Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának I. Nyitra-vidéki magyar népdalok

Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának, Nyitra-vidéki magyar népdalok, 2004, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 29.

Ág Tibor:

Semmit sem vétettem Nyitra városának I. Nyitra-vidéki magyar népdalok Olsvai Imre: Bevezető................................................................................................. 2 Kodály Zoltán és a Nyitra környéki magyarság.......................................................... 3 Nyitra-vidéki népzenei hagyományunkról és annak rögzítéséről ............................... 3 A Nyitra-vidéki magyar települések földrajzi elhelyezkedése.................................... 3 A Nyitra-vidéki magyarság eredete ............................................................................ 4 A magyar népzenei gyűjtőmunka történetéről Nyitra környékén ............................... 5 Jegyzetek..................................................................................................................... 7

1


Olsvai Imre: Bevezető Több mint fél évszázad gyűjtő-kutatómunkájának leszűrt, tömör eredményét tartalmazza a szlovákiai magyar népzene legszorgalmasabb búvárlójának, Ág Tibornak jelen kötete. Nyitra és környéke, más néven a Zoborvidék már a 20. század legelején felhívta magára a figyelmet – Vikár Béla fonográfos gyűjtése révén – különleges szokásénekeivel, hangsoraival, magában álló sajátos dallamaival és balladáival. Ezért is járt Kodály több mint tíz éven át rendszeresen erre a vidékre, ez volt talán a leggyakrabban fölkeresett gyűjtőterülete (és tegyük hozzá: zeneszerzői vallomásaiban is e vidék népzenéje szerepel legtöbbet). Kodályt követte – Manga János, Szijjártó Jenő, Vikár László és mások után – Ág Tibor, aki egymaga többet rögzített öt évtized alatt, mint a többiek együttvéve. Fölkereste Kodály és Manga régi énekeseit és egy ritka kutatási ágnak, az „időbeli változásvizsgálatnak” számára gyűjtött számos becses adatot. Újabb, fiatalabb előadók százaitól pedig gazdagabb változat-állományt, dúsabb földrajzi dallamtérképet rajzolt meg. Gondja volt a nála fiatalabb néprajzi gyűjtők zeneanyagának lejegyzésére is. Miközben szakszerű képet ad egy-egy dallamadat néprajzi és szöveg-hátteréről, szinte észrevétlenül lopja az olvasóba a zene sajátos jellemzőit: szerkezetet, hangsort, szótagszám-felépítést stb. Szintén a pedagógus és közművelő vezérli munkáját, amikor anyagát műfajok, tehát alkalomhoz kötődések, és szövegkategóriák szerint csoportosítja. Ezzel szerfelett megkönnyíti a kötet használatát és gyakorlatba ültetését. A 64. dal A Magyar Népzene Tára VII. kötetében közreadott XIX. típusba tartozik, ugyanazon személy korábbi változata a 77. A 90. és a 175. egymásnak dallamváltozatai, mindketten A Magyar Népzene Tára VII. kötetében közreadott XXVI. típusba tartoznak. Szépen gazdagítják ennek a főleg Alföldön, Erdélyben és Moldvában élő típusnak képét, mely szórványosabban előkerült még Északnyugatról, Dél-Dunántúlról és Szlavóniából is. A 181. a Zoborvidék egyik legsajátosabb dallama, sőt: legsajátosabb – tehát másutt elő nem forduló – Lakodalmas Éneke. Sokszáz szöveggel éneklik, napjainkig kimeríthetetlen mennyiségben. A Magyar Népzene Tára III/A kötetében tizenegy faluból találunk 31 adatot (175-205.). Akad örvendetesen új földrajzi előfordulás is! Így például a 91.-nek eddig csak a Bakonyból ismertük nem is túl közeli változatát (A Magyar Népzene Tára III/A 848.). A 172.-nek Borsai Ilona eddig még nem közölt palócföldi gyűjtésében vannak változatai. De nemcsak dallam-, szöveg- és szokáskultúra kap örvendetesen sok ajándékot, valóság-ismeretet! Kodály Zoltán, Péchy Blanka és Lőrincze Lajos óhajának megfelelően sok dalszöveg és adatközlő-idézet a telthúrú magyar nyelvváltozatban: köznyelvi zárt ë-vel olvasható! (Kár, hogy nem valamennyi íródott-jegyződött le ebben a 15-magánhangzós nyelvverzióban.) Ág Tibor kötete jelentős előrelépés zenei önismeretünk, néphagyomány-feltárásunk növelésében. Várjuk a további köteteket!

2


Kodály Zoltán és a Nyitra környéki magyarság Nyitra-vidéki népzenei hagyományunkról és annak rögzítéséről Kodály Zoltán a magyar népzenéről 1952-ben megjelent tanulmányának bevezetőjében írja: „ ...Bár lényegesen új anyagra már alig számíthatunk: a meglévőnek alaposabb megismerésére, újabb és pontosabb megfigyelésére, a hiányos szövegek kiegészítésére állandóan szükség van.” 1 Az 1920-as években, amikor Bartók és Kodály összegezték népdalgyűjtésük eredményeit, a Nyitra-környéki magyar falvakból 1918-ig, 776 dallam állt vizsgálódásaik rendelkezésére. A 776 dallamból Kodály 752, Vikár Béla pedig 24 dallamot gyűjtött. Vikár Béla csak egy helyen Pogrányban készített fonográf felvételeket, amelyeket Bartók Béla jegyzett le, valószínűleg több évvel a gyűjtés után. (A publikációkban sajnos nincs feltüntetve, sem a gyűjtés, sem a lejegyzés dátuma.)2 Későbbi pontosabb leltározás során kitűnt, hogy Kodály Zoltán 1906 és 1917 között 22 helységből 1090 dallamot gyűjtött.3 Több írásában is megjegyzi a zoborvidéki népzenei anyag rendkívül értékes és archaikus voltát. Az ő javaslatára 1956 szeptemberében a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportja megbízásából Vikár László kutatott a zoborvidéki magyar falvakban.4 Kiküldetésének egyik célja az volt, hogy a lehetőségekhez mérten megismerje a Nyitra megyei magyarság 20. század közepén, tehát 50 évvel Kodály Zoltán gyűjtése után, még élő népdalkincsét, énekes népszokásait. Továbbá felderíteni, hogy a magyar népzenekutatás első éveiből már ismert helyeken kit lehet megtalálni azok közül, akik Kodály Zoltánnak énekeltek. Hányan ismerik azokat a dallamokat, énekelt szokásokat. Vikár László beszámolójában kutatómunkájának eredményéről a következőket írta: „A tapasztalatok alapján nem túlzás azt mondani, hogy a zoborvidéki magyarság dalainak nagy része a mai napig változatlanul él, nem halt ki a régi öregekkel. Egyes népszokások elmaradásával ugyan csökkent az énekes alkalmak száma, a dalolás a mindennapi életben talán kisebb szerepet játszik, mint azelőtt, de a 40 évnél idősebb énekesek mind jól emlékeznek az újak mellett a régi dallamokra is. Nem egyszer hallottam ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket: Ez már száz éves ének, öreg mányikámtú tanultam”. A két világháború között Manga János folytatott népzenei gyűjtőmunkát a Nyitravidéki magyar falvakban, főleg Menyhén. Ezt publikációi is igazolják,5 valamint az 1939ben készült „Pátria” népzenei hanglemezsorozaton megörökített menyhei népdalok, amelyen az általa javasolt énekesek értékes változatai hallhatók. A Nyitra-vidéki népzenei kutatásainak eredményeit összegezte a doktori disszertációjában, amelyben az ott talált lakodalmas énekeket elemezte. A Nyitra-vidéki magyar települések földrajzi elhelyezkedése A Nyitra környéki magyar településcsoportot a szakirodalom Zoborvidék, vagy Zoboralja tájnéven tartja számon. Általában tizenhárom települést sorolnak ide.6 Ezek a Tribecs hegyvonulat, Zobor, Zsibrica, Piliske tövében fekvő települések. Ma már nyelvsziget, de a 19. században még nyugatra Verebély és Érsekújvár felé összefüggő sáv kö3


tötte össze a többi magyar településekkel. A népzenei kutatások eredménye bizonyítja, – azonos típusú dallamok – hogy a Zoborvidék tájnév csak szűkebb viszonylatban értelmezhető. A Zoborvidékhez tartozó 13 településén kívül, még több magyar helység népzenei hagyománya bizonyítja, hogy a tágabb értelemben Nyitra vidékhez húsz, sőt ha Nagykért is számba vesszük 21 település sorolható. Verebély felé Bábindol, Kalász, vagy ahogy az ottaniak nevezik Kálaz, Nagyhind, Nemespann és közvetlen Verebély mellett Felsőaha. Érsekújvár irányába a Nyitra folyó mellett, Nagycétény, Nyitracsehi, Berencs, Nagykér. De Nyitrától délre fekvő Királyi népzenéjében is fellelhető a Zobor-vidéken talált archaikus népzenei hagyomány. Tehát a tágabb értelemben vett Nyitra vidékén huszonegy település található. A szakirodalom hajlamos arra, hogy a már eddig publikált dolgozatokból átvegyen bizonyos megállapításokat. Ilyen téves megállapításnak tartom, hogy Barslédeccel kapcsolatban megjegyzik, idézem: „sok tekintetben más kulturális sajátságokat mutató Barslédec” 7. Talán azért, mert a 19. század végén a községet Barsmegyéhez csatolták. Addig Lédec pontosan a megyehatáron feküdt. A megyehatár (Nyitra és Barsmegye határa) a falut kettészelő Dervence patak volt. A patak jobb partján lakó legények Nyitrára, a balparton lakók pedig Aranyosmarótra mentek sorozatra. Azzal, hogy pontosan miben különböznek a Lédeci hagyományok a Nyitra megyeiektől, még senki sem foglalkozott. Az azonban teljesen bizonyos, hogy a népzenei hagyománya semmiben sem különbözik a többi Nyitra vidéki falu hagyományától. Azzal sem tudok egyetérteni, hogy Barslédec viselete gyökeresen különbözne a többi településétől. Ha már viseletről van szó, Lédec szomszédságában a szlovák Velsicen (Velčice) a hagyományőrző szlovák asszonyok olyan régi viseletet őriznek, amely teljesen azonos a kalotaszegi muszújjal.8 Véleményük szerint ez az ő régi szlovák viseletük, mert amit most viselnek, a hosszú szoknya, az „magyar szoknya” („uherák”). A Nyitra-vidéki magyarság eredete A Nyitra-vidéki magyar falvak, minden kétséget kizáróan honfoglalás kori települések. Ez a honfoglaló magyarság valószínűleg nagyon sokszínű népesség volt. Voltak, akik csak földműveléssel, mások állattenyésztéssel foglalkoztak, de voltak köztük fegyverforgatók, akiknek a határ őrzése volt a feladatuk. A magyarok krónikájában olvashatjuk:9 „900 tavaszán a magyarok visszatértek Itáliából, első sikeres kalandozó hadjáratukról, és hozzáláttak új hazájuk határainak kiépítéséhez. Először Moráviából szakították ki a Morva és Garam folyók között részt, majd a bajorok ellen fordultak és egészen az Enns folyóig nyomultak. A magyar akciók hatására a bajorok és morvák békét kötöttek egymással, de a morvákon már az sem segített: 902-ben a magyarok felszámolták fejedelemségüket. A győzelmek eredményeképpen a magyarok és a velük szomszédos népek területe között széles lakatlan határsáv u.n. gyepüelve alakult ki.” Dr. Ethey Gyula erről így ír: „Az árpádházi királyok alatt a XIII. század végén is, Magyarország határait sűrű erdők borították. Ezek az erdők a honvédelmi rendszer fontos részét képezték, amennyiben csak kevés ösvényen lehetett azon áthatolni. Az erdőkön belül pedig ott, ahol a lakott föld kezdődött, voltak a gyepük, melyek az erdei ösvényeket elvágták. E gyepüket közmunkával tartotta fenn a szomszédos lakosság. Az utakra nagyobb bejáratokra »Kapukra« őrök vi4


gyáztak.” 10 Ilyen jellegzetes gyepükapu volt Zsére és Béd közötti szoros (erre kanyarodott át a határ a Nyitra völgyébe). A hegy túlsó oldalán Béd, Szalakusz, Menyhe, az innenső oldalán Kolon, Zsére, Ghymes volt az őrzők szállása. A gímeskosztolányi szorost Lédec magyarjai őrizték. Ez a gyepü, az egykor Petendnek nevezett Garamszentbenedek tájáról Maróth, Ghymes, Egerszeg, Assakürth, Galgóc vonalán haladt a Garam vizétől a Vág folyóig. Minden bizonnyal a gyepük őrzői székelyek voltak. Lédecen a Székely családnév ma is gyakori, ami a származásnak a bizonyítéka.11 A magyar népzenei gyűjtőmunka történetéről Nyitra környékén Ha a Garamtól Gímesen, Nyitrán át Galgócra vezető országút fölé egy védősávot helyezünk, láthatóvá válik a gyepük természetes iránya. Ez a gyepü délnyugati irányban a Kiskárpátokat átszelve egészen a Morva folyóig húzódott. Ebből a gyepüből magyarnak csak a szűkebb értelemben vett Nyitra-vidéki települések maradtak meg. A Kiskárpátokon túli u.n. „Záhorie” (Hegyen túl) mai szlovák és morva-szlovák településeinek nevei is őrzik magyar eredetüket. Mint pl Malacky, Sekule, Láb, Leváre. Ezt bizonyítani látszik a hegyentúli szlovákok nyelvjárásában használatos „tegez” szó is, amelynek jelentése zsebet jelent. (Lásd Sima Ferenc erről írt tanulmányát). A Morva folyó mellett pedig Uherský Brod és Uherské Hradište városnevek őrzik a magyar határvédők emlékét. Ezek és más jelek, mint például a Lédec melletti szlovák Velcsicben talált szoknyaviselet, amit az ottaniak régi szlovák viseletként őriznek, azonos a kalotaszegi szoknyaviselettel a muszujjal. Tóth Tibor pozsonyi műfordító, aki néprajzzal is foglalkozott említette egyszer, hogy valamelyik Hegyentúli szlovák faluban is talált muszujt. Bartók Béla 1936-ban a „Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét” című írásában zárszóként, s mintegy vádolva az akkori népzenei kutatómunka szűkmarkú támogatóit a következőket írta: „Nem vagyok matematikus, sem közgazdász, de talán nem tévedek, mikor azt mondom, ha csak azt a pénzt fordítanák népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét föl lehetne gyűjteni.” Nos, nekünk ezek egy kis töredéke is elég lett volna, hogy néhány megszállott lelkes ember, alapos gyűjtőmunkával rögzítse a szlovákiai magyarság népzenei hagyományát. Már a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején történtek próbálkozások. 1938-ban a pozsonyi Komenský Egyetem mellett működő Állami Népdalintézet Szlovenszkói szakosztálya 12 a magyarlakta vidék népdalkincsét is fel akarta mérni. Kérdőíveket nyomtattak, melyek közül a 3. számú kérdőív a népzenekutatást szolgálta volna. A kérdőíveket a falusi iskolák igazgatóinak címezték. A felderítő kérdőív 30 kérdést tartalmazott. Aláírói: Dr. Orel Dobroslav egyetemi r. tanár, elnök, és Dr. Vážný Vencel egyetemi r. tanár, titkár volt.13 Az intézmény munkájáról és az elért eredményekről nem találtunk összefoglaló tájékoztatást, csakúgy, mint a kitöltött és beküldött kérdőívek sorsáról sem. Ennek a kutatócsoportnak többek között tagja volt Arany A. László és mostohatestvére František Zagiba. Arany A. László a második világháború idején a pozsonyi Madách gimnázium diákjaiból önképzőkört szervezett, melynek Putz Éva is egyik tevékeny tagja volt. Ez a csoport az 5


1940-es évek elején Arany A. László vezetésével nyelvjárás- és folklórkutatásokat végzett Kolonban és Zsérén.14 Ugyancsak a második világháború utáni években, a Csemadok megalakulása után sem történt semmi. A folklórhagyományok gyűjtését a mai napig sem sikerült intézményesíteni. Sajnos, nem rajtunk múlott, hogy a 20. század második felében, amikor még nem bomlottak annyira szét a hagyományőrző faluközösségek, nem foglalkozhattunk intézményesen a gyűjtőmunkával. Pedig a jó szándék megvolt, akárcsak Liszt Ferencnél15, de sajnos a körülmények nem tették lehetővé annak végrehajtását. A Pozsonyban működő Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület, melynek gróf Csáki Mihály volt az elnöke, tervbe vette egy Nyitra-vidéki népballadák gyűjteményének kiadását, amely Putz Éva, Arany A. László és Kovács Gergely gyűjtését tartalmazta volna. Ebből a balladagyűjteményből, sajnos csak a Fehér László balladája jelent meg 1944 őszén.16 A második világháború után, 1949-ben a Szlovák Kommunista Párt támogatásával megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok, amelynek elsődleges feladata, a magyar kisebbség szocialista átnevelése, a magyarlakta vidék mezőgazdaságának kollektivizálása volt. A politikai feladatok mellett, de csak másodlagosan, a kulturális munka is helyett kapott. Erős cenzúra mellett a kulturális munkában prioritást élvezhetett a népi hagyományok felkutatása és gyűjtése. A Csemadok kulturális munkatervébe, Fellegi István a szervezet első főtitkára a szlovák állami népi együttes mintájára egy hasonló magyar hivatásos együttes megalakítását is betervezte. Így lettem 1949 augusztában a Csemadok Központ kulturális osztályának dolgozója. Később 1951-ben Takács András koreográfus, és Bočekné Gesztes Zsuzsa színházi ruhatervező is – a jövendő együttes szakmai vezetője – a Csemadok alkalmazottja lett. Ahhoz, hogy egy ilyen együttes létrejöjjön a tagok toborzásán kívül a megfelelő műsor kialakítása is fontos feladat volt. Szakirodalom híján, magunknak kellett elindulni, – itt elsősorban a népzenei hagyományra gondolok – újra felfedezni azt a hagyományt amit a magyar parasztság évszázadokon keresztül megőrzött, de amit már előttünk a népzenekutatás nagyjai fölfedeztek és leírtak.17 Felszerelésünk csak papír és ceruza volt. Később, 1952-ben a főtitkár jóvoltából beszereztünk egy hangfelvevő készüléket, ami nem zenei felvételekhez, hanem irodai használatra készült, egy diktafón volt. Ezen a készüléken felvett zenei anyagot későbbi tökéletesebb készülékeken nem lehetett meghallgatni, mert forgási sebessége nem volt normalizálva, az újabb készülékek forgássebességét viszont nem lehetett szabályozni. A folklórhagyományok gyűjtését 1951-ben kezdtük elsősorban a hagyományőrző vidékeken. Nyitragerencsér, Kolon, Zsére, Nyitraegerszeg, Menyhe, után Martos következett, majd Medvesalja, Gömör, Kassa vidéke és Bodrogköz. A Csemadok hivatásos népi együttese 1953 májusában alakult meg. Hivatalos neve a Szlovák Állami Népi Együttes (SĽUK) magyar megfelelője lett: Maďarský ľudový umelecký kolektiv, (MĽUK), de Gyurcsó István javaslatára NÉPES-re egyszerűsítettük a nevét.18 Az együttes nem egész két évet élt, mert 1955-ben átszervezték, nem maradt belőle semmi. A Népes megalakulásakor az együttes szakmai vezetősége még két értékes emberrel bővült Viczay Pál és Grébnerné Kucsera Margit szólóénekesekkel, valamint Hemerkáné Lágler Olgával. Viczay Pál az énekkarban szólamvezető volt, Olga néni, az énekkarban 6


szólamokat tanított, korrepetált a tánckarban, sőt koreografált is. Az együttes bemutatóján két koreográfiája is szerepelt: az üveges tánc és a kukoricafosztás. Az utóbbi hangszeres kíséretét Somorjai Németh István László szerezte. Néhány hónappal a megalakulás után munkánkhoz Szíjjártó Jenő zeneszerző és karnagy csatlakozott, aki nagyban hozzájárult a bemutató előadás műsorának sikeres betanulásához. A Népes bemutató előadása 1954. április 25-én volt a pozsonyi Nemzeti Színházban. A sikeres bemutatkozás után az együttes nyári fellépési körúton vett részt, melyen Pozsonytól Nagykaposig minden városban szerepelt, ahol magyarok élnek, sőt nagyobb helységekben is ahová meghívták az együttest. A bemutatott műsornak mindenütt óriási sikere volt, hisz a közönség 1945 után szomjazta a magyar szót, a magyar dalt. A népi együttesek műsora különben is teljesen új műfaj volt. A második világháború előtt ilyeneket nem rendeztek. Legfeljebb az olyan irányú próbálkozások, mint a Gyöngyösbokréta. De az inkább a népi hagyomány spontán színpadra állítása volt. Az együttes műsorán viszont már színpadi feldolgozások szerepeltek. Az együttes feloszlatása után nem szűnt meg a népi hagyományok gyűjtése. Viczay Pál a Népművelési Intézethez került. Szíjjártó Jenő a Csemadokhoz. Grébnerné és Hemerkáné az SDĽUT (Szlovák Népművészet Háza) keretében tovább gyűjtötte a népdalokat és népi táncokat. Tulajdonképpen a „Népes”-sel kezdődött az öntevékeny együttesek alakulása és működése. Két évvel a „Népes” feloszlatása nyomán megalakult a Pozsonyban tanuló diákok énekkara, amelynek női kara a Pedagógiai Gimnázium diákjaiból, a férfikar pedig főiskolai hallgatókból állt. Ugyanakkor Gyüre Lajos és Mede István vezetésével népi tánccsoport alakult. 1957-ben állami támogatást kapott a Pozsonyban tanuló diákság. Ebből a lelkes ifjú csapatból lett a Magyar Dal- és Tánc Együttes, amely később felvette az Ifjú Szivek elnevezést. Már csak a zenészgárda hiányzott. Hamarosan ezt is sikerült megszervezni, így 1957 augusztusában már egy fellépési körutat szerveztünk. A népdalgyűjtés nagyjainak, valamint tanítványainak a 20. század első felében végzett felvidéki népdalgyűjtő munkája jelentős. Gyűjtésük számbeli adatai ugyan nem állnak rendelkezésünkre, de a most már nálunk is hozzáférhető Magyarországon megjelent népzenei kiadványokban szép számmal találunk Szlovákia területén gyűjtött népi dallamokat. A két világháború között végzett gyűjtések sajnos csak egyéni kezdeményezések voltak.19 A szlovákiai magyar kisebbség népzenéjét 1951 óta, a mai napig szorgalmasan gyűjtöm és rögzítem. Sok segítőtársammal együtt, gyűjtött dallamanyag a 16.000 gyűjtési egységet is meghaladta. A saját adattáramban 164 kottás füzet20 és 202 magnetofóntekercs telt már meg, főleg vokális népzenei felvételekkel. Ennek a rögzített népzenei anyagnak több mint egy negyede Nyitra vidéki gyűjtés. Közzététele az archaikus hagyomány továbbéltetése szempontjából kell, hogy prioritást élvezzen. Csak rajtunk múlik ennek megvalósítása. „A falu megőrizte a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni. A tűznek nem szabad kialudni.” 21

7


Jegyzetek: 1. Kodály Zoltán: A magyar népzene, Budapest. 1952. Bevezető szöveg. V. 2. Bartók Béla: A magyar népdal, Budapest. 1924. 131. oldal I. Táblázat. 3. Szalay Olga: Kodály népzenei gyűjtésének mutatói. In: Kodály népdalfeldolgozásainak dallam-és szövegforrásai Budapest. 1984. 4. Vikár László: Népdalgyűjtés Nyitrában. Különnyomat a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvés Irodalomtudományi Osztályának Közleményei XII. kötet 1-4 számából. 5. Manga János: A tavaszi ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén, Néprajzi értesítő, 1941, 281-318. A téli ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén, Ethnographia, 1941. Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén, Néprajzi füzetek, 9. Budapest 1942. 6. Alsócsitár, Alsóbodok, Béd, Gerencsér, Geszte, Gímes, Kolon, Barsédec, Menyhe, Nyitraeperszeg, Pográny, Vicsápapáti, Zsére. 7. Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-törnéneti tagolódása, Budapest, 1975. 195. 8. A klottból vagy más anyagból varrt speciális kalotaszegi szoknyaféle. Részletes leírását lásd: Néprajzi Lexikon 3. kötetében. 9. A magyarok krónikája, Szerkesztette Glatz Ferenc, Budapest 10. Dr. Ethey Gyula: A Zoborvidék multjából, Nyitra 1936. 11. Dr. Štefan Rakovsky a kolektiv: Zlaté Moravce a okolie, Bratislava, 1969. 146. 12. Štátny ústav pre ľudovú pieseň v republike Československej, Slovenský odbor. Állami Népdalintézet Csehszlovákiában Szlovenszkói szakosztály. Cím: Bratislava Komenský Egyetem, Šafárik tér 12.sz. 13. Az akció néhány kitöltött kérdőívét Lipcsey Gyula őrizte meg. 14. Putz Éva: A kolonyi lagzi, Pozsony, 1943 15. Liszt Ferenc 1838-ban írt levele amelyben azt írja: „Szándékom volt, hogy nekivágok Magyarország legpusztább vidékeinek, egyedül, gyalogszerrel, utizsákkal a hátamon. Semmi sem lett belőle.” Kodály Zoltán: A magyar népzene, Budapest. 1952. 3. 16. Nyitravidéki Népballadák, Pozsony, 1944. A Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület kiadása. 17. Ág Tibor: Néprajzi gyűjtőmunka, In: A Csemadok 25 éve, Madách, Bratislava, 1974. 254. 18. Virágok vetélkedése, Válogatás Szíjjártó Jenő népzenei gyűjtéséből. NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2001. 19. Manga János, Pongrácz Zoltán, Szőke Péter, a visszacsatolt területen 1940-1944 között Dr. Bakos József. 20. Minden füzet száz lapot tartalmaz. 21. Kodály Zoltán: A magyar népzene, Visszatekintés I/20.

8

Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának I. Nyitra-vidéki magyar népdalok

Recommend Documents