Talajtan és talajvédelem

Talajtan és talajvédelem


Szerkesztette: Barati Sándor

Harmadik, átdolgozott kiadás

Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány Miskolc, 2002

Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 2


Tartalomjegyzék BEVEZETÉS......................................................................................................................................................................3 1. A TALAJ FOGALMA ÉS SZEREPE...........................................................................................................................4 1.1. A TALAJ ÖSSZETEVŐI......................................................................................................................................................4 1.2. A TALAJ SZERKEZETE......................................................................................................................................................6 1.3. A TALAJKOLLOIDOK........................................................................................................................................................8 2. A TALAJKÉPZŐDÉS TÉNYEZŐI ÉS FOLYAMATAI.............................................................................................9 2.1. TALAJKÉPZŐ TÉNYEZŐK..................................................................................................................................................9 3. A TALAJOK KIALAKULÁSA...................................................................................................................................14 4. A TALAJOK OSZTÁLYOZÁSA................................................................................................................................15 4.1. ROMTALAJOK .............................................................................................................................................................16 4.2. ZONÁLIS TALAJOK........................................................................................................................................................17 4.3. VÍZ HATÁSA ALATT KÉPZŐDÖTT TALAJOK..........................................................................................................................19 5. BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYE EGYES TÁJEGYSÉGEINEK TALAJTANI JELLEMZÉSE............20 5.1. BÜKK HEGYSÉG...........................................................................................................................................................21 5.2. BORSODI-MEDENCE......................................................................................................................................................21 5.3. AGGTELEKI-KARSZT.....................................................................................................................................................22 5.4. CSEREHÁT..................................................................................................................................................................22 5.5. ZEMPLÉNI-HEGYSÉG.....................................................................................................................................................23 5.6.TOKAJ-HEGYSÉG...........................................................................................................................................................23 5.7. FOLYÓVÖLGYEK, SÍK TERÜLETEK....................................................................................................................................24 6. MÁS SZEMLÉLETŰ TALAJOSZTÁLYOZÁSI RENDSZEREK.........................................................................25 7. A TALAJ TERMŐKÉPESSÉGE ÉS MINŐSÉGE FENNTARTÁSÁNAK, MEGÚJULÁSÁNAK FELTÉTELEI.....................................................................................................................................................................................25 7.1. TALAJJAVÍTÁS, MELIORÁCIÓ...........................................................................................................................................26 8. TALAJPUSZTULÁS, TALAJVÉDELEM.................................................................................................................28 9. TALAJSZENNYEZÉS.................................................................................................................................................30 10. AZ IPARI TERMELÉS TALAJSZENNYEZŐ HATÁSAI BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN......31 10.1. A TALAJOK NEHÉZFÉM-SZENNYEZETTSÉGE......................................................................................................................32 11. A FÖLDÉRTÉKELÉS MÓDSZEREI MAGYARORSZÁGON............................................................................34



Bevezetés Európában a magashegységek kivételével alig találunk olyan területeket, amelyek mentesek lennének az emberi hatásoktól. Manapság, ha emberi hatásokról beszélünk, már-már negatív kicsengése van e szókapcsolatnak. És való igaz, ha átgondoljuk a régmúlt és a közelmúlt történéseit, és az ennek során megnyilvánult és a földi életet befolyásoló emberi hatásokat, valljuk be őszintén, több a nyugtalanító, kétes eredményű, bioszférát ért beavatkozás, mint a megoldott környezeti probléma. Szennyezett a Föld légköre, egyre kevesebb az iható, egészséges víz, és a talaj állapota is aggasztó. Ma már ott tartunk, hogy a negatív emberi hatások közvetlenül visszahatnak ránk. A légszennyezés miatt egészségtelen városaink levegője, a szennyvizek élővizeinket terhelik és az ivóvízkészletet fenyegetik, az intenzív mezőgazdálkodás, az ipari tevékenység talajaink termőértékét csökkenti, és miközben a mezőgazdaság évről évre alapvető élelmiszereinket állítja elő, több száz hektár termőtalajt veszít. Ha az alábbi táblázatra pillantunk, néhány fontos következtetést vonhatunk le: 1. táblázat: Magyarország művelési ágainak megoszlása (Forrás MS Évkönyv, 1999) Művelési ág Szántó Vetésterület Vetetlen szántó Kert Gyümölcsös Szőlő Gyep Mezőgazdasági terület Erdő Nádas, halastó Termőterület Művelés alól kivett terület Földterület összesen

Százalék 50,6 46,2 4,4 1,2 1,0 1,4 12,3 66,5 19,1 0,8 86,4 13,6 100,00

Láthatjuk, hogy Magyarország földterületének megközelítően 70%-a mezőgazdasági hasznosítás alatt áll. Tehát hazánkban a termőföld, a talaj rendkívül fontos környezeti erőforrás és egyben gazdasági tényező. Mivel a mezőgazdálkodásunk túlnyomórészt nagyüzemi jellegű, az intenzíven művelt talajok termőképességét, biológiai állapotát számos mezőgazdasági eredetű, kedvezőtlen hatás fenyegeti. Pedig, ha talajaink termőértéke drasztikusan csökken, annak jelentős, kedvezőtlen gazdasági hatása is előbb-utóbb jelentkezik majd. A talaj érzékeny, komplex biológiai rendszer, nemcsak hazai, hanem globális méretekben is alapvető természeti erőforrásunk. Megőrzéséhez rendkívül összetett érdekeink fűződnek, mivel mezőgazdálkodásunk a jövőben is fontos gazdasági tényező lesz. Jelen kiadványunkban éppen ezért szeretnénk bemutatni a talajt, mint alapvető természeti erőforrást, hogy megismerhessük a bioszférában betöltött szerepét, veszélyeztető hatásait, és védelmének alapvető szempontjait. Kiadványunkat a témában elérthető aktuális szakirodalmak segítségével állítottuk össze, melyeket az irodalomjegyzékben soroltunk föl.



1. A talaj fogalma és szerepe A bolygónkat felépítő, eltérő összetételű, halmazállapotú és szerveződésű gömbhéjak (lito-, atmo-, hidro- és bioszféra) igen változatos módon érintkeznek egymással, de a legsokoldalúbb és legintenzívebb kölcsönhatás-rendszer a szárazföldek viszonylag vékony, legfelső rétegére jellemző. Ezt a földi élet szempontjából nélkülözhetetlen, aktív réteget talajnak, globális léptékben pedig talajburoknak, pedoszférának nevezzük. Egyedülálló tulajdonsága a termékenység, ami azt jelenti, hogy a benne gyökerező természetes és termesztett növényeket a kellő időben és a szükséges mennyiségben vízzel és tápanyagokkal képes ellátni. Földi környezetünkben a talaj tehát kettős funkciót tölt be: - önálló természeti képződmény, amely a földi szférák - fizikai, kémiai és biológiai folyamatok sokaságában megnyilvánuló - kölcsönhatásainak eredménye , színtere, ill. közvetítője; - természeti erőforrás, amely a napenergia, a légkör, a domborzat; a felszíni és a felszín alatti vízkészletek, ill. a biológiai erőforrások hatásait transzformálva nyújt termőhelyet a növények számára, ily módon a mezőgazdaság legfontosabb termelési tényezője1. A talaj mindkét funkcióját érintő, rendkívül összetett elméleti és gyakorlati kérdésekkel (talajképződés, talajtulajdonságok, talajhasznosítás, talajvédelem stb.) a talajtan tudománya foglalkozik; amely - vizsgálati tárgya komplex jellegéből adódóan - számos más tudományterülettel (fizikai, kémiai, biológiai, föld- és agrártudományok) áll szoros kapcsolatban. 1.1. A talaj összetevői A talaj összetevőit alapvetően két csoportba oszthatjuk: 1. szervetlen vagy ásványi részre, 2. a talaj szerves alkotóelemeire. A talaj szervetlen része ásványokból áll. Ezek kémiai összetétele és így fizikai jellemzőik, kristályszerkezetük. többé-kevésbé hasonló. A talaj mintegy 95-99 %-át teszik ki, s ezzel alapvetően meghatározzák a talajban található kémiai elemek számát és arányát. Ezek az elemek talajvízben való oldódás; kémiai vagy biológiai mállás útján válnak a növények számára felhasználhatóvá. Mivel a növények igényei fajonként változnak; így érthető, hogy a talaj ásványi összetétele miképpen határozza meg egy adott terület növényborítottságát, és ezen keresztül az állatok faji összetételét is. Másféle növénytársulások alakulnak ki például egy mészkövön képződött talajon, mint a Tokajihegység riolitján. Talajtani szempontból a következő ásványok a legjelentősebbek: Kloridok (NaCI; elsősorban sós talajokban fordulnak elő, vagy a talaj felszínét borító sókivirágzásokban. Szikes talajainkon találhatók meg a legnagyobb mennyiségben). Szulfidok (pirit: FeS2) 1

Hangsúlyoznunk kell, hogy a mezőgazdaságilag hasznosított talaj feltételesen megújuló természeti erőforrás, azaz termékenységének megőrzése és fokozása állandó, aktív tevékenységet követel (ésszerű földhasználat, tápanyag-utánpótlás, erózió elleni védelem, gyomirtás; talajjavítás, öntözés, vízrendezés stb.). Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 5


szulfátok (gipsz: CaSO,*2H2O) nitrátok (NaNO3), foszfátok (apatit), karbonátok (kalcit, dolomit, szóda), oxidok, oxihidrátok (alumínium, vas, mangán stb. oxidjai és oxihidrátjai), szilícium-oxidok (kvarc), oxihidrátok (kovasav). E két utóbbi ásvány mennyiségénél fogva is igen jelentős. Itt kell kiemelnünk a szilikátok csoportjához tartozó, a talaj tápanyag-gazdálkodása szempontjából rendkívül fontos agyagásványokat, melyekről részletesebben a talajkolloidoknál lesz szó. 2. A talaj szerves alkotóelemei a biológiai folyamatok anyag- és energiatartalékai, salakanyagai, melléktermékei, valamint a talajban élő mikro- és makroszervezetek testének anyagai. A talaj szervesanyag-tartalma tehát nem egységes, hanem számtalan, különböző kémiai összetételű és fizikai viselkedésű anyag keveréke. Az élő szerves anyag mennyisége. az összes szerves anyag 10-15%-a. A fennmaradó részt a még teljesen le nem bomlott (C-,N-, O-,N-tartalmú) szerves vegyületeknek, valamint ezek növekvő molekulasúlyú származékainak (fulvosavak, huminsavak, humin, humuszszén) sötét színű keveréke alkotja: Ezek a vegyületek részint kémia úton; részint mikroorganizmusok és egyéb talajlakó élőlények tevékenysége útján, korlátozott mennnyiségű levegő (oxigén) jelenlétében keletkeznek Részletezve a folyamatot, a következőket állapíthatjuk meg: A humusz a talajra jutó növényi maradványok elbomlása folyamán képződik. Az első lépés az elhalt növény részek felaprítása, melyet a talajlakó állatok végeznek el. E folyamatban homogenizálják a növényi anyagot, miközben annak felülete megnövekszik. A második szakaszban a talajlakó mikroszervezetek - sugárgombák, baktériumok - egyszerűbb alkotóelemeikre bontják a növényi szervesanyag összetett vegyületeit. Ez a folyamat a humifikáció, melynek végeredményei aminosavak, monoszacharidok, valamint fenolok és kinonok. Ez utóbbi kettő zárt szénláncú vegyületekből keletkezik Ezek az építőelemek aztán egymáshoz kapcsolódva sötét színű, nagy molekulájú anyagokat hoznak létre, amelyek később tovább polimerizálódva (láncszerűen összekapcsolódva) humuszanyagokká alakulnak. 1. ábra: Nyershumusz. Vékonymetszet vázlata. Alig bomlott növényi szerves maradványok tömege (Szabó I., 1986 alapján)

Évről évre hatalmas mennyiségű szerves anyag jut a talajba, a humuszanyagok mennyisége viszont többé-kevésbé állandó (1-5%). Ez annak köszönhető, hogy a talajban létezik egy másik, az előbbivel ellentétes folyamat, a humuszanyagok mineralizációja (ásványosodása). Mivel a folyamatok többnyire mikrobiális úton mennek végbe, így a szerves anyag felhalmozódásának, vagy éppen csökkenésének folyamatát mindazon környezeti tényezők közvetve befolyásolják, amelyek a mikrobák életkörülményeit is meghatározzák. Általában elmondható, hogy azokon a területeken, ahol a hőmérséklet- és csapadékviszonyok egész évben kedvezőek, és a talaj kémhatása semleges, vagy ahhoz közeli, nem képződik több humusz, mint amennyi ásványosodott. Ahol viszont a környezeti tényezők nem kedveznek egész évben a mikrobiális folyamatok érvényesülésének, a lebontás csak rövid időre korlátozódik, s így a talaj szervesanyag-tartalma nő. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 6


A talaj szerves anyagainak két alapvető funkciója van: - a mineralizáció során, a korábban lekötött táplálékmennyiség felszabadul, - a humusz a talaj szervetlen alkotórészeivel erősebb vagy lazább kapcsolatot, hálózatot alakít ki, amelyet organo-minerális vagy szerves-ásványi komplexumnak nevezünk. Ez a hálózat biztosítja a talaj szerkezetességét, valamint a felületén megkötött ionok raktározásával és felszabadításával a növények tápanyagellátását. 1.2. A talaj szerkezete Ahhoz, hogy megértsük, vajon miképpen képes a talaj raktározni, valamint a szükséges időben és mennyiségben a növények rendelkezésére bocsátani a vizet és a tápanyagokat, ismernünk kell a talaj szerkezetét. A talajt alkotó szemcséket méret szerint csoportosítva - Atterberg szerint - a következő típusokba oszthatjuk2: 1. agyag (0,002 mm alatt) idetartoznak a kolloidok is 2. por (0,02-0,002) 3. finom homok (0,02 felett) 4. durva homok (2-0,2) 5. kavicsfrakció (2 mm-nél nagyobb) Ezen frakciók aránya határozza meg a talajban a fizikai talajféleséget, melyet a textúraháromszögről olvashatunk le (3. ábra). A fizikai talajféleség ismerete azért rendkívül fontos, mert ez határozza meg elsődlegesen a talaj víz- és levegőgazdálkodási jellemzőit. (Természetesen figyelembe kell venni a talajszemcsék alkotta talajszerkezet módosító hatásait is!) 3.ábra: A fizikai talajféleségek megjelölése a szemcseösszetétel százalékos értékei alapján (Stefanovits P., 1981 nyomán)

A talaj szerkezetének kialakításában jelentős szerepe van a talaj kolloidrészecskéinek. Ezek külső hatásra nagyobb hálózatokká, (koagulumokká) állnak össze. A talajban azonban nemcsak kolloidokat találunk, hanem jelentős mennyiségű vázrészt (a talaj kémiai és biológiai málláson még át nem esett alkotórészei), amelyeket a kolloid koagulumok (agyagásványok, szerves kolloidok, vas-, alumínium-, és mangán-hidroxidok, szénsavas mész) ragasztanak össze nagyobb egységekké. Az összeépülés fizikai behatásokra is lejátszódhat, de a természetben jelentős a talaj élővilágának szerepe, ugyanis a mikroszervezetek hártyákkal és fonalakkal szövik össze a kisebb aggregátumo 2

Atterberg a frakcióhatárok megállapításánál azt vette alapul, hogy a különböző frakciók milyen mértékben képesek a vizet megtartani. Ez a frakcióbeosztás azonban nem az egyedüli, mert mások más szempontok alapján állapították meg a frakciók közötti határértékeket. Azokon a területeken, ahol nagy kiterjedésben homoktalajok találhatók, ott a homokfrakció felosztását finomították, ahol pedig a lösz-szerű üledékek vannak túlsúlyban, ott a porfrakciót osztották több részre. (Részletesebben ld. Stefanovits P.: Talajtan, 1981. pp.60-61.) Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 7


kat, elősegítve ezzel a mind nagyobb hálózatok képződését. (4. ábra) A földigiliszták (Lumbricidae) nagymértékben hozzájárulnak a talajszerkezetesség kialakulásához. Egy részük (Lumbricus, Dendrobena, Eisenia nem fajai) növényi maradványokkal táplálkozik, más fajok (Octolasium, Eiseniella, Allolobophora) bizonyos humifikáción már átment szerves anyagokat fogyaszt. E fajok talajtani szempontból azért jelentősek, mert a nyelőcsövükben található mészmirigyeikkel kálciumot választanak ki. E kalciummal összeragasztott, meg nem emésztett talajalkotók, 2-4 mm-es ürülékgolyócskák formájában távoznak az állatból, hozzájárulva a talaj szerkezetességének javításához.

3. ábra: Talajmikrobák aggregátumképzésben szerepet játszó település-típusai (Szabó I., 1986 alapján)

A többnyire biológiai és kémiai folyamatok eredményeképpen létrejött talajszemcsék további fizikai hatásoknak is ki vannak téve. Ezek származhatnak taposásból, növényi gyökerek nyomásából, fagyhatástól, a csapadék duzzasztó hatásától, majd zsugorodásból, taljművelő eszközök hatásaitól. Az eddigiekben felsorolt fizikai, kémiai és biológiai hatások együttesen alakítják ki a talajszerkezetet, amit a részecskék méretével és közvetett módon a talaj porozitásával is jellemezhetünk. Ideális szerkezetű talajban, 80%-ban vannak jelen a 10-0,25 mm-es nagyságrendbe tartozó talajaggregátumok. Ha az aggregátumok túl nagyok, akkor gyenge a talaj tápanyag- és vízmegtartó képessége, ha a szemcsék túl kicsik, akkor viszont tömörödött a talaj, víz és levegő számára nehezen átjárható. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 8


A talajaggregátumok mérete és azok aránya határozza meg a talaj pórustérfogatát, ami 70-25 % között változhat. A talaj pórusait víz és levegő tölti ki. A levegő inkább a vastagabb, míg a víz a vékonyabb pórusokban található, mivel a kapilláris vízemelés csak kis tömegű vízoszlop súlyával tud egyensúlyt tartani. A jó szerkezetű talaj pórusméretei egyenletesen oszlanak meg, a mikrométeres nagyságrendtől a milliméteresig, lehetőséget adva a talajvíz gyökérszintre való emelkedésére, és eközben a vastagabb pórusokban – ahol a víz kapilláris emelése már nem lehetséges – a visszamaradt levegő a talaj aerob élőlényeinek oxigénellátását biztosítja. 4. ábra: Rendzinatalaj avarjában és A szintjében kimutatott mezo- és makrofaunaelemek csoportok szerinti megoszlása, az élőanyagtömeg (biomassza) és az egyedszámok viszonylatában. Látható a kétszárnyú (Diptera) lárvák abszolút dominanciája. E területen (Sopron, Szárhalom) a vizsgált időpontban más fontos faunaelemek, mint pl. földigiliszták, ászkák stb. a talaj legfelső régiójában háttérbe szorultak. Gyakran előfordul, hogy a talajfaunában lokálisan egyetlen csoport, legtöbbször egyetlen faj képviselői jutnak uralomra, és ideig-óráig ezek irányítják a szervesanyag-forgalmat. (Szabó I., 1986 alapján)

1.3. A talajkolloidok Kolloidoknak nevezünk minden olyan részecskét, amelynek mérete 1-500 nm (nanométer) közé esik. Idetartoznak a talaj humuszanyagai és az agyagásványok. Jelentőségük abból fakad, hogy fajlagos felületük hatalmas, és ezért elemek és ionok egész sorát tudják megkötni (adszorbeálni), ezen keresztül pedig raktározni. A különböző pozitív töltésű ionok (kationok) a kolloidok negatív töltésű pontjain kötődnek, míg a negatív töltésű ionok (anionok) a kolloidok pozitív töltésű pontjain. A magyarországi talajok agyagásványai többnyire negatív töltésfelesleggel bírnak, így felületükön a kation-adszorbció a jelentősebb.3 5. ábra. A tápanyagionok mozgása a talajban. 1-diffúzió az oldatban a gyökérfelület felé, 2diffúzió a talajrészecskékről a gyökér felé, 3diffúzió a talajrészecskék felületén, 4- a részecske felületének feltöltődése az oldat ionjaiból, 5- anyagáramlás a gyökér felé (Stefanovits P., 1981 alapján)

A talaj kolloidrészecskéi nemcsak ionokat kötnek meg a felszínükön, hanem egymással is összekapcsolódhatnak, és mint valami ragasztó, fogják össze a talajszemcséket felépítve, a talaj szerkezetét meghatározó koagulumokat. (lásd: A talaj szerkezete)

3

Persze nem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy a kationok felületén újabb anionréteg tud megkötődni, és hogy a talaj kémhatásától függően (savas közegben) OH- csoportok szakadhatnak le az alumíniumról, anionkötőhelyet képezve. A szerves kolloidok esetében viszont a kötőhelyek töltés szerinti megoszlása többé-kevésbé kiegyenlített. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 9


2. A talajképződés tényezői és folyamatai A talajképződés és -fejlődés alapvetően a geoszférák konkrét megjelenési formáinak (kőzetek, levegő, víz, élővilág), mint talajképző tényezőknek térben és időben változó mértékű egymásra hatása, azaz a talajképződési folyamatok révén valósul meg. A tényezők szerepének egyenkénti áttekintése és fontosabb kölcsönhatásaik felvázolása a talajképző folyamatok megismeréséhez, egyszersmind a talajtakaró nagyfokú változatosságának megértéséhez vezet el bennünket. 2.1. Talajképző tényezők Földtani (geológiai) tényező. A földfelszínt felépítő kőzetek a talajképződés szervetlen kiindulási anyagai (innen a nevük: talajképző kőzet, anyakőzet). Talajképző szerepüket fizikai és kémiai tulajdonságaik határozzák meg, amelyek elsősorban származásuk függvényei (magmás, üledékes, metamorf kőzetek). A kőzet fizikai tulajdonságai (tömör vagy laza volta, szemcsézettsége stb.) az élővilág megtelepedésének feltételeit befolyásolják, kémiai (ásványi) összetétele a talajképződés során felszabaduló, a növények által felvehető elemek skáláját és mennyiségét szabja meg, sőt gyakran a talajképződés jellegét is meghatározza. A domborzati (geomorfológiai) tényező a lehető legszorosabb összefüggésben van a földtani felépítéssel, hiszen a domborzat mindig valamiféle kőzeten, annak sajátságaihoz igazodva, különböző földfelszíni folyamatok (az ún. „külső erők”) lepusztító-felhalmozó tevékenységének eredményeként alakul ki. A talajképződésre és -pusztulásra természetesen nem általában „a domborzat”, hanem annak különféle elemei (hegységek, síkságok, medencék stb., ill. – részletesebb léptékben - tetők, lejtők, pihenők, nyergek, különböző típusú völgyek, mélyedések, síkok stb.) gyakorolnak sajátos hatást, amely alapvetően kétféle lehet: a) Közvetett a hatás, amikor a domborzat más talajképző tényezők mennyiségi viszonyainak módosítása révén befolyásolja a talajok kialakulását, ill. további fejlődésük irányát. Csupán címszószerűen néhány példa:  a tszf-i magasság növekedése a csapadékmennyiség növekedésével, hőmérsékletcsökkenéssel és mérsékeltebb párolgással jár együtt, ami kilúgozottabb, savanyúbb hegységi (leggyakrabban erdő-) talajok képződéséhez vezet; - a különböző kitettségű lejtőkön a napsugárzás és a csapadék eloszlásának különbségei eltérő talajtípusok kialakulását határozzák meg: pl. a melegebb, szárazabb, délies kitettségű lejtőkön tápanyagokban gazdagabb, „szelídebb”, a hűvösebb, nedvesebb, északias lejtőoldalakon erősebben kilúgozott,savanyúbb erdőtalajok képződnek;  a viszonylag magasabb fekvésű (tehát talajvíztől nem befolyásolt), sík vagy enyhe lejtésű felszíneken zavartalanul érvényesülő makroklíma hatására ún. (klíma)zonális talajtípusok alakulnak ki;  a mély fekvésű síkokon, lapályokon, völgyekben jellemző víztöbblet, valamint talaj/hordalékfelhalmozódás öntés- és lejtőhordalék-talajok kialakulásához, a Na-sók, ill. Na-ionok jelenléte pedig szikes talajok képződéséhez vezet. b) Közvetlen a lejtőviszonyoknak (lejtőszög, lejtőhossz, felépítő kőzet stb.) a talajpusztulás (talajerózió) mértékét megszabó hatása. A talajok a maguk sajátos tulajdonságaival vissza is hatnak a domborzatra; úgy is mondhatjuk, a felszín fejlődése a talajtakaró képződésén és - látványosabban - pusztulásán keresztül megy végbe. Az ezzel együtt járó domborzatváltozások (a felszín alacsonyodása, felárkolódása, lejtőszög-módosulás stb.) sebessége talajtípusonként - sőt az egyes típusokon belül szintenként is - eltérő, ami elsősorban az egyes talajszintek fizikai tulajdonságainak (törmelékesség, szemcseméretek, humusz- és agyagtartalom stb.) különbségeivel, valamint a talajképző kőzetek szintén eltérő erodálhatóságáÖkológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 10


val függ össze. A talajok lepusztult és hosszabb-rövidebb szállítás után felhalmozódott anyaga ugyancsak a domborzat szintkülönbségeinek csökkenéséhez járul hozzá (ld. a talajvédelemről szóló fejezetet). Az éghajlat - mint az. egyik legösszetettebb és legmobilisabb tényező – talajképző hatását térben és időben gyorsan változó elemei (hőmérséklet, csapadék, párolgás, szél) révén fejti ki. Ezek jelentőségének megértéséhez további részelemekre bontásuk elengedhetetlen, hiszen nem mindegy, hogy lég- vagy talajhőmérsékletről, légköri csapadékról vagy annak beszivárgott formájáról, a talajnedvességről (talajoldatról), a szél talajnedvesség-szabályzó vagy erodáló (defladáló) hatásáról beszélünk stb. - noha a közvetlen összefüggés közöttük nyilvánvaló. Talajképző szerepét legszemléletesebben mégis talán a növényzet - mint az éghajlattól nagymértékben függő („következmény-„) tényező-befolyását is figyelembe vevő, komplex, ún. nedvességdinamikai modellekkel jellemezhetjük (ld. 6. ábra).

6. ábra: A talajok alapvető vízgazdálkodási típusai (Stefanovits P. és Papp S. ,2001 nyomán)

Az egyes nedvességdinamikai (vízgazdálkodási) típusok az adott éghajlaton kialakult növényformációknak a csapadék hasznosulását (az elpárolgás-beszivárgás arányát), következésképp a talajnedvesség mozgását szabályozó, ezáltal a talajok fontos genetikai tulajdonságait meghatározó hatásáról tájékoztatnak: - a pozitív vízmérlegű területek erdei alatt a talajoldat-mozgás (és vele az anyagáramlás) uralkodóan lefelé irányul, ami kilúgozott, gazdag szinttagozottságú erdőtalajok törvényszerű képződéséhez vezet; - sztyepterületeken a beszivárgás-elpárolgás egyensúlyát a talajnedvességnek a talajszelvényen belüli fluktuálása („liftezése”) jelzi, ami a csernozjom talajok képződésének előfeltétele; - a vízoldható sókat tartalmazó talajnedvesség jellemzően felfelé irányuló mozgása a száraz éghajlatú és/vagy magas talajvízállású területek sós-szikes talajainak kialakulásában játszik döntő szerepet. E vízgazdálkodási típusok között természetesen számos átmenet létezik. Vízrajzi tényező. A domborzattól és az éghajlattól egyaránt függő vízrajzi tényező jellegzetes megjelenési formái sokrétű befolyást gyakorolnak egy adott terület talajviszonyaira: - a felszíni vizek talajpusztító és -gyarapító hatást egyaránt kifejtenek; az áradó folyók és patakok a partok alámosásával és leomlasztásával a talajok felületi kiterjedését csökkentik, ill. az árterükön lerakott hordalékkal az öntéstalajok területét és vastagságát gyarapítják, míg a lejtőn lefolyó csapadék-, ill. olvadékvizek a talajokat közvetlenül erodálják, s a lehordott anyagot az alacsonyabb térszíneken lejtőhordalék-talajok formájában halmozzák fel; - a felszín alatti vizek (talajvizek) - mélységüktől, évszakos szintingadozásaiktól, áramló vagy pangó voltuktól, oldottanyag-tartalmuktól stb. függően - az ún. vízhatású (hidromorf) talajok képződésében játszanak meghatározó szerepet. Az időszakos vagy állandó felszíni vízborítás, ill. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 11


víztelítettség a láptalajok, a kapilláris talajnedvesség tartós jelenléte a gyökérzónában a réti talajok, a felszín közeli talajvíz oldott nátriumsó-tartalma pedig a szikes talajok kialakulásának előfeltétele. A talajnak a talajvízzel való kapcsolatáról és szelvényen belüli bonyolult nedvességforgalmáról a következő ábra nyújt összefoglaló képet:

7. ábra: A talaj nedvességforgalmának tényezői (Papp S., 2001 alapján)

Biológiai tényező. Az eddig említettek mindegyikétől többé-kevésbé befolyásolt élővilág talán a legközvetlenebb és legsokoldalúbb hatást kifejtő tényező. Élőlényei alapvetően három, speciális talajképző szerepet betöltő csoportba sorolhatók: a talajban gyökerező növénytársulások (természetes vegetáció), a talajban élő mikroorganizmusok és a talajlakó állatok életközösségei. A természetes vegetáció az adott éghajlathoz vagy más domináns természeti tényezőhöz (pl. víz) igazodva, tartósan azonos, közvetlen hatást gyakorol a talajképződésre: - a talajok szerves anyagának folyamatos forrásául szolgál; - a gyökerekkel behálózott kőzettérből felveszi, testében felhalmozza, elhalása után a talajban feldúsítja a növényi tápanyagokat; - gyökereinek növekedése, vastagodása a talajszerkezet, következésképp a sajátos pórusviszonyok kialakításához járul hozzá, ami a talaj víz- és levegőgazdálkodását befolyásolja. Nem kevésbé jelentős a növényvilág közvetett talajképző hatása sem: párolgás-szabályozó funkciója révén a talajnedvesség mozgását befolyásolja. A mikroorganizmusok tevékenysége az elhalt növényi részek lebontása és a humuszanyagok felépülése szempontjából nélkülözhetetlen. Tevékenységük talajtípusonként eltérő összetételű humuszanyagok képződését eredményezi, amelyek a talajképződés további menetére döntő hatást gyakorolnak. Az erdők csersavban és ligninben gazdag holt szerves anyagát (avar) elsősorban a savas kémhatású környezetet kedvelő talajgombák bontják. A keletkezett bomlástermékek (humuszsavak4) között a

4

A bonyolult szerkezetű valódi humuszanyagok speciális laboratóriumi eljárással szétválasztható frakcióinak (fulvosavak, huminsavak, huminanyagok) összefoglaló elnevezése. E frakciók a talajképződés jellegét nagymértékben befolyásoló tulajdonságaikat tekintve sajátos sorozatot alkotnak: pl. molekulatömegük, következésképp szerkezetképző hatásuk (ragasztóképességük) az említett sorrendben növekszik, savas karakterük és oldhatóságuk ugyanilyen irányban csökken. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 12


vízoldható, agresszív fulvosavak dominálnak, amelyek a talajoldattal lefelé szivárogva (ld. kilúgozó nedvességdinamika!) először a könnyen oldható sókat (leggyakrabban a szénsavas meszet) távolítják el a talajszelvényből, majd az ellenálló szilikátásványok rácsait is megbontják. Vasvegyületek és agyagásványok képződnek, amelyek a barna erdőtalajok felhalmozódási (B-) szintjeinek legjellegzetesebb alkotórészei. Ezzel szemben a füves mezőségek (sztyepek) növénymaradványait - semleges, ill. gyengén bázikus körülmények között - talajbaktériumok bontják. A keletkezett termékek itt már elsősorban nagy molekulatömegű, kolloidjellegű huminsavak; huminsavas kalciumsók (ún. Cahumátok), amelyek, lévén vízben oldhatatlanok - a talaj mélyebb szintjeibe önmaguktól nem juthatnának le. Itt válik nyilvánvalóvá az élővilág harmadik nagy csoportjának, a talajlakó állatok életközösségeinek nélkülözhetetlen talajképző szerepe: a humuszanyagokat - nagy felületen egyesítve, összekeverve a szervetlen ásványi alkotórészekkel - a talajlakó állatok (mindenekelőtt a földigiliszták) szállítják le és oszlatják el a szelvény teljes mélységében. Nagyszerűen tanúsítja ezt a csernozjom talajok lefelé fokozatosan kivilágosodó, humuszos anyaggal kitöltött gilisztajáratok metszeteitől sűrűn pettyezett altalaja. A vízhatás alatt álló talajokban a szerves anyag lebontása a levegőtlenség miatt hosszabb-rövidebb ideig szünetel. A mikrobiológiai aktivitás a vízzel tartósan átitatott láptalajokban a legcsekélyebb, ezért az elhalt növénymaradványok jelentős része bomlatlan állapotban, tőzegként halmozódik fel. A talajok kora. Annak magyarázata, hogy a talajok kora - Dokucsajev és követői nyomán - önálló talajképződési tényezőként vált elfogadottá, a talajok genetikáját meghatározó talajképződési folyamatok jellegzetes egymásutániságában rejlik (ld. később). Mivel egy-egy folyamat végbemeneteléhez, hatásai kifejtéséhez, következésképp újabb folyamatok bekapcsolódása feltételeinek megteremtéséhez idő szükséges, természetes, hogy az idősebb talajok több talajképződési folyamat, összetettebb folyamattársulás bélyegeit viselik magukon, míg a fiatal vagy - pl. az erózió következtében – „megfiatalodott” felszínek talajait kevesebb és gyengébb folyamat érintette, ezért szemmel láthatólag is egyszerűbb, kezdetlegesebb képződmények. Az emberi-társadalmi (antropogén) tevékenység hatása a talajképződésre. A talajok évezredek alatt kialakult természetes termékenységét, azaz a származásuk, képződésviszonyaik által meghatározott víz- és tápanyag-szolgáltató képességét az emberi társadalom évszázadok óta igyekszik hasznosítani, ill. kedvezőtlen tulajdonságaikat a hasznosíthatóság érdekében megváltoztatni: E tevékenység közvetett, ill. közvetlen formái kezdetben csekély, később egyre több és mind nagyobb területre kiterjedő hatást gyakoroltak a talajok eredeti tulajdonságaira és termékenységére. Közvetve bizonyos talajképző tényezők megváltoztatásán keresztül (erdőirtás, a talajvízszint lesüllyesztése stb.), közvetlenül a talajok fizikai, kémiai és biológiai állapotának - esetenként gyökeres - átalakítása révén (lazítás, tömörítés, műtrágyázás, meszezés stb.). A tájak arculatát, s bennük a talajok természetes állapotát a legeltető állattenyésztés még csak kevéssé befolyásolta. Terjeszkedésének, kártételének (rágás, taposás) következményei elsősorban a pusztákkal szomszédos erdőségek leromlásában, megritkulásában, visszaszorulásában és a talajok gyenge szárazodásában, ill. lepusztulásában mutatkoztak meg. Az ezt fokozatosan felváltó földművelés viszont – mivel közvetlen, drasztikus fizikai beavatkozásról van szó - minden addiginál hatásosabb talajképző, talajtulajdonság-módosító tényezővé lépett elő. Az ember először értelemszerűen az alföldek sík, ármentes, füves térségeinek legjobb termékenységű csernozjom talajait vonta művelésbe. Ezek kimerülése után - nem ismervén a tápanyagutánpótlást - az alföldi erdőfoltok, majd a szomszédos hegylábi-dombsági lejtők erdeinek kiirtása révén jutott újabb és újabb, ám művelésre egyre kevésbé alkalmas, erdőtalajokkal fedett mezőgazdasági területekhez. Még később a növekvő földterület-igény a víz hatása alatt képződött (ún. hidromorf talajok), költségesebb és fejlettebb műszaki-technikai színvonalat megkívánó - művelésbe vonására irányította a társadalom figyelmét. Alföldjeink egykor hatalmas kiterjedésű, vizenyős területeit fokozatosan mezőgazdasági művelésre tették alkalmassá (mocsarak kiszárítása, lápok lecsapolása, folyószabályozások). A XX. század közepére a mezőgazdaság „területszerző” tevékenysége lényegében befejeződött, és egyidejűleg Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 13


olyan gazdálkodástípus kezdett általánosan elterjedni (nagyüzemi mezőgazdaság), aminek következményei (az ipari, bányászati, közlekedési és egyéb emberi-társadalmi tevékenység leggyakrabban káros hatásaival kiegészülve) a talajok és a jelenkori fejlődésüket meghatározó-befolyásoló tényezők sajátságaiban még nagyon hosszú ideig érzékelhetők lesznek. Az említett tevékenységformák tehát az idők folyamán Magyarország minden nagy (zonális, ill. hidromorf) talajcsoportját érintették, bennük évszázadok alatt egész sor, kedvező és kedvezőtlen változást idéztek elő. Csaknem kizárólag kedvezőtlen irányú minőségváltozást szenvedtek el a fizikai beavatkozásokra legérzékenyebb csernozjomok. Elsőként a zárt gyeptakarójától megfosztott, és rendszeresen fellazított csernozjom talaj kitűnően morzsás szerkezete esett áldozatul a művelő eszközök mechanikai aprító hatásának. Ez további kedvezőtlen következményekkel járt: - a keletkezett porszemcséket a száraz, növényborítás nélküli időszakokban a szél sok helyütt kifújta és elszállította (defláció); - a finom anyagnak a barázdafenékbe mosódása és beiszapolódása erősen tömődött, a víz, a levegő és a gyökerek számára átjárhatatlan „antropogén talajszint”, az ún. eketalp-réteg képződéséhez járult hozzá (8. ábra); - a lejtős térszíneken pedig mindezt az erózió súlyosbította: az eketalp-réteg kialakulása miatt a talaj mélyebb rétegeibe beszivárogni nem képes csapadékvíz az elporosodott, szántott réteg lepusztulását gyorsította fel.

8. ábra: Az eketalp-réteg kialakulása (Papp S. ,2001 alapján)

E folyamatok következményeként csernozjom talajaink egy része jelentős mértékben elvékonyodott, ill. vízgazdálkodási tulajdonságainak leromlása miatt vált csökkent termékenységűvé, sőt a teljes degradáció helyein - a talajképző kőzet felszíni kibukkanásain - a termőtalaj kritériumainak alig megfelelő, földes, kopár váztalajok keletkeztek. Ezzel szemben az erdő- és a hidromorf talajok művelésbe vonása az esetek többségében, termékenységük, művelhetőségük, összességében hasznosíthatóságuk határozott javulását eredményezte. Az erdőirtás, ill. lecsapolás-víztelenítés hatására ugyanis mindkét talajcsoportban ún. talajklimatikus szárazodás (egyszerűbben: mezőségiesedés; sztyepesedés) indult meg, ami fejlődésüket a csernozjom-képződés irányába fordította. Az erdőtalajok sztyepesedésének két fontos részfolyamata kínálkozik kiemelésre: - az erdőirtások nyomán megszűnik a több szintből álló növényzet párolgáscsökkentő, a kilúgozó nedvességdinamikát fenntartó hatása, aminek következtében a talajnedvesség immár felfelé is mozog, s a korábban éppen általa leszállított és az altalajban felhalmozódott szénsavas meszet újra a szelvénybe emeli (másodlagos visszameszeződés); - a lágyszárú kultúrnövényzet holt szerves anyagának bakteriális lebontása nyomán keletkezett sötét, állékony, neutrális humuszanyagok a morzsás talajszerkezet kialakulásának, következésképp a víz-, levegő- és tápanyaggazdálkodás javulásának feltételeit teremtették meg. A hidromorf talajok víztelenítését követő talajklíma-változás mindenekelőtt a mállási folyamatok lefékeződésében, az ugyancsak csernozjom jellegű humuszképződésben, összességében az oxidatív talajképződési feltételek uralomra jutásában nyilvánult meg. Végső soron a sztyepesedés eredményeként alakultak ki mindkét említett talajcsoport átmeneti Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 14


jellegű, de már önálló típus rangjára jutott - s az eredeti típusnál mindig termékenyebb - talajféleségei (csernozjom barna erdőtalajok, réti csernozjomok stb.). Sok helyütt persze ezek kedvezőtlen irányú, antropogén változásainak is tanúi lehetünk: pl. a lejtők mezőgazdasági művelése az erdőtalajok fokozott ütemű lehordódását, elvékonyodását, a helytelen öntözés számos alföldi talajtípus láposodását, ill. másodlagos szikesedését, az ésszerűtlen műtrágyázás pedig nagy területeken a talajok elsavanyodását vonta maga után.

3. A talajok kialakulása A talaj az alapkőzet legkülső, mállási kérgéből keletkező kőzet-és ásványtöredékek, valamint a bomló vagy már elbomlott szerves anyagok keveréke. A meghatározás már önmagában is előrevetíti a talajképződés folyamatát. Az első lépés a kőzetek fizikai aprózódása. Az aprózódás eredményeképpen megnő a kőzet felülete, víz és levegő általi átjárhatósága, lehetőséget adva ezzel a kémiai és biológiai mállás gyors lefolyásának. A fizikai aprózódás alapvetően a következő behatásokra vezethető vissza: l. Fagyhatás: A talaj repedéseiben megfagyó víz térfogata megnő, erőteljes feszítő hatást gyakorolva a kőzetrepedés falára. 2. A hőmérséklet ingadozása: Hőmérséklet-emelkedés hatására az ásványok térfogata növekszik, míg a hőmérséklet-csökkenés eredménye a térfogat csökkenése. Ismeretes azonban, hogy a kőzetalkotó ásványok tágulási együtthatója nem egyforma, vagyis a hőmérséklet-változásra a különböző ásványok másként terjednek ki, illetve húzódnak össze. Az egy kőzeten belüli eltérő térfogatváltozások feszültség kialakulásához vezetnek, amelyek azután repedéseket okoznak a kőzet belsejében. 3. A sókristályok repesztő hatása: A kisebb-nagyobb üregekbe záródott, vizes sóoldatok először besűrűsödnek, majd a kikristályosodó sók sódugókat képeznek az üreg bejáratánál. A lassú kristályosodás folyamán keletkező sókristály és az oldószer (víz) együttes térfogata nagyobb, mint az eredeti oldaté. Ez a térfogatnövekedés okozza a feszítő hatást. Ugyanez a hatás lép fel sókristályok vízfelvétele esetén is. A sókristályok növekedéséből származó erők kőzetaprózó hatása elsősorban száraz, sivatagi éghajlat alatt fekvő talajokban és kőzetekben jut érvényre. 4. A rétegnyomás csökkenése: Erózió hatására a kőzeteket fedő rétegek lehordódnak. Az eredetileg nagy nyomás alatt álló rétegek, felszabadulva a terhelés alól, kiterjednek és eközben megrepedeznek. 5. Víz, gleccser és szél koptató hatása: Az aprózódás ez esetben a víz, a gleccser és a szél által mozgatott törmelékek egymással vagy a meder falával való ütközéséből fakad. E fizikai folyamatok eredményeképpen a kőzet kémiai összetétele nem módosul. A kémiai mállás hatására azonban már nemcsak az anyag szemcsézettsége változik meg, hanem kémiai és ásványtani felépítése is. Ennek oka, hogy a kőzetek eredetileg teljesen más körülmények között jöttek létre, ám a megváltozott körülmények között már nem olyan stabilak, mint képződési helyükön. A vízben könnyen oldódó anyagok például oldatba mennek (elsősorban az alkáli fémek, valamint az alkáli földfémek és sóik). Különösen jelentősek ezek a folyamatok az üledékes kőzeteknél (karsztjelenségek). A víz azonban nemcsak mint oldószer, mint közeg hat, hanem mint a reakció alanya is részt vesz a mállás folyamatában, H+ és OH- ionjai által. Ez történik a vízben rosszul oldódó szilikátok esetében is, amely ásványok mennyiségüknél fogva a földkéreg uralkodó ásványai. A szilikátok (ide tartoznak a földpátok, csillámok, agyagásványok) mállása a felszínen indul meg, és csak lassan halad az ásvány belseje felé. A víz ionjaival reagáló szilikát elveszíti szilárdságát, és további hidrolitikus folyamatok hatására elbomlik. Hasonló eredményre vezet a vasat vagy Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 15


mangánt tartalmazó szilikátoknál e két elem eloxidálódása, és oldhatatlan formában való kicsapódása. Hogy mi lesz a végtermék, az erősen függ a csapadék mennyiségtől, a közegben (talajvízben) található ionok mennyiségétől és arányától, valamint kémhatásától. Savas kémhatás vagy komplex képzőanyagok jelenléte - melyek az egyébként nehezen oldódó mállástermékekkel, mint pl. a vas vagy az alumínium, oldható, komplex vegyületeket képeznek - meggyorsítja az oldódás folyamatát. A mi éghajlati és talajviszonyaink között, mérsékelt mennyiségű csapadék és lúgos közeg mellett, többnyire illit és montmorillonit típusú agyagásványok keletkeznek. A talajképződés harmadik eleme a biológiai mállás. Alapjában véve itt is fizikai és kémiai változások mennek végbe, ám e változások kiváltói a biológiai folyamatok során keletkezett szerves savak (gombák és heterotróf baktériumok), szénsav (szervetlen anyagokat oxidáló autotróf baktériumok), valamint a talajt lakó élőlények igényei. Gondoljunk például a gyökerek által kiválasztott szerves savak aktív mállasztó hatására. Vagy a növények által termelt komplex képzőanyagokra, amelyek módosítják az oldhatósági viszonyokat, így a növényi tápelemek nagyobb mennyiségben maradnak vissza és válnak felvehetővé a mállás helyén. E biológiai mállás legfőbb jellemzője tehát, hogy irányítja a talaj tápanyagforgalmát, valamint megsokszorozza a talajban végbemenő szervetlen reakciók sebességét és hatásfokát. Nem a mállás folyamatához tartozik, de itt kell megemlítenünk a növények tápanyagkoncentráló szerepét. A növényi gyökerek mélyen a talaj felső rétegei alá hatolva „szívják” fel a szükséges tápanyagokat, és építik fel belőle saját szöveteiket. A növény - pusztulása után - a talaj felső rétegeibe kerül, ahol a mineralizáció eredményeképpen a tápelemek újból felvehető állapotba kerülnek, de most már a talaj gyökerekkel jobban átszőtt, felső rétegeiben. A fizikai, kémiai és biológiai mállás együttesen alakítják ki a talaj tulajdonságait, így a legtöbb talajtípusnál felismerhető hármas rétegzettséget is. A felső réteg a kilúgozási szint; ahol az oldódási folyamatok leginkább jellemzőek. A második szint a felhalmozódási szint, ahol a kilúgozási szintekből leszivárgó talajoldat által szállított anyagok kiválhatnak, felgyűlhetnek. A harmadik szint a bontatlan alapkőzet. Tehát a talajképződési folyamatok fontos sajátossága, hogy rendszerint egymásra települnek, egymás előfeltételeiként jelennek meg. Egyszerűbben fogalmazva: valamely új folyamat bekapcsolódására akkor van lehetőség, ha egy korábbi folyamat végbement; kiteljesedett, hatása állandósult a talajban. Mindez - legjobban - a barna erdőtalajokban tanulmányozható. Itt (is) minden más folyamatot megelőz a humuszosodás; az eközben keletkezett savanyú humuszanyagok (fulvosavak) kioldják és a mélyebb szintekbe szállítják a még nyers talajképző kőzet könnyen oldódó sóit (kilúgozás), s csak ezek teljes eltávolítása után „látnak hozzá” a szilikátásványok rácsainak megbontásához és alkotórészeik agyagásvánnyá alakításához (agyagosodás). Ezt követhetik - ha a körülmények lehetővé teszik - az erdőtalaj-képződés további folyamatai, az agyagvándorlás (agyagbemosódás) vagy még később az agyagszétesés (podzolosodás) stb. Az újabban megjelenő és kiteljesedő, ún. jellemző folyamatok tehát gyökeresen megváltoztatják a talajképződés addigi menetét, új, markáns, típusmeghatározó tulajdonságokat kölcsönöznek a talajnak - miközben a korábbiak működése állandósul (uralkodó folyamatok)-, így végeredményben egyre fejlettebb (egyre több folyamat bélyegeit magukon viselő) talajtípusok időbeli sorozata alakul ki. A talajok folyamatos alkalmazkodásra és változásra képesek, ám ha túllépjük tűrési határaikat, elveszíthetik ökológiai funkcióikat.

4. A talajok osztályozása

Magyarország talajtakarója igen tarka, sokrétű. Ez a tény alapvetően a kialakulásuknál megjelenő, eltérő környezeti hatásokra vezethető vissza. A talajon megnyilvánuló minden tulajdonság a talaj Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 16


fejlődés eredménye, legyen az biológiai, kémiai vagy fizikai jellegű folyamat, ezért mindezek öszszessége jellemzi és határozza meg a talaj típusát, valamint alacsonyabb osztályozási egységeit. A talajok osztályozását genetikai alapon végezzük, vagyis a talajt fejlődésében vizsgáljuk. A genetikai talajosztályozás keretein belül a talajokat főtípusokba, típusokba, altípusokba, változatokba, helyi változatokba és talajcsoportokba rendezzük. A magyarországi talajok a következő főtípusokba sorolhatók: romtalajok Váztalajok öntés- és lejtőhordalék talajok kőzethatású talajok éghajlati hatásra képződött talajok (zonális talajok) barna erdőtalajok Csernozjom talajok víz hatása alatt képződött talajok szikes talajok réti- és láptalajok ártéri erdők talajai mocsári erdők talajai

4.1. Romtalajok Az e csoportba tartozó váztalajok, valamint az öntés- és lejtőhordalék-talajok típusainak közös vonása, hogy az adott térség sajátos talajképződési feltételeinek (éghajlat, kőzettulajdonságok, vízellátottság stb.) megfelelő kifejlődésük valamely okból korlátozott. „Normális” talajjá való fejlődésüket az előbbiek esetében a talajpusztulás (erózió), az utóbbiakéban ennek ellentéte, a (talaj)hordalékfelhalmozódás akadályozza meg. Egyenként nem nagy kiterjedésűek. Váztalajok. A köves, sziklás váztalajok a tömör kőzetekből felépült hegységek legerősebben erodált tetőinek, lejtőinek igen elterjedt talajképződményei. Sekély rétegű, erősen kőzettörmelékes foltjaik csupasz sziklakibúvásokkal váltakoznak, másutt fokozatosan az adott helyen jellemző, védettebb helyzetben képződött, „fejlettebb” talajtípusokba mennek át. A kavicsos váztalajok megjelenése értelemszerűen a folyóteraszok, hordalékkúpok kavics-előfordulásaihoz (pl. Pesti-síkság, Csepel-sziget stb.) kötődik. Hogy mégsem regionális elterjedésűek, annak az az oka; hogy e térszíneken a kavicsot gyakran finomabb szemcsékből álló üledékrétegek (homok, iszap, lösz stb.) borítják, amelyeken viszont már a helyi talajképződési feltételeknek megfelelő, „normális”. talajtípus alakult ki. A földes kopár elsősorban a laza üledékekből felépült, mezőgazdasági művelés alatt álló dombságiközéphegységi (hegylábfelszíni) térségek változatos nagyságú és alakú foltok alakjában megjelenő váztalajtípusa, de jellegzetes, fakósárga foltjai-sávjai egyes mozgalmasabb mikrodomborzatú alföldi térszíneken is megfigyelhetők. Megjelenésük erős hajdani, ill. jelenlegi erózióra utal, azaz anyaguk nem más, mint valamely teljesen lepusztult talaj felszínre bukkant, nyers talajképző kőzete (leggyakrabban lösz), amelynek új talajjá fejlődését a permanens lepusztulás megakadályozza. Ha azonban az erózió lefékeződik vagy megszűnik, a meginduló humuszosodás hatására akár csernozjommá is alakulhat. Az előbbiekkel szemben kiterjedtebb felszíneket borít a nagy magyarországi homokvidékek (Nyírség, Duna-Tisza köze) két jellegzetes váztalajtípusa, a futóhomok és a humuszos homok. E két típus a ragasztó hatású szerves kolloidok (humusz) jelenléte, ill. hiánya alapján különíthető el egymástól. Míg a futóhomok különálló kvarcszemcséit a szél szabadon mozgatja, buckákká, homokfodrokká, Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 17


homokleplekké formálja, a humuszos homok - főleg antropogén homokmegkötés (mezőgazdasági tevékenység, szélfogó sáncok, erdősávok létesítése stb.) révén - stabilizált futóhomoknak (;,kötött homok”) tekinthető. Öntés- és lejtőhordalék-talajok. Az öntés- és lejtőhordalék-talajok közös főtípusba sorolását azonos képződési módjuk indokolja: mindkét talajféleség a kőzet (talaj-) szemcsék víz általi áttelepítésének eredménye. Jelentős különbség van azonban a szállítási távolság, valamint a „szuszpenziótöménység” tekintetében, ami e kétféle akkumulációs talajképződmény tulajdonságaiban is megnyilvánul. Az öntéstalajok rétegeit alkotó szemcséket az áradó folyóvíz szállította - görgetve-lebegtetve - nagy távolságra, a lejtőhordalék-talajok anyagát ellenben a lejtőt erodáló, viszonylag kevés víz, rövid szállítás után telepítette át új helyére. A folyóvizek hordalékanyaga a hosszan tartó szállítás és ázás következtében ezért többnyire „nyers” (fakósárga, fakószürke) színű, míg a lejtőhordalékok szemcséi rendszerint őrzik azokat a bélyegeket, „talajszerű” vonásokat, amelyek származási helyükön jellemezték őket (pl. humusz-, CaCO3-, vas-, agyag- stb. -kérgek, -hártyák, -bevonatok). Az öntéstalajok két legfontosabb típusa - hasonlóan a fentebb bemutatott „futóhomok-humuszos homok” vagy a „földes kopár-csernozjom” talajpárokhoz - fejlettsége alapján különül el egymástól: - a nyers öntés a folyóárterek legalacsonyabb, leggyakrabban elöntött síkjainak friss hordalékrétegekkel ismételten elfedett, ezért fejlődésében megrekedt talajtípusa; - az árvizekkel (hordalékborítással) ritkábban érintett, magasabb ártéri síkokon viszont elegendő idő (több elöntés nélküli év) állt rendelkezésre ahhoz, hogy a nyers öntés humuszos öntéssé fejlődjék. A lejtőhordalék-talajok képződése a talajpusztulástól elválaszthatatlan, azt feltételező folyamat. A lejtőn mozgó anyag kitölti a homorulatokat, mélyedéseket, lefedi a menedékesebb lejtőszakaszokat, pihenőket, legnagyobb mennyiségben azonban a lejtőaljakon és a völgytalpakon halmozódik fel. Ennek eredményeként - az adott térség litológiai (kőzetminőségi), domborzati, növényzeti, művelési és egyéb sajátságaitól függően - a nehezen meghatározható hordalékkeverékektől a jól felismerhető (barna erdőtalaj vagy csernozjom eredetű) lejtőhordalékokon át, a helyben kialakult (in situ) talajok lejtőhordalékkal fedett változataiig, a talajakkumuláció számos formája fordul elő. 4.2. Zonális talajok Kőzethatású talajok. A barna erdőtalajok zónáján belül (intrazonálisan) elhelyezkedő kőzethatású talajok külön főtípusba sorolását az indokolja, hogy képződésükben a talajképző kőzet különleges tulajdonságai az éghajlatnál jelentősebb szerepet játszottak. Mészkő- (alárendelten dolomit-) hegységeink (a Dunántúli-középhegység legtöbb tagja, részben a Mecsek, a Bükk) szélesen elterjedt, semmilyen más típussal össze nem téveszthető kőzethatású talaja a fekete rendzina. Sajátságai a tömör, karbonátos kőzet leglényegesebb tulajdonságából következnek: ellentétben a szilikátkőzeteken jellemző talajképződéssel, itt nem keletkezik szervetlen mállási maradék (agyag), és csupán kitűnő minőségű szerves anyag halmozódik fel. Mivel azonban ez a sötétbarna-fekete humuszos szint rendszerint igen vékony, s közvetlenül a repedezett, törmelékes, jó vízvezető képességű kőzet felszínén fekszik, a csapadékos időszakokban felvett nedvességet gyorsan elveszíti, hamar kiszárad. Hasonlóképpen szélsőséges vízgazdálkodású a vulkáni kőzetmálladékon képződő erubáz talaj is, amelynek e kedvezőtlen tulajdonságát a montmorillonit típusú agyagásványok jelenléte okozza. Sekély, sötétbarna-fekete termőrétegében az agyagásványok duzzadását, a talaj anyagának ragacsosságát (innen ered népi elnevezése: „fekete nyirok”) okozó tavaszi vízbőséget nyáron zsugorodással, repedezéssel járó teljes kiszáradás követi. A rankerek nem karbonátos, rendszerint savanyú hegységalkotó kőzeteken (pl. andeziten, rioliÖkológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 18


ton, grániton, homokkövön stb.), erdők alatt kialakult, nem duzzadó agyagásványokat tartalmazó, kőzethatású talajok. Barna erdőtalajok. Hazánk legelterjedtebb - egyes helyeken évszázadok óta mezőgazdasági művelés alatt álló - talajféleségei. Képződésük a magasabb, ezért hűvösebb, csapadékosabb, következésképp lombos erdőket „eltartó” éghajlatú (kilúgozó vízháztartási típusba tartozó) dombsági-középhegységi területekhez kötött. A regionálisan többé-kevésbé eltérő képződési feltételek hatására számos típusuk alakult ki, amelyeknek a jellegzetes közös tulajdonságokon (vasvegyületektől barna szín, kilúgozottság [mészhiány], kisebb-nagyobb agyagtartalom stb.) túlmenően, összetéveszthetetlen egyéni (típusmeghatározó) sajátosságaik vannak; ezeket általában nevük is találóan kifejezi: Többségük genetikailag rokon, meghatározott fejlődési sorba illeszkedik, ami azt jelenti, hogy egyes típusok a sorban előttük álló(k)ból fejlődtek ki, pontosabban: átmentek az azok által jelenleg képviselt fejlődési stádiumokon. A teljes szelvényükben egységesen agyagosodott, gyengén savanyú, viszonylag kedvező összetételű humuszanyagokat tartalmazó Ramann-féle barna erdőtalajok (barnaföldek) és az ezekből kifejlődött, felhalmozódási szintjükben esetenként jelentős agyagtöbblettel (agyagvándorlással) jellemezhető, tömődöttebb és savanyúbb, agyagbemosódásos barna erdőtalajok együttesen a legnagyobb területet elfoglaló zonális talajtípusok Magyarországon. Kisebb-nagyobb foltjaik rendszerint egymás szomszédságában találhatók: az előbbiek az alacsonyabb szintek, délies kitettségű, melegebb; szárazabb lejtők, az utóbbiak a magasabb tetők és az északias expozíciójú, hűvösebb, nedvesebb hegyoldalak talajai. Térbeli elkülönülésük tehát a domborzati formáknak a csapadékvíz hasznosulására (a lefolyás/párolgás, ill. a beszivárgás arányára) gyakorolt eltérő hatását tükrözi: Középhegységeink legszélsőségesebb talajképződési feltételeket nyújtó - magasabb (pl. NagyMilic) és/vagy földrajzi helyzete miatt csapadékosabb (Soproni-, Kőszegi-hegység) - térszínein a még erősebb ásványi átalakulás (agyagszétesés) bélyegeit magukon viselő, savanyú, ún. podzolos barna erdőtalajok alakultak ki. Különösen az ország legcsapadékosabb Ny-i, DNy-i dombsági területein, de kisebb foltokban másutt is, a barna erdőtalajokban végbemenő folyamatokhoz sajátos, új jelenség társul. Ha a talaj tömődött, agyagos felhalmozódási szintje a beszivárgó csapadékvizet nem vagy csak lassan ereszti át, a pangó víz a vasvegyületek redukcióját okozza, amit a szelvény felső részének jellegzetes fakó, kékes-szürkés márványozottsága és jelentős savanyúsága jelez (pangóvizes [pszeudoglejes] barna erdőtalajok). Az említett talajtípusok közül különleges szelvényfelépítésükkel tűnnek ki a kovárványos barna erdőtalajok. Ezek immár nem hegységi-dombsági képződmények, hanem egykor erdővel borított, alföldi homokterületek határát jelölik ki. Nevüket a szelvény alsó részében megfigyelhető vékony, hullámos futású, vörösbarna, vasas, agyagos csíkokról, az ún. kovárványrétegekről kapták, amelyek a talajnedvesség függőleges mozgásának lassítása révén jelentős mértékben javítják a közismerten nagy pórustérfogatú, kolloidokban szegény, ezért gyors kiszáradásra hajlamos homoktalaj kedvezőtlen vízgazdálkodási tulajdonságait. Legnagyobb összefüggő előfordulásaik a Nyírség északi felében és Belső-Somogyban találhatók. Megint más szempontból különleges és hazánkban szélesen elterjedt talajtípus a csernozjom barna erdőtalaj, amely nemcsak rendszertanilag, hanem a valóságban, térben is sajátos átmenetet képvisel a barna erdőtalajok és a mezőségi (csernozjom) talajok között. Mint a neve is érzékelteti, benne az erdőtalaj-képződés jellegzetes bélyegei (kilúgozottság, agyagfelhalmozódás stb.) együtt vannak jelen a csernozjomképződésre utaló vonásokkal (mélyebb szintekbe hatoló, azok barna színét elfedő, csernozjom típusú humuszosodás, morzsás talajszerkezeti elemek, esetenként másodlagos mészakkumuláció stb.). Előfordulási helyei jól magyarázzák képződését: az alföldekkel határos alacsony, gyengén tagolt dombsági és hegylábi területsávok irtásain évszázadok óta folyó mezőgazdasági tevékenység - talajklimatikus szárazodást előidéző hatása - az egykori erdőtalajokat (rendszerint a barnaföldeket) másodlagosan csernozjomszerűvé alakította. Csernozjom talajok. A csernozjom talajok a szárazabb éghajlatú - ezért csupán füves, ill. lágyszárú növényzet (alárendelten ligetes facsoportok) számára életlehetőségeket nyújtó - és legfeljebb mérsékelt talajvízhatás alatt álló, löszös alföldi-síksági térszínek termékeny, zonális talajképződményei. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 19


Kedvező körülmény, hogy hazánk mezőgazdasági területéből jelentős arányban részesednek. Két legelterjedtebb típusuk a nedvességellátottság forrása és mértéke alapján különül el egymástól: - a mészlepedékes csernozjomok a magasabb fekvésű dunántúli lösztáblák, löszhátak (Mezőföld, Külső-Somogy, Tolnai-dombság, Győr-Tatai-teraszvidék stb.) egykori sztyepnövényzete alatt képződött, kizárólag az adott hely csapadékviszonyaira utalt, szárazabb talajok; - a réti csernozjomok elsősorban az Alföld és a Kisalföld gyenge vízhatással érintett löszös síkjainak kedvezőbb nedvességellátottságú talajai, amelyek ezért az előzőeknél - hacsak nem tartalmaznak altalajukban szikesítő hatású nátriumsókat - termékenyebb képződmények. Az eltérő képződési feltételeket tükröző tulajdonságaik szembetűnők: az előbbiekben a betöményedett talajoldatból kicsapódó, szénsavas mész szürkésfehér hártyaként vonja be a talajmorzsák felületét (mészlepedék), az utóbbiakban a kapilláris víz okozta rétiesedési folyamatokra (ásványszétesés, vasmozgás) változatos színű és mintázatú vaskiválások utalnak. E két típus területi elterjedésével vetekszik az említett tulajdonságokat tekintve közbülső helyet elfoglaló alföldi, mészlepedékes csernozjom (Hajdúhát, Nagykunság, Maros-Körös köze, Mezőföld stb.). A csapadékmennyiség és a talajvízhatás kisebb regionális különbségei további - szerényebb kiterjedésű -, mezőségi talajtípusok kialakulását tették lehetővé. A kilúgozott csernozjomok kisebb-nagyobb foltjai erdőzóna közeli, átmeneti helyzetben - csernozjom barna erdőtalajok szomszédságában - jellemzőek (legnagyobb összefüggő előfordulásuk a Tisza és a Hernád közé ékelődő löszháton van), míg az öntés csernozjomok valóban csak lokális elterjedésűek. 4.3. Víz hatása alatt képződött talajok Ebbe a csoportba azok a talajok tartoznak, amelyek kialakulását több nedvesség irányítja, mint amennyi az adott terület éghajlati viszonyainak megfelelő csapadékmennyiségből származik. Nedvességtöbbletet okozhat - külön-külön és együttesen is - a felszín közeli talajvíz kapilláris felemelkedése, valamint a csapadék- és olvadékvizek összegyűlése a környezetüknél alacsonyabb térszíneken, ill. a mélyedésekben. Szikes talajok. A szikes talajok különböző típusainak megjelenését, fizikai, kémiai és biológiai sajátságaikat, következésképp termékenységüket, hasznosíthatóságukat alapvetően a nátriumsók, ill. ezek alkotórészeinek (ionjainak) mennyiségi-eloszlási viszonyai határozzák meg: - ha a talajban a felszínhez közeli talajvízből származó sók (elsősorban nátrium-karbonát: szóda) jelenléte dominál, jellegtelen szinttagozódású, erősen lúgos kémhatású, igen gyenge termékenységű, meszes-szódás (ún. szoloncsák) szikesek képződnek (Duna menti síkság, ill. a Duna-Tisza közének kiszáradt, szikes tófenekei); - ha viszont a sók kation-komponense, a nátrium-ion (Na+) többségében és jellemzően az agyagkolloidok felületére rakódva (adszorbeálódva) fejti ki kedvezőtlen, ún. peptizáló5 hatását, szolonyec típusú szikesedés játszódik le (Közép-Tisza-vidék, Berettyó-Körös-vidék, Körös-Maros köze). E két alaptípus fontosabb tulajdonságai együtt vannak jelen az átmeneti jellegű szoloncsák-szolonyec szikesekben, amelyek előfordulási területei a szoloncsákkal azonosak. A másodlagosan elszikesedett talajok döntően emberi beavatkozás hatására alakulnak ki, pontosabban: valamely, eredetileg nem szikes talajtípus (csernozjom, réti vagy öntéstalaj) rendszerint helytelen - a talajvízszintet megemelő, netán a talajba Na-sókat juttató - öntözés következtében szikes talajjá alakul át. 5

A Na-ionok az agyagásványszemcsék elektromos töltését nem kompenzálják teljes mértékben, ezért azok nem képesek nagyobb halmazokká (koagulumokká) összetapadni. A különálló (peptizált állapotban lévő) kolloidszemcsék a talajszelvényben lefelé vándorolnak, s felhalmozódásuk nyomán tömődött, vízzáró, jellegzetesen oszlopos szerkezetű, erősen lúgos kémhatású talajszint képződik. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 20


Réti talajok. A folyóinkat kísérő ártéri síkok (allúviumok) elterjedt talajféleségei. Képződésük elsődleges feltétele a felszínközeli talajvíz, amelynek kapilláris felemelkedése révén - gyakran felületi vízborításból származó többletnedvességgel kiegészülve - a talaj egész szelvénye az év nagy részében bőséges vízellátásban részesül. A vízhatásra utaló, klasszikus „réti” talajtulajdonságok (az időszakos levegőtlenség közepette keletkezett, vasvegyületekkel kapcsolódó, jellemzően szürkésfekete-fekete humuszanyagok, az oxidációs-redukciós viszonyok váltakozását, a vasvegyületek ennek megfelelő átalakulását és mozgását jelző, ún. rozsdás-glejes foltok, kiválások) természetesen a típusos réti talajban a legfeltűnőbbek. Ezekhez, a helyi körülményektől - elsősorban az ártéri sík magasság-viszonyaitól és mikrodomborzatától - függően számos egyéb tulajdonság társulhat (öntésrétegzettség, magas szervesanyag-tartalom, csökkenő vízhatásra, szárazodásra, esetleg szikesedésre stb. utaló jelek), amelyek további rétitalaj-típusok felismerését és elkülönülését tették lehetővé (öntés, lápos, csernozjom stb. réti talaj). Láptalajok. Az év legnagyobb részében tartósan vízzel telített láptalajok domborzati helyzetük és jellegzetes növénytársulásaik alapján tagolódnak típusokra. A rétláp- (síkláp-) talajok egyes rossz lefolyású, pangó vizű folyóvölgyszakaszok, ártéri részletek (Ecsedi-láp, Hanság, Kis- és Nagy-Sárrét stb.), ill. egykori tófenekek, sekély tavi öblözetek, berkek (Kis-Balaton, Nagy-Berek stb.) talajképződményei, amelyekben a nagy tömegű, vízkedvelő növényzet (nád, sás, káka, gyékény stb.) elpusztult, de a levegőhiány miatt kevéssé lebomlott anyaga tőzegként halmozódott fel. Sajnos, lápterületeink jelentős részét - ökölógiai értékük semmibevételével, mezőgazdasági hasznosítás céljából - lecsapolták, így talajaik erőteljes szárazodásnak, tőzegrétegeik humuszosodásnak indultak. Mind előfordulási helyeit, mind a holt szerves anyag eredetét tekintve jelentős mértékben eltérőek a mohaláptalajok képződési feltételei. Egyes dombsági-középhegységi térszínek rendszerint lejtőcsuszamlással, suvadással elgátolt, kicsiny, lefolyástalan mélyedéseinek, teknőinek összegyűlt vizében nagy tömegű tőzegmoha (Sphagnum) telepedett meg, amely a síklápokétól több szempontból eltérő tőzegtípus alapanyagát adja: Ismertebb előfordulásai a keleméri Mohos-tavak, ill. a siroki Nyírjes-tó. Mocsári és ártéri erdők talajai. E még kevéssé vizsgált és zömmel a Szatmári-síkságon előforduló talajok legjellemzőbb vonása, hogy az állandó vízbőség okozta redukcióhoz jelentős „erdőhatás” is társul: a felszínre jutott holt szerves anyag (avar) zömmel erősen savanyú végtermékekre (fulvosavakra) bomlik, amelyek beszivárgása a talaj erőteljes kilúgozásával, következésképp erős elsavanyodásával jár. Szelvényükben a redukált állapotban levő vasvegyületek kékes-zöldes-szürkés színárnyalata dominál, amit a jobb levegő-ellátottságú pórusokban-repedésekben kivált, oxidált vasvegyületek tarkáznak barna, vörösbarna erek, márványos megjelenésű foltok formájában.

5. Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyes tájegységeinek talajtani jellemzése BAZ megye területe természetföldrajzi felosztás szerint 25 kistájra különül el. Természetesen ezen kistájak természetföldrajzi határaik miatt nem igazodnak a megyehatárhoz, így csupán 17 kistáj illeszkedik teljes területével a megye területébe. A többi kistáj csupán bizonyos hányaddal részesedik belőle. A megye tájainak jelenlegi arculatát és domborzatát együttesen alakította ki a szél, a felszíni vizek és a laterális erózió tevékenysége, és változatos településű üledékeken indult meg a talajképződés.



5.1. Bükk hegység A Bükk hegységet nyugatról a Tarna, keletről a Sajó völgye határolja. A hegység központi magja a Bükk-fennsík, amely átlagosan 800-900 m magasságban fekvő mészkőterület. Az alapzatát ókori agyagpalák, palás homokkövek és palás mészkövek alkotják, melyeken a triász időszakban több száz méter vastagságban mészkő halmozódott fel. A későbbi korokban a rétegek gyűrődést szenvedtek és kiemelkedtek, úgyhogy a kréta időszaktól kezdve a fennsík szárazulat volt. A lepusztulás következtében a terület erőteljesen tönkösödött, majd a csapadék hatására karsztosodott. A harmadkor végén újból jelentősen kiemelkedett, és ezért a fennsík szegélyei meredeken emelkednek a környező területek fölé. Minthogy a Bükk hegység egy része mészkőből épült fel, a rendzina talajok különböző változatait hordozza. A fennsíkot körülölelő területek agyagpalái a talajképződés számára különleges viszonyokat biztosítottak. A mészkőfennsík talajviszonyai sem egységesek. Az erősen karsztosodott mészkő felszínét sok kőtörmelék borítja, és ezek között nagy területen megtalálható a vörösagyag, mint a mészkő kísérője, ami a talajképződést nagymértékben befolyásolja. A Bükkszentkereszten és Meszesen gyűjtött vörösagyagok a terra rossa-képződés maradványainak bizonyultak A mészkő- és a dolomit-karszt területeken a vörösagyagok erdészeti szempontból fontos képződmények, mert a mészkőtörmelékkel és a rendzinákkal szemben kedvezőbb termőhelyet képeznek. A Bükk vörösagyagjai nagy területeken terelik el a rendzina talajok kialakulását a barnaföldek felé, és ennek következtében az átmenetek teljes sorozatát találjuk ott, ahol az erózió nem pusztítja a felszínt. Ennek következtében rendzina talajt csupán az erodált lejtőkön, gerinceken találunk, míg a legtöbb rendzina-szelvény a vörösagyagos rendzinák altípusába tartozik. A Bükk-fennsík kb. 80 %át borítják a különböző rendzina talajok. A vörösagyagon kialakult barnaföld nem túl gyakori, de előfordul. A mészkőterületeket körülvevő agyagpalákon a savanyú, nem podzolos, barna erdőtalajok és az agyagbemosódásos, barna erdőtalajok találhatók. A Déli-Bükk az északi középhegységi vulkanizmus tagja, és főként riolittufából áll. Ez az előhegység, amely 300-500 m magasságba emelkedik, törésvonal mentén helyezkedik el, repedésein az utóvulkáni működés nyomai, a melegvizes források fakadnak (pl. Miskolc-Tapolca). Ennek a területnek a talajai az erubáz talajok, a barnaföldek és az agyagbemosódásos barna erdőtalajok típusába tartoznak. A riolittufák erubáz talajai, a fekete nyiroktalajok montmorillonitban gazdagok, ezért fekete színű a humuszrétegük, erősen repedezők, és a rendzinákhoz hasonlóan kedvezőtlen, szélsőséges vízgazdálkodási tulajdonságokkal rendelkeznek. A Bükk nagy részét erdő borítja. A melegebb déli oldalakon a tölgyesek az uralkodók, míg a mély szurdokvölgyekben, valamint a magasabb térszíneken és az északi lejtőkön a bükkösöket találjuk. A sekély termőrétegű rendzina talajokon is szép bükkállományok találhatók a várakozással ellentétben. Az agyagpalák erdőtalajain azonban az erdő nem mutat hasonlóan jó fejlődést, különösen az erodált és a déli napnak kitett hegyoldalakon. Ugyancsak gyenge tölgyállományok találhatók az erősen savanyú, nem podzolos barna erdőtalajokon, melyek természetes újulatát a fekete áfonya sűrű takarója nagymértékben gátolja. A hegylábi területek és a riolit előhegységek nagy része szőlő és gyümölcsös. 5.2. Borsodi-medence A Borsodi-medence Ny-K-i irányban a Tarnától a Sajóig terjed. Északon az országhatáron túl nyúlik, dél felé a Bükk előhegységeibe simul bele. Erősen tagolt dombvidék, melynek harmadkori takarója homokos, agyagos, helyenként tufafoltokkal tarkított. A harmadkori üledékek egy része karbo Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 22


nátos, más része nem, és így a talajképződést különböző módon befolyásolták. Hatással van a talajviszonyok tarkaságára a vöröses nyirok, azaz a régebbi geológiai korok megmaradt mállásterméke, valamint az agyagos tengeri üledék, mely zöldessárga, szappanszerű kőzetet alkot. Helyenként felbukkan a fehéres tufa, melyről a talaj már régen erodálódott. A talajok eredetileg az agyagbemosódásos barna erdőtalajok típusába tartoztak, de a talajerózió oly nagymértékben pusztít a tájban, hogy ezeknek csak itt-ott találhatjuk meg a maradványait. A talajok nagy része váztalaj, földes kopár, vagy ha karbonátos a talajképző kőzet, akkor különböző vastagságú humuszréteggel rendelkező, humuszkarbonát talaj. Az erdők és a sovány legelők mellett viszonylag kevés a szántóterület. Az erózió miatt a szántóknak kicsi a termőképessége. A tájban az erózió formája a vízmosásos erózió, mely a nyirokszerű, agyagos kőzeteken kialakult talajokra jellemző. A Sajó felé alacsonyodó dombok és szélesedő patakvölgyek, így a Hangony- és a Bán-patak völgye, egyre termékenyebbé válnak. A lankás lejtőkön, a sík völgytalpakon a humuszréteg vastagsága és szervesanyagtartalma mind jobban nő, szerkezetük és vízgazdálkodásuk javul, és gyarapszik a talajok tápanyagtartalma. 5.3. Aggteleki-karszt Az Aggteleki-karszt csupán déli nyúlványa a szlovákiai karsztos röghegységnek, melyet középkori mészkő borít. Átlagos magassága 400-500 m, anyaga mészkő, kismértékben dolomit, agyagpala és márga. A triász mészkőben alakultak ki az ismert, szép karszt-jelenségek. A hatalmas barlangrendszert már feltárták, de a felszín is igen változatos a számtalan töbör, dolina következtében. A felszínen sok a köves, sziklás kopár, melyet csak helyenként takar sekély rendzina. A kopár hegyoldalak jellemző sziklasztyep-növényzetében azonban vonalas vagy foltos elrendezésben, jól fejlett cserjecsoportok vagy molyhostölgy-sávok is találhatók. A szántók különleges fizikai sajátságokat mutatnak, ún. vasas talajszerkezetük következtében. A vassal bevont, kaolinites agyagásványok apró szemcsés talajszerkezetet képeznek, mely igen vízálló, és ezért a talajművelésnek ellenáll. Ezek a karsztterületeket körülvevő szántók tehát fizikai szempontból kedvező talajtulajdonságokkal rendelkeznek, termékenységük azonban mégsem nagy, mert tápanyagokban szegények. A táj azon részein, ahol a talajképző kőzet nem mészkő vagy vörösagyag, a harmadkori tengeri üledékek agyagos fajtái az uralkodók. Ezeken többnyire agyagbemosódásos barna erdőtalajok alakultak ki. A tájban az erózió jelentős károkat okoz, mert az agyagos felszínek víznyelő képessége kicsi, s ez a felszínen elfolyó víz eróziót idéz elő. Mezőgazdasági szempontból a talajok természetes termőképessége a tápanyaghiány és az erózió miatt rossz. A táj inkább erdő-, mint mezőgazdasági terület. 5.4. Cserehát A Cserehát felszíne hullámos, számos völggyel szabdalt, melyek nagy része dél felé fut le. Felépítésében harmadkori agyagok is részt vesznek, azonban dél felé mindinkább a lösz-szerű vályogok és a lösz válnak uralkodóvá. A tájon igen sok talajtípus előfordul, ami egyrészt annak következménye, hogy a talajképző kőzet erősen változatos, másrészt a zonalitásból fakad, mert a táj az erdőtalajok és a csernozjomok határához közel fekszik. A határvonal közelítően a Forró - Homrogd – Edelény - irányt követi, ennek északi részén általában az agyagbemosódásos barna erdőtalajok elterjedtek, míg déli részén a csernozjom barna erdőtalajok. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 23


A táj északi részén a homokos vályog, és agyagos vályog fizikai féleségű üledékeken, mind agyagbemosódásos barna erdőtalajok keletkeztek, de az agyagos üledékek talajai ettől eltérő, jellegzetes képződmények. Gagyvendégi környékén vörös színű agyagtalajok találhatók, nagy területre jellemzőek a barnaföld-jellegű agyagtalajok, és a fekete reliktum agyagok, amelyek a lejtőkön a felszínre kerültek, pl. Abod környékén. Gadna környékén a tengeri üledékek hatásával magyarázható, hogy a lejtő egy meghatározott magasságú sávjában nagy mennyiségű vízoldható sót találtak, mely nem a helyi talajképződés eredménye, hanem a tengeri üledékmaradvány sótartalma. A Forró-Edelény határvonaltól délre a löszös alapkőzeten a talajviszonyok az északi résztől eltérőek. A löszön képződött talaj barnaföld vagy csernozjom barna erdőtalaj. Vízgazdálkodásuk, tápanyag- és humusztartalmuk, valamint ezekkel összefüggésben termőképességük is lényegesen meghaladja az északi rész talajaiét. A szántóterületek terméshozama kétszerese az északi területekének - azonos agrotechnikai feltételek között. Nem tipikus, de fontos tájelem a Sajó- és a Hernád-völgy. A Sajó öntésterületén több a kevéssé humuszos öntéstalaj, kevés a réti öntés, a hordalék savanyú, míg a Hernád völgyében a hordalék karbonátos, és jelentős a réti talajok (16 %), különösen az öntés réti talajok (66 %) kiterjedése. A Hernád völgyében gipszkiválásos szolonyecek is előfordulnak, kis területi részaránnyal (1,3 %). 5.5. Zempléni-hegység A Zempléni-hegység a Hernád és a Bodrog völgye által közbezárt hegyes, dombos területet foglalja magában. A táj talajviszonyait elsősorban a vulkáni kőzetek alakították. Az andeziten kialakult szelvények az erdős területeken agyagbemosódásos barna erdőtalajok, melyeket csupán néhány helyen vált fel a podzolos barna erdőtalaj. Tolcsva környékén, ahol az andezit és andezittufa málladékának, a nyiroknak a talajait találjuk, már több a barnaföld, de még a talajok jelentős része az agyagbemosódásos barna erdőtalajok közé tartozik. A pszeudoglejes barna erdőtalajok (Sátoraljaújhely, Mikóháza, Füzérradvány) rossz vízgazdálkodásának ellensúlyozására - a nyugati országrész azonos talajtípusain alkalmazott - bakhátas művelést alkalmazzák. A hegység belseje felé, Kishuta, Nagyhuta felett erősen savanyú, nem podzolos barna erdőtalajokat is találunk, leromlott, elnyíresedett, csarabos erdők alatt. A táj nyugati peremén, a hegységet kísérő peremlépcsőkön, ahol vastagabb löszrétegen képződtek a talajok, csernozjom barna erdőtalajok, csernozjomok és a mélyedésekben szikesek fordulnak elő. Szikes talajként a tájban Abaújkér és Gibárt között - a Hernád-völgyben - a viszonylag magasan fekvő löszperemek mélyedéseiben néhány szolonyeces folt fordul elő. Ezek hazánk legészakabbra fekvő szikes talajai. 5.6.Tokaj-hegység A Tokaji-hegy tájegység (kistáj) 60 %-a alacsony domblábi hát és lejtő, 10 %-a alacsony, enyhén tagolt síkság. A mindenütt jelentős talajerózió különösen a Tokaj és Tarcal közti, 250-350 m átlagmagasságú, D-i kitettségű felszíneken intenzív. A Kopasz-hegy a Zempléni-hegyvidéktől térbelileg kissé elkülönül, de genetikailag ugyanannak a 13-15 millió évvel ezelőtti vulkanizmusnak a negyedidőszak folyamán retusálódott maradványa. A kistájnak saját vízhálózata nincs. A terület vízszegénységét mutatja, hogy a hegylejtőnek csak szivárgásai vannak. A hegység közüzemi vízellátású. A kistáj uralkodó talajtípusa az andezit málladékaként képződött, nyirokszerű agyagokon és a löszön képződött barnaföld, amelyen főként (75 %) szőlőtermesztés folyik. A Bodrog völgyében savanyú, nyers öntéstalajok találhatók, amelyeket leginkább szántóként hasznosítottak. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 24


5.7. Folyóvölgyek, sík területek A megye területének jelentős részét képezik a folyóvölgyek, és a síkvidékre lefutó dombvidék szegélyi peremét alkotó területek talajai. A magasabb térszíneken a még kedvezőbb termékenységű réti csernozjom, illetve mészlepedékes és alföldi csernozjom talajok előfordulása jellemző. A megye legnagyobb agrárterületei főként a Bükkalján, az észak-alföldi hordalékkúp-síksághoz kötődő Borsodi-Mezőségen, illetve a Miskolci-sík és Harangod kistájakat magába foglaló SajóHernád-síkon, a Borsodi-árteret és a Taktaközt magába foglaló Közép-tiszai-ártéren, valamint a Tisza-Bodrog közén (Bodrogköz) találhatók. Jelentőségük mezőgazdasági értékük, termőképességük miatt számottevő. Talajaik a síkvidéken, egykori ártereken savanyú, agyagos vályog fizikai féleségű üledéken, vagy löszös üledékeken képződött réti, illetve öntés réti talajok ott, ahol a talajvízhatás érvényesül. A sík területek talajtakaróját színezik a kis területi részaránnyal, mozaikos előfordulásban megjelenő szikes, (szolonyeces réti) talajok. A megyéhez a Bükkalja keleti része tartozik, mely egy hegylábfelszíni dombság, ahol az egri Bükkaljából áthúzódó riolittufa alapkőzethez északról miocén, délről pedig pannon homok és kavics kapcsolódik. A laza üledékekkel borított térszíneken különböző mértékben erodált, agyagbemosódásos barna erdőtalajokat találunk. A kistáj keleti peremén, alacsonyabb térszíneken főleg lösszel kevert lejtőagyag borítja a felszínt, melyeken Ramann-féle barna erdőtalajok alakultak ki. A tájegység legalacsonyabban fekvő területein csernozjom barna erdőtalajok találhatók. A Borsodi-Mezőség a Bükkből érkező patakok hordalékkúpján kialakult, enyhén hullámos síkság. A felszínt lösziszap és homok fedi, amelyen a talajtakaró mintegy harmada az agyagos vályog, agyag fizikai féleségű, gyakran meszezést is igénylő csernozjom barna erdőtalaj. A kistáj déli részén inkább az alföldi mészlepedékes, és réti csernozjom talajok jellemzőek. A mély fekvésű területeken réti talajokat és legelőként hasznosítható, réti szolonyec típusba tartozó szikeseket találunk. A Sajó-Hernád-sík szintén hordalékkúpsíkság, melynek felszínét a Miskolci-síkon főként fiatal, alluviális üledékeken kialakult öntés réti, és réti öntés talajok fedik. A tájhoz északról kapcsolódó Sajó-völgyben kevés nyers öntéstalajt is találunk, ennek a völgynek a talajai savanyúbbak, mint a Hernád völgyében lévő karbonátos, vagy gyengén savanyú talajok. A lösz és lösz-szerű üledékekkel borított teraszokon réti, és alföldi mészlepedékes csernozjom talajok alakultak ki. A táj legkeletibb részét alkotó Harangod hullámos síkság, melyet lösz talajképző kőzeten kialakult talajok sora (Ramann-féle barna erdőtalajok, csernozjom barna erdőtalajok, kilúgozott, és mészlepedékes csernozjomok) borít. A Közép-tiszai ártérnek a megyéhez tartozó részei a Borsodi-ártér, és az attól északra fekvő Taktaköz. A Taktaköz kistájat vékony löszréteggel borított homoküledék építi fel, a felszínborítást a Tisza által szállított és lerakott üledékek teszik változatossá. A terület felének talajtakaróját savanyú, agyag fizikai féleségű réti talajok alkotják. A réti talajok mellett nyers öntéstalajokat, illetve réti szolonyeceket is találunk. A Borsodi-ártér túlnyomó része csak a folyószabályozások után vált mezőgazdaságilag hasznosíthatóvá. A kiemelt térszíneken kiterjedésükben kicsi, de jó minőségű réti és alföldi mészlepedékes csernozjomok találhatók. Az alacsonyabb térszíneken rendszerint savanyú, agyagos réti, és öntés réti talajok vannak. A Tisza medrét nyers öntések kísérik. A Tisza-Bodrog köze a holocén alluviális üledékeken kialakult Felső-Tisza-vidék része. A TiszaBodrog közének északi része, a Bodrogköz tartozik a megyéhez. A Bodrogköz az északról érkező vízfolyások hordalékaiból épül fel, talajai főként öntésanyagon alakultak ki. A magas talajvízállás miatt a talajok nagy része hidromorf bélyegeket mutat. A kistájat borító talajtakaró közel felét agyag fizikai féleségű réti talajok alkotják. A talajtakaró másik két fő eleme a Bodrog mentén található öntés réti és nyers öntés talajok, valamint az északkeleti részen lévő lápos talajok. A szórványosan előforduló homokszigeteken kovárványos barna erdőtalaj jellemző. Az alacsonyan fekvő térszíneken a tájat jellemző magas talajvízállás és az áradások nehezítik a szántóföldi művelést Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 25


6. Más szemléletű talajosztályozási rendszerek A talajok képződési, fejlődési, valamint elterjedési törvényszerűségeinek ismerete mindig is nélkülözhetetlen előfeltétele volt a talajhasználat és a mezőgazdaság-fejlesztés területén felhalmozódó nemzetközi tapasztalatok kicserélésének, új eljárások átvételének, ill. elterjesztésének. Mindezt azonban gyakran erősen korlátozta az egyes nemzeti talajrendszerek jelentősen eltérő szemléletű felépítése és még változatosabb nevezéktana. Idővel olyan egységes talajosztályozási, talajtérképezési rendszer megalkotása vált szükségessé, amelynek használata lehetővé teszi, hogy a talajtani és mezőgazdasági szakemberek szerte a világon „egy nyelven beszéljenek”. Napjainkra ez a törekvés megvalósulni látszik: a nemzeti talajrendszerek fokozatosan háttérbe szorultak, szerepüket immár általánosan elfogadott, nemzetközi (ill. annak szánt) talajrendszerek vették át, noha alkalmazásuk egyeztetési, megfeleltetési okokból - egyes országokban nem mindig problémamentes. A világ számos országában elterjedt genetikai-talajföldrajzi szemléletű talajosztályozások - mint amilyen a bemutatott hazai talajrendszer is - a talajokat bizonyos talajképződési feltételek hatására törvényszerűen kialakult, azok változásaihoz igazodó, nyílt rendszereknek tekintik. E szemléletmód szerint az azonos talajképződési feltételekkel jellemezhető földrajzi helyeket értelemszerűen azonos típusú talajok borítják, amiből következik, hogy valamely terepi pontban (talajszelvényben) feltárt és megvizsgált talaj valóságos térbeli kiterjedését viszonylag pontosan megadhatjuk és térképen rögzíthetjük. Gyökeresen szakít ezzel az elvvel az Egyesült Államokban a múlt század ötvenes éveiben kidolgozott, új szemléletű talajosztályozási koncepció. Az 1960 óta létező, azóta kisebb módosításokon átesett és mindmáig használt USDA6-talajrendszer (az ún. 7th Approximation - 7. közelítés; hivatalosan: US. Soil Taxonomy) megalkotói azt vallják, hogy a vizsgált talajtulajdonságok a térképezett területnek csak a talajszelvénnyel feltárt pontjára érvényesek, azaz a vizsgálati eredmények nem terjeszthetők ki a szelvény tágabb környékére, még ha az a talajképződési tényezők szempontjából homogénnek látszik is. Ezt a kétféle szemléletmódot igyekszik összeegyeztetni a Nemzetközi Talajtani Társaság (ISSS: International Soil Science Society) szakemberei által, nemzetközi együttműködésben megalkotott FAO-UNESCO talajosztályozási rendszer és világtérkép. Legfontosabb alapelvét tekintve az USDA rendszerét követi, amennyiben a talajokat bizonyos felszíni, ill. felszín alatti diagnosztikai szintek és tulajdonságok megléte vagy hiánya alapján csoportosítja. Talajjellemzései azonban nem nélkülözik a hagyományos, genetikus szemléletet sem, ami a genetikai-talajföldrajzi rendszerekével rokon nevezéktanában is kifejezésre jut. E nemzetközileg legszélesebben használt talajosztályozási rendszer részletes ismertetésétől itt eltekintünk.

7. A talaj termőképessége és minősége fenntartásának, megújulásának feltételei A talajok mezőgazdasági hasznosíthatóságát számos eredendő és „szerzett” talajhiba (kövesség, sekély termőréteg, erős víz-, ill. sóhatás, savanyúság stb.) korlátozza; mindezekhez a lejtős mezőgazdasági területek talajainak - éppen a művelés következtében felgyorsult - lehordása (erózió), valamint a homokvidékek anyagának szél általi mozgatása, folytonos áthalmozása (defláció) társul. Ezek egy része mezőgazdasági művelésre eleve alkalmatlan, azaz hasznosításukat még csak megkísérelni sem (volt) érdemes (pl. erősen kavicsos vagy kőzettörmelékes váztalajokkal, sekély, kedvezőtlen vízgazdálkodású rendzinákkal, rankerekkel fedett térszínek). Mások (pl. a szikes és láptala6

USDA – U.S. Department of Agriculture: Az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 26


jok) csak meglehetősen költséges beavatkozásokkal javíthatók meg, s ez ráadásul bizonyos természet-, ill. környezetvédelmi kérdéseket is felvet. A talajok többsége azonban különböző talajjavítási eljárásokkal - többé-kevésbé gazdaságosan - termékenyebbé tehető, köztük azok is, amelyek egykor kedvező vagy kedvezővé tett tulajdonságait maga a mezőgazdasági tevékenység károsította, tehát a korábbi állapot helyreállítására van szükség. A talajok fizikai és kémiai tulajdonságaira a legnagyobb mértékű, s gyakran regionális kiterjedésű befolyást a nagyüzemi mezőgazdaság gyakorolta. Alig van az országnak olyan mezőgazdasági területe, ahol a nagy gépek, művelőeszközök szerkezetromboló, talajtömörítő, a lejtőkön intenzív talajeróziót indukáló hatása ne lenne észlelhető. Másutt az ésszerűtlen öntözés vagy a „luxusműtrágyázás” kedvezőtlen fizikai, kémiai, sőt a környezet más tényezőire is kiható, egyéb következményeivel kell számolni (vizenyősödés, savanyodás, másodlagos szikesedés, a nyílt vizek eutrofizációja, a talajvizek nitrátosodása stb.). 7.1. Talajjavítás, melioráció Legszélesebb értelemben a talajjavítás mindazoknak a módszereknek és eszközöknek az összessége, amelyek alkalmazásával a talajtulajdonságok gyökeres megváltozása, a talajtermékenység tartós javulása érhető el. A megszüntetendő talajhiba jellegétől függően fizikai (mechanikai) és kémiai talajjavítási eljárások ismeretesek, egyes esetekben pedig a kettő kombinációjának alkalmazása, komplex melioráció válhat szükségessé. Fizikai talajjavítás. Alapvetően fizikai eszközökkel való beavatkozást igényel a talajok víz- és tápanyag-gazdálkodási tulajdonságainak javítása: - az agyagos, tömődött, vízzáró felhalmozódási szinttel jellemezhető barna erdőtalajok és szolonyec szikesek, valamint az eketalp-réteg kialakulása miatt kedvezőtlen vízgazdálkodású talajok esetében, a csapadékvíz beszivárgásának elősegítésére szolgál a mélylazítás (altalajlazítás), ami e szintek speciális talajlazító késekkel való párhuzamos felhasogatását, áttörését jelenti; - a talajszintek meghatározott célú cseréje (pl. a talaj előkészítése a szőlőtelepítésre), továbbá valamely javítóanyag talajba vitele (pl. homoktalajokban lápföld vagy tőzegkomposzt leszántása) mélyforgatással valósítható meg; - közvetlenül a káros vízhatás megszüntetését célozza a réti, öntés, szoloncsák, ill. láptalajok vízfeleslegének elvezetése az altalajban kialakított vagy ott elhelyezett csövek, ill. nyitott, felszíni csatornahálózat révén (drénezés, ill. lecsapolás-telkesítés). Kémiai talajjavítás. A talajok genetikailag meghatározott (természetes) és antropogén tevékenységgel előidézett (másodlagos) savanyúságát, továbbá ugyanezen okokra visszavezethető szikességét kémiai talajjavítási eljárásokkal lehet csökkenteni vagy megszüntetni. A fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságok helyenként jelentős leromlásával járó talajsavanyúság elsősorban az eleve mésztelen talajképző kőzeteken (pl. a Tisza és a vízrendszeréhez tartozó folyók üledékein) képződött, és/vagy a természetes kilúgzási folyamatok révén, természetes módon elsavanyodott, középhegységi és dombsági barna erdőtalajainkat jellemzi. Érthető, hogy ezek a talajok a legérzékenyebbek a mezőgazdasági tevékenységgel gyakran együttjáró, további savanyító hatásokra (pl. túlöntözés, műtrágyázás stb.). A savanyúság fontosabb következményei az alábbiak: - a víz, a levegő és a növények gyökerei számára nehezen átjárható, tömődött, agyagos szint alakul ki; - az ásványokból fémionok (alumínium, mangán) lépnek ki, amelyek egy meghatározott értéken túl káros (toxikus) hatásúak a növények számára; az alumínium-ion emellett fontos növényi tápanyagokkal (foszfor, molibdén) oldhatatlan vegyületeket alkot, így ezeket a növényi gyökerek számára felvehetetlenné teszi; - a savanyúságot rosszul tűrő mikroorganizmus-életközösségek, különösen a nitrogéngyűjtő bakÖkológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 27


tériumok megfogyatkoznak, tevékenységük lefékeződik, a nitrifikáció visszaszorul, nitrogénhiány lép fel. A savanyú talajok javítása meszezéssel történik, ami e kedvezőtlen talajtulajdonság kialakulásának alapokát, a humusz- és agyagkolloidok felületén abszorbeálódott hidrogén-ionok túlsúlyát szünteti meg: ezek az említett felületeken a javítóanyagból származó, kedvező hatású kalcium-ionokkal cserélődnek ki. A szikes talajok javítása bonyolultabb feladat, mert a szikesedés hatásai a különböző típusokban eltérő módon mutatkoznak meg, másrészt a kémiai beavatkozások önmagukban nem vezetnek eredményre; ezeket fizikai talajjavítási eljárásokkal szükséges kombinálni. A szolonyec szikesek erősen tömődött, agyagos felhalmozódási szintje egyszersmind a lúgos kémhatást okozó nátrium-ionok és -sók maximális felhalmozódásának színtere. Ahhoz, hogy - a talaj mészhiánya miatt szükségszerűen kalciumtartalmú - javítóanyagok (mész, savanyító hatású gipsz) ezt a szintet megfelelően átjárhassák, a kolloidok felületén a kalcium-nátrium kationcsere végbemehessen, valamint, hogy a sók a mélyebb szintekbe mosódhassanak, egyidejűleg mélylazítást is kell végezni. Még összetettebb beavatkozást követel meg a nátriumsókat (többek között szódát) tartalmazó talajvíz hatása alatt álló, emiatt erősen lúgos kémhatású szoloncsák szikesek javítása. A talaj sókészletét a talajvízszint süllyesztésével (talajcsövezés), ill. a sók egyidejű kimosásával (öntözés) lehet csökkenteni (más kérdés, hogy szabad-e; hiszen az elvezetett drénvíz másutt okozhat szikesedést!); a talajoldat lúgossága pedig savanyító hatású javítóanyagokkal (gipsz, lignitpor, savgyanta stb.) tompítható. Kalcium-ionok bevitelére itt külön nincs szükség, mivel a talaj saját - a lúgos kémhatás miatt kicsapódott állapotban levő - mésztartalma („meszes-sós szikes”) a savanyítás eredményeként oldatba megy, mobilizálódik. A javításra szoruló talajok magyarországi elterjedéséről az alábbi ábra nyújt tájékoztatást.

9. ábra: Javításra szoruló talajok Magyarországon (Stefanovits P. és Papp S., 2001. nyomán)



8. Talajpusztulás, talajvédelem A talajok termékenységét gyors ütemben csökkenteni, sőt megsemmisíteni képes talajerózió - kisebb-nagyobb mértékben - Magyarország minden lejtős mezőgazdasági területét veszélyezteti; különleges formája, a szél okozta erózió (defláció) pedig a homokterületek talajaiban és növényzetében okoz károkat. A csapadék- és lejtőviszonyoktól, valamint a talaj szinttagozódásától, genetikai szintjeinek fizikai, vízgazdálkodási tulajdonságaitól, pillanatnyi nedvességtartalmától, a növényborítás sűrűségétől és egész sor más tényezőtől függő folyamategyüttes tevékenységéről, az erózióveszély országos helyzetéről - éppen e tényezők lehetséges kombinációinak nagy száma miatt - nem könnyű árnyalt képet adni. Az eróziós kártétel mértékének alakulását, az erózió fokozatainak területi megoszlását az alábbi táblázat mutatja be: 2. táblázat: Az erózió által károsított talajok területi elterjedése megyénként Megye

Erősen

Közepesen

Gyengén

Borsod-Abaúj-Zemplén Vas Zala Somogy Baranya Veszprém Győr Komárom-Esztergom Fejér Tolna Nógrád Pest Heves

54 29 44 37 24 144 12 17 28 40 63 43 19

Erodált talaj (ezer ha) 36 54 36 45 83 47 162 121 67 70 52 51 26 59 65 100 46 130 90 75 59 25 44 52 39 29

224 110 174 320 161 247 97 182 204 205 147 139 87

Összesen:

554

885

2297

858

Összesen

A várható változások előrejelzéséhez, s ennek alapján a védekezési módok kimunkálásához, a talajpusztulás dinamikájának (a folyamat talajtípustól függő sebességváltozásainak) a veszélyeztetett talajcsoportokat érintő ismerete elengedhetetlen. Mint arra már utaltunk, a talajpusztulás talajtípusonként, ill. azokon belül, genetikai szintenként törvényszerűen eltérő sebessége elsősorban a szinttagozódás sajátosságaival, valamint a talajképző kőzetek erodálhatóságával függ össze. A barna erdőtalajok lepusztulásának sebességdinamikáját alapvetően az határozza meg, hogy kilúgozási és felhalmozódási szintjük agyagtartalma között van-e lényeges különbség. A két leggyakoribb és nagy területeken művelésbe vont erdőtalaj-típus példáján: - a Ramann-féle barna erdőtalajok (barnaföldek) legjellemzőbb (típus-)bélyege, hogy szelvényükben az agyagtartalom egyenletes eloszlású, ezért - mivel az erózió során mindig azonos ellenálló képességű anyag kerül a felszínre - e talajok lepusztulása egyenletes sebességű; - az agyagbemosódásos barna erdőtalajok „névadó” sajátossága viszont, hogy B- szintjükben felülről, a kilúgozási (A-) szintből származó agyagtöbblet van; nyilvánvaló, hogy az agyaghiányos A-szint rohamos lemosódása után felszínre került, tömődött, ellenálló szintben a folyamat sebessége hosszabb időre jelentősen lefékeződik. A csernozjom* talajok lepusztulása ezzel szemben gyorsuló tendenciájú, mivel a kiváló ragasztóképességű, következésképp az eróziónak ellenálló humuszanyagok mennyisége a mélység felé fokozatosan csökken; így a talajszelvény vékonyodásával a jobban erodálható talajképző kőzet kerül a felszínre. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 29


A homoktalajok deflációs pusztulásának mértékét is elsősorban a homokszemcséket összeragasztó szerves, ill. szervetlen kolloidok mennyiségi és minőségi viszonyai határozzák meg. A deflációnak legjobban a homokon képződött (kovárványos, rozsdabarna) erdőtalajok állnak ellent, mivel szelvényükben rendszerint mindkét kolloidfajta megtalálható (humusz, különböző vasvegyületek, sőt agyagásványok is). Érthetően sérülékenyebbek a csak humuszkolloidokat tartalmazó homoktalajok (humuszos homok, csernozjom jellegű homok); s végül szabadon hordja a szél a futóhomok-talajok különálló szemcséit, amelyek legfeljebb átmenetileg, nedves állapotban összetapadva képesek a deflációval dacolni. Az erózió elleni védekezés módjai sokfélék; megválasztásuk elsősorban attól függ, hogy kivitelezésükhöz milyen anyagi és technikai eszközök állnak a gazdálkodó rendelkezésére. Alapvetően műszaki és agronómiai talajvédelmi eljárásokat különböztetünk meg. Az előbbiek a lejtő profiljának „átszabását”, tagolását, meredekségének csökkentését stb. célzó, rendszerint nagy tömegű föld megmozgatásával járó; költséges beavatkozásokat foglalják magukban (pl. sáncolás, teraszolás, vízfelfogó övárok létesítése). Az utóbbiak az adott mezőgazdasági térség sajátságaihoz ésszerűen igazodó területhasználatot, művelési módot, a termőföld védelmének egyszerű, olcsó és ötletes megoldásait egyesítő eljárások, amelyek természetesen kombináltan is alkalmazhatók (pl. a művelési ágaknak a lejtőszögtartományok szerinti megosztása, differenciált táblásítás, talajvédő fasorok és erdősávok létesítése, szintvonalas - a lejtés irányára merőleges - szántás, talajvédő növénysorrend stb.). A talajpusztulás jelensége egyike a megújuló természeti erőforrások globális méretekben megfigyelhető és egyre több szakember szerint katasztrófával fenyegető fogyatkozásának. A világ élelmiszer-termelésének növelése a jövő sürgető feladata, ennek megvalósítását a sok helyütt valóban katasztrofális méretű talajpusztulás kétségessé teszi. Különösen a trópusi területeken aggasztó a helyzet; ahol sem a szükséges szakértelem, sem a megfelelő anyagi bázis nem áll rendelkezésre a hatékony talajvédelemhez. Egyes - feltehetően alábecsült - adatok szerint az erdőirtások és a helytelen talajművelés miatt a víz évente pl. Kolumbiában 400 millió, Indiában 600 millió, Etiópiában pedig 1 milliárd tonna talajt szállít el keletkezési helyéről. Meglepő tény, hogy a talajerózió a világ legjelentősebb talajvédelmi szolgálatával rendelkező Egyesült Államok élelmiszer-termelő kapacitását is nagymértékben csökkentette (Kerényi; 1988). A vázolt helyzetből való kilábalásra logikusan két út kínálkozik: 1. Egyesek szerint kézenfekvő lenne újabb, érintetlen térségek művelésbe vonása az erózió által károsított földterületek pótlására. Ez a megoldás azonban több szempontból is aggályos: - a mezőgazdasági termelésre alkalmas összes földterület könnyebben és olcsóbban megművelhető részét jelenleg már hasznosítják, ezért a mezőgazdasági területek extenzív növelésének egyre nagyobb költségei éppen azon országok teherviselő képességét haladják meg, amelyekben a legégetőbb szükség lenne az élelmiszer-termelés fokozására; - jelentősen korlátozza a területnövelés lehetőségeit a beépített (települések, ipartelepek, utak, vasutak stb. által elfoglalt) területek népességnövekedéssel együtt járó terjeszkedése, ami - a hatékony talajvédelem hiányában továbbra sem mérséklődő talajpusztulás következményeivel párosulva - a globális földhiány kialakulásának közeli veszélyét vetíti előre. 2. Ennek elkerülése érdekében a másik megoldás, a termelékenység növelése látszik célravezetőnek. Bizonyos borúlátó számítások azonban azt mutatják, hogy a földhiány jelentkezését a termelékenység négyszeres növekedése is csak néhány évtizeddel tolja későbbre, ami azt jelenti, hogy az emberiség az új évszázadban növekvő élelmiszerárakkal, fokozódó élelmiszerhiánnyal, éhséggócok - lokálisan már most megfigyelhető - kialakulásával lesz kénytelen szembenézni. Ezt a nem túl kedvező jövőképet tovább árnyékolja az a felismerés, hogy a termelékenység növelése - esetenként súlyos - környezetkárosodáshoz vezet. Nem kétséges, hogy az ismertetett ellentmondások feloldása, a mezőgazdaság és az élelmiszertermelés jövőjének megnyugtató kijelölése - a téma globális jelentőségének megfelelően – csakis a legszélesebb nemzetközi összefogással valósítható meg.



9. Talajszennyezés Az ipari-technikai fejlődés sajnálatos velejárója, hogy környezetünk alkotóelemei - közöttük a talajok - sokféle káros anyaggal szennyeződnek. Ezek hatása környezeti tényezőnként eltérő: pl. a levegőben vagy a nyílt vizekben gyorsan szétterjednek (felhígulnak), a talajokban viszont lassan vagy egyáltalán nem mozognak, ezért koncentráltan és tartósan felhalmozódhatnak. Minthogy azonban a környezeti elemek egyszersmind bonyolult anyag- és energiaforgalmi kapcsolatban vannak egymással, törvényszerű, hogy a szennyeződés kisebb-nagyobb mértékben a szomszédos közeg(ek)be is átterjed s halmozottan káros hatást fejt ki. Ily módon kerül szennyeződés pl. a levegőből a felszíni vizekbe, ezekből a talajvízbe; a szennyezett talajból a talajvízbe, mészkőterületeken a kőzetrepedésekbe, majd ezeken keresztül a karsztvízbe stb., s a példák még hosszan sorolhatók. Anélkül, hogy e bonyolult kérdéskör részletesebb tárgyalásába bocsátkoznánk és ennek környezetvédelmi, közgazdasági, egészségügyi, mentesítéstechnikai stb. vonatkozásaiban elmélyednénk, a talajnak a szennyező anyagok megkötésében, a szélsőséges hatások kivédésében játszott különleges szerepét tekintjük át röviden. Az emberiség megjelenésével egyidejű az a felismerés, hogy a talaj „mindent megemészt”, ezért a szükségtelen és élettelen, járványveszélyt okozó, bomló szerves anyagokat - köztük az emberi holttesteket is - el kell földelni. E funkcióját a talaj évezredeken keresztül kitűnően ellátta, mígnem az utóbbi kb. másfél évszázadban, a felgyorsult ipari-techikai fejlődés „eredményeként” olyan mennyiségű és gyakran „talajidegen” anyaggal (pl. kőolaj-származékokkal) szennyeződött, ami több helyütt meghaladta terhelhetőségét, valamint természetes körülmények között páratlanul hatékony lebontó és átalakító (transzformáló) képességét. A talaj egyedülálló tulajdonsága, hogy - bizonyos határokon belül - képes mérsékelni, tompítani a természetes eredetű, ill. az emberi tevékenység által okozott, ún. stresszhatásokat, ezért a természeti tényezők közötti egyensúly megőrzésében nélkülözhetetlen szerepe van. Szakkifejezéssel élve, a talaj nagy kapacitású puffer-rendszer, amely a szélsőséges hatásokkal szembeni „érzéketlenségét”, azaz a benne zajló folyamatok viszonylagos állandóságát (a rendszer stabilitását) alkotórészeinek sokasága és a közöttük fennálló, bonyolult kölcsönhatások révén tartja fenn. A talajok tompítóképessége (puffer-kapacitása) különösen az alábbi hatásokkal kapcsolatban figyelemre méltó: - a savanyító, ill. lúgosító hatások kivédését ún. sav/bázis puffer-képességük teszi lehetővé - természetes tápelemmegkötő képességük - ami a növénytáplálás elsődleges feltétele - egyszersmind toxikuselem-megkötő képességet is jelent, azaz a talaj leköti és/vagy átalakítja az ipari, mezőgazdasági, közlekedési és kommunális eredetű kémiai anyagokat (köztük pl. a nehézfémeket), ezáltal megakadályozza továbbterjedésüket, ill. közömbösíti hatásukat. A különböző talajféleségek tompítóképessége nagymértékben függ CaCO3 - és kolloidtartalmuktól, a kolloidok minőségétől, eredeti pH-juktól stb. Néhány példa: a talaj elsavanyodását jelentősen késlelteti a CaCO3 jelenléte; ezért pH-ja mindaddig nem csökken, amíg szelvényéből a mész ki nem lúgozódik; - a talajkolloidok puffer-hatása nemcsak ionfelvevő és -raktározó képességükben rejlik, hanem a kémhatás szabályozásában is megnyilvánul: a talajoldat pH-jának valamely irányban történt megváltozását bonyolult cserefolyamatok révén – H+-, valamint OH-felvétellel, ill. -leadással ellensúlyozzák. Mindebből következik, hogy a kémhatásváltozás, ill. a szennyezőanyag-terhelés a különböző genetikájú talajokat eltérő mértékben érinti; - a legcsekélyebb puffer-kapacitással a mésztelen és kolloidhiányos savanyú homoktalajok jellemezhetők, amelyek ezért a savanyító hatásokra (pl. műtrágyázás, öntözés) és a szennyeződésterhelésre a legérzékenyebbek; - a jelentős pufferképességűek közé tartoznak pl. a kitűnő minőségű humuszkolloidokkal és Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 31


CaCO3-tal jól ellátott csernozjomok, a „szelíd” humuszanyagokat, agyagásványokat és más, egyszerűbb kolloidvegyületeket tartalmazó barnaföldek, valamint az e két talajféleség kedvező tulajdonságait szelvényükben egyesítő csernozjom barna erdőtalajok.

10. Az ipari termelés talajszennyező hatásai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Az ipari termelés dominanciája mellett a mezőgazdasági tevékenységek mindig is jelentős szerepet töltöttek be a vidéki népesség életében. 40 év gátlástalan ipari szennyezőanyag-kibocsátása a talajra is rányomta bélyegét. Ipari környezetszennyezésből származó talajterhelés és talajszennyezés, elsősorban a nehézipari és energiatermelési technológiák működési körzetében fordulhatott elő, különösen exponáltak voltak e tekintetben a Sajó-völgy művelt területei. Az közismert, hogy szinte minden régi iparterületen szennyezett a talaj fémekkel, olajjal, vegyi anyagokkal Azonban az ipari hatások számos úton, tágabb körzetben is terhelték a térség termőtalajait. Ezeknek a hatásoknak a részletes felmérése és feltárása nem történt meg. Ezek közül a legfontosabbak: •

• •

Talajsavanyodást idéztek elő a kibocsátott légszennyező anyagok (kén- és nitrogén-oxidok). Sajóbábony, Kazinbarcika környékén és a Borsodi Hőerőmű hatásterületén extrém mértékben lecsökkent a talajok pH-ja. Különösen érvényesült ez a gyárak környékén található erdők talajaiban. Az alacsony pH következtében felborulnak a talajok természetes biológiai és kémiai körfolyamatai, csökken a talajélet aktivitása, mobilizálódnak a toxikus elemek, oldatba kerülnek, majd kimosódnak a tápanyagok. Mindezek a talaj károsodását és a termőképesség csökkenését vonják maguk után. Szerves mikroszennyezőket vegyipari üzemek bocsátottak, bocsátanak ki nagyobb mennyiségben. A talajok ilyen irányú szennyezettségét nem vizsgálják. Vegyipari üzemek környékén problémát okozhatnak. A nehézfémek kohászati, vegyipari technológiákból származnak, de jelentős mennyiséget emittálnak a hőerőművek is. A Sajó-völgyben egy nagyobb területre kiterjedő részletes vizsgálat történt, amelyet a Zöld Akció Egyesület végzett 1992-ben. A vizsgálat, témánk szempontjából fontosabb eredményei: 1. A Sajó-folyóba kerülő nehézfém-szennyezések jelentős része a fenéküledékbe kerül, ahonnan az áradások mobilizálják ezeket. A folyó ártere fontos állomása a nehézfém-szennyezések transzportjának, a nagyobb áradásokkal az árterekre is kikerülnek a fémszennyezők. A folyamat egyirányú, a rendszeres árhullámokkal jelentős mennyiségű nehézfém halmozódik fel ezeken a területeken. Mivel a Sajó árterét szántóföldként vagy legelőként sok helyen hasznosítják, a felhalmozódó nehézfémek kockázatot jelentenek az agrárgazdálkodás számára. Különösen magas, a javasolt határértékeket többszörösen meghaladó higany-, kadmium-, arzén- és ólom-koncentrációk alakultak ki Sajólád, Ónod, Sajóörös és Kesznyéten térségében. Higany- és ólom-feldúsulás észlelhető még Sajószentpéter és Kazincbarcika térségében.



2. Elkészítették a Sajó-völgy központi részében a talaj nehézfém-szennyezettségi térképét. Jelentős nehézfém-koncentrációk tapasztalhatók a kazincbarcikai ipari üzemek és létesítményeik tágabb térségében (Hg, Cd, Pb, As). Kimutathatóan magasabb a talajok nehézfém-tartalma SajóTalajminták Hg koncentrációja

A Sajó által ne m be folyás olt te rüle te k A Sajó árté ri te rüle te i

[m g/k g] 4 3 2

He lys é g

1 0 Sajópüs pök i

Sajók aza

Sajóe cs e g

Sajólád

Ke s znyé te n

keresztúr térségében, amiben valószínűleg a BÉM játszott szerepet. Magas értékek fordultak elő Rudabánya környékén, az egykori ércelőkészítő mű és a vasércbánya térségében. Jelentős diffúz szennyezőforrás ezen a területen a bánya meddője, és az ércelőkészítő nyílt felszínű salakhányója. 10.1. A talajok nehézfém-szennyezettsége A nehézfémek vizsgálati eredményei az AIIR mezőgazdasági táblákra vonatkozó, 1980-as évek alapállapot-felvételezéseinek átlagértékeiből származnak. Az adatok felhasználhatók háttér-érték (referencia érték) számításához. A háttér-érték az adott anyagnak a talajban természetesen előforduló, kiinduló mennyiségéből és diffúz anyagbevitel következtében a talajokba bekerülő, és a talajokban eloszló anyagokból áll. Az előzőek alapján a magyarországi talajok nehézfém-tartalmának ‘szokásos’ és ‘javasolt háttérértékeit’ az alábbi táblázat összegzi:

Elem

Szokásos értékek mg/kg

Cink Kadmium Nikkel Ólom Réz

5-150 0,1-1 2-50 2-50 1-50

Javasolt határérték mg/kg

Sajó-ártéren Max. értékek mg/kg

Sajó-ártéren Min. értékek mg/kg

100

32 - 47

190 - 500

0,5 25 25 30 MTA TAKI, 1998

1,2 – 1,3 4,9 – 6,5 15 – 28 105 - 276 15 – 28 110 - 243 9 - 18 50 - 75 Zöld Akció Egyesület 1994

3. A táblázat: magyarországi talajok szokásos és javasolt határértékei, valamint a Sajó-ártér jellemző adatai



Talajm inták Cd k once ntrációja a Sajó m e nté n s ajó által ne m be folyás olt te rüle te k A Sajó árté ri te rüle te i [m g/k g] 8 6 4

He lys é g

2 0 Sajópüs pök i

Sajók aza

Sajóe cs e g

Sajólád

Ke s znyé te n

A nehézfémek és a talajtulajdonságok közötti összefüggések részletes vizsgálata a növényi felvételre vonatkozóan: Kadmium A kadmium igen ritka elem a földkéregben. A talajban többféle kémiai formában lehet jelen. A kadmium megoszlása a különböző kötésformák között meghatározó jelentőséggel bír a növényi felvehetőség szempontjából. A különböző Cd-formák közötti egyensúlyt, így a növényi felvehetőséget befolyásoló tényezők többek között: a talaj pH-ja, szevesanyagtartalma. Alacsonyabb pH-n nagyobb a növények kadmium-felvétele, ha a talaj kadmiummal szennyeződött, akkor a talajsavanyodás hatására a növény Cd-tartalma többszörösére nőhet. Semlegeshez közeli vagy lúgos pH mellett a kadmium megkötődhet a talajban. Meszezés révén tehát csökkenthető a növények kadmium-felvétele. A talaj nagyobb szervesanyagtartalma szintén csökkentheti a Cd-felvehetőséget, a nagy szerves molekulákban kötött kadmium ugyanis kevésbé hozzáférhető a növények számára. A kadmium veszélyessége főként abban rejlik, hogy a növények sokszor látható tünetek nélkül, nagy menynyiségben halmozhatják fel, s így észrevétlenül kerülhet be az állati táplálékláncba.

Cink A cink esszenciális elem mind a magasabbrendű növények, mind az állatok és az emberi szervezet számára. A cinkkel kapcsolatos növényélettani probléma általában Zn-hiányt jelent, és ezen hiánytünetek gyakran jelennek meg karbonátos talajokon. Zn-toxicitás csak savanyú talajokon, nagy koncentrációk esetében léphet fel. A növények Zn-felvétele a talajban lévő mozgékony Zn-tartalomtól függ, amelyet a különböző talajtulajdonságok jelentős mértékben befolyásolnak. Homoktalajok kevés mozgékony cinket, míg szolonyec talajok többet tartalmazhatnak. A talajban lévő cink mozgékonysága függ a talaj pH-jától, a pH-érték csökkenésével a mozgékony Zn-tartalom jelentős mértékben növekedhet. Savanyú kémhatású talajokban, valamint szerves anyagban gazdag talajokban a növények cink-felvétele fokozódik, míg a karbonátos talajok mozgékony Zn-tartalma alacsony.

Ólom Az ólom a földkéregben igen koncentráltan, jól feldolgozható ércekben található. Az ólom egyértelműen toxikus nehézfém. Számos káros hatása ismert (endokrin- és neuro-toxicitás, rákkeltő hatás stb.) Az ólom a talajokban döntően adszorpciós komplexekhez kötött, illetve oldhatatlan vegyületek formájában van jelen, így a növények számára felvehető Pb-tartalom igen csekély. A talaj Pb-megkötő képességét az agyag- és humusztartalom jelentősen befolyásolja. A növények ólomtoleranciája függ az ólomnak a talajból történő felvehetőségétől. A legnagyobb gond az, hogy a növényeken az ólommérgezés tünetei rendszerint nem érzékelhetők, de állati és emberi fogyasztásuk mérgezéshez vezet. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 34


A meszezés, szervestrágyázás, P-műtrágyázás csökkenti az ólom felvehetőségét, s ezáltal a növények Pb-tartalmát. A meszezés többféle módon hat, nagyobb pH mellett az ólom oldhatatlan hidroxidot, karbonátot, foszfátot képez. A talaj nagy szervesanyagtartalma szintén csökkenti az ólom felvehetőségét.

Talajminták Pb koncentrációja

A Sajó által ne m be folyás olt te rüle te k A Sajó árté ri te rüle te i

[m g/k g] 300 250 200 150

He lys é g

100 50 0 Sajópüs pök i

Sajók aza

Sajóe cs e g

Sajólád

Ke s znyé te n

Réz A réz elég gyakori elem a földkéregben. A magasabbrendű növények, valamint az állati és az emberi szervezet számára létfontosságú elem, gyakorlatilag minden élőlényben megtalálható. A növények számára csak az oldható formában lévő réz vehető fel, így nem réz-toxicitás, hanem réz-hiány jelent növényélettani problémát. Savasodás során a réz mozgékonysága megnövekszik, a többi kation formájában lévő nehézfémhez hasonlóan. A rezet a talaj szervesanyagtartalma és az agyagásványok adszorbeálni képesek. A nagy szervesanyagtartalmú talajokban az erős komplexképződés miatt, a réz nagy része legtöbbször a növény számára nem hozzáférhető formában található. A tápelemekkel való kölcsönhatás szempontjából a nitrogénnel és a foszforral negatív összefüggés mutatható ki. Ugyanis e két létfontosságú tápelem túladagolása rézhiányt idézhet elő.

11. A földértékelés módszerei Magyarországon A talajok minőségének és különösen termőképességének megállapítására már a. XIX. században számos, ún. talajbírálati (földértékelési; bonitálási) eljárást dolgoztak ki, amelyeket a birtokbecslés során (egész birtoktestek vagy egyes birtokrészletek értékének megállapításakor) alkalmaztak. A vizsgált terület egymástól 100-200 m-nyi távolságra eső pontjain a talaj minőségét, azaz összetételét, mélységét, művelési állapotát és termőképességét vették bírálat alá, majd az egyenlő tulajdonságokkal bíró területeket ezen az alapon osztályokba foglalták. Az osztályok azt juttatták kifejezésre, hogy bizonyos talajokon mely növények, milyen eredménnyel. termeszthetők. Az osztályozást különböző szempontok alapján végezték, így pl. egyesek a négy fő gabonanem alapján búza-, árpa-, rozs- és zabtalajokat, mások hereképes és nem hereképes szántókat különítettek el; ismét mások a talajok felépítésére, tulajdonságaira, fekvési és művelési viszonyaira vonatkozó minden körülményt figyelembe véve, ezek összességéből állapították meg a termőképesség fokozatait. A birtok értéke a talaj termőképességén kívül még a telek fekvésétől, a községtől, ill. a piactól való távolságától és az előállított termények árától is függött. Hazánkban a földadót 1850-ben vezették be. Kataszter akkor még nem lévén, az adót a birtokosok bevallása és a hivatali közegek felvételei alapján vetették ki. A földek közötti. különbségtételt és a föld minőségi mutatóinak megállapítását lehetővé tevő, „első magyar hozadéki kataszter” elkészítéÖkológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány – Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 35


sét egy 1875-ben kiadott, a földadó szabályozásáról szóló rendelet alapozta meg. Ez a máig használt rendszer aranykorona-értékben fejezi ki a földek közötti minőségi különbséget. A kataszteri tiszta jövedelem megállapítása végett az ország területét 15 kerületre, ezeket összesen 288 becslőjárásra, a járásokat szükség szerint osztályozási vidékekre osztották fel. Becslőjárásonként, ill. osztályozási vidékenként minden művelési ágra tiszta jövedelmi fokozatokat (osztályokat) állítottak fel, éspedig mind a hét műveléságra (szántóföld, kert, rét, szőlő, legelő, erdő és nádas) legfeljebb nyolcat. A becslőközegek ily módon 56-féle földet különböztettek meg és 40 milliót meghaladó földrészletet (parcellát) osztályoztak. Minden művelési ágban az egyes minőségi osztályok részére községenként mintatereket jelöltek ki, és a földrészletek hozadékát az egyes mintaterek által képviselt osztályokba való sorozás útján határozták meg. Az 1884. évi földadót már az új földadókataszter nyomán vetették ki. Az aranykorona-érték megállapítása a különböző műveléságakhoz tartozó és különböző minőségű földek hozadékának, ill. tiszta jövedelmének meghatározásával történt. Alapul a hagyományos gazdálkodás keretei között tartósan nyerhető átlagtermések értékét vették, amelyből levonták a gazdálkodás költségeit, valamint az átlagtermések alapján képzett összvagyon értékének 5%-os kamatát, és ezt minimális, adómentes jövedelemnek tekintették. Az aranykorona-érték tehát három fő tényező, a föld, a ráfordítás és a terményárak összefüggése alapján nyugodott, így ideális esetben a valóságot megközelítő, de tulajdonképpen feltételezett és becsült tisztajövedelem-különbségeket fejezett ki. A mezőgazdaság a földminőség szükséges számbavételére, jelenleg is a több mint száz éves aranykorona rendszerű kataszteri tiszta jövedelem korrigált mutatóit használja. Az aranykorona-értékre alapozott különbségtételnek Stefanovits P. (1992) szerint az alábbi hátrányai emelhetők ki: - nem alkalmazhatók a talajtani tudomány eredményei; - nem választhatók szét a közgazdasági és a természeti elemek; - nem adnak lehetőséget országos összehasonlításra, mert a viszonyítás legfeljebb csak becslőjáráson belül érvényes; - nem lehet rá alapozni üzemi, megyei és országos gazdasági döntéseket. E helyen a jelenleg alkalmazott legkorszerűbb - ám a közgazdasági értékelést nélkülöző - földértékelési rendszert mutatjuk be vázlatosan. A Fórizs-Máté-Stefanovits (1971, 1972) által kidolgozott eljárás két értékszámot vesz figyelembe: - a talajviszonyoknak a földértékelésben játszott szerepét a talajértékszám érzékelteti, ami nem más, mint a talaj termékenységének kifejezője, és 1-től 100-ig terjedő, a viszonylagos termékenységet jelző pontértékkel közelíti meg a talajminőségben fennálló különbségeket; - ahhoz azonban, hogy a természeti viszonyok összességének hatása kifejezésre jusson, a talajértéken kívül az éghajlati, a domborzati és a vízviszonyok mérlegelése is szükséges, amelyek együttesen - a talajértékszámra épülve - a termőhelyi értékszámot adják meg. A talajértékszám meghatározásának célja a talajtermékenységben fennálló viszonylagos különbségek kifejezése, éspedig azon a termékenységi szinten, amelyet a fogatos szántáson és az istállótrágyázáson alapuló növénytermesztés képviselt. Ez az állapot a talajok alaptermékenységének felel meg. Míg a talajértékszám a talaj termékenységének mutatója, a termőhelyi értékszámban az éghajlat, a domborzat és a felszíni vizek módosító hatásai tükröződnek. A módszer kidolgozói itt is azt az elvet érvényesítették, hogy a talajértékszám az ideális éghajlatú, sík és káros felszíni vízhatástól mentes terület termékenységét jelzi. Ha tehát akár az éghajlat, akár a domborzat, akár a vízhatás az ideálistól eltér, ez is pontszám-levonásban jut kifejezésre.



Felhasznált és ajánlott irodalom: Advances in soil organic matter research: the impact on al; agriculture and the e«víroment / ed. W.S.Wilsonr Cambridge: RSC, 1991. - IX, 400 p. Ballenegger R - Di Gléria : Talaj- és trágyavizsgálati módszerek - Bp., :Mezőgazd.. 1962. Bulla Béla : Általános természeti földrajz, 1-2.köt. - Bp.: Tankvk.. 1962 Csorba Péter : A radioaktív szennyeződés hatása a talajra és az élővilágra - In.: Földr.Közlem., 39.1991.34. pp. 191-200. Dobos E.: Talajtan – Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc, 1999. Fehér D. : Talajmikrobiológia - Bp.: Akad. K., l954 Füleky György : A talaj - Bp.: Gondolat., 1988. -127 p.( Gondolat zsebkönyvek, A 9229) GIobal soil change / ed. RW. Arnold, I. Szabolcs - Bp.: MTA Kut.és Szerv.Int.,1990., 110p. Győri Dániel: A környezetvédelem talajtani vonatkozásai - Bp.: BME, 1975. - 70 p. Keveiné Bárány Ilona : Talajföldrajz - Bp.: Tankvk., 1989. -178 p. Laczkó I.: A hegy- és dombvidéki gazdálkodás ökonómiai alapjai - Bp.: Mezőgazd. K., 1973 Loch J. - Nosticzius Á. : Agrokémia és növényvédelmi kémia - Bp.: Mezőgazd. K., 1992 Major I.: Mindennapi termőföldünk - Bp.: Mezőgazd. K., 1987 Nagy D. et all.: Borsod-Abaúj-Zemplén megye Környezetvédelmi Programja – Miskolc, Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, 2000 A meliorizáció kézikönyve / Szabó J. et al. - Bp.: Mezőgazd. K., 1977 Papp S.: A talaj mint megújuló és megújítható erőforrás. In.: Természeti erőforrások gazdaságtana és földrajza – Bp. Aula kiadó, 2001. pp. 215-243. Ravasz T.: A talajművelés és talajvédelem - Gödöllő: ATE. 1986 Stefanovits Pál: Magyarország talajai - Bp.: Akad. K., 1963 Stefanovits Pál: Talajtan - Bp.: Mezőgazd. K., 1992 Szabó I. M.: Az általános talajtan biológiai alapjai - Bp.: Mezőgazd. K., 1986 Széky Pál: Ökológia - Bp.: Natura, 1979 Talajtan: Alkalmazott és agrokémia, 2. / Hargitai L. - Bp.: BKE, 1986 - 348p. Talajvédelem, környezetvédelem / szerk. Stefanovits Pál - Bp. :Mezőgazd K., 1977. – pp. 177. - 244. Várallyay Gy.: Új tudományos kihívások egy korszerű földminősítési rendszerrel szemben – Geodézia és Kartográfia LIV. Évf. 2002/7 pp.3-12.


Talajtan és talajvédelem

Recommend Documents