A.G. Hawk
Időtlenségbe zárva
BUDAPEST 2015
Időtlenségbe zárva Elbeszélések
Kiadó: Szerzői kiadás
www.aghawk.com Olvasószerkesztő: Jakab Anita
Borító grafika:
Zsilvölgyi Csaba (Max) 2010† - Battle Sister című festménye
© A.G. Hawk 2015 © Vass Attila 2015 A.G. Hawk Időtlenségbe zárva című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc alatt van. A kötetből részleteket közzétenni a szerző előzetes engedélyével, vagy a weboldalára mutató link feltüntetésével lehetséges.
Készült Budapesten a 2015. évben. ISBN: 978-963-12-2338-5 Copyright ©Vass Attila. 2015 Hungarian edition ©Vass Attila, 2015
Köszönetnyilvánítás: Legfőbb kritikusomnak – aki a legtöbbet segített és támogatott – feleségemnek, Anitának, és azoknak akik nagyon-nagyon sok írásomat véleményezték, az észrevételeikből sokat tanultam: Czövek Andrea – www.facebook.com/czovekandrea.mabtee Kotsy Krisztina – http://gerakko.com/ Farkas Viktória – http://ezustfarkas.wordpress.com/ Vinnai Klára Ferenczi Szilvia – Pórmanó (mese – kiadásra vár) http://szilviaferenczi.blogspot.hu/ Még sorolhatnám hosszú oldalakon azokat, akik segítettek tanácsaikkal, észrevételeikkel, megosztották velem tapasztalataikat, de úgy érzem, ez a kiadvány elsősorban a történetekről szól :)
Ez is a te műved (zenei aláfestés: Yaël Naïm - Toxic)
– Arra gondoltam, ma pofán verlek. De csak azért, mert úgy hozta a kedvem. Hogy honnan hozta? Közöd? Mégis mit képzelsz, ki vagy Te? – Arrébb húzta a széket, és ráült. Nadrágtartója mögé bújtatott hüvelykujjaival kapaszkodott a gumipántokba. – Volt időm gondolkozni rajta. Egész nap ültem a sötét szobában. Igen, a sötét szobában, mert a redőny nem volt felhúzva. Nem akartam a napfényt beengedni. Semmim nincs, ami kötne hozzád. Na, jó, ez így nem igaz. Sok minden köt hozzád, de mégis úgy érzem, hogy akadályba ütközöm. Minden nap. Minden mozdulat, minden lélegzetvétel. – Sűrű füstöt fújt ki a szájából. A falon kifeszített alak meredten nézett le rá. Fakó tekintete, rezzenéstelen szemei nem árultak el érzelmeket. Az előtte ülő férfi ezt észre sem vette. – Úgy érzem, akarod. Mégis távolinak érezlek, ahelyett hogy itt lennél közel. Nem fogod a kezem? Nem érdekellek már? Úgy döntöttél, mégsem vagyok megfelelő számodra? A szék támlájáról levette zakóját, majd felöltötte. Az ajtó mellett álló fogashoz lépett. Felvette a kabátot és a kalapot, majd még utoljára visszafordult a csupasz testű alak felé. – Most pedig mi lesz? Erre még én sem tudom a választ. Jelenleg nélküled folytatom. Legalábbis ezt szeretném érezni, de tudom, hogy itt vagy velem. Mindig is itt voltál és maradsz. Akkor miért ne? A ballonkabát gallérja mögé rejtőző férfi kilépett a házból, a fején lévő kalapot mélyen a szemébe húzta. A bérházak kerítései mellett elindult a sarok felé. Átkozódott magában, amiért az erős szél a szemébe fújta a mini
szivar füstjét. Lemondani akkor sem tudott az élvezetről, ezért inkább vállalta a kicsorduló könnyeket, amit a csípős felhő okozott. Jobb kezével erősen szorította a zsebében lapuló gyilkos fegyvert. Élete biztosítékát. Baljával a Bibliáját fogta, miközben halkan mormolta mindennapi imáját. Mi Urunk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod;... Elérte az utcasarkot, ahol kedvenc hot-dogosa várta. Az árus már messziről kiszúrta a morózus alakot, ezért a szokásos csípős mustáros elkészült, mire odaért. A ballonba burkolózó férfi átadta a meleg reggeliért járó pénzt, plusz némi jattot is hagyott. Elrévedve haladt tovább, a gyalogátkelőhöz ért, ott lelépett a járdáról. Figyelmetlen volt. Nem vette észre a piros lámpát, a rádudáló autó megijesztette. A szivar kiesett a szájából. Halkan szitkozódott, mert a szivartárcáját ott felejtette az asztalon. Nem tehetett mást – időre ment –, haladt tovább. Eszébe jutott a kezében tartott hot-dog. Mohón harapott a meleg ételbe. Lassan rágta, forgatta szájában az ételt, hogy a csípős szósz okozta élvezetet végtelennek tűnő másodpercekig marasztalja. Végre elindulhatott az út másik oldalára. Megállt az újságos stand előtt. Végignézte a napilapokat. A főcímek most nem érdekelték, egyedül a gyászjelentéseket futotta át. Ma sem talált rá. Azért vett egy Journal Chemistry havilapot. Nemrég hallott egy új eljárásról, ami ebben a számban lett publikálva. Össze akarta egyeztetni az elméletével. Ha egyezik, újabb kudarc, lekésett elismerés. Már kezdte megszokni, hogy bármennyire korszakalkotó ötletekkel állt elő, valahol, valaki ugyanezeket a gondolatokat vetette papírra és
végzett fáradtságos munkát, hogy bizonyítsa. Annak az ismeretlennek jobbak a feltételei. Talán vagyonosabb. Vagy jobb tanítói voltak. Esetleg beletrafált egy hatalmas véletlennel. Ez is a te műved – morogta magában. Nem haragudott rá, nem volt miért. Neki ilyennek kellett lennie. Hallgatagnak, kifejezéstelennek, mégis állandóan sugárzott belőle a megnyugtató bizalom. Benne mindig lehetett bízni. Ha itt lenne mellette, az igazán jó lenne. Ez a képtelenség enyhe grimaszba rántotta arcát. Egyedül azért tartotta vissza feltörni készülő hahotázását, mert szájában az utolsó falatok még lenyelésre vártak. Belül azért még sokáig mosolygott. Elért a metrólejáróig. Bármennyire irtózott a tömegtől, muszáj volt lemennie. A találkára a város másik felében került sor. Taxira nem tellett, az autója elromlott. Véletlen? Már rég nem fogadta el a véletlenek létezését. Ezért igyekezett a megbeszélt helyre. Lent jegyet váltott. – Végállomásig lesz. A jegyárus fel sem nézett, monoton hangján kérte az útdíj árát. Automatikusan adott vissza a nagyobb címletből, végül kitolta a jegyet az ablak alatt. Reggeli csúcs idején lehetetlen kihívás volt felszállni a metróra. A tömeg még nem lett volna akadály, de többen érezték úgy, hogy az újságot még menet közben ki kell olvasniuk és azt kizárólag teljes széltében kihajtva tudják megtenni. A hölgyek a fáradt táskáikat pihentették az üléseken, ezzel kímélték meg őket a kimerítő ölben tartástól. A második metróra sikerült felszállnia. Kisebb könyökharcba keveredett, hogy belülre kerüljön. Ha a zsebében lévő fegyvert használhatná itt, már elővette volna, hogy utat törjön magának. Nem volt hozzászokva a tömeg aromafelhőjéhez, máris hiányzott neki a megszokott szivarfüst. Körülötte ál-
mos, ideges, nemtörődöm arcok mentek ismeretlen céljuk felé. Társadalmi rétegek vegyültek el ebben a közös térben, a szegénytől a középréteg magasabb szintjéig, színes egyveleget alkotva. Nevetésre késztette, ahogyan a jobban öltözött egyedek próbáltak kellő légtért megtartani maguk és a szegényebbek között. Akárha fertőzéstől félnének. Egy olyan betegségtől, ami ellen nincs orvosság, akármilyen szorgosan igyekeznek egészségüket megőrizni. A sarokban állt. A rátörő melegben elálmosodott. Minden fejlebillenés után megszorította a Bibliát, abból merített erőt az ébrenléthez. Egy hirtelen fékezésnél majdnem elesett. Megdorgálta magát könnyelműségéért. Meditációba kezdett, kizárva a szagokat és a látványt. Egyedül a hangokra figyelt. Mellette egy beteg férfi állt. Hallotta halk, szörcsögő légvételét. A tőle jobbra ülő nő magában motyogott. Mantrázva ismételgette a boltban vásárolandó reggelit a főnökének. Az ajtóban álló fiatal, talán húsz vagy huszonkét éves csúnyácska lány a kávézó kínálatát, majd az elkészítésüket sorolta fel. Ekkor horkolás ütötte meg a fülét. Kereste a gazdáját. A szemét még mindig nem nyitotta ki, de a hanghoz tartozó méretes nő alakja kibontakozott elméjében. Gyereksírás. Nem látta felszállni a metróra. Ennyire elkerülte volna a figyelmét? Az utóbbi nem érdekelte, de képtelen volt kizárni őket az elméjéből. Kinyitotta szemét és megkereste a hang forrását. A csecsemő a bő kabátba burkolózó, fekete hajú nő ruhája alatt adott hangot nemtetszésének. Egészen eddig azt hitte, hogy a titkárnőnek kinéző hölgy egy kicsit túlsúlyos, bár a soványka arc figyelmeztethette volna. Kimerültségére fogta ezeket a figyelmetlenségeket, öt hete csak napi három órákat aludt. A kávéról az első héten szokott le, utána a teáról, mert frissítés helyett csak kizsigerelték a testét. Áttért a napi több liter víz és édes ételek fogyasztására. Mellette tornagyakorlatokat végzett, ez-
zel segített a keringésének. Minden erőfeszítése ellenére elméje frissessége kezdett lanyhulni. Ez a kis koncentráció-kiesés teljesen éberré tette. Érzékei kiélesedtek. Átérezte a körülötte lévők érzelmeit, hangulatait és gondolatait. Szemét lehunyta, kizárta a látható világ csalóka képeit, egyedül különleges képességére hagyatkozott. Gyilkosság! – ragadt meg benne egy idősebb elméből érkező gondolategyveleg. A koros, hortyogó asszony tudattalan mélységeiből tört felszínre ez az erős kép. Egy méreg receptje szalvétára lekörmölve, lábasban rotyogó chili a tűzhelyen. Fiatal férfi arca jelent meg a képfoszlányokban. Imádja a chilit, a nagyi chilijét. Gyorsan váltott, ez most nem érdekelte. Ismét a gyermekével utazó nőre figyelt. Nem csalódott, csupa kellemes gondolat. A katona férjjel töltött előző éjszaka forró jelenetei, amelyek önfeledt vidámságba csaptak át a folyton anyatejet követelő kisfiú birtokviszonyt jelző ordítozásától. Végül a hajnali indulás előtti hosszú csöndben ölelték egymást, ringatták együtt a gyermeket. Az ajtó zárjának halk kattanása, amire csak az anya riadt fel szendergéséből, a kisded békésen szuszogott tovább anyja csupasz mellén pihentetve ajkait. A szerető férj távozása megkönnyebbüléssel töltötte el a nőt. Kicsit később egy másik férfi alakja tűnt fel az álmosan felkelő anya gondolatai közt és egy mondat: Jó lenne, ha itt lennél. Majd a reggeli izgatott indulás az új lakást megnézni, ahol a férj nem fog rájuk találni soha. – Furcsa ez a váltás – gondolta. Ez a hirtelen érzelem-megnyilvánulás kicsit megzavarta. Felhúzta szemöldökét, szeme továbbra is csukva maradt. Koptak az emberek, minden egyes megállóval egyre kevesebben utaztak. A végállomás előtt egy hangosabb csapat szállt fel, fiatalok a külvárosból. Iskolában lenne a helyük, nem a metrón. Ruházatuk alapján bányászcsaládból származhattak. A jellegzetes kabát, amit apáról, nagy-
apáról örököltek; a lerongyolódott cipők, amit a munkavédelmisek kényszerítettek a társaságokra. A legidősebb egy félig széteső bőrlabdát tartott a kezében. Meccsük lesz. Ezt tudta, anélkül is, hogy elmerült volna elméjükben. Nem izgultak túlságosan, sima győzelmet reméltek maguknak. Ugyan nem ismerte az ellenfelet, de érezte hármójuk tudását; a labdához fűződő kapcsolatuk már olyan szintű volt, mint az ő képességei. Győzni fognak. Ez nem volt kétséges számára. Óhatatlanul egyikük szemébe nézett. Megrettent. Ő nem lehetne itt. A fiú észrevette, hogy figyelik. Hiába, tekintetét nem bírta elszakítani az alacsony termetű kölyökétől. Váratlanul érte a felismerés, hogy nem csak ő van játékban, hanem régi társa is. De pont kölyökként? És mire megy most ezzel a focimeccsel? Némán üdvözölték egymást, és gyorsan másik irányba tekintettek, mintha tartaniuk kellene a lebukástól. A félelmük már nem volt alaptalan. Ha ők ketten ilyen könnyen összefutottak, akkor ellenlábasaik ugyanígy szép számban jelen lehetnek. Jobb kézben a fegyver, balban a Biblia. Megkönnyebbült, amikor a metró megállt a végállomáson. Maga elé engedett mindenkit, a fiúk csapata zajongások közepette ment a kijárat felé. Társával nem néztek egymásra, nem is jelezték, hogy továbbra is tudatában lennének a másiknak. Réveteg léptekkel érte el a lépcsőt, ami a napfényes világba vezetett. Odakint a szél még mindig tombolt. De legalább nem esik – örült magában. Amikor jobban belegondolt, azon sem lepődött volna meg. Önkéntelenül kabátja belső zsebébe nyúlt, hogy szivart vegyen elő. Bosszúsan jutott eszébe, hogy a tárcát otthon hagyta, egyedül az elefántcsont-berakásos benzines gyújtó van nála. Markába vette egy pillanatra. Felidézte a rajta látható unikornist és az előtte térdeplő szüzet. A szűz a
háta mögé rejtett kezében egy tőrt fogott, amellyel a fenséges állatot készült leszúrni, hogy annak varázshatalmát magába olvassza. A boszorkányok rendszeresen folyamodtak hatalmuk ilyetén kiterjesztéséhez. Egyesek közülük nem értették az egyensúly fontosságát. Hosszú évszázadok adattak meg nekik, mégis türelmetlenül kergették az erőt, amit csak földi létükben birtokolhattak. Megkísérelték kiterjeszteni tudásukat a halálon túlra, de a férfi Rendjének képzett őrzői ezt megakadályozták. Meggátolták minden félkész lélek továbblépését. Visszaküldték tanulni, tapasztalni őket, ahogyan ő is tette már számtalanszor. A szivar hiányától feszülten baktatott fel a lépcsőn. Odakint lázasan dolgozó emberek sokaságát látta. Az új lakónegyed építési munkái gyorsan haladtak. A város legpompásabb munkásnegyede lesz, pont úgy, ahogy a néhai herceg emlékirataiban szerepelt. Maguknak építették; a gyors ütemű fejlődést ez a tudat serkentette. Lesz itt többszintes áruház, mozi, színház és iskola. Rögtön kettő: elemi- és középiskola. Az övék. A kormányzat egyedül a kórházba és iskolákba küld szakképzett személyzetet az államkassza terhére. De ez nem az ő gondja volt. Ő a találkára érkezett. Mindjárt háromnegyed kilenc. Alig öt perce maradt, hogy nyolc óra negyvenhétre a templom kertjében legyen. Nyolc óra negyvenhét. Micsoda képtelen időpont. Fortyogása kicsit felzaklatta. Kezeit ismét a zsebében lévő tárgyakra kulcsolta. A nyugalom nem áradt szét benne az érintésükre: tudta mit jelent ez. A metrón kiélesedett érzékei veszélyt jeleztek. Léptei sebességén mégsem lassított. Továbbra is lendületesen közelítette meg a kert bejáratát. Résnyire nyitva találta a kovácsoltvas kaput. A kertben senkit nem látott, de érezte, hogy várnak rá. Várnak.
Erre nem számított. Csak egynek kellene itt lennie. Egy vállrándítással átlépett a helyzeten és belépett. A fegyver, amit magával hordott, elég lesz ellenük. Elért a kápolna hátsó bejáratához. Kettő hosszút és öt rövidet kopogott. Kulcszörgés hallatszott, majd a nyikorogva feltáruló ajtó mögül egy kopaszodó aggastyán nézett fel rá. Nem ismerte, még a belőle áradó kisugárzás sem idézett fel benne emlékeket. – Pontos. Ezt szeretem. – A köszönés helyett elhangzó kijelentés kicsit meglepte. Igyekezett úrrá lenni a helyzeten. – Azért jöttem, mert hívtak. Magára nem számítottam. – Persze. Mert én itt sem vagyok. – Az öreg kuncogása emlékeztette valakire, de mivel nem érzékelt semmit irányából, nem ismerte fel. A záródó ajtórésén át becsusszant, a vihogássá erősödő kuncogás bosszantani kezdte. Bent még két alak állt. Az egyik egy nő volt, aki óvó tenyerébe fogta a mellette álló férfi kezeit. Pusztán biccentett feléjük, még kalapját sem emelte meg. Körbenézett a kápolnában. Nem okozott meglepetést, hogy üresen találta. A falak csupaszok voltak, dísz vagy berendezés nélkül. Amire most készültek, nem szentképek, feszületek és szobrok előtt végrehajtható cselekedet volt. A tömör faajtó hangos kattanással csukódott be mögötte, az őrült öreg lépteit hamarosan már kintről hallotta. – Akkor talán kezdhetjük – jelentette ki. Az egyik itt hagyott padon egy lepedőt talált. Túl tisztának tartotta, az erős klórt mégsem érezte rajta. – Raszputyin lepedője – válaszolta néma érdeklődésére a nő. A ballonos most vette csak őt jobban szemügyre. A nő megszabadult a kabátjától, ezzel felfedte gyönyörű alakját.
Ruhája feszesen simult nőiesen telt testéhez. Ha nem lenne gyakorlata a vágyai megzabolázásában, most nyáladzó szájjal állna előtte, és mozdulatai megmerevednének. Szerencsére uralma alá hajtotta azokat sok évvel ezelőtt. Már rég nem vakította el őt, nem úgy, mint a padon ülő fiatal férfit. Az ifjú izgatottan tördelte kezeit, homlokán izzadtság gyöngyözött. Mohón falta a nő látványát, teste ugrásra készen várakozott. Alázatosan várta az érte nyúló kecses karokat. Az utasító csettintésre egyből talpra ugrott, mellé állt, és habzsolni kezdte a felkínált nyakat. Csókjai hangosan cuppantak, amit a nő kéjes sóhaja kísért. Nézte az egymásba fonódó két alakot, nem mozdult. Még nem. Megvárta a végkifejlet közeledtét, hogy csak akkor lépjen közbe. Addig várnia kellett. A vágytól vonagló testek egyre jobban egymásba gabalyodtak, ruházatuk teljesen szétszóródott a hideg kövön. A nő most felül helyezkedett el, kéjesen nyúlt öle rejtekébe. A padlón fekvő férfi zihálva igyekezett lépést tartani, és az erősödő ingereknek ellenállni. Elpattant benne a húr, nem tűrhette tovább az irányítást. Erősen markolta a nő csípőjét, és veszett ütemre váltott. Lökései erősek voltak, a nő csitítani próbálta, kevés eredménnyel. A megfelelő pillanat közelgett, és az eddig várakozó ballonkabátos férfi előrelépett. Zsebéből kivette a fegyvert, marokra fogta. Odalépett az egymásba gabalyodó testekhez. Egy-kettő-három. Az erős döfések a szívénél érték az eddig kéjtől hörgő férfit: a görcsös rángatózás közben ejakuláló féldémon még perceken keresztül ontotta magából a termékenyítő nedveket. A nő orgazmusa az utolsó rándulásnál teljesedett be, a ráspriccelő vér tarka mintázatot festett melleire, de a nyakánál izzó pentagrammon nem tudott megmaradni. Pár perc kellett, amíg a nő teljesen lecsillapodott. Ad-
dig a szivarját hiányoló férfi a holttestet vette szemügyre, a rajta ülő nőről tudomást sem vett. A hosszú karmok érzékien érintették kézfejét, ő jeges tekintettel riasztotta el. Miután a boszorkány vágyai teljesen elmúltak, a feszület alakú, csontfoglalatú ezüstacél tőrt kihúzta a féldémon testéből. A halk sóhaj – ami a fiatal férfi testét ebben a pillanatban elhagyta – adott bizonyságot arról, hogy a megtermékenyítés sikeres volt. Hét hónap elteltével megszületik Árnika kemencéjében az új Őrző. Vigyorognia kellett az Árnika kemencéjén. Rendjük a kemence szót használta az anyaméhre. Abban a tekintetben igazuk volt, hogy a vállalkozó boszorkányok elviselhetetlen forróságról beszéltek, amíg a lény bennük fejlődött. Ezt a megtisztelő feladatot most Árnika kapta. A fiatal nő lágy esésű mogyorószín hajával, enyhén kreolos bőrével örömmel teljesítette a kiválasztottakat érintő kegyet. A férfi most a Bibliát vette elő. Véletlenszerűen csapta fel, ahogy a szertartás ezen része megkívánta. Hangosan felolvasta az oldalon lévő szöveget, ezzel a születendő gyermek jövőjét és életét határozta meg. Végezetül csókot lehelt a kihűlő test homlokára, ami azt követően elporladt, és az apró szemcsék forgószélként távoztak az ablakréseken át. A nő mostanra felöltözött, majd unott arccal távozott a kápolna főbejáratán. Ő maga ismét a hátsóajtót választotta. Az építkezés mellett elhaladva látott egy szívinfarktusban elhunyt ifjú srácot, focimezben. Az alacsony kölyök mellette térdelt, és a fülébe suttogott. A haldokló arcán kisimultak a ráncok, szemeiben a megértés fénye ragyogott fel, azután az élet elhagyta a meggyötört testet. A visszaút a metrón már nyugodtabban telt. A hot-dog árusnál egy újabb adagot vásárolt a csípős mustárosból. Ahogy belépett a lakása ajtaján, az előszobai szekrényen
meglátta szivartárcáját. Kapkodva nyúlt érte, remegő kezekkel nyitotta ki és az öngyújtóval gyorsan lángot csiholt. Mélyet szívott az ártó élvezetből. Tüdejét kellemesen töltötte ki a sűrű füst. Ellazult a testében szétáramló aromák hatásától. Belépett a szobájába. Először a kalapját, utána a kabátot akasztotta fel a fogasra. Odalépett a kifeszített alak előtt hagyott székhez. A füsttel beborította a kereszten függő, ágyékkötőt viselő férfi arcát. Bal lábát feltette a székre, ujjait a nadrágtartó alá akasztotta. – Itt vagyok. Vártál már, nem? – A sötét szobában egyedül a szivar végének izzása vont csekély világosságot a kikötözött lény arcára. Enyhe szakáll, fakó, rezzenéstelen tekintet. Szeme sem rebbent, csak meredt maga elé a keresztre feszített. Egy fényes pont jelent meg a szemeiben, ami egyre kövérebb lett. Mielőtt a földre hullott volna, az előtte álló férfi a ballonkabátja zsebéből kivett fegyver hegyével felfogta azt. Elismerően hümmögött, ahogy a pengére száradt vér feloldódott a könnycsepptől. Az áldozati tőr ismét használhatóvá vált. – Köszönöm, Atyánk fia! – Térdre ereszkedett és szíve felett keresztet vetett. Fáradtan ébredt. Feje zúgott, kereste a kapaszkodót az ébrenlétbe. A sötét szoba elrejtette előle a napszakot, de neki erre nem volt szüksége. Anélkül is tudta, hogy még éjjel van. Kibotorkált a folyosóra és a konyha felé tartó úton meg-megállt, a falnak támaszkodott, hogy ne essen el. Szédült. Ez természetes utóhatása volt a tegnap átélteknek. Kezdett derengeni a kép. Az öreg a kápolna ajtajában.
Akkor még nem fogta fel, a mostani felismerés elevenébe vágott. A szakáll, a sárkányos tetoválás a vállán és a kék kristállyal díszített medál a fordított négyessel. Cassielnek túl gyenge, mert nem érzékelte az angyali erőt sugározni belőle. Valamelyik alsóbbrendű, esetleg Szilfid, beavatott Mester vagy adeptus. Cassiel segítője. Szóval nem evilági lény az öreg – tört rá a felismerés. Átverték! Piszkosul átverték. Nem megtermékenyítésre készült, hanem áldozásra, egy újabb lélek megszabadítására. Észrevette, hogy csapdába csalták, de nem tett semmit. Árnyszolgaként tett eleget az utasításnak. Elbájolt tudata nem fogta fel, mire kapott utasítást. Egyedül az évtizedes gyakorlatokat ismételte meg. Ezen eltöprengett egy darabig, mert már túlnőtt azon, hogy a nagy tudású lények kényük-kedvük szerint játszszanak az akaratával. Ideje lesz felkeresni a Rend vezetőjét. Valami elromlott ideát, amiről ő lemaradt. Csupasz mellkasát hideg levegő érte. Összehúzta a köntöst magán. A fény is erős volt, már vakította. Mióta bámulom a hűtő tartalmát? Ki nem mondott kérdésére senki sem adott választ. Kiemelte a vizespalackot. A szekrényből elővett egy poharat, töltött magának. Kiszáradt ajkához emelte, rövidet kortyolt. Hosszan ízlelte a hűtött forrásvizet. Ahogy a langyossá melegedett ital lefolyt a torkán, élettel töltötte fel sejtjeit. Másodszorra az egész pohárral kiitta. Krákognia kellett, de a köhögési ingert elfojtotta. Mostanra mindent tisztán látott a környezetéből. A szekrényen hagyott dobozból kivett egy szál szivart, a tűzhelynél heverő gyufával meggyújtotta. A várt, megnyugtató érzés helyett erős köhögőroham uralkodott el rajta. A levegő csökönyösen kint rekedt, véletlenül sem próbált a tüdőbe jutni. Görcsbe rándult az egész felső teste, a következő rohamnál véres nyálcsöppek szóródtak szét a terítőn.
Az ijedtségtől azonnal megszűnt a feszülés, és sípolva áramlott be az éltető levegő. Két kezével támaszkodva állt fel a székről. Nem szédült. Érezte, hogy a szája szélén folyik valami. – Szóval ennyi volt. Már vártok. Nem adom meg magam azért olyan könnyen. Elindult a feszületet rejtő szobába. Berontott. A sötétség helyett azonban fénylő aura várta. A falon lógó kereszten véres szög és szétszakított bőrszíjak lógtak. A fogasra felakasztott kabát zsebéből kivette a fegyverét és a Bibliát. Halk nesz ütötte meg a fülét a folyosó felől. Azonnal hátrapördült, de a felé tartó öklöt már nem kerülhette el. A következő elől még időben kitért. Visszalépett a szobába, hogy legyen helye manőverezni. Körözni kezdtek egymás körül. Tudta, mi a célja a másiknak. A feszület helyén vibráló aurába akarta lökni, hogy a saját síkján küzdjön meg vele. Ellenfele itt nem tudta használni képességeit, egyedül testi erejére hagyatkozhatott. A férfi szúrásra tartotta a tőrét. Várta a megfelelő alkalmat, hogy érzékeny helyen döfhesse a lénybe. Fejében gondolatok ezrei keringtek, amelyek arra keresték a választ, hogy hogyan szabadulhatott ki a megfeszített a kötésből. Számos ütést viselt el a siker érdekében, ami makacsul elmaradt. Ereje fogyni kezdett, míg táncpartnere egyre élénkebb lett. E mozzanat értette meg vele, hogy erejét elszívják. Hangja felzendült: – Szólítalak, Fények Hercege! Szolgád téged szólít! Adj erőt! – Az utolsó szavakat nehezére esett kimondania. Minden egyes mondat végén véres hab bugyogott fel szájából. – Most! Karja előrelendült, az áldozati tőr fényes ívként röppent a sötét angyal torkába. Az hörögve kapott a fegyver-
hez, de annak mágiája azonnal működésbe lépett és minden erejét magába szívta. A test tehetetlenül vergődött a földön. Szabadulni szeretett volna a kíntól, ami szétáradt benne. Ahogy a lény gyengült, ő végre újra rendesen kapott levegőt, a vérzés is megszűnt. A Nazare'h dór erejének elvesztésével megszűnt minden kín, ami legyengítette őt az utóbbi hetekben. Erre most ébredt rá, ahogy elméje teljesen kitisztult. Már hetek óta hatása alá vonta a sötétség szolgája, ezért ment el a találkára, ezért segített a világra egy újabb Őrzőt. Már csak egy kérdés foglalkoztatta. Miért? Mi érdeke fűződött egy újabb Őrző világra segítésében? A magatehetetlen testet visszakötözte a feszületre. Gondosan ellenőrizte a pentagrammokat, a sérülteket kijavította. Kiegészítette őket a csend aurával, amely a lény szája köré vont teljes némaságot, hogy sugallatai ne találjanak utat elméjéhez. – Nazare'h dór – köpte a szavakat a sötét szobába. Krisztusra megszólalásig hasonlító démon, Isten fiának véréből alkották. Egyetlen feladata, hogy tévútra vezesse a Mindenható népét. Sok volt belőlük. A legtöbb templomba, katedrálisba, de még eldugott falvak kápolnáiba is került olyan életnagyságú kereszt, amin a hívők Jézust vélték szoborként kifeszítve látni. Az igazság az volt, hogy imáik az alvilágot erősítették, mert szemük előtt hamis bálvány élő képe lógott. Az alattomos démon a feszületen halkan suttogott. Apró szavak a ruhák surrogásának hangjába, léptek neszébe burkolva, a célt mégis elérték. Irigység, kéjvágy, sóvárgás, árulás, kapzsiság, birtoklási vágy, ármánykodás. Mind felütötte a fejét a termékeny talajon. A szabad akarat a legjobb hely nekik. Vadul, erősen burjánzásnak indultak. Gyorsan öltözni kezdett. Mentális védelme széthullha-
tott, vagy legalábbis hatalmas rés keletkezett rajta, ha egy ilyen kis hatalmú síklakó könnyedén játszadozott vele. Még nem kezdődött el a nap, a tömegközlekedés eszközei mély álmukat aludták a környék lakóival együtt. A másik kerületben lévő központba egy órás séta vezetett. Sietős léptekkel érkezett meg a nagy házhoz. Odabent sötét honolt, egyedül a kapufülkében pislákolt némi gyertyafény. Meghúzta a kapucsengőt. Idegesen dobolt a bejáraton. Semmi mozgás. Megismételte a csengetést, most erőteljesebben. Kezdett elhatalmasodni rajta a kétségbeesés, hogy valami baj történt. Lenyomta a kilincset, a kapu zárva volt. Magabiztos mozdulatokkal mászott át a kerítésen. Üresen talált fülkére számított, megérzése helyesnek bizonyult. Átnézte a belépők nevét tartalmazó könyvet. Utolsó vendég egy gróf, bizonyos Sa'rdorai Larador Glien volt. Semmit nem mondott neki a név. Azonosítani sem tudta, milyen nemzethez, esetleg alsóbb síkok fajához tartozhat. Érkezésének időpontja 23 óra 23 perc. Elővette óráját a zsebéből, ujját finoman átfuttatta a vésett Életfa mintán. Hajnali egy múlt harmincnyolc perccel. Gyors fejszámolás után ráébredt, hogy lakásában a Nazare'h dór ekkor szabadulhatott el. – Tehát nagyobb segítőid vannak? Saját hangjától egy kicsit megnyugodott. A helyiségből egyedül a kapuőr testét hiányolta. A fülkében lakó alsóbb sík lénye nem hagyta volna el nyomós indok nélkül a helyét. Otthagyta a fülkét, az épülethez ment. A Rend tölgyfa ajtaját nyitva találta. Bent falikarokban égtek a fáklyák. A Mester nem átalhatta az elektromosságot, a régi, bevált eszközök híve volt. A vastag szőnyeg elnyelte léptei zaját, az ódon fából készült falburkolatból áradó gyanta illata kitöltötte tüdejét. Az épület külső falazata modern, a kornak megfelelő, a naponta erre já-
rók nem tudták, hogy mögötte egy elfeledett Rend domíniuma állt. Idebent minden a régmúltat idézte. Nem hallott semmit. A legfelső emeleten voltak a Mesterek lakrészei. Egyetlen szolgával sem találkozott. Szólítani akarta őket, de meggondolta magát. A támadó még itt lehet, nem akarta magára vonni a figyelmét. A Mesterek szobáit egyenként nézte át, de mind üresen állt. Visszatért a bejárathoz, és a fogadóterem felé vette útját. Kitárta a kétszárnyú ajtót. Az asztalon kávéscsészék, süteményes tányérok, a gyertyatartókban már csonkig olvadt, de még égő gyertyák voltak. Elindult a könyvtár felé, a földön jól látható jelek a porban. Ismerős csizmák nyomai között látott egy ismeretlen, a többinél kevésbé észrevehetőt. A vendéget körbevezették, tehát a Mesterek ismerték a látogatót. Ha lehetett, ez még jobban aggasztotta. A polcok között megkereste a szentélyhez vezető titkos ajtót. Elmozdította a hetedik sor kilencedik könyvét. Belépett a folyosóra, ahol frissen gyújtott fáklyák pislogtak, jelezve, erre mentek a számára ismeretlen gróffal. A száraz huzatú levegő elárulta, hogy odaát nem zárták be az ajtót. Gyorsított léptein, nem érdekelte, hogy meghallják-e. Az utolsó métereket atlétákat megszégyenítő idő alatt futotta le. Szétnyílt kabátja angyalszárnyakként csapkodott körülötte. A szentélybe ért, ahol felbukott egy kifacsart pózban fekvő testben. Orrát megütötte az elmúlás rothadó szaga. Különösebb szemrevételezés nélkül megállapította, hogy mindenki halott itt bent, és nem fegyver végzett velük. Pedig a mindenütt pirosló vérnek valahogy el kellett hagynia a testeket. Óvatosan kikerülte a hullákat, majd az oltárhoz igyekezett. A Codex még az állványon hevert szétnyitva. Minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy a könyvben
olvasottakat megértse. Soha nem volt jó latinból. A szavak halványan derengtek emlékei között, de ahogy többször elolvasta, értelmet nyert az egész bekezdés. Mutatio est aeterna. Tantum aeterna est mutatio. Ordinis renasci semper. Ordinis renati et in sæculum sæculi. - A változás örök. Egyedül a változás örök. A Rend újjászületik, örökkön-örökké. Hitetlenkedve hátrált el az oltártól. Botladozva a karzat felé vette az irányt, ahol a számára tiltott szoba helyezkedett el. Masszív tölgyfa ajtó állta útját, csak ötödik próbálkozásra sikerült széttörni a zárat. A rozsdamarta fémtartozékok záporozva hullottak szét. Most áldotta az öreg Mestert, amiért ragaszkodott a bevált eszközökhöz. Bent a kör alakú szobában ott feküdt a halálán lévő Mester, a körülötte felrajzolt pentagramm már csak halványan izzott. Az ábrák nem adtak magyarázatot a vendég kilétére. Az aszott kezek intettek neki. Figyelmen kívül hagyta a felfénylő vonalakat, amiket átlépett, majd a Mester mellé térdelt. A ráncos arcon vér csorgott a kőpadló felé, kövér cseppekkel gazdagította az elterülő vöröslő tavat. Halk, elgyötört hang kérlelte a leereszkedő ballonkabátos alakot: – A gyermek … A gyermek nem … születhet … meg. Nem … Az utolsó légvétel bennakadt, kifújni már nem volt ereje a Mesternek. Elszálló élete feloldotta az alakzatba zárt mágiát. Sötét lett, amilyen a szobájában lenni szokott. Halk léptekkel közelített feléje valaki. A ballonkabátos a falig akart húzódni, hogy lesben állva várjon az érkezőre. Háta nem a hideg kövekhez ért, hanem a felvillanó pentagrammból felszabaduló mágia által létrehozott burának. Szembe fordult az ajtóval. Kintről a szentélyben égő fáklyák derengése tört utat magának, előre vetítve a Rend végzetének elnyújtott árnyát. Hasztalan,
utolsó kísérletet tett a varázskörből való szabadulásra, hogy szembenézhessen az ellenséggel, de a sötétség jótékonyan ölelte körbe. A látása után a hangokat vesztette el, köztük a sajátját. Majd a tapintást, a szaglást. Nem érezte maga alatt a kemény padlót. Testét könnyedség járta át, már-már úgy érezte: lebeg. Tett egy utolsó próbát. A kezét a szájához akarta emelni. Tudata ekkor elhomályosult, és megkezdte utazását a Mester szándéka szerint. Lágy érintésre rezzent fel. Az arcán egy férfi gyengéd kezét érezte. A bőre meglepően puha volt. A halványbarna arc melegséget sugárzott, mélybarna szemei nyugalommal töltötték el. Ébrenléte első pillanataiban fel sem fogta, hogy már nem a szentély titkos szobájában van. A derékalj durva anyaga nyomta a hátát. Hiába mozdult óvatosan, folyamatosan ropogott alatta. Szemügyre vette a piszkos falakat, majd a szoba többi részét. A plafonon látható volt a gerendázat és a deszkák, a padló döngölt föld. Megszédült, amikor felült. Az ablakon durva szövésű anyag függött, a hangokból üvegtelennek ítélte meg. – Nyugalom! Itt biztonságban vagy. A hang gazdájára figyelt ismét. Nem tartotta veszélyesnek, ezért érdektelen volt számára a jelenléte. A férfi egyszerű inget és nadrágot viselt, amit öv helyett egy sodrott kötél tartott a derekán. – Még pihenned kell. A Sucodis látogatásának hatása még nem múlt el. – A micsoda? – Sucodis. Nagy tudású lény, egy számodra ismeretlen világból. Jobb nem beszélni róla. – De én beszélni akarok róla. Milyen másik világból jött? – Nem másikból, csak számodra ismeretlenből.
– Sok világot ismerek. Tégy próbára, de őt akkor sem ismerem. – Pihenned kell! Hamarosan hozzák az ebédedet, addig pihenj még! Az olajbarna bőrű férfi választ nem várva felkelt az ágy széléről, és csupasz lábával nesztelenül hagyta el a szobát. A bejáratot szintén durva szövésű anyag takarta el. A földi világból érkezett férfi utána akart nyúlni, de keze erőtlenül hullt teste mellé és ő maga zajosan zuhant a párnára. Minden ereje elszállt. Kiáltani akart tehetetlenségében, hang azonban nem hagyta el száját. Alig ment ki a férfi, egy idősebb lépett be, kezében agyagtállal. A gőzölgő étel illata hangos kordulásra késztette a ballonkabátos emésztőrendszerét. Mozdulatlanságra kárhoztatott teste mögé az idős férfi párnákat tett, hogy ülőhelyzetbe segítse. Az edényben sűrű ragunak tűnő ételt látott. Az első falatok akadozva csúsztak le a torkán. Jóleső melegség töltötte el, ahogy a felén túljutott. Mire végzett az étel elfogyasztásával, teljesen kimerült. Úgy aludt el, hogy a távozó alakot már nem látta a szobából kilépni. Napokat tölthetett így, amire a sötét és világos váltakozásából következtetett. A fényben meleget érzett, a sötétben borzongató hideget. Egy reggel visszatért hozzá a halványbarna arcú férfi. Gyengéd tekintete felbolygatta lelkét. Nem bízott a nyugodt tekintetű emberekben. A zsebét kereste, de keserűen jött rá, hogy a kabát nincs rajta, hisz csupaszon fekszik a takaró alatt. – Nem árthatnál nekem, hiába a fegyver. – Azt csak bízd ide. – És most mi lesz? Kiugrasz és nekem esel? A Mesterek nem tanítottak neked semmit?
Habozott. Tényleg elfeledte a leckéket. Ösztönösen akart cselekedni, ami a túléléshez elég, a feladatai ellátásához viszont kevés. Nyugalmat erőltetett magára. Tisztulni kezdett a kép, és a férfit is másképp látta, mint eddig. Még mindig ott állt, az ajtótól alig pár lépésre, de kicsit más lett. Békés arcán elmosódva ismerős ábrázatok jelentek meg, vele együtt az ágyban fekvő tudatának mélyéről felvillantak a képek. Ezrek váltakoztak gyors egymásutánban, a régmúltból ismerős személyek testet öltött formái. – Ki vagy te? – Ez most nem lényeg. Az a fontos, hogy visszatérj. – De miért? – Mert a gyermek nem születhet meg. Erről neked kell gondoskodni. Rended Mestere azért küldött el hozzám, hogy erődet visszanyerd, és ellenállhass a Sucodis erejének. – Ezek szerint visszaküldött a múltba? – Nem a múltba. Időn kívül vagy, és innen oda mész ahová akarsz. Előre, hátra, vagy épp oda, ahol tartottál. A döntés rajtad áll. A ballonkabátos tettre készen ült fel, már tudta, hogy feladata van. Kisiklott élete megint a helyére került. De egy gondolat még foglalkoztatta. – A jövőbe is mehetek innen? Abba a jövőbe, amelyikben Rendünk elbukott? – Igen, abba a jövőbe is. Én nem mondhatom meg, merre menj. Tanáccsal sem szolgálhatok. Csak itt vagyok, mert vigyáznom kell rád, nehogy itt ragadj. – Miért? – Mert a mában élsz és megzavarod az itt élőket. – Mégis hogyan? A férfi közelebb lépett az ágyhoz, és leült a szélére. A még gyenge Őrző ráébredt meztelenségére, zavarba
jött. A másik ellágyult tekintete csak erősítette ezt. Szerető anyák néznek így gyermekeikre. A kérdése megválaszolatlan maradt. – Emlékszel a Codex lapján olvasottakra? Halvány emlékek derengtek fel elméjében. A latin szavak és jelentésük. – Igen. A határozatlan hangsúly láthatóan nem zavarta az ágy szélen ülő férfit. – Azok a szavak igazak, de mindennek a maga természetes idejében kell bekövetkeznie. Azt erőltetni nem szabad. – És én leszek, aki ezt megállíthatja? – Aki a legkevesebb torzulást képes előidézni a folyamban. A folyam. Ezzel a fogalommal tisztában volt. Ez jelentette a Rend működésének alapját. A folyam, amely bármerre haladhat, milliónyi szála létezik; nekik mégis az a dolguk, hogy a zavartalan működés állandó legyen. Ezt az állandóságra törekvést nem értette, ha amúgy minden örökkön megújult, változott. Az első leckéje, amit a fejébe vertek, az volt, hogy: „A változás örök. A változás állandó.” Már akkor sem értette az ellentétet. Tanítója a kérdését egy egyszerű „Örök egyensúly”-lyal elintézte. – Mikor indulhatok? – kérdezte. – Amikor késznek érzed magad. A nyugodt hangszín teljesen ellazította. Tudta, hogy csak azért lehet rá hatással ez a lény, mert az ő síkján vannak. Egy kérdésre még mindig nem kapott választ. – Mi az a Sucodis? – De gyorsan megtoldotta még egyel. – És ki vagy te? – A Sucodis, ahogy már említettem, egy számodra ismeretlen világból érkezett, és ez adja az erejét is. Az együttérzés, amivel elhiteti mindenkivel, hogy átérzi a
gondjukat, fájdalmaikat, minden, mentálisan erős lényt megingat és hatalmába kerít. Annyira valóságosak a szándékai, hogy még az utolsó utáni pillanatig is létezőnek fogsz fel mindent. – Kinyújtotta a kezét az ágyban fekvő felé, és szorosan megfogta a csuklóját. – Most már indulhatsz! Tedd a dolgodat! – Még egy válasszal adósom vagy. – Adósságomat leróttam, mikor Mestered kérésének engedtem és idehoztalak. Semmivel sem tartozom neked. – A barna bőrű férfi felállt, hogy otthagyja őt a gondolataiba merülve. Helyét rögtön az öregember vette át, aki a kimosott ruhákat hozta be. A zsebben őrzött tárgyakat a földre leterített kendőre pakolta ki: egy doboz szivart, öngyújtót, az ezüst – Életfa faragást ábrázoló – zsebórát, a Bibliát és a feszületet formázó tőrt. Az Őrző magára maradt. Lehajolt egy szivarért. Az izzó dohány szippantása feloldott benne mindent, emlékei újra a helyükre kerültek. Nem kapkodott az öltözéssel, minden ruhadarab felvétele alatt az előtte álló feladatot tanulmányozta. Végigpörgette a képeket magában, amiket az ismeretlentől kapott örök emlékbe, hogy akár végtelenszer is tanulmányozhassa utolsó napját. Elszívott három-négy szivart mire végzett, és már tudta, hogy hol és mikor kell cselekednie. Kilépett a szobából, a konyhát üresen találta. Az asztalon agyagkupák voltak és egy kancsó. Körülötte három szék. A sarokban tűzhely, amiben fahasábok izzottak. Kis tétovázás után kitárta a deszkákból készült ajtót, és kilépett a vakító napfénybe. Kellemes szellő borzolta végig bőrét. Érezte a levegő melegét, a kabátot mégis összehúzta maga előtt, kezeit zsebre dugta. Baljával a Bibliát, jobbjával a tőrt markolta. Mindennapi imáját mormolta és hazaindult, hogy elvégezze feladatát. „A gyermek nem … szü-
lethet … meg.” – hangzottak fel elméjében a Mester utolsó szavai. Már tudta, kiről van szó. Eléri az utcasarkot, ott kedvenc hot-dogosa várja. Az már messziről kiszúrja, ezért a szokásos csípős mustáros készen várja. Átadja az árusnak a pénzt, jattot is hagy, gondolataiba merülve halad tovább. … Résnyire nyitva találta a kovácsoltvas kaput. A kertben senkit nem lát, de érzi, hogy várnak rá. Várnak. Erre nem számít. Csak egynek kellene itt lennie. Egy vállrándítással átlép a helyzeten és belép. A fegyver, amit magával hordott, elég lesz ellenük. Elér a kerti kápolna hátsó bejáratához. Kettő hosszút és öt rövidet kopog. Kulcszörgés, majd a nyikorogva feltáruló ajtó mögül egy kopaszodó aggastyán néz fel rá. Nem ismeri, még a belőle áradó kisugárzás sem idéz fel benne emlékeket. – Pontos. Ezt szeretem. – A köszönés helyett elhangzó kijelentés kicsit meglepi. Azért igyekszik úrrá lenni a helyzeten. Jobbja előrelendül és gyors döféssel eltalálja az öreg szívét. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel kirántja belőle, útjára indítja a nő felé a tört. A boszorkány torkából kirobbanó fekete füst hamar fojtogatni kezdi a közelében lévő féldémont. Nem érdekli kettőjük haláltusája. Az öreget veszi szemügyre, az ő kiléte még mindig rejtély számára. A látványban semmi meglepő nincs. A kápolna üres kövezetén nyoma sincs, hogy egy pillanattal ezelőtt test állt rajta, nemhogy élettelenül heverne ott. … A visszaút a metrón már nyugodtabban telik. A hotdog árusnál egy újabb adagot vásárol. A lakása ajtaján belép, az előszobai szekrényen meglátja szivartárcáját.
Kapkodva nyúl érte, remegő kezekkel nyitja ki, és az öngyújtóval gyorsan lángot csihol. Mélyet szív az ártó élvezetbe. Tüdejét kellemesen tölti ki a sűrű füst. Ellazul a testében szétáramló aromák hatásától. Belép a szobájába. Először a kalapját, utána a kabátot akasztja fel a fogasra. Odalép a kifeszített alak előtt hagyott székhez. A füsttel beborítja a Nazare'h Dór arcát. Bal lábát felteszi a székre, ujjait a nadrágtartó alá akasztja. – Itt vagyok. Vártál már, nem? – A sötét szobában egyedül a szivar végének izzása von csekély világosságot a kikötözött lény arcára. Enyhe szakáll. Fakó, rezzenéstelen tekintet. Szája sem rebben, csak mered maga elé. Egy fényes pont jelenik meg a szemekben, ami egyre kövérebb lesz. Mielőtt a földre hullana, a kabát zsebéből kivett fegyver hegyével felfogja. Elismerően hümmög, ahogy a pengére száradt vér feloldódik. Az áldozati tőr ismét használható. – Köszönöm, Atyánk fia! – Térdre ereszkedik és szíve felett keresztet vet. Feláll. A tört a sötétség szolgájának torkához illeszti és balról jobbra erősen áthúzza. A vér patakokban kezd folyni. Az élénkpiros folyadék hamar betölti a fél szobát. Ő csak áll és mosolyog. A gyermek sosem fog megszületni. A rábízott lény megöléséért ugyan a Mesterek mérgesek lesznek, de tudja, hogy ez így helyes. A gyermek sosem születik már meg. – A változás örök. A változás állandó – suttogja maga elé. A forró, homokkal telt szél a sír fölött álló férfi arcába fújta fejkendője végét, az a nedves bőrhöz tapadt. Fel-
emelte az első marék földet, hogy az édesanya és a kisded lepellel takart testére dobja. A rabbi imát mormolt. A gödör mellett álló három idegen, akik messzi országból érkezett királyok, hazáik nyelvén vettek búcsút. József könynyekkel áztatott arccal kezdett énekébe. Az elmúlt éjszaka felesége és az újszülött gyermek meghaltak. A bába nem tudta megmenteni őket. Fájt neki a nő elvesztése, annak ellenére, hogy tudta magáról, soha nem lehet gyermeke. Mária Isten általi áldott állapotát elfogadta, és örömmel várta a kisded születését. A Joshúa nevet akarta adni a fiúnak.
A Mágia királynője (zenei aláfestés: Ghymes – Szárnyas kezű szeretők; Tánc a hóban; Bazsarózsa; Vetkőzős dal)
Bevezetés Felkészülten érkezett a mágus a Vöröstölgy-erdő elé. Felidézte a tanultakat, amit a Titkos Szervezet vaskos, porlepte fóliánsaiból tudott meg. Elmondta védelmi formuláit és előkészítette azokat a varázstárgyait, amelyekre szüksége lehetett. Nyugodtan lépett be a sötét erdőbe. Határozottan indult meg a hegy tetején lévő vár felé. Körülötte kifacsart ágú öreg tölgyek hajladoztak, igyekeztek akadályozni az ösvényen haladót. Tövükben mókus neszezett. Amikor meglátta az éjfekete köpenybe burkolózott zord tekintetű alakot, ijedten szaladt a magas fán lévő odújába. A lombok közt átszűrődő csillagok fénye beragyogta az ösvényt. A halvány világosságban a fák törzseiről vicsorgó arcok a bátor férfit nézték, amint eltökélten menetelt a célja felé. Éjfélre járt, a Hold fényesen ragyogott a kis vár tornyai felett, bevilágította az alant elterülő erdőt és a falakhoz felvezető keskeny utat. A mágus odaért a nyitott kapu elé, ahol egy fiatal nő várta, és szívélyes hangon üdvözölte őt. – A szél hozott, jó uram! – hajolt meg a kapuban álló férfi felé. Az alaposan szemrevételezte a lányt, a ruházatán árulkodó ismertetőjeleket keresett. Nem találta nyomát mágikus pecsétnek, a karcsú nyakon, kecses kezeken nem lelt ékszert, amely arra utalt volna, hogy az előtte álló fehérnép a keresett szörnyeteg lenne. Megpróbált az őzike szemekbe nézni, de a földre szegeződő tekintet szerénységről
és félelemről árulkodott. A férfi kiterjesztette érzékelését, hogy kipuhatolja, kivel áll szemben. Varázslata a lány alakját és személyiségét mutatta, nem észlelte a bestiális lény mágikus auráját, így megnyugodva engedte magát beljebb vezetni. Átvágtak a kikövezett udvaron, elhagyták az üresen álló istállót és a szolgálók sötéten ásítozó lakrészeit, ahol nyugovóra tértek a hosszú dolgos napok után. A repedésekben virágok sarjadtak ki, néhol erős törzsű tölgyek törtek fel és gurították arrébb a köveket. A főépülethez felvezető tizenkét lépcsőfok széleit zöldesszürke moha tartotta össze. A férfi félve lépett rájuk, és minden egyes lépésnél érezte a puha rókaprémből készült csizmája bőrtalpa alatt a lemorzsolódó darabokat. Amikor az embereket és állatokat ábrázoló faragott ajtót elérték, hangosan szakadt fel belőle az addig visszatartott lélegzet. Halkan tárult fel virágokat formázó kovácsoltvas pántjain a tömör tölgyfaajtó. Bent fáklyák világították meg az utat. A kis előtérből egy lépcső vitt fel a toronyba, mellette egy rövid folyosó, amely a fogadóteremhez vezetett. A lány mutatta az irányt. A lépcső mellett elhaladtukban a mágus alaposan megnézte a falat díszítő szőttesen megjelenő vadászatot. Tölgyerdőben kutyák és férfiak kergettek egy fehér ruhás, fekete hajú nőt. A fák ágai közt egy varjú, míg a cserjésben egy farkas nézte a menekülő lányt, aki a hegy tetején lévő vár felé futott. A vár tövében patak csörgedezett, mellette egy szegény legény játszott bodza furulyáján. A dallamok kötéllé alakultak át a levegőben és a lány karjai felé nyúltak. A szolgáló kedélyesen vezette be a főépület fogadótermébe. A terem közepén vaskos faasztal várta, körülötte hat szék. A legközelebbihez kísérte, mélyen meghajolt, úgy kínálta hellyel. A falak puszta kövein egyedül az évszázadok során megtelepedett moha és por alkotta változatos festmények, fali-díszek árulkodtak az itt élő magá-
nyáról. A kandallóban élénk kékes lánggal égő tölgyhasábok kellemes aromájú enyhe füstillattal töltötték meg a helyiséget. A lány itallal kínálta. Mielőtt kényelmesen elhelyezkedett volna a székben, a mágus parancsolóan követelte, hogy kísérje a vár úrnőjéhez. – Ne olyan sietve, jó uram! – kérte lágyan a lány – Legyen türelemmel! A könnyed hang enyhe rezgést keltett, de a vibrálás hamar elhalt a férfi testét védelmező varázspajzsokon. A nő közben kacéran pillantott a mágusra. A vendég megrökönyödött a nem titkolt testi közeledésen, és maga is meglepődött, hogy fokozódó vágy ébredt benne a lány iránt. Vékony rés futott végig a kikezdhetetlennek vélt oltalmazó varázslatokon. – Miért is ne. Ide azzal a kupával! – intett a szolgálónak. A sarokban álló tálalón kancsók sorakoztak a fénylő tálcán, a lány felkapta az egyiket. Az ezüst serleg hamar megtelt édes illatot árasztó vörös borral. A karcsú test finoman ért a székben ülőhöz, miközben töltött. A vékony női ujjak lágyan simították meg az italért nyúló kezet. A varázstudó megborzongott az érintés hatására. Bensőjében vészharang kondult, egy pillanatra felidézte magában, hogyan tud bárminemű bűvölet hatása alól mentesülni, de mentális ereje cserbenhagyta. Széteső gondolatait egyre inkább a sudár lányka töltötte ki. A gyönyörteli éjszakáról szőtt képzelgései ködfoltokat keltettek életre elméjében, elrévült tekintettel emelte ajkához a borral teli kupát, és hosszan ivott a nehéz italból. A rés mostanra kusza repedésekkel hálózta be az összeomlás szélén álló védelmet. Már az első kortyok fátylat vontak szeme elé, érzékei egyszerre tompultak és élesedtek ki. Mire a pohár fenekére nézett, előtte egy tündöklő fekete hajú szépség állt, hó-
fehér ruhában. A nő szemébe nézett és egyből tudta, hogy elveszett. Vágya fellobbant, akarta őt. Botladozva felállt a bőrborítású székből, reszketeg léptekkel indult meg a jelenés felé. A fehér karok érte nyúltak, a nevét suttogták. Valahol mélyen egy hang szólalt meg a férfiban: Nem mondtam meg a nevemet. A felismeréstől hirtelen kijózanodott. Későn. Hangos, csilingelő hangot hallatva hullt szét minden ellenállása, évszázados gyakorlatok vallottak kudarcot. Agya heves tiltakozásba kezdett, logikája apránként kezdte lerombolni a bűvöletet, de a kecses kezek elérték. Az utolsó pillanatban felébredt benne a mágus-tudás, varázslatot idézett fel elméjében, hogy távol tartsa magától a nő érintését. Elkésett. Lágyan átölelte őt a szépség, kedves arccal mosolygott rá, élénk piros ajkait becéző szavak hagyták el. Karjával szorosan tartotta a mágust, száját forrón tapasztotta a másik szájára. Lassan, élvezettel telve szívta ki a mágikus energiákat és az életerőt a férfi testéből. Kívánta, akarta azt a tudást, amit a férfi mester évei alatt felhalmozott. Olthatatlan vágya égető átokként mardosta amikor olyan lénnyel találkozott, aki hatalmas mágikus tudással rendelkezett. Amíg ezt a tudást meg nem szerezte, fájdalmas kínokat kellett átélnie. Öröklétre kárhoztatva ezzel az átokkal kellett élnie, egy olyan világban, ahol a mágikus erő mindennapos és az erőt használók száma a jó mesterembereket tömörítő céhekéhez hasonlatos. Az átok maga még nem lett volna ennyire fájdalmas számára, ha lelkiismeret és bűnbánat nem párosult volna mellé. Megváltásra áhítozó lelke minden egyes élet kioltásánál fájdalmasan kiáltotta az égbe kínjait. Ahogyan a karjaiban vergődő férfi tette ezt most. Kitisztult elmével állt a nő ölelésében. Felfogta, hogy minden misztikus ereje és védelmező varázslatai ellenére legyőzték. A Mágia királynője elevenen
olvasztotta magába mágikus tudását és szívta ki testéből a lelkét, hogy később Árnyszolgaként úrnőjét szolgálja. I. – … és akkor a Mágia királynője bánatában, hogy soha férfit szerelemmel nem érinthet, visszavonult a várába és azóta is ott él. Időről időre a mágia mesterei felkeresték, mert azt beszélik, aki legyőzi a Mágia királynőjét, abból a világ leghatalmasabb mágusa lesz. De nem tudták, hogy sem nő, sem férfi, sem ember, sem állat nem tanulhatja meg azt a mágiát a vaskos kódexekből. Nincs élő mágus, aki birtokában lenne annak a varázslatnak, amivel a Mágia királynő fölibé kerekedhetne. Azért rendszeresen próbát tettek, és mind ott végezte a karjai közt. Miközben elvette tudásukat és kiszívta lelküket, sírt. A sok könnyből patak eredt, ami hatalmas folyóvá duzzadva az északi Fagyos-tengerbe ömlött. Valamikor úgy hívták, a Sötét könnyek folyója, mert színe nem szép kék vagy világoszöld volt, hanem az éjszakai égbolt sötét kékségének színében pompázott. – Mi lett aztán vele? Az idős hölgy vidám ráncokkal az arcán fordult a hét tavaszt látott göndör fürtű fiúcska felé. – Még mindig ott él, magányba zárva a saját várában. Mivel manapság már kevesebb mágus akad, régóta elfeledték már a vár pontos helyét. Talán van vagy háromszáz esztendeje is, hogy utoljára hírt adtak róla. – Talán már nem is él, nagymama. – Az nem lehet. Örök élettel átkozták meg, a Mágia királynője soha nem fog meghalni. Gyűrött kezével megborzolta a kíváncsi feje búbját. – Most pedig eridj, Istvánkám, és hozz egy kis rőzsét a
tűzhöz! Boldogan nézte, ahogyan a kis legény eltűnt a moha lepte, szürke kérgű fák sűrűjében és kis szekercéjével méretre törte a vékony, lehullott ágakat. – Édesanyám! A vékony hang egy sudár lánykához tartozott. A fából készült viskó sarkában üldögélt a száraz levelekből és mohával bélelt fekvő alkalmatosságon. Mocskos ruhái alól piszkos lábak lógtak ki, fehér bőre helyenként elővillant, ahol a viszketéstől erősen megvakarta. – Igen, kis aranyom? – Te ugye ismered a Mágia királynőjét? – Ezt honnan veszed, Boglárka? – Amikor meséltél róla, éreztem a mágiát, amit arra használtál, hogy István ne vegye észre a fiatal arcodat. Az idős hölgy érdeklődve tekintett a vöröses, madárfészek hajú lányára. Folyton könnyező szemei alatt hosszúkás csíkok tarkították a pisze orr melletti árkokat. Vékony vonalakká keskenyedő rózsaszín ajkai megremegtek, ahogyan a tekintet lejjebb vándorolt a testen. A vászonruha deréktájon egy daróc kötéllel volt összehúzva, ezzel láttatni engedte, hogy a lány a virágzó kor küszöbén állt. Csípője és mellei nőiesen kezdtek gömbölyödni. – Hamarosan útnak kell indulni. Ennyit felelt és visszafordult a tűzhely fölé helyezett lábashoz. Nem kellett többet szólnia, Boglárka hozta a fűszereket, majd a vödörből vizet töltött az edénybe. A reggel levágott tyúkot már megpucolta, a belsőségeket azalatt távolította el, amíg anyja Istvánnak mesélt. Átnyújtotta az idős nőnek a tollaktól megkopasztott baromfit. Az öreg hölgy egy éles kést vett el az asztalról, majd határozott mozdulatokkal levágta a combokat, a szárnyakat, végül a nyakat. Elválasztotta a tyúk hátát és mellét egymástól. Az így feldarabolt részeket a meleg vízbe rak-
ta, melléjük a gyökeret és hagymát tett. A belsőségeket átválogatta, megtisztította. A beleket kidobta a kunyhó felett káráló varjúnak, a többit szintén a vízbe rakta. A kis István megérkezett a gyűjtött faágakkal. A szárazabbakat rátették a parázsra, így hamar vörös lángok kezdték nyaldosni az edény falát. A vizesebb fákat a tűzhely köré tették, hogy a nedvesség mihamarabb elpárologjon belőlük. – Mmmm, milyen finom ez az illat, nagyanyó. – Igen, anyu. Te csodálatosan tudsz főzni – lépett Boglárka az anyja mellé. Gyengéden átkarolta a guggoló nőt, fejét az őszülő hajú fejre hajtotta. Az idős hölgy gyengéden megveregette a koszos kezet. – Istenem! Ez borzalmasan piszkos. Menjetek kezet mosni, de azonnal! A tettetett harag hangos kacagást váltott ki a két gyerekből. Vidám fogócskázás közben rohanvást érkeztek a patakhoz. A csörgedező vízről visszaverődő napsugarak elvakították őket. Az erős fény ellen behunyták a szemüket, kezeiket apró kavicsokkal alaposan megmosták a hideg vízben. A part mentén heverő faleveleket is munkára fogták, hogy a barnás réteg alól előbukkanjon egy napbarnított és egy téli tájat idéző fehér bőr. István a mellette térdelő lányra nézett. A piszok alól előbukkanó törékeny test sokadszorra ejtette gondolkodóba. Az ő bőre a sűrű erdőben töltött idő ellenére mindig élettől kicsattanó barnára színeződött. Boglárkáé azonban egy árnyalatnyit sem sötétedett, kivéve a kosztól, ami mindig makacsul megtapadt a nap nagy részét a kunyhóban töltő lányon. Úgy sejtette, hogy biztosan a bezártság és a tető alatt felgyülemlő füst emészti ilyen halványra a bőrét. Viszont nem értette, miért nem mehet vele ágakat gyűjteni, fészkeket fosztani a lány. Játszania is kizárólag a
lakhelyük előtti tisztáson volt szabad. Hirtelen gondolattól vezérelve egy marék vizet fröcscsentett a lány ruhájára. Boglárka először meglepődött, de amikor látta a szélesre húzódó szájat, viszonozta a frissítő zuhanyt. Pillanatok múlva bokáig álltak a patakban és két kézzel igyekeztek a másikat a lehető legjobban eláztatni. Kifulladva hevertek el a parton és élvezték a nap melegét. Amikor ruhájuk nagyrészt megszáradt, elindultak a kunyhóhoz. A feléjük szálló illatokból érezték, épp időben értek vissza, hogy ebédjüket jó étvággyal elkölthessék. Az ajtóban fakanállal a kezében várta őket az idős hölgy. Szidásra készült, de amikor meglátta a két gyermek arcán a jókedvet, pusztán egy a fenekükre mért suhintással jutalmazta őket. Estébe hajlott már, István az ágyán feküdt, és a forralt kecsketejet várta. Az ágakból font fal másik felén Boglárka térdelt ágya mellett és halkan imát mormolt. A fiú nem értette a szavakat, csak a lágy, dallamos hangokat hallotta. Mire nagyanyó hozzá lépett a meleg tejjel, már rég az álmok birodalmában száguldott paripáján, és királyságát járta Igazságtévő kardjával. Nagyanyó halkan ellépett az ágy mellől és a térdeplő Boglárka mellé állt. – Na, vetkezz! A lány félszegen oldotta ki daróc kötelét, és lassan kibújt a ruhájából. A lanyhuló tűz halvány fényében nem egy kislány alakja, hanem egy ifjú nő formás alakja bontakozott ki. Az idős hölgy nem szólt semmit. Közel lépett lányához és határozottan szélesebb terpeszbe állította. Ahogy sejtette, az alabástrom szín combok belső felén vékony vérpatakok csordogáltak a boka felé. Határozottan hümmögött egyet, és a tűz felé fordult. Az ősz haj, a ráncos bőr, végül a kopottas ruházat eltűnt, hogy helyén egy gesztenyebarna hajú ifjú hölgy nézzen a felkapó lángok
közé. Arcán és kezén sima bőr feszült, mohazöld ruhája aljáról varjak szárnyaltak a vállai felé. – Szólítalak, Éjszaka Úrnője, hívom erődet, melyet szolgálatomba állítottál és ígéretet tettél örökös életemre. Fogadd hálám és vérem, add új napom és életem! A fal másik felén egy kisfiú rémülten nézte a felemelkedő női alakot, amint Boglárka mellé lépett. Gesztenyebarna hajú ifjú hölgy bámult a felkapó lángokba. Arcán és kezén sima bőr feszült, mohazöld ruhája aljáról varjak szárnyaltak a vállai felé. Kinyúló keze a kócos hajat érintette. A tűz felől halk suttogást hallott. Odakapta tekintetét, de nem látott ott senkit. Mire visszanézett a nőre, már csak nagyanyó állt egymagában. *** Az ökör vontatta szekér nagyot zökkent, ahogyan az erdei utat keresztező gyökéren átbukott a kerék. A többtörzsű fa különös látvánnyal fogadta az álmából ébredő, göndör fürtű suhancot. A föld színétől a vaskos törzs öt felé vált, és furcsán tekergőzve tört a magasba. A bakon ülő őszes hajú nő gyengéden tekintett hátra, mint aki megérezte, hogy István most ébredt. Nagyanyó lánya, a serdülő Boglárka mellette ült, kezében hosszú pálcával, amivel a komótosan baktató ökröt noszogatta a haladásra. – Éhes vagy lelkem? – Igen, mint a farkas. – Ne is emlegess ilyen csúf veszedelmet, fiam. Közeleg a tél, és a csontjaim azt súgják, keményebb lesz, mint az utóbbi kilenc összesen. – Ugyan már, nagyanyó. A múlt télre is ezt mondtad, és több bajunk nem lett, mint hogy a kecskéket és a tyúkokat elcseréltük azzal a kereskedővel.
– Érzem, itt bent – mutatott a nő a mellkasára. A bakon ülő lány nem szólalt meg. Csendesen megfordult és pár darab almát dobott a fiú ölébe. Nagyanyó az iszákjába nyúlt, és egy érett sajt végét nyújtotta át. – Szalonna nem maradt? – Nézd már az éhenkórász fajtáját. Éjjel lakodalmat csap, másnap meg követelőzik újabb finom falatok után. Az idős hölgy szúrósan nézett a fiúra, és vézna ujjaival vádlón mutatott rá. – Majd ha az ifjú úr újabb vadat ejt el, akkor aztán lesz miből ismét jóllakatnunk a feneketlen bendőjét. – Jól van már, nagyanyó. Ne kárálj itt, még a varjak elhozzák szárnyukon az Éjszaka Úrnőjét. A név hallatán a két nő félelemmel telve nézett egymásra, majd a meglepett Istvánra. – Na, ne! Ugye, nem hisztek annak a bolond kereskedő meséinek. Ha lenne ebben az erdőben bármilyen Úrnő, akkor az inkább a Mágia királynője lenne, de vele soha nem találkozhatna egy ilyen mihaszna kurafi, hisz a királynő csak a varázslatok erejével rendelkezőkre veszélyes. Ugyan miért mutatkozna egy ilyen imposztor előtt. Karja legyintésével elhessegette magától a kellemetlen érzéseket. Látta a bakon ülők szemében, hogy szavai süket fülekre találtak. Bosszankodott a női lélek balgaságán, majd féltérdre emelkedett, és egy erőteljes rugaszkodással átlendült a szekér oldalán. A legközelebbi fánál megállt, hogy kisebb dolgát elintézze. Miután végzett, gyors léptekkel érte utol a vánszorgó kerekes alkalmatosságot. Visszakapaszkodott a helyére, magához vette az ételt és apró harapásokkal elfogyasztotta. Az estére gondolt, amikor megint éhesen térnek nyugovóra. Emlékei közt derengett egy kunyhó, ami körül tyúkok és kecske kóricált. Ha nagyon elfogyott az étel, levágtak egyet a tollas jószágból vagy a kecskéből fejt tejből készítettek valamit.
Megálltak. Ez felkeltette István érdeklődését, mert a nap még magasan trónolt az égen ahhoz, hogy éjszakai tábort verjenek. Az idős hölgy lemászott a kocsiról és a fák közt elterülő, sokszöget formázó kis tisztást járta körbe alaposan. – Itt jó lesz – jegyezte meg. A két fiatal leszállt és odamentek nagyanyó mellé. – Mi lesz itt jó, édesanyám? Boglárka dallamosan zengő hangja megborzongatta István nyakán, s karján a szőrt. Eleddig észre sem vette, hogy a fiatal kislány nőiesen érett lett. Erre most ébredt rá, ahogy a hang elhagyta a lány vékony vonalakká keskenyedő rózsaszín ajkait. A méregető tekintet nem kerülte el az idős hölgy figyelmét, ahogyan a fiú kidudorodó nadrágja sem. – Hogy lakot építsünk itt fel. – Olyan, mint egy szentély, ahogyan a Szürke fák a magasba emelkednek a tisztás körül – jegyezte meg Boglárka. Az idős hölgy szomorúan, István elvarázsoltan nézett rá. Nehezen jött álom István szemére. Három nap leforgása alatt felhúzták a kunyhót, ma délutánra a női és a férfi fekrész közötti vesszőfal is elkészült. Korgó gyomra követelőzött még egy kevés hús vagy egyéb tartalmas étel után. A nyúlból készült vacsora finom volt, de nem eléggé laktató. Ám nem az éhség okozta nyugtalan forgolódását. Hajnalban, amikor elindult vadászni, a közeli patak felé vette útját, hogy kulacsába vizet töltsön. Szokásához híven halkan lépdelt, mindig készen a vadak elejtésére. Zajtalan közeledése a vízhez varázslatos látvánnyal örvendeztette meg. A csobogó áramlat partján ruháitól megsza-
badulva Boglárka karcsú alakját pillantotta meg. Az apró almák gyanánt kidudorodó mellek mozdulatlanságra kárhoztatták. Hogy ne zavarja meg, a közeli fa mögé lépett halkan és onnan leste tovább Boglárka mosakodását. Amikor a lány befejezte fürdőjét és távozott, ő is ment útjára. Nyughatatlan vére egész nap ismeretlen tájakra kalauzolta. Minduntalan a lány emelkedő mellkasa járt a fejében, képzeletében a kezével érintette a piciny melleket és a koszlott vászonruhát a vállán át engedte a földre hullani. Vadászata nem járt szerencsével, egy vézna kölyök nyulat ejtett, így be kellett érnie nagyanyó készítette levessel, amiben volt bőven az erdőben fellelhető növények leveleiből és gyökereiből. Hallotta, ahogyan Boglárka halkan imát mormol, a háta mögött a tűz lángjai lanyhulni kezdtek. Szemére ólmos nehézséggel telepedett a fáradtság. Álmában nem fehér paripáján járta az országot, kezében Igazságtévő kardjával, hanem kéz a kézben sétált egy fehér ruhába bújt, éjszín hajú lánnyal – sóhajtva fordult oldalára –, kezében egy göcsörtös öreg bottal vándorolt, övében furulya pihent. Valahonnan messziről egy ismerős hang jutott el hozzá. – Na, vetkezz! – Szólítalak – suttogott az éjszakába nagyanyó –, Éjszaka Úrnője, hívom erődet, melyet szolgálatomba állítotttál és ígéretet tettél örökös életemre. Fogadd hálám és vérem, add új napom és életem! A fal másik felén egy serdülő fiú rémülten nézte a felemelkedő női alakot, amint Boglárka mellé lépett. Gesztenyebarna hajú ifjú hölgy bámult a felkapó lángokba. Arcán és kezén sima bőr feszült, mohazöld ruhája aljáról varjak szárnyaltak a vállai felé. Kinyúló keze a kócos hajat érintette. A tűz felől halk suttogást hallott. Odakapta
tekintetét, de nem látott ott senkit. Mire visszanézett a nőre, már csak nagyanyó állt egymagában. *** Az ifjú vidáman tekintett a fák között tekergőző földútra. Mellette sétált egy idős hölgy és annak fiatal, tizenéves vörös hajú lánykája. A kezében lévő göcsörtös botra támaszkodva könnyítette lépteit az eső által fellazított talajon. Orrát kitöltötte a nyári vihar után maradt nedves föld erőteljes illata. Érezte a korhadó fákat, hallotta a levelekről lezuhanó cseppeket. Furcsának találta az erdőt, ijesztő csendbe burkolózott körülötte minden, a két csacsogó nő hangja sem jutott el hozzá. Csak egy pillanatra hunyta be a szemét, máris felsejlett előtte, ahogyan a lehulló cseppek a mélybe kúsztak és ott növekedésre serkentették a megbúvó életet. A gyökereken át vele együtt gyors száguldásba kezdtek, és átélte ahogyan apró mozzanatonként a növéstől megrezdült a fa kérge. Megszédült a váratlan bűvölettől. Megállt, nem törődött vele, hogy a két nő észre sem vette a történteket. Amikor elmúlt a félelme, körülnézett, és felfedezte a bokrok közt megbúvó piciny állatokat, a föléjük hajló fákat, és olyan zajokat hallott meg, amiket addig az állandó vándorlások során sosem. Halk suttogást hallott a fák közül. Körbekémlelt, de csak a két útitársát látta távolodni. A szőrszálait felborzoló hang megismétlődött. Lépteit megszaporázva a fák között elindult a hangok irányába. Hoszszas rohanás után fáradtan dőlt le a vaskos párával takart földre. Nehezére esett beszívni a sűrű levegőt. Fújt párat, majd felkönyökölt, hogy körbenézzen. Alig észlelhető neszezés ütötte meg a fülét. Az éhség felébredt benne, erős zajt keltve adta tudtára, hogy a gyanútlan kis állatból finom sült készülhet. Óvatosan felállt, botját csa-
pásra készen tartotta. A nyúl az előtte lévő bokorban lapult. Észrevette a fiú közeledtét, de bízott mozdulatlanságában, hogy így rejtve marad. A kis tapsifüles nem ismerte az emberi szagot, ezért sejtése sem volt a rá leselkedő veszély nagyságáról. István óvatosan araszolt az ugrásra kész vad felé. Két lépésnyire a nyúltól elrugaszkodott a talajtól. A felvert vad rövid cikk-cakk ugrásokkal igyekezett elkerülni a felé suhanó botot. A fiú gyakorlottan eltalálta, pont a fülek között, a menekülő állat azonnal kábultan csuklott össze. – Szép ütés. A füstös női hang egy fa mögül előlépő fiatal lányhoz tartozott. A csupaszon hagyott vállakra omló fekete hajzuhatagon megcsillant a délelőtti nap fénye. A kerek arcon keskeny mosolyra húzódtak a telt ajkak, a barna színű, íves szemek huncutul nézték a megizzadt Istvánt. A blúz áttetsző anyagán át-átvillant a keblek vonala, tiritarka szoknyája a földet seperte. Csupasz lábával zajtalanul közelített felé. – Néma vagy? A fiú megrezzent, mint aki álomból ébredt. Rájött, a kérdés neki szólt. – Nem. Csak meglepett, hogy találkozom valakivel. Nem sűrűn jár az erdőben ilyen mélyen senki sem. A lány a vállára terítette eddig kezében fogott kendőjét. Megállt közvetlen előtte és kíváncsian fürkészte a göndör fürtökkel borított fejet. Úgy álltak egymással szemben, mint akik kísértetet látnak. Mind a ketten biztosak voltak maguk emberi mivoltában, ezért a váratlan helyzetet hosszúra nyúlt csenddel, egymás méregetésével töltötték. Végül István törte meg a szótlanságot. – Egyedül vagy? – Nem. A családom itt van a közelben – mutatott kör-
be. Átnézett a lány vállai felett, de a távolban senkit és semmit nem látott. – Arrább, az út mentén vertünk tábort. Én növényeket gyűjtök. Megemelte a másik kezében szorongatott zsákot. – Gyógyító növényeket – adott magyarázatot a fiú kérdő tekintetére. – Ismerem őket – bólintott a fiú. – Nagyanyó is szokott gyűjteni. – Nagyanyó ? – Igen, vele és a lányával élünk itt az erdőben. A lány arrébb lépett, és leült egy kidőlt fa törzsére. Megvakarta vádliját, mivel figyelmetlenségében csalánok közé lépett. – Mi csak átutazunk. – Hangja búval telt, elködösülő tekintete látszólag a földön kutatott valami után. István leült mellé, és a lány arcát igyekezett minél jobban emlékezetébe vésni. Ezt a ritka szépséget soha nem akarta feledni. Megérezte a törékeny testből áradó bánatot. – Miért lettél szomorú? – Mert már hetek óta keressük az erdőből kivezető utat, de nem találjuk. – Mi már hosszú évek óta itt élünk, de még sose mentünk ki az erdőből. – Ez a Soha-sincs-vége erdő. Ki nem tudja merre menjen, soha nem talál ki belőle. – Akkor talán Nagyanyó segíthet nektek. Évekkel ezelőtt egy kereskedő tévedt el, és némi alkudozás után megmutatta neki a helyes utat. Az elgondolkozó mélybarna szemek elhomályosultak. Mielőtt folytatta volna, felállt és hátrálni kezdett a fiútól. – Az a kereskedő, véletlenül nem egy ökrös szekeret és egy fiatal leányt adott cserébe?
– Nem – vágta rá azonnal István. – Vagyis csak egy ökör húzta szekeret, amiért cserébe kecskét adtunk. De leány nem volt vele. Ha nem botlik el egy kiálló gyökérben a lány, most futva menekült volna el innen. István föléje lépett, kezét nyújtotta, hogy felsegítse. A szépség szeme felvidult. – Talán kísértetet láttál? – Megijedtem. Kíváncsian nézett rá, a kijelentésére magyarázatot várt. Felvonta szemöldökét, ezzel sürgette. A cigánylány végül megszólalt. – Azt tartják az idősek, hogy a Soha-sincs-vége erdőben él a Hölgy, ki az Éjszaka Úrnőjének szolgája. – Nagyot nyelt, testét hideg borzongás rázta meg. A vállára terített kendőt szorosabbra vonta maga köré, igyekezvén elűzni a bensőjében támadt fagyos érzést. – Valamikor, soksok idővel ezelőtt, amikor a nagyapám nagyapja is még csak csupasz fenekű kisfiú volt, élt erre felé egy nemes kéjsóvár lánya. Csodálatos szépsége messze földön híres volt. Mindenünnen érkeztek hozzá kérők, még sok varázstudót is megigézett a szépsége. Ő mindet kihasználta, érdekei szerint fogadta hódolataikat. A kezét mindig csak ígérte, inkább az ölét osztogatta. Úgy vélte, a férfinép jobban rávehető a test örömeivel tettekre, mint a házasságban megkopó szerelemmel. Semmi se volt szent számára. Egyszer egy varázstudótól azt kívánta, szerezze meg neki az Éjszaka Úrnőjének varjas ruháját, mert úgy tudta, akkor fiatalsága örök lesz. A varásztudó el is ment az Éjszaka Úrnőjének otthonába és ellopta a ruhát. Amikor ezt az Úrnő megtudta, égtelen haragra gerjedt. Hamar rálelt a varázstudóra, aki megtörten bevallott mindent. Az Éjszaka Úrnője azt parancsolta neki, hogy hozza a Soha-sincsvége erdőbe ezt a nőt. A mágus eleget tett a parancsnak, az Úrnő birodalmába vezette a nemes lányt, és ott magára
hagyta. A lány sokáig vándorolt az erdőben, amire az Úrnő sűrű sötétséget bocsájtott. Egy napon kis tavacskára lelt a soktörzsű Agg fa tövében, aminek gyökerei természetes hidat képeznek a tó felett. Elkeseredetten térdelt le a víz mellé, de amikor fölé hajolt, ijedten vette észre, hogy szépsége elmúlt, haja őszbe fordult, bőre ráncos lett. Egyedül a varjakkal díszített ruha tündökölt új fényben. Tépni kezdte a ruhát, zokogása közben a könnycseppek a tóba hulltak. Kimerült, éhes volt, így mély álomba merült. Már sötét volt, mikor felkelt. Az Éjszaka Úrnője ott ült mellettte. A leány egyből felismerte, ki ül ott és megértette, hogy az Úrnő büntette meg őt nagyravágyásáért. Könyörgött, esdekelt, hogy engedje el. Az Úrnő azonban hajthatatlan volt. Átokkal sújtotta. Az örök élet terhét ajándékozta neki az örök szépségért cserébe, ameddig minden hét évben egy virágba borulás előtt álló szűz leány lelkét adja neki. Azóta úgy tartják, hogy az erdő Hölgye az erre utazóktól mindig egy leány gyermeket kér segítségéért cserébe. A fiú ámulattal hallgatta a történetet. Nem vette észre a lány fürge ujjait, ahogyan finoman írtak a földre. Apró jelek voltak csupán, a bennük rejlő varázslat ereje mégis óriási. – De mire kellettek azok az ártatlan lelkek? – És közben unokahúgára, az édes kis kócos Boglárkára gondolt. Ahogyan megítélhette, közel állt a kivirágzáshoz, de amennyire emlékezni tudott, mindig is velük élt. – Ezek a lelkek az Éjszaka Úrnőjének hatalmát táplálják – folytatta a lány. – Az érintetlen testekben létező lelkek az örök megújulást biztosítják számára, amiből erejét meríti. De mivel ezt az erőt megosztja az őt szolgálókkal, ezért minden szolgálója hűen segédkezik neki újabbakat találni. – Akkor nagyanyó biztosan nem az a Hölgy, akire te
gondolsz. – Nevetett fel hangosan István. – Neki őszes tincsei vannak, bőre csupa ránc. Gyere velem! Mondd ezt el nagyanyónak is! Kezét nyújtotta a lány felé. Az dermedten állt előtte, az ifjú mélykék szemeit fürkészte. István némi habozás után megfogta a vékony kezeket. Csalóka volt a kép, amit magában a lányról alkotott. A törékeny, karcsú alak olyan erővel rántotta magával, hogy majdnem felbukott. Kellemes bizsergés futott rajta végig, ahogy a két kéz egymásba kapaszkodott. Gyorsan haladtak, és most már látta az út mentén lévő tisztáson épült kis lakot, a szentélyként magasodó fákat. Tűz, kiteregetett ruhák, a fövő ebéd illata. Már egész közel jártak, amikor észrevették a serdülő Boglárkát, aki egy őszes tincsekkel tarkított idős hölggyel beszélgetett. A lány hirtelen állt meg. István nem értette, mi lelte, hisz ott állt Nagyanyó és az jó. Így hamarosan továbbállhat az ismeretlen lány és a családja. Most ő akarta húzni magával, de az egy erős rántással behúzta az egyik vastagtörzsű fa mögé. – Mi lelt tégedet? – Az a nő. – Arca teljesen elfehéredett, szemei rémülten néztek a fiú szemébe. Ahogy a kezét fogta, érezte a lányon úrrá lévő remegést. – Ő nagyanyó. Ha eddig furán is viselkedett a lány, most még inkább. Lerázta magáról a fiú kezeit és elhátrált tőle. Kérdőn nézett a bájos teremtésre, de türelme fogytán volt az esztelen viselkedés láttán. – Elmagyaráznád? – kérlelte. – Az a nő, ő az erdő Hölgye, ki az Éjszaka Úrnőjének szolgálatában áll. – Ne beszélj már zöldeket.
Heves kifakadását a lány a szájára tapasztott mutató ujjal szakította meg. – Halkan, nehogy meghalljon minket. – Én ezt nem értem – suttogta István –, nagyanyó senkit nem bánt. – Az erdő Hölgye fiatal lányok életét követeli minden átutazótól, hogy a Soha-sincs-vége erdőből kivezető utat megmutassa. – A szavak áradatát az izgatottá váló légvétel szaggatta meg. – Eddig csak mesének hittem, de most látom őt és tudom, hogy már láttam, amikor a nővérem még velünk volt. Aztán tavaly, amikor áthaladtunk az erdőn, eltűnt. – Ez őrültség. – Gyere! – fogta meg István kezeit – Mutatok valamit. A késő nyári napsugarak erőtlenül hatoltak át a fákat borító levelek védelmén. Mire elérték István bőrét, gyenge simogatásra futotta csak hevükből, melegíteni képtelenek voltak. Felkönyökölt, hogy a mellette fekvő lány testének barnás íveit kiélvezze, elkalandozzon újra az enyhén emelkedő és süllyedő melleken. Végig vezette tekintetét a feszes testen, a didergő bimbóktól egészen a sötétlő ágyékig. Vére forrni kezdett a nemrég átélt élmények felidézése közben. Mire a cigánylány szemébe nézett, a feléledő vágy tüze elemésztette maradék önuralmát és heves rohamba kezdett, hogy a női test adta csodát kiélvezze. Gyöngéd küzdelembe bonyolódtak, húzva egymást. Ajkak, ujjak vettek részt a harcban. Hol erőszakosan, hol érzéki érintéssel keresték, hajtották fel a vadat, kergették a türelmetlen kielégülés felé. Birtokba vette a nő testét és gyors lökésekkel juttatta el magát a gyönyör kapujába. Éles karmolás rántotta vissza az utolsó pillanatban. Mélyen a lány sötét szemeibe nézett. Zihált, kapkodta a leve-
gőt. Egy parányi időre megállt a világ, majd az alatta fekvő test ívbe feszült, és az erdő mélyébe sikoltotta gyönyörét. A megremegő fiú útjára indította a termékenyítő nedveket, és mély hangjával beszállt a dalba. – Mennem kell – mondta a lány, miközben igyekezett kibontakozni az ölelő karokból. A jeges, színtelen hang azonnal eloszlatta a mámort. A fiú az erejével marasztalta az édes kincseket rejtő női testet, megmarkolta és úgy tartotta leszorítva a szeme előtt átformálódó szárnyas kezeket. – Fiú voltál, s most már férfi vagy. A Hölgy ereje véget ért feletted. Rajtad áll, hogy az elrabolt lelkeket kiszabadítod vagy sem – mondta a bűverejű szavakat az előbb még emberi formában lévő alak. A nyirkos földön kukacok ezrei tekeregtek ott, ahol az imént még a cigánylány hevert. István borzadva ugrott fel. Ijedten rázta, seperte le magáról az apró fehér légylárvákat. Hideg fuvallat korbácsolta végig mezítelen hátát, csupán az orrában maradt virág illata és a földön heverő kis gyógynövényes zsák emlékeztette a lány valódiságára. Felemelte a zsákot, a mélyére nézett. Nem gyógynövények voltak benne, hanem egy furulya. Az alkonyi félhomályban felismerte a növényt, amiből a hangszer készült. Mikor az első dallamokat előcsalta a bodzafurulyából, érezte ahogyan szétáradnak benne a zene hullámai és eddig rejtett erejét feszegeti. A felismerés, hogy most már nem csak nézi, hanem látja is a világot, nem csak létezik benne, hanem részévé válik, könnyeddé tették hazafelé tartó lépteit. Egyedül az erdei tavacskánál tett séta során hallottak szomorították el. Fáradtan és éhesen tért vissza a sokszögű tisztáson felütött kunyhóhoz.
Estébe hajlott, István az ágyán feküdt és korgó gyomrára szorította kezét. Az ágakból font fal másik felén Boglárka térdelt ágya mellett és halkan imát mormolt. Nem értette a szavakat, csak a lágy, dallamos hangokat hallotta. Mire nagyanyó hozzá lépett a maradék lepénnyel, már rég az álmok birodalmában járt, kereste a finom bőrű, éjfekete hajú, fehér ruhába bújt lányt. Nagyanyó halkan ellépett az ágy mellől, és a térdeplő Boglárka mellé állt. – Na, vetkezz! A lány félszegen oldotta ki daróc kötelét, és lassan bújt ki a ruhájából. A lanyhuló tűz halvány fényében nem egy kislány alakja, hanem egy ifjú nő formás alakja bontakozott ki. Az idős hölgy nem szólt semmit. Közel lépett lányához, és határozottan szélesebb terpeszbe állította. Ahogy sejtette, az alabástrom szín combok belső felén vékony vérpatakok csordogáltak a boka felé. Határozottan hümmögött egyet, és a tűz felé fordult. Az ősz haj, a ráncos bőr, végül a kopottas ruházat eltűnt, hogy helyén egy gesztenyebarna hajú ifjú hölgy nézzen a felkapó lángok közé. Arcán és kezén sima bőr feszült, mohazöld ruhája aljáról varjak szárnyaltak a vállai felé. – Szólítalak, Éjszaka Úrnője, hívom erődet, melyet szolgálatomba állítottál és ígéretet tettél örökös életemre. Fogadd hálám és vérem, add új napom és életem! A fal másik felén egy fiatal férfi rémülten nézte a felemelkedő női alakot, amint Boglárka mellé lépett. Gesztenyebarna hajú ifjú hölgy bámult a felkapó lángokba. Arcán és kezén sima bőr feszült, mohazöld ruhája aljáról varjak szárnyaltak a vállai felé. Kinyúló keze a kócos hajat érintette. A tűz felől halk suttogást hallott. Odakapta tekintetét, de nem látott ott senkit. Mire visszanézett a nőre, már csak nagyanyó állt egymagában.
Az ifjú legény másnap szomorúan ébredt, az előző este történtek kitörlődtek belőle, unokahúga emléke örökre elveszett. Ekkor lenézett a derekára, ahol észrevette a kendőt, amit előző napon a cigánylány hagyott maga után. Kezdtek derengeni az elrabolt lelkek. Az is rémlett neki, hogy ismerte őket, amikor még éltek, de akárhogy erőlködött, nem tudta az arcukat emlékezetébe visszaidézni. Búsan vágott neki az erdőnek, nagymamája kérdését, hogy hová megy, válasz nélkül hagyta. Határozottan haladt, bár nem tudta merre tart. Ismeretlenné vált az erdő körülötte. Egy patak csörgedezését hallotta, annak irányába indult tovább. Hamar megtalálta: egy nagyra nőtt öreg Szürke fa gyökereit öntözte, és tavacskává duzzadt előtte. Elővette a kendőbe tűzött bodzafurulyát, majd játszani kezdett rajta. A tavacska felszíne hamarosan fodrozódni kezdett, vékony köd ülte meg a tetejét. A legény megijedt, azonnal abbahagyta a zenélést. A víz felszíne elcsitult, megint nyugalmas lett. Kíváncsisága legyőzte félelmét, újra rázendített. Most már nem hagyta abba, amikor megjelentek a fodrok. A köd befedte az egész vízfelszínt, és női alakok formálódtak belőle. Felismerte mind a hármat. Mindannyian az elveszett, feledésbe merült unokatestvérei voltak. Azok hárman kiültek a tavacska partjára. – Üdvözlünk, testvérkénk! – visszhangozták. – Örülünk, hogy meglátogattál. – Szóval igaz. – Igen, testvérke. – Hogyan menthetlek meg titeket? – Már megmentettél, amikor tegnap férfivá értél. – De ti nem maradhattok örökre itt. Nektek is élnetek kell. Férjhez kell mennetek, gyerekeket szülni és boldogan megöregedni. – Ahhoz le kell győznöd a Hölgyet, akit te Nagyanyóként ismersz.
– Hogyan tehetném meg? – Nem kell mást tenned, mint éjszaka, amikor már a tűz majdnem kihunyt, de a kakas még nem jelzi a Nap felkeltét, el kell venned a Hölgy koszlott ruháit. Tudd, hogy az nem hétköznapi ruha. Abban rejti a mágiáját, amivel elválasztja a testeket a lelküktől. Ha azt elvetted, rejtsd el jól a ruhát olyan helyre, ahol napnyugtáig nem leli meg. Mert ha egy napig nem hordja a ruháját, az ereje elvész és a lelkeink visszatérhetnek a testünkbe. A legénynek több sem kellett, azon nyomban hazafelé vette az utat. Otthon a nagymama várta egy ötéves forma lánykával, akit unokahúgaként mutatott be neki. De a legény már átlátott a szitán és türelmetlenül várta az estét. Alaposan bevacsorázott, ahogyan szokott, nehogy gyanút keltsen, majd mint aki nagyon elálmosodott a sok ételtől, elterült az ágyán. Türelmetlenül feküdt, igyekezett mozdulatlanul maradni. Hallotta, ahogyan a nagymama és az ismeretlen lányka még elrakják az edényeket, a maradékot kiszórják a varjaknak, majd lefekszenek aludni. Várt. Tekintetével követte a lassan vándorló Holdat a tető résein át. Amikor a kunyhóban már alig lehetett látni – a tűz utolsókat lobbant, egyedül a parázs vöröslő derengése adott némi fényt –, odakint már neszezni kezdtek az állatok, akkor óvatosan felkelt az ágyáról, és halkan odaosont nagymama ágyához. A koszlott ruhát felakasztva találta a falon. Gyengéden leemelte. Ekkor halk sercenést hallott a tűzhely felől. – Hé, te legény! Olyan kényelmetlen nekem itt a göröngyös földön. Add nekem ide párnának azt a ruhát, hadd aludjak végre kényelmesen – szólt hozzá a parázs. A legény csodálkozott, a szája is tátva maradt. Háta mögött megnyikordult az ágy, ezért hirtelen döntött. – Rendben. Odaadom neked, de egyet ígérj meg nekem!
– Bármit, te legény, csak végre elgémberedett testem puha derékaljon pihenhessen. – Vigyázz, Nagyanyó meg ne találja a ruhát! – Ha csak ennyi, bízd ide nyugodtan. Ezzel felemelte a parazsat és alá tette a ruhát. Halk sóhaj szállt fel a füstnyíláson át az ég felé. A kakas ekkor kukorékolt először. A legény gyorsan visszafeküdt, nehogy észrevegyék, hogy mit tett. Pár perc múlva hangos jajgatásra kelt. – Jaj, én szerencsétlen. Mit vétettem? Mi lesz így velem? – óbégatott nagymama a kunyhó közepén meztelenül. – Mi történt Nagyanyó? – állt oda mellé kíváncsian, mint aki nem tudja mi történhetett. – Rablók, gazok, besurranók jártak itt az este és az én koszlott ruhámra fájt a foguk. Nincs egy rongyom se. Hogy megyek így ki a házból? Kérlek, fiam! Eridj utánuk és szerezd vissza még ma, naplemente előtt a ruhámat! – Jól van, Nagyanyó. Megkeresem őket, és visszahozom a ruhádat, meglásd. Elviszem segítségnek húgocskámat is. – Vidd csak, hátha ketten hamarabb nyomára bukkantok a ruhámnak. El is indultak. De esze ágában sem volt semmilyen rablókat keresni. Egyenest a tavacskához ment. Nem mert a bodzafurulyába fújni, félt, hogy a kicsi lánykát megijesztenék a ködszerzetek. Ezért inkább elterelte a figyelmét, egész nap játszott vele. Estébe hajlott már, mikor a kicsi lány dideregni kezdett és haza vágyott a kunyhó melegébe, most már a rablók keresése is az eszébe jutott. A legény lecsitította. – Várj, mutatok valamit! Azzal elővette a hangszert, és játszani kezdett. A víz fodrozódni kezdett, de nem köd ülte meg, hanem három
fej kezdett kibukkanni alóla, majd a csurom vizes lányok ott álltak előttük, és mosolyogva, örömmel telten borultak a legény nyakába. A kicsi lányka nem értette, de annyira elbűvölte az a szeretet, ahogyan a három lány a mostoha bátyja nyakába borult, hogy minden mást elfeledett. Visszatértek a kunyhóhoz, de az öreg hölgynek nyomát sem lelték. István felgyújtotta a faágakból emelt házikót. A lányoktól búcsút vett, a kicsit pedig a gondjaikra bízta. A legény göcsörtös botjára támaszkodva tovább járta az erdőt, majd a világot, és folyton a bodzafurulyán játszott. Remélte, megtalálja azt, akitől kapta. II. Évek teltek el, míg az ifjú legény férfivé ért. Rendíthetetlenül járta be a Soha-sincs-vége erdő zegét-zugát, kereste a cigánylányt. Mikor már minden kis szegletét ismerte, és neki kedves hölgyét nem találta, kimerészkedett az erdőből. Sok kalandos napot élt át, míg felfedezte a közösségekben lakók szokásait. Hol kedélyesen fogadták és vidámsággal búcsúzott, hol menekülőre fogta a dolgot a mérges falusiak elől. Ahogy járta a világot, egyre többet hallott a távoli tölgyerdőről, ahol egy nő élt hosszú ideje magányosan. A szóbeszéd szerint mágikus bestia, aki elevenen nyúzza meg az elébe járuló férfiakat, majd lecsupaszított testükből lakomát csap. István jót vidult az ilyen sületlenségeken. Megtanulta az utóbbi hét esztendőben, hogy a látszat és a valóság nem mindig jár kéz a kézben. A városok forgatagában, a szűk utcák italméréseiben, és a kikötők közlékeny népétől hallott históriák alapján apránként illesztette helyére a kirakós darabjait. A mozaikból még hiányzott pár darabka, ezek után kutatva jutott el a Titkos Szervezet domíniumá-
hoz. Csalódottan lépkedett a tűztől feketére színeződött romok között. Szeme előtt kirajzolódott az egykor hatalmas épület. Látta a folyosókon igyekvő szolgákat, a háznyi méretű termekben a tudást mohón magukba szívó garabonciásokat. Eljutott az egykor lakhelyül szolgáló zárkákhoz. Elképzelte, milyen gondolatok járhattak a művészetet tanulók fejében. Az álmaikra volt kíváncsi, arra, hogy mi hajtotta őket a tudás megszerzése felé. Váratlanul egy ismeretlen erő bénította meg. A félelem, és vele elfeledett emlékek araszoltak fel a testén. Amint elérte a hideg rémület a fejét, száznyi, ha nem ezernyi kép villant elméjébe. Hatalom, kíváncsiság, örök élet, gazdagság, a lét értelme. Amilyen hirtelen gyűrte le őt a mágia, olyan gyorsan illant el. Minden ereje elhagyta, rongycsomóként zuhant a földre. A halántékán lüktetett az ér, mellkasa szaggatottan emelkedett. Légvétele nehezen csitult, fejében az imént látott képek mellett a régiek érzései kavarogtak. Egy élete derekán lévő férfit látott, ki egy porlepte fóliáns felett görnyedt a gyertya gyatra fényénél. A régi iraton a bűvös tölgyerdőről írtak. Az ismeretlen mestert hatalom iránti vágya űzte az elnagyolt térképen sejlő messzi vidékre. Holdtöltés éjjelen egy vár tövében, majd éjszín hajú, fehér ruhás nő karjában, vágyaktól szenvedőn. A felismerés villámcsapásként érte: az álmaiból ismert nő abban a várban él, amit az imént látott a rég elmúlt férfi emlékfoszlányai közt. Igyekezett összeszedni a gondolatait, de azok úgy peregtek ki a fejéből, mint mákszemek a felhasadt gubóból.. Az átélt élmények és a kimerültség kiszívott minden erőt remegő lábaiból. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Elővette furulyáját, lágyan az ajkához érintette és zengő dallammal töltötte ki a megfeketedett falak közti teret.
Elméjében élesen rajzolódott ki a térkép, a dal minden egyes hangja emlékezetébe vésődött. Arcán izzadtság gördült le az álláig. Ott megállt, majd megvárva társait, kövérre hízva hullt le a kormos földre. Az elsőt még lepergette a vastag hamuréteg, de a folyton csöpögő sós cseppek átáztatták a száraz talajt, életre keltettek valamit a mélyben. Hosszú órákon át játszott. A furulyából előcsalt dallamok sorban megmutatták neki azon vidékeket, amerre útja vezet, egészen a Vöröstölgy-erdőig. A dal megjegyzése nem okozott problémát, az utolsóként megmutatott tájak emlékezetébe vésése felemésztette minden tartalékát. Eszméletlenül terült el az egykori zárka képzelt falai között. Ma éjjel adeptusok, mesterek szellemei vigyázták, és bocsájtottak rá álmot. Tudásuk legjavát átadták neki, hogy egyszer újjáéledhessen minden gondolatuk általa. A reggel madárdaltól hangosan keltette. Fényes szikrákat vetett a nap a hajnalról itt maradt páracseppeken, ezzel ezüstbársonyba vonta a földből kiálló köveket. Tarisznyájába nyúlt, és elővette a városban kapott túrót, kenyeret, hagymát. Jóízűen falatozott, a közelgő utat tervezte. Azon elmélkedett, merre vezeti a sors. Vígan sétált a város felé. Útközben nagyon elfáradt, ezért megpihent az egyik útszéli fa árnyékában. Elővette kevéske ételét, megterített magának, majd jóízűen falatozni kezdett. A pogácsákat – azt a három darabot – hamar megette. Éppen az utolsó falatot akarta bekapni, mellé egy cikk hagymát, amikor a közeli erdőből egy méretes farkas kocogott feléje. István, amint meglátta a termetes, fejős tehénnek is beillő fenséges állatot, egyből felpattant ültéből, és botját
ütésre emelte. – Nem akarsz te engem bántani, igaz-e egykomám? – szólalt meg az ordas. István úgy meglepődött, hogy a botot is elejtette. – Ki vagy te? És hogyhogy tudsz beszélni? – kérdezte a szürke bundás ordastól. – Ejnye, no! De kíváncsiak lettünk. Előbb még agyonverni akartál azzal a satnya ággal, most meg már tudásom felől érdeklődsz. De tudod mit? Ha megkínálsz az étkedből, én is segítek neked. – Azzal a farkas leült a tarisznya mellé kiterített kendőhöz, amin ott illatozott a maradék hagyma és a hamuba sült pogácsa. Kivillantotta hegyes agyarait, de nem fenyegetésként, pusztán így nézett ki, amikor mosolyra húzta száját. – Légy vendégem, bárki fia is légy. Nekem is kevés jutott, de szívesen megosztom veled – mutatott a kendőn lévő ételre. A farkas örömmel látott neki a falatozásnak, és hamar a végére ért. Áldomást már együtt ittak a kulacsból. Miután a farkas lenyelte az utolsó kortyot is, jóízűen elterült a fa árnyékában. – Ideje sziesztázni, ifjú barátom – szólalt meg a farkas. – És azt tanácsolom, mielőtt tovább mész a városba, tégy te is így – biztatta Istvánt. A legényt nem kellett sokáig noszogatni. Meleg is volt, el is fáradt a sok gyaloglástól, már az éhség sem marta a gyomrát, így hamar álomba szenderült. Az egész délutánt átaludta. A nap már nyugovóra tért, az éji fényt a Hold sápadt ragyogása adta. Az ordas sehol sem volt, a helyén csak egy kürtöt talált. Nem értette hogyan került oda a hangszer, de elrakta a tarisznyájába. A Nap heve nélkül vacogott a hidegtől. Amennyire látott, gallyakat keresett a közeli erdő szélén, majd egy nyugodt, csendes helyet, ahol tüzet rakhat.
Miután sikerült egész estére való fát gyűjtenie, nekiállt egy kődarabbal és a késével tüzet csiholni. A gallyak alá rakott száraz mohára csak úgy pattogtak a szikrák, ahogyan a kemény követ a kés fémpengéjéhez ütötte. Jó pár zúzódás éktelenkedett a kezén, mire sikerült lángra lobbantania a mohát és az ágak ropogva égni kezdtek. Fájdalmát hamar feledte, miközben testét átjárta a meleg. Bánatos képpel ült a tűz előtt, és az elszalasztott napon búslakodott, hogy hagyta magát rábeszélni a farkas által az alvásra. Mostanra már a városban lehetne, és talán egy fészerben, vagy istállóban feküdhetne le, némi étellel a hasában. Helyette itt ül a csupasz égbolt alatt, kitéve a természet kényének-kedvének. Amikor hasa már sokadszorra kordult nagyot, az egyik ágat kivette a tűzből, és az erdőbe sétált. A földön és a fákon kutatott bármi után, ami ehető, de nem járt sikerrel. A tűztől nem akart messzire kerülni, így teljesen letörten tért vissza. – Nincs mit tenni, lefekszem, és alszok egyet – mondta hangosan. – Addig sem érzem, hogy milyen éhes vagyok. A tüzet jól megrakta, hogy egészen az első napsugarakig meleget adjon. Ekkor egy varjú jelent meg a lombok rejtekében. Az ifjú egyből felkapta a botot, hogy majd azzal üti agyon a madarat. – Ne bánts, ember! – szólt rá a varjú. – Nem akarlak bántani, csak megmelegednék a tüzednél egy kicsit. – Aztán ugyan miért tennéd? – Mert ahogyan neked, nekem is szükségem van egy társra, hogy az éjjel ne legyen magányos – felelte a fekete varjú. – Ilyenkor nem aludnod kellene? – Nem, ember fia. Aludni akkor fogok, amikor még az éj borít, de már üdvözöl a hajnal. Akkor lehet igazán jót
aludni. Így ültek egy darabig csendben egymással szemben, mindkettő a másikat méregette. Végül a varjú szólalt meg: – Miért nem lepődtél meg azon, hogy tudok beszélni? – Mert ma találkoztam egy nagyra nőtt farkassal. Ő is beszélt. Így te már semmi meglepetést nem okoztál nekem. A varjú egyetértően hümmögött, majd folytatta a beszélgetést: – És miről beszéltetek? – Ugyan, miért érdekel téged az? – kérdezte a legény furcsállva a dolgot, de azért mondta tovább. – Semmi különösről. Ő éhes volt, én megkínáltam, majd aludni tértünk. Láthatóan megelégedett a válasszal a károgó, újabb kérdést nem tett fel. Most az ifjú legény szólalt meg: – Ne haragudj, hogy téged már nem tudlak megvendégelni, nem maradt már semmim, csak két korty vizem. Azt szívesen megosztom veled. – Köszönöm, elfogadom. Azzal elvette a felkínált kulacsot, és megitta az egy korty vizet. Még sokáig beszélgettek mindenféléről. A varjú elmesélte, hogyan tett szert a beszédre, hogyan ismerte meg a farkast, akit megtanított az emberek nyelvére. Az ifjú hallgatta, de szavainak nem adott sok hitelt. Ő valami varázslatot sejtett az egész mögött. Még hogy az állatok csak úgy megtanuljanak beszélni! Számára még a külhoniak beszédét is nehéz volt kimondani, pedig maga is ember, nemhogy egy állat megtanulja az emberekét. Azt már inkább el tudta volna fogadni, ha egy ember tanulja meg valamely állatét. De kétkedésével nem rontotta el a varjú meséjét, hagyta, hadd mondja. Amikor már a csillagok fénye kopni kezdett az éjszaka palástján, a varjú elköszönt.
– Ideje mennem – mondta. – Búcsúzóul itt ez a toll a szárnyamból. Meglásd, egyszer még hasznát veszed. Azzal letette a kihunyó tűz mellé a tollat, felkerekedett, és elrepült a sűrű erdő felé. István álomra hajtotta fejét. Kora reggel a madarak csivitelése ébresztette. Vidáman pattant fel fekhelyéről. A még izzó parazsat földdel befedte, hogy elejét vegye a tűznek, majd továbbindult álmai beteljesítése felé. III. Hónapokon át vándorolt városról városra, országról országra, míg egyszer végre fülébe jutott, hogy valaki ismeri azt a titokzatos helyet, azt a titokzatos hölgyet, akit ő keres. Még aznap felkerekedett, hogy megkeresse az idős férfit, és útbaigazítást kérjen tőle. Ott állt, a Vöröstölgy-erdő és a vár közötti csupasz mezőn, és az öregapó szavai jártak a fejében: „Jól figyelmezz, fiam! – kezdett bele révetegen az apó. – Ha azt akarod, hogy a Mágia királynője a kedvesed legyen, vésd az eszedbe, hogy kizárólag akkor tudod az életed párjává tenni, ha nem férfiként viselkedsz vele.” Ezután az öreg még beszélt az Úrnőről. Története majdnem azonos volt a Nagyanyó által mesélttel. Egyetlen részt kivéve. Hogy is mondta az öreg? „Hogy átkelj a világító ösvényen, amely a csillagok fényében fürdik, varjúszárnyakra lesz szükséged. De még ez sem elég! – Itt az öregapó abbahagyta pár pillanatra, mert erős köhögés rázta meg. Mikor a levegő újra akadálytalanul jutott a tüdejébe, folytatta. – Az ajtóban éjszaka megjelenő szolgaleány, ki nem más, mint maga a királynő, ahogy kinyitja az ajtót, bűbájt bocsájt minden férfira, kik így elvesztik minden erejüket, amivel ellenállhatnának a szépségének. De ezt a
bűbájt az óriás farkas üvöltése megtöri, ha még azelőtt felvonyít, hogy a vaskos ajtó kinyílna.” István meglapogatta a tarisznyáját, amiben ott lapult a varjú szárnytolla, és a farkastól kapott kürt. A felfelé vezető út csábítóan hívogatta szikrázó fényével. Ellenállt a kísértésnek, hogy a kitáruló kapuban megjelenő alak felé iramodjon. A nő felemelte a kezében tartott lámpást, körbenézett. Várt valakit, akinek már az úton kellene a falak felé tartani. De nem láthatott senkit, mert István, ahogy meglátta a kaput feltárulni, elbújt a vaskos fatörzsek egyike mögé. A nő végül dolgavégezetlen zárta vissza a vasalt tölgyajtót. Az ifjú férfi a közeli fák egyikén megfelelő helyet keresett, hogy az éjszakát ott töltse. Kissé kényelmetlen fekhelye törte a hátát, derekát. Néha meg az az érzése támadt, egyenest le akarja vetni magáról a vén tölgy. Ilyenkor megcirógatta, kedves szavakat suttogott neki. Azt már nem láthatta álmai fátylán át, hogy a kérgen kirajzolódó arc szája mosolyra húzódott, majd ágai körbeölelték, a levelek betakarták testét. A következő nap pirkadatakor már ébren volt, az álmaiból már oly jól ismert várat kémlelte. Az ablakok fénytelenül pillantottak a felkelő Nap fényére. A sok por az évszázadok alatt hályogot vont a falak szemeire. A tölgy ágai közt költötte el kevés füstölt sajtból, többnapos rozskenyérből, és egy kevés aludt tejből álló ebédjét. Ennyi maradt, de nem bánkódott. Éjszaka már a vár vendége lesz, és a történetek szerint a Mágia királynőjének vendéglátása kárpótolni fogja a koplalásért. Türelmetlenül várta, hogy a fényt szürkület váltsa fel, és az égbolton feltűnjön az első csillag. Ekkor elővette a varjútollat. A kezébe fogta, és nézegette, vajon hogyan tudna szárnyra kelni. Kicsit pörgette, jeleket rajzolt vele a levegőbe, de egyik sem sikerült. Végül csapkodott vele,
mintha neki is szárnyai lennének. Nem is kellett több, teste emelkedni kezdett, maga alatt hagyta a talajt, és hamarosan a vár felé repült. Mire a kapuhoz ért, már sötétség honolt mindenfelé. Épp kopogásra emelte a kezét, amikor eszébe jutottak az öreg szavai: „De ezt a bűbájt az óriás farkas üvöltése megtöri, ha még azelőtt felvonyít, hogy a vaskos ajtó kinyílna.” Kivette iszákjából a kürtöt, a szájához illesztette. Bal kezével megemelte a kopogtatót, és erőteljesen nekilökte az ajtónak. Bentről kulcs csusszant a zárba, halk kattanás, az ajtó résnyire nyílt. Teljes erejéből megfújta a kürtöt. A lelket rezegtető farkasüvöltés szétrebbentett minden éji állatot, de még a szolgálóleány mozdulata is megakadt. Végül feltárult a tömör fából készült bejárat, az ajtóban ott állt a csillogó fekete hajzuhatagú leány, fehér bőre vakítóan verte vissza a csillagok sápadt fényét. – A szél hozott, jó uram! – Enyhén meghajolt a kapuban álló István felé. – Éppenséggel az hozott. Az elhangzottak hallatán a lány ajkai vidáman húzódtak felfelé, enyhén meghajolva intett, hogy a legény beléphet. Elhaladtak a rég használt épületek mellett, egészen a főépületig. Beléptek a fáklyákkal megvilágított előtérbe, majd az étkezde felé vették útjukat. A lépcső mellett elhaladtukban István a falon lévő szőttesen megjelenő vadászatot nézte meg alaposan. Tölgyerdőben kutyák és férfiak kergettek egy fehér ruhás, fekete hajú nőt. A fák ágai közt egy varjú, míg a cserjésben egy farkas nézte a menekülő lányt, aki a hegy tetején lévő vár felé futott. A vár tövében patak csörgedezett, mellette egy szegény legény játszott bodza furulyáján. A dallamok kötéllé alakultak át a levegőben és a lány karjai felé nyúltak. Felismerte a motívumokat, kezdte érteni, mit kell ten-
nie. A fogadóterembe érve itallal kínálta a leány, de elhárította, mondván, nagy utat tett meg idáig, inkább enne valamit, az ivás ráér később is. A kecses teremtés némán tudomásul vette a legény kérését, és elsietett a konyhába. Gyorsan összevágta az ételhez valókat, majd a lábasban a tűzhelyre rakta, és visszasietett a vendégéhez, aki kezdte egyre jobban felkelteni az érdeklődését. Úgy vette észre, a férfit hidegen hagyja szépsége. Próbálta felmérni a legény tudásának mélységét, de varázslatai kudarcba fulladtak. Megrészegült a lehetőségtől, hogy egy nálánál nagyobb mágikus hatalmat birtoklóval hozta össze a sors. Már előre várta az érzést, ami majd a férfi energiájának elszívása közben fogja átjárni. Az ifjú ugyanúgy ült a helyén, mint amikor itt hagyta. Meglepetésére miután közölte, hogy az étel csak közel egy óra múlva lesz kész, fürdőt kért, hogy az út porát lemoshassa magáról. Nem volt mit tenni, felvezette a lakosztályokhoz, ott az egyik szobát kinyitotta neki, és a dézsába forró vizet varázsolt. A legény meg sem lepődött, amikor erejét használta. Egyszerűen megköszönte szívességét, és tiszta ruháért küldte. A pimasz és szokatlan utasítás hallatán arcán enyhe pír futott végig. Nem tudta eldönteni, hogy a sértés miatt, vagy a férfi izmai láttán, ahogyan elkezdett vetkőzni előtte. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Végül sikerült ruhákat lelnie. Igaz, sokkal szebbek, mint a legény által levetett elnyűtt anyagfoszlányok, de nem volt mit tenni ellene. Amikor odaért a szoba ajtajához, félszegen bekopogott. – Szabad! Benyitott, és látta az ifjú meleg víztől elvörösödött arcát, ahogyan teljesen ellazultan ült a dézsában. Kinyitotta szemeit, a lányra nézett.
– Köszönöm! – Azzal István kiemelkedett a vízből, és a törülközőért nyúlt. A leány lehajtotta fejét, nem akarta, hogy az arcát újból elöntő pírt lássa a másik. A szoba párás, gőztől terhes levegőjétől, vagy ki tudja miért, melege lett, ezért a vacsoráról habogva otthagyta Istvánt. A vacsorát csöndbe burkolózva fogyasztották el. A leánynak – sok év óta először – az étel mindennél finomabbnak tűnt. Végig a legény mosolygós arcát fürkészte. Az érzelmek viaskodtak benne. A királynő dühöngött a nyilvánvaló sértésen, amivel a szépségén esett csorba, a leány viszont ujjongott, hogy végre egy olyan férfi, aki talán más, mint a többi. Lám, ilyen csoda is létezik, kit nem csak a dőreség és az alkohol mámora éltet. Kedvét egyetlen érzés árnyalta. A mágia iránti éhség erősen marta lelkét, várta már, mikor kóstolhatja meg a fiú erejét. Hiába tapogatózott, terjesztette ki érzékeit, nem észlelt mágiát István felől, de titkon remélte, ez csak erős álca. Türelmetlenül várta a vacsora végét. Az azonban egyre távolabb került, helyette a reggel köszöntötte őket. A királynő fáradtan állt fel az asztaltól. Megköszönte a hajnalig tartó beszélgetést. Felettébb érdekfeszítőnek vélte a vele való társalgást, de most már aludni térne, és felajánlott Istvánnak egy szobát, aki elfogadta azt. Az úrnő lelkében megbúvó leány ennek nagyon örült, és könnyed léptekkel vezette fel a szobába a férfit, majd tért nyugovóra ő maga is. Csábító furulyaszó ébresztette a vár úrnőjét. Az éjszaka már javában tartott, a Hold bevilágított az ablakon. A zene közvetlen közelről jött. Felnyitotta szemét, karjaira akart támaszkodni, de azokat valami ismeretlen béklyó az ágyhoz láncolta. Rémülten emelte fel a fejét, az ágy végé-
ben a szegény vándort látta, ki az előző nap érkezett. A kavargó fényárban ott állt a férfi magabiztos alakja. Vállának támasztott botja vibrált a rajta átáramló erőtől. A furulyából szálló dallam egyre erősebben tartotta a lány végtagjait. – Mit csinálsz? Ki vagy te? István nem szakította félbe a zenét, az elbűvölő dallamot újra és újra játszotta, míg a lány már nem volt képes mozdítani a kezeit. Ez volt az egyetlen záloga annak, hogy ne tudja érinteni a férfit. – De hisz te képtelen vagy erre. Éreztem tudásod hiányát. – Vagy tévedett? – villant át rajta – Nem rendelkezel a mágia megzabolázásához és irányításához szükséges tudással. Marcangolta a lehetetlen gondolat, hogy érzékei becsapták. Aki ennyire hatalmas erőknek parancsol, annak tudása minden eddigi áldozatát túlszárnyalta. Vágyta, hogy megérinthesse a férfit, hogy a benne rejlő titkokat magába olvaszthassa. A zene abbamaradt. A mélykék szemekből könnyek csordultak, a fájdalomtól gyötrődő borostás arcon át a kőpadlóra hullottak, ahol gyorsan szívódtak fel az évszázados porban. – Nem vagyok képzett mágus – szólalt meg halkan István. – Sosem tanultam a mágia fortélyait. Én sosem akartam uralmam alá hajtani a mindenséget éltető erőket. Ő éledt fel bennem. Belőle merítem tudásomat, ezért nem érezheted bennem, mert én magam nem rendelkezem mással, csak azzal, amim már eleve volt. Az élet megértéséhez szükséges lelkemmel. Nem keresek hatalmat, gazdagságot, se mérhetetlen erőt. Egyedül az élet szépségeit keresem. És ez a kevéske tapasztalás nyitotta meg bennem a kaput, amelyen át meríteni tudok a minket körülölelő csodás folyamból és képessé válhatok arra, hogy megkös-
sem kezedet bodzafurulyámmal. – És most? Halhatatlan vagyok, örökléttel megátkozott. Szó nem hagyta el a férfi ajkát. Egy halk sóhaj kíséretében, csendben letette a botot, majd a furulyát a földre. Ruháit levetette, ott állt pőrén szíve hölgye előtt. Puhán a selyem ágyneműre térdelt. Érdes kezével megérintette a hamvas bőrt és a hálóruhát felhajtotta. Elé tárult a fehérséget megtörő, tenyérnyi fekete terület. Széthajtotta a lábakat, szájával csókot lehelt a comb belső felületére. Mozgása közben az arcot borító borosta lágyan karistolta a bőrt. Az első rezgés végigfutott a megbéklyózott testen. A kéjes nyögés sem váratott magára, ahogyan a férfi határozott ujjai útra keltek. Gyöngéden futtatta körbe ujjait a nedvesedő nyílás körül, majd el-el veszett a forró mélységben. Közben nyelvével megtalálta az igazán érzékeny pontot, és a nő testének egy új dalt tanított. Később egy másik módját mutatta meg a dalnak. Hét nap és hét éjszaka tanította a dalt a Mágia királynőjének. A nyolcadik nap reggelén a béklyók leestek. A korai ébredést az ablakban megjelenő sárgarigó flótázása könnyítette. Izgatottan ugrált, leste a bent fekvőket. Minduntalan rázendített, míg végre a királynő felkelt és az ablakhoz lépett. A sárgarigó még egy utolsó ksréék-et hallatott, utána elrepült. István békésen szemlélte, ahogyan szerelme kikelt az ágyból, és a nap első sugarait az ablaknál köszöntötte. Sudár, meztelen testét aranyló glóriába vonta a hajnali fény, ami az asszonyi idomok mellett a hasánál enyhe domborulatot rajzolt körbe.
Gyilkosok közt egyedül (zenei aláfestés: Portishead – The RIP; Magic doors; Wandering Star; Roads)
1995. május 3. szerda 17 óra 45 perc
A tornaterem közepén álló polgármester hájas teste mellett egy árny körvonalazódott. A semmiből előtűnő alak fején széles szalmakalap, ami az álla alatt egy szalaggal volt megkötve. Bő, bokáig érő ruháján barna virágmotívumok, kezében hajlított pengéjű kardot tartott. Felemelte, és határozott keresztvágást tett vele. A kard pont a polgármester nyakát szelte át. Kiáltani akartam, de ahogy jött az ismeretlen kardos, úgy el is tűnt. A középen álló testes férfin semmilyen sérülést nem láttam. John Bridge, a polgármester, megmasszírozta a nyakát ott, ahol az előbb a látomás átszelte fegyverével. Krákogott. Visszatolta a szemüveget az orra tövére. Szája elé emelte a mikrofont, és dörmögő hangján folytatta a sportcsarnok és az évad megnyitóját. Kerestem az idegent, a furcsa női ruhás alakot a szalmakalappal a fején. Körbenéztem, hátha más is látta rajtam kívül. A teremben lévők közül senki nem vett észre semmit, vagy nem adta ennek jelét. Miután véget ért a megnyitó, és a polgármester távozott, hazahajtottam. Útközben betértem egy szendvicsbárba, ahol megvettem a vacsorámat. A kimerítő nap ellenére nem bírtam elaludni. Felkeltem az ágyból, és bekapcsoltam a számítógépet. Elmerültem a női ruhás idegen utáni kutatásban. A ruha és a szalmakalap alapján való keresés zsákutcába torkollott. Az íves pengéjű kard viszont annál megdöbbentőbb felfedezésre juttatott. Ilyen fegyvert a XIX. századig létező szamurájok forgattak. A korabeli fotókon meg-
találtam a hakamába öltözött harcosokat. Megszólalásig hasonlítottak az este folyamán látott férfira. A részletek nem akartak összeállni, mert ilyet már nagyon rég nem tapasztaltam. Évek óta tünetmentes voltam, a gyógyszereket már vagy három éve nem kellett szednem. A mostani jelenséget mégis valóságosnak véltem. Ezért felhívtam és csak egy üzenetet hagytam kedvenc okkultistámnak, Lullabienek, hogy hajnalban a lakásomon várom. Amúgy is tartoztam neki a regénye véleményezésével. Nem túl ismert író, aki az okkult élményeiből írt egy vagány nyomozónőről szóló krimit. A röhej az, hogy a főszereplőt rólam mintázta. Érdekes nőci lehet egy olyan regénybeli hős, akit egy férfiról mintáztak. Lullabie pontban hajnali háromkor csengetett. A nyitott ajtóban egy normál hétköznapi viseletbe öltözött nőt láttam, fején az elengedhetetlen kalappal, amiről sűrű fátyol lógott alá, és takarta el az arcát. „Nem ismerhetsz meg igazán sosem. Azzal elveszteném a varázst, amit te most elfogadsz valóságnak.” – hangoztatta mindig. Invitálás nélkül lépett be az előszobába, és meg sem állt a nappaliig. Ott a szoba közepén előkészített asztalhoz lépett. – Látom, kezdesz tanulni. Gyertya, füstölő és tiszta víz egy közeli forrásból. Helyes. Kedélyes hangsúlyából ítélhettem meg egyedül elégedettségét. Hiába fürkésztem a háló mögé rejtett arcát, az most ugyanúgy takarva maradt előttem, mint eddig. A székre mutattam, pedig teljesen felesleges volt hellyel kínálnom, már ült, amikor a táskájából kipakolta az asztalra a kellékeit. – Na, zsarukám, mi a pálya? Nyílt stílusa már megismerkedésünk kezdetén levett a lábamról. Szokatlannak tűnt a ma emberéhez képest, nekem mégis bejött. Leült a székre, kezét az asztalra tette,
ujjait egymásba fonta. Feketére lakkozott, rövidre vágott körmeiről visszatükröződött az asztal felett lógó textilburás lámpa fénye. Röviden vázoltam neki a délután látottakat, és azt, amit azóta az interneten találtam. Hosszan elgondolkozott a hallottakon. Némi morfondírozás után a táskájáért nyúlt, és egy vaskos régi könyvet vett elő. Elkezdett benne lapozni. – Tartogatsz ám meglepetéseket. Eddig azt hittem, sima magánkopó vagy, minden fejlett emberi képesség nélkül – nézett fel egy pillanatra a könyvből. Halkan felkuncogott. Értetlen ábrázatom vidítóan hathatott rá. Türelmetlenül intettem neki. Hosszú időn át olvasta, pörgette az oldalakat. Az idő vánszorgott, kintről az első madarak csiripelése már behallatszott. Végül megállt az egyik oldalnál. Hümmögni kezdett. Először hangosan, majd egyre halkabban. Kimentem a konyhába, hogy lefőzzek magamnak egy erős kávét. Aludnom kellett volna a találkozó előtt, de az esemény keltette érzés túlságosan foglalkoztatott. Válaszokat akartam. – Ne csigázz tovább! Halljam, mivel állok szemben, és hogyan védhetem meg tőle az ügyfeleimet. Amennyire én láttam az asztal másik feléről, mindenféle leírásokat tartalmazott a könyv. Szertartásokról, varázslatokról? Végül Lullabie felsóhajtott, és rám nézett. Vagyis úgy véltem, mert csak a feje emelkedését láttam, a szemét nem. – Sehogy, Frank. Amikor a nevemen szólított, az mindig rosszat jelentett. – Ez ellen te semmit nem tehetsz – erősítette meg előbbi kijelentését. – De te talán igen.
– Nem. – A sóhaj nagy robajjal szakadt ki belőle. – Amivel te most szembekerültél, az ellen én semmit nem tehetek. Vártam, hogy folytassa, de jelenleg az olvasott lap sarkának hajtogatása jobban lekötötte. Terelni igyekezett a beszélgetést, bár tudta, hogy ha szagot fogok, nem eresztem. – Mivel kerültem szembe? Mégis, mi az, ami ellen tehetetlen vagyok ? Még te is? – Gondolom, neked semmit nem mond az, hogy Árnyszolga. – Nem. Kellene? Kimentem az időközben lefőtt forró feketéért, majd egy jó adag whiskyt töltöttem bele. Hosszú ideje nem nyúltam alkoholhoz. Rég volt, hogy rémálmok törtek rám, de most értem nyúltak a múltamból. A jelek szerint ismét részesei akartak lenni az életemnek. Az egyszerű ír kávéval tértem vissza az asztalhoz. Ahogyan Lullabie vészjósló hangon olvasni kezdett, a félelem apránként kúszott végig bennem. Nem éreztem magamat többé biztonságban. – Árnyszolgák és irányításuk. – kezdett bele. – Az Árnyszolgákat kizárólag démonológiában jártas Mesterek kérhetik fel szolgálatra. Árnyszolgák azokból lesznek, kiknek lelke megreked a köztes síkokon, mert emberi vágyaik olyan erővel kötik őket az anyagi világhoz, hogy képtelenek elengedni a kötődést. Emberi létükben is gonosz cselekedeteikről váltak hírhedtté. Ezeket az alacsonyrendű lényeket a Mesterek a szolgálataikba állíthatják. Miután a kötelék létrejött, az Árnyszolga minden igyekezetével azon lesz, hogy irányítója vágyait teljesítse, mivel ezek a vágyak lehetőséget adnak számára, hogy rövid időre ismét a fizikai világ része lehessen, ezzel kielégítve alantas ösztönigényeit.
Megidézésükhöz és szolgálatba állításukhoz kizárólag a sötét útra tévedt Mesterek folyamodnak. Elpusztítani őket képtelenség, kizárólag a kötelék megszakítása révén lehet őket az anyagi síkról kiűzni. A kötelék elszakítása egy megfelelően jártas Mester által, vagy az Árnyszolgát megidéző Mester halálával lehetséges. Mire az olvasott szöveg végére ért, arcán gyöngyözött az izzadtság. Az időközben behozott whiskys üvegért nyúlt. Letekerte a kupakot, és hosszan kortyolt belőle. Keze remegett, ezért csak a harmadik próbálkozásra sikerült visszazárnia a palackot. – Mester kell hozzá, vagy a megidéző Mester halála. Tudod te mit jelent az? – Nem – feleltem. – Lehetetlen számomra ezt megoldani. Én csak egy egyszerű beavatott vagyok, még adeptusnak is kevés. Hobbiból űzöm a jóslást és egyebeket. Meg némi kosztpénz kiegészítésként. Mindig magabiztos hangja meg-megremegett a félelemtől. A bezárt ablakú szobában lágy fuvallat rezegtette meg a lámpa buráján lévő rojtokat, de még a behúzott függönyök is megmozdultak. Kirázott a hideg. – Ennyit tehettem, Frank. Ebben nem segíthetek. Ha a Mester útjába kerülsz, akkor az Árnyszolga rád is vadászni fog. Pohárral a kezemben az íróasztalomhoz sétáltam. A felső fiókból elővettem a Smith & Wesson Bodyguardot. Megnéztem a töltényeket. Hiánytalan, mind az öt darab benne pihent. Megpörgettem a tárat, majd visszakattintottam. Kitettem az asztalra. A fegyverövet felcsatoltam magamra. Helyére raktam a pisztolyt. Az övön lévő kis tárolókat megtöltöttem tartalék tölténnyel. Harminc. Ennyi fért el. Megittam a maradék ízesített kávét.
– Szerinted a fegyver segíteni fog? – kérdezte Lullabie. – Nem tudom. Viszont a biztonságérzetemet növeli. A pohárra néztem. Az üresen kacsintott vissza rám. Kezembe vettem, hogy újratöltsem. A konyhába kiérve jutott eszembe, hogy az alkohol a szobában van. A koszos poharat inkább a mosogatóba süllyesztettem. Visszaültem az asztalhoz, és magamhoz húztam a whiskyt. Hosszan szemeztem a fehér címkén lévő piros pecséttel, közepén egy „B” betűvel. A kupakot lassan letekertem, majd megmarkoltam az üveg nyakát. – Jobb, mint a nyugtató – emeltem köszöntésre vendégem felé. Hosszan meghúztam. – Jó lenne egy slukk! A gondolatok hangos kimondása segített elterelni a figyelmemet arról, amin éppen az eszem járt. Próbálkozásom sikertelenül zárult. Az oldalamat nyomó fém, az előttem félig üres üveg kétséget sem hagyott gondjaimról, amivel szembe kellett néznem. Egyetlen bökkenő volt, hogy nem tudtam, mi a probléma. – Nézd, Frank. Hagyd a francba az egészet! Lehet, hogy csak egyszeri eset volt és soha többé nem lesz dolgod vele. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz találkozni vele többet. Határozottnak akart látszani, a hangja azonban elárulta. A nyárfa levelei sem remegnek jobban, mint a nyugtatásomra kimondott szavai. Felkínáltam neki az üveget. Mohón kapott a lehetőségen. Hangosan felröhögtem. – Soha, mi? Te sem hiszed, és ismersz. Profi vagyok. Egy általam védett személy mellett megjelent egy ilyen Árnyizé, és a múltam tükrében vegyem biztosra, hogy soha többé nem fogok összefutni velük. Nincsenek véletlenek.
Visszaért hozzám az üveg. – El fogom kapni a rohadékot, és kinyuvasztom, még ha addig élek is – fogadkoztam. – Megölöm a rohadékot! Megölöm! Megölöm! – A markomba fogott üveget teljes erőből az asztalhoz vágtam, és minden egyes kimondott elhatározásnál megismételtem a mozdulatot. – Tedd, Frank! – állt fel izgatottan az asztaltól. – Én nem segíthetek. Most mennem kell. – Valamit csak tudsz mondani, a fene egyen meg! Sietősen igyekezett távozni, de én utánanyúltam. Erősen megmarkoltam a karját. Nem eléggé. Az arca elé húzott hálón át megláttam a szemét. A félelem olyan mélysége áradt belőle, hogy nem ellenkeztem, amikor kirántotta magát szorításomból és elviharzott. Annyi időm sem maradt, hogy kinyissam neki az ajtót. Mire felocsúdtam, már a lépcsőházból hallottam cipőjének hangos koppanásait. Meredten néztem a fityegő biztonsági láncot az ajtón. Bezártam, majd a kezemben szorongatott folyékony társaságom kíséretében visszaültem a nappaliba. Lullabie helyére néztem. A szék üresen állt, viszont az asztalon ott hevert a könyv, amit sietős távozása előtt lapozgatott. Tudtam, hogy nem kellene megnéznem, de vérbeli kopó énem vágyott az információra. Ezért voltam az egyik legjobb. Ha megszimatoltam valamit, semmi, az égegyadta világon semmi nem terelhetett el a nyomtól. Nyáladzó szájjal ültem le a könyvhöz. Az oldal tetején az alábbi cím szerepelt: „Árnyszolgák és irányításuk.” Alatta, és a következő oldalon találtak egyáltalán nem tűntek tündérmesének. Most, hogy én olvastam, elmém jobban megértette a könyvben leírtakat. A férfi, aki a semmiből megjelent, majd eltűnt, minden kétséget kizáróan létezett. Ez még kevés lett volna ahhoz,
hogy hirtelen a whiskynél erősebb anyag után sóvárogjak. Az ilyen lényeket irányítók tucatnyi ilyen szolgával veszik magukat körbe, így az ő semlegesítésük igazi kihívás. Kizárólag egy mágikusan erősen aktív, és a démonológiában jártas személy veheti fel eredményesen a küzdelmet velük szemben. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a fegyvert most azonnal használjam. – Nem. Erős vagyok. Ezzel is megküzdök, mint minden mással eddig. A szavak hangos kimondása elhessegette az árnyakat, amik mostanra remegő kocsonyává változtattak. Becsuktam a könyvet. A maradék ital eltüntetése után sikerült lefeküdnöm aludni. A reggeli újságok a polgármester halálával voltak tele. Állítólag megpattant az egyik nyaki verőér, másodpercek alatt meghalt. Eszembe jutott az árny, aki megjelent mellette. Képtelen voltam kiverni a fejemből, annyira valóságosnak tűnt. Egész napomat ennek kutatására akartam szentelni, de a cég felkért, hogy kísérjem el Lady Dorenort egy estélyre, ezért a rendezvény biztosításának megszervezésével voltam elfoglalva. 1995. május 5. péntek 21 óra 00 perc
A Lady és kísérete végre megérkezett az étteremhez. A limuzin lassan gördült a bejárat elé. Amikor az ajtónálló kinyitotta az autó ajtaját és láttam kilépni a csillogó ruhába öltözött dívát, végre fellélegeztem. Odaléptem mellé. – Erre tessék! Karomat nyújtottam neki. Felnézett rám. Végigmért jéghideg tekintetével, de mivel kedvére való volt a látvány, elfogadta felkínált jobbomat. Ahogy megindultunk a lépcsőn fölfelé, finoman odahajolt hozzám.
– Elég fess vagy ebben a frakkban, Frank. – Köszönöm. Ennyit nyögtem ki. Hiába éltünk az egyetem ideje alatt együtt, már akkor tudtam, soha nem lesz közös jövőnk. Ő erősködött, hogy bármit megtesz majd a szüleivel szemben, higgyem el neki, az egyetlen vagyok a számára. A diplomaosztó utáni bulin már az egyik olajmágnás ügyvéd fiának az ölében találtam meztelenül, félreérthetetlen pózban. – Nem is örülsz nekem ? – kérdezte tőlem. Apró bizonytalanságot éreztem testéből felém áradni. Itt sétált az ország egyik legbefolyásosabb üzletasszonya, akivel együtt éltem az egyetemen, és arra kíváncsi, örülök-e neki. Legszívesebben elrohantam volna. Ráüvöltöttem volna, hogy ha betartottad volna az ígéreteidet, annak örültem volna. Annak, hogy itt és most találkoztunk: annak nem. De profi voltam, ezért kaptam a megbízásokat. A jogi pályát otthagytam, bevonultam a seregbe. Leszerelésemet követően először a CIA-nál, majd az FBI-nál dolgoztam. Forrófejű ifjúként hamar ráuntam a folytonos hülye utasításokra, otthagytam a szolgálatot és magándetektívként kezdtem új életet. Eleinte jól el voltam a hűtlen házastársak megfigyelésével és az ipari kémek leleplezésével, amíg egy nap meg nem kerestek személyvédelmi melókkal. Valami gikszer került a gépezetbe, és a tanúvédelmi program befuccsolt. A rám bízott munkákat nem csak jól, hanem kitűnően teljesítettem. Azóta? Hát, itt vagyok. Saját irodával, egy társsal, és mindenféle flancos ember seggét igyekszem megmenteni. – Nem – válaszoltam végül a kérdésére. Ezzel lezártnak tekintettem minden további beszélgetést. Bent egy pincér várt rá, az asztalához kísérte. Ott el-
váltak útjaink. Az asztalhoz nem szólt a kísérői megbízásom. A fal mellé sétáltam, és a számomra kijelölt helyen megálltam. Onnan figyeltem az étteremben összegyűlt vendégsereget. Csupa híresség. Színészek, rendezők, politikusok, mamutcégek vezetői, tőzsdecápák. Mellettem a társam állt. Eltelt az első óra, mire kihozták a rendelt ételeket. Letették az asztalnál ülők elé. Ekkor láttam meg az ismeretlent, amint feléjük közelített. Nem értettem, honnan jöhetett, mert sem a bejárati ajtó nem mozdult, sem a többi asztalnál nem láttam eddig őt. Mégis ott volt mellettük. Az asztaluknál megállt a férfi. Fején tollakkal díszített viselet, nyakán furcsa, labirintusszerű mintákat ábrázoló bronzszínű fém nyaklánc. Bár a nyaklánc elég furcsa meghatározás, mert a méretéből ítélve abroncsnak is beillet. Arca alapján közép-amerikai lehetett. Szólni akartam a Ladynek, aki láthatóan tudomást sem vett a mellette álló jelmezes alakról. Elindultam az asztaluk felé, de határozottan intett, hogy ne zavarjam a társalgást. Nyugodtan beszélt tovább az asztalnál ülő kereskedelmi miniszterrel, és a hazai textilgyártás mágnásával. A mellette álló jelmezes férfi mormolni kezdett. Úgy hangzott, mint aki imát vagy fohászt mormol. Mondandója befejeztével kinyúlt a nő felé, megfogta a fejét a hajánál fogva és hátrahúzta. Önkéntelenül megmozdultam. – Mi van veled Frank? Nagyon nyugtalan vagy ma. Charlie finoman megfogta a karomat, megakadályozva, hogy elhagyjam a helyemet. Régi motoros a szakmában, akit ezért is hoztam magammal ma este a testőrködésre. Pont ezt az éles szeműségét szerettem, amivel kiszúrta nyugtalanságomat. Semmi sem kerülte el a figyelmét. A legapróbb eltéréseket is észrevette, ami másnak fel sem tűnt volna. Ettől függetlenül egy kicsit bántam, hogy most itt volt velem.
– Semmi. Igazán semmi, csak valami izomprobléma. Nem tudok ennyit egy helyben állni. Arcán kétkedő kifejezéssel nézett rám. Képtelenség becsapni, de rám hagyta. Ami aggasztott, hogy ezek szerint az asztal mellett megjelent alakot én láttam egyedül. A tollas fejdíszes alak folytatta mozdulatát. Ormótlan késével erősen lesújtott a Lady mellkasára, majd a résen benyúlt kezével, és a még lüktető szívét kiemelte. Nézte, ahogyan a lüktető csupa izom szerv pumpálja a vért. Végigpásztáztam az éttermet, de rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, hogy mi történik. Nem szólaltam meg, nem jeleztem semmit. Álltam a terem fala mellett. A fura ruházatú férfi addig az asztal mellett állt, amíg az éltető vért keringető szív dobogott. Amint megállt, ledobta Lady Dorenor tányérjára. Az ereken át kifolyó vér piros szószként borította be a zöldségtál tartalmát. A Lady nem látta, nem láthatta az elé tett belső szervet. Könnyedén szelte a késével a tányéron lévő ételeket, és elégedetten fogyasztotta el a vértől vörösre színezett zöldséget. Mint akinek viszket a válla, óvatosan dörzsölni kezdte a mellkasától a bal válla felé. Arcán pillanatnyi remegés futott át. A kampós orrú idegen feltekintett, egyenesen a szemembe nézett. – Vége – suttogta. Dermedten álltam. Egészen a vacsora befejeztéig merev testtel maradtam a helyemen. Hajnali kettőre járt az idő, mire véget ért a megbeszélés. Az asztal leszedése, és a nyálas búcsúzkodás után megint ott voltam mellette. Átkarolta a kezemet. Éreztem, most jobban nehezedik rám, mint amikor befelé jöttünk. Ránéztem, arca sápadtnak tűnt. – Rosszul vagy? Hangomba több aggódás vegyült, mint szerettem vol-
na. Csillogó tekintete hamiskásan mosolygott rám. Nem volt visszaút. – Egy kicsit sok volt a bor, ennyi. Tudtam az igazat, mégis képtelen voltam elmondani neki. A féltésem felidézhette benne az egyetemi éveket, mert a lépcsőn lefelé már a vállamra hajtotta a fejét. Az autó ott várta. Elengedtem a kezét, ő a kocsihoz lépett. Visszafordult. – Nem lenne kedved egy pohár konyakot meginni velem? Láttam a kétségbeesést a szemében. Segélykérést, hogy még egyszer átélhesse azt a gondtalanságot, amiben mellettem volt része az egyetemen. – Egyet? Igent bólintott. – Köszönöm, de már csak kakaót iszom lefekvés előtt. Sarkon fordultam. Profira nem jellemző módon, faképnél hagytam az ügyfelemet. Másnap reggel a hírekben beszámoltak arról, hogy Lady Dorenort holtan találták a szobájában. Az előzetes orvosi jelentések szerint a szívkoszorúerek elpattantak. A család, a háziorvosa, és mindenki más álmélkodott, mert soha nem kezelték szívproblémákkal. Egyedül én tudtam az igazságot. 1995. május 7. vasárnap 19 óra 21 perc
A fekete ruhába öltözött nő odasétált a védelmi miniszterhez. Rámosolygott, de a férfi láthatóan nem vett tudomást róla. Kortyolgatta pezsgőjét, és folytatta a társalgást a titkosszolgálat vezetőjével. A nő újra mosolyt küldött a miniszter felé, majd elővett ruhája alól egy kis üvegcsét. Letekerte a kupakját, és a tégelyben lévő sűrű zöld folyadékot a férfi pezsgőjébe öntötte. Finom füst
szállt fel ahogy a pohár tartalma összekeveredett a zöld lével. Elindultam a miniszter asztala felé. A nő ekkor nézett fel rám. Tekintetének ereje letaglózott, lábaimból kiszállt minden erő. Szája résnyire szűkült, a keskeny lila ajkak halkan suttogtak felém valamit. A bálteremben mindenhonnan a beszélgetés zsongása töltötte meg a falak közti teret, én mégis tisztán hallottam, amit mond. – Ő már halott, inkább magadat mentsd! Gyorsítottam lépteimen, alig öt lépésre lehettem, amikor a nő teste elhalványodott, végül semmivé foszlott. Ugrani szerettem volna, kiütni a miniszter kezéből a poharat, de elkéstem. Miközben engem nézett, és testőrei elindultak felém, alaposan meghúzta a poharat. Szúrósan nézett rám, amiért megzavartam beszélgetését a másik férfival. – Elnézést, uram. Csak kérdezni szerettem volna, hogy minden rendben van-e? Teljesen hülyének éreztem magamat. Gondolatban a szakmában töltött utolsó napjaimat számoltam. Ezek után biztosan nem fogok komolyabb megbízást kapni, marad a hűtlen férjek utáni nyomozás. – Semmi gond, Mr. … Ez elfelejtette a nevemet! Atyaég! Egész délelőtt beszélgettem vele, a lehetséges kockázatokat elemeztük a ma esti bállal kapcsolatban, és teljesen elfelejtette, hogy ki irányítja este a biztonsági szolgálatot. – Broeder. Frank Broeder, uram. – Á, igen. Nos, Mr. Broeder, minden rendben. Jó munkát végzett. Hamarosan vége az estélynek, és sem kint, sem bent nem volt fennakadás. A hasát masszírozta a kezével. – Minden rendben, uram? – kérdeztem. – Persze, csak túl sok kaviárt és pezsgőt fogyasztottam az este.
Mosolya mesterkélt volt, de nem vonhattam kétségbe szavait. Az én feladatom ma estére a fizikai behatolók elleni védelem. És különben is. Ki hitte volna el az árnyakból előlépő bérgyilkosokat, akik ahogy jöttek, úgy tűntek el? Mellénk lépett egy pincér, kezében teli pezsgős poharakat tartalmazó tálca. A miniszter levett egyet, az üres poharat visszatette. – Köszönöm, uram. A pincér után mentem. Nem rögtön akartam utolérni, először megfigyeltem, merre tart. Reménykedtem benne, hogy a nőhöz tartozik valamilyen módon. Semmi. Egészen a konyháig követtem, de amint elfogyott az összes, pezsgővel teli pohár, az üresekkel együtt eltűnt a kétszárnyú ajtó mögött. Utána léptem. Az ajtó két oldalán álló egykori FBI-os kollégák biccentéssel köszöntöttek. A konyhában láttam, ahogyan leteszi a pincér az üres poharakkal teli tálcát, és az egyik konyhai alkalmazott máris értük nyúl, hogy a mosogatógépbe tegye. – Állj! Hozzá ne érjen! A latin nő ijedten ugrott hátra a pulttól. Szerencsétlen azt hitte, a munkájával van bajom. – Nyugi! – szólaltam meg a lehető legnyugodtabb hangomon. – Csak el kell vinnem a poharakat a laborba. Azonnal abbahagyta a remegést. Intett a kezével, hogy vihetem. Nem szólalt meg. Szerintem egy kukkot sem beszélt angolul, és csak a töredékét értette annak, amit mondtam. Óvatosan eltettem őket egy kartondobozba. Zárást követően elvittem a poharakat a vegyi laborba. Az ügyeletes srác, aki nekem köszönhette a melót, készségesen vállalta a tartalmak vegyelemzését.
1995. május 8. hétfő 08 óra 03 perc
A másnap reggeli hírek minden meglepetést nélkülöztek számomra. George Richardson védelmi miniszter súlyos ételmérgezésben elhunyt. A mérgező ételt nem tudták azonosítani. Még aznap délután felhívott a vegyész. A poharak mind pezsgőt tartalmaztak, kivéve egyet, amiben érdekes vegyületet talált. Megvizsgálta rajta az ujjlenyomatokat is, de mindegyik a védelmi minisztertől származott. Az ismeretlen anyagról, annak összetevőiről nem tudott bővebbet mondani. Összeegyeztette a miniszter boncolási jegyzőkönyvével, de az emésztőrendszeréből vett minták elemzése nem mutatott egyezést a vegyülettel. Rögtön utána Lullabiet hívtam. – Beszélnünk kell! Még ma este. Vitatkozni próbált, tudta mi lenne a téma. Ráadásul valami fontos dologról beszélt, de én belefojtottam a szót. – Nem érdekel, a rohadt istenit. Gyere el a Hattyú halála ivóba! Este tízkor ott, és semmi kifogás. Kelletlenül ugyan, de beleegyezett. A bárban ültem. A pult felett világító spotlámpák szórt fénye és a cigaretták levegőben kavargó füstje ködös Albionná változtatták a helyet. Sűrűn néztem a falon lévő órát, közben türelmetlenül doboltam a fém korláton, és minden másodpercben idegesen pislantottam az ajtó felé. Senki. Késett, ez pedig nem vallott rá. Tovább kortyolgattam a sörömet, amikor a mellettem lévő széken ülő nő rám kacsintott. Kihívóan mért végig. Ajkait végignyalta, félreérthetetlen jeleket küldve felém. – Egy italt, zsarukám? A hang, és az, ahogy nevezett… Nem, az nem lehet. Ez a nő nem lehet Lullabie. Mégis ismerősnek rémlett. Képte-
lenség. Ahogy itt ült velem szemben, összeállt a kép. Megszólalásig hasonlított kedvenc okkultistám karakterére, Kate Fannaway-re, a detektívregény főhősnőjére. – Maga kicsoda? – tettem fel a kérdést. – A valóságos személy vagy a magát megalkotó író szüleménye? Fontolóra vettem, hogy másnap felkeresem a pszichiáteremet, és újra kezdem szedni a gyógyszereket, mielőtt végleg elvesztem a realitásomat. A szőke nő lecsusszant a bárszékről, egészen közel lépett hozzám. Pirosan kirúzsozott száját csókra nyújtotta. Éreztem parfümje bódító felhőjét, egy pillanatra megszédültem. Átkarolt, érzékien megcirógatta tarkómat, és szenvedélyesen megcsókolt. Ölelését szorosabbra fonta, elöntött a vágy, ahogy teste végigremegett. Éreztem mellei nyomását. Önkontrollom szétesőben volt, nem akartam elengedni. Itt, azonnal akartam őt. Kezemet a derekára fűztem, meg akartam akadályozni azt, ami ebben a pillanatban bekövetkezett. Ellépett tőlem. – Nos? Megkapta a válaszát? Arcán kétoldalt a gödrök elmélyültek jókedvében. Visszaült a helyére, felemelte a pultról a koktélját, a szívószál végét lágyan megnyalta. Mulattatta vágytól elkínzott tekintetem. – Meg – válaszoltam. A maradék sört otthagytam a pulton. Semmi kedvem sem volt egy képzelet szülötte lénnyel cseverészni. Kimentem a kocsmából. Az utcán meghallottam a magassarkú cipők sietős koppanását. Egyre közelebb ért. Amikor már csak pár lépésre volt mögöttem, megpördültem és egy nagy sóhaj kíséretében rákiáltottam. – Nem hagyna békén?! Nem akarok magától semmit. – Semmit? Búgó hangja felkorbácsolta a nemrég átélt kéjes pilla-
natokat. Óhatatlanul megnyaltam a szám sarkát. – Maga kis kéjenc. Kérem, vigyen el egy darabon! – Átkarolt, én meg hagytam magamat az autómhoz vezetni. A fejemben vadabbnál vadabb gondolatok cikáztak, de ezek egyike sem tette fel a kérdést, hogy honnan a fenéből tudta, melyik az én autóm, és hol parkoltam le. Az ’52-es királykék Citröen sportautó elég feltűnő jelenség ugyan az utcán, de szándékosan két háztömbbel arrébb állítottam le a járgányt. Csak amikor felbőgött a nyolc hengeres csoda, akkor fordultam a szőke ciklon felé. – Mit akar tőlem? Miért nem Lullabievel találkoztam ? – Mert nem lehet. Így biztonságosabb. És – körmeivel megint megkaristolta a nyakamat – én ugyanúgy tudom a válaszokat, mint ő. Viszont sokkal többet adhatok. Rövid időn belül egyértelművé tette, hogy mire gondol. Heves csatánknak a pisztolyom kettőnk közé helyezésével vetettem véget. Duzzogva vonult az ajtóhoz. Lábait felhúzta, szoknyája egészen felcsúszott. A hófehér feszes comb látványa, a formás lábfejben végződő kecses ívű vádli még jobban ködöt vont elmémre. Kétségem sem volt afelől, hogy szándékosan teszi. Felborzolt hajjal és félig kigombolt ingben tapostam a pedálra. Az éjszakába száguldottam. Tomboló adrenalintól, erotikus képzelgésektől vegzált testem szabadságért kiáltott. – Halljam, ki maga pontosan!? – Lullabie kért meg, hogy segítsek egy kicsit. – Megkérte? – Flegma válaszom lepergett a sértődés alkotta pajzsáról. – Mégis, ki a franc maga? – Nem Lullabie. – Erre magam is rájöttem. Kényelembe helyezte magát. Felhúzott lábait letette a padlóra, eligazgatta szoknyáját. Retiküljéből elővett egy szál cigit, és az ugyancsak onnan kikotort öngyújtóval
meggyújtotta. – Ez hogy lehetséges ? – Mármint, hogy létezem? – Rám nézett. Megvonta a vállát, sűrű füstöt fújt a szélvédőre. – Igen. Maga egy kitalált személy, egy regényszereplő. Legjobb esetben is csak Lullabie képzeletének szülötte, az írógéppel agyonsanyargatott papírokon létező valami. – Nem teljesen, és ez a szerencséd, zsarukám. Ismét ez a kihívó hanghordozás. Tiltakozásomat félretettem, jobban érdekelt a mondandója, minthogy minden egyes szexuális töltetű utalásnál helyretegyem. – Minden megalkotott szereplő egy létező, vagy valamikor létező személyről van mintázva – kezdett bele. – Ahogyan a történetek sem annyira kitalációk, hanem az írók élettapasztalatainak kivetülései. A tudattalanjukból a felszínre hozott képi szimbólumok szavakba öntve és megformázva. Lullabie olyan élmény részese lett, amitől nem tudott szabadulni. Béklyóba verte őt a félelem. Rettegett, hogy azért, mert tudomással bír az Árnyszolgáról… – Árnyszolgák – javítottam ki. – Több is van. – Értem. Szóval rettegett, hogy annak a Mesternek, aki szolgálatába állította őket, esetleg ő is célpontjává válhat. Szerény tudása szerint elvégzett egy szertartást. Nem kellett volna megtennie. Percekig csöndben maradt. Közben rákanyarodtunk a városból kivezető autópályára. Ösztönösen vezettem, a régi rutin vette át az irányítást. Fel sem tűnt eddig, hogy a vidéki házam felé tartunk. Amikor ismét kevésbé kellett figyelnem a vezetésre, felé fordultam. – És mi történt? Mármint a szertartáson. – Nem kellett volna megtennie – ismételte meg. – Értem, de miért? – Mert így tényleg megtudta a Mester, hogy ismeri a titkát.
– Jó, de arra még mindig nem kaptam magyarázatot, hogy maga hogyan került ide? – A részleteket nem ismerem, de valami hasonló módon, ahogyan az Árnyszolgák kerülnek ebbe a világba. Szomorúan nézett előre a sötét országútra, majd hangját lehalkítva folytatta: – Nem volt menekvése, és ezt ő is tudta. A saját életenergiáját felhasználva létrehozott engem. A lelkem viszszakerült a köztes síkokról, míg ő biztonságosan átcsuszszant oda. Testem az ő testéből teremtődött újra. Így ő megmenekült, én meg újra élek. – De hogyan? – Kicsit belekontárkodott a Mesterek tanaiba – válaszolta élcelődően. – Akár balul is elsülhetett volna az egész, és mindketten semmivé válhattunk volna. – Oké. Tegyük fel, elhiszem. De magát miért hozta vissza? – Hogy legyen aki segít neked, zsarukám. Most kivételesen gyengéden szólt. Jól esett érzelgős hangja, érintésétől sem húzódtam el. Combomra helyezte a kezét, nem tett többet. A túlfűtött szexualitását mellőzte, helyette vigasztalni akart. Egy pillanat alatt elvesztettem egy nagyon jó barátot, és szereztem egy újat. – Nem kérdezted, de elmondom. – Beszéde közben Kate megszorította a lábamat. – Én nem vagyok Árnyszolga. Rémszolga vagyok. Hasonló képességekkel rendelkezem, mint ők, de minden negatív késztetést nélkülözök. Ezt elhiheted! És nem utolsósorban, én állandó anyagi testtel rendelkezem. Rémszolga, rémszolga, rémszolga – mondogattam magamban, hogy ne feledjem. Amint visszatérek a lakásomba, magamhoz veszem a könyvet. Miután megérkeztünk az erdei házamba, az est további részében száműztem minden gondomat, és átadtam ma-
gam az édes élvezetnek Kate társaságában. 1995. május 14. vasárnap 21 óra 31 perc
Csend fogadott. Halkan becsuktam az ajtót, nem akartam felébreszteni Kate-et. Valamiért a világítást sem kapcsoltam fel, elegendőnek tartottam a teraszon lógó lámpa beszűrődő fényét. Hátramentem a konyhába, közben elhaladtam a szoba előtt. Egy pillanatra megálltam az ajtónál, be akartam nyitni, végül korgó gyomrom kérésének engedve folytattam utam. A hűtőben sajt, sonka, szalonna, némi tojás. A sajtot választottam. A polcról a kenyeret az asztalon lévő sajt mellé helyeztem. Kihúztam a fiókot, kiszedtem a kenyérvágó kést, majd visszatoltam. Leszeltem két szeletet a kenyérből. A sajtért nyúltam. A sajtszeletelőt elfelejtettem. A fiókot megint kihúztam, elővettem azt is. Becsuktam. Leültem végre enni. A kissé szikkadt kenyeret sokáig rágtam, hogy a nyálam alaposan átáztassa. A sajtért nyúltam, ekkor valami eszembe jutott. Felálltam és odaléptem a fiókhoz, bal kezemmel a kenyér héját a számban tartottam. Kihúztam. Valami hiányzott. Kicsit erőltetni kellett az agyamat, hogy ráleljek, mi zavarta meg az összképet. A nagy kést nem találtam. Megnéztem a mosogatóban, a pulton, a földön. A félelem hirtelen markolt a bensőmbe. Elővettem a pisztolyt, és a szoba felé indultam. Bekopogtam, semmi válasz. Óvatosan lenyomtam a kilincset. Ahogy nyílt az ajtó, úgy rajzolódott ki a sötétlő folt a földön. Felkapcsoltam a lámpát. Az ágyon fekvő hulla kétséget kizáróan Kate-é volt. A bal melle alatti tetoválás az egyetlen, ami érintetlen maradt. Egyértelmű üzenet nekem. Nem léptem be, nem volt miért a szétszórt belsőségek-
be gázolnom. Egyet nem értettem az egészből. Aki ilyen precízen tárta fel a testet, szabad folyást engedve a vérnek a padló deszkáira, hogyan távozott lábnyomok nélkül. Repülni csak nem tud? Visszaléptem a folyosóra. Az esti félhomályban elbotorkáltam a nappaliig. Valahogy éreztem, nem kell már ide a fegyverem, teljesen egyedül vagyok a házban. A szirénák hangján meg sem lepődtem. A hegy aljánál járhattak, percekbe telik, míg ideérnek. A rendőrautók érkezéséig hátralévő időt arra használtam fel, hogy eltüntettem mostani itt tartózkodásom nyomainak jó részét, végül az utolsó pillanatban a hátsó ajtón angolosan távoztam. Két perc, körülbelül ennyi időm maradt egérutat nyerni. A faház mögötti hegyoldalon elindultam fölfelé. Az utcai cipőt le kellett volna cserélnem a túrabakancsra, de késő bánat. Hajnalodott, mire az első pihenőt megengedtem magamnak. Számításaim szerint hat-nyolc kilométert tehetttem meg a hegygerinc felé. Füleltem, mert nyomkereső kutyáktól tartottam. Rövidre szabott szusszanásomat semmi sem zavarta meg. Egyedül a madarak szüntelen énekét, és a korán ébredő rágcsálók neszeit hallottam. Ha nem járt volna fejemben Kate kizsigerelt testének látványa, még csodásnak is éreztem volna ezt a lélegzetelállító hajnalt. Mihamarabb találnom kellett egy telefont. A városba vezető utak mentén lévő segélykérő telefonok voltak az egyetlen lehetőségeim, mert számításaim szerint reggelre az összes útszéli étkezdét el fogják lepni a zsaruk. Erősen tűzött a nap, mire a gerinc másik oldalán ereszkedni kezdtem. A fák árnyékában kullogtam, teljesen kimerültem az erőltetett mászástól. Egy gyökérben orra buktam, és több métert gurultam a dohos földdel borított sziklákon. Fájt minden tagom. Feltérdeltem, óvatosan vé-
gigtapogattam magamat. Zúzódásokon kívül nem lett komolyabb bajom. Sajgó lábbal rugaszkodtam neki, hogy a hátralévő távot minél hamarabb letudjam. Kóválygó fejjel értem el a főutat, ami a kora délutáni időnek köszönhetően már elég forgalmas volt. A város felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy arra hol találok telefont. Rendőrrel nem találkoztam. A segélyhívót gond nélkül értem el. Kezdtem megnyugodni, mert ha nagy erőkkel köröznének, akkor rég bele kellett volna futnom egy felállított kordonba. Leemeltem a kézibeszélőt, a központos pár csöngetés után beleszólt: – Itt a Megyei Segélyhívó Szolgálat. Clara Smith vagyok. Miben segíthetek? – Jó napot! John Smith – mutatkoztam be gondolkodás nélkül. Az csak egy másodperccel később esett le, hirtelen Clara névrokona lettem. – A 67-es főúton vagyok, és azt hiszem eltévedtem az este egy kiránduláson. Talán ki is raboltak. Nem emlékszem pontosan. – Jól értettem, uram? Kirabolták önt az éjjel? – Azt hiszem, igen. Ki tudna küldeni egy járőrt? – Természetesen, uram. Kérem, maradjon vonalban, megnézem, mikorra ér oda leghamarabb egy járőrünk. – Idegesen tekintettem az út mindkét irányába, várva, mikor tűnik fel egy rendőrautó. A segélyszolgálatos hölgy hamar megadta a várt választ. – Leghamarabb negyedóra múlva ér oda a járőrünk. Megkérném, hogy addig is… Lecsaptam a telefont. Örömömben ugrálni tudtam volna, de még idejében eszembe jutott kékre színeződött lábam, és letettem róla. Ha nincs két perces közelben járőr, akkor nem üldöznek, nem vagyok gyanúsított. Az utóbbiban nem lehettem teljesen biztos, mert éjjel nem maradt időm alaposan eltüntetni a nyomaimat, amik arra utaltak, hogy jártam a gyilkosság időpontjában a házban. Amilyen
profi volt az ismeretlen gyilkos, nem okozhatott neki gondot olyan bizonyíték elrejtése, ami besároz engem. Versenyt kellett futnom az idővel, hogy a nyomozók előtt járjak. Minél hamarabb el kellett jutnom az irodámba, ott majd Grace, a társam és egyben titkárnőm, segít nekem. Stoppolni kezdtem. Szerencsémre a harmadik autó, egy furgon, megállt. Egészen a külvárosig vitt. Ott taxiba szálltam. A sofőrnek dupla fuvardíjat fizettem, ha valaki az utasa után kérdezősködne, engem aznap egy másik címre szállított. Két utcányira voltam az irodától. Miközben egyre közelebb sétáltam, alaposan megfigyeltem minden járókelőt, parkoló autót, és a boltokban vásárlókat. Betértem az irodával szemközti gyorsétterembe. Rendeltem egy tojásos szendvicset és kávét. Amíg elkészült, hátramentem a mosdók mellett kihelyezett telefonhoz. Tárcsáztam. – Halló! Broeder és Hart Nyomozó Iroda. Fellélegeztem, amikor meghallottam Grace karcos hangját. A normál bemutatkozás azt jelentette, nincs semmi gond. – Szia, Grace! Itt Frank. – Frank, jó hogy hallok rólad. Megszereztem amit tegnap rám bíztál. – Okés – A pincérnő intett, hogy a rendelt ételt letette az asztalomra. Visszaintettem, hogy rendben. – Tedd bele egy nagy borítékba és vidd el a postafiókunkba. – Rendben, Frank. Valami gond van? Hangjából éreztem, hogy nem érti, miért viselkedem így. Ő még nem tudta, amit én, ez megnyugtatott egy kicsit. A lehetséges megfigyelésem miatt meg nem mondhattam többet. – Majd elmesélem. Akkor vidd el kérlek, most azonnal! – Máris indulok.
Kattanás. Letettem én is, majd elfoglaltam a helyemet. Bármennyire éhes voltam, nem kapkodtam. Alaposan megrágtam minden falatot. Mire a végére jutottam, a szemközti házból kilépett Grace. A magas vörös ciklon felvágott szoknyájával hamar magára vonta az utca forgatagában sétáló férfiak figyelmét. A kávé szürcsölgetése közben szemrevételeztem minden lehetséges személyt, akiben civil ruhás rendőrt vagy ismeretlen rosszakaróimat feltételeztem. Jól sejtettem. Egy lerobbant Galaxy eredt Grace nyomába. A páholyból, ahol ültem, tökéletesen láttam a kocsi rendszámát. Megvártam, amíg társamat követve befordultak a sarkon, és újból hátramentem a telefonhoz. Most George-ot, régi kollégámat tárcsáztam, aki tartozott pár szívességgel, és a közlekedésieknél dolgozott. 1995. május 18. csütörtök 11 óra 57 perc
A George által megadott címen voltam. Az autó tulajdonosa a Kelet Gyöngyei élelmiszer-adalékokat gyártó vállalat. A telepet három méter magas drótkerítés vette körbe, tetején szögesdrót, belső felén villanypásztor. A kaput öt fegyveres őr vigyázta, mellettük kutyás járőröket láttam az épület körül mászkálni. Túl nagy hangsúlyt fektettek az adalékanyagaik védelmére. Több információ kellett volna a cégről, de jelenleg lehetetlennek tűnt megszerezni. Újabb telefonos segítséghez kellett folyamodnom. Miután megbeszéltem a találkát, elég időm maradt, hogy átgondoljam nyomozásom eddigi eredményeit. Lullabie okosan tette, hogy eltűnt, mert a lakását profi módon felforgatták. Későn értem oda, már csak a rendőrségi szalagot találtam az ajtón. Félretettem minden aggályomat, amikor elővettem a bankkártyámat, és az ajtót kinyitottam. Hosszas kutakodás után sem találtam semmit, ami
előrébb vitt volna. Mindent aprólékosan átnéztem. Amit fontosnak éreztem, azt átvittem a rejtekhelyemre, hogy nyugodtabb körülmények között tanulmányozhassam őket. Érdemleges új információra nem akadtam, egyedül a Rémszolga mibenlétét értettem meg jobban. A Rémszolga egy elhunyt lelkét – olykor a testét is – hozza vissza. A legtöbb esetben nem képes önálló döntéseket hozni, teljesen ki van szolgáltatva az irányítójának, szemben az Árnyszolgával, aki az utasítás végrehajtása érdekében képes saját döntéseket is hozni, majdhogynem teljes értékű élő emberi tudattal rendelkezik. A Rémszolga azt és akkor teszi, amit az irányítója utasít számára. Kate teljesen más volt. A magyarázatot megtaláltam erre is. Azzal, hogy Lullabie helyet cserélt vele, a saját életenergiáját átadta neki, egy majdnem teljesen emberi lényt alkotott újra. Majdnem – és ezen volt a hangsúly. A szőke vagány bombázó a korábbi, valós halála óta eltelt idő alatt bekövetkezett változásokat képtelen volt megérteni. A másik szembeötlő jellemző, hogy Lullabie őt a regénye főszereplőjéről mintázta, így sok viselkedési formát onnan vett át. Ugyanígy nem emlékezett az igazi nevére, előző életéről halvány emlékei maradtak, amelyek keveredtek a regényhős emlékeivel. Újabb telefon. Kapcsolataim révén betekintést nyertem az aktába. A nyomozók hétköznapi betörésnek tüntették fel. A hiányzó bőrönd és ruhák miatt úgy hitték, hogy Lullabie ismeretlen helyre utazott. A ház gondnokánál hagytak egy értesítést, ha visszatérne és a feldúlt lakásáról érdeklődne, melyik nyomozót keresse. Tudtam az igazságot, de nem mentem vele sokra, ahogy azzal sem jutottam volna sokra, ha megosztom a két zöldfülűvel, akiket az üggyel megbíztak. A Grace-től megszerzett iratok tovább bonyolították a dolgomat. Egy halvány nyomot találtam az egyik aktában.
Mégpedig azt, hogy az eddig megölt áldozatok mind kapcsolatban álltak egy drogban utazó alvilági csoport vezetőjével, akit egyik aktában sem neveztek meg. Több lehetőséget is számba vettem. Első, hogy az áldozatok esetleg dílerek lehettek, és miután kiépítették a hálózatot, az őket ellátó ismeretlen úgy érezte, ideje nagyobb haszonnal túladni az anyagon, őket kiiktatva a láncból. Vagy épp új piacot keresett a drognak, és ezért kereste meg pont őket. De az is lehet, hogy tudtak róla valamit, amit felhasználhattak volna ellene. Az sem kizárt, hogy a megölt személyek kölcsönt, vagy valamilyen más segítséget kaptak valamikor ettől a személytől, amit aztán elfelejtettek visszafizetni, viszonozni, miután egzisztenciájuk hamis biztonságában bíztak. Az is lehet, hogy minden figyelmeztetés és szó nélkül állították félre őket. Mostanra nem csak a nyomozói hiúságom miatt akartam megtalálni a megbízót, hanem az eddig megölt minden olyan emberért, akit kedveltem, szerettem. A Vörös Hattyú bejáratával szemközti hangszerboltban álltam. Úgy tettem, mint aki a kirakatba lévő árut nézi, miközben az üvegen át az utcát figyeltem. A Hattyú saját emberein kívül nem láttam másokat az utcán, akik esetleg megfigyelték volna a korhatáros bárt. Kicsit megnyugodtam, majd kiléptem a boltból, és átmentem az úton. Henryt, a vén brókert, szokásos bokszában találtam meg. Sovány, őszes hajú, enyhén kopaszodó informátorom egy fotelban terpeszkedett. Három alulöltözött gida kényeztette. Az asztalon pezsgő, kaviár, eper. Az összképet rontotta a maró dohányfüst, ami csípte a szememet. A mögöttem álló kísérő – miután Henry jelezte, hogy minden rendben – visszaengedte a vastag brokátfüggönyt. A bróker intett, hogy foglaljak helyet, majd szabad kezével rápaskolt az egyik hölgy hátsójára, hogy engem szó-
rakoztasson. Az igazán szemrevaló fiatal teremtés azonnal elém lépett, és az elkezdte kigombolni az ingemet. A második gomb után leállítottam. Más körülmények között átadtam volna magam a lány által nyújtott élvezetnek, de az idő és társaság nem volt megfelelő. Leültem a Henryvel szemközti kanapéra. Figyelmemet nem tudta elkerülni az öreg nyitott inge alól kivilágló fehér, ráncos bőre. Kirázott a hideg. Vártam. Tudtam, hogy nem szabad siettetni, ahogyan azt is, sokáig fog váratni. A harmadik kosárka eper, második szivar és egy üveg pezsgő után elküldte a lányokat. Vastag keretes szemüvege mögül rám nézett. – Nos, Frank, milyen lóra szeretnél tenni? – Nem szeretem a Lovit. – Pedig úgy hallottam, hogy beszálltál a szerencsejáték bizniszbe. Értetlenül néztem rá. Kezemben egy kaviárba mártott eper, amit épp bekapni készültem, de a mozdulatot megszakítottam. Elvettem a számtól. – Nem ismerem a versenyzőket, sem a zsokékat. – Azok nem is lényegesek, Frank. Az istálló kell neked, nem a ló és lovasa. Értettem az utalást. – Azért az a ló, vagy lovas, elég kemény dió. Ráadásul veszélyes, mérgező dió. – Ne ragadj le a részleteknél, Frank. A harapós kutyát mindig le lehet kenyerezni. – Most már kutya is van. Lassan kiderül, egy egész állatkerttel kell megbirkóznom. A műfogsoros szájból szaggatott, ugatásszerű nevetés tört fel. Henry társasága sosem kellemes, ez az élmény még kevésbé tette azzá. – Lesznek ott még morcos medvék is – mondta a nevetéstől könnyes szemmel.
– Kiről van szó, Henry! Halljam! A hirtelen hangulatváltásomra azonnal abbahagyta idegesítő röhögését. A váratlanul elfojtott jókedv erős csuklásba ment át. Nekem támadt nevethetnékem, helyette inkább köptem egyet a vastag szőnyegre. Ez a kevés testnedv nem fog különösebb gondot okozni a lebúj takarítóinak a számos többi mellett. Végül a bróker megemberelte magát. Rám emelte az alkoholtól érhálós szemének ködös tekintetét, és megszólalt: – Olyat kérsz tőlem, amit nem tehetek meg, Frank. Nem akarok meghalni. Elővettem a ötlövetű forgótárast és ráfogtam. – Vagy ők, vagy én. Válassz! Ádámcsutkája lassan mozdult a visszafogott nyeléstől. Kopaszodó fejéről kövér verejtékcseppek gördültek alá, egészen a szeméig. Pislogott, ahogyan a sós folyadék csípni kezdte, de nem mert mozdulni. Többször idegesen pillantott a függönyre, reménykedett, hátha ránk néz valaki. A maga állította szabályok rabja lett. Amikor tárgyalt, senki nem zavarhatta meg, kizárólag ha ő szólt. Ebben a pillanatban megszólalni sem mert. Erőt vett magán. – Van egy díler, őt kell kérdezned. – Hogy hívják ? – A Suttogó – felelte összetörten, lehajtott fejjel, mint aki a bakóra vár. – A Suttogó? – néztem rá csodálkozva. – Igen. – Továbbra is a padlóra szegezte tekintetét. – Kérdezd a régi kollégáidat, Frank. Ők tudni fogják, merre találod. Felálltam, és odamentem mellé. Nem merte felemelni a fejét, várta a golyót. Ezzel megkönnyítette a dolgomat, amikor a tarkójára ütöttem.
1995. május 24. szerda 10 óra 08 perc
A padlón heverő test felől halk nyöszörgés tört fel. A szánalmas emberi roncs kezdett újra magához térni. Egykor szép arcáról cafatokban lógott a bőr, szeme helyén sötét üresség tátongott ott, ahol az izzó vas elpárologtatta a látószerveket. Az egyenes szálú szőke haj a fejről lehámozott bőrrel együtt összegyűrődött véres kupacként repült a sarokba. – Hallasz, Suttogó? Tudom, hogy hallasz. Éles késemmel megkaristoltam mellette a parkettát. Láttam, ahogyan összerázkódott. Orromat megütötte az ammóniával telt szag. Lába között a barnás, bűzölgő foltot sárga folyadék hígította fel. – Választ! A pengét beillesztettem a nadrágja szíja alá, és egy erős rántással átvágtam. Majd a gombtól egészen a lábközéig felhasítottam a szövetet. Szűkölt, mint egy levágásra szánt sertés. Visított, vergődött, de a szájába tömött rongy elfojtotta feltörő üvöltését, amit a gyomrába mártott kés keltette fájdalom okozott. Lassan toltam be a vadászpengét. Milliméterről milliméterre tűnt el a fém a lágy szövetben. Amikor a huszonegy centi markolatig eltűnt, gyorsan rántottam ki. Teste nagyot rándult. – Mondtam. Lehetek gyors is. Így is, úgy is meghalsz. De hogy mennyire fog fájni, az rajtad múlik. Erősen vágtam bele a feje mellett a kést a padlóba. Összerezzent és sírni kezdett. Odahajoltam a füléhez, halkan, szinte csak szuszogva mondtam: – Egy nevet, Suttogó! Nagyot nyelt, igyekezett a sírást elfojtani. Bólogatott, hogy válaszolni szeretne. Kiszedtem a rongyot a szájából. Tízig számoltam, nem történt semmi. Visszatértem hát a lábához, a maradék ruhát is lehámoztam róla. A penge he-
gyét az ernyedt pénisz és a herezacskó közé illesztettem. A teste megfeszült, ezzel együtt a hangja is megjött. – Kolecsnyikov! Kolecsnyikov! – üvöltötte. A balomban tartott hangtompítós pisztolyt a szájába tettem, és azonnal meghúztam a ravaszt. – Mondtam én, Suttogó. Lehet gyors is, lassú is. Lekapcsoltam a diktafont, amire a teljes beszélgetésünk harminc percét felvettem. El kell juttatnom a kapitányságra, hogy ne egyedül induljak harcba a rossz fiúk ellen. Leültem a kanapéra. Körbenéztem a szobában. A garzon bejáratával szemben a szoba egy kijárattal az erkélyre, balra a vizes blokkok, jobbra konyha. A ház előtt a rég bezárt hulladékgyűjtő telep, ami régen kőbányaként üzemelt. A szemét bűze a zárt ablakon át is beszivárgott. Bekapcsoltam a mini hi-fi-t, hangerejét azonnal levettem. A szomszédok megnyugodhattak, hogy kivételesen nem fog üvölteni a hangfalakból a Slayer Reign in Blood albuma. Kezembe vettem a Suttogó iratait. Victor Aszejev, ez állt a jogosítványában. Az arckép stimmelt. Amennyire megítélhettem, az irat minden kétséget kizáróan eredeti volt. Ez meglepett. A legtöbb díler hamis iratokkal rendelkezett, felkészülve arra az eshetőségre, ha elkapnák őket. Nem félt, nem tartott semmitől, állapítottam meg magamban. Annyira biztonságban érezte magát, hogy nyíltan dolgozott az utcán. Ez a sérthetetlenségbe vetett hit kezdett nyugtalanítani. Vajon erre utalt, amikor azt ordította a pofámba, mielőtt leütöttem és kikötöztem, hogy: „Hamarosan véged, köcsög!” A tévé melletti szekrény polcáról levettem egy üveg Kalinkát és meghúztam. A gondolatok pörögtek a fejemben. Egyik ötletet a másik után vetettem el. Sorra vettem azokat a kapcsolataimat a rendőrségnél és a szövetségieknél, akik talán nem kerültek a neves alvilági vezér irányí-
tása alá. Tisztán kellett volna gondolkoznom, de képtelen voltam rá. Amikor elindultam a Suttogóhoz, még nem állt szándékomban ezt tenni vele. De ahogyan a képembe vihogott a csillogó, ép fehér fogsorával, elszakadt bennem a cérna. Egyik ütést a másik után mértem rá. Éreztem, ahogyan felszakadt a bőr az öklömön. Tudtam, hogy orvoshoz kell majd mennem a nyál okozta fertőzés miatt, mégsem érdekelt semmi. Addig vertem, amíg mozogni tudott. A tehetetlen testet összekötöztem, ekkor vettem elő az övemben hordott vadászkést, és kezdtem Victorral csevegni. Elsőként az arcáról hámoztam le a bőrt, utána kerestem a konyhában egy húsvillát, amit felizzítottam a tűzhely felett. Miután végeztem a szemekkel, elmeséltem neki egy történetet, hogy az indiánok mikor kezdték el a skalpolást és azt hogyan végezték. Mivel mindig is a gyakorlatok embere voltam, rögtönzött bemutatót tartottam számára. Hajszálnyi együttérzést sem éreztem. Nem jutottam előrébb az események fejemben történő visszajátszásával sem. Attól nem kellett tartanom, hogy a megnyúzott dílert hamar elkezdik keresni. Amennyiben megbízhatóak voltak az infóim, jelenleg szünetelt a tevékenysége, mert nem érkezett meg a főnöke áruja. Felvettem a telefont és tárcsáztam. Egy lapra tettem fel mindent. – Halló! – Maga az, Mr. Jacobson? – szóltam bele a kézibeszélőbe. – Igen. Kivel beszélek? A kimért diplomatikus hang nem hazudtolta meg egykori tanáromat, aki évek óta a külügynél dolgozott. – Frank vagyok. Frank Broeder.
– Örvendek, Frank. Rég hallottam magáról, amióta a saját kis cégét igazgatja. Hogy megy a sora? – Nem azért hívtam, uram, hogy a karrieremről társalogjak önnel. Segítséget szeretnék kérni. Pillanatnyi csönd állt be, majd ennyit hadart el. – Értem, Frank. Húsz-nulla-ötkor az alábbi számon: kettő-egy-három-hat-nyolc-kilenc. Azzal letette. Elhagytam a lakást, a nap további részében igyekeztem elkerülni minden helyet, ahol rendőrökbe botolhattam. Egy külvárosi benzinkútnál álltam meg este nyolc előtt pár perccel. Szerencsémre a telefonfülkét kívül találtam. Odamentem és izgatottan néztem az óra perc mutatóját, hogy mikor érkezik az ötösre. Tíz másodperccel a megbeszélt idő előtt elkezdtem tárcsázni. A harmadik csöngés után felvette. – Halló! – szólt bele egykori tanárom. – Frank vagyok. – A vonal biztonságos, hallgatom, Frank. Miről lenne szó? Az elején kezdtem, és sorban elmondtam mindent, egyedül a háttérben álló szervezet irányítójának nevét nem mondtam el. – Azt állítja Frank, hogy tudja, ki áll az egész hókuszpókuszoló varázsló mögött, aki ezeket a szellemlényeket az útjába kerülő személyek kivégzésére küldi? – Igen, Mr. Jacobson. – Remegő hangon folytattam. – A neki dolgozó díler vallomása itt van nálam egy diktafonon. – A beszélgetés után iszok, döntöttem el. – És a díler is kéznél van, hogy a vallomása hiteles legyen ? – Nem, ő sajnos elhalálozott. A talaj kicsúszni készült a lábam alól. Tudtam, hogy ez buktatója lehet az egész ügynek, a válasz, amit kaptam,
viszont jóval biztatott. – Rendben, Frank. Megnézem, mit tehetek. Kérem, hívjon 27-én reggel! Addigra mindent előkészítek. Egy kattanás, a vonal megszakadt. Még több mindent akartam tőle kérdezni, de a reakciója alapján úgy ítéltem meg, sínen vagyok. A következő három napot fél lábon állva is kibírom. 1995. május 27. szombat 15 óra 37 perc
A belváros egy forgalmas helye felé tartottam. Tanárommal ide beszéltünk meg találkát reggel. Azt mondta, mindent elintézett, vigyem el a diktafont neki, és a szövetségi irodával a háta mögött elrendezi az ügyet. Egykedvűen haladtam a tömegben, a velem szembe jövő emberek útjából nem tértem ki. Előfordult, hogy vállammal erőteljesen löktem félre a későn eszmélőket. Belefáradtam a bujkálásba. Az utóbbi napokban a legapróbb neszre is összerándultam. Az utcán szereztem egy régi ismerőst, akivel igyekeztem a napjaimat átvészelni. A kábszer belövése korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. A régi jóleső lebegés helyett térdig gázoltam az emberi belsőségekben, majd eszméléseim előtti pillanatokban egy vértengerbe vetettem magam, ahol élettelen testem ringatózott egy teve hátára kötözve. A félig éber pillanataim során a fegyveremet szorongattam, miközben a láthatatlan gyilkosokat kémleltem a levegőben. A töltényeket újra és újra számoltam, majd hangosan mondtam ki minden számolás végén: Csak egy. Egy is elég lenne. De nem bírtam meghúzni a ravaszt. Bíztam egykori tanárom segítségében, és abban, hogy ha elkapják a szervezet fejét, akkor könnyedén megtalálom a Mestert. Ha pedig megtalálom, nem fogja többé senkire
sem küldözgetni az Árnyszolgáit. Támogatója nélkül nem rejtőzhet majd sokáig, és én várni fogok rá. Pályaudvarokon, aluljárókban, hidak alatt rejtőztem. Grace-t nem mertem hívni. A titkos postaládánkban hagytam neki üzenetet, amiben leírtam, mit tegyen a halálom, vagy eltűnésem esetén. Persze sejtettem, hogy minden erejével azon lesz, hogy megtaláljon. Nem hiába lett a társam. A kábszer jelentősen segített pénzem apasztásában, ami tegnap délben elfogyott, amikor az utolsó sonkás szendvicset vettem. Mostanra szédültem az éhségtől, a számat taplóként kitöltő nyelvem pedig innivalóért kiáltott. Odaértem a kávézó teraszához. Megláttam Mr. Jacobsont, ő is engem. Halvány fintor futott át arcán, ezzel fejezte ki a külsőmről alkotott véleményét. A hetes borosta, karikás szemem, a testemet körüllengő aromafelhő engem már nem zavart. Egyetlen dolgot akartam: megszabadulni ettől a rémálomtól. Az asztalhoz léptem és szó nélkül leültem. – Kér valamit, Frank? – Igen, egy víz és valami étel jó lenne. A tekintetemet nem bírtam levenni az előtte lévő pohár paradicsomléről. A nyelvem feltapadt a szájpadlásomra, ahogy a nyálelválasztás reflexszerűen beindította a nyelési ingert. Jobb kezemet a zsebemben tartottam, ujjaimat a pisztoly markolatán pihentettem. Megvártuk, amíg a felszolgáló kihozza a rendelést. Tanárom türelmesen várta, amíg végzek az elém helyezett étellel és itallal. Az üvegből újratöltöttem a poharamat vízzel. Hosszú kortyokban nyeltem. A szám sarkán kicsorduló folyadék lecsorgott a nyakamig. Jólesett a hűsítő.
Amikor befejeztem, kitettem az asztalra a diktafont. Ő érte nyúlt. – És hol van a lovasság? – kérdeztem tőle rekedten, a szövetségi ügynökökre utalva. – A közelben. Fejhallgatót tett a fejére, majd bekapcsolta a diktafont, és lejátszotta az elejétől a végéig. Hümmögött közben, majd a vége után megszólalt: – Rendben, ennyi elég lesz. Frank, magára most egy ideig nem lesz szükség. Meg tudja valahol húzni magát? Megkönnyebbülten dőltem hátra a székben. Még egykét nap, és újra élhetem a régi életemet. Kezeimet összekulcsoltam a fejem mögött, fütyörészhetnékem támadt. – Igen – válaszoltam. – Van egy jó helyem. – Akkor most végeztünk – jelentette ki mogorván. – Végeztünk. – Azzal felálltam az asztaltól. A diktafonon hallható utolsó kiáltások jártak a fejemben: „Kolecsnyikov! Kolecsnyikov!” Ki akartam lépni a teraszról az utcára, de velem szemben két fekete bőrdzsekis, napszemüveges férfi állt. Ledermedtem, ezért némán engedtem, hogy közelebb jöjjenek, fegyverüket rám szegezzék. Egyenként olyan vállal rendelkeztek, amivel teljesen kitöltötték a látómezőmet. Elsőre is pusztán azért tudtam, hogy ketten vannak, mert kétfejű férfiról még sosem hallottam. Egyből tudtam, mi a helyzet. Hátranéztem egykori tanárom felé, aki a két férfi felé biccentett helyeslően, miközben lázasan beszélgetett valakivel mobilon. – Пожалуйста!1 – intett az előrébb álló a kezében lévő pisztollyal a járda mellett parkoló sötétkék Lincoln felé. Ez a kérés eloszlatta minden kétkedésemet. Megadóan felemeltem a kezemet, hagytam, hogy a másik kivegye a zsebemből a S&W Bodyguardot. 1
Kérem!
– Oчень хорошо.2 Beültem az autó hátsó ülésére. Ott egy barna hajú, jó vágású középkorú férfi ült. Egyik kezében pohár, a színből ítélve whiskyt ivott, a másikban vastag füstöt eregető szivar. – Üdvözlöm, Mr. Broeder. Már nagyon vártam, hogy megismerhessem. – Nem kevésbé – szűrtem ki a fogaim között a választ. – Ön lehet, hogy nem örül nekem, de én annál inkább magának. Látnom kellett élőben azt a személyt, akit az én megbízottam nem tudott megtalálni. Sem evilági, sem másvilági módszereivel. Belekortyolt az italba, és folytatta. – Kíváncsivá tett, mi lehet az oka, hogy maga egyszerűen képes köddé válni a szemünk elől. Ha Mr. Jacobson nem telefonál… Nyitva hagyta a választ. Mondandója meglepett, de minden idegszálammal azon voltam, hogy ez ne látszódjon rajtam. 1995. május 29. hétfő 06 óra 07 perc
Nyirkos padlón ébredtem egy sötét helyiségben. Hozzám közel valaki szuszogott. Az egyenletes ritmusból arra következtettem, hogy alszik. Négykézláb araszoltam a hang irányába. A földön apró kavicsok, vagy a falról lemálló vakolat. Kezemmel kitapogattam, mi van előttem. Elértem a hang gazdájához. Érintésemtől hirtelen felriadt. – Ki az? Ki van ott? Orosz akcentusa eszembe juttatta, kik voltak oly kedvesek elszállásolni itt. – Nyugi cimbora. A nevem Frank. Maga ki? 2
Nagyon jó.
Ahogy hallottam, elhátrált tőlem. – Peter. – De hisz orosz akcentussal beszélsz. Biztos nem lehetsz született amerikai. Kis csend és szipogás után végre megszólalt. – Itt születtem. De kétéves voltam, amikor a szüleim hazaköltöztek velem, ezért nem itt jártam iskolába, és otthon kizárólag oroszul beszéltünk. Majd tinédzserként, kihasználva, hogy amerikai állampolgár vagyok, visszaköltöztem. A középsuliban tanultam meg angolul. Amúgy meg néhai Victor Nyeverov. – Néhai? – kérdeztem. – Amíg meg nem változtattam a nevemet. A szememnek ennyi idő alatt alkalmazkodnia kellett volna a sötéthez, de továbbra sem láttam semmit. Miután Kolecsnyikov elvitt sétakocsikázni, késő délután átszállítottak egy másik autóba, ami egyenesen a peremkerületig vitt. A lepukkant raktárban ott várt a Mester. A Mestereket mindig öreg, aszott külsejű, megkeseredett vénembereknek képzeltem el. Helyette egy a harmincas évei derekén járó, fitt, barnára szoláriumozott férfi állt előttem. Sötét színű haja gondosan vágott, ujjain a körmök jól ápoltak. A férfias összhatást csökkentette vékony hangja, aminek hallatán többször elkapott a röhögés. Ezt tetézte még pár teátrális mozdulattal, amivel az engem védelmező szellemeket akarta elűzni. Ráncba futó homloka elárulta, hogy semmit nem talált, vagy semmit nem sikerült elűznie. Intett a két hústoronynak, akik csupaszra vetkőztettek és felfektettek egy asztalra. Késő estig mormogott mellettem valamit, néha egy-egy fura tárggyal hadonászott felettem. Többnyire zavartan hümmögött. A kimerültségtől kábán feladtam a lehetőségét, hogy megértsem, mit tesz, vagy kérdésekkel zavarjam. Utolsó emlékem, hogy kinyitották a számat, és valami édeskés folyadékot
töltöttek belém, amitől mindenféle őrültséget álmodtam, ő pedig mellettem állva énekelt. – Téged miért hoztak ide? – tettem fel a kérdést Peternek. – Tartozás. – Mennyivel? – Nem pénz – válaszolta szipogva. – Akkor mi? – Szívesség. A bevándorlási hivatalnál dolgozok. Egy hümmögésnél többre nem futotta részemről. – Mióta vagy itt? – folytattam az érdeklődést. – Talán két napja. – Csak egy kijárat van? – Igen, az ajtó. – Miért van itt ilyen rohadt sötét? – Nincs ablak, és az ajtó milliméter pontosan illeszkedik a keretbe, így a folyosón égő lámpa fénye nem jut be. – Ilyen jól tájékozott vagy? – Én eszméletemnél voltam, amikor idehoztak. – És elengednek? – Nem hiszem. Hangjában ott bujkált a beletörődés. Engem ennél keményebb fából faragtak, elhatároztam, ki kell jutnom innen. Ha jobban belegondoltam, az elmúlt napokban én sem az életigenlésemről voltam híres. – Merre van? – kérdeztem. – Az ajtó? – Igen. – Passz, talán mögötted. Megfordultam, és négykézláb elindultam. Talán három métert mehettem, amikor elértem a falat. Jobbra kezdtem a keresést, és mentem körbe a szobában. – Hoppá! – kiáltott fel cellatársam, amikor újra elértem hozzá. Már nem feküdt, hanem a falnak dőlve ült.
– Bocs! Tőle alig fél méterre találtam meg az ajtót. Alaposan le volt szigetelve, mert az illesztéseknél nem éreztem huzatot. Belül kilincs nélküli hideg fém borította. Megkopogtattam. – Azt ugyan ki nem nyitják – mondta. – Nem is a szobaszervizt akarom idehívni. Tovább tapogattam az ajtót. Felkészületlenül ért, amikor kinyílt, és telibe talált. Az orrom nagyot reccsent. Megtapogattam, de nem éreztem, hogy eleredt volna a vérem. A folyosón álló sovány alkatú, kinyúlt pólóban és farmerban lévő férfi kezében revolver. Felém mutatott és ennyit mondott: – Давай3 ! ! – és intett, hogy induljak kifelé. – Victor! – üvöltött be a sötét helyiségbe. – Давай! A falnak támaszkodtam, amíg Victor kibotorkált a neoncsövekkel megvilágított folyosóra. A fény nagy részét elnyelő barnás falakon apró gyöngyökként gurultak le a páracseppek. A szoba kellemes melege után kimondottan fáztam a nyirkos hidegben. Engedtem, hogy cellatársam menjen elől, a mögöttem lépkedő orosz pár lépésenként nagyot köpött. Az orrom még akkor is sajgott, amikor kiértünk a raktárépületből. A kora reggeli órákban szokásos csend borult a környékre. Az épület előtt parkoló rozoga autónak egy borostás képű pocakos férfi támaszkodott unott arckifejezéssel. Éppen rágyújtott. – Давай, давай! – noszogatott minket tovább a kísérőnk. A pisztoly csövét a hátamhoz nyomta. A gépkocsinál várakozó felnézett, intett a sovány férfinak. Hallottam, ahogyan a mögöttem lépkedő felemelte a kezét. Ezt a pil3
Gyerünk!
lanatot választottam. Belerúgtam Victor lábába, aminek következtében saját magát gáncsolta el. Ez a figyelemzavar elég volt. A mögöttem haladó orosznak ráüvölteni sem maradt ideje, hogy álljon fel. Megpördültem, kezemmel félreütöttem a fegyvert, majd ballal bevittem egy erős horgot, amitől egyből összecsuklott. A pöfékelő sofőr hadart valamit oroszul, amit a hanghordozásából káromkodásnak véltem. Felrántotta a kocsi ajtaját, és a kesztyűtartóban kezdett matatni. Felvettem a 9mm-est a földről. Kétszer húztam meg a ravaszt. Az első lövés a pocakos férfi homlokába, a második az arcába csapódott. – Gyerünk! – üvöltöttem Victornak, aki még mindig feküdt. Nem mert felkelni. A karjánál fogva rángattam fel, és lökdöstem az autó felé. Begyömöszöltem hátra. A kormányhoz ültem, kerestem a gyújtáskapcsolót. A lövöldözés hangjára a raktárépületből kirohant három alak. Észrevették, hogy mi történt, azonnal a fegyvereikért nyúltak. – Hol a büdös francban van az indító?!! – fakadtam ki hangosan. – Bal oldalon. Bal oldalon. – szólalt meg Victor. Megtaláltam, és benne a kulcsot. Elfordítottam. Az autó hangosan felbőgött, azonnal sebességbe kapcsoltam, és hatalmas port kavarva hajtottam el. A hátsó szélvédő szilánkokra robbant a becsapódó lövedékektől. – Húzd le a fejed! – kiáltottam hátra. Elértem a raktárak végét, jobbra rántottam a kormányt, a kocsi egy darabig még riszálta a farát, ahogyan kihajtottam a földútra. A következő elágazásnál rátértem az aszfaltozott útra. Padlóig nyomtam a gázt. Hátul nagy volt a csend, ezért hátraszóltam: – Eltaláltak? – Nem – hallatszott Victor reszkető válasza.
A visszapillantót lestem. Nem csalódtam, amikor megláttam az utánunk jövő autót. Elsuhantunk egy tábla mellett, ami az autópályához közeli szórakozóhelyet reklámozta. Az első lehetőségnél lekanyarodtam, ahol a nyíl jelezte az odavezető utat. Reménykedtem a nyilvános hely biztonságában. Meg abban, hogy lesz lehetőségem telefonálni, mielőtt kinyírnak. Üldözőink közelítettek. Minden manővert kipróbáltam, hogy lerázzam őket. Hasztalan igyekeztem, a távolság rohamosan csökkent. Figyelmemet teljesen lekötötte üldözőink szemmel tartása, észre sem vettem, amikor a háromszintes lakóházak közé száguldottam. Victor üvöltözésére néztem előre, és láttam meg az elém kikanyarodó motorosokat. Félrerántottam a kormányt, centikkel kerültem el a halálos gázolást. Átszáguldottam egy zöldséges standon, végül egy kisteher rakterében kötöttem ki. A szétloccsant gyümölcsök csúszóssá tették az utat, az utánunk jövő autó kifarolt, és az egyik házba csapódott. – Ez az! Örömöm nem tartott sokáig. Üldözőink, ha lassan is, de kezdtek kikászálódni az autóból.. – A fenébe! A majdnem elgázolt motoros társaival együtt mellénk hajtott. Kipattantunk a kocsiból. Rángattam magam után Victort. Futottunk, de alig pár métert tettünk meg, a motorosok minden menekülési lehetőséget elzártak. A Fehér Hatalmat képviselő bőrdzsekis fickók alaposan végigmértek minket. Néhányan leszálltak a motorjaikról, ketten oldalkocsis, talán háborús járgányról, a többiek nemzetünk jelképéről. Gyorsan döntöttem. Előkaptam az övembe dugott pisztolyt, és tüzeltem. Ketten holtan terültek el, míg egy sérülten esett össze. Victort belöktem az oldalkocsis motorba, felpattantam és sebességbe raktam. Az öreg járgány hörögve feléledt. A körülöttünk lévő töb-
bi kemény legény azonnal a kabátja alá nyúlt. A kuplungot hirtelen engedtem fel, az egész gép megugrott, és az első métereket irányíthatatlanul tettem meg az uralmát vesztett fémparipával. A kabátok alól előkerülő pisztolyok csövei célba vettek minket. Hirtelen mellettem felugatott egy gépfegyver, amitől szívbajt kaptam, és félrerántottam a kormányt. Victor kezében egy II. világháborús MP41-es volt. Ezzel egy kis időt nyertünk, de örömünk kérészéletűnek bizonyult. Hallottam a felénk közeledő kopaszok motorjainak fülsértő dübörgését, miközben nekem sikerült betörnöm a zabolátlan háromkerekűt, és az autópálya felé vettem az irányt. Victor, háttal a menetiránynak, kiült az oldalkocsi elejére. Kezében a géppisztoly újból felugatott. Nem láttam a találatokat, kizárólag a csörömpölést hallottam. Végre elértem az autópályára felvezető utat. Ütközésig csavartam a gázkart. Az egész motor remegett alattam, néha még valami zörgő hangot is hallatott, de 80 km/h-nál többre nem volt képes. A mögöttünk lévő mérges darazsak hangja egyre közelebb ért. Az MP41 tára közben kiürült, Victor káromkodásokat kiabálva a minket üldözők felé ült vissza. Tehetetlenségében kidobta a fegyvert. Húsz kilométeren át tartottam az első helyemet, mire az első kopasz elég közel ért hozzánk. Egy darabig egymás mellett haladtunk, aztán feladtam. A 26-os kilométerkőnél álltam félre. Hatan voltak. Semmi kapkodás. Bevárták egymást, majd mind leszálltak és együtt indultak kettőnk felé. – Kolecsnyikov! Ennyit kiáltott Victor, közben a hátuk mögé mutatott, majd hozzátette: – Kolecsnyikov elől szökünk. A varázsszó elhangzott. Mozgásukból elszállt minden határozottság. Az apró koncokon marakodó kisebb halak
nagyon is jól tudták, hogy a nagyobb cápa zsákmányához nem nyúlhatnak. A szemeik már nem ránk meredtek, hanem egymást nézték, végül abba az irányba, amerre Victor mutatott. Meglátták a szürke öreg Ford Galaxy-t, ami lesorolt mellénk, és két fickó szállt ki belőle, akik határozottan indultak meg felénk. Mindkettőjük kezében egy Beretta M92F. A motorosok tanácstalanul álltak a helyzet előtt, elszállt minden harci kedvük. Ahogy elénk ért a két férfi, a ravaszkás képű megszólalt: – A taxi előállt. – Hát fiúk, kösz a sétamotorozást, de innen kocsival megyünk tovább – intettem a bőrfejűek felé. Ők feszengve nézték végig, ahogy minden ellenállás nélkül beültünk a kocsiba. 1995. május 29. hétfő 23 óra 23 perc
Kanyargós, rázós úton haladtunk. A mellettem kétoldalt ülő férfiak állandóan rám dőltek. A bal oldali köpcös végig zokogott. Rögtön az autópályáról hajtottunk egy pizzériához, ahol a hátsó ajtóhoz álltunk, és ott tuszkolták be mellénk. A jobb oldalon lévő Victor szótlanul, remegő tagokkal tűrte az utazást. Az autó emelkedőre kapaszkodott fel, a kipörgő kerekek kavicsokat szórtak szét. Mély morajlást hallottam. Letakart szemem előtt felsejlett a városhoz közeli szirt festői képe, majd a gyermekkori idill, amikor rendszeresen kijártunk ide kirándulni. Mostanra már csak egy elhagyatott parti rész volt a város közelében. Körülbelül tíz éve, a rendszeres balesetek miatt lezárták a kirándulók előtt. A gorillaképű káromkodott, amikor a kuplung nem engedett fel, és a sebességváltó fogaskerekeit egyesével meg lehetett számolni. Ilyenkor a szitokszavak mellett izomból
nyomta a váltót, amíg hangos reccsenéssel nem sikerült a megfelelő fokozatba erőltetni. Már csak ő maradt velünk, a ravaszkás egy másik autóba szállt át a nap folyamán. Végül megunta a hadakozást a kocsival, és kettesben hajtottunk fel a szirt tetejére. Megálltunk. Kirángatott minket a kocsiból, ügyet sem vetve rá, hogy elestem. A kavicsos talaj szúrta a térdemet. Végre leszedték a fejünkről a kendőt. A szirt szélén egy régi Volvo 200-as állt. A csomagtartó nyitva, előtte a földön egy nő, talán a harmincas évei elején, mellette egy kétéves forma kislány térdelt. Mind a ketten megkötözve, szájuk leragasztva, szemük nyitva. Victor hangosan felnyögött, zokogás tört fel belőle, amikor észrevette őket. A Volvo mellett álló tagbaszakadt orosz odaállt a két fogoly mellé. Látnom sem kellett, mit emelt fel. Két hangos dördülés hangzott el. Victor mellettem eszméletét vesztette. A holdat kerestem ezen a sötét, csillagos éjszakán. Talán elbújt, gondoltam. A felhőtlen égen ez nehéznek bizonyult, így bizonyára Újhold volt. Erről eszembe jutott egy vers: Felkelt a hold, vakított a fénye, a nappal simogató árnyait kedvelem. Közben a minket szállító sofőr odalépett az ájult Victorhoz, és valamit az orrához illesztett. Az ernyedt test hirtelen összerándult. Ahogy magához tért, őrjöngeni kezdett, de a leragasztott száj mögül csak elfojtott morgás hallatszott. Testét hiába dobálta, a közben ideérő, szirt szélén parkoló autó sofőrje erősen tartotta. Térdre kényszerítették. Victor megfeszült, dacosan, előreszegezett fejjel várta sorsa beteljesülését. A lövésre nem kellett sokat várni, a test közelsége miatt arcomra is jutott a fröccsenő agyvelőből. Lassan véreztetett ki az ezüstkés,
ernyedő testem a perzselő földre tért. Mellém léptek, a fegyver csövét egyenesen a képembe nyomta a minket ideszállító sofőr. – до свидания4, zsáru! A durranást inkább éreztem, mint hallottam. Mennyire fog fájni? – villant át a röpke gondolat a golyóval együtt az agyamon. Az élettelen testeket egymás után lökdöste be lábbal a két orosz az óceánba. Az erős hullámok felkapták pihe játékszereiket, és dobálni kezdték őket. Tajtékzó hangoskodásuk közben meg sem hallották, ahogyan az egyikben gondolatainak utolsó maradéka befejezte a verset: Értem nyúlt a baljós matróznép, mereven ringok a dűnék tengerén.5
4 5
Viszlát Vass Attila – Újhold című verse
Felkelt a hold, vakított a fénye, a nappal simogató árnyait kedvelem. Lassan véreztetett ki az ezüstkés, ernyedő testem a perzselő földre tért. Értem nyúlt a baljós matróznép, mereven ringok a dűnék tengerén.
Időtlenségbe zárva – Meg akarok halni. Halkan szólalt meg. Mondandója egyedül Zorarnak szólt, de abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat kimondta, mint egy varázsütésre az univerzum csendje vette birtokába a kantint. Így bizalmas közlendője harsogó kiáltásként töltötte be a falak közti teret. A kellemetlen pillanatot előidéző Aryar elvörösödött. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. A legféltettebb titka, ami egyben a csoport legszentebb tabuja, napvilágra került. A tér és idő szövetéből kilépett, univerzumok határán létező, de állandóan változó űrállomáson élők abból a feltevésből indultak ki, hogy az itt lévők nem élnek. Az élet számukra egy végtelen, soha meg nem szűnő folyamat. Abban a furcsa helyzetben voltak, hogy a világmindenségben élőkkel ellentétben számukra nem létezett az elmúlás. Legalábbis az általuk megfigyelt létformák értelmezése szerinti halál. Öröktől fogva léteztek, számtalan univerzumot láttak létrejönni majd eltűnni a tér és idő végtelenjében. Megfigyelték, hogy az ő szövedékükön kívül létező térben és időben élők létének vége nem végleges, újra és újra felbukkannak a világmindenség más pontjain. Az ő állapotukat elnevezték átalakulásnak. A halál fogalmát saját definíciójukkal látták el. Esetükben ez nem csak a fizikai test és annak szellemi részének megszűnése, hanem az általa alkotott és létrehozott minden cselekvés, szó, gondolat vagy tárgy eltűnése. Ha egy állomáson lakó ″meghalt″, ezek a változások mind meg nem történtté váltak. Ez komoly kockázattal járt a vi-
lágmindenségben létrehozott cselekedeteikre és saját magukra nézve. Ennek következményeit egyetlen állomáson lakó sem tudta felfogni. Zorar mereven bámulta a kezében szorongatott pohár tartalmát. Lötyögtette az italt, igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna az előbbi mondatot. – Kathy hogy van? – kérdezte. Aryar élettársának említésével sikertelenül próbálta visszabillenteni a kizökkent időt a medrébe. A csend egyre fullasztóbban sűrűsödött körülöttük. Asztaltársa nem válaszolt. – Szerintem menjünk… – kezdett bele, de még be sem fejezte a mondatot, Aryar már felállt a székről. Tovább nézte a whiskyjét, majd egy húzásra megitta a mostanra olvadt jégben felhígult italt. A szék támláján lévő kabátjába ügyes mozdulattal bújt bele. Kifelé menet megállt egy pillanatra a pultnál. Elővette a zsebébe gyűrt százast, és egy kacsintás kíséretében a pincérnő elé tette. – Elég lesz? A rövid, fekete hajú nő némán bólintott. Keskeny szeme a vaskos jattot tartalmazó fizetséget nézte, remegő kezekkel nyúlt a gyűrött papírért. A pénzt akkor eresztette el végleg, amikor azt a lány már határozottan fogta ujjai közé. Végre kizökkent – állapította meg magában. Aryar közben a kantin előtti folyosón várta. Zorar még utoljára körbenézett. Ahogy távolodott az emberektől, a kantinban lévők folytatták megszakított tevékenységeiket, italaikkal és otromba vicceikkel hamar elűzték a kedélyüket borzoló szavakat. – Álszentek – dünnyögte Zorar az orra alá, amikor kilépett az ajtón. – Mondtál valamit? – Nem, Aryar, semmi lényegeset. – Körbenézett a folyosón. Mindkét irányba a szórakoztató központok nyi-
tott ajtaján kiszűrődő hangok csábították őket. Lemondó sóhajjal indult el jobbra. – Gyere, tudok egy másik helyet, ahol beszélgethetünk. Aryar beletörődötten követte. Időnként fel-felnézett az előtte lépkedő hátára. Zorar emlékezett még arra, amikor védelmére kelt a félénk fiúnak és az elrejtőzhetett a háta mögött. Minden veszély elől mögé bújhatott, aki istenítette ezért őt. Neki köszönhette, hogy ide kerülhetett, hogy a folytonos megaláztatást és szenvedést végre maga mögött hagyhatta. Mindig számíthatott a segítségére, amikor elakadt, ahogyan most is. A mögötte cammogó fiú nem vette észre, hogy megállt, és egyszerűen nekiment. – Minden rendben, Aryar? – I-i-igen. Bo-bo-bocs, csak elkalandoztam. – Ahogy mindig. Rámosolygott, ezzel kisimította a félelem ráncait az arcán, a láthatatlan kéz szorítása enyhült a nehézkesen lélegző mellkasban. Átkarolta a vállát, úgy vezette be a furcsa, vinnyogó és fémesen torz hangoktól zajos terembe. Aryar legszívesebben azonnal kimenekült volna innen. A zene frekvenciája lüktető hasogatással vibrált végig idegpályáin. Kezeit fülére szorította, igyekezett tompítani a fájdalmat. – Ny..gi. Hamar…s…. meg……kod – hajolt közel hozzá, és ordított a fülébe Zorar. Rázta a fejét, hogy nem értette, mit mondott neki, a másik ment tovább. Aryar nem akart nagyon lemaradni, ezért a széles vállak által nyitott ösvényen követte. A felvillanó fényekben nehézkesen tudta tartani a lépést. A darabos, vibráló képek gyors váltakozása kikezdte látóidegeit.
Az elől haladó tudta, hogy a mögötte lépkedő srác erdei vadnak képzeli őt. A vadásszá változott fiú néha nem vadász, hanem ragadozó lett, aki a prédáját látja maga előtt, és képzeletében az áldozata nem sejti a rá leselkedő veszélyt. A körülöttük vonagló testeket ilyenkor áthatolhatatlan vadonként érzékelte. Mintegy sűrű dzsungel, ahol a fákon visongó állatok figyelmeztető hangokkal adják hírül a ragadozó közeledtét, de a gyanútlan zsákmány figyelmét leköti a sűrűben való haladás. Zorar érezte az ugrásra készülő Aryart, ahogyan a hátát nézte és közben megnyalta a szája szélét. A ragadozó elrugaszkodni készült, amikor barátja egy ajtóhoz ért. Hirtelen a vibráló tompa fehér fényt vakító világosság váltotta fel, a képzelgő Aryar szeme elé kapta kezét. A dzsungel eltűnt, újra vonagló alakok vették körbe, a szoba kitárt ajtaja mellett állt barátja és intett neki, hogy lépjen be. Hallották, ahogyan az ajtó becsukódik mögöttük, ezzel a hangos zene kint rekedt, az agyuk zsibbadása alábbhagyott. Bent egy alacsony asztal állt, körülötte fotelok és egy kanapé. A falak fehéren ragyogtak. Intett a vézna fiúnak, hogy foglaljon helyet, de az csak tétován állt. – Csüccs le! – szólt Aryarnak – Mindjárt hozzák az italokat. Aryar a megnyugtató szavakból erőt merített. Kényelmesen elhelyezkedett a hozzá közel eső fotelben. Védelmezője vele szemben foglalt helyet. Egymást nézték. Az állandóan fesztelen és bőbeszédű Zorar most némán ült. Kényelmetlen érzés kerítette hatalmába a félénk srác mellett, ami a pincér belépéséig egyre fullasztóbbá vált. Aryar elé egy tonikot helyezett, neki egy barnás italt, jégkockákkal. Megint whisky. Úgy ítélte meg, a fotelban ülő srácnak is szüksége lenne rá, hogy végre bele tudjon kezdeni a mondandójába. A csenevész fiú a kezébe vette a poharat. Forgatta,
nézte az üvegre kicsapódó párát, ahogyan összegyűlik, majd cseppenként lefolyik. Ilyennek képzelte el magát ebben a pillanatban. Párának, amelyik egy nagy gömbbé duzzad, lassan gyűjti össze a merszét, hogy aztán minden akadályt leküzdő lecsordogáló cseppként kifejtse gondolatait. – Akkor mesélj, mi ez a halálvágy – próbálta rávenni Aryart, hogy végre adjon hangot az őt mardosó kételyeknek. Hátradőlt a fotelban. Belekortyolt a whiskyjébe, hangos nyelvcsettintéssel jelezte, a minőség kiváló. Várta, hogy a tonikot iszogató srác megszólaljon. Látta a zavart arckifejezést, amin nem csodálkozott. Az állomáson nem tolerálták a halálra vágyókat. – Elegem van ebből a céltalan létből – fakadt ki Aryar. – Céltalan? A fiú félszeg tekintete az üvegborítású asztalra szegeződött. A visszatükröződésben egymás arcát fürkészték. Látták a másikat, fejüket mégsem emelték fel, hamis álca mögé rejtőztek mind a ketten. – Meg akarjuk ismerni a létezés minden formáját – kezdett bele a mindenki által ismert litániába. Igyekezett nyugtató választ adni Aryarnak. – Akik ezt az állomást létrehozták, ugyanazt a feladatot tűzték ki maguk elé, mint a folyton változó élők. Megismerni az őket alkotó erőket, a miértekre választ kapni. Ez a célunk. – És ha nincs válasz? Ha soha nem kapunk választ? Aryar izgalmában túl erőteljes mozdulattal tette le a poharat, az asztal üvegfelületén egy hajszálrepedés futott végig. Heves kirohanása közepette nem vette észre barátja rémült ábrázatát. Tovább szőtte gondolatmenetét: – Ha egyszerűen az időtlenségben és a téren kívüliségben nincs válasz? Ha mondjuk az a válasz, mikor szánjuk el magunkat a halálra, hogy végre tapasztaljunk ? Akkor mi van? – Könnyei patakzani kezdtek szeméből. – Ezen
gondolkozom időtlen idők óta. Végtelen univerzumot láttunk létrejönni, majd elmúlni. Nekünk pillanatok csupán, de az ott élőknek évmilliárdok teltek el, vagy hozzánk hasonlóan pillanatok, mielőtt újra létrejöttek. Soha nem fedezték fel a folytonosságot, mert valami megakadályozta az információ szabad áramlását. Aryar a zsebéből elővett kendővel megtörölte könynyektől homályos szemét. A megrepedt üveget most vette csak észre. Óvatosan megtörölte, hátha elsimíthatja a sérülést rajta. Barátjára nézett, de az szótlanul ült és a poharában olvadó jégkockákat fürkészte. – Tessék! – folytatta izgalomtól elcsukló hangon. – Ezt miért nem vizsgáljuk, vagy küszöböljük ki? Tehetnénk ellene, nem? De féltjük nyugalmas kis szigetünket, ahol senki nem tudja, hogyan került ide és miért. Ahogy azt sem, ki hozta létre ezt a helyet. És mikor? – Aryar! – előredőlt az ülésében, a poharát finoman letette az asztalra. – Ezek a kérdések nem sokunkat foglalkoztatnak. Annyi folyamat van, amit még nem értünk. Vegyük az időn- és téren-kívüliséget. Egyikünk sem jött még rá, hogyan hozható létre. Nincsenek köztünk azok, akik létrehozták ezt a technológiát. – Persze, hogy nincsenek, mert meghaltak – robbant ki Aryarból. – Ez képtelenség. Tudod jól, mivel jár, ha valamelyikünk meghal. Kétkedő hozzáállása felszította a parazsat a mindig félénk fiúban. – Meghaltak! Értsd meg! Másképp nem lehetséges felelősséggel létezni, mert ráébredtek, hogy léteznek. A tajtékzó Aryar felemelkedett, a fotel menedékébe húzódó barátja fölé tornyosult. Lényét eluralta a téboly. Kidülledt szemei, görcsbe ránduló arcizmai, vicsorba torzult szája démoni maszkként feszült rá. Teljesen átszelle-
mült, a belőle áramló erő kioltotta az eddig segítő jobbot nyújtó barát magabiztosságát. A szavakat már fröcsögte. – Amikor eljutunk odáig, hogy puszta gondolatainkkal képesek vagyunk teremteni, alkotni; nem csak léha gondolatokat, tér- vagy időfoszlányokat, hanem komplex létezést, mi magunk is létezővé válunk, de a megújulás lehetősége nélkül. Amikor ez bekövetkezik, óhatatlanul több hibát véthetünk, mint amíg nem vagyunk tudatában. Mert amikor már tudjuk, önbizalmunk orvul elárul minket, és hibát hibára halmozunk. Míg egy nap azt vesszük észre, hogy az általunk uralt és irányított mindenségből kiveszett minden, ami jó és örömet szerzett nekünk. Fel-alá sétált a szobában, az adrenalin hatása csak hosszú idő elteltével szűnt meg. Ezt a pillanatot várta meg a whiskyt kortyoló Zorar, hogy végre szóljon. Reménykedett benne, hogy a felfokozott állapot csillapodását követően nem lesz több ereje védencének így kirobbanni. Az a csenevész, egyszerű lelkületű fiú, akit ismert, az előbb változott át emlékei mélyén lapuló dühöngő, őrjöngő démonná. Fogalma sem volt róla, hogy a törékeny testben ennyi erő lakozik. Elképzelte, ha ezt a védelmébe vett fiú fokozatosan engedte volna a felszínre bukkanni, és az elfojtott indulatok energiáját lelke fejlődésére fordítja, a megismerésre, akkor most a beszélgetés egészen másról szólna. Megrázta fejét, a hallottakat képtelen volt elfogadni. – De hogyan létezhet valami vagy valaki, ha meghal? – A halál maga a puszta létezés. Mert ha meg tudok halni, azt kizárólag én tudom előidézni. – Hogyan? Nálunk sem betegség, sem fizikai sérülés nem tudja előidézni a halált. – A magam akaratával – bökött homlokára Aryar. A kidülledő szemek közé mutató ujj méla fintort váltott ki Zorarból. Eszelős, ez a szó jutott eszébe, ahogyan figyelte az újabb kitörni készülő rohamot. Egy gyors kér-
déssel szakította meg az önmagát hergelő fiút. – És mitől válunk létezővé? – Azzal, hogy az önnön valónkat permanenssé tesszük a tér és idő folyamában. Ott leszünk minden kis alkotóelemben, amiből létrejönnek a világmindenség folyton megújuló alakjai. – Ezt hogy tudjuk elérni? A maradék whiskyt kiitta. Megnyomta az asztal üvegfelületébe beépített gombot, amivel megismételte a rendelését. Egy röpke másodpercig Aryarnak úgyszintén valami erőset akart rendelni, de végül, mivel nem tudta milyen reakciót váltana ki vele, inkább hagyta. – Így. A törékeny fiú mozdulatlanul állt előtte. Zorar várta, hogy történjen valami, de védence továbbra is ugyanúgy maradt. Nyílt az ajtó. A pincér elment Aryar mellett, akire egy pillantást sem vetett, és letette a poharat az asztalra. Zorar épp bocsánatot akart kérni a repedésért, mielőtt még az italt behozó teszi szóvá, de amikor odafordult, hogy szóljon, a szeme megakadt a távozó felszolgálón, aki átlépett a változatlanul egy helyben álló Aryar testén. Az ajtó bezárult. – Nem értem – hitetlenkedett. Várta az előbb még tajtékzó fiú válaszát. – A pincér már nem érzékelt engem, mert számára már nem létezem. Mivel életében ma látott engem először, ezért nem volt nehéz az általam keltett hatásokat nyomtalanul eltüntetnem benne. Idővel, ha gyakorlottabb leszek, minden létezőből ki tudom törölni magamat és soha nem jövök létre itt újra, mert ott leszek mindenben, ami létezik. Nem fogok tudatosulni, és nem lesznek ők sem tudatában a létezésemnek. Egyedül a maguk létezésének lesznek tudatában. A kantinban való találkozásuk óta most látott rajta
először megnyugvást. Minden félelem, remegés elpárolgott a tág pórusokon keresztül. Aryar vigyorogva vette fel az asztalra rakott whiskyt. Kiitta. Gyermeki ártatlansága lehullt róla, egy érett férfi bontakozott ki Zorar szeme előtt. Érezte a srác szavainak az igazságát, de vagy a megivott italoktól, vagy a rengeteg új tapasztalástól elvesztette a valóság feletti irányítását. Az üres pohárra nézett. Orrához emelte és érezte a gondosan érlelt gabonából az évezredes alkoholpárlat semmivel össze nem téveszthető aromáját. Letette az asztal makulátlan üvegére. Nem emlékezett, mikor itta meg, ezért megismételte a rendelést. A pincér hamar behozta a jégkockákkal elegyített italt. – Egy pillanatra – szólt utána. A kérdő pillantással néző férfi türelmetlenül várta a folytatást. – Megmondanád, hogy mióta vagyok itt és kivel? – Egyedül jöttél és kábé tíz perce. – Hm. Kösz! Szórakozottan dőlt hátra. Nem emlékezett rá, hogy valaha egyedül indult volna neki az éjszakának. Még megissza ezzel a pohárkával és megkeresi a többieket.
Egy mágus utazása (zenei aláfestés: Astor Piazzolla - Libertango ; Ludovico Einaudi Divenire; Ludovico Einaudi - Eros)
1952 Salerno, Olaszország
Minden itt kezdődött. Emlékszem arra a késő nyári napra, amikor hazafelé tartottam. A csupasz talpamat szúrták az útból kiálló elkopott kövek. Még itt, a szélén is sok volt belőlük. Középen, ahol az eső a talaj nagy részét kimosta, még nagyobbak és élesebbek álltak ki. Ez a kellemes fájdalom megérte, hogy focizhattam a többiekkel a hegy aljában lévő téren. Még láttam őket innen fentről, a teret körbeölelő házak árnyai között. Megálltam egy pillanatra pihenni és közben körbenéztem. A város túlfelén a nap már megközelítette a házak tetejét. Közelgett a vacsoraidő, sietnem kellett. Innen már hamar elértem a házunkat. Ez sem különbözött a hegyoldalba épült többi kőháztól, amelyek az út bal oldalán sorakoztak végig, egészen a csúcsig. A mienk a hegytetőtől száz lépésre épült, még az apám nagyapja idején. A falban lyukak tátongtak, a felsőbb résznél és a lapos tetőnél itt-ott kisebb hézagokat lehetett látni. A felső szint félig eltolva magasodott ki az alsóból. Ha a hegynek felfelé tartott az ember, olyan volt, mint egy torony. A lépcsőház falán lévő ablakok a várak bástyáihoz tették hasonlatossá. Szemből egészen másképp festett. A széles homlokzaton a felső szint ablakainak halványzöld zsalugáterei, a felfelé kapaszkodó borostyán és a szürkés kövek nyelték el a nap sugarait. A lépcsőház oldalán felfutó korlát nélküli lépcső rögtön a konyhába nyílt. Alatta a pince és édesapám műhelye. A konyhában édesanyám sürgött a tűzhely körül, ép-
pen a tésztát emelte a dézsa fölé és szűrte le. – Szólj apádnak! – vetette oda. Rohantam fel az emeletre a nagy szobába, ahol apám ilyenkor lenni szokott. Ott ült az asztalnál és a poharában gyöngyöző fröccsre bámult. A mögötte lévő üvegtelen ablakon át besütő alkonyi nap halvány narancs aurát vont köré. Amikor észrevette, hogy beléptem, rám nézett. – Jegyezd meg jól, fiam! Álmodni fontos. Ennyit mondott, majd visszafordult a pohár felé. Nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy megint többet ivott a kelleténél és ilyenkor nem szabad zavarni. Halkan visszamentem a konyhába. Útközben lefelé szóltam nagyapának. Ő a konyhával szemközti helyiségben lakott, ahonnan ajtó nyílt a hátsó udvarra, az egyetlen, ami fényt engedett be a délelőtti órákban. Mire visszaértem a konyhába, a tészta – leöntve finom paradicsomos szósszal – már a tányérokban várt. A morzsolt kecskesajt maradéka egy kis edényben volt a tésztás tál mellett. Még nem szórhattam meg a magam tésztáját, amíg édesapám és nagyapám nem szedett magának. Elsőnek nagyapám érkezett meg. Feltette az asztalra a demizsont. Kitépte a kupakot belőle és a tányérja melletti poharat teletöltötte a rubinvörös színű borral. Annak ellenére, hogy édesapám még nem jött le, az ő poharát is teletöltötte. – Megint mereng? – kérdezte édesanyámtól. – Úgy néz ki – válaszolta, majd kérdőn rám nézett. – Mit mondott? – Csak annyit – kavargattam a tésztát a tányérban –, hogy álmodni fontos. – Megint kezdi – sóhajtott fel édesanyám. Ilyenkor nagyapám mindig csak ennyit mondott neki: – Hagyd rá, Carla. Tudod, milyen nehéz a szülők örökségét továbbvinni.
– Tudom. De akkor is. Félek, hogy Francesco is ilyen lesz, ha felnő. – Mellém állt és megsimogatta a fejemet. – A sorsát egyetlen gyermek sem kerülheti el. Ezt akkor is tudtad, amikor Antonio megkérte a kezedet, te pedig a hátunk mögött igent mondtál rá. Már akkor is pusmogtak az itteniek ezt-azt. De te nem hallgattál senkire. Azt hajtogattad, a szerelem mindenkit meg tud változtatni. Mivel édesapám nem került elő még ekkorra sem, édesanyám intett, hogy ehetek. Mohón falni kezdtem a sajttal vastagon megszórt tésztát. Majd kaptam még egy tányérral, amit szintén gyorsan eltüntettem. Végül az elmaradhatatlan almás pitét tette elém édesanyám, amihez mézzel édesített forralt tehéntejet adott. Még hosszan beszélgettek nagyapámmal az apai örökségekről, meg hogy talán ez engem is érint, de sosem értettem, mire gondolnak pontosan. Mire végeztem a forró tejjel, elálmosodtam. Készültem felállni az asztaltól, hogy elosonjak, de édesanyám rám szólt. – Franceso! Mars mosakodni! Ilyen mocskosan be nem teszed a lábad az ágyba. – Igenis, Édesanyám. A tűzhely melletti állványon ott gőzölgött a lavórban a víz, a kereveten illatos szappan, amit még édesanyám főzött a nyár derekán. Levetettem a nadrágom és leültem a sámlira. A szappanozott ronggyal alaposan lecsutakoltam magamat. Leginkább a talpamat, nehogy amiatt ne feküdhessek az ágyba. Amikor végeztem, kihúztam magam, hogy édesanyám minél jobban megvizsgálhassa az eredményt. Hessentett a kezével, hogy most már mehetek. Hogy a hálóba jussak, újra át kellett mennem a nagy szobán, ahol édesapám még mindig a poharát bámulta, amiben az ital kevesebb lett azóta.
– Jó éjszakát, Édesapám! – köszöntem el tőle. Felemelte a fejét és megszólalt. – Milyen volt ma a foci? – Jó volt. – Ki nyert? – Robertóék. – Mennyire? – Négy-egyre. – Te lőtted azt az egyet? – Igen. – Miért nem lőttél többet? Hangja nem volt szidalmazó, mégis számonkérésnek éreztem. – Nem volt rajtam cipő, ezért fájt a lábam – válaszoltam szemlesütve. A lószőrrel tömött bőr okozta horzsolásokat néztem. Lenyúlt az asztal alá és elém dobta csónaknak is beillő, szétfeslett régi bőr cipőjét. – Az hozta a cipőt, aki aznap soros volt – mondta jelentőségteljesen. Ezzel lezártnak tekintette a társalgást, mert visszafordult a poharához. Még vártam egy kicsit, hátha akar mondani valamit, de nem történt semmi. Felvettem a földről a cipőt. Magamhoz öleltem őket, majd berohantam a hálóba. Egész éjjel a mellemhez szorítottam életem első pár cipőjét. Elképzeltem, mit szólnak majd a többiek, ha holnap ebben megyek focizni. Arról ábrándoztam, hogy így cipőben, mennyi gólt fogok rúgni. Robertó dühtől elkékülő arcát láttam, ami később paprikavörössé válik, ahogy barátaival üvöltözik majd, hogy miért nem bírnak engem megállítani. Éreztem, végre elégtételt vehetek a megaláztatásokért, amit azért kellett elviselnem, mert nekünk nem volt annyi pénzünk mint nekik, hogy minden évben új ru-
hát és cipőt kaphassak. Ráadásul a város legszegényebb részén laktunk. Ekkor még nem tudtam, hogy másnap reggel az életem gyökeresen meg fog változni. *** 1895 Salerno, Olaszország
– Francesco! Ébresztő! Ideje indulni. A gyengédnek nem nevezhető szavak magamhoz térítettek a merengésből. Kezemben a kihűlt teával teli csészét fogtam. Felnéztem a székből, előttem az a szőke hajú nő állt, aki az utóbbi napokban gondomat viselte. Letettem a csészét az asztalra és mielőtt felálltam volna, az erkélyről még utoljára szemügyre vettem a várost. A közeli kikötőben vitorlások tucatjai várták a szelet, hogy végre kihajózhassanak. A hajnal első fényei már megvilágították az öböl bejáratánál magasló sziklákat. Ez jelezte a halászoknak, hogy késésben vannak. A hátam mögül felhangzó türelmetlen torokköszörülés meg nekem szólt. Felvettem a kalapomat, kezembe fogtam a botot és elindultam. A hölgy már az ajtóban várt, a kézipoggyászokat a fiatal inasfiú ragadta meg. Lesétáltunk a lépcsőn a szálló előterébe. Megvártam, amíg kísérőm rendezi a számlát. Amint végzett, együtt léptünk ki a kövezett utcára. A bejárat előtt várt ránk a fiáker. Amikor a szőke hajú nő jelt adott az indulásra, a kocsis egyből a lovak közé csapott. – Hová megyünk? – kérdeztem a mellettem ülő hölgytől. – Az emlékeid egy újabb helyszínére. – Miért? – Nem emlékszel? Tegnap már megbeszéltük.
– De, most már rémlik – hazudtam. – Ismételd el kérlek! Gyanakvóan nézett rám, nem hitte egyetlen szavamat sem. – Tudod – győzködtem –, az elmúlt időszakban az elmém nem a legjobb. Láttam az arcán, hogy eltaláltam az okot, amiért velem van. – Rendben, elmondom – sóhajtott beleegyezően. Kezemet a sajátjába fogta, úgy kezdett neki a mondandójának. – Te, Francesco Basilico, a világ leghatalmasabb mágusa vagy, aki… – A mije? – vágtam közbe. – Ne szakíts félbe – fedett meg szigorúan. Bocsánatfélét habogtam, bólintottam, mire ő folytatta. – Szóval a világ leghatalmasabb mágusa vagy, aki képessé vált az álmodásra. Álmodás. Apám mondogatta mindig, hogy álmodni fontos. Később, amikor egy reggelen apai nagyapám értem jött, ő el is magyarázta, mit jelent álmodni. Hallottam, hogy tovább beszél, de az elhangzottakat már nem értettem. Elégedetten dőltem hátra, mert végre eszembe jutott a neve: Ines. Behunytam szemem, és azon töprengtem, mit jelenthet az, hogy mágus. 2015 Michigan, Egyesült Államok
– Az álmodás egy olyan képesség, amelyet a mágusok arra használnak fel, hogy szabadon mászkálhassanak a különböző korok között. Ezt kimondottan azért teszik, mert a megszerzett tudásukat a régi korok mágusainak tanítványaiként bővíteni tudják. Vannak jobb és kevésbé jó képességű mágusok. A jobbak mind a múltban és mind a
jelenben képesek arra, hogy egyszerre több korban is létezzenek, vagy akár a régebbi korból az újabba lépjenek. Kizárólag akkor tudnak újabb korba lépni, ha meglátogatja őket abból a korból egy tanulni vágyó mágus. Érted, amit mondok, Francesco? – Igen, eddig minden világos. A láthatatlan férfi folytatta. Öreg, rekedtes hangja ismerős volt számomra, az arcot mégis képtelen voltam magam elé képzelni. – Te képessé váltál rá. Annyira megtetszett neked az álmodás adta szabadság, hogy a figyelmeztetésem ellenére nem csak a lelkedet vitted egyik korból a másikba, hanem idővel a testedet is. Úgy mondtad, kell egy kis kikapcsolódás. Ez a kikapcsolódás jelenleg a létedet fenyegeti. Elméd kezd széthullani, te pedig lassan végleg itt ragadsz, ebben az itáliai idillben. Pedig… – Hé, álomszuszék! Ébresztő! Az öreg azonnal elhallgatott, amint egy gyengéd női hang hozzám szólt. Kinyitottam a szemem, de már előtte tudtam, hol vagyok. Az erőteljes klór, a semmivel sem összetéveszthető fertőtlenítő szagból és az elektromos gépek zajából egyből beugrott a kórterem képe. A lágybarna hajú nő, akit feleségemként ismertem, az arcomhoz hajolt és puszit adott. Éreztem fűszeresen édes parfümjét, amit tavaly ősszel kapott tőlem. Minden ok nélkül. Mármint semmilyen alkalmat nem ünnepeltünk. Egész egyszerűen amikor a boltban egy hölgy magának válogatott a parfümök között, megéreztem ezt az illatot és gondolkodás nélkül kértem egyet az eladótól. Kedvesem majdhogynem örömtáncot járt, amikor átadtam neki. Azóta védjegyévé vált, és válhatott is, mert neve ellenére kevésbé felkapott illat volt. – Jobban vagy? – kérdezte aggódó tekintettel. – Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Mihez ké-
pest? Az, hogy nem idegenként néztem rá, megnyugtatta. – Jobban vagy. Ennek örülök. Átkarolta a nyakamat. Erőteljes ölelése közben azon morfondíroztam, vajon mikor pereg le a szemem előtt az életem. Kénytelen voltam köhinteni és a kezeit megütögetni. – Bocsánat, de olyan régóta vártam erre a pillanatra, hogy… – Sírni kezdett. Visszaborult a vállamra, könnyei rövid idő alatt eláztatták a hálóruhámat. – Cssss! Kezemmel finoman, nyugtatóan simogattam a hátát. Fejére puszit adtam. Mikor erre sem nyugodott, óvatosan felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. A heves rázkódása csillapult. – Csókot kérek! Halvány rózsaszín, állandóan mosolyra álló szájával édesen csókolt. Először kicsit bizonytalanul kóstolgatott, mint aki az első randiján van. Majd egyre határozottabbá vált, ahogy megbizonyosodott arról, tényleg akarom. A végére a nyelveink mellett a kezeink is elkezdték felfedező útjukat, vágyaink türelmetlenül követelték jussukat. Szenvedélyes együttlétünket a belépő nővér zavarta meg. Talpig vörösödő, rajtakapott tinikként rebbentünk szét. Vagyis kedvesem rebbent le rólam, mert én mozdulni sem bírtam. – Az infúziót jöttem cserélni – igyekezett leplezni zavarát a nővér is. Hamar végzett. Kifelé menet még ezt mondta: – A látogatási időnek lassan vége. Utána minden csendes lesz. Nagyon csendes. Már csukni készült az ajtót, amikor eszébe jutott valami. – Ma lesz a VB döntő. A társalgóban a TV ilyenkor
nagyon hangosan üvölt az öregek miatt. Az ember szinte a saját hangját sem hallja, annyira hangosan. Azzal becsukta az ajtót. Mi pár másodpercig némán néztünk egymásra, majd hangosan felnevettünk. Kedvesem visszaült mellém az ágyra. – Örülök, hogy itt vagy. – Én is… A nevét akartam mondani, az azonban sehogy sem akart az eszembe jutni. Helyette egy puszit küldtem útjára a levegőben. Mellém feküdt, a fejét kényelmesen elfészkelte a vállamon. – Mióta? – kérdeztem tőle. – Hat hónapja és három napja. – Mágus vagyok? Meg kellett kérdeznem. Tudnom kellett, hogy az álmaimban élek, vagy az életemben álmodok. – Az vagy. A leghatalmasabb. – A nevem ? Felült, az arcomat fürkészte. Azon gondolkozhatott, hogy komolyan beszélek-e. – Tényleg nem emlékszem rá – erősítettem meg kételyeit. – A neved…
1927 Chicago, Egyesült Államok
Antonio mérgesen sétált oda a lift melletti fülkém pultjához. Alig fejeztem be az újabb taxi rendelését, amikor mérgesen csak ennyit közölt: – A nyolcas asztalnál ülő hölgy téged hívatott. Ki kellett hajolnom a pult mögül, hogy lássam, kire gondol. Elállt a lélegzetem, amikor a városba érkező világhírű színésznőt megpillantottam. A zöld szemű, szőke haj-
zuhataggal rendelkező híresség, a színes filmek ünnepelt sztárja kedvesen integetett nekem. Kissé bizonytalanul visszaintettem. – Mit akar tőlem? – kérdeztem suttogva a főpincért. – Nem tudom. De ma már négyszer szólt az őt kiszolgáló pincéreknek, akik természetesen finoman elutasították a kérését. Most engem hívatott, és közölte, ha nem küldelek oda, szól a tulajdonosnak, aki az ő nagy rajongója, és kirúgat. – Odafordult a minket néző hölgy felé, aki türelmetlenül széttárta karjait, tudakolva, mi tart ennyi ideig. Gyorsan átfutottam a vendégek listáját. Alig pár asztalnál ültek, azok zöme saját autóval érkezett. Nagy levegőt vettem és elindultam a hölgy asztalához. A meglepődöttségem elrejtésére tett igyekezetem hasztalannak bizonyult. A helyzet kimondottan szórakoztatta. Egyik kezében öngyújtó, amivel alig fél perce gyújtotta meg a másikban füstölgő cigarettát. – Üljön csak le! – mutatott az asztalnál lévő üres székre. Közben az öngyújtót tartó kezével hadonászni kezdett, hogy széthúzza a fehér függönyt maga előtt, amit az imént kifújt szétterülő füst vont elé. – Elnézést, de szolgálatban vagyok. Nem tehetem. Idegességemet az egyenruhám igazgatásával palástoltam. A gombok mellett két kósza cérnaszálat találtam, amiket ujjaim közé csíptem és erős rántással téptem le. Ruhám makulátlanná varázsolását követően néztem rá megint. – Persze, persze. Antonio habogott valami ilyesmit, de én csendre intettem. Átutazóban vagyok, és én olyannak látom magát, aki tudna nekem segíteni. – Én nem pincér vagyok, hölgyem. Nekem az a feladatom, hogy taxit hívjak a vendégeknek. – Értem, értem. De ez nem zárja ki, hogy ismerje a vá-
rost. Újból, most már erélyesen mutatott az üres székre. Leültem. – Itt lakik, nem? – tette fel a kérdést. – Mondhatni. Alig pár hónapja. Mindent megtettem annak érdekében, hogy a méregzöld ruha domborulatainál feljebb emeljem tekintetemet, ezért azt a csillogó kövekből álló nyakláncra szegeztem. Néha megengedtem magamnak, hogy kicsit még feljebb, a mozgó piros ajkakra pillantsak. Az igéző búgó hang és a száj mozgása teljesen elbűvölt, ezért zavaromban az asztalon kerestem inkább néznivalót. – Gondolom, ismer olyan helyeket, amiket érdemes éjszaka meglátogatni. Kora reggel tovább kell utaznom. A kísérőm, aki vállalta, hogy körbe kalauzol a városban, sajnos lekéste az esti vonatot. Így most egyedül vagyok és nagyon unatkozom. Kis szünetet tartott, amíg a cigarettába szívott. A füstöt egyenesen az arcomba fújta, ezzel késztetve arra, hogy rá nézzek. – Izgalomra vágyom. Félre nem érthető kijelentése után percekig csendben ültünk. Tekintetével fogva tartott, nem mertem máshová nézni. A kínos pillanatot Antonio zavarta meg. – Hölgyem, elnézést a zavarásért, hamarosan zárunk. Hívhatok önnek egy taxit? A díva rám mosolygott. – Van kocsija? – kérdezte tőlem. – Egy Dodge Roadster. – Gondolom, azzal jött dolgozni? Közben cigarettatárcáját és öngyújtóját elpakolta vörös retiküljébe. – Igen. Diadalittasan fordult a főpincér felé.
– Látja? Taxi megoldva. Francesco hazavisz. Elmehet! A főtt homár színűvé változó Antonio távozásakor majdnem elbotlott az egyik asztal lábában. A hölgy felállt, én késve ugrottam fel az asztaltól, hogy kihúzzam a székét. Rám villantotta csillogó mosolyát és belém karolt. Andalogva sétáltunk a lifthez. A pincérek, majd a liftes fiú irigykedő tekintetének kíséretében mentünk a garázsba. Az autómhoz értünk. Hangos nyikorgás közepette kinyitottam az utas felőli ajtót. Ő tétovázott. Odanéztem az ülésre, ahol újságpapírok, ételmaradékos szalvéták, száraz kenyér és szennyes ruha hevert. Gyorsan felmarkoltam és az ülés alá tuszkoltam mindent. Leporoltam az ülést, majd amikor kész voltam, kérdőn ránéztem. Elégedetten biccentett és beült. Elfoglaltam a helyemet. Remegő kezemmel nehezen találtam a kulcs helyét. Végül sikerült elfordítanom, a motor köhögve felpörgött. – Hová? – kérdeztem tőle. – Maga a mágus, magának kell tudnia. Kinéztem a szélvédőn. Én vagyok a mágus, nekem kell tudnom, hová tartok – mondtam magamban. Gázt adtam és kikanyarodtam a holdtalan csillagfényes éjszakába.
2015 Michigan, Egyesült Államok
– A hit a placebo hatás. A tudás… a tapasztalás által átélt érzések pedig a gyógyszer. Az előadóteremben ülő fiatalok csendben figyeltek rám. Azon a napon egy kósza nesz, mobil csörgés, sem egyéb zaj nem szakította félbe az előadásomat. Pedig jobban örültem volna neki, mert más sem járt a fejemben,
mint az előző este a színésznővel. Miután beültünk az autóba, a város melletti erdőbe mentünk sétálni, ahol egy tisztáson töltöttük az éjszakát, kellemesen eltársalogva a lelkek okozta örvényekről. A csillagok még javában tündököltek odafent, majd a következő pillanatban már a buszon ültem, úton az egyetem felé. Két megállóval tovább mentem. Vidáman fogtam fel a dolgot, kis reggeli testmozgásnak, amúgy is elhanyagolt izomzatom megdolgoztatásának. Az óra fennmaradó részében áttértem a könyvtári szex ártalmaira, az általa okozott súlyos sérülések kockázataira. Vidám perceket szereztem vele a hallgatóságomnak, köztük azoknak is, akik a középső részen egymás mellett ültek. Rájuk emelt tekintetem egyértelművé tette, hogy a szőke loknis lány rendszeresen ágynak használja a könyvtári asztalokat. Előadásom végeztével feladat kiadása nélkül távoztam a teremből. Délután az egyetem kijáratában kedvesem várt. Meglepetten álltam előtte, teljesen kiment a fejemből az esti vacsora. Gyengéden átkarolt. A tér szemközti oldalán található étteremben foglalt nekünk asztalt. – Milyen volt a napod? – kérdezte. – Remek. Simán ment minden. Éreztem, hogy nem erre kíváncsi. A várt kérdésekkel késlekedett, helyette vállamra hajtotta a fejét, így sétáltunk lassan. Az étterem zsúfolásig megtelt vendégekkel. Az elénk siető pincér asztalunkhoz kísért, majd egy másik jelent meg, hogy felvegye a rendelést. Egyikünknek sem volt kedve az egzotikusan hangzó ételekhez, ezért egyszerű fogást rendeltünk. Amíg vártunk a felszolgálásra, a sárgászölden csillogó édes fehér bort kortyolgattuk. Talán három vagy négy pohárnyit, mire a pincér megjelent vacsoránkkal. Jóízűen láttunk neki a nagy adag bolognai elfogyasz-
tásának. Egészen az étkezés végéig napi semmiségekről beszélgettünk. A Facebook oldalakon olvasható ostobaságoktól indultunk, érintettük az időjárást, végül a mozifilmeknél kötöttünk ki. Egyetértettünk abban, hogy míg a regényírásnál az egyediséget keresik, addig a filmek gyártásánál sablonosabbnál sablonosabb forgatókönyvek születnek, amiket vászonra is visznek. – Mire emlékszel? – tette fel a kérdését váratlanul. A szemébe néztem, felvontam szemöldökömet, vártam a kérdés bővebb kifejtését. Kedvesem letette üres poharát az asztalra. Újra megkérdezte: – Mire emlékszel? – Hátradőlt a széken, karjait összefonta maga előtt. – Ezt hogy érted? Mire kellene emlékeznem? Remegett a hangom a félelemtől, hogy olyat tettem, amivel megbántottam és megfeledkeztem róla. Végiggondoltam a napot, az előző estét … Mi történt előző este? És napon? – Mi… történt velem? – Tudod, hogy hívnak ? – Merev testtartása egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. – Fransesco Basilico. Miért? – feleltem. Eddigre teljesen elbátortalanodtam. – És tudod, ki vagy te? – Egyetemi tanár, aki gyógyszerelméletet tanít? – Nem emlékszel, miért kerültél kórházba? – Kórházba? – kérdeztem vissza csodálkozva. A meleg hangulatú vacsora rideg kérdezz-felelekké alakult. – Hét hónapig feküdtél kómában. – Hangja egyre halkult, ahogyan folytatta. A végére erősen kellett figyelnem, hogy halljam. – Egy nap, minden előjel nélkül, nem ébredtél fel. Az orvosok azt mondták, hogy az agyad azon része, ami az álmokért és a rövid távú emlékezetért fele-
lős, erős aktivitást mutat. És tudod, mit mondtál az első tiszta pillanatodban? A kezemmel jeleztem, hogy folytassa. – Ő is gyilkosnak hívta a Szabó Csütörtököt? Felkuncogtam ezen a képtelen és értelmetlen mondaton. Szabó Csütörtök. Melyik normális ember mond ilyet? – Szabó Csütörtök? – Igen. De azóta sem adtál választ rá, hogy ez mit akart jelenteni. – És utána? – Lassan felépültél, de az emlékeid elzárva maradtak. Ilyesmit mondtak az orvosok. Agyilag ép vagy, de valami blokkolja az emlékeidet. Helyettük más emlékek kerülnek a felszínre, amiket nem teljesen értek. Álmodban sokszor ismételgeted, hogy Álmodni fontos. Tegnap reggel meg azt mondtad, hogy menned kell, mert te vagy a Búcsúztató.
1944 Berlin, Németország
Időben odaértem a templom oldalába épített ravatalozóhoz. Tokjában pihenő hegedűmet cipeltem a kezemben. A rokonságból egyedül az idősebb fiútestvér várt rám. Lesétáltunk a lépcsőn az ajtóhoz, de azt zárva találtuk. – Meg kellene keresni a kulcsárt. A férfi elment intézkedni. Addig én szemügyre vettem a bejáratot. A kovácsoltvas pántok szegecsei tompán verték vissza a korai fényt. Nem tömör fából, hanem vastag, összeillesztett lapokból készült. Körülötte a falba apró angyalok, démonok, emberek és állatok apró alakjait faragták. A kilincs rozsdától zöldellő, ornamenttel díszített réz. Felette egy bibliai jelenetet ábrázoló ablak. A két oldalról idevezető lépcsőt fehér márványból rakták, felületén apró
mintázatok, amelyek az egyik oldalon a lélek mennybe menetelét mutatták, a másikon pedig Jézus keresztre feszítését és feltámadását. – A lelkész úr még nincs itt, és addig senkit nem engedhetek be. A perlekedő hang a templomszolgáé lehetett. Amint befordultak az épület sarkánál, megláttam a fiatal vékony férfit kopottas ruhájában. A mellénye alatt az ing kigombolva, gyűrötten lógott ki a nyakánál. Amikor észrevett, igyekezett a ruházatát rendbe szedni, és némi határozottságot erőltetni magára. – Uram – szólt hozzám. – Az elhunyt testvérének is mondtam már, amíg a lelkész nem érkezik meg, senkit sem engedhetek be a ravatalozóba. – Engem igen, fiam. Én a Búcsúztató vagyok. Elfehéredett, reszkető testtel került ki, és ment az ajtóhoz. Folytonos csörgés közepette nehezen illesztette a zárba a kulcsot. A nyelv fordult egyet, majd kettőt. A vaskos ajtó a helyhez méltó csenddel tárult fel. Bent sötét volt, egyedül a bejárat feletti ablakon szüremlett be kevés fény. Elindultam a padsorok között, a terem végében látható szószéket és az előtte lévő úrasztalt néztem. Középen balra fordultam a kétszárnyú átjáró felé, ami mögött a ravatalozó található. Halkan odaléptem a fal mellett sorakozó székekhez. Letettem a hangszert, majd felnyitottam a tokot, és mielőtt kezembe vettem a hegedűt, ellenőriztem ruhámat. A fekete lakkcipő, nadrág és öltöny rendben, a vasalás élei megmaradtak. Fehér ingem keményített gallérja tartotta magát, a mellény zsebében az órám halkan tik-takkolt. Elővettem, felnyitottam a fedelét. Pontosan hét óra ötvenkilenc perc. Visszacsúsztattam, finoman meglapogattam a zsebemben. Az elhunyt lábához álltam, vártam, hogy megszólít-
son. Elmémben felhangzott a hárfa, kezem önkéntelenül mozdult, az első hangok kitöltötték a ravatalozót. Remembrances6 – ugrott be a cím. A hegedű sírt. Kifacsartam minden egyes hangot belőle, hallottam koppanni a rideg kőpadlón az első cseppeket. Rendíthetetlenül játszotttam tovább, és hagytam, hogy az érzés magával sodorjon. Halk nesz, apró léghuzat csiklandozta meg a fülemet. Kinyitottam a szemem: egy rózsaszín ruhás nő állt előttem, nyakában fehér gyöngy nyaklánc. Felnézett rám. Fejét egészen hátrahajtotta. Ott lebegtem a koporsóban fekvő férfi holtteste fölött. A nő arcára kiült a felismerés. A szemében csillogó kristályok lehulltak, apró tavacskát hoztak létre a lábánál. A húzás gyengéd volt, az átmenet annál gyorsabb. Felültem. Mellettem a síró nő kapaszkodott csontfehér táskájába. Egyáltalán nem ijedt meg. Elsőként a hideg kezeket fogta meg, utána az arcot simította végig. Lakkozott körmeivel megcirógatta a férfi állát. Halkan beszélt hozzá, a férfi válaszolt neki. Ebből az egészből semmit nem éreztem vagy hallottam, egyedül a látvány maradt meg bennem. Búcsúzóul ajkai érintették apja homlokát. A hegedű utolsó hangja még egy kis ideig visszhangot vert a sötét ravatalozóban. Vártam még pár másodpercet, hogy a búcsúztatás okozta sokk megszűnjön és szédülés nélkül léphessek a székekhez. Sikerült leülnöm. Letöröltem az izzadtságot a nyakamról, lazítottam a nyakkendőn, az ing felső két gombját kioldottam. A magassarkú cipő kopogása fület hasogatóan verődött vissza a falakról. A kétszárnyú ajtóban ott állt a középkorú nő, aki végignézte, ahogyan elpakolok, és gondosan bezárom a tokot. Minden kérdés, beszéd nélkül elindultam a templomból kifelé. 6
Schindler´s List Soundtrack -13. Remembrances
Alig érthetően ennyi ért el hozzám, amikor a vaskos ajtót kitárva a délelőtti erős napfény elűzte a sötétséget a teremből: – Köszönöm. Megálltam egy rövid időre. Valami szépen, megnyugtatón törtem a fejemet, amit mondhatnék neki. Egy félresikerült vállrándítás után csak ezt bírtam kinyögni: – Ez a dolgom.
1211 Somerset, Angila
A csarnok oszlopai között futottam. A kijáratot kerestem. Egymás után hagytam el az utolsó vésőnyomig élethű faragványokat. Harcos férfiak, nők, ádáz vadállatok, csuklyás ismeretlenek. A tüdőm szúrt, a lábam sajgott. Az oszló félhomályból már tudtam, közel a kupolaterem. Az utolsó métereket egy vetődéssel szeltem át. Még a levegőben oldalra fordultam, sikerült vállal érkeznem a kemény kőre. A csúszást a hátamon fekve fejeztem be. Halk hálát mormoltam a gondos novíciusoknak, amiért ilyen precízen simára csiszolják minden napforduló alkalmával a kristályok katedrálisát. Felnéztem a magasba vesző kupolára: ablaktalan oldalfalai miatt teljes sötétség vette körbe az öt tündöklő kristályt. Kék, piros, zöld, sárga és lila. Fényük örvénylő kavalkáddá változva táncot járt a falakon. Levegőért kapkodtam, apró kis szikrák cikáztak a szemem előtt, amit nem mertem becsukni, mert attól tartotttam, hogy akkor a rúnák mágiáját hordozó kristályok eltűnnek. Vártam, amíg légszomjam lecsillapodik, és a lábamban lévő merev izmok felengednek. – A kijárat! – kiáltottam fel. Sajgó tagokkal felpattantam a földről és a végtelennek
tűnő oszlopsorok közt futni kezdtem. Öt férfi indult felém, mind mormogott valamit. Nekem szóltak, kinyújtott karjukkal meg akartak állítani. Csuhájuk sötét színű, deréktájon világos kenderkötéllel megkötve. A csuklya szélét ezüstcérnával hímzett rúnák ékítették. Lábukon bőrsarut viseltek. Összeszorított szájuk nem mozdult, hangjukat mégis hallottam. Mind ugyanazt mondták: – Kristályok mágusa. Tudásunk a tiéd, a könyvtárunk nyitva áll előtted, Francesco, a Mágus. A kristályok egyre jobban közelítettek felém. Más hangokat hallottam, a csuhába öltözött arctalan ismeretlenek eltűntek. Sziszegő hang, ahogyan valami fel-le emelkedik, és a levegőt pumpálja. Kis kerregő hang mellette. Gyorsan pörgő valamié. A rúnamágiát őrző fénypontok egyszínűvé váltak, beleolvadtak egy, az őket körbevevő acélos korongba, ami egészen a fejem… nem, a testem felett volt. Hanyatt feküdtem a kövön, a mágikus erő átjárta testemet. Éreztem, ahogyan a kismedencémben fájdalmasan ténykednek. Feszítenek, vágnak, szúrnak, de végül elmúlt minden, egyedül a zümmögés maradt, a levegőt préselő masina és a kis kerregő hangja.
2015 Michigan, Egyesült Államok
A szag. Ezt ismertem. A bizonyosság kedvéért résnyire nyitottam a szemem. Az elmosódott kép hosszú időn át nem akart élesedni, jobbnak láttam szemhéjam belső felét nézni. A kórteremben a megszokott hangok vártak. Üdvözölték a vendéget. Az egyik egy folytonos bippel, a másik halk sustorgó duruzsolásával. Ez utóbbi új. Ha képes leszek fókuszálni, jobban megnézem magamnak. Szemhé-
jam mögötti sötétségben számolatlanul telt az idő. A fóliázott ablaküvegen bejutó fény sem adott tájékozódási pontot. Valamikor napközben lehetett, ennyit voltam képes megállapítani. A hosszú, unalmas perceket ételt követelő gyomrom tette elviselhetetlenné, hangos kordulásokkal és erős görcsökkel jelezte, hogy igényt tart némi szilárd emészteni-valóra. Kinyílt az ajtó. Újra megpróbáltam a fókuszálást, de sikertelenül. Elmosódott alakok gyűltek az ágyam köré. Az egyik – illatából ítélve biztosan nő – a mellettem lévő műszereket vizsgálta. Egy másik felhajtotta a takarómat. A gyönyör leírhatatlan lehetett, mert néma csend ereszkedett a szobára. Végül egy alt hangú férfi szólalt meg. – A vena iliaca-n kialakuló aneorizma következtében az elvékonyodott érfal megrepedt. A beteg erősödő alhasi fájdalmakra panaszkodott, amiről a műtéti feltárást követően kiderült, hogy azt a hasüregbe szivárgó vér által keltett nyomás okozta. Emellett gyengeségről, szédülésről számolt be, amikor az osztályunkra behozták. – Mennyi vért kapott? Az ércesebb hang lehetett a főorvos vagy ki, de mindenképpen az az orvos, akitől rettegett a többi bent lévő. Nem láttam továbbra sem, a hanghordozása mégis megremegtette az embert, egészen a lelkéig. Léleknyúzó: ez jó név lenne az ilyen személyekre. – Másfél litert. Az állapota azóta stabil – folytatta a beszámolót az első doki. – Ha jól látom, a műszerek szerint ébren is van. Hogy érzi magát? – Vagyok. – Fáj valamije? – Nem. Egy erős kéz bátorítóan megütögette a lábamat. – Minden rendben lesz. A felesége elment pár pillanatra, hamarosan itt lesz.
– A feleségem? A választ nem kaptam meg azonnal. Helyette kérdést tettek fel. – Emlékszik, hogy ki maga? – Persze. Francesco Basilico, a világ leghatalmasabb mágusa. Ismét a csendet kaptam válaszul. Valaki tollal írt. – Emeljék a solanezumab adagot – mondta ki a halálos ítéletet a léleknyúzó. – De professzor! A szer még csak kísérleti fázisban van. A beteg beleegyezése nem elegendő, hogy ekkora adagban adagoljuk neki. Ráadásul nem is diagnosztizáltak nála Alzheimert. A léleknyúzó mellém lépett. Éreztem bőrének erős illatát. – Uram! Beleegyezik a jelenlegi adag duplájába? – Az mit jelent számomra? – Az emlékei rendeződését. A minimális adaggal elértünk némi javulást, szépen gyógyult. De az aneorizma, vagy más hatás miatt, visszaesett. Beleegyezik? Emlékeim rendeződése. Nincs semmi baj az emlékeimmel. Emlékszem apám házára a hegyoldalban. Ahogyan emlékszem a kis öbölben lévő városkára, vagy az épület tetején lévő étteremre, ahol amolyan taxihívogató fiú voltam, és az éjszakát velem töltő színésznő lágy bőrének illatára. A hegedűre is emlékeztem. Az első órákra, amiket felnőtt fejjel kezdtem. A tanáromra, a kissé kopaszodó Albertóra. Vékony orráról minduntalan le akart esni a szemüveg. Állandó ciccegése, amikor elrontottam valamit, csak hosszú idő után maradt el. Felrémlett egy éjszakai séta, amit egyedül tettem meg, bottal a kezemben.
1945 Marseille, Franciaország
Kiléptem a belvárosi bérház ajtaján a szűk, kövezett utcára. A szemben lévő a ház faláról omladozott a vakolat, a jó része hiányzott. Ügyeskedők elkezdték kibontani a téglákat, hogy saját vidéki lakhelyüket ebből építsék fel. A kormányzat nem intézkedett, erre már nem jártak csendőrök, hogy vigyázzák a rendet. A tátongó résen beláttam a körfolyosókig, a kapuban egy afrikai nőt láttam, fejére tekert rongyokkal. Halk zajt hallottam, talán egy macska vagy méretesebb patkány rohant át a házak pincéi között. Visszanéztem a szemközti házra: most más ajtókat láttam, és a nő az udvaron mosott. Megint nesz vonta el a figyelmemet, ami után a fejemet ismét a megbontott falu épület felé fordítottam. Ott a nő már egy gyermeket dajkált a kezében. Ez ismétlődött párszor. Neszezés, képváltás. Egy újabbnál egy öreg nőt támogatott, a gyermek eltűnt. Ne! Ne most! Lehunytam a szemem, igyekeztem kiűzni magamból a formálás, az állandó változtatás képességét. Sikertelen igyekezet, kinyitott szemem megint mást látott. Egy kép a múltból, vagy a jövőből? Képtelen voltam megállapítani, a képek minden egyes pislantásnál változtak. Próbáltam lerázni magamról, de éreztem, hogy sűrű füstként telepszik rám és egész éjjel velem lesz. Meguntam erőm játékát, majd elindultam az utcán, magam mögött húzva a csak számomra látható köd-fehér palástot. Cipőm hangosan koppant minden komótos léptemnél. Sétapálcámat kezembe fogtam, szórakozottan lóbáltam. Kiértem a sötét sikátorból, az utcák egyre világosabbak letttek, ahogy az éjszaka is élő városnegyed felé haladtam. Egy gondolat járt a fejemben, amire nem találtam választ. Olvastam nemrég egy könyvet, aminek nem jutott eszembe a címe. Az a baj, hogy a szerző sem, és akárkit
kérdeztem, senki sem ismerte. Valamilyen nőt, fekete kerékpárral. Ez motoszkált bennem, ahogy közeledtem a harsány népek felé. A következő sarkon egy mentőautó állt. A házból egy terhes nőt toltak oda kerekesszéken, majd betették és csendben továbbálltak. Megálltam egy pillanatra a fényképész kirakata előtt. Méretes tükörben néztem meg a külsőmet. Frakkom kifogástalan, fehér kesztyűim tiszták. Megemeltem a kalapom, mintegy üdvözölve tükörképemet és továbbmentem. Az utca egyenesen átvezetett a kövezett tér szélein felállított kapuk egyikén. Közepén kör alakú szökőkút. Körülötte asztalok és székek a közeli presszók vendégeinek. A velem szemben elhaladókat mind üdvözöltem. Élveztem, hogy nem vették észre idegenségemet. Nem oda tartoztam, de nem jutott eszembe, honnan érkeztem. Ruhám értéke és a zsebemben lapuló tárca vastagsága nem egy lepukkant negyed lakójára vallott. A szökőkút közepén egy ég felé nyúló, férfialakot formáló fémszobor állt. Nem volt kivilágítva, csak a kávézók fénye vonta halvány derengésbe. Elsétáltam az asztalok mellett: mindenhol csacsogó emberek, összebújt szerelmes párok, és a helyi söröző italaitól kapatos társaság. Külhoniak, jenkik. Látszik a ruházatukon. Dzseki mindegyiken, övvel ellátott nadrágok és tucatcipők. Leültem a közelükben, így kevésbé voltam mások szeme előtt. A pincértől abszintot rendeltem. Hamarosan meg is kaptam a zöld italt, mellé vizet, nádcukrot, kanalat. Elutasítottam a gyufáját, sajátomat vettem elő zsebem rejtekéből. A cukrot a kanálra helyeztem, az abszintot óvatosan átcsurgattam rajta, hogy a cukor minél többet igyon magába a nedűből. Amikor alaposan átázott, a gyufával meggyújtottam. Gyönyörködtem a lángokban. Vártam,
hogy a barna cukor feketedni kezdjen, de csak annyira, ami kellemesen kiemeli karamelles ízét. Utolsó mozzanatként a hőtől megfolyt cukrot elkevertem a lángba borult abszinttal, amit lassan öntöttem fel a vízzel. Aprókat kortyoltam, élveztem az ánizs erőteljes aromáját. Ereim kitágultak, vérem versenyre kelt az érzékeimmel, kicsit mindig megelőzve azt. Mire befejeztem, a hangoskodó amerikaiak már távoztak, az egyik asztalon hagyva egy nagy tárcát. Felkaptam, és utánuk siettem. Még láttam őket, a térről kivezető hídon mentek át. Nem akartam a kaput átlépni, ezért kiáltottam nekik. Az utolsó felkapta a fejét. Látta a kezemben lévő tárcát és intett, hogy dobjam. A zsebemből elővettem egy zsineget, rátekertem, és egy erőteljes karlendítéssel felé dobtam. Pontos célzás, lépnie sem kellett. Egyenesen a kezébe esett. Kiáltott valamit, hogy jó focista lenne belőlem náluk, de én csak legyintettem. Ők még skandálva kiáltották a világháború eredményét: Amerika - Hitler 1: 0. Megfordultam, és a tér másik vége felé elhagytam a vigalmi negyedet. Az utcákon a lámpák egyre ritkultak, lépteim zaja ismét erősödött. Egy félhomályba burkolt kapualjból két férfi lépett ki, köszöntöttek. Csíkos zakójuk, nadrágjuk, fehér kalapjuk, nyakkendőjük és cipőjük volt. Ha nem láttam volna napbarnított déli bőrüket, akcentusukról akkor is felismertem volna a taljánokat. – Nőt, fekete kerékpárral. A megfelelő mondatot mondtam, mert betessékeltek az udvarra. A mögöttem bezáródó kapu zárjának elfordulása után léphettem csak a belső udvarba. Ott egy asztalon dobtáras fegyver hevert. Felvettem és kibiztosítottam. – Ne! A fegyverrel a kezemben a mögülem jövő hang felé pördültem. Meghúztam a ravaszt. A két olasz megrettent
arccal nézett rám. Erőlködnöm sem kellett, a golyók még jóval előttük megálltak. Kicsit változtattam az erő eloszlásán, most már ők sem tudtak mozdulni. Majd egy újabb változtatás után megmozdultak. Előkapták pisztolyaikat és felém lőttek. Elhúztam a számat a nyilvánvaló reakcióikra, de a mostani mozdulatom megint megakadályozta, hogy bármely lövedék tovább haladjon. Végül meguntam a játékot és szabadjára engedtem az erőt. A rám lőtt golyók mind leestek a földre, a felugató géppisztoly tucatnyi lövedékkel tömte ki a két fegyverkereskedőt. Kedvetlenül, de cseppet sem szomorúan tértem vissza a házhoz, ahonnan elindultam az est kezdetén. A kapu előtt a házinéni sepregetett. – Szép jó estét! – köszöntem rá. – Jó estét az úrnak! Álltam a kapu előtt. Kíváncsi lettem, hogy vajon más is észleli azt, amit én teszek. A szemközti ház felé néztem, láttam, ahogyan az afrikai nő egy mosdótálban ruhát mos. Félrepillantottam, megint vissza. Most ruhákat teregetett. A sepregető házinéni semmit sem vett észre ezekből. Köhintettem, kicsit arrébb álltam és félrenéztem, majd viszsza. A nő a hátára kötözött gyermekkel állt, a következő pillantásomnál az öreg hölgyet támogatta. Képek tucatjait váltogattam gyors egymásutánban, amíg a hüledező hangot meg nem hallottam mögülem. – Istenem! Védj meg! A sátán szolgája jött el közénk. Valami nyugtatót akartam mondani neki, de csak rontottam a helyzeten. Rájöttem, problémámat rossz emberrel akartam megosztani. – Nem is szolga, maga a sátán. Takarodj a pokolba te bukott angyal! Nagyot köpött felém, bátorsága megmosolyogtatott. Kézfejemet mozdítottam, az utca teljesen csendes lett. Se
házinéni, se afrikai nő az omladozó falon túl. Ez egy másik valóság, itt senki nem ismer, nem öltem meg fegyverkereskedőket, nem láttam néger nőt, és nem jártam a téren. A házban lévő lakás sem az enyém, egyedül a frakk, a cilinder, a sétapálca és a fekete-fehér lakkcipő a sajátom. Lépteim zaját hangosan verte vissza a közeli házak fala, ahogyan a tér felé igyekeztem. Idegen vagyok köztük és egy gondolat járt a fejemben. … nőt, fekete kerékpárral.
2015 Michigan, Egyesült Államok
A kórterem előtt álló fiatal hölgy izgatottan várta a reggeli vizit végét. Puha talpú cipője minden fordulásnál nyikorgott. A folyosó korai csúcsforgalmában ez senkinek nem tűnt fel. Sietős léptekkel haladtak el mellette, néha egy-egy értetlenkedő, ideges beszólással zavarták meg a lábatlankodása miatt. Mindet későn hallotta meg. Vissza akart nekik vágni. De mire felfogta, mit mondtak neki, és a válasza is kész lett, már csak a levegőnek moroghatta el szavait. Az orvosok ma több időt töltöttek a férjénél, akinek az állapota minden kezelés ellenére romlott, korántsem volt önmaga. Éber pillanataiban mégis meggyőződésévé vált, hogy a személyisége valós, és nem értette, mit keres ebben a világban. Egyetlen dolog vigasztalta a nőt, hogy az ágyon fekvő férfiban felismerte kedvesét. A táskájában lévő telefon rezegni kezdett. Megnézte a hívót, majd kinyomta. Ebben a pillanatban nem állt készen egy felszínes beszélgetésre. Az ajtó végre kinyílt, a professzor morcosan elrohant. Utána akart sietni, amikor egy fiatalabb, az arcán szemüveget viselő orvos állta útját. – Hölgyem! A professzor úr most nem ér rá. Talán én
válaszolhatok a kérdéseire. Az idős orvos alakja közben már eltűnt a folyosó kétszárnyú ajtaja mögött. A kórteremből kijövő többi orvos és ápoló lesütött szemekkel kerülte ki a két beszélgetőt. A nő képtelen volt eldönteni, hogy sajnálat vagy valamilyen szégyen miatt mellőzték a szemkontaktust. A fiatal orvos szemüvegében saját, meggyötört arcát látta tükröződni. Az állandóan mosolygó száj szélei már nem felfelé álltak, szeme mellett a ráncok elmélyültek és vastag karikák jelezték kialvatlanságát. De ennél többet látott. Tekintete rég nem a minden akadályt leküzdő szellemiséget mutatta. A keretes tükörből a reménytelenség nézett farkasszemet vele. – Mondja! – A felszakadó sóhaj minden tartást magával vitt az amúgy is törékeny testből. – Elképzelhető, hogy a férjét félrekezeltük. – A világ összezsugorodott a nő körül, vagy a látása romlott meg minden egyes elhangzott szó után. A talaj furcsán kezdett imbolyogni alatta, egy erős kéz tartotta meg. A kéz gazdája elfojtott hangon folytatta. – Valószínűsíthető, hogy disszociatív személyiségzavarban szenved, vagyis inkább amnéziában. Tudja, mit jelent ez? – Nem. – A torka kaparni kezdett, a levegő képtelen volt átjutni összeszoruló torkán. Fejében a vészharangok egyre csak ezt ismételték: „...félrekezeltük, ...félrekezeltük, ...félrekezeltük”. Milliónyi kis szikra járta vadul táncát a szemei előtt. A sós nedvesség lassan csordult és húzta végig vékony vonalait az árkok mentén, míg az állán össze nem gyűltek. Apránként duzzadt, mint gát mögött a víz. A betonmonstrumokkal ellentétben az emberi érzelmek gátjai idővel átszakadnak, és szabad folyást engednek a mindent elöntő bánatnak.
1947 Salerno, Olaszország
Az esti előadás a Múlt a jövőben címmel futott már több éve. Mindig vágytam rá, hogy megnézhessem. Végre eljött a nagy nap! Karomon hű kísérőm és ápolóm, Ines lépkedett. Feszes szoknyája alig térd alá ért, amit a kabát jótékonyan eltakart. A szűkre vett ruha miatt kicsiket lépett. – Fogadjunk, hogy ha egyedül mennék, hamarabb odaérnék a színházba, mint maga. Barna szemével rám nézett, majd cinkosan elhúzta a száját. – Nélkülem? Nélkülem a szálló szobájából sem tudna kilépni, Mágus úr! Kicsi gúny keveredett élcelődő szavaiba. Felvettem a kesztyűt. – Azért, mert sokat foglalkozom mágiaelmélettel, még nem jelenti azt, hogy az elmém megbomlott. A vállai megrázkódtak ahogyan felkuncogott. Minden igyekezetével azon volt, hogy jókedve ne csapjon át hangos nevetésbe. – Érdekes elmélet lehet, ha sokszor azt sem tudja, éppen hol van. – Akkor fogadunk? – hagytam figyelmen kívül szavait. Megállt és a szemembe nézett. – Rendben, Francesco. A színházban találkozunk. Aki előbb ér oda, az ül a színpadhoz közelebbi széken. – Rendben. – Kezemet nyújtottam, jelezve, hogy a feltételeket elfogadom. Gyengéd érintése ellenére erőteljesen rázta meg. Amint elengedtem a kezét, hosszú léptekkel hagytam magam mögött. A sarkot elérve még visszanéztem rá. Jócskán lemaradva jött utánam.
Befordultam a következő utcán, előttem egy magas, széles vállú férfi állt. Arcát sűrű fekete szakáll fedte. Hoszszú szövetkabátja kigombolva, nyakában csontszínű sál. – Á! Francesco! De jó, hogy látlak. Erős karjaival magához ölelt. – Barátom! – viszonoztam az üdvözlést. – Hová ily sietve? – Színházba. De nem is amiatt sietős ennyire. Fogadtam a kísérőmmel, hogy hamarabb odaérek, mint ő a szűk szoknyájában. – Ő az ott? Az a szőke nő, fekete ruhában? – mutatott az utca másik oldalára. – Igen. Segítesz nekem? Vidám tekintettel nézett rám. – Persze, miben? – Kérlek valahogy akadályozd meg, hogy megelőzhessen. – Bárhogy? Hanghordozása hallatán – mellyel szinte minden nőt levett a lábáról – kitört belőlem a nevetés. – Felőlem – legyintettem. – De éjfélre hazahozd! – Nyugalom, Francesco! Éjfélre otthon lesz. Ezzel elváltunk egymástól. Még néztem, ahogyan Luigi Ines után szalad. Azt nem hallottam már, mit kiáltott neki, csak ápolómat láttam, amint megfordult a mennydörgésszerű hangra. Sietősen folytattam utamat. Elégedetten léptem be a színház aulájába. Az üdvözlésemre siető ajtónállót elhessegettem. A kabátomtól, kalapomtól, sálamtól még megváltam volna, de a botomtól soha! Egy mágusnak bot dukál, legyen az bármilyen. A lépcsőkön tolongott a tömeg, ezért a lift felé mentem. A páternosztert egyedül a páholy vendégei használhatták. A sebesen emelkedő és süllyedő fülkék láttán egy röpke időre meginogtam szándékomban. Miután ráhango-
lódtam a ritmusára legyőztem félelmemet. Ruganyos lépéssel szálltam be. Kicsit rosszul időzítettem, a kabátom csücske kint maradt. A sebesen felfelé haladó fülke kérlelhetetlenül vitt az első szintre, miközben a fekete szövet beakadt. A varrás engedett, és a páternoszter hangos recscsenéssel tépett ki egy darabot a kabátomból. Ez az ára az átkelésemnek – mondtam magamban. A legtöbbhöz képest elég csekély. A felső emelet előcsarnokában hangosan társalgó urak és hölgyek, vagy egyéjszakás kísérőik álldogáltak. Kezükben italos poharak, némelyek a felszolgált finomságokból fogyasztottak. Mellényem zsebéből elővettem az órámat. A kezdésig hátralévő huszonhét percet csendesebb helyen töltöttem. A páholyok bejáratának végénél, a szolgálati helyiségek felé vezető ajtó előtt kerestem magamnak alkalmas megfigyelő helyet. Innen jól beláttam az egész előteret. Kutyaugatást hallottam. Majd egy kiáltást: – Valaki fogja meg! A hangok a szolgálati ajtó mögül jöttek. Magam sem tudom miért, kinyitottam az ajtót. Előttem egy farkát csóváló agár állt. Kis termetű – térdemig ha ért – piszkosfehér szőrű. A meglepődött állat rám emelte tekintetét, kíváncsian nézett. Kihasználtam a lehetőséget, hogy megfoghassam a nyakörvénél. Felvettem az ölembe, és a fülébe súgtam: – Na, gyere! Beléptem a folyosóra, ahol szembe jött velem egy alacsony, szőke, rövidre nyírt hajú nő. Talán túl merészen is nyírt. Kétoldalt alig pár centis, elöl egy része hosszan és félrefésülve, a feje tetején arasznyira meghagyva. Nadrágot viselt, és a férfiakéhoz hasonló atlétát. Furcsán ismerőnek tűnt ez a fiatal, húszas évei közepén járó lány.
– Köszönöm! Mindig ezt csinálja. A nőt megzavarta némaságom. Az arcát bámultam, majd a szemébe néztem. – Köszönöm! – szólalt meg újra. Az emlékek lassan értek el a tudatomig. Kezdtem felfogni, hol vagyok és kivel. – A nevem Boráth Ildikó – mutatkozott be zavartan. – Nem… nem… te nem ő vagy – habogtam. A kép teljesen összeállt. Az előttem lévő nőt ismertem. Az életkora mégsem stimmelt. Amikor megismertem, túl volt már a harmincon, inkább a negyvenhez közel. Túl fiatal volt az, aki előttem állt. A rémülete láttán, ahogyan a válaszomra reagált, enynyit bírtam kimondani: – Nem, te nem lehetsz ő. Te Clarissa vagy. Felkapta a kutyát és elrohant. Utána mentem. Láttam, amint bement egy szobába. Bentről vidám, ünneplő emberek hangjait hallottam. Minden erőmmel azon küzdöttem, hogy ne kövessem tovább. A szobában olyan dolgok várhattak rám, amikkel nem akartam szembesülni. Kábán botorkáltam vissza az emeleti előcsarnok felé. Kiléptem a szolgálati ajtón. Az előadás már elkezdődött, ezért üres volt. Reszkető lábakkal az egyik bőrkanapéhoz sétáltam és leültem. Belső zsebemből elővettem a jegyzetfüzetemet, tollamat, és írni kezdtem. „Ma találkoztam Clarissa fiatalabb énjével. Itt még Marcelloval együtt vannak, a kapcsolatuk elején. Marcello még nem vált el, de hamarosan el fog. Ha most szólok nekik a közelgő tragédiáról, akkor elkerülhetővé válik a több éves gyász. Ezzel megmenthetem őket.” – Kéred a „Francesco kedvencét”? A büfés pult mögött álló, középkora végén járó vörös, dauerolt hajú hölgy kedves hangja megszakította jegyzetelésemet.
– Most nem, köszönöm – válaszoltam magam elé nézve –, előbb ezt le kell írnom, mielőtt elfelejtem. A pult mögött álló nő ismert. A kedvenc fagyijaimmal akarta feloldani bennem a feszültséget. Én viszont nem ismertem fel őt. De igazából csak ültem szomorúan, és bámultam a padlót. Eleve nem értettem, hogyan sikerült visszamennem az időben. Évek óta próbálkoztam az álmodás ezen formájával, de eddig csak a saját magam világában tudtam utazni a korok között. Máséba belépni egészen eddig a napig lehetetlen volt számomra. A másik, hogy beavatkozhatok az életükbe, de az hatással van másokra. Még az én életemre is. Éreztem a formálás képességét, de egyben láttam, ahogyan a drasztikus beavatkozás miatt a párhuzamos, vagy az életemhez kapcsolódó életek megváltoznak, esetleg eltűnnek, mintha sosem léteztek volna. Ha most beszélek velük, minden megváltozhat. De akkor az én életem is, és akkor nem jutok el oda, ahol most tartok, és családom sem lesz. Harmadszor, ezt az álmot le kell írnom, nem szabad felednem, hogy elküldhessem neki. Ideje volt felébrednem.
2015 Michigan, Egyesült Államok
A kórházi ágy mellett ott ült ő. A kedvesem. A gyengéd ajkak párhuzamban álltak egymással. Vöröslő szemmel nézett ki az ablakon. Finom kezei az ölében, hüvelykujjával a telefont simogatta. Frissnek éreztem magam. Kihasználtam a lehetőséget, hogy hosszan bámuljam őt. Egyenes hosszú haja nem takarta arcát. Gyönyörködtem benne. Egyedül az örökvidám mosolyt hiányoltam. – Khm!
Megrezzent. Nyitott szemem láttán halványan megrándult a szája, majd rögtön feszült csíkká változott. A lelkében dúló fájdalom idegméregként bénította meg arcizmait. – Szia, Kedves! – köszöntöttem. – Szia! – Jól vagy? A kérdést igazából én vártam, de a komor ábrázata miatt inkább kezdeményeztem. – Vagyok. És te? A kifakult érzelmek színtelenné tették a mindig dallamos hangját. – Neked jobban kellene tudni. Én most ébredtem. Egyáltalán nem tetszett a viselkedése. Dühös lettem, legszívesebben kizavartam volna. Végre láthatom, örülök ittlétének, ő meg mint egy darab kavics, hidegen ült és csak harapófogóval kihúzott válaszokat kaptam tőle. – Miért vagy itt? – kérdezte. – Tessék ? Ezt hogy érted? Én… – Miért vagy itt? Itt, ebben a világban. – Kicsim, nem értelek. Felültem az ágyban. Felé nyúltam. Elhúzódott tőlem és felállt. Az ablakhoz ment. Kifelé nézett, majd megszólalt. – Az utóbbi hónapokban nem te voltál. Vagyis nem a valódi éned. Valami új személyiséged van az orvosok szerint. Valamilyen trauma miatt az igazi személyiséged eltűnt és egy másik jött létre helyette. Ez az új nem emlékszik semmire a régi életéből. – Ez nem igaz – csattantam fel. – Rád emlékszem. A melletted töltött időkre is, amikor ébredéseimnél az ágy mellett láttalak. – Hogy hívnak? – Engem? – magamra mutattam. – Nem. Engem.
Az ágy végébe állt, megfogta annak végét. Óhatatlanul a szaporán emelkedő mellkasára néztem. Ma nem viselt melltartót. – Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel, amikor észrevette jókedvem kiváltóját. – Sosem tudsz másra gondolni? Elfordult tőlem, de hallottam, ahogy elfojtani igyekszik a nevetését. A bánat, ami eddig megkövült szoborrá változtatta, eltűnt, hogy helyébe a megkönnyebbült életigenlő nő kerüljön. – Most már ébren maradsz? – Remélem. Egy ilyen nő mellett maradnom kell. Leült az ágyra. Arcomhoz hajolt, hogy puszit adjon. A parfüm… De gondolataim itt megszakadtak az alig hallható suttogó kérdéstől: – Miért vagy itt, ebben a világban? – Elhajolt tőlem, szemöldökei V alakban húzódtak össze, homloka ráncai erőteljesebb barázdákat mélyítettek el, mint amire emlékeztem. – Amikor nem voltál magadnál, Basilico Francesconak, a világ leghatalmasabb mágusának nevezted magadat, aki képes álmodni. – Álmodni? De hát arra mind képesek vagyunk. Mindenki álmodik. Zavart arcomon felfutott a pír. Rajtakapott csibészként kerestem a kórteremben egy olyan pontot, amit anélkül nézhetek, hogy az a vele való szemkontaktus elkerülésének tűnne. A zagyvaságtól, amiről beszélt, úgy kuszálódott össze az elmém, mint a zsebre tett fülhallgató vezetéke. A név stimmelt, de hogy mágus, és ráadásul a leghatalmasabb, mert tud álmodni?! A hülyeség netovábbjának hangzott. Mostanra nem csak elhajolt tőlem, hanem az ágyról felkelt és az ablakhoz ment. Ezekben a mozdulatokban több volt, mint a szavaiban, amelyekkel megkérdőjelezett.
Ellökött magától. Talán végleg. – Mi baj? – szóltam hozzá, hogy végre megértsem az igazi okokat. – Beteg vagy és nem reagálsz jól a kezelésre. Egyre kevésbé vagy önmagad. Vagyis az az ember, akit megismertem. – Lehajtotta a fejét, könnyek kezdtek potyogni a szeméből. – Amikor magadhoz térsz, többnyire egy múlt században élt emberként viselkedsz. A beszéded, mozdulataid, egyik sem te vagy. Egyedül a neved ugyanaz, de semmi más. Az utolsó szavakat alig hallottam a szipogásától. Válaszra képtelenül bámultam a plafont. A fehérre festett felületen két légy kergette egymást. A másodperc törtrészéig az futott át az agyamon, hogy mit keres két légy a szigetelt, klímával felszerelt kórteremben. Végül a gondolatot lezártam azzal, hogy a légy az egyetlen a Földön, ami úgy keseríti meg az ember életét, hogy annak miértjére és értelmére sosem kapunk választ. A szipogás abbamaradt. Ránéztem, próbáltam kifürkészni, vajon most mire gondolhat, de a sikertelenség azt bizonyította számomra, hogy mégsem lehetek olyan hatalmas mágus. – És most mi lesz? – kérdeztem. – Mit szeretnél? – Szeretsz? – Igen. Elindult felém, az ágy végénél megtorpant. Egyenesen rám nézett, láncra verte tekintetemet. Minden idegszálával a lelkembe igyekezett tekinteni, látni akarta, mit talál ott. Szívem szerint feltártam volna magamat, hogy a puszta valót, az igazat láthassa. Újabb érv amellett, nincs itt semmilyen mágus. – Kilátásaim? Kérdésem és annak hangsúlya ismét felbátorította. Ki-
zárólag az ágy végén ült le, de kezét puhán a takaró alatt lévő lábamra tett. – Az orvosok szerint már olyan adagban kapod a gyógyszert, amit nem lehet túllépni. Az komoly károsodást okozna. A jelenlegi helyzetnél jobbat nem tudnak elérni. – Vagyis? – Az itt töltött időd, amikor igazán te vagy, egyre ritkábban fordul elő. Idővel már nem fogsz visszatérni. A kezéért nyúltam. Érezni akartam finom bőrét. Félúton találkoztak ujjaink. Lágy táncba kezdtek, óvatosan tapintották egymást, mint akik most ismerik meg a másikat. Bőrének melege felbátorította pionír ujjaimat és szorosan átkarolták a kézfejét. Hüvelykujjamat végigvezettem a puha felületen. Időhúzás volt ez részemről. A szétszóródott díszletek, amelyek az életemet alkották, nem adtak most egyértelmű választ a kompozíció hogyan tovább?-jára. – Mi lesz, ha soha többet nem jössz vissza? – tette fel a kérdést. – Nem tudom. – Mi lenne ha… Elharapta a kérdés végét, a szemében mégis láttam, mire gondolt. – Ha végleg elmennék? Nem válaszolt, csak a fejét fordította ismételten az ablak felé. Ez minden szónál ékesebben beszélt. – Mi lenne? – folytattam. – Megkezdődne a mágus utazása. Nem? – Egy mágus utazása – sóhajtott fel. Lassan elhúzta a kezét. A táskájában matatott, majd kisvártatva zsebkendőt vett elő. Amint letörölte könnyeit és kifújta az orrát, fátyolos hangon megszólalt: – Képtelen vagyok rá. Érted?
– Értem – feleltem. – Talán így lesz a legjobb. Becsuktam a szememet, a könnyeimmel küszködtem. Azok makacsul bújtak ki a szemhéjam alól. Kénytelen voltam letörölni őket, mielőtt erős patakként csordult volna le. A takaró huzatát használtam zsebkendőként. Kinyitottam a szememet, hogy halljam végre, mire jutott lelki tusájában. Az ágyon ülő alakja helyett csak az ajtó óvatos csukódását láttam.
1948 Salerno, Olaszország
A kövezett utcán baktattunk a megbeszélt címre. A kapuban már várt minket a megbízott, aki megmutatta nekünk az ingatlant. A háború végével rengeteg jobbnáljobb lehetőség adódott, hogy a hosszú évtizedek alatt megszerzett vagyont jó üzletbe fektessem be. Ezek egyike volt az a képtelen ötlet, hogy a világ legjobb szolgáltatásait nyújtó szállodát hozzam létre, már meglévő épületekben. Ines nehezen tartotta velem a lépést. Az utóbbi időben már nem szorultam rá ápolóm támogatására. Többször hangoztattam, hogy véget ért a feladata, menjen, keressen más gyámoltalant, de ő nem tágított mellőlem. Ahogyan Vincenzo, a mindenesem sem. Aki, ha bármit kértem, amennyiben lehetséges volt, teljesítette azt. Legyen szó a város vagy az ország legfinomabb sonkájának előkerítéséről a vacsorához, vagy részeges kötekedők féken-tartásáról, de még a hivatal ügyintézőivel is megtalálta a hangot, amivel nekem nagyon sokat segített. Ez a kicsit kövérkés, mogorva arcú, dús fekete hajjal, vidám barna szemekkel megáldott férfi még a háború vége előtt csapódott hozzám. Kutyaszorítóba került egy szállítmány borral. A gondot az okozta, hogy az étterem tulaj-
donosa szerint nem azt a bort töltötték az üvegekbe, mint amiről a címke árulkodott. Hathatós, de kevésbé látványos közbelépésem okán a félreértést eloszlattam. A bor bor maradt, a minőség viszont nagyot változott, amikor az étterem tulajdonosának a vállára tettem a kezemet és megerősítettem abban, hogy ez az a bor, amit rendelt. Miután gyengélkedésem megszűnt és az életemre tudtam koncentrálni – Ines segített megtalálni magamat – nagyapám tanításait alkalmazva ráébredtem, hogy az emberi elme nem más, mint egy játékszer. Nem is akármilyen játékszer. A körülmények apró hajlításai, minden kicsiny rezdülés a várt eredményt hozza, ha az ember türelemmel figyeli és szorgalommal teszi mindennapi feladatait a célok eléréséhez. Hosszú évek munkája feküdt ezekben az eredményekben. Tudattalanul töltött évtizedek, amelyeknek csak a tapasztalatai járultak hozzá, hogy elérjem azt, amire mindig is vágytam. Az Álmodás; hogy minden olyan legyen, ahogyan én szeretném, amilyennek elképzelem, figyelve a körülöttem lévőkre, hogy az ő valóságuk ne omoljon össze. A kétszárnyú kapuban már ott állt az intéző. A hóna alá csapott bőrmappában lapult az ingatlan tulajdonjogáról szóló szerződés. A tulajdonos nem került elő a háborút követő években, rokonok nem jelentkeztek, ezért az állam elárverezte ezt a régi épületet, ami még a korai XVII. században épült a család rendelésére. Itt töltötték a téli időszakot, míg nyáron a vidéki kúriájukon időztek. Régi arisztokrata család volt, de a nevüket sosem jegyeztem meg. Lényegtelen információ. A hivatalnok kitárta előttünk a kapuba épített ajtót és beljebb tessékelt minket. Előre mentem, utánam Ines és végül Vincenzo lépte át a küszöböt. Bent félhomály uralkodott a gyér megvilágítás miatt, amit a meggyújtott és felakasztott petróleumlámpások adtak. A belső udvarra
érve megpillantottuk a mohával borított szürkés köveket. Engem egyből rabul ejtett a hangulata. Az ablakok a fehérre festett kerettel szinte világítottak a falakon. Az udvaron, a kapuval szemben a pince boltíves lejárata, amit azonnal meg akartam nézni. Feltártam a kovácsoltvas pánttal erősített fa ajtót. Odabent egyre sűrűsödő sötétség fogadott. Vincenzo lépett mellém egy a falról leakasztott lámpással és előrement. Követtem őt a mélybe. Már az ajtó kinyitásakor éreztem az enyhe dohszagot, ami lefelé haladva egyre erősödött. A lépcsők meglepően jó állapotban voltak. A falakon kicsapódó víz csillámló gyöngyként tükrözte vissza a fényt. Lent hosszú termeket találtunk. Talán négyet, ötöt, mind lehetett vagy harminc méter, szélességük tíz körül. Háromban hordók, egyben üvegek, tele borokkal. Patkányok, pókok és egyéb apróságok neszeztek körülöttünk, rejtekükben megbújva köszöntötték az új lakókat. Ines fent várt minket az intézővel együtt. A hivatali férfi bizonyára féltette vadonatúj öltönyét. Eddig egy szót sem szólt, csak hümmögött, miközben én mustráltam a portékáját. Kimondottan szerettem az ilyen ügyintézőket. A felesleges szócséplést nem szeretem, akkor beszéljen, ha kérdezem. Arra viszont pontosan és őszintén válaszoljon. A pincelejárattól balra a főépületnél a konyha ajtaja nyílt az udvarra, tőle még egy kicsit távolabb a bejárat magába a házba. Egyenesen odamentem. A csupa üvegajtók hangtalanul fordultak el az olajozott zsanérokon. A padló márvánnyal burkolt, a falakat téglavörös brokát borította. Elértem a lépcsőhöz, ami az emeletre vitt. Kicsit megtorpantam az alján és inkább a fogadóteremhez mentem. Mielőtt beléptem volna, megfordultam, hogy felnézhessek a lépcsőre. Márványból faragott korlátját arannyal futtatott minták díszítették, a fordulóknál kisebb szobrok álltak. A falakon festmények, amiken régmúlt ko-
rok emberei pózoltak: hol vidáman, hol szúrósan tekintettek az előttük elhaladókra. Elszakítottam a tekintetem a látványtól, az emelet és vele együtt a lépcső még ráér. A fogadóterem a soros a felfedezendő helyiségek sorában. A kisebb bálteremnek beillő helyiség fala megnyugtató, zöld színű anyaggal borított. Itt-ott cseresznyefából készült, plafonig érő polcok, mind tele könyvvel. A szintén cseresznyéből készült székek, kanapék a fal színéhez illő bársonnyal voltak bevonva. Az asztalok viszont faragott tölgyek. Az utcára nyíló, három méter magas ablakok elegendő fényt engedtek be a napnak e kora délutáni szakában. A csipkés függönyök és súlyos bársonysötétítők sötétkékek voltak. A teremben három, mívesen felrakott kandalló biztosította az itt tartózkodóknak a kellemes meleget a hideg téli napokon. A könyvekre egy fikarcnyi időt sem fordítottam, lesz még hozzájuk szerencsém, ebben már biztos voltam. Helyettük felrohantam az emeletre, ahol a szobák voltak. A folyosón áthatolhatatlan sötétség állta utamat, ezért ismét Vincenzo lépett mellém a még mindig a kezében tartott lámpással. Ahogy haladtunk el a falikarokba helyezett gyertyák mellett, úgy gyújtotta meg őket. Kezdtek kirajzolódni a részletek. Lágy, barackszín falikárpit, az ajtók fehérsége nem vakító, inkább gyengéden törte meg a fényt. Benyitottam a második szobába. A nagy ablakok itt is jó szolgálatot tettek. Halványkék falak, hozzájuk igazodó, de csíkos mintázatú kárpittal bevont bútorok. Felnéztem a plafonra. A gipszstukkó közepéről árammal működő csillár lógott le. Megkerestem a kapcsolót és felkapcsoltam a lámpát. Csillogó fényár borította be a szobát. Ennyi elég volt az első szintből. Visszamentem a lépcsőhöz, hogy felfedezhessem a további két emeletet is. Vincenzo levegő után kapkodva loholt mellettem, hogy a lámpással világítson, míg ápolóm vállkendőjébe
fúrta arcát, hogy ne lássuk mosolyát, amit segítőm igyekezete váltott ki. A hivatalnok lent várt rám a fogadóteremben egy asztal mellett. Nem szólt, kérdését némán tette fel, amikor visszaértem a házban tett körutamról. Vele szemben foglaltam helyet. – Megveszem. Ennyi elég volt neki, hogy a bőrmappát kinyissa és az iratokat elém helyezze. Kicsit meglepődött arcot vágott, amikor Vincenzo mellém lépett, a papírokat a kezébe vette és alaposan áttanulmányozta őket. Kétkedését megértettem, mert segítőm külseje inkább egy olyan ember benyomását keltette, aki kabátja rejtett zsebeiben inkább ólmos botot tart, mint töltőtollat, amit a szerződéssel együtt rakott vissza elém az asztalra. A formaságok elintézve. Kikísértük újdonsült tulajdonunkból a hivatalnokot. A kapuban erősen megszorítottam a kezét és minden jót kívántam neki. Mielőtt visszaléptem a kapun, mindenesem felhorkanására figyeltem fel. A szemközti ház egyik ablakára nézett ijedten. Ott egy zavart tekintetű ifjú állt, aki rémülten húzódott vissza lakása védelmező mélységébe. Csak ekkor vettem szemügyre azt a számtalan golyó ütötte nyomot, amelyek az utcákon dúló harcok emlékei voltak. Ahogy az én házam, úgy a többi is ugyanolyan lepusztult kinézettel rendelkezett. A különbség egyedül annyi, hogy míg nekem korlátlan anyagi forrás állt rendelkezésemre, addig a többi itt lakónak a mindennapi megélhetés is komoly gondot okozott. Magam sem tudtam az okát, de elhatároztam, megismerkedem velük. Jóravalónak tűntek, talán még segítek is nekik. Intettem mindenesemnek, hogy menjen vissza nyugodtan én átmegyek ismerkedni. A hosszú szövetkabátot
összehúztam az orrom előtt, hogy védjem arcomat a csípős októberi hidegtől. Elindultam az utcán felfelé, a ház bejáratát kerestem. Távolabb láttam egy cégért, ami a nyitott udvarra nyíló kapu felett volt. Vino – állt a felirat rajta. Pompás! – állapítottam meg magamban. Bor is van, akkor az lesz az egyik első lépésem, hogy leszerződöm velük, ezzel biztos bevételt biztosítok nekik. A kapu előtt pár méterrel a szatócsbolt bejárata fogadott. Gondolkodás nélkül beléptem. Egy keskeny lépcső vezetett fel a bolthelyiségbe. Kettesével szedtem a fokokat. Amilyen szűk volt a lépcső, olyan kicsi volt az eladótér. A pult mögött papi reverendához hasonló öltözékben, rövidre nyírt sötét hajú, középkorú, átlagos külsejű, napbarnított férfi állt. – Miben segíthetek? – kérdezte. Körbenéztem, a polcok tartalmát tanulmányoztam, hogy időt nyerjek, miért vagyok itt igazából. A Szatócsbolt felirattal ellentétben nem a szokásos vegyes árukínálatot láttam, hanem kizárólag könyveket. – Könyveket árulnak? Kedélyesen elmosolyodott, dallamos, szinte kórusi énekkel válaszolt: – Természetesen. – És a szatócs felirat a táblán? – Az régen volt – válaszolta. – Még a háború előtt. Ugyan be tudjuk szerezni a szükséges holmikat, de kizárólag rendelésre dolgozunk. A szekrények mögül halk motoszkálást hallottam, majd egy hullámos hajú fiú kukucskált ki. Felismertem benne a nemrég látott zavart tekintetű kölyköt. Amikor észrevette, hogy megláttam, visszahúzta a fejét a polcok takarásába. – Ő Angelo – válaszolt a férfi ki nem mondott kérdésemre. – Én pedig Cesário.
– Francesco – mutatkoztam be én is. – Francesco Basilico. Mitől fél? Hisz' már olyan nagy. A serdülőkor közepén járó fiú félénken kilesett a fedezékéből, nem is annyira engem fürkészett, hanem a lépcső felé nézett. Mintha várna még valakit, akitől fél. – Autista, nem szereti a szokatlan dolgokat – adott azonnali magyarázatot Cesário. Egyetértően hümmögtem. Kedvesen ránéztem a fiúra. – Akkor, ha küldök listát a szükséges dolgokról, be tudják szerezni? – kérdeztem, miközben tovább figyeltem Angelót. Óvakodtam attól, hogy a szemébe nézzek. Engedni akartam, hadd érezze, az történik, amit ő akar, ő irányít. Fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire eredményes, de valamit megéreztem belőle. A habozó mozdulatai, a bizonytalansága, hogy legszívesebben elmenekülne, de maradásra késztető kíváncsisága belőlem is kiváltott egy ismeretlen érzést. A beszélgetést innentől úgy alakítottam, hogy a pult mögött álló férfira néztem, de mondandóm Angelónak szólt. Hosszas eszmecserébe bonyolódtunk a könyvekről. Megvitattuk a világirodalom remekeit, az ősi mítoszokat és az ismert vallások alapjait. A fiú különös érzékkel kötötte össze a régi vallási szövegeket egymással, rámutatva keletkezéseik hasonlóságára. Egymást követően emelte ki a lényegi részeket, adott rájuk magyarázatot, vezette viszsza egészen a forrásig. Lázas magyarázkodása közben kilépett a polcok mögül, már Cesário mellett állt. A bolt ajtaja feletti csengő jelezte, hogy újabb vevő érkezett. Az ismeretlen súlyos léptekkel indult felfelé a szűk eladótérbe. Az utolsó lépcsőkön egyre óvatosabban közeledett. Angelo riadtan pislantott mögém. Arcán ugyanaz az ijedt vonás jelent meg, mint napközben, amikor Vincenzóval néztek farkasszemet. Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, tényleg ő jött. Megismertem kovács-
fújtatókra hasonlító légzéséről. Megfordultam, ő tétován állt két fokkal lejjebb. Megkacagtatott ijedt ábrázata. – Gyere nyugodtan, csak kétélű bárd van nála, hogy levághassa a fejedet – szóltam oda neki, közben cinkosan a fiú felé néztem. Angelo ellazult és bátran lépett vissza az eladótérbe. Kezét a háta mögé rejtette, mint aki tényleg dugdos valamit. Mindenesem kimerülten ért fel, majd abban a pillanatban ahogy felért, szótlanul megállt mellettem. – Angelo! Bemutatom leghűségesebb segítőmet, Vincenzot. Mindenesem hátára tettem a kezemet és előrébb tessékeltem. Kényszeredetten nyújtotta karját a fiú felé, hogy kezet rázzon vele, miközben félszegen visszanézett rám, megerősítést várva. Megráztam a fejemet. – Ne, nem szereti – mondtam halkan. Vincenzo visszalépett mellém. – Miért jöttél? – kérdeztem tőle. – Megjött az építész – mondta, majd halk köszönést követően távozott. Én sem maradtam sokáig. Megbeszéltem Cesárioval és Angeloval, hogy amint tehetik, felkeresnek a szállodában. Kihúztam a kezemet a zsebemből, egy fekete tárgy hullott belőle a földre. Felvettem a telefonom USB kábelét, két ujjam közé fogtam. Eszembe jutott egy másik világ, ahol léteztek ilyen eszközök. Felrémlett előttem egy kórterem, egy lágybarnahajú nő, egy másik élet emlékei… – Mi az? A vallásos rettegéssel átitatott kérdés megszakította az emlékek áradatát. Megrázkódtam, ahogyan visszazökkent minden a helyére. Felemeltem a szememhez a kábelt. – Ez? Semmi. Elektromos vezeték darabka. Tegnap szereltük a lámpákat és nálam maradt. A válaszom nem oszlatta el minden kétségüket. Hihe-
tetlen volt számomra, hogy még ebben a korban is ilyen babonásak tudnak lenni az emberek. Elköszöntem. A lépcsőről még visszanéztem és láttam, amint mind a ketten keresztet vetnek. Babonás rémület lett úrrá rajtuk. Akárcsak azokon, akik boszorkányságot, a sátáni erők megnyilvánulását látták épp valamiben.
1962 Salerno, Olaszország
Peregtek az évek. A szálloda állandóan teltházas volt, a környék épületei teljesen megújultak. Angelo kezdett férfivá érni, de a külvilágnak ebből semmit sem mutatott meg. Továbbra is a maga kis világában élt. Gondviselője, Cesário kivételével kizárólag engem engedett magához közel. Teljesen elfogadott. Olyannyira megkedvelt, hogy örömmel jött velem szüleim régi házához. A város mostanra átalakult, kivéve a hegyet. Az itt sorakozó házak annyiban különböztek az ötven évvel ezelőttiektől, hogy mostanra még romosabbak lettek. Valamikor itt állt az asztal, ami mellől apám az ablakon át a messzeséget fürkészte és az álmait kereste. Azokat az álmokat, amelyeket hagyott kifolyni a képzeletéből anélkül, hogy a valóság talaján megtapadtak volna. Nagyapám jóvoltából nekem sikerült ezt az ingatag talajt megszilárdítani, és most abban a valóságban létezem, amelyiket magamnak választottam. Angelo ebben a percben érkezett meg teljesen átizzadva a futástól. Kezében az a bőrlabda volt, amivel kis srácként fociztam a téren. Ekkor jöttem rá, hogy a cipő, amiről apám beszélt…
Összeolvadás – regényrészlet (zenei aláfestés: Valentin Boomes – Fuse; Aurora; Evolve; Marine Lights) Az Összeolvadás című regényből részlet, Első fejezet
Az MG338 teherhajó csillogó acélszürke, rögbi labdára hasonlító teste komótosan kúszott be a Megfigyelő Állomás képernyőjére. A személyzet leolvasta a kijelzőkön megjelenő adatokat, azokat egyeztették az agyi implantjaikba tápláltakkal. Ha az értékek a megbízható zöld mezőben maradtak, akkor megadták a továbbhaladási engedélyt a járműnek. A szállítóhajó őszes kapitánya izgatottan várta a viszszajelzést, hogy folytathassa útját a térkapu irányába. Az ellenőrzőpont műholdjai minden oldalról alaposan végigpásztázták érzékelőikkel, míg a Megfigyelő Állomás központja rácsatlakozott az űrhajó komputerére, hogy a számára fontos adatokat lehívja. Az idős férfi a retinájára vetített visszaigazolásokat figyelte, miközben ujjai fürgén táncoltak a virtuális billentyűzeten. Minden tudását bevetette, hogy a rendszerébe küldött kémprogramokat kicselezze, és elterelje figyelmüket a hibernáló kamrákról. Minden egyes újabb ellenőrzési kísérletet tévútra terelt, mígnem a szubrutinok „sárga” figyelmeztető jelzéseket hagytak a hajónaplóban, a kapszulák javítására való felhívással. Egyedül akkor könnyebbült meg egy kicsit, amikor az irányítóközponttól megkapta a „zöld” jelzést a térkapuba való belépésre. Azért óvatosságát megőrizte, és egészen az eseményhorizontig a rendszert fürkészte hátrahagyott trójai programok után kutatva. Amint beléptek a féregjáratba, szíve ólmos nehezéktől szabadult meg. Ellazuló testtartására felfigyelt a mellette ülő ifjú segédtiszt:
– Most már minden rendben lesz, parancsnok ? A kapitány nem szólalt meg azonnal. Látszólag maga elé révedt, de igazából a Megfigyelő Állomással való adatkapcsolat teljes megszűnését várta, amit a féregjárat tértorzulása okoz. – Még nem, Jarod – válaszolta a feltett kérdésre, amint meggyőződött a teljes kapcsolat megszűnéséről. – Amíg célhoz nem érünk, nincs minden rendben. – Azzal felállt a székéből, elhagyta a vezérlőtermet, és a hibernáló kamrához indult. A fél hajótesten át kellett mennie, mire végre elérte a legénységi szállásokat. A szűk folyosókon futó csövek és kábelek rengetege, a gépek dörmögő és zümmögő hangjai kellemes nyugalommal töltötték el. Szerette érezni, ahogy az Asszony – ahogyan hajóját elnevezte – gyengéden duruzsolt neki. Míg mások klausztrofóbiásokká lettek a zegzugos járatokban, a nyomasztó hangulatú kabinokban, ő otthonosan mozgott kedvese odaadó testében. A mai napig jót vidult azon, hogy a parancsnoki híd és a hálóhelyek közt félúton helyezkedett el a kantin, pont középen, ahol a férfinép kedvére lazíthatott. Az ott dolgozó csapos vele együtt került a fedélzetre harminc évvel ezelőtt, ennek ellenére alig tudtak egymásról valamit. Ő maga nem volt bőbeszédű, a másik meg sosem erőltette a párbeszédet, amikor azt a kevéske centaurii italt döntötte magába egy-egy jól sikerült fuvar után. A hajó fénykorában 236 fős legénység szolgált rajta, mostanra a vén járművet alig harminchárman tartották működőképesen. A második generációs teherhajó már rég nem tudta kielégíteni a gyarmati igényeket. Hiába volt képes három milliárd tonna hasznos teher szállítására, hiába építettek be új fejlesztéseket a hajtőműbe és a navigációs rendszerbe, a tény tény maradt: az MG338 elavultnak
számított. Lassú volt, a térkapuk nélkül kizárólag bolygóközi közlekedésre alkalmas, radarjai hatótávja a fejlesztések ellenére sem haladták meg a hatvan csillagászati egységet. A kapitány ennek ellenére szerette ezt a félig modernizált monstrumot. Pont az avíttsága segített neki abban, hogy a törvénytelen kis üzelmeit nagyobb gond nélkül űzhesse. A korlátozott modernizálás kizárta annak lehetőségét, hogy az ellenőrzések során mindenre kiterjedő részletes vizsgálatokat hajthassanak végre távolról. A közvetlen személyes felügyelői megjelenéstől most nem kellett tartania. Galaxis szerte lázongtak a telepesek, így minden használható embert a rend fenntartására vezényelt a kormány. Makulátlansága egészen addig megmaradhat, amíg a kormánynak dolgozik, és az újabb kolóniákra fontos felszereléseket szállít. A raktereket dugig tömték a temérdek rakománnyal, de ő a mostani fuvarja során nem ezek között rejtette el a vaskos krediteket hozó áruját, hanem három hibernáló kapszulában. Három ember, akikkel nem mindennapi körülmények között ismerkedett meg. Pár nappal ezelőtt régi cimborája, Lao hadnagy kopogtatott az ajtaján. Egykori osztálytársának nagyon megörült. A kormánynak dolgozó kiképzőtiszttel szinte azonnal a régi sztorikat kezdték el feleleveníteni. A parancsnoki kabinban ürítették poharaikat a másikra, a régi időkre, és elhunyt társaikra. A kalandok mesélése még napok múltán is csak a negyedénél járhatott volna, de Lao, alig négy órányi önfeledt társalgást követően előadta jövetele igazi célját. – Kéne egy fuvar. – Leszereltél? – Nem. Tudod, hogy a hadsereg az igazi családom, nincs hová mennem, és amíg szükségük van rám, én ma-
radok itt, a Földön. – Abban a gyűrűben? Az minden, csak nem otthon. – Mert neked annyival több helyed van itt – nézett körbe a szűk, egyágyas helyiségben Lao. A falra erősített lehajtható asztalon kívül egy egyajtós, falba süllyesztett ruhásszekrény, az ágy, és egy holoTV töltötte ki a szobát. Egyedül a világosságra nem panaszkodhattak, tucatnyi izzó vonta fényárba az egészet. – Az lehet, de én bárhol leszállhatok, és láthatok igazi fákat, állatokat. Igazi – mélyet szippantott –, rendes levegőt szívhatok néhanap. – Jó nekem ez. Sose vágytam messzire a Földtől. – De most mégis utaznál, vagy nem? – Nem én, és nem is valaki. – Hanem akkor mi? – Lenne három küldemény, amit el kellene juttatni egy helyre. – Csomagra ott a kormányzati posta. Én kizárólag kolóniáknak szállítok felszerelést. Privátot nem vállalhatok. A hadnagy a falat bámulta, a szavakat kereste, amivel előadhatja jövetele célját. A teherhajó kapitánya megelőzte. – Te nem hivatalos fuvart akarsz, igaz? Lao elvörösödött, miközben az őszes férfi kacagni kezdett. – Te kis hamis. Adod a makulátlan kormányzati tisztet, közben feketézel. Na, hadd halljam, miről van szó, aztán az árat is megmondom. A tiszt eddig feszült testtartásán engedett egy kicsit. Kiitta poharából az italt, és száján halvány mosollyal szólalt meg. – A kormányzathoz való hűségem rendíthetetlen, magamat a mindenkori rend mellett köteleztem el. Amiért megkerestelek, az a szűklátókörűségből fakadó értelmet-
lenség. – Egy kicsit várt, mert úgy látta, régi cimborája szólni akar, de az csak körözött a mutatóujjával, hogy folytassa. – Van egy fiatal akadémikus, aki részt vett az Archeo Projektben. A projekt egy kis csapata egy régészeti leleten dolgozott, amit a Sodaron-rendszerben találtak. – Az ottani kolónián? – Nem, nem ott. A külső bolygók egyikén, olyan távol a központi csillagtól, ahol a mai ismeretek szerint nem alakulhatott ki élet. Szóval a lényeg, hogy egy egész települést találtak, ami fejlett civilizációra utal. De semmi írott, vagy képi anyagot nem találtak, amiből tudnának bármire is következtetni, hogy kik és mikor élhettek ott, vagy éltek-e egyáltalán ott. – A lényeget, Lao. Esti meséhez már túl fáradt vagyok – mutatott a három üresen álló alkoholos üvegre. – Oké. Ez a srác nagyon kíváncsi természetű volt. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miért nem találnak semmilyen eszközt, amin ennek a civilizációnak a feljegyzései lehetnének. Egy napon belépett a város közepén található főépületbe. Ez az egyetlen épület, amely viszonylag sértetlenül maradt meg. Nem nagy, de mindenképpen központi helyet foglalt el a városban, ezért is gondolják, hogy valami fontos hely lehetett. Az idős férfi megköszörülte a torkát. A hadnagy értette a célzást. – A lényeg röviden: A srác, miután belépett ide, valami olyan fizikai törvényre jött rá, ami jelenleg nem bizonyított, sem elméleti, sem gyakorlati szinten. Miután kijött onnan, olyan dolgokról kezdett mesélni, ami felidegesítette az akadémia professzorait, majd később a kormányzat vezetését is. Állítólag egyszerre járt a jövőben és a múltban. Mondandója végeztével megkönnyebbülten dőlt hátra. A kezében tartott üres poharat nézte, az üvegért nyúlt.
– Ennyi? – kérdezte a kapitány. – Ennyi. Lao mind a kettőjük poharát félig töltötte. Magában eldöntötte, ez lesz az utolsó ebből az erős italból, mert pár óra múlva az újonc tiszteknek fog órát tartani, és addigra a fejének tisztának kell lennie. A riasztó fülsértően szólalt meg. Mindketten egymásra néztek. A Föld gyűrűjének az űrkikötőjében állt a teherhajó, ezért nem értették a harci riasztást. A kapitány odalépett a falon lévő komlinkhez és a vezérlőt hívta. – Mi történt? – Valaki betört a B5-ös raktérbe és az ott lévőkkel harcba bocsátkozott – válaszolta az ügyeletes. Ennyi elég volt neki, elővette fegyverét a szekrényből, majd a hadnaggyal együtt az említett hely felé rohantak. A raktér személyzeti ajtaja elé érve lassítottak. A kapitány fülelt, nem hallott semmit bentről. Bólintott a hadnagy felé, aki értette a célzást. Az a kezeit a nyitófülekre tette, majd egy erős rántással kinyitotta az ajtót. Az őszes férfi előreszegezett pisztollyal rontott be a kongó helyiségbe. Odabent hat beosztottját és egy feldühödött férfit látott verekedni. Az esélyek eléggé egyértelműnek látszottak. A pilótakabátot viselő középkorú férfi követhetetlenül gyors mozdulataival sorra tette ártalmatlanná a rárontó embereket. A hajó legénységének esélye sem volt a pusztakezes harcban jártas alak ellen, aki egy nő és egy fiatal fiú elé állva vert vissza minden támadást. Mielőtt a személyzet együttesen indult volna rohamra, s vélhetően vele együtt a vesztükbe, a hajó kapitánya elüvöltötte magát. – Elég! Zengzetes hangja visszhangozva ismétlődött meg még párszor, mire minden érintett felé fordult. A kezében tartott fegyvert az idegenre fogta, majd fogai között, hogy csak Lao hallja, megszólalt.
– Te idehoztad ezt a pokolfajzatot? Akit a fél galaxisban köröznek? Egy kalózt? A tiszt a kapitány vállára tette a kezét, jelezve, hogy az élesített fegyverre nem lesz szükség. – A látszat csal, barátom. Ugyan Philippe hírhedt kalóz, de higgy nekem, ő mindig a jó oldalon állt. – Egészen közel hajolt a kapitány füléhez, úgy suttogta – Ő egy kormányzati ügynök. Az öreg arcán semmi nem utalt arra, hogy az információ meglepte volna. Lazított testtartásán, a fegyvert leengedte, és úgy fordult barátja felé. – A pénztárcád elég vastag, Lao? Mert ez a fuvar kicsivel több lesz, mint egy út a business class-on. Megérkezett a C10-es fedélzetre. A mentőkapszulák zsilipajtajai után a folyosón a hibernálókamra következett. Az itt található sztázishengereket a súlyos sérültek életben tartására telepítették a hajóra, amikor még térkapuk nélkül közlekedtek a földi űrhajók a csillagközi térben a bányásztelepek és a kolóniák között, mert olykor előfordult, hogy hónapokra volt az első bázis, amit megfelelő orvosi felszereléssel láttak el. Az ötven hengerből negyvenhét üresen állt, háromba a létszám feletti utasait fagyasztotta be. A helyiség közepén lévő konzolhoz lépett. Először ellenőrző program leállításához szükséges kódokat ütötte be, hogy megakadályozza a hibaellenőrző program elindítását. Nem szerette volna, ha utasait visszamaradt biológiai hulladékként kezelné a rendszer. Ez volt az a trükk, amivel félrevezette a Megfigyelő Állomás rendszerét, és amiért a sárga figyelmeztetést kapta, hogy a sterilizálást minél hamarabb végezze el. A külső rendszer automatikusan elindítja a folyamatot, ha az MG338 modern adatkommunikációs hálózattal rendelkezik. De nem így volt, ezért a teherhajó egyes rendszereihez nem tudott hozzá-
férni. Ha valamilyen hiba folytán ez bekövetkezik, az mind a négyüknek nagyon fájdalmas lett volna. Neki az elvesztett kreditek okozta hiány, a potyázóknak a megsemmisítő és újrahasznosító rendszer munkafolyamatai. Ahogy sikeresen felülbírálta a gépet, bekapcsolta a „Felébresztés”-t. A következő negyed órát, amíg a kiolvadásukra várt, önfeledt fütyörészéssel töltötte. A középkorú pilóta nyitotta ki elsőként a szemét. Miután konstatálta, hogy minden rendben, bólintott a kapitány felé. Kiszállt a hengerből és másik két társát figyelte, ahogyan azok is magukhoz térnek. Másodiknak a kezeslábasban lévő nő tolta el maga elől a henger plasztacél fedelét, hogy mihamarabb kikászálódjon belőle. A tüsire nyírt barna hajú nő nem szerette az általa koporsónak becézett eszközt. Felső zsebéből előkotort egy ódivatú papír tárolódobozt, amiben kisméretű töltött papírhengerek sorakoztak. Egyet elővett belőle, a kapitány felé mutatta, annak engedélyére várt. A kapitány belegyezően bólintott. A tüsihajú egy plazmagyújtóval meggyújtotta a szájába vett hengert. Legutoljára a szelíd arcvonású fiatal fiú ébredt fel. Álomittasan megdörzsölte a szemét, az első másodpercek azzal teltek el számára, hogy felfogja, hol is van valójában. Ahogy ráébredt a környezetére, a körülötte állók kilétére, megszólalt: – Jó reggelt mindenkinek! – Jó reggelt neked is, Jason! – üdvözölte őt a pilóta. A markáns férfi a szavai mellé még vállon veregette a fiút, majd a nő felé fordult. – Lylian, muszáj ezzel a füstölgő méreggel elárasztani minket? – A kapitánynak nem volt ellenvetése – mutatott az ujjai közt tartott cigarettával az ősz férfi felé. – Nincs – helyeselt a kapitány. – Ezen a hajón, ha nem is sok minden, de a légszűrők remekül működnek.
– Ha úgy érzik, képesek egy kis sétára, kövessenek, megmutatom a kantint, ahol némi ételt és frissítőt vehetnek magukhoz – invitálta őket az idős férfi. – Van erre időnk? – kérdezte Jason. – Persze, fiú – karolta át vállát a pilóta. – A féregjáratban az út kettő, vagy akár három hétig is eltarthat a Sodaron-rendszerig. – Miközben mondta, rájött, hogy a fiú nem erre volt kíváncsi, hiszen az akadémia egykori végzőseként tisztában van a féregjáratok működésével. – Nyugalom. Napokig nem fogja még senki sem észrevenni, hogy leléptél. Azt meg pláne nem, hogy a Sodaron E bolygójára tartasz. Együnk, lazítsunk, és addig is lesz időnk a részleteket kidolgozni, és jobban megismerni a történetedet, amit meséltél. – Értem – mondta. Fejét lehajtva indult el a középkorú férfival és követték a kapitányt. A nő először teljesen elszívta a cigarettát, csak azután indult utánuk. Az egész hajón egyedül a kantinban volt acélüveg, amin keresztül a csillagközi teret látni lehetett. A sötét vászonra festett apró fénypontok, vagy a színes gázformák helyett most a féregjárat szivárványszínű függönyét láthatták. A padlóról visszaverődő lámpafény zavarta az ide belépőket. A tervezők erre nem gondoltak, a szemük előtt csak az lebegett, hogy a bolygóközi utazásra tervezett jármű padlóján az űr fényei tükröződjenek. Charlie, a kantin tulajdonosa, nosztalgikus pillanataiban lekapcsolta a lámpákat, és a terem közepére ment, ahol úgy érezte, hogy az egész univerzum középpontjában áll. Ezt kizárólag zárt ajtók mögött tette, elkerülve minden feltételezést, ami épelméjűségét vonná kétségbe. Amióta a három ismeretlen bejött hozzá, a kezében lévő ronggyal már tucatszor törölte fényesre a pultot. A kapitány küldte őket ide. A hármas annyira összeszokottnak tűnt, hogy ki-
zárta annak lehetőségét, hogy újoncként kerültek a fedélzetre. Annál jobban ismerte a vén űrmedvét. Jó barátokat sosem engedett a fedélzetre. A legénység formálását a maga által kialakított szabályok szerint végezte, és ebbe nem fért bele, hogy idejekorán szövetségek alakuljanak ki közöttük. Ezért most inkább fülelt, hátha valami érdekeset hall, esetleg új közönséget talál kalandjaihoz, amiket unaloműzőként szokott mesélni a betérőknek. – Álmaimban mindig visszatértem a tér egy adott pontjára, egy adott időben. Mindig ugyanoda, és mindig ugyanakkor. – És ez mit jelent? – kérdezte a fiúval szemben ülő, az akadémiai pilóták kabátját viselő férfi. – Az akadémián tanultak szerint a tér megalakulásával jött létre az idő, ezek szerint, amíg van távolság a tér két adott pontja között, addig mindig is létezni fog az idő, mert a két pont közötti út megtételéhez idő kell. Viszont… – Ezt nem értem, hogy jön ez az álmodhoz – szakította meg a férfi a fiút. – Cssss! – intette csendre a nő a kétkedő férfit. – Mindjárt elmondom azt is. Akkor – és folytatta az előbbi gondolatmenetét az ifjú – a tér és idő együttes létezése ugye szükséges a mi univerzumunk létezéséhez. A régi fizikusok, és a ma élő kutatók is kimutatták, hogy a tér képes önmagába hajolni. Ehhez hasonló elven működnek a térhajtóművek. Csak ott nem magukba, hanem csak simán hajlanak, egészen addig, amíg a tér két pontja között minimális lesz a távolság, és így a megtételéhez szükséges idő is lerövidül. Valami olyasmi, mint a féregjárat. Viszont egyes új elméletek szerint, a térrel együtt az idő is hajlítható, és nem csak a gravitáció hatása folytán, ahogyan azt ismerjük. Hanem a féregjáratokhoz hasonlóan időfolyosókat is létre lehet hozni, vagy létrejönnek önmaguktól. És itt jön a képbe az a kicsi lehetőség, miszerint
egy ilyen folyosót önmagába lehet fordítani, majd újra szétnyitni. Ezzel befejezte mondandóját, és türelmesen várta, hogy két társa megértse az elhangzottak lényegét. A nő a poharában lévő italt kortyolta, a pilóta ugyanolyan unott arckifejezéssel ült vele szemben, mint ahogy eddig, szemében a felismerés halvány szikrája sem tükröződött. A fiatal fiú a nőre nézett reménykedve, aki kényszerűen megszólalt: – Ami azt jelenti, hogy… – Hogy elviekben egy időfolyamot vissza lehet vezetni korábbi önmagába anélkül, hogy kárt okoznánk bármiben, de közben megváltoztathatjuk úgy, ahogyan kedvünk tartja. – Azt akarod ezzel mondani, hogy van rá mód, hogy az akaratunk szerinti korábbi állapotba állítsuk vissza az időt, az általunk eszközölt változtatásokkal? – kérdezte a nő a kis előadásától teljesen felvillanyozott fiútól. – Igen. – Ez elég csekély bizonyíték az igazadra. – A fiút mostanra már egyáltalán nem zavarta a pilótakabátos állandó kétkedése. A középkorú férfi, arcán és testén megannyi küzdelem nyomával, mindenben kételkedett egészen addig a pillanatig, amíg önmaga nem tapasztalta azok igazságát. – Az akadémián részt vettem asszisztensként egy archeológiai kutatáson… – kezdett bele vehemensen, hogy a pilótát meggyőzze végre. – Az akadémia… – legyintett a férfi. – Azt magyarázd meg nekem – hajolt közel a fiú arcához –, hogyan jön képbe az álmod? Kinyílt a kantin ajtaja, a legénység pár tagja lépett be elég hangosan ahhoz, hogy Charlie a beszélgetés többi részét már ne hallja.
Tizenhét nappal később, a Sodaron-rendszer peremén
A kapitány és utasai beléptek a „D” fedélzeten lévő hangárok egyikébe. A transzport gépek mellett ott pihent a sikló, amit Lao kérésére hajtott fel az indulás előtt. Amennyire meg tudta ítélni, a kereskedő nem túlzott az állapotát illetően, és gépésze vidám arca szintén megnyugtatta, hogy a kisméretű járművel minden rendben. A pilóta viszont teljesen más véleményen volt. – Ezzel kell mennünk? – Jobb nem akadt a piacon, ami nem szúrt szemet senkinek. Ezt is százhúsz gallonnyi sörként sikerült a szerelőhangárba hozni. Philippe hosszasan nézte az ütött-kopott csontszínű burkolatot. Végigsimította rajta a kezét, a mikrometeorok által okozott sérüléseket vizsgálta. A régi jármű még abból az időből származott, amikor az acélüveget olcsón gyártották, így az érzékelők mellett a gép személyzete a saját szemével is gyönyörködhetett az űr látványában. Kintről ugyanúgy könnyedén be lehetett látni a kabinba. Gondosan karbantartott konzolok, felújított ülések és újnak tűnő fejlesztések látszottak a vezérlőpulton. – Milyen pajzsai vannak? – kérdezte a kapitánytól. – Normál csillagközi. Semmi fegyver vagy egyéb más ellen. – Akkor ezek a forradások – mutatott az ujjnyinál kisebb lyukakra és vékony barázdákra –, hogyan keletkeztek? – A régi generátor rosszalkodott, de már új van benne. – Milyen? – Szemét továbbra sem vette le a siklóról. – Moduláris. – A francba! Ki akarsz nyírni minket? – Az mi… – próbálta Jason kérdezni.
– Ez a legjobb, amit ebbe a kasztniba be lehet építeni – felelte higgadtan a kapitány. – Philippe – szólt a háttérben eddig meghúzódó nő csitítóan a férfinak – Ennél jobbat tényleg nem lehet öszszehozni a ZX rendszereivel. Ha stabilan működik… – Ha stabilan működik?! – vágott közbe Philippe, majd köpött egyet. – Mióta működik egy moduláris generátor stabilan!? Bosszúságában keresett valamit, amibe belerúghatott. Jobb nem lévén, a földön lévő egyik szerelődoboz esett áldozatul dühének. Tartalma szanaszét repült a hangárban. – Ez egy Yomatsu gyártmány, a szabad piacon beszerezhető legmodernebb – mondta a kapitány. – Melyik széria? – Philippe a kapitány felé fordult. – Ötös. A hajót vizsgáló férfi és a mellé lépő nő egymásra nézett. A nő helyeslően bólintott. A félszeg fiú végre elérkezettnek látta az időt a pillanatnyi csöndben, hogy ő is feltegye a maga kérdését. – Mi baj van a moduláris generátorokkal? – Ezek – kezdett bele a nő – minden az egyben generátorok. Míg más, fejlettebb űrjárműveken minden funkciónak saját generátora van; a pajzsnak, a hajtóműnek, a létfenntartásnak, a fedélzeti gravitációnak, satöbbi, addig ez a generátor egyszerre látja el az összes funkciót, úgy modulálva az elosztást, mikor melyikre van nagyobb szükség. Teszem azt, ha léket kap a hajó, akkor a hajtómű teljesítményének rovására a pajzsba és a létfenntartásba pumpálja az értékes naftát. De olyan is előfordult már, hogy a generátor vezérlőegysége a legközelebbi cél elérésére helyezte a hangsúlyt, a létfenntartást hátrasorolva. A fiú leolvasta a pilóta komor tekintetéteröl, hogy eddigi tapasztalatai az ilyen járművekkel kapcsolatban nem a legjobbak voltak. Ezt a megérzését egy mondattal meg is
erősítette Philippe. – Ennél még az ősidők ionhajtóműves konzervdobozai is jobbak voltak a maguk napelemes rendszereivel. – Az lehet – mondta a kapitány –, de egy olyan konzervdobozzal legalább nyolc hónapig tartana az út. Nem beszélve a lebukás esélyéről. Amíg az én Asszonyom gravitációs torzulásában el tudtok bújni, és a megfelelő időben kereket oldani, addig semmi gond. De ahogy kilépnétek belőle egy konzervdobozzal, pillanatok alatt lebuknátok. A ZX781-es sikló hátrahagyta a lomha teherhajót. Egy ideig azonos pályán haladt vele, közben a navigációs komputerrel Lylian kiszámíttatta a központi csillagtól mintegy húsz csillagászati egységre lévő kőzetbolygóra az utat. Majd a bolygórendszer egyetlen gázóriásának gravitációs erejét felhasználva Philippe sebességet növelt és irányt váltott. Jason a fülke félhomályában nézte a másik kettő mozdulatait, ahogyan rutinszerűen végezték a hajó irányítását. Mostanra az arcuk nem tükrözte kétkedésüket, amit a történetei váltottak ki bennük. Az elmúlt napok eseményei minden kétségüket eloszlatta. Magának azért bevallotta, félt az esetleges kudarctól. Az MG338 kapitánya reménykedve nézte a ZX távolodó jelét. Hajóját igyekezett úgy irányítani, hogy ameddig csak lehet, a rendszer kolóniáján szolgálatot teljesítő kormányzati erők elől takarja a sikló útvonalát. A radar hangos csippanással hívta fel a figyelmet egy közeledő űrhajóra, ami eddig egy pár kilométeres kisbolygó mögül bukkant fel, ezzel azonnal elrontotta mindennemű derűlátását az álcázás sikerével kapcsolatban. A bejövő hívás megerősítette sejtését a feltűnt járműről.
– Itt a Soradon Kolónia Biztonsági Szolgálat NZ-egyegy-kilences őrnaszádja. Egy azonosítatlan objektum lépett ki az önök hajójának torzulásából, a három-hét-egyes rácsban. Kérem azonosítsa, különben ellenséges szándékként értelmezzük. Az idős űrmatróz bosszúsan nyitott csatornát a hadihajó felé. – Itt az MG338 teherűrhajó kapitánya. A mi rendszereink nem jeleznek semmit a jelzett területen. Elképzelhető, hogy a műszereik a hajónkról levált burkolatot érzékelik. Előfordul az ilyen egy kivénhedt vénlánynál. – Kikapcsolta a mikrofont, majd megsimogatta a vezérlőpult szélét, és halkan hozzátette. – Ne vedd a szívedre, szépségem! Tudod jól, te vagy az egyetlen az életemben. – MG338, ismétlem, azonosítsa a gravitációs torzulásukból kilépett ismeretlen járművet, különben támadásként értékeljük. – Az érthetetlen anyádat már! – Újból aktivizálta a kapcsolatot az őrnaszáddal. – Itt az MG338 teherhajó kapitánya beszél. A Sodaron-B kolóniára szállítunk értékes szállítmányt. Szándékaink nem ellenségesek, az ismeretlen járműről adatokkal nem rendelkezünk. A válasz nem késlekedett sokáig. – Vettem MG338. Az átküldött koordináták alapján kövesse a kijelölt utat a kolóniáig. Kapcsolat vége. A következő pillanatban megjelent a képernyőn egy villogó piros mezőben a koordináta, mellette egy másik jel, ami öt Torreádor osztályú vadászgépet jelzett, amelyek most hagyták el az őrnaszádot. – Egyből a nehézlovasság – morgolódott az öreg. – Sok sikert fiúk! – és gondolatban a ZX-ben ülő Philippe arcára gondolt, hogy az amúgy is mély ráncok milyen árkokat képezhetnek most, hogy az ő radarján is megjelentek a gyorsan közeledő vadászgépek jelei.
Kaploxnak, a vadászgép pilótájának célképernyőjén megjelentek a ZX sikló – komputer által kiszámított – repülési adatai. A kis jármű hamarosan eléri a gázóriást, aminél vélhetően sebességet akar növelni, hogy ismeretlen célját minél hamarabb elérje. A kettejük közt lévő távolság, és a ZX jelenlegi sebessége alapján már nem érik el a gyorsítás előtt a kis személyszállítót. – Minden egységnek. Ötös fokozatra gyorsítunk. A túloldalon, amint az érzékelők ráállnak a célra, elfogó manőverbe kezdünk. A kötelék másik négy gépének pilótája egymás után nyugtázta az utasításokat. A vadászgépek hajtóművei lehetővé tették, hogy ne kelljen a gyorsuláshoz a gázóriás gravitációs erejét felhasználni, ezért kicsit nagyobb ívben kerülték meg a bolygót. – Nem elég! Gyorsabbnak kell lennünk, különben félútig sem jutunk és befognak. – Philippe feszült arccal nézte a kijelzőket. A felvillanó adatok támpontot adtak neki. Gyors mozdulatokkal beütött pár adatot, majd az eredményt látva széles mosoly terült el az arcán. – Lylian! Menj hátra a kis zseninkkel a gépházba! – Mi?! Tessék?! – Jason meglepetten nézett előbb a pilótára, majd a nőre. Lylian már az első szavaknál felkelt a székéből, és elhaladtában egy intéssel megerősítette Jasont abban, hogy jól hallotta az elhangzottakat. Átmentek a zsilipkamrán, majd beléptek a szűk gépházba. Az L alakú szerelőtér éppen elegendő helyet biztosított kettejüknek. A nő beleszólt a kommunikátorába. – Itt vagyunk, mi a feladat? – Elsőként a gravitációt kapcsoljátok le.
– Azt nem tudod a vezérlőpultról? – kérdezett vissza. – Nem. Biztonsági okokból letiltották. Benyúlt az egyik szerelő falba, amiben kábelek tucatjai tekeregtek. Széthúzta a kusza pókhálót, és a kapcsolók között kezdett keresgélni. – Addig is – szólt oda Jasonnek, miközben a kábeleket követte végig, hogy melyik látja el energiával a mesterséges gravitációt –, a hátad mögött van egy fülke. Vedd elő az űrruhákat, mert szerintem még a leszállás előtt szükségünk lesz rájuk. A fiú idegesen megfordult. Nézte a gépház falát. Kereste a fülkét, aminek a szeme előtt kellett lennie, de nem látott a csupasz falon semmit. Már szólni akart. – A fülke borítólemezén kell lennie egy kék és piros fejű csavarnak. Ha ennek a kettőnek a fejét megnyomod, kinyílik. Az útmutatást követve hamar meglelte a csavarokat. Megnyomta a két álcázott gombot, a fülke halk szisszenéssel feltárult. Bent négy modern űrruha lógott le a plafonról. – Megvannak. – Szuper! Vigyél egyet előre. – Elégedetten tépett ki egy kábelt a csatlakozójából. Teste azonnal súlytalanná vált, és felemelkedett a padlóról. A zavarodott fiú, kezében az űrruhával, kapálózva evickélt a pilótafülke felé. – Ez kevés lesz. – Philippe a székében ült, erősen beszíjazva. – Mi legyen a következő? – kérdezte Lylian. – Nem tudom. Várj! – Amikor meghallotta a közeledő Jasont, kikapcsolta magát és a ruháért nyúlt. – Magadnak nem vettél elő? – Még nem, de máris visszamegyek érte. – Helyes. – A levegőben gyakorlott mozdulatokkal
bújt bele a testhez simuló, kezeslábasra hasonlító öltözetbe. Az ujjak végén lógó kesztyűt még nem rögzítette magára, ahogyan a nyaknál lévő sisakot és a lábszár végén csüngő csizmát sem. Rápillantott a radarra, a vadászgépek perceken belül utolérik őket, hacsak nem tud még több energiát felszabadítani, amit a hajtóművekhez irányíthat. – Rendben, lássuk, mi maradt. Szeme megakadt az energiaelosztást mutató képernyőn. Az egyik szám nagyon tetszetős lett számára. Huszonegy százalék, ez már majdnem elegendő a megfelelő sebesség eléréséhez. Beleszólt a kommunikátorába: – Tehetetlenségi. – Tessék?! – hallatszott a fülhallgatóban a nő kétkedő hangja. – Tehetetlenségi csillapítás. Kapcsold ki! – Normális vagy? Tudod, mi történik, ha azt kikapcsolom ilyen gyorsulásnál? – Már nem fogunk olyan sokat gyorsulni, csak a mostaniról emeljük kicsit feljebb a tempót. A ruha meg rendelkezik saját rendszerrel. – De az lófaszra sem elég! – csattant fel Lylian. – Azért annál többre elég – húzódott vigyorra a szája beszéd közben. – Kell az a plusz. Ha te nem teszed meg, megyek, és ülj te ide. Nem láthatta a nő arcát, de tudta, hogy ezzel elevenébe talált. Lylian ügyes szerelő, de a vezetéshez csak annyira értett, hogy nagyobb sérülések nélkül eljusson egyik helyről a másikra. Ami nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy az űrben nem sűrűn akadnak akadályok. A nőnek mégis minden alkalommal sikerült kisebb-nagyobb horpadásokat szereznie az általa vezetett járművekre, ezért az utóbbi években letett arról a szándékáról, hogy a vezetés képességét a megfelelő szintre fejlessze. Vele szemben Philippe az a pilóta volt, aki ugyan nem tudta, hogy a gép
miért marad fenn, hogyan tud haladni, viszont bárhol, bármivel, bárhová eljutott. – Rendben, adj egy percet! – Mire? – Fel kell vennem a ruhát. A férfi továbbra is a műszereket nézte. A távolság tovább csökkent köztük és az üldözők között. A cél alig negyed órára volt tőlük. Ha képesek lesznek lehagyni az üldözőket, és jelentős előnyre szert tenni, akkor legalább egy órájuk lesz, mire az őrnaszád a bolygóhoz ér, hogy utánuk küldhesse a tengerészgyalogosait. – Akkor mehet? – kérdezte a kommunikátoron keresztül Lylian. – Mehet. A ruhába épített technika azonnal működésbe lépett, ahogyan a kijelzőn elsötétült a tehetetlenségi csillapítás ikonja, és a ZX nekilódult. Mindannyiuk mellkasára erős nyomás nehezedett, látásuk pár pillanatra elhomályosult. A vasmarok, amely minden porcikájukat szorította, enyhített nyomásán, de továbbra is úgy érezték, a láthatatlan erő összeroppantani igyekszik őket. A gépházban ügyködő fiú és nő erősen nekipréselődtek a falnak. A hajtómű teljesítménye elérte a sárga zónába eső száznegyvenhárom százalékot. Sebességük hirtelen megugrása láthatóan lassította a vadászgépek közeledését. Philippe tudta, hogy a Torreádor osztályú gépek nem fürgék. Sem sebességben, sem manőverezésben nem a legjobbak, mivel nem kis gépek ellen tervezték őket. Ha még legalább tíz százalék többletet tudna kicsiholni a generátorból, akkor megléphetnének előlük. Hamar megtalálta azt a hiányzó pluszt. – Létfenntartás. – Sejtettem. – hallotta Lylian beletörődő hangját. – Mennyi időre?
– Tíz perc elég. – Ránézett az űrruha karján lévő kijelzőre, ami négy órányi létfenntartást mutatott. Gyorsan felcsatolta a sisakot, kesztyűt és a csizmát. Válasz már nem érkezett a nőtől, egyedül a kialvó ikon jelezte, hogy megtette, amire kérte. Kiadta az utasítást az energia átirányítására, és a kis ZX hajtóműve elérte a piros mező alját a maga százötvenöt százalékos teljesítményével. Furcsa nyikorgó hang ütötte meg a fülét a gépház felől. – Bírd ki, az átkozott hétszentségit! – Philippe bosszús fohászára szikrázás és füst válaszolt a hajó hátsó részéből, majd az előtte lévő vezérlőpulton egymás után villantak fel a meghibásodásokra figyelmeztető ábrák és szövegek. – Azt hiszem, ennél többet nem tehetünk. Lylian hangját nem a kommunikátorból, hanem a háta mögül hallotta. Az irányítófülke és a zsilipkamra közti ajtón lebegett át Jasonnel. A székeikhez érve leültek és beszíjazták magukat. A férfi nézte az egymás után elszálló rendszereket. Csillapítás, légköri hajtómű, stabilizátorok, energiaelosztók, végül a navigáció adta be a kulcsot. A rendszerek mellett az energiaszabályozók is feladták a túlterhelés elleni küzdelmet, így a generátort és a hajtóművet összekötő vezetékek túlterhelődtek. Philippe ujja a hajtómű ikon felett várt a megfelelő pillanatra. Még öt, négy,... A radaron lévő öt pöttyből három visszafordult. ...három, kettő, egy másodperc. Finoman megérintette a hajtóművet leállító ábrát. A generátor teljesítménye a megfelelő zöld zónába esett vissza. Közel 200.000 km/órás sebességgel tartottak a bolygó felé. Kaplox látta, ahogy a sikló megiramodik, majd rá alig pár percre újabb ugrással eléri a hetes fokozatot, amit a
gépeikkel csak tartani tudnának. Mivel nem érhették utol a leszállás előtt őket, kénytelen volt visszafordítani a köteléket. Kelletlenül nyúlt a rádió felé, hogy engedélyt kérjen a visszatérésre, de nem maradt ideje a kapcsolatot létrehozni, mert a vezérhajóról beérkező hívás megelőzte szándékát. – Sas Egyes, itt Sas Vezér. Azonnal forduljanak vissza, és az alábbi randevú ponton felvesszük önöket. A szomszédos rendszerben hat ismeretlen, ellenséges szándékú hajót észleltünk. Ismétlem, azonnal forduljanak vissza, és az alábbi randevú ponton felvesszük önöket. A szomszédos rendszerben hat ismeretlen, ellenséges szándékú hajót észleltünk. – Itt Sas Egyes – válaszolt a hívásra. – Vettem. – Kaplox a kijelzőre nézett, azután kiadta az utasítást a komputernek az irányváltásra. Innentől a robotpilóta vette át a vezetést. Az eddig üldözött ZX jelét azért tovább követte a radaron. Gondolt egyet, és hívta a vezérhajót. – A célt leszállás előtt már nem tudtuk befogni. Kérek engedélyt, hogy két gép tovább kísérje a siklót, hogy a későbbi felszíni akcióhoz szükséges felderítést elvégezhesse. – Engedély megadva. – Kettes és hármas – szólt bele Kaplox a mikrofonba. – Ti elkíséritek az ócskavasat, és a leszállás helyszíne felett pályára álltok. Négyes és ötös, kövessetek. – Értettem – nyugtázta a parancsot a kettes. – Vettem – tette ugyanezt a hármas is. A két gép éles fordulattal kivált a kötelékből, és tovább követték a siklót. A többi hajó automatikusan követte Sas Egyest a beléjük épített szinkronvezérlésnek köszönhetően. A találkozási pontnál az őrnaszád már nyitott hangárajtóval várta a vadászgépeket. A három Torreádor gond nélkül landolt, rá két percre beléptek a hipertérbe.
Alig két óra alatt érték el a szomszédos Nierra rendszer szélét. A hipertérből kilépve a lázadó kolóniák által összetákolt cirkálók fogadták őket. Az őrnaszádnak annyi ideje maradt, hogy felvonja a pajzsait, de addigra már a fegyverzetét kilőtték. Kaploxéknak még kellett pár perc, hogy a ZX-hez felszerelt fegyverzetet lecseréljék a nagyméretű célpontokhoz valókra. A Torreádor osztályú vadászgépek a legfejlettebb cirkálóelhárítók, és arra tervezték, hogy gyors lövegeikkel a legjobban felvértezett ellenfeleiket is gyorsan kivégezzék. De a hat, védelmi feladatokra gyártott Vendor osztályú cirkálónak általában a pajzsai erősebbek, és nem a fegyverzetük. Az őrnaszád parancsnoka halogatta a Torreádorok bevetését. Kaplox hiába érvelt amellett, hogy a fegyverzetcsere elpocsékolt idő, és így esélyük sem lesz a hat cirkálóval szemben. A parancsnok hajthatatlan maradt, tartotta magát az előírásokhoz. Végül negyed órával a rendszerbe érkezést követően kirepülhetett a három vadászgép, éppen akkor, amikor a naszád pajzsai leváltak, és egy hatalmas, fényes robbanásban megsemmisült. A Torreádorokat elérő ezernyi roncsdarab kritikus sérüléseket okozott bennük. Kaploxnak még maradt annyi ideje, hogy irányt váltson, de a hajtómű sérülése miatt már nem tudott a rá kilőtt rakéták elől kitérni. A hat cirkáló áthaladt az űrben lebegő törmelékfelhőn, és haladt tovább célja felé. Philippe komor tekintettel szemlélte a radaron egyre rövidülő távolságot köztük és a bolygó között. A jelenlegi sebességről nem lassíthatnak a nyomukban lévő két Torreádor miatt. A tehetetlenségi csillapítás elszállt a generátor túlterhelése közben. Eléggé rázós landolásban lesz részük – állapította meg magában a pilóta.
– Mindenki üljön le, és kapcsolja be az öveket! – utasította a többieket. Jason már korábban beszíjazta magát, Lylian elbabrált egy darabig az övével. – Kész! – mondta diadalittasan, amikor végre sikerült felülkerekednie a beragadt csaton. A rendszer központi csillagának fénye már csak halványan érte el a bolygót, ahová tartottak. Hiába közeledtek felé – és töltötte be az egész fülke elejét az üvegacél ablak – semmit nem láttak belőle. Beleolvadt az űr sötétjébe. Egyedül körvonalait észlelték, amely eltakarta a milliárdnyi távoli Nap fényét. Philippe kormányművön pihenő kezei nyirkosak voltak. Az utolsó pontig hajtotta a gépet, és a legvégső határt átlépve adta ki az utasítást a fékezésre. Testük kiszakadni készült az ülésből a hirtelen fékezéstől. Az űrruhákba beépített csillapítás valamelyest enyhítette a rájuk ható erőket. A navigációs pulton villódzva megjelentek a felszínen található landolásra alkalmas helyek koordinátái. A ZX-et vezető férfi kiválasztotta az elfeledett faj városához legközelebb elhelyezkedőt, majd kézi irányítással oda manőverezett. A felszíntől ötven méterre felkapcsolta a hajó reflektorait, ezzel fényárba vonta az alattuk elterülő sík részt. A gép hasára szerelt kamerák által továbbított képeken láthatóvá vált a város külterülete, az expedíció által otthagyott lakókonténerek és felszerelések. Földetérésük puhasága már-már feledtette velük eddigi útjuk izgalmait, amikor közvetlenül felettük elhúzott a két vadászgép, mintegy tudtukra adva: itt vannak és látják őket. Mindhárman kiléptek a hajóból. A lakatlan bolygó felszínét takaró porszemek finoman szálltak a laza légkörben, és még percekkel azután is kavarogtak, hogy maguk mögött hagyták. Az űrruha karjába épített szenzorok ve-
zették ki őket a ZX által felkavart felhőből. Az idegen faj által emelt épületek között a fiatal srác magabiztosan haladt a központban elhelyezkedő, egykor kupolával rendelkező építmény felé. A központi épület másfél méteres falai közé érve Jason a talajból kiálló emelvényekhez lépett. Hosszasan nézte őket, mintha keresett volna rajtuk valamit. – Segíthetünk valamiben? Keresel valamit? – kérdezte Lylian. – Nem, igen – válaszolta a fiú. – Most mi nem, és mi igen? – Philippe morgolódó hangsúlya fület bántóan sercegett a sisakok hangszóróiban. – Mindjárt meglesz – reagált Jason. Az egyik emelvény előtt végül megállt. Hosszasan tanulmányozta. A kesztyűvel megpróbálta a lerakódott port eltávolítani róla, csekély eredménnyel. Az emelvény tövéhez hajolt, ahol elkezdte elkotorni a vastagon felgyűlt port, aminek következtében körülötte áthatolhatatlan felhő keletkezett. Philippe ráförmedt: – Mi a fészkes fenét csinálsz! Nem lehet látni semmit. – Egy pillanat. – Nekem ebből elegem van. – Azzal a pilóta hátat fordított nekik, és visszasétált a siklóhoz. Óvatosan felemelkedett a földről. Lassan közelített a város széle felé. A ZX reflektorait előre irányította, ezzel bevilágította az egész területet. A fiú még mindig az emelvény lábánál szöszmötölt, amikor hirtelen a semmiből egy buborék formájú erőtér emelkedett a város körül, teljesen lefedve azt. – Mi a franc? – rökönyödött meg Philippe. – Ezt ti csináltátok? Kérdésére nem érkezett felelet. Többször megismételte a hívást, de sem Jason, sem Lylian nem feleltek. – Mit tettél? Mi történt? – Lylian rémült hangja nem
jutott el Jasonhöz. A fiú kimérten tette tovább a dolgát. Felnyúlt a sisakjához, kikapcsolta a rögzítéseket és levette a fejéről. – Így. Most már erre nincs szükségünk. – Jason! Mit csináltál? – kérdezte Lylian. De Jason nem válaszolt. Az emelvény fölé helyezte a kezét, ahol a levegőben láthatatlan gombokat nyomkodott. A főépületben egy halk, zümmögő, erősödő hang dübörgése remegtette meg a talajt. Tőlük hat-hét lépésre szétnyílt a talaj, és egy ovális, közepén lyukas forma emelkedett ki. A fiú tovább ügyködött, míg a kiemelkedő tárgy belsejében egy víztükörszerű anyag nem kezdett kavarogni. Az eredmény nem töltötte el elégedettséggel, ezért az előtte lévő emelvényhez lépett. Megérintett rajta két-három alakzatot, amit Lylian ebből a távolságból képtelen volt felismerni. Legjobban mértani alakzatokhoz hasonlítottak, de elrendeződésük és szabályos váltakozásuk betűkre, vagy legalábbis jelentéssel bíró szimbólumokra emlékeztette. – Jason – szólalt meg szelíden. – Mi ez? Hiába várta a választ. – Ugye tudod, hogy Philippe kint ragadt, és nincs vele rádiókapcsolatunk? A fiú csak ebben a pillanatban adta a jelét, hogy felfogta, amit a nő mondott. Végigmérte Lyliant, elnézett abba az irányba, ahonnan jöttek, majd teljes nyugalommal szólalt meg. – Tudom. Semmi baja, ahogy nekünk sem lesz. Még egy kis idő, és a kapu működni fog. – A kapu? Milyen kapu? – Amiért idejöttünk. – De te nem tettél említést semmilyen kapuról sem. – Persze. – Jason maga elé nézett. Amikor felemelte a tekintetét, és egyenesen a szemébe nézett, az elpiruló arc
meglágyította a nő szívét. – Az álmaimban szerepelt, amiket akkor álmodtam, amikor itt dolgoztam. Philippe nem engedte, hogy elmeséljem. – Nekem most elmeséled? Mielőtt működni kezd a kapu. – Odalépett Jason mellé. Kezét a vállára tette, majd óvatosan a fiú arcához ért, és bátortalanul megsimította. Jason megfogta a kezét, nem engedte el, szorosan a bőrén tartotta. A nő nedvességet érzett az ujjai végével. Az ártatlan szemekből kis cseppek gördültek le. – Te kedves vagy hozzám. – Tétovázva elengedte Lylian kezét, utána letörölte könnyeit. – Mindig is hittél nekem. Az emelvény felől lágy dallam hallatszott. A főépület falai magasodni kezdtek, míg végül kisebb kupolaként be nem zárult a fejük felett. Belső felületén apró fénypontok jelentek meg, majd egy térben elhelyezkedő ábra. Jason előtt az emelvény mellett egy vibráló virtuális vezérlőpult jelent meg. A fiú átfutotta rajta a jeleket, majd megszólalt: – Meg is van. Nézd csak! A teremben kivetített ábra egy apró, fényes pontból indult, majd egy fektetett kúphoz hasonlító alakban folytatódott. A kúp oldalai idővel kisebb szöget zártak be a kiindulási ponttal, később már úgy látszott, hogy párhuzamos az ábrát határoló vonal. A fiú megérintett pár jelet a vezérlőn, mire az egész, ami eddig kirajzolódott előttük, forogni kezdett a levegőben. Lylian elképedve nézte a jelenséget. Látta a kibontakozó alakzatot, a kiindulópontból eredő színes vonalakat, amelyek vastagodtak, egymásba olvadtak, vagy újak keletkeztek, esetleg végleg megszűntek. Amikor Jason forgatni kezdte, láthatóvá vált a vonalak keresztmetszete is. Egészen kis átmérőjűtől az óriásiig váltakoztak. – Ezek a vonalak – törte meg a csendet Jason – az idő-
vonalak. Ezek a színes egyenesek mind egy-egy intelligens, értelemmel rendelkező fajé, amely eljutott az univerzum mélyebb megismeréséig, tisztában volt annak születésével, mibenlétével. Meg minden ilyennel. – De ez rengeteg. És ott! – mutatott a nő egy rövid, fehér szakaszra – Az rögtön az univerzum keletkezését követően létrejött. De az… – Nem lehetetlen – szólt hozzá a fiú nyugodt hangon. – Az, hogy most jelenleg mennyi ismeretünk van a világegyetemről, nem zárja ki ennek a lehetőségét. Még akkor sem, ha a korai időkben nem álltak rendelkezésre a megfelelő ásványi anyagok a ma ismert komplex fehérjék kialakulásához, ami a DNS-ünket is alkotja. Lylian tovább nézte, ahogyan egyre több és több vonal rajzolódik ki, míg a jelenlegi határt elérve alig maradt pár szín. – Melyik az embereké? – tette fel a kérdést a fiúnak. – Ott van, az a mélykék. – Pár beütött utasítás után a mélykék szín kiemelkedett a többi közül. Más idővonalakhoz hasonlóan, a mélykék szín előbb halvány, majd közép árnyalatot vett fel, végül elmélyült a színárnyalat. – Mitől változik a színe? – Hogy mennyire fejlett az adott faj. – Jason. – Igen? – Miért van az, hogy ahogy egyre sötétebb a tónusuk, idővel megszűnnek a vonalak. – Nem tudom. Talán elérnek egy pontra, ahonnan már nem létezhetnek tovább. A fiú további utasításokat vitt be a gépbe. A vonalak közben állandóan átrendeződtek, majd megint vissza. Egy új ábra jelent meg. Az idővonalak egyeneseit számtalan időhurok tarkította, mind különböző színű. De a fiú csak
egyre volt kíváncsi, a halvány rózsaszínre, ami a megszakadása előtt egészen bíbor színűvé vált. – Nézd csak! – Most Lylian szólt a fiúhoz, és az ábra egy adott pontjára mutatott. – Ez, amit látunk, ez a jelenlegi idővonal, ugye? – Igen. – A mélykék mellett van egy barna. Eddig nem láttam, mert már annyira sötét, hogy nehezen volt észrevehető. Látod? – Igen, hamarosan meg fog szakadni. A két szín közötti távolság mutatja, hogy a két faj találkozik-e egymással, vagy sem. A jelenlegi állapot szerint nem. Nem fogjuk megismerni őket a kihalásuk előtt. – De azt mondtad, hogy a gép csak a jelen pillanatig tudja mutatni. Jason a vezérlőpultra meredt. Alaposabban szemrevételezte a billentyűket, mielőtt újabb utasítást táplált be. Az ábra megint változott. A barna szín mellett a mélykék is megszakadt, alig valamivel az előbbi után. A fiú izgatottan megint pötyögni kezdett, mire a következő pillanatban a mélykék és a barna vonal keresztezte egymást, egy időre össze is olvadtak, így a vonalak tovább haladtak. Melletttük megjelent egy alig látható vékony vonal, aminek a színét nem tudták megállapítani. – Amit látok, az azt jelenti, hogy bele is tudunk avatkozni a saját jövőnkbe? – Igen, határozottan igen. Mindjárt meg is kapom a választ, hogy ehhez hová kell visszamenni, és mit kell tenni. – Alighogy Jason kimondta, a vonalak mellett szöveg jelent meg. – Talán instrukciók – fűzte hozzá a fiú. – Érted a szöveget? – Sajnos nem. De van egy jobb ötletem. – Hátrafordult Lylian felé, egy félszeg mosolyt megeresztett, mielőtt megint munkába kezdett.
Az idő telt. A nő legalábbis úgy érezte, hogy sokkal több telt el, mint amikor az ábrákat nézték. Az is lehet – gondolta –, hogy amíg elfoglalta az idegenek gépének megértése, addig száguldott az idő, most meg vánszorog, mert semmit nem tud tenni, csak áll és vár. – Kész is. A fiú hangjára összerezzent. Tekintetét, amellyel eddig a mélykék vonalat követte visszafelé a múltba, most felé fordította. Jason elégedetten folytatta: – Létrejött a kapcsolat a várost építő fajjal a múltban. – A múltban? – Igen. Emlékszel – a fiú hangja egyre erőteljesebbé vált –, mondtam, hogy a berendezés képes az időben a féregjárathoz hasonlóan járatot létrehozni. Bár ennél több mindenre is képes. Mivel nem tudom kezelni a gépet, arra gondoltam, hogy miért ne azoktól tanuljam meg, akik építették. – De hogyan… – Hogy hogyan jöttem rá erre? Álmomban láttam. Ott mondták ők el nekem. – Kik? – Hát az idegenek, akik építették. – De mégis… – Ne kérdezz ilyen sokat. Teljesen összezavarsz. – Jason félszegen nézett a nőre. – Inkább gyere velem, és ott mindent megtudsz. – Én nem akarom itt hagyni ezt a világot. – Bizonytalanul hátrálni kezdett, a fiú érte nyúlt. – Ne félj! – Erősen megragadta a karját. A kapu felé húzta, ahogy közeledtek, egyre erősebben. – Az időben oda megyünk, ahová akarunk. Ha végeztünk, pontosan ugyanide visszatérünk, ha ezt akarod. Átnézett Jason válla felett. Az eddig örvénylő víztükörhöz hasonlító anyag kisimult, benne egy homokos ten-
gerpartot látott, a közelben egy kupolával fedett várost. A fiú elérte a kaput, és a kezével átnyúlt rajta. Lylian érezte, amint a kapu anyaga magába szippantja. Szédült, órákon át csak pörgött, az egészet egy végeláthatatlan rémálomnak vélte. Várta, nagyon várta, hogy felébredjen, felette Philippe térdeljen, homlokáról a verejtéket letörölje. A maga zsörtölődő modorával szólítgassa, gyengéden becézze, és egyszerre leteremtse, amiért belerángatta ebbe az őrült kalandba. – Hé, ébresztő! – szólította egy férfi. Akkor ez mégiscsak egy rossz álom volt. Erős karok nyúltak a hóna alá, hogy ülő helyzetbe segítsék. – Hahó! – szólt hozzá megint a férfi. Ez nem Philippe markáns hangja – állapította meg. Óvatosan kinyitotta a szemét, de az erős napsütés elől visszamenekült, és inkább lehunyta. Kinyúlt, kezével forró homokot érintett. Mélyet szippantott, orrát kitöltötte a semmivel sem összetéveszthető tengeri sós levegő. Riadtan ugrott talpra, csak hogy a következő pillanatban a gyengeségtől újra az ismeretlen férfi karjaiban kössön ki. Mély levegőt vett, sikerült stabilan megállnia, majd újfent kinyitotta a szemét. Tenyerével leárnyékolta, így az erős fény nem bántotta annyira. A közelben ott zúgott a víz, a partot nyaldosták a fodrozódó hullámok. Amerre ellátott, homok és dombok, nem messze pedig egy kupolával fedett város. A vízen egy óriás sirályt formázó jármű száguldott. Éppen egy kis, pár darab pálmafával ékesített szárazulat mellett suhant el. A két íves szárny a vizet érte, erős hullámokat vetve, az orra alig a felszín felett. A szárnyán HS–01 felirat. Ahogy meglátta a járművet, egyből arra vágyott, hogy vezethesse, arról is megfeledkezett, hogy emberek vették körbe, akik kíváncsian fürkészték őt. Őt – ez a felismerés térítette magához. Megfordult, de Jasont nem látta sehol. A férfira nézett, aki eddig szólítgatta
és támogatta. A kissé hosszúkás fej, a ránc nélküli bőr, a kerek szemek, és a megszólalásig azonos külső elárulta számára, hogy nem emberekkel van dolga, akármennyire is hasonlítanak hozzájuk. – Én… Szóval az a helyzet… Hol vagyok? – Meggyötörten tekintett egyik alakról a másikra. – A Diomedea-n – felelte az egyik idegen, nőiesen lágy hangon. – Jöjj! Menjünk a partról, ebben az időben nem biztonságos itt. – A férfi, aki felsegítette és azóta is tartotta, gyengéden vezetni kezdte a süppedős homokban. – Mesélj nekünk! Hogy kerültél ide? – kérdezte egy harmadik, akinek a hangja sem férfira, sem nőre nem emlékeztette. Áttetsző üveghez tudta hasonlítani. – Az időfolyosón egy időkapun át. – Ennél többet Lylian nem tudott kinyögni. Kezdett erőre kapni, de a támaszt nyújtó kézből még nem mert kibontakozni. Válaszára nem reagáltak az idegenek, ahogyan további kérdéseire sem. Néma egyhangúságban haladtak tovább a város felé. Amikor odanézett, az épületek felett magasan feszülő villódzó félgömb eszébe juttatta, honnan is érkezett pontosan, és kivel. – Hol van Jason? – Jason? – kérdezték ketten is. – Fiatal fiú. Velem együtt jött. – Fiú? – A kérdést olyan csodálkozva mondta ki a férfinak vélt idegen, mint aki nem tudja, mit jelent a szó, hogy „fiú”. – Egyedül téged találtunk itt, ami azért furcsa, mert az általad említett Időkapu nem ezen a bolygón van. Lylian nem nagyon értette, miről beszél neki az idegen. Talán a furcsa kiejtés, vagy a hanglejtésük okozta, de az elhangzottakat nem volt képes teljes egészében felfog-
ni. A városig nem beszéltek többet. A hátralévő egy órát önállóan tette meg. Erejét szinte teljesen visszanyerte, mire elérték az első épületeket. Eddig nem értette, mit furcsáll, de ahogy beléptek a városba, rájött: nincsenek járművek. Mindenki gyalogosan jár. Az épületek hatalmasak voltak, akár több száz méteresek is, és a színükből ítélve valamilyen fémötvözetből készültek. A burkolat puhának tűnt, kényelmesen haladtak rajta, de amikor lenézett, mégsem talált benyomódást a talpa alatt. Kicsit zavarta, hogy lépteinek nincsen zaja. Egyre több lénnyel futottak össze. Meglepetésére nem fordítottak különösebb figyelmet rá. Megnézték, de nem tolakodóan, és idegenül egyforma arcukról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni. Kísérőivel ellentétben a többi lény sietősen haladt célja felé. Számára kicsit túl sietősen is. – Történt valami? – törte meg az órás csendet. – Még nem, de fog – válaszolta a férfi több érzelemmel a hangjában, mint amit eddig tapasztalt. A válasz nem tette nyugodtabbá a helyzetét. Ahogy az előbbi szavak kavarogtak a fejében, a pánik egyre jobban a hatalmába kerítette. Egyedül volt egy ismeretlen helyen, amiről semmit nem tudott. Most már bánta, hogy nem faggatta jobban Jasont erről a világról és a benne élőkről. Bele sem mert gondolni, milyen távolra került otthonától, a számára ismerős környezettől. Az őt kísérő idegenekkel belefutott egy csoportba, akik eléggé hangosan és indulatosan adták a külvilág tudtára elégedetlenségüket. Beszédükből egy kukkot sem értett. Ha lehetett, ez még jobban felzaklatta, mert így már biztos volt benne, hogy nem álmodik, hanem a valóságban van. – Sajnálom – szólt hozzá a férfi. – Nem mindenki veszi egykönnyen tudomásul, hogy a fajunknak már csak
órái vannak hátra. Lylian – amíg a Közösségi Főépület várójában ült –, minden pillanatban a hamarosan bekövetkező végre gondolt, amit vendéglátói nem fejtettek ki jobban, hiába kérdezgette őket. Az épületek belső berendezései ugyanolyan puritának voltak, amilyenek az épületek maguk. Semmi felesleges forma vagy szín, minden a funkcionalitásnak alárendelve. Ennek ellenére a fotel, amiben ült, az alakjához igazodott, és az egész testét úgy tartotta meg, hogy a gerincéről minden terhelést levegyen. Közben ott, ahol izmai becsomósodtak, lágyan masszírozta. A tanácsterem ajtaja hangtalanul szétnyílt. Az őt a városba kisérő csoportból a férfi és másik három idegen jött ki. Már kezdte megszokni külsejüket, így észrevette az apró eltéréseket rajtuk. Négyük közül a legidősebbnek látszó szólalt meg. – Kedves Lylian! Kollégám – itt a mellette álló, Lylian számára már ismerős férfira pillantott – beszámolója alapján, és a kutatóbázison történtek alapján azt kell feltételeznünk, hogy fajunk korai végét maga okozta. – Az nem lehet – jelentette ki határozottan. – Jason semmi ilyet nem mondott. – Jason – ismételte meg a nevet az idős idegen. – A maga által emlegetett Jason az a személy lehet, akit kutatóink juttattak el a jövőbe. Lylian zavart tekinteté látva, folytatta. – A fiú, akiről ön beszél, egy közülünk. Miután ráébredtünk, mekkora kavarodást okoztunk a fejlesztés alatt álló géppel, tudósaink kidolgozták, hogyan lehet majd rendbe hozni mindent, de ehhez el kellett juttatni valakit a jövőbe. Mivel az időfolyosó csak azokra a pontokra nyitható meg, amelyek már megtörténtek, ezért ez a lehetőség ki volt zárva. A mi időnk elsődleges. Ezért egy genomba
kódoltuk tudásunkat, és reménykedtünk benne, hogy idővel találkozik egy humanoid létformával, akiknek a DNSe hasonló a miénkhez. – Találkozik ? – Igen. – Még mindig nem értem, hogy Jason hogyan lehet egy közületek. – Ahogy korábban említetted kollégámnak, elkezdtétek meghódítani a galaxisotokat. Mi bekóboroltuk a fél univerzumot. Legalábbis amit ismertünk, annak a felét. Ezen a területen szétszórtuk a kódolt genomot, így gondolom a fajotok az egyik lakható bolygón találkozott vele valamilyen fertőzés formájában, ami aztán az egyik utódban aktiválódott. – Akkor Jason álmai… – Nem álmok, hanem előre beprogramozott emlékek. Lylian hátradőlt a fotelban. A kutatóbázisra induló csapat a térkapu előtt várta az indulási engedélyt. A várakozástól feszült Lylian kezeslábasa teljesen átizzadt. Nézte a kinti tájat. Lények, akik a parton látott űrhajóra igyekeznek, csoportok, akik nyugodtan ülnek a földön, és végül a messzeségben egy hatalmas fekete hullám, ami a város felé tartott. A csarnok padlója ebben a pillanatban megrázkódott, majd az egész épület átvette a rezgést. A hajlékony üvegekből készült falak meg-meghajoltak. – Kezdődik – sóhajtotta maga elé a férfi. – Mi? – kérdezte izgatottan Lylian. – Szétesik az idővonalunk, és ez hullámokban terjedve éri el az univerzum minden alkotóelemét. – De azt mondtátok, még van idő lezárni az Időfolyosót, amit létrehoztunk, és akkor a probléma megszűnik. – Elméletben. Nem minden elmélet ültethető át a gya-
korlatba, még ha a számítások tökéletesek is. A térkapu mellett álló idegen jelzett, hogy mehetnek. A rengések egyre erősebbé váltak. Ahhoz, hogy át tudjanak lépni a kapun, egymás segítségére volt szükségük. Lylian még egyszer visszanézett, és látta, amint a hullám átcsap a város fölé emelt pajzson. A védőmező egy ideig kitartott, majd hangos sercegéssel lyukak keletkeztek rajta, amin a kinti „semmi” beszivárgott, hogy amivel találkozik, azt feleméssze. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kísérőivel együtt átért a másik oldalra. A bolygó ugyanolyan lakatlan volt, mint a saját idősíkján. A városon kívül a teljes pusztaság vette körbe őket. A kupolával rendelkező épület – így épen – pompás látványt nyújtott. A fal alsó, kőzetből készült része fölé egy szivárvány színben pompázó fél igazgyöngyre hasonlító tető borult. A főbejáraton való áthaladáskor enyhe bizsergés futott rajta végig. Az épület felosztása megegyezett azzal, amiben Jasonnel voltak. Rengeteg idegen tartózkodott a falak között, és mind tevékenyen végzett valami feladatot. A lázas munka eredményét a kivetített ábrán követhette végig, ami már ismerős volt számára. Az idővonalak párhuzamos, rendezett elhelyezkedésével szemben kusza hálókat látott, amelyek a táguló univerzum egyik szélétől a másikig kanyarogtak, vagy éppen visszafordultak, majd egy hurkot leírva megint előrefelé mentek. Sehol sem látta azonban az emberek kék színét. A kutatólabor közepén az általuk megnyitott Időkapu. A túloldalon látta a kopár épületet, amit hátrahagyott. A kép néha vibrált egyet. Ilyenkor egy hullám indult el körbe, minden irányba, majd szétterjedt, és elhagyta a bolygót, majd az egész rendszert, hogy az univerzum állóvizét felbolygassa. – Ez mi volt?
– Időtorzulás, ami éppen most teszi tönkre a mi idővonalunkat. Mielőtt megkérdezhette volna, hogy ez mit jelent, többen csendre intették. A kusza vonalak végül megint egyenesbe rendeződtek. Egyet kivéve. A bíborszínű vonalba egy mélykék hurok kapcsolódott. Több próbát követően sem sikerült leválasztani. A vezérlők fölött ügyködő idegenek lázasan tanakodtak, és közben többször Lylianre néztek. Azt hitte, éppen most kívánják melegebb éghajlatra, szidják a felmenőit, vagy éppen a válogatott kínhalálról beszélnek, amit neki szánnak. Ezt támasztotta alá a hozzálépő férfi komor arca. – Át kell mennünk azon a kapun. – De a Közösségi vezető azt mondta, hogy ti nem léphettek át, hiszen akkor végképp megbolondulnak az idővonalak. – Lehet, de akkor még nem tudtuk, hogy attól nem fognak szétválni az egymásba olvadó idővonalak, ha téged eltávolítunk innen. Nekem és pár kutatónak át kell mennie veled, hogy lezárhassuk, és legalább titeket megmentsünk. A kaput egy újabb hullám hagyta el, de az most már a túloldalon lévő képen is látható volt. – Indulnunk kell. Láthatóan a te világodban is elkezdett az idősík torzulni, ami idővel majd szétesik. Bólintott. Ő és másik négy idegen az Időkapuhoz mentek. Határozottan léptek be. Újra átélte a több órányinak tűnő utazást, hogy odaát kóválygó fejjel és háborgó gyomorral térjen magához. – Mi a franc? Ezt ti csináltátok? A pilóta ismerős hangja egyből megnyugtatta Lyliant. – Philippe, de jó, hogy hallak. – Mi történt? Azt hittem nem fogjátok az adást. – Odaát voltam, és… – Nem tudta, mit mondjon. A
vele együtt átjött idegenek már a vezérlőpultnál dolgoztak. – Odaát? Ne viccelj, Lyl! Alig egy perce, hogy felhúztátok Jasonnel a pajzsot. A nő az idegen férfira nézett, aki hosszú ujjával kis időt kért. – Mindjárt mindent elmesélek. A férfi odalépett hozzá. – Most már át tud jönni a hajójával a pajzson. – Philippe – szólt bele a ruha komlinkjébe. – Repülj ide, a pajzson most már át tudsz jönni. A pilóta nem válaszolt. Azonban a ZX csontszínű teste lassan áthaladt a burkon, és a régi kutatóépület felé indult. Amilyen óvatosan csak tudta, a gépet letette a romos falon kívül, hogy minél kevesebb port verjen fel. A sikló feltáruló ajtajában ott állt Philippe. Az idegeneket gyanakvó tekintettel mérte végig. Lylian alig bírt magával, legszívesebben a férfi karjaiba vetette volna magát, ha nem ismerte volna annak morózus természetét az ilyen érzelemkitörésekkel kapcsolatban. Philippe három lépésre megállt tőlük. Tovább méregette az idegeneket, akik közül egyedül a férfi figyelt rá, a többiek hangosan vitatkoztak a vezérlőpultnál. – Jó újra látni – üdvözölte Lylian. – Nem tudom elhinni, hogy annak a tejfölös takonypócnak és Laonak igaza volt. Philippe vagyok – mutatkozott be a nő mellett álló lénynek. Az idegen egy fejbiccentéssel üdvözölte. A pilóta várta, hogy a másik is bemutatkozzon, de az csak mosolyogva nézett rá. – És most? Mit csinálunk éppen? – kérdezte Philippe. – Mert a Torreádorok még mindig itt keringenek a fejünk felett. Lylian gyorsan elmondta, mi történt, és történik ezekben a percekben is. Néhol az idegen férfi kiegészítette az
eseményeket. A beszámolót az egyik hozzájuk lépő lény szakította félbe. – A helyzet az, hogy bizonyos változások már ezt a síkot is érintették. A hullám, ami a mi fajunkat eltüntette, át fog terjedni ide is. Szavait alátámasztotta az Időkapu felől hallatszó, jól ismert sercegés, ami átette magát a fekete „semmivel” a Diomedea városának pajzsán. A technikus hadarni kezdett. – Elindítottunk egy önmegsemmisítő algoritmust, ami talán még időben lezárja a kapcsolatot, és ezzel ez az idővonal nem szenved súlyos károkat. – Akkor uraim, vagy mik vagytok, induljunk! – mutatott a sikló felé Philippe. Nem nagyon értette, miről beszélnek, viszont esze ágában sem volt megvárni, hogy lássa. A ZX hajtóművei feldübörögtek. Lylian a gépházban ügyködött, hogy a tehetetlenségi csillapítást újraélessze, mert anélkül nem bírnák ki a gyorsulást. A kormánynál ülő Philippe – ameddig csak lehetett – leheletfinoman emelkedett el a talajtól, és ugyanilyen óvatosan indult a rendszer szélén lévő térkapu felé. Alig hagyta el a bolygót, a két Torreádor máris a sarkában volt. Arra már nem maradt idejük, hogy közrefogják, mert a felszínről kitörő sötét hullám beterítette őket. – Lyl! Ideje lenne nagyobb fokozatra kapcsolni. Kíséretünk már a múlté. – Nem a múlté – helyesbített az idegen férfi. – Mi? – fordult feléje Philippe. – Annyi bizonyos csak, hogy ők már nem részei ennek az időfolyamnak. – Ha te mondod – vonta meg vállát a pilóta, és újra a műszerei felé fordult. Végre felvillant a csillapítás kis ikonja. A hajtóműveket maximumra tekerte. A mögöttük
terjeszkedő sötét kiterjedés minden útjába kerülő anyagot felemésztett. Egészen a térkapuig versenyt futottak vele. A kapu előtti ellenőrző állomás automata rendszere akadékoskodni próbált, de Lylian ügyeskedésével sikerült átvenni a vezérlést felette, és az út nyitva állta a Föld felé. Az a rövid idő, amit az automata rendszer feltörésével töltöttek, elsorvasztotta minden előnyüket a feléjük hömpölygő ürességgel. A ZX szinte fátyolként húzta magával a kiterjedést. A féregjárat lüktetni kezdett. A siklón utazók azt vették észre, hogy körülöttük minden szilárd anyag szétbomlik. Apró cseppek kezdték kergetni egymást, végül a hajó, benne minden utassal, beleolvadt az őket elnyelő sötétségbe. A galaxis szívén áthaladó járat szétesett. A felgyülemlett energia többszörösére hizlalta a feneketlen kiterjedést. *** A találkozási pontnál az őrnaszád már nyitott hangárajtóval várta a vadászgépeket. A három Torreádor gond nélkül landolt, rá két percre beléptek a hipertérbe. Alig két óra alatt érték el a szomszédos Nierra rendszer szélét. A hipertérből kilépve a lázadó kolóniák által összetákolt cirkálók fogadták őket. Az őrnaszádnak annyi ideje maradt, hogy felvonja a pajzsait, de addigra már a fegyverzetét kilőtték. Kaploxéknak még kellett pár perc, hogy a ZX-hez felszerelt fegyverzetet lecseréljék a nagyméretű célpontokhoz valókra. A Torreádor osztályú vadászgépek a legfejlettebb cirkálóelhárítók, és arra tervezték, hogy gyors lövegeikkel a legjobban felvértezett ellenfeleiket is gyorsan kivégezzék. De a hat, védelmi feladatokra gyártott Vendor osztályú cirkálónak általában a pajzsai erősebbek, és nem a fegyverzetük. Az őrnaszád parancsnoka halogatta a Torreádorok be-
vetését. Kaplox hiába érvelt amellett, hogy a fegyverzetcsere elpocsékolt idő, és így esélyük sem lesz a hat cirkálóval szemben. A parancsnok hajthatatlan maradt, tartotta magát az előírásokhoz. Kitérő manőverbe kezdett, igyekezve időt nyerni a személyzetnek. Az ellenfél számbeli fölénye elegendő volt ahhoz, hogy közrefogják a Kormányzati Erők hadihajóját. Kaplox elsőként repült ki a hangárból, figyelmen kívül hagyva a parancsnoki utasítást, hogy várjon még, amíg a torpedókat behelyezik. A másik két pilóta szó nélkül követte őt. Az őrnaszád parancsnoka magán kívül volt. – Kaplox, azonnal térjen vissza, ez parancs! – Idegességében minden taktikai megnevezést elfelejtett. – Sajnálom parancsnok. A Torreádor pilótája kikapcsolta a parancsnoki hajóval a kommunikációt. – Négyes és Ötös. Alakzatba. Lövegeket váltakozó frekvenciára állítani. A három gép kitört az űrkockából, amit a lázadó hajók alkottak, és éles fordulattal a kocka egyik pontján elhelyezkedő cirkálóra rontottak. Elsőként Kaplox suhant végig, és sorozta meg lövegével. Tudta, hogy amíg a fegyverzete számítógépe nem találja meg a pajzs frekvenciáját, nem fog komolyabb találatot elérni. A kapott adatokat a másik két gép taktikai rendszere is megkapta, így ők már más frekvenciákon próbálkozhattak. Mögötte ugyanígy járt a Négyes gép is. Az Ötösnek azonban sikerült átütnie a pajzsot. A pilóta célképernyőjén megjelentek az elsődleges célpontok. Nem gondolkozott sokat, elsőként a pajzsgenerátort, majd a fegyverrendszert lőtte ripityára. A védtelenül maradt cirkáló segítségére sietett két másik lázadó hajó, így a szorongatott őrnaszádra nehezedő nyomás csökkent. Kaploxék teljes sebességre kapcsoltak, majd még a lő-
távolságuk határán belül éles fordulatot vettek. A három Torreádor egyszerre nyitott tüzet a védtelenül maradt űrhajóra, találataikkal teljesen üzemképtelenné tették. Túl sokáig maradtak egy helyben, így a feléjük közeledő cirkálók több torpedót tudtak rájuk kilőni. – Oké, fiúk. Semmi gond – szólalt meg Kaplox. – Még ne mozduljatok. Jelemre „fogócska” indul. – A két másik pilóta bízott kötelékparancsnokában. A taktikát, amire Kaplox utalt, eddig kizárólag szimulátoros körülmények között gyakorolták, élesben még soha. A közeledő rakétákat elég közel engedték magukhoz, a becsapódás előtt három másodperccel szétrebbent a három gép, utána teljes sebességgel cikázni kezdtek az űrben. Minden egyes fordulónál egyre közelebb kerültek a két cirkálóhoz, akik a fedélzeti ágyúikkal hasztalan próbálták lelőni a Torreádorokat. Amikor a három vadászgép elég közel került a jobb oldali űrhajóhoz, Kaplox bekapcsolta a célzavarót. A gépét annyira közel vitte az ellenséges járműhöz, amennyire csak lehetett. Társai ugyanezt tették. Amikor a vészjelző felvisított, hogy túlságosan közel kerültek a cirkáló pajzsához, hirtelen irányt váltottak. A nyolc megzavart torpedó egymás után csapódott be az útjába kerülő hajó testébe. Az így ártalmatlanított Vendor magatehetetlenül sodródni kezdett. Az ellenség taktikát váltott. A fegyverzetétől megfosztott őrnaszádot otthagyták, és a három Torreádort vették célba. Kaplox igyekezett őket távolabb csalogatni a parancsnoki hajótól, hogy azon megkezdődhessenek a javítások. Remélte, hogy a cirkálóknak nem sikerült a kommunikációt kiiktatniuk, így a naszád parancsnoka tudott erősítést hívni. A küzdelemhez csatlakozó további három Vendor úgy helyezkedett el, hogy mindig valamelyikük ágyúinak a kereszttüzébe kerüljenek a vadászgépek. Kaploxéknak így
nehezebb dolguk volt, mert két cirkálón lövegek is helyet kaptak, amikkel a kormányerők gyors űrhajóit is könnyedén célba tudták venni. Az új felállás a lázadóknak kedvezett. Anélkül, hogy további károkat tudtak volna okozni az ellenségnek, az Ötös-t telibe kapta az egyik ágyú. Végül a Torreádorok parancsnoka megunta a macska-egér játékot. – Kijelöltem egy célt. Kövess! Kitört a gyűrűből, a Négyes követte. Amennyire lehetett, eltávolodtak a hadszíntértől. A cirkálók nem eredtek a nyomukba, hanem a helyükön maradtak. A két vadász sötétszürke teste egyre csak távolodott. A maguk mögött hagyott cirkálók egyre kisebb pontokként voltak láthatóak. – Mégis, meddig megyünk parancsnok? – Mindjárt ott vagyunk – válaszolta Kaplox. A radar egy nagyméretű aszteroidát jelzett. – Ez lesz a mi pajzsunk – adta meg a választ a ki nem mondott kérdésre a Négyesnek. A két gép megszigonyozta az ötszáz méter hosszú és százötven méter széles testet, amivel a csata felé vették az irányt. A hajtóműveket maximális tolóerőre állították, hogy a lehető leghamarabb elérjék a kívánt sebességet. Amikor a hatalmas kődarabot felgyorsították, hajóikkal leparkoltak a felszínén. – A vektorok szerint pont a kettes és hármas cél között fog elsüvíteni, és amennyiben nem rebbennek szét, nekünk a kettesre kell minden tűzerőnket összpontosítani. Az ágyúikkal nem tudnak befogni és amíg az aszteroida védi a hátsónkat addig a hármas és négyes cél hasztalan fog manőverbe kezdeni – hadarta végig Kaplox. Majd kicsit nyugodtabban hozzátette – Aztán csak semmi hősködés Luigi. A tizedes meglepődött, hogy a keresztnevén szólította.
– Értettem, uram! Megtiszt… – Hagyd ezt a maszlagot – fojtotta bele Kaplox a szót. – Élve fogjuk elhagyni a rendszert. Ha kell, parancsba adom. A tizedes mondani akart még valamit, de parancsnoka megelőzte: – Itt az idő. A radaron megjelent egy gyorsan növekvő pont a rendszer szélén, amit nem tudott mire vélni, ezért pillanatnyilag figyelmen kívül hagyta. Ahogy tervezték, az aszteroida a kettes és hármas cirkáló között suhant el. Amivel nem számoltak, hogy az újonnan csatlakozott hajók kilőtték rá az összes torpedójukat. Így a természetes pajzs fél percig sem tartott. A két Torreádor éppen célra állt, amikor az áldás a nyakukba szakadt. A szétrobbanó aszteroida darabjai nekik csapódtak, súlyos károkat okozva a hajótestekben és kibillentve őket egyensúlyukból. Mire újra visszanyerték az uralmukat a gépeik fölött, a Négyes vadászt kritikus találat érte. A létfenntartás leállt, Luiginak percei maradtak hátra, mielőtt elveszti az eszméletét. Kaplox ki akarta adni az utasítást, hogy vonuljon vissza az őrnaszád hangárjába, de a tizedes teljes sebességre kapcsolt, és célba vette a kettes számú hajót. A Torreádor és a Vendor ütközése nyomán keletkező robbanás minden hajót elsöpört a közelből. Kaplox gépe a saját tengelye körül pörgött, jó időbe telt, mire megint uralni tudta. A nagyobb hajókat kevésbé zavarták meg a szétröppenő roncsdarabok százai, ezért nem is kellett nekik sok idő, hogy az utolsó vadászgépet közrefogják. Az Angyali Üdvözletben ülő Kaplox egyedül nézett szembe a megmaradt három Vendor cirkálóval. A pilóta a képernyőre nézett. Nem ringatta magát hiú ábrándokba. Háta mögött egy áthatolhatatlan anyagkiter-
jedés, előtte a Vendorok. Lehetőségei csekélyek, a műszerek ellenőrzése után újabb adatokat táplált be a fedélzeti számítógépbe. Az új adat: 93%. Talán a hétfői randevú mégis összejön – gondolta. Az eszelős vigyor nem volt látható a cirkálók parancsnoki hídjáról, csak az éles villanás, ami kitöltötte emlékeik utolsó pillanatait. – Variáns-modulátor beállítva. A hídon elhangzott mondat elégedettséggel töltötte el a lázadó flotta kapitányát. Három hétig tartott rendbe hozni a térgenerátor okozta meghibásodást. Az a kis vadászgép komoly károkat okozott a flottának, de az időgradiális torzítónak köszönhetően a Sakál megúszta a sötét energia keltette robbanást. Miután nagy nehezen sikerült a nyolcas síkmodult a helyére illeszteni, a cirkáló új életre kelt. A veszteségek elenyészőek. Indulhatnak haza, küldetés teljesítve: Az utolsó Torreádor eliminálva!
Rossz álom csupán (zenei aláfestés: Hungry Ghosts - I Don't Think About You Anymore But, I Don't Think About You Anyless; A joke's a joke; Peak)
Akárhogy igazgatta, az előszobai tükörben látottak alapján a nyakkendő ugyanolyan csálén állt, mint eddig. Dühében letépte a nyakáról, és újra nekikezdett a megkötésének. Megfogadta, vesz egy gumisat a legközelebbi alkalomra. Halk zörejt hallott a háta mögül, a dolgozószobája felől. A kora esti időpontra nem várt már senkit, asszisztense is már két órája hazament. Anne, a felesége, az emeleti fürdőben készült a színházi előadásra. Magához ragadta falhoz támasztott kirándulós botját, és óvatos léptekkel a szoba ajtajához ment. Közel hajolt, igyekezett felmérni a kiszűrődő hangokból, hogy ki, illetve hányan lehetnek. Hiába fülelt, bentről nem hallatszott semmi. Várt még pár másodpercet, majd óvatosan lenyomta a kilincset. A résnyire nyitott ajtóból csak a fotel mellett álló lámpa gyenge fényét látta. A kiszűrődő halk szuszogás a karosszék felől jött, amit nem látott innen; ahhoz teljesen ki kellett tárni az ajtót. Nagyot nyelt, és belépett. – Jó estét, Mr. Jyde! Az elfojtott suttogás a fotelban ülő, arcába húzott kapucnit viselő alaktól jött. Kívül esett a lámpa fénygyűrűjén, így az eltakart fej a jótékony sötétbe olvadt. Egyedül az idegen lábát és kezét látta. Ujjai erősebben fonódtak a botra. Az ismeretlen újra megszólalt. – Remélem, nem akarja használni. – A botra mutatott. A karján felcsúszó pulóver alól, a csuklóján egy arany karóra tűnt fel, számlapján csillogó vörös kövekkel. – Elnézést, amiért így betörtem magához, de az asszisztensét
képtelen voltam megkerülni, a nyilvánosságot pedig igyekszem kerülni. – Ki maga? Jyde végre kezdte összeszedni magát. Hangjába annyi határozottságot sűrített, amennyit remegő teste megengedett. – Az mellékes. És szeretném, ha ez így is maradna. Azt hallottam, maga nagyon jó. Nekem pedig szükségem van egy nagyon jó pszichoterapeutára. – Mit akar? Minden bátorságára szüksége volt, hogy a botot végre letámassza a falhoz. Elindult a székéhez, ami a fotellal szemben állt. – Kérem, ne! Maradjon ott! Nem csak névtelen szeretnek maradni, de arctalan is. – Maga valami ismert személy? – Mondhatni. – És akkor? Mégis hogyan gondolta ezt az egészet? – Egyszerű. Minden csütörtök este kilencre eljövök. – De… – Tudom – intette csendre az ismeretlen –, aznap nem fogad senkit. Pont ezért jó alkalom arra, hogy senki ne láthasson meg engem. Az esti időpont ugyanezért fontos. Megkérem, hogy legközelebb ne kelljen feltörnöm az iroda külső ajtaját, hanem legyen nyitva. A fenti zuhanyzó ajtaja hangosan csapódott be. Anne magassarkúja ütemesen koppant a lépcsőn, ahogy elindult lefelé. Jyde összerezzent, gyorsan az ajtónál termett. Felesége a fülbevalóját igazgatta, nem vette észre az ajtón kinéző férjét. Visszafordult a fotel felé, de ott már senki nem ült, a lámpa sem világított. – Hát te? – kérdezte a közben leérő Anne. – Semmi, csak a mobilomat kerestem.
– Ott van a tükör előtt. – Igen – hebegte –, észre sem vettem. – Valami baj van? – Semmi, kicsim. Csak kifogott rajtam a nyakkendő, és ez idegesít egy kicsit. – Na, gyere! Kényszeredetten elmosolyodott, ahogy a nő hozzá lepett. Megkönnyebbült, hogy felesége nem firtatta tovább idegessége okát, hanem határozott mozdulatokkal megkötötte a nyakkendőjét. Mikor elkészült, megcsodálta Jydeot. – Milyen fess férjem van. – Nekem meg egy gyönyörű feleségem. Magához húzta a nőt, átölelte és gyengéden megpuszilta. Kibontakoztak egymás öleléséből. A kabátokért nyúlt, amikor észrevette bal kézfejen a horzsolásokat. Gyorsan lekapta a ruhákat, és a kezére terítette őket. Kinyitotta az ajtót, a nőt előre engedte az utcán rájuk váró taxihoz. Következő hét, csütörtök
A házban az esti órák burjánzó sötétségével együtt sűrűsödött a csend. Anne átment a barátnőjéhez, csak késő éjszakára várta haza. A karosszékben ült, szemben a fotellal. Az olvasólámpa felkapcsolva. Várt. Kezét térdére tette, mutatóujjaival lassan dobolt. A vendég hamarosan megérkezik. Még soha nem fogadott így senkit, akiről semmit nem tudott. Az anamnézis felvétele Brigitte, az asszisztens feladata volt. Az északi szépség lángvörös hajával és bájos, szeplős arcával mindig bearanyozta a napját, amikor már kezdett belefáradni a terápiás személyekkel való foglalkozásba. De ez alkalommal a névtelen és arctalan idegen megkerülte a jól bejáratott utat, teljesen új helyzet elé állította. Szüksége lesz minden tudására és rutinjára. Ezért ült most itt, mert az
elmúlt napokban úgy döntött, hogy elvállalja. Meg akarta ismerni saját korlátait, ki akart szakadni a sémából, amibe beleragadt az elmúlt tizenkét évben, amióta elvégezte a pszichoterapeuta képzést. Az érettségi után szociális munkásként dolgozott egy hajléktalanokat segítő melegedőben. Az ott tapasztalt közöny és reménytelenség terelte egyre inkább afelé, hogy az emberek lelkében rejtőző gócokat segítsen kibogozni. Már egyetemi évei alatt sikert sikerre halmozott. Az eredményes vizsgák után egy ezoterikus irányzatot követő közösségben folytatta addig megkezdett munkáját. Rövid időn belül széles körben ismert lett. Régi elfoglaltsága háttérbe szorult, a hajléktalanokra egyre kevesebb ideje maradt. Ez csak akkor változott, amikor Annet megismerte. A fiatal lány vezette vissza igazi énjéhez, és találta meg az egyensúlyt régi és új munkája között. A csütörtökök ettől kezdve váltak fontossá számára. Ezt a napot a társadalomból kivetettekkel, hátrányos helyzetbe kerültekkel való foglalkozásnak szentelte. Az óra perc mutatója a tizenkettes számra ugrott. Az iroda utcára nyíló ajtaja zajtalanul tárult fel, egyedül a huzat árulkodott arról, hogy valaki bejött rajta. A halk léptek elhaladtak Brigitte asztala mellett és az ismeretlen megjelent az ajtóban. – Jó estét, Mr. Jyde! Örülök, hogy segít nekem. Jyde megköszörülte a torkát – Foglaljon helyet! Egyenes derékkal ült. A sötétben álló alakot fürkészte, de nem tudott meg róla többet. Ugyanazt a kopott farmert és szürke pulóvert viselte, mint legutóbb. Kapucniját most is az arcába húzta. Egyedüli újdonság a rózsaszín Converse cipő, ami feltűnő viselet egy – feltehetően – férfi számára. Az alak kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, vigyázva, hogy feje véletlenül se kerüljön a lámpa fénygló-
riájába. Ujjait összekulcsolva ült. Az ujjak vastagok voltak, bőrkeményedésnek nyoma sincs, körmei ápoltak. A pulóver alól kilátszó kart ritkás, de sötét színű szőrzet borította, maga a bőr enyhén sötétebb árnyalatú. Ezekből egyedül annyira tudott következtetni, hogy kései vendége nem végez fizikai munkát. – Kezdhetjük – jelentette ki a látogató. Hangját nem fogta vissza, ahogyan múltkor tette. – Mesélne magáról egy keveset? Csak hogy legyenek támpontjaim a későbbiek során. – Ejnye, Mr. Jyde! Most nem óradíjra dolgozik, felejtse el ezt a klisét. A múltam semmit nem fog önnek segíteni. A megértése sem. Engem a most problémája aggaszt. – Rendben – dőlt hátra a széken, kezeit megadóan széttárta – hallgatom, Mr. … – Anonym. Legyen elég ennyi. – Halkan felkuncogott Jyde próbálkozásán. – Rendben Mr. Anonym, akkor hallgatom. – Kezeivel átfogta felhúzott térdét, és így billegett előre-hátra a széken, ezzel csökkentette a felgyülemlő feszültséget. Néhány pillanatra csend vette körül őket, ültek, egymást méregették. Végül Anonym teste ellazult, szavaival megszabadult lelke terhének egy részétől: – Rémálmaim vannak. Jyde a kijelentés hallatán megmerevedett. Szoborként ült a székben, térde félig felhúzva, rajta összekulcsolt kezeivel. Egy újabb hangra, szóra várt, ami kimozdítja dermedtségéből, amit a hétköznapi kijelentés váltott ki. Mivel a pillanat nem akart elérkezni, nyelt egy nagyot és megszólalt. – Rémálmai mindenkinek vannak. Mi ebben a különös? – Az, Mr. Jyde, hogy miután felébredek, az álmaim valóra válnak.
– Mit jelent pontosan az, hogy valóra válnak? A férfi malmozni kezdett. – Hallgassa meg előbb az egyik visszatérő álmomat, utána elmondom. – Rendben, hallgatom – mondta Jyde. – Látom a testemet belülről – kezdett hozzá az ismeretlen. – Mintha benne lépkednék, át tudok járni a szerveimen. De nem az erekben. Úgy járok kelek, mint az utcán tévelygő ember, aki minden házba benyit. Borzadok az egésztől, de olthatatlan vágy hajt előre, hogy megtaláljak valamit. Szinte fáj, ahogy gyötör a késztetés annak a valaminek a keresésére. Érzem, hogy él bennem valami. Ez meglepő, hiszen férfiként nem tudom átélni a terhességet. Az érzésem mégis erős, hogy bennem van valami, ami él. Látni nem látom, de érzem, hogy ez a lény nem emberi. Ez valami szörnyű lény. Meg kell találnom, mert engem fogyaszt el. Ahogyan növekszik, úgy vándorol egyik helyről a másikra a testemben. Bevándorolja az egészet. Fogaival tépi a húsomat. Éles késként fejti le őket a csontról. A fájdalom őrjítő. Üvöltök. Azután meglátom. Háttal van nekem, gerinccsigolyái kirajzolódnak testéből. Az arcát nem láthatom – Ahogyan én sem a tiédet – gondolta Jyde –, mert a teste összeforrt az enyémmel. Egyedül a feje nem nőtt össze testemmel. Már hallom, ahogyan fogaival tépi a húst, és rágás nélkül nyeli le. Felém fordul. Rám vicsorog véres mosolyával. Arca egy veszett állaté, de nem tudom milyené. Állkapcsa a kutyákéhoz hasonlít, de kicsit keskenyedik az orra felé. A fogai nem hasonlítanak a kutyákéra, mert mind hegyes és éles. Szemei narancsvörösen izzanak. Gyűlölöm őt, minden porcikámmal azon küzdök, hogy kitaszítsam magamból, de érzem, hogy képtelen vagyok rá. Gyenge vagyok hozzá. Egyedül nem megy. Jyde várta, hogy folytassa az idegen férfi, az viszont nem mondott többet. Hallgatott és várt. Némi kínos pilla-
nat után megköszörülte a torkát, hátha sikerül a beszédre rávenni a látogatót, de nem vezetett eredményre. – Elmondaná nekem, hogy ebből mi vált valósággá? – Fejében vadabbnál vadabb képek jelentek meg az idegenről, aki esetleg egy közveszélyes gyilkos, aki így akar megszabadulni lelki terhétől. Amikor látta, hogy Anonym megszólalni készül, a lehető legrosszabbra igyekezett felkészülni. – Alig egy hónappal az álmom után kórházba kerültem. Az életem veszélyben forgott, és az orvosok csodát emlegettek, hogy sikerült túlélnem az egészet. – Az idegen ismét elhallgatott. A fejét lehajtotta, majd óvatosan felállt a fotelból. – Elnézést, Mr. Jyde, de képtelen vagyok folytatni. Talán legközelebb. Már a szoba ajtajánál volt az ismeretlen, amikor végre meg tudott szólalni. – Legközelebb? – Igen, Mr. Jyde. Jövőhét csütörtökön újra ugyanitt. Viszlát! Péntek hajnalban Jyde erős, szúró fájdalmat érzett a hasában. Végiggondolta előző napi ételeit, de egyik sem volt okolható a szörnyű kínokért. Ezernyi hegyes és éles, apró kés hatolt bele egyszerre, hol szúrta, hol vágta, vagy egy láthatatlan kéz marokra fogta a hasfala mögötti lágy részeket, és kitépni próbálta őket a helyükről. Magzatpózba kuporodva igyekezett úrrá lenni az éles görcsön, de az nem akart múlni. Annenek hátat fordított, hogy folytonos mozgásával fel ne ébressze. Hat óra körül, közel két órás szenvedés után, nem bírta tovább, és négykézláb elmászott a fürdőig. Maradék erejével, amit a fájdalom még nem szívott el belőle, belekapaszkodott a mosdó szélébe, és felhúzta magát. Elsőre csak térdre állni tudott, egy
újabb erőfeszítéssel sikerült felállnia. Kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, és megkereste felesége görcsoldóját. Meg sem nézte az adagolását, egyből három szemet bekapott, majd a csaphoz hajolt és hosszan ivott rá. Egy újabb marcangoló, tépő fájdalomtól elsötétült előtte a világ, lába megremegett. Jobbnak látta, ha leül. Lassan leereszkedett a kőre, remegő tagjai már önálló életre keltek, többé nem volt ura testének. Feladta a fájdalom elleni küzdelmet, ami egyszerre rángatta minden idegszálát, amiket kiszakítani igyekezett egy ismeretlen kéz, és üvölteni kezdett. Anne ijedten pattant ki az ágyból, az álomtól még félig kábultan futott a fürdő felé. A földön fekvő Jydeot meglátva azonnal leguggolt mellé. – Mi baj? Mi fáj ? – kérdezte, de Jyde csak üvöltött, mint aki már sosem fogja abbahagyni. Látta a férje mellett kiborult görcsoldós dobozt, így további kérdések helyett a telefonért rohant, és a mentőket tárcsázta. A hívást követően tíz percen belül megérkeztek, egy erős fájdalomcsillapító beadását követően már vitték is a még mindig üvöltő férfit. Felesége végig mellette volt, kísérte vizsgálóból vizsgálóba. Jyde az egészből egyedül annyit fogott fel, hogy zöldbe öltözött emberek sürgölődnek körülötte, miközben ő az injekciók hatására mindent torzultan látott, hozzá képest mindenki olyan gyorsan mozgott, hogy csak az elmosódott körvonalaikat látta. Néha mintha hozzászóltak volna, de ilyenkor Anne hangját hallotta. De nem azt a kedves, dallamos hangot, amit szeretett, hanem egy mély elnyújtottat. Minden idegszálával azon volt, hogy megértse, mi folyik körülötte. Egyszer csak a sok zöld ruhás ember ritkulni kezdett körülötte, és egy leszállópálya fényeit látta sebesen villanni maguk alatt. A repülő túl gyorsan közelített a föld felé, ha a pilóta nem korrigál a sebességen, a gumik szétdur-
ranhatnak, rosszabb esetben a futómű eltörhet. Nem értette hogyan, de végül a pilóta egy nagy zökkenéssel sikeresen landolt. Odakintről, miután kinyithatták az ajtókat, hideg levegő áramlott be. Fel akart állni, de az egyik légikísérő egy oxigénmaszkot rakott az arcára. Lélegezzen mélyeket – kérte tőle. Nem értette, mi történhetett a landolást követően – Talán tűz ütött ki a fedélzeten? Végül elsötétült előtte minden. Amikor kinyitotta a szemét, egy kétágyas kórházi szobában volt. Vele szemben egy idősebb férfi, akiből mindenhonnan csövek lógtak.. Felidézte utolsó emlékeit, a hajnalt, amikor gyötrő fájdalomtó fetrengett a földön. A fürdőszobára még emlékezett, a bevett pirulákra szintén, de többre nem. Keze mellett a takarón ott volt a hívó, mégse nyomta meg. A plafonra bámult, nézte az energiatakarékos izzók tompa fényét. Bármi történt, a hasába maró fájdalom elmúlt. Ráér a kérdésekre választ találni, előbb-utóbb úgyis bejön valaki. Odakint sütött a nap. A kórterem falain nem talált órát, amiről megállapíthatta volna, mennyi az idő. Megnézte az ágya mindkét oldalát, az egyik felén a kis szekrényen egy teli ásványvizes üveg Magnesia, a másik oldalon egy szék, rajta Anne táskája. Ez megnyugtatta egy kicsit, mert akkor a felesége hamarosan visszatér, és mindenre fény derül. Miután lelki egyensúlya helyreállt, belekezdett kedvelt gyakorlatai egyikébe. Kórházi ágy: Régen fémből készült az egész, és nem volt állítható. Manapság inkább erős műanyagból gyártják, motorikusan vezérelt magasságállítóval. Ezek mellett a fejtámla szintén állítható, vagy akár ülő helyzetbe is hozható a benne fekvő. Mind kerekes, így akár az ággyal együtt tolható vizsgálatra, műtőbe, ha a beteg állapota
megkívánja. – Idáig jutott. Hamar elfáradt, képtelen volt folytatni a hétköznapi tárgy tulajdonságainak sorolását. Azon már nem is fáradozott, hogy milyen feladatot kellett volna ma megoldani, pontban reggel nyolckor. Egyedül az időpontra emlékezett. Megpróbálkozott egy másik gyakorlattal, amivel viszszaköveti gondolatait az ébredéséig. Némi rendet igyekezett rakni köztük, de Sokobánban ma csúfos vereséget szenvedett, ezért hagyott mindent úgy, ahogyan eddig volt. Fejét az ablak felé fordította. Szeme egyre tovább maradt csukva, végül elaludt. A második csütörtök
Anne a szokásos csütörtöki találkozón volt a barátnőivel. Jyde korán aludni tért. Hiába engedte le a sötétítőt, dugta be fülébe a fülhallgatót és hallgatta Max Richter andalító zenéit, kimerültsége ellenére sem tudott elaludni. Nyugtalanul forgolódott az ágyon, a telefon egy-egy ilyen fordulásnál hangosan koppant a padlón. A sokadik után dühösen kelt fel. Lement a konyhába, mert a víznél valami erősebb szomjoltóra vágyott. Óvatosan lépkedett, mert a hasi varrat még enyhén húzódott. A konyha kamrájában felkapcsolta a lámpát, és a szemközti állványról levette a hetekkel ezelőtt kinyitott Portugieser-t. A konyha egyik felső szekrényéből elővette a hozzá illő poharat, majd félig töltötte. Az orrához emelte, egy kicsit szippantott a vöröslő ital aromájából. A párolgó kellemes illat jelezte, hogy a hosszas utóérlelés meghozta eredményét. Az enyhén konyakossá váló íz pont megfelelt lelkiállapotának. Szerette, amikor a bor alkoholtartalma, és a konyakéra hasonlító íz egyesült. Ez a kellemesen édes-fanyarrá váló ital volt a kedvence. Az első kortyokat követően már érezte, ahogy a vérébe jutó ital pezsdítő táncra perdíti sejtjeit, a stressz oldódni kezd, las-
san elálmosodik. Visszatette az üveget a helyére, és a maradék itallal elindult felfelé. A folyosóra érve a dolgozószobájából fényt látott kiszűrődni az ajtó alatt. A karján lévő órára pillantott, huszonegy óra múlt tíz perccel. Ez nem lehet – mondta magában, azért a biztonság kedvéért benyitott. Mégis – állapította meg, amikor meglátta az ismeretlent a fotelban ülni az arcába húzott kapucnival. – Á! Mr. Jyde, már azt hittem, el is felejtette a mi kis szeánszunkat. – Nézze uram… – Elnézem, magának elnézem, Mr. Jyde. – Az előtte lévő üres székre mutatott. – A maga állapotában ez érthető. A székhez ment, leült. A kezében tartott poharat a lámpa alatti asztalra helyezte. Feje zsibbadt, egészen máshol akart ebben a percben lenni. Minden találkozóját lemondta, de ezt az egyet nem tudta. Igazából el is felejtette már a csütörtök esti programot, amennyire emlékezett, a tanácsadó iroda ajtaja a kórházba kerülés óta zárva maradt. Végül, mielőtt az idegen belekezdhetett volna a mondandójába, még egy kortyot ivott a borból. Utána elhelyezkedett szokásos pózában, a ringatózás adta ritmussal együtt igyekezett befogadni a hallottakat. – Most egy másik álmomat mondanám el. Azt hiszem, a múltkorit kár bővebben ecsetelnem. Itt Anonym tartott egy kis szünetet. Jyde kinyitotta a szemét, a hallottakon gondolkozott. A fotelban ülő malmozni kezdett az ujjaival, és várt. – Honnan tud az állapotomról? – Tette fel végül a kérdést Anonymnak. – Már a múltkor is említettem. Amikor álmodok valamit, utána azok többnyire valóra válnak. És mielőtt szólna – intette le Jydeot –, egy újabb álmomat mesélném el, hátha az segít az egész megértésében.
Kis szünetet tartott. Először nem értette, mire vár az ismeretlen férfi, végül rájött, hogy kivételesen az engedélyére, hogy elkezdhesse. – Persze, hallgatom. – Szabad? – Anonymus elővett a pulóvere zsebéből egy doboz cigarettát és egy öngyújtót. Mivel a szobában soha nem dohányzott senki, ezért hamutartó sem volt, így Jyde nemet akart mondani, de mire megszólalt volna, az öngyújtó lángja fellobbant, és az ismeretlen mélyet szívott a cigiből. – Így könnyebb lesz. – Szóval, az álmom. – Azzal az első hamut a parkettára ütötte. – Fiatal srácként járom a városi szórakozóhelyeket. Keresek egy lányt, akit mindennél jobban szeretek. Amolyan igazi szerelem, még a lelkünk is erős fénnyel kezd vibrálni, ahogyan egymás közelébe érünk. Amikor meglátom, megfogom a kezét, és magammal ragadom. Ő éppen egy szórakozóhely felső szintjén volt. Felfelé még a lépcsőn mentem, de lefelé már lebegünk. Csodálatos élmény volt. Mégis, valahogyan elvesztem őt. Érzem, ahogyan egyre jobban távolodik tőlem. Emlékeztem, hogy megadta a címét, és én megpróbálom felidézni. De minden olyan kusza. Találomra elindulok, amikor összefutok egy csapat fiúval, akik régi ismerősként üdvözölnek. Én nem ismerem fel őket, de ezt nem árulom el nekik. Magukkal rángatnak, mert valami balhé van készülőben, és tőlem várják a megoldást. A következő adag hamu hullott a parkettára. Apránként kis heggyé álltak össze. Jyde azon morfondírozott, hogyan lehetséges ennyire pontosan leütni a cigaretta végéről. – Untatom? A kérdéstől megriadt, azt várta, hogy Anonym folytatja a történetét. – Nem. Miközben beszél, igyekszem magamban az
esetleges kérdéseket memorizálni. Mint látja, most nincs nálam papír és toll. – Zavarát egy hosszú korttyal leplezte. – Mint kiderült – Anonym úgy folytatta, mint aki fel sem tette az előbb a kérdését. –, én voltam a vezérük. Ezért várták tőlem, mi legyen most. A szemükben félelem bujkál, amikor rájuk nézek. Rettegnek tőlem, mert volt egy furcsa képességem. Amikor legyőztem valakit, annak a lelkét elraboltam, a magam testébe zártam, és attól a részemmé vált. Elindulok hát. Elérek egy sötét kapualjhoz, ahol egy viking külsejű srác vár rám. A rivális bandák küldték rám, hogy végezzen velem. Dulakodni kezdünk, majd ütéseket mérek rá. Szívós ellenfélnek bizonyul, az ütéseim meg sem kottyannak neki. Erősen átkarol, a gerincemet próbálja elroppantani. Ez volt a veszte. A testi közelség megkönnyíti a dolgomat, a lelkét elkezdem magamba szívni. Ereje kezdi elhagyni, kezei, majd az egész teste elernyed. Felette állok, a diadaltól megrészegülten pillantok le a lelketlen testre. Szemei élettelenül tekintenek a magasba. Onnan hiába vársz segítséget – vetem oda neki. Végül felébredtem. A cigaretta teljesen leégett a füstszűrőig. Anonym a közben kiürült borospohárba dobta a csikket, az sercegve aludt ki a pohár alján maradt kevés alkoholban. – És ez az álom, ez milyen formában valósult meg az életében? A bejárati ajtó zárja hangosan kattant. Jyde az órájára nézett, háromnegyed tíz. Felugrott a székről, és kirohant a szobából, mielőtt Anne nyitna rá, és találná együtt az idegennel. – Szia! – köszönt neki kedvesen felesége. – Hát te? – Csak az iratokat rendezgettem. – De még pihenned kellene. A műtét óta még csak alig három hét telt el. Egy eperobbanást nem sokan élnek túl. Tessék vigyázni magadra!
Kedvese féltő hangsúlyától szégyenérzete támadt, ami arcán égő tűzként áradt szét. El akarta mondani az igazat. Épp belekezdett, de Anne ezt nem vette észre, és félbeszakította. – Dohányoztál? – Nem, dehogyis. Tudod, hogy utálom a cigit. Miért? – Olyan bagó szagod van. Mintha valami kocsmából jöttél volna haza. – Inni ittam egy keveset, de cigit nem szívtam – felelte nevetve. Anne közel hajolt hozzá, megszagolta a haját. – Pedig erősen bagó szagod van. – A nő megfogta a kezét, és alaposan megnézte. – És az ujjad végén is ott a nikotinfolt. Arca elvörösödött, mint akit hazugságon kaptak. Párja kicsit durcásan felment a lépcsőn, tüntetőleg nem invitálta a férfit, hogy kövesse. Amikor a nő eltűnt a fürdőben, ő visszalépett a szobába. Meg sem lepődött, hogy bent sötétség honolt. Az utcai lámpa beszüremlő fényében egyedül az üres borospoharat látta az asztalon, alján egy cigarettacsikk. Következő hét, Szerda éjjel
A rendőrségi fogda ajtajában ott állt az ügyeletes tiszt, és Anne. Jyde mélyen aludt a priccsen, a zárkában egyedül ő tartózkodott. – Hé! – szólította meg őt a rendőr. – Itt a felesége. Kifizette az óvadékot önért. A férfi szédelegve felült. A lámpa fényétől hunyorgott véreres szemével. Arcán kék-zöld foltok éktelenkedtek, ajka hatalmasra duzzadt, a szétszaggatott véres ing alig takarta a számtalan zúzódást. Dülöngélve elindult, de meg kellett támaszkodnia egy pillanatra. – Helló, Szivi! – üdvözölte a feleségét. Odahajolt,
hogy puszit adjon a nő arcára, de Anne elfordult. Résnyire nyitott ajkai között csak ennyit mondott a férfinak: – Menjünk! – Oké, szépségem. Jyde dalolászva lépkedett a nő mögött, néha-néha megállva, amíg egyensúlyát visszanyerte. A hazafelé tartó úton szótlanul ültek egymás mellett. A lakásba belépve Anne leültette Jydeot a nappaliban lévő kanapéra. – Nem megyünk feküdni? – kérdezte a férfi kajánul. – De, csak külön – válaszolta a nő határozottan. – Ne, má' csajszi! Jó lesz, hidd el! – paskolta meg maga mellett a kanapét Jyde. – Várj csak, megmutatom. – Azzal elkezdte lehúzni sliccét. Anne nem várta meg, amíg befejezi a mozdulatot. A férfi ölébe dobta a plédet, amit eddig a kezében tartott, és faképnél hagyta. – Így is jó – elégedetlenkedett Jyde. Reggel erős fejfájással ébredt, az ablakon besütő napfény bántóan ostromolta. Nyelve taplóként ragadt a szájpadlásához, amíg az első pohár vizet meg nem itta. Szomjúsága nem csillapodott, ezért még háromszor töltötte újra a poharat, és itta ki. Ránézett a karórájára. Tizenegy múlt. Felesége rég a munkahelyén, neki meg már a szociális otthonban kellett volna lennie. Szemei erősen lüktettek, éppen kiugrani készültek a helyükről. A gyógyszeres fiókhoz ment, hogy előkotorjon egy fájdalomcsillapítót a hasogató fejfájásra. Bevette a kapszulát, majd a telefonjáért ment. Írt egy bocsánatkérő SMS-t, amiben kimentette magát a mai feladatok alól. A tegnapi elbaltázott napot ki akarta javítani, ezért virágot rendelt. Később elment bevásárolni, hogy kellemes vacsorát készítsen. Egész délután sürgött-forgott a konyhában. Mivel Anne a szokásos barátnős találkozón vesz részt az este, így könnyed halas ételt készített. A sült lazac
mézes póréágyon az egyik kedvenc ételük volt. Mellé a megszokott Cabernet helyett most egy üveg Chardonnay várta a kibontást. Tudta, hogy az igazi ínyencek behűtik, de számára fontosabb volt az asztal tökéletes kompozíciója. Miután mindennel elkészült, visszadőlt a kanapéra. Az óra este nyolc óra ötvenkilencet mutatott. A nagy mutató ugrott egyet. A dolgozószobából erőteljes köhintés hallatszott. Jyde nyűgösen felült, apró bosszantásokat mormolt, miközben átment a nappaliból a szobába. Mint sejtette, az arcába húzott kapucnis pulóverben ott ült az idegen férfi. Amikor belépett, Anonym az arany karórájára nézett. – Köszönöm, hogy nem váratott meg úgy, mint a múltkor, Mr. Jyde. – Unottan intett az ajtóban állónak, hogy foglaljon helyet a megszokott székben. – Ma nem lehet. – Az eltökélt kijelentés hatástalanul pattant le az ismeretlenről. – Nem hiszem, hogy a tegnapi kis affér után a felesége ma időben hazajönne. Sőt! Szerintem határozottan későn fog érkezni, mert nem akar magával találkozni. – Mire alapozza ezt? – kérdezte Anonymtól. – Mr. Jyde, most nem azért vagyok itt, hogy az ön tegnap éjszakai kocsmai verekedéséről beszélgessünk. Én vagyok a kezelt személy. – Menjen el! Ma nincs kedvem játszadozni, Mr. Anonym! – köpte oda a fotelban ülő férfinak. Nem várta meg a másik válaszát, kirobogott a konyhába. A pult melletti bárszékre ült. Felkapta a scotch-ot és töltött egy ujjnyit – mindig ennyit engedett meg egyszerre magának a whiskyből. A hűtő jégadagolójából kivett egy kockát, óvatosan beletette a pohárba. Nézte, ahogyan a jég olvadni kezd a szoba-hőmérsékletű italban, és lassan kirajzolódtak a különböző sűrűségű folyadékok határvonalai. Mielőtt jobban elkeveredtek volna egymással, egyhajtásra megitta.
– Elnézést, Mr. Jyde. Az ismeretlen ott állt a konyha közepén. A megterített asztalhoz lépett, kihúzott magának egy széket, majd leült. – Én akkor is szeretném elmesélni önnek az utolsó álmomat, és ígérem, többet nem jövök, ha ekkora terhet jelentek az ön számára. – A pulóver zsebébe nyúlt. Kivette a tárcáját, amiből három darab ezrest rakott le az asztal sarkára. – A fizetsége – bökött a pénzre Anonym. – Nézze, nem arról van szó, hogy nem akarom… – kezdett bele Jyde. – Cssss! Semmi gond. Megértem – szakította félbe az ismeretlen. – De nekem nem kell több alkalom. Csak ezt az egy álmot hallgassa meg, és amint kész a diagnózissal, felkeresem. – Rendben – tört ki a sóhaj Jydeból. – Hallgatom. – Szóval, ez az álmom elég kemény volt. Utána napokig képtelen voltam aludni, minden alkalmat, szert, eszközt kipróbáltam, ami ébren tarthatna, mert féltem, hogy valóra válik, mint a többi. Kimért mozdulatokkal elővette a cigarettát és a gyújtót. Mélyen előrehajolt, hogy a fellobbanó láng fényénél ne lehessen látni az arcát. Nagyot szívott a szálból, a füstöt lassan eregette ki, egyre nagyobb homályba burkolva az arcát. – Jobb kedvelem a szobája félhomályát – jegyezte meg amúgy mellékesen. – Az álmomban futok. Nem tudom, ki elől, de menekülnöm kell. Kezemben egy éles fegyver. Nem tudom, mi az, de fegyver. Körülöttem a táj sivár, a föld olyan, mint a szavanna szárazság idején. Vöröses szín mindenhol. Az ég, a föld, a bőröm. Alig kapok már levegőt. De nem állhatok meg, futnom kell tovább. Végül nem bírom, és összeesek a kimerültségtől. Hallom a hangot, az
üldözőm hangját. – Itt szünetet tartott. Kezében a parázsló cigi remegett. Az ismeretlen mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát. Amikor ez sikerült, folytatta – Már egészen közel jött hozzám. Még egy lépés és elkap. Felüvöltök, és fékevesztett őrjöngésbe kezdek. Mindenfelé kaszabolok az éles fegyverrel. A szemem csukva van, nem látom, ki üldözött. Érzem, amikor a fegyver testbe mar, mindig erős rántást érzek ilyenkor, mintha a fegyverrel együtt engem is el akarnának nyelni. Végül már nem találok el senkit. Félve nyitom ki a szememet. Körülöttem a földön körbe különböző korú gyerekek ülnek és vihogva játszadoznak a levágott testrészeikkel. Az egyik a fejét gurítja a másiknak, a másik az elsőnek a kezével rajzol a föld porába valamit, a harmadik egy újabb gyerek fölé guggolt és a felnyitott fejéből kortyolgatta az agyvelőt. Most döbbentem rá, hogy többen voltak. Jyde várta, hátha még mond valamit az idegen, de közel két perc néma üldögélés után megköszörülte a torkát. – Akkor ennyi? Az ismeretlen odalépett a mosogatóhoz, és megnyitotta a csapot, hogy a csikket eloltsa. Jyde alaposan szemügyre vehette végre hátulról is a férfit. A pulóveren Jézus arca, alatta Több értelme van élvezni a jelent, mint a jövőn aggódni felirattal. A kopott farmerról már a gyártó címkéje is leszakadt. A feslett tornacipő sarka elvált a szövetrésztől. Az idegen kiemelte a nagy konyhakést a mosogatóból, és alaposan szemügyre vette. – Jó fogása van – mondta közönyösen Anonym. – És igen, most ennyi volt Mr. Jyde. Remélem hamarosan kész lesz a diagnózisa, és akkor áttérhetünk a terápiára. Kinézett a mosogató feletti ablakon. Némán állt ott egy darabig. Kintről egy autó lámpájának a fénye világított be.
– Anne megérkezett – közölte Jyde-al a férfi. A kést beleejtette a mosogatóba. A hangos csörömpölésre Jyde önkéntelenül is összerándult, a szemét egy pillanatra becsukta. Amikor kinyitotta, az ismeretlen még mindig a mosogató mellett állt. Az ajtóhoz ment, majd kinyitotta. Nézte, amint felesége beáll a garázs elé, utána kiszáll a kocsiból. A nő még nem vette észre az ajtóban álló férjét, aki gyönyörrel eltelve szemlélte a laza pólóban és több helyen kiszakadt, rojtos szélű farmerben felé induló feleségét. Anne szótlanul ment el mellette. Egy pillanatra megállt a nappali ajtajában, ahonnan belátott a konyhába. A férjére nézett, de végül nem szólt semmit, csak odalépett a férfi elé, és ennyit kérdezett: – Miért? Jyde bizonytalanul odalépett, átkarolta Anne-t. Az egész napos feszültség rohamosan oldódni kezdett. A nyakába fúrta fejét, finoman csókolni kezdte a puha bőrt. Anne nem ellenkezett, engedte, hogy a férfi elborítsa gyengéd bocsánatkérésével. Mielőtt elindultak a hálószobába, Jyde még vetett egy utolsó pillantást a konyha felé. Minden úgy volt, ahogyan hagyta: a bárszék kicsit kihúzva, de minden más változatlan. Se a szék nem volt kihúzva, se a cigizésnek nem volt nyoma. Napokkal később
– Állj! Ne mozduljon! A konyha kövén térdeplő férfi értetlenül nézett körbe. Kereste, ki üvöltözik. Ködös tekintetét körbejáratta a helyiségben, míg végül megakadt egy sötét ruhás, kalapot viselő férfin. A mellkas bal oldalán egy jelvény verte viszsza a konyhai lámpa fényét. Jyde most már azt is látta, mi van a rendőr kezében: egy kibiztosított fegyver. Fel akart állni, amikor a férfi megint rászólt:
– Azt mondtam állj! Maradjon úgy ahogy van! A fegyvert dobja el! Fegyvert? – kérdezte magában Jyde. Érthetetlen okból a jobb kezében egy kést szorongatott, amit valamilyen ragacsos, piros anyag fedett. Elengedte a pengét, ami hangos koppanással hullott a kőre. – Kezeket a tarkóra! – jött az újabb utasítás. Monoton mozdulatokkal eleget tett a felszólításnak. A rendőr társa óvatosan mögé ment. Hiába lépkedett azonban körültekintően, valami sötét folyadékon megcsúszott, éppen hogy csak elkapta az asztal szélét. Miután újra felállt, Jyde mögé lépett, és bilincsbe verte. Erőteljesen talpra állította, azután az előszobán át kivitte az autóba. Ott a hátsó ülésre tuszkolta, és rázárta az ajtót. A következő fél órában a kihalt éjszakai utca megtelt szirénázó autókkal. Rendőrök, mentők, és pár villogó nélküli hivatali kocsi, és egy fekete furgon, amibe fekete zsákba burkolt testet raktak. Az autó rádiójában elhangzottak térítették magához: „Az áldozat harminckét éves nő. Szétdarabolt testén több késszúrás található, a hason egy széles keresztvágás. A helyszínelés még tart…”
A szerzőről (zenei aláfestés: Sigur Rós - Olsen Olsen)
A.G. Hawk, polgári nevén Vass Attila (szül.: 1973), egészen 2013-ig semmilyen alkotói tevékenységet nem folytatott, ami az íráshoz lenne köthető. Alapjában véve semmilyen más alkotói tevékenységet sem. Nem járt be kalandos utakat, nem dédelgetett kisgyermek korától vagy ifjú titánként írói karriert. Leginkább zéró karriert akart befutni. Munkás szülők gyermekeként inkább foglalkoztatta a kemény rock, az élet, és annak velejének élvezése. A mindennapok megoldása – ennyit akart mindig is elérni. Egészen rendhagyó módon él a mai napig. Lassan húsz éve él párjával és közös gyermekeikkel boldogan. Mondhatni átlagos ember, aki mer nagyokat álmodni. E nagy álmok végül a történeteiben keltek életre, az élet milliónyi oldalát megmutatva, azt az olvasó elé tárva. Nem szeretni kell őt, hanem olvasni!
