjavítások, úgymint meszezés, szikjavítás, márgázás, zöldtrágyázás, istállótrágyázás, rigolírozás. 13. Hóekézés.” A fent megjelöltek – a 13. pontban feltüntetett „hóekézés” kivételével – ma is a talajvédelem alapvető eszköztárát alkotják. Vízeró ziós kutatások Az 1950-es évek elején intenzív kutatómunka indult a talajok vízerózióját meghatározó talajtulajdonságok kutatására. MATTYASOVSZKY (1953a) közölt először módszertani leírást és eredményeket laboratóriumi és szabadföldi körülmények között különböző intenzitású csapadék előállítására alkalmas esőszimulátorokról és ezekkel mért beszivárgási eredményekről. Megállapította, hogy a talajok vízvezető képessége ugyanazon mechanikai összetétel mellett is széles határok között változik a talaj tömődöttsége és nedvességállapota szerint. FEKETE és TÓTH (1966) – a talaj porozitása és erodálhatósága közötti összefüggést vizsgálva – megállapították, hogy a talajok kapilláris-gravitációs porozitása

BLASKÓ

214

szorosabb, a gravitációs porozitás lazább, az összporozitás csak igen laza összefüggésben van a lefolyási értékekkel. KLIMES-SZMIK (1979) a talaj erodálhatóságát az aggregátumok nedves szitálással meghatározott vízállóságával jellemezte, és számszerű értékelésére képletet ajánlott az alábbiak szerint: ⎛ 100 M max − M ⎞ i E =⎜ + ⎟ 100 ⎠A ⎝ m

ahol: E: a talaj erodálhatósága; m: a mesterséges (roncsolt, majd újra formázott) aggregátumok vízállósága; Mmax: természetes erdővel, vagy ősgyeppel fedett talaj aggregátumainak vízállósága; M: a rendszeresen művelt talaj aggregátumának vízállósága; i: a talaj iszapfrakciójának %-os mennyisége; A: a talaj agyagfrakciójának %-os mennyisége.

MATTYASOVSZKY (1953b) észak-dunántúli talajok eróziós viszonyait tanulmányozva erodáltsági skálát állított fel, amelynek értékeit ma is használjuk az eróziós fokozatok meghatározásánál. Ezek a következők: – Kismértékben erodált területek, ahol a termőréteg 30%-ánál kevesebb pusztult le. – Középfokú erózió területei, a termőréteg 30–70%-os pusztulásával. – Nagymértékű lepusztulás, ahol a termőréteg több mint 70%-a pusztult le. Az eróziót meghatározó talajfizikai tulajdonságok és az eróziós fokozatok térképezése mellett sok közlemény foglalkozott a vízerózió talaj tápanyagtartalmára gyakorolt kedvezőtlen hatásaival (MATTYASOVSZKY & DUCK, 1954; DUCK & MÁTÉ, 1973) és az erodált talajok trágyázásának kérdésével (PUSZTAI, 1972). DUCK és MÁTÉ (1973) a talajpusztulás mértéke, humusz-, foszfor- és káliumtartalmának csökkenése, valamint a termések csökkenése közötti összefüggést mutattak ki. Vizsgálataik alapján erodált talajfoltok tápanyagtartalmának jellemzésére kvantitatív mutatót (Tf) ajánlottak: Tf = 2 −

A1 A0

ahol: Tf : tápanyag faktor; A0: nem erodált talaj (humusz % + nitrogén % + foszfor % + kálium %) %-os tápanyagtartalma a felső két talajszint átlagában; A1: erodált talaj (humusz % + nitrogén % + foszfor % + kálium %) %-os tápanyagtartalma a felső két talajszint átlagában.

DUCK (1972) megállapította, hogy a közelítőleg szintvonalas művelés a hegyvölgy irányú szántással szemben a hóolvadás hatására bekövetkező veszteséget is mérsékli. A hazai kísérletek és mérések az eróziótól leginkább veszélyeztetett tájakra összpontosultak. Kiemelt kutatómunka folyt a Balaton vízgyűjtőjében (DEZSÉNY, 1982; DEZSÉNY & LENDVAI, 1986; VERŐNÉ & BALÁZSIK, 2008), a Galga völgyében (LICSKÓ & HÁRSFALVAI, 1989), Tokaj-Hegyalján (KERÉNYI, 1985), a SiklósVillányi hegyvidéken (DEZSŐNÉ & GÁBRIEL, 1966).


215

A barna erdőtalajok erózióval szembeni viselkedését vizsgálva DUCK (1966) megfigyelte, hogy e talajok A-szintje igen kis ellenállást, a B-szint nagy ellenállást, a C-szint szintén kis ellenállást tanúsít az erózióval szemben. A löszön kialakult talajok erodálhatóságát, az azt meghatározó legfontosabb talajfizikai jellemzőkről KLIMES-SZMIK (1979) adott átfogó értékelést. A síkvidéki erózió szikes talajokon tapasztalható megnyilvánulási formáit TÓTH (2001) tanulmányozta. Részletes módszertani útmutatót közölt egy profilométer nevű eszköz használatáról, amivel milliméter pontossággal követhetők nyomon a szikes talajfelszín változásai. Megállapításai szerint a padkaképződésben elsődleges fontosságú a talaj szikesedése. A padkák méretét döntően az adott területre jellemző relief és csapadékviszonyok határozták meg. RAKONCZAI és KOVÁCS (2006) a padkás geomorfológia szoloncsák és szolonyec talajokra jellemző tipikus formáiról, a padkásodási folyamat talajtípusonként eltérő sebességéről közöltek adatokat. Az eróziós kutatások módszertana is jelentős fejlődésen ment keresztül. Már az első publikációk is a talajfizikai tényezők talajerózióban betöltött meghatározó szerepét emelték ki (ID. VÁRALLYAY, 1951; MATTYASOVSZKY, 1953a; JANKOVITS, 1966, FEKETE & TÓTH, 1966). A talajvédelmi célú talajfizika eszköztára meghatározó módon bővült a hazai gyártású esőszimulátor kifejlesztésével. Az esőztető módszer alkalmazásának első kísérletét MATTYASOVSZKY (1953a) mutatta be. A 20 és 100 mm·óra-1 intenzitás között változtatható mesterséges esőztető berendezést KAZÓ (1966) fejlesztette ki. Az általa kifejlesztett esőszimulátorral mért adatok értékeléséhez számszerűsítette a különböző elfolyási kategóriák határértékeit, az alábbiak szerint: – kevés lefolyó vizet adó talajok: a 40 mm·óra-1 intenzitású csapadékból vízkapacitásig telített állapotban 0–10%-ot, – közepes mennyiségű lefolyó vizet adó talajok: ugyanilyen feltételek mellett 10–20%-ot, – sok lefolyó vizet adó talajok: 60–100%-ot engednek lefolyni. A vízerózió mérséklési lehetőségeit vizsgálva SALLAK és KIRÁLYNÉ (1966) a lejtős területen alkalmazott mélylazítás vízbeszivárgás-növelő, illetve elfolyást csökkentő és termésnövelő hatásáról közöltek adatokat. KAZÓ (1964) mutatta be először az esőcseppek hatására bekövetkező eliszapolódásnak filmfelvétellel történő rögzítési lehetőségét. A hagyományos talajfizikai eszköztár az 1960-as évektől az izotópos nyomjelzés technikájával bővült KAZÓ és GRUBER (1960) munkásságának eredményeként. Kísérletükben megállapították, hogy a P32 izotópjelzéssel már a mikroszoliflukció kezdeti, szemmel még nem látható szakasza is detektálhatóvá vált. Az infravörös spektroszkópia alkalmazhatóságáról indiai szerzők, CHANDRA és DE (1974) jelentettek meg közleményt, amelyben a módszert alkalmasnak tartották erodált és nem erodált talajok, valamint a jobban erodálódó és az eróziónak ellenálló talajok megkülönböztetésére. KERÉNYI (1984a, 1985) a csepperózió hatására röppályán mozgó talajszemcsék és a lepelerózió következtében lepusztult talajtömeg és a talajtakarás eróziót mér-

216

BLASKÓ

séklő hatásának mérésével járult hozzá a talajpusztulás formáinak és mértékének, valamint a talajvédelmi eljárások hatásának számszerűsítéséhez. A légifényképek talajvédelmi interpretációs lehetőségeivel foglalkozó irodalmakról MIKE (1966) készített szemlét. Az űrfelvételek talajerózió nyomon követésére való alkalmazásának lehetőségeivel VERŐNÉ (1996), valamint VERŐNÉ és BALÁZSIK (2008) foglalkoztak. A földhasználat és az erodáltság felmérése mellett a mezőgazdasági területeken mért foszfortartalom eltéréseit ábrázolták a térinformatikai eszközökkel. A talajtani adatok talajvédelmi célú interpretációjára több összefoglaló mű született. STEFANOVITS (1966) a talajvédelmi tanulmánytervek és kiviteli tervek megalapozásához egyszerű eszközökkel és viszonylag rövid idő alatt kivitelezhető módszerek választékát ismertette. ALFÖLDI (1966) a lejtőhosszt csökkentő műszaki létesítmények méretezését megalapozó számítási eljárást és egy konkrét helyre vonatkozó mintaszámítás eredményeit közölte. ZSOLDOS (1966) a teraszolt gyümölcsösök létesítésével kapcsolatos eredményekről írt szemle összefoglalót. KAZÓ (1966) az eróziós talajvizsgálati módszerek szakirodalmának összegző ismertetését készítette el. HORVÁTH (1966) a vízgazdálkodás és a talajvédelem összefüggéseiről közölt szemlecikket. A talajerózió térképezésének kvantitatív továbbfejlesztési lehetőségeit KERÉNYI (1984b) mutatta be. KERTÉSZ és MÁRKUS (1990) a digitális talajeróziós modell alkalmazási példáját dolgozták ki. A talajerózió becslésére használt modellekről és a világszerte leginkább használt Wischmeier–Smith-féle Egyetemes Talajveszteség Becslési Egyenlet kritikai értékeléséről LÁSZLÓ és RAJKAI (2003) közöltek elemző szemlecikket. Az eróziós térképek kategóriarendszerének részletes értékelését CENTERI és munkatársai (2003) végezték el. Közvetlen kutatói együttműködések eróziós kutatásokban elsősorban a Szovjetunió és a szocialista országok oktató és kutatóintézményeivel folytak. PUSZTAI (1975) a Szovjetunió Tambovi területének csernozjom talajain vizsgálta az erózió talaj tápanyagtartalomra gyakorlat hatását. Megállapította, hogy erózió hatására a csernozjom talajok humusztartalma rendkívüli mértékben csökkent, romlott a humusz minősége is, lényegesen csökkent a feltalaj N-tartalma, jelentősen szűkült a humusz C:N aránya. Nagymértékben csökkent a felvehető foszfor, ugyanakkor a felvehető kálium mennyisége csak kisebb mértékben változott. SZABÓ (1973) az Ural-hegységben tanulmányozta az eróziós jelenségek kialakulásának lehetőségeit, az erodált talajok morfológiai és agrokémiai tulajdonságait, a talajvédelmi intézkedéseket és a műtrágyák hatásait erodált talajokon. A bemutatott eredmények szerint a vizsgált podzolos talajokon a talajtermékenység visszaállítására a trágyázás és a martin-salak őrleménnyel végzett talajjavítás kedvezőnek bizonyult. DEZSÉNY (1980) a Romániában folyó talajvédelmi kutatások fő jellemzőit mutatta be. Később intenzív kutatási, szaktanácsadási együttműködés bontakozott ki afrikai országokkal, elsősorban Angolával (SZABÓ, 1991, 1995, 1999). SZABÓ (2000) a francia nyelvterületen folytatott talajvédelmi kutatásokról, az alkalmazott módsze-


217

rekről (mesterséges esőztetés, a talajlehordás dinamikája, anyagegyensúly mérések), a legismertebb szerzők munkásságáról közölt rövid ismertetést. Széleróziós kutatások A széleróziós kutatások eredményeiről az 1960-as évek közepétől kezdődően jelentek meg publikációk. BODOLAYNÉ (1965) Duna-Tisza közi homoktalajokon folytatott kísérlete eredményeként megállapította, hogy a megfelelő módon alkalmazott öntözés eredményes lehet a szélerózió hatásának mérséklésében. A széleróziót befolyásoló talajfizikai tulajdonságok részletes szakirodalmi szemléjét BODOLAYNÉ (1966) publikálta. Részletes értékelést közölt a talajfelszín szerkezetének erózióra gyakorolt hatásáról, megkülönböztetve az alábbi kategóriákat: − morzsákból, rögökből álló érdes felszín; − barázdás felszín; − sima talajfelszín; − felszíni kéreg. A kezdetben homoktalajokra irányuló széleróziós kutatások a későbbiekben kiterjedtek a löszháti mezőségi talajokra is. BODOLAYNÉ és munkatársai (1976) a Bácskai-löszhát csernozjom talajain tapasztalható eróziós folyamatokat, a dombhátak talajának szélerózió által bekövetkező pusztulását mutatták be. SZABÓ és munkatársai (1994) – az eróziós károk mérőszámaként a biztosítók által ilyen ok miatt kifizetett összegeket alapul véve – megszerkesztették Magyarország széleróziós kártérképét. Az adatok egyértelműen bizonyították, hogy a széleróziós károk a kötöttebb talajokon nagyobb mértékűek is lehetnek, mint a klasszikusan veszélyeztetettnek tekintett homok-, illetve láptalajokon. BLASKÓ és munkatársai (1995) vizsgálatai a kötött talajok, és ezen belül a csernozjom jellegű talajok, eróziós érzékenységét támasztották alá. FARSANG és munkatársai (2011) részletes értékelést adtak a csernozjom talajon szélerózió hatására bekövetkezett anyag-áthalmozódásról, az anyagszállításra viszszavezethető tápanyag-veszteségek mértékéről. A széleróziós okok hatásának modellezésére MEZŐSI és RICHTER (1991) tettek kísérletet. Megállapították, hogy a vizsgált mintaterületen a szélerózió hatása bizonyult a legkevésbé kontrollálható eredménynek. Az Európai Unió és Magyarország talajvédelmi stratégiájának összehasonlító elemzését VÁRALLYAY (2005) készítette el. Tala jjavítási kutatások A talajjavítás témakörén belül hagyományosan a savanyú, homok és szikes talajok javítását különböztetjük meg. A javított területek statisztikai nyilvántartása is e felosztás szerint történik.

218

BLASKÓ

Talajsavanyodás, savanyú talajok javítása A talajt érő savas terhelésekről az 1980-as évek közepétől jelentek meg közlemények. MURÁNYI és RÉDLYNÉ (1986) a titrálási görbék paraméterei alapján jellemezték a talajok savas terheléssel szembeni érzékenységét, valamint az 1983-ban felhasznált átlagos műtrágyamennyiségek hatását figyelembe véve becslést készítettek a műtrágyázásra visszavezethető savterhelésről. A hazai légköri savas ülepedés mértékéről FÜHRER és HORVÁTH (1992) közöltek becsült adatokat, amelyek szerint hazánkban a savas terhelés időjárási viszonyoktól függően 160–330 mg H+·m-2 évente. Az ipari kibocsátókhoz közel a kénterhelés protonegyenértékben 134 mg·m-2, a kibocsátóktól távolabb 69 mg H+·m-2. VÁRALLYAY és munkatársai (1993) kidolgozták Magyarország talajainak savas terhelésekkel szembeni érzékenységének kategóriarendszerét és elkészítették a talajok savanyodással szembeni érzékenységének térképét. A savanyú talajok javításával kapcsolatos cikkek az 1950-es évek végétől jelentek meg. PÁLFALVI (1958) a Dél-Tiszántúl kötött réti talajain 1952 és 1956 között végzett meszezési kísérletek eredményeiről számolt be. Következtetései közül ma is több érvényes a kötött talajok javítására vonatkozóan. Ezek közül a fontosabbak: – Kötött réti talajokon a megfelelő hatás eléréséhez teljes mennyiségű (y1 és KAF alapján számított) javítóanyag alkalmazása szükséges. – A két részletben alkalmazott javítóanyag hatása elmarad az egyszerre kijuttatott mennyiség hatása mögött. – Javítás hatására döntő változás megy végbe a talaj N-szolgáltatásában. LAMBERGER és MÁTÉ (1962) csernozjom barna erdőtalajon folytattak meszezési kísérletet. A mészadag tekintetében a nagy agyagtartalmú réti talajon tapasztalttól eltérő eredményre jutottak, ugyanis itt a féladagú meszezés is hatásosnak bizonyult. A fél- és teljes adagú meszezés hatása között nem találtak szignifikáns különbséget. A savanyú talajok javításához szükséges mészadag meghatározása és a különböző talajokon tapasztalt hatáskülönbségek okainak tisztázása érdekében FILEP és CSUBÁK (1990) végzett részletes elemzést különböző savanyú talajokat reprezentáló mintaanyagon. Kimutatták, hogy a pH-érték 6,5–6,8 közé emeléséhez homok- és agyagos vályogtalajon kevesebb mész szükséges, mint az y1 és a KA alapján számított mennyiség. Vizsgálatuk szerint a 0–20 cm-es talajréteg pH-értékének 6,5-re emeléséhez szükséges mészdózist a (T-S)·1,5 képlettel lehet a legpontosabban megadni. Összhangban a szántóföldi kísérletek eredményeivel, homok- és vályogtalajoknál az y1 és KA alapján becsült mészadag felét is megfelelőnek, míg a kolloidokban gazdag, erősen savanyú talajokra az y1 és KA alapján becsült teljes adagú meszezést tartották megfelelő hatásúnak. FILEP és munkatársai (1973) a savanyú talajok javítására használt anyagok kalcium, magnézium hatóanyag és mikroelem kísérőanyag tartalmának potenciometrikus és atomadszorpciós eljárással történő meghatározását hasonlították össze. Mindkét módszert megfelelőnek találták a javítóanyagok hatóanyag-tartalmának


219

gyors és pontos meghatározására. Kimutatták, hogy a javítóanyagokkal jelentős mennyiségű mikroelemet is juttatunk a talajba. GYŐRI és PALKOVICS (1991) a talajok és javítóanyagok kalcium aktivitásának jellemzésére végeztek adaptációs kísérleteket. A kalciumion aktivitását Schollenberger és Whittaker módszere alapján NH4Cl-dal határozták meg, ahol az aktivitást a kalciumvegyületek által felszabadított ammóniagáz mennyiségével jellemezték. A módszerrel jól lehetett jellemezni a különböző őrlésfinomságú javítóanyag-minták aktív kalciumtartalmát, ezért a módszert a meszező anyagok minősítésére alkalmas eljárásnak ítélték. Az 1990-es évektől kezdve a szabadföldi parcellás meszezési kísérletek többsége megszűnt. A továbbélők közé tartozik az Országos Műtrágyázási Tartamkísérlet (OMTK) hálózat, amelyben a savanyú talajokon (Kompolt: csernozjom barna erdőtalaj; Putnok: agyagbemosódásos barna erdőtalaj; Karcag: réti csernozjom talaj) lévő kísérletek egy részében az eredetileg négy ismétlésből kettőt átmeszeztek és ettől kezdve ezek a kísérletek műtrágyázási és meszezési tartamkísérletként funkcionálnak. A műtrágyázás savanyító hatására SIPOS és PATÓCS (1975), PUSZTAI (1978) hívták fel a figyelmet. BLASKÓ és ZSIGRAI (1994) – az OMTK hálózatba tartozó réti csernozjom talajon folyó kísérlet alapján – kimutatták a talaj pH-értékek és a humuszminőség hoszszú időtartamon kimutatható változását műtrágyázás és meszezés hatására. A kompolti csernozjom barna erdőtalajon folyó OMTK műtrágyázási-meszezési kísérlet részletes értékelését KÁDÁR és HOLLÓ (2006) végezték el. Mindkét kísérlet pH adatsora alátámasztotta, hogy a gyengén savanyú–semleges kémhatás tartós fenntartásához az egyszeri meszezést követően megismételt, fenntartó meszezésre is szükség van. Az 1950 és 1998 között beállított meszezési kísérletek kataszterét és részletes értékelését CSATHÓ (2001a,b) két szemlecikkben publikálta. A talajsavanyúság mértéke és a mészhatások közötti összefüggést vizsgálva a legnagyobb mészhatást az 5,5 pH(H2O), illetve 4,5 pH(KCl) értéknél savanyúbb talajokon találta. Ezeken a talajokon a mészhatások kétszer nagyobbak voltak, mint a kevésbé savanyú talajokon. Az eredetileg 10 y1-nél nagyobb hidrolitos aciditású talajokon a mészhatások megháromszorozódtak a 8 y1-nél kisebb potenciális savanyúságot mutató talajokhoz képest. A vizsgált talajok közül az agyagbemosódásos barna erdőtalajokon és a homokon kialakult kovárványos, valamint rozsdabarna erdőtalajokon volt átlag feletti mészhatás (CSATHÓ, 2001a). A kísérletekben vizsgált növények közül a legnagyobb termésnövekedést a pillangósvirágú szálastakarmányok (lucerna, vörös here, bíborhere), valamint a gyökérnövények (cukorrépa, takarmányrépa) termesztése esetén mérték. A meszezés időbeni hatását több kísérlet átlagában vizsgálva a legnagyobb hatás a meszezést követő 1. évben volt (0,76 t·ha-1 GE), majd a 4. évig a terméstöbblet a felére csökkent (CSATHÓ, 2001b).

220

BLASKÓ

Homoktalajok javítása Ezzel a kérdéssel viszonylag kevés közlemény foglalkozott. Az első közlemény EGERSZEGI (1953) homokjavítási módszerét és főbb eredményeit ismertette. Az eljárás szerint a kovárványos barna erdőtalaj mintájára szerves trágya vagy komposzt különböző mélységbe történő forgatásával kolloidban gazdagabb sávokat hoztak létre, amitől a talaj víztartó képességének javulását várták. Az eredeti elképzelés szerint 2–4 év alatt egymástól 17 cm-re lévő, 3–4 rétegből álló sávok kialakítását tervezték. A hivatkozott közleményben közölt eredmények szerint a még csak részben kialakított rendszer aszályos évben rendkívüli nagy (kukoricánál 40%-os, seprűciroknál 1700–1900%-os) termésnövekedést eredményezett, ami azzal volt magyarázható, hogy a szerves kolloidban gazdagabb rétegben megkötött nedvesség a többszörösére nőtt. MAKLED (1967) Egerszegi réteges homokjavítási módszerét, illetve annak módosított változatát Egyiptomban, sivatagi homoktalajon vizsgálta öntözött körülmények között. A módosítás lényege, hogy a szervestrágyázás mellett, illetve azzal kombináltan agyag-, papír-, vászon-, aszfalt- és nylonrétegek alkalmazását is kipróbálta. A lucerna terméseredménye alapján a szervestrágya-rétegezés kedvezőbb hatású volt, mint az agyagból előállított víztartó rétegé. A legnagyobb termésnövekedést akkor kapta, ha a mélyebb rétegbe szerves trágyát, a felszín közelbe aszfalt-, nylon-, vagy papírrétegeket helyezett el. A kétségkívül jelentős kedvező hatások ellenére Egerszegi réteges homokjavítási módszerének több réteg kialakításával járó változata nem terjedt el a hazai gyakorlatban. Ennek feltehető oka az eljárás nagy költségigénye, a szerves trágya hiánya, valamint az, hogy a kontrollhoz viszonyított terméstöbbszöröződés ellenére a javított homoktalaj termése abszolút értékben kicsi maradt. Az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetben (MTA TAKI) folytatott homokjavítási kutatások súlypontja az 1960-as évektől a nyírlugosi tartamkísérletre tevődött át. A tartamkísérlet N-, P- és K-kezelései mellett a kémiai javítást kalciumkarbonáttal, illetve kalcium- és magnézium-tartalmú dolomittal végezték. A kísérlet eredményeiről több részletes, nagy terjedelmű összefoglaló mű készült (KÁDÁR & SZEMES, 1994; KÁDÁR et al., 2011). A tartamkísérlet 44 éves eredményeit KÁDÁR és munkatársai (2007) foglalták össze. Méréseik szerint a kísérlet első 10 évében érdemi terméstöbbleteket csak a N-trágyázás okozott. A második évtizedben a Nhatás lecsökkent a kontroll szintjére. A negyedik évtizedben a tritikáletermés maximális értékei az NPK-val trágyázott és dolomittal javított kezelésekben voltak mérhetők, az egyoldalú N-trágyázás javítás nélkül a talaj extrém elsavanyodását és a növény pusztulását okozta. Szikesedés, szikes talajok javítása A szikesedés általános törvényszerűségeit és ezek Kárpát-medencében megnyilvánuló sajátságait SZABOLCS (1965), SZABOLCS és DARAB (1965), SZABOLCS és munkatársai (1962, 1968, 1969a,b), VÁRALLYAY és SZABOLCS (1966), valamint VÁRALLYAY (1965, 1967a,b, 1972, 1974, 1981, 1999) írták le.


221

A szikesedés és a talajok fizikai tulajdonságainak a víz transzportfolyamatokra és a talajnedvesség potenciálra gyakorolt hatásait VÁRALLYAY (1972, 1974, 1981) tárta fel, a szikesedés hidrológiai modelljének megalkotása VÁRALLYAY és MIRONENKO (1979), valamint VÁRALLYAY és RAJKAI (1989) kutatásai alapján történt. A szikes talajok tulajdonságait, a tulajdonságok térbeni változásának törvényszerűségeit TÓTH és KUTI (1999a,b), TÓTH és KERTÉSZ (1993), MILE és munkatársai (2001), TÓTH és VÁRALLYAY (2001), valamint TÓTH és munkatársai (2001) vizsgálták. KUTI és munkatársai (1999) az Alföld felszíni és felszín közeli képződményeinek térképezése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy szikesek ott alakulnak ki, ahonnan a talajvizek már nem tudnak továbbfolyni, csapdába kerülnek és mennyiségük csupán a párolgással fogy. A másodlagos szikesedés okait, különös tekintettel az alföldi öntözőrendszerekre SZABOLCS és munkatársai (1968, 1969a,b) tárták fel. A szikesedés és másodlagos szikesedés szempontjából „kritikus talajvízszint” fogalmának megalkotása, az ezt alapozó sómérleg meghatározása VÁRALLYAY (1967a), SZABOLCS és munkatársai (1968, 1969a,b,c) kutatásai alapján történt. Az első szikes talajjavítási témájú dolgozatban (PATAKI & KLIMES-SZMIK, 1953) az értékelés minden fontos eleme megtalálható, mintegy mintául szolgálva a későbbi hatásvizsgálattal foglalkozó cikkeknek. A vizsgálat kiterjedt a 0–60 cm mélység különböző rétegeire. Mérték a szikes talajok legfontosabb kémiai jellemzőit (pH(H2O), pH(KCl), mésztartalom, KA, összes só, 5 órás kapilláris vízemelés, humusztartalom, kicserélhető kationok, a vizes kivonat kation- és anionösszetétele). Nagyon fontos rámutatni, hogy a kémiai vizsgálatok mellett a talajok fizikai tulajdonságainak vizsgálatára (mechanikai és mikroaggregátum analízis, aggregátum összetétel) is nagy súlyt helyeztek. Kimutatták, hogy talajjavítás hatására először a mikroaggregátum mérettartományban (0,25 mm-nél kisebb) indul meg a szerkezetképződés folyamata. Ezt követi nyomon a talajélet élénkülésével a makroszerkezet kialakulása. A különböző szikes talajféleségekre alkalmas javítóanyagok kiválasztására számos hazai és külföldi kísérlet folyt. A réti szolonyec és a szoloncsák-szolonyec típusba tartozó szikes talajok – javítás szempontjából való – gyakorlati csoportosítását és az egyes csoportokhoz alkalmazható javítóanyag-féleségek rendszerezését PRETTENHOFFER (1953, 1954, 1955) végezte el. A csoportba sorolás alapkritériumainak a feltalaj CaCO3-tartalmát és kémhatását tekintette. „Mésztelen” szikes talajokra CaCO3-tartalmú javítóanyagok kijuttatását javasolta. A kalciumkarbonátot legfeljebb nyomokban tartalmazó, gyengén lúgos kémhatású „átmeneti szikesek” javítására gipsz és mész alkalmazásával „kombinált eljárást” dolgozott ki, melynek során – takarékossági okból – csak annyi gipsz használatát javasolta, amely a lúgosságot a mész oldódásához szükséges minimális mértékben tompította. A szikes talajok adszorpciós komplexusában lévő nátrium túlnyomó többségét viszont a csökkent kémhatás mellett jobban oldódó CaCO3 hatásaként feltételezte. Kísérleti eredményei szerint a „kombinált eljárás” hatásaként az „átmeneti szikes” talajok kémiai és fizikai tulajdonságai kedvezően változtak. A kicserélhető nátrium

222

BLASKÓ

tartalom, a talaj vízáteresztő képessége is kedvezőbben alakult gipsz és mész együttes alkalmazásával, mint az önmagában adott gipsz esetén. A talaj nitrifikációs aktivitását a kombinált eljárás kevésbé csökkentette, mint az önmagában alkalmazott gipsz (PRETTENHOFFER, 1953). SZABOLCS és munkatársai (1960) radioaktív jelzés segítségével szikes talajon a CaCO3-tartalmú javítóanyagok oldódását vizsgálták. Eredményeik szerint a talaj kicserélhető Ca++-ion tartalma közvetlenül a javítóanyag bekeverése után növekedni kezdett. 1-2 hónap elteltével a javítóanyaggal kezelt talajok kicserélhető Ca++tartalma a kétszeresére nőtt. Az izotópos módszer is alátámasztotta a különböző meszező anyagok közötti – más módszerekkel megállapított – oldékonysági különbségeket, miszerint a mésziszap effektivitása erősebb volt, mint az őrölt mészkőporé. ÁBRAHÁM és CZUKORNÉ (1966) a cukorgyári mésziszap hatását vizsgálták réti szolonyec talajon. Méréseik szerint a mésziszapban jelenlévő tápanyagoknak is jelentős szerepe volt a kedvező hatás kialakulásában. A feltalajban meszes, lúgos kémhatású szikes talajokon alkalmazható javítóanyagok választékát HERKE (1954) mutatta be. Minden olyan anyagot felhasználhatónak jelölt meg, amely a talaj kémhatását (pH) legalább 8-ra csökkenti, és lehetővé teszi a nátrium kalciummal való kicserélését. Ilyen anyagok lehetnek: savak, vízben oldódó Ca-, Fe-, Al-sók (CaCl2, gipsz, FeSO4, Al-timsó, feltárt alunit, kén, pirit, amelyek a talajban szulfáttá, illetve kénsavvá alakulhatnak. Részletesen vizsgálta a ként is tartalmazó lignitpor alkalmazási lehetőségét. Ebből az anyagból a gipszhez viszonyítva 4–6-szoros mennyiség kijuttatását tartotta szükségesnek. Javaslata szerint a szulfátos javítóanyagokat (gipsz, gipsziszap, vas-szulfát, lignitpor) először legfeljebb a pH 8-as érték eléréshez szükséges mennyiségben célszerű adni, majd több év alatt megismételt kijuttatással célszerű a gyengén lúgos kémhatást fenntartani. HERKE (1959) a lignitpor rizzsel hasznosított szikes talajon való alkalmazási lehetőségét mutatta be. A gipszhez viszonyítva a lignitpor hatására a kicserélhető Natartalom és a talaj pH-érték kevésbé csökkent. Ennek ellenére a rizs fejlődésére a lignitpor kedvezően hatott. A lignitpor-alkalmazás technológiájára vonatkozó javaslatát is közreadta, miszerint a lignitport az oxidációs viszonyok biztosítása érdekében a felső 5–10 cm-es talajrétegbe kell keverni, kijuttatás után leszántani nem szabad. A szoloncsák és szoloncsák szolonyec talajok javításáról ARANY (1966) közölt szemlecikket, amelyben részletesen elemezte Herke e témakörben megjelent cikkeit, kiegészítő utalással a meszes szódás szikes talajok homokterítéssel való javítására, amit a digózáshoz hasonlóan lehet elvégezni. A kedvező hatások is a meszes altalajterítésnél tapasztaltakhoz hasonlóak voltak, úgymint a kedvező tulajdonságú feltalajréteg vastagságának növekedése, a homokkal fedett rétegekben a vízvezető képesség javulása, erőteljesebb kilúgzás, aminek eredményeként az eredetileg szoloncsák típus szoloncsák szolonyeccé alakult. A karbonátos szoloncsák talajon Herke által beállított talajjavítási tartamkísérlet hosszabb távú részletes értékelését HARMATI (2003) közölte. Megállapítása szerint homokos vályog fizikai féleségű szoloncsákos talaj kellő mennyiségű gipsszel vég-


223

legesen megjavíthatónak bizonyult, és megfelelő agrotechnikával szántóként hasznosítva a jó talajokéhoz hasonló termések elérését tette lehetővé. Több kísérleti eredmény született a különböző javítóanyag-féleségek felhasználási lehetőségeiről. ÁBRAHÁM és KOVÁCS (1967) bórsavas gipszet vizsgálva úgy vélték, hogy ez az anyag – oldható bórtartalma révén – károsan hatott a zab és búza termésére. A cukorrépánál a fenológiai megfigyelések kedvezőbbnek mutatkoztak, de a termésnövekedés nem volt megbízható. A bórsavas gipsz kedvezőtlen hatását a mész csak kismértékben mérsékelte, ezért a bórsavas gipszet sem önmagában, sem mésszel kombinálva nem javasolták javítóanyagként alkalmazni. A szikes talajok javítására világszerte általánosan használt gipszről – összehasonlítva azt más javítóanyagokkal – ÁBRAHÁM (1970) közölt megvitatásra szánt részletes ismertetőt. A vitacikk citált forrásai között szinte minden hazai és néhány külföldi szerző addig megjelent szikes talajjavítással, főleg gipszezéssel foglalkozó műve helyet kapott. A dolgozatban hivatkozások találhatók a gipsz és más javítóanyagok oldódásáról, a gipsz és mész oldékonyságát befolyásoló sók (Na2SO4, MgCl2) és a pH hatásáról, a gipszes javítás növénytermesztési eredményeiről, a gipsz és más javítóanyagok hatásának összehasonlításáról. A vitacikk Imre Józsefre hivatkozva adatokat tartalmaz a Körös-vidéken feltárt bányahelyeken előforduló digóföld 3–19% között változó CaCO3- és 2–3%-os gipsztartalmáról. A vitacikkhez KÉGL (1972) szólt hozzá: a gipszes talajjavítás legfőbb hátrányaként a szűkösen rendelkezésre álló gipszmennyiségeket említette. A szakmai zsargonban „digózás” néven elterjedt meszes altalajterítés vagy sárgaföld-terítés hazai történetét Tessedik munkásságából kiindulva ARANY (1964) foglalta össze szemlecikkében. A digóföld fő hatóanyagaként a dél-tiszántúli viszonylatban 6,5–6,8%-ot kitevő szénsavas meszet jelölte meg, de legalább ilyen fontosságúnak tartotta a digóföldben előforduló egyéb anyagok (gipsz és más kalciumvegyületek) hatását is. A digózás az 1970-es évek első felében élénk eszmecserét váltott ki a szakmai közvéleményben. A szakmai vita ÁBRAHÁM (1973) cikkével indult, amelyben a digózást nem tartotta a nagyüzemi gazdálkodás rendszerébe illeszthetőnek. Legfőbb ellenérve az volt, hogy a digóbányák nyitásával a főleg mezőségi talajokon lévő nagy táblák egységes művelhetősége megszűnik. A digózás talajra és termésre gyakorolt hatásával sem volt elégedett, mivel véleménye szerint a digózás során pusztán hígul a művelt réteg nátriumtartalma, de gipszet nem tartalmazó digóföld esetén a javított réteg alatt 10–15 év elteltével sem mutatható ki lényeges változás. A digózott talajokon elérhető 2–2,5 t·ha-1 GE termésátlagot sem tartotta a nagyüzemi gazdálkodás akkori színvonalán megfelelőnek. ID. VÁRALLYAY 1936-ban megjelent cikkére is hivatkozva a digózást (márgázást) inkább savanyú talajok, és kevésbé szikes talajok javítására alkalmas eljárásnak tekintette. A vitacikkre küldött válaszában a téma legismertebb kutatója PRETTENHOFFER (1974) érvelt a digózás nagyüzemi körülmények közötti alkalmazhatósága mellett. Széles kísérleti háttérre támaszkodva mutatta be a digózás mélységi hatását, miszerint a javítási mód alkalmazásával a kicserélhető Na-tartalom nemcsak a javított, hanem a mélyebb réte-

224

BLASKÓ

gekben is csökkent. A digóföld CaCO3-tartalmának hatására a kationkicserélődés folytán gyökeres kémiai és egyben fizikai változások mentek végbe. A mélyebb rétegekre is kiterjedő javulási folyamat gyorsításához alkalmas eljárásnak tartotta a mélylazítást. Viszontválaszában ÁBRAHÁM (1974) elismerte a digózás kedvező talajtani hatásait, hangsúlyozva a szikes talajok fizikai javításának szükségességét, de növényi produktum és gazdaságosság szempontjából továbbra is fenntartásait fogalmazta meg. A digózásról szóló ismeretanyagot a Hajdú–Bihar megyei tapasztalatokkal bővítette FILEP és PAPP (1974). Rendszerezték a meszes altalaj hatékonyságát csökkentő tényezőket. Ilyenek lehetnek a jelentős sótartalom, a nagymértékű lúgosság, a határérték alatti mésztartalom, a konkréciók formájában megjelenő mész, az igen nagy vastartalom, vaskiválások, a nem megfelelő mechanikai összetétel, a tapadó-kenődő konzisztencia, a közvetlen talajvízhatás, a glejesség, a letermelendő és a hasznos réteg kedvezőtlen aránya. Véleményük szerint olyan területeken, ahol a digózásra vonatkozó korábbi tapasztalat hiányzik, a módszer üzemi alkalmazását meg kell előznie a digózási lehetőségek számbavételének, amelyhez megfelelő alapot az 1:10000 arányú genetikai talajtérkép és a digóföld bányahelyek feltárása, valamint a kibányászható anyag minőségének vizsgálata adhat. A hagyományosan használt javítóanyagok (mészkőpor, digóföld, gipsz) mellett kutatások folytak a különböző ipari melléktermékek talajjavításban való felhasználására, illetve a hagyományos javítóanyagok hatását fokozó eljárások kidolgozására. SZÉKELY és PÁNTOS (1953) kéntartalmú barnaszenek és lignitek elégetésével keletkező salakok és pernyék koaguláló hatását vizsgálták meszes-szódás szikes talajból készített szuszpenzióban. A vizsgált anyagok közül több gyorsította a talajszuszpenzió ülepedését és csökkentette a vizes fázis pH-értékét. A kedvező fizikai hatást feltételezésük szerint a salakban és pernyében jelenlévő kalcium-, alumínium- és vas-szulfátjai, szilikátjai, bázikus szulfátjai, vagy bázikus szulfátszilikátjai okozták. Méréseik szerint a lignitek pernyéinek egy része 30% körüli szulfáttartalommal rendelkeztek, így szulfáttartalmukat tekintve a technikai tisztaságú kalcium-szulfátnak feleltek meg. Ugyanakkor rámutattak arra is, hogy a salak és pernye szulfáttartalma – a szilikátkötések miatt – a gipsznél rosszabbul táródott fel. A szintetikus szerves anyagok talajjavításban történő felhasználásáról NEHÉZ (1955) közölt szemlecikket, amiben amerikai eredményeket idézett a polielektrolitok szikes talajokon tapasztalt, vízáteresztést növelő hatásáról. BOCSKAI (1968, 1969) kőolaj-finomítás melléktermékeként keletkezett – kénsavat, gipszet, szerves anyagokat tartalmazó tőzeggel felitatott – savgyanta hatását vizsgálta önmagában, illetve mészkőporral kombináltan alkalmazva réti szolonyec talajon. A savgyanta önmagában 2 pH-értékkel csökkentette a talaj kémhatását. Kedvezőtlen mellékhatásként viszont csökkent a talaj nitrát-N-tartalma. Az önmagában alkalmazott savgyantánál kedvezőbb hatású volt a savgyanta és mészkőpor kombináció. BANERJEE (1963) zöldtrágyázás és nyersfoszfát hatására indiai szikes talajokon a kicserélhető kalciumtartalom növekedését és a pH csökkenését mutatta ki.


225

SHARMA és munkatársai (1986) indiai szerkezetes B-szint nélküli szoloncsák jellegű szikes talajon folytatott tenyészedényes kísérletben különböző alkalmazható javítóanyagoknak a talajok pH-, EC-értékeire és vízoldható Na+-tartamára gyakorolt hatását hasonlították össze. A kémiai tulajdonságok javulását tekintve – kéntartalom szempontjából egyenértékű javítóanyag-mennyiségek hatását összehasonlítva – a következő sorrend alakult ki: alumínium-szulfát > kénsav > gipsz > pirit > vasszulfát > vasas pala. A kísérleti eredményekből figyelemreméltó adat, hogy a kalciumot nem tartalmazó javítóanyagok a kicserélhető Na csökkentésében csak akkor voltak hatásosak, ha a talaj legalább 1,7% CaCO3-ot tartalmazott. A szokásosan alkalmazott talajjavítási módok általában nagy mennyiségű (17– 40 t·ha-1) javítóanyag-használatot igényelnek. A szikes talajokon felhasznált javítóanyag-mennyiségek csökkentési lehetőségeit vizsgáló, több helyen beállított kísérlet eredményeiről SZABOLCS és ÁBRAHÁM (1958) számoltak be. A kismennyiségű javítóanyag hatékonyságának fokozása érdekében mész és gipsz 1:1 arányú keverékéből adalékanyagok felhasználásával szemcsézett javítóanyag-keveréket állították elő, amit a vetés sorába, a vetéssel egyidejűleg juttattak ki közepes és mély réti szolonyec, valamint szolonyeces réti talajon kapás- és kalászos növények alá. A felhasznált javítóanyag-mennyiség mintegy 1 t·ha-1 körüli mennyiség volt. Kapásnövények esetén ezzel a módszerrel 0,7–0,9 t·ha-1 statisztikailag igazolt, sűrűsoros vetésű gabonaféléknél viszont csak kisebb – hibahatáron belüli – termésnövekedést tapasztaltak. Hasonló eredményre jutott BOCSKAI (1962), amikor erősen szolonyeces réti talajon 1,7 t·ha-1 mészkőpornak a növény sorába való adagolásával csaknem ugyanolyan termésnövekedést ért el, mint 17 t·ha-1 mészmennyiség teljes felületre való adagolásával. SZABOLCS és LATKOVICSNÉ (1964), valamint LATKOVICSNÉ és SZABOLCS (1965) szology talajon folytatott gyepkísérletében az önmagában alkalmazott nagyadagú meszezés nem eredményezett megbízható termésnövekedést, ugyanakkor a pétisó, valamint a kalcium-nitrát 100 kg N·ha-1 hatóanyag-mennyiség megbízhatóan növelte a gyep hozamát. A nagyadagú meszezés csak kiegészítő N-műtrágyával együtt növelte a termést. A magyarországi szikes talajokra általában, a szolonyec típusú szikesekre különösen jellemző, hogy a kedvezőtlen kémiai és fizikai-vízgazdálkodási tulajdonságok együttesen korlátozzák a növénytermesztést. A tiszántúli mésztelen szikes talajokon folytatott mélylazítási kísérletek eredményeiről elsőként PRETTENHOFFER és GRATZL (1961), valamint PRETTENHOFFER (1963a,b) számolt be. Adataik szerint az altalajlazításra jelentős mértékben – mintegy 15%-os termésnövekedéssel – reagált a kukorica, a takarmányrépa, a lucerna és a csalamádé. Kisebb mértékű (mintegy 10%-os) termésnövekedéssel hálálta meg az altalajlazítást az őszi árpa, cukorrépa, valamint tavaszi árpa. Csekély mértékű hatást regisztráltak borsó és őszi búza esetén. Mésztelen szikes talajokon (sztyeppesedő réti szolonyec) a lazítási mélység 30– 60 cm közöttire történő növelése, a mélységgel arányosan 21–77%-os termésnövekedést hozott. Az altalajlazításnak aszályos években nem volt, csapadékos években

226

BLASKÓ

viszont az átlagosnál nagyobb termésnövelő hatása volt. A legkisebb hatás gabonafélék, nagyobb hatás szálastakarmányok, a legnagyobb pedig kapásnövények termesztése esetén volt (PRETTENHOFFER, 1963a). A mélylazítás és a talajjavítás együttes alkalmazása a javítást követő 2–4 éven belül csak a semleges sókat tartalmazó szikes talajokon járult hozzá a sók kilúgzásához, szódás szikes talajokon ilyen időtartam alatt nem következett be sótartalom-csökkenés (PRETTENHOFFER, 1963b). Az 1960-as évek közepén az altalajlazítás mellett a lazítókés nyomában a mélyebb rétegekbe juttatott gipsz hatásának vizsgálatára kezdődtek kísérletek. SIPOS és BOCSKAI (1966) elsőként közöltek eredményeket a mélyebb rétegekig kiterjedő javítási mód hatásáról. Véleményük szerint sztyeppesedő réti szolonyec talajok termékenységének jelentős mértékű növekedése csak úgy lehetséges, ha a felszíni kémiai javítással egyidejűleg a B-szint kedvezőtlen tulajdonságainak megjavítására is törekszünk. ÁBRAHÁM és GINÁL (1967) sztyeppesedő réti szolonyec talaj A-szintjébe kevert cukorgyári mésziszap, illetve kalcium-nitrát, valamint a B-szintbe juttatott gipsz, vagy kalcium-nitrát kedvező növénytermesztési hatásáról számoltak be. A többszintű javítás tartamhatását PATÓCS és BOCSKAI (1978) értékelték. A sztyeppesedő réti szolonyec talajon a kísérlet beállítását követő 12. évben a 0–60 cm-es rétegre kiterjedő szignifikáns javulás csak többszintű kémiai javítás lazítással egybekötött kombinációinak hatására ment végbe. 12 év adatai alapján a legnagyobb termésnövekedést a többszintű kémiai javítás és a 4 évenként megismételt mélylazítás együttes alkalmazása eredményezte. Közepes réti szolonyec talajon beállított B-szint javítási kísérlet (PATÓCS & PATÓCS, 1978) megerősítette a korábbi kísérletek tapasztalatait, miszerint a talaj mélyebb rétegeire is kiterjedő javítás növelte a kedvező változások vertikális irányban történő kiterjedését a hagyományos feltalajjavításhoz képest. Az 1970-es évek végén induló komplex meliorációs programok a vízrendezés és talajjavítás együttes alkalmazását tűzték ki célul. A munka kísérletes megalapozására meliorációs kísérleti területek létesültek. Réti szolonyec talajon az 1977-ben beállított modelltelep kutatási tartalmát és az első három év eredményeit a létesítmény tervezői és megalkotói, NYÍRI és FEHÉR (1981), ismertették. A kísérlet kezelései között – alkalmazkodva az egyes parcellákra jellemző talajfoltok tulajdonságaihoz – minden korábban kipróbált feltalajba (digóföld, mész, gipsz) és a mélyebb rétegek javítására (gipsz) használt anyag alkalmazása megtalálható. A kémiai javítás és a négyévente megismételt mélylazítás különböző szívótávolságú (5, 10, 15 m), 1 m fektetési mélységű felszín alatti drénezéses változatokkal egészült ki. A kísérlet igazolta, hogy extrém kedvezőtlen fizikai tulajdonságú talajon a komplex melioráció elemei egymás hatását erősítve viszonylag gyors javulást eredményeztek. A kedvező talajtani változások és növénytermesztési eredmények bizonyították, hogy még a legrosszabb szikes talaj meliorációja is technikailag megoldható. A termésbiztonságot alapszinten biztosító minimálisan szükséges beavatkozásként a felszíni vizek elvezetését jelölték meg a szerzők.


227

A meliorációs modelltelep további vizsgálata alapján (BLASKÓ, 1999) drénezett kezelésekben a sótartalom erősebben, drénezetlen körülmények között kisebb mértékben csökkent. Annak ellenére, hogy a felszín alatti drénezéssel a dréncsövek síkja feletti talajréteg végérvényes javulása érhető el, nagy költségigénye miatt nagyobb területeken, szikes talajon valósítható meg, ezért gyakorlati realitása továbbra is a drénezés nélküli javítási eljárásoknak lehet. A javulás hosszabb időtávon kimutatható mértékét tekintve csak a közepes, illetve ennél mélyebb A-szintű réti szolonyec talajon várhatunk kémiai javítás és mélylazítás hatására a jobb talajokéval összevethető termésszintet. A szikes talajjavítás kutatása egyre szélesedő nemzetközi együttműködéssel folyt, amelynek fejleményeként publikációk jelentek meg az adott ország kutatói vagy a tanulmányutat tett magyar kutatók tollából. Az indiai eredményekről MITRA és SINGH (1959), BANERJEE (1963), DARAB és SZENDREI (1980), SHARMA és munkatársai (1986); a Szovjetunióban folytatott kutatásokról PETROSZJÁN (1967), BOTOS (1968), TEJMUROV (1972), ANTIPOV-KARATAJEV (1960) közöltek cikkeket. A romániai szikes talajjavításról SANDU és LUCA (1968), SANDU és munkatársai (1984) számoltak be. Emellett perui (ZAVALETA, 1974), iráni (FERENCZ, 1978) és albániai (GARO, 1991), valamint egyiptomi (SIRRY et al., 1981) eredmények bemutatására került sor. A magyarországi talajjavítás történetének értékelését, a történelem során tapasztalt szemléletváltozásokat és a legfontosabb feladatokat VÁRALLYAY (2001) összegezte: „Egy korszerű, új EU-konform agrár-stratégia a globális mennyiségi szemlélettől teljesen eltérő gondolkodást, tevékenységet követel, amelyben a fenntarthatóság, a minőség, a nemzetközi versenyképesség, a reális ráfordítás-haszon elemzésen alapuló tényleges hatékonyság és jövedelmezőség, valamint a környezet károsodásának megelőzése válnak fő célkitűzéssé.” A szemlézett fo rrások tematikus és idő beni megoszlása Az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban 1951 és 2011 között megjelent talajvédelmi, talajjavítási tematikájú szakcikkek feldolgozása alapján az alábbi összefoglaló értékelés adható. A cikkek mintegy 38%-a a vízerózió témájában jelent meg. A cikkek mindegyike korszerű talajfizikai megközelítéssel íródott. Értékes eredmények születtek a mesterséges esőztető berendezés kifejlesztésében és a vizsgálati eredmények interpretációjában. Az eróziós hajlam értékelése kezdetben saját fejlesztésű mutatók alapján történt, majd fokozatosan sor került a Wischmeier–Smith-féle Egyetemes Talajveszteség Becslési Egyenlet paraméterei alapján történő értékelés bevezetésére. A szélerózió témájához sokkal kevesebb, a cikkek mintegy 6%-a kapcsolódott. A kutatómunka kezdetben homoktalajokon folyt, de hamarosan kiterjedt a szintén érzékeny kötött talajokra is. A szélerózió-érzékenység kvantifikálására tett kísérletek még nem jártak teljes sikerrel.

228

BLASKÓ

A talajjavítás témakörében megjelent cikkek számát tekintve sajátos disszonancia figyelhető meg. Magyarországon a talajjavítás legnagyobb területi kiterjedéssel a savanyú talajokon folyt. Ehhez képest feltűnő, hogy a cikkek mindössze 8%-a foglalkozik ezzel a témával. Ez egyrészt annak tudható be, hogy a savanyú talaj javítás elméleti háttere már eléggé ismert. A közölt cikkek a javítóanyag-számítás módszereinek tökéletesítésével foglalkoznak, de hiányként említhető, hogy máig sem sikerült a korszerű talajkémia elveit érvényesítő javítóanyag-mennyiség számítási módszer kidolgozása. A homoktalajok javításával nagyon kevés (a témába tartozó publikációk 4%-a) foglalkozott. A kutatási eredmények túlnyomó többsége más homoktalajokkal foglalkozó monográfiákban jelent meg, de ennek ellenére a homoktalajok két legfontosabb javítási eljárására – a kolloidtartalom növelése, valamint a savanyú homokon a kalcium és magnézium egyidejű pótlása – vonatkozó kísérleti eredmények közlése megtörtént. A tematikus cikkek között a legnagyobb részarányt – mintegy 43%-ot – a szikes talajok javításával foglalkozók tették ki. A cikkekben publikált kutatási eredmények a szikes talajjavítás legtöbb lényeges kérdését tisztázták. Képet adtak a különböző szikes talajokon használható javítóanyag-féleségekről, a réti szolonyec, illetve szoloncsák típusba tartozó szikes talajok javítási lehetőségeiről, a mélylazítás és a mélyebb rétegekig kiterjedő javítás, valamint a komplex melioráció talajra és növényre gyakorolt hatásairól, a szántó- és gyephasznosítás, valamint a rizstermesztés lehetőségeiről. Ezen a területen alakultak ki a legszélesebb körű nemzetközi kapcsolatok. Az irodalmi feldolgozás jól szemlélteti az „Agrokémia és Talajtan” szerepét a talajdegradációs folyamatok egyre részletesebb megismerésében, a talajvédelem és talajjavítás tudományos megalapozásában. A folyóirat első harminc évében 29 cikk jelent meg vízerózió témájában, a második 30 évben az ilyen témájú cikkek száma 16-ra csökkent. Még szemléletesebb a szikesedéssel foglalkozó cikkek számarányának változása. Az első 30 évben 45 közlemény foglalkozott a szikes talaj javításával, a második 30 éves periódusban mindössze 6 ilyen közlemény jelent meg. A többi témakörben megjelent cikkek megoszlása közel azonos a két időszakban. Mindez összhangban van a talajvédelem, de különösen a talajjavítás szakmai és társadalmi megítélésében beállt változásokkal. A képet még kedvezőtlenebbé teszi, hogy az „Agrokémia és Talajtan” mellett a talajjavítás csúcsidőszakában több más ilyen témájú cikkeket közlő folyóirat is megjelent (Talajtermékenység, Melioráció-öntözés és Tápanyag-gazdálkodás). Jelenleg az ilyen tematikájú cikkek az Agrokémia és Talajtan mellett csak a Növénytermelésben és a Talajvédelem című időszaki kiadványban jelennek meg. Mindez jelentősen megnöveli az Agrokémia és Talajtan felelősségét az alkalmazott talajtani kutatások, benne a talajjavítás, talajvédelem tematikájú cikkek publikálásában.


229

Az alábbi irodalomjegyzék tartalmazza mindazokat a közleményeket, amelyek az Agrokémia és Talajtan című folyóirat 60 kötetében megjelentek (1951–2011), s amelyeket a szakkommentár készítője – az értékelés fő szempontjait figyelembe véve – az összes megjelent cikk közül kiválasztott. A szakcikkek bibliográfiai leírása mellett kiemelten jelenik meg a cikket tartalmazó Agrokémia és Talajtan kötet száma és az oldalszám, ahol a közlemény megtalálható. A néhány, más helyen megjelent és a szakkommentárban hivatkozott irodalmi forrást az összeállítás végén adjuk közre. Irodalom Az Agrokémia és Talajtanban megjelent közlemények ÁBRAHÁM L., 1970. A gipsz mint talajjavító anyag. 19. 173–192. ÁBRAHÁM L., 1973. A digózásról. 22. 207–212. ÁBRAHÁM L., 1974. Válasz Prettenhoffer Imre „Ismét a digózásról” c. cikkére. 23. 169– 171. ÁBRAHÁM L. & CZUKOR B.-NÉ, 1966. A cukorgyári mésziszap szikjavító hatásának vizsgálata tenyészedényekben. 15. 43–50. ÁBRAHÁM L. & GINÁL I., 1967. Genetikai szintenként alkalmazott kisadagú javítóanyagok hatásának vizsgálata szolonyec talajon. 16. 365–378. ÁBRAHÁM L. & KOVÁCS M., 1967. A bórsavas gipsz hatásának vizsgálata szolonyec talajon. 16. 67–76. ALFÖLDI I., 1966. Felszíni lefolyást megszakító műszaki berendezések optimális menynyiségének meghatározása szántóföldeken. 15. 309–326. ANTIPOV-KARATAJEV, I. N., 1960. Szolonyec talajok megjavításával kapcsolatos fizikai–kémiai vizsgálatok. 9. 163–178. ARANY S., 1964. A digózás történetének szakirodalmi áttekintése. 13. 361–369. ARANY S., 1966. A szoloncsák és szoloncsák-szolonyec talajok javítási lehetőségei figyelemmel a lignitpor alkalmazhatóságára. 15. 157–168. BANERJEE, A. K., 1963. A zöldtrágyázás és nyersfoszfátok együttes alkalmazása indiai szikesek javításánál. 12. 57–62. BLASKÓ L., 1999. A réti szolonyec talajok javításának tartamhatása. 48. 517–529. BLASKÓ, L. & ZSIGRAI, GY., 1994. Sustainable land use and mineral fertilizers on meadow chernozem soil. 43. 344–356. BLASKÓ L. et al., 1995. Kötött talajok széleróziós érzékenységének vizsgálata. 44. 497– 503. BOCSKAI J., 1962. Különböző mennyiségű javítóanyaggal végzett kísérletek erősen szolonyeces réti talajon. 11. 323–334. BOCSKAI J., 1968. Kőolajipari savgyanták felhasználása a szolonyec talajok kémiai javítására. I. A mészkőpor és a savgyanta hatása a tápanyagdinamikára. 17. 439– 452. BOCSKAI J., 1969. Kőolajipari savgyanták felhasználása a szolonyec talajok kémiai javítására. II. A mészkőpor és a savgyanta hatása a cirok termésére. 18. 197–210. BODOLAY I.-NÉ, 1965. Szélerózió elleni védekezés öntözött homokterületeken. 14. 1– 16.

230

BLASKÓ

BODOLAY I.-NÉ, 1966. A széleróziót befolyásoló változó talajfizikai tulajdonságok. 15. 372–383. BODOLAY I.-NÉ, MÁTÉ F. & SZŰCS L., 1976. A szélerózió hatása a Bácskai-löszháton. 25. 96–106. BOTOS I. J., 1968. Szikes talajok javítása az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságban. 17. 343–354. CENTERI CS. et al., 2003. Az eróziós térképek kategóriáinak értékelése. 52. 443–454. CHANDRA, S. & DE, S. K., 1974. Az infravörös spektroszkópia alkalmazása a talajok erodálhatóságának tanulmányozására. 23. 461–470. CSATHÓ P., 2001a. Összefüggés a talajsavanyúság mértéke és a mészhatások között a hazai szabadföldi kísérletek adatbázisán, 1950–1998. I. A mészformák és a talajtulajdonságok szerepe a mészhatások megjelenésében. 50. 103–118. CSATHÓ P., 2001b. Összefüggés a talajsavanyúság mértéke és a mészhatások között a hazai meszezési tartamkísérletek adatbázisán, 1950–1998. II. A kísérleti növények, a mészforma és a meszezés óta eltelt idő szerepe a mészhatások megjelenésében. 50. 509–523. DARAB K. & SZENDREI G., 1980. A szikes talajok elterjedése, tulajdonságai és javítása az indiai szubkontinens északi területein. 29. 367–374. DEZSÉNY Z., 1980. Eróziós és talajvédelmi kutatások néhány kérdése Romániában. 29. 304–610. DEZSÉNY Z., 1982. A Balaton részvízgyűjtőinek összehasonlító vizsgálata az erózióveszélyeztetettség alapján. 31. 405–425. DEZSÉNY Z. & LENDVAI Z., 1986. A Zala vízgyűjtőjének eróziós viszonyai és hatásuk a felszíni vizek minőségére. 35. 363–382. DEZSŐ I.-NÉ & GÁBRIEL A., 1966. Lefolyás vizsgálata talajvédelmi szempontból a Siklós-Villányi hegyvidéken. II. 15. 299–308. DUCK T., 1966. Néhány barna erdőtalaj típus erózióval szembeni viselkedése. 15. 263– 276. DUCK T., 1972. Hóolvadás hatására létrejött eróziós veszteségek vizsgálata mészlepedékes csernozjomon. 21. 19–28. DUCK T. & MÁTÉ F., 1973. A talaj tápanyagtartalmának és termékenységének összefüggése erodált csernozjomokon. 22. 65–82. EGERSZEGI S., 1953. Homokterületeink termőképességének megjavítása „aljtrágyázással”. 2. 97–108. FARSANG A. et al., 2011. Csernozjom talajok szélerózió okozta tápanyagáthalmozódásának becslése szélcsatorna-kísérletekkel. 60. 87–102. FEKETE Z. & TÓTH A., 1966. Az erózió mértékének összefüggése a talajfizikai tényezőkkel kisgörbői agyagbemosódásos barna erdőtalajon. 15. 283–298. FERENCZ K., 1978. Szoloncsák típusú szikes talajok javítása sókimosással Irán félsivatagi övezetében. 27. 491–502. FILEP GY. & CSUBÁK M., 1990. A savanyú talajok javításához szükséges mészadag becslésére alkalmas módszerek értékelése. 39. 127–137. FILEP GY., LOCH J. & KUTASY ZS., 1973. Néhány kalciumtartalmú talajjavítóanyag makro- és mikroelemtartalmának műszeres vizsgálata. 22. 197–205. FILEP GY. & PAPP Z., 1974. A Hajdú–Bihar megyében végzett digózásokkal kapcsolatos észrevételek. 23. 172–176. FÜHRER, GY. E. & HORVÁTH, L., 1992. Saure Deposition in Ungarn. 41. 90–94.


231

GARO, R., 1991. Albániai szikes talajok és javításuk. 40. 477–483. GYŐRI D. & PALKOVICS M., 1991. Talajok és talajjavító anyagok Ca-formáinak és Caaktivitásának vizsgálata. 40. 165–171. HARMATI I., 2003. Karbonátos szoloncsák szikes főbb tulajdonságainak változása gipszszel történő javítás hatására 33 éves tartamkísérletben. 52. 21–34. HERKE S., 1954. Adatok a meszes szikesek javításához. 3. 321–328. HERKE S., 1959. A lignitpor hatása a rizs fejlődésére a Dunavölgyében. I. 8. 109–130. HORVÁTH V., 1966. Talajvédelmi vonatkozások a Területi Vízgazdálkodási Kerettervekben. 15. 339–352. JANKOVITS T., 1966. A szerkezetvizsgálati adatok felhasználása a talajvédelmi tervezésben. 15. 229–238. KÁDÁR I. & HOLLÓ S., 2006. Műtrágyázás és meszezés hatása a 30 éves kompolti OMTK kísérletben. 55. 433–448. KÁDÁR I. et al., 2007. Meszezés és műtrágyázás hatása a talajra és növényre a 44 éves nyírlugosi tartamkísérletben. 56. 255–270. KAZÓ B., 1964. Untersuchung der zum Oberflächenabfluss führenden. Prozesse mittels Filmaufnahmen. 13. 3–10. KAZÓ B., 1966. Eróziós talajvizsgálati módszerek. 15. 389–391. KAZÓ B. & GRUBER L., 1960. Talajeróziós kutatások izotóp jelzés segítségével. 9. 517– 526. KÉGL L., 1972. Hozzászólás Ábrahám Lajos: „A gipsz mint talajjavító anyag" c. közleményéhez. 21. 249–251. KERÉNYI A., 1984a. A csepperózió hatása a homokszemcsék méret szerinti differenciálódására. 33. 63–74. KERÉNYI A., 1984b. A hagyományost kiegészítő kvantitatív talajeróziós térképezés. 33. 458–486. KERÉNYI A., 1985. Szabadföldi talajeróziós kísérletek Tokaj-Hegyalján. 34. 367–386. KERTÉSZ Á. & MÁRKUS B., 1990. Digitális modell a talajerózió és a domborzati adottságok közötti összefüggés kifejezésére. 39. 169–182. KLIMES-SZMIK A., 1979. Löszön kialakult különböző típusú magyarországi talajok erodálhatósága. 28. 3–14. KUTI L. et al., 1999. Az agroökológiai térképek és a szikesek elterjedésének kapcsolata az Alföldön. 48. 501–516. LAMBERGER I. & MÁTÉ F., 1962. Savanyú talaj-javítási kísérletek Karácsondon. 11. 355–368. LÁSZLÓ P. & RAJKAI K., 2003. A talajerózió modellezése. 52. 427–442. LATKOVICS GY.-NÉ & SZABOLCS I., 1965. Kalcium és nitrogén tartalmú javítóanyagok kisadagú alkalmazása öntözött szikes ősgyepen. II. A kezelések hatása a széna tápanyagtartalmára. 14. 33–42. LICSKÓ B. & HÁRSFALVAI M., 1989. A meliorációs kiviteli tervezéshez készülő távérzékelési útmutató alapozó munkái a Galga-völgyi melioráció keretében. 38. 291– 293. MAKLED, F. M. A., 1967. A réteges homokjavítás hatása a lucerna terméshozamára az Egyesült Arab Köztársaság El Tahreer Tartományában. 16. 179–184. MATTYASOVSZKY J., 1953a. Talajok vízvezetőképességének vizsgálata és az eredmények alkalmazása a talajvédelemben. 2. 161–172. MATTYASOVSZKY J., 1953b. Északdunántúli talajok eróziós viszonyai. 2. 333–340.

232

BLASKÓ

MATTYASOVSZKY J. & DUCK T., 1954. Az erózió hatása a talajok tápanyagviszonyaira. 3. 163–172. MEZŐSI G. & RICHTER G., 1991. Az EPIC (Erosion-Productivity Impact Calculator) modell tesztelése. 40. 461–468. MIKE ZS., 1966. Légifényképek felhasználása a talajerózió felmérésénél és a talajvédelmi terveknél. 15. 353–362. MILE O. et al., 2001. A talajtulajdonságok térbeli változatossága és a növényzet közötti összefüggés a kiskunsági Péteri-tó melletti szikes területen. 50. 427–438. MITRA, S. P. & SINGH, R., 1959. Szabadföldi kísérletek szikes talajok megjavítására. 8. 27–36. MURÁNYI A. & RÉDLY L.-NÉ, 1986. Titrálási görbék felhasználása a talajt érő savterhelések hatásának összehasonlító jellemzésére. 35. 49–69. NEHÉZ R., 1955. Talajok szerkezetének megjavítása szintetikus szervesanyagokkal. 4. 92–94. NYIRI, L. & FEHÉR, F., 1981. Effects of chemical amelioration and soil moisture regulation on various types of salt affected soils. 30. Suppl. 139–147. PÁLFALVI I., 1958. Különböző mennyiségben adott javítóanyag hatása a Déltiszántúl mészszegény, kötött réti talajain. 7. 15–34. PATAKI B. & KLIMES-SZMIK A., 1953. Mészszegény és átmeneti szikes talaj szerkezetváltozásai talajjavítás hatására. 2. 389–408. PATÓCS B. & PATÓCS I., 1978. Kétrétegű javítás hatása sztyeppesedő réti szolonyec néhány kémiai tulajdonságára és a termésre. 27. 107–118. PATÓCS I. & BOCSKAI J., 1978. Sztyeppesedő réti szolonyec talajon végzett többszintű javítás tartamhatásának vizsgálata. 27. 95–106. PETROSZJÁN, G. P., 1967. Az Ararát síkság szódás-szikeseinek kémiai javítása. 16. 515– 524. PRETTENHOFFER I., 1953. Átmeneti szikesek javítása kombinált eljárással. 2. 27–40. PRETTENHOFFER I., 1954. Tiszántúli szikes gyep javítási kísérletek eddigi eredményei. I. Mésztelen szikes gyepek javítása feltörés nélkül végzett meszezéssel. 3. 343–360. PRETTENHOFFER I., 1955. Tiszántúli szikes gyepjavítási kísérletek eddigi eredményei. II. Átmeneti szikes gyepek javítása feltörés nélkül lignitporral és kombinált javításokkal. 4. 165–172. PRETTENHOFFER I., 1963a. A tiszántúli szikeseken végzett altalajlazítási kísérletek eddigi eredményei (1957–1961). II. Mésztelen gyengén lúgos szikesek. 12. 63–86. PRETTENHOFFER I., 1963b. A tiszántúli szikeseken végzett altalajlazítási kísérletek eddigi eredményei (1957–1961). III. Az altalajlazítás hatása a mésztelen szikes sóösszetételére. 12. 87–98. PRETTENHOFFER I., 1974. Ismét a digózásról. 23. 163–168. PRETTENHOFFER I. & GRATZL D., 1961. A tiszántúli szikeseken végzett altalajlazítási kísérletek eddigi eredményei (1955–1959). I. Javított, mésztelen semleges körüli szikesek. 10. 23–40. PUSZTAI A., 1972. Erodált barna erdőtalaj termékenységének fokozása műtrágyázással. 21. 363–376. PUSZTAI A., 1975. Egy erodált csernozjom termékenységének és trágyázásának vizsgálata. 24. 325–340. PUSZTAI A., 1978. Intenzív műtrágyázás és a környezetszennyezés. 27. 219–227.


233

RAKONCZAI J. & KOVÁCS F., 2006. A padkás erózió folyamata és mérése az Alföldön. 55. 329–346. SALLAK A. & KIRÁLY GY.-NÉ, 1966. Mélylazítási kísérletek Borsod megyei lejtős területeken. 15. 327–338. SANDU, GH. & LUCA, A., 1967. A talajjavítási kutatások eredményei és feladatai Romániában. 16. 487–492. SANDU, G. et al., 1984. A komplex talajjavítás és a N-műtrágyázás hatása a szántóföldi növények hozamára a Román síkság sós és szódás szikes talajainak intenzív művelése során. 33. 331–334. SHARMA, O. P., GUPTA, R. K. & CHATURVEDI, R. S., 1986. Különböző javítóanyagok hatékonysága szikes vertisoloknál. 35. 472–478. SIPOS S. & BOCSKAI J., 1966. A meszezés hatékonysága sztyeppesedő réti szolonyec talajon különféle agrotechnikai tényezők esetén. 15. 491–506. SIPOS S. & PATÓCS I., 1975. A műtrágyázás tartós alkalmazásának hatása a talaj néhány kémiai tulajdonságára és a termésre. 24. 303–311. SIRRY, A. R. et al., 1981. N-műtrágyázás hatása javított talajokon pillangós növények nitrogénkötésére. 30. 16–24. STEFANOVITS P., 1966. Talajvédelmi tervek talajtani megalapozása. 15. 215–228. SZABÓ, J. et al., 1998. Integration of remote sensing and GIS techniques in land degradation mapping. 47. 63–75. SZABÓ, J. et al., 1999. Talajdegradációs folyamatok térképezése országos és regionális szinten térinformatikai és távérzékelési módszerek integrálásával. 48. 3–14. SZABÓ L., 1973. A vízerózió és az ellene való védekezés néhány kérdésének vizsgálata Közép-Uralban, Szverdlovszk megye adottságai között. 22. 55–64. SZABÓ L., 1991. Agrotechnikai védekezés a ferralitos talajok eróziója ellen Délnyugat Afrikában (Angola). 40. 303–318. SZABÓ L., 1995. Az erózió mértékének meghatározása Délnyugat Afrikában Angola példáján. 44. 563–572. SZABÓ L., 1999. A talajvédelem természetföldrajzi és agrártermelési kérdései Afrikában. 48. 243–258. SZABÓ L., 2000. A talajvédelem helyzete a francia nyelvterületű (franco-phone) trópusi–szubtrópusi országokban. 49. 586–590. SZABÓ, L., KARÁCSONY, J. & SZÉKELY, ZS., 1994. Wind erosion problems in Hungary. 43. 109–112. SZABOLCS, I., 1965. Salt-affected soils in Hungary. 14. Suppl. 275–290. SZABOLCS I. & ÁBRAHÁM L., 1958. Kis mennyiségű javítóanyagok alkalmazása alföldi szikes talajokon. 7. 35–52. SZABOLCS I. & DARAB K., 1965. Öntözéses lucernatermesztés hatása a szolonyec talajok kémiai sajátságaira. 14. 191–202. SZABOLCS I., DARAB K. & KOCH L.-NÉ, 1960. CaCO3 tartalmú javítóanyagok hatékonyságának vizsgálata szikes talajokon radioaktív indikáció segítségével. 9. 19–32. SZABOLCS I., DARAB K. & VÁRALLYAY GY., 1968. A tiszai öntözőrendszerek és a Magyar Alföld talajainak termékenysége. I. Az öntözés talajtani lehetőségei és feltételei Szolnok, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád megyék területén. 17. 453–464. SZABOLCS I., DARAB K. & VÁRALLYAY GY., 1969a. A tiszai öntözőrendszerek és a Magyar Alföld talajainak termékenysége. II. A talajvíz „kritikus” mélysége a kiskörei öntözőrendszer által érintett területen. 18. 211–220.

234

BLASKÓ

SZABOLCS I., DARAB K. & VÁRALLYAY GY., 1969b. A tiszai öntözőrendszerek és a Magyar Alföld talajainak termékenysége. III. Az öntözés lehetőségeit és feltételei ábrázoló 1:25 000 léptékű térképek készítésének módszerei. 18. 221–234. SZABOLCS, I., DARAB, K. & VÁRALLYAY, GY., 1969c. Methods for the prognosis of salinization and alkalinization due to irrigation in the Hungarian Plain. 18. Suppl. 351–376. SZABOLCS I. & LATKOVICS GY.-NÉ, 1964. Kalcium és nitrogén tartalmú javítóanyagok kisadagú alkalmazása öntözött szikes ősgyepen. 13. 73–84. SZABOLCS I. & VÁRALLYAY GY., 1978. A talajok termékenységét gátló tényezők Magyarországon. 27. 181–202. SZABOLCS I., VÁRALLYAY GY. & MIKLAY F., 1962. A dunántúli szikesek. I. Szikes talajok Győr környékén. 11. 161–184. SZÉKELY Á. & PÁNTOS GY., 1953. Szikes talajok javítási lehetőségei szénsalakkal és pernyével. 2. 109–118. TEJMUROV, K. G., 1972. Nehéz mechanikai összetételű szikes talajok kimosásos javítása kémiai javítóanyagok felhasználásával a Kura-Araksz Alföldön. 21. 293–314. TÓTH CS., 2001. Síkvidéki mikroerózió szikes talajon Ágota-pusztán (Hortobágyi Nemzeti Park). 50. 397–408. TÓTH, T. & KERTÉSZ, M., 1993. Mapping the degradation of solonetzic grassland. 42. 43–54. TÓTH T. & KUTI L., 1999a. Összefüggés a talaj sótartalma és egyes földtani tényezők között a hortobágyi „Nyírőlapos” mintaterületen. 1. Általános földtani jellemzés, a felszín alatti rétegek kalcittartalma és pH-értéke. 48. 431–444. TÓTH T. & KUTI L., 1999b. Összefüggés a talaj sótartalma és egyes földtani tényezők között a hortobágyi „Nyírőlapos” mintaterületen. 2. Többszörös összefüggések és a felszíni sótartalom becslése. 48. 445–457. TÓTH T. & VÁRALLYAY GY., 2001. Egy mintaterület talajának variabilitása a sófelhalmozódás tényezői szerint. 50. 19–34. TÓTH T. et al., 2001. A sófelhalmozódás tényezőinek változása a hortobágyi „Nyírőlapos” mintaterület talajainál. 50. 409–426. ID. VÁRALLYAY GY., 1951. Talajvédelmi kísérletek és teendők. 1. 115–130. VÁRALLYAY GY., 1965. Oszobüj szlucsaj szodovogo zaszolenija pocsv v Vengrii. 14. Suppl. 333–340. VÁRALLYAY GY., 1967a. A Duna–Tisza közi talajok sómérlegei. II. Sómérlegek öntözött viszonyok között. 16. 27–56. VÁRALLYAY GY., 1967b. A dunavölgyi talajok sófelhalmozódási folyamatai. 16. 327– 356. VÁRALLYAY GY., 1972. A Magyar Alföld szikes talajainak hidraulikus vezetőképessége. 21. 57–88. VÁRALLYAY, GY., 1974. Hydrophysical aspects of salinization from the groundwater. 23. Suppl. 29–44. VÁRALLYAY, GY., 1981. Extreme moisture regime as the main limiting factor of the fertility of salt affected soils. 30. Suppl. 73–96. VÁRALLYAY GY., 1999. A szikesedési folyamatok a Kárpát-medencében. 48. 399–418. VÁRALLYAY GY., 2001. Szemléletváltozások a magyarországi talajjavítás történetében. 50. 119–135.


235

VÁRALLYAY GY., 2005. Talajvédelmi stratégia az EU-ban és Magyarországon. 54. 203– 216. VÁRALLYAY, GY. & MIRONENKO, E. V., 1979. Soil–water relationships in saline and alkali conditions. 28. Suppl. 33–82. VÁRALLYAY, GY. & RAJKAI, K., 1989. Model for the estimation of water (and solute) transport from the groundwater to overlying soil horizons. 38. 641–656. VÁRALLYAY, GY., RÉDLY, M. & MURÁNYI, A., 1993. Map of susceptibility of soils to acidification in Hungary. 42. 35–42. VÁRALLYAY GY. & SZABOLCS I., 1966. A dunántúli szikesek. III. A Mezőföld szikes talajai. 15. 1–42. VERŐNÉ WOJTASZEK M., 1996. Távérzékelés alkalmazása talajerózió becslésében pázmándi mintaterületen. 45. 31–44. VERŐNÉ WOJTASZEK M. & BALÁZSIK V., 2008. A talajerózió követése űrfelvételek alkalmazásával a Tetves-patak példáján. 57. 21–36. ZAVALETA, A., 1974. Sós talajok javítása és hasznosítása Peru arid tengerpartján. 23. 99–109. ZSOLDOS L., 1966. Vizsgálatok teraszolt gyümölcsösök létesítésével kapcsolatban. 15. 363–371. Hivatkozott, más irodalmi források KÁDÁR I. & SZEMES I., 1994. A nyírlugosi tartamkísérlet 30 éve. MTA TAKI. Budapest. KÁDÁR I. et al., 2011. A nyírlugosi műtrágyázási tartamkísérlet 50 éve. MTA TAKI. Akaprint. Budapest. KOLLEGA TARSOLY I. (szerk.), 2000. Magyarország a XX. században. II. Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság. Babits Kiadó. Szekszárd. http://mek.niif.hu/02100/02185/html/index.html ID. VÁRALLYAY GY., 1936. Márgázási lehetőségek az Alföldön. Mezőgazdasági Kutatások. 9. 139–144. Internet hivatkozások: http://miau.gau.hu/osiris/content/docs/aki/stat/talajjavitas_2000.htm http://miau.gau.hu/osiris/content/docs/aki/stat/talajjavitas_2001.htm http://miau.gau.hu/osiris/content/docs/aki/stat/talajjavitas_2002.htm http://miau.gau.hu/osiris/content/docs/aki/stat/talajjavitas_2003.htm http://miau.gau.hu/osiris/content/docs/aki/stat/talajjavitas_2004.htm


237–248

Talajszennyezés, remediáció VERMES László BCE Kertészettudományi Kar, Talajtan és Vízgazdálkodás Tanszék, Budapest

A talajszennyezés és a remediáció a környezetvédelem egyre intenzívebbé váló érvényesülése következtében egyike a legújabban felmerült problémaköröknek a talajtan területén is. Jelen szakkommentár célja, hogy – áttekintve a folyóirat eddig közzétett 59 kötetében szereplő tudományos dolgozatokat és szakmai közleményeket – egyrészt kiválogassa és tematikusan bemutassa a szakterülethez tartozó publikációkat, másrészt a közös szempontok figyelembe vételével adjon azokról összefoglaló értékelést, segítve ezzel is a téma iránt érdeklődők szakirodalmi eligazodását. Anyag és módszer, néhá ny fogalo m meg határo zá sa Az összeállítás alapjául az 1951-től kezdődően szerkesztett és kiadott folyóiratkötetek szolgáltak. Az 59 kötetben megjelent szakcikkek közül kiválasztott, a szakterülethez közvetlenül, vagy közvetve tartozó közlemények tárgyukat tekintve négy nagyobb csoportba voltak sorolhatók. Mind az elemzésük, mind a felsorolásuk ezt a felosztást követi. A meglehetősen újnak számító szakterületen számos olyan szakkifejezéssel, fogalommal találkozhatunk, amelyek csak az új jelenségek kapcsán alakultak ki, ezért megítélésük és használatuk bizonytalanságokat rejt magában. Bár nem tartozik szorosan véve a szakkommentár feladatai közé, az egységes értelmezés és a helyes használat érdekében célszerűnek látszik itt megadni a legfontosabb kapcsolódó fogalmak meghatározását, amelyeket a szakma jelenleg érvényesnek tart. – Talajszennyezés: a talaj természetes viszonyok között kialakult („eredeti”) minőségének, a minőséget jellemző egy vagy több paraméternek (a fizikai, kémiai és biológiai talajtulajdonságoknak) jelentős mértékű, és az élőlények, köztük az ember számára alapvetően fontos talajfunkciók szempontjából kedvezőtlen irányú megváltoztatása, a talajnak az adott szennyező anyag által a megengedhető határértéket meghaladó terhelése. Következménye a talajszennyezettség. – Talajszennyezettség: adott szennyező anyag vagy anyagok által a talaj eredeti minőségének kedvezőtlen irányú és jelentős mértékű megváltozása, az adott talajra Postai cím: VERMES LÁSZLÓ, Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar, Talajtan és Vízgazdálkodás Tanszék, 1118 Budapest, Villányi út 29–43. E-mail: laszlo. [email protected]

VERMES

238

megengedhető határértéket meghaladó terhelése, amely főként a következőkben mutatkozik meg: a) a talaj pH csökkenése (savanyodás); b) toxikus elemek, vegyületek káros felhalmozódása; c) veszélyes kórokozók, fertőző szervezetek elszaporodása. – Talajszennyeződés: az a folyamat, amikor a talaj minősége természeti eredetű vagy antropogén hatásokra kedvezőtlen mértékben megváltozik, a talaj elszennyeződik. Mind a természetes, mind az emberi eredetű szennyező hatások származhatnak pontszerű és nem pontszerű (diffúz) forrásból. – Talaj minősége: azt fejezi ki, hogy a talaj és annak állapota, illetve összetétele mennyire felel meg, milyen mértékben képes eleget tenni a talaj alapvető funkcióinak. – Talaj funkciói: a) Ökológiai funkciók: – termékenység, a biomassza-termelés alapvető közege; – tároló, szűrő, átalakító és pufferoló (tompító) rendszer; – az élővilág egyedeinek és populációinak élőhelye. b) Az emberi tevékenységekkel kapcsolatos funkciók: – fizikai közeg, az építmények alapja; – nyersanyagforrás; – kulturális és geológiai örökségek hordozója. – Rekultiváció: a roncsolt felszínű és szerkezetű terület, illetve leromlott talaj művelésre alkalmassá tétele, termékenységének helyreállítása. – Remediáció: a szennyezett talaj „gyógyítása”, megtisztítása, a szennyezettségből adódó kockázat elfogadható mértékűre csökkentése. Történhet spontán módon (természetes remediáció), illetve emberi beavatkozással, remediációs technológiák alkalmazásával, amelyek lehetnek fizikai, kémiai és biológiai módszerek, vagy ezek kombinációi, és megvalósulhatnak az eredeti helyszínen (in situ) vagy kitermelés után a szennyezett talaj más helyszínre szállításával (ex situ). Értékelés A szakfolyóirat 1951 és 2010 között kiadott 59 kötetében megjelent kereken 2500 publikációból összesen 102 foglalkozik – közvetve, illetve közvetlenül – a feldolgozott témakörrel, ami 4,2%-os részarányt jelent. A kiválasztott szakcikkek tematikus felsorolását az utolsó fejezet tartalmazza. Az itt szereplő szakirodalmi közleményeknek gyakorlatilag a fele tartozik az értékelés első két témaköréhez, a másik fele pedig a szorosan vett talajszennyezés és remediáció témakörhöz, vagyis azt mondhatjuk, hogy a szakfolyóiratban eddig megjelent publikációknak 2,1%-a foglalkozik csupán kifejezetten a talajszennyezés/talajszennyezettség, valamint annak felszámolása kérdéseivel. Az arány eléggé kicsinynek mondható, még a közvetetten a témához tartozó közleményekkel együtt is (4,2%), de a semminél több, és azt jelzi, hogy mind a jelenség felismerése, mind a megoldás keresése a magyar talajtanos szakemberek körében is megtörtént és hangot kapott.

Talajszennyezés, remediáció

239

Időrendben vizsgálva a megjelent műveket megállapítható, hogy az értékelésünk szerinti első témakörben főleg az 1950-es és 1960-as években láttak napvilágot azok a tudományos közlemények, amelyek az alapvető hatásokkal és az általános talajvizsgálati módszerekkel foglalkoztak, ami azt jelzi, hogy az erre vonatkozó kutatói érdeklődés – alapvetően persze a pozitív hatások és a termesztési szempontok megismerése céljából – elég korán megmutatkozott. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a második témakörben is, ahol a mikroelemekre vonatkozó kutatásokról és azok eredményeiről számolnak be a szerzők, akiknek cikkei legnagyobb részt az 1950-es évek végétől az 1970-es évek végéig terjedő időszakban jelentek meg. Ez az aktivitás – csaknem két évtizedes „kihagyás” után – csak a legutolsó dekádban, a 2000-es években élénkült meg ismét, egyre inkább foglalkozva a mikroelemek káros, szennyező hatásaival. A kimondottan talajszennyezési, valamint a remediációra vonatkozó kérdések 1970-től jelentek meg a folyóiratban, de nagyobb számban egyértelműen az 1990– 2010 közötti időszakban találkozhatunk ilyen témájú közleményekkel, hiszen ezeknek kétharmada is ennek az utolsó tíz évnek a terméke, amikor a velük foglalkozó kutatás már célzottan a kedvezőtlen, sőt káros hatásokra és ezek kivédésének lehetőségeire összpontosít. Általános és alapozó jellegű, de közvetve a témához is tartozó közlemények Az egyes témakörökön belül elemzett kérdések tekintetében látható, hogy az általános és alapozó jellegű publikációk a korszerű és biztos eredményeket szolgáltató talajvizsgálati módszerekkel (DZUBAY, 1965; SZŰCS, 1958; SCHÖNFELD, 1952; SZALÓKINÉ & SZALÓKI, 2003), valamint a talajt érő általános hatásokkal foglalkoztak (DOMBOVÁRI, 1995; TAMÁS, 1995; VARJÚ, 1969). A II. Világháborút követő években megindult kutatások mind a vizsgálati módszerek, mind a talajt érő hatások terén a növénytermesztés, az agrotechnika és a talajművelés szemszögéből igyekeztek megválaszolni az agrárszakemberek kérdéseit, ekkor még más szempontok – úgymint például a természet- és környezetvédelem – nem merültek fel meghatározó jelleggel. Ennek ellenére az akkor végzett kutatások eredményei később az ilyen célú vizsgálatok során is felhasználhatók lettek, ezért tekinthetjük úgy, hogy közvetve szolgálták az évek múltán észlelt talajszennyezések feltárására és felszámolására irányuló, jóval később megindult kutatómunka feladatainak megoldását. Speciálisnak mondható és már részben a kedvezőtlen hatásokkal is foglalkozó vizsgálatok az akkor nagyobb arányokban alkalmazott öntözés hatásainak meghatározására történtek, az öntözött talajok változásainak kimutatását célozták (FILEP, 1970; MALIWAL, 1975; PETRASOVITS, 1968; PETRASOVITS & DARAB, 1960), ráirányítva a figyelmet általában is arra, hogy a kedvező hatások és jelenségek mellett foglalkozni kell a veszélyeztető és romboló folyamatokkal is. A mikroelemek hatásaival foglalkozó publikációk Külön csoportját képezik a szakirodalmi közleményeknek a mikroelemekkel foglalkozó cikkek. Nemcsak azért, mert viszonylag nagy számú publikáció tartozik ide,

240

VERMES

hanem azért is, mivel az erre irányuló kutatás egyre kiterjedtebben és sokrétűbben foglalkozott a mikroelemek szerepével, hatásaival, kimutatásuk módszereivel. Eleinte természetesen a pozitív hatások felmérése, a mikroelemek általános élettani szerepe, valamint az élő- és élettelen környezetben való előfordulásuk és megoszlásuk mértékére vonatkozó kérdések érdekelték a kutatókat (SZALAY et al., 1970a, 1977; TÖLGYESI, 1962; VÁRALLYAY, 1967), és a kezdeti időszakban fel sem merült, de legalább is háttérbe szorult a környezeti elemeket veszélyeztető, szenynyező hatásuk. Egyre többen kezdtek foglalkozni a mikroelemek előfordulásával a talajokban, valamint a talajra gyakorolt hatásuk tisztázásával, továbbá a talajban történő megkötődésük és koncentráció-változásuk kérdéseivel (CSILLAG et al., 2001; DARAB & SCHÖNFELD, 1961; DARAB & TÖRÖK, 1971; GYŐRI, 1958; LIBOR & VARGA, 1963; PROHÁSZKA, 1968; RÉKÁSI & FILEP, 2009; SÁMSONI et al., 1975a,b; SINGHAL & SINGH, 1976; SIX, 1970). Ezzel szinte párhuzamosan megkezdődtek azok a kutatások, amelyek a növényekre gyakorolt hatásokat, a mikroelemek növényi felvételét és élettani szerepét vizsgálták (BELÁK et al., 1969, 1970; KÁDÁR, 2010; KÁDÁR & DAOOD, 2001; KUTHY, 1956; PANDE & MISRA, 1976; RÉKÁSI & FILEP, 2009; SÁMSONI et al., 1971; SZABÓ et al., 1977; SZÁVA, 1968; TÖLGYESI & KOZMA, 1976), de beszámoltak a kutatók a mikroorganizmusokra kifejtett hatásokról is (ALGAIDI et al., 2007). A laboratóriumi és szabadföldi kísérletekben már helyet kapott a kedvezőtlen hatások meghatározásának igénye, a káros felhalmozódás mértékének és következményeinek megállapítása is, és ezek az ismeretek később a szennyezéssel összefüggő esetek megítélésénél váltak jól felhasználhatókká. Többen foglalkoztak a mikroelem-hiány tüneteivel, okaival és hatásaival (SZALAY et al., 1970b; SZÉKELY, 1960), de a kutatómunka fontos részét képezte a mikroelemek kimutatásának, meghatározásának biztos és pontos módszereire irányuló kutatás (GYŐRI, 1961, 1963; KERESZTÉNY, 1968, 1972; KERESZTÉNY & MARTON, 1959; STEFANOVITS, 1955; SZÉKELY, 1963). Végül, megkezdődtek azok a vizsgálatok is, amelyek már kifejezetten a szennyező hatásokra, a mikroelemek kimosódásának folyamataira kerestek választ (FILEP, 1997; KÁDÁR & NÉMETH, 2003; MÁTHÉNÉ et al., 2004; SIMON et al., 2000), és ezek eredményei közvetlenül hasznosíthatók lettek a talajszennyezések felismerése és értékelése során. A mikroelemekkel foglalkozó publikációkban sok hasznos adatot találhatunk a leggyakrabban előforduló mikroelemek legkülönbözőbb tulajdonságaira és hatásaira vonatkozólag, különösen a talajt érintő hatásokra és a talaj használhatóságát befolyásoló szerepükre. A közzétett adatok és ismeretek egyrészt hiánypótló jellegűek, másrészt inspirálói további kutatásoknak, és alapjául szolgáltak olyan szakmai vitáknak, amelyek hozzájárultak a mikroelemek jobb megismeréséhez, szerepük teljesebb körű értékeléséhez. Ezeknek az eredményeknek és tapasztalatoknak a közreadásával a folyóirat fontos szerepet töltött be és elévülhetetlen érdemeket szerzett, különösen a mikroelemek és a talajok közötti kapcsolatok tisztázására irányuló hazai tudományosság kialakításában és fejlesztésében, de jól szolgálta a gyakorlati alkalmazás számára felhasználható tanulságok levonását és érvényesítését is.


241

A talaj szennyezésével, szennyezettségével foglalkozó publikációk Amint arra már utaltunk, a talaj szennyezésével és szennyezettségével, mint felismeréssel az 1970-es évek elején szembesült a társadalom, illetve elsősorban a szakmai köröknek azon része, amelyik a természeti környezet és a talajok szempontjából volt érintett a kedvező minőségi állapot kialakítása, fenntartása és fenntarthatósága terén. A talaj, mint környezeti elem szennyezése és szennyezhetősége több forrásból történhet, és a szennyezettség következményei is nagyon sokrétűek lehetnek, amiknek a tisztázása feltétlenül szükséges a kedvezőtlen hatások kiküszöbölése és megelőzése, valamint a szennyezettségi állapot megszüntetése, felszámolása érdekében. A talajszennyezést okozó tényezők elméletileg lehetséges igen nagy száma miatt azok mindegyikének részletekbe menő vizsgálatára nem kerülhet sor, ezért a kutatások elsősorban a gyakorlatban leginkább előforduló esetek kapcsán felmerülő problémákkal foglalkoztak. Így került előtérbe hazánkban is a szennyvizek és szennyvíziszapok mezőgazdasági hasznosításával összefüggő kérdések vizsgálata, ezen belül is a potenciálisan jelentkező szennyezés elkerülésére és a károkozás mentes hasznosítás feltételeinek kialakítására vonatkozó ismeretek megszerzése. Az erre irányuló kutatások az 1970-es években kezdődtek, de az eredmények közzététele zömmel a legutóbbi két évtizedben történt. A megjelent közlemények kitérnek a szennyvizek és szennyvíziszapok talajra gyakorolt fizikai és kémiai hatásainak feltárására (KÁDÁR, 2007, 2008. 2009; KOZÁK & MÉSZÁROS, 1971; NÉMETH et al., 2003; SZABÓ, 1991; TÖRÖK, 1972a,b) éppúgy mint a növényekre és a táplálékláncra gyakorolt hatásokra (ABDORHIM et al., 2005; KÁDÁR, 1999; PALÁGYI et al., 2008), továbbá a talaj mikroflóráját és a biokémiai folyamatokat érintő hatásokra (ABDORHIM et al., 2004; BAYOUMI et al., 2009; HELMECZI et al., 1995; SZILI-KOVÁCS, 1985; URI et al., 2005). A talaj szenynyezettségének tényét kimutató és a mértékét értékelő vizsgálati módszerek (BARNA & FÜLEKY, 2007; KÁDÁR, 2000) mellett foglakoznak a talaj minőségét egyéb forrásokból veszélyeztető tényezőkkel, valamint a szennyezés megelőzését szolgáló szabályozások kérdéseivel (BUZÁSNÉ et al., 1986; CSILLAG et al., 2005; KALMÁRNÉ, 1974; KÁDÁR, 2007, 2008, 2009; PFEIFFER et al., 1982; PUSZTAI, 1978; VERMES, 2007). A közzétett eredmények egyaránt gazdagították a tudományos ismereteket és segítették a gyakorlati feladatok megoldását, előmozdították a szakmai vitákat, és ezen keresztül határozottan pozitívan befolyásolták a szakterület hazai fejlődését. A remediációra vonatkozó publikációk A gondatlanságból, a melléktermékek és hulladékok szakszerűtlen kezeléséből, valamint a környezetvédelmi előírások be nem tartásából fakadó talajszennyezések az 1980-as években váltak ismertté, és ezzel egyidejűleg kezdődött meg a felszámolásukra alkalmas talajtisztítási technológiák kialakítása és alkalmazása. A meginduló kármentesítéseket és a remediációs technológiák kidolgozását támogató kutatások számos, addig nem vizsgált részterületen szolgáltattak új eredményeket, elsősorban a különféle szennyező anyagok talajban való viselkedése, felhalmozódása és

VERMES

242

a talajra gyakorolt hatásai (FERENC & ZVADA, 1984, 1991; HANGYEL & KRISZTIÁN, 1995), valamint a növényekbe való bekerülés lehetőségei és mértéke, a növények remediációs szerepe tekintetében (PUSZTAI & MÁTÉ, 1970; SIMON & BIRÓ, 2005; SIMON & SZENTE, 2000; SZABÓ et al., 1995; TIHANYI, 1978, 1980; UZINGER et al., 2009). Módszertani kutatások folytak, amelyeknek eredményei a szennyezettség minősítéséhez, értékeléséhez voltak felhasználhatók (KOVÁTS et al., 2004), a szemle rovatban pedig több szakcikk ismertette a kármentesítési kiadványokat, illetve a talajtisztítási technológiák részleteivel foglalkozó szakkönyveket (BIRÓ et al., 2010; NÉMETH, 2000; SZABOLCS, 1985; TAMÁS, 2003; VERMES, 2002). Összefoglalás Az Agrokémia és Talajtan című szakfolyóiratban az elmúlt hatvan évben megjelent tudományos közleményeknek és szakcikkeknek mintegy 4%-a hordoz a talajszennyezéssel és a remediációval közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban lévő, a témakör vizsgálatához felhasználható ismereteket. Ez azt jelzi, hogy mind a jelenség felismerése, mind a megoldás keresése a magyar talajtanos szakemberek körében is megtörtént és hangot is kapott. A talajt érő alapvető hatásokkal és az általános talajvizsgálati módszerekkel, valamint a mikroelemek szerepével foglalkozó publikációk már az időszak elején megjelentek, s ezek eredményeit később a talajszennyezettséget vizsgáló kutatások is felhasználhatták. A kimondottan talajszennyezési, valamint a remediációra vonatkozó kérdések 1970-től kezdődően, de nagyobb számban csak az utolsó tíz évben jelentek meg a folyóiratban, amikor a velük foglalkozó kutatás már célzottan a kedvezőtlen, sőt káros hatásokra és ezek kivédésének lehetőségeire összpontosít. A publikációkban sok hasznos adat található a szennyezések terén is jelentős szerepet játszó mikroelemek legkülönbözőbb tulajdonságaira és hatásaira vonatkozólag, a közzétett adatok és ismeretek egyrészt hiánypótló jellegűek, másrészt inspirálói további kutatásoknak, és alapjául szolgáltak olyan szakmai vitáknak, amelyek hozzájárultak a mikroelemek jobb megismeréséhez, szerepük teljesebb körű értékeléséhez. Ezeknek az eredményeknek és tapasztalatoknak a közreadásával a folyóirat fontos szerepet töltött be és elévülhetetlen érdemeket szerzett különösen a mikroelemek és a talajok közötti kapcsolatok tisztázására irányuló hazai tudományosság kialakításában és fejlesztésében, de jól szolgálta a gyakorlati alkalmazás számára felhasználható tanulságok levonását és érvényesítését is. A kifejezetten talajszennyezési és remediációs kérdésekkel foglalkozó szakcikkekben azokkal az eredményekkel találkozhatunk, amelyeket a szerzők a kérdéskör sokrétű tanulmányozása és az elvégzett kísérletek során szereztek. A kutatások főleg a szennyvizek és szennyvíziszapok mezőgazdasági hasznosítása kapcsán előforduló, illetve lehetséges talajszennyezések kérdéseit igyekeznek tisztázni, továbbá a valamilyen okból kialakult szennyezettség felszámolásával összefüggő technológiák szakmai megalapozását szolgálják, de a vonatkozó szabályozásoknak is alapját képezik. A publikált eredmények egyaránt gazdagították tudományos ismereteinket


243

és segítették a gyakorlati feladataink megoldását, előmozdították a szakmai vitákat, és ezen keresztül pozitívan befolyásolták a szakterület hazai fejlődését. Az értékelés alapját képező publikációk tematikus jegyzéke Ez a tematikus jegyzék tartalmazza mindazokat a közleményeket, amelyek az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban megjelentek, s amelyeket a szakkommentár készítője – az értékelés fő szempontjait figyelembe véve – az összes megjelent cikk közül kiválasztott. A szakcikkek bibliográfiai leírása mellett kiemelten jelenik meg a cikket tartalmazó Agrokémia és Talajtan kötet száma és az oldalszám, ahol a közlemény megtalálható. Általános és alapozó jellegű publikációk DOMBOVÁRI J., 1995. A radioaktív szennyeződés és a mezőgazdasági környezet kapcsolata. 44. 491–496. DZUBAY M., 1965. Néhány talajvizsgálati módszer statisztikai értékelése. 14. 249–264. FILEP GY., 1970. Tiszántúli öntözött talajok kémiai tulajdonságainak változása különböző minőségű öntözővizek hatására. 19. 213–230. MALIWAL, G. L., 1975. A különböző minőségű öntözővíz hatása a paradicsom termésére, kémiai összetételére és a minőségére. 24. 53–60. PETRASOVITS I., 1968. A növények csírázáskori sótűrése és az öntözés. 17. 61–76. PETRASOVITS I. & DARAB K., 1960. A rizs sótűrésének vizsgálata. 9. 89–102. SCHÖNFELD S., 1952. Összehasonlító talajvizsgálatok különböző laboratóriumi módszerekkel. 1. 189–200. SZALÓKINÉ ZIMA I. & SZALÓKI S., 2003. Nitrátlemosódás vizsgálata liziméteres és szabadföldi tartamkísérletben. 52. 35–52. SZŰCS L., 1958. Gyors módszer a talajok kémiai elemzésére. 7. 189–198. TAMÁS J., 1995. A környezeti pufferkapacitás változása szennyvíziszapokkal terhelt talajokon. 44. 403–408. VARJÚ M., 1969. Néhány nyersfoszfát és szuperfoszfát Cu, Mn és Fe mikroelemtartalmának vizsgálata spektrográfiás módszerrel. 18. 313–320. A mikroelemek hatásaival foglalkozó publikációk ALGAIDI A. ABDOUSALAM et al., 2007. A szennyező nehézfémsók hatása a talajbaktériumok mennyiségére és a talajlégzésre in vitro körülmények között. 56. 353–366. BELÁK S. et al., 1969. A mikroelem felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. I. 18. 263–288. BELÁK S. et al., 1970. A mikroelem felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. II. Szudáni cirokfű és zab. 19. 27–38. CSILLAG J. et al., 2001. A Cd-, Cr-, Ni-, Pb- és Zn-koncentráció változása a talajoldatban szennyezés és savterhelés hatására, laboratóriumi kísérletben. 50. 297–314. DARAB K. & SCHÖNFELD T., 1961. A Cs+ ion adszorpciójának vizsgálata agyagásványon. 10. 539–546.

244

VERMES

DARAB K. & TÖRÖK I., 1971. A Sr-90 mozgását és megkötődését befolyásoló néhány talajtani tényező vizsgálata. 20. 147–156. FILEP GY., 1997. Szerves mikroszennyezők megkötődése és mozgékonysága talajokban. 46. 145–158. GYŐRI D., 1958. Néhány talajtípus mikroelem készlete. 7. 97–110. GYŐRI D., 1961. A Mn, Cu, Zn, Co és Mo tartalom meghatározása talajokban és növényekben. (Szemle) 10. 425–434. GYŐRI D., 1963. Adatok a műtrágyáknak a növények mikroelem-tartalmára és dinamikájára gyakorolt hatásához. 12. 41–56. KÁDÁR I., 2010. Mikroelem-terhelés hatása a napraforgóra (Helianthus annuus L.) karbonátos homoktalajon. 59. 329–344. KÁDÁR I. & DAOOD HUSSEIN, 2001. Mikroelem-terhelés hatása a búzára karbonátos csernozjom talajon. 50. 353–370. KÁDÁR I. & NÉMETH T., 2003. Mikroelem-szennyezők kimosódásának vizsgálata szabadföldi terheléses tartamkísérletben. 52. 315–330. KERESZTÉNY B., 1968. Egyszerű és gyors módszer oxalátos talajkivonatok molibdéntartalmának meghatározására. 17. 389–400. KERESZTÉNY B., 1972. Mosonmagyaróvár környéki talajtípusok szántott rétegének összes B-, Cu-, Mn- és Mo-tartalma. 21. 154–171. KERESZTÉNY B. & MARTON L., 1959. Sorozatvizsgálatokra alkalmas módszer a talaj könnyen oldható molibdén-tartalmának meghatározására. 8. 265–272. KUTHY S., 1956. A magyarországi növényi mikroelem kutatásról. (Szemle) 5. 273–280. LIBOR O. & VARGA É., 1963. Biológiailag aktív mikroelemek megkötődése és deszorpciója glaukoniton. 12. 621–630. MÁTHÉNÉ GÁSPÁR G. et al., 2004. Kadmium-szennyezés utóhatása a talajra és növényekre egy barna erdőtalajon. 53. 143–154. PANDE, P. & MISRA, S. G., 1976. Nehézfémek hatása a vas felvehetőségére. 25. 81–86. PROHÁSZKA K., 1968. Duna–Tisza közi lepelhomok talajok Mn, Cu, Zn, Mo tartalma. 17. 375–388. RÉKÁSI M. & FILEP T., 2009. Városi szennyvíziszap-kezelés hatása a talaj Cu, Zn, Mn, Ni és Co frakcióira és a növényi elemfelvételre tenyészedény-kísérletben. 58. 105– 120. SÁMSONI Z., SZALAY S. & SZILÁGYI M., 1971. Néhány láptalaj és azon termett takarmány nyomtápelem vizsgálata. 20. 353–360. SÁMSONI Z. et al., 1975a. A mikroelemek felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. IV. 24. 61–70. SÁMSONI Z. et al., 1975b. Mikroelem kezelési kísérletek néhány magyarországi tőzeges láptalajon. 24. 371–381. SIMON L., PROKISCH J. & GYŐRI Z., 2000. Szennyvíziszap komposzt hatása a kukorica nehézfém-akkumulációjára. 49. 247–256. SINGHAL, J. P. & SINGH, R. P., 1976. A kicserélődési reakciók termodinamikájának tanulmányozása agyagokon. Kobalt kicserélődés Al-montmorilloniton. 25. 221– 230. SIX L., 1970. Rábaöntésen kialakult talajszelvények Zn tartalmának vizsgálata. 19. 311322. STEFANOVITS P., 1955. A talajok szabad alumínium- és vastartalmának meghatározása komplexonnal. 4. 265–272.


245

SZABÓ A., BENDE E. & KOVÁCS A.-NÉ, 1977. Adatok a kukorica, a búza és a bab cézium- és stroncium felvételének vizsgálatáról. 26. 55–62. SZALAY S., SÁMSONI Z. & SZILÁGYI M., 1970. A mikroelemek felvételének tanulmányozása a keszthelyi rétlápon. III. Fehér mustár, borsó (Lincoln), szójabab és köles. 19. 39–54 SZALAY S., SZILÁGYI M. & SÁMSONI Z., 1970. Mikroelem hiányjelenségek az Enying környéki lápterületen. 19. 1–12. SZALAY S. et al., 1977. A Hortobágy legelőterületeinek mikroelem ellátottsága. 26. 95– 112. SZÁVA J., 1968. A szőlő szerves kötésű mikroelem trágyázása. 17. 369–374. SZÉKELY Á., 1960. Uránnyomok meghatározása talajokban érzékenyített (UO2)2[Fe(CN)6] reakcióval. 9. 381–390. SZÉKELY Á., 1963. Új kloridtűrő katalizátor mangán-mikroelem meghatározásához. 12. 643–646. TÖLGYESI GY., 1962. Vadontermő növények mikroelemtartalma. 11. 203–218. TÖLGYESI GY. & KOZMA A., 1976. A bór feldúsulása Kelenföld és Sasad növényzetében. 25. 391–398. VARJÚ M., 1970. Oldható Cu-tartalom meghatározása atomabszorpciós módszerrel néhány szikes talajban. 19. 323–328. VÁRALLYAY GY., 1967. A dunavölgyi talajok sófelhalmozódási folyamatai. 16. 327– 356. A talaj szennyezésével, szennyezettségével foglalkozó publikációk ABDORHIM, H. et al., 2004. Szennyvíziszap-adagok hatása a növény (Triticum vulgare L.)–talaj rendszer néhány mikrobiológiai és biokémiai tulajdonságára. 53. 355– 366. ABDORHIM, H. et al., 2005. Szennyvíziszap-kezelés hatása egy étkezési szárazbabfajta (Phaseolus vulgaris L.) növekedésére és rizoszférájának mikrobiális változására. 54. 465–476. ANGERER P. I., KÖDÖBÖCZ L. & BIRÓ B., 2004. Mikrobacsoportok herbicid-szennyvíz kombinációkkal szembeni érzékenységének vizsgálata modellkísérletben. 53. 331–342. BARNA SZ. & FÜLEKY GY., 2007. A talajok Cd-, Pb- és Co-szennyezettségének értékelése gyors növényi bioteszttel. 56. 285–300. BAYOUMI HAMUDA H. E. A. F. et al., 2009. Szennyvíziszap hatása egyes talajtulajdonságokra, a Lycopersicum esculentum L. növekedésére és rizoszféra tulajdonságaira modellkísérletben. 58. 325–342. BUZÁS I.-NÉ, CSERNÁTONY CS.-NÉ & HERCZEG A., 1986. A magyarországi talajok pHcsökkenése. 35. 63–71. CSILLAG J. et al., 2005. Nyersfoszfát- és savkezelés hatása a talajoldat toxikus elem koncentrációira laboratóriumi kísérletben. 54. 325–340. HELMECZI B. et al., 1995. Sörgyári szennyvíz hatása a talaj mikroflórájára. 44. 449–456. KÁDÁR I., 1999. A tápláléklánc szennyeződése nehézfémekkel. (Szemle) 48. 561–581. KÁDÁR I., 2000. Szennyezett területek/talajok mintavételének problémái. (Szemle) 49. 541–556.

246

VERMES

KÁDÁR I., 2007. A talajszennyezés megítélése kutatói szemmel. 1. (Vitarovat) 56. 391– 408. KÁDÁR I., 2008a. A talajszennyezés megítélése kutatói szemmel. 2. (Vitarovat) 57. 177–190. KÁDÁR I., 2008b. A talajszennyezés megítélése kutatói szemmel. 3. (Vitarovat) 57. 333–346. KÁDÁR I., 2009. A talajszennyezés megítélése kutatói szemmel. 4. (Vitarovat) 58. 149– 168. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2007. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. I. 56. 333–352. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2008a. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. II. 57. 97–112. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2008b. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. III. 57. 305–318. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2009a. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. IV. 58. 91–104. KÁDÁR I. & MORVAI B., 2009b. Városi szennyvíziszap-terhelés hatásának vizsgálata tenyészedény-kísérletben. V. 58. 343–358. KALMÁR T.-NÉ, 1974. Magyarország talajainak radioaktív szennyezettsége. 23. 351– 360. KOZÁK M. & MÉSZÁROS E., 1971. Magyarországi csapadékvizek kémiai összetétele és mezőgazdasági jelentősége. 20. 329–352. MÁTÉ F., 1999. Filep György: Soil Pollution (Talajszennyezés) – Könyvismertetés. – 48. 593–594. NÉMETH N., BACZÓ G.-NÉ & RADIMSZKY L., 2003. Egy gyökérzónás-nádastavas szennyvíztisztító rendszer talajának és szennyvizének elemtartalma. 52. 145–156. PALÁGYI A. et al., 2008. Szennyvíziszappal kezelt Medicago sativa L. növekedésének és rizoszféra tulajdonságainak monitorozása modellkísérletben. 57. 113–132. PFEIFFER ZS., FRANYÓ E. & KECSKÉS M., 1982. Hulladékdepónia szivárgó vizeinek szennyező hatása a talajra, különböző fedőrétegek alkalmazásakor. 31. 371–382. PUSZTAI A., 1978. Intenzív műtrágyázás és környezetszennyezés. (Szemle) 27. 219– 227. SZABÓ P., 1991. A talajok ólomszennyezettsége Nagytétény környékén. (Szemle) 40. 297–302. SZILI-KOVÁCS T., 1985. A szennyvíziszap-elhelyezés talajmikrobiológiai problémái. (Szemle) 34. 486–493. TÖRÖK I., 1972a. Az ország különböző pontjairól származó talajminták Sr-90 szennyezettsége. 21. 315–320. TÖRÖK I., 1972b. A Sr-89 adszorpciójának vizsgálata különböző talajokon. 21. 355– 362. URI ZS. et al., 2005. Különböző módon előkezelt települési szennyvíziszapok hatása a talaj mikroorganizmusaira és enzimaktivitására. 54. 439–450. VERMES L., 1994. Megalakult a MAE Talajtani Társaságának Talajszennyezettségi Szakosztálya. (Szemle) 43. 417–419. VERMES L., 2007. A földhasználat, a talajminőség és a talajszennyezés néhány összefüggése a környezetvédelmi szabályozás szemszögéből. (Vitarovat) 56. 379–390.


247

A remediációra vonatkozó publikációk BIRÓ B., SZILI-KOVÁCS T. & ANTON A., 2010. A rekultivációtól a remediációig. (Szemle) 59. 409–422. FARSANG A. et al., 2007. Indukált fitoextrakció alkalmazása extrémen szennyezett földszerű anyagon. 56. 317–332. FERENCZ K. & ZVADA M., 1984. Szennyvíziszap hatása karbonátos, humuszos homoktalajra. 33. 426–442. FERENCZ K. & ZVADA M., 1991. Újabb adatok a szennyvíziszap öntözés hatásáról karbonátos, humuszos homoktalajon. 40. 469–476. HANGYEL L. & KRISZTIÁN J., 1995. Települési szennyvíziszap hasznosítása külszíni szénbányák meddőhányójának rekultivációjára Visontán és Ecséden. 44. 399–402. KOVÁTS N. et al., 2004. ToxAlert teszt alkalmazása talajszennyezettség minősítésére. 53. 343–354. NÉMETH T., 2000. Kádár Imre: A szennyezett talajok vizsgálatáról (Kármentesítési Kézikönyv, 2.) – Könyvismertetés. 49. 324–326. SIMON L. & BIRÓ B., 2005. Adalékanyagok, vörös csenkesz és Zn-toleráns arbuszkuláris mikorrhiza gombák szerepe a nehézfémekkel szennyezett gyöngyösoroszi bányameddő remediációjában. 54. 163–176. SIMON L. & SZENTE K., 2000. Szennyvíziszap komposzt hatása a kukorica nitrogéntartalmára, néhány élettani jellemzőjére és hozamára. 49. 231–246. SZABÓ P., FEKETE J. & SZŐKÉNÉ GALAMBOSI M., 1995. Az apaji hulladéktároló okozta környezeti ártalmak helyreállítása. 44. 557–562. PUSZTAI A. & MÁTÉ F., 1970. Egyes ipari hulladékok hasznosítása talajjavításra. 19. 509–520. SZABOLCS I., 1985. Rauta, C. & Carstea, S.: A talaj szennyeződésének megelőzése és ellenőrzése. (Könyvismertetés) 34. 251–252. TAMÁS J., 2003. Simon László (szerk.): Talajszennyeződés, talajtisztítás. (Könyvismertetés) 52. 235–236. TIHANYI Z., 1978. Anyagforgalmi vizsgálatok nyárfával végzett szennyvízöntözéses tenyészedény kísérletekben. I. 27. 399–416. TIHANYI Z., 1980. Anyagforgalmi vizsgálatok nyárfával végzett szennyvízöntözéses tenyészedény kísérletekben. II. 29. 281–300. UZINGER N., BARNA S. & ANTON A., 2009. Toxikus fémekkel szennyezett talajok stabilizációja különböző hulladékok alkalmazásával. 58. 137–148. VERMES L., 2002. Kármentesítési kiadványok. (Könyvismertetés) 51. 553–556.


249–268

Talajtérképezés, talajtani adatbázisok VÁRALLYAY György MTA Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézet, Budapest

Bevezetés Az ember tudatos talajhasználata kezdettől fogva arra törekedett, hogy egyre több információt szerezzen a talajról, egyre inkább megismerje annak tulajdonságait, az azokban végbemenő változások folyamatait, azok okait és egy adott cél elérése érdekében történő befolyásolhatóságának körülményeit: lehetőségeit, korlátait. A társadalmi fejlődés egyre több és sokoldalúbb igényt fogalmazott meg, az egyre gyorsuló technikai fejlődés viszont egyre több lehetőséget, eszközt kínált ezen igények minél teljesebb-körű kielégítésére. Remekül tükrözi ezt a trendet a talajtérképezés és a talajtani adatbázisok fejlődéstörténete. Az apáról fiúra szálló hagyományos és egyszerű (de a maga nemében nagyszerű) tapasztalatátadástól kezdve, a „klasszikus” és egyre korszerűsödő, modernizálódó talajtérképezési módszereken keresztül a mai kor analitikai szuper(mikro)technikán, térinformatikai rendszereken, multispektrális űrfelvételeken alapuló digitális talajinformációs/talajmonitoring rendszerekig. S a talajtan – új kihívásoknak megfelelő – alapkérdése még mindig nyitott és megoldásra vár: „Hogy lehet a talajról szerzett „pontszerű” és „pillanatnyi” információkat (egy talajszelvény vagy fúrás különböző rétegeiben/szintjeiben egy adott időpontban mért; vagy egy adott időpontban begyűjtött talajminta precíz laboratóriumi elemzési adatait) térben és időben – megbízhatóan – kiterjeszteni, hogy azok az ésszerű és fenntartható talajhasználat megfelelő tudományos alapját képezhessék?” A korszerű talajtan, talajtérképezés, talajtani adatbázisok, talajinformációs és talajmonitoring rendszerek ma is erre a kérdésre keresik a választ. Ez az útkeresés jellemezte a magyar agrogeológiai/talajtani térképezés történetét is Szabó József XIX. század közepén Békés és Csanád megyék területére megszerkesztett első talajtérképétől kezdve napjainkig. Az „Agrokémia és Talajtan” pedig hat évtizeddel ezelőtti megindulásától kezdve egyértelmű kötelességének érezte, hogy megfelelő tudományos fórumot nyújtson a talajtérképezés és talajtani adatbázisok fejlődéséről, szakmai vitáiról, különböző kezdeményezéseiről, elért eredményeiről, s azok nemzetközi „fogadtatásáról”. Itt kell megemlíteni egy vitathatatlan tényt: a folyóiratban megjelent cikkek főleg egy-egy talajtérképezési alapelv, irányzat, metodológiai tudományos alapjait, Postai cím: VÁRALLYAY GYÖRGY, MTA ATK Talajtani és Agrokémiai Intézet, 1022 Budapest, Herman O. 15. E-mail: [email protected]

VÁRALLYAY

250

vitáit érintették, hisz egy-egy térképezési rendszer részletes indoklása, követelményei, módszertana, minden részletre kiterjedő módszerkönyvekben, útmutatókban kerültek közzétételre (pl. KREYBIG, 1937; SZABOLCS, 1966; STEFANOVITS & SZÜCS, 1961; VÁRALLYAY, 1995 stb.). Jelen szakkommentár – a teljesség igénye nélkül – igyekszik bemutatni a talajtérképezéssel, talajtani adatbázisokkal kapcsolatos, az Agrokémia és Talajtan című folyóiratban megjelent cikkeket, amelyek jól tükrözik az adott időszak talajtérképezési „trendjeit”, a talajtanos szakembereket foglalkoztató kérdéseket, s a munka eredményeként megszületett, bemutatásra került térképeket. A talajtérképek ta rtalma A talajtérkép a talajról szerzett információkat területre vonatkoztatva ábrázoló tematikus térkép. A talajról szerzett információk lehetnek egyszerű érzékszervi észlelések, helyszíni és laboratóriumi vizsgálatok, vagy különböző távérzékelési eljárások (légifényképek, űrfelvételek stb.) eredményei, azok mért, számított vagy becsült adatai. A talajtérképek ábrázolhatnak számszerű értékeket, határértékekkel definiált kategóriákat, bizonyos célokra interpretált információkat, sőt ezeken alapuló talajhasználati javaslatokat is országos, regionális, üzemi és tábla szinten. A különböző talajtérképek minden esetben a talajról rendelkezésre álló információk konkrét, az adott kor gyakorlati igényeinek és tudományos színvonalának megfelelően megfogalmazott szintézisét jelentették és jelentik. A magyar talajtani tudomány és talajvizsgálati gyakorlat több mint 150 éves talajfelvételezési, talajvizsgálati, talajtérképezési tevékenységének eredményeképpen a Magyarország talajaira vonatkozó térkép- és adatanyag nemzetközi összehasonlításban is igen gazdag; tartalmában, részletességében, feldolgozottságában, s korszerűségében egyaránt elismerten világszínvonalú. Ez elsősorban három oknak köszönhető: az ország kis területének; a mezőgazdaság és ésszerű földhasználat megkülönböztetett jelentőségének az ország gazdaságában, történelmében; a magyar nép hagyományos földszeretetének. A magyar talajtérképezés történetére – logikusan – egy sajátos analízis–szintézis „hullámzás” (de inkább egymásra épülés) figyelhető meg. A gyors technikai fejlődés – a kiindulást jelentő (s soha nem nélkülözhető) érzékszervi megfigyeléseken túlmenően egyre több paraméter egyre pontosabb és érzékenyebb vizsgálatára nyújtott lehetőséget. Az így felhalmozódott adat (információ) anyag alapján lehetőség adódott azok szintézisére. A szintézis rámutatott bizonyos hiányterületekre, s megfogalmazott új feladatokat, amelyeket – a fejlődés nyújtotta új lehetőségek kihasználásával egy következő „analitikus periódus” kívánt (többnyire eredményesen) megvalósítani. S folytatódott ez a „lüktetés” mind a mai napig, s folytatódni fog – várhatóan – a jövőben is. Az egymást követő térképezések célja és módszere is különbözött, így az eltérő talajtani jellemzők hangsúlyozásához vezetett. Az összegyűlt adatok és az azok alapján szerkesztett térképek különböző léptékben születtek a tábla szinttől, a regionálisan keresztül, az országos, sőt nemzetközi szintig.

Talajtérképezés, talajtani adatbázisok

251

Az egész ország területére rendelkezésre állnak az 1:25 000 méretarányú, ún. Kreybig-féle átnézetes talajismeretek térképek; az ország mezőgazdasági területének kétharmadára 1:10 000 méretarányú genetikus üzemi talajtérképek; nagy területekre különböző nagy méretarányú tematikus céltérképek. A talajtérképeken (s azok adatanyagán) kívül jelentős talajtani információforrást jelent az országos földértékelési program keretében feltárt több ezer talajszelvény vizsgálati adat; az MTA TAKI talajinformációs rendszerének (TIR) adatbázisa; s számos értekezés, tanulmány, az Agrokémia és Talajtan című folyóirat hasábjain megjelent dolgozat. De ide kell sorolni a szabadföldi tartamkísérletek pótolhatatlan értékű adatanyagát is. Ag rogeo lógia i térképektől a ta la jismereti térképekig , ma jd Magyarország genetikus tala jtérképéig Mint arra VÁRALLYAY (1989a) „Talajtérképezés Magyarországon” című angol nyelvű dolgozatában rámutatott, Magyarországon a talajtérképek mindig jelentős segítséget nyújtottak a mezőgazdaság irányításában, tervezésében, szervezésében. Ilyen „korai” térképek voltak: – A századforduló időszakában készített agrogeológiai térképek: a változatos (1:5750–1:75000) méretarányú térképek a geológiai információkon (felépítés, eredet) túlmenően néhány, a terület mezőgazdasági hasznosítása szempontjából fontos talajtulajdonságot (rétegezettség, padok, kavics előfordulása, fizikai féleség) is ábrázoltak, magyar és német nyelvű magyarázó füzettel kiegészítve. – Klimazonális térképek: Timkó – oroszországi tanulmányútját követően 1914-ben – 1:900 000 méretarányban elkészített talajtérképén 8 zonális, 3 azonális és 1 intrazonális talajtípust tüntetett fel, mégpedig Dokucsajev – a későbbi genetikai talajosztályozási rendszerhez szinte teljesen hasonló – kategóriái szerint. Treitz 1918-ban 1:1 000 000 méretarányban megszerkesztett, ill. 1924-ben megjelent klimazonális talajtérképe a talaj (talajtulajdonságok) és talajképződési tényezők („biológiai klíma”, alapkőzet, nedvesedési viszonyok, természetes növényzet) közötti összefüggéseknek volt első térképi ábrázolása, s ezzel az 1973–1982. évi agroökológiai potenciál felmérési program keretében elkészülő ÖKOPOT térképeknek és AGROTOPO adatbázisnak volt méltó és példaadó, világhírűvé vált előhírnöke. – A harmincas évek közepétől az ötvenes évek közepéig Magyarország egész területére megszerkesztett 1:25 000 méretarányú Kreybig-féle átnézetes talajtérképek: az ország területét lefedő 395 db (egyenként 56×75 cm méretű) térképlap egy része (105 lap) jelent meg topográfiai térképekre történő felülnyomással, más része csak kéziratos változatban készült el, amelyeket magyarázó füzetek egészítettek ki. A térképek ma is értékes forrásai minden talajtérképezési tevékenységnek. – „Tájtermesztési, mezőgazdasági és talajeróziós térképek. Az átnézetes talajismereti térképezés során felhalmozódott információ-anyag szintéziseként Kreybig az ország tájaira elkészített monográfiaszerű feldolgozásaihoz „táj-

VÁRALLYAY

252

–

termesztési térképeket” mellékelt. 1949-ben elkészült az 1:200 000 méretarányú „Mezőgazdasági talajtérkép” (Görög, Mattyasovszky és Stefanovits), valamint 1:75 000 méretarányban elkészültek az ország valamennyi erózió által érintett hegy- és dombvidéki területére a víz-okozta talajerózió fokozatait, a defláció által sújtott és szedimentációs területeket, valamint a talajképző kőzetet feltüntető térképek. A Kreybig-féle talajismereti térképek komplex országos szintézisét azonban a Stefanovits és Szűcs által 1:200 000, majd 1960-ban 1:500 000 méretarányban megszerkesztett genetikai talajtérkép; és az arra épülő különböző tematikus térképek (szervesanyag-készlet, N-tartalom, C:N arány, C:P2O5 arány, eróziós viszonyok, talajművelés lehetőségei, talajjavítás lehetőségei, öntözés lehetőségei, talajok termékenységét gátló tényezők stb.) jelentették. Haza i ta lajtérképezésünk fejlődése

A magyar gazda – különösen az 1930-as évek gazdasági világválságát követő fellendülés óta – mindig is igényelte az eredményesebb és jövedelmezőbb termelését elősegíteni kívánó jó tanácsot. A hazai szakembergárda pedig mindig is igyekezett ezt az igényt minél teljesebb-körűen és minél hatékonyabban kielégíteni. Ugyancsak ki kellett elégíteni a szűkös, de értékes magyar termőföld tudományosan megalapozott ésszerű használata országos irányításának, majd a talajtérképezés nemzetközi „vérkeringésébe” történő bekapcsolódásunknak egyaránt fontos és nélkülözhetetlen igényeit is. Ennek megfelelően a magyar talajtérképezés – méretarány szerinti csoportosításban – három fő irányban fejlődött, s vált a hatvanas/hetvenes években világszínvonalúvá. Nagyléptékű talajtérképezés Tulajdonképpen ezt az irányt képviselte már a Kreybig-féle átnézetes talajismereti térképezés is. A háború utáni földosztás törpe- és kisbirtokosainak szükséges trágyázási-talajhasznosítási szaktanács azonban ennél még nagyobb léptékű és még egyszerűbb térképi megjelenítést követelt. Erre számos próbálkozás történt kutatóintézetekben, egyetemeken, de mindenekelőtt a Talajjavító Nemzeti Vállalat utódintézményeiben, az OMMI (Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet) hét Talajtani Osztályán (Budapest, Mosonmagyaróvár, Kaposvár, Szeged, Mezőtúr, Debrecen, Miskolc). Az „indulás” koncepcióját és néhány tanulságos alapelvét ID. VÁRALLYAY fogalmazta meg az 1954-ben megjelent „Az egyszerű tápanyagvizsgálatoktól az üzemi talajtérképezésig” című dolgozatában, amelyben áttekintette a ’Sigmond óta a talajvizsgálatokban bekövetkezett változásokat és az utat az üzemi talajtérképezés kialakulásáig. Csak címszószerűen – ma is érvényes – megállapításai (amelyeket egyébként KÁDÁR (1986) „Talajvizsgálatok felhasználása az agrokémiai szaktanácsadásban és kutatásban” című cikke is megerősít): „az időfaktoron kívül több ok játszik közre, hogy növénytermesztésünkben az irányítás lehetőségei ellenére még mindig sok a káros sablonizmus; az általános, minden talajtípusra,


253

minden növényre és minden előveteményre érvényesnek vélt határértékes talajvizsgálati eljárásokat el kell vetni; a talajvizsgálati eredményeket nem abszolút értékű adatoknak tekintjük, hanem csupán tapasztalatátviteli eszközöknek; megegyezés jött létre bizonyos vizsgálati eljárásokra; előtérbe nyomult a relatív dolgozási elv, amely az adszorpciós jelenségeket is figyelembe veszi; kifejlődött az érleléses talajvizsgálat, amely a mikrobiológiai okokból eredő tápanyagváltozásokat állapítja meg; kitűnt, hogy az adszorpció és a feltáródás típustulajdonság; a talajvizsgálatokat ismétléses kisparcellás tartamkísérletekkel értékeljük ki; nem egyes beküldött talajokat vizsgálunk egy-egy táplálóanyag-tartalomra, hanem térképezünk; a legfejlettebb talajvizsgálatokon alapuló rendszer az üzemi talajtérképezés, mely irányítani kívánja az összes talajtól függő növénytermesztési műveletet.” GEREI (1962) szemlecikkében tudósított az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet (OMMI) genetikus talajtérkép kiadványairól és azok céljáról; FÓRIZSNÉ (1962) pedig az OMMI genetikus talajtérképezési tanfolyamáról adott hírt (1962). DARAB (1954) az öntözéses gazdaságok, MIKLAY (1967) a szőlőterületek genetikus üzemi talajtérképezés módszereiről számolt be. SZABOLCS és DARAB (1954) az Öntözési és Talajjavítási Kutató Intézet Szarvas-Bikazúgi gazdaságának talajviszonyairól írt dolgozata alapul szolgált a részletes öntözéses üzemi térképhez. KAZÓ (1970) új módszert dolgozott ki vízgazdálkodási kartogram szerkesztésére mesterséges esőztetéssel mért eredmények felhasználásával. JASSÓ (1962) a püspökladányi Szikfásító Kísérleti Állomás talajviszonyairól, SZÜCS (1963) a martonvásári kísérleti telep talajviszonyairól készített nagyléptékű talajtérképekről számolt be. GÉCZY (1960) pedig egy új – növényekre alapozott – talajtérképezési eljárást ismertetett, amely községhatáros térképek – nagyon rövid idő alatt – az ország egész területére el is készültek. A Kormányzat – bizonyítandó a szocialista rendszer „magasabbrendűségét” – hatalmas anyagi forrásokat biztosított a „nagyüzemi szocialista mezőgazdaság” tudományos megalapozására, egyebek mellett az – ennek fontos részét képező – nagyléptékű genetikus üzemi talajtérképezés végrehajtására, amelyek megfelelő fogadókészségét az ugyancsak kiváló színvonalú agrárszakoktatás és felsőoktatás jól képzett káderei biztosították. Határozat született a nagyléptékű (1:10 000) genetikus üzemi talajtérképek elkészítésére, mégpedig gyakorlatilag az ország teljes területét lefedő termelőszövetkezetek és állami gazdaságok részére. Szabolcs István szerkesztésében – széles szakembergárda közreműködésével – 1966-ban megjelent a „Nagyléptékű genetikus üzemi talajtérképezés módszerkönyve” (ÁBRAHÁM, 1967), amelynek alapján az ország területének több mint felére el is készültek ezek a térképek: korszerűen, szakszerűen, egységesen, igényes tartalommal. A nagyléptékű genetikus üzemi talajtérkép tulajdonképpen tematikus talajtérképek (kartogramok) sorozata. A „genetikai alaptérkép” a talajtípust, altípus és változatot ábrázolja a talajképző kőzet feltüntetésével. Az ún. „leíró kartogramok” a mezőgazdasági termelés szempontjából az adott területen legfontosabb talajtulajdonságokról közölnek térképi információkat (kémhatás és mészállapot; szikesedési viszonyok; mechanikai összetétel és a talajban előforduló padok, cementált rétegek, felszín közeli tömör kőzet; vízgazdálkodási tulajdonságok; humuszos réteg vastagsága és szervesanyag-tartalom; a szántott réteg „felvehető” N-, P- és K-tartalma;

254

VÁRALLYAY

eróziós viszonyok; talajvíz viszonyok). A „javaslat kartogramok” – mintegy az adatok értékelő feldolgozásaként – a racionális talajhasználatra (művelési ág, esetleg vetésszerkezet); szerves- és műtrágyázásra; víz- és szélerózió elleni talajvédelemre; talajjavításra; öntözésre és/vagy vízrendezésre nyújtanak tanácsokat. Mindezeket természetesen a térképanyagot szervesen kiegészítő magyarázó füzetek részletes szöveges megfogalmazásban is tartalmazzák. [Érdekes talán megemlíteni, hogy szakkörökben (is) komoly viták folytak arról, hogy az üzemekbe a „leíró” vagy a „javaslat kartogramok” kerüljenek-e kiküldésre. A leíró kartogramok mellett szólt, hogy a nagyüzemek jól felkészült és talajtanilag is jól képzett szakembergárdája ezek és helyi tapasztalatai alapján képes a leghatékonyabb talajhasználatot és növénytermesztési struktúrát önmaga is kialakítani. A javaslat kartogramok mellett szólt viszont az az érv, hogy a gazdaságok irányítói számára egyszerűbb (és mindenképp felelősség-mentesebb) ezeket a – „központi logikával” kialakított és megfogalmazott – javaslatokat követve gazdálkodni. Végül is – bölcs kompromisszumként – a teljes kartogram-sorozat eljutott az üzemekbe.] A központi cél teljesítésén túlmenően a nagy méretarányú talajtérképezés néhány speciális részterületen is eredményes volt: – A tiszai öntözőrendszerek területén speciális céltérképezési módszer került kidolgozásra és alkalmazásra az öntözés talajtani lehetőségeiről és feltételeiről az öntözés várható hatásainak előrejelzésére, illetve a kedvezőtlen hatások eredményes megelőzésének, kiküszöbölésének talajtani megalapozására (SZABOLCS et al., 1969c). Az 1:25 000 méretarányú térképezési rendszer négy „adat-rögzítő” (talajtérkép; mechanikai összetétel és vízgazdálkodási tulajdonságok térkép; szikesedési viszonyok térkép; talajvíz viszonyok térkép) és két „szintézis” térkép [kritikus talajvízszint mélysége (SZABOLCS et al., 1969a; öntözés talajtani lehetőségei és feltételei (SZABOLCS et al., 1968, 1969b)] megszerkesztését foglalta magában. A térképanyag a tiszai öntözőrendszerek hatásterületének egészére elkészült. – Kidolgozásra került a talaj fizikai és vízgazdálkodási tulajdonságait, valamint vízháztartását ábrázoló 1:10 000–1:25 000 méretarányú térképezés (FVV) módszertana. Ez három hasonló méretarányban megszerkesztett alaptérképre épül: talajtérkép (talajtípus, altípus; kémhatás; mészállapot; fizikai talajféleség; humuszos réteg vastagsága; egyenletesen elhumuszosodott réteg szervesanyag-tartalma; „termőréteg” vastagsága), szikesedési térkép (a talaj átlagos sótartalma; sóprofil maximális sótartalma és elhelyezkedésének mélysége; B1 szint pH-ja, A-szint vastagsága; kicserélhető Na+ % az A- és B-szintben); talajvíz térkép (talajvízszint átlagos, minimális és maximális terep alatti mélysége; talajvíz sótartalma, kémiai típusa, Na+ %-a). A vízháztartás-szabályozás talajtani információ-bázisát képező térképek csak viszonylag kis területre készültek el. – Kidolgozásra került az erózió-veszélyeztetettség 1:25 000 méretarányú térképezési módszere. – Igen részletes (1:2 000–1:5 000 méretarányú) speciális céltérképek készültek egyes meliorációs beavatkozások és agrotechnikai műveletek (terepren-


255

dezés, vízrendezés, talajvédelem, digózás stb.) tervezéséhez és kivitelezéséhez. Fenti, elsősorban a mezőgazdasági termelést szolgáló, a racionális talajhasználatot megalapozó munkák ismertetése mellett különös figyelmet érdemelnek azok a közlemények, amelyek hazánk egy-egy természeti tájára vonatkozóan közöltek értékes leírásokat és térképanyagot. Megjelentek egy-egy tájegység, régió talajait jellemző dolgozatok, így az észak-dunántúli talajok eróziós viszonyairól MATTYASOVSZKY (1953); a Nyírség talajviszonyairól KLÉH és SZÜCS (1954); a Szatmári-síkság talajairól STEFANOVITS (1954) és talajgenetikai viszonyairól SZEBÉNYINÉ (1954); a Tiszavölgy és szolnoki löszhát talajairól SZÜCS (1954); a tiszántúli réti talajok genetikájáról MÁTÉ (1955); a Duna–Tisza közi szikes talajok típusairól és elterjedésük törvényszerűségeiről SZABOLCS és JASSÓ (1961); a Nagykunság talajairól – különös tekintettel a csernozjomok képződésére – SZÜCS (1967); a Mosoni-síkság talajviszonyairól MIKLAY és MOLNÁR (1968); a Borsodi-nyíltártér talajairól SZÜCS (1968); a közép-tiszavidéki talajok vízgazdálkodási sajátságairól FERENCZ (1971a,b); az újszentmargitai talajokról és a táj ökológiájáról SZABOLCS és munkatársai (1978); Fejér megye talajainak mikroelem-ellátottságáról PÁLMAI (1989); a Somogy és Fejér megyében 1978–1996 közötti időszakban végzett talajvizsgálatok értékeléséről HORVÁTH (1997) számoltak be. Közepes léptékű talajtérképezés Az 1:50 000–1:200 000 méretarányú térképek a talajjal kapcsolatos legkülönbözőbb tevékenységek regionális tervezésében, szervezésében és irányításában nélkülözhetetlenek. 1:200 000 méretarányú bonitációs térképet mutatott be Máté és Stefanovits 1975-ben. VÁRALLYAY és SZÜCS (1978) megszerkesztették Magyarország új, 1:100 000 méretarányú genetikai talajtérképét. Elkészült az öntözés talajtani lehetőségeit és feltételeit ábrázoló 1:100 000 méretarányú térkép SZABOLCS és munkatársai (1969a,b,c) munkájának eredményeként. Módszert dolgoztak ki az eróziós veszélyeztetettség 1:100 000 méretarányú térképezésére és e térképeket megszerkesztették a Balaton vízgyűjtő területére (DEZSÉNY, 1982). 1981-ben elkészült és nyomtatásban is megjelent Magyarország 1:200 000 méretarányú genetikai talajtérképe (Stefanovits et al.), majd 1985-ben Magyarország 1:500 000 méretarányú talaj agyagásvány térképe (STEFANOVITS & DOMBÓVÁRINÉ, 1985). „Az ország agroökológiai potenciáljának felmérése” című Program keretében 1:100 000 méretarányban megszerkesztésre került „Magyarország termőhelyi adottságait meghatározó talajtani tényezők” térképe (VÁRALLYAY et al., 1979, 1980), amelyen 8-jegyű kódszámmal a következő tényezőket tüntették fel: a talaj típusa és altípusa; talajképző kőzet; a talaj kémhatása és mészállapota; fizikai talajféleség; a talaj vízgazdálkodási tulajdonságai; a talaj szervesanyag-készlete; termőréteg vastagsága. A térkép anyaga a talaj agyagásvány-társulásaira (STEFANOVITS & DOMBÓVÁRINÉ, 1985; STEFANOVITS, 1989; DOMBÓVÁRINÉ FEKETE & STEFANOVITS, 1996) és a „talaj-értékszámra” vonatkozó további két kódszámmal kiegészítve, 1:100 000 méretarányú topográfiai térképlapokra történő felülnyomással „Agrotopográfiai térkép” címmel nyomtatásban is megjelent. A 48×32 cm mé-

256

VÁRALLYAY

retű (1536 km²) térképlapok meteorológiai információkkal is kiegészülnek, így a mezőgazdasági termelést befolyásoló valamennyi természeti tényezőről egyidejűleg nyújtanak részletes információkat. Magyarország 1:100 000 méretarányú agrotopográfiai térképét VÁRALLYAY (1985) ismertette. Fenti térképek, valamint a talaj vízgazdálkodási tulajdonságaira kidolgozott kategória-rendszer alapján megszerkesztésre került a Magyarországi talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak térképe 1:100 000 méretarányban, amelyet VÁRALLYAY és munkatársai (1980b) mutattak be. A térképek területi adatait táblázatosan is összefoglalták (megyénként, ökológiai körzetenként és talajtípusonként), valamint számítógépes „folt-listán” is rögzítették. Magyarország síkvidéki területeire megszerkesztették „A belvízképződésre ható talajtani tényezők” 1:100 000 méretarányú térképét. A térképen a belvízképződésre, illetve az állandóan vagy időszakosan túlbő nedvességviszonyok kialakulására ható talajtani tényezőket elemezték, rámutatva azok okaira és elhárításának, illetve mérséklésének lehetőségeire. A talaj vízmérlegének jellege, az arra ható, azt kialakító, meghatározó és befolyásoló főbb tényezők alapján, valamint ezek anyagforgalmi, talajképződési és talajpusztulási következményei szerint Magyarország talajait VÁRALLYAY és munkatársai (1985) 11 vízháztartási típusba és 13 anyagforgalmi kategóriába sorolták és megszerkesztették ezek térképeit 1:500 000 méretarányban (VÁRALLYAY, 1989b). Elemezték, hogy az egyes típusoknál melyek a terület, illetve a talajszelvény vízmérlegének, a talaj nedvesség- és anyagforgalmának meghatározó tényezői; lehet-e ezeket a tényezőket befolyásolni, szabályozni, milyen módszerekkel és várhatóan milyen hatékonysággal. A két térkép ily módon a talaj nedvességforgalmának szabályozását, optimalizálását célzó nagytérségi komplex meliorációs beavatkozások országos tervezésének nélkülözhetetlen talajtani információ-bázisa. A hasonló tartalommal megszerkesztett 1:100 000 méretarányú térképek a regionális tervezésnek fontos talajtani alapjai. Kisléptékű talajtérképezés A tudományág területén folyó nemzetközi tudományos együttműködésbe történő intenzív és hatékony bekapcsolódás szükségessé tette, hogy elemezzük és kidolgozzuk hazai talajosztályozási rendszerünk kapcsolatait, összefüggéseit, korrelációit más talajosztályozási rendszerekkel, továbbá, hogy az egyes nemzetközi programokhoz megfelelő tartalmú és méretarányú – általában kisléptékű – térképanyagok készüljenek. Így került megszerkesztésre – Magyarország 1:5 000 000 méretarányú talajtérképe a FAO-UNESCO Világ Talajtérkép Programhoz; – Magyarország 1:1 000 000 méretarányú talajtérképe az Európa Talajtérkép Programhoz; – Magyarország szikes talajainak 1:5 000 000, illetve 1:500 000 méretarányú térképe a Nemzetközi Talajtani Társaság Szikes Albizottságának Szikes Talajok Világtérképe Programjához (SZABOLCS, 1989);


257

–

Magyarország 1:5 000 000, illetve 1:500 000 méretarányú talajdegradációs térképe a „Talajdegradáció felmérése” Világprogramhoz (GLASOD: GLobal ASsessment of SOil Degradation). – Magyarország SOTER (SOil and TERrain Digital Database) mozaikjának elkészítése és beillesztése a világ SOTER adatbázisába (VÁRALLYAY, 1994). E tevékenységről több dolgozat is megjelent a folyóirat hasábjain. STEFANOVITS (1961) szemlecikkben beszámolt a Budapesten 1960-ban tartott Európa talajtérkép szimpóziumról. BODOLAYNÉ és munkatársai (1970) a Világ Talajtérkép szerkesztésekor alkalmazott talajegységek definíciójáról, JANKOVITS és munkatársai (1970) Európa talajtérképéről közöltek szemlecikket. MÁTÉ és SZÜCS (1973) „A magyarországi talajok rendszertani helye a FAO Európa-talajtérkép talajegység definíció szerint” címmel jelentettek meg dolgozatot. SZABOLCS (1991) könyvismertetésében mutatta be a GLASOD program eredményeként megszületett világtérképet. VÁRALLYAY (2005b) Európa Talaj Atlaszáról írt könyvismertetést. A tala jtérképezés új irányai, digitá lis adatbázisok Az elmúlt két évtized hihetetlenül gyors technikai fejlődése a talajtérképezésben is megmutatkozott. Elsősorban három területen: – a legkülönbözőbb távérzékelési információk (a fekete-fehér, majd színes és „fals színes” – különböző felbontású – légifényképektől kezdve a multispektrális űrfelvételekig) (JUHÁSZ, 1984; MOLNÁR, 1982; VERŐNÉ, 2008; LICSKÓ & HÁRSFALVI, 1989) felhasználása a talajtérkép területi pontosításában és információ-tartalmának gazdagításában; – a számítógép-technika széleskörű és sokoldalú alkalmazása a térképek digitalizálásában és információ-anyaguk sokcélú interpretációjában; – talajfolyamatok modellezése és verifikált modelladatok felhasználása a tényleges mérési pontok tér- és időbeni gyakoriságának „sűrítésére” a térkép, illetve adatbázis megbízhatóságának növelése érdekében. A korszerű tematikus talajtérképezésnek képezi egy változatát az MTA TAKIban kidolgozott számítógépes talajinformációs rendszer (TIR), amely valamennyi talajtani információ beépítésére lehetőséget nyújt. KUMMERT és munkatársai (1989) angol nyelvű közleményben mutatták be a rendszert. A TIR egyik fő része a talajtani adat- és kontúrbank, amelynek inputjait egyrészt pontszerű adatok (geográfiai koordinátákkal pontosan definiált helyen feltárt talajszelvények, illetve azok rétegeinek mintegy 30 talajtani paramétere), másrészt térképi információk (mintegy 20 talajjellemző 1:25 000 méretarányra egységesített térképei) jelentik. A TIR digitizer – számítógép (terminál) – plotter kiépítése lehetővé teszi az input adatok számszerű, táblázatos és térképi visszahívását bármilyen kívánt (egy-egy adott célnak megfelelő) csoportosításban, illetve méretarányban. Lehetőség van arra is, hogy a rendszerbe beépítésre kerüljenek különböző távérzékelési anyagok (feldolgozott légifényképek vagy űrfelvételek), a talajtani kutatások eredményeképpen megállapított összefüggések, törvényszerűségek, modellek

258

VÁRALLYAY

(pl. a felszíni lefolyás, illetve a tápanyagkimosódás modellje; vagy az ingadozó szintű talajvízből a rétegezett talajok talajvízszint feletti rétegeibe jutó víz- és oldott anyagok mennyiségét leíró négylépcsős modell stb.). A rendszer a nagyszámú input adat elemzésével önmaga is képes ilyen modellek alkotására. Az output lehetőségek így nagymértékben szélesednek, gazdagodnak, s éppen ezzel válik a talajtani adatés kontúrbank ténylegesen talajinformációs rendszerré. A TIR nyitott, lehetőség van újabb elvégzett talajvizsgálatok eredményeinek bevitelére, az adatok korrekciójára. Más, már működő vagy létesítendő – elsősorban az ország természeti erőforrásaira (ásvány-vagyon, légkör, felszíni és felszín alatti vízkészletek) vonatkozó – információs rendszerekkel történő kapcsolódásának, illetve adatbázisa konvertibilis csatlakoztatásának lehetőségére a szakterület nemzetközi adatbázisaihoz. Sajnos, a TIR Pest megyére megvalósult országos kiterjesztésére – anyagi okok miatt – nem kerülhetett sor. Az első megvalósult, működő, széles körben használt, országos térbeli talajinformációs rendszer az AGROTOPO, amely országos és regionális szinten egyaránt hasznosítható adatokat szolgáltat. NEMES és munkatársai (1998, 2002) bemutatták a HUNSODA magyarországi talajfizikai adatbázist. MAKÓ és munkatársai (2010) ismertették a MARTHA adatbázist (Magyarországon mért és elérhető talajfizikai és talajhidrológiai adatok) és a pedotranszfer-függvények tesztelésében történő felhasználásukról számoltak be. BAKACSI és munkatársai (2010) egy harmonizált talajfizikai adatbázis archív és korszerű adatforrások felhasználásával történő építésének módszerét ismertették. VÁRALLYAY (1994, 1997) a talaj- és termőhely adatbázisok felhasználásának lehetőségeit foglalta össze a szabadföldi tartamkísérletek eredményeinek interpretálásában, tér- és időbeni kiterjesztésében. Az 1935 és 1955 közötti időszakban elvégzett Kreybig-féle átnézetes talajismereti térképezés során felgyülemlett információ digitális feldolgozásának és az ezen alapuló Digitális Kreybig Talajinformációs Rendszer (DKTIR) kialakításának bizonyos szempontból kitüntetett szerep jut, mivel ez a térbelileg legrészletesebb és még országosan elkészült térképi alapú talajtani adatrendszer. A Kreybig archívum feldolgozása 1998-ban kezdődött és 2010-re érte el az országos feldolgozottsági szintet. A DKTIR előzményeit és térinformatikai megalapozását, a rendszer kiépítésének lépéseit (digitális archiválás; önkonzisztens rendszer kialakítása; tematikus pontosítás; a talajfoltok térbeli finomítása; a talajtani információk terepi aktualizálása) SZABÓ és munkatársai (2000, 2005) ismertették, a DKTIR működésének tapasztalatainak összefoglalásával. TÓTH és MÁTÉ (2006), valamint SISÁK és BÁMER (2008) fűztek megjegyzéseket a folyóirat Vitarovatában SZABÓ és munkatársai (2005) „Egy országos, átnézetes, térbeli talajinformációs rendszer kiépítésének igénye, lehetősége és lépései” című cikkéhez, amelyekre PÁSZTOR és munkatársai (2006, 2008) választ jelentettek meg. A DKTIR alkalmazási lehetőségéről számoltak be SZABÓ és munkatársai (2007) térségi szintű földhasználati kérdések megoldásában. PÁSZTOR és munkatársai (2010) a DKTIR alkalmazási lehetőségét mutatták be a hátrányos természeti adottságú magyarországi térségek meghatározásában. 1992 óta működik és szolgáltat részletes adatokat Magyarország talajainak környezeti állapotáról az ország 1200 (800 mezőgazdasági, 200 erdő-, 200 környezeti


259

szempontból kitüntetett területen lévő) reprezentatív pontján észlelő Talajvédelmi Információs és Monitoring Rendszer (TIM). A TIM zökkenőmentes folytatása és a következő irányokban történő fejlesztése az ésszerű és fenntartható földhasználat egyik feltétlenül prioritást érdemlő kulcsfeladata: korszerűsítés; tartalmi gazdagítás; a TIM pontok mellé „érvényességi kontúrok” rendelése (pl. a nagyléptékű talajtérképezési rendszerek elkészült anyagának digitalizálásával és a rendszerbe emelésével). Talajtérképek, talajinformációs és monitoring rendszerek alkalmazási lehető ségei A talajtérképek, illetve a számítógépes talajinformációs rendszer szolgáltatta adatok az említetteken kívül eredményesen felhasználhatók: – a „fenntartható” földhasználat meghatározásánál, a növénytermesztés szerkezetének (művelési ágak, vetésszerkezet) a természeti adottságokhoz történő jobb közelítésénél, egy-egy növény termesztésére legalkalmasabb „termőtájak” kialakításánál; – a természeti viszonyok stressz-helyzeteihez (fagy, szárazság, túlbő csapadék stb.), valamint a bel- és külgazdasági helyzethez (piaci viszonyok, import és export lehetőségek) gyors és rugalmas alkalmazkodásra képes, ún. „adaptív mezőgazdaság” lehetőségeinek és feltételeinek megállapításához, majd az optimális variáns megvalósításához; – a talaj termékenységének megőrzését és fokozását, a nagyobb termések elérését célzó intézkedés-rendszerek (melioráció: víz- és szélerózió elleni védekezés, talajjavítás; vízháztartás-szabályozás: hatékonyabb csapadékhasznosítás, vízrendezés, drénezés, öntözés; agrotechnika: talajművelés, tápanyag-visszapótlás stb.) szükségességének, várható hatásainak, hatékonyságának elbírálásánál, sorrendiségének megállapításánál, legeredményesebb és leggazdaságosabb módszereinek kidolgozásánál, országos, regionális, üzemi és tábla szinten egyaránt; – természeti okok vagy emberi beavatkozások hatására bekövetkező, a talaj termékenységét csökkentő, káros degradációs folyamatok (savanyodás, lúgosodás, sófelhalmozódás, szikesedés, víz- és szél okozta erózió, talajszerkezet-leromlás, elvizenyősödés, láposodás stb.) előrejelzésénél, így időben történő megelőzésénél, kiküszöbölésénél, vagy bizonyos tűrési határig történő mérséklésénél; – a földértékelésben: a talajok termékenységét kifejező reális értékszámok; valamint a talajok különböző emberi beavatkozásokra történő reagálását kifejező „indexek” meghatározásánál; – a másirányú földhasználat (ipar-, város- és üdülésfejlesztés; vonalas létesítmények stb.) földtörvény előírásait betartó csökkentésénél, illetve – lehetőség szerint – a legkisebb értékű termőtalaj-kivonást jelentő területi elhelyezésénél; – a környezet és természetvédelem feladatainak meghatározásánál;

VÁRALLYAY

260

–

különböző szintű szakoktatásban, ismeretterjesztésben, sőt tömegtájékoztatásban.

Folyóiratunk időről időre közölte e területeken elért legfontosabb eredményeket. A magyarországi talajok termékenységét gátló tényezőket SZABOLCS és VÁRALLYAY (1978) foglalta össze, mintegy utat nyitva az ezzel a témával és a talajdegradációs folyamatokkal foglalkozó közleményeknek. AZ észak-dunántúli talajok eróziós viszonyaival foglalkozott MATTYASOVSZKY (1953) közleménye. SZÜCS (1966) a genetikus talajtérképek, MIKE (1966) szemlecikkében a légifényképek felhasználásáról írt a talajerózió felmérésénél és a talajvédelmi tervezőmunkánál; DEZSÉNY (1982) a Balaton részvízgyűjtőinek összehasonlító vizsgálatát végezte az erózió-veszélyeztetettség alapján; VERŐNÉ WOJTASZEK (1996) bemutatta a távérzékelés alkalmazásának lehetőségeit a talajerózió becslésében pázmándi mintaterületen; CENTERI és munkatársai (2003) az eróziós térképek kategóriát értékelték; VERŐNÉ WOJTASZEK és BALÁZSIK (2008) a Tetves-patak példáján mutatták be a talajerózió követését űrfelvételek alkalmazásával. A szikesedési folyamatok, a szikes talajok jellemzői több angol nyelvű Supplementum kötetnek is témájául szolgáltak, így az 1965-ben megjelent 14. kötet Supplementuma (Proceedings of the Symposium on Sodic Soils, Budapest, 1964; NAZIR AHMAD, 1965), az 1969-ben megjelent 18. kötet Supplementuma (Symposium on the Reclamation of Sodic and Soda-Saline Soils, Yerevan: HRASKO, 1969; HUSZ, 1969), az 1979-ben megjelent 28. kötet Supplementuma (Modelling of Soil Salinization and Alkalization), az 1981-ben megjelent 30. kötet Supplementuma (Proceedings of the Hungarian–Indian Seminar on Salt Affected Soils, Budapest, 1981). A témával kapcsolatban megjelent magyar nyelvű dolgozatok: SZABOLCS és JASSÓ (1961) a Duna-Tisza közi szikes talajok genetikai típusait és elterjedésük törvényszerűségeit ismertették; PÁLFAI (1965) a Dél-Tiszántúl felszín alatti vizeinek minőségéről közölt adatokat; CAIRNS (1969) a kanadai szolonyec talajok elhelyezkedésének és a talajvíz viszonyok összefüggéséről tájékoztatott; OBREGÓN (1987-1988) a kubai sós talajok elterjedésével és a másodlagos sófelhalmozódás néhány kérdésével foglalkozott; KUTI és munkatársai (1999) dolgozatának témája az agrogeológiai térképek adatainak és a szikesek elterjedésének kapcsolata az Alföldön volt; BAKACSI (2001) kiskunsági alluviális síkság talajtani– domborzati sajátságainak térinformatikai alapú vizsgálatáról számolt be, különös tekintettel a feltételezett talajvízszint-változásokra; TÓTH és VÁRALLYAY (2001) egy mintaterület talajának variabilitását tárták fel a sófelhalmozódás tényezői szerint. Angol nyelvű dolgozatukban TÓTH és KERTÉSZ (1993) szolonyeces gyepterület degradációjáról számoltak be; TÓTH és munkatársai (1994) a kínai Huang-HuaiHai síkságon zajlott munkálataikról adtak számot; TÓTH és munkatársai (1998) tájékoztattak az új szemléletekről a szikesedés térképezésében Magyarországon; TÓTH és KUTI (2002) egy szolonyeces gyepterület szikesedési állapotának felmérésére teszteltek alternatív szimulációs technikákat az ismételt helyszíni műszeres mérésekkel szemben. A talajok savanyodással szembeni érzékenységéről készült térképet VÁRALLYAY és munkatársai (1993) mutatták be.


261

MÁTÉ (1995) a talajvédelem–talajjavítás–vízminőségvédelem hármas feladatának összekapcsolásának fontosságára hívta fel a figyelmet a Balaton térségében. SZABÓ és munkatársai (1998, 1999), valamint PÁSZTOR és munkatársai (1998, 2002) közleményei a talajdegradációs folyamatok térképezésével foglalkoztak országos és regionális szinten térinformatikai és távérzékelési módszerek integrálásával. NÉMETH és munkatársai (2000) a talajdegradációs folyamatok térinformatikai alapú, térségi szintű elemzését tárgyalták. VÁRALLYAY (2005a) részletes szemlecikkben ismertette Magyarország és Európa Talajvédelmi Stratégiájának alapelveit és prioritást érdemlő kiemelt fontosságú elemeit. CZINEGE és munkatársai (2000) térinformatikai alapokra épülő műtrágyázási szaktanácsadásról adtak tájékoztatást. ANDRES (1991) a földrajzi információs rendszereken alapuló, termőhely-specifikus K-műtrágyázási szaktanácsadást mutatott be. ILLÉS és munkatársai (2006) a digitális talaj- és termőhely térképezés alkalmazásának lehetőségeit vázolták fel az erdőgazdálkodás tervezésében. FÜHRER és munkatársai (1992) termőhely- és talajvizsgálatokról számoltak be egy 166 km-es erdővédelmi hálózat erdőtársulásaiban. A láptalajokon folyt termőhelyfeltárási és vízgazdálkodási vizsgálatokról TIHANYI (1970) adott tájékoztatást. DÖMSÖDI (1971) Magyarország tőzeg- és lápföldkészletének előzetes felméréséről számolt be. A geoinformációs rendszerek alkalmazásának egy lehetőségét mutatta be FÜLE (1996) a szennyvíziszap-elhelyezés területén Balatonfűzfő térségében. RAJKAI és munkatársai (1983) a Kiskunsági Nemzeti Park védett területei környezetvédelmi kezelési tervének talajtani megalapozásához végzett előtanulmányokról számoltak be. Nemzetközi kitekintés A folyóirat hasábjain nemcsak a Magyarországon megjelent térképekről és térképezési tevékenységről olvashattak az érdeklődők, hanem megjelentek a Szovjetunió (STEFANOVITS, 1951), Románia (CSAPÓ, 1954), Bulgária (VÁRALLYAY, 1963), Kuba (KLIMES-SZMIK, 1982; JIMENEZ et al., 1986), a Német Demokratikus Köztársaság (SCHMIDT, 1986), Mongólia (SZABOLCS, 1995), Európa (VÁRALLYAY, 2005b) talajtérképezéséről is szemlecikkek. Az 1988 júniusában Budapesten tartott Magyar-Svéd Talajtérképezési Szemináriumon elhangzott előadások anyaga a folyóirat 38. kötetének 3–4. számában jelent meg angol nyelven (BJARNASON, 1989; CSILLAG & KERTÉSZ, 1989; PERSSON, 1989; SARKADI & VÁRALLYAY, 1989; STEFANOVITS, 1989; SZABOLCS, 1989; VÁRALLYAY, 1989b; WEBSTER, 1989). A folyóirat szemlerovatában SZABOLCS (1991, 1994) Magyarország Nemzeti Atlaszát mutatta be, és az E. V. Milanova és V. Kushlin szerkesztésében megjelent Táj-ökológiai Világtérképről adott tájékoztatást.

VÁRALLYAY

262

Úgy vélem jelen összeállítás is szemléletesen bizonyítja az „Agrokémia és Talajtan” tematikai sokszínűségét és egy-egy aktuális probléma megoldására törekvő érzékenységét, pedig jelen „kommentárban” csupán a talajtérképezés és a talajtani adatbázisok témakörben megjelent közleményekre korlátozódtunk. Irodalom KREYBIG L., 1937. A Magyar Királyi Földtani Intézet talajfelvételi, vizsgálati és térképezési módszere. M. Kir. Föld. Int. Évkönyve. XXXI. 148–244. STEFANOVITS P. & SZÜCS L., 1961. Magyarország genetikus talajtérképe. OMMI Genetikus Talajtérképel Ser. 1. No. 1. Budapest. SZABOLCS I. (szerk.), 1966. A genetikus üzemi talajtérképezés módszerkönyve. OMMI Genetikus Talajtérképek. Ser. 1. No. 9. Budapest. VÁRALLYAY GY. (szerk.), 1995. TIM: Talajvédelmi Információs és Monitoring Rendszer, 1. kötet. Módszertan. FM Növényvédelmi és Agrár-Környezetgazdálkodási Főosztály. Budapest. Vá logatá s a „ Ta lajt é rképezés” t éma körben megj elent A g rok ém ia é s Ta laj t a n c ik k e k bő l ÁBRAHÁM L., 1967. A genetikus üzemi talajtérképezés módszerkönyve. Szerkesztette: Szabolcs István. 16. 509–510. ANDRES, E., 1991. Földrajzi információs-rendszereken alapuló, termőhely-specifikus Kműtrágyázási szaktanácsadás. 40. 272–284. BAKACSI ZS., 2001. Kiskunsági alluviális síkság talajtani–domborzati sajátságainak térinformatikai alapú vizsgálata, különös tekintettel a feltételezett talajvízszintváltozásokra. 50. 371–382. BAKACSI, ZS. et al., 2010. Method for the compilation of a stratified and harmonized soil physical database using legacy and up-to-date data sources. 59. 39–46. BARCZI, A., GENTISCHER, P. & RITTER, D., 1998. Pedological aspects of utilization possibilities of the Tihany Peninsula. 47. 97–106. BJARNASON, S., 1989. A database management system for soil data and fertilizer planning. 38. 818–821. BODOLAY I.-NÉ, MÁTÉ F. & JANKOVITS T., 1970. A világtalajtérkép szerkesztésekor alkalmazott talajegységek definíciója. (A Magyar Agrártudományi Egyesület Talajtani Társaságának 1970. XII. 16-i vitaülésén elhangzott előadás anyaga). 19. 568–572. (Szemle) CAIRNS, R. R., 1969. Szolonyec talajok elhelyezkedésének és a talajvíz viszonyoknak összefüggése Kanadában. 18. 159–166. CENTERI CS. et al., 2003. Az eróziós térképek kategóriáinak értékelése. 52. 443–454. CZINEGE E. et al., 2000. Térinformatikai alapokra épülő műtrágyázási szaktanácsadás. 49. 55–64. CSAPÓ J., 1954. Talajtérképezés a Román Népköztársaság területén. 3. 411–415.


263

CSILLAG, F. & KERTÉSZ, M., 1989. Spatial variability: error in natural resource maps? 38. 715–726. DARAB K., 1954. Öntözéses gazdaságok üzemi talajtérképe. 3. 385–396. DEZSÉNY Z., 1982. A Balaton részvízgyűjtőinek összehasonlító vizsgálata az erózióveszélyeztetettség alapján. 31. 405–425. DOMBÓVÁRINÉ FEKETE K. & STEFANOVITS P., 1996. Mivel gazdagította ismereteinket az ország talaj-agyagásvány térképe? 45. 221–228. DÖMSÖDI J., 1971. Magyarország tőzeg- és lápföldkészletének előzetes felmérése. 20. 411–418. FERENCZ K., 1971. Középtiszavidéki talajok vízgazdálkodási sajátságai és egyéb jellemzői különös tekintettel az öntözésre. I. A talajviszonyok általános jellemzése. 20. 433–455. FERENCZ K., 1971. Középtiszavidéki talajok vízgazdálkodási sajátságai és egyéb jellemzői különös tekintettel az öntözésre. II. A talaj vízgazdálkodási jellemzői és az öntözés. 20. 456–474. FÓRIZS J.-NÉ, 1962. Az OMMI genetikus talajtérképezési tanfolyamáról. 11. 496–498. (Szemle) FÜHRER E. GY., 1992. Termőhely- és talajvizsgálatok a 166 km-es erdővédelmi hálózat erdőtársulásaiban. 41. 189–202. FÜLE L., 1996. A geoinformációs rendszerek alkalmazása a szennyvíziszapelhelyezésben Balatonfűzfő térségében. 45. 279–294. GÉCZY G., 1960. Újabb mezőgazdasági talajhasznosítási osztályozási rendszer. 9. 405– 426. GEREI L., 1962. Az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet genetikus talajtérkép kiadványai. 11. 493–495. HORVÁTH J., 1997. Talajvizsgálatok értékelése Somogy és Fejér megyében (1978–1996 közötti időszak). 46. 347–358. HRASKO, J., 1969. Saline and alkaline soils in Czechoslovakia. 18. Suppl. 192–196. HUSZ, G., 1969. Contribution to the discussion about the classification and cartography of salt affected soils. 18. Suppl. 246–250. ILLÉS, G. et al., 2006. Digital soil and landsite mapping in forest management planning. 55. 99–108. JANKOVITS T., BODOLAY I.-NÉ & MÁTÉ F., 1970. Európa talajtérképéről. (A Magyar Agrártudományi Egyesület Talajtani Társaságának 1970. XII. 16-i vitaülésén elhangzott előadás anyaga). 19. 565–567. JASSÓ F., 1962. A püspökladányi Szikfásító Kísérleti Állomás talajviszonyai. 11. 13– JIMENEZ, A. H., JIMENEZ, J. M. P. & RUIZ, J., 1986. A kubai talajok kialakulása, osztályozásuk és térképezésük. 35. 441–445. JUHÁSZ I., 1984. A távérzékelés felhasználása a mezőgazdaságban és talajtanban. 33. 585–593. KÁDÁR I., 1986. Talajvizsgálatok felhasználása az agrokémiai szaktanácsadásban és kutatásban. 35. 415–430. KAZÓ B., 1970. Vízgazdálkodási kartogram szerkesztése mesterséges esőztetéssel mért eredmények felhasználásával. 19. 481–502. KLÉH GY. & SZŰCS L., 1954. A Nyírség talajviszonyai. 3. 47–66. KLIMES-SZMIK A., 1982. Talajosztályozás és -térképezés Kubában. 31. 426–436.

264

VÁRALLYAY

KUMMERT, Á. et al., 1989. A geographical information system for soil analysis and maping: HunSIS (Concepts and functionality). 38. 822–835. KUTI L. et al., 1999. Az agrogeológiai térképek adatainak és a szikesek elterjedésének kapcsolata az Alföldön. 48. 501–516. LICSKÓ B. & HÁRSFALVI M., 1989. A meliorációs kiviteli tervezéshez készülő távérzékelési útmutató alapozó munkái a Galga-Völgyi melioráció keretében. 38. 291– 293. MAKÓ, A. et al., 2010. Introduction of the Hungarian Detailed Soil Hydrophysical Database (MARTHA) and its use to test external pedotransfer functions. 59. 29– 38. MÁTÉ F., 1955. Adatok tiszántúli réti talajaink genetikájához. 4. 133–146. MÁTÉ F., 1995. A talajvédelem–talajjavítás–vízminőségvédelem hármas feladatának összekapcsolása a Balaton térségében. 44. 395–398. MÁTÉ F. & SZŰCS L., 1973. A magyarországi talajok rendszertani helye a FAO Európatalajtérkép talajegység definíciói szerint. 22. 369–374. MATTYASOVSZKY J., 1953. Észak-dunántúli talajok eróziós viszonyai. 2. 333–340. MIKE ZS., 1966. Légifényképek felhasználása a talajerózió felmérésénél és a talajvédelmi terveknél. 15. 353–362. MIKLAY F., 1967. A genetikus üzemi talajtérképezés módszerei szőlőterületeken. 16. 557–574. MIKLAY F. & MOLNÁR L., 1968. A Mosoni-síkság talajviszonyai. 17. 495–506. MOLNÁR E., 1982. Térképek, légifényképek és űrfelvételek a mezőgazdaság szolgálatában. 31. 227–230. NAZIR AHMAD, 1965. A review of salinity-alkalinity status of irrigated soils of West Pakistan. 14. Suppl. 117–154. NEMES, A., 2002. Unsaturated Soil Hydraulic Database of Hungary: HUNSODA. 51. 17–26. NEMES, A., WÖSTEN, J. H. M. & LILLY, A., 1998. Proposal for a National Database of Soil Hydraulic Functions in Hungary. 47. 39–48. NÉMETH T. et al., 2000. Talajdegradációs folyamatok térinformatikai alapú, térségi szintű elemzése. 49. 3–19. OBREGÓN, A. S., 1987–1988. A sós talajok elterjedése és a másodlagos sófelhalmozódás néhány kérdése Kubában. 36–37. 275–280. PÁLFAI I., 1965. A dél-tiszántúli felszín alatti vizek minőségi viszonyainak feltárása és ábrázolása öntözési szempontból. 14. 203–226. PÁLMAI O., 1989. Fejér megye talajainak mikroelem-ellátottsága. 38. 265–266. PÁSZTOR L., BAKACSI ZS. & SZABÓ J., 2008. Válasz Sisák István és Bámer Balázs megjegyzéseire „Egy országos, átnézetes, térbeli talajinformációs rendszer kiépítésének igénye, lehetőségei és lépései” cikkünk kapcsán. 57. 355–358. PÁSZTOR, L., SZABÓ, J. & BAKACSI, ZS., 2002. GIS processing of large-scale soil maps in Hungary. 51. 273–282. PÁSZTOR L., SZABÓ J. & BAKACSI ZS., 2006. Válasz Tóth Gergely és Máté Ferenc megjegyzéseire „Egy országos, átnézetes, térbeli talajinformációs rendszer kiépítésének igénye, lehetősége és lépései” közleményünk kapcsán. 55. 479–486. PÁSZTOR, L., SZABÓ, J. & BAKACSI, ZS., 2010. Application of the Digital Kreybig Soil Information System for the delineation of naturally handicapped areas in Hungary. 59. 47–56.


265

PÁSZTOR, L., SZABÓ, J. & NÉMETH, T., 1998. GIS-based stochastic approach for mapping soil vulnerability. 47. 87–96. PÁSZTOR, L. et al., 2006. Large-scale soil maps improved by digital soil mapping and GIS-based soil status assessment. 55. 79–88. PERSSON, J., 1989. Biological parameters in soil mapping. 38. 739–744. RAJKAI K., MOLNÁR E. & RÉDLY L.-NÉ, 1983. Előtanulmányok a Kiskunsági Nemzeti Park védett területei környezetvédelmi kezelési tervének talajtani megalapozásához. 32. 449–453. SARKADI, J. & VÁRALLYAY, GY., 1989. Advisory system for mineral fertilization based on large-scale land-site maps. 38. 775–789. SCHMIDT, R., 1986. Talajtérképezés a Német Demokratikus Köztársaságban. 35. 449– 456. SISÁK I. & BÁMER B., 2008. Hozzászólás Szabó József, Pásztor László és Bakacsi Zsófia „Egy országos, átnézetes, térbeli talaj-információs rendszer kiépítésének igénye, lehetőségei és lépései” című cikkéhez. 57. 347–354. STEFANOVITS P., 1951. Talajtérképezés a Szovjetunióban. 1. 137–140. STEFANOVITS P. 1954. A szatmári síkság talajairól. 3. 19–34. STEFANOVITS P., 1961. A Budapesten 1960-ban tartott Európa talajtérkép symposion. 10. 167–170. (Szemle) STEFANOVITS, P., 1989. Map of clay mineral associations in Hungarian soils. 38. 790– 799. STEFANOVITS P. & DOMBÓVÁRI L.-NÉ, 1985. A talajok agyagásvány-társulásának térképe. 34. 317–330. SZABÓ J., PÁSZTOR L. & BAKACSI ZS., 2005. Egy országos, átnézetes, térbeli talajinformációs rendszer kiépítésének igénye, lehetősége és lépései. 54. 41–58. SZABÓ, J. et al., 1998. Integration of remote sensing and GIS techniques in land degradation mapping. 47. 63–75. SZABÓ J. et al., 1999. Talajdegradációs folyamatok térképezése országos és regionális szinten térinformatikai és távérzékelési módszerek integrálásával. 48. 3–14. SZABÓ J. et al., 2000. Kreybig Digitális Talajinformatikai Rendszer (Előzmények, térinformatikai megalapozás). 49. 265–276. SZABÓ J. et al., 2007. A Digitális Kreybig Talajinformációs Rendszer alkalmazása térségi szintű földhasználati kérdések meg-oldásában. 56. 5–20. SZABOLCS, I., 1989. Mapping of salt affected soils. 38. 745–756. SZABOLCS I., 1991. Magyarország Nemzeti Atlasza (Könyvismertetés). 40. 543–545. SZABOLCS I., 1991. World Map of the Status of Human Induced Soil Degradation, Global Assessment of Soil Degradation (GLASOD), Oct. 1990. (Könyvismertetés) 40. 541–542. SZABOLCS I., 1994. E. V. MILANOVA és V. KUSHLIN (Eds.): Táj-ökológiai Világtérkép (Könyvismertetés). 43. 423–424. SZABOLCS I., 1995. Térképek Mongólia talajairól és ökológiai viszonyairól. 44. 583– 584. SZABOLCS I. & DARAB K., 1954. Az Öntözési és Talajjavítási Kutató Intézet SzarvasBikazúgi gazdaságának talajviszonyai. 3. 117–130. SZABOLCS I., DARAB K. & VÁRALLYAY GY., 1968. A tiszai öntözőrendszerek és a Magyar Alföld talajainak termékenysége. I. Az öntözés talajtani lehetőségei és feltételei Szolnok, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád megyék területén. 17. 453–464.

266

VÁRALLYAY

SZABOLCS I., DARAB K. & VÁRALLYAY GY., 1969. A tiszai öntözőrendszerek és a Magyar Alföld talajainak termékenysége. II. A talajvíz „kritikus” mélysége a kiskörei öntözőrendszer által érintett területen. 18. 211–220. SZABOLCS I., DARAB K. & VÁRALLYAY GY., 1969. A tiszai öntözőrendszerek és a Magyar Alföld talajainak termékenysége. III. Az öntözés lehetőségeit és feltételeit ábrázoló 1:25000-es léptékű térképek készítésének módszerei. 18. 221–234. SZABOLCS, I., DARAB, K. & VÁRALLYAY, GY., 1969. Methods of predicting salinization processes due to irrigation on the Hungarian Plain. 18. Suppl. 351–376. SZABOLCS I. & JASSÓ F., 1961. A szikes talajok genetikus típusai és elterjedésük törvényszerűségei a Duna–Tisza közén. 10. 173–194. SZABOLCS I. & VÁRALLYAY GY., 1978. A talajok termékenységét gátló tényezők Magyarországon. 27. 181–202. SZABOLCS I., VÁRALLYAY GY. & MÉLYVÖLGYI J., 1978. Az újszentmargitai talajok és a táj ökológiája. 27. 1–30. SZEBÉNYI L.-NÉ, 1954. Szatmári síkság talajgenetikai viszonyai. 3. 35–46. SZŰCS L., 1954. Néhány adat a Tiszavölgy és a szolnoki löszhát talajainak jellemzéséhez. 3. 3–18. SZŰCS L., 1963. A martonvásári kísérleti telep talajviszonyai. 12. 299–318. SZŰCS L., 1966. Genetikai talajtérképek szerepe a talajvédelmi tervezéseknél. 15. 253– 262. SZŰCS L., 1967. A Nagykunság talajai, különös tekintettel a csernozjomok képződésére. 16. 1–26. SZŰCS L., 1968. Néhány adat a Borsodi-nyíltártér talajainak jellemzéséhez. 17. 3–24. SZŰCS, L. & VÁRALLYAY, G., 1964. Genetische Bodenkarten grossen Mass-stabes angelwandt in der Landwirtschaft. 13. Suppl. 191– TIHANYI Z., 1970. Termőhelyfeltárási és vízgazdálkodási vizsgálatok láptalajon. 19. 465–480. TÓTH G. & MÁTÉ F., 2006. Megjegyzések egy országos, átnézetes, térbeli talajinformációs rendszer kiépítéséhez. 55. 473–478. TÓTH, T. & KERTÉSZ, M., 1993. Mapping the degradation of solonetzic grassland. 42. 43–54. TÓTH, T., KERTÉSZ, M. & PÁSZTOR, L., 1998. New approaches in salinity/sodicity mapping in Hungary. 47. 76–86. TÓTH, T. & KUTI, L., 2002. Testing alternative techniques of numerical simulation versus repeated field instrumental measurements for assessing soil salinity status in a sodic grassland. 51. 243–252. TÓTH T. & VÁRALLYAY GY., 2001. Egy mintaterület talajának variabilitása a sófelhalmozódás tényezői szerint. 50. 19–34. TÓTH, T. et al., 1994. Plant cover as predictor variable of salinity and alkalinity in abandoned saline soils of the Huang-Huai-Hai Plain, China. 43. 175–195. ID. VÁRALLYAY GY., 1954. Az egyszerű tápanyagvizsgálatoktól az üzemi talajtérképezésig. 3. 289–298. VÁRALLYAY GY., 1963. A szikkutatás és genetikus talajtérképezés néhány problémája a Bolgár Népköztársaságban. 12. 329–334. VÁRALLYAY GY., 1985. Magyarország 1:100 000 méretarányú agrotopográfiai térképe. 34. 243–248.


267

VÁRALLYAY GY., 1985. Magyarország talajainak vízháztartási és anyagforgalmi típusai. 34. 267–269. VÁRALLYAY, GY., 1989a. Soil mapping in Hungary. 38. 695–714. VÁRALLYAY, GY., 1989b. Mapping of hydrophysical properties and moisture regime of soils. 38. 800–817. VÁRALLYAY, G., 1994. Soil data-base for long-term field experiments and sustainable land use. 43. 269–290. VÁRALLYAY, G., 1997. Soil and landsite databases for the interpretation and extension of the results of long-term field experiments. 46. 39–56. VÁRALLYAY GY., 2005. Európa Talaj Atlasza (Könyvismertetés). 54. 559–562. VÁRALLYAY GY., 2005. Talajvédelmi Stratégia az Európai Unióban és Magyarországon. 54. 203–216. VÁRALLYAY GY. & SZŰCS L., 1978. Magyarország új 1:100 000 méretarányú talajtérképe és alkalmazási lehetőségei. 27. 267–288. VÁRALLYAY GY. et al., 1979. Magyarország termőhelyi adottságait meghatározó talajtani tényezők 1:100 000 méretarányú térképe. I. 28. 363–384. VÁRALLYAY GY. et al., 1980a. Magyarország termőhelyi adottságait meghatározó talajtani tényezők 1:100 000 méretarányú térképe. II. 29. 35–76. VÁRALLYAY GY. et al., 1980b. Magyarországi talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak kategória-rendszere és 1:100 000 mérertarányú térképe. 29. 77–112. VÁRALLYAY, G. et al., 1993. Map of the susceptibility of soils to acidification in Hungary. 42. 35–42. VÁRALLYAY, G. et al., 1994. SOTER (Soil and Terrain Digital Database) 1:500,000 and its application in Hungary. 43. 87–108. VERŐNÉ WOJTASZEK M., 1996. Távérzékelés alkalmazása talajerózió becslésében pázmándi mintaterületen. 45. 31–44. VERŐNÉ WOJTASZEK M. & BALÁZSIK V., 2008. A talajerózió követése űrfelvételek alkalmazásával a Tetves-patak példáján. 57. 21–36. WEBSTER, R., 1989. Recent achievements in geostatistical analysis of soil. 38. 519–536.

AGROKÉMIA ÉS TALAJTAN AGROCHEMISTRY AND SOIL SCIENCE

Recommend Documents