Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot I. Nyitra-vidéki népballadák

Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, Nyitra-vidéki népballadák, 2001, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 22.

Ág Tibor:

Csináltassunk hírharangot I. Nyitra-vidéki népballadák Bevezető ..................................................................................................................... 1 A szlovákiai magyar népballada-kutatás történetéről ................................................. 2 A hazai népballada-kutatás eredményei...................................................................... 2 Mit tudunk a népballadáról? ....................................................................................... 4 Népballadáink tematikája............................................................................................ 4 A Nyitra-környéki magyar települések múltjáról........................................................ 6 Két távol eső etnikum hagyományának kapcsolatai ................................................... 9 Jegyzetek................................................................................................................... 11 Bevezető Most, hogy ötvenéves népzenei gyűjtőmunka eredményeképpen több mint 16.000 dallamot sikerült rögzíteni, amelynek jelentős része – több mint egy negyede – a Nyitravidéki magyar falvak népzenei hagyománya, elérkezettnek látjuk az időt e gazdag anyag közzétételére. A műfajok szerinti csoportosításnál kitűnt, hogy a szokásokhoz kötött dallamok mellett a balladák szövege és dallama őrizte meg e régió legarchaikusabb anyagát. Az itt gyűjtött balladák egy részét már 1979-ben sikerült közreadni,1 de a további kutatómunka során újabb értékes változatok kerültek felszínre, ami szintén indokolja egy külön kötetbe válogatást. Annál is inkább, mert már 1944-ben készülőben volt egy zoborvidéki balladagyűjtemény kiadása.2 Sajnos a háborús idők miatt a gyűjteményből csak egy ballada, a „Fehér László lovat lopott” jelent meg nyomtatásban, az is dallam nélkül. Ez a mostani válogatás kissé eltér az eddig megjelent hasonló gyűjteményektől. Egyrészt élménybeszámoló, másrészt krónika a gyűjtőmunkáról, amely tele van olyan információkkal, amelyek a kötettől függetlenül jelentőségüket vesztenék. Egyféle vallomás a gyűjtőmunkáról és a közben szerzett tapasztalatokról. A szlovákiai magyar kulturális élet történetének egy része. Ugyanakkor szeretné a közművelődést is szolgálni. Balladagyűjteményünk a Nyitra-vidéki egyszerű falusi emberek szellemi öröksége. Azoknak készült és azokhoz szeretnénk eljuttatni, akiktől ezeket a régi dallamokat és szövegeket hallottuk és lejegyeztük. Ha már nincsenek az élők sorában, akkor az utódaik büszkélkedjenek ezekkel a kincsekkel. Nagy érték az, amit itt sikerült összegyűjteni és most közreadni. Már az is csodálatos, hogy az egyszerű falusi ember több évszázadon keresztül megőrizte ezeket a néphagyomány csiszolta gyöngyszemeket. Hiszen van köztük olyan dallam és szöveg, amelynek eredete a régmúlt időkbe, a messzi középkorba nyúlik vissza. Sőt a történetek egyes fordulatai és egyes balladák dallamai még régebbről, talán egész a honfoglalás előtti korból valók.

1


A szlovákiai magyar népballada-kutatás történetéről A XIX. században célszerű, tudatos népdalgyűjtés nem folyt. Pálóczi Horváth Ádám,3 vagy Arany János4 nem voltak népdalgyűjtők, ők csak a saját dallamkészletüket jegyezték fel. Vikár Béla már fonográffal gyűjtött, de nem volt zenész, így nem tudta a dallamokat lekottázni. Liszt Ferenc lehetett volna az első magyar zeneszerző, aki tervbe vette: „gyalogszerrel utizsákkal a hátán bejárni Magyarország legpusztább vidékeit.” 5 Liszt Ferenc tervét Kodály Zoltán valósította meg 1905-ben. Bejárta Mátyusföld falvait és eljutott a kunyhókba, ahol megtalálta az igazi magyar népdalt, a zenei anyanyelvünket. Ha nem is intézményesen, de 1918-ig Bartók Bélával és néhány tanítványukkal eredményes népzenei gyűjtést végeztek a mai Szlovákia magyarlakta településein. A szlovákiai magyar kisebbség folklórjának intézményes kutatása és következetes gyűjtése a két világháború között nem folyt. Sajnos ma sem vagyunk jobb helyzetben. Tervek és kísérletek ugyan voltak, de azok megvalósítására a második világháború és annak befejezése utáni politikai helyzet nem adott lehetőséget. Volt néhány lelkes ember, akik egymástól függetlenül kutatták az itt élő magyarság folklórját. Az egyik ilyen lelkes kutató és gyűjtő Arany A. László volt. Tanár, nyelvész, nyelvjáráskutató, aki a pozsonyi Comenius Egyetem mellett létrehozott szlovák intézmény keretében a magyar népzenei gyűjtőmunkát is tervbe vette. Úgy vélem kevesen tudják, hogy ekkor a magyar népzenei hagyomány felkutatására kísérlet történt, mégpedig intézményes keretek között. Ugyanis 1938 márciusában, népzenei gyűjtést előkészítő kérdőívet állítottak össze, amelyet több magyar helység iskolájába is eljuttattak, azzal a kéréssel, hogy az iskola igazgatója a feltett kérdésekre válaszoljon. (A kérdőív fejlécén a következő felirat olvasható: Štátny ústav pre ľudovú pieseň v republike Československej. Állami Népdalintézet Csehszlovákiában. Slovenský odbor. Szlovenszkói szakosztály. Bratislava, Komenský Egyetem, Šafárik tér 12. sz. Dotazník čis. 3. Pre Slovensko a Podkarpatskú Rus 3. sz. kérdőív. Szlovenszkó és Kárpátalja részére. A kérdőív aláírói, dr. Dobroslav Orel egyetemi r. tanár, mint elnök és dr. Václav Vážný egyetemi r. tanár, mint titkár.) A hazai népballada-kutatás eredményei A két világháború között Szlovákiában Manga János gyűjtött vokális népzenét, de tudomásom szerint balladakutatással kimondottan nem foglalkozott. Érdeklődése inkább a gyermekjáték-dallamok, a népszokások dallamai felé irányult. A „Zoborvidéki lakodalmas énekek” című doktori értekezése 1943-ban jelent meg a Gunda Béla által, Kodály Zoltán 60. születésnapjára szerkesztett emlékkönyvben.6 A második világháború alatt Pozsonyban a Madách Gimnázium magyar szakos tanárának, Arany A. Lászlónak vezetésével alakult egy önképzőkör, amelynek tagjai, – többek között Putz Éva – a Nyitra-vidéki magyar falvak folklóranyagát gyűjtötte. A lakodalmi szokásokon kívül népdalok és balladák szövegét is feljegyezte. Az 1945-ig Pozsonyban működő Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület, a SZEMKE, tervbe vette egy Nyitra-vidéki népballada-gyűjtemény kiadását, amely Putz Éva, Arany A. László, Lipcsey Gyula és Kovács Gergely gyűjtését tartalmazta volna. Ez 2


valószínűleg dallamok nélkül közölt balladagyűjtemény lett volna, mert képzett zenész nem volt ebben a körben. Ebből a balladagyűjteményből, sajnos csak a „Fehér László balladája” jelent meg 1944 őszén, egy füzetben, mint mutatvány a Nyitra-vidéki népballadák készülő gyűjteményéből. E gyűjtemény kéziratának további sorsáról nincs tudomásunk. „Százhangú orgona a magyar népzene, mindenre van hangja, a szelíd tréfától a tragédiáig” – írta Kodály Zoltán 1925-ben. A Nyitra vidékén élő magyar lakosság balladakincse ennek ékes bizonyítéka. A népballada is népdal. A legtöbb énekes nem tudná elmondani vagy elszavalni a balladát a dallama nélkül. A népballadák nem kötődnek egy bizonyos dallamhoz, itt is érvényesül a dallam és a szöveg laza kapcsolata. Az egyforma szótagszámú sorokból álló szövegek többféle dallamhoz is kapcsolódhatnak. A régi (középkori) balladák közül 21 típus él vagy élt a szlovákiai magyarság körében. A balladaszerű régi énekek közül egy, a: „Virágok vetélkedése”. A XVIII-XIX. századi ponyvaballadákból hat, a betyárballadák minden típusa, az új balladák közül tizenegy. A legépebb és legarchaikusabb változatokat a Nyitra-vidéki magyarság őrizte meg. A szépszámú és nagyon értékes anyag sok izgalmas témát rejteget. „A ballada a középkori parasztság nagy alkotása, ami a XIV-XV. században viharos gyorsasággal hódította meg az európai népeket, s teljesen kiszorította hagyományukból a korábbi elbeszélő költészetet, a hősének sokáig uralkodó műfaját” – írja Vargyas Lajos Balladák könyve c. művének előszavában. Nálunk Kriza János „Vadrózsák” c. kötete döbbentette rá a művelt réteget ennek az eddig számukra ismeretlen költészetnek a szépségeire. Sokáig csak a népballadák szövegét gyűjtötték. Mi magyarok abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a népzenegyűjtés két úttörője, Bartók Béla és Kodály Zoltán nyomán a zeneértő gyűjtők, balladáinkat dallamukkal együtt rögzítették. Vargyas Lajos, aki Kodály Zoltán tanítványa volt, nemcsak a magyar népballada kutatásával foglalkozott behatóan, de tanulmányaiban az interetnikus kapcsolatokat is vizsgálta. Az egyik 1960-ban megjelent tanulmányában a középkori balladáink francia eredetét vizsgálta.7 Ebben a dolgozatában 18 magyar népballada francia, azaz vallon kapcsolatait tárgyalja. Ugyanebben az évben jelent meg egy másik tanulmánya, amelyben a honfoglalás kori hősi epika továbbélését vizsgálta balladáinkban.8 Edison találmányát, a fonográfot Vikár Béla használta elsőként a nép szájhagyományának gyűjtésére. Ő hívta fel Kodály Zoltán figyelmét e találmány felhasználására.9 Hetvenhat évvel ezelőtt, egy népdalestje műsorának bevezetőjében írta le Kodály, a ma is gyakran idézett gondolatait a népdalról: „Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár rombadőlt, ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket. A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte a régi kincs értékesebb felét: a lélek ősi bútorzatát. Az egész magyarságét: a magáét is, azt is amit fölülről kapott. Amit háromszáz éve az Esterházy-palotákon daloltak, azt ott ma már nem tudják. De tud még belőle Szalai Zúza, kis töpörödött öregasszony, Kolon nevű kis zoboralji faluban. Tudnak öreg, harisnyás székelyek. ….”10 Felmerül a kérdés: A magyar nyelvterületnek miért éppen ezt a két távoli régióját hozta föl példának Kodály? Talán azért, mert Bartók Bélával közösen arra a megállapítás3


ra jutottak, hogy a legértékesebb népzenei hagyományt a nyelvterület peremvidékén élő magyarság őrizte meg legjobban. Mit tudunk a népballadáról? Az európai értelmiség a XVIII. század végén, a XIX. század elején fedezte föl ezt a műfajt. A parasztság hagyományában élő, addig ismeretlen műfaj nagy hatással volt az irodalomra. A magyaroknál Kriza János volt, aki elsőként felfigyelt a népballadákra, feljegyzett és közölt népballadákat. Kriza „Vadrózsák” című gyűjteményének megjelenése nagy vihart kavart, főleg a szomszéd népek szakemberei között. A román szakemberek például megvádolták Krizát, hogy a Kőmíves Kelemen balladáját románból fordította, tehát ellopta a román népballadát. Ebből kerekedett az ún. „vadrózsaper”, amely talán még ma sem fejeződött be véglegesen. Akkor még nem tudták, hogy egyes balladák történései széles területen elterjedtek, függetlenül a határoktól. A nyelv sem volt akadálya a balladák terjedésének. A népballada fölfedezése után egymás példáján felbuzdulva kezdték kutatni, gyűjteni Európa-szerte ezt az eddig ismeretlen szépségű folklórikus hagyományt. A kutatás eredményeinek alapján kiderült, hogy Európa parasztsága valami teljesen új, eddig ismeretlen szépséget őrzött meg. A összegyűjtött és közzétett balladák, fellelkesítették az írókat s általuk az olvasók széles körét. Kiderült, hogy egész Európa ismeri ezt a műfajt, és nyugaton, valamint KözépEurópában ez a műfaj a XIX. században teljesen egyeduralkodóvá vált. A nyugati népek kivándorlásai következtében eljutott Észak- és Dél-Amerikába, sőt Ausztráliába is. Tehát joggal merül fel a kérdés, mi lehet a titka annak, hogy ezek az énekelt történetek ilyen nagy távolságokat és nyelvi akadályokat leküzdve szájhagyományszerűen terjedtek, éltek és virultak, írástudatlanokra és írástudókra egyaránt nagy hatással voltak. A ballada legfeltűnőbb sajátossága a tömörség. A hősénekkel összehasonlítva, amelynek részletes hosszú előadása néha több napig is eltartott, a balladák leghosszabb változatainak terjedelme is legföljebb 100-120 sor, de többségük 40-60 sorban foglalja össze az eseményeket. Ugyanez jellemző a korabeli műköltői epikára is. A ballada csak a drámai összeütközést adja elő, az előzményeket csak pár sorban jelzi. Az előzmények már szinte előrevetítik a készülő drámát. Csak a legfontosabb dolgokat árulja el, azt is hézagosan, csak annyit, amennyi a megértéshez szükséges. De nem csak a tömörségben rejlik a ballada drámaisága. Alig találunk benne elbeszélő fogalmazást. Magát a drámát csak a szereplők szavaiból, tudjuk meg. Népballadáink tematikája Nézzük meg, hogy milyen témákat dolgoz fel ez a műfaj, mit tart érdemesnek az elmondásra. A történetek középpontjában általában a szerelem, a házasság, ennek tiltása, megromlása áll. Ezek a balladák elítélik például a házasság erőltetését, de elítélik azt is, ha a fiatalok szeretik egymást, és a szülők nem engedik a házasságukat. A gazdag és a szegény szembeállítása is kedvelt témája a balladáinknak. Ilyen a „Házasuló királyfi” vidám története, vagy a „Kétféle menyasszony”, amely egyes vidékeken éppen hasonló 4


történetük alapján összeolvadt. A balladaalkotó közösség elítéli a gazdagoknál tapasztalható szívtelenséget, és a gazdag-szegény ellentétben mindig a szegények pártjára kel. Kritikát mond a „Három árvában” a mostoha viselkedéséről: a fésülés nyomán lefolyó vér, az hogy kenyér helyet követ ad a kezükbe, tiszta ruha helyett vesszővel veri az árvákat – mind megrázó képek – amelyek megmagyarázzák, hogy a gyermekek a temetőben édesanyjuknak panaszolják el keserves életüket. A „Szégyenbe esett lány” c. balladában az, hogy az anya a titkos szerelemből terhessé vált lányát kivégezteti, szintén a családanya hatalmának a jele. Ez ellen is lázít a ballada. Érdekes, hogy ennek a balladának a végén találjuk a két kápolnavirág motívumát, ami az erdélyi balladákban más témához kapcsolódik. Lehet, hogy tudat alatt ez a tiltakozás motiválta Bányi Antalné Reczika Teréz gímesi énekest, hogy a ballada végét megmásítsa. Ebben a változatban, ugyanis a vőlegény még idejében érkezik és kiszabadítja a lányt. Amikor rákérdeztem, hogy a többi változatban a fiú későn érkezik, és öngyilkos lesz, azt válaszolta: „tudom, de nekem így jobban tetszik.” Az „Elcsalt menyecske” történetében, amelyből – a többi változatokkal összevetve – hiányzik a fejben keresés, az urát elhagyó, de bátor menyecske kikerüli a halálveszélyt és hazatér elhagyott urához. A közösség megbocsátja az asszonynak a tékozlást, mert a balladában a férj visszafogadja a feleségét. A „Háromszoros magzatgyilkos” (Szabó Vilma) balladában viszont a közösség elítéli az erkölcstelen életet és ezen felül a gyermekei meggyilkolását, és meg is kapja méltó büntetését. A szerelmi bosszú, ha a kikosarazott szegény, a kikosarazó pedig gazdag, a balladaközösség számára igazságos tett. Ez a „Halálratáncoltatott lány” története. Elítéli viszont a hatalmával vissza élő bírót a „Halálraítélt húga” c. balladában, aki a bátyja életéért könyörgő lánytól szerelmi áldozatot követel, majd utána mégis kivégezteti a bátyját. A ballada végén szereplő átok tulajdonképpen a közösség véleménye is. Egyes balladákban a szerelmet problémamentesen, vidáman ábrázolja a közösség. Ilyen a „Csudahalott”, ahol a szerető hiába csalogatja kedvesét kőkiskerttel, meg apró gyöngyöt őrlő híres malommal. Végül csak akkor jön el a kedvese, amikor halottnak tetteti magát. Akkor ölelheti meg. A szerelem, mint legfőbb téma, általában akadályaival, félelmes következményeivel jelenik meg a balladákban, s csak ritkán két fiatal örömteli találkozásával, egyesülésének történetével. A szerelem a balladákban társadalmi probléma. Benne van a szegény-gazdag ellentét és a családfők korlátlan hatalma a fiatalok fölött. Ezekben a balladákban fellelhetjük a korábban végbement társadalmi változások nyomait. A parasztság életében a korábbi nagycsalád felbomlását. Felbomlott a nemzedékeket egyesítő, a közös birtokból együtt élő nagycsalád, amelyben természetszerűen a legidősebb családfő, az apa akarata és érdeke uralkodott, a lányai életét pedig a családanya akarata irányította.

5


A Nyitra-környéki magyar települések múltjáról Miféle népesség a Nyitra-vidéki magyarság? Szándékosan nem használom a Zoborvidék tájnevet, mert nem fedi teljesen a Nyitra vidékén még ma is egységes népi kultúrájú magyar falvak összességét. Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása11 című dolgozatában a Zoborvidék címszó alatt a következőket olvashatjuk: „Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gimes hegyek aljában fekvő magyar település-csoport megjelölésére használt tájnév, ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglalás koráig visszanyúló, szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a XVIII. század óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa. Alsóbodok, Béd, Csitár, Egerszeg, Gerencsér, Geszte, Gimes, Kolon, Menyhe, Pográny, Vicsápapáti, Zsére és sok tekintetben más kulturális sajátságokat mutató Barslédec községeket számítjuk területéhez.” Tehát tizenkét, azaz Barslédeccel együtt tizenhármat sorol fel a könyv. Ezek tehát a szűkebb értelemben vett Zoborvidék magyar falvai. A felsorolásból kimaradt a Nyitra folyó völgyében, Nyitra városától délkeletre fekvő, Nyitracsehi, Nagycétény, attól északra fekvő Nemespann, Berencs és Nagykér, valamint a keletre 15-20 km-re fekvő Bábindal, Kalász, vagy ahogy a helybeliek nevezik Kálaz és Nagyhind. Továbbá a Verebély szomszédságában lévő Aha. Ugyancsak ide kell sorolnom a Nyitrától délre fekvő, ma már erősen elszlovákosodott Királyit is, amely a szlovák lakosságú Mocsonokkal csaknem összeépült. Mindezen települések magyarsága, népzenei szempontból a szélesebb értelemben vett Nyitra-vidéki magyarsághoz tartozik. E helyütt meg kell jegyeznem, hogy a közigazgatási határok, akárcsak az országhatárok, soha sem voltak azonosak az etnikai határokkal. Tapasztalatom szerint Barslédec népzenei hagyománya semmiben sem különbözik a többi Nyitra-vidéki magyar település hagyományától. A szakirodalomban említett másságot, valószínűleg a település neve sugallta. Ugyanis Lédec (az ottani magyarság csak így nevezi) a monarchia idején közigazgatásilag Bars megyéhez tartozott. De csak 1883 óta. Azelőtt a megye határát a gímeskosztolányi völgyben folyó Dervence, szlovákul Drevenica patak képezte. A falu lakossága a saját érdekeit tartva szem előtt, a patak mindkét partján építkezett. Ennek következtében furcsa helyzet állott elő. Gímeskosztolány, Lédec és Néver egyik fele Nyitra, a másik fele Bars megye joghatósága alá tartozott. Így a patak innenső oldalán lakó legények Nyitrára, a túlsó partján lakók pedig Aranyosmarótra jártak sorozásra. Ez így volt évszázadokon keresztül, mígnem Bars vármegye törvényhatósága felterjesztést tett a magyar kormányhoz. Ott viszont 1883-ban úgy rendelkeztek, hogy Gímeskosztolányt Nyitrához, Lédecet és Névert Barsmegyéhez csatolták. Így lett Lédecből Barslédec. A tőle északra fekvő, elszlovákosodott Gímeskosztolány, Néver és Velcsic szlovák anyaga alig volt hatással a lédecire. Figyelemre méltó, hogy a Nyitra-vidéki magyarok, főleg azok, akik a Tribecs hegyvonulat, Gimes, Zsibrice, Zobor hegyes vidékén élnek, nem tartják magukat azonosaknak a tőlük északra, szintén a Nyitra völgyében fekvő Menyhe, Béd, Egerszeg és Vicsáp magyarjaival. Ezeket hegyentúliaknak nevezik. A Nyitra alatti Csehi és Nagycétény, vagy Bábindal és Kálaz magyarjai viszont a hegyekben lakó magyarokat nevezik „bacsiak”nak. 6


A Nyitra-vidéki magyar falvak, minden kétséget kizáróan honfoglaláskori települések. Tudjuk, hogy a honfoglaló magyarág valószínűleg nagyon sokszínű népesség lehetett. Voltak köztük, akik csak földműveléssel, vagy állattenyésztéssel foglalkoztak, és voltak fegyverforgatók, akiknek a határ őrzése volt a feladatuk. Ők pedig egyes kutatók szerint székelyek voltak. A Glatz Ferenc szerkesztésében megjelent „A magyarok krónikája”12 erről így ír: „900 tavaszán a magyarok visszatértek Itáliából, első sikeres kalandozó hadjáratukról, és hozzáláttak új hazájuk határainak kiépítéséhez. Először Moráviából szakították ki a Morva és Garam folyók közötti részt, majd a bajorok ellen fordultak és egészen az Enns folyóig nyomultak. A magyar akciók hatására a bajorok és morvák békét kötöttek egymással, de a morvákon ez már nem segített: 902-ben a magyarok felszámolták fejedelemségüket. A győzelmek eredményeképpen a magyarok és a velük szomszédos népek területe között széles, lakatlan határsáv ún. gyepü elve alakult ki.” A „gyepük” magyarázatát Dr. Ethei Gyula: „A Zoborvidék multjából” című 1936-ban Nyitrán kiadott könyvében fejtegeti.13 Pauler Gyula nyomán a következőket írja:14 „Az árpádházi királyok alatt a XIII. század végén is, Magyarország határait sűrű erdők borították. Ezek az erdők a honvédelmi rendszer fontos részét képezték, amennyiben csak kevés ösvényen lehetett azon áthatolni. Az erdőkön belül pedig ott, ahol a lakott föld kezdődött, voltak a gyepük, melyek az erdei ösvényeket elvágták. E gyepüket közmunkával tartotta fenn a szomszéd lakosság. Az utakra, nagyobb bejáratokra „Kapukra” őrök vigyáztak.” Ugyancsak Ethey Gyula említi a könyvében, hogy ilyen jellegzetes gyepükapu volt a Zsére és Béd közötti szoros, (erre kanyarodott át a határ a Nyitra völgyébe).15 „A hegy túlsó felén Béd, Szalakusz, Menyhe, az innensőn Kolon, Zsére, Ghymes volt az őrzők szállása. A ghymeskosztolányi szorost Lédecz magyarjai őrizték. A zlatnói erdőségben fekvő Feketevár mögött vonuló hegylánc neve hajdan ,Tótkapu’ volt. De bizonyára volt a gyepük szélén Morvakapu, Németkapu is. Ez a gyepü, az egykor Petendnek nevezett Garamszentbenedek tájáról Maróth, Ghymes, Egerszeg, Assakürt, Galgóc vonalán haladt a Garam vizétől a Vág folyóig.” Ethey Gyula is utal arra, hogy a nyitrai gyepük védői székelyek voltak. A szlovák történészek közül Dr. Štefan Rakovsky Aranyosmarótról írt monográfiájában is ezt állítja. Lédecen a Székely családnév ma is gyakori, ami a származásnak a bizonyítéka. Ugyancsak Ethey Gyula említi, hogy ifjú korában a zoborvidéki kúriákban hallotta azt a hagyományt, miszerint a székelyek eredeti fészke itt lett volna, s innen kerültek volna később Erdélybe. Egyes román történészek szerint is a székelyek kiinduló pontja a Vág völgye volt. Ha a Garamtól Gímesen, Nyitrán át Galgócra vezető országút fölé még egy védősávot helyezünk, szemünk elé tárul a gyepünek természetes iránya. Ez a gyepü délnyugati irányban a Kis-Kárpátokat átszelve egészen a Morva folyóig húzódott. Ebből a gyepüből magyarnak csak a nyitravidéki települések maradtak meg. A Kis-Kárpátokon túli, ún. „Záhorie” (Hegyentúl) mai szlovák és morva-szlovák településeinek nevei is őrzik magyar eredetüket. Mint pl. Malacky, Sekule,16 Láb, Leváre. Ezt bizonyítani látszik a hegyentúli szlovákok nyelvjárásában használatos „tegez” szó is, aminek jelentése zsebet jelent. (l. Sima Ferenc erről szóló tanulmányát). A Morva folyó mellett pedig Uherský Brod és Uherské Hradište városnevek őrzik a magyar határvédők emlékét. Ezek és más jelek, mint 7


például a Lédec melletti szlovák Velcsicben talált szoknyaviselet, amit az ottaniak régi szlovák viseletnek tartanak, azonos a kalotaszegi szoknyaviselettel a „muszujjal”. A néprajzzal is foglalkozó Tóth Tibor pozsonyi műfordító, említette egyszer, hogy valamelyik hegyentúli faluban is látott muszujt. De térjünk vissza a népzenéhez és a balladákhoz. Nálunk a színpadi folklórral foglalkozók nagy előszeretettel sajátítják el az erdélyi népzenei- és tánchagyományt. A Nyitra-vidéki magyarságnak az erdélyivel egyenértékű archaikus hagyományát alig ismerik, pedig mindkettő zenei anyanyelvünk legértékesebb részét képezi. Sok közös vonást találni a két távoli etnikum dallamvilága között. A Nyitravidéki dallamokban ott bujkál az aszimmetrikus ritmus. Sok giusto dallamban nem érvényesül az alkalmazkodó ritmus, így dallamok szövege néha ellentmond a helyes prozódiának. Akárcsak az erdélyi népdalokban. Ma már talán nem kell bizonygatnunk, hogy zenei anyanyelvünk a népdal. Kodály Zoltán 1905-ben kezdte népdalgyűjtő munkáját Mátyusföldön. Galántáról elindulva, gyalogszerrel, utizsákkal a hátán járta be a környező falvakat. Galántáról indult, hisz itt élte gyermekkora legszebb éveit, itt találkozott először azzal a népzenei hagyománnyal, amit zenei anyanyelvünknek tudunk. Erről 1943-ban, mikor Galánta díszpolgárává avatták, tett hitvallást. Szőke Péter, aki abban az időben a galántai Hanza dalárda karnagya és a Hanza újság szerkesztője volt, gyorsírással jegyezte le a Mester ünnepi beszédét. Az ő írásából idézem Kodály szavait:17 „Rozi! Ágnes! Hol vagytok? És ti többiek: vágai, vízkeleti, taksonyi derék, daloskedvű lányok, apámnak tovatűnt drága cselédei, első igazi, felejthetetlen zenetanáraim! A neveteket kiáltom. Merre vagytok? Eljöttem Galántára, hogy itt, mindenki előtt, megköszönjem nektek ti kedves, mosolygós, dalos parasztlányok, örök, leróhatatlan hálára kötelező, multbaveszett professzoraim, hogy tőletek tanultam meg magyarul dalolni, és magyarul hallani. Általatok tanultam meg, nemzetemnek legjavától, mi a magyar zene! … Apám itt volt állomásfőnök Galántán. És jeles muzsikus is volt. Korán megtanított zenélni. Két vonatérkezés közt gyakran szólt a mi házunkban Haydn, Mozart, Beethoven kamarazenéje. Lehettem volna tehát zeneszerző, a klasszikus mesterektől tanulva, s talán Európa-hírű is, ha sosem találkozom Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lettem volna soha a házunkban megforduló szolgálóleányok nélkül, akiknek danája először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során tőlünk elidegenített, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvünk az igazi magyar zene világa!” Így érthető, hogy első felfedező útjára Galántáról indult el. Egy évvel később, 1906ban már a zoborvidéki falvakat járta. Miért éppen ott? Mivel vasutas családból származott, nővére Emília is vasutashoz ment férjhez. Sógora Nyitrán teljesített szolgálatot. Valószínűleg az ő ismeretsége révén jutott el 1906-ban a Zoborvidékre. Itt folytatta a népzenekutatást, és elámult azon a gazdagságon, amit ott talált. E hagyományok gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1906 és 1917 között csaknem minden évben visszatért ide. Ottlétekor rendszerint Gímesen Bereczkyéknél, a gímesi iskola igazgatójánál szállt meg. Innen járt gyalogszerrel a környező falvakba. Ezekben az években 15 helységből összesen 947 magyar dallamot gyűjtött.18 Eközben Bartók Béla az erdélyi magyar falvakat járta. Ő is kutatott itt ezekben az években, de csak a szlovák falvakat járta. Az interetnikus kapcsolatok érdekelték. 19068


ban már Szomorlovászin (Koniarovce), Nyitradarázson (Dražovce ) és más szlovák településeken gyűjtötte a szlovák népdalokat. Gyűjtésük eredményeit összegezve, arra a megállapításra jutottak, hogy a magyar népzene archaikus rétege teljesen elüt az eddig népdaloknak vélt, európai dúr-moll tonalitású dallamoktól. Az ereszkedő dallamvezetésű ötfokú dallamvilág, a keleti örökség felfedezése, zeneszerzői munkásságuknak is teljesen más irányt adott. Az igazi népdalt, a magyar parasztzenét ők fedezték föl. Két távol eső etnikum hagyományának kapcsolatai A két távol eső etnikum (Nyitra-vidék, Erdély) dallamainak párhuzamaira Kodály Zoltán már a tízes években felfigyelt. Egy Vicsápapátin 1907-ben gyűjtött „Sírik az egy szemem” kezdetű menyaszonybúcsúztató rokondallamát, 1914-ben Józseffalván, a bukovinai székelyeknél találta meg. Az Erdélyben „Szép Ilona” címen ismert balladát 1915ben Zsérén jegyezte le. De rábukkant Gímesen az Erdélyben egy lakodalmi párnástánchoz kötődő, „Bagoly asszonyka” címen ismert balladára. Lédecen 1907-ben megtalálta az „Elcsalt menyecske” címen ismert balladát. A támlapra megjegyzésként odaírta: Ajgó Márton. Tehát ő már akkor ismerte valamelyik erdélyi változatot. A szentiváni tűzugrás dallamai között pedig már az első gyűjtőútján találkozott a „Virágok vetélkedésével”, amit szintén csak ez a két távoli etnikum őrzött meg teljességében. Egy ritka sorzárlatú dallamtípusra már Kodály Zoltán is felfigyelt a nyelvhatár peremén lévő két faluban, Nyitraegerszegen és Vicsápapátin. Itt énekelték neki ezt a hatszótagú izometrikus VII (VII) 5 sorzárlatú dallamot. Lakodalmi ének, menyasszonybúcsúztató, amit a mai napig is úgy énekelnek, mint a század elején.19 Az Egerszegin 1908 a Vicsápin 1907 és 1911 évszám olvasható. Ha összehasonlítjuk az 1979 és 1980-ban gyűjtött változatokkal, úgy láthatjuk, hogy alig változott a dallam.20 Kodály támlapjainak számozásában a 16/b számú, szintén hatszótagú VII (VII) 4 sorzárlatú rokondallam, amit 1914-ben a bukovinai Józseffalván jegyzett fel.21 Véletlen egyezés volna? Ez a dallamtípus a magyar nyelvterület más részén nem fordul elő. Ha átnézzük a Vargyas féle példatárat, tíz, VII főzárlatú dallamot találunk, s ez mind Erdélyből való. De a Nyitrától délre fekvő Királyi községben, amely szorosan nem tartozik a zoborvidéki magyar falvakhoz, a mai napig is énekelnek egy lakodalmi menyasszonybúcsúztatót, amelynek sorzárlata 4 (VII) b3.22 Bartók Béla az 1924-ben megjelent tanulmányában írja: „Végül van egy dallam, melyben VII a főcezura (valamennyi a IV. dialektusterületről) ” 23 Ha megfigyeljük a nyitraegerszegi változatunk szövegét, kitűnik, hogy a szöveg is rokon egy moldvai, a leányságát sirató asszony balladájával.24 A nyitra-egerszegi változat így hangzik: Mikor leány voltam, / Akkor könnyen éltem, / Ha reggel elmentem, / Este hazajöttem. // Azt se kérdték tőlem / Hol voltál, hol jártál, / Hol voltál, hol jártál, Időt mulasztottál. / Most figyeljük meg a felsőkirályi, töredékes, de szintén menyasszonybú-csúztató szövegét. Lányságom, lányságom, / Régi szabadságom, / Mikor én lány voltam, / Szabad madár voltam. / A második strófa valószínűleg később került a változatba, de a harmadik 9


visszatér a témához: De most má kiállok, / A kapu elébe, / – Hun vótá, hun jártá, / Láncos teremtette. Kallós Zoltán: Balladák könyvében közölt 258 sz. „Lányságát sirató asszony” szövege pedig így hangzik: Mikor liány vótam,://: Szabad madár vótam, :/ /:Ha regvel elmentem, :/ Eszte vissza jöttem :/ /: Úd szem kiérdett szenki, :/ /: Huva jártál, lyányom, :/ És már itt vagyunk a balladáknál. A zoborvidéki népballadáknak az erdélyi balladákkal való rokonságára Faragó József is felfigyelt. Végezetül ez úton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak az énekeseknek és adatközlőknek, akik megosztották velem tudásukat és átadták azt az értékes hagyományt, amely nélkül e kötet nem jöhetett volna létre. Ugyancsak köszönetet mondok azoknak, akik gyűjtésük eredményeit rendelkezésemre bocsátották. Köszönet illet mindenkit, aki elősegítette és támogatta e kötet megjelenését. „Gyűjtőút legnagyobb eredménye, kincse, nem a dalok, hanem az a meggyőződés, hogy a nép még él, és tovább tartja vállán az országot. Addig van ország, míg nép van. Addig van nép, míg dala van. Fa: gyökere föld alatt, földfeletti részét tördelheti vihar, még mennykő sem pusztítja el mindig. Lombja lehull, de újra kizöldellik, míg ép a gyökere. Ha féreg rágta gyökerét, hiába ápolják odafenn. A jó kertész a gyökereket ápolja, nem sokat törődik a lombjával.” (Kodály Zoltán hátrahagyott írásai)

10


Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24.

Ág Tibor–Sima Ferenc: Vétessék ki szóló szívem. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1979. Fehér László lovat lopott. Nyitravidéki népballadák, Pozsony, 1944. A Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület kiadása. Putz Éva, Arany László és Kovács Gergely gyűjtésében Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfélszáz énekek, Sajtó alá rendezte Bartha Dénes és Kiss József, Budapest, 1953. Kodály–Gyulai: Arany János népdalgyűjteménye, Budapest, 1952. Kodály Zoltán: A magyar népzene, Budapest, 1952., 3. o. Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára, Budapest, 1943., 195-212. o. Manga János: Zoborvidéki lakodalmas énekek Kutatások a népballada középkori történetében I., Francia eredetű réteg balladáinkban, Ethnographia, 1960., 2-3. sz. Az ő kutatásainak alapján kiderült, hogy számos balladánk francia eredetű. Valamikor a középkorban francia (vallon ) telepesek hozhatták be Kelet-közép – Európába. De az egymás mellett élő népek is sok balladát, mesét és nótát vettek át egymástól. Így hát érthető, hogy az itt élő népek balladakincsében nagyon sok hasonlóságot, sőt sok esetben azonosságot találunk. Kutatások a népballada középkori történetében II. A honfoglaláskori hősi epika továbbélése balladáinkban. Ethnographia, 1980., 4. sz. Kodály Zoltán a millenniumi kiállításon látta Vikár Béla Fehér László balladájának kottaképét. Kodály: Visszatekintés, II. 403. Kodály Zoltán: Visszatekintés, I. 20. Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975., 195. o. A magyarok krónikája. Összeállította, szerkesztette és az összefoglaló tanulmányokat írta: Glatz Ferenc, Budaspest, Magyar Könyvklub, 1996. Ethey Gyula Dr.: A Zoborvidék multjából, Híd könyvsorozat, (Risnyovszky János Könyvnyomdája), Szerkesztik: Dallos István és Mártonvölgyi László, Nyitra, 1936., u.o. 6.o. u.o. 7.o. A „sekul, sikul”, a szlovákban székelyt jelent, tehát Sekule székelyek-lakta település lehetett. Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán Szalay Olga: Kodály népzenei gyűjtésének mutatói. In Bereczuky János–Domokos Mária–Olsvai Imre–Paksa Katalin–Szalay Olga: Kodály népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai, Budapest, 1984. Kodály Zoltán támlapja Nyitraegerszegről és Vicsápapátiról. Kodály-Rend 16/e és 16/d sz. Saját gyűjtés 1979 és 1980-ból. Kodály Zoltán 16/b számú támlapja. Ág Tibor, kézirat. l.sz.: 5863, 64. Bartók Béla: A magyar népdal, XX. o. Kallós Zoltán: Balladák könyve, 258. o.

11

Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot I. Nyitra-vidéki népballadák

Recommend Documents