Választható versek
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.
Ady Endre: A pócsi Mária Áprily Lajos: Karácsony-est Áprily Lajos: Ómagyar Mária-siralom Babits Mihály: Csillag után Baja Mihály: Ádventben Berzsenyi Dániel: Fohászkodás Dsida Jenő: A Gyermek dicsérete Dsida Jenő: Nagycsütörtök Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre! József Attila: Betlehemi királyok Keresztury Dezső: Esti imádság Márai Sándor: Halotti beszéd Reményik Sándor: Csendes órák Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz! Reményik Sándor: Istenarc Reviczky Gyula: Imakönyvem Szabó Lőrinc: Szédület Wass Albert: Én és az Isten Weöres Sándor: Vonj sugaradba Zrínyi Miklós: Feszületre
Ady Endre A PÓCSI MÁRIA Ma Máriától jönnek a szivek, Ma Mária-kép minden durva lábnyom. Szivemben sír a pócsi Mária Egy őszies, emlékes délutánon. »Óh, Mária« - mindig új-új csapat Énekel a poros, tarlott mezőkön, Ezek hozzák magukkal a hitet S porfelhőben fölöttük ez a nő jön. Óh, Mária, Pócson is lakozó Regina Vitae és maga az Élet, Itt, Érmindszenten, útra készülőn, Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek. Egy idő óta megnőtt a szivem S a szép bűnöktől keservesen tiszta S most hirtelen csak Tégedet keres Egy szüzetlen és bűnös kálvinista. Tegnap volt az oláh Mária-nap, Tegnap temettem minden élet-rangot S ma jönnek meg a pócsibúcsusok S ma táncolnak a kicsi, móc harangok. Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni: Rossz ébredő és sokat próbált fekvő, Az Életnek rosszul nősült veje, Vallástalan és nőtlen, öreg vő. Ma kell kihúzni a szomorú tőrt, Melyet az Élet szívembe belévert, Ma felejtek el minden igazat S ma bocsátok el minden régi némbert. Ma tudom, hogy csak Mária maradt, Szivemet most már csak Mária lássa S e Mária nem régi fancsali, De mindennek egyesítő, nagy mása. Mária a nagy, fehér jégtorony, Mária a zászlóknak szent zászlója, Mária a mennyei paripa, Ha vágtatván visszaköszönök róla. »Óh, Mária« - hallga - giling-galang, »Óh, Mária« - és mégis ez a minden: Ma érkeznek Pócsról a búcsusok S processziók én rossz idegeimben. Óh, Mária, ma már azt üzenem Azoknak, akik halálomra lesnek:
Úgy kivánja a pócsi Mária, Maradjak meg magamhoz érdemesnek. Ma egyszerűbb, emberibb a dolog, Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni: Egy Mária, még hogyha pócsi is, Pogányokkal is tudhat jól beszélni. Mikor már minden hit-húr elszakadt S az emberben a barátja se hisz már, Jön Mária s Pócsról a búcsusok, Jön a szivünk, multunk és játszva visz már. Ma már hiszem: nagy döntés vár reám, Legyőzni mindent, mi ellenem támadt, Mutatni egy példátlan életet S nem bocsátni el az én Máriámat. Óh, Mária, ma úgy zeng a szivem Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban: Akkor lehet akárki is vitéz, Ha a hite és már mindene romban. Most érkeznek a pócsibúcsusok, Szivem s őszi, száz diák-lelki emlék, Giling-galang, ének, Ősz, Mária: Lesz Mária és életem is lesz még. »Óh, Mária« - jön a te életed, Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok, Most jönnek már az édes babonák, Most jönnek az igazándi morálok. Óh, Mária, most jön a hazudó, Igazi és Halált-incselő Élet, Óh, Mária, Élet, giling-galang, Áldassál, hogy ma találkoztam véled.
ÁPRILY LAJOS: Karácsony-est
Áprily Lajos
Angyal zenéje, gyertyafény – kincses kezem hogy lett szegény?
Ómagyar Mária-siralom
Nem adhattam ma semmi mást, csak jó, meleg simogatást.
Voltam sírás-tudatlan s most sírva szenvedek. Epesztő fájdalomtól testem, lelkem beteg.
Mi győzött érdességemen? Mitől csókolhat úgy kezem? Simogatást mitől tanult? Erembe Krisztus vére hullt? Szemembe Krisztus-könny szökött? – kinyúló kézzel kérdezem. Áldott vagy a kezek között, karácsonyi koldus-kezem.
Fiam volt szép világom, sugaras, mint a nap, s én édes örömemtől zsidók megfosztanak. Én édes fejedelmem, egyetlen magzatom, tekints síró anyádra és könnyebbítsd bajom. Szemem csak könnyel árad, szívem csak búval él. Hullt véred harmatától a lelkem elalél. Ó, virágok virága, fényességes világ, kínok-gyötörte tested vasszeggel verik át. Ó, jaj nekem, fiam, jaj! A méz megkeserűl, szegényül ékességed, véred csobogva dűl. Hulló könnyem mutatja s szűnetlen sóhajom, hogy meggyötör sebével a belső fájdalom. Halál, szakassz le engem, csak hagyd meg gyermekem. Maradjon meg királynak és úrnak lelkemen.
BABITS MIHÁLY:
Baja Mihály
Csillag után Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok… Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy igéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton – olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának, – örülnék, ha átcsuszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal, keserüszagumirrhámmal, kenném véres lábadat.
Adventben Körültünk néma, vak sötétség, Gyûlölség átka a szívekben, Fogytán a kenyerünk a kasban, Szûkölködünk a lelkiekben. Oh balzsamosztó jobb kezével Ennyi fájó sebet ki köt be? Ki gyújt nekünk fényt e homályban Vagy benne járjunk mindörökre? Te vagy Uram, a mi Királyunk! Kelj fel a mi segítségünkre, Kezünket összetéve kérünk: Adj vidulást beteg szívünkbe. Küldj Valakit a te nevedben, Rá milliók im, várva várnak, Kit prófétáltál az atyákban: Küldj Szabadítót a világnak
BERZSENYI DÁNIEL:
Fohászkodás Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet. A legmagasb menny s aether Uránjai, Mellyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek: a te Bölcs kezeid remekelt csudái. Te hoztad e nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a te szemöldöked Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri.
Dsida Jenõ A Gyermek dicsérete (Kalendárium szonettekben - December) Ti már nem hozhattok jóhírt nekem. Ami jó van, magamtól megtaláltam az erdõkben, hol sok-sok este háltam - s keresztelõ Jánosként hírdetem. Most járok hóban és halálra váltan, ám ez számomra boldog kínt terem; a hófuvásban gyakran hirtelen csak térdre hullok: Gyermeket találtam! Goromba ágak az arcomba vernek, de én megyek tovább, egy kis haranggal viszem a drága hírt az embereknek:
Téged dicsőit a Zenith és Nadír. A szélveszek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit.
Bennem van, íme, csengõ és harangdal és bennem van a legnagyobb, a Gyermek a fényes jászol s valamennyi angyal.
Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! Majdan, ha lelkem záraiból kikél, S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri.
Dsida Jenő
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemesb lelkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek. Bizton tekintem mély sirom éjjelét! Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád; ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják. [1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]
Nagycsütörtök Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt, és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indul végzetes földön, csillagok szavára, sors elől szökve, mégis, szembe sorssal, s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek. A sűrű füst, mint roppant denevérszárny legyintett arccul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem. Szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt.... Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak.... Kövér csöppek indultak homlokomról, és vigicsurogtakgyűrödt arcomon....
Gárdonyi Géza:
József Attila
Fel nagy örömre!
BETLEHEMI KIRÁLYOK
Fel nagy örömre! ma született, Aki után a föld epedett. Mária karján égi a fény, Isteni Kisded Szűznek ölén. Egyszerű pásztor, jöjj közelebb, Nézd csak örömmel Istenedet. Nem ragyogó fény közt nyugoszik, Bársonyos ágya nincs neki itt. Csak ez a szalma, koldusi hely, Rá meleget a marha lehel. Egyszerű pásztor, térdeden állj! Mert ez az égi s földi király. Glória zeng Betlehem mezején, Éjet elűzi mennyei fény; Angyali rendek hirdetik őt, Az egyedül szent Üdvözítőt. Egyszerű pásztor, arcra borulj, Lélekben éledj és megújulj!
KERESZTURY DEZSŐ: Esti imádság Ó, milyen vak homályba futnak kik nélküled indulnak útnak. A kezemet nézem: leszárad; szívem sívó homokkal árad. Valamikor kézen vezettél; szökni akartam, nem engedtél, csend volt szívemben és a csendben szavad szólt csak, mindennél szebben. Én Istenem, hívj vissza engem! Magam maradtam, eltévedtem. Légy bátorságom, bizodalmam; ó, légy úrrá megint Te rajtam!
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem! Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. ůgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok,
Márai Sándor: Halotti beszéd„ Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o ké A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon A tested is emlékezik, mint távoli rokon Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?...Rippli színe? Bartók vad szelleme? „ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...” Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...” Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keepsmiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A radioaktív hamu mindent betemet Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk Íme, por és hamu vagyunk
Reményik Sándor Csendes csodák Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák. Tedd a kezed a szívedre, Hallgasd, figyeld hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog? Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a szürke kis ezüstpontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat? Nézd, árnyékod, hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled. Nem csoda ez? S hogy tükröződni Látod a vízben az eget. Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák: Rajtuk át Isten szól: jövök .
Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, hogy valahol, bárhol a nagy világon könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, eredj… Szállj mint a fecske, délnek, vagy északnak, mint a viharmadár, magasából a mérhetetlen égnek kémleld a pontot, hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz. Eredj, ha hittelen hiszed: a hontalanság odakünn nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, hogy odakünn a világban nem ácsol a lelkedből, ez érző, élő fából az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának észrevétlen ezer új hangja támad, süvít, sikolt, s az emlékezés keresztfáira téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed. Hajdanában Mikes se hitte ezt, ki rab hazában élni nem tudott de vállán égett az örök kereszt s egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok fürödni a Márvány-tengerbe jártak, meglátogatták az itthoni árnyak, szelíd emlékek: eszeveszett hordák, a szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták… Eredj, ha tudsz. Ha majd úgy látod, minden elveszett: inkább, semmint hordani itt a jármot, szórd a szelekbe minden régi álmod; ha úgy látod, hogy minden elveszett, menj őserdőkön, tengereken túlra ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted. Itthon maradok én! Károgva és sötéten, mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, de itthon maradok. Leszek őrlő szú az idegen fában, leszek az alj a felhajtott kupában, az idegen vérben leszek a méreg, miazma, láz, lappangó rút féreg, de itthon maradok! Akarok lenni a halálharang, mely temet bár: halló fülekbe eseng és lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyujtózsinór, a kanóc része, lángralobbant vér, mely titkon kúszik tíz-száz évekig hamuban, éjben, míg a keservek lőporához ér. És akkor…!! Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, de addig, varjú a száraz jegenyén: én itthon maradok.
Reményik Sándor
Istenarc Egy istenarc van eltemetve bennem, Tán lét-előtti létem emlék-képe! Fölibe ezer réteg tornyosul, De érzem ezer rétegen alul, Csak nem tudom, mikép került a mélybe. Egy istenarc van eltemetve bennem, Néha magamban látom, néha másban. Néha állok, mint fosztott ág, szegényen, Ha rossz órámban eltűnik egészen Alter-egóm az örök vándorlásban. Egy istenarc van eltemetve bennem, A rárakódott világ-szenny alatt. A rámrakódott világ-szenny alól, Kihűlt csillagok hamuja alól Akarom kibányászni magamat. Egy istenarc van eltemetve bennem, S most ásót, kapát, csákányt ragadok, Testvéreim, jertek, segítsetek, Egy kapavágást ti is tegyetek, Mert az az arc igazán én vagyok. Egy istenarc van eltemetve bennem: Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. Nem nyugszom, amíg nem hívom elő. S bár világ-szennye rakódott reája, Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
REVICZKY GYULA:
Imakönyvem Aranykötésű imakönyvet Hagyott rám örökül anyám, Kis Jézus ingben, glóriában Van a könyv első oldalán. Sok év előtt egyik sarokba Beírta jó anyám nevét, Lehajtom a betűkre főmet, Hogy fölidézzem szellemét. Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves ákác Virágozott a ház előtt. A lemenő nap fénysugára Reszketett ajkán, zárt szemén. Apám ott állt a ravatalnál, És vélem együtt sírt szegény. Hogy elmosódtak a betűk! Mily Sárgák s kopottak e lapok. Rég' volt, midőn ez imakönyvből Még az anyám imádkozott. Kék selyemszállal összekötve Van itt hajambul egy kevés. Aranyos fürtjeimhez akkor Nem illett még a szenvedés. Írott imádság töredéke Mellett van az anyám haja, Emitt egy szentnek vézna képe S egy régi, halvány Mária. Elnézem… Éppen így viselt meg A sors azóta engemet. Sokszor szeretnék sírni, hogyha Nem szégyellném a könnyeket. Az Úr imádságát ütöm fel (Kísérőm a nehéz úton), S vigasztalást vegyít a kínhoz A te imád, ó, Jézusom! Imádság kell a szenvedőnek, Akit a sors árván hagyott. Úristen, én nem zúgolódom: Legyen a te akaratod. Föl nem panaszlom a világnak, Csak szellemednek, jó anyám, Milyen kopár volt ifjúságom, S hogy mennyi bánat szállt reám. Tűrtem, reméltem, megalázva Idegenek közt éltem én; De azt a régi imakönyvet S emléked szentül őrizém.
«
Szabó Lőrinc SZÉDÜLET
WEÖRES SÁNDOR:
Nem kell nekem a ti istenetek! Okos a világ, gyáva, beteg. Lapos mocsárban lapos az ég: „Csak felszínt, emberit: ez is elég!"
Vonj sugaradba
Hegytetőn állok - Óh, fellegek, hogy hív a ti rohanó lelketek! Én emberentúlit akarok Óh ormok, rémek, erõk, viharok! Óh, ormok, álmaim ormai! Óh, szédület iszonyu tornyai! Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét, de megnő, aki szakadékba lép. Föl! Át! Le! - Szétcsap az egy irány Oldj ki magamból, emelj, Apám! Tépj ki - végy vissza, Istenem: ölj meg, ölelj meg, Végtelen.
Wass Albert: Én és az Isten Nagy-nagy rémek űztek, már mindent bejártam: végső menedéknek Istennél megálltam. S lám az Isten nékem sziklaszilárd vért lett, gond meg nem találhat, baj hozzám nem érhet, mert az Isten nékem, míg másnak csak támasz, nekem menedékem, végső menedékem! Míg örömben jártam, nem leltem meg Istent. Rá csak most találtam, hogy elveszték mindent. Ilyenek vagyunk mi, gyarló földi férgek, úgy térünk csak Hozzád, bánatok ha érnek, s zertekuszált álmok, széttépett remények. Rátaláltam én is szörnyű-szörnyű búban, Atyai szavára most, hogy rászorultam, nagyon rászorultam. (1928)
Vonj sugaradba Istenem! mint madár a fészkére, szállnék hozzád, de látod, a rét örömei közt elpattant a szárnyam csontja. Végy kosaradba Istenem! mint hal a horogra, sietnék hozzád, de látod, a gyürüző mélynek rám-tekeredett ezernyi hínárja. Lelkemet mért áztatod maró-lúgban évek óta, ha sose végzel a mosással? Kondérodban a tüzes lé minek fortyog körülöttem, ha sohase puhulok meg? Mit akarsz szőni belőlem, ha mindig szétmállok, mint a szecska; Gonoszaid megtérnek, de hozzám sose jön el a te országod. Szívemet kétféle húzás tépi, egyre lyukasabb, egyre zavartabb – ládd-e, sokszor már azt se tudom, melyik a te horgod zsinegje s melyik a mélység inda-köteléke. Vonj hevesebben! ön-erőmből nem jutok én soha hozzád.
Zrínyi Miklós Feszületre Sirtál már eleget lám Ariannáért, Fogyattad könyedet csak egy Violáért, Csak meg nem változtál, mint Biblis semmiért, Édes Múzsám fáért s rothandó eszközért. Hívd ki most magadból könyedet nagy okért, Árassz cataractátszemedbõl méltóért, Azért, ki körösztfán függött bûneidért, Az Istened volt, ki megholt váltságodért. Hogy nézhetsz emberre, ember teremtõje? Így téged megcsúfolt õ hitetlensége, Annyi sok vett jókért, mint tenger fövénye, Mint latrot, mint tolvajt feszíti körösztre. Onnan is mutattad, igaz juhász voltál, Veszett nyájad után magasról vigyáztál, Atyádnak vétkökért sokat imádkoztál És elfelejtkezni vétkünkrõl akartál. Virágzott tested is halálos sebektõl, Ázott a szemed is igen bõkönyektõl, Szájad megkeserült a mérges eczettõl, Bajt vittál, harczoltál halállal vitézül. Vitézek Istene, te függsz a körösztfán, Ki gyõzedelmes vagy s ezer sereged van, Hol karod, fegyvered? hol vitézséged van? Hol van angyali kar? hol Istenséged van? Hejh, mert te ezeket mind fogytig letetted, Egy hatalmadat, te nagy Istenségedet, Az emberi testet magadra felvetted, Azért, hogy hullathasd érettünk véredet. Azért, hogy pokolban láttad merültünk volt, Azért, hogy mi lelkünk örökségre megholt. Szállottál le égbõl, a hol lakásod volt, Függöttélkörösztfán, a kin tested megholt. Oh te nagy Jehova, kegyelem forrása, Kegyelmes Éloim, nagy Istennek fia, Seregek istene, zsidóknak királya, Alpha, Oméga és jók bizodalma.
Látod mi érdemünk, mint kövön hangyanyom, Sok bûnünk pediglen mint levél a fákon. Mint örvény tengeren és fövény a parton És mennyi madár jár levegõben szárnyon. De mindezeknél is nagyobb te kegyelmed, Annak vége nincsen s azért bízunk benned, Mi hasznod féreggel néked törvénykezned, Hatalmat mutatnod és ránk fegyverkezned. Száraz polyva ellen, a kit szél elhordoz, Mutatod erõdet, ha ránk haragot hoz, Nem illik a harag, Uram, irgalmadhoz, Nagyobb dicsõséget nekik kegyelmed hoz. Uram, sem mi értünk, sem mi érdemünkért, Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért, Ne legyen hiába, hogy Fiad ontott vért, Körösztfán mi értünk, a mi vadságunkért!
