A zárda kulcsa. Deborah Simmons

A fiatal novícia, Sybil azt az utasítást kapja a főnökasszonyától, hogy kísérje el Robin de Burgh lovagot veszélyes küldetésére: együtt kell fényt deríteniük a titokzatos bűnügyre, mely egy fiatal apáca életét követelte. Nyomozásuk során számtalan veszéllyel kell szembenézniük, ám egyik sem oly fenyegető, mint az, amely a szívükre leselkedik. Miközben belemerülnek a haláleset körülötti intrikák és cselszövések kibogozásába, kettejük sorsa egyre jobban összefonódik. Sybil ráébred, hogy többé nem térhet vissza a kolostorba. A bátor Robin oldalán megismeri a szerelem erejét, ami egyben jövőjének kulcsa lehet...

Deborah Simmons

A zárda kulcsa

Harlequin

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises 11 B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. AH characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. © Deborah Siegenthal, 2001 – Harlequin Magyarország Kft., 2006 A mű eredeti címe: My Lady de Burgh (Harlequin, Historical) Magyarra fordította: Kovács Eszter Borító: Majoros Árpád ISBN 963 537 479 8 ISSN 1588 6700 A Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa. •Felelős kiadó: Thomas Beckmann • Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Felelős szerkesztő: Kőszeghyné S. Viktória •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária • Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 32/C. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 213-5202, Fax: 202-5258, •E-mail: [email protected] •Terjesztés: 488-5588 Árusításban terjeszti a LAPKER Rt. és egyéb terjesztő szervek. Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

ELŐSZÓ Átok nehezedik a de Burghokra. Robin biztos volt ebben. Ámbár a család még mindig jómódnak örvendett, és a legelőkelőbb nemesi famíliák közé számított, valahogy mostanság nem állt szerencsésen a csillagzatuk. A család befolyása egyre csökkent, az összetartás mind jobban gyengült, mert a hozzátartozók az ország különböző részein telepedtek le. Robin tudta, mi rejlik emögött: egy átok. Négy évvel ezelőtt Campion grófjának még mind a hét fia nőtlen volt, és semmi jel nem utalt arra, hogy bármelyiküknek is szándékában állna megváltoztatni családi állapotát. Később azonban, mintha valamiféle titokzatos hatalom vette volna át az irányítást, Dunstan, Geoffrey és Simon megnősült, egyik a másik után. Ráadásul még maga a gróf is újra megházasodott karácsonykor. Most pedig itt vannak Stephen menyegzőjén a Campion-kastélyban… Robin körülnézett a hatalmas teremben, és bizony nem derült jobb kedvre a sok házaspár láttán. Jól tudván, hogy hamarosan jókívánságait kell átadnia az ifjú párnak, legszívesebben inkább kétségbeesetten felkiáltott volna. Nemcsak az nyomasztotta, hogy a bátyját valami megmagyarázhatatlan dolog a házasság igájába kényszerítette, de a saját sorsa is aggasztotta. Ő volt ugyanis a legidősebb a három ez idáig nőtlen de Burgh fiú közül. Hogy miként vélekedik minderről a másik két testvére, nem tudta. Robin attól rettegett, hogy ő lesz a következő, akinek frigyre kell lépnie valakivel. Nem mintha bármi kifogása lett volna a nők ellen. Kellemesen eltöltötte velük az időt, ha arra támadt kedve. Ők többé-kevésbé hajlandóak is voltak erre, ám sem a legszebb, sem a legszórakoztatóbb hölgy nem ébresztett benne vágyat, hogy tartósabb kapcsolatba bonyolódjék. Már a puszta gondolat, hogy örökké egyetlen asszonyhoz legyen láncolva, olyan szorongással töltötte el, hogy úgy érezte, mintha valami hurok szorulna a nyaka körül. Márpedig úgy tűnt, a családjuk el van átkozva, és ő lesz a következő áldozat, akit valami ismeretlen nő a házasság kelepcéjébe fog csalni. Robin beleborzongott, ha erre a jövőre gondolt. Idegesítette, hogy meglett férfiként és rettenthetetlen lovagként leteperhetik e kétségbeesett érzések. Legszívesebben egy jól irányzott kardcsapással végleg elintézte volna a kísértetet, de egy ilyen láthatatlan erő ellen a legjobb harci technikával sem menne semmire. Vajon mennyi ideig élvezheti még a szabadságát? A fivérei szemlátomást ellenállás nélkül megadták magukat a sorsnak, Robin azonban semmi esetre sem akarta követni őket e gyászos jövőbe. Kell lennie valami megoldásnak! Már gyakorta megtapasztalta, hogy elmélyült gondolkodással sikerült kilátástalannak tűnő helyzetekre megoldást találnia. Máskor apjához fordult volna tanácsért, de hát ő is éppen áldozatául esett ennek a titokzatos hatalomnak, így nem tudna fia oldalára állni. Immár nős fivéreit megkérdezni ugyancsak értelmetlen lett volna. Robin reményei szertefoszlani látszottak, letörtnek érezte magát, és kétségbeesettnek. A de Burghok nemzetségét mindig legyőzhetetlennek vélte, mert hatalmas urak voltak, erős, bátor harcosok, a legkülönbözőbb harci technikákban a legjobb képzést kapták, és hatalmas birtokaik igazgatásában is nagy jártasságról tettek tanúbizonyságot. Gazdagságuknak, előjogaiknak és sokrétű tehetségüknek köszönhetően e nemes család minden sarja magas fokú öntudatnak és méltóságnak örvendett, azok is, akik immár megnősültek.

4

Robin azonban úgy érezte, hogy elhagyja minden önbizalma. Most már csak három de Burgh maradt nőtlen. Legfőbb ideje megbeszélniük ezt a problémát! Miután erre az elhatározásra jutott, tekintetével rögtön keresni kezdte a boltíves csarnokban Reynold öccsét a számtalan vendég között. Egy padon ülve fedezte fel, amint hátát a falnak támasztotta, hosszú lábát pedig maga előtt kinyújtotta. Reynold szokás szerint mogorva volt, sőt ezúttal különösen feszültnek tűnt. Robin megpróbált bátorítóan rámosolyogni, leült mellé, és azt fontolgatta, milyen úton-módon hozza szóba ezt a kényes témát a családi átokkal és a sorozatos házasodásokkal kapcsolatban. Szerencsére Reynold magához ragadta a szót. – Gondoltad volna, hogy ez valaha megtörténik? – csóválta a fejét, miközben lenyűgözve bámult bátyjára, a vőlegényre. – Annyi hölgyike körül legyeskedett Stephen! Sosem hittem volna, hogy valakivel véglegesen összeköti az életét, vagy hogy az ivással felhagy. – Én sem hittem volna – bólogatott Robin, s behatóan tanulmányozta fivére arcát, amely szokás szerint kifürkészhetetlen volt. Ámbár a de Burghok inkább meghalnának, mintsem bevallják gyengeségeiket, ebben a helyzetben feltétlen őszinteségre van szükség, mivel az idő sürget. Közös érdekük megtalálni a sötét erők eredetét, amelyek a család férfi tagjait e gyötrelmes sorsba hajszolják – még mielőtt ők is sorra kerülnek! – Egyáltalán nem számítottam rá, hogy akár csak egyik fivérünk is megnősül – mondta Robin, és a szeme sarkából figyelte öccsét. – Nem találod különösnek, hogy ők mégis meg tették, méghozzá ilyen gyors egymásutánban? Reynold csupán egyetlen vállrándítással felelt. Nem volt túlzottan bőbeszédű, ezért a hallgatása nem bátortalanította el Robint. – Az én nézőpontomból tekintve átkozottul különös – folytatta ezért. Odahajolt a testvéréhez, és suttogva folytatta: – Biztos vagyok benne, hogy átok nehezedik ránk, amely házasságra kényszerít bennünket. Reynold értetlenül bámult rá, ám bátyja nem zavartatta magát. – Mi más lehetne különben a magyarázata ennek a szerencsétlenségnek? – ingatta a fejét. – Néhány évvel ezelőtt még mindannyian nőtlenek voltunk, és elégedettek ezzel az állapottal. És akkor, mintha valami titokzatos hatalom vette volna át az irányítást, a de Burghok a házasság csapdájába estek, egyik a másik után. Még atyánk is! – Robin hangja megremegett az indulattól. – Hidd el, valamit ki kell találnunk, mielőtt ránk is sor kerülne! Reynold a homlokát ráncolva forgatta a kezében tartott boroskupát. Szemmel láthatóan bőségesen meglocsolta torkát a finom nedűvel, de ki ne tenne így a helyében a nyomasztó jövő ismeretében? És éppen ő, aki olyannyira borúlátó, most természetesen különösen aggódik a sorsa miatt. – Bizonyára te is nagyon nyugtalan vagy – puhatolózott Robin, de a kérdés inkább hangzott kijelentésnek. – Miért kellene nyugtalannak lennem? – Reynold egykedvű arckifejezése szemernyit sem változott. – A veszély miatt, hogy egy nő házasságra kényszerít! – magyarázta Robin, s idősebb fivéreik felé intett, akik egykoron szabadok voltak, s immár szerelmes bolondokként a hitveseik körül ugrabugráltak. – Hogy bennünket is utolérhet ugyanez a sors, mint őket! – Azt hiszem, boldog lennék – sóhajtott fel Reynold.

5

– Boldog? Hidd el nekem, el vannak átkozva! – ellenkezett Robin. Reynold úgy nézett a testvérére, mintha az elveszítette volna a józan eszét. – Figyeld csak őket, Robin! – biccentett feléjük a fejével. – Valóban azt hiszed, hogy boldogtalanok? Robin a közelükben álldogáló Stephenre pillantott. Be kellett ismernie, hogy bátyja, aki mindig is a család legszebb férfijának számított, jobban nézett ki, mint valaha, de bizonyára csupán azért, mert felhagyott az ivással. Mi tagadás, valóban mosolyog, de ez a mosoly inkább valami félkegyelműre vall, akárcsak a többi bátyjánál. Még az állandóan búskomor Simon arcán is ott ragyogott ez a különös fényű mosoly. A tudós műveltségű Geoffrey pedig szinte átszellemülten ringatta a karjában tartott csecsemőt, mintha ő maga hozta volna világra a csöppséget. Robin szívébe hirtelen belenyilallt a fájdalom, hogy milyen idegenek lettek számára a fivérei. – Egyetértek – nézett vissza Reynoldra –, valóban boldognak tűnnek, különben nem is mentek volna bele ilyesmibe. De biztosíthatlak róla, hogy ez csak annak a szörnyű átoknak a része, amely a családunkra nehezedik. – A legtöbb férfi a lelkét is eladná azért, hogy így elátkozzák – dörmögte az öccse. Arca sejtelmesen felragyogott, szemében vágyakozó fény csillant. – Nincs itt semmiféle átok – vélte. – Honnan vagy benne annyira biztos? – mérgelődött Robin, amiért a testvére kételkedik a józan ítélőképességében. – Azért, mert hozzám senki nem akar feleségül jönni – felelte Reynold. Felállt, s imbolyogva elvegyült a vendégseregben. Robin rosszallóan ráncolta a homlokát, öccse egyébként is hajlamos volt a hangulatingadozásra, de ma különösen rosszkedvűnek tűnt. Valószínűleg amiatt, mert Reynold volt az egyetlen a gróf hét fia közül, aki még mindig a Campion-kastélyban élt. Talán maradnom kellene egy darabig, tűnődött el Robin, ahelyett hogy visszatérek Badderslybe. Ott feküdt Dunstan bátyja birtoka, melyet Robin igazgatott fivére távollétében. Ám a sok változás, amely azalatt történt, amíg nem járt idehaza, eltántorította Robint az elhatározásától, különösképpen az a körülmény, hogy mostohaanyja személyében új úrnője van a várnak. Robin lelkében keserédes emlékek ébredtek: mintha csak tegnap történt volna, hogy itt élt a megszokott, szeretett Campion-kastélyban. Mennyit játszottak együtt! Mindig biztosak lehettek benne, hogy számíthatnak egymásra, hogy bízhatnak egymásban, mint senki másban kerek e világon. Ha bármelyiküknek gondja adódott, közösen keresték a megoldást, és sokszor apjuk támogatása, segítsége nélkül is boldogultak. Fontos döntéseket azonban sosem hoztak a gróf megkérdezése nélkül. No igen, voltak vitáik is, de mindig összetartó, életvidám csapatot alkottak. És most mindez megváltozott! A fivérek közül négyen immár a feleségeikkel éltek különböző helyeken, szétszórva az egész királyságban. A Campion-kastélyba csak karácsonykor vagy egyéb fontos alkalmakkor látogattak el, mint ezen a napon is. Nem jó ez így… Robin kétségbeesetten felsóhajtott, az üresség érzése telepedett rá – mint mindannyiszor, amikor a családjára gondolt. Noha nem hajlott a keserűségre, most valahogy elveszettnek érezte magát. Mégsem jutott volna eszébe a bátyjait hibáztatni. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy valamiféle mágikus befolyás alatt állnak. Miként lehetne egyébként megmagyarázni a szokatlan,

6

furcsa viselkedésüket? Robin igazi férfitársaságban nőtt fel fivéreivel együtt, most pedig egy lovagi közösségben élt Badderslyben. Felfoghatatlan volt számára ez a hirtelen fordulat, hogy a testvérei megnősültek. Nem tudta mire vélni… Dunstan kezdte a sort, a legidősebb fivér, akit Robin a világon a legjobban csodált. Dunstan a király szolgálatában állt lovagként, s szolgálataiért megkapta Wessex földesúri jogait. Azóta csak úgy emlegették, hogy a „wessexi farkas”. Amikor nőül vette Mariont, akit a de Burghok szívélyesen fogadtak és nagyra értékeltek, Robin elismerte, hogy e frigy bizonyos tekintetben szükségszerű volt. Mariont, az új asszonyt ugyanis fenyegette a gyámja. Ezenkívül Dunstan már jó ideje nem élt a Campion-kastélyban, így aztán túl sok minden nem is vál tozott. A sajnálatra méltó Geoffrey a király utasítására nősült meg, hogy a házassági kötelék által véget vessenek a háborús nézeteltéréseknek Dunstan és a szomszédos terület ura között. Robin akkoriban hálás volt, hogy nem neki kellett feláldoznia magát, noha természetesen szörnyen sajnálta Geoffreyt, mivel mátkája szörnyű teremtés volt. Közben némiképp szeretetreméltóbb lett, Robin azonban továbbra is inkább szánta testvérét, mint irigyelte. Pedig Geoffrey szemlátomást ugyanolyan hűséges volt a nejéhez, akárcsak Dunstan Marionhoz. Ámbár mindkét házasság meglehetősen különös körülmények között jött létre, Robin akkor még nem fogott gyanút. Simon esküvője volt az, amely végül elbizonytalanította. Simon, a legbátrabb az összes fivér közül, egy született harcos, saját szabad akaratából választotta az örök szerelem és hűség kötelékét. Menyasszonya jártas volt a kardforgatásban, s egy bajvívás során nem átallotta legyőzni leendő férjét! Amikor akkoriban Robin és a bátyjai meglátogatták Simont, ő már végleges elhatározásra jutott, és semmi nem tudta eltántorítani nősülési szándékától. Még Geoffrey is támogatta a frigyet, amit Robin őrültségnek érzett. Azóta Robin szent meggyőződésévé vált, hogy Dunstan, Geoffrey és Simon egy misztikus átok áldozatai. Stephen menyegzője csak megerősítette ezt az elméletét, hiszen testvére eleddig vérbeli nőcsábász hírében állt. S hogy ő is nősülésre adta a fejét, az rút jövőt jósolt a még nőtlen öccsei számára. Robin azonban nem akart osztozni ebben a sorsban. Nem mintha bármi kifogása lett volna a nők ellen. Szívesen bocsátkozott velük kalandokba, s az asszonyok szívesen osztották meg vele ágyukat. De ezenkívül semmi nem vonzotta hozzájuk az égadta világon. A nők többségét kiszámíthatatlannak és követelőzőnek tartotta. Esze ágában sem volt egész életére elkötelezni magát egy asszony mellett, akkor sem, ha a bátyjai szemlátomást boldogok voltak! Reynold kötözni való bolond, ha követni akarja őket, ám Robin elhatározta, hogy nem marad tétlen. Minél többet tépelődött, annál eltökéltebb lett: utána kell járnia, miféle átok sújtja a de Burghokat. Ki kell derítenie, mielőtt túl késő lenne… Sajnos semmit nem tudott az átkokról és arról, hogyan lehet megszabadulni tőlük. A gróf nagy hangsúlyt fektetett fiai nevelése során arra, hogy olyan világképre tegyenek szert, amely nem engedi, hogy higgyenek a boszorkányokban, a mágiában és hasonló badarságokban. Noha Robin bizonyos érdeklődést mutatott az amulettek, talizmánok és kegytárgyak iránt, azt már ő sem tudta volna megmondani, hol lelhetne házasság elleni varázsszerre. És legjobb tudomása szerint a nőtlen férfiaknak védőszentjük sem volt. Persze beállhatott volna szerzetesnek, de ehhez meg nem fűlött a foga.

7

Sajnálatos módon ebben az ügyben még az egyház támogatására sem számíthatott, hiszen közismert volt a pápai hozzáállás a házasság szent intézményéhez. Nem, inkább olyasvalakire van szüksége, aki jártas ezekben a misztikus jelenségekben! Elgondolkodva ráncolta a homlokát. Ha valaki, hát a L'Estrange-ok értenek ezekhez a dolgokhoz, azaz Stephen újdonsült felesége és annak rokonsága. Ment is erről a szóbeszéd a társaságban. Robin nem akart emiatt Brighiddel szóba elegyedni, mert a nő még zokon venné, ha meggyanúsítaná, hogy akár közvetetten is, de részese a de Burghok elleni összeesküvésnek. Robin a homlokát ráncolta. Brighid helyett beszélhetne a két nagynénjével, akikről az a mendemonda járta, hogy értenek a gyógyfüvekhez, és egyéb szokatlan képességekkel rendelkeznek. Talán ők készek lennének segíteni neki, ha lemondana arról, hogy megemlítse a szerencsétlenséget, amely házas fivéreit érte, és kizárólag azt kérné, hogy őt szabadítsák meg ettől a fenyegetettségtől. Ivott egy kis bort, hogy erőt gyűjtsön, majd felállt. Rögtön meg is bánta ezt a heves mozdulatot, mert kissé megszédült tőle. Fájdalmas képet vágott, kupáját letette a kő mellvédre. Még csak az hiányzik, hogy átvegye Stephen helyét, és ő legyen a család iszákosa! Robin mindig hű maradt önmagához, és nem érzett a bátyjaival szemben sem irigységet, sem vágyat, hogy utánozza őket, és ezen nem is fog változtatni! Mély lélegzetet vett, s a vendégek között keresni kezdte tekintetével a L'Estrange nővéreket. Nem volt nehéz megtalálni őket, mert tarka ruházatukkal kitűntek a tömegből. A kisebb termetű, kerek nő csuklóján apró harangok csilingeltek. Robin felvette legragyogóbb mosolyát, és minden bátorságát összeszedte. – L'Estrange asszony? – kérdezte, mire az apró, fehér hajú nő barátságosan feléje fordult. Mozdulat közben vidáman megcsendültek kezén a harangocskák. – Mylord? – Kérem, szólítson Robinnak, hölgyem! – hajolt meg előtte gálánsan a lovag. – Szívesen. Én pedig Cafel vagyok. Megismerkedett már a nővéremmel, Armesszal? – mutatott egy magas, hallgatag asszonyra, aki egy kissé hátrébb állt, ám most előrébb lépett. Robin ismét meghajolt. – Hölgyem! – Úgy döntött, ahhoz a nőhöz fordul a gondjával, amelyik kevésbé tűnik elutasítónak. Noha nem akart olyan behízelgő lenni, mint Stephen, azért tudott ő is igencsak megnyerő lenni. Ez a de Burghok kivételes adottsága volt. Az alacsonyabbik dámával könynyebb dolga lenne: határozottan kedvesebb teremtésnek látszott a testvérénél. Robin nem akart egy percet sem elvesztegetni, ezért barátságosan rámosolygott. – Örömmel tölt el, hogy körünkben üdvözölhetem a családjukat. – Mi köszönjük a megtiszteltetést, Lord Robin! – felelte Cafel láthatóan hízelegve. – Elegendő, ha pusztán Robinnak hív – hajolt meg ismét a lovag, és megpróbálta arra ösztönözni az idősebb hölgyet, hogy kissé távolabb folytassák a beszélgetést. Armes azonban követte őket, így nem maradt más választása, mint hogy mindkettejükkel megossza gondját. – Kegyetek megjelenése ezen az ünnepségen a sors akarata, mert egy szörnyű fenyegetettség miatt kegyetek képességeire vagyok utalva – folytatta Robin. Cafel a homlokát ráncolta. – Valamiféle betegség gyötri, és gyógyításra van szüksége? – Nem – mosolygott a lovag –, a problémám ennél szokatlanabb. – Suttogóra fogta a hangját. – Meglehetősen kényes ügy…

8

Armes szúrós tekintettel méregette. – Csak nem a L'Estrange-ok örökségéről beszél? – kérdezte. Robin visszahőkölt. Lehetséges, hogy a hölgyek tartanak tőle, és ő mit sem sejt ennek okáról? – Nem, semmi ilyesmi! – Akkor jó – mondta Cafel, és barátságosan tapsolt egyet, amit a nővére rosszalló pillantással nyugtázott. Robin kétkedve figyelte a testvéreket. Míg Cafel nyitottnak tűnt, Armes távolságtartónak mutatkozott. Robin kételkedni kezdett, milyen mágikus képességekkel rendelkezhet egyáltalán. Talán jobb lenne véget vetni a beszélgetésnek, fontolgatta, mielőtt még bármi baja származna belőle. Ám a hölgyek kíváncsiságát már felszította. – Elárulná, miben lehetünk segítségére? – szakította félbe borús gondolatait Cafel. – Nővérem, aligha hinném… – kezdett bele Armes. Cafel felemelte a jobbját, mintha így akarná elhárítani testvére tiltakozását, a mozdulattól ismét csilingelni kezdtek a harangocskák. – Ó, Brighid valóban nem panaszkodhat, ha… – Ám ő egy de Burgh! – ellenkezett Armes. Robin egyik nővérről a másikra pillantott, s megpróbálta követni a társalgást. Hasztalan, mit sem értett belőle. – Annál inkább! – felelte Cafel, s összedörzsölte a tenyerét, ami nyugtalanítani kezdte Robint. Most már erősen kételkedett a tervében, és egy lépést hátrált, mire az alacsonyabbik hölgy a karjára tette a kezét. – Ne menjen el, Lord Robin! – kérte, majd a testvéréhez fordult. – Armes, meg kell hall gatnunk őt, az udvariasság ezt kívánja. Ezenkívül most már rokonok is vagyunk – magyarázta. Robint ez nem bátorította fel túlzottan, ezért Cafel ismét kedves mosollyal feléje fordult. – Jöjjön, mesélje el nekünk, mi nyomja a szívét! – Nos – kezdte Robin, s gyanakodva nézett Armesra. – Bízzon bennünk, kedvesem! – noszogatta Cafel. – Nos, elgondolkoztam ezekről az esküvőkről. – Mély levegőt vett. – Fölöttébb különösnek találtam, hogy hat fivéremből négy hirtelen és igen rövid időn belül megházasodott. Armes a homlokát ráncolta. – Mi abban a különös, hogy fiatal férfiak feleség után néznek a legjobb éveikben, kiváltképp, ha egy ilyen nemesi család lordjairól van szó? – értetlenkedett. – Az is fontos, hogy ezáltal biztosítani tudják a dinasztia fennmaradását – fűzte hozzá Cafel udvariasan. – Meglehet – ismerte el Robin, ám valójában nem értett egyet ezzel a megközelítéssel. A fivérei sosem törték a fejüket azon, miként gondoskodhatnának utódokról. Dunstan kivételével a többiek túl fiatalok voltak egy ilyen lépéshez. – Lehetséges, hogy valaki elátkozott bennünket? – Valószínűleg a saját apjuk – morogta Armes, és Robin nem volt benne biztos, hogy jól értette-e. – Ó, kegyelmed csak tréfál, ugye? – bökte meg Cafel játékosan a lovag mellkasát. – A fivérei már figyelmeztettek bennünket, hogy uraságod hajlamos ilyen viccelődésre.

9

Robin minden reménye elillanni látszott. Valóban híres volt a humoráról és élcelődéseiről, ám pillanatnyilag túlságosan is komoly és sürgető dologról volt szó! Miként tudná meggyőzni ezt a két furcsa nőt erről? – Úgy vélem, komolyan beszélt – vetette fel Armes, s most már mindketten újult érdeklődéssel néztek a lovagra. Cafel meglepettnek látszott. – De miért? Lehetséges, hogy igazad van, nővérem, de miért akar uraságod… – Saját maga miatt aggódik – magyarázta Armes megvető hangsúllyal. Robin teljesen meghökkent, hiszen a dáma szavai túlságosan is megfeleltek az igazságnak. – Ó, szegény gyermekem! – sajnálkozott Cafel, miközben megpaskolta az ifjú karját. A harangocskák ismét vidáman csilingelni kezdtek. Robin futólag körülnézett, nem érezte jól magát ebben a helyzetben, Cafel azonban még közelebb furakodott hozzá, mintha valami titkot akarna neki elárulni. – Bárcsak bepillantást engedhetnénk lordságodnak a jövőbe! Az bizonyára megnyugtatná. Ám Brighid hallani sem akar ilyesmiről. Nekem azért feltűnt, hogy az utóbbi időben kicsit engedékenyebb és nyitottabb ebben a kérdésben. – Kérdő pillantást vetett a testvérére, mire ő megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy nem tetszenek neki az ilyesfajta dolgok az új családjával kapcsolatban. Robin csalódottan lógatta a vállát. Nincs hát semmi megoldás? Még ha akarnának is segíteni a nővérek, szemlátomást nem rendelkeznek a szükséges képességekkel. Hirtelen eszébe jutott valami, amitől jobb kedvre derült. – Esetleg ismernek valakit, akinek hasonló képességei vannak, mint kegyeteknek, és segítségemre lehetne ebben a kérdésben? – kérdezte reménykedve. Armes felhúzta az orrát. – Eszébe se jusson arra gondolni, hogy valamiféle spirituális társaság tagjai vagyunk, fiam! – A családunkon kívül tényleg nem ismerünk senkit, aki ilyen tehetséggel lenne megáldva – magyarázta Cafel szelíden. Amikor észrevette Robin csalódottságát, hozzátette: – Ne csüggedjen, majdcsak eszünkbe jut valami! A két hölgy jelentőségteljes pillantásokat váltott. Cafel elgondolkozva ráncolta a homlokát, végül így szólt: – Úgy vélem, Anfri kuzinhoz kellene fordulnia. – Az egy sarlatán! – vetette ellen Armes. – És mit szólnál Malihoz? – Meghalt – hangzott a válasz. – A L'Estrange-ok sajnos nem büszkélkedhetnek sok utóddal. Robin agyán átfutott, fog-e ezen Stephen és Brighid házassága változtatni, amikor Cafelnek hírtelen eszébe jutott valami. – És Vala? – Ó, a szegény kis Vala! Különleges szépség volt, és milyen tehetséges! – sóhajtott fel Armes. – Nem egy walesi fejedelemhez ment feleségül? – firtatta Cafel. – Ó, de – felelte Armes. – Hogy is hívták?

10

– Owain ap Ednyfeld? – Igen, azt hiszem, így hívták – bólogatott Armes. – De legjobb tudomásom szerint nem sokkal az esküvő után meghalt. – Valóban? Akkoriban sem voltam benne biztos, de nem tartom kizártnak – vélte Cafel. – Annyi háborúság volt arrafelé az utóbbi években. Az egyik fejedelem legyőzte a többit, és a walesi fejedelem, Llewelyn vezetése alatt elkeseredett harcot folytattak Edward király ellen. Boldogok voltunk itt, Angolhonban, hogy távol maradunk a vérengzéstől. – Egy pillanatra habozni látszott. – Azt hiszem, volt egy lányuk. Armes elgondolkodott. – Erről semmit nem tudok. Olyan régen történt, hozzánk pedig csak szóbeszéd jutott el az eseményekről. – Esetleg Lord Robin ott helyben érdeklődhetne – javasolta Cafel. Közelebb hajolt a lovaghoz, és suttogva azt mondta neki: – Vala nagyon tehetséges volt. Robin lelkében új remények éledtek. – Hol találhatom meg? – kérdezte. – Hol? Walesben, természetesen. A L'Estrange-ok többsége azon a környéken telepedett le. Robinnak feltűnt, hogy a két dáma elégedetten egymásra mosolyog, ő pedig megpróbált uralkodni magán. Nem igazán érezte jól magát, ha Wales-re kellett gondolnia. Stephen és hitvese éppen azért menekült el onnan, mert állandósultak a háborús összetűzések. A walesi fejedelmek több tartományt is elfoglaltak, és a lakosságot Edward király ellen uszították. És akkor most ez a két nemesi dáma a halálba akarja őt küldeni? Mivel nem volt éppenséggel ínyére, hogy egy olyan országba utazzon, ahol véget érni nem akaró harcok dúlnak, kétkedve nézett a hölgyekre. Rájuk azonban szemmel láthatóan csekély benyomást tett a veszély lehetősége, mert izgatottan várták a lovag válaszát. Robin udvariasan megköszönte segítségüket, meghajolt, és magára hagyta a hölgyeket. Amikor hátat fordított nekik, akkor tudatosodott benne: elveszítette az utolsó lehetőséget is, hogy elkerülje az átkot. Nehezére esett elfogadnia, hogy fáradozásai eredménytelenül jártak. Ha tétlen marad, biztos lehet abban, hogy nemsokára a házasság kötelékében találja magát – nem sok ideje maradt hát…

11

1. Amikor Robin a vendéglátójára nézett, aki felemelt kupájával éppen köszöntőt mondott a de Burghokra, ismételten meg kellett állapítania, hogy sült bolond, amiért keresztül-kasul utazik egy országon, melyet annyi heves küzdelem dúl. Nem tudta volna megmondani, mi késztette végül is erre a lépésre. Talán a jövője miatti aggodalom? Vagy túl sok bort ivott? Vagy talán meg akart szabadulni a Campion-kastélyban a sok, látszólag boldog pár látványától? Elhagyta a hazáját, hogy felkutassa a titokzatos Valát, noha ez a döntés mellőzött minden józanságot. Lord és Lady Marche szívélyesen fogadta a lovagot. Tiszteletére bált rendeztek, habár Robin nem jelentette be előre érkezését. Kissé kellemetlenül érintette ez a felbuzdulás, kiváltképp, mert vendéglátói egynémely utalásából az a benyomása támadt, hogy váratlan felbukkanása miatt azt hiszik, bátyjával együtt valamely titkos küldetés résztvevői a király szolgálatában. Hiszen nem sokkal azután jött ide, hogy Stephen is itt járt. Robin legszívesebben jót kacagott volna ezen a tévedésen, ha nem lehetett volna érezni a váron belül is a háborús zavargások miatt kialakult feszült légkört, amely igen nyomasztóan hatott mindenkire. Csak késő este, miután részletesen beszámoltak neki Llewelyn tetteiről, melyeket a testvérével, Dafydd-del együtt követett el, látta elérkezettnek az időt, hogy szóba hozza, miért is utazik Walesbe a súlyos veszélyek ellenére is. Fesztelenül hátradőlt, és szórakozottan dobolni kezdett ujjaival az asztal lapján. – Tudnak valamit egy Owain ap Ednyfeld nevű fejedelemről vagy annak nejéről, Valáról? – kérdezte. Lord és Lady Marche jelentőségteljesen összenézett. – Miért érdekli lordságodat ez a két ember? – Angliában időznek Vala rokonai, ők érdeklődnek felőle – mosolygott Robin. – Már régen meghalt – mondta sötét ábrázattal Lord Marche. A rövid, nyers válasz gondolkodóba ejtette Robint, és megrázta a fejét, amikor egy szolgáló bort kínált neki, meg akarta őrizni a józanságát. – Volt egy lányuk, nemde? – kérdezte. A házaspár titokban ismét egymásra nézett, és Robin kényelmetlenül érezte magát, amikor Lord Marche szúrós tekintetet lövellt feléje. Kétségtelenül azt hitték, hogy tud valamit a felkelésről vagy a birtokról és urairól. Honnan is sejthették volna, hogy csupán két hóbortos nőszemély ösztönzésére indult útnak, és semmi köze a politikai eseményekhez? Mivel észrevette, hogy kérdéseivel bizalmatlanná tette házigazdáit, egy barátságos megjegyzéssel időben visszavonulót fújt. Simon bátyjával ellentétben nem lelte kedvét a veszekedésben, így eltökélte, hogy lemond terveiről, és inkább visszatér megszokott, békés otthonába. Még ha nem kapott is segítséget az eddig nőtlen de Burghok számára, el kellett ismernie, hogy zsákutcába került, és útja ezennel véget ért. Azt fontolgatta, hogy esetleg érdeklődhetne Lord Marche-nál egy olyan asszony felől, aki jártas az ősi kelta spirituális szokásokban, ám

12

letett róla. Immár teljesen elvetéltnek tűnt az ötlet, hogy találhat bárkit, aki megszabadíthatná az átoktól. Rájött, hogy alkalmasint túlságosan is befolyásolható. Hányszor kihasználták ezt a gyengeségét a fivérei! Különösen Stephen, aki fiatalabb korában több hamisított ereklyét is rásózott – borsos áron. Úgy tűnik, a kor előrehaladtával sem lett sokkal bölcsebb e tekintetben. Abban a reményben, hogy megszabadulhat a szomorú kényszerházasságtól, lépre ment az első ajánlatnak, anélkül hogy fontolóra vette volna, milyen ostoba is ez a terv. Csak valami igazi, keresztény kegytárgy tudná elhárítani az átkot, töprengett el. Esetleg imádkozhatna valamelyik szenthez, vagy elzarándokolhatna egy szent helyre, ám fogalma sem volt róla, melyik lenne erre alkalmas. Szent Ágnes a tisztaság és becsületesség védőszentje volt, de nem önmagában a tisztaság volt az, amire Robinnak szüksége lett volna, így aztán sóhajtva vetette el ezt az ötletet. A vár falai baljóslatúan visszhangozták sóhaját, amelybe valami más nesz is vegyült. Robin ezért lelassította lépteit. Noha a kitűnő étel és a finom bor kellemesen elbódította, éber volt minden érzékszerve, amint az egy de Burghhoz idegen környezetben illik. Amikor belépett a számára fenntartott szobához vezető sötét folyosóra, olyan érzése volt, hogy valaki ott tartózkodik. Rögtön felsejlettek benne a politikai nyugtalanság szította veszélyek, s íziben az övébe tűzött tőrért nyúlt. Szélesebb pengéjű és élesebb volt, mint egy átlagos kés, no meg Robin ügyességét is számba véve gyorsan és hangtalanul lehetett vele gyilkolni. Kezét a markolatra szorítva óvatosan megfordult – arra számítva, hogy valaki egy buzogánnyal áll mögötte. Nem lehetett kizárni, hogy valaki a háziak közül besúgónak tartja. Nem támadó állt azonban a háta mögött, hanem csupán az egyik szolgáló, aki a fogadáson is jelen volt. Mindazonáltal meglehetősen titokzatosnak tűnt a fickó. – Mylord – suttogta a szolgáló, s egy pillantással jelezte, hogy magukban vannak. – Mit akarsz? – kérdezte Robin, noha nem állt szándékában beleavatkozni a Marche-ok dolgaiba. – Nem halt meg. Elmenekült. – Kicsoda? Vala? A férfi vonakodva bólintott. – És volt egy lánya, aki élt, noha mindannyian tagadták ezt. De én a saját szememmel láttam! Robin kíváncsian közelebb lépett. – Hol vannak most? Hátuk mögött a folyosón léptek zaja hallatszott. Robin észrevette a szolgáló félelemtől kitáguló pupilláit, majd a férfi egy szemvillanás alatt elsietett. – Várj! – kiáltott utána Robin. – Keressen egy nőknek fenntartott menhelyet, mylord, egy helyet, ahol nők vannak, akik a szenvedés terhét viselik! – fordult vissza e titokzatos szavakkal a férfi, majd eltűnt a sötétben, és magára hagyta Robint. Éppen akkor, amikor már biztos volt benne, hogy véget ért az útja, akkor nyílik egy másik előtte! De vajon valóban rá kell térnie erre az útra?

13

Robin pihenőt sem tartva vágtázott csatalován, s azon tűnődött, mi a csuda késztethette megállásra egy apácazárda falai, a Minden Szenvedések Anyja-zárda előtt. Hosszú utat tett meg, ismeretlen tájakon keresztül. A szolgáló titokzatos szavai után, amelyekkel nem tudott mit kezdeni, Robin udvariasan elbúcsúzott vendéglátóitól. Elhatározta, hogy elfeledi az asszonyt, aki feleségül ment a walesi fejedelemhez. Ám amikor már háta mögött hagyta az országhatárt, ellovagolt a legközelebbi apátságig, és olyan kolostorok iránt érdeklődött, amelyek szorult helyzetben lévő nőknek nyújtanak segítséget. Amikor ott tudomást szerzett a Minden Szenvedések Anyja nevű apácakolostorról, egy belső hangra hallgatott, amely azt súgta, hogy feltétlenül keresse fel a helyet. Elhitette magával, hogy pusztán kíváncsiságból érdeklődik Vala sorsa iránt, s ezért szánta el magát erre a lépésre, hiszen mindig is izgatta mindenféle titok felfedése. Ezenkívül Stephen feleségének is szívességet tenne, ha átadhatná családjának az örömteli hírt, hogy a hozzátartozójuk még él. Ám a tetszetős kifogások mellett Robin legbelül érezte, hogy van valami más, igazi ok, amely arra ösztökélte, hogy felkutassa a helyet. Nem tudta igazán, a saját jövője szempontjából fontos-e ez, vagy mert egyszerűen a remény hajtotta, hogy végére járjon ennek az ügynek. Amikor kiderítette, hogy a zárda nem esik messze Badderslytől, azonnal elindult bátyja vára felé, és ott hátrahagyta vitézeit. Olyan megérzése volt, hogy igen szokatlan utazás áll előtte, és ezt az utolsó szakaszt egyedül akarta megtenni. Így történt, hogy egy tiszta tavaszi reggelen egy kicsiny, szilfaligettel körülvett kolostor kapuja előtt találta magát. Most, amikor itt állt szemben utazásának végcéljával, kissé szégyellte az okot, amely ide vezette. Saját önző vágya, hogy megtalálja az eszközt a fenyegető veszély ellen, szinte istenkáromlásnak tűnt e szent épület előtt. Kiváltképp, hogy a házasságkötést az egyház szent dolognak tekintette. A Minden Szenvedések Anyja kolostor bizonyára békés hely, ahol jámbor asszonyok élnek testi és lelki tisztaságban, akik életüket Isten dicsőítésének és a csendnek szentelik. Robin sokáig állt így eltűnődve a kapu előtt. Habozott, bemenjen-e a szent épületbe, hogy megzavarja a nyugalmat és a csendet, amelyet eleddig csak a fák lombjai közt megbúvó madarak csivitelése szakított meg. Amíg azon tanakodott, miként is viselkedjék, kiáltást hallott a kolostorból kiszűrődni, egy halk, gyenge és kétségbeesett kiáltást. Először azt hitte, rosszul hall, ám aztán hangos és tisztán kivehető hangok jutottak a fülébe. Noha nem tudta volna elképzelni, hogy ilyesfajta kiáltások származhatnának egy szent házból, nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy márpedig valaki nyilvánvalóan veszélyben van. Amikor tisztán kivehette a „Segítség! Segítség!” kiáltást, berontott a kapun.

14

2. Robin nagy sietve kikötötte a lovát, majd nyomban beszaladt a kolostorba. Bent nagy felfordulás uralkodott. Apácák és szolgálók szaladgáltak fel-alá: vagy arrafelé, ahonnan a kiáltás hangzott, vagy éppen az ellentétes irányba. Robin, kezét a kardja markolatán tartva, átvágott a feldúlt emberek között, és egy kertbe jutott, amelyet magas falak vettek körül. Egy csapat asszonyt vett észre, amint körbeálltak valamit. Az egyik oldalon egy apáca ült egy kőpadon. Akadozva lélegzett, miközben nagyokat sóhajtozott és zokogott. Robin felismerte a hangjából, hogy ő volt az, aki segítségért kiáltott. Másik két nő próbálta megnyugtatni. Az egyetlen férfi köztük, valószínűleg egy szolgáló, ugyanolyan kétségbeesettnek tűnt, mint a nők. Ő biztosan nem támadna Robinra. A lovag kicsit megnyugodott ettől, de továbbra is keze ügyében tartotta fegyverét, amikor az asszonyok csoportjához lépett. Néhányan hátrahőköltek, amikor meglátták, így láthatta, mi okozta felindulásukat. Középen egy fiatal nő hevert a fűben, szemmel láthatóan már halott volt. Míg Robin döbbenten nézte az áldozatot, az apácákban hirtelen tudatosodott a jelenléte. Azok, akik a közelében álltak, felkiáltottak, remegtek a rémülettől, sietve arrébb mentek, és ijedten összebújtak. Csupán két apáca maradt ott, ők a rettegés legkisebb jelét sem mutatták. A lovag azt a nőt fürkészte, aki közvetlenül az elhunyt mellett állt. Megjelenésében volt valami magával ragadó, tekintetében összpontosítás és aggódás tükröződött. Robin úgy vélte, ő lehet az apátnő, és éppen be akart neki mutatkozni, amikor a másik apáca megszólította: – Azért jött, hogy bennünket is megöljön? Robin hátrahőkölt. Komolyan azt gondolhatja bárki is, hogy egy de Burgh hidegvérű gyilkos lehetne? Ránézett a nőre, aki a halott mellett guggolt, és ki akarta kérni magának a súlyos vádat, ám minél behatóbban tanulmányozta az apácát, annál kevésbé sikerült szóra nyitnia a száját. Furcsamód elveszettnek érezte magát, egyszerűen nem bírt megmoccanni, csak állt sóbálvánnyá merevedve, és a nőre bámult. A lány ugyanolyan rendi ruhában volt, mint a többi apáca, ezért Robin csak az arca egy részét láthatta, de amit látott, nagy hatást tett rá. A különleges szépség bőre nagyon világos volt, a homloka sima, finoman ívelt szemöldöke és csillogó kék szeme pedig teljesen lenyűgözte a lovagot. A fejfedő eltakarta ugyan arcának és hajának egy részét, de nem takarhatta el kicsi, ám erőteljes állát, amely ajkaihoz hasonlóan csökönyösségről árulkodott. De milyen csodaszépek is voltak azok az ajkak! Puhák, bársonyosan pirosak, akár az érett eper. Ebben a pillanatban kétségbeesett sóvárgás fogta el Robint. Nem tudta levenni tekintetét az apácáról, úgy tűnt, mintha a világ a feje tetejére állt volna. Attól félt, valami olyasmibe keveredik, amire még nincs felkészülve. Az utolsó pillanatban visszanyerte önuralmát, és az eddig szerzett tapasztalataira gondolt. Végül ez tette lehetővé számára, hogy helyesen ítélje meg az apácát. Ő az a nő, akitől óvakodnia kell, mert ha nem vigyáz, tönkreteszi az életét, elveszi a józan eszét, elbűvöli, behálózza, megfosztja minden életörömétől. És pontosan ennek nem szabad megtörténnie!

15

Bármilyen sötét erők munkálkodjanak is, sosem fogom feleségül venni ezt a nőt! Soha! Ez teljesen kizárt, gondolta Robin, ám ekkor hirtelen megszédült. Te jó ég, milyen hatalmak esküdtek össze ellene, és küldtek a nyakára egy apácát?! – Ha nem bírja látni a vért, jobban teszi, ha leül. Robin egyértelműen kihallotta a lány hangjából a megvetést. Szemlátomást most már nem gondolta róla, hogy ő a gyilkos, ám úgy tűnt, olyasvalakinek tartja, aki egy halott puszta látványától elgyengül. A lovag elgondolkodott, melyik feltételezés sértőbb. Dühösen nézett a nőre. – Nem vagyok gyilkos, és ugyanolyan kevéssé gyengülök el, ha egy kis vért látok – mondta haragosan, és az apátnőz fordult. – Robin de Burgh vagyok, a Baddersly birtokot vezetem, amely bátyám, a wessexi gróf tulajdonában áll – magyarázta megnyerő magabiztossággal. Míg neki a leghalványabb sejtése sem volt, ki a férfi, addig az apátnőnek szemlátomást ismerősen csengett a neve. Legalábbis tudta, hogy a kolostorral szomszédos területek a nagy Baddersly birtok részei. – Véletlenül jártam a zárda közelében, amikor segélykiáltásokat hallottam, ezért rontottam be engedély nélkül – fűzte hozzá. – Mylord – üdvözölte őt az apátnő, és tisztelettel fejet hajtott. – Én vezetem itt Isten szolgálólányait. Nagyon örvendünk a látogatásának, még ha éppen egy igen felzaklató helyzetben talált is ránk. Nővéreink egyike ugyanis balesetet vagy valami hasonlót szenvedett. – Nem baleset – mondta ő. – Aljas gyilkosság történt! – Ó, akkor kegyedet hallottam kiáltani? – kérdezte tőle Robin. Noha továbbra is úgy vélte, hogy a másik apáca kiáltott, aki még mindig ott ült a padon, és sírt, de nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy ne gúnyolja ki a lányt, cserébe az iménti sértésért. – Én aztán nem! – Szeme szikrákat szórt, és Robin elégedetten mosolygott. – Catherine kiáltott segítségért, és mindannyian örültünk, hogy riasztott bennünket – avatkozott közbe az apátnő, hogy megakadályozza a további összetűzést Robin és a fiatal apáca között. – Nagy szolgálatot tett ezzel, mert így lordságod is meghallotta a segélykiáltást, és felfigyelt ránk. Robinnak nem volt kedve ellenkezni. Miután megtapasztalta, milyen gyanakvóan fogadták Marche-ék a kérdezősködését Valával kapcsolatban, most jobbnak látta diszkréten viselkedni. Ez a sajnálatos haláleset jó ürügyet szolgáltatott arra, miért tartózkodik a kolostorban. Így alkalomadtán még óvatosan nyomozhat is a saját ügyében, anélkül hogy fel kellene tárnia valódi szándékát. – Elküldtek már a halottkémért? – kérdezte ezért. – Igen, azt hiszem, már meg is érkezett – felelte az apátnő, majd amikor Robin körülnézett, szelíden elmosolyodott. – Úgy vélem, lordságod feladata lenne kideríteni a halál okát. Ezt a hivatalt ugyanis mindig Baddersly ura látta el. Az Úrnak legyen hála, hogy ebben a minőségében csak igen ritkán kellett idefáradnia. – Vagy a hirtelen betoppanása nem is volt olyan véletlen – mondta ő, és felállt. Robin felháborodott ugyan az ismételt rágalmazáson, de sokkal jobban lekötötte a látvány, amely elébe tárult, hogy a nő immár előtte állt. Sudárabb volt, mint várta, s csupán egy fejjel alacsonyabb Robinnál. Karcsú alakja még a rendi öltözet alatt is kirajzolódott. A lovag megpróbálta részletesen elképzelni ezt az alakot, ám aztán figyelmeztette magát, hogy ez nem éppen illendő cselekedet.

16

– Sybil – kapcsolódott be az apátasszony –, nincs jogod ilyen hangnemben beszélni Lord de Burghgal, akinek a segítsége most égi áldás számunkra. Tehát Sybilnek hívják! A név régi idők misztikus hangulatára emlékeztette, jövendőmondókra és különleges mágiákra, melyek gyanútlan férfiakat sodortak veszélybe. Robin örült, hogy nem érintett ez ügyben, hiszen a lány kifejezetten ellenséges vele szemben. – Szavaidért való vezeklés gyanánt segíteni fogsz a lordnak a nyomozásban – mondta az apátnő. Robin hüledezve állt ott, és éppen tiltakozni akart, ám Sybil megelőzte. – De hát lehet, hogy ő a gyilkos! – kiáltotta felháborodottan. A lovag érezte, hogy felforr a vére. – Akár a kisasszonyt is lehetne gyanúsítani – vágott vissza. Ha Sybil lenne az a nő, aki el fogja csavarni a fejét, miért akarná most épp őt kínos helyzetbe hozni? A bátyjai bizonyára nem éreztek ilyen késztetést jövendőbeli hitvesükkel szemben! – Nincs erre a torzsalkodásra most szükség – vélte az apátnő. – Reméljük, hamar kézre kerül a gyilkos. Feltéve, mylord, hogy lesz oly kedves, és segít nekünk. Természetesen elszalajthatnék valakiért a püspökhöz is, de ha lordságod már amúgy is itt tartózkodik… Robin tudatában volt, hogy a tisztelendő anya ügyesen meg akarja nyerni az ügynek, ez a kis manipuláció azonban nem zavarta, hiszen neki magának ugyancsak jó oka volt a maradásra. – Mi sem természetesebb, mint hogy legjobb tudásom szerint rendelkezésükre állok, tisztelendő anyám – hajtott fejet Robin, és nem hagyta zavartatni magát Sybil által, aki dühös fújtatással adta jelét nemtetszésének. Az apáca aztán visszament a halotthoz, majd a kezével intett Robinnak, hogy kövesse. Valószínűleg csak a lovag állóképességét akarta próbára tenni. Talán még mindig azt hiszi, hogy elájul egy kis vér látványától? Robin majdnem felnevetett erre a gondolatra, hiszen már számos háborúban csatázott, ráadásul egy de Burgh volt! – Ki találta meg? – kérdezte, s letérdelt a halott mellé. – Catherine és én – felelte Sybil idegesen. Robin nem értette, miért ilyen ellenséges vele az apáca. Talán minden férfival szemben ellenérzéseket táplál, mint az apácák többsége, vagy csupán rossz néven veszi tőle, hogy betolakodott ide, a kolostor meghitt közösségébe? Bárhogy legyen is, túl éles a nyelve ahhoz képest, hogy apáca, ráadásul túl szép, és hihetetlenül csinos is. Robin lepillantott az elhunytra, s megpróbált inkább vele foglalkozni. – Hozzányúlt valaki? – Természetesen megpróbáltuk megállapítani, él-e még – felelte Sybil, mire Catherine nővér ismét heves zokogásban tört ki. Robin behatóan tanulmányozta Sybilt, s eltűnődött, vajon a dacos, sőt harcias fellépésével a saját félelmeit vagy a bűnösségét akarja-e leplezni. Csodálatos! A sötét erők nem csupán egy apácát küldtek a nyakára, ami önmagában borzalom, hanem egy gyilkos apácát! Ha ez igaz, akkor a nő szörnyűbb, mint Geoffrey felesége, aki önvédelemből megölte az első férjét, de legalább nem tartozott egyik szent rend kötelékébe sem.

17

Robin arra a következtetésre jutott, hogy nem Sybil az a nő, aki az átok szerint a vesztét fogja okozni, akkor sem, ha szépségét tekintve az lehetne. Ám a lány Krisztus jegyese, s ezt nem szabad elfelejtenie. Megcsóválta a fejét, és ismét a feladatának szentelte magát. – Elmozdították, vagy ugyanebben a helyzetben feküdt, amikor megtalálták? – folytatta a nyomozást. A halott a hátán feküdt, a csípője és a lábai azonban furcsán el voltak csavarodva. A tarkóján nagy seb éktelenkedhetett, s terebélyes alvadtvér-tócsa vette körül. Robin ebből arra a következtetésre jutott, hogy az apáca valószínűleg még éjszaka hunyt el, legalábbis bizonyosan nem az utóbbi néhány órában. – Csupán egyszer fordítottam meg nagyon óvatosan – ismerte el Sybil, még mindig ellenséges hangsúllyal. A lovag nem vett erről tudomást, hanem inkább a nyomozásra összpontosított. A közelben egy vérfoltos kő hevert, amely szemlátomást kapcsolatban lehetett a halott sérüléseivel. Lehetséges, hogy a nő elesett, és beütötte a fejét? Robin szemügyre vette a kert kőfalat, és megpróbálta megállapítani, milyen magas lehet. Ha az elhunyt esetleg át akart mászni a falon, és közben megcsúszott, akkor valóban megüthette magát annyira, hogy az az életébe kerüljön. – Lehetséges, hogy nem gyilkosság történt, hanem baleset – jelentette ki hát a lovag. Mivel tudta, hogy egynémely apáca alkalmasint titokban férfiakkal találkozik a kolostoron kívül, és mindent elkövet, hogy eljusson a megbeszélt találkahelyre, lehetségesnek tartotta, hogy a halott nővér is megpróbált átmászni a falon. – Lehetetlen! Elisa sosem mászott volna fel a falra! – tiltakozott Sybil, mintha olvasna a gondolataiban. Mellkasa előtt keresztbe fonta a karját, egész testtartása elutasítást és támadókedvet tükrözött, s Robin nem tudta, nevessen ezen, vagy mérgelődjön miatta. – Ezenkívül ez az egész túl tökéletes – fűzte hozzá az apáca. – Inkább azt hiszem, a gyilkos szándékosan úgy rendezett el mindent, hogy rögtön balesetre gondoljunk. Robin feldühödött, amiért a lány ismét kétségbe vonta szavait. Nem akart azonban vitába bocsátkozni vele, ezért elfordította a halott fejét, hogy alaposan megvizsgálja, milyen összefüggés lehet a seb és a vérfoltos kő között. Apjától és Geoffrey bátyjától elsajátította a szemlélődés művészetét, így most megpróbált a feladatára figyelni, és nem az apátnő hangjára, aki közben kiterelte az apácákat a kertből. Mindenkit – Sybilen kívül természetesen. A lány ott maradt, s továbbra is különféle ellenvetéseket támasztott. Noha Robin nem vette figyelembe szavait, egyre inkább úgy érezte, a lány eltereli a figyelmét. Mi a csuda késztethette a nőt arra, hogy apáca legyen? A rend szemlátomást nem gyakorolt semmiféle hallgatási fogadalmat, Sybil pedig állandóan csak beszélt. Ez már annyira zavarta a lovagot, hogy legszívesebben betapasztotta volna a nő száját – a sajátjával! Halkan káromkodott, abban a reményben, hogy az legalább elhallgattatja az istenfélő hölgyet, majd ismét a halott sérüléseire összpontosított. Ifjú éveiben tanult némi orvosi ismereteket is, ezért nem nyugtalanította a látvány, nem is szédült tőle, ahogyan azt Sybil feltételezte. Hirtelen feltűnt neki valami. – Igaza volt – mondta, s ezzel gátat szabott az apáca szóáradatának. – Megölték – folytatta, s megkönnyebbült, hogy végre csend van.

18

Ám a nyugalom csak rövid ideig tartott. – Honnan tudja? – firtatta Sybil. A lovag erre oldalra fordította Elisa fejét. – Nézze meg! – kérte. Amikor Sybil bátran letérdelt mellé, Robin megpróbált nem tudomást venni finom illatáról. A lány testi közelsége erős vonzerőt gyakorolt rá, de meg kellett őriznie tartását. Beleharapott az ajkába, és egy véraláfutásra mutatott a halott tarkóján. – Itt van még egy sérülés – mutatta. Sybil nagy szemeket meresztett, s Robin észrevette, hogy világoskék íriszét sötétkék karika veszi körül. A lány pillantása a bőrét égette, megszédült tőle, ám aztán összeszedte magát. – Kétszer ütötték fejbe – magyarázta feszült hangon. – A kisebbik sérülés valószínűleg nem volt halálos, ezért a gyilkosnak még egyszer le kellett csapnia. Ha csupán elesett vagy lezuhant volna a falról, akkor egy sérülése lenne. – Hiszen sejtettem – sóhajtott fel Sybil. Volt valami a hangjában, amitől Robin hátán végigfutott a hideg, s szenvedélyes vágyakozás lett úrrá rajta. Hiába próbálkozott védekezni ellene. Ő az a nő! Levegő után kapkodott, és kényszerítette magát, hogy mélyen ki- és belélegezzen, hátha ettől megnyugszik. Égetően bizsergett az ujja, szerette volna megérinteni a lányt – persze nem tehette. Hálás volt az apátnőnek, amiért visszatért. – Kellemetlen hírem van, tisztelendő anyám. Sajnos beigazolódtak legrosszabb félelmeink. Elisát megölték – közölte vele Robin. Az apátnő szomorúan ingatta a fejét, és kis ideig lehunyt szemmel, áhítatosan állt az elhunyt mellett. Végül visszafordult a lovaghoz. – Ez esetben arra szeretném kérni lordságodat, nyomozza ki, ki követte el ezt a gyalázatos tettet, főképpen, mert kizártnak tartom, hogy közülünk valaki. – Óhaja számomra parancs – hajtotta le a fejét Robin. – A sérüléseket már alaposan megvizsgáltam, és most körülnéznék itt a kertben – fűzte hozzá, noha tisztában volt vele, hogy már minden fontos nyomot megsemmisítettek az ide-oda rohangászó apácák. Lassan körbejárta a tetemet, letérdelt, s a fűben nyomok után kutatott. Nem talált azonban semmit, ami közelebb vihette volna a megoldáshoz. Ráadásul azt sem tartotta éppenséggel nagy segítségnek, hogy munkálkodása közben Sybil hatalmas kék szemei figyelik. Tudatában van egyáltalán ez a lány, milyen csábítóan bájos, vagy egy apáca nem érzékeny az ilyesmire? Valószínűleg túl gyanakvó is ahhoz, hogy ilyesmit észrevenne, vélte Robin. Neki pedig sajnos bele kell törődnie, hogy egész itt-tartózkodása alatt mellette lesz a lány! Eltűnődött, vajon képes lesz-e kideríteni a gyilkos kilétét, s közben ellen tud-e állni a lányból sugárzó vonzerőnek. Arról nem is beszélve, hogy még a saját ügyének is utána kellene járnia, s kideríteni valamit Vala L'Estrange-ról. Túlontúl sok feladat egyszerre! Ám Robin egy de Burgh volt, és mint ilyen, nem kételkedett abban, hogy sikerülni fog. Még sosem adta fel idő előtt! Mivel a kertben a nyomkeresés eredménytelenül járt, úgy döntött, a falakon kívül folytatja a kutatást. Felállt, és az apátnőhöz fordult. – Szeretném megvizsgálni a kolostor környékét, utána pedig elbeszélgetnék az összes apácával.

19

– Természetesen – biztosította a fejedelemasszony. – Kinyittatok egy termet a kihallgatások számára, egyet pedig a vendégházban lordságod rendelkezésére bocsátok. Sybil majd segít a megfelelő szoba kiválasztásában. Robin tartott tőle, hogy ha ismét kettesben marad a lánnyal, érzései újult erővel rohanják le. Akaratlanul is Sybilre nézett, noha éppen ezt akarta elkerülni. Már a puszta látvány is sóvárgást szított benne. Mindig is ura volt a saját döntéseinek, ám most kénytelen-kelletlen megtapasztalta, mint hagyja el az önuralma. A bátyjai is hasonlót éltek át, amikor egy természetfeletti hatalom áldozatává váltak? Noha a vágyakozás letaglózta, érezte, hogy többről van itt szó, mint puszta érzékiségről. No de miként lehetséges ez? Hiszen alig ismeri a lányt, sőt a viszálykodó magatartásával kifejezetten ellenszenves neki! Mégis valami vonzotta hozzá, és úgy érezte, szeretne mindent tudni róla: a múltjáról, a személyiségéről, a titkairól… Elnézte a lányt, amint az elhunyt mellett térdelt. Valószínűleg Theresa nővérre vár, aki a betegápolásért és a halottak felravatalozásáért felelt. Apácák! A tény, hogy a lány is az, kicsit megnyugtatta Robint. Mindegy, milyen különleges vonzerőt gyakorol rá, Sybil nem lehet az a nő! Valamit nagyon elrontott. Míg mindent elkövetett azért, hogy megszabaduljon az átoktól, akaratlanul is belebonyolódott valami szerelmi kalandba, melynek semmi köze az átokhoz. Ettől a felismeréstől Robin ismét magabiztosnak érezte magát, és öntudatosan mosolygott, amikor észrevette, hogyan veszi át Sybil az irányítást a halott elszállítása ügyében, és miként ad utasítást a többi apácának, noha ez Theresa feladata lett volna. Szemlátomást egy cseppet sem törődött a rangsorral és az előírásokkal, akkor sem, ha ettől nem örvendett éppen közszeretetnek. Robin legszívesebben jót nevetett volna ezen, de ezt most nem tartotta helyénvalónak. Az apátnőhöz fordult: – Nem úgy találja, hogy Sybil túl akaratos ahhoz képest, hogy apáca? – érdeklődött látszólag tárgyilagosan, ám nem tudta véka alá rejteni rosszallását. – Ó, Sybil nem tagja a rendünknek – ráncolta a tisztelendő anya a homlokát –, ámbár már régóta velünk él. Még mindig novícia, és eddig nem tett fogadalmat. Néha attól tartok, hogy inkább a világi élet való neki – magyarázta, amitől Robin biztonságérzete nyomban elpárolgott. Az apátnő magára hagyta, és egy apácával elegyedett beszélgetésbe. Robin úgy érezte, hogy a sodronying összeroppantja a mellkasát. Sötét pillantással méregette Sybilt, és felháborodott a kettős játékon, amelyet szerinte a lány űzött. De ha nem is apáca, az még nem jelenti feltétlenül, hogy ő fogja Robint behálózni és házasságra kényszeríteni. Nem kényszeríthet ilyesmire! – háborgott a lovag. Hogyan is tehetné? Kést szorítana a torkomra? Kényes helyzetbe hozna? Robin jót derült a feltételezésen. Pontosabban fogalmazva, a lány nem tudna rajta kifogni, mert felkészült minden lehetséges cselszövésre. Fivéreivel ellentétben tudta, milyen mesterkedésekről van szó, e bizonyosság miatt pedig ismét nyugalom szállta meg. Hiszen ha tudja, mi vár rá, akkor képes ellene védekezni! Robin pedig mindig is mestere volt a megfelelő fegyver kiválasztásának. Amikor Sybil látta, mint viszik el az apácák Elisa holttestét, ökölbe szorította a kezét. Letaglózta a fájdalom, amellyel eddig meg tudott birkózni. A legszívesebben feltartóztatta volna az apácákat – abban a hiú reményben, hogy akaraterejével semmissé tudja tenni a történteket.

20

Egyre inkább belelovalta magát ebbe az érzésbe, és mérhetetlen düh fogta el minden himpellér iránt, aki gátlástalanul kárt tesz jámbor emberek életében, és végül dühös volt saját magára is. Heves önvád marcangolta, az elviselhetetlenség határáig. Bárcsak azonnal az apátnőhöz ment volna, amint észrevette, hogy Elisa veszélyes kapcsolatot tart fenn valakivel a kolostoron kívül! Bárcsak rábeszélte volna barátnőjét, hogy szakítsa meg ezt a kapcsolatot! Elisa persze tagadta, hogy találkozna valakivel, és mivel Sybil tudta, milyen büntetés jár egy apácának, ha megszegi a fogadalmát, nem akarta őt elárulni. Ám a kiközösítés még mindig jobb lett volna Elisa számára, mint a halál. Bárcsak tett volna valamit! Másfelől nem számíthatott rá, hogy az Elisa körüli bonyodalmak ilyen tragikus eseménybe torkollnak. Jóllehet az utóbbi időben furcsán viselkedett, de ki gondolta volna, hogy ez az ártatlan lány veszélyben lenne a kolostor falain belül? Vagy hogy az illető, akivel titokban találkozott, veszélyt jelentene számára? Sybil megborzongott a gondolatra. S mindez egy régi viszályra vezethető vissza. Sybil gyermekkora óta itt élt a zárdában, ezért csak ezt az életmódot ismerte, noha állandóan érezte a vágyakozást, hogy megismerje a világi életet. A kolostoron kívüli élet iránt mutatott érdeklődése tartotta eddig vissza attól, hogy letegye a rendi fogadalmat, noha a többi apáca már többször megpróbálta erre rábeszélni. Mindegyik apáca, aki ismerte a kolostoron kívüli életet, óva intette őt is, Elisát is a világi élet veszélyeitől. Legalább megszívlelte volna Elisa ezeket a figyelmeztetéseket! Sybilt sokadjára is leteperte a bűntudat, és be kellett ismernie, hogy ő maga is valamiféle belső nyugtalanságtól szenved, melyet nem lehet legyőzni itt, a kolostorban. A fagyos, hideg telet követően a tavasz után vágyakozott, egyhangú egyedüllétében az örömteli változatosság után. Jól ismerte már ezt az érzést, a keserűség érzését és azt, hogy bezárva érzi magát minden életereje ellenére is. No de milyen lehetősége lenne mindezen változtatni? Nem voltak hozzátartozói, és különben sem ismert senkit, aki befogadhatná. Hová is mehetne hát, ha valóban elszánná magát a lépésre, hogy elhagyja a kolostort? Az egyházi hatóságoknak szívügyük volt, hogy azokat, akik egyszer már a kolostor közösségébe tartozónak vallották magukat, ott is tartsa. Sybil azonban súlyos teherként élte meg a kötelezettségeket, melyeket vállalnia kellett volna és a fogadalmat, mely az elhunyt Elisát is kötötte. Őszintén igyekezett jámbor és erényes lenni, de legbelül folytonos harcot vívott dacos, lázadozó énjével. Életének egyhangúságában úgy érezte, mintha gúzsba kötötték volna, és attól félt, egy napon rabszolgaságnak fogja érezni az ittlétet. Akkor majd ismét nyugat felé tekint, és eltűnődik rajta, vajon mi lehet a gyümölcsültetvényeken, a szántóföldeken és a falun túl. Míg ezeken gondolkodott, hirtelen erős késztetést érzett, hogy körülnézzen, ám a jól ismert részletek helyett szokatlan látványban volt része: Robin de Burghot pillantotta meg. A lovag különös hatást keltett a veteményeskert közepén, noha alkalomadtán dolgoztak itt férfiak is, igaz, többnyire szolgálók. Valamiképpen mégis kivételes jelenség volt: magasabb és izmosabb. Férfias megjelenésével olyannyira elütött az apró kerttől, mintha egy vadállat állt volna apró, illatos ibolyák között. Nem, nem is egy vadállat, hanem valami erőteljes, lenyűgöző lény, amilyennel Sybil eleddig még sosem találkozott. A lány zavartan ráncolta a homlokát. Hogy jutott eszébe az apátnőnek éppen őt megbízni azzal, hogy együtt dolgozzon ezzel az emberrel, aki nemcsak a világi társadalom egy tagja, hanem ráadásul férfi?! A lovagnak voltaképpen nem is lenne szabad beavatkoznia az apácák

21

dolgaiba. Betolakodó ezen a védett helyen, és itt-tartózkodása által világi befolyások érik a zárda közösségét. Lord de Burgh erős, független – és ismeretlen! Sybil fel volt háborodva. Már attól a pillanattól kezdve, hogy ez a férfi önkényesen, erőt sugározva és öntudatosan belépett a kertbe, elfogult volt vele szemben. A ruházata magas rangra vallott, választékos beszédmódja pedig világosan megmutatta, milyen fennhéjázó a természete. Megtestesítette mindazt, amivel Sybil nem rendelkezett, és ez a lánynak elég is volt ahhoz, hogy beismerje, irigyli tőle a hatalmát és a lehetőségeket, melyeket a származása biztosít neki. De nem csak az irigység tette búskomorrá. Legjobban az nem tetszett neki Robinban, hogy olyan érzéseket ébresztett benne, amelyeket eddig soha, senki iránt nem tapasztalt. Már amikor először megpillantotta, magukkal ragadták ezek az érzések. Ott térdelt öntudatlanul, fájdalommal eltelve Elisa mellett, amikor felemelte a fejét, és meglátta őt. Testi valójában nagyobbnak és lenyűgözőbbnek tűnt bárki másnál, akit Sybil életében látott, pedig nem ő volt az első férfi, akivel kapcsolatba került. A zárdában voltak szerzetesek, egyházi alkalmazottak és falubeli munkások, akik a kolostor mezőgazdasági munkáiban segédkeztek – de senki Robinhoz hasonló férfival még nem találkozott. Az acél mellvért, széles válla, izmos karja és lába ellenére hihetetlenül könnyed ruganyossággal mozgott. Az apátnő említette, hogy lovag, s ez magyarázatot adott erős testfelépítésére, de arra nem, miért így reagált Sybil a látványra! Amikor megpillantotta a férfit, felgyorsult a szívverése, lélegzete elakadt. És akkor belenézett a lovag szemébe… Idegesítette, hogy egy férfi ilyen vonzó lehet: sötétbarna haj, vastag, szépen ívelő szemöldök, magas járomcsont, hibátlan bőr, átható pillantású, igéző szempár, mely a sötét méz színét idézte. És ha ez még nem lett volna elég rabul ejtő, Sybil tekintete a lovag ajkára esett, s ez olyan érzést váltott ki benne, mintha szomjúság gyötörné, s e pillanattól fogva a lány számára eddig ismeretlen vágyakozástól szenvedett. Be kellett ismernie, hogy túlságosan is vonzódik a férfihoz. És mivel nem tartozott azon emberek közé, akik türelmesen viselik a kínlódást, elutasítóan és dacosan viselkedett vele szemben – abban a reményben, hogy feldühítheti a lovagot, s ezzel megszabadulhat a befolyásától. Hasztalan. Most ismét erőt vett rajta ez a különös vágyakozás Robin de Burgh iránt. Haragudott magára az érzései miatt, és haragudott a lovagra is, amiért az a kolostorban van. Ezért bátorításnak vette az apátnő megbízását, hogy segédkezzen neki. A leggyorsabb úton véget vetek ennek az egésznek, fogadkozott magában. Habár a férfi volt hivatott ellátni a halottkém feladatait, Sybil úgy vélte, maga is képes megtalálni Elisa gyilkosát, így gyorsan megszabadulhat a lovagtól és a megsemmisítő hatástól, melytől képtelen volt szabadulni. Még most is, hogy rá gondolt, érezte, amint felgyorsul a szívverése, és mérgesen nézett Robinra. Dühe ellenére sem tagadhatta azonban, hogy vágyakozik utána. Pillantása a férfi széles vállára esett, erős izmaira, és a lány remegett az izgalomtól, amint tekintete tovább kalandozott a lovag hátára, melyet sodronying fedett, majd keskeny csípőjére. A lány arcába vért tolult, s mélyeket lélegzett, hogy el tudja fordítani tekintetét a szép férfiról, és dühvel vezesse le a vágyakozás okozta feszültséget. – Hová megy? – kérdezte Robintól, a nyomában sietve. – Szeretném megnézni a környéket is – felelte a lovag a válla fölött.

22

Sybil habozott, voltaképpen semmi kedve nem volt követni a férfit, de a kíváncsisága és a makacssága erősebbnek bizonyult. Ha most nem tart vele, és a lovag netán találna valami fontos bizonyítékot, ő lemaradna róla. Máskülönben pedig elhatározta, hogy szem előtt tartja az idegent, noha már nem hitte gyilkosnak. Ezenfelül kötelessége ellátni az apátnő által rábízott feladatot is. Ez pedig most nem más, mint hogy elkísérje Robint. A férfi nem várta be, s a lány alig bírt lépést tartani vele, amint hosszú lábával a nagy csarnok felé igyekezett a folyosón. Tudomást sem véve az apácák kíváncsi tekintetéről, határozott léptekkel haladt a bejárat felé. Kint aztán célirányosan a falhoz ment, amely a kolostor kertjét választotta el a gyümölcsöstől. A fal mentén kereste a gyilkos nyomait. Néha megállt, letérdelt, s alaposan megvizsgálta a talajt, ahol pedig Sybil semmi különöset nem vett észre. Végül Robin felemelte a fejét, és igéző szemével a lányra nézett, amitől neki elakadt a lélegzete. – Itt nincs semmi – mondta csalódottan. Sybil kábán bámult rá, s igyekezett elrejteni, hogy remeg a keze. – Jártak errefelé idegenek? – kérdezte a lovag. A lány megrázta a fejét. Nem is hallotta rendesen, mit mond a férfi, mert inkább az arcjátékára és a szájára figyelt. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a lovag szemébe, ezért inkább az ajkára szegezte a tekintetét. Itt kint, a végtelen tájon nem is tűnt annyira idegennek a férfi, és amikor Sybil észrevette, hogyan csillog a haja a napfényben, a szíve a torkában kezdett dobogni. – Senki idegen? – ismételte meg a kérdést Robin. A férfi komoly arckifejezése láttán Sybil visszatért a valóságba. – Nem, nem hinném. Csak a szokásos egyházi emberek, de nekem alapjában véve nincs dolgom a vendégházban megszállókkal, sem az átutazókkal. Az ilyen kérdésekkel inkább Elizabethhez kellene fordulni, ő a felelős a szegények, zarándokok és más emberek elszállásolásáért, akik éjszakai menedéket keresnek. És főként a tisztelendő anya foglalkozik a látogatókkal. – Ki kell kérdeznünk a szolgálókat is az itt dolgozó munkásokról és kisegítőkről – vetette fel Robin. Pillantása zavarba hozta, egyszersmind idegesítette Sybilt. Olyan érzése volt, hogy a lovag ellenséges érzelmeket táplál iránta, és azon tűnődött, mit tehetne ez ellen. Valószínűleg nem szeret nőkkel egy társaságban lenni, vonta le a következtetést. – Ha valóban segíteni akar nekem, akkor menjünk, és kérdezzünk ki mindenkit, aki bármit is tudhat az esetről, mielőtt elhalványodnának az emlékeik! – mondta mereven Robin. Sybil megerősítve érezte iménti feltételezését. Nos, rendben! Nem az én gondom, hogyan jövünk ki egymással, gondolta, s büszkén felemelte a fejét. Az apátnő kirendelte erre a feladatra, ő pedig engedelmeskedik neki. Csak remélte, hogy hamarosan elkapják a gyilkost. Mihelyst fény derül a bűntény körülményeire, a lord továbbáll. És Sybil ennek már előre örült.

23

3. Jóllehet Robin elhatározta, hogy a szükségesnél nem tölt több időt Sybillel, úgy érezte, a lány nemcsak a segítője, hanem az egyetlen beszélgetőpartnere is a zárdában. Sietős léptekkel elhagyta a gyümölcsültetvényt, ám lassítania kellett, hogy Sybil követni tudja. Amikor a lány beérte őt, megkérte, hogy szerezzen neki egy küldöncöt. Nem maradhat itt határozatlan időre, ha senki nem tudja Badderslyben, hol tartózkodik. Az ottani intézőnek megígérte, hogy nem tűnik el bejelentés nélkül, mint azt egyszer Simon bátyja megtette, amikor egy asszonnyal belebonyolódott valamibe. Ezenkívül szüksége volt néhány ruhadarabra és a személyes tárgyaira. Csak kevés efféle holmit tartott magánál, hiszen nem tudta előre, mennyi ideig marad itt. A kolostorban élők biztonsága és a saját lelki nyugalma érdekében remélte, hogy mielőbb megtalálja a gyilkost, s közben érdeklődhet Vala felől, – aztán továbbállhat – minél messzebbre Sybiltől. Többször is azt kellene elérnie, hogy ne veszítse el önuralmát, ha a lány a közelében van. Főleg majd akkor ne, amikor a novícia megmutatja neki a szobáját a vendégházban. Már most, amikor vezette őt vissza a kolostorba, csak nagy fáradtsággal sikerült legyőznie vágyát, és látván a lány érzéki csípőringását, össze kellett szorítania a fogát. Eltűnődött, vajon mire gondolhatott az apátnő, amikor egy olyan lányra bízta a vendégház vezetését, mint Sybil. Egy ilyen fiatal, csinos novíciát nem lenne szabad a vendégek szolgálatára rendelni, és semmi esetre sem neki kellene a vendéget a szobához vezetnie! Ha Robinnak lenne beleszólása az egészbe, akkor Sybilt távol tartaná minden olyan feladattól, amelynek során kapcsolatba kerülhet a látogatókkal. Már maga a gondolat nyugtalanította, hogy egy öreg, kéjsóvár nemesúr epekedő pillantásokkal illesse a lányt. Noha Robin inkább arra volt hajlamos, hogy könnyen vegye a dolgokat, most ismeretlen érzések tobzódtak benne: a védelmező ösztön és a féltékenység furcsa elegye. Sybilt védeni, óvni kellene, nem a férfiak tekintetének kitenni, akármilyen férfiakról van is szó, egyházfikról, szolgálókról vagy bárki másról. Ráadásul Robin nem volt meggyőződve róla, hogy a kolostor falai meg tudnák védeni őt minden rossztól. Nem csodálkozott volna, ha őt is megölte volna valaki, egy féltékeny hódolója, egy álnok vendég, egy bosszúszomjas szolgáló vagy egy elutasított világi ember. Erre a gondolatra elakadt a lélegzete, és erőnek erejével kellett visszatartania magát, nehogy magához ölelje a nőt, szeretve, féltőn, védelmezően… Megrázta a fejét, s megpróbálta visszanyerni az önuralmát. A lány valószínűleg kiabálni kezdene, ha csak hozzáérne, és akkor nem ő lenne az egyetlen, aki gyilkossággal gyanúsítaná a lovagot. Tehát uralkodott magán, bármennyire nehezére esett is. Attól, hogy megmagyarázhatatlan módon azt érzi, kötődik Sybilhez, még nem tartozik felelősséggel iránta. Nem kellene aggódnom, mi baja eshet, ha kényes helyzetbe kerül, ez nem az én dolgom! – győzködte magát. Mégis… miközben követte a lányt a vendégházba, teljesen összekuszálódtak a gondolatai, és nem kis erejébe került, hogy uralkodni tudjon az érzésein. Végül összeszedte magát, és körülnézett. A szoba felszerelése meglepte: sokkal jobban nézett ki, mint általában a vendégszobák. Elismerően bólogatott, miközben csomagját letette egy székre. Az nagyobb volt,

24

mint várta. Jó ideig csak állt ott fekvőhely előtt, merev tekintettel, majd Sybilre nézett. Az ajtó be volt hajtva, de maga a tudat, hogy kettesben vannak, felkorbácsolta a lovag vágyát. Olyan nagyon kívánta a lányt, hogy az szinte már fájt, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan bizalmat érzett, mintha már örök időktől fogva ismernék egymást, és mintha egymásnak lenének teremtve. Egy pillanatra még azt is érezte, hogy elég lenne kinyújtania a kezét a lány felé, és akkor ő is jelezné, hogy ez az érzés kölcsönös. Ehelyett Robin idegesen megmarkolta a sodronying nyakkivágását. Nem akart kísértésbe esni, nem akarta elveszíteni uralmát az érzelmei fölött, kiváltképp: nem akart megnősülni! Gondterhelten felsóhajtott, sarkon fordult, és döngő léptekkel elhagyta a szobát. Sybil értetlenkedve követte. Amikor ismét beléptek a főépületbe, ott egy szigorú tekintetű, idősebb apáca várt már rájuk. Kurta biccentéssel üdvözölte őket, majd hallgatagon a nővérek nappali termébe kísérte őket. Szűkös helyiség volt, egy keskeny asztallal és néhány kopott paddal. Robint nyomasztotta ez a barátságtalan hangulat és a nyomorúságos berendezés. Korábban nem volt semmiféle ismerete arról, milyen szűkös körülmények között élnek az apácák. A de Burgh család sarjaként hozzászokott a gazdag és előjogokkal teli élethez. De vajon Sybilnek miféle kényelemben lehetett része? Ezek a gondolatok elszomorították, s letörten ült le az egyik padra. Mit foglalkozom én vele, milyen az élete? – próbált aztán megnyugodni. – A nővérek a kápolnában gyülekeztek össze, hogy közös imát mondjanak az elhunytért, ahogyan az illik. De az apátnő elrendelte, hogy egy-egy apáca hagyja félbe az áhítatot, hogy lordságoddal beszéljen – mondta az öreg apáca rosszallóan. – Ez rád is vonatkozik, Sybil – sziszegte, akár egy mérges kígyó, s termetes testével olyan fenyegetően közel lépett a sudár novíciához, hogy Robin majdnem felugrott a helyéről. – Aligha kívánnánk tőled túl sokat, ha te is szakítanál rá egy kis időt, hogy megjelenj a kápolnában, és imádkozz azért, akiről azt állítottad, hogy a legjobb barátnőd. Sybil elsápadt, Robin pedig felpattant, hogy megvédje a lányt ettől a… ettől a vén szipirtyótól. Legszívesebben lekevert volna neki egy jó nagy pofont, de ez persze nem lett volna helyénvaló, ezért más eszközhöz folyamodott. – Köszönöm a kedves segítségét – szólt hozzá barátságosan mosolyogva. – Lenne nővérem az első, aki egy beszélgetés erejéig a rendelkezésünkre áll? Az idős nő bizonytalanul pislogott, ami azt mutatta, hogy Robin taktikája bevált. Az apáca azonban megmakacsolta magát. – Más feladataim vannak, amelyeknek eleget kell tennem, például a szent ceremóniáinkon való kötelező részvétel ellenőrzése, amennyiben valaki közülünk el akarná hanyagolni – felelte, s újabb szúrós pillantást vetett Sybilre. – Akkor később – búcsúzott el tőle a lovag udvarias meghajlás kíséretében. Amikor azonban a nő el akarta hagyni a helyiséget, élesen ránézett, hogy világossá tegye számára: adott időben neki is rendelkezésre kell állnia. Elutasító viselkedése bizonyára a személyiségéből adódik, gondolta Robin, de az is megfordult a fejében, hogy talán a gyilkossággal kapcsolatos kérdések elől akar kitérni. Amikor Robin Sybilre nézett, megkönnyebbült, hogy az már nem olyan sápadt. – Mi baja volt? – kérdezte tőle. – Ó, Maud már csak ilyen – csóválta a fejét a lány. – Elég gyakran így pöffeszkedik. – Nem úgy tűnik, mintha túlságosan kedvelné kegyedet – vélte Robin.

25

A novícia erre csak megvonta a vállát. – Nagy hangsúlyt fektet arra, hogy fontos feladatokat kapjon, és utasításokat osztogathasson, és azt hiszi, hogy közvetlenül a tisztelendő anya után ő következik a rangsorban. Valószínűleg irigyli tőlem ezt a megbízást, hogy lordságodnak segítek. – Ó, vagy úgy! Szóval inkább ő szeretett volna segíteni nekem – felelt a lovag eltűnődve. – Ez még nem ok arra, hogy így beszéljen velem – szorította össze Sybil a száját. – Maud így is, úgy is le fogja vonni a maga következtetését, anélkül hogy azt bárkivel is közölné. Jelenleg valószínűleg attól fél, hogy a tisztelendő anya jobban kedvel engem a többieknél, csak mert ő maga folyton erre vágyik. Persze téved, hiszen nem tudja, hogy ezt a feladatot nem jutalomból, hanem éppenséggel büntetésből kaptam – válaszolta Sybil, s ezzel világossá tette, hogy nem szívesen segédkezik a lovagnak. Miért nem szenvedhet engem? – tépelődött magában Robin, s figyelmesen mustrálta a lány arcát. Ő azonban szélsebesen elfordult tőle. Valami rejtegetnivalója lenne? Halk kopogás szakította ki Robint borús gondolataiból. Amikor kinyitotta az ajtót, egy csenevész apáca pillantott fel rá rettegve. Ő volt a félős, sírós Catherine, s a lovagban feltámadt az ősi védelmező ösztön. – Nővérem, kérem, legyen megértéssel, hogy ki kell kérdeznem! – mondta neki lágyan. – Jöjjön beljebb! – Sokat számított neki, hogy elnyerje az érzékeny apáca bizalmát, hiszen minden információra szüksége volt, amelyet bárki adhatott. Robin feltételezte, hogy az elhunyt ismerte gyilkosát, és hogy az elkövető férfi volt, mert csak egy férfi képes ekkora ütést mérni valakinek a fejére. Ámbár akár egy erős asszony, mint például Maud is képes lenne ilyesmire… Ha felmérgesedik, talán azonnal le is csap, gondolta Robin szórakozottan. A gyilkos azonban valószínűleg férfi volt, aki nagyon jól ismerte Elisát, netán a szeretője volt. A legtöbb gyilkosságnál vagy a túlzott alkoholfogyasztás, vagy a szenvedélyek túltengése játszott közre, és mivel Elisa nővér bizonyára nem járt kocsmába, ez utóbbira kell inkább gondolni. Robin remélte, hogy van valaki a kolostorban, aki ismeri az elkövetőt. Catherine nővér szemlátomást semmit sem tudott. Az összes kérdésre sóhajtozással, sírással válaszolt, és összevissza zagyvált valamit Isten bosszújáról. Robin biztos volt benne, hogy a világtól ennyire elidegenedett nő semmiben sem lehet a segítségére, ezért útjára engedte. Megértette ugyan, hogy teljesen összetört, de nem bírta elviselni a folyamatos jajgatásai. Akkor már inkább Sybil megvetése, azzal jobban boldogul. Furcsa módon azonban Sybil most szokatlanul csendben ült. Robin a szeme sarkából figyelte, és eltűnődött, vajon mi járhat a csinos kis fejében. A lány arca elutasító volt. Szemlátomást reménytelen lett volna beszédbe elegyedni vele, és kideríteni, mi a baja. Ha nem kellene olyan nagyon összpontosítania erre a nyomozásra, biztosan szórakoztatónak tartaná a lány elutasító hozzáállását. Ám most fontosabb volt, hogy a következő apáca kihallgatásánál több sikerrel járjon, különben a szükségesnél tovább kell itt maradnia. Erre a gondolatra elszorult a torka, főleg mert közben titokban egy pillantást vetett Sybilre. Meg kellett lazítania a sodronying nyakát. – Gondja van az öltözékével? Robin meglepődött, hogy a lány így beszél, és nem vette észre a gúnyos felhangot a kérdésben. Mit kérdezett? Valamit a ruhájáról? Robint elöntötte a forróság, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.

26

Sybil kihívóan nézett rá. – Az a benyomásom, hogy túl szűk az inge, mert állandóan a nyakkivágását igazgatja. Vagy valami viszkető bőrkiütése van, ami miatt vakaróznia kell? Robin először szóhoz sem jutott a megrökönyödéstől, aztán hátrahajtotta a fejét, és szívből felnevetett. Úgy tűnik, az élet a zárdában nem kezdte ki Sybil humorérzékét és csipkelődős kedvét. Be kellett látnia, hogy ez nagyon is tetszik neki. Szeretett önfeledten nevetni, rendkívül felszabadítónak érezte. Tapasztalatai szerint azonban alig akadt nő, akinek jó lett volna a humora. Nem úgy Sybil! Robin elmagyarázhatta volna neki, hogy túl sok ruhadarabot kell viselnie, és nem érzi jól magát, de nem akarta elrontani a játékot. Ezért inkább komoly arckifejezéssel a lányhoz lépett, és élvezte, amint ő meghökkenve és gyanakodva néz rá. – Igaza van, és boldog lennék, ha valaki a segítségemre lenne, és egy bizonyos helyen, ahol különösen nagyon viszket, egy kicsit megvakarná – mondta a lovag panaszos hangon. Sybil nagy szemeket meresztett e szavak hallatán, elpirult, ám férfi úgy tett, mintha ezt nem venné észre, és a hátára mutatott. – Itt, ez az a hely, amit nem érek Ha lenne olyan kedves… Robin figyelte, milyen dühödten fújtat és grimaszol a lány. – No, hát nem arra esküdött fel, hogy segít a betegeknek és szenvedőknek? – kérdezte. – Biztosíthatom, hogy nincs szó semmiféle fertőző betegségről, legalábbis azt hiszem, persze teljes bizonyossággal nem mernék rá megesküdni. Ránézett Sybilre, aki csak halkan fortyogott magában, szemlátomást letaglózva a visszavágás miatt. Robin számára majdnem olyan volt az egész, mint fiatalabb korában, amikor a bátyjaival ugratták egymást. Nem, sokkal jobb volt! Odaállt közvetlenül a lány elé. – Talán kellemesebb lenne, ha itt vakarná meg? – kérdezte. – Lenne olyan kedves a mellkasomat megdörzsölni? – Vagy még lentebb… Robin a szívére tette a kezét, hogy megesküdjön rá, valóban szüksége van a segítségre, ám elment a kedve a további viccelődéstől, amikor belenézett a lány hatalmas kék szemébe. Csak álltak ott, egymás tekintetében elmerülve, s mintha az idő is megállt volna. Robin erős késztetést érzett, hogy még egy lépést közelítsen Sybil felé, ám ekkor hirtelen nyikorgó hangot hallott: nyílt az ajtó. Düh és megkönnyebbülés érzése kavargott benne, amikor gyorsan megfordult. A belépő apáca idősebb volt, félénk, jámbor és csendes, egész megjelenése elhivatottságot sugárzott. Jó példakép lehetne Sybil számára, gondolta a lovag, főleg, hogy ismét lázadást és kétkedést olvasott le a lány arcáról. Robinnak azonban be kellett látnia, hogy rokonszenves neki ez a csökönyös elutasítás, kiváltképp, mert aligha akadt nő, aki vissza mert volna utasítani egy de Burghot. Még ha Sybil viselkedése nem is illett mindig egy novíciáéhoz, úgy tűnt, a férfiakkal szemben illendően és szemérmesen viselkedett. És ez nagyon kedvező rám nézve, vélte Robin, majd az újonnan érkezett nővérre figyelt. A jámbor apáca igen visszahúzódó volt, és hallgatag. A kérdésekre lesütött szemmel és lehajtott fejjel válaszolt. Robin meg is lepődött, amikor végül felemelte a fejét, és úgy mondott még valamit. – Elisa volt a kincstárnokunk, én pedig a sekrestyés, így nem sokat beszélgettünk egymással. Robin csodálkozott, hogy ezek szerint vannak nők, akiknek ürügy kell ahhoz, hogy egymással beszélgessenek. Ezután megkérdezte, mi a feladata egy sekrestyésnek.

27

– Én felelek a terítőkért, kendőkért és kelyhekért – magyarázta az apáca ismét lehajtott fővel. – Akkor aligha van kapcsolata az idegen kisegítőkkel vagy a látogatókkal, ugye? Az apáca csak megrázta a fejét. – És mi a helyzet a rend tagjaival? Voltak nézeteltérések? A nővér rémülten nézett Robinra, mintha valami istenkáromlást hallott volna, és a lovagnak be kellett ismernie, hogy Sybil közvetlen beszédmódja kellemesebb, mint ezzel a mimózával társalogni. További terméketlen kérdések után elengedte a példamutató apácát. Nagyot sóhajtott, s elgondolkozott, milyen élet jutott osztályrészül ezeknek a nőknek. Közismert volt, hogy egyes rendek hallgatásra kötelezik tagjaikat, de erről egészen más volt hallani, mint megtapasztalni ennek következményeit a saját bőrén. Aggódással töltötte el ez a világtól való elfordulás. Robin sosem foglalkozott közelebbről a vallási szokásokkal. Egyik de Burgh sem érezte annyira elhivatottnak magát, hogy belépjen valamelyik rendbe, vagy egyházi méltóságot vállaljon. Nem rendelkeztek az ehhez szükséges talentumokkal. Voltaképpen Sybil sem éppen arra született, hogy illedelmes apáca váljék belőle. Mi késztette arra, hogy zárdába vonuljon? A kolostorok olyan nőket fogadtak be, akik elhivatottságot éreztek arra, hogy Krisztus jegyesei legyenek. Áldást jelentettek azok számára, akiknek nem volt elegendő hozományuk vagy egyéb kilátásuk egy házasságra, és lehetőséget kínáltak a nőknek arra, hogy tekintélyre tegyenek szert, melyet a világi élet megtagadott tőlük. Milyen okból lehet Sybil a kolostorban? És miért nem tette még le az örökfogadalmat? Nehéz átlátni rajta, gondolta, amikor sokadjára a lányra nézett. S ámbár szerette a rejtvényeket, a lányt körülvevő titok szinte megoldhatatlannak látszott. Sybil szemmel láthatóan nem igyekezett, hogy magára vonja a férfi figyelmét, mérgesen és elutasítóan nézett rá, ami éppenséggel még jobban felcsigázta Robin kíváncsiságát. Azon morfondírozott, hová tűnt a lány megvetése abban a pár pillanatban, amikor az imént mélyen egymás szemébe néztek. Akkor ugyanis semmi hasonlót nem fedezett fel a tekintetében. Nem maradt több ideje ezen elmélkedni, mert belépett a következő apáca. Noha nem volt olyan hallgatag, mint az előző, de még nála is félénkebbnek tűnt. Idősebb volt Sybilnél, és rémülten nézett hol egyikükre, hol a másikukra, főleg amikor Robin Elisa életéről és a renden belüli lehetséges nézeteltérésekről faggatta. Vagy talán gátlásai voltak, hogy Sybil előtt kell beszélnie? – Feltűnt önnek valaki idegen? – kérdezte Robin. Úgy látszott, ez a kérdés félelemmel tölti el az apácát, így aztán Robin megnyugtatólag hozzátette: – Köszönöm, hogy ide fáradt, és biztosíthatom, személyesen gondoskodom róla, hogy senkinek ne essék bántódása. Az apáca vonakodva és rémülten bólintott, és Robinnak az a benyomása támadt, hogy kevésbé fél az ismeretlen gyilkostól, mint magától a lovagtól. Ez a felismerés megdöbbentette. Senkinek nem volt oka arra, hogy féljen a de Burghoktól, az ellenségeiken kívül természetesen. De a nők… nos, a nők mindig el voltak ragadtatva, ha egy de Burgh megjelent, és hálásak voltak a védelemért, amelyet nyújtani tudtak. Robinnak nem volt ínyére, hogy valaki oktalanul féljen tőle. Talán azért van ez, mert egy férfi, idegen a kinti világból, vagy más az oka? Végül aztán elengedte az apácát, s amikor az kiiszkolt a teremből, a lovag eltűnődött, vajon miként kaphatna használható információkat ezektől az istenfélő nőktől.

28

– Nincsenek tapasztalataik… lovagokkal – magyarázta Sybil, úgy megnyomva az utolsó szót, mintha a férfi valami szörny lenne. Robin kísértésbe esett, hogy megkérdezze, rokonszenvesebb lenne-e nekik, ha nem rendelkezne azzal a képességgel, hogy megvédje magát és őket is mindannyiukat, de aztán úgy döntött, inkább hallgat. Gondolataiba mélyedve figyelte, miként emelkedik fel Sybil, hogy fogadja a következő nővért, aki már az ajtóban állt. Ez az apáca igen éltes volt már, és nagyothallott, ezért Robin arra kényszerült, hogy közvetlenül a fülébe beszéljen jó hangosan. Többször is el kellett ismételnie a kérdéseit, míg Sybil úgy döntött, közli vele, hogy az idős nővérnek saját szobája van, melyből csak ritkán merészkedik ki, ezért alig tart kapcsolatot a többiekkel. E tájékoztatás utam Robin kikísérte az agg apácát, közben kérdő pillantást vetett segítőtársára. Úgy tűnt neki, hogy Sybil titokban jót szórakozik a kellemetlenségeken, amelyek a lovagot érik. Robin komor arckifejezéssel fordult vissza az apácához, és megkért egy szolgálót, aki éppen arra járt a folyosón, hogy kísérje vissza az idős nővért a kápolnába, majd hozzon neki papírt és tintát, mert fel akarta jegyezni azok nevét, akiket már kihallgatott. Amikor visszatért, Sybil meglepetten nézett rá. – Tud írni? – kérdezte. – Természetesen tudok írni – felelte Robin. – Atyám, Campion grófja, nagy hangsúlyt fektetett a taníttatásunkra. Kegyed nem tud írni? – Természetesen tudok írni, gyerekkorom óta tanítanak az apácák – felelte Sybil. – Kár, hogy nem tanították jobb modorra – mondta Robin szárazon. Mielőtt a lány visszavághatott volna, gyorsan hozzáfűzte: – Arra gondoltam, hogy az ilyen jámbor nők, mint az apácák itt a kolostorban, túl alázatosak. – A lovag sokkal inkább élvezte a heccelődést, mint ha veszekedtek volna. – A viszkető pontra gondolok a… – kezdte volna, ám nem bírta tovább kacagás nélkül. Aztán meg észrevette, hogy a lány valamit feléje hajít. Szerencsére jól működtek a reflexei, Sybil pedig rossz célzó volt. A lovag félrehajolt, bár a repülő tárgy amúgy sem találta volna el. Amikor lehullott a földre, akkor látta, hogy egy fakehely az. Figyelmesen szemlélte támadóját, további dobásokra számítva, ám a lány rémült arckifejezéséből ítélve rájött, hogy nincs mitől tartania. Legalábbis egyelőre. Úgy tűnt, Sybil mérges saját magára is a dühkitörése miatt, kiváltképp, mert az ilyesmi egyáltalán nem illik egy novíciához. Robin legszívesebben a kezébe nyomott volna még egy kupát, arra biztatva őt, hogy engedjen szabad utat a dühének. Úgy érezte, hogy az apácaruha alatt egy szenvedélyes nő rejtőzik, a körülmények által arra kényszerítve, hogy megzabolázza természetét. Robin hirtelen vágyat érzett, hogy feloldja ezt a kényszerű visszafogottságot, és egy egészen más, szabad életformát tegyen számára lehetővé. Nagy sóhajjal elhessegette ezen gondolatait, megigazította sodronyinge nyakát, és megpróbálta összeszedni magát. A tűzzel játszik, amikor olyanhoz vonzódik, aki a végzete lehet! Mit érdekli őt, milyen természete van ennek a nőnek?! Jobb lenne inkább ellenségének tekinteni őt, ahelyett hogy aggódik miatta, vagy akár csak hogy hagyja eluralkodni magán az érzelmeit. Elsápadt, ám mielőtt még pánikba eshetett volna, kínos helyzetéből egy szolgáló mentette ki: meghozta a papírt és a tintát. Robin néhány szót mormolt köszönetképpen, majd a kihallgatásra érkezett következő apácára fordította figyelmét. A nővér szemlátomást megvetette ezt az egész nyomozást, de ennek nem adott hangot, hanem olyan kurtán és tömören

29

válaszolt a kérdésekre, amennyire csak lehetséges. Végül aztán Robin leült, és kelletlenül beletúrt a hajába. – Én csupán megpróbálom megtalálni Elisa gyilkosát, és megelőzni a további vérontást – magyarázta, türelme határán. – Nos, aligha hiszem, hogy közülünk bárki is úgy végezné, mint Elisa – felelte az apáca. Robin figyelmesen szemlélte őt. Neki szólt ez a fricska, vagy az elhunytnak? – Honnan tudja ezt ilyen bizonyossággal? – érdeklődött. – Van valami ok, amely arra mutat, hogy kifejezetten Elisának kellett meghalnia? – Ezzel a kérdéssel a saját feltételezését akarta megerősíteni anélkül, hogy erőszakos lenne. Szerencsétlenségére Sybil heves tiltakozásba kezdett, mire az apáca megrovó pillantást vetett rá. Robin eltűnődött, vajon Sybil jelenléte a kihallgatáson a segítségére van-e, vagy inkább akadályozza. Kétségtelen, hogy akadályozza, ez most világosan látszott, hiszen az apáca semmit nem válaszolt, hanem sietősen elbúcsúzott. Amikor elhagyta a termet, Robin becsukta mögötte az ajtót. – Mit képzel magáról? – utasította rendre a fiatal apácanövendéket. – Miről beszél? – feleselt Sybil. Felállt a helyéről, s megjátszott ártatlansággal nézett rá. A lovag csodálta ugyan a merészségét, de nem tetszett neki, hogy nem mutat együttműködési hajlandóságot. – Nagyon jól tudja, mire gondolok – felelte Robin enyhén fenyegető hangsúllyal. – Ha akadályozni akarja a nyomozást, ki kell utasítanom a teremből. – Azt nem teheti! A tisztelendő anya engem bízott meg… – Az apátnő azzal bízta meg – szakította félbe a lovag –, hogy segítsen nekem, és nem azzal, hogy akadékoskodjon. – Nem szerettem volna, hogy rosszat mondjon az elhunytról – felelte a lány, és csak a szája sarkában rángatózó apró izom árulkodott arról, hogy nem is annyira magabiztos, mint azt mutatja. Robinból elpárolgott minden harag. – Sybil – mondta lágyan, s lassan odament az apácához. Amikor előtte állt, a lány összerezzent, mintha tartania kellene tőle. A lány gyanúsnak találja őt, mert bárdolatlan fickónak tartja, aki megzavarta a kolostor életét, és megrágalmazta a barátnőjét. Nagyot sóhajtva visszament a másik padhoz, s elkeseredetten töprengett, miként fogja megtalálni Elisa gyilkosát, ha rossz néven veszik tőle, hogy valami viszonyt feltételez a gaztett mögött. Úgy érezte, a nyomozás egyre bonyolultabb, és kissé letörten fordult a belépő apácához. Udvariasan az egyik padhoz kísérte a nővért, felöltötte a de Burghok híresen megnyerő arckifejezését, s közben figyelmeztető pillantást lövellt Sybil felé. A lány valóban felhagyott a nyomozás akadályozásával, ám így is sikertelen maradt a kihallgatás. Az idősebb apácák megesküdtek rá, hogy alig érintkeztek Elisával, a fiatalabbak pedig azt állították, hogy semmit nem tudnak társuk magánügyeiről. Robin nem akarta elhinni, hogy egy ilyen kicsi közösségen belül senki nem tud semmiről. Ámbár Sybil elmondta neki, hogy a püspök megtiltotta az apácáknak, hogy trécseljenek egymással, a lovag mégsem tudta elképzelni, hogy a nővérek, legyenek bármily engedelmesek is, teljesen le tudnának mondani a beszélgetésről.

30

A kihallgatás eredménytelensége fölött érzett elkeseredése arra a döntésre sarkallta, hogy még egyszer kikérdezzen minden apácát, Sybil jelenléte nélkül. A lány az áldozat barátnője volt, és Robin nem zárhatta ki, hogy az apácák fontos információkat tartanak vissza, ha ő is ott van. Vegyes érzésekkel jutott dűlőre: megkéri az apátnőt, hogy mentse fel Sybilt a megbízatása alól. Neki magának is jobb lenne, ha a lány nem lógna koloncként a nyakán. Valami legbelül mégis tiltakozott ez ellen. Bármilyen hős lovag is, hiányozni fog neki a lány, az éles nyelve és rakoncátlan természete ellenére is…

31

4. Robin viaskodó érzelmekkel állt fel a helyéről, szerette volna azonnal felkeresni az apátnőt. Mégis csak az ajtóig jutott el. Amikor kinyitotta, a szörnyűséges Maud nővér állt előtte, közvetlenül a küszöbön. Netán hallgatózott? A lovag nem tudta elképzelni, hogy bármi áthallatszódhatna ezeken a vastag falakon és ajtókon, de talán egynémely apácának különös módszere van ilyesmire, tekintve, hogy az egyhangú kolostori élet igen csekély változatossággal szolgál. Robin elvetette iménti tervét, és megjátszott kedvességgel üdvözölte az apácát. Még ha nem akarta is beismerni, most mégis megkönnyebbült, amiért nem kellett elküldenie Sybilt. Fontos volt, hogy figyelni tudjon Maudra. A nővér szemlátomást nem félt kimondani a véleményét, vagy akár kifecsegni mindenféle gonosz pletykákat. Látszólag nem is jelentett neki gondot, hogy ezzel ellenségeket szerezhet. Talán valamiféle különös élvezetet jelent számára, hogy mások ellen áskálódjék. Robin bevezette a terembe, miközben megajándékozta elbűvölő mosolyával, nem mintha ez különösebben hatott volna a nővérre. Maud elmondta, hogy csak kényszerből jött vissza. – A tisztelendő anya ragaszkodott hozzá, hogy ismét felkeressem lordságodat, noha én semmit nem tudok ebben az ügyben – mondta gondterhelt ábrázattal. – Természetesen kötelességemnek tekintem követni az elöljáróm utasításait, azért elgondolkodtam rajta, hogy neki mi keresnivalója van itt – folytatta Maud, és gyűlölködő pillantást vetett Sybilre. – Aligha tu dok fesztelenül beszélni, ha olyan érzésem van, hogy a szavaimat helytelenül értelmezik vagy kifecseghetik. Kiküldené őt, kérem? Jóllehet Robinnak ugyanez járt az imént a fejében, most kedvezőbbnek érezte, hogy a javaslat Maud szájából hangzott el. Nem szívesen támogatta a nővér áskálódását, mégis fejet hajtott a vén sárkány kívánsága előtt. – Ha attól nővérem jobban érzi magát… – kezdte, ám Sybil rögvest félbeszakította. – Az apátnő azzal bízott meg, hogy segítsek Lord Robinnak – kötötte az ebet a karóhoz olyan elszántsággal, amely nem tűrt ellentmondást. – Ó, valóban? – nézett Maud fenyegetően és ellenségesen a lányra. Robin tajtékzott a dühtől, szerette volna megvédeni Sybilt, ám nem tehetett semmit. – Igen, valóban – felelte a lány határozottan. Nem hagyta magát megfélemlíteni. Vajon mert megérezte a lovag indulatait, vagy mert fejet hajtott volna Sybil csökönyössége előtt, vagy csak megjátszotta magát, az nem derült ki Robin számára, mindenesetre az apáca kelletlenül engedett. – Nos, rendben, de óva intelek, hogy félbeszakíts vagy továbbadd, amiről beszélek – fenyegette meg Maud éles hangon az apácanövendéket. Sybil alázatosan lehajtotta a fejét, és Robin eltűnődött, vajon Maud tényleg beszámolna-e olyan pletykákról, amelyek Sybilre vagy a halott barátnőjére nézve kínosak lennének. Az idős nővér egy kövér pókra emlékeztette, amint gonosz terveket sző, és a gyanútlan apácák köré fonja hálóját.

32

– Garantálom, hogy szabadon beszélhet – biztosította Robin Maudot, miközben barátságosan rámosolygott. – És azt is tudnia kell, hogy számomra igen fontos minden, amit mond, mert a többi apáca által közölt adatok eddig igen csekély segítséget nyújtottak. Kegyed azonban… – Robin itt meghajolt – fölöttébb éleslátásúnak tűnik, és úgy gondolom, sok tapasztalattal rendelkezik. Így aztán úgy vélem, hozzájárulhat az eset megoldásához – hízelgett neki. Bátorító pillantást vetett a vén szipirtyóra, mire az önelégülten nézett rá. – Természetesen eszesebb vagyok, mint ezek a kis fruskák, akik elhanyagolják a kötelességeiket – felelte gőgösen, és zsíros testével esetlenül lehuppant egy padra. – Tulajdonképpen nem ez az engem megillető ülőhely, kivált, ha fontos közlésekről van szó. – Megértem, de ezt a termet jelölték ki számunkra, és kegyed kikérdezése nélkül nem zárhatom le a kihallgatást – nyugtázta a panaszt Robin. – Nos hát – fogott bele Maud, és szándékosan késleltette mondanivalóját. – Alapjában véve tartózkodom a hivatalok kiosztásának bármiféle kritikájától, de véleményem szerint Elisa ifjú kora miatt nem volt még felnőve a kincstárnoki feladathoz – jelentette ki rosszindulattal. – A feladatkör által több kapcsolata volt világi dolgokkal, mint ami tanácsos lett volna számára. Ő foglalkozott a kereskedők, szolgálók, egyházi alkalmazottak és még ki tudja, kiknek az anyagi ügyeivel, nem is beszélve az intézőhöz fűződő bensőséges viszonyról. – Dölyfösen felszegte az állát. – Ezért egyáltalán nem csodálkozom, hogy az élete tragédiába torkollott. Robin a szeme sarkából Sybilre sandított, majd ismét Maudra figyelt. – Folytassa! Az idős nővér bólintott, azzal az egyértelmű kárörömmel az arcán, hogy végre valaki meghallgatja, s lesöpörheti a színről riválisát. – Nos, minden baj legfőbb okozója, mint köztudott, hogy túl sok kapcsolata volt világi dolgokkal és személyekkel – mondta Sybilre pillantva, mintha meg akarná vádolni, hogy helytelenül viselkedett, vagy rossz befolyással bírt volna Elisára. Robin haladéktalanul visszaterelte a beszélgetést a kiinduló témára. – Feltűnt valami szokatlan, valaki idegen vagy olyasvalaki, aki nem viseltetett jóindulattal iránta? Maud gőgösen felszegte a fejét. – Nem tűnt fel senki, kiváltképp, mert alig van kapcsolatom olyan emberekkel, akik nem tartoznak a zárda közösségéhez. De Elisának köze volt ilyenekhez… ilyen gyanús alakokhoz, a munkásoktól kezdve, akik a gazdaságunkban segítenek, az intézőig. Úgy hallottam, hogy szemérmetlen módon érdeklődött az egyik ilyen férfi iránt. Engem azonban nem avatott be a személyes ügyeibe, ezért erről nem tudok többet mondani. Netalán Sybil pontosabb adatokkal szolgálhat – szurkálódott. Robin odaállt a két nő közé, hogy megakadályozza a legrosszabbat. – Örök hálám – mondta Maudnak, miközben a háta mögött Sybil mérgesen fújtatott. – Nagyon sokat segített. – Gálánsan az ajtóhoz kísérte az öreg apácát, és megesküdött neki, hogy nyomban felkeresi, amennyiben még kérdései lennének. Miután a nővér ugyanolyan önelégülten, mint ahogyan belépett oda, elhagyta a termet, Robin becsukta mögötte az ajtót, és Sybilre nézett. Amikor észrevette a lány arckifejezését, rádöbbent, miért is nem tette le eddig az örökfogadalmat. Ha becsületesen fáradozott is, hogy elnyomja belső késztetéseit, túlságosan tempe-

33

ramentumos volt az efféle alázatos életmódhoz. Nem lehetett nem észrevenni, hogy tele van energiával, szenvedéllyel – és haraggal, amelyet most a lovagra irányított. – Miért nem hagyta, hogy megvédjem magam? – kiáltott rá, s ökölbe szorított kézzel Robinra támadt. – Legfőbb ideje, hogy egyszer végre valaki megfizessen ennek a szörnyű nőszemélynek, és meg is érdemelné! Megállás nélkül püfölte Robin mellkasát, ám a lovag hagyta, hadd tombolja ki magát. A lány csak ütötte, közben szidalmazta az ármánykodó Maud nővér és a szegény, megrágalmazott Elisa miatt. Egyszeriben szívbe markoló sírásba torkollott a haragja, ami Robin számára kellemetlenebb volt, mint az ökölcsapásai. Ezért átkarolta a vállát, és gyengéden magához húzta. A lány a lovag sodronyingére hajtotta a fejét, ő pedig csak ölelte magához, hadd vigasztalódjék. Nem számított semmi. Nem számított, hogy ő itt a halottkém, nem számított, hogy a lány egy apácanövendék, és bajt hozhat a fejére. Mindez elveszítette jelentőségét, amikor Sybil utat engedett az érzelmeinek. Robin ezekben a dolgokban kevésbé volt járatos, mint a bátyjai, ezért nem tudta a lányt együtt érző szavakkal vigasztalni, csak az erejével és támogatásával. Kezdeti haragja ellenére úgy tűnt, teljesen természetes számára, hogy Sybilt a karjaiban tartja. Amikor azonban alábbhagyott a lány zokogása, s a teste elernyedt, Robinnak feltűnt, hogy a testük éppen összeillik. Sybil megnyugodva simult hozzá, feje a férfi álláig ért. A lovag vágyakozva nézte puha, nőies formáit, érezte zsenge keblét, kerek csípőjét, testének melegét. Mély levegőt vett, s érezte, amint feléled a férfiassága. Sybil rémülten kapta fel a fejét, kisírt szemével ártatlanul nézett rá, és Robin elátkozta a nyelvét, amely sóvárogva járta volna be az utat a lány ajkáig. Egy rakoncátlan tincs kicsúszott a fátyol alól, és a lovag látta, hogy vöröses, élénk és erőteljes színű, pontosan a lány temperamentumához való. Lenyűgözve emelte fel a kezét, hogy visszaigazítsa a tincset a helyére. Közben hüvelykjével megérintette Sybil bársonyos bőrét, s merengőn simította el a haját finom arcából. Többet akart érezni belőle. Szenvedélyes sóvárgás hatalmasodott el rajta, kínzó, gyötrő mámor, s testét remegés járta át. Tudta, hogy meg kell csókolnia. Itt és most. Annyira kívánta, mint még soha senkit, és Sybil nem viselkedett elutasítóan. Csak nézett rá csendben, csábító ajka arról árulkodott, hogy ő is ugyanúgy vágyakozik a férfira. Robin izgalma nőttön-nőtt, lüktetve terjedt szét egész testében. Nagy erőfeszítéssel próbált védekezni ellene. Nem akarta, nem szabad elveszítenie a józan eszét! Ám minden próbálkozása hasztalannak bizonyult, s alig-alig tudta tartani magát, amikor kopogtak az ajtón. Hirtelen visszazuhant a valóságba, s tudatosodott benne, hogy olyasvalakit tart a karjában, aki a végzete lehet. Megrémült és nagyot nyelt. Sybil is feldúltan zihált. Gyorsan kibontakoztak egymás öleléséből, így amikor kinyílt az ajtó, már tisztes távolságban álltak. Az apátnő lépett a terembe, s Robin zavartan bámult a jámbor asszonyra. A lovag mögött a pad a vádlijának nyomódott. Önkéntelenül is leült rá, miközben szégyenpír lepte el az arcát. Szerencsére az apátnő lehajtott fejjel lépett be, és szemmel láthatóan mit sem érzékelt a kínos helyzetből. A gyász kitöltötte lelkét, s arra kellett összpontosítania, hogy ilyen szomorú körülmények között is eleget tegyen feladatainak. Robin hirtelenjében bűnösnek érezte magát illetlen viselkedése miatt egy ilyen szent házban, noha voltaképpen nem követett el semmi szégyellnivalót. Még nem…

34

– Itt volt minden nővérünk? – érdeklődött az apátnő. Robinnak feltűnt, hogy Sybil nagyon feszültnek látszik. Összekulcsolt kezét védekezőn maga előtt tartotta, sápadt arca puffadt volt a sírástól. Robin alávalónak érezte magát, mintha rosszul bánt volna a leánnyal, holott vigaszt és támaszt nyújtott neki, amennyire csak tőle telt. Ami ténylegesen nyugtalanította, az volt, ami az imént majdnem megtörtént, és furcsállta, hogy ilyen hevesen kívánja a lányt, egyszersmind mihamarabb meg akar szabadulni tőle. – És kiderített valamit? – folytatta az apátnő. Robin kábán meredt rá, a szenvedély és önuralom harca dúlt a szívében. Úgy tűnt, Sybil hamarabb összeszedte magát. – Tisztelendő anyám – kezdte, és a férfi hálás volt neki, amiért eltereli róla az apátnő figyelmét –, nem úgy van, hogy Maud nővér mindig úgy vélte, hogy ő tisztelendő anyánk legközelebbi bizalmasa, sőt mi több, a kedvence? A kérdést hallva Robin sejtette, mire akar kilyukadni a lány. Bármilyen ellenszenves volt is számára az öreg Maud, azért azt nem tudta elképzelni, hogy megölné a vetélytársait. Főképp, mert elég más lehetősége is adódott rá, hogy kínos helyzetbe hozza őket. Az apátnő szelíden elmosolyodott. – Maud nagyon törekvő, de én egyik báránykámat sem részesíthetem előnyben a többivel szemben. Robinra nagy hatást gyakorolt a diplomatikus válasz, ám Sybil elégedetlennek tűnt. A viszály nem ma kezdődhetett közte és Maud között… – De nem lehet, hogy valaki, akinek meggyőződése, hogy magasabb rang illeti meg, és aki telve van rosszindulattal, addig megy, hogy akadályozza vagy megsemmisíti azokat, akik az útjában állnak? Az apátnő gondterhelten nézett rá. – Csak nem feltételezed, leányom, hogy egyik nővértársunk képes lett volna megölni Elisát? Robin felpattant a helyéről. – Csupán megpróbálunk előítéletektől mentesen megvizsgálni minden lehetőséget, tisztelendő anyám – magyarázta. – Még ha nem tudjuk is elképzelni, akkor is számításba kell vennünk, hogy nem minden apáca olyan jámbor és alázatos, mint tisztelendő anyám – hajolt meg. – És valószínűleg még egy apáca sem lehet teljesen mentes olyan érzésektől, mint irigység, féltékenység és szenvedély, amely érzésekkel minden ember természeténél fogva rendelkezik – mondta, s közben lopva Sybilre pillantott, akiről sejtette, hogy igencsak szenvedélyes teremtés. Az apátnő a homlokát ráncolta. Szemlátomást felzaklatták a lovag szavai. Ám Robin folytatta: – Mérlegelje ezt, tisztelendő anyám, s ha eszébe jutna bármiféle nézeteltérés a nővérek között, vagy ha valami gyanúja támadna, kérem, közölje velem! – Gondolkozom rajta – ígérte ő. – Nagyra értékelem a segítőkészségét – hajtott fejet Robin. – Még szeretném azonban megkérdezni, nem tűnt-e fel valaki idegen személy vagy valaki, aki kellemetlenkedett volna, különösen olyanok, akik Elisával kapcsolatban álltak. Az apátnő egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.

35

– Nekem csak az egyházi személyekkel van dolgom, meg azokkal, akik a szokásos munkáik miatt bejáratosak hozzánk, a környékbeli férfiakkal és az átutazókkal. – Szomorúan ingatta a fejét. – Attól tartok, hogy alkalmasint túl lazára engedtük a gyeplőt. Az apácákat gyakran bíztuk meg azzal, hogy menjenek be a faluba, és szerezzenek be ezt-azt, vagy adják el a kolostor terményeit. És mint azt lordságod is bizonyára észrevette, mi csak egy kicsi rendi közösség vagyunk. A földjeink megműveléséhez ezért rászorulunk a környékbeli falvak lakosainak segítségére. – Volt valaki a munkások között, aki szemlátomást neheztelt valamelyik apácára, főleg Elisára? Vagy ő maga tartott fenn valakivel szorosabb kapcsolatot a szokásosnál? – firtatta Robin, és nem törődött vele, hogy Sybil halkan felhorkant a kérdés hallatán. Az apátnő azonban csak a fejét rázta. Meg volt rendülve, hogy nyájának egyik báránykája ilyesféle erőszak áldozatává válhatott. Robin nem mutatta ki csalódottságát. Hiába remélte, hogy kap valami információt, amely előrelendíti a nyomozást. Így nem maradt más hátra, mint Maudra hagyatkozni, aki szerint Elisának viszonya volt egy férfival. A szipirtyó viszont Sybilre hivatkozott – amennyiben a lovagnak közelebbi adatokra lenne szüksége. Robin eltöprengett ezen. Úgy vélte, hogy Maud rosszindulatú megjegyzése az Elisa, Sybil és közte dúló versengés eredménye volt, másrészről több forrásból is megtudta, hogy Elisa és Sybil szoros barátságban állt egymással. Még neki magának is feltűnt, mennyire megviselte Sybilt az apáca halála. Ezért hirtelen gyanú ébredt benne. Egész idő alatt tűrte, hogy a lány akadályozza a nyomozást, csak mert meg akarta őrizni az elhunyt barátnő tekintélyét, pedig lehetséges, hogy jóval többet tud a gyilkosságról, mint a többiek együttvéve. A lovag ismét az apátnőhöz fordult. Jóllehet szemlátomást semmivel nem tudott hozzájárulni a gyilkosság felderítéséhez, Robin engedélyt kért tőle, hogy kihallgathassa a szolgálókat és azokat a munkásokat, akik a kolostorhoz tartozó területek megművelésében segítettek. A tisztelendő anya beleegyezett, s Robinnak be kellett látnia, hogy ma már nem érhet el többet. Úgy döntött, a külsősöket mielőbb kihallgatja, most azonban egy bizonyos apácát akart a kérdéseivel megszorongatni. Az apátnő felállt, és Sybil legszívesebben könyörgött volna neki, hogy maradjon. Ám ő elhagyta a termet. A fiatal apácanövendék követni szerette volna, mindegy, hová, csak el innen, messze ettől a férfitól, aki teljesen felkavarta. A szíve hevesen vert, amikor felidézte magában az elmúlt órában történteket. Szégyenszemre be kellett ismernie, hogy zaklatottsága nem anynyira Elisa halálával kapcsolatos, mint inkább Robinnal. Robin… Gödröcske van az arcán… Amikor mosolyog, a bal arcán megjelenik egy kis gödröcske, s Sybilt mintha elvarázsolták volna, ha erre gondolt. Meg egyáltalán: ahogyan nevetett! Nem mesterkélt vagy visszafogott, hanem mély és életteli volt a nevetése, magával ragadó. Derűt, jókedvet ébresztett másokban is, Sybilben is, pedig görcsösnek és boldogtalannak érezte magát. A lány arca pírban égett, ha arra gondolt, mit váltott ki belőle ez a férfi – s nem csak a nevetésével. Nem tudta volna megmondani, miért mérges: amiért olyan odaadóan nézett a lovagra, amikor az a karjában tartotta, vagy mert olyan vigasztalanul sírt, hogy azzal felfedte fájdalmát. Szíve mélyén szégyent érzett. Úgy érezte, bolondot csinált magából, főleg mert tudta, hogy még illetlenül is viselkedett. A férfi karjaiban, erős testéhez simulva életében először

36

érezte magát biztonságban, mintha végre megérkezett volna valahová, ahová mindig is tartozott. És akkor még az az ismeretlen vágyakozás is… Sybil mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét, hogy védekezzen e szemérmetlen érzések ellen, de az, ami benne feléledt, erősebbnek tűnt. A lovagnak tábortűzillata volt, és még valami különleges, ami csak hozzá tartozott. A lánynak ez volt a legkellemesebb illat, amelyet valaha is érzett. Mit nem adna érte, ha még egyszer a férfi mellkasára hajthatná a fejét, hogy belélegezhesse ezt az illatot! Akkor soha többé nem sírna, hanem erős teste köré fonná a karját és… és akkor? Sybil megrázta a fejét. A férfiakról vajmi keveset tudott… Azt már felismerte, hogy a lovag együtt érző természetű. Heves nézeteltéréseik ellenére magához ölelte őt, amikor Sybil elvesztette a fejét. Ő pedig a karjában… Azelőtt soha életében nem sírt olyasmi miatt, amit apácanövendékként nélkülöznie kellett. Néha más apácák is átölelték vigasztalóan, gyengéden, de ebben a helyzetben melyikük tudott volna neki valóban segíteni? Az apátnő és a legtöbb apáca bizonyára megrökönyödött volna heves érzelmi kitörésén. Néhányan elszörnyedtek, mások megvetették volna, vagy megpróbáltak volna valamiképpen segíteni neki. De egyikük sem tudta volna azt nyújtani, amit ez az erős férfi adott neki: a karját, az erejét és az enyhet hozó nyugalmat. Eleinte Sybil csupán dühös volt az érzések miatt, melyeket Robin de Burgh keltett életre benne, most azonban már szabályosan félt tőlük. Ráadásul fogalma sem volt róla, pontosan mi is hiányzik az életéből, mégis tudta: valami hiányzik. És egyre többre vágyott ebből – olyan áhítattal, amitől megremegett. Valamiféle veszélyes vágyakozásnak tűnt ez számára, mert nem csak vigasz volt, amit Robin a testével adott. Valami ismeretlen érzés gyúlt lángra a lányban, amikor a lovag a karjában tartotta, és ez az érzés félelmet keltett benne. Tüzes barna szemével megbabonázva és szenvedéllyel telten nézett akkor a férfi a lány szemébe, s Sybil hirtelen valami keményet érzett az ágyékánál. Feltűnt neki, hogy ez csak a férfi testének valamely része lehet, és addig ismeretlen izgalom kerítette hatalmába. Kezét a férfi erős mellkasára tette, és már majdnem lábujjhegyre állt, hogy valamiképpen közelebb kerüljön hozzá… – Lenne oly kedves, és közölné velem, mit tud Elisa viselt dolgairól? A mély, rekedt és férfias hang hallatán Sybil majdnem felugrott. – Tessék? – kérdezte, s meglepetten fordult Robin felé. Biztos nem jól hallotta! Tényleg azt mondta volna, amit értett? A férfi arckifejezése alátámasztani látszott feltételezését. Szigorúsága mögött hiába kereste vonzó arcvonásait és a kedves gödröcskét, most csak jóindulatúnak látszott, semmi több. – Ki volt az a férfi, aki iránt Elisa illetlen módon érdeklődött? – firtatta Robin. Sybil habozott. Miért rágalmazzák Elisát? Mi előtt tiltakozhatott volna, a lovag előtte termett, s megragadta a vállánál fogva. – Mit rejteget? – akarta tudni, és a lány most legszívesebben az arcába köpött volna. Amikor azonban vállán megérezte a férfi tenyerének melegét, testén borzongás futott végig, ami valahogy megfosztotta az akaratától. Mérge a gyalázatos kérdés miatt hirtelenjében köddé foszlott, helyette lenyűgözve nézte a lovag száját. Erőteljes férfias arcvonásaival ellentétben az ajka lágyan ívelt. Sybil a helyet kereste, ahol a kis gödröcske szokott képződni, amikor mosolyog, és uralkodnia kellett magán, nehogy engedjen a késztetésnek, és az ujjával vagy a szájával találja meg azt…

37

Robin mély sóhajjal elfordult tőle. – Kegyed is találkozott ezzel a férfival, és ezért nem akarja elárulni, ki az? Sybil csak bámult rá. Azt hiszi, hogy férfiakkal találkozik? Nem tudta, hogy nevessen, vagy inkább lekeverjen neki egy pofont felháborodásában. – Nem tudom, ki volt az a férfi! – kiáltotta. Robin felkapta a fejét, a lány pedig összeszorította a száját. – Tehát volt egy férfi – állapította meg a jó lovag. – Fogalmam sincs – ellenkezett Sybil. – Csak annyit vettem észre, hogy Elisa másképp viselkedik, mint egyébként, és valamit titkol előlem. – Keresztbe fonta maga előtt a karját, és hátat fordított. – És miért éppen egy férfi lett volna az oka ennek a megváltozott viselkedésnek? – firtatta tovább Robin. Sybil erőltetetten felnevetett. – Ha az ember egy kolostorban él, sok oka lehet annak, ha valamit titkolni akar. Egy férfihoz fűződő kapcsolat csak egy lehetséges ok ezek közül. Elisa csinos, fiatal nő volt, aki önszántából letette az örökfogadalmat. Meglehet, túl korán hozta meg ezt a döntést – fűzte hozzá, közben pedig arra gondolt, mennyire irigyelte Elisát amiatt, hogy mindenféle huzavona nélkül így tudott dönteni. Elisa ezt megváltoztathatatlan ténynek tekintette, míg Sybil egyre tétovázott megtenni a végső lépést. Nagyot sóhajtott. – Az utóbbi időben nagyon nyugtalannak és szétszórtnak tűnt, és az volt a benyomásom, hogy gondok nyomasztják, ezért azt hittem… – Elhallgatott, s bizonytalanul Robinra pillantott. – Talán nem is volt semmiféle férfi. Talán Maud ölte meg. Most Robinon volt a sor – muszáj volt nevetnie. – És hol van a többi holttest? – Milyen többi holttest? – hökkent meg a lány. – A vetélytársaké. Megértem, hogy boldogabb lenne, ha Maud lenne a tettes, de szinte teljesen kizárt, hogy ő követte volna el a gyilkosságot. Sybil mérgelődött, amiért a lovag ilyen könnyedén elveti az ötletét, és a nővér pártját fogja. – Miért olyan biztos abban, hogy megbízhat benne? – vetette a szemére. – Csak nem féltékeny, kincsem? – mosolygott a férfi. – Nem vagyok a kincse! – ripakodott rá Sybil elvörösödve. Legnagyobb meglepetésére Robin de Burgh mintha kissé elbizonytalanodott volna. – Nem tudom pontosan, micsoda kegyed a számomra – mormolta, s ujjaival beletúrt a hajába –, de most térjünk vissza a feladatunkra, és tegyük fel, hogy Elisa találkozott egy férfival! Kincstárnokként elég sok férfival kerülhetett kapcsolatba. Vajon közülük ki kelthetett benne különös érdeklődést? Az intéző, akivel gyakran találkozott üzleti ügyekből kifolyólag? Sybil nagy szemeket meresztett rá. – Egészen biztosan nem! Farnfold egy kövér, buta tök! – háborodott fel. Ekkor villanásnyi időre ismét észrevette a férfi arcán a kis gödröcskét. Túl mérges volt azonban, hogy örült volna neki. – Nos, rendben, de talán Elisa más szemmel nézett rá – vetette fel Robin. – Ugyanúgy látta őt, ahogyan én. Milyen gyakran panaszkodott rá! – ellenkezett Sybil.

38

– Mire panaszkodott? – kapaszkodott bele a lehetőségbe rögtön a lovag. – Talán zaklatta a férfi? – Nem. Azt mondta, hogy az intéző lusta és buta, és nem érti, hogyan bízhatott rá az apátnő ilyen fontos hivatalt. Megpróbálta felmentetni, mielőtt… – Félbehagyta a mondatot, s ijedten nézett a lordra. – Talán Farnfold rájött, hogy beszélni akar az apátnővel, és megölte, hogy ezt megakadályozza? – Erről egyelőre nem alkothatok ítéletet, de mindenféleképpen beszélnem kell az intézővel – válaszolta Robin. Sybil lehajtotta a fejét. – Hallja? A harang misére szólít. Utána következik a vacsora. Az intéző a vendégházban vacsorázik, ott van egy szobája. Robin a fejét ingatta. – Már túl késő van. Jobbnak látom, ha holnap beszélek vele, minél korábban. A lánynak nem volt ínyére ez a halogatás. – Aligha hiszem, hogy éjjel kettőkor felkelne, hogy részt vegyen a hajnali áhítaton – vélte. Miután Robin lehetségesnek tartotta, hogy az intéző követte el a gyilkosságot, Sybil azonnal a dolog végére akart járni, és mérges volt, amiért nem maga jutott erre az ötletre. Eleddig csupán egy buta alaknak tartotta az intézőt, ám lehet, hogy megtévesztette őt. Legalábbis azok a férfiak, akik kutyaszorítóban érzik magukat, köztudomásúlag bármire képesek. – Ez esetben majd később, kora reggel hallgatjuk ki – javasolta a lovag. Sybil bólintott, de szemlátomást a saját gondolataival volt elfoglalva. Ha Robin azt tervezi, vár másnapig, tegye azt. Ő azonban mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy Farnfoldnak lehetősége legyen megsemmisíteni az esetleges bizonyítékokat. – Fáradjon, kérem, a vendégház étkezőjébe, különben lekési a vacsorát! – mondta a lovagnak. – Igényli, hogy elkísérjem, vagy odatalál egymaga is? Robin elgondolkodva nézett rá, s Sybil megpróbálta elrejteni türelmetlenségét. – Magam is odatalálok – felelte aztán a férfi, és az ajtóhoz lépett. A küszöbön megállt, s még egy pillanatra belenézett Sybil szemébe. A lány azonban elfordult, mert attól tartott, hogy a lovag kitalálja szándékait. – Akkor holnap reggel? – kérdezte bizonytalanul, mire a férfi csak bólintott, és kilépett a teremből. Sybilt hirtelen szorongás fogta el, hogy a lovag elment, s már majdnem visszahívta. Végül aztán a makacssága és a józan esze visszatartotta ettől. Robin de Burgh veszélyt jelent számára, és minél hamarabb véget ér a megbízatása, hogy segítsen neki, annál jobb. Ha az, amit tervez, a remélt eredményre vezet, a férfi feladata másnap reggel befejeződik, és végre eltűnik innen. Ennek a kilátásnak voltaképpen fel kellett volna vidítania, ám az ellenkezője történt: a lány egyszeriben olyan magányosnak érezte magát, mint még soha életében.

39

5. Robinnak feltűnt, menynyire nyugtalanította Sybilt a feltételezés, hogy az intéző lehet a gyilkos. Az intéző viselte a felelősséget a kolostor pénzügyi dolgaiért, és ő felügyelte a legtöbb üzleti ügyet. Ő hajtotta be a haszonbérlőktől a bérleti díjat, ő ellenőrizte a megrendeléseket, és ő kezelte a kolostor terményeinek eladását, valamint a beszerzések költségeit. Ha hajlott a csalásra, akkor kétségtelenül megvolt a lehetősége, hogy elsikkasszon egy kis pénzt. Robin attól félt, hogy ez esetleg további veszélyt jelenthet. Ha Elisát nem egy udvarlója, hanem az intéző ölte meg, mert el akarta tussolni a hibáit vagy a sikkasztásait, akkor a többiek is veszélyben vannak, akik tudnak erről, különösen Sybil. Ezért Robinnak inkább kedvére lett volna, ha a kolostorban kap szállást, lehetőleg az apácák hálótermének közelében. Nem hagyta nyugodni védelmező ösztöne, heves vágyat érzett, hogy azonnal visszatérjen a zárdába, s Sybilt haladéktalanul biztonságba helyezze. Ám milyen ürüggyel és hová vihetne? Halkan szitkozódni kezdett, és kényszerítette magát, hogy ne cselekedjen forrófejűén. Igazi de Burgh-ként azonban nem tetszett neki, hogy nem vethet be azonnal mindent a lány védelmére. Ha legalább az ajtaja előtt éjszakázhatna! Vagy a fekhelye közelében! Vagy mellette az ágyban! Idegesen beletúrt a hajába, s megpróbált egyenletesen lélegezni. Lehetőleg kerülnie kell az ilyen gondolatokat. Mégis igen nyugtalan volt, nem azért, mert Sybil lehet a végzete, hanem a veszély miatt, amely talán a novíciát fenyegeti. Végül aztán úgy határozott, hogy a lány védelmében az lenne a legésszerűbb, ha a lehető leggyorsabban minél többet megtudna az intézőről. Mivel Farnfold éppen az étkezőben tartózkodik, valószínűleg senki nincs a szobájában… Robin még előtte kiderítette, melyik szoba az intézőé, s hogy a férfi általában a vacsora után még egy kicsit el szokott időzni az étkezőben, és megiszik egy kis bort vagy sört. Így aztán Robin naplemente után kiosont a szobájából. A vendégház nyugati oldalán megszámolta az ablakokat, míg meg nem találta azt, amelyik az intéző szobájához tartozott. Mivel sem a kolostor, sem a vendégház nem volt túlságosan nagy védelemmel kiépítve, a lovag könnyűszerrel belopózhatott. A szobában jócskán talált gyanús anyagot. A korrekt pénztárkönyvek mellett, amelyek egy kis asztalon hevertek, egy rejtekhelyen egy további könyvre bukkant. Ebben voltak felsorolva azok a jószág- és gabonaeladások, melyeket az intéző a másik könyvekbe nem vezetett be. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy meglopta a közösséget. Robint egyáltalán nem nyugtatta meg, hogy ezzel bebizonyosodott a gyanúja, mert még mindig tartott tőle, hogy az intéző esetleg további gyilkosságot fog elkövetni. Hirtelen észrevette, hogy valaki közeledik az ajtóhoz. Az ablak túl messze volt, hogy azon keresztül tűnjön el, a helyiségben pedig nem volt semmi nagyobb bútordarab, amely mögé elrejtőzhetett volna. Így aztán lefeküdt az ágy mellé, s óvatosan magára húzta a köpönyegét, amikor kinyílt az ajtó. Ha biztos lett volna benne, hogy az intéző az, akkor most csak ki kellett volna húznia a tőrét. Ám valamiért kételkedett ebben, és hamarosan meg is tudta, miért. Az ajtó túl lassan nyílt, a lépések pedig túl könnyűek voltak egy férfihoz, különösen egy olyan férfihoz, akit

40

Sybil dagadt, buta töknek írt le. Ezért Robin mozdulatlanul várt rejtekhelyén, és fülelt. De csak egy női köpeny suhogását hallotta. Egy apáca? Itt? Robinnak nem volt ínyére tétlenül kivárni, mi fog történni, de a nő túl messze volt az ágytól, és egyenesen a pénztárkönyvekhez lépett. A lovag azon gondolkozott, hogy az intéző cinkostársa-e, vagy esetleg maga a gyilkos. Ezért mégiscsak a fegyveréért nyúlt. Amikor azonban megérezte azt a bizonyos, kellemes illatot, rögvest tudta, ki lopózott be a szobába… A lány nem vette őt észre a rejtekhelyén, és amikor a lovag kissé felemelte az ágytakarót, meglátta a karcsú női alakot, amint az alkony gyenge fénye ráesik. Most annyira közel volt hozzá, hogy ha kinyújtotta volna a kezét, megérinthette volna. Robin összeszorította a száját, egy kicsit közelebb húzódott hozzá, majd megfogta a lány bokáját. Sybil szerencsére nem sikoltott fel, hanem megragadta az egyik nehéz pénztárkönyvet, és a férfira csapott vele. Robin védekezésként elfordult, s magával rántotta a lányt a földre. A könyv nagyot koppant a padlón, Sybil pedig rázuhant a lovagra. Bátran védekezett a férfi ellen, még a kezébe is beleharapott dulakodás közben. Ám hiába, Robin könnyűszerrel maga alá teperte termetes testével. – Lordságod? – kiáltott fel a lány, amikor felismerte. – Valaki másra számított? – Mi keresnivalója van itt? – szidta meg Sybil, mintha joga lenne bármit számon kérni tőle. – Ezt én is kérdezhetném kegyedtől. Hogyan lehetett ilyen könnyelmű, hogy ide jöjjön a vendégházba? Tudatában van egyáltalán a veszélynek, amely kegyedre leselkedik? Vagy talán pásztorórára érkezett? – kérdezte Robin mérgesen, noha feltételezte, hogy ugyanaz az ok űzte a lányt is Farnfold szobájába. De már nem tudott világosan gondolkozni. Túl dühös volt, amiért Sybil ide jött, anélkül hogy őt tájékoztatta volna a szándékáról, ráadásul az apátnő utasításával ellentétesen cselekedett, amikor nem működött együtt vele. Hogy Robin maga is önhatalmúlag kezdett itt nyomozásba, az egészen más! Elvégre ő a halottkém! És férfi, egy lovag, aki meg tudja védeni magát, míg Sybil egy rendkívül vonzó, gyenge és ártatlan nő, aki feleslegesen tette ki magát a veszélynek. Robin szerette volna megbüntetni, megleckéztetni, amit a lány nem felejtene el egyhamar. – Ha az volt a szándéka, hogy az én szobámat keresse fel, akkor rossz helyen jár – ugratta ezért. A hangja nyers volt, és rekedt, keze alatt érezte a karcsú test remegését. Érezte a lány keblének hullámzását, a combját a saját combja alatt, s egyre fogyott az önuralma. Akár az imént a kihallgatáskor, most is könyörtelenül heves sóvárgás lett úrrá rajta. Egymáshoz simulva feküdtek ott a lemenő nap fényében – oly közel egymáshoz, hogy Robin még a lány szívdobbanásait is érezni vélte. Vágytól eltelve nézte az arcát. Sybil is izgatottnak tűnt, ha nem is olyan mértékben, mint ő. És Robin egyszeriben nem tudott tovább várni. Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány ajkát. Gyerekként gyakorta leteperte a bátyjait játékból és meglepetésként. Amikor Sybilt megcsókolta, hasonló elragadtatást érzett, mint akkoriban, csak valamiképpen mégis többet. Olyan volt, mintha egész teste új életre kelt volna, minden csepp vére felforrt, s olyan izgalomba jött, hogy alig bírta türtőztetni magát.

41

Sohasem tudta volna elképzelni, hogy egy nő ilyesféle érzéseket lenne képes kiváltani benne. Felemelte a fejét, hogy a lányra nézhessen. Sybil ajka puha volt, szelíd és édes. Ismét lehajolt, rátapadt saját ajkával, s megpróbált a nyelvével behatolni a szájába. Noha a lány meglepődött, őt is különös izgalom ragadta magával. Robinnak úgy tűnt, mintha rá várt volna – rá, csakis rá. – Hadd kóstoljam meg! – suttogta a férfi. – Nyisd ki a szád! Meglehet, Sybil csak azért nyitotta ki aztán, hogy levegőt vegyen, de a lovag azonnal kihasználta a lehetőséget, és nyelvével behatolt a lány forró szájába. Nyelvével mohón bebarangolta a zugot, majd közelebb húzta magához Sybil fejét, hogy elmélyíthesse a csókot. Hüvelykujjával cirógatni kezdte a lány bársonyos arcát, míg a másik kezével még jobban magához szorította a testét. Aztán megsimogatta a keblét, nekifeszült a lány combjának, s szájával nem engedte el még mindig az ajkát. Bármily közel voltak is egymáshoz, nem volt elég… meztelenül akarta érezni őt, érezni akarta, amint a lány teste megvonaglik alatta, s érezni akarta, ahogy Sybil szabad folyást enged a szenvedélyének. A lány nem tiltakozott, de a férfi szenvedélyes vágyát nem viszonozta hasonló hőfokon. Robin felsóhajtott: akarta őt, mindent akart tőle! Amikor megérezte, hogy Sybil a tarkójára csúsztatja a kezét, majd a hajába túr, elégedetten felnyögött. Ám ekkor a lány hirtelen erősen belemarkolt a hajába. Robin döbbenten hagyta abba a csókot, s kábultan nézett rá. És akkor meglátta a szemében a rémületet. – Robin! Elég volt! – mondta. – Abba kell hagynunk! A lovag megrázta a fejét, hogy magához térjen. Még soha nem veszítette el így az önuralmát! Eltartott egy darabig, mire rájött, mennyire jogos a lány ellenvetése. Egy olyan férfi szobájában tartózkodnak, aki bármelyik pillanatban hazaérhet, egy olyan férfiéban, aki talán megölt valakit – Robin pedig itt fekszik a padlón, és megpróbál elcsábítani egy novíciát… Sybil homlokának támasztotta a fejét. – Bocsásson meg nekem! Igaza van. Nem tudom, mi ütött belém. Én… A lány elengedte a haját, ő pedig kábultan megragadta Sybil kezét, s még egy utolsó, forró csókot lehelt rá, annyira forrót, mintha meg akarná égetni vele. Végül elengedte, s lehunyt szemmel a homlokára tapasztotta a tenyerét. Csak feküdt ott a padlón, s megpróbálta visszanyerni a józan eszét, míg a saját heves légzésén kívül valami más neszt is meghallott: ismét léptek közeledtek a folyosón. Gyorsan felugrott, és Sybilt is magával húzta. – A könyv! – suttogta, majd a bűnjel után nyúlt, és az ablakhoz ment. Miután kihajította a könyvet, ő maga is kiugrott az ablakon, s ösztönösen segítségre nyújtotta kezét a lánynak. De mi van, ha nem ugrik? Már éppen azt fontolgatta, hogy visszamászik, amikor meglátta a lány lobogó ruháját, s egy pillanattal később a karjában tartotta az édes terhet. Gyengéden letette a földre, miközben a lány végigcsúszott Robin testén. A férfit jóleső borzongás járta át. Észrevette, hogy Sybil nehezen veszi a levegőt. Vagy talán sóhajtott is? Nem volt idő azonban ezen merengeni. Sietősen felvette a könyvet, megfogta a lány kezét, és gyorsan elhagyták a vendégház közelét. Biztonságos távolságban, a fák védelme alatt aztán alkalmuk adódott megbeszélni a történteket. – Honnan vette a bátorságot? – támadott rá Sybil felháborodottan.

42

– Honnan vette kegyed a bátorságot, hogy illetéktelenül és védtelenül kémkedjen? – vágott vissza Robin. – örülhet, hogy nem lepte meg az a fickó, és nem vált a következő áldozatává! Esze ágában sem volt bűnösnek érezni magát. Végtére is csak azért került sor köztük arra az illetlen enyelgésre, mert a lány bizonytalan területre merészkedett. Bármennyire aggódott is Sybil miatt, mérges is volt, amiért amaz elferdíti a tényeket, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy nagy veszélynek tette ki magát. Mindenesetre Sybil ugyancsak dühösnek tűnt, a férfi szerint teljesen jogtalanul. A lány karba font kézzel állt egy szilfa alatt. A fátyla félrecsúszott, szaggatottan és hevesen kapkodta a levegőt. Ha nem nézett volna olyan szemrehányóan a lovagra, Robin hovatovább képes lett volna folytatni, amit az intéző szobájában félbehagytak. Ám így inkább szégyent és haragot érzett. Nem vettem el az ártatlanságát, nyugtatgatta magát, s különös izgalom fogta el erre a gondolatra. – Esetleg tudna magyarázatot adni rá, mi késztette arra, hogy beosonjon egy férfi szobájába? – kérdezte, s megpróbálta elnyomni magában sóvár gondolatait. – Teljesen felesleges kérdés – emelte fel a fejét Sybil. – Pontosan tudja, mi volt az okom. Ezenkívül egyáltalán nem tartozik lordságodra, hol tartózkodom! Ez a csípős válasz nem volt a lovag ínyére. – Nagyon is rám tartozik, főképp, mert az apátnő engem bízott meg azzal, hogy megvédjem a kisasszonyt! Sybil dühösen fújtatott. – Azzal bízta meg lordságodat, hogy együtt dolgozzon velem, nem pedig azzal, hogy megvédjen! – Amíg a gyilkos szabadon kószál, nincs más választásom. – Nagyon jól tudok vigyázni magamra. Mindig is ezt tettem – feleselt a lány. – Ezenkívül úgy tűnik, lordságod feladata itt véget ért. Hiszen Farnfold ölte meg Elisát, nemde? – Úgy tűnik – hagyta helyben Robin. Fájt neki, hogy a lány ilyen hidegen viselkedik vele. – Találtam egy titkos pénztárkönyvet. Meglopta a zárdát, és kincstárnokként Elisa rájöhetett erre. Talán először együttműködtek, aztán később összevesztek valamin. Elisa megígérhette, hogy nem árulja el, és cserébe pénzt kaphatott a jogtalan üzletekből. Vagy pedig szoros barátságban voltak egymással, és… Mielőtt befejezhette volna, Sybil ökölbe szorította a kezét, és belebokszolt a karjába. – Mit csinál? – kérdezte Robin, megfeszítve az izmait. Egy karcsú novícia számára hihetetlenül erősnek tűnhetett, és az sem volt éppen mindennapos, hogy jámbor asszonyok valakit ütlegelnének. – Elisa sosem tett volna semmi ilyesmit ezzel a Farnfolddal! – Ezt nem lehet teljes bizonyossággal kizárni – ellenkezett a lovag. – Én teljesen ki tudom zárni, mert Farnfold egy kövér, ronda, izzadt férfi! – tiltakozott Sybil. Robin figyelmesen nézte őt, míg végül nevetnie kellett. Meglepődött, hogy az apácák, ha nem szűzies gondolatokra adják a fejüket, nem éppen választékosak. – Néhány nő képes ilyesmire, ha pénzt kap érte – mondta aztán. Erre Sybil újult erővel püfölni kezdte.

43

– Nem szabad ilyet mondania! – szidta. – Elisa tisztességes, jó nővér volt, és ha tudott valamit az intéző bűnös dolgairól, egészen biztosan nem szövetkezett vele, és nem is vállalt hallgatást pénz fejében. Talán kérdőre vonta, és ezért kellett meghalnia! Robin belátta, hogy ez következetesen hangzik. Nagyon is gyanús volt, hogy az intéző követte el ezt a szégyenteljes bűntényt. – Haladéktalanul tájékoztatnia kell az apátnőt – vélte. – Ha Farnfold észreveszi, hogy hiányzik a titkos pénztárkönyve, talán menekülőre fogja, vagy újabb gaztettre vetemedik. Viszszakísérem kegyedet a hálóterembe. Sybil kurtán bólintott, s faképnél hagyta a lovagot. Ezúttal Robinnak kellett utánaszaladnia. Közben becsülettel azon fáradozott, hogy ne gondoljon a lány domborulataira, melyek a ruházata alatt kirajzolódtak. Nem akart arra emlékezni, hogy ez a csodálatos test ott feküdt az övé alatt… Ha a bátyjai is ilyen mindent elsöprő érzések hatalma alá kerültek, akkor már nem csodálkozik, hogy hagyták magukat behálózni. S noha ez kellemetlen felismerés volt számára, egyidejűleg heves vágyakozást is érzett. Sosem volt annyira a vágyai rabja, mint Stephen, de amit Sybillel átélt, elvette a józan eszét. Míg a lány az apátnőhöz ment, Robin idegesen várakozott a gyengén megvilágított teremben. Mivel a gyilkost megtalálták, azon tanakodott, hogyan tudna a fennmaradó időben feltűnés nélkül egyet s mást kideríteni Valáról. Az apácák kihallgatása során nem adódott lehetőség, hogy erre terelje a szót, mert Sybil állandóan jelen volt. És amire Robinnak végképp nem volt szüksége, hogy az a nő, akitől óvakodnia kell, éppen ő tudjon meg bármit a jövetele okáról. Mindenesetre ez most mindegy is, mert már úgysem maradok itt tovább, gondolta a lovag, amitől kényelmetlenül érezte magát. Éppen amikor már Sybil keresésére indult volna, a lány visszatért, és jelentette neki, hogy apátnő mindkettejüket várja, mihelyst felöltözött. A gyertyafényben Robin látta, hogy a lány elpirult. Azon tűnődött, vajon az enyelgésük miatti szégyen pírja-e ez, vagy mert az apátnő megszidta őt, hogy engedélye nélkül mászkált este a hálótermen kívül. Noha a lovag mérges volt, és aggódott a lány viselkedése miatt, szükség esetén még az apátnővel szemben is megvédte volna. Csupán józan eszének egy megmaradt apró szikrája tartotta vissza attól, hogy érdeklődjön Sybil hogyléte felől. Kétségbeesetten túrt a hajába. Inkább a fontosabb dolgokra kellene összpontosítania! – Elmegyek az intézőért – mondta nyersen, és örült, hogy végre férfiként viselkedhet. Sietősen a vendégház felé vette az irányt, és éppen akkor ért oda Farnfold szobájához, amikor az nyugovóra tért volna. – Mit jelentsen ez? – kérdezte az intéző tágra nyílt szemekkel. Sybilnek igaza volt: a férfi igen kövér volt, izzadt, és nem tűnt éppen intelligensek. – Az apátnő beszélni szeretne önnel. Kérem, kövessen! – felelte Robin szigorúan. – Ilyen későn? Ezt erősen kétlem. És kelmed kicsoda tulajdonképpen? – fortyant fel Farnfold. – Robin de Burgh vagyok, a bátyám, Baddersly lordja képviseletében, itt pedig én vagyok a halottkém. A tisztelendő anya engem bízott meg azzal, hogy megtaláljam Elisa gyilkosát. Farnfold elsápadt.

44

– Gyilkosát – suttogta fejhangon, mely inkább emlékeztetett egy egér, mintsem egy férfi hangjára. A fejét csóválta, miközben vizenyős arca, tokája beleremegett. – Jóember, én semmit sem tudok a gyilkosságról! Hogy jutott ilyesmi eszébe? – Mivel Robin egy szót sem szólt, Farnfold elbizonytalanodott. – Miből lehetek biztos benne, hogy kend az, akinek kiadja magát, és nem valami bűnöző, aki szemet vetett a pénzemre? – Ha nem tudja is, ki vagyok, akkor sincs más választása, mint követni engem – magyarázta neki Robin bőszen, és előhúzta a tőrét. – Ó, kend egy faragatlan alak, különben aligha fenyegetne meg egy fegyvertelen férfit egy tőrrel! – kiáltotta az intéző maga elé emelt kézzel. – Ha ezt a férfit gyilkosnak tartom, nagyon is megteszem – felelte Robin, s átvezette az intézőt a kolostor épületébe. Farnfold végig tiltakozott és esküdözött, hogy semmit sem tud, sőt illetlennek tartja ilyen későn zavarni az apátnőt, ám amint elöljárója előtt állt, rögtön megszeppent és alázatos lett. – Tisztelendő anyám, szeretném megjegyezni, nem esik jól, hogy ez az ifjú ember kiszakított a megérdemelt nyugalmamból – nevetgélt, mintha valami félreértésről lenne szó. Arcára fagyott azonban a mosoly, amikor észrevette az apátnő szigorú arckifejezését. – Köszönöm, Lord de Burgh – mondta amaz, anélkül hogy ügyet vetett volna az intéző panaszaira. Helyette a lefoglalt pénztárkönyvre mutatott. Farnfold szorongva pillantott a könyvre, s megköszörülte a torkát. – Tisztelendő anyám, bármit mesélt is ez a fickó, csak nem hihet egy idegennek, aki megrágalmazza a közösség egyik munkatársát! Az apátnő továbbra is szigorú tekintettel nézett rá. – Farnfold mester, kend nyilvánvalóan visszaélt a bizalmunkkal, ellopta a pénzünket, és… – Egyáltalán nem tudom, miről beszél – szakította félbe Farnfold. – Vitatni akarja, hogy ez a kend könyve? – emelte fel a hangját a tisztelendő anya. Az intéző visszahőkölt, s úgy tűnt, fogalma sincs, mit válaszoljon. – A könyvben lévő feljegyzések a kend kézírásával készültek. – Nos, igen, de ennek a pénztárkönyvnek semmi jelentősége, mert csupán olyan eladásokról tartalmaz feljegyzéseket, amelyek nem jöttek létre – felelte az intéző, miközben árulkodó pír lepte el az arcát. Az apátnő szomorúan fordult Robinhoz: – A püspök gyakran ajánlotta, hogy legalább egyszer, de ha lehet, inkább évente kétszer ellenőriztessem a pénztárkönyveket, de én nem akartam olyan benyomást kelteni, hogy kételkedem Elisa képességeiben. Fiatal kora ellenére érettnek tartottam a hivatalára. Kiváltképp, mert Farnfold mester állandóan azt tanácsolta, hogy megspórolhatjuk az ellenőrzés költségét, mert számíthatunk rá, s ő maga gondoskodik arról, hogy minden rendben történjék. – Felsóhajtott. – Sajnos hagytam magam megtéveszteni, és be kell ismernem, én is felelős vagyok a sikkasztásért, amely végül Elisa életébe került. Farnfold egyre bizonytalanabbnak látszott. Minden vér kifutott az arcából, egész testében remegett. Titokban körülnézett a teremben, mire Robin megragadta kardja markolatát, hogy készenlétben legyen, amennyiben a gazfickó erőszakra szánná el magát. Farnfold azonban nem támadt rá senkire. Úgy zokogott, akár egy kisgyerek, letérdelt, és az apátnő bocsánatáért esedezett. Hájas teste rázkódott a sírástól.

45

– Beismerem, hogy szégyenteljesen és kapzsin viselkedtem, de senkinek nem okoztam testi fájdalmat, főleg nem egy apácának! Ezt el kell hinnie, tisztelendő anyám. Hiszen ismer engem! Csupán néhány pénzérmét sikkasztottam el, és lelkiismeretesen vissza fogom fizetni. Kérem, higgyen nekem! Könyörögve kérem! De ne vádoljon gyilkossággal – tört ki zokogva, s olyan keservesen sírt, hogy Robinban kétség támadt afelől, hogy valóban ez a férfi lenne a gyilkos. Az apátnő is elbizonytalanodni látszott, s kérdőn nézett a lovagra. Ő azonban csak megvonta a vállát. Noha az intéző egyértelműen bűnös volt lopásban, ebből még nem következik feltétlen hogy ő követte el a gyilkosságot is. – Éjszakára bezárjuk a kolostorban, aztán a helytartóhoz fordulok, hogy a bírósági tárgyalásig a badderslyi tömlöcbe helyezzék – mondta Robin, s egy férfi szolgáló segítségével kikísérte a jajveszékelő intézőt a teremből. Miközben Farnfoldot elvezette, Robin nyugtalankodva gondolt arra, ki lehet a gyilkos, ha az intéző ártatlan…

46

6. Sybil álmatlanul feküdt ágyában, s elgondolkozva bámult a plafonra. A gondolatok egymást kergették a fejében, és amikor a harang az első misére szólított, úgy érezte, képtelen felkelni. Az apátnő bizonyára megértő lenne vele, ha nem jelenne meg a hajnali misén, ám nem akart fegyelmezetlenül viselkedni. Kételkedett az intéző ártatlanságában, s ez nem hagyta nyugton. Minden túl gyorsan történt: Elisa halála, a kihallgatások a nap folyamán, a hirtelen gyanú Farnfolddal szemben, önkényes elhatározása, hogy besurran az intéző szobájába. És végezetül a pénztárkönyv lefoglalása, amely az intéző csalását bizonyította. Úgy tűnt, ez rávilágít Elisa meggyilkolásának okaira is. Sybilnek azonban olyan érzése volt, hogy az egészben valami nem stimmel. Habár esze ágában sem volt Farnfoldot a szívszaggató siránkozása miatt ártatlannak tartani, ám szobája magányában most néhány dolog furcsának tűnt. S minél többet morfondírozott rajta, annál inkább elfogta a kétkedés. Míg azon igyekeztek, hogy minél hamarabb kézre kerítsék az intézőt, nem gondolták át elég alaposan a gyilkosság különböző körülményeit. Különösen a tetthelyet nem vették eléggé figyelembe. Miért a kertben ölték meg Elisát? – tűnődött el Sybil. Úgy gondolta, ha Farnfold lett volna a gyilkos, akkor a szobájában vagy pedig a kolostoron belül követte volna el tettét. Miért kellett kint megölni az apácát, ráadásul éjszaka? Meglehet, azt a látszatot akarta kelteni, hogy Elisa egy udvarlójával találkozott, ámde Sybil nem nézett ki ennyi rafinériát az intézőből. Még a sikkasztásait sem tudta ügyesen álcázni. Ezenfelül pedig – még ha úgy tervezte volna is, hogy megöli Elisát – miért egyezett volna bele az apáca, hogy éjjel találkozik vele a kertben? Az egésznek semmi értelme nem volt. Milyen sokszor panaszkodott Elisa az intézőre! Ha tudott volna Farnfold sikkasztásairól, akkor sem ment volna bele semmiféle közösködésbe, és nem is zsarolta volna a férfit, bármit gondol is erről Robin de Burgh. Minél többet tépelődött ezen, annál inkább meg volt győződve róla, hogy nem Farnfold ölte meg Elisát. Tehát az apáca valaki mással találkozott. De akkor kivel és miért? Valami vitába bonyolódott az udvarlójával? Sybil nem volt jártas ilyesféle dolgokban, és nem is igazán tudta elképzelni, hogy a szenvedély halálos is lehet. De kész volt tanulni… Ismét eszébe jutott, mi történt az intéző szobájában a padlón, és végigfutott hátán a borzongás. Be kellett ismernie, hogy azért töri annyira a fejét Farnfold bűnösségén vagy ártatlanságán, hogy ne kelljen arra gondolnia, mi játszódott le közte és Robin között. De az emlékek utolérték… Robin de Burgh megcsókolta… Sybil elfordult, s a párnájába temette az arcát. Még soha egy férfi sem érintette meg. Senki nem merészelt ilyen közel férkőzni hozzá, ő pedig megtette! Bizonyára aligha akad bármi, amit ez a férfi ne merne megtenni. Ártatlansága és tapasztalatlansága ellenére Sybil sejtette, hogy a csók, amelyet váltottak, egy számára eddig tiltott világból nyújtott nem is akármilyen ízelítőt. Arcát elfutotta a pír, amikor eszébe jutott, mint feküdt rajta a férfi… Emlékezett a súlyára a testén, az izgató erőre, mely a férfi testéből sugárzott, és emlékezett arra a csodálatos játékra, melyet a nyelvével és ajkával művelt.

47

És ahelyett, hogy azon nyomban megakadályozta volna a folytatást, még hagyta is! Éppen ő, aki mindig azon fáradozott, hogy önfejűségét kordában tartsa, adta oda magát neki – bármiféle védekezés nélkül. Még ha megbocsátható lett volna is mindez a szenvedélyes természete miatt, Sybil nem tudta saját magának megbocsátani, hogy hajszál híján a férfi köré fonta a karját, viszonozván mindazt, amit Robin vele művelt. Szerencsére a lovag mindebből semmit sem vett észre. És soha nem is fogja megtudni, fogadkozott magában. Reggel elviszi Farnfoldot, és akkor soha többé nem látja. Erre a gondolatra különös érzések támadtak fel benne, s védekezésképpen inkább ismét a gyilkosságra összpontosított. Biztos volt benne, hogy az intéző bűnössége erősen kétségbe vonható. Kora reggel Robin belépett az apátnő magánlakrészének kicsiny előterébe, ahol az intézőt is kihallgatták. A lovagot egész éjjel kínozta a kétség, ezért üzenni akart a tisztelendő anyának, hogy beszélni szeretne vele. Az éjszakázástól fáradtan, idegesen fel s alá mászkált az előtérben, és amikor kinyílt az ajtó, várakozásteljesen nézett oda. Csalódottan kellett megállapítania, hogy az apátnő lépett a helyiségbe, noha a lovag őrá számított. Az apátnő udvariasan üdvözölte, majd felszólította, hogy foglaljon helyet. – Nos, Lord de Burgh, feltételezem, azért kért engem e találkozóra, mert búcsút akar venni, vagy tévednék? – kérdezte. Valami volt a szemében, ami arra engedte következtetni a lovagot, hogy nagyon is jól tudja, nem akar elutazni. Még ha rosszul ítélte is meg az intézőt, ez a jámbor asszony nagyon jó emberismerettel és beleérző képességgel rendelkezett. Ilyen tekintetben az apjára emlékeztette Robint. – Ha megengedi, még maradnék egy kicsit, tisztelendő anyám – felelte. Ujjával idegesen dobolt a faszék kartámláján, és megpróbálta összeszedni magát. – Nincs tapasztalatom halottkémként, és nem szeretnék hozzájárulni, hogy esetleg egy ártatlan ember vérét vegyék. Az intézőre egyértelműen rá lehet bizonyítani a lopás vádját, de ő lenne emiatt a gyilkos is? Biztos vagyok benne, hogy a gyilkosság felderítéséhez alaposabb nyomozásra van szükség. Megkönnyebbülésére az apátnőt nem lepte meg a fordulat. Robin örült, hogy más egyházi méltóságokkal ellentétben nem arra ösztönözte őt, hogy mielőbb zárja le a kényes ügyet, hanem inkább az igazság felderítése érdekelte. Robin szívesen vette volna ehhez Geoffrey bátyja segítségét, ám ő túl messze tartózkodott, és családi teendői teljesen lefoglalták. Ezért be kellett érnie egy apácanövendék segítségével, aki ráadásul nagy terhet rótt rá a makacsságával és arra való hajlamával, hogy önhatalmúlag cselekszik. – Sybil ugyancsak hasonló kételyekkel keresett fel még hajnalhasadás előtt – mondta az apátnő. Robin rémülten kapta fel a fejét. Az apátnő arckifejezéséből azonban nem tudta kivenni, hogy a novícia elmesélte-e neki, mi történt köztük az intéző szobájában. – Tessék? – kérdezte zavartan, és megigazította a sodronying nyakát, melyet hirtelenjében túl szűknek érzett. Nem kényszeríthet rá, hogy feleségül vegyem Sybilt, gondolta elkeseredetten. – Úgy véli, hogy Farnfold mester ugyan egyértelműen bűnös a lopásban, de szerinte nem ő a gyilkos – magyarázta a tisztelendő anya. Kis ideig eltartott, mire Robin félig-meddig megnyugodott. Noha megkönnyebbült, hogy Sybil nem árulta el azt a kínos esetet, továbbra is aggasztotta, hogy egyáltalán sor került rá.

48

Tegnap elvesztette a fejét, de még egyszer nem akar ilyen helyzetbe kerülni! Kordában kell tartania a vágyait, bármennyire is izgatóan hat rá a lány… – Ó, igen, Sybil – mormolta. – Ami az együttműködésünket illeti… Az apátnő félbeszakította: – Az együttműködésük igen gyümölcsözőnek bizonyult, nemde? És mivel mindketten azon a véleményen vannak, hogy a gyilkosság felderítése további nyomozást tesz szükségessé, örülnék, ha ezután is együtt dolgoznának az ügyön. Robinnak nem volt ínyére ez a javaslat. Valami ürügyet keresett, amiért lemondhatná az együttműködést, különben hamarosan megint ki lesz téve a veszélynek, hogy a lányon feküdjön… Megköszörülte a torkát. – Tisztelendő anyám, mivel Sybil apácanövendék, nem tartom helyesnek, hogy ilyen sok időt tölt el velem. Nem vagyok tagja a rendnek, ráadásul férfi vagyok – magyarázta. Kényelmetlenül érezte magát, mert nem tűnt helyénvalónak, hogy szabadkoznia kell a neme miatt. Az apátnő a homlokát ráncolta. – Azt hittem, a de Burghok híresek a feddhetetlenségükről. Arra akar célozni, hogy nem lehet megbízni lordságodban? – Természetesen nem arra – válaszolta Robin. Érezte, amint arcába tolul a vér. – Csak… – Csodálatos – vágott közbe a tisztelendő anya, s nem foglalkozott vele, mit akar még mondani a lovag. – Kiváltképp, mert azt hiszem, hogy mivel Sybil volt Elisa legjobb barátnője, és ő a rendünk legokosabb tagja, pótolhatatlan segítséget jelenthet ebben az ügyben. S valóban, pontosan ő volt a megfelelő személy Robinnak, de nem olyan értelemben, mint azt az apátnő vélte. Ő volt az első nő az életében, akit esztelenül kívánt. Ő az, aki a házasság rabigájába taszíthat, csakhogy én ezt nem hagyom! – esküdözött magában a lovag. Az apátnő felsóhajtott. – Be kell ismernem, nagyon megrendített, hogy az intéző így visszaélt a bizalmunkkal. De én sem tudom elképzelni, hogy megölte volna Elisát. Robin bólintott, s ismét a bűntényre összpontosította figyelmét. Ösztöne azt súgta, hogy nem Farnfold a tettes. De akkor ki követte el a gyilkosságot? Talán az apátnő szolgálhat még néhány fontos információval. – Tudom, hogy már egyszer megkérdeztem, tisztelendő anyám, de van valaki, aki hasznot húzhat Elisa halálából? Az apátnő megrázta a fejét. Robin ismét megköszörülte a torkát. – Mit gondol, volt valakivel viszonya Elisának? Semmiféleképpen nem szeretném a jó hírét bemocskolni, meg kell azonban tudnom, vajon alkalmasint találkozott-e egy férfival. – Robin elégtétellel nyugtázta, hogy Sybilre való tekintet nélkül fel merte tenni ezt a kérdést. – Nem, erről semmit nem tudok. Mindazonáltal olyan sok báránykám van a nyájban, és még a zárda vezetése is, nos… – Bánatosan a lovagra nézett. – Elszomorít, hogy nem tudok annyi mindenről gondoskodni, amennyiről igazából szeretnék. Ha volt Elisa életében valami férfi, akkor arról Sybil biztosan tud. Már megint Sybil! Miért mindig Sybilhez lökdösik? Legszívesebben hangosan felüvöltött volna, de persze nem tehette. – Kérem, meséljen nekem Elisáról! Hogyan került ide, mióta élt itt?

49

– Ó, ő árva volt, és amennyire tudom, még kisgyermekként került ide. Ez még azelőtt történt, hogy idekerültem volna. A szent életű Magdaléna nővér halála után a püspök engem bízott meg a zárda vezetésével, öt évvel ezelőtt. Hogy mi volt előtte, azt nem tudom megmondani. Robin szemmel láthatólag csalódott volt. Az apátnő korából ítélve azt hitte, már jóval régebb óta itt él. Ismét ösztönösen dobolni kezdett az ujjaival a karfán. – Van itt olyan apáca, aki már régebb óta a rend tagja, és esetleg tudja, mikor jött Elisa a zárdába? – Nem vagyok biztos benne, de talán Goodeth nővér tud segíteni. Mindenesetre egy ideje elég különösen viselkedik, és csak igen ritkán hagyja el a szobáját. Ezenkívül megkérdezheti Catherine nővért is. Ő vezeti az évkönyveket, és biztosan fontos adatokkal tud szolgálni Elisa érkezésének napjáról – mondta az apátnő. Robin bólintott. Ez jó alkalom arra is, hogy utánanézzen azokban a könyvekben Valának. Semmi nem szólt azonban ellene, hogy magát az apátnőt is megkérdezze erről. – Ha már itt tartunk, élt valamikor a zárdában egy Vala nevű apáca? – érdeklődött. Az apátnő erősen elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – Nem ismerek senkit ilyen névvel. De mint már említettem, nem rendelkezem ismeretekkel a régebbi időkről. – Valószínűleg egy gyermek is volt vele – fűzte hozzá Robin. – Az igen szokatlan lenne – vélte az apátnő. –Vannak ugyan gyerekek az iskolánkban, de biztosíthatom róla, hogy egyikük sem gyermeke valamelyik apácánknak. – Szigorúan Robinra nézett, ő pedig látszólag bűntudatosan a padlóra szegezte tekintetét, ámbár tudta, hogy szent életű férfiak és asszonyok nem mindig szemérmesen viselkedne – Talán Vala rokonságához tartozott a gyermek – töprengett el Robin. – Aligha, mert nem veszünk fel családokat, vendégházban élő nők főleg özvegyek, mert a püspök elrendelte, hogy mi gondoskodjunk a világi társadalom ezen asszonyairól. Robin örült, hogy az apátnő nem kérdezte meg, miért érdekli őt Vala, mert aligha tudta volna hihetően előadni, hogy az asszonynak valami köze lenne a gyilkossághoz. Különben is a gyilkossághoz képest a Vala utáni nyomozása szinte teljesen jelentéktelennek tűnt. És mivel már megtalálta a végzetét, Sybilt, bizonyára megtalálja a módját is, hogy megtörje az átkot. A legfontosabb továbbra is az, hogy ne veszítse el az önuralmát. – Ha nincs több kérdése, arra kérem, bocsásson meg – állt fel a tisztelendő anya. – Még sok a tennivalóm, mert ma lesz a temetés is, ezért most a dolgára engedem. Sybil már várja. Robin majdnem felnyögött. A lány azonban nem várta a szoba előtt, ami miatt a lovag nem csalódottságot, hanem megkönnyebbülést érzett. Nem vitathatta: az apácanövendék nagy befolyást gyakorol az életére, de ha nem volt a közelében, már nem is érezte ezt a befolyást. Minél több időt töltött el nélküle, annál abban érezte magát. És a lány nélkül könnyebben tud utánajárni a saját ügyének is. Elégedetten mosolygott, és megkérte az egyik szolgálót, hogy kísérje el Goodeth nővérhez. Éltes kora és törékenysége ellenére Goodeth nővér barátságosan és nyíltan fogadta, s megkérne a szolgálót, hogy hagyja el a szobáját. Robin észrevette, hogy ő az a nagyothalló apáca, akit előző nap is kihallgatott. – Szép, szép. Mi hozta ide, fiam?

50

Noha Robin elvárta, hogy mylordnak szólítsák, nem tulajdonított mértéktelen jelentőséget neki. Az idős asszony szeme csillogott, amikor tetőtől végig végigmérte a férfit. Úgy tűnt, nagyon érdekli a lovag, s ő azt gondolta, biztosan azért, mert ritkán látogatja meg valaki. Mintha kitalálta volna a gondolatait, az apáca rekedtesen felnevetett. – Mit akarsz, fiam? Habár már nem a legjobb a hallásom, de jól látok, és rajtad szívesen legelteti az ember a szemét – kuncogott. Robin nem volt éppen lenyűgözve. – Mivel nyilvánvalóan az egyik Campion fiú vagy, ezt bizonyára magad is tudod. Szinte túl szép vagy erre a világra, mondhatnám. Ó, a tény, hogy letettem a fogadalmat, távolról sem jelenti, hogy ne tűnne fel egy jóképű férfi. Igen, mindenütt mély nyomot hagy a csáberőd, amerre csak jársz, nem igaz? – Átható pillantást vetett rá. – Hol van a kis novíciád? Robin észrevette, hogy arcát pír önti el. – Sybilnek ma reggel másfelé van dolga – jelentette ki a kelleténél hevesebben. – Úgy, úgy, hát nincs itt, fiam! Jobban kellene keresned, különben még elveszíted – válaszolta az apáca. Hihetetlen! Itt mindenki azon töri magát, hogy összehozza Sybillel, mindezt ráadásul egy kolostorban? Robin kétkedve pillantott az idős hölgyre. – A gyilkosság miatt vagyok itt – magyarázta. – Nekem mindegy, mit mondasz – mosolygott sejtelmesen az asszony. Robin azonban nem akart Sybilről beszélni. – Vissza tud rá emlékezni, hogyan került Elisa a zárdába? – Természetesen emlékszem rá. Valával jött. Robinnak elakadt a lélegzete. – Valával? – ismételte fátyolos hangon. – Igen, úgy volt. Mindig úgy gondoltam, hogy Vala lánya – folytatta a nővér komolyan. Robin úgy érezte magát, mintha megütötték volna, és megpróbált nyugodt maradni, amikor Goodeth nővér folytatta a történetet. – Csecsemő volt. Tulajdonképpen nem fogadunk be gyerekes anyákat, ő meg ráadásul két gyerekkel érkezett. Ő jobban hasonlított Valára, de… na igen, valamiképpen összetartoztak, kezdetektől fogva. – Mikor volt ez? – firtatta Robin türelmetlenül. – Nos, azt hiszem – nézett rá eltűnődve Goodeth –, körülbelül tizenhét éve. Sybilt kellene megkérdezned… – Mi történt Valával? – vágott a szavába a lovag. Nem volt ínyére, hogy állandóan a lányhoz küldözgetik, főleg most, amikor olyan közel van a megoldáshoz. – Nem kell üvöltöznöd velem, fiam! – szidta meg az apáca. – Vala sok évvel ezelőtt meghalt. Mindig búskomor volt, és beteges. Úgy hiszem, sok szenvedést kellett kiállnia életében, és nem tudta kiheverni. Sajnos, itt a kolostorban sem érezte jól magát, noha elhatározta, hogy belép a rendbe. Tudod, vannak, akiknek nem való ez az élet. Ez a különbség a világi élethez képest. Némely szempontból kemény, de cserébe áldással teli, mert közelebb vagyunk Istenhez. Robin már alig figyelt oda. Vala halott. Ez mérven megrendítette. Nem sejtette-e mindig is, hogy teljesen értelmetlen keresnie őt? Ám most nemcsak csalódottságot érzett a saját ügye miatt, hanem megrázkódtatást is, amiért mindketten meghaltak: anya és lánya. Lemondtak a

51

világi életről, hogy itt befogadják őket, és a kolostorban világi kegyetlenségek áldozatává váltak, pedig éppen itt kellett volna menedéket találniuk. Robin összeszedte magát, majd figyelmét ismét az idős apácának szentelte. – Köszönöm, nővérem – mondta aztán elfogódottan. – Sokat segített nekem. – Már menni is akarsz? – kérdezte Goodeth. – Nos, persze inkább azzal foglalkozz, merre tekereg a novíciád, nehogy valami baj érje! Ugyanis egy gyilkos van közöttünk, tudod? – Igen, tudom – felelte Robin barátságosan, és hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Talán tényleg jobb lenne mihamarabb megkeresni Sybilt. Nem tegnap fogadta meg, hogy bármi áron megvédi a lányt? Cserbenhagyta őt, hogy a saját, önző dolgainak járjon utána. Felsóhajtott. Pofon tudta volna vágni saját magát. Az idős apácának kurtán bólintott, majd sietős léptekkel elhagyta a szobácskát. Remélte, hogy hamar megtalálja Sybilt a kolostorban, de csak egy testes apácát látott, aki elment Goodeth szobája előtt. Valószínűleg valami elintéznivalója volt erre. Robin megtorpant, amikor feltűnt neki a kövér testalkat. Már megint Maud? Egy pillanatra elgondolkozott, majd haladéktalanul a nyomába szegődött. – Ó, Maud nővér, éppen kegyedet keresem – szólította meg mosolyogva. Az apáca megállt, és gondterhelten nézett rá. Robinban felötlött, hogy véletlenül járt-e erre, vagy utána kémkedett. – Éppen Goodeth nővérrel beszéltem – közölte, s a nő arcát fürkészte. Az apáca arcvonásai azonban kemények maradtak, és elutasítóak. – Goodeth – fújtatott lenézően, s elhúzta az orrát. – Csodálom, hogy tudott vele egyáltalán beszélgetni. Az utóbbi napokban nagyon szórakozottnak tűnt. – Áthatóan Robinra nézett, mintha ki akarta volna találni, mit tudott meg az éltes apácától. – Azt hittem, lordságod itt hagy bennünket, mert az apátnő közölte velünk, hogy Farnfold mestert letartóztatták. – Lopás miatt fogtuk el, nem gyilkosság miatt – magyarázta Robin negédesen mosolyogva. – Ezért még nem ért véget a küldetésem. – Nos, igen, de remélhetőleg lordságod is tisztában van vele, hogy nem éppen hasznos a jelenléte itt, ebben az egyházi légkörben. – Őszintén sajnálom – hajolt meg udvariasan Robin. – Ha én lennék itt az apátnő, akkor ennek az ügynek a tisztázását már régen átadtam volna a püspöknek, abban biztos lehet – folytatta Maud dölyfösen. Ő pedig bizonyára gondoskodna róla, hogy eltussolják az ügyet, gondolta Robin, s úgy vélte, a rend tagjainak nagyon rossz soruk lenne, ha Maudnak itt szava lenne. – Ó, igen, ebben az ügyben kerestem nővéremet – mondta a lovag, s úgy tett, mintha valami nagy titokról lenne szó: gyanakodva körbenézett, majd odahajolt az apácához. – Olyan érzésem volt, hogy a kihallgatás során nem tudott teljesen nyíltan beszélni, ezért szeretnék még egyszer kettesben beszélni kegyeddel – suttogta, közben magában bocsánatot kért Sybiltől. Maud élvezte a sikerét. – Igaza van. Az a véleményem, hogy egy apácanövendékre nem lenne szabad ilyen fontos feladatot bízni – jelentette ki fensőbbségesen. – Ezek a világi dolgok nem valók fiatal leányoknak. Csak eltérítik őket a helyes útról. Robin megpróbált nem gondolni az intéző szobájában történtekre… – Miből gondolja, hogy Elisának volt valami erkölcstelen viszonya? – kérdezte. Maud kétkedve nézett rá.

52

– Igaz, hogy csak egy apáca vagyok, de azért nem vagyok naiv. Már elég régóta itt élek a kolostorban, és a sok év alatt megéltem ezt-azt, ezért aztán rögtön feltűnnek a gyanús dolgok. Robin a homlokát ráncolta, az apáca pedig komoly arccal folytatta: – Elisa sokkal jobban ügyelt az öltözködésére, és ékszert is hordott, noha azt tiltja a szabályzat, és a fátylat csak a homlokáig eresztette le. Sokszor távol maradt az áhítatokról is, és gyakrabban mászkált kint, a kolostor falain kívül, mint amennyiszer az szükséges lett volna a kötelezettségei elintézéséhez. – Maud arcvonásai még jobban megkeményedtek. – A tisztelendő anya szerintem túl engedékeny, és Elisát kitüntetett figyelemben részesítette, noha most aztán kiderült, hogy nem volt alkalmas rendesen ellátni a kincstárnoki feladatokat. – Kevélyen kidüllesztette a mellét, s Robin úgy vélte, Maud az egyetlen, aki tudomást szerzett róla, hogy nem voltak rendben a pénztárkönyvek. – Árulja el nekem, hová ment Elisa, amikor elhagyta a kolostor épületét! Maud elkeseredetten nézett rá, mintha legszívesebben megválaszolatlanul hagyta volna ezt a kérdést. A férfi azonban nem tágított. Nagyon fontos volt megtudnia a választ, mert azt remélte, ezen az úton Sybilt is megtalálja. – A gyümölcsültetvényhez lopózott ki. A ruháján iszapnyomok voltak, a köpenye pedig fűfoltos volt, amikor visszajött – pusmogta gonoszan. – Ez a hála, amiért az ember jóindulattal viseltetik egy ismeretlen származású árva gyermek iránt. Mindketten, Elisa és Sybil… mindketten gyakran úgy viselkedtek, mint a rossz származású, közönséges nők! – Nyilvánvalóan nagy erőfeszítésébe került, hogy tovább beszéljen. – Keresse Elisa szeretőjét kint a földeken vagy az erdőben! – tanácsolta. Robin szigorúan a szemébe nézett. A nő tudott még valamit, ő pedig ki akarta deríteni, vajon mit. – Mondja meg a nevét! – követelte dühösen. Először úgy tűnt, hogy az apáca megtagadja a választ, de végül aztán gőgösen rámosolygott. – Tobiasnak hívják, ha jól hallottam. Egy egyszerű munkás, akinek nincs más a birtokában, csupán egy nyomorult kis erdei kunyhó! Többet tényleg nem tudok. Valóban nem tudott többet? És honnan rendelkezett ennyi ismerettel? Robinnak másodszor is olyan érzése volt, hogy az asszony kémkedik utána. Nyilvánvalóan feladatul tűzte ki maga elé, hogy mindenről tudomást szerez, ami a kolostorban történik. Vagy volt valami más, alattomos oka? – Attól tartok, hogy az apátnő el fogja ítélni Elisa viselkedését – állapította meg Maud teljes megelégedéssel. Valószínűleg igaza volt Sybilnek: Maud egy rosszindulatú, irigy nőszemély, vélte Robin. Talán azért ilyen dühös, mert Magdaléna apátnő halála után nem őt bízták meg a zárda vezetésével. És azt sem lehetett kizárni, hogy a jelenlegi főnöknő ellen tervezne valami cselszövést, vagy legalábbis saját magát szeretné minél inkább előtérbe helyezni. Az elhunyttal szemben minden volt, csak jóindulatú nem. Vagy annyira irigykedett Elisa posztjára, hogy a gyilkosságtól sem riadt vissza? Lehetséges lenne, hogy arról a bizonyos Tobiasról szóló mesével csak félre akarja vezetni? Robin hátán végigfutott a hideg. Nem tetszett neki a gondolat, hogy egy apáca, bármilyen kiállhatatlan is, bűntényt követhetne el. Másrészt időközben már többször is meg kellett állapítania, hogy ebben a kolostorban nem csupán jámbor asszonyok élnek. Itt aztán fellelhető

53

minden lehetséges jellem, beleértve egy olyan nőt is, aki hatalomvágyában szemlátomást nem ismer erkölcsi aggályokat. Talán meg kellene kérnie Sybilt, hogy meséljen neki többet Maudról. Erről villámcsapásszerűen hasított belé a gondolat, hogy azonnal meg kell keresnie a lányt. Udvariasan meghajolt, aztán szigorúan az apácára nézett. – Köszönöm a segítségét! Nagyra értékelem az őszinteségét, ezért én is őszinte szeretnék lenni kegyeddel. Nem nyughatom addig, amíg el nem fogjuk a gyilkost, és mind a rend tagjainak, mind az összes környéken élőnek fel kell készülnie arra, hogy engem nem lehet olyan egyszerűen félreállítani az útból, mint egy fiatal apácát – figyelmeztette Robin. – Ezenkívül biztos lehet benne, hogy Sybil ettől a pillanattól kezdve a személyes védelmemet élvezi. Ha bármi bántódása esnék, a de Burghok bosszút fognak állni. És garantálom, Maud nővér, hogy amit akkor fog átélni, sokkal rosszabb lesz, mint azt valaha is el tudná képzelni, és azt fogja kívánni, bárcsak sose született volna meg! Úgy tűnt, fenyegetése hatásos volt, mert Maud lejjebb adott önelégült tartásából. Arcán a szigorúságot a félelem váltotta fel, Robin legnagyobb megelégedésére. Ilyen állapotban hagyta faképnél a gondterhelt bajkeverőt.

54

7. Robin hamar rájött, hogy Sybil elhagyta a kolostort, és a szántóföldek felé ment. A férfit ellentétes érzések rohanták meg. Egyrészt szörnyen dühös volt a lány önhatalmú lépése miatt, másrészt szörnyen félt, hogy elveszíti őt. Még soha senkiért nem aggódott ennyire. Az eddig gondtalan élete hirtelen fenekestül felfordult, és mindezért Sybil a felelős! Amikor végül rábukkant, a lány egy csoport munkással beszélgetett. Noha örült, hogy életben találja, és láthatóan jól van, szerette volna orron koppintani a viselkedése miatt. Mit képzel ez a leány, hogy teljesen egyedül vette fel a kapcsolatot ezekkel az idegen emberekkel, akik között ráadásul ott rejtőzik a gyilkos is?! Amikor közelebb ért, észrevette, hogy a szél pajkosan játszik a lány egyik hajfürtjével, amely kiszabadult a fátyla alól. Egyszeriben nem érzett sem haragot, sem aggódást, hanem valami egészen mást. Szerette volna levenni fejéről a fátylat, hogy láthassa a haját. Ezenkívül szívesen megszabadította volna egyszerű apácaruhájától is, hogy gyönyörködhessen teste szépségében. Hirtelen megrémült a szégyentelen fantáziája miatt, s inkább arra összpontosított, hogy határozott léptekkel menjen a csoporthoz. Sybil olyan szenvedélyt ébresztett benne, amely kemény próbára tette az önuralmát. Kényszerítette magát, hogy mélyeket lélegezzen, s kezét a combjához szorította abban a reményben, hogy így elnyomhatja vágyait. Végtére is nem vagyok holmi primitív fickó, mint Dunstan bátyám, akinek teljesen rendjén való volt, hogy két vállra fektesse a jegyesét és elvonszolja, intette magát Robin. Pedig éppen ezt tette volna most legszívesebben Sybillel… Közben a lány észrevette őt, és a férfiak, akik addig barátságosan fordultak felé, most gyanakvóan néztek a lovagra. Robin azon tanakodott, vajon titkolnak-e előle valamit. Noha a lovag sejtette, hogy Sybil biztosan nem örülne, ha közbeavatkozna, mégis meglepődött, amikor a lány oly szikrázó szemmel nézett rá. – Mit keres itt? – támadt rá. – Ezt én kérdezem kegyedtől, kedves kisasszony – vágott vissza Robin. – Azt hittem, együtt dolgozunk. – Ó, igen? Talán én kértem reggel személyes meghallgatást az apátnőtől? – fújtatott Sybil. – Ez még távolról sem elegendő ok arra, hogy egyedül kószáljon ilyen idegen helyeken, és kitegye magát mindenféle veszélynek! – nézett rá szigorúan a lovag. Nem emlékezett rá, hogy valaha is megfenyített volna egy nőt, de Sybil megérdemelte volna. Ő azonban sajnos csöppnyi belátást sem tanúsított, sőt mi több, hangos nevetésben tört ki. Volt valami magával ragadó a nevetésében, és Robinnak torkára forrt a szó, amikor rájött, mi az: a kacagása könnyű volt, bájos és elragadó. A lelkébe hatolt, akár a harangok hangja. Harangoké, melyek a házasságba taszító átkot hirdetik ki, gondolta Robin, és elhúzta a száját. – Elment a józan esze? – kérdezte Sybil. – Itt élek gyerekkorom óta, és már gyakran jártam ezen a tájon, mielőtt még lordságod felbukkant volna itt. És egyáltalán nem tervezem, hogy bezárkózzam a cellámba, míg egy bátor lovag megkönyörül rajtam, és felajánlja a kíséretét.

55

Ez a leplezetlen gúny annyira feldühítette Robint, hogy majdnem elvesztette az önuralmát. Legszívesebben alaposan elfenekelte volna a lányt. Mégis összeszedte magát, s nyugton maradt. – És ez olyan nevetséges? – kérdezte kimérten. – Elisa sorsára akar jutni? Vagy olyan balga, hogy azt gondolja, megbízhat ezekben a férfiakban? –Amikor a munkások felé fordult, azok szétszéledtek, és visszamentek a mezőre az állatokhoz, Sybil pedig dühösen pillantott a lovagra. – Most nézze meg, mit művelt! – szidta, s a távolodó munkásokra mutatott. – Ezek egyszerű emberek, akik sok éve megvásárolják a kolostor terményeit, ahogyan azt már az apjuk is tette. Nem olyanok, akiket veszélyesnek lehetne nevezni. De most már aligha sikerül ismét elnyernem a bizalmukat, hála lordságod közbelépésének! Tudta. Egész idő alatt világos volt számára? – Tudta – suttogta Robin. Szúró fájdalmat érzett a mellkasában, amikor rádöbbent, hogy a lány becsapta. – Tudta, hogy Elisának szeretője van, mégis elhitette velem, hogy az intéző a gyilkos. – Hangja szokatlanul halkan csengett. Sybil tágra nyílt szemmel nézett rá, zavartan és bűntudatosan. – Miről beszél? – Mindig, amikor megpróbáltam kideríteni, volt-e Elisának udvarlója, kegyed tiltakozott már a feltételezés ellen is. És most azért van itt, hogy megkeresse a szeretőjét. – Robin gyomra fájdalmasan összerándult, amikor további gyanú éledt benne. – Vagy talán a maga szeretője is? – Nem tudott többé uralkodni magán, megragadta a lányt a vállánál. – Azért jött, hogy figyelmeztesse? – Nem! – tiltakozott Sybil. – Robin, nem! Akárcsak előző este, most is visszatérítették a férfit a valóságba ezek az egyszerű szavak. Halkan szitkozódott, elengedte a lányt, majd zavartan beletúrt a hajába. Túl messzire ment. Általában nem hajlott az ilyesféle dühkitörésekre. Mi a csuda ütött belé? – Sosem kerestem volna fel az intéző szobáját, ha nem tartottam volna bűnösnek – suttogta Sybil. – És örültem volna, ha egyértelműen bebizonyosodik a gyilkosság vádja, mert akkor vége lenne az ügynek. Ám minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább nőttek a kételyeim. Ma reggel tájékoztattam erről az apátnőt, és lordságodnak is el akartam mondani, de nem voltam hivatalos az audienciára. Mindazonáltal be kell vallanom, nem hinném, hogy Elisa bármi törvénytelenségre képes lett volna – fűzte hozzá. – És sajnálom, ha ezzel akadályoztam a nyomozást, de ma reggel… – egy pillanatig habozott – ma reggel átnéztem a holmiját, és találtam valamit. Egy cseresznyevirágot. Viszonylag friss volt, és gondosan lepréselve feküdt a zsoltárkönyvében. Robin meghökkenve meredt rá, mire eljutottak tudatáig a hallottak. – Szerelmi zálog? – kérdezte. Sybil megvonta a vállát. – Nem tudom. De csodálkoztam, mert Elisának tulajdonképpen semmi dolga nem volt a gyümölcsültetvényen. – Felemelte a fejét, aztán folytatta: – Ezért kérdeztem ezeket a férfiakat, hogy látták-e ott Elisát valakivel, éppen akkor, amikor maga idecsörtetett, mint valami dühöngő bika! – Inkább azt kellett volna megérdeklődnie, ki felel a gyümölcsültetvény gondozásáért – vetette ellen Robin.

56

A lány ismét nagy szemeket meresztett rá, amitől Robin elérzékenyült. Most azonban nem veszítheti el a fejét! – Időközben tudomásomra jutott, kivel találkozott. Egy Tobias nevű munkással – mormolta. Sybil megdöbbent, hogy a férfi ilyesmit tud, s meg is rémült ettől. Hogy miért, azt a férfi nem értette. – Mikor tudta meg? – firtatta Sybil. – Nem sokkal azelőtt, hogy kegyed keresésére indultam – válaszolta a lovag az igazságnak megfelelően, ámbár voltaképpen nem azért kereste a lányt, hogy megossza vele a híreket. De mint már nem először, egymástól függetlenül ugyanazt a nyomot követték. – Szemlátomást mindketten valaki mást gyanúsítunk, nem Farnfoldot. Hogy megmutassa együttműködési szándékát, tudatosan megnyomta a mindketten szót. A férfi számára a közös munka azonban elsősorban azért volt fontos, mert a közelében akarta tudni Sybilt – hogy megvédhesse. A lány nem válaszolt, mert valami felkeltette a figyelmét a gyümölcsültetvény irányában. Robin követte a tekintetét, és egy férfit fedezett fel, aki valamit felemelt az aljnövényzetből. Robin a kardjára tette a kezét, majd mindketten felszaladtak a gyümölcsöshöz vezető enyhe emelkedőn. – Ismerem Tobiast – mondta Sybil. – Szelíd, félénk, fiatal fiú, biztosan nem gyilkos. – A szenvedély hevében bármi lehetséges – vetette ellen Robin, s érezte, hogy közben elpirul, mert az előző estére gondolt… Megköszörülte a torkát. – Ha kihallgatjuk, többet fogunk tudni. Az ember azonban nem Tobias volt, hanem egy aszott öregember, aki földet kotort az ásójával a frissen ültetett palánták gyökerére. Amikor félbehagyta a munkáját, Sybil megszólította: – Tobiast keressük. – Nincs itt – felelte az ember, és tovább ásott. – Tudja, hol van? – kérdezte Robin. – Nem. – Lattá őt? – így Sybil. – Nem. Robin türelmetlen lett. – Mikor látta utoljára? A férfi félbeszakította munkáját, s rátámaszkodott az ásóra. – Hadd gondolkodjam! – mondta. – Tegnapelőtt. – Minden további magyarázat nélkül folytatta a munkáját. Sybil Robinra nézett, s mindketten ugyanarra gondoltak: a gyilkosság előtti napon! – Hol lakik? – kérdezte a lovag. A földműves erre is szűkszavúan felelt, ők pedig gyorsan a mondott kunyhó felé vették az irányt. Robin a kardja markolatára tette a kezét, s elsőként lépett be. Remélte, hogy ott találja a fiút, ám a kunyhó üres volt. Egy elrongyolódott szalmazsákon kívül semmi személyes holmit nem fedeztek fel. Az egész olyan benyomást keltett, mintha senki nem lakna ott. Sybil a lovagra nézett. – Gondolja, hogy történt vele valami?

57

– Nem – rázta meg a fejét Robin –, inkább azt gondolom, hogy elmenekült. – Kiléptek a szabadba, s a lovag felnézett a napra, mely így dél körül már vakítóan és melegen sütött. – Menjünk be a faluba! Innék egy sört – mondta, s azon nyomban útnak is indult, anélkül hogy tudomást vett volna Sybil megdöbbenéséről. Biztos volt benne, hogy a lány követni fogja. – Csak nem akar most sört inni? – hüledezett ő, és Robin titokban jót mulatott ezen. – De, és kegyed is velem fog inni – felelte, gyönyörködve a lány bizonytalanságában. Sejtette, hogy Sybil ellenkezni fog a terve ellen, s így is történt. Szerinte sokkal fontosabb dolguk is lenne. Robin azonban nem hagyta eltántorítani magát, hanem eltökélten folytatta útját. Elégedetten állapította meg, hogy a lány mindennek ellenére követi. Akár tetszik neki, akár nem, meg fogja védeni, legalábbis amíg a feladata véget nem ér. Sybil úgy gondolta, hogy Robinnak más oka is van, amiért fel akarja keresni a falut. S noha bántotta, hogy nem avatta be a terveibe, engedelmesen követte őt, már csak azért is, hogy kiderítse, mit forgat a fejében. Sybil eredetileg egyedül karta kideríteni a gyilkosság hátterét, de ez az utálatos, beképzelt lovag vitathatatlanul többet megtudott, mint ő. Ez egyáltalán nem tetszett neki, és meg akarta előzni, hogy a férfi nélküle jusson további felismerésekre. Így aztán csak szaporázta mellette a lépteit, lemondott a további tiltakozásról, és élvezte a csodálatos, meleg tavaszi időt. Egy idő után meglepetten állapította meg, hogy kellemesnek találja ezt a kirándulást. Többnyire csak a kolostor közelében volt máskor dolga, ezért nagyra értékelte, hogy végre többet lát a tájból. Vidáman taposta az utat, s lenyűgözően szakadnak érezte magát. Egy apácanövendék számára biztosan nem a legillendőbb érzések voltak ezek, de ő élvezte. Sőt hirtelen vágyat érzett arra, hogy kitárja a karját és táncoljon, olyan boldog volt, hogy kiszabadult a komor falak közül. Milyen jó lenne, ha bármikor jöhetne-mehetne, anélkül hogy engedélyt kellene kérnie rá, vagy mert valami szolgálatot kell elvégeznie. Ez az elképzelés nagyon csábító volt, ám Sybil tudta, hogy a boldogság ellenére, melyet most érez, mindig is apácanövendék marad, aki a kolostorba tartozik. De most nem akart erre gondolni, kiváltképp azért, mert ráadásul gondtalannak érezte magát, hiszen nem kellett semmiféle veszélytől tartania. Ez a férfi mellette kétségtelenül meg tudná védeni bármiféle támadástól. Titokban végigmérte fegyverzetét: egy éles tőr és egy hosszú kard volt nála. A fegyverek maguk aligha riasztottak volna el bárkit is, de hatásukat megsokszorozta a lovagból sugárzó erő és öntudat. Sybil már eddig is többször lopva megnézte a férfit a szeme sarkából, és minden alkalommal felfedezett rajta valami újat, ami lenyűgözte: sötét haját, hosszú szempilláját, telt ajkát, kemény, férfias arcvonásait. Még a lélegzetvételét is csodálta, különösen, ha arra a forró csókra gondolt az intéző szobájában. Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. Ki kell űznie a fejéből az ilyen illetlenségeket, és fontosabb lenne Elisa gyilkosára összpontosítani. Érdekes módon már nem volt dühös Robinra, hogy beszélt az apátnővel, és hogy elijesztette a munkásokat. Most, amint körülvették a szeretett tavaszi illatok, és biztonságban érezte magát, mert Robin megvédené, elpárolgott a haragja. Egyszeriben nem is értette, miért vetett véget tegnap azoknak a csókoknak… Nagy levegőt vett, s átadta magát az ábrándozásnak, noha tudta, hogy az ilyesfajta érzések egyáltalán nem illőek egy apácához. Eleddig ismeretlen érzések kerítették hatalmukba, me-

58

lyek teljesen összezavarták. Tulajdonképpen azt hihetné az ember, hogy inkább kínlódás lenne egy ilyen nagy és erős férfi teste alatt feküdni, holott inkább nagyon is kellemes és arcpirító érzés volt. Az is hevesen felkorbácsolta az érzékeit, amikor a férfi a kezével, a szájával és a nyelvével kényeztette őt, vagy amikor a lovag haja a bőrét simogatta, amikor érezte erős szívverését… Az egész annyira mámorító volt. Így lehetett vele Elisa is, futott át az agyán. Már csupán a szerencsétlenség gondolata is erőt adott Sybilnek, hogy ne adja át magát teljesen az álmainak, hanem szedje össze a józan eszét. Biztos volt benne, hogy Robin de Burgh nem követne el rajta erőszakot. Noha már látta őt dühösnek és bosszúsnak, de semmiképpen sem gyilkos. Ezért nem is kell tartania attól, hogy a szenvedély miatt meg kellene halnia. Ha azonban átadná magát a vágyainak, kizárnák a rendből. A lány nem számolt azzal, hogy valaha is ki lesz téve ilyen kísértésnek, de most már tudta: férfi és nő között sokkal erősebb lehet a vonzerő, mint azt valaha is képzelte. Még sosem találkozott olyan emberrel, mint Robin. Lord volt, egy lovag, halottkém és Baddersly daliáinak vezére, ráadásul ő igazgatta a birtokot a bátyja távollétében, és egész megjelenésében a tökéletes férfit képviselte. Erős volt, magas, bátor és rendkívül vonzó. Sybil azt is észrevette, hogy a férfi nagyon barátságos, gáláns, együtt érző, sőt akár humoros is tud lenni. Ő pedig lépre ment, amikor a lord viccből elhitette vele azt a viszkető bőrbetegséget. Bolondozott vele bárki is így? Nem, soha senki, aki úgy nézett volna ki, mint Robin. És amennyire ellenszenvesnek találta az elején, most be kellett ismernie, hogy kőből lenne a szíve, ha nem találna semmi kedvére valót benne. Persze azért nem kis különbség, hogy valaki bizonyos érzéseket beismer, vagy azokat át is éli. A férfi javára kellett írni, hogy Sybil többször is illetlenül viselkedett, a dühkitöréstől kezdve, melyet a férfi váltott ki belőle, a fékezhetetlen vágyakozásig, amelyet ugyancsak ő ébresztett benne. Sybil tudta, hogy ellen kellene állnia e szemérmetlen csábításoknak. Még ez a most ártalmatlan helyzet is nagy kísértést jelentett mind a férfi testi vonzereje miatt, mind a saját szabadság utáni vágya miatt, amely egyre erősebbé vált. Amikor beértek a faluba, a lány örömmel állapította meg, hogy az emberek nemcsak Robinra, hanem őrá is nagy tisztelettel tekintenek. Sejtette, hogy helytelen ilyen világi hívságokban örömöt keresnie, mégis nagy kedvét lelte benne. Ezenkívül annak is örült, hogy más aszszonyok áhítozva néztek Robinra, és féltékeny lett, amikor egyikük túl sokáig bámulta a lovagot. Nem, Sybil biztos volt benne, hogy ezek az érzések mindennek nevezhetőek, csak erényesnek nem. Jóllehet pontosan tudta, hogy csupán egy egyszerű apácanövendék, akinek teljesítenie kell a feladatát, mégis megengedte magának ezen a délutánon, hogy olyan dolgoknak örüljön, amelyekről voltaképpen le kellene mondania, és vétett a rá kirótt viselkedési szabályok ellen is. Amikor végül elérték a Wotten nevű falu közepét, azt remélte, hogy valami nagy kaland vár rájuk. – Hol tervezte meginni azt a sört? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Először körül kell néznem. Bizonyára több sörfőzde is van errefelé – válaszolta a lovag, miközben a házakat és kunyhókat szemügyre vette.

59

Sybil bólintott. Tudta, hogy néhány falubeli gyakran nagy mennyiségű sört is kifőz, aztán kitesznek egy táblát a házukra, és olcsón kimérik az italt, amíg el nem fogy. Azt is tudta, hogy férfiak is, nők is összejönnek olyankor a szomszéd házakból egy kis esti italozásra. Sajnos alkalmanként drámába torkollott a vidám összejövetel, mert veszekedésre vagy akár erőszakra került sor azok között, akik felöntöttek a garatra. Természetesen Sybil csak hallomásból tudott erről, mert hiszen a rendi nővéreknek nem volt illendő meglátogatniuk az ilyen házakat, legalábbis eddig. Nem volt illendő, a lányt mégis izgatta, hogy valami tiltott dolgot művel. – Meg tudná mondani nekem, hogy az utóbbi időben ugyanezekben a házakban mértek-e ki sört, mint most? – kérdezte Robin. Sybil a kontár feliratokat nézegette az ajtókon, majd megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. – Akkor járjunk utána! – javasolta Robin, s a lány izgalmasnak találta, hogy elkísérheti őt, különösen, ha ilyen egyenrangúan bánik vele. Az örömtől már majdnem mosolygott is, ám aztán erőt vett magán, és sietősen követte a férfit az egyik sötét bejáraton át. A kis házban kellemetlen szag terjengett. Leültek egy padra, mely egy koszos fal előtt állt. Kisvártatva terebélyes asszonyság lépett oda hozzájuk foltos kötényben, és sört tett elébük két kupában, amely minden volt, csak tiszta nem. Sybil óvatosan kóstolt az italba, majd rögtön hátra is hőkölt. Ez a savanyú főzet meg sem közelítette azt a sört, amelyet a kolostorban szolgáltak fel a vendégeknek. – Ezt az asszonyt meg kellene büntetni azért, amiért ilyen rossz, romlott sört mer árulni – vélte. Robin azonban jelezte, hogy hallgasson. Ő maga sem panaszkodott a kövér, sötét tekintetű asszonynál, hanem megpróbált neki hízelegni. Hasonlót már felfedezett nála Sybil, amikor a gonosz Mauddal beszélgetett. Most azonban nem maradt más választása, mint csendben figyelni, hogyan hálózza be Robin ezt a faragatlan, ronda nőt, sőt még egy nyerítő nevetésfélét is kicsikart belőle. Biztosan valami határozott szándéka volt ezzel! És valóban: míg Sybil a szörnyűséges sört itta, a lovag minden fontos kérdést feltett a bőbeszédű asszonyságnak. Mióta mér ki itt sört? Melyik másik házakban kínálnak még sört? Sok utazóval találkozott? Felbukkantak itt mostanában idegenek? Ismerte a zárdában szolgálókat? Az intézőt? Az apácákat? A kertészt? Miután az asszony szép sorban megfelelt neki, Robin egy pénzérmét tett az asztalra, majd felállt, és elhagyta a házat. Sybil haladéktalanul követte. Minden házban, ahol megfordultak, ugyanez játszódott le. A legtöbb hely sötét volt, szűkös és nyirkos. Ráadásul büdös is. Egy idő után azért hozzá lehetett szokni. Az egyik jobb házban Robin rá tudta beszélni a tulajdonost, hogy hozzon nekik egy kis kenyeret és sajtot, de ezt leszámítva mindenütt megelégedtek az ivással. A férfi mindenhol ugyanazokat a kérdéseket tette fel, de sehol sem kapott igazán használható információt. Ám az egyik házban, ahová betért a kolostor egynémely munkása is, sikerült valamit megtudnia Tobiasról. Állítólag volt neki egy nagybátyja, aki egy körülbelül egynapi járásra fekvő faluban lakott. A sörtől enyhén becsípve Sybil csupán már arra volt képes, hogy Robint figyelje, és csodálja tárgyalókészségét. Hogyan is tarthatta őt korábban tehetetlennek, erőszakosnak és fenn-

60

héjázónak? Most teljesen lenyűgözte, ahogyan bánni tudott az emberekkel, ahogyan beszélt velük. Tulajdonképpen minden tetszett neki benne, sötét üstökétől kezdve a csizmájáig. Végül elérték az utolsó kimérést is. Sybil már nem csupán enyhén kapatos volt, és nagy fáradságába került, hogy figyelni tudjon Robinra. Felkapta a fejét, amikor a háziúr, egy ősz hajú, idős férfi arról számolt be, hogy három nappal ezelőtt megszólította két idegen, akik a vélhetően hosszú utazásuk miatt igen koszosak voltak, és elég furcsán viselkedtek. Hogy jobban hallhassa a történetet, a lány felállt, de nyomban el is esett volna, ha Robin nem kapja el gyorsan. – Az a kettő több kérdést tett fel, mint lordságod – vélte az öregember. – De az ő kérdéseik csakis a kolostor és az apácák körül forogtak. Azt feleltem, hogy nekünk csak kevés apácával van dolgunk, amire elég mogorván válaszoltak. Valamiért gyanúsnak tűntek nekem. Ámbár alig tudtam nekik felvilágosítást adni, nem hagyták abba a faggatózást, ezért az egyik apácához irányítottam őket, aki éppen akkor ment el kint az utcán, az öreg Maudhoz. Azt hiszem, nagy fába vágták a fejszéjüket – vihogott az öreg. Sybil rémülten pislogott. Maud! Nem azt vallotta – akárcsak a többi apáca –, hogy nem találkozott idegenekkel a múlt héten? Sybil csuklott egyet, mire Robin furcsán nézett rá, majd sietősen elköszönt az öregtől, és magával vonszolta a lányt. Robin nagy léptekkel haladt, Sybil alig tudta követni. Amikor végül maguk mögött tudták a falut, már alig kapott levegőt. Robin megállt, s őt fürkészte. – Mi baja van? – kérdezte. Sybil szótlanul bámult rá. Nem volt olyan helyzetben, hogy akár egyetlen értelmes gondolata legyen. Egy sötét tincs a férfi homlokába hullt, s a lány ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy visszasimítsa. Vagy hogy a férfit megcsókolja. Álmodozva nézett Robin csodálatos ajkára. Odatántorgott hozzá. – Hiszen kegyed részeg! – kiáltott amaz elhűlve. Sybil tágra nyílt szemekkel bámult rá. – Nem lett volna szabad innia! – szidta tovább a férfi. – De hát lordságod rendelte nekem a sört! – védekezett a lány. – A kísérőm, ezért kénytelen voltam mindkettőnknek kikérni valamit! Bíztam benne, hogy tudja, mennyit szabad innia, és mikor kell nemet mondania! – felelte Robin. Mérgesen elfordult, s maga elé mormolt valamit. Sybilnek olyan érzése támadt, hogy megbánthatta őt. – Nem vagyok részeg! – motyogott, és kihívóan felszegte a fejét. – Csak sör volt, ugyan már! – Éppen elég ahhoz, hogy elsüllyesszen egy hajót – vágott vissza Robin. Belenézett a lány szemébe. – Képtelenség, hogy ilyen állapotban vigyem vissza a kolostorba! – döntött aztán sötét ábrázattal. Sybilt azonban lekötötte az a sóvár vágy, hogy megcsókolja a lovag ajkát. Felnevetett, mire Robin halkan szitkozódni kezdett. – Menjünk a patakhoz – javasolta, és tehetetlenül beletúrt a hajába. Sybil sejtette, hogy azért tanácsolta ezt, mert víz alá akarja nyomni a fejét. Csikorgó léptekkel megfordult, és visszafelé igyekezett volna Wotten felé, Robin azonban megakadályozta ebben.

61

– Ott megmoshatja az arcát – nyugtatta meg, és aggódva fürkészte a lányt. – Feltéve, hogy még tud járni. – Természetesen tudok – biztosította Sybil, s megpróbált egyenesen menni, de minduntalan elvétette. – Elvégre idáig is eljutottam valahogy, nem igaz? És az arcom nem is koszos! Robin keservesen felsóhajtott, átkarolta a lányt a jobbjával, s mielőtt az észbe kaphatott volna, felemelte s a vállára vette. Sybil sivalkodni kezdett, mert forgott körülötte a világ. Becsukta a szemét, beszívta Robin illatát, érezte a kezét a testén… és akkor kis időre elsötétült körülötte minden. Hamarosan ismét magához tért, és ficánkolni kezdett a férfi vállán. Robin erősen tartotta, s a lánynak bizsergő érzése támadt, amint ott érezte kezét a lábán. Amikor megálltak, Sybil kinyitotta a szemét, és megállapította, hogy az erdei patakhoz értek. A napfény, amely áttört a fák ágai között, visszatükröződött a tiszta vízben. Sybil mély levegőt vett, és élvezte a friss falevelek, a fű illatát. Van ennél szebb dolog a világon? – tűnődött el ábrándozva. Robin végül leeresztette a földre, s a lány ellenállhatatlan vágyat érzett – iránta. Felsóhajtott, mert még mindig átfonta csípőjét a férfi, s kicsit közelebb húzódott hozzá. – Nem, ne tegye! – suttogta Robin rekedten. – Mit ne? – nézett rá Sybil nagy szemekkel. – Ne mozogjon! – mondta feszülten. – Ne szuszogjon így, és főleg… ne nézzen így rám! – Hogyan nézek lordságodra? – firtatta Sybil, és lesütötte a szemét. Hiszen beszélgetnek, teljesen természetes, hogy ránéz! Így aztán ismét ráemelte a tekintetét, s ábrándosan belenézett a szemébe, mely csábító volt, és végtelen mélységű, akár a sötét borostyán. Robin csendben figyelte őt. Amikor a lány észrevette az arckifejezését, elakadt a lélegzete. Testét jóleső borzongás járta át, különös feszültséget érzett a mellkasában, miközben a szíve egyre hevesebben vert. Hirtelen világossá vált számára, hogy nőként nem csekély befolyással bír a férfira. Robin független ember, egy lord, harcedzett lovag, de szemlátomást nem tud ellenállni az ő vonzerejének. Önuralma megingott, és a lányt elbűvölte, hogy valamiféle hatalma van a férfi fölött. Ez erőt adott neki, és a kezét Robin mellkasára fektette, noha az arra kérte őt, hogy ne mozduljon. Egy darabig mozdulatlanul álltak. Sybil keze remegett, amint ujjai alatt érezte az erős izmokat. Csak bámult a saját kezére, csodálkozva, hogy merte az ösztöneit követni, és egyszerűen megérinteni a férfit. Noha az sodronyinget viselt, így is érezte testének melegét, felgyorsult szívverését. Nem tudott mást tenni, mint ránézni. A lovag azonban csak röviden viszonozta pillantását, aztán lehajtotta a fejét, és megcsókolta… Sybil ösztönösen azonnal hozzásimult, Robin pedig átölelte, mintha soha többé nem is akarná elengedni. Ajka még őrjítőbb volt, mint arra a lány emlékezett, kemény, mégis lágy. Ő pedig sóvárogva kinyitotta a száját, amikor a férfi nyel bebocsátást kért, és teljes odaadással viszonoz csókjait. Amikor nyelvével megérintette a férfiét, s meghallotta Robin nyögését, eddig nem ismert szenvedély lobbant lángra testében. Még többet akart, egyre többet. Izgalommal töltötte el, hogy a férfi ilyen hevesen kívánja, ugyanakkor olyan érzése volt, mintha eggyé olvadna vele, a lelkével és erejével. Robin a hátát simogatta, s olyan hévvel csókolta, hogy a lány alig kapott levegőt. Szenvedélyes életerejével mégis többet adott neki, mint amennyit elvett tőle. Sybil elrévedve játszott

62

ujjaival a férfi dús hajával. Csodálatos érzés volt. Robin felemelte és gyengéden lefektette a puha fűbe a patak partján. Ajkával először az állát kényeztette, majd a nyakát. Sokáig elidőzött ott, ahol érezni lehetett vérének heves vágtáját, és Sybil megborzongott, amikor megérintette a keblét. Magánkívül hátravetette a fejét, és felnyögött. Tapasztalatlan lévén úgy érezte, hogy ösztönösen helyesen cselekedett, mert Robin már remegett az izgalomtól. Nyögve lehanyatlott a lányra, s felsőcombjával szétfeszítette a lábát. Sybil érezte testének forróságát és súlyát, a férfi pedig újfent vad és szenvedélyes csókokkal lepte meg. Kezével bele akart túrni a lány hajába, ám hirtelen megdermedt. Megrémült, lenézett a pihegő lányra, aztán gyorsan elfordult, mintha elviselhetetlen lenne számára ez a tekintet. Inkább bánatosnak látszott, mint izgatottnak. – Nem helyénvaló, amit teszünk – állapította meg rekedten. – De – suttogta Sybil. Az égvilágon semmi nem tűnt számára ennél fontosabbnak és őszintébbnek. Kezét a férfi hajába rejtette, s lehúzta a fejét magához. Nem akart lemondani arról az érzésről, amely végigvágtázott a testén, amikor összeért az ajkuk. Még egyszer forrón és szenvedélyesen megcsókolták egymást, ám csak rövid időre, mert Robin azonnal visszahúzódott. – Nem szabad megtörténnie – mondta nyersen és határozottan. – Be van rúgva. – Nem! – tiltakozott Sybil, mert biztos volt benne, hogy a kábultságának semmi köze a söriváshoz, sokkal inkább valami mással kapcsolatos. Robin nem hagyta magát megtéveszteni. Kibontakozott az ölelésből, majd felállt. – Amit tettünk, nemcsak hogy helytelen, de veszélyes is – dünnyögte, és felhúzta Sybilt is a földről. A lány át akarta ölelni őt, ám a férfi elhárította a mozdulatot. – Menjünk! – mondta és nekilódult, anélkül hogy ügyet vetett volna Sybilre. Neki pedig nem maradt más választása, mint zavartan követni őt. Közben azon morfondírozott, mi lehet az oka a férfi hirtelen megváltozott hangulatának. Talán valami olyasmit tett, amivel felmérgesítette? Túl tapasztalannak tartja őt, vagy talán túl esetlennek? Noha szégyellte magát emiatt, belül heves vágyat érzett, amelyet nem tudott elnyomni. Nem tette, és most már nem is teheti le az örökfogadalmat mindazok után, ami az imént történt. Nem lenne helyénvaló, ha ezek után belépne a rendbe. Ezen a délutánon egy olyan oldalát élte meg a saját természetének, amelyet azelőtt nem ismert. Olybá tűnt számára, mintha egy hosszú, tompa álomból ébredne, és most már lehetetlennek tartotta, hogy folytassa a zárdában azt a szomorú életet, nem is beszélve arról, hogy egy béketűrő, szemérmes apáca legyen. Komolyan átgondolt mindent, az életét, a környezetét és a jövőjét. Minél közelebb értek a zárdához, annál inkább nőtt benne az elutasítás az eddigi életével szemben, és amikor megpillantotta a kolostor falait, visszariadt. Sejtette: hamarosan meghozza a döntést, hogy elhagyja a rendet.

8. 63

Megkönnyebbülve, hogy Sybilt visszavitte a kolostorba, Robin már nem aggódott a biztonsága miatt, hanem azonnal a cellájába sietett. Noha örült, hogy még éppen megmenekült Sybil végzetes befolyása alól, egész éjjel nyugtalanul hánykolódott az ágyában. Félig álomba merülve, félig ébren olyan látomása volt, hogy egy gonosztevő behatol az apácák hálótermébe, és mindannyiukat meggyilkolja. Verejtékben úszva ébredt fel, és az a különös vágy fogta el, hogy mindig Sybil mellett legyen. Legjobban annak örült volna, ha a lány mellett feküdhetne, hogy meg tudja őt védeni. Olyan erős nyugtalanság fogta el, hogy nem bírt magával, s azon tanakodott, milyen ürüggyel tarthatna őrséget az apácák hálótermében. Végül elvetette ezt az illetlen gondolatot, s megpróbált végre álomba szenderülni. Mindhiába. Az első hajnali derengésre fáradtan és idegesen kelt fel, és megbízta az egyik szolgálót, hogy azonnal vigyen el egy üzenetet Badderslybe – azzal az utasítással, hogy ide rendeli néhány vitézét. Mivel számolnia kellett vele, hogy Elisa gyilkosa még mindig itt tartózkodik, szükségesnek tartotta, hogy gondoskodjon az apácák biztonságáról. Ő maga nem lehet ott mindig és mindenütt, a kolostort pedig nem akarta őrszem nélkül hagyni, amikor elmegy megkeresni Tobiast. Ha a gyilkosságot Elisa szeretője követte el, nem fenyegeti veszély a többi apácát. Ám valami még mindig nyugtalanította Robint. Ezért sokkal ésszerűbbnek tűnt, ha magával viszi Sybilt az útra Tobias nagybátyjához. De ha útközben rájuk támadnának, a lány veszélyben lenne. Mindazonáltal be kellett ismernie, hogy ő maga volt az egyetlen, aki előző nap veszélybe sodorta. Ezért eltökélte, hogy magával viszi néhány vitézét. Segítségére lehetnek az esetleges támadások kivédésében, és nem kellene kettesben lennie az úton Sybillel. Ámbár megfogadta, hogy mindig a lány közelében fog tartózkodni, hogy megvédhesse őt, de most már nem tudta vállalni érte a felelősséget, ha egyedül marad vele. Megrázkódtatásként érte, hogy ennyire tűzbe hozza Sybil közelsége. Nem tudta kiverni a fejéből, amint a lány ott feküdt a bársonyos fűben. És ebben a pillanatban végleg elveszítette a józan eszét. S valószínűleg még többet is: a szívét. Ez utóbbiról nem is akart tudomást venni. Bebeszélte magának, hogy csupán testi vágy hajtotta, kiváltképp, mert közben rájött, hogy ezt nem tudja megzabolázni, elég volt, ha a lány csak hozzáért. Mégis, ha a testi vágy volt az egyetlen gondja, miért nem csupán a teste, hanem az egész lénye iránt érzi ezt a leírhatatlan vágyakozást? Lassacskán olybá tűnt, mintha egymásnak rendelte volna őket a sors. Robin kényelmetlenül érezte magát a bőrében, mert hirtelen rádöbbent, hogy feleségül szeretné venni Sybilt. Nem fogok megházasodni, akár átokról van szó, akár nem! – tiltakozott benne egy hang. Noha Vala nem tudott neki segíteni, mégis olyan érzése volt, hogy varázserő nélkül is ura lehet a sorsának. Egy de Burgh vagyok, és senki nem tud arra kényszeríteni, hogy akaratom ellenében cselekedjek, gondolta elszántan. Sikerült fellelnie Vala és Elisa lakhelyét, a gyilkosság felderítése után pedig elutazik, és sosem látja viszont Sybilt. A gondolatra, hogy örökre le kell mondania a csókjairól és élcelődéseiről, görcsös fájdalomba rándult a gyomra, ámde elég erős ő ahhoz, hogy megbirkózzon vele! Nem fog amiatt összetörni, mert elveszíti egy kísérőjét, aki sokkal jobban összezavarta, mintsem szerette volna. Minél előbb elszabadulok innen, annál jobb, vélte Robin.

64

Meg kell hagyni, a gyilkosság felderítése bonyolultabbnak bizonyult, mint ez elsőre tűnt. A lovag eltöprengett: vajon az intéző volt-e a tettes, aki meglopta a zárdát, a hataloméhes apáca, vagy a munkás, a lány szeretője? Esdve imádkozott, nehogy legyen még más gyanúsított is, különben egy örökkévalóságig tarthat, mire megoldja az esetet. Sajnálatos módon a bátyja nem világosította fel arról, milyen sokrétű feladata lehet egy halottkémnek. Mivel Robinnak további információkra volt szüksége a nyomozáshoz, azzal töltötte a napot, hogy kihallgatta a kolostor szolgálóit. Noha nem tudta megakadályozni, hogy Sybil a segítőjeként jelen legyen, ügyelt rá, hogy illendő távolságot tartson tőle, és a szükségesnél többször ne nézzen rá. Szerencsére úgy tűnt, Sybil is nagyon iparkodik elfelejteni az előző nap történteket. Mélyen a gondolataiba merült, és csak akkor váltott szót a lovaggal, ha az elkerülhetetlen volt. Sajnos a szolgálóktól sem jutottak semmiféle hasznos információ birtokába. A legtöbb női és férfi segéderő teljesen zárkózott és gátlásos volt. Talán nem akartak rosszat mondani az apácákra, vagy attól féltek, hogy kegyvesztettek lennének az apátnőnél a vallomásuk miatt. Vagy pedig készakarva tartják vissza az információt, hogy egy konkrét személyt védjenek így? – tépelődött Robin, aztán megrázta a fejét. Az eset így is elég bonyolult már, ő pedig szerette volna legalább a legfontosabb kérdéseket tisztázni. Amikor megérkeztek a férfiak Badderslyből, Robin egyből jobb kedvre derült. Végre ismét együtt lehetett hűséges embereivel, akik egészen mások voltak, mint akik ebben a világtól elzárt kolostorban éltek. Persze még jobb lett volna, ha a csatlósain kívül az egyik bátyja is eljött volna, akivel megbeszélhette volna a gondjait. De csak Reynold és Nicholas, a legfiatalabb öccse volt még rajta kívül nőtlen, és Reynold már félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy nem hisz ebben a házasságosdi átokban. Így aztán Robinnak egyedül kellett megbirkóznia a gondjaival. Habár egész este együtt ivott és kockázott a badderslyi vitézekkel, nem szórakozott olyan jól, mint máskülönben. Valamiért nyomott volt a hangulata, és nem tudott igazán odafigyelni. Úgy vélte, az a mágikus átok a felelős ezért, és konokul még többet kezdett inni és játszani. Ám ez sem hozott vigaszt, ráadásul másnap reggel még kutyául is érezte magát. A gondok mellé, melyek amúgy is kínozták, most még fejfájás is társult, s a nyugtalan éjszaka egyéb utóhatásai. Rosszkedvűen nyergelte fel csatalovát a Ryewaterbe vezető útra. Sybil is a terhére volt, aki közben figyelte, s felesleges kérdéseket tett fel neki. – Biztos benne, hogy az a férfi a sörfőzdéből azt mondta, hogy Tobias rokona Ryewaterben él? – érdeklődött a lány, s arra kényszerítette ezzel a lovagot, hogy feléje forduljon. Robin szíve akaratlanul is hevesebben kezdett verni, s a vágyakozás majd eszét vette. Miért ilyen szép? – tépelődött, amint elnézte a lányt. Sokkal könnyebb lenne ellenállni egy olyan rusnya teremtésnek, mint Geoffrey felesége. – Biztos benne? – ismételte meg Sybil morcos tekintettel. – Igen – felelte Robin, és megsarkantyúzta a lovát, hogy elkerülje a további társalgást. Már megbánta, hogy elhívta az útra a novíciát. Miatta lassabban fognak majd haladni. Nem tudta, mennyi időre van szükség, amíg Ryewaterbe érnek, szerette volna egy napon belül letudni az utat. Előző nap elrendelte, hogy egy szolgáló kísérje Sybilt, de ezt a lány teljesen feleslegesnek ítélte meg.

65

Robinnak voltaképpen igen tetszett, hogy Sybil olyan nő, aki tud magáról gondoskodni. A sógornőin kívül, akik szintén meglehetősen talpraesettek voltak, csak olyan nemesi hölgyeket ismert, akik el voltak kényeztetve. Még ha csupán egy éjszakai táborról volt is szó, akkor is különleges fekvőalkalmatosságokat követeltek, és mogorvák lettek, ha nem tudták teljesíteni igényes kívánságaikat. Sybil sosem támasztott ilyesféle igényest, és a férfi hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy elkényeztesse mindazzal a fényűzéssel, amelyről eddig le kellett mondania. Sokkal jobbat érdemel, szögezte le magában, ám aztán elhessegette ezeket a gondolatokat. Komoly arckifejezéssel lovagolt előre, s ügyelt, hogy a vitézei mellett maradjon, a lehető legtávolabb Sybiltől, de azért ne túl messze. Még mindig kerülni akarta a közelségét, egyúttal azonban senkiben sem bízott meg, hogy úgy meg tudná védeni, mint ő. A Ryewaterbe vezető úton megpróbált Tobias felkutatására összpontosítani. Sybil a csapat végén lovagolt, de amikor a láthatáron feltűnt a kis falu, felzárkózott Robinhoz. A férfi meglazította a nyakkivágását, mert egyszeriben túl szűknek találta. – Megint a kiütése kínozza? – kérdezte a lány huncut mosollyal. – Igen – felelte Robin. – Megvakarászna jó alaposan? – érdeklődött ártatlanul. Sybil mérgesen nézett rá, ám a férfi észrevette a szája sarkában megránduló izmocskát. – Ha megdörgölsz, én is szívesen megdörgöllek téged – susogta Robin. – Ahogy gondolja – válaszolta a lány lehajtott fejjel. Jól hallotta? Futva a lányra pillantott. Szemlátomást nem volt mérges, amiért Robin előző nap félbeszakította az enyelgését ott a patakparton. A férfi elgondolkozott és gyanakodni kezdett. Nem kizárt, hogy a lány a parton csak számításból megjátszotta, milyen szenvedélyes, mert így akarta rávenni a házasságra – főleg, ha belegondolunk, hogy máskülönben inkább engedetlenül és elutasítóan viselkedett vele. – A harisnyája is túl szűk? – kérdezte Sybil, és pajkosan ránézett. – Tessék?! – hüledezett a lovag. – Egészében véve nagyon meggyötörtnek látszik. Állandóan ráncolja a homlokát, vagy sóhajtozik – jelezte a lány. Robin a döbbenettől alig jutott szóhoz. Sybil megjegyzése mindazonáltal helytálló volt, de ezt világért sem vallotta volna be. – Úgy tűnik, különös érdeklődéssel viseltetik öltözékem iránt – felelte ehelyett harapósan, majd leszállt a lóról. – Nem gondolja, hogy az érdeklődése kissé bizalmas? A novícia nem is sejthette, milyen gyakran volt túl szűk az a harisnya az utóbbi napokban… Nem is beszélve arról, hogy többnyire ő maga volt ennek az oka. Erre a gondolatra a férfit ismét sóvár vágy kerítette hatalmába. Átkozott nőszemély! Talán most azonnal meg kellene neki mutatnia, mi az, ami kitölti a nadrágját… De ma nincs becsípve, sajnálkozott Robin. Tegnap bezzeg milyen kedves volt vele Sybil, milyen készségesen csókolta, mennyire szenvedélyesen! Mintha soha nem is akarná elereszteni. Halkan felnyögött, majd odalépett az egyik falubélihez, aki éppen keresztezte az útjukat. – Maradjon itt! – kiáltotta vissza a lánynak a válla fölött. – És iparkodjon legalább egyszer eleget tenni az utasításaimnak! Anélkül hogy figyelmet szentelt volna Sybil rosszkedvének, a helybélivel kezdett foglalkozni. Mivel Ryewater egy igen piciny község volt, a falubéli férfi rögtön tudta, ki Tobias. Robin azonnal visszament a lovához, s kiadta a parancsot, hogy kövessék őt a földre, ahol a fiú állítólag dolgozik.

66

Egy kis erdőn lovagoltak keresztül, mígnem a szántóföldre értek. Robin megállt, amikor észrevette az ott serénykedő két embert. Leugrott a lováról, s utasította csapatát, hogy ott várjanak rá. Sybil azonban a legkisebb jelét sem mutatta, hogy követné a parancsait. Alig tett meg Robin pár lépést, a lány már utol is érte. – Nyilvánvalóan elkerülte a figyelmét, hogy én vagyok az egyetlen, aki ismeri Tobiast – mondta, és a szeme ismét lázadóan villogott. Robin bólintott, mert sejtette, hogy bármiféle ellenvetés hasztalan lenne. A két férfi félbehagyta a munkáját, s felnéztek a jövevényekre. Sybil megragadta a lovag karját. – Ő az – suttogta. Robin a kardja markolatára tette a kezét, hogy gyorsan előránthassa azt, ha bármelyik fickó el akarna menekülni. Ám ők nyugodtan viselkedtek, bizalmatlanul méregetve a hívatlan látogatókat. Amikor odaértek hozzájuk, Robin a lány elé állt. – Maga Tobias? – kérdezte, mire a magasabbik férfi rémülten bólintott. Amikor felfedezte Sybil apácaruháját, még bizonytalanabbnak látszott. Kapkodva vette a levegőt, amit Robin a bűnössége bizonyítékának tekintett. Az idősebb férfi azonban nyugodtan a lovaghoz lépett. – Ki az úr, és mit akar itt? – Robin de Burghnak hívnak, és a bátyám, Baddersly lordja képviseletében vagyok itt. Halottkémi teendőim ügyében jöttem. Engem bíztak meg egy gyilkosság kinyomozásával. Megöltek egy apácát a Minden Szenvedések Anyja kolostorban, ezért szeretnék beszélni az unokaöccsével. Az idős férfi kurtán bólintott és visszavonult. Robin Tobiashoz fordult, egy fiatal, magas, vékony, tiszta tekintetű férfihoz. Szemlátomást még nem ért el a faluba a hír, hogy elfogták az intézőt, mert Tobias nem próbált meg védekezni vagy mást bevádolni. Megkövült arccal nézett a lovagra, amitől az elbizonytalanodott. A fiú alig nőtt még ki a kamaszkorból, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy gyilkos. Ám a külső benyomás megtévesztő lehet, ezért aztán Robin szigorú tekintetet vetett rá. – Dolgoztál a zárdának? – kérdezte. Tobias bólintott. – És miért menekültél el olyan hirtelen? – A bátyám… – felelte a fiú, és nagyot nyelt – a bátyám tanácsolta, hogy jöjjek el. Ő tu dott… Elisáról és rólam, és attól félt, hogy felakasztanak, mielőtt meghallgatnának. – Mit tudnál mesélni nekünk? – tudakolta Sybil, Robin mellé lépve. – Nem én öltem meg! – kiáltotta Tobias. – Igen, vétkeztem vele, de szerettem őt! Feleségül akartam venni, de ő azt mondta, hogy a püspök és a rend sosem engedné szabadon, és követnének bennünket, bárhová menekülnénk. – Szaggatottan lélegzett, és megszédült, ezért Robin megfogta. A lovag jogosnak tartotta Elisa félelmeit. Tudta, hogy egy hitehagyott apáca, aki letette az örökfogadalmat, könyörtelenebb üldözésre és keményebb büntetésre számíthat, mint egy házasságtörő asszony. Az egyházi és világi urak egyetértettek abban, hogy mindenkit, aki kilép egy rendi közösségből, feltétlenül vissza kell oda vinni. Néhányukat akaratuk ellenére örök

67

életükre fogva tartották büntetésül. Magas ár azért a boldogságért, hogy rövid időre élvezhették a szabad életet. – Elisa sosem akart apáca lenni. Az öreg apátnő vette rá, hogy letegye az örökfogadalmat. Ezért úgy gondoltam, nincs joguk arra kényszeríteni, hogy a kolostorban maradjon. Már alig bírtam elviselni az örökös titkolózást és a titkos találkákat, ezért nagyon örültem, amikor felbukkant az a két különös férfi, és utána érdeklődtek – jelentette Tobias elkínzott arccal. – Miféle különös férfiak? – ráncolta Robin a homlokát. Tobias megrázta a fejét. – Odajöttek hozzám, amikor a gyümölcsösben dolgoztam. Azt hittem, Elisa írt nekik, vagy más módon tájékoztatta őket rólam, és ezért fordultak hozzám. Az állították, hogy Elisa rokonai, én meg azt hittem… – Zokogva félbehagyta. – Azt hittem, ők majd segítenek neki eljönni a zárdából, például érvényesítik a befolyásukat, vagy pénzzel kiváltják őt. – Felemelte a fejét, s olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy Robin mélyen meghatódott. – Sosem gondoltam volna, hogy megölik Elisát, soha, esküszöm! – tört ki belőle. – Ha csak sejtettem volna, mit terveznek, nyomban lerángattam volna őket a nemes lovaikról, akkor is, ha tömlöcbe zártak volna érte! – Honnan veszed a bizonyosságot, hogy az a két férfi követte el a gyilkosságot? – kérdezte Robin, noha tartott tőle, hogy Tobiasnak helyes a feltételezése. A fiú elkeseredettnek látszott. – Amikor azon az éjjelen találkoztunk, megtudtam Elisától, hogy nincsenek rokonai, és különben sem tartja senkivel a kapcsolatot a kolostoron kívül. Ráadásul a férfiak hazudtak, amikor azt állították, hogy elmentek a kolostorba. Senki nem érdeklődött ott Elisa után, és új vendégeket sem fogadtak a zárdában. Sybil elmesélte volna Elisának, ha új vendégeket kellett volna elszállásolni. Robin szerette volna átkarolni Sybil vállát. Fel is emelte a karját, ám aztán visszaengedte. Tobias a fejét csóválta. – Valami itt nincs rendben. Miért kérdezősködtek annyit Elisáról, ha aztán csak úgy köddé váltak? Megpróbáltam rábeszélni Elisát, hogy szökjön meg velem, de nem merte megtenni. Csak azt láttam, amikor a falon visszamászott a kolostorba. Sosem hittem volna, hogy a halál leselkedik ott rá. Nem lett volna szabad elengednem! – Úgy véled tehát, hogy azok a férfiak követtek téged, mert tudták, hogy Elisával fogsz találkozni, és aztán meglesték őt, amikor visszament a kolostorba? Tobias boldogtalanul bólintott. – Hányan voltak? Le tudod írni őket? – firtatta Robin. – Ketten voltak, átlagos kinézetűek. Mindkettő fekete hajú, és úgy tűnt, hogy testvérek. Ezért hittem el nekik a rokonságról szóló mesét is – rázta meg a fejét. – Nemesi öltözéket viseltek, és nagy, fekete csataménen lovagoltak, nem igáslovak voltak. Robin gondterhelten bólintott. Tobias leírása megfelelt annak, amit a sörfőzdében a csapos mesélt a két idegenről, akik a kolostorról kérdezősködtek, majd Mauddal beszélgettek. Hirtelen rájött, ki lehet az a két férfi. – Bárcsak sose beszéltem volna velük! Nem lett volna szabad elengednem Elisát, hanem meg kellett volna szöknünk! Üldözött volna minket a püspök, de legalább egy kis időre élvezhettük volna a boldogságunkat, és még most is életben lenne! – Tobias a kezébe temette az arcát, és keservesen zokogott.

68

– Elárultak valamit ezek a férfiak a származásukról? – kérdezte Robin, miközben balsejtelme támadt. – Walesből jöttek – mondta a fiatalember, s a fájdalomtól elgyötörten a földre rogyott. Nagybátyja odasietett hozzá, Robin pedig sietősen visszament a lovához. Sybil szapora léptekkel követte a lovagot, aki a gondolataiba mélyedt, s ez visszatartotta a lányt, hogy megfogja a karját. – Mi folyik itt? – kérdezte azért. Robin habozott, s egy pillantást vetett Tobiasra. – Itt nem beszélhetünk róla – felelte. – Később mindent elmagyarázok. – Nem! Szeretném, ha azonnal elmondaná – követelte a lány. Körbenézett, s magával húzta a férfit egy kisebb égererdőbe. Robin nem tudta, hogy nevessen-e, vagy veszekedjen. Egy pöttöm apáca előírja neki, mit tegyen! Mégsem akarta lerázni magáról a kezét, mert az érintése melegséggel töltötte el, ami megindította a szívét. Sajnos azonban a lány azonnal elengedte, amint beértek az erdőbe, s kérdőn nézett rá. De hát mit mondhatna neki? Volt ugyan egy gyanúja, de ezt még nem akarta felfedni. Ráadásul határozott félelem is kínozta. Ujjaival zavartan végigszántott a haján, előrébb lépett, s leült egy nagy farönkre. Nehezen lélegzett. Nyomasztó hangulat telepedett rá, s heves szemrehányásokkal illette saját magát. – Az a benyomásom, hogy hisz Tobiasnak – szólalt meg Sybil. – Én magam is hihetőbbnek érzem a történetét, mint az intézőét, de lordságod miért biztos benne? Úgy véli, hogy arról a két idegenről van szó, aki a faluban is felbukkant? Robin némán bólintott. Ám a lány nem elégedett meg ennyivel. – Ha valóban nem az intéző és nem is Tobias ölte meg Elisát, akkor Maud lenne felelős a gyilkosságért? Megbízhatta a két idegent, hogy öljék meg. Robin a csizmája orrát bámulta. – Azt hiszem, tudom, ki ölte meg. Sem az intéző, sem a szeretője, és nem is az irigy apáca – felelte vontatott hangon. – Hanem ki volt az? – Fogalmam sincs – mormolta Robin. – Az előbb azt mondta, hogy… – Az egész az én hibám – emelte fel a fejét a lovag. – Mit jelentsen ez? – értetlenkedett Sybil. – Én indultam Vala L'Estrange keresésére – kezdett bele Robin, mintha ez mindent megmagyarázna. Mély levegőt vett. – Érdeklődtem Vala és a lánya után Marche-éknál, mert Vala egy walesi fejedelemhez ment feleségül. Azt hiszem… attól tartok, valaki más is felfigyelt rá, és meg akart előzni. – Vala walesi hercegnő lett volna? – csodálkozott Sybil. – Egy fejedelemhez ment feleségül – helyesbített Robin. – Ám aztán elmenekült Walesből, de hogy milyen okból, azt nem tudom megmondani. Talán félt tőle, hogy a lánya az Anglia és Wales közötti politikai versengés bábujává válik. Nem tudom, mi késztette menekvésre, de miután kiderítettem, hová menekült, úgy tűnik, mások is a keresésére indultak, méghozzá azzal a szándékkal, hogy megöljék. És amikor megtudták, hogy meghalt, megölték a lányát. – Nem értem az egészet. Valának volt egy lánya? Kire gondol?

69

– Elisára – válaszolta Robin borúsan. – Vala magával vitte a kolostorba. – Arra számított, hogy Sybil, Elisa legjobb barátnője, keserű szemrehányásokkal fogja őt illetni, ám nem tette. Robin úgy érezte, felelős a gyilkosságért. Noha semmi kivetnivalót nem talált abban, ha ellenséges vitézeket kellett megölnie egy harcban, de azt megbocsáthatatlannak tartotta, hogy egy ártatlan apáca meggyilkolásához bármi köze legyen az önző viselkedése miatt. – Megbocsásson, de ezt az egészet aligha tudom elhinni – szólt Sybil. – Vala walesi fejedelemasszony volt, Elisa pedig a lánya? – Hevesen csóválta a fejét, mintha teljesen kizártnak tartaná. A férfi a homlokát ráncolta. – A könyvekben az áll, hogy Valát Elisával együtt fogadták be a kolostorba. Mindketten háborítatlanul éltek a zárdában, amíg a kutatásommal fel nem hívtam az ellenségeik figyelmét rájuk. Nem tudom, hogy ezek angolok vagy walesiek, de valaki kifejezetten azért jött ide, hogy a család utolsó tagjait is megölje – mondta Robin megtörten. – Nem szabad ilyesmire gondolnia! – kiáltotta Sybil. – Wales mindig is politikai harcok célpontja volt. Valát és Elisát előbb vagy utóbb úgyis megtalálták volna az ellenségeik. Elisa világi ármánykodás áldozata lett, függetlenül lordságod dolgaitól. – Együtt érzőn megsimogatta a férfi haját, majd magához húzta a fejét. Ezzel az egyszerű mozdulattal sikerült kirángatnia Robint búskomor hangulatából. Megbabonázva nézett a novíciára. A lombkoronán keresztül gyenge fény vetődött a lány arcára, s a férfi szemében most olyan volt, mint egy angyal. A tekintete szeretetteljes együttérzést tükrözött. Ez a nő képes volt olyan bensőséges kapcsolatot kialakítani vele, amelyet Robin azelőtt még sosem tapasztalt meg. És ez volt az, ami miatt ő lehet a végzete. Már csak ha a lányra pillantott, az érzések olyan heves áradata lepte el, amely ellen tehetetlen volt. S mint mindig, most is könyörtelenül letaglózta a szenvedélyes vágyakozás. Nem volt ereje ez ellen védekezni, de nem is akart. Mohó csókkal lepte meg a lányt – viharossal, szenvedélyessel és birtoklóval. Ezt a nőt neki rendelte a sors, Robin pedig akarta őt, ezért átölelte, s az ölébe húzta. De még így sem volt elég közel hozzá. Megsimogatta a hátát, kezét lecsúsztatta a csípőjére, majd egy kissé felemelte úgy, hogy a lány szinte lovagló ülésben találta magát. Ruhája közben felcsúszott, s meztelen combját a lovag izmos testéhez nyomta. – Igen – suttogta Robin. Még szenvedélyesebben csókolta, mintha semmi más nem bírna jelentőséggel a világon, csak ez a nő. És Sybil minden volt, csak szemérmes nem. Szenvedélyesen viszonozta a férfi csókjait, ujjait belemélyesztette a hajába, s átölelte, hogy még erősebben hozzásimulhasson. Robin közben érezte keblének enyhe nyomását a mellkasán. Felnyögött, a lány fátyláért nyúlt, s lehúzta a fejéről. A látvány, amely így a szeme elé tárult, lélegzetelállító volt: vörösben aranyló fürtök hullottak alá. – Csodaszép – álmélkodott. – Csodaszép hajad van. Az elragadtatástól majdnem felnevetett. Ez nő az övé, az ő ladyje, és ez a nő hihetetlenül szép és szeretetreméltó. Arcát a lány hajába temette, élvezte csodálatos illatát. Aztán kezét is a hajzuhatagba süllyesztette, s ismét megcsókolta a lányt. A kéj letaglózta, könyörtelenül, megállíthatatlanul, s már nem is akart küzdeni ellene. Túl nagy volt a kísértés. Túl erős volt a vágy. Túl közel volt Sybil. És túl szép volt. Robin nem tudott, és nem akart immár józan maradni. Akarta a lányt, azonnal, itt és most. Olyan érzése

70

volt, hogy nyomban belehal, ha nem olvadhat eggyé vele. Átkarolta a csípőjét, még erősebben magához szorította, és hangosan felnyögött, amikor érezte a lüktetést az alsótestében. Nem tehetett mást: fel-alá csúsztatta magán a lányt. – Igen, ó, igen! – kiáltotta, s a mámortól hátrahajtotta a fejét. Mintegy mellékesen érzékelte a kék eget a falevelek között, de azon kívül minden földi dolog teljesen elveszítette jelentőségét. Olyan érzése volt, hogy a hetedik mennyországban lebegnek. Mégis megállt a mozgásban, amikor az avar hirtelen megzörrent. Ám Sybil rekedten és izgatottan suttogta a nevét, s ezzel újfent felszította benne a vágy tüzét. Robin összeszorította a fogát, olyan erősen, hogy az már majdnem fájt, noha tudta, hogy ilyen erős szenvedélyt képtelenség megfékezni. Ezért Sybil ruhája alá csúsztatta a kezét, s a lány rekedt kiáltást hallatott, amikor ujjával megérintette azt a helyet, ahol érezte a sóvár lüktetést. Testén a kéj hullámai söpörtek át. Ám ekkor ismét hallani vélte a zörejt, most azonban jóval hangosabban, mint az imént, s ezúttal nem hagyhatta figyelmen kívül. Rémülten hatolt el a tudatáig, hogy akár meg is támadhatják őket. Szidta magát, amiért oly könnyelmű volt, hogy az erdő közepén, a lovától távol, egy farönkön ülve enyelegni kezdett Sybillel. Itt és ebben a kényes helyzetben könnyű zsákmánya lehetnének útonállóknak vagy más gonosztevőknek. Ezért rögvest a kardjáért nyúlt és felugrott, miközben a lány lehuppant az öléből az avarba. Robin elszántan és kivont karddal csörtetett abba az irányba, ahonnan a zajt hallotta. Hirtelen egy nagy őzbakot pillantott meg, amely azonnal menekülőre fogta, amikor észrevette a férfit. A lovag mérgesen nézett utána, s szégyellte magát, hogy túlértékelte a helyzetet. Háta mögül ismét zajt hallott, amely harangok tiszta csengésére emlékeztette. Harangok? Megfordult, s meg kellett állapítania, hogy az a harangszó… Sybil hangos kacagása. A lány a földön ült, arcán zavar tükröződött, egyben látszott rajta, hogy szórakoztatja is a helyzet. A csodálatos hajzuhataggal, amely aláomlott a vállán és a hátán, kifejezetten szeretni valónak látszott. Noha támadás nem fenyegette őket, Robin felismerte, hogy sokkal nagyobb veszélyben voltak. Mélyeket lélegzett, és lassacskán kitisztult a feje. Igen kényes helyzetbe sodorta magát és Sybilt, és ez a felismerés a szenvedély utolsó szikráját is kioltotta benne. Rémülten állapította meg, hogy majdnem megfosztotta Sybilt az ártatlanságától. Egy apácanövendéket, ráadásul egy olyan nőt, akiről tudta, hogy házasságra csábíthatja! Figyelmesen nézte a lányt, és biztos volt benne, hogy az tudatosan alakította így ezt a viszonyt. Be akarja hálózni. De ez sosem fog neki sikerülni! A férfi eldöntötte már régen, hogy sem őt, sem más nőt nem vesz feleségül. Sosem adná fel a szabadságát és függetlenségét néhány röpke pillanatig tartó szenvedélyes boldogságért. Ámbár nem tudta feloldani az átkot, de nem is hagyja magát házasságra kényszeríteni! Megpróbált lehiggadni. Sybil közben abbahagyta a nevetést, és amikor a férfi ránézett, észrevette, hogy szomorú és megbántott. Ez megindította a szívét, és fontolóra vette, hogy a lány esetleg ártatlan, és ugyanúgy, mint ő, áldozata lehet valami mágikus összeesküvésnek. Nem volt benne biztos, mit kellene hinnie. Kétségbeesetten beletúrt a hajába. – Menjünk! – mondta, s elindult kifelé az erdőből azzal a szándékkal, hogy nem teszi ki magát többet semmiféle csábító helyzetnek. Sybil követte, és amikor elhagyták a berket, a férfi megpillantotta vitézeit, akik türelmesen várakoztak. Robin halkan szitkozódott. Voltaképpen azért hozta magával a katonákat, hogy

71

be legyen kettesben Sybillel, és ne kerüljön vele kényes helyzetbe. Most attól tartott, hogy arról beszélgettek a vitézek, vajon mit művelhet a csinos apácanövendékkel olyan sokáig. Robin szörnyen dühös volt, és megesküdött magában, hogy emberei fejét veszi, ha a zárdában bárkinek is akár egyetlen szó a fülébe jut erről az esetről.

72

9. Ryewaterbe érve egy fogadóban szálltak meg. Sybil és a fiatal szolgálólány, aki a kíséretére lett kirendelve, egy apró szobát kapott, míg Robin és a vitézei együtt aludtak egy nagy hálóteremben. Sybil még sosem járt fogadóban. Döbbenten nézte a gondozatlan, rosszul felszerelt lakrészeket. A dohos szag és az ütött-kopott berendezés sem tudta elrontani azt az örömét, hogy életében először tölthette az éjszakát a kolostor falain kívül. Végtelenül szabadnak érezte magát, és élvezte ezt az újdonságot. Az út elején még az hajtotta, hogy megtalálják Tobiast, ám most, a szobácska sötétjében bizsergető izgalmat érzett arra a gondolatra, hogy szabad és független lehet. Ha akarná, elhagyhatná a fogadót, anélkül hogy ebben bárki megakadályozná. Csábító elképzelés volt, amelytől elállt a lélegzete. Noha nem ez volt az első alkalom, hogy azt fontolgatta, elszökik a zárdából, most az volt a benyomása, hogy Elisa halála óta ez az elképzelés még csábítóbb és sürgetőbb lett. Vagy Robin felbukkanása váltotta volna ki belőle ezt a késztetést? Akárhogyan is, ideje lenne eldöntenie, miként akarja folytatni az életét. Már régóta csak halogatta az örökfogadalmat, amely mindörökre a zárda közösségéhez láncolná. Mindazonáltal tudta, hogy a kolostoron belül védelmet élvez, egy összetartó közösséghez tartozik, amit pedig a világi társadalomban nem egykönnyen találhatna meg. Ennek ellenére a lelke mélyén mindig a világi életre vágyott. Most azonban felismerte, hogy a félelem ösztönözte arra, hogy kitartson: félelem a változtatástól, az ismeretlentől, a saját függetlenségétől. Szégyellte magát a kishitűsége miatt, egyúttal be kellett ismernie, hogy nem tudna továbbra is úgy élni, mint eddig. Többé már nem lenne képes kiszolgálni a kolostor vendégeit, ha nincs lehetősége a világuk részévé válni. Az elmúlt éjjeleken gyakorta éberen feküdt az ágyában, s a jövőjéről gondolkozott. A döntés már régen esedékes volt: nem tudná apácaként leélni az életét. Az elhatározásban valószínűleg nagy szerepet játszott, hogy látta, milyen rövid, boldogtalan élet jutott részül Elisának, és hogy ő maga roppant módon élvezte Robinnal ezt az utat. Biztosan az is segített a döntésben, hogy amikor a lovaggal enyelgett, életében először érezte magát valóban elevennek. A valódi ok azonban nem a szerelmi játszadozásban rejlett, sem abban, hogy becsípett a sörtől. Ami után Sybil a lelke mélyén vágyott, az a szántóföldek csodálatos látványa volt a csillogó déli verőfényben. És milyen gyönyörű volt a patak, amikor a lemenő nap rőtarany parazsa visszatükröződött benne… Az a tudat, hogy ezek az egyszerű, mégis csodálatos dolgokat a világi társadalom emberei bármikor élvezhetik, adta meg az utolsó lökést a döntéséhez. Szenvedélyes érzelmeit sem tagadhatta le, amikor Robin az égererdőben megcsókolta. Sybil minden ellenállása szertefoszlott, s átadta magát a szenvedélynek. A férfi becézgetései bőségesen viszonozta, s megengedte neki, hogy olyasmit tegyen meg vele, amiről eddig a legcsekélyebb fogalma sem volt. És mindezt még élvezte is! Ám amikor a férfi hirtelen felugrott, Sybil szabályosan úgy érezte, elutasították. Robin addig ismeretlen, heves vágyakozást ébresztett benne, s aztán beteljesülés nélkül magára hagyta.

73

A lány vacogott. Voltaképpen hálásnak kellene lennie. Ámbár nem sokat tudott arról, mi játszódhat le férfi és nő között, ha a szenvedély színre lép, azért ahhoz eleget tudott, hogy felismerje, Robin helyesen cselekedett, amikor félbehagyta a játékot, mielőtt még túl késő lett volna. Sybil megremegett. Nem szabad elfelejtenie, hogy nem fontos, jól érezte-e magát a lovag karjaiban, vagy sem. Robin de Burgh egy lord, ő pedig apácanövendék. Nem is ígért neki semmit a férfi, szerelemről meg végképp nem esett szó. A lovag arcáról vad és szenvedélyes vágyat olvasott le, s nem gyengéd szeretetet vagy tiszteletet. Ez a felismerés fájdalommal töltötte el a szívét. Meg kell elégednie azzal, hogy semmit nem jelent Robinnak. Ennek ellenére elég önérzettel rendelkezett, hogy le tudjon mondani a férfi megbecsüléséről és szerelméről. Egész eddigi életében más embereknek engedelmeskedett, mások szabályai szerint élt. Miért kellene akkor egy másik úrhoz kötődnie, csak mert az vonzó és jóképű? Nem akar senki felesége lenni, kiváltképp nem Robin de Burghé, akivel valószínűleg nem sok nő tud kijönni a folytonosan változó hangulata miatt. Járja csak Robin is a maga útját! – gondolta Sybil, s egyszeriben tudta, mit kell tennie. Mihelyst kinyomozzák Elisa gyilkosát, terveket kovácsol a saját életére vonatkozóan, és ettől semmi sem tudja eltántorítani, sem pénz, sem más javak. Nem akar a sors beavatkozására várni, hogy majd valami kiszabadítja nyomorúságából, hanem saját maga akarta kézbe venni az életét. Mivel ő vezette a vendégházat, bizonyára nem lesz nehéz kapcsolatot kialakítania az emberekkel, akik majd segítenek neki a világi társadalomban elfoglalt rangjuk és befolyásuk révén. És amint így morfondírozott az idegen környezetben a szegényes szalmazsákon fekve, megfogadta magában, minden kapcsolatot kihasznál, hogy végre szabadon élhessen a kolostoron kívül. Pitymallatkor hagyták el a fogadót, és Robin semmire sem vágyott jobban, mint hogy Sybilt végre visszavigye a zárdába. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyötrő gondolatok közepette. Egyrészt Vala és Elisa sorsán morfondírozott, másrészt a saját könnyelműsége miatt átkozódott, hogy majdnem elvette Sybil ártatlanságát. Remélte, hogy a kolostorban kevésbé lesz kitéve a kísértésnek, és nem kell állandóan a lány után sóvárognia. A zárdába megérkezvén sem változott meg azonban a hangulata. Alig hagyta el Sybilt, hogy felkeresse az apátnőt, már hiányzott is neki a lány. Tehetetlen volt a vágyai és a szenvedély ellen, s összeszorította a fogát, amikor észrevette saját izgalmát. Harcolnia kellett volna ellene, ám akkor megint eszébe jutott Sybil, amint gyengéden kezébe vette az arcát. Robint mélyen megindította ez a mozdulat, s be kellett ismernie, hogy a vágyakozása mögött több van szenvedélyes sóvárgásnál. Milyen régen volt már az, amikor egy nő ilyen szeretettel gondoskodott róla! Az édesanyja meghalt Nicholas születésekor, ezért Robin, eltekintve a női szolgálóktól, asszony nélküli háztartásban nőtt fel. És ha nagy ritkán kapcsolatba bonyolódott valakivel, a gyengédség és a szerelem nem játszott szerepet. Úgy tűnt számára, hogy Sybil valami régi, rejtett vágyat ébresztett benne a viselkedésével, melynek eddig nem is volt tudatában. Dühösen vetette el a gondolatot, hogy eddigi életében a gyengédség hiányától kellett volna szenvednie, s ezért vonzza mágnesként Sybil. Bátyjaival nagyon jó volt a viszonya, és ez elég

74

meghittségét hozott az életébe. Igen, így van. Nélkülük valóban magányos lenne, és egyetlen nő sem tudná megadni neki azt, amit a gyerekkora óta jelent neki ez a bensőséges kapcsolat a testvéreivel. Mindennek ellenére be kellett ismernie, hogy nem csak a szenvedélyes vágyakozás a felelős azért, hogy Sybil ilyen lenyűgöző hatással van rá. Csodálta éles eszét, érzékenységét és nyíltságát. Valamiképpen megindította a lány gyengéd viselkedése, és a vágy eleddig ismeretlen fajtáját váltotta ki benne. Ilyet még sosem érzett egy nő iránt sem! Megtorpant. Talán ilyen és ehhez hasonló érzések sodorták a bátyjait is a házasságba? Meglehet. Ám ami most őt mozgatja és sürgeti, az csakis a mágikus átokkal lehet összefüggésben! Szégyentől eltelve fontolgatta, mit is mondjon az apátnőnek. Az intézőt át lehet adni a püspöknek, mert meglopta a rendi közösséget. Az ő halottkémi feladatköre azonban csak akkor tekinthető befejezettnek, ha kideríti, kik voltak azok az idegenek, akik – és ebben most már biztos volt – megölték Elisát. Ez igen nehéznek tűnt, mivel nem tudta, hogy valóban walesiek voltak-e, vagy angolok. Ezt még ki kell találnia, ha folytatni akarja a nyomozást. Valaki a nevét kiáltotta, ami kiszakította a gondolataiból. Megfordult, és Catherine nővért vette észre egy kis cellában, amint az előtte heverő vaskos könyvekkel foglalatoskodott. – Ó, mylord – mondta, s remegő kézzel intett neki. Noha Robin ma egyáltalán nem volt olyan kedvében, hogy hagyja elterelni a figyelmét, megállt a küszöbön. – A tisztelendő anya elmondta nekem, hogy érdeklődött Elisa felvétele ügyében – magyarázta Catherine nővér. Mivel belemélyedt az évkönyvekbe, nem tűnt fel neki a lovag visszautasító arckifejezése. A férfi mégis belépett a szűkös helyiségbe, s tettetett érdeklődéssel nézett rá. – Igen, így van – felelte, ámbár teljesen feleslegesnek tűnt megválaszolni a kérdést. – Itt vannak a feljegyzések – jelentette a nővér büszkén, mert remélte, hogy segítségére lehet a nemesúrnak. – Elisa 1265 őszén érkezett hozzánk, ugyanakkor, amikor egy másik lelencgyermek is. Mindketten csecsemők voltak még. Milyen kis picik! – mondta meghatottan. – Ez nem szokatlan? – firtatta Robin. – Ó, de, legjobb tudomásom szerint sosem fogadtunk be gyermekeket, de szemlátomást Vala, aki ugyanabban az időben érkezett ide, gondoskodott róla, hogy mindkét apróság a kolostor védelmet nyújtó falai közt maradhasson. Bevallom, engem meglepett az egész. Mindenesetre most már értem, miért kötötte össze Elisát és Sybilt olyan mély barátság. – Tartózkodóan Robinra mosolygott. A lovag megkövülten bámult rá. Sybil? Ez az információ teljesen más megvilágításba helyezi az egész ügyet! Robinnak zúgott a feje, ha arra gondolt, milyen következtetéseket lehet mindebből levonni. Sybil és Elisa egykorúak voltak, amikor egy időben befogadták őket a kolostorba. És mindkettőjük felvételét Vala kezdeményezte… Catherine nővér mosolya eltűnt, amikor meglátta a férfi zavart arckifejezését. Robin megpróbálta összeszedni magát, és beletúrt a hajába. – Akkor tehát Vala hozta a kolostorba Elisát és Sybilt? Catherine ismét a feljegyzéseknek szentelte a figyelmét. – Nem, pontosan véve Sybil egy nappal Elisa felvétele után érkezett hozzánk. A faluban találtak rá, ahová kitette valaki. Még csecsemő volt, és Vala mindent elkövetett, hogy a zárda befogadja. – És ki hozta be őt? – kérdezte Robin. Az apáca belemélyedt az írásba.

75

– Itt az áll, hogy egy asszony a faluból, a neve G… Gw… Ó, nem tudom, hogyan kell kiejteni, azt hiszem, Gwerful. Robin azonnal felismerte, hogy walesi névről van szó. Valaki, akit így hívnak, itt lakik a faluban, és ezen elcsodálkozott. Ennek utána kell járnia. Így aztán udvariasan köszönetet mondott a segítségért, és sietősen elhagyta a szobát. Ahelyett hogy felkereste volna az apátnőt, fürge léptekkel a vendégház melletti istállóhoz indult. A lovával gyorsabban fog haladni, mint gyalog, márpedig a lehető leggyorsabban be akart érni a faluba, hogy mindannak utánajárjon, ami a fejében kavargott. Lélegzetelállító vágtával lovagolt ki a kapun, vad elszántsággal, hogy mindent megtudjon Vala, Elisa és Sybil múltjáról. A faluba érve abba a sörfőzdébe vette az irányát, amelyiknek a tulajdonosa a minap olyan fontos információkkal szolgált. Az öregember most is igen készségesnek mutatkozott, noha ragaszkodott hozzá, hogy alig tud valamit arról, ami a kolostorban történik. Amikor Robin a faluból származó gyerek felől érdeklődött, aki a zárdában nőtt fel, az öreg megvetően csóválta a fejét. – Senkit nem fogadtak be közülünk – felelte. – A zárda minden tagjának gazdag rokonai vannak. Meg akartak tőlük szabadulni, azért küldték őket ide a családtagok. Nem úgy van ám, hogy bárkit befogadnának oda! Fizetni kell érte, hogy bekerülhessen az ember. A lovag a homlokát ráncolta. – Ezen csodálkozom, mert éppen most tudtam meg, hogy Sybil novíciát lelencként vitte be egy falubéli asszony a kolostorba – mondta. Az öregember ráncos arca megvonaglott. – Sybil, igen, ismerem őt, de senkivel nincs rokonságban a faluból, és nem is tette itt ki senki az utcára. Erre megesküszöm. Robin eltöprengett. Az egész ügy egyre bonyolultabb lesz! – Ismer egy Gwerful nevű asszonyt? A férfi megrázta a fejét. – Sosem élt itt ilyen nő. – Már régen volt… – kezdte Robin, de az öreg fujtatva félbeszakította: – Ennek semmi köze az egészhez. Mindenkit ismerek itt, és még sosem hallottam róla – kötötte az ebet a karóhoz megrendíthetetlen bizonyossággal az öreg. Robin zavartan adott neki egy pénzérmét, majd elhagyta az ivót. Tanácsosnak gondolta visszatérni a kolostorba, hogy ott nyugodtan eltöprenghessen az eseményeken. Sybil tehát rögtön Vala után érkezett a zárdába. Ez lehet véletlen is, de egy belső hang azt súgta, hogy több rejlik mögötte, így aztán az ösztöneire hallgatva az ellenkező irányba fordította lovát, Baddersly irányába. A vár közvetlen közelében fekvő faluban, mint azt kiderítette, valóban élt egy Gwerful nevű asszony. Egy kereskedő felesége volt, és jó hírnek örvendett mint varrónő és kelmefestő. Termékeit aztán a férje árusította. A házaspár egy kis házikóban élt, ahol a nő a kézműves mesterségét is végezte. Mivel Robin szinte egész nap úton volt, rettentő kimerültnek érezte magát, amikor a hoszszú lovaglás után belépett a kunyhóba. Alacsony, karcsú asszony üdvözölte. Ősz haja ellenére meglehetősen fiatalosnak látszott. – Gwerful? – kérdezte Robin minden teketória nélkül.

76

A nő bólintott. – Új öltözékre van szüksége, mylord? – firtat s már vette is volna le a mértéket. – Nem, csak beszédem lenne veled – felelte a lovag. – Robin de Burgh vagyok, bátyám, Baddersley lordja képviseletében. – Az asszony bólintott, nyilvánvalóan ismerte a nevét. Valamiért Robin mégis úgy érezte, hogy bizalmatlanságot ébresztett a megjelenése. – Sok évvel ezelőtt a Minden Szenvedések Anyja zárda kegyeire bíztál egy gyermeket. Honnan származott a csecsemő? Amikor megemlítette a kolostort, az asszony összerándult. Megrázta a fejét, és körbenézett, mintha menekülési útvonalat keresne. – Ne félj, nem akarlak bántani! – biztosította a lovag, és megpróbált nyugodtnak mutatkozni. Ez azonban nehezen sikerült, mert ő maga is rettenetesen feszült volt, mivel érezte, hogy itt végre választ kap a kérdéseire. – Nyomós okom van rá, hogy ilyeneket kérdezzek – folytatta. – Az én felügyeletem alá tartozik a halottkémi feladatkör, és pillanatnyilag nyomozást folytatok a zárdában történt gyilkosság ügyében. Egy Elisa nevű fiatal apácát gyilkoltak meg néhány nappal ezelőtt. Az asszony arcán szörnyű rettegés tükröződött, amikor meghallotta Elisa nevét. Mély megrendülés mutatkozott rajta. – Ismerted őt? – kérdezte Robin. Gwerful megrázta a fejét. – Akkor nem ő volt a gyermek, akit átadtál az apácáknak? – firtatta a lovag. – Sybil volt az, akit bevittél a kolostorba? Azt hitte, a nő letagad mindent, ám ő óvatosan bólintott. – És hogy került hozzád a gyermek? A lányod volt? Az asszony megköszörülte a torkát, s lehajtotta fejét. – Itt találtam, a faluban. Valaki kitette az utcára. – Miért vitted akkor a zárdába, és miért nem Badderslybe? – Akkoriban úgy volt, hogy a lord nem foglalkozott az alattvalóival – magyarázta a nő remegő hangon. – A kolostorban nagyobb volt az esély, hogy keresztényi emberszeretetből befogadják a kicsit. – Miért voltál ebben olyan biztos? Végül is a zárda nem tart fenn árvaházat – vetette ellen Robin. Az asszony idegesnek és bizonytalannak látszott. A lord úgy vélte, hogy valami nem stimmel a történetben. – De nekik volt ott egy iskolájuk, és azt gondoltuk… – Hirtelen elhallgatott. Robin azonban sürgetőn és várakozásteljesen nézett rá. – Azt gondoltam, hogy ezért befogadják a gyereket – helyesbített aztán. – És hogyan jutottál el innen a kolostorig? – Lovagoltunk – válaszolta Gwerful, és meghökkentnek látszott, hogy a férfi ilyesmiket kérdez. – Van lovad? Ha ilyen jómódú vagy, és saját lovad van, miért nem tartottad meg a gyermeket? – vallatta Robin. – Nem tehettem, mert megígértem Valának hogy… – Az asszony riadtan a szája elé kapta kezét.

77

Nos, sikerült összezavarni az asszonyt, s Robin izgatott volt, hogy végre megkapta a régóta várt információt. De mi értelme az egésznek? A torkában dobogott a szíve, és már nem volt kedve kerülgetni a forró kását. – Vala meghalt, sok évvel ezelőtt – közölte a nővel minden átmenet nélkül. Gwerful fájdalmasan felnyögött, s arcát a tenyerébe temette. – A szolgálója voltál Walesben, igaz? – kérdezte a lovag türelmetlenül. Az asszony bólintott. – El kellett menekülnünk. Vala féltette a saját és a gyermeke életét. A férjét elfogták a saját hozzátartozói, ő pedig rettegett az összeesküvéstől. Ezért gyorsan elmenekült, a kislányával és velem együtt. – Mintha egy gát szakadt volna át, az eleddig zárkózott asszonyból csak úgy áradt a szó. – Olyan kolostort keresett, ahol iskola is van, abban a reményben, hogy ott majd befogadják a gyermekkel együtt. De attól is tartott, hogy a rokonai rátalálnak. Úgy érezte, hogy a lánya nagy veszélyben van. Ezért megpróbáltunk keresni egy hasonló korú gyereket. Amikor ideértünk, találtunk itt egy nyomorban élő, sokgyermekes családot, akiknek volt egy hasonló korú kislányuk is. Megvettem tőlük a gyereket, és kicseréltük a csecsemőket. A szegény emberek gyerekét elneveztük Elisának, ahogyan Vala lányát is hívták. Ezzel akartuk megakadályozni, hogy Vala ellenségei megtalálják az igazi kislányt, amennyiben az lenne a szándékuk, hogy ártsanak neki. – Amikor észrevette Robin megrökönyödött ábrázatát, dadogva folytatta: – Azért is tartottuk ezt elfogadhatónak, mert így azt a szegény csecsemőt valószínűleg megvédtük a korai haláltól, és lehetővé tettünk számára egy jobb életet. Robin pattanásig feszült volt. – Akkor tehát Vala magával vitte azt a gyereket, a sajátját pedig itt hagyta? – kérdezte. Gwerful bólintott. – Néhány napot várnom kellett volna, hogy ne keltsünk gyanút, de én annyira aggódtam! Attól féltem, hogy a hercegnőnek valami baja eshet a felügyeletem alatt, ezért már másnap elmentem a kolostorba. Az apácáknak azt meséltem, hogy Ryewaterben találtam a kicsit, Vala pedig fizetett a csecsemő befogadásáért. Jóllehet Robin már a Catherine-nel folytatott beszélgetés után gyanította, hogy Sybil és Elisa felvétele mögött valami titok lappang, Gwerful vallomása után teljesen összezavarodott. Még mindig nem volt számára világos, milyen összeesküvés tette szükségessé ezt a bonyolult gyerekcserét. Kábultan meredt az asszonyra. – Vala tehát átkeresztelte a saját gyerekét, és a Sybil nevet adta neki. Egy olyan nevet, amely a régi kelta idők javasasszonyaira emlékeztet, és igazán illik egy, a L'Estrange családból származó nőhöz – mormolta. Tehát ez az apácanövendék, aki a felvágott nyelvével, csökönyösségével és testi vonzerejével folyamatosan izgalomban tartja, nem más, mint Vala lánya! Robin majdnem elnevette magát a sorsnak ezen a különös játékán. Azért jött ide, hogy megtalálja a L'Estrange család egy sarját, aki segíthet neki megszabadulni a házasság átkától, és akkor éppen azt a nőt találja meg, aki a legnagyobb veszélyt jelenti rá, aki rákényszerítheti a nősülésre! Egyúttal villámcsapásként érte a felismerés, hogy Sybil Vala igazi lányaként nagy veszélyben van. Azonnal gondoskodnia kell a biztonságáról! Igaz, hogy még életben van, de ahogy Robinnak sikerült kiderítenie a származását, úgy azt más is megteheti, akkor pedig Sybil élete veszélyben forog. Ezt meg kell akadályoznia, méghozzá úgy, hogy Gwerfult ne tálalják meg olyan könnyen!

78

– Velem jössz Badderslybe – jelentette ki határozottan, noha barátságos és körültekintő akart lenni. A jóasszony néhány lépést hátrált, bizalmatlanul méregetve a lovagot. Robin majdnem szitkozódni kezdett, de aztán uralkodott magán. Most, amikor tud a veszélyről, amely Sybilt fenyegeti, dühös volt magára, amiért magára hagyta őt. Miért nem hozta magával? Még a leggyorsabb lóval is többórás út áll előtte a kolostorig. Sem ideje, sem türelme nem volt a hízelgéshez, sem ahhoz, hogy a rábeszélő művészetével meggyőzze Gwerfult: tartson vele. – Csak aggódom a biztonságod miatt – magyarázta röviden, s megpróbált kedvesnek látszani. – Férjem van, aki megvéd – tiltakozott a nő. – Mindkettőtöket szívesen vendégül látom – felelte Robin, de Gwerful egyre csak a fejét ingatta. – Próbálj megérteni! – könyörgött Robin. – Elisát meggyilkolták, mert Vala lányának hitték. És ha nekem sikerült megtalálnom Vala szolgálólányát, akkor a gyilkos is bármikor ideérhet. Gwerful csökönyösen rázta a fejét. Úgy tűnt, fel sem fogja, hogy ő is veszélyben van. – Akkor hadd beszéljek a férjeddel! – kérte Robin. – Kereskedő, és most úton van – felelte az asszony. Robin felsóhajtott. Noha kényszeríthette volna, hogy vele tartson Badderslybe, nem tetszett neki a gondolat, hogy egy idős asszonyt erőszakkal vezessen el. Ezért csak remélte, hogy Elisa gyilkosai régen árkon-bokron túl vannak, mert azt hiszik, elvégezték a feladatukat. Mivel azonban nem tudta, hogy esetleg nem tartózkodnak-e mégis a környéken, rettentően aggódott Sybil biztonsága miatt. Úgy vélte, rajta kívül senki sem tudná a lányt lelkiismeretesen megvédeni. Így aztán Gwerful lelkére kötötte, hogy ügyeljen magára, majd sietősen kiviharzott a házból a lovához. Már esteledett, ami megnehezítette a kolostorba visszavezető utat. Robin imádkozott az égiekhez, ám sejtette, hogy aligha talál vissza a sötétben a zárdához, ha a hold nem világítja be eléggé a tájat. Könyörtelenül hajtotta lovát, hogy a lehető leggyorsabban a várhoz érjen. Ott megbízta néhány katonáját, hogy kísérjék el, majd továbblovagoltak. Amikor az éjszaka sötétjében vágtáztak, Robin örült, hogy sikerült elkerülnie Floriant, a vár fölöttébb kíváncsi intézőjét. A férfi bizonyára véget nem érő kérdésekkel bombázta volna, melyeket Robin amúgy sem tudott volna kielégítően megválaszolni. Minden, amit tudott, az volt, hogy a Sybil apjának családjában dúló viszályok szolgáltatták az okot Elisa meggyilkolásához. Robin még sosem volt ennyire bizonytalan. Kétség és aggodalom gyötörte. Normálisnak és illőnek tartotta, hogy felelősnek érzi magát Sybil védelméért, mert a rá leselkedő veszélyt az ő kíváncsisága hívta életre. Ez persze nem adott magyarázatot arra, miért volt ennyire izgatott és ideges, miért kiáltja gondolatban mindig a lány nevét, és miért akar olyan kétségbeesetten ismét nála lenni, hogy a saját szemével győződhessen meg róla: jól van, és nem veszítette el. Robin visszariadt erre a gondolatra, s intette magát, hogy csak megvédeni akarja Sybilt, nem pedig birtokolni. Úgy érezte, csődöt mondott. Noha gyakran azt kívánta, bárcsak megszabadulna már a lánytól, de időközben megváltoztak a körülmények, önző viselkedése által nagy veszélybe

79

sodorta Sybilt, ezért sokkal inkább felelős érte, mint korábban, hogy semmi bántódása ne essék. Azon is eltöprengett, vajon meg tudja-e rendesen védeni a zárdában. Elisát sem védték meg a kolostor falai… Még ha a katonáit a kolostor köré felállítja őrszemnek, akkor is számításba kell vennie, hogy folyamatosan különböző emberek jönnek be és ki, szolgálók, munkások, küldöncök. Semmi garancia nem volt rá, hogy nem rejtőzik köztük egy gonosztevő. Még a papok és apácák is megvesztegethetőek, és nem mindig jámborak és alázatosak. Kiváltképp Sybil nem értene egyet azzal, hogy egy kijelölt szobában tartózkodjék. Elég jól ismerte már ahhoz a lányt, hogy tudja, sosem egyezne bele, hogy bezárják egy terembe. Úgy tűnt, amúgy is korlátozásnak érzi, hogy a kolostor falain belül kell élnie. Bizonyára nem viselné el, hogy még ennél is jobban korlátozzák a mozgását. Robin azt sem tartotta ésszerűnek, hogy az egyházi feljebbvalókhoz forduljon. Az illetékes püspök valószínűleg átvitetné Sybilt egy másik kolostorba. Ott aztán Robin már nem tudna törődni vele, az egyházfik pedig biztosan csak imádkoznának a biztonságáért, és semmit nem tennének érte tevékenyen. Ezenkívül egy másik zárdában kényszeríthetnék is, hogy végre letegye az örökfogadalmat. Erre a gondolatra Robint olyan érzés kerítette hatalmába, mintha valami nagy csapás érné. Elmerült gondolataiban, és világossá vált számára, hogy nem a lány helyzete, hanem a biztonsága fontos. De hogyan tudná ezt szavatolni? Az ellenségei ravaszak és gátlástalanok. Robin pedig tudta, bármit megtennének, hogy megöljék Sybilt, ha rájönnek, hogy nem Elisa volt Vala igazi lánya. A walesiek könyörtelen harcosok hírében álltak, és ha a király egyik kegyeltje ragaszkodik hozzá, hogy Sybilt a saját védelme érdekében oltalmába vegye, Robinnak el kell fogadnia. Egész úton gyötörte az aggodalom, és amikor végre a kolostor közelébe értek, villámcsapásszerűen eszébe jutott a megoldás. Tulajdonképpen hivatalosan egyáltalán nem tartozik rá Sybil biztonsága, de volt egy lehetőség, hogy éjjel-nappal kísérhesse és megvédhesse őt, anélkül hogy vétene az etikett ellen. Szerencsétlenségére ehhez olyasvalamire volt szükség, amit ő mindenáron meg akart akadályozni: feleségül kell vennie a lányt! Robin csodálkozott, hogy erre a gondolatra nem fogja el a pánik. Ilyen feltételek mellett lehetségesnek tartotta az eljegyzést, mert semmi köze nem volt az átokhoz. Nincs rákényszerítve, hogy egy életen át lekösse magát. Egy látszatházasság lebegett a szeme előtt, rögzítve az időtartamot – egy látszatházasság, mely azt a cél szolgálná, hogy Sybilt a feleségeként és a de Burgh család tagjaként állandóan a védelme alatt tudhassa. Ez tűnt számára az egyetlen lehetőségnek, hogy biztonságba kerülhessen a novícia. Nem akart továbbra is azzal foglalkozni, milyen következményekkel jár ez a lépés számára. A felelősségérzete és a védelmező ösztöne sokkal erősebb volt, mint a házasság elleni berzenkedése, kiváltképp, mert egy de Burgh sosem riad vissza a felelősségvállalástól. Ilyesmit tett a legidősebb fivére, Dunstan is, amikor nőül vette Mariont, hogy megvédje őt a gyámja fenyegetéseitől. Noha Dunstan és a felesége még mindig házasok voltak, és el is hálták a házasságot, Robin lehetségesnek tartotta, hogy pusztán formalitás legyen egy ilyen frigy. Ő más helyzetben van, mint a bátyja, aki tényleg szerette és tisztelte asszonyát. Robin számára azonban csak a szerencsétlen körülmények szolgáltatják az egyetlen okot, hogy feleségül vegye az apácanövendéket. Abból indult ki, hogy Sybil ellenlábasait valamikor felku-

80

tatják és elfogják. Akkor semmissé nyilváníttathatják a házasságukat. Kijelenthetik, hogy vérrokonok, vagy mással is érvelhetnek. Először is átköltöznek Badderslybe, mert az egy biztos erődítmény, amelyet nem olyan könnyű bevenni. Noha Campion lenne a legbiztonságosabb hely Sybil számára, de ettől viszszatartotta Robint az a gondolat, hogy apjának, aki javíthatatlan álmodozó volt, egy olyan menyasszonyt mutasson be, akit nem szerelemből, hanem észérvek alapján akar feleségül venni. Ám minél tovább gondolkozott rajta, annál célravezetőbbnek tűnt, hogy senki ne tudjon a kényszerű házasságról. Amikor belovagolt a kolostorba, sokkal jobban érezte magát, mint a megelőző órákban, sőt mint a megelőző napokon, hiszen végre használható és biztos megoldást talált. S mégis, ha arra gondolt, hogy hamarosan viszontlátja jövendőbelijét, különös bizsergés járta át. Arra vezette vissza ezt az érzést, hogy végre eleget tehet annak a kötelességének, hogy megvédje a leányt. Ráadásul egy olyan apácanövendéknek, mint Sybil, csak hízelgő lehet, ha egy Lady de Burgh válhat belőle. Önmagának tetszelegve állapította meg Robin, hogy ezzel Sybilt nagy megtiszteltetésben részesíti, még ha csak ideiglenes házasságról van is szó. Sőt mosolygott, mert remélte, hogy a csökönyös Sybil végre valóban barátságosan viszonyul majd hozzá.

81

10. Sybil igen mérges volt, mert Robin a Ryewaterből hazavezető úton alig szólt hozzá, és amikor visszaértek a kolostorba, a lovag azonnal köddé vált, habár együtt kellett volna dolgozniuk! Azután pedig sehol sem találta a férfit. Úgy gondolta, hogy a lovag a két idegen keresésére indult, őt pedig egyszerűen nem vitte magával. Ez rendkívüli módon kihozta a sodrából. Figyelmen kívül hagyva az apátnő utasításait, Robin folyamatosan önhatalmúlag cselekszik, anélkül hogy vele bármit is egyeztetne. Ezért Sybil úgy gondolta, hogy ő is hasonlóképpen tesz. Szerette volna Maud fejére olvasni, hogy kapcsolatban állt a két idegennel. Noha már régóta gyanúsította az apácát, kirázta a hideg a gondolatra, hogy a gyanúja jogos lehet. Eltűnődött, vajon Maud véletlenül találkozott-e az idegenekkel, és akaratlanul szolgáltatott-e számukra információkat, amelyeket ők arra használtak, hogy megöljék Elisát, vagy már ismerte a két férfit, és ő hívta ide őket. A lány fontolóra vette, hogy ebben az ügyben haladéktalanul az apátnőhöz fordul, és nem várja meg Robint. De mi van akkor, ha Tobias hazudott? És mi a helyzet Robin feltevésével, hogy politikai cselszövésről van szó? Megrázta a fejét, mert nem tudta elképzelni, hogy a barátnője, Elisa egész idő alatt fontos dolgokat eltitkolt volna előle. Mindez nagyon összezavarta és nyugtalanította Sybilt. Haragudott, amikor Robin magára hagyta kínzó elméleteivel. Így meg sem kérdezheti tőle a részleteket. És azért is sértve érezte magát, mert a férfi már egyáltalán nem foglalkozott vele, mindazok ellenére, ami kettejük között történt. Vagy talán éppen azért nem ajándékozta meg a figyelmével? Voltaképpen csak azért akarta megvigasztalni a férfit, mert olyan levert volt, és magát kárhoztatta azért, hogy előidézte a gyilkosságot. Amikor azonban Sybil együtt érzőn megérintette, mámorító szenvedély lobbant lángra közöttük, amelyet nem lehetett megzabolázni. Amit akkor műveltek, nem volt helyénvaló, mindazonáltal a lány nagyon izgatónak találta az egészet. Semmit, amit korábban átélt, nem lehetett ezzel az élménnyel összehasonlítani… Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy valami másra gondoljon. Most nem szabad álmodoznia! Annyi évig úgy élt a kolostorban, mint egy rab, és beletörődött, hogy nincsenek rokonai, akik szeretettel viseltetnének iránta, hogy némelyik apáca rosszul bánt vele, hogy másoktól, akiket szeretett, búcsút kellett vennie, mert azok elhagyták a kolostort, vagy meghaltak. Halkan felsóhajtott, s kissé megrémült, amikor megérezte az arcán lecsorduló könnycseppeket. Régebben sosem sírt, mindig uralkodott magán, amikor szomorú volt. Dacosan letörölte kézfejével a könnyeit. Mindig is büszke volt a kitartására, az akaraterejére. Miként hagyhatta addig fajulni a dolgokat, hogy néhány titkos csókot ennyire a szívére vegyen? Szemmel láthatóan ez a kis közjáték Robint nem hatotta meg annyira, mint őt magát, állapította meg borúsan. Noha az elején heves volt, szenvedéllyel teli, ám aztán hirtelen megváltozott a lovag viselkedése. Amikor az erdőben megzördült az avar, mert egy őz átsétált a tisztáson, Robin egyszerűen lelökte őt a földre! És végül milyen undorral nézett rá…

82

Sybil nem értette az egészet. Azért reagált így a férfi, mert nevetett rajta? Vagy a szabadossága miatt volt felháborodva? Erre a gondolatra még inkább megeredtek a könnyei. Talán nem is tartja többre egy ledér nőszemélynél! Mit is tudhatna ő ezekről a dolgokról vagy a férfiak hangulatáról? A kolostorhoz vezető hosszú lovaglás alatt Robin kerülte őt, állandóan a sodronyinge nyakát igazgatta, és sötét tekintettel meredt maga elé. Mindemellett Sybil tudta, hogy a férfi ezzel az elutasító magatartással óvta meg őt attól, hogy elveszítse az ártatlanságát. Ha Robin másként viselkedik, ő akár teherbe is eshetett volna. Ennek az elképzelésnek el kellett volna rettentenie őt, ám nem ez történt. Ehelyett még hevesebb könnyzáporban tört ki. Magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Mi ütött belé? Felkavaró érzés kerítette hatalmába, mintha sajnálná, hogy az erdőben nem történt köztük semmi több, pedig szégyellnie kellett volna magát amiatt, ami megesett. Meg kell és meg akarta tervezni a jövőjét, anélkül hogy egyetlen gondolatot is Robinra vesztegetne. Mégis szívébe nyilallt a fájdalom, hogy a férfi egyszerűen továbbállt, és egy szót sem szólt neki. Szörnyű gyanú éledt benne. Lehet, hogy Robin örökre elhagyta a kolostort? Talán befejezettnek tekintette a feladatát, mert a gyilkosságot két ismeretlen idegen követte el? Jellemző lenne rá, ha Sybil jelenléte nélkül hozta volna ezt az apátnő tudomására. Az az elképzelés, hogy Robin úgy ment el a zárdából, hogy el sem búcsúzott tőle, mélyen megsebezte. Azonnal tudni akarta, mi a helyzet. Zaklatottan szaladt a vendégházba, s kopogtatás nélkül benyitott a lovag szobájába. Zihálva kapkodta a levegőt, s dühösen körülnézett a helyiségben. Kicsit megnyugodott, amikor egy bőrzsákot és néhány ruhadarabot talált ott egy kupacban. Még egy olyan gazdag férfi, mint Robin de Burgh sem hagyna hátra sosem ilyen holmikat. Ámbár megkönnyebbült, a térde elgyengült, remegni kezdett, és neki kellett támaszkodnia a falnak. Tehát nem kell búsulnia. Robin nem utazott el, ám most másféle gondok kezdték gyötörni a lányt. A lovag még nem ment el, de valamikor el fog menni, örökre. S ez bármennyire fáj, nem hatja, hogy összetörje a szívét! Felállt, de még mindig remegett, és bebeszélte magának, hogy csupán az ijedség miatt volt, hogy a férfi búcsú nélkül utazott el. Mindazok után, amit együtt átéltek, nem tűnhet el csak úgy! Ha egy egyszerű „isten veled”-del elköszön, elfogadom a távozását, s ismét a saját dolgaimra fogok figyelni, gondolta. Mindez ésszerű elhatározás volt, mégis nyugtalanul járkált fel-alá a férfi szobájában. Szeretettel nézte végig a lovag holmiját, különösen a levett sodronying tett rá mély benyomást. Végigsimított a nemes anyagon, és eltöprengett, miért igazgatja Robin olyan gyakran a nyakkivágását. Eszébe jutott, hogy tréfából felajánlotta neki, megvakarja ott, ahol viszket. Ismét hatalmába kerítette valami különös izgalom, s inkább visszahúzta a kezét. Odalépett a férfi ágyához. Arcát pír lepte é amint elképzelte, hogy Robin meztelenül fekszik takaró alatt. Ijedten tapasztalta, hogy azt kívánja, bárcsak látná a testét, bárcsak megérinthetné, szenvedélyesen, gyengéden, forrón. – Úgy viselkedsz, mint egy eszelős – suttogta maga elé, miközben erősen magához szorította Robin vánkosát. – Tulajdonképpen egyáltalán nem is szenvedheted ezt a férfit. Tulajdonképpen… Még ha eleinte elfogult volt is vele szemben, be kell ismernie, hogy nagyon megkedvelte, sőt némely tekintetben még csodálta is. Éles elméjű volt, együtt érző és

83

művelt, ráadásul erős és bátor. Ámbár nem akarta, mégis sikerült heves érzéseket kicsalogatnia a lányból, a haragtól kezdve a szenvedélyig. Sybil olyan tulajdonságokat fedezett fel magában, amelyeket azelőtt nem ismert. Kusza érzésekkel ült le az ágyra, s a szenvedélyes vágyakozás forrósága hullámzott át a testén. Sosem élt át korábban ilyesmit. Nem csoda, ha vonzódik a lovaghoz, aki ilyen érzéseket vált ki belőle. Mivel eleddig nem mutatott érdeklődést a férfiak iránt, megbocsáthatónak tűnt számára, hogy az első, aki ezt a szenvedélyt felébresztette benne, ennyire lenyűgözte. Bármit érez is Robin iránt, nem várhat el tőle semmit. Sybil reszketni kezdett, és karját a teste köré fonta. Egy kis melegségre vágyott, s begubózott a széttúrt takaróba. Így egy kicsit jobban érezte magát, ám erről ismét eszébe jutott Robin. És akkor egyszeriben iszonyú fáradtság lett rajta úrrá. Szinte fájt, hogy folyamatosan csaponganak a gondolatai az önfegyelem és az életöröm között. Nagyon megerőltető volt az is, hogy állandóan Elisa haláláról kellett gondolkodnia. És még saját jövője miatt is gondok gyötörték. Kimerülten és csendben fészkelődött el az ágyon. Csak egy pillanatra akarta lehunyni a szemét, hogy lazítson egy kicsit, ám ehelyett mély álomba zuhant… Robin a kolostor istállójában szállásolta el az béreit, majd haladéktalanul Sybil keresésére indult. Egy álmos képű szolgáló tájékoztatta, hogy már minden apáca régen nyugovóra tért, és nem szabad bemennie a hálóterembe. Robin feltétlenül szerette volna látni a lányt, hogy meggyőződjön róla, jól van, de türelemmel kellett lennie. Már igen későre járt, és hajnalig még várnia kell egy kicsit. Mindenki aludt a zárdában. Nem lenne illendő felébreszteni Sybilt, kiváltképp, mert ráfért a pihenés. Mégis vágyott utána. Gondterhelten ment a vendégházba a szobájához, azzal a szándékkal, hogy valamelyest kipiheni magát. A nap hamarosan felkel. Akkor felkeresem Sybilt, és házassági ajánlatot teszek neki, gondolta vegyes érzelmekkel, amikor kinyitotta az ajtót. Világosan a lány tudtára adja, hogy csak szerződésről lenne szó, mivel semmi esetre sem menne bele egy igazi házasságba. A kis cellában vaksötét volt. Csupán a hold keskeny pászmája világított be a parányi ablakon. Robin letett arról, hogy gyertyát gyújtson, a sötétben levetkőzött, és az ágyhoz lépett. Ott leült a matracra, és a takaró után nyúlt. Keze megállt a mozdulat közben, amikor valami dudort vett észre a takaró alatt. Mivel gyerekkorában gyakran érdekes holmikat rejtettek fivéreivel egymás ágyába, óvatosan felemelte a takarót, s elámult a látványon, amely a szeme elé tárult. Szeme már hozzászokott a sötéthez, így felismerte az alakot. Sybil feküdt az ágyában! Az oldalán feküdt, feje a jobb kezén pihent. Álmában olyan kedvesnek látszott szép arca, hogy Robin szíve belesajdult a látványba. Fejfedője félrecsúszott, s hajzuhatagának egy része leomlott a vállára, a hátára. Robin emlékezett rőtarany hajszínére és arra, mennyire illik ez az árnyalat a lány tüzes természetéhez. Egy hajtincs a mellére csúszott. A férfinak ismét eszébe jutott, miként érintette meg Sybil keblét, s ettől olyan heves sóvárgás kerítette hatalmába, hogy egész teste beleremegett. A lány itt fekszik az ágyában, és nemsokára a felesége lesz… Aztán még időben kijózanodott. Csak látszólag házasodnak össze, hogy megvédhesse Sybilt. Ebbe a gondolatba akart kapaszkodni, hogy a sóvárgás ellenére észnél legyen. Ám oly-

84

annyira elhatalmasodott rajta a vágyakozás, hogy elakadt a lélegzete. Be kellett látnia: nincs abban a helyzetben, hogy úgy uralkodjon magán, amennyire szeretne. Robin felsóhajtott, és összeszorította a fogát. Két lehetőség van. Felébresztheti a lányt, vagy alhat mellette az ágyban. Ez utóbbi mellett döntött, s kényszerítette magát, hogy ne vegyen tudomást a lüktetésről az ágyékában. Ha felébresztené Sybilt, akkor az visszamenne a hálóterembe, ahol nem szavatolhatná a biztonságát. Ha itt marad, akkor egész éjjel a közelében tudhatja. Hátán végigfutott a borzongás, amikor feltűnt neki valami, ami mélyen megindította, egyben össze is zavarta. Vágyott a lány után, és ő most van, nála. Csodálkozott a sors szeszélyén, s azon morfondírozott, tud-e Sybil mellett aludni. Sikerülnie kell, elvégre nem rabszolgája a saját testének, mint élveteg bátyja, Stephen! Robin egy de Burgh, sikeres harcos, és ura saját magának. Óvatosan becsúszott a takaró alá. Sokáig ébren feküdt azonban, és azon gondolkodott, valóban jó ötlet volt-e védelmébe vennie a lányt. Melegség. Sybil csodálatos melegséget érzett maga körül. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen jól, ennyire biztonságban érezte volna magát. A kolostorban vigasztalan hideg volt mindig, különösen a hálóteremben. Folyton-folyvást azon fáradozott, hogy több takaróra és vastag anyagból készült köpenyre tehessen szert. Ám most jóleső meleg vette körül, és valami kellemes illat. Fészkelődni kezdett, s észrevette, hogy az ágya puhább és kényelmesebb, mint máskülönben. Ezt különösnek találta, s egy csapásra éber lett. A pirkadat sápadt fényében hunyorogni kezdett. Nem a saját ágyában feküdt a hálóteremben, a többi apácanövendékkel együtt! Hol lehet? Emlékezett, hogy Robint kereste, aztán… Elakadt a lélegzete, amikor rájött, hogy a férfi ágyában éjszakázott. Rémülten hajtotta fel a takarót, ám amikor fel akart kelni, valami megakadályozta ebben. Megrökönyödött, amikor észlelte, hogy egy erős kar öleli át a keble alatt, és egy még erősebb láb fekszik a lábai között. Robin de Burgh feküdt mellette, az ő teste sugározta azt a kellemes meleget! A férfi az oldalán feküdt, arcát a lány hajába temette. Sybil annyira megdöbbent, hogy nem tudta, nevessen-e, vagy sírjon. Felsóhajtott. Mivel Robin továbbra is egyenletesen lélegzett, biztos lehetett benne, hogy még alszik. Ekkor eszébe jutott, hogy rövid időre leheveredett, aztán nyilvánvalóan akarata ellenére elaludt. De mikor tért vissza a lovag, és ő ezt miért nem vette észre? Sybil megkönnyebbülten állapította meg, hogy teljesen fel van öltözve, csak a cipőjét vette le valamikor az éjszaka folyamán. És Robin? A szíve vadul vert, amikor szorongva a férfi felé fordult. Egy rövid pillantás megerősítette legádázabb félelmeit. Robin teljesen meztelen volt! Sybil ösztönösen behunyta a szemét, ám aztán elgondolkodott. Talán nem éppen előző nap tűnődött el rajta, hogyan nézne ki a férfi meztelenül? Óvatosan résnyire nyitotta a szemét, s lenyűgözve nézte a lovag bársonyos barna bőrét. A férfi mellkapának látványa felizgatta, s tekintetét feljebb vitte hihetetlenül izmos vállára. Így, meztelenül még erősebbnek látszott. És olyan közel volt hozzá… A lány elnyomott egy sóhajt magában, amikor arra az illetlen enyelgésre gondolt az erdőben, ám a neves izgalmat nem tudta elnyomni… Feszültséget érzett a mellében, s legszívesebben a férfi testéhez simult volna, vagy legalább megérintette volna… Nagyot nyelt, s öszszeszedte a bátorságát, a férfi altestére pillantson, azt azonban elfedte a takaró. Ámbár meg-

85

könnyebbülést kellett volna éreznie, hogy nem esett kísértésbe, de a csábítás olyan erős volt, hogy kitakarja a csodálatos testet… Ez nem illendő, intette magát. Még ha kezdetben nem is járt semmi erkölcstelenség az eszében, most már kényes helyzetben találta magát. Apácanövendék, aki egy meztelen férfival fekszik egy ágyban! Óvatosan megpróbált kibontakozni az ölelésből, mire Robin átölelte a csípőjét, és még közelebb húzta magához. Valamit mormolt közben, és a lányhoz bújt. Sybil bőrén végigfutott a borzongás. Észrevette, hogy a férfi lassan ébredezik. Mondani akart valamit, de elakadt a lélegzete a lovag szép arca láttán. Sötét haja összekócolódott, állán már kiütött a borosta. Amikor kinyitotta a szemét, és álomittasan a lányra nézett, Sybil úgy érezte magát, mint akit elvarázsoltak. Robin nem tűnt meglepettnek, hogy egy nő fekszik az ágyában, hanem barátságosan és vágyakozva nézett rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt heverésznek egymás mellett. És amikor a lány zavartan és szótlanul csak bámult rá, gyengéden elmosolyodott. – Sybil – suttogta rekedten, és megcsókolta a lányt, ő pedig nem tiltakozott. Aztán levette róla fejfedőjét, visszahajtotta a takarót, és ráfeküdt lányra, meztelenül, amint volt. Sybilnek ez nagyon is tetszett, és élvezte, hogy megérintheti a férfi bőrét, simogathatja izmos vállát, széles hátát. Robin felnyögött a kéjtől, és még szorosabban ölelte a lányt. Ám ekkor hirtelen elbizonytalanodott, és mormolt valamit. Ádáz harcot vívott Sybil öltözékével, s apró darabonként tűrte fel. A lány pontosan tudta, hogy ezt voltaképpen nem lenne szabad hagynia, de megbabonázva tűrte, hogy a férfi lehúzza róla az apácaruhát. Immár a harisnyáját leszámítva teljesen meztelen volt, s ettől elpirult. Nem azért, mert szégyellte magát, hanem mert annyira izgatta a helyzet. És amikor észrevette, milyen vágyakozva nézi őt Robin, szépnek és kívánatosnak érezte magát. – Sybil – lehelte a férfi ismét, a lány pedig viszonozta mosolyát, mintha magától értetődő lenne, hogy itt vannak együtt. Robin belefúrta ujjait a lány hajába a nyakszirtjén, s Sybil testét remegés járta át, amikor a másik kezével a mellét kezdte simogatni. Izgatottsága egyre erősödött a kényeztetéstől, és kéjesen felnyögött, amikor a lovag a nyelvével becézte a mellbimbóját. Ide-oda dobálta magát az ágyon, sóvárgott a beteljesülés után, amelyről nem is tudta, miként érhetné el. Annyira hatalmába kerítette a vágy, hogy nem tudott Robinnak megálljt parancsolni, ellenkezőleg: teljesen átadta magát a szenvedélynek. Ezért akkor sem tiltakozott, amikor a férfi ismét ráfeküdt erős, felhevült testével. Ám amikor a combjára csúsztatta a kezét, és szét akarta feszíteni a combját, már ellenkezett, Robin azonban esélyt sem adott neki. Egy szenvedélyes csókkal elhallgattatta, s ismét felszította benne a vágyat. Sybil arra vágyott, bárcsak soha ne érne véget ez a csók, hogy örökre együtt maradhatnának. Amikor megérezte a lüktető bizsergést a combjai között, hirtelen elbizonytalanodott. Ajkát elhúzta Robin szájától, és kényszerítette magát, hogy kijózanodjék. – Robin, nem szabad! Nem szabad! Nem helyénvaló, amit teszünk. Meglepetésére Robin nem lett mérges, hanem megpróbálta ő is visszanyerni a józanságát. Kétségbeesetten és kábultan nézett a lányra, s Sybilt ismét hatalmába kerítette a szenvedély. Érezte, hogy Robin is nagyon kívánja őt: könnyű remegés járta át a férfi testét. Rendkívüli hatást gyakorolt rá, egyben lenyűgözte, hogy egy ilyen erős férfi elveszítheti az önuralmát.

86

Tudta, hogy képtelen lenne neki ellenállni, ha most újfent próbálkozna, ezért hátrébb húzódott, s kérdőn meredt a lovagra. Neki kell döntenie! Robin rezzenetlenül nézte őt továbbra is, s úgy tűnt, elveszett a szenvedélyek árjában. Sybil megijedt, nem volt-e túlságosan készséges, meg tudja-e még egyáltalán valamivel fékezni a férfit. A szíve vadul dobogott, amikor Robin sötét, csillogó szemével ránézett. – Ha megígérem neked, hogy nem veszem el az ártatlanságodat, akkor megengednéd, hogy… tudnál bízni bennem? – kérdezte, s olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy Sybil szíve a torkában dobogott. Nem volt abban a helyzetben, hogy ellentmondhatna neki, és megszólalni sem tudott, ezért csak némán bólintott. Robin felkönyökölt, s lábával összetolta a lány combját. Sybil megérezte combjai között a férfiasságát, s megrémült, amikor ez a valami hozzáért az ágyékához. – Ó! De… – kezdte volna, ám aggálya elpárolgott, amint meghallotta Robin nyögését. – Pontosan így, drágám – tört ki belőle szenvedéllyel, majd átkarolta a csípőjét, amitől Sybil testét hőhullám járta át. – Szorítsd össze a combodat – lihegte a férfi, s ismét felnyögött, amikor a lány engedett a kérésnek. – Ó, Sybil, igen! A férfi mámora őt is magával ragadta, s elfeledkezett minden kétségéről. Robin teste az övén, a finom, sima bőre az ujjai alatt, a forró, sóvár csókjai mind-mind észvesztően hatottak rá. Képtelen volt továbbra is moccanatlanul feküdni. Ügyetlenül követni próbálta a férfi ütemét. Kisvártatva már ugyanabban a ritmusban ringatóztak, majd Sybil kapaszkodott a férfi vállába, amikor a testét át- meg átjárta a kéj hulláma. – Igen, ez az! – susogta ösztönösen, és Robin eleget tett a kívánságának: kicsit feljebb csúszott, erős karjára támaszkodva. – Itt? – kérdezte rekedten. – Ó, igen, igen, ó, igen! – felelte Sybil esdekelve. Kéjesen hánykolódott a férfi alatt, s szerette volna széttenni a lábát, ám Robin kérlelhetetlenül megakadályozta ebben. Teljesen ki volt szolgáltatva neki. Éppen ő, aki a dacosságának köszönhetően sosem hódolt be senkinek igazán, vetette alá magát Robinnak feltételek nélkül. Izgalma nőttön-nőtt, szinte az elviselhetetlen kínig, már-már azt hitte, eszét veszti. Amikor a gyönyör hulláma tetőfokára hágott, Sybil révülten felkiáltott. Robin egy csókkal hallgattatta el. A lány egyre hevesebb, lökésszerű hullámokat érzett a combja között. Robin remegett az izgalomtól, s a kéj beteljesülésekor rekedt, nyers hörgés hagyta el a torkát. A teste elernyedt, s a lány valami nedveset érzett a combjai között. Robin kimerülten hanyatlott a lányra. Sybil össze volt zavarodva, hogy mindezt megengedte, mégis örömmel ölelte át a férfit. Élvezte, hogy érezheti forróságát, s valami csodálatos módon lazának, felszabadultnak, elégedettnek és boldognak érezte magát. Olyannyira, hogy még szorosabban ölelte magához Robint. Sosem fogja elereszteni őt, sosem! Sem most, sem később!

87

11. Elernyedve, elégedetten és a meghitt melegségben Sybil elaludt volna, ha Robin nem fordul meg, s nem húzza magához. Gyengéden hátrasimította kétoldalt a lány haját, s megcsókolta a nyakát. Szelíd csók volt, mégis szenvedélyes tűzzel égett, amely újra fellobbantotta köztük a vágyakozás lángját. Ez nem lesz jó, gondolta Sybil. Teste azonban egészen más jeleket adott. Minden idegszálával vonzódott Robinhoz, aki tán még a szívét is rabul ejtette… Hirtelen kopogtattak az ajtón. Robin összerezzent, Sybil pedig majdnem felkiáltott ijedtében. Mielőtt még magára húzhatta volna a takarót, a férfi már fel is kelt, s odament az ajtóhoz. – Igen, ki az? – Abel vagyok, uram. Lordságod utasított, hogy napkeltekor ébresszem fel. – Igen, köszönöm, fiam. Eredj vissza a többiekhez, és mondd meg nekik, hogy még ma továbbállunk! – felelte Robin. Sybil éppen öltözködött, ám e szavakra megdermedt. Robin még ma elmegy innen! Mindazok után, ami kettejük között történt! Megpróbálta józanul tekinteni a tényeket. Mit vártál? – szidta magát. Hogy szerelemmel viseltetik irántad? Hogy megkéri a kezedet? Noha meg mert volna rá esküdni, hogy semmit nem akar a férfitól, sőt nem is vár el tőle egyáltalán semmit, teljesen letaglózta, hogy éppen most akar elutazni, miután ilyen közel kerültek egymáshoz. Ez mélyen megsebezte. Számolnom kellett volna ezzel is, intette magát. Ha valaki hibás, az csak én lehetek. A lány szabad folyást engedett az érzelmeinek, túl gyorsan és átgondolatlanul. Ámbár még nem öltözött fel teljesen, hirtelen felállt, amikor Robin odament hozzá. El akart tűnni innen, messze a férfitól, olyan gyorsan, amint csak lehet. A lovag meztelenül olyan erősnek, olyan nagynak látszott, hogy a lány megrökönyödve nézett rá. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy egy bizonyos testrésze ismét kezd megmerevedni… Sybil védekezőn maga köré fonta a karját, és elfordult, de félt tőle, hogy a szenvedély megint magával ragadja, ha csak egyetlen pillantást is vet a férfira. Hamar kiderült, hogy feleslegesen aggódott. Robin gyorsan megkereste a ruháit, sietősen felöltözött, anélkül hogy a lányra nézett volna. Csak amikor már belebújt a csizmájába, akkor mert a lányra nézni. Közben könnyű pír lepte el az arcát, és kerülte a tekintetét. Ujjaival zavartan beletúrt a hajába, majd megköszörülte a torkát, ám aztán mégsem szólt egy árva szót sem. Ha most megigazítja a nyakkivágását, akkor annyira összehúzom a nyakán, hogy attól koldul, fogadkozott magában Sybil. De nem történt semmi ilyesmi. Hallgatagon álltak egymással szemben, és Sybil kezdeti zavara lassacskán dühre változott. Noha nem tudta, hogyan is kellene illendően viselkedni ilyen helyzetben, de a férfi volt, aki előző nap egyszerűen eltűnt, aztán reggel hirtelen mellette feküdt! Ő csábította el, és ő fogja elhagyni… Robin bűnbánóan nézett rá, de még mindig képtelen volt egy szót is kinyögni. – Én, eh, kérem, bocsásson meg! – dadogta aztán nagy nehezen, s az ágyra mutatott.

88

Bocsánatot kért tőle? Sybil nem volt ugyan jártas a világi dolgokban, ám abban azért biztos volt, hogy ezek nem a szerelem szavai. Bocsásson meg – ezt akkor kellene mondania, ha véletlenül rálép a köpenyére, és nem akkor, ha leveszi róla ezt a köpenyt… – Bocsánatot kér? – ismételte rideg hangon, s keresztbe font karral nézte az embert, akit immár egyáltalán nem látott vonzónak. – Nos, igen, én… én egyszerűen… el kellett mennem, és amikor visszajöttem, itt találtam az ágyamban. De ez már nem számít, mert kitaláltam egy tervet. – Nem számít? – visszhangozta Sybil éles hangon. Hallott már egynémely illetlen történetet a világi társadalom életéből, de a szégyentelenség csúcsának tartotta egy lord és lovag szájából ezeket a pimasz, otromba szavakat. Nyilvánvalóan fittyet hányt mind az ő érzelmeire, mind a méltóságára. A lány magánkívül volt a dühtől, már nem tudott és nem is akart uralkodni magán, cselekednie kellett. Ösztönösen az első keze ügyébe kerülő tárgy után nyúlt, amely alkalmas volt arra, hogy móresre tanítsa ezt a keményszívű, konok férfit. Megelégedéssel vágott hozzá egy üres kupát. – Hogyan merészelt elcsábítani és utána azt állítani, hogy mindez nem számít? – támadt rá. Robin elhajolt, s a faedény a falnak csapódott. – Sybil! Nyugodjon meg! Mi jut eszébe? Teljesen félreértett! – kiáltotta, s még éppen ki tudott térni a feléje repülő kancsó útjából. – Ó, igen? És hogyan kellett volna értenem? Mit kellene gondolnom arról, hogy ágyba bújik velem, s utána egy megveszekedett szót sem veszteget rá? – pörölt vele a lány, miközben egy sodronyinget dobott felé. Mivel a szobában szemlátomást nem akadt egyéb alkalmas tárgy, amelyet elhajíthatott volna, kénytelen volt a férfi ruhaneműihez nyúlni. Elégedetten szemlélte, hogy ez a rettenthetetlen lovag védekezőn az arca elé tartja a kezét, amitől kissé elpárolgott a haragja. – És merre járt tegnap? Miért cselekedett önhatalmúlag? Talán elfeledte, hogy az apátnő kettőnket bízott meg a nyomozással? – vetette a szemére, majd megragadott egy vánkost a szétdúlt ágyról, és a férfi mellkasát kezdte püfölni vele. Noha a vánkos túl puha volt, hogy fájdalmat okozhasson vele, Sybil jobban érezte magát, hogy ilyen módon csillapíthatja haragját. Végül aztán Robin kivette a kezéből, és elhajította a sarokba. Halkan szitkozódott, megragadta a lány csuklóját, és a falhoz nyomta. Csak álltak ott, visszafojtott lélegzettel, zavartan, egymáshoz simulva. Sybil észrevette, hogy a férfi a száját bámulja, s ez izgalommal töltötte el őt is. Teljes erejéből rálépett a lovag lábára. – Aú! – jajgatott a férfi, s káromkodva arrébb lépett. – Abbahagyná végre? – kiáltotta. – Vagy mindenáron fel akarja lármázni az egész kolostort? Sybilt nem érdekelte ez sem. Valamiért teljesen közömbös volt számára a zárda, hiszen amúgy is el akarja hagyni a közösséget. Ám a gondolat nem volt ínyére, hogy kitagadják. Végtére is önszántából akar távozni, ezért eleget tett a férfi kérésének. – Rendben, hallgatom – mondta, s keresztbe fonta maga előtt a karját. Robin bizalmatlanul méregette. – Belátom, hogy meg kellett volna kérdeznem, nem akar-e elkísérni, amikor tegnap elmentem – fogott bele aztán, s morcosan leült egy ládára. – De túlságosan össze voltam zavarodva,

89

és azzal is számolnom kellett, hogy beigazolódhat a legrosszabb sejtésem. – Felemelte a fejét, s aggódva nézett a lányra. – Sosem csodálkozott azon, hogy kegyed és Elisa csecsemőként érkezett a kolostorba, noha ilyen korú gyermekeket máskülönben soha nem fogadtak be? Sybil megvonta a vállát. Semmi kedve nem volt azzal foglalkozni, hogy a szülei kitették az utcára. Itt a kolostorban otthonra lelt. Akadt itt néhány apáca, aki szerette őt, s ez elegendő volt számára. Már régen nem foglalkozott a múlttal. – Különösnek találtam ezt a tényt – folytatta Robin –, így belovagoltam a faluba, hogy többet megtudjak a felvétele körülményeiről – magyarázta. Sybilt újfent elöntötte a méreg. – Tessék?! Hogyan merészelt beleavatkozni a dolgaimba? Semmi köze hozzá! Robin sötét tekintettel méregette. – Nos, a legutóbbi ismereteim szerint nagyon is az én feladatkörömbe tartozik – felelte szelíden. A lány kissé megnyugodott. Vajon mit nyomozott ki Robin? Legszívesebben befogta volna a fülét. Titokban oly sokszor elképzelte, hogy csodálatos, tehetős szülők leánya volt, akik hirtelen elhunytak utazás közben. Közben attól is félt, hogy valójában szegény emberekről van szó, akik egyszerűen az utcára tették, halálos veszélyt hozva rá, mert nem tudtak táplálni még egy gyermeket. Robin bizakodva nézett rá, ezért összeszedte a bátorságát, s tovább hallgatta, mit mond. De azért lehunyta a szemét, annyira félt az igazságtól, így aztán igencsak meglepődött, amikor felfogta a lovag szavainak értelmét. – Nem tették ki az utcára – magyarázta az együtt érzőn, mintha tudná, mi aggasztja a lányt. – Tessék? – hüledezett Sybil. Először megrémült, aztán megkönnyebbült, végül örült, hogy annyi év után végre megtudhat valamit a szüleiről. Az izgatottságtól szédülés fogta el, s úgy tűnt, Robin sejti, mi mehet végbe benne. A férfi egy ládához vezette, hogy le tudjon ülni. – Vala volt az édesanyja – világosította fel Robin. – Megvett egy csecsemőt egy szegény családtól, akit a szülei aligha tudtak volna táplálni. És akkor kicserélték a két gyereket, arra az esetre, ha egy napon valaki megpróbálná kegyedet megtalálni. A szegény gyermeket így egy jobb élethez segítették. De kegyed az igazi Elisa. Édesanyja más nevet adott e helyett, s elnevezte Sybilnek. Ez egy olyan név, amely a L'Estrange család különös képességeire emlékeztet. Sybil teljesen összezavarodott. Ő lenne Vala lánya? – Nem lehetek egy walesi hercegnő – ellenkezett, s majdnem elnevette magát. Bolondnak nézi a jó lovag? Biztosan minden árva gyerek arról álmodik, hogy fejedelmi származású, s egy napon a családja szeretettel visszafogadja és kényezteti. Sybil felemelte a fejét. – Van családom? – Igen. Egy családja, amelyik nyilvánvalóan el akarja tüntetni az útból – felelte Robin szomorúan. A lány nem tudta, nevessen-e, vagy sírjon kínban. Ez az egész olyan furcsa volt… Nem lehet igaz! Lehet, hogy ez az egész, attól kezdve, hogy felébredt Robin ágyában, csak egy hoszszú rémálom. Talán ha megcsípne valaki, felébrednék, gondolta felindultan.

90

Hihetetlen… Vala lett volna az édesanyja, aki hidegvérrel átadta őt az apácáknak azzal a mesével, hogy egy lelencgyerek? Szörnyű… Ilyet a legjobb akarattal sem tudott elképzelni. Az is felfoghatatlannak tűnt számára, hogy olyan rokonai lennének, akik meg akarják ölni. – Sybil – szakította ki Robin a gondolataiból. A lány kinyitotta a szemét, s látta, hogy a lovag ott térdel előtte, óvón megfogja a kezét, ő pedig úgy érezte, hogy lassan ismét magához tér. A feszültsége is enyhült valamelyest. Azon tűnődött, Robin-e a megmentője, aki után titokban vágyakozott, vagy pedig a romlásba taszítja őt. – Biztos tényekről van szó – folytatta a lovag. – Ezek a férfiak, legyenek akár walesiek vagy angolok, azért gyilkolták meg Elisát, mert úgy vélték, ő volt Vala lánya. Habár én remélem, hogy továbbra is megmaradnak ebben a hitükben, de mivel magam is kiderítettem az igazságot, az másnak is sikerülhet. És akkor kegyed igen nagy veszélyben van. Sybil zavartan nézett rá. Még csak rettegést sem érzett, annyira túlzónak tetszett az elképzelés, hogy valaki politikai indíttatásból gyilkosokat küldött volna rá. Az viszont nagyon feldúlta, hogy Vala eltitkolta: ő az édesanyja. A legjobban mégis az kínozta, hogy Robin felforgatta az egész életét. A nyomozgatásával megtalálta az anyját, és ezzel minden titkos reménye szertefoszlott a boldog családi életről. Dühösen elhúzta a kezét, s villámló szemekkel nézett a férfira. Azt sem értette, milyen következményekkel járnak ezek az újdonságok a jövőjét illetően. Robin felállt, nagy levegőt vett, mintha még több rossz hírt is át kellene adnia, s kezét öszszekulcsolta a háta mögött. Úgy nézett ki, mint egy püspök, aki egy bűnös léleknek készül megmosni a fejét. – Mivel én sodortam a kisasszonyt ilyen veszélybe, kötelességemnek tartom, hogy gondoskodjam a biztonságáról – mondta sötét hangon, mintha legalábbis itt lenne a világ vége. – Alapos megfontolás után hoztam meg a döntést. Sybilnek elakadt a lélegzete. Milyen döntést? Robin lesütötte a szemét. – Össze kell házasodnunk – mondta halkan. – Mit kell tennünk? – hüledezett a lány. Azt hitte, rosszul hall. – Összeházasodnunk. – A lovag úgy mondta ki ezeket a szavakat, mintha valami undorító dologról lenne szó. Megköszörülte a torkát, s bólintott, mintha bátorítani akarná saját magát. – Ez az egyetlen módja annak, hogy megvédhessem a gonosztevőktől, és ez a legjobb megoldás a problémánkra. Sybilnek torkára forrt a szó. Teljesen megrendült. Robin házassági ajánlatot tett neki – de nem azért, mert szereti, hanem azért, hogy megoldja a problémáikat? Nevetés és sírás között ingadozott, ám végül néma maradt, s várta, mit mond még a lovag. – Természetesen csupán látszatházasságról lenne szó – magyarázta a férfi, és Sybil érezte, hogy arcát elönti a pír. – Ez kisasszonyom biztonságára szolgálna, hogy senki se rendelkezhessen az élete fölött, vagy ne tudja más módon eltüntetni az útból. Badderslyben fogunk élni. Ott szavatolhatom a biztonságát – fűzte még hozzá. Az egész igen ésszerűnek tűnt, egyúttal olyan józanul és ridegen számítónak, hogy Sybilt kirázta a hideg. Robin de Burgh azt állítja, hogy csupán a felelősségtudat vezérli mindazok után, ami kettejük között történt! A szenvedély, amely fellobbant közöttük, szemlátomást semmit nem jelent számára…

91

Szigorúnak látszott, és érzéketlennek, amikor folytatta: – Nem kell aggódnia. Nem igazi házassági kötelékre gondolok. Sybil eltűnődött, vajon milyen házasság lehet ebből. – Arról van szó – folytatta Robin, mintha olvasna a gondolataiban –, hogy a nevemet veheti, azzal együtt pedig a de Burghok védelmét élvezheti. Ha bármely hozzátartozója vagy más ellensége igényt tartana kegyedre, nem állna rendelkezésére semmiféle jogos lehetőség, mert már hozzám tartozik. – De akkor lordságod támaszthat igényeket velem szemben – jegyezte meg Sybil elhaló hangon. Robin megköszörülte a torkát. – A házasságnak csak papíron kell megköttetnie. Biztosítom róla, hogy semmit nem követelek kegyedtől. Csupán azt szeretném, ha biztonságban lenne, míg el nem kapom a gyilkosokat. Sybilben ismét felmerült a kérdés, vajon a valóságban is megtörtént-e köztük az a vérpezsdítő játék, vagy csak álmodta az egészet. A férfi szenvedélyes csókjai, meztelen testének súlya az ő testén, mindez boldogsággal és szenvedéllyel töltötte el. A férfit azonban, úgy tűnt, vajmi kevéssé indította meg a szerelmeskedésük, különben nem állna itt olyan mereven, mint aki nyársat nyelt, és nem kapná el a tekintetét. – Magától értetődően, mihelyst nem fenyegeti többé veszély, azonnal semmissé nyilváníttatjuk a házasságot. Majd azt mondjuk, hogy rokonok vagyunk. Manapság sok házaspár tesz így – vonta meg a vállát Robin. Sybilnek nem fért a fejébe, hogy minden további nélkül elhinnék nekik ezt a rokonságról szóló mesét, kiváltképp, ha a lovag előtte a lány összes hozzátartozóját lekaszabolja, aki az életére tör. Ezen az elképzelésen majdnem felnevetett, de legalábbis örült, hogy végre nem szomorúságot érez, hanem éktelen haragot. Dühös volt a férfi nyomorult javaslata, jéghideg viselkedése miatt és azért, mert Robin szemlátomást csupán a lelkiismeretét akarta megnyugtatni. Megvetően végigmérte a férfit, amint ott állt szétvetett lábakkal és önelégülten, mintha nagyvonalú ajánlatáért Sybilnek örök hálával kellene tartoznia. Egyre több oldalát fedezte fel a lovag személyiségének, s minden alkalommal megváltoztatta róla a véleményét. Most is egészen más fényben látta őt, mint eleddig: egy nagy, buta fiú állt előtte. – Vannak testvérei? – kérdezte Robint. – Igen, hat fivérem van – felelte meglepetten a férfi. – Biztosan mind idősebbek. – Nem – rázta a fejét a lovag. – Ketten fiatalabbak nálam. Miért érdekli ez? – Azt hittem, kegyelmed a legfiatalabb – hangzott a mogorva válasz. Talán egyszerűen ilyen önző természete van, gondolta Sybil, főleg, mert egyáltalán nem értett a férfiakhoz. Más fiatal lányokkal ellentétben sosem álmodozott a házasságról, hiszen apácanövendékként erre kilátása sem volt. Ám most, amikor amúgy is szándékában állt elhagyni a kolostort, az eljegyzés is szóba jöhetne, jóllehet nem számolt vele, hogy ilyen módon vesse meg a lábát a világi életben. De miért is kellene lemondania a függetlenségről, amely után már oly régóta áhítozik? Ez az öntelt alak csupán a védelmét ajánlotta fel. Mindenesetre Sybil úgy vélte, nem annyira önállótlan, hogy bele kellene mennie ilyesmibe.

92

– Nos, mi a véleménye? – érdeklődött a férfi, s még mindig úgy tűnt, teljesen meg van győződve az ajánlata nagyvonalúságáról. Sybil kényszerítette magát, hogy hasonló ridegséggel válaszoljon. – Ha pontosan tudni akarja, a válaszom: nem – mondta, és nyílegyenesen elment a lovag mellett az ajtóig. – Más terveim vannak. – Más tervei? Miféle tervek? – ragadta meg a karját Robin. Ó, végre érzelmeket is mutat! – Aligha hiszem, hogy bármi köze lenne hozzá – felelte a lány, s lenézett a férfi kezére, mellyel még mindig fogva tartotta. Ámbár maga az érintés ismét enyhe izgalommal töltötte el, elnyomta magában az érzést, s úgy tett, mintha semmiféle hatással nem lenne rá. Robin szitkozódva elengedte. – Mi az, hogy semmi közöm hozzá? Megpróbálom megvédeni az életét, erre úgy viselkedik, mint egy őrült! Mindenáron meg akar halni? Sybil komoly tekintettel nézett rá. – Nem. A leghőbb óhajom élni, végre valóban élni! Az egész eddigi életemet itt töltöttem a kolostor falai között, és semmi esetre sem szándékozom egyik börtönt a másikra felcserélni. – Börtön? Miféle börtön? Azt akarja ezzel mondani, hogy a házasság velem börtönre hasonlítana? – bődült el Robin sértett hiúságában. Sybil elégtétellel vette tudomásul a férfi felháborodását. Az elkényeztetett nemesi palánta nem kapja meg, amit akar! A lánynak annyiszor le kellett már mondania a legszerényebb kívánságairól is, hogy semmiféle együttérzés nem ébredt benne iránta. Emelt fővel lépett az ajtóhoz. – És mit tervez? – tudakolta Robin. Sybil attól félt, megint megfogja, de most uralkodott magán, s csak zavartan beletúrt a hajába. – Ha az az őrült ötlete támadt, hogy Walesbe utazik, sürgősen le kell beszélnem róla. Még ha sikerülne is útközben elkerülnie az ellenlábasait, Wales most a háborús zavargások miatt nagyon veszélyes terület! Sybil villámló szemekkel nézett rá. Semmi ilyesmi nem járt a fejében. Semmiképpen nem lett volna olyan ostoba, hogy háborús területre akarjon menni. Hallgatása némileg felbátorította Robint. – Ha hozzátartozók után vágyik, egy igen nagy családot tudok kínálni – jelentette. – Némelyikük még rokonságban is áll kegyeddel! Stephen bátyám ugyanis egy L'Estrange lányt vett feleségül, vagyis egy nőt Vala családjából. És ez a Brighid meg a nénjei itt élnek Angliában. Ők voltak azok, akik arra ösztönöztek, hogy megkeressem Valát. Valakit, aki… – hirtelen elbizonytalanodott. – Meg kell ismernie a rokonait! – fűzte hozzá gyorsan. – A házasság nem lesz börtön, hanem egy rövid, formális dolog. Azután azt tesz, amit csak akar. A L'Estrange-oknak saját birtokuk van, és biztosan el tudjuk intézni, hogy később ott éljen, vagy bárhol, ahol csak szeretne. Ez a végeláthatatlan győzködés annyira feldühítette Sybilt, hogy kis híján rákiáltott a férfira. Robin azonban olyan bizalommal nézett rá, mintha valami csodálatos tervet tárt volna elébe. És a lány alapjában véve nem is vehette tőle rossz néven a beleérző képesség hiányát. Hiszen csak ragaszkodott ahhoz a tervhez, amely meggyőződése szerint jó és ésszerű. Nem is tudatosodott közben benne, milyen rideg és érzéketlen benyomást kelthet ez másokban. Ez sebezte meg Sybilt a legjobban.

93

– Nem. Nem akarom – mondta aztán minden további magyarázat nélkül, és elhagyta a szobát. Robin csak bámult utána, és annyira meg volt rökönyödve, hogy nem volt képes feltartóztatni sem. Kábultan és kimerülten rogyott vissza a ládára. Elkeseredetten csóválta a fejét. Hányszor megesküdött, hogy sosem nősül meg! És tessék! Most, amikor a körülmények összejátszása okán mégis hajlandó lenne rá, elutasították a házassági ajánlatát! Ráadásul nem is akármilyen nőt kért meg, hanem önmagát is legyőzve egy olyan lányt, akiről erősen feltételezhető, hogy köze van az átokhoz! Meglehet, igazságtalanul vádolja ezzel, de testestül-lelkestül érezte, hogy valamiféle mágikus módon együvé tartoznak. Hogyan utasíthatta hát el? A lovag magánkívül volt a dühtől, s mélységesen megbántódott. Minden nő férjhez akar menni, és majdnem mind mérhetetlenül boldog lenne, ha egy de Burgh venné feleségül! Ez a név gazdagságot, hatalmat, biztonságot, jólétet és… nos, igen: valódi férfias erőt képviselt. És éppen ennek a kis novíciának kapnia kellene az alkalmon, hiszen egyáltalán nem neki való ez a kolostori élet. A házassági ajánlattal megnyílt előtte a lehetőség, hogy megszabaduljon a zárdától, ám ő elutasította. .. Robin hangosan felsóhajtott. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a lány valamiképpen hozzá tartozik. Legszívesebben azonnal felnyalábolta s a hátára vette volna, mit sem törődve a tiltakozásával. Az elképzelés, hogy az övé lehet, izgatta, ám szégyenlősen elvetette ezt a gondolatot. Letörten nézett a fekhelyére. Az ágynemű szétdúlva, az egyik párna lelapítva, ott, ahol Sybil feje pihent rajta. Az emlékezés szinte fizikai fájdalmat okozott. Robin azon tűnődött, mibe is keveredett. A válasz nem volt nehéz: meggondolatlanul és hanyagul viselkedett. Amikor reggel felébredt, és karjában találta a lányt, belélegezte csodálatos illatát, azt tette, amit minden más férfi is tett volna ebben a helyzetben. Elfelejtett minden illemszabályt, minden elhatározást, eltelve a sóvárgástól, a letaglózó vágytól, hogy megérinthesse Sybilt, csókolhassa, hogy eggyé olvadjon vele… Az emlékek még most is felizgatták, ám sejtette, hogy az egész ennél jóval bonyolultabb. Sajnos ez túl későn jutott eszébe. Azon fáradozott, hogy egy szót se ejtsen szenvedélyes szerelmi játékukról, ám ez, úgy tűnt, nem volt okos döntés. Sybilt inkább felzaklatta, és Robinnak nem sikerült meggyőznie őt arról, hogy egyáltalán nem áll szándékában hasonlókat művelni vele, ha összeházasodnak, vagy ilyesmit akár csak kérni tőle. Tapasztalatból tudta, hogy nem kis meggyőző erővel rendelkezik, a lánynál azonban semmire sem ment vele. Elutasította! És ahelyett, hogy ebbe beletörődött volna, Robinnak e pillanattól fogva mindennél fontosabb volt, hogy nyélbe üssék a házasságot. Nem azért, mintha már nem tartott volna attól, hogy Sybil a végzete, és nem is azért, mert tudat alatt arra vágyott, hogy ismét meztelenül tarthassa a karjában, nem… Úgy vélte, hogy kötelessége megvédeni őt. Miután a lány kénytelen volt eddigi életét a kolostorban tölteni, és el kellett magában nyomnia egy másfajta élet iránti vágyait, valószínűleg most már fogytán volt a türelme. Maga a tény, hogy a novíciának fogalma sem volt, mit is akar, Robint mérhetetlen kínnal töltötte el. Sybil annyira önfejű és annyira tapasztalatlan, hogy képes lenne útra kelni Walesbe, bele a háború közepébe, csak mert sürgető vágyat érez, hogy felkeresse a rokonait. Közben nem veszi figyelembe, hogy az életére törnek! Ha a lány valóban útra kel, neki kötelessége utána utazni, ami igen veszélyes és fáradságos feladat.

94

Ez az elképzelés még jobban felhergelte. Azért is mérges volt, mert meggondolatlanul megemlítette a nagynéniket. Talán Sybil együtt akar majd élni azzal a két bogaras nőszemélylyel. Véleménye szerint a lány egyáltalán nem tartozott hozzájuk, kiváltképp, mert Stephen felesége szemmel láthatóan boldog volt, hogy a házassága révén megszabadulhat különös rokonaitól. Amikor Robin mindarra a mágikus zagyvaságra gondolt, amit a két nő űzött, kirázta a hideg. Annyira szerette Sybilt, olyannak, amilyen, és nem akarta, hogy valamiféle boszorkány vagy varázsló váljék belőle. Mindazonáltal elsajátíthatná azt a képességet, hogyan lehet megszabadulni egy átoktól… A férfi megcsóválta a fejét. A veszéllyel dacol, ha ugyanolyan bolond gondolatokra adja a fejét, mint a nagynénik. S jobb lenne, ha Sybil sosem szerezne tudomást róla, miért is szegődött Robin Vala nyomába. A legjobb lesz, ha nem is veszi fel a kapcsolatot a két boszorkánynyal, mert bizonyára csak kifecsegnék a titkát. Sybil aztán még a végén ostobának tartaná, vagy egy öntelt, önző alaknak, és akkor végképp hallani sem akarna a házasságról. Robin harcolt a kétségbeesés ellen. Végre el kellene felejtenie ezeket az ostoba gondolatokat az átokkal kapcsolatban, és egyszerűen fontolóra vennie, hogy a családjukban megnőtt házasodási kedv annak köszönhető, hogy a de Burghok egyszerűen teljesítik a kötelességüket, megőrzik méltóságukat, és gondoskodni akarnak a gyengébb nem védelméről. Gyengébb nem? Nos, Sybilt semmi esetre sem lehetett volna gyengének nevezni, de nőként teljesen védtelen volt a férfiakkal szemben, akik az életére törtek. Robin felállt, s buzgón megfogadta, hogy megvédi a novíciát bármi áron. Nem eshet bántódása sem most, sem a jövőben.

95

12. Sybil nem csodálkozott, hogy Robin ismét felbukkant nála. Konok fickó lehet, ha egyszer valamit a fejébe vesz! A lány számított rá, hogy nem adja fel csak úgy a terveit. Szemmel láthatóan valamiért felelősnek érezte magát érte, és az sem kerülte el Sybil figyelmét, hogy komolyan vette a kötelezettségeit. Noha ő félreérthetetlenül elutasította a férfi ajánlatát, tudta, hogy ezzel még távolról sem győzte meg Robint. Rosszkedve dacára örült, hogy a férfi ott volt vele. Hogy el ne árulja magát, a lány egy szolgálóval elegyedett szóba, aki azonnal eloldalgott, amint észrevette a lovagot. Sybil azonban nem hagyta magát olyan könnyen megfélemlíteni. Hátat fordított a férfinak, amikor az a nevén szólította. – Nincs több mondanivalóm lordságod számára, kivéve, ha halottkémi tisztében akar velem Elisa meggyilkolásáról beszélni – közölte, s megigazította az ágyát. – Sybil, nem szabad könnyelműen kockára tennie az életét. Bármit tart is felőlem, és bármit érez is irántam, be kell látnia, hogy veszélyben van – intette Robin. , A novícia hajthatatlannak mutatkozott, s elsimította a lepedőt. – Megbocsát, de nem tudom komolyan venni a mondókáját – feleselt. – Sybil! – A lány hátán borzongás futott végig a neve hallatán, s volt valami a férfi hangjában, ami arra ösztönözte, hogy feléje forduljon. Robin komoly tekintettel nézett rá. – Egy de Burgh nem hazudik – felelte szelíden. – A szavamat veheti mint egy de Burghét, egy lovagét és becsületes férfiét, hogy nem hazudok! Sybilben kétség ébredt. Szíve vadul vert, testét elöntötte a forróság, amint a férfi olyan eltökélten és boldogtalanul állt előtte. – Ezenkívül van egy személy, aki igazolni tudja, amiket mondtam. Tegnap nála voltam. Meglátogattam Gwerfult, azt az asszonyt, aki behozta kegyedet a kolostorba. Lóval néhány óra alatt odaérhetünk a faluba, ahol lakik. El akar jönni velem? Akarja hallani, mit tud mondani az az asszony? Sybil gyorsan mérlegelte a lehetőségeket, és igent mondott. Bebeszélte magának, hogy csupán az állítólagos származásáról akar megtudni egy s mást, és nem Robin győzte meg. Ezenkívül a lehetőség, hogy a kolostoron kívül töltsön még egy napot, különösen vonzónak ígérkezett. A lovag megkönnyebbült, és egész úton nagyon udvariasan viselkedett vele. Noha Sybil sejtette, hogy a férfi megpróbálja lekenyerezni, jót tett a lelkének ez az előzékeny bánásmód. A Ryewaterbe vezető útjukon tapasztalt ridegségével és elutasító magatartásával ellentétben most állandóan a lány mellett lovagolt, különösen elbűvölő volt, Sybil pedig élvezte ezt a figyelmet. Elégtétellel töltötte el, hogy a férfi ennyit küzd érte. Ez gyógyírként hatott sebzett büszkeségére. És mintha lépre akarná csalni, Robin a családjáról kezdett mesélni. A lány könnyen el tudta képzelni, milyen élete lehet otthon. Apja, Campion grófja okos, szigorú, de szeretetre méltó férfi, aki a hét fiát odafigyeléssel és szeretetben nevelte fel. Amikor azonban Robin az apja második házasságáról mesélt, a lány némi rosszallást vélt kihallani a hangjából. Nyilvánvaló-

96

an kedvelte Joyt, apja második feleségét, de mintha valami kifogása lett volna a házasság ellen. Sybil csodálkozott ezen, de nem akarta az okát firtatni, hanem inkább tovább hallgatta, amikor a lovag a bátyjairól és a hozzájuk fűződő érzéseiről mesélt. Amikor megtudta, mi mindent élt át gyermek- és fiatalkorában ebben a csupa férfiból álló családban, kicsit irigyelte érte, és tetszett neki a fiú, aki titokban mindenféle tárgyakat rejtett a testvérei ágyába, karddal megkurtította a hajukat, és az egész családot sakkban tartotta az állandó tréfálkozásaival. Nagyon is el tudta képzelni, milyen lehetett Robin gyereknek: vidám, eleven eszű, s mindig kész egy kis tréfára. Szeretett volna még többet megtudni róla. Eddig alig adódott alkalma nevetni, és ugyanúgy vágyakozott ez után, akárcsak Robin gondtalan életmódja után, amikor a férfi éppen nem a terhes halottkémi feladatainak tesz eleget. Ebben a szerepben Robin nagyon komolyan viselkedett, búskomor és merev volt, még ha Sybil figyelmét nem kerülte is el, hogy a felszín mögött egy egészen más ember rejlik. Jóllehet Robin igen lelkesen számolt be rokonságáról, Sybil gyanakodott, hogy valamit eltitkol. És noha szeretett volna minél többet megtudni a férfiról, igyekezett megfékezni kíváncsiságát. Nem tesz jót neki, ha túl sokat foglalkozik Robin de Burghgal. Mindketten kellemesnek találták a lovaglást. Ahogyan egymással bántak, beszélgettek, még sosem volt ilyen könnyed és természetes. Most nem volt sem vita, sem egyéb kínos helyzet, sem az a forró szenvedély. Sybil örült, hogy végre ismét kiegyensúlyozottnak érzi magát, talán annak köszönhetően, hogy nem kellett a férfival való vitákra fecsérelnie az erejét, hanem élvezhette a lovaglás nyújtotta szabadságot. Valószínűleg az is hozzájárult kellemes közérzetéhez, hogy Robin is a jobbik oldalát mutatta – meglehet, csak félelemből, hogy a lány különben megfordul, és visszavágtázik a kolostorba. Sybil élvezte, hogy bizonyos értelemben a markában tartja a férfit, hogy az kénytelen mellette lovagolni, mindamellett biztonságban is volt tőle, hiszen a hátuk mögött lovagló vitézek miatt Robin nem merészkedhetett túl közel hozzá. Ám amikor elérték céljukat, Sybilnek apránként kényelmetlen érzése támadt. Még ha Robin történetét puszta spekulációnak tartja is, be kellett ismernie, hogy a szavai nagyon is őszintének tűntek. A lánynak azonban egyáltalán nem volt fontos, hogy megismerje azt az asszonyt, aki igazolhatná a lovag állításait. Akkor hinnie kellene neki, és meg kellene birkóznia azzal, hogy egészen más a múltja, mint azt eddig hitte. Teljesen helyénvaló, ha az embernek fenntartásai vannak, győzködte magát a lány. Ennek dacára különös félelem telepedett a szívére, mely ellen nem tudott védekezni. Azt azonban fontosnak tartotta, hogy elrejtse Robin elől ezt a félelmét, így aztán könnyed léptekkel követte őt a kis házba. – Gwerful? – kiáltotta Robin, ám senki nem válaszolt. Sybil észrevette, hogy a házban terjengő szag ismerős neki, egyúttal kellemetlen is. Felnyögött. Robin azonnal kapcsolt, és gondoskodott róla, hogy a lány a háta mögött maradjon, amikor lassan körbement a nagy, szövettel telepakolt asztal körül. Hirtelen megtorpant. Amikor Sybil oldalra lépett, s megkockáztatott egy gyors pillantást, meglátta, mi tartóztatta fel a férfit. Egy nő terült el a kövön, meggyilkolták – akárcsak Elisát. Szemlátomást egy késsel vagy egy tőrrel ölték meg. Sybil nem tudta megmondani, a nő Gwerful-e, csak az volt biztos, hogy az asszony már senkinek nem tud felvilágosítást adni.

97

A lány elfordult, s Robin mellkasára szorította az arcát. Még ha nem volt is túlságosan érzékeny, a meggyilkolt nő látványát alig bírta elviselni, kiváltképp, mert ez már a második ilyen eset volt néhány napon belül. Egy kicsit megnyugtatta, hogy Robin erős testének támaszkodhat, belélegezheti kellemes illatát, mely most a bizalom és biztonság érzetét keltette benne. És amikor halkan felsóhajtott, a férfi felemelte a karját, s magához szorította őt. Erős teste mintha menedéket nyújtott volna a világ minden gondja-baja elől. És még ha balgaságnak tűnt is, Sybil úgy érezte, örökre a férfihoz kötődik: olyan vágyakozás lett rajta úrrá, amelynek semmi köze nem volt a testi szenvedélyhez. Mély, szívbe markoló vágyakozás volt ez, mintha a férfi közelsége kigyógyítaná a magányból, az elveszettségből, melynek még sosem volt ennyire tudatában. – Jobb, ha a közelemben marad. A gyilkosok talán még itt vannak a házban – karolt bele Robin. Így mentek végig a kis házon, ám senki nem volt már ott, és amikor visszatértek a holttesthez, Sybil eltűnődött, mi oka lehetett a gyilkosságnak. – Ő az az asszony, akivel beszélnem kellett volna? – kérdezte elcsukló hangon. – Igen, sajnos ő Gwerful. Úgy tűnik, valaki a nyomunkban van – felelte Robin. Lehajtotta a fejét, és halkan szitkozódott. – Nem lett volna szabad idehoznom kegyedet. – Nagy sóhajjal kifújta a levegőt, szembefordult Sybillel, megragadta a kezét, s közelebb húzta magához. – Feleségül kell jönnie hozzám – unszolta, és gondterheltebbnek látszott, mint valaha. – Igent mond? A lány semmi esetre sem akarta elfogadni az ajánlatát. Eltekintve a férfi előzékeny viselkedésétől, semmi sem változott közöttük. Csupán felelősségtudatból kérte meg a kezét, márpedig Sybil inkább szeretett volna szabadon élni, mint beleegyezni egy ilyen számító és szívtelen tervbe. Noha neki is átvillant az agyán, amikor megtalálták Elisát a kertben, hogy talán a gyilkosok az ő életére is törnek, de az még nem elég ok egy házasságra, hogy biztonságban legyen! Ám amikor a lovagra nézett, észrevette, menynyire kétségbeesett. Hirtelen elbizonytalanodott, és már egyáltalán nem tudta, mit is kellene válaszolnia. Ez a férfi, akit még csak néhány napja ismert, és aki ez alatt az idő alatt nagyobb hatást tett rá, mint bárki is előtte egész életé ben, most itt áll előtte, hatalmasan és erősen, s mélyen a szemébe nézve, esdekelve arra kéri, legyen a felesége. Fogta a kezét, a lány pedig teljesen elkábult az illatától és a melegségtől, amely a férfi tekintetéből sugárzott. Sybil elgyengült, s immár nem volt abban a helyzetben, hogy ellentmondjon neki. – Igen – szólt egyszerűen. Robin az egyik emberét hátrahagyta Gwerful házában, a többi vitézt pedig utasította, hogy védőkíséretben lovagoljanak Sybil mellett a közelben fekvő Badderslybe. A lehető leggyorsabban szerette volna az erődítményben tudni a lányt. Még soha nem aggódott ennyire senkiért, ezért igen megkönnyebbült, hogy a lány végre-valahára beleegyezett a házasságba. Úgy tűnik, felfogta végre, hogy nagy veszély leselkedik rá, gondolta Robin, s boldog volt, hogy a lány belátta, feleségül kell mennie hozzá, ha biztonságban akar lenni. Valamiért azonban mélyen legbelül csalódott volt. Valószínűleg azért, mert ilyen sok energiájába került meggyőzni a lányt, és csak kényszerből mondott igent. Férfiként nem volt számára mellékes, hogy vonzóan hasson egy nőre, különösen, ha ez a hölgy a felesége lesz.

98

Sajnos azonban Sybil igencsak elutasítóan viselkedett vele. Semmi sem utalt arra, hogy kedvelné őt. Csak amikor megcsókolták egymást, akkor volt másmilyen, de erre nem is akart gondolni. Csók nem szerepel a szerződésükben. Robin előredőlt a nyeregben, s összeszorította a fogát, amikor hirtelen szenvedélyes sóvárgás kerítette hatalmába. Kényszerítette magát, hogy harcoljon az érzés ellen, s inkább erősen törni kezdte a fejét, miként tudná lépre csalni a gyilkosokat. Alighogy segített Sybilnek leszállni a lóról, máris Florian jött feléjük, és szívélyesen üdvözölte őket. Baddersly intézője igen derék ember volt, bár meglehetősen kényeskedő. Simont gyakran feldühítette a finnyáskodása és az a hajlama, hogy mindenbe beleüsse az orrát. Robin azonban eddig még semmi kivetnivalót nem talált a viselkedésében, kivéve most. Elbizonytalanodott, miképpen mutassa be neki Sybilt. – Ismét itt van, mylord! Már aggódtunk az úrért – sopánkodott az intéző. Robin elnyomott egy mosolyt. Nem volt hozzászokva az ilyen érzelmi kitörésekhez, s noha nem különösebben zavarta Florian viselkedése, sejtette, hogy ez a fajta megnyilvánulás szokta Simont kihozni a sodrából. – Nos, persze, igen, kegyelmed gyakorolja a halottkémi hivatalt! De muszáj volt kifejezetten uramnak bemocskolnia a kezét egy gyilkosság felderítésével? Hiszen ez tulajdonképpen az egyház feladata lenne. Fel nem foghatom, hogy ilyesmit elvállalt! De valószínűleg ezek a kövér püspökök túl lusták ahhoz, hogy efféle dolgokkal foglalkozzanak – mondta felháborodottan az intéző. – No de most jöjjenek! Már étkeztek? És kit hozott magával? Vendégünk van, mylord? – pillantott Sybilre. Robinnak hirtelen melege lett. – Florian, ő a menyasszonyom – felelte gyorsan. Csodálkozott, milyen könnyen jöttek ajkára a szavak. – Idehívatná, kérem, a papot? Úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább az esküvővel. – Várakozóan nézett az intézőre, ám a jóember ezúttal alig jutott szóhoz. – A menyasszonya… – ismételte olyan döbbenten, hogy elfelejtette becsukni a száját. Végigmérte Sybilt, s levegő után kapkodott. – Egy apácát akar feleségül venni? – Nem apáca. Novícia volt, de úgy döntött, hogy feleségül jön hozzám. Most már hívja ide, kérem, a papot! – utasította Robin határozottan. A lehető leggyorsabban tisztes és jogilag tökéletes körülményeket akart biztosítani, hogy elkerülje a későbbi kételyeket vagy a rosszindulatú pletykákat. Továbbá azért tartotta szükségszerűnek az azonnali házasságot, mert nem lehetett kizárni, hogy a rakoncátlan és csökönyös Sybil még meggondolja magát! Ezenkívül be kellett vallania, hogy mivel végre rá tudta beszélni a dologra, nagyon türelmetlen volt. Feleségül akarta venni, azonnal! Florian rémülten nézett Robinra, s nem sietett teljesíteni a parancsot, ehelyett Sybilhez fordult. – Sajnálom, hogy nem állt módomban korábban megismerni a kisasszonyt, ahogyan az illendő lenne – mondta, miközben megrovó pillantást vetett Robinra. – Lady de Burgh az illő megszólítás – utasította rendre a lovag, kiváltképp, mert fontosnak tartotta, hogy ne kerüljön szóba a lány származása. Mivel Florian még mindig egy tapodtat sem mozdult, Robin átvezette Sybilt a széles bejáraton, és magára hagyta az intézőt, aki elképedten meredt utánuk. Robin megkönnyebbült, hogy végre a várban, az otthonában lehetnek. Utasította az embereit, hogy zárják be a várkaput, hogy senki ne tudjon behatolni, s egy vitézzel üzenetet küldött

99

az apátnőnek. Közben végig Sybilbe karolt, szorosan magához húzva. A lánynak nem volt túlságosan ínyére a dolog, de Robin még szükségesnek tartotta, hogy mellette maradjon, akkor is, ha Sybil netán arra vetemedne, hogy veszekszik vele, vagy a kezébe kerülő tárgyakat hozzádobálja… A felesége lesz! Végre! Most már semmilyen szerepet nem játszott számára, miféle okokból is házasodnak össze, vagy mennyire tiltakozott ellene valaha, hogy bárkit is feleségül vegyen. Büszke volt, amiért a tervét sikeresen megvalósította, s győztesnek érezte magát. Lehajolt a lányhoz, s boldog volt, hogy ezt most már minden további nélkül megteheti. – Ha akarja, most már leveheti a fátylát – javasolta, s legszívesebben saját maga oldotta volna le a fejéről. – Ó, igen, természetesen – felelte a lány, és megszabadult a fejfedőtől. Abban a pillanatban vállára omlott a tüzes hajzuhatag. Robint már sokadjára ragadta magával az ámulat. Milyen szívesen belefúrná ujjait a fürtök közé! Önkéntelenül felsóhajtott, mire Sybil ránézett. A férfi szemében vad vágy tükröződött, ami bármely nőt félelemmel és rémülettel töltött volna el, nem úgy Sybilt. Őt nem lehetett megfélemlíteni, és állta a férfi szinte vetkőztető tekintetét. A levegő megtelt feszültséggel, s elég lett volna egyetlen apró szikra, hogy fellobbantsa köztük a szenvedély tüzét. Robin már éppen kiáltani akart a papért, amikor az Florian oldalán megérkezett. A szent életű atyafi igencsak megdöbbentnek tűnt. – Kissé hirtelen jött ez a házasság – vélte. Miközben Florian buzgón bólogatott, Robin megrázta a fejét. – Nem, már régóta jegyesek vagyunk. – Igen, ó, persze, így van – helyeselt az intéző. – Mindig is számítottunk rá, hogy össze fognak házasodni. – A családjaink már régóta ezt tervezik – fűzte hozzá Robin, s nemcsak Florian, de jómaga is elképedt a saját kijelentésén. – Értem, rendben van – mondta a pap, és késznek mutatkozott összeesketni őket. Megköszörülte a torkát, s Robinhoz fordult. – Akarod-e ezt a nőt hites feleségedül venni? Noha Robin akarta a mielőbbi esküvőt, ez a hirtelen kérdés szinte sokkolta, hiszen végtére is eddig körömszakadtáig tiltakozott a házasság ellen. Idegesen igazgatni kezdte a nyakkivágását. Kábultan vette észre, hogy körülötte mindenki feszülten vár a válaszára. Robin éppen csak ránézett az egyházfira, s a nyelve máris megbénult. Végül egy halk nesz térítette észre. Oldalra fordította a fejét, és Sybil szemébe nézett. Nem tűnt éppen boldog menyasszonynak. Robin tudta, hogy elveszítheti, ha most nem válaszol végre. – Igen, atyám – mondta olyan hangsúllyal, amely kétséget sem hagyott a szándéka felől. Barátságosan nézett a lányra. Mosolya bizakodásról árulkodott, valami közös titokról, és talán még valami másról is. – Szeretni fogod-e, és becsülni, és hűséges leszel-e hozzá halálod napjáig? – kérdezte a pap. – Igen, atyám – felelte Robin. El is felejtette a tervét, hogy semmissé nyilváníttatja a házasságot, mihelyst elfogta a gyilkosokat, amikor belenézett arája sugárzó kék szemébe. Egy szenvedéllyel és örömmel teli jövő vár rájuk…

100

– Akkor fogd meg menyasszonyod mindkét kezét, és mondd utánam! – utasította a pap. – Én, Robin de Burgh, hites feleségemül veszlek téged, Sybil, Isten és ember előtt, s kitartok melletted betegségben és szegénységben, jóban és rosszban, míg csak a halál el nem választ, és fogadom, hogy ígéretemhez mindig hű maradok. Robin állhatatosan megismételte a pap szavait. Sybil végre a felesége, ő pedig nem akart a múltra gondolni. Legszívesebben a vállára kapta volna hitvesét, és azonnal becipelte volna a nagy hálókamrába. Ám mielőtt az őrült ötletet megvalósíthatta volna, máris körbevették őket mindazok, akik a várban éltek, és ők türelmesen végighallgatták a jókívánságaikat. Florian utasításokat adott a konyhai személyzetnek, hogy készítsenek ünnepi vacsorát, Robin pedig élvezte, hogy öszszetolták az asztalokat, szépen megterítették őket, pohárköszöntőt mondtak rá és a hitvesére, amikor később a finom falatok alatt roskadoztak az asztalok. Közben úgy tűnt, Sybil félretette csökönyösségét, s ő is örül a kiadós étkezésnek és az ünnepi hangulatnak. Amikor estefelé odagyűltek a környező falvak lakói, mindenki játszott és táncolt, ami elterelte Robin figyelmét, mert Sybilt tanította táncolni. Amikor besötétedett, Robin mind nyugtalanabb lett: egyre a nászéjszaka járt a fejében. Már a torkában dobogott a szíve. Jóllehet ez csak egy látszatházasság, de az emberek elvárják tőlük, hogy együtt töltsék az éjszakát a hitvesi hálószobában. Már a gondolattól könyörtelen feszülést érzett az altestében, és olyan erősen szorította a szék karfáját, hogy szinte fájt. Nem mert Sybilre nézni. Vajon sejti az asszony, mi vár rá? Vajon készségesen követi majd az urát, vagy ellenkezni fog? Robin szíve veszettül vert. Hogyan tudná megvédeni, ha éjjelente nem nála aludna? Már csak azért is együtt kell aludniuk, hogy senki ne támasszon kételyeket a házasságukat illetően. Egyáltalán nem akart arra gondolni, milyen szóbeszéd támadna, ha külön szobában hálnának. Együtt kell aludnunk, és nemcsak ma éjjel, hanem a következő időkben mindig, latolgatta, s a szíve szédült vágtába fogott, amikor a lépcsőre pillantott, amely a nagy hálószobához vezetett. Ami ott fog történni, Sybiltől függ… Sybil úgy érezte, becsípett, pedig nem sokat ivott a borból. Új, örvendetes életkörülményei eufórikus hangulatba hozták. Sokkal jobban érezte itt magát, mint a kolostor falain belül. A Badderslybe tartozó emberek melegszívűsége, a csodálatos vacsora, az előkelőség, a szabadság, hogy lehet játszani és táncolni, mindez boldogsággal töltötte el a lelkét. Ám még ennél is jobban örvendett Robin de Burghnak. A férjének… Ámbár a lelke mélyén egy halk hang óva intette, hogy ez az egész csak látszat, most nem akart ezzel foglalkozni, kiváltképp, mert a férfi apait-anyait beleadott, hogy szórakoztassa hitvesét, megnevettette, fogta a kezét, amikor a többi vendéggel táncoltak, és apró ínyencfalatokat nyújtott át neki a saját tányérjáról. Sybil döbbenten szemlélte az ételek e gazdag kínálatát, melyet a szolgálók végeláthatatlan sorokban tálaltak fel elébük. Úgy érezte, többet evett, mint a kolostorban máskor egy hét alatt. Meg mert volna esküdni rá, hogy egy falat sem megy le már a torkán, Robin mégis el tudta csábítani valami finomsággal. Kandírozott mandulának tűnt, olyan különlegességnek, amelyet még sosem kóstolt. Aztán meg valami süteményből tört le egy darabot a férfi, s mosolyogva nyújtotta feléje.

101

Sybil meghatódott ettől a figyelmességtől, s nem tudott ellenállni neki. A sütemény csöpögött a méztől. Robin csillogó szemmel nézte, felemelte a kezét, aztán meggondolta magát. Tekintetében tűz lobogott, és Sybil heves vágyat érzett. Robin lassan és megfontoltan megérintette hitvese ajkát. Sybil szíve majd kiugrott a helyéről, zavarában fülig pirult, s lassan lenyalta a férfi ujjáról a mézet. Megpróbált ugyanolyan vidámnak és oldottnak látszani, mint előtte, de hasztalan. Különös, szinte félelmetes módon izgatott volt. Robin is idegesnek tűnt, felállt, és a vendégekhez fordult. – Itt az ideje nyugovóra térni – jelentette be rekedt hangon. Sybil körül halkan kuncogtak a vendégek, és pikáns megjegyzésekkel élcelődtek. A fiatalasszony mintha mindent valami lebegő fátyolon keresztül érzékelt volna. Már nemcsak a szemével, hanem az összes érzékével csupán egyvalamire tudott figyelni: Robin de Burghra. A férfi feléje nyújtotta a kezét, s ő enyhén megremegett, amikor Robin hosszú, erős ujjai ráfonódtak az övére. És amikor megérezte férje melegét, elöntötte a forróság egészen a lábujjáig, s elgyengült a térde. Azt hitte, egy lépést sem tud megtenni, mégis csak ment a férfi mellett, közben le nem vette róla a szemét. Mintha mágnes vonzaná, álomléptekkel haladt mellette, amikor a férfi a csigalépcsőn egy nagy, pazar szobába vezette. A kandallóban barátságosan ropogott a tűz, a padló és a fal gazdagon díszlett a keleti szőnyegektől és függönyöktől. Sybil izgatottan várta, mi fog történni vele. A férfira meredt, aki azon nyomban a karjába kapta, mohón az ajtónak nyomta, s nekitámaszkodott. Sybil ezt cseppet sem érezte terhesnek, sőt inkább izgatónak találta. Karját ura nyaka köré fonta, s lehúzta magához a fejét. És amikor megcsókolták egymást, a talaj szinte hintázni kezdett a talpuk alatt. Robin viharos szenvedéllyel vette birtokba hitvese száját. A kéjtől bódultan felemelte, átvágott vele a szobán, és lefektette a hatalmas ágyra. Sybil alig jutott lélegzethez, a férfi máris folytatta játékát. Miközben lehúzta a saját csizmáját és Sybil cipőjét, megállás nélkül csókolta, forrón és bensőségesen, majd türelmetlenül matatott felesége ruháján. Sybil sóvárogva csúsztatta kezét a férfi ruhája alá, s elégedetten sóhajtott fel, amikor végre megérinthette meztelen mellkasát. Robin heves mozdulatokkal megszabadult öltözékétől. Sybilnek nem volt türelme várni, ezért felült, hogy megcsókolhassa a férfi széles, aranybarna mellkasát. Nagy kedvét lelte ebben, egyúttal olyan nagyon felizgatta ezzel párját, hogy az megszállottan nyomta vissza őt az ágyra, s kapkodva levetkőztette. Sybil mosolyogva figyelte. Amikor azonban a férfi teljes súlyával ránehezedett, s érezhette erős, meztelen testét, az elragadtatástól elakadt a lélegzete. Robin szét akarta feszíteni a lábát, erre az asszonyt bizalmatlanság fogta el. A férfi arcán vad és fékezhetetlen vágy ült. Sybil sejtette, mit tervez, ezért remegve kiugrott az ágyból. – Őrültség! – mondta, s ingadozva pár lépést tett, ám rögtön visszafordult, s Robinra bámult. Tehetetlennek érezte magát, s nagy fáradságába telt kordában tartania saját vágyait, de nem akart belebocsátkozni semmibe, amit később megbánhat. A férfi a hátán feküdt, szenvedélye csillapodni látszott. – Micsoda? – mormolta mogorván. – Nem tartod magad a megállapodásunkhoz! – szidta Sybil levegő után kapkodva. – Azt mondtad, hogy csak látszatházasságról lesz szó, és megígérted, hogy a nászéjszakán nem fogsz ragaszkodni a férji jogaidhoz! – Ó! – Robin olyan zavartan meredt maga elé, hogy az asszony majdnem felnevetett. Zabolátlansága ellenére nagyon is vonzódott hozzá, pedig tudta, milyen veszélyes ez.

102

– Ó, miért is egyeztem bele ebbe az egészbe? Tulajdonképpen nem is akartál feleségül venni! Te nem is akarsz engem! – kiáltotta Sybil kétségbeesetten. A férfi arcáról lerítt a bűntudat. – Sybil, esküszöm neked az egy élő Istenre, hogy semmire és senkire nem vágytam annyira egész életemben, mint rád – suttogta görcsösen, mintha fájna kimondani ezeket a szavakat. – Istenemre mondom, mindkettőnk biztonsága érdekében megpróbáltalak nem megérinteni, de egyszerűen nem tudtam ellenállni neked. Jobbjával eltakarta az arcát, és Sybil egy lépést tett az ágy felé. Igen nehezére esett józanul gondolkodnia, mert valójában mérhetetlenül kívánta a férfit. Úgy érezte, menten meghal, ha nem térhet vissza az ölelésébe, és nem engedi meg neki, amit mindketten annyira akarnak. – És mi van az ígéreteddel, hogy nem veszed el az ártatlanságomat? – suttogta utolsó erejével. – Nem akarok gyereket szülni egy olyan házasságban, amelyik időben véges. Robin gyorsan meghányta-vetette magában a dolgot. – Van más lehetőség is – motyogta alig érthetően. – Miféle? – türelmetlenkedett Sybil. – Van más út is, hogy kiélhessük a szenvedélyünket, és érintetlen maradj – hangzott a titokzatos válasz. – Akkor jócskán van tapasztalatod ezekben a dolgokban, nem igaz? – fakadt ki Sybil megbotránkozva. Vajon hány nő adta meg magát a férfi csáberejének? – villant át az agyán. – Nem nekem – nevetett Robin. – A bátyám, Stephen gyűjtötte a tapasztalatokat, amíg meg nem nősült. És ő… szóval… ő mesélt nekünk néhány praktikát – mondta pirulva. Sybil ettől megenyhült. – És… miféle lehetőség lenne az? – kérdezte visszafojtott lélegzettel. – Gyere, Sybil, megmutatom – csalogatta Robin mosolyogva. Az ifjú ara nem vesztegetett több gondolatot rá, mi lenne a helyes, hanem egyszerűen viszszalépett a széles ágyhoz, a férfihoz, aki gúzsba kötötte az akaratát. És elrabolta a szívét. Ám most nem akart ezen töprengeni. Ott feküdt előtte az ura, testén aranylóan csillogott a kandalló tüze, s feléje nyújtotta a karját, hívogatón… És ő a felesége! Ő az asszonya… Nem habozott tovább. Lefeküdt mellé, s amint hozzáért, teste minden porcikájában varázslatos bizsergés támadt. Robin birtokba vette először a száját, majd kezével bebarangolta az egész testét. Simogatta bársonyos bőrét, selymes haját, közben millió csókkal kényeztette, ahol előtte megérintette. Nem sajnálta az időt, hogy Sybilben újra fellobbantsa a szenvedély lángját. Az asszony azonban sejtette, milyen erős lehet Robin izgalma, mert érezte ujjai alatt a teste remegését, s akadozó lélegzetét a nyakszirtjén. Amikor Robin lehanyatlott a keblére, és szájával izgató játékba fogott, Sybil önkívületben felkiáltott, és kéjesen megemelte a csípőjét. A férfi azonban még mindig nem feküdt rá. Ehelyett kezét becsúsztatta a combjai közé, simogatta, dörzsölgette ott, ahol hitvese heves bizsergést érzett. Sybil a kéj hevében ide-oda vergődött a keze alatt. – Igen, ó, kérlek, igen, ott, ó, Robin! – Hol? Itt? – kérdezte ő rekedten. – Ó, igen, Robin, kérlek, kérlek, annyira szeretném! – Az előbb még érintetlen szerettél volna maradni – emlékeztette a férfi, de mivel Sybil egyre követelőzőbben simult hozzá, ujját belemélyesztette a titkos női barlangba.

103

Az asszony alig kapott levegőt a csodálattól, a mámortól, testét jóleső borzongás járta át. Átölelte férjét, forró testével teljesen nekifeszült, s a földöntúli boldogságtól majdnem elsírta magát. – Ssss, sss – csitította Robin. Sybil alig észlelte, mit mond a férje, zakatoló szívvel simult hozzá. Amikor kissé csillapodott a vágya, lassan magához tért, és Robinra nézett. – És mi van veled? – kérdezte, s nagy szemekkel ura hatalmasra duzzadt férfiasságára nézett. Robin zavartan mosolygott. – Reméltem, hogy segítségemre leszel – suttogta elfojtott hangon. – Ó! – nyögte ki Sybil, és nagyot nyelt. A szívverése már éppen csendesült, de a gyönyörű férfitest láttán újra vad vágtába kezdett. – Hogyan? – lehelte, s ujjaival megérintette a férfi ágyékát. Robin oldalra fordult, és halkan felnyögött. – Ahogy csak akarod – nyögte ki nagy nehezen. – Hogy hívod? – Nem hívom sehogyan – felelte Robin idegesen. – De én egyáltalán nem tudom, mit mondjak rá – magyarázta Sybil. – A zárdaiskolában nem tanítottak meg ilyesmire. Igaz, hogy ismertem néhány özvegyasszonyt, akik a kolostorban éltek, de… – Lándzsa. Hívd nyugodtan lándzsának! – nyögte ki nagy nehezen Robin. Sybilnek nevetnie kellett. Ráébredt, hogy most bizonyos mértékben hatalma van a férfi fölött, és ez igencsak kedvére való volt. Lassan, élvezettel csúsztatta le kezét a férfi két izmos combja közé, mire mély, hörgő sóhaj érkezett válaszként. Erre megragadta ezt a különös nevű testrészt… – Erősebben! – nyögte Robin. – Erősebben! – Valamit még mormolt maga elé, saját kezét a lányé köré zárta, s megmutatta neki, mit szeretne, mígnem mindketten izzadságtól gyöngyözve ziháltak. Sybil csodálkozva szemlélte, amint Robin teste ívbe feszül, majd elernyed. Egész testében remegett – akárcsak ő. – Robin! – kiáltotta izgatottan, és átölelte a férfit. Robin szorosan hozzásimult, s a lány olyan biztonságban érezte magát erős karjaiban, s annyira eltöltötte testét-lelkét az elégedettség és a boldogság érzése, hogy az mindennél magával ragadóbb volt. Ez az érzés több volt testi kielégülésnél, több a feszültség feloldódásánál: mélyen a lelkében gyökerezett, és Sybil a dacos természete ellenére kész volt teljesen átadni magát ezeknek az érzéseknek. A házassága véget érhet a megállapodásuk szerint, de azt, amit érez, semmi sem olthatja ki belőle. Ez szerelem, és hogy mit hoz a jövő, teljesen mindegy volt számára.

104

13. Robin kábultan ébredt, s beletelt egy kis időbe, mire magához tért. Az ablakon napfény áradt be a szobába, a kandallóban már régen kialudt a tűz, ő pedig még mindig az ágyban hevert. Még ennél is szokatlanabbnak tűnt számára a melegség és biztonság érzése, mely eltöltötte. Mély levegőt vett, s megállapította, hogy jobban érzi magát, mint bármikor az utóbbi években. Túláradó boldogság járta át a lelkét. Amikor fészkelődni kezdett, kezével megérintette Sybil selymes bőrét, és ettől ráébredt, mi is a jó közérzetének az oka. A feleségére nézett, s megrémült saját magától, ígérete ellenére, hogy hozzá sem ér, szenvedélyes éjszakát töltött vele! Mégsem bánta meg. Amint ott feküdt, asszonya arcában gyönyörködve, úgy érezte magát, mint akit elvarázsoltak. Amikor pedig tekintete lejjebb vándorolt Sybil nyakára és vállára, mind jobban lenyűgözte a látvány. A lány szeplős volt. Ez már részben éjjel is feltűnt Robinnak, és legszívesebben minden egyes apró pöttyöt közelebbről is tanulmányozott volna. Már a gondolattól szilaj vágyakozás ragadta magával, vágyakozás, hogy eggyé olvadjon a szeretett nővel. Forró sóhajtások közepette kinyújtotta feléje a karját, ám mozdulat közben megdermedt, amikor kopogást hallott az ajtó felől. Mérgesen szitkozódott. Biztosan Florian lesz az. 242 – Mi az? – dörrent rá Robin, mire Sybil mocorogni kezdett mellette. – Jó reggelt, mylord! Hoztam némi harapnivalót reggelire. És mit szólna a mylady egy fürdőhöz? –kérdezte az intéző. Fürdés… Robin elsápadt. Eszébe jutott, hogy nászéjszaka után a lepedőnek véresnek kellene lennie, s gyorsan átfutott az agyán, hogy talán megvágja a karját, hogy össze tudja vérezni az ágyat. Ez azonban a házasság érvénytelenítése után kényes kérdéseket vethet fel. Erről korábban kellett volna elgondolkoznia! De hogyan is lett volna ilyesmire képes, amikor ott fekszik mellette Sybil, édesen, puhán és csábítóan? Le nem tudta venni szemét az asszonyról. Teljesen magával ragadta a tüzes, vörös hajkorona, mely melegen omlott alá a vállára, s lenyűgözte Sybil keblének íve, amint kirajzolódott a takaró alatt. Legszívesebben a finom halmok közé borult volna… – Uram! – zökkentette ki ábrándozásából Florian. A lovag most már kezdte érteni, miért találja terhesnek a bátyja ezt a fickót. – Tűnj el! – kiáltott rá. – Robin – susogta Sybil. A férfi feléje fordult, s akaratlanul is arra gondolt, milyen szenvedélyesen csókolgatta Sybil a mellkasát. Hangosan felnyögött, így nem hallotta rendesen, mit válaszolt Sybil Flóriánnak. Talán valami olyasmit, hogy „egy pillanat”. Egy pillanat?! Elátkozta az intézőt és mindenkit, aki ma háborgatni merészeli. Annak örült volna legjobban, ha ezen a héten mindenki békén hagyja. Vágytól űzve Sybil felé nyújtotta a karját, ő azonban nevetve kitért előle. A férfi a hátára fordult, s karjával eltakarta az arcát. Feleségének szemlátomást ma reggel nincs kedve a szerelmeskedéshez, s Robin attól tartott, hogy hamarosan visszaváltozik a jól

105

ismert dacos, csökönyös nővé, aki mindenféle tárgyakat hajigál a férjéhez. Sybil azonban tüzes tekintettel rámosolygott, felkelt, s maga köré tekerte az ágytakarót. Robin mindig is úgy hitte, hogy sosem tudna ez a nő fájdalmat okozni neki, de most már nem volt ebben olyan biztos. Be kellett ismernie, hogy mélyen megsebezné, ha Sybil nem szeretné őt. Valamiért ma olyan furcsának tűnt: öntudatosnak, önállónak és rendkívül nőiesnek. Noha máskor is magabiztosan viselkedett, a kolostor szigorú közösségében nem tudott kibontakozni az egyénisége. És úgy látszott, ide tartozik, a kinti világba… – El kell valakit küldenem a kolostorba a ruháimért. Vagy mindig ebben az egyben mászkáljak? – kérdezte, s odalépett az ajtóhoz. Robin elképedt. Nem tartotta illőnek, hogy a felesége továbbra is apácaruhát hordjon. Amikor Sybil keresztülvágott a szobán, tekintetével követte – abban a reményben, hogy meglesheti meztelen testét, ha a lepedő kicsit félrecsúszik. De nem csúszott félre. Sybil kinyitotta az ajtót. – Mit csinálsz? – rökönyödött meg Robin. Ebben a pillanatban már be is viharzott az intéző egy nagy kosárral és egy hatalmas tálcával. Letette őket a kandalló melletti ládára, majd kenyeret, sajtot, almát és egy jókora darab mézes süteményt szedett elő, s mindent elrendezett. A sütemény láttán Robin mérgesen felnyögött, de senki ügyet sem vetett rá. – Florian, így hívják, ugye? – kérdezte Sybil olyan kedves hangnemben, amelyet a férjével szemben még sosem használt. Az intéző elragadtatottan bólintott. – Meg tudná esetleg tenni, hogy szerez nekem valahonnan egy öltözet ruhát? Attól tartok, még nem érkezett meg a csomagom. – Bizonyára megoldható, mylady – hajlongott Florian buzgón. Robinnak még hozzá kell szoknia ehhez a megszólításhoz. De még ennél is szokatlanabb volt számára Sybil bűbájos viselkedése. Vele miért nem tud ilyen tüneményes lenni?! – Mit szólna egy fürdőhöz? – javasolta az intéző. – Ó, csodálatos lenne! – ajándékozta meg Sybil egy sugárzó mosollyal a férfit, mire Robin sötét tekintettel nézett rá. Nem tudta igazán, mire vélje ezt a viselkedést. Egyszerűen idegesítette, hogy a felesége ilyen önálló, és ilyen közvetlenül bánik a személyzettel. És amikor Sybil kisiklott az ajtón, valószínűleg azért, hogy emberi szükségleteit elvégezze, legszívesebben visszahívta volna. Természetesen csakis biztonsági okokból. Noha most Badderslyben tartózkodtak, szükségesnek tartotta, hogy mindig szem előtt tartsa a feleségét. Már azon volt, hogy utánamegy, de aztán jobb belátásra tért. – Valami nyomasztja, uram? – firtatta Florian. – Először ennie kellene, hogy ismét erőre kapjon – mondta olyan cinkos pillantással, hogy Robin majdnem megfojtotta. – Azért hoztam ide a reggelit, mert feltételeztem, hogy most nem örülne az ifjú pár a bámész tekinteteknek. Nem, mert te magad akartál kukkolni, gondolta Robin mogorván. Sietősen felöltözködött, hogy még utolérje Sybilt – természetesen csakis biztonsági okokból. – Milyen elragadó hölgy a lady, uram! Ámbátor meg kell mondanom, igen meglepett ez a hirtelen frigy – jegyezte meg az intéző, miközben a tüzet élesztgette a kandallóban. Ó, most jönnek a kínos kérdések, sóhajtott Robin, s imádkozott, nehogy véletlenül eláruljon bármit is abból, miért házasodtak össze. Végtére is Florian a legnagyobb pletykafészek a környéken, sőt talán az egész grófságban. Ám amikor Robin éles pillantást vetett rá, lesütötte

106

a szemét. Valószínűleg a de Burghok iránt érzett mély tisztelete elegendő volt ahhoz, hogy féken tartsa kíváncsiságát. – Büszke vagyok ugyan a tegnap esti kis ünnepségre, amit olyan hirtelen kellett megszervezni, de már tervbe vettem egy nagyobbat – folytatta az intéző. – Kiváltképp, mert amikor Simon Ansquithben tartotta az esküvőjét, kissé kirekesztve éreztem magam. De itt a mi feladatunk, hogy fényes ünnep legyen, és megmutassuk a világnak, milyen derekasan tudnak mulatni Badderslyben. Még ha nem állnak is rendelkezésre ugyanolyan eszközök, mint Campionban, akkor is fényes lakodalmi ünnepséget csapunk, amint az a de Burghokhoz illik. Robin elsápadt a szónoklat hallatán. Már az előző napi kis ünnepséget is elég kényelmetlennek tartotta, és akkor most Florian még nagyobb feltűnést akar kelteni – egy nagy mulatsággal, az összes családtaggal… – Attól tartok, ez nem lehetséges – felelte élesen. Az intéző csípőre vágta a kezét. – Csak nem akar vele Campionba menni, amikor pedig már itt is otthon van? Kérem, ne mondja, hogy végleg el akarják hagyni Badderslyt! – Nem! Legalábbis belátható időn belül nem – felelte Robin mérgesen. – Nem tervezünk semmiféle utazást. Florian elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. – Hiszen akkor megtarthatjuk az ü… – Nem lesz semmiféle ünnepség! – szakította félbe a lord. – Tessék?! – Sem most, sem később. És nem is akarok erről többet hallani – tette hozzá, amikor Sybil belépett a szobába. Florian gyanakodva fürkészte urát, majd az ajtó felé indult. – Bárhogy legyen is, a bátyja azt üzeni, hogy haladéktalanul beszélni szeretne az úrral. Nyilván azon aggódik, hol tartózkodik, és miért nem látogatta meg már olyan régóta – mondta vádló hangon. Robin halkan szitkozódott, mert rájött, hogy Simon hamarosan tudomást fog szerezni erről a viharos házasságkötésről, ő pedig nem térhet ki a magyarázat elől. Florian ravaszul mosolygott. – Előkészítem a fürdőt – jelentette be azután, majd szolgálatkészen meghajolt Sybil előtt, és elhagyta a termet anélkül, hogy Robint akár egy pillantásra is méltatta volna. – Gyere, ülj le, és egyél valamit! – helyezkedett el Sybil a kandalló előtt az egyik súlyos tölgyfa széken. – Azt hiszem, olyan kövér leszek, mint egy kismalac, ha így folytatom. Robin mogorván telepedett le mellé, s elvett egy darab kenyeret, hogy addig se kelljen beszélnie. – Mi nyomaszt? – firtatta hitvese. Minden, gondolta ő. Kénytelen volt felkelni, pedig szívesebben maradt volna a jó puha ágyban. És aztán ez az egész a lakodalommal meg a bátyjával. – Nem vagy éhes? – kérdezte Sybil kacéran mosolyogva. Ó, de, éhes volt, nagyon is, és talán mindjárt meg is mutatja mátkájának, mennyire csillapíthatatlan az éhsége. Ám akkor hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen még el kell kapnia a gyil kosokat.

107

– Nem mész innen sehová! – mormolta. A legjobb úton haladt afelé, hogy vitát robbantson ki, de az okát nem tudta. Talán el akarja terelni a figyelmét a gondokról, vagy pedig Sybilt ismét a hátára dönteni, mint mindig, amikor érezhetővé válik közöttük ez az erotikus feszültség. Az asszony azonban semmi jelét nem mutatta, hogy kedve lenne ellentmondani, így Robin azon tűnődött, vajon azért-e, mert már kieszelte, hogy elszökik, amint a férje kiteszi a lábát a várból. A lord a fejét rázta a saját buta gyanúja miatt. Sybil egyáltalán nem tűnik alattomosnak, és Badderslyben biztonságban van, nyugtatgatta magát. Miért érez akkor késztetést, hogy bezárja a nagy hálóterembe, legszívesebben saját magával együtt? Idegesen túrt a hajába. A legészszerűbb az lenne, ha az asszonyt itt hagyná, ő maga pedig a gonosztevők nyomába eredne, de valami a lelke mélyén tiltakozott a terv ellen. És ha most nem is ellenkezik, vajon mi szavatolhatná, hogy az akaratos Sybil valóban itt is maradjon? Állíthatna ugyan őrszemeket az ajtaja elé, de senkiben nem bízott annyira, hogy úgy meg tudná védeni Sybilt, mint ő maga. Zúgott a feje e látszólag megoldhatatlan probléma miatt. Csak egyet tudott: nem mehet el innen. Az sem tűnt túl értelmes ötletnek, hogy néhány csatlósát ráuszítsa a gyilkosokra, mert egyik vitéze sem értett a nyomozáshoz. De ugyancsak kevésbé szívesen bízta volna bármelyikükre is a felesége életét. Robin biztos volt benne, hogy senki nincs Badderslyben, akit nyugodt lelkiismerettel megbízhatna e feladattal. – És most mihez kezdjünk? – kérdezte Sybil. Robin átható tekintettel nézett rá. Pontosan tudta, mit tenne most szívesen, de úgy sejtette, felesége másra vágyik, mint rögtön visszamászni az ágyba. – Te itt maradsz – mondta nyersen. – Nekem meg kell találnom a gyilkosokat, vagy legalább felhajtani valakit, aki tud ebben segíteni. – Egy lovagra gondolsz? – érdeklődött Sybil. – Nem – rázta meg a fejét Robin –, sajnos egy sincs közöttük, aki alkalmas lenne a feladatra. Csak valamelyik bátyám jöhet szóba – magyarázta. Rögtön Geoffrey jutott eszébe, a de Burghok közül a legokosabb. Ám ő a messzi távolban volt, és a családjában nélkülözhetetlen, akárcsak a többi nős bátyja. Robin legyűrte feltörekvő haragját, s fontolóra vette a lehetőségeket. A leggyorsabban Simont tudná elérni, aki kitűnő harcos, de elég körülményesen bánik az emberekkel. Ezenkívül úgy tűnt, hogy mostanság nincs éppenséggel túl jó véleménnyel róla. Robin keservesen felsóhajtott. – Nem maradt más választásom, mint Simont megkérni, hogy segítsen. Mielőtt még Sybil rákérdezhetett volna, miért baj ez, kinyílt az ajtó, és a szolgálók vizet hoztak be a fürdőhöz. Miközben a vizet beleöntötték a fürdődézsába, amelyet Florian a kandalló elé állíttatott, Robin elképzelte, amint Sybil meztelenül ül ott… A szolgálók elhagyták a szobát, s a férfi egy darabig csak állt ott, átadva magát a képzelet játékának. – Jobban tennéd, ha elindulnál a bátyádhoz – vélte Sybil, és kihívóan nézett urára. Robin számára is világos volt, hogy most már nem időzhet itt tovább. Minél hamarabb elcsípi a gyilkosokat, annál hamarabb megszabadul az ilyen kényes helyzetektől, mint ez a mostani. Búcsúzóul dörmögött néhány szót, majd elhagyta a szobát. A háta mögött Sybil halkan felnevetett.

108

Robin éles hangon szalajtott egy őrszemért, és megparancsolta neki, hogy a távollétében senkit, még szolgálókat se engedjen be a hálószobába. Aztán egy futárért küldött, és bezárkózott vele egy kis cellába. Gondosan meghányta-vetette, milyen üzenetet küldjön Simon bátyjának Ansquithbe. Miután a futár útra kelt, Robin magához rendelte az embereit, s elmagyarázta nekik, hogy két idegen férfi gyilkosságot követett el a grófságban. A részletek taglalását mellőzve közölte velük, hogy a felesége nagy veszélyben van, és megvitatta velük, miként lehet a legjobban őrizni a várat. Miután az őrszemek a kapuban és a falakon megkapták a megfelelő parancsokat, már sokkal jobban érezte magát, és nagy sebbel-lobbal elhagyta a szobát. Ám hirtelen késztetést érzett, hogy még egyszer megnézze Sybilt, és meggyőződjön róla, biztonságban van-e. Meglehet, csak szeretett volna még egyszer egy kicsit együtt lenni vele… Éppen a nagy ebédlőn vágott át, amikor a bejárati kapu felől éktelen üvöltés hallatszott. Mi az ördög folyik itt? Simon! Robin megrémült, amikor megpillantotta a bátyját. Simon bevágta maga mögött az ajtót, s olyan szúrós szemmel vizslatta öccsét, hogy attól jó néhány lovagnak inába szállt már a bátorsága. Mivel Robin már túl jól ismerte a bátyját, jobbnak tartotta csöndben maradni. – Hazajövök, és azt hallom, hogy visszatértél Badderslybe, anélkül hogy értesítettél volna róla. Talán azt gondoltad, hogy nem aggódunk miattad? Bethia valami megmagyarázhatatlan ok miatt a szívébe zárt téged, és könyörgött nekem, hogy nézzek utánad – pörölt vele Simon. – Tulajdonképpen mindketten el akartunk jönni, de akkor meghallottam, hogy megszálltál abban a kolostorban, hogy felderíts valami gyilkosságot, ámbár az a püspök feladata lenne! Mindezt persze csak szóbeszédekből tudom. Úgy tűnik, te nem tartottad fontosnak, hogy tájékoztass. Simon volt a legharciasabb testvér a de Burghok közül, s bár az esküvője óta kissé nyugodtabb lett, most rendkívül haragosnak látszott. Robin ismerte már jól, mire képes, ha elönti a méreg. – És mindennek tetejébe ma reggel egy falubélitől kellett tudomást szereznem a saját öcsém esküvőjéről! – tette hozzá magából kikelve. Robin el akarta kerülni a veszekedést a bátyjával, s megpróbálta mielőbb elmagyarázni neki az összefüggéseket. – Simon, csupán látszatházasságról van szó – mondta, s felemelte a kezét, hogy megenyhítse felpaprikázott bátyját. – Nem igazi házasság? – bődült el Simon. – Mit jelentsen ez? Olyan rusnya? – Nem, egyáltalán nem. Ő a legszebb… – kezdte volna Robin, ám a fivére rögtön félbeszakította. – Akkor olyan hárpia, mint Geoffrey felesége? – Nem! Legfeljebb néha kicsit lobbanékony – ellenkezett Robin, és Sybil azon hajlamára gondolt, hogy különböző tárgyakkal dobálja meg azt, akire haragszik. – De ő… – Gyengeelméjű? – Nem! – Elkényeztetett liba?

109

– Semmiképpen – nyögte ki Robin. Sybil sosem volt igényes. Inkább ő maga volt az, aki szerette volna minél több jóval elhalmozni az asszonyt. Ám mielőtt ezt elmagyarázhatta volna, Simon nekiszegezte a következő kérdést: – Valaki máshoz tartozik? – Nem! Simon a homlokát ráncolta, s kétkedő pillantást vetett öccsére. – Akkor jégcsap az ágyban. Ez a baj? – Hadd magyarázzam el nyugodtan! – kérte Robin. – Mi nem stimmel? Beteg? Vagy boldogtalanná tesz téged? – zúdította rá továbbra is a kérdéseket Simon, és áthatóan tanulmányozta Robint. – Nem, nagyszerűen érzem magam – ellenkezett amaz. – Akkor mi a probléma? – értetlenkedett a bátyja, s várakozásteljesen karba fonta a kezét. – Nincs semmi gond, mivel nem valódi házasságról van szó. Csupán a nevem adtam egy hölgynek, hogy megvédjem ezáltal, mert veszélyben forog az élete. Időleges házasságról van szó. Ha elhárul a veszély, érvényteleníttetjük a frigyet – magyarázta Robin feszült arckifejezéssel. Nem akart azon morfondírozni, milyen következményekkel jár a házasság vége. Simon nagy robajjal leroskadt az egyik székre, feltette a lábát az előtte lévő ládára, és úgy nézett Robinra, mint valami sült bolondra. – Nem értem – jelentette ki aztán. – Nagyszerűen érzed magad? Robin kényszeredetten bólintott. – Jobban, mint valaha is életedben? – Nem igazán tudom – pirult el az öccse Simon fürkésző tekintetétől. – Nos, igen, néha talán… ööö, szóval elég gyakran. – És mégis meg akarsz szabadulni tőle? – kérdezte vádlón Simon. – Nos, igen, valójában nem – hangzott a válasz. Sem a bátyja beavatkozása nem volt Robin ínyére, sem a beszélgetés erről a szerencsétlen témáról. Kiváltképp, mert az egész önmagában is elég bonyolult volt. Simon számára csak jó és rossz létezett, és szemlátomást nem tudta felfogni, milyen ágas-bogas az egész ügy. Robin éppen a részleteket akarta volna ecsetelni, amikor a bátyja hangos kacagásban tört ki. – Szerelmes vagy! – állapította meg győzelemittas hangon. – Micsoda?! – kiáltott Robin. – Nem, ó, egek, dehogyis! Simon nem hagyta magát megtéveszteni, hanem csak cinkosan vigyorgott, mintha öccse tiltakozása csak megerősítené a gyanúját. – De, öcsikém, szereted őt, valld csak be! Robin felnyögött, lehuppant egy székre, s kétségbeesetten beletúrt a hajába. – Ha valóban szeretném, akkor az az akaratom ellenére lenne. Az átok miatt van az egész – magyarázta. – Átok? Miféle átok? – hitetlenkedett Simon, s megint karba fonta a kezét, mintha valami botor kisgyerekkel beszélgetne. Robinnak nem sok kedve volt magyarázkodni, főleg, mert Simon nem hitt ezekben a misztikus dolgokban. Bátyja azonban olyan érdeklődve nézett rá, hogy felbátorodott. – Rájöttem, hogy valamilyen átok ül a családunkon, amely nősülésre kényszerít bennünket, noha agglegényként teljesen boldogok voltunk – rukkolt elő vele.

110

Simon hátrahőkölt. – Azt akarod elhitetni velem, hogy egy hónappal ezelőtt teljesen boldog voltál? – csipkelődött. – Nos, persze, nem teljesen. Mi, testvérek lelkileg is nagyon eltávolodtunk egymástól, és mindez csak az újdonsült feleségek miatt – búslakodott Robin. Simon a homlokát ráncolta. Robin érezte, amint arcába szökik a vér. Hogyan magyarázhatná el a dolgot? Simon éppúgy áldozata lett az átoknak, akárcsak a többiek! – Kérlek, érts meg végre! Nem akarom, hogy engem is úgy az orromnál fogva vezessenek, mint a nős testvéreimet! Úgy tűnt, Simon mindjárt törni-zúzni kezd éktelen haragjában. – Azt akarod mondani, hogy Bethia engem az orromnál fogva vezet?! – bődült el. Robin egy pillanatra attól tartott, hogy rátámad, de bátyja csupán a fejét csóválta, mintha ennél több fáradságot nem is lenne érdemes erre pazarolni. – Szabad akaratunkból szerettük meg a feleségünket. És semmit sem adtunk fel értük, sem az úgynevezett szabadságunkat, sem a férfiasságunkat, hanem ellenkezőleg: végtelenül sokat nyertünk általuk – közölte Simon szinte költői hévvel. Robin még sosem látta ilyennek a bátyját. – Ha nem is vagy képes felfogni az egészet, azért annyit tudnod kell, hogy a világon mindig minden állandó változásban van. Hogy ezt felfogd, nem kell olyan műveltnek lenned, mint Geoffrey! A gyerekek felnőnek, elhagyják a szülői házat, és saját családot alapítanak. Különben nem születnének utódok. Ezt majd magad is átéled, ha a feleséged terhes lesz. – Nem, nem lesz terhes! – ellenkezett Robin ismét, és idegesen felállt a helyéről. – Nem fogjuk elhálni a házasságot, mert nem valódi házasság, hányszor mondjam? Simon még mindig értetlenül meredt rá. – Van egy feleséged, akiről azt állítod, hogy gyönyörű, vonzódik hozzád, ráadásul még okos is, művelt és őszinte. És ettől a nőtől el szándékozol válni, hogy ismét egyedül lehess? Micsoda badarság! Vissza akarod hozni a gyerekkorodat, és ismét kisgyerekként akarsz élni? – Nem így értettem – ráncolta a homlokát Robin. Soha nem tartotta valami eszesnek a bátyját, de most mintha különösen nehéz felfogású lett volna. – Lassan fel kell nőnöd – figyelmeztette Simon. Robin felemelte a fejét, mert tiltakozni akart, ám a testvére hallgatásra intette. – Csupán szeretném azt tanácsolni, hogy alaposan fontold meg, mekkora boldogságot tartasz a kezedben, mielőtt eldobod magadtól! Robin elfordult. Nem akart sem a jövőjére, sem a házasság érvénytelenítésére gondolni, de éppolyan kevéssé volt hajlandó lemondani a fivéreihez kötődő eddigi közös életükről. Simon dühösen fújtatott öccse szótlansága miatt, majd nagy levegőt vett. – Amíg tisztába nem jössz önmagaddal, elmesélhetnéd nekem, miért van a feleséged veszélyben. Robin megkönnyebbült a témaváltás miatt, és vázolta a helyzetet. Simon mérgesnek látszott, amikor a gyilkosságokról beszélt neki, de harcias természete ellenére nem tűnt igazán elszántnak ez ügyben. Amikor Robin arra kérte, hogy eredjen a gazfickók nyomába, elgyötörten nézett rá. – Komolyan gondolod? – kérdezte. – Végezzem el helyetted a piszkos munkát, míg te a feleségeddel enyelegsz? Robin arcát ellepte a pír.

111

– Csupán arról van szó, senkiben nem bízom meg, hogy valóban meg tudná őt védeni – dadogott. – Nos, az lenne a legjobb, ha elvinnéd Campionba. Ott senki nem merné zaklatni – vélte Simon. – Mindazonáltal attól tartok, hogy apának egyáltalán nem fog tetszeni ez a látszatházasság. Robinnak nem volt ínyére a javaslat. Ki akarta hagyni az apját ebből az ügyből. Az ellen is berzenkedett benne valami, hogy olyan messzire küldje Sybilt. – Nem vesztegethetem az időt! Tüstént tennünk kell valamit, mielőtt a gyilkosok kicsúsznak a markunkból. Simon megköszörülte a torkát: – Nos, igen, megértem, hogy nem akarod itt hagyni egyedül a feleséged. Baddersly túl nagy, túl sok ember tartózkodik itt. Ez megnehezíti a biztos védelmet. Beköltözhetne Ansquithbe, míg mi ketten a gyilkosokat keressük. Robin tudta, hogy Simon szívesebben élt felesége kis várában, mint Badderslyben, de nem volt benne határozottan biztos, hogy jó ötlet odamenni. Alapjában véve azt gondolta, hogy nincs hely a világon, ahol Sybil biztonságban lenne. – Ansquith biztonságos – győzködte a bátyja, mintha olvasna a gondolataiban. – Természetesen – felelte Robin lesütött szemmel. – Csupán arról van szó, hogy nem szeretném egyedül hagyni Sybilt, különösen azért, mert nincs senki, aki mellette állna. – Értem – válaszolta Simon nyersen. – De nem maradt más választásunk, különben egész életedben kénytelen leszel őt védelmezni. Robin elfogódottan bólintott. Ha elcsípik a gazfickókat, nem lesz indoka, hogy együtt maradjon Sybillel… – Bethia a pártfogásába veheti a feleségedet – vélte Simon. – Ez biztos védelmet nyújt neki, és eszébe sem jut majd elmenekülni. Robin felemelte a fejét. Miből gondolja Simon, hogy a felesége el akar menekülni? Kérdőn és zavartan bámult a bátyjára. Amaz csak megrándította a vállát. – A nők hajlamosak az ilyen botorságokra – mondta. – És miért vagy benne olyan biztos, hogy ott jó helyen lenne? – Vigaszra van szükséged? – húzta el Simon félig panaszos, félig büszkélkedő ábrázattal a száját. – Bethiára mindig számíthatsz!

112

14. Sybil ellazulva támaszkodott hátával a fadézsa falának, és élvezte a forró, illatos olajokkal dúsított fürdőt. Ilyesfajta finomságok nem adattak meg számára a kolostorban, de még annyi sem, hogy nyugodtan, egyedül fürödhetett volna. Noha tudta, hogy ezek a világi kellemetességek csak átmenetileg illetik meg, most örömmel dúskált a jóban. Annyira boldog volt, hogy egy pajkos dallamot dúdolt, amelyet előző nap játszottak tánc közben. Nem lehet bűn, ha az embert a zárdán kívüli életre választotta a sors, kiváltképp, ha érett megfontolás után arra jutott, hogy nem neki való az apácaság. Jóval inkább ide tartozik. Eddigi élete rideg, sötét és egyhangú volt. Egy új élet kezdődött számára az esküvővel, egy világos, meleg és színes élet. A vár, a vacsorák, a bútorok, mindez lenyűgözte. Szeme alig bírt betelni a pompás látvánnyal. Ám leginkább az itteni emberek érdeme volt, hogy ilyen lelkesnek és boldognak érezte magát. És annak, hogy végre szabad lehetett… No meg természetesen Robinnak… Mosolyogva emelte ki egyik lábát a vízből, s elmélázva nézegette. Régebben soha nem vesztegetett egy árva gondolatot sem arra, miként hathat a teste másokra, most pedig izgatottan képzelte maga elé, hogy Robin bejön, és beszáll mellé a vízbe. Már a gondolatra libabőrös lett, hogy mindketten meztelenül üldögélnek itt a dézsában… Visszadugta lábát a vízbe, s elgondolkozott. Reggel látta Robin szemében a csillogást, hogy kívánja őt. A férfi nem rejtette véka alá, mennyire dühítette az intéző megjelenése, s hogy megzavarta őket. Sybil egyszeriben kívánatosnak és erősnek érezte magát, mert tudta, hogy hatalmában áll behálózni Robin de Burghot, a lovagot, az erős és bátor férfit… Mindazonáltal a férfi állandóan hangsúlyozta, hogy csak kötelességtudatból akarja őt megvédeni. Mégis, a szemében folytonosan ott égett a szenvedélyes vágyakozás, amikor csak ránézett. Mivel nem volt tapasztalata a férfiakkal, Sybil nem tudta, hogy ez csupán testi vágy, vagy lelki is. Saját érzéseit már jobban fel tudta mérni. Eleinte megvetette Robint, mert annyira erősen vonzódott hozzá, de aztán ez megváltozott. Noha nem állt szándékában valaha is alávetni magát a férfinak, időközben arra jutott, hogy két dolog ötvöződött benne: szerelme a férfi iránt és az önállósága. Tagadhatatlan, hogy itt sokkal szabadabban élhet, mint a kolostorban, ezenkívül ezzel a szenvedélyes kötődéssel olyan belső erőt nyert, amely eleddig ismeretlen volt számára. Ennek dacára nem akarta elfeledni, hogy csupán látszatházasságot kötöttek, és csak rövid időre adhatja oda magát az urának. De erre most gondolni sem akart. Ráér ezen majd később búslakodni. Hogyan lehetne valami helytelen, rossz, ami ilyen őszintének tűnik? Régebben elítélte Elisát a dévaj érzelmei miatt, ám most azt kérdezte magától, miért is nem hallgatott a barátnője inkább a szívére, és miért nem ragadta meg a lehetőséget, hogy boldogan éljen. No persze, kettejük szerelmének háttere teljesen különbözött egymástól, és Sybil legalább pillanatnyilag igen elégedett volt a dolgok állásával. E jólét vége hamarosan bekövetkezik…

113

A köztes időben ki akarta használni az alkalmat, élvezni akarta az életet, felfedezni a világot. Elképedve állapította meg, hogy végül is mindazt elérte, amire titokban mindig is vágyott. Azt is el kellett azért ismernie, hogy arra még a legmerészebb álmaiban sem mert gondolni, hogy Lady de Burgh lesz… Amikor a víz lassacskán kihűlt, Sybil kiszállt a dézsából, s megcsodálta az elegáns ruhát, amelyet Florian hozatott be a forró vízzel együtt. Gondosan felöltözött, kikefélte hosszú haját, majd szabadon hagyta leomolni a hátára, ami különös szabadságérzetet nyújtott. Életében először nyílt lehetősége megnézni magát tükörben, s a látvány teljesen lenyűgözte. Valóban úgy festek, mint egy Lady de Burgh, gondolta, egyben intette magát, hogy ez csak átmeneti. Mivel nem akadt több tennivalója, átment a szobán, és kinézett az ablakon. Álmélkodva állapította meg, milyen hatalmas Baddersly. Amikor meghallotta Robin hangját a folyosón, szabályosan remegni kezdett, annyira vágyott már rá, hogy láthassa a férjét, de aztán összeszedte magát, és gyorsan leült egy székre. Jobbnak látta, ha nem mutatja ki az érzelmeit, kiváltképp, mert a férfi nyilvánvalóan nem viszonozza azokat. Így várt ott türelmesen, meglepetést színlelve Robin beléptekor. Amikor üdvözölni akarta urát, egy másik férfit is meglátott mellette. Döbbenten bámult rá: teljesen úgy nézett ki, mint Robin, csak magasabb volt, sötétebb hajú, kicsit erősebb – és sokkal dühösebb. Csak a bátyja lehet, jutott a következtetésre, s titokban örült, hogy nem ő tartózkodott a kolostor előtt, amikor kiszűrődött a falon kívülre Catherine jajveszékelése. – Sybil, ő a bátyám, Simon. – Hölgyem – hajtotta meg tisztelettudóan a fejét Simon. Aztán végigmérte őt tetőtől talpig. Sybil felállt, és öntudatosan nézett sógora szemébe, mert nem hagyta magát egy férfi által sem megfélemlíteni, bármily hatalmasnak és rémisztőnek látszott is. Azon tanakodott, vajon az összes de Burgh ilyen lenyűgöző megjelenésű-e… Simon arca hirtelen felderült, és keményen hátba vágta az öccsét. – Gratulálok! Most már kezdem érteni – mondta lenyűgözve. – De most ne fecséreljük az időt! Kegyed veszélyben van, mylady, s úgy vélem, nagyobb biztonságban lenne Ansquithben. Ezért minél hamarabb elvisszük oda. Robin meg akar tőle szabadulni? Sybil úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. – Robinnak is ez a véleménye – magyarázta Simon, s éppen meg akarta fogni az asszony karját, amikor az öccse közbelépett. Sybil oldalán hirtelen két de Burgh is állt, akik felelősnek érezték magukat iránta. Ez már szinte túl sok a jóból, gondolta mosolyogva Sybil. De persze csak szinte és csak átmenetileg. Ansquith vára kisebb volt Badderslynél, takaros, ápolt és valamiképpen otthonosabb is, gondolta Sybil, amikor sógora átvezette az erődítmény udvarán. – A ház ura visszavonult, hogy kissé kipihenje magát, és majd később üdvözli kegyedet – mondta Simon, amin az asszony elcsodálkozott, mert azt hitte, sógora a birtok tulajdonosa. Aligha tudta elképzelni, hogy ez a bősz lovag bárkinek is alávetné magát. Robin azonban elmagyarázta, hogy Simon Sir Burnell lányát vette feleségül, és az öregúr nagyon beteg, lassan épül fel. Nem is képzelte volna, hogy Simon ilyen gondoskodó. Amikor beértek a lakótérbe, alkalma nyílt a feleségét is megismerni. Sybil úgy vélte, hogy az asszony jóval inkább megfelel a Lady de Burgh címnek, mint ő maga. Magas volt, vékony és gyönyörű. Szőke haját hátul ló-

114

farokban fogta össze, s úgy nézett ki, mint valami karcsú virágszál. Kezét a domborodó pocakja előtt tartotta. Szemmel láthatóan várandós volt, amint azt Sybil meglepetten, egyszersmind örvendve állapította meg. Miután Bethia ugyanolyan kritikus szemmel végigmérte, mint korábban a férje, szívélyesen köszöntötte Sybilt. Figyelmesen meghallgatta a két testvér beszámolóját sógornője fenyegetettségéről és a tervükről, hogy a két gazfickó nyomába akarnak eredni. S mielőtt még Sybilnek alkalma adódhatott volna otthon érezni magát, a férfiak már el is búcsúztak. Sybil csalódott volt, és szomorú, hogy Robin máris elutazik. Bethia és Simon is sajnálta, hogy ismét el kell válniuk. Simon átölelte hitvesét, és bensőségesen megcsókolta. Sybil aggódva nézett Robinra, azt remélve, hogy nem követi fivére példáját. Kínos lett volna számára, ha mások előtt így viselkednek egymással. Legnagyobb megkönnyebbülésére férje csupán a kezét fogta meg, s a szemébe nézett. Pillantása azonban szinte égetett. Sybil szíve vadul vert, a lélegzete elakadt. Robin szenvedélyes arckifejezése bizonytalansággal töltötte el. A búcsú mélyen megrázta. Most bezzeg már hajlandó lett volna mások előtt is kimutatni az érzelmeit. Ám a férfi mást forgatott a fejében. – Semmi esetre se hagyd el a várat! Kíséret nélkül sehová sem mehetsz! – közölte vele. Sybil kijózanodott, hiszen Robin megint csak a biztonságáról beszélt… – Óvatos leszek – ígérte ezért kissé ridegebben, mint akarta. Ám a haragja rögvest elpárolgott, amint tudatára ébredt, hogy Robin akár meg is sérülhet a gyilkosok felkutatása közben. Biztosan minden eshetőségre felkészült a jó lovag, Sybilnek mégis nyomasztó érzése támadt. Teljes szívéből azt kívánta, hogy ennek a férfinak, akit anynyira szeret, semmi bántódása ne essék. – Kérlek, te is vigyázz magadra! – fűzte hozzá elérzékenyülve. Robin túlzottnak találta felesége aggodalmát, ezért csak megrántotta a vállát, s mintha válaszolni akart volna valamit. Ám aztán meggondolta magát, s még egyszer mélyen belenézett mátkája szemébe, megszorította a kezét, majd az ajtóhoz lépett, ahol a bátyja már várta. Miután Simon a két asszony védelmére odarendelt egy hatalmas, erős vitézt, aki strázsának a terem elé állt, a két fivér mögött nagy zajjal becsukódott az ajtó. A hirtelen búcsú után Sybilt elfogta a szorongás. Főleg, mert eszébe jutott, hogy egy napon végleg el kell köszönnie Robintól. Futólag érzékelte, hogy Bethia elreteszelte az ajtót. Sybil odalépett az egyik keskeny ablakhoz, és kinézett rajta. Amióta megtalálták a meggyilkolt Gwerfult, meg volt róla győződve, hogy különösen veszélyes gonosztevőkkel állnak szemben, ezért fölöttébb aggódott Robin miatt. Remélte, hogy épségben tér haza. No igen, de hogyan lesz akkor tovább? – vetődött fel a keserű kérdés. Igaz, nagyon boldog volt az esküvő óta, de most, a férje távozása után szomorúnak és magányosnak érezte magát. – Mióta ismered őt? – szakította ki a gondolataiból Bethia kérdése. – Csupán néhány napja – felelte Sybil az igazságnak megfelelően, noha úgy érezte, már egy örökkévalóság óta ismeri a férfit. – Az éppen elég – vélte Bethia. És amint ismét a pocakjára tette a kezét, Sybil kicsit irigyelte ezt az igazi Lady de Burghot, akinek igazi a házassága is, és igazi a férje is, aki min den szempontból a gondját viseli. Sybil nem szívesen volt az asszonyka terhére. – Sajnálom, hogy előzetes bejelentés nélkül bíztak a gondjaidra – szabadkozott ezért.

115

– Badarság! Örülök a társaságnak, főleg, ha az egyik sógornőmről van szó – legyintett az úrnő. Sybil elpirult, hiszen egyáltalán nem volt igazi sógornő. Bethia tudott a veszélyről, amely Sybilre leselkedett, ám azt senki nem mondta el neki, hogy Robin csupán emiatt vette nőül. Talán biztonsági okokból hallgatták el előle, de Sybil nem akarta becsapni őt, és így kihasználni a vendégszeretetét. – Nem igazi a házasságunk – közölte ezért, noha nehezére esett ezt bevallani. Legnagyobb meglepetésére Bethia nem rökönyödött meg, hanem a lófarkát hátravetve kacagásban tört ki. – Egy de Burgh számára aligha jöhetne szóba nem szerelmi házasság. Sybil lesütötte a szemét, s megköszörülte a torkát. – Talán így van, ám ebben az esetben Robin csupán azért vett feleségül, hogy védelmet nyújtson. Bethia ismét másként reagált, mint arra a vendég számított. Torkaszakadtából nevetett, mire Sybil gyanakodva nézett rá. Talán gúnyolódik rajta ez az asszony? – Elnézést – mondta a szőkeség, miközben igyekezett visszanyerni komolyságát. – Készséggel elhiszem, hogy Robin biztosított róla, kénytelen a védelmébe venni, és ezért házasságot kötni veled. És nagy valószínűséggel ő maga is ezt hiszi. Noha a de Burghok általában igen éles eszűek, érzelmi dolgokban bámulatosan tapasztalatlanok – magyarázta. Amikor észrevette Sybil zavarát, elmosolyodott. – Robin megtéveszthet téged és saját magát is, de Simonnál és nálam ez nem vezet célra – folytatta. – Láttam, hogyan nézett rád, és az távolról sem egy olyan férfi tekintete volt, aki csupán a kötelezettségének tesz eleget. Sybil bizonytalanság és boldogság között ingadozott e szavak hallatán. Ismét feléledt benne a remény, hogy Robin talán mégis szereti őt… Az elmúlt éjszaka után már majdnem bízni kezdett ebben. Meglehet, Robin érdeklődése csak a testi vonzalmon alapul… – Mit tudhatnék volt apácanövendékként a férfiak… – Félbehagyta. A férfiak kéjelgéseiről, akarta volna mondani, de ezt túl ízléstelennek tartotta. – …a férfiak viselkedéséről? – fejezte be aztán. Bethia ismét kacagott. Nevetése magával ragadó volt, felszabadult, s arra bátorította Sybilt, hogy hamis szégyenérzet nélkül beszélgessenek erről a kényes témáról. – Valószínűleg könnyebb lenne megtanulni repülni, mint megérteni a férfiak viselkedését! Az azonban nyilvánvaló, hogy Robin nemcsak kíván, hanem szeret is téged – válaszolt az úrnő a ki nem mondott kérdésre. Sybil szíve majd kiugrott a helyéből örömében. Feje zúgott az izgatottságtól. Lerogyott egy székre, s mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt. Milyen szívesen hitt volna Bethiának! – Miből vontad le ezt a következtetést? – kérdezte kétkedőn. – Megfigyeltem, hogyan búcsúzott el. Szemmel láthatóan igen nehezére esett elválnia tőled – felelte Bethia somolyogva. – Az a rendíthetetlen bizonyosság sugárzott belőle, hogy az övé vagy. És isten irgalmazzon annak, aki ezt kétségbe vonja… és ezt még neked sem bocsátaná meg! – Valóban? – kérdezte Sybil letaglózva. Elgondolkodva ráncolta a homlokát, s ide-oda hánykolódott a között, hogy higgyen Bethiának és a saját kétségei között. – Ha ez így van, miért nem vallja be? – értetlenkedett. Számtalan lehetőséget adott Robinnak, amikor szerelmet vallhatott volna, különösen az elmúlt éjjel…

116

Bethia leült Sybil mellé, s feléje fordult, arcán egy tapasztalt asszony mosolyával. – Most elmondok neked valamit a de Burghokról. Sybil feszült figyelemmel hallgatta az asszony beszámolóját Campion grófjáról és annak hét fiáról, akik egy férfiakból álló házban nevelkedtek, s csupán elvétve találkoztak nőkkel. – Az idősebb fivérek még emlékeznek Campion első asszonyára, a kisebbek már nem – mondta Bethia. – Robin még kisgyerek volt, amikor az édesanyja meghalt, ezért ő, Reynold és Nicholas anya nélkül nőtt fel. Noha mindannyian igen vonzó és elbűvölő férfiak, semmi tapasztalatuk nincs benne, hogyan kell a nőkkel bánni. – Megrázta a fejét. – Beszélgettem erről a sógornőimmel. Mindig ugyanaz a történet! Ha az ember azt reméli, hogy bárkinek is szerelmet vallanak, akkor arra ítéletnapig várhat! – Tehát ugyanaz a gondod Simonnal? És hogyan vetted rá, hogy megváltozzon? – kíváncsiskodott Sybil. Bethia megint csak kacagott. – Rengeteg gondom volt az urammal. Legrosszabbul azt a hajlamát viseltem, hogy mindenki fölött uralkodni akart, és irányítani az embereket. Erre még ma is hajlamos. – Önelégült mosollyal hátradőlt. – De én megtanultam őt irányítani. És ha rá akarod venni Robint, hogy szerelmet valljon, használd a fejed… és a tested! – Amikor látta, mennyire elszörnyed Sybil, gyöngyözve felkacagott. – Azt mondják, háborúban és szerelemben minden eszköz megengedett. És nekem néha az a benyomásom, hogy a de Burghok nem tudnak különbséget tenni háború és szerelem között. Felbátorodva e rendkívüli asszony véleményén, Sybilben feléledt a remény. Amilyen sötétnek látta pár perce a jövőt, most annál bizakodóbban nézett elébe. Noha még nem igazán tudta, mit is akar, azzal tisztában volt, hogy semmi esetre sem tér vissza a kolostorba. Új élete annyira izgalmasnak és érdekesnek bizonyult, hogy a világ minden kincséért sem mondott volna le róla. – Egyébként, ha már a háborúról van szó, van tapasztalatod a harcokban? – firtatta Bethia. – Még csak Robin ellen kellett védekeznem – felelte Sybil bizonytalanul. – Nos, mert először is meg kell tanulnod megvédened magad! Még ha Robin állandóan a lehető legközelebb akar is lenni hozzád, nem tud mindig megvédeni. Vagy fennáll a lehetőség, hogy egyszerre támadják meg mindkettőtöket. Ámbár a de Burghok legyőzhetetlennek tartják magukat, tapasztalatból tudom, hogy nem azok – közölte vele Bethia öntudatosan. Sybil mosolygott, ám aztán visszariadt. – Nem lennénk itt biztonságban? – De, amennyire csak lehetséges – bólogatott Bethia. – A várak és a kisebb erődítmények a háborús támadások ellen szolgálnak. De nem lehet kizárni, hogy egyeseknek sikerül besurranniuk valamilyen hazugsággal vagy megtévesztéssel. Ezért szükségesnek tartom az állandó éberséget. Mindenesetre nem árt, ha megtanulod megvédeni magad. Ez egy olyan művészet, amely később még hasznodra válhat. Mit gondolsz efelől, drágám? Sybilnek egyáltalán nem tetszett az elképzelés, hogy bármikor is meg kellene védenie magát, ezért csak némán bólintott. Azon is elmorfondírozott, miként tudná őt egy terhes nő megtanítani a harci technikákra. Ám minden aggálya szertefoszlott, amikor Bethia tetterősen egy ládához iparkodott, felemelte a tetejét, s előhúzott belőle egy sor szörnyű kést. És mintha mindez még nem lenne elég, boldog arckifejezéssel elővett még egy hosszú, erős kardot is. – Kezdjük ezzel, a kedvenc fegyveremmel! – javasolta, s barátságosan Sybilre nézett.

117

Robinnak nem tetszett, hogy nincs mellette a felesége. A kötelessége lenne megvédeni őt, és ellentmondott a természetének, hogy elhanyagolja a kötelességeit. Búslakodva gondolt vissza a búcsúzásukra. Szívesen mondott volna valamit, de a bátyja és a sógornője jelenlétében ez nem volt lehetséges, azonfelül mintha megbénult volna a nyelve, amikor ott állt az asszony előtt, és a kezét szorongatta. Mindez az átok miatt van, ebben teljesen biztos volt. A valóságban azonban ez már egyáltalán nem nyugtalanította. Sokkal fontosabb dolgokon kell most gondolkozni – például Sybil újsütetű öntudatosságán és azon, hogy a távollétében nem szűri-e össze a levet az egyik őrszemmel. Azon is sokáig tépelődött, miért nem mondott neki a felesége valami kedveset búcsúzóul, valami ilyesmit: „Hiányozni fogsz.” Na igen, ez jellemző rá! Szemlátomást inkább örült, hogy végre megszabadul tőlem, gondolta. Az ellen sem tiltakozott szemernyit sem, hogy Ansquithbe viszik. Nem úgy Florian, aki szabályosan megsértődött, hogy mindkét de Burgh a kisebb várat részesíti előnyben a nagyobb és pazarabb Badderslyvel szemben. Florian megpróbálta meggyőzni Sybilt, hogy tiltakozzon, a fiatalasszony azonban csak nevetett, és biztosította, hogy hamarosan visszatérnek. Valóban visszamegyünk Badderslybe? – merengett el Robin búskomoran. Ansquithben öntudatosnak és magabiztosnak mutatta magát, de csak azért, hogy Sybil ne bizonytalanodjon el. Ám amikor el kellett hagynia őt, lelkileg teljesen összetört. Úgy tűnt, Simon nem érti ezt meg, sőt mintha mulattatta volna, hogy az öccsét gondok kínozzák. Robin egyszeriben megbánt minden tréfálkozást és viccet, amelyet a bátyjai rovására valaha is elkövetett. Az elutazásuk előtt Simon még gyorsan megmutatta neki az egyik hálótermet, és bármiféle együttérzés nélkül biztosította róla, hogy természetesen Sybil számára is rendelkezésre bocsátanak egy külön hálókamrát. – Hiszen nem valódi házasságról van szó – mondta. És amikor erre Robin dühösen ránézett, Simon harsogó hahotában tört ki, úgy, ahogyan Robin korábban mindig kinevette őt. Egyáltalán nem ilyennek ismerte a bátyját! Fiatal korában Simon sosem volt képes viccelődni, mert mindent szó szerint vett, és eléggé szűk látókörű volt. Most pedig szabályosan élvezte, hogy kigúnyolhatja, ugrathatja az öccsét! Ebben a búskomor hangulatban Robint nem sok választotta el attól, hogy elátkozza a bátyját. Felemelte a fejét, s látta, hogy Simon sötét tekintettel őt méregeti. – Nem kellett volna magammal hoznom téged – morogta. – Micsoda? – hökkent meg Robin. – Mondtál valamit? – Igen! – Simon dühösnek tűnt. – Nem úgy terveztem, hogy egész úton csak magammal fogok társalogni. De mit tehetnék? Veled semmire sem megyek – mérgelődött. – Miről beszélsz egyáltalán? Simon nagyot sóhajtott. – Emlékszel még, hogy ment a sorom, amikor tavaly ősszel Ansquithbe jöttél, miután Bethia meg én karddal vívtunk egymással? Legyőzött engem, én meg szörnyen bánatos voltam, és hagytam, hogy az a tökkelütött Stephen leitasson. – Igen – felelte Robin elgondolkodva. Nem igazán tudta, mi köze mindennek a gyilkosok utáni hajszához. Egyébként szűkszavú bátyja ma szabályosan közléskényszerben szenved! – És te, drága öcsém, most ugyanúgy viselkedsz, mint én akkoriban – állapította meg Simon. – Márpedig ez ellen csak egyetlenegy szer létezik.

118

– Szomorú vagyok – felelte Robin. – Én… eh… csak elgondolkodtam. Ráadásul nekem nem volt semmiféle párbajom Sybillel. Simon szárazon felnevetett. – Meglehet, de elég sok tisztázatlan dolog van köztetek. Robin hallgatott. Nem akart Simonnal erről beszélni. Azt azért szerette volna tudni, mire célzott a bátyja. – És mi lenne az a szer? – kíváncsiskodott ezért. – Azt tanácsolnám, vedd feleségül, de mivel azt már megtetted, nincs más hátra, mint beteljesíteni a frigyet, méghozzá úgy, hogy az ne a célszerűségre, hanem a szerelemre alapozódjon – bődült rá Simon. Robin fancsali képet vágott, a bátyja meg csak vigyorgott. Mindketten hallgattak, amíg el nem érték a falut, ahol Gwerfult megölték. A kis kunyhó előtt leugrottak lovaikról, és Robin üdvözölte az őrszemet, akit még ő hagyott hátra. A házban semmi sem változott. Csupán a holttestet szállították el a temetésre, és Gwerful férje még mindig nem tért haza. – Gondoltál már arra, hogy a férje is megölhette hirtelen felindulásból? – kérdezte Simon. – Elég gyakran előfordul ilyesmi. – Ez aligha hihető, és más végkövetkeztetések amúgy is háttérbe szorítják ezt az elképzelést – vetette ellen Robin. – A házaspár évek óta békésen élt együtt. Azért ölték meg a nőt, mert keresni kezdtem Valát. – Nem téged terhel a felelősség a halála miatt? –teremtette le a bátyja. – Én hívtam ki a sorsot! Simon letérdelt a talajra, hogy ott, ahol az asszony feküdt, nyomokat keressen, Robin pedig bizonyítékok után nézett a kis házikóban, ám most sem talált semmit. – Szemmel láthatóan nem is védekezett – állapította meg Simon. – Bárki, aki ruhát akart venni, szabadon bejöhetett ide – magyarázta Robin. – De a férfiak, akik titokban akarták elkövetni a bűntettet, bizonyára nem a bejárati ajtót használták – vetette fel Simon. Egymásra néztek, s nyomban a házikó hátsó fertálya felé mentek, ahol egy keskeny ajtóra bukkantak. A kertbe vezetett, ahol bab és egyéb zöldségek növekedtek. Simon nyomok után kutatott a földön. – Itt! – kiáltotta. A kert végében állt, egy sor málnabokor előtt, melyek egy fakerítést vettek körbe. Robin odasietett. – Úgy tűnik, a fickók kicsit hanyagok – vélte Simon. Nyomolvasásban ugyanolyan képzett volt, mint Dunstan, a legidősebb de Burgh fivér. Simon tekintetével követte a patanyomokat, amelyek egy facsoporton és egy megművelt szántóföldön keresztül az országútra vezettek. – Most mitévők legyünk? – kérdezte Robin. – Végiglovagolunk az úton, és gondosan figyelünk rá, nem térnek-e le valahol a nyomok – felelte Simon, s a csatalovakhoz indult. – Valószínűleg a kolostorhoz lovagoltak vissza – felelte Robin aggódva, mert az út a zárdához és annak környékére vezetett. – Meglátjuk.

119

Robin kurtán biccentett, felpattant a ménre, majd az országútra ügetett. Hogy ne veszítsék szem elől a nyomokat, lassan haladtak, ami kemény próba elé állította Robint. Amúgy is türelmetlen természetű volt, és a Sybil miatti aggodalma még jobban felerősítette benne a kényszert, hogy gyorsan cselekedjenek. – Valószínűleg tüstént a kolostorhoz lovagoltak, miután kiderítették, hogy Sybil az igazi hercegnő – morfondírozott hangosan. – Talán már meg is támadták valamelyik apácát, vagy… Simon durván szitkozódva félbeszakította. – Inkább Bethiát kellett volna magammal hoznom helyetted! – szidalmazta öccsét. – Nem az eszedet használod a gondolkodáshoz, hanem valami más irányít. – Ez nem igaz! – méltatlankodott Robin. Csupán aggódott egy kicsit, hogy Sybilt magára kellett hagynia. A bátyja még mindig szitkozódott. – A szívedről beszélek, te szamár! Robin védekezni akart, de ekkor Simon megállásra késztette a lovát egy bozótnál. Leugrott a nyeregből, s a földet kezdte vizsgálni. – Erre kell mennünk – jelentette be végül, s visszapattant a lóra. – Mitől vagy benne olyan biztos, hogy ezeket a nyomokat a gyilkosok lovai hagyták? – firtatta Robin, noha sejtette, hogy amúgy sincs más választásuk, mint követni azokat. – Nem vagyok benne teljesen biztos, de feltételezésem szerint az országút mellett lovagoltak, hogy senkivel se találkozzanak, és így látták meg tegnap a te lovadat. A tény, hogy halottkémként egy apácanövendéket is magaddal viszel, felébreszthette a gyanújukat. Robinnak a lélegzete is elakadt. A legrosszabbtól tartott, és futó pillantást vetett a bátyjára. – De persze az is lehet, hogy nem így történt – mondta aztán Simon. Ez azonban nem nyugtatta meg Robint. Tudta, hogy a bátyja abból indult ki, a gyilkosok először Badderslybe követték őt, onnan pedig Ansquithbe…

120

15. Sybil számára ajándék volt, hogy Bethiával tölthette a napot. Az asszony büszke volt az erejére és önállóságára, ezzel különbözött minden más nőtől, akit Sybil ismert. Bethia mindig a saját útját járta, a nehézségek és veszélyek ellenére. Mivel Sybil családi kötelékek nélkül nőtt fel egy kolostorban, lelki rokonságot érzett ezzel az asszonnyal, aki sok évvel ezelőtt fellázadt a családja ellen, mert azok le akarták törni az akaratát ahelyett, hogy a természetének megfelelően hagyták volna felnőni. Bethia bámulatosan izmosnak látszott női mivolta dacára. Noha Sybil is meglehetősen erős volt a kolostorban végzett kemény munkának köszönhetően, nem volt semmiféle tapasztalata késdobásban vagy kardvívásban. És habár Bethia jelezte, hogy a fegyverei könnyebbek a szokásosnál, Sybil nagyon is el tudta képzelni, hogy az asszony a fegyverforgatás miatt olyan atletikus termetű. Sybil pedig örült neki, hogy a tanulás során növekedhet a fizikai ereje és a magabiztossága. Rendkívül jól érezte magát. A barátság mindig is fontos volt számára, különösen Elisával. De Bethiával, aki nyílt, önálló és erős akaratú volt, mintha valami lelki rokonság kötötte volna össze, s itt otthonosabban is érezte magát, mint bármikor a kolostorban. Noha tudta, hogy a látszatházasság miatt nem fűzi Bethiához valódi rokonság, és a pompás életkörülmények is csak rövid időre szólnak, hitte, hogy a házassága után mindenképpen jobb és szebb jövő vár rá. Új barátokra tett szert, és sok fontos dolgot megtanult. Benne volt az élet sűrűjében, és ezt csodálatosnak találta. Nagyot nyögve roskadt le egy ládára, egy kis szünetért esdekelve, miközben Bethia a megerőltető gyakorlatok ellenére szemernyit sem látszott kimerültnek. A kismama mosolyogva ült le egy székre, s hasonlóan kecses mozdulattal tette le maga mellé a kardját. Sybil kifújt egy hajtincset az arcából, és azon gondolkozott, mit is tanult éppen. Az egyébként elegánsan berendezett lakószoba most meglehetősen furcsa látványt nyújtott. A bútorokat a fal mellé tolták, hogy elég helyük legyen a kardvíváshoz, és egy erre a célra felállított szalmazsákot összevissza szabdaltak a késeikkel. – Kicsit másképp néz itt ki minden, mint amikor megérkeztem – állapította meg Sybil, mire mindketten úgy nevettek, mint a fiatal lányok. Amikor kopogtattak az ajtón, elhallgattak. – Ki az? – szólt ki Bethia. – Én vagyok az, Gerbold, asszonyom! – hangzott a válasz az ajtó elől. – Lépj be! – kiáltotta Bethia, mire a tagbaszakadt lovag belépett, és udvariasan meghajolt. – Asszonyom, két pap kér bebocsátást. Szeretnének beszélni a Minden Szenvedések Anyja kolostor novíciájával, mert egy gyilkossági ügyben nyomoznak – közölte. Sybil megrémült. Habár tudta, hogy már maga a püspök sem rendelkezhet fölötte, aggódva nézett Bethiára. Gyerekkora óta ki volt szolgáltatva az egyházi hatalmasságok akaratának, és ezért még ma is bizalmatlan volt velük szemben. Mivel azonban a sógornője nyugodt maradt, ez Sybilt is megnyugtatta, s öntudatosan felemelte a fejét. Már nem volt apácanövendék, hanem Lady de Burgh! – Rendben, eresszétek be őket! – felelte Bethia.

121

A két pap belépett a terembe, meghajoltak, és halk hangon Paulinusként és Randalként mutatkoztak be. Sötét köpönyeget viseltek kapucnival. Érdekes módon az arcvonásaik csöppet sem jámborságot tükröztek. Bethia tiszteletteljesen biccentett. – Ansquith úrnőjeként üdvözöllek benneteket! – köszöntötte őket szívélyesen. – Amint hallom, a sógornőmmel, Lady de Burghgal, egykori apácanövendékkel óhajtotok beszélni – mutatott Sybilre. A két pap sötét pillantást váltott egymással, s megrökönyödve bámultak Sybilre. – Hogyan…? Ó, fogadja szívélyes jókívánságainkat, asszonyom! – mondta aztán Paulinus, s mindketten ismét meghajoltak. Sybil, aki ösztönösen visszatartotta a lélegzetét, most hangosan kifújta a levegőt. – Örvendek, hogy megtisztel bennünket, asszonyom – fordult a másik pap Bethiához –, azonban négyszemközt kell beszélnünk a sógornőjével. Nagy jelentőségű egyházi ügyről van szó, amelyet bizalmasan kell kezelnünk. Bethia arcvonásai megkeményedtek. – Sajnos ez nem lehetséges. Gerbold… Hirtelen nagy kavarodás támadt. A papok, akik eleddig visszafogottan viselkedtek, és ájtatos testtartást vettek fel, most felegyenesedtek. Egyikük villámgyorsan egy kést húzott elő a gúnyájából, és Gerbold torkára szorította, mielőtt még Bethia a segítségére siethetett volna. – Ez esetben sajnos erőszakot kell alkalmaznunk – sziszegte Randal. Kapucnija hátracsúszott, s felfedte arcvonásait, amelyek a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztettek Isten jámbor szolgájára. – Nem vagytok papok, és semmi közötök a gyilkosság felderítéséhez. Ti magatok vagytok a gyilkosok! – kiáltotta Bethia haragosan. – Egy tapodtat se mozduljon, lady! – figyelmeztette a fickó, aki Paulinusnak adta ki magát. – Kegyed nem érdekel bennünket. – Pedig itt most velem van dolgotok. Készüljetek fel rá, hogy egy kicsit más egy védtelen apácát megölni a sötétben, mint két felfegyverzett nőt a saját erődítményében megtámadni! – ragadta meg Bethia a kardját. A két gazfickó a nőre bámult, az elegánsan felöltözött szépségre, aki szemmel láthatóan áldott állapotban volt, és éktelen hahotára fakadtak. Amikor Sybil látta, hogy a sógornője harcba akar bocsátkozni, aggódni kezdett érte s a méhében növekvő magzatért. Most jött el az ő ideje, és sosem bocsátaná meg magának, ha Bethiának vagy a gyermeknek valami baja esne. Megmarkolta az ölében fekvő kés nyelét. – Nem! – üvöltötte. Felpattant helyéről, s előrendítette markában a fegyvert. Még átvillant az agyán, hogy közvetlenül támadjon-e Paulinusra, vagy odahajítsa a kést, ám ekkor Bethia már a férfinak rontott. Sybil kiáltása elterelte a betolakodók figyelmét, és abban a pillanatban, amikor feléje fordultak, Bethia rátámadt Paulinusra a kardjával. Sybil, aki ugyanúgy elképedt, mint a két gazember, megrémült, amikor észrevette, hogy Bethia kardja átdöfte Paulinust, a hátából meredezett ki a hegye. Randal elengedte Gerboldot, és bősz üvöltések közepette Bethiára vetette magát, aki mesterien védekezett. Sybil tágra nyílt szemekkel figyelte, amint a sógornője a pillanatokkal később már padlón heverő gazfickó torkának szegezi fegyverét. – Ki a megbízód? – kérdezte dühösen az asszony.

122

A férfi még utoljára felhördült, majd kilehelte lelkét. A látványtól Sybilnek elgyengült a térde, leguggolt, s arcát a kezébe temette. Egész testében remegett, erős férje megnyugtató ölelésére vágyott… Talán nem is olyan kellemes az élet a világban…? Amikor Ansquithbe értek, Robin rögvest észrevette, hogy történt valami, mert a toronyban posztoló őrök nyugtalanul rohangáltak, s izgatottan integettek feléjük. Robint szörnyű aggodalom fogta el, amely erősebb volt bármi rettegésnél, mely az utóbbi napokban kínozta. Ezért nem vesztegette az időt kérdezősködésre, hanem viharsebesen bevágtázott a várba. Simon követte őt, rettegéssel eltelve, hogy túl későn érkeztek, és szeretett felesége már halott. Robin csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor Simon felhívta rá a figyelmét, hogy Bethia integet nekik az egyik magasabban fekvő ablakból. Robin visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe, amint meghallotta sógornője kiáltását, hogy minden rendben van. Csak most vette észre, hogy a feszültségtől remeg a keze. Időre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Amikor a bátyjára pillantott, feltűnt neki, hogy amaz is falfehér és ugyanolyan feszült. A két fivér hallgatagon iparkodott át a csarnokon a lakótermekig, ahol aztán Bethia beszámolt nekik a történtekről. Robin megpróbált figyelni, amennyire csak tudott, ám közben végig Sybilt nézte, aki az ablak közelében ücsörgött, és egy kupát szorongatott görcsösen a kezében. Odament hozzá, s letérdelt elébe. Aztán elvette tőle a borral telt kupát, s megfogta a kezét, amely jéghideg volt, gondosan dörzsölgette hát. – Nem sérültél meg? – kérdezte aggódva. Hitvese tagadólag ingatta a fejét, lerítt róla, mennyire megviselte az eset. Egyébkor lázadó és virgonc természetével ellentétben most teljesen elveszettnek és nagyon magányosnak tűnt. – Szörnyű volt, de már jobban vagyok – suttogta. Robint mély együttérzés fogta el, és legszívesebben a karjába vette volna asszonyát, de inkább uralkodott magán. Sybil meglehetősen állhatatos, és nem lehet egykönnyen megfélemlíteni, de a kolostorbeli elszigetelt élet megvédte egy sor világi gonoszságtól. Ez a tapasztalatlanság könnyen sebezhetővé tette. Szüksége van valakire, aki vigyáz rá, gondolta a lovag. És ahogy Sybil ott ült magába roskadva, már nem tudott uralkodni az érzelmein. Átkarolta feleségét, s felemelte, miközben felállt. Sybil erőtlenül tiltakozni próbált, ám hasztalan. Férje bekísérte a hálókamrába, majd becsukta maguk mögött az ajtót. Lelkében heves érzelmek tomboltak. Védelmezni akarta Sybilt… és birtokolni… Mennyire aggódott érte, és most mennyire megkönnyebbült, hogy épen és egészségesen tarthatja a karjában! Rájött, hogy szereti. Semmi más nem számított, csakis ő, csak Sybil. – Nem sérültem meg, Robin – ellenkezett az asszony, amikor a férfi lefektette a nagy ágyra. – Nem kell lefeküdnöm! – Nem? Úgy gondolod, nem szükséges? – hajolt fölé Robin. – Én egészen más véleményen vagyok. Megfogta felesége arcát, s megcsókolta szenvedélyesen, szerelmesen. Sybil nem tiltakozott, sőt viszonozta a csókot.

123

Kisvártatva heves mozdulatokkal megszabadultak ruhadarabjaiktól. Robin olyan hévvel próbálta levetkőztetni hitvesét, hogy néhol nagy reccsenéssel elszakadt a varrás. Ám mindez nem számított – egyiküknek sem. Sybil ugyanolyan felhevültnek látszott, s úgy tűnt, az elmúlt órák szörnyű hidegségét most elűzheti a szenvedély forrósága. Amikor végre mindketten meztelenek voltak, Robin szorosan magához ölelte asszonyát. Eltelt vágyakozással, s úgy érezte, még mindig nincs elég közel hozzá Sybil. El akart benne süllyedni, szerelmet vallani neki, olyan hangosan, hogy az egész világ hallja. Ám hallgatott… Eszébe jutott az egyezségük, és pillanatnyilag teljesen zavarosnak érzett mindent. Ebben az állapotban nem akarta felelőtlenül elvenni az ártatlanságát, főleg nem a beleegyezése nélkül. Sybil túl sok mindenen ment keresztül, és Robin csak itt akart lenni neki vigasztalásul, menedékül, így hát erőnek erejével leküzdötte gerjedelmét. Kezével, szájával kényeztette felesége egész testét. Remegő kézzel tolta szét az asszony combját, s cirógatta, csókolgatta, ahol érte. Fáradozásai jutalma egy kéjes sikoly volt, majd Robin karjába zárta kedvesét, anélkül hogy ügyet vetett volna ágaskodó férfiasságára, ami már szinte fájt. Gyengéden átölelte, s az asszony így aludt el a karjaiban… Robin azonban nem lelt nyugtot, mert mélyen megrendítette, ami a távollétében történt. Voltaképpen hálát kellene adnia az égnek, hogy senki nem sérült meg, s a nők ártalmatlanná tették a gyilkosokat. Valami mégis nyomta a szívét, annyira, hogy ösztönösen kinyújtotta a kezét Sybil felé. Majdnem engedett a kísértésnek, hogy felébressze őt, és örömöt leljen a testében. Most és mindörökké. Ehelyett elhagyta az ágyat, s csodálkozva nézte saját remegő kezét. Egy utolsó pillantást vetett a feleségére, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Mint mindig, amikor aggódott, a családja után vágyott, ezért Simon keresésére indult. Várakozásának megfelelően a lakószobában talált rá, s meglepetten vette észre, milyen kócos a bátyja. – Mi van veled? – hüledezett. Simon szótlanul meredt rá, és amikor Robin Bethiát is észrevette, rájött, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban lepte meg őket. Először zavartan nevetett, majd pír lepte el az arcát. Elfordult, s halkan bocsánatot kért. Ám ekkor már Simon felállt. – Miután a gyilkosok halottak, és a veszély elmúlt, semmissé nyilváníttathatod a házasságodat. Mikor akarod megtenni? Robinnak nem tetszett, hogy éppen a bátyja mondja ki azt, ami őt magát foglalkoztatja. Megfordult, s valamit válaszolni akart, amikor meglátta Simon önelégült arcát. Robin a nyakkivágását kezdte igazgatni, és arra gondolt, nem szórakozik-e rajta titokban a bátyja. – Még nem tudom pontosan megmondani, mikor. És természetesen először meg kell beszélnem a feleségemmel – felelte aztán. – Természetesen! – ismételte Simon hamiskás mosollyal. – De te bizonyára a lehető leggyorsabban el akarod indítani ezt az egészet. Hiszen tudod, milyen lassan dolgoznak az egyházi bíróságok. – Odalépett öccséhez, és bátorítóan megveregette a vállát. – Nos, milyen indokot akarsz felhozni, hogy a házasságotokat semmissé nyilvánítsák? – folytatta aztán zavartalanul. – Úgy vélem, apa nem egyezne bele, ha azt állítanátok, hogy Sybilt csak kényszerítetted, hogy hozzád menjen feleségül. Robin kábultan rázta a fejét. Semmi kedve nem volt most ilyesmin gondolkodni, főleg nem társalogni róla.

124

– Mi lenne, ha azt állítanátok, hogy már előtte is férjnél volt? Ezt gyakran felhozzák indokként, és ha valakinek elég pénzt kínálsz, gyorsan megszabadulsz a feleségedtől – javasolta a jó báty. – Vagy azt hazudjuk, hogy magad is nős vagy már. Robinnak égnek állt a haja, hogy a bátyja ilyen érzéketlenül beszél erről a témáról. Hallott már ugyan olyan elvetemült fickókról, akik ilyen úton-módon szabadultak meg a hitvesüktől, hogy feleségül vehessenek egy fiatalabb és szebb leányzót, de ő elítélte az ilyesmit. És ugyanilyen kevéssé tartotta elfogadhatónak, hogy egy másik nő lépjen Sybil helyére. – Hiszen még csak nem is kell kijelentened, hogy korábban te magad már összeházasodtál egy másik nővel! Mindenki tudja, mennyire elutasítod a házasságot! Egyszerűen csak találnod kell valakit, aki megesküszik rá, hogy Sybil férje. Akkor azok ketten együtt élhetnének, te pedig minden kényelmetlenség nélkül szabad leszel – vélte Simon. Robin szörnyen dühbe gurult. Senki nem veheti el tőle Sybilt! És ha Simon most még egyetlen szót is veszteget erre a javaslatra, nem áll jót magáért! Nem érdekelte, hogy a bátyja magasabb és erősebb, helybenhagyná, az biztos! Ökölbe szorított kézzel lépett oda elé. Simon azonban csak mosolygott. – Megvan! – rikkantott fel, mit sem törődve öccse bősz ábrázatával. – Van még egy indok, amellyel érvényteleníttetni lehet a frigyet. Ez biztos tetszene neked. – Mi lenne az? – kérdezte Robin megkönnyebbülten, mert látta, hogy a bátyja csak viccelődik. – A körülmények figyelembevételével még meg is felel ez az indoklás a tényeknek – közölte Simon olyan cinkos arckifejezéssel, hogy Robinnak gyanúsnak kellett volna találnia. – Nődnek csupán ki kell jelentenie az egyházi bíróság előtt, hogy impotens vagy. – Micsoda?! – bődült el Robin, s rárontott a bátyjára, aki fürgén kitért előle, s harsogó kacagásban tört ki. Robin elfojtotta haragját, és mély levegőt vett. Ámbár, amilyen dühödt volt, megkönnyebbült volna, ha egy kézitusában legyőzhette volna fivérét, de rájött, hogy Simonnak voltaképpen igaza van. Valóban nem volt olyan helyzetben, hogy semmissé nyilváníttathassa a házasságot. Ennek ellenére nem hagyta meg Simonnak a győzelem örömét. Kihúzta magát, s öntudatosan ránézett. – Meglehet, hogy az a két gyilkos valakinek a megbízásából cselekedett. Talán további támadásokra lehet számítani – vélte. Szeretett volna addig Sybil mellett maradni, amíg teljesen biztos nem lehetett benne, hogy elmúlt a veszély. – Tulajdonképpen meg akartalak kérdezni, hogy van-e olyan megbízható és okos lovagod, akit Walesbe küldhetnénk, hogy kinyomozzon valamit a gyilkosokról. Simon gúnyosan méregette öccsét, és Robinnak olyan érzése támadt, hogy sejti: nem csak Sybil biztonsága miatt nem akarja érvényteleníttetni a frigyet. – Igen, van egy emberem, aki megfelelő lenne erre a feladatra – felelte végül Simon. – De ha meg akarod tartani a feleségedet, azt feltétlenül közölnöd kell vele is, ahelyett hogy folyamatosan mindenféle okokat cincálsz elő, amelyekkel elodázhatod a szakítást. . Sybilnek úgy tűnt, mintha Robin megváltozott volna. Például teljesen felajzva vitte őt az ágyba, aztán meg csak az ő kielégülésének szentelte magát, és gondoskodva átölelte, míg el

125

nem aludt. Egyáltalán ügyet sem vetett a saját vágyaira. Ilyen mértékű önzetlenséget nem is feltételezett róla. Az elmúlt megerőltető napok, a tüzes bor és az ellazulás Robin karjában odáig vezetett, hogy az asszony jó sokáig aludt. Amikor felébredt, szerette volna viszonozni a kedvességet, a férfi azonban nem feküdt mellette, s az ágynemű is hideg volt az ő oldalán. Sybil meglepődött, hogy nem itt töltötte az éjszakát, hiszen az esküvőjük óta egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy enyelegjen vele… És amikor reggelizés közben Robin betoppant a nagy csarnokba, olyan furcsának látszott. Tartózkodóan, de rendkívül udvariasan viselkedett. Sybil már-már azt kívánta, inkább veszekedjen vele, abból legalább megbizonyosodhatna, hogy ez ugyanaz a férfi, akit a kolostorban megismert. Amikor Robin gálánsan az asztalhoz vezette őt, Sybilben szörnyű gyanú éledt. Valahányszor a férfi ilyen rendkívül udvariasan viselkedett vele, valamit akart tőle! Vajon mit forgat a fejében? Alig ment le egy falat a torkán, mert egész idő alatt úgy érezte, Robin figyeli, de amikor ránézett, a férfi elkapta a pillantását. Sybil agyában egymást kergették a gondolatok, ezért csak futólag figyelt oda, miről beszélget a két fivér. Valakit Walesbe akartak küldeni, mert Robin meg volt róla győződve, hogy a gyilkosok halálával még nem szűnt meg a veszély. Az asszonynak ettől meg kellett volna rémülnie, ehelyett sokkal inkább az érdekelte, mit tervez a férje. Meglehet, mielőbb érvényteleníttetni akarja a házasságot. És ezt el is kellene fogadnia, hiszen ez volt a megállapodásuk… A férfi viselkedését azonban zokon vette. Miért nem képes neki nyíltan megmondani, hogy el akar válni tőle, ahelyett hogy hitegeti, és ezzel a szokatlan kedveskedésével kínozza? Talán csak nem azt hiszi, hogy összeomlik, ha elhagyja? Ezt a szívességet nem teszem meg neki, fogadkozott az asszony. Soha nem fogja megtudni, milyen mélyen megsebzett! A reggeli után Robin a terem egyik sarkába vezette Sybilt. Az asszony nem érezte jól magát. Miért nem beszélgethetnek a hálókamrában? – tűnődött el. És amikor észrevette, hogy Simon és Bethia kíváncsian figyeli őket, legszívesebben Robin fejéhez vágott volna valamit. A férfi megköszörülte a torkát. Kerülte hitvese tekintetét, mire Sybil karba fonta a kezét, és lábujjhegyre állva, türelmetlenül hintázott. Idegesítette a férfi időhúzása. – Sybil, én… Az asszony metsző pillantást vetett rá. – Sajnálom, hogy nem voltam itt tegnap, amikor veszélybe kerültél – folytatta Robin sötét ábrázattal. – Sajnálom, hogy ki voltál téve ennek az életveszélyes helyzetnek, és remélem, belátod, milyen nagy veszélyben vagy – fűzte hozzá, és még mindig nem mert a szemébe nézni. Egyáltalán nem vagyok veszélyben, gondolta Sybil. Végtére is nem őrizheti az életét egy hadsereg! Főleg, mert nem egy királynő, hanem csak a számtalan walesi hercegnő egyike. – Nagyon hálás vagyok Bethiának, hogy a szárnyai alá vett. Még jó időbe beletelik, mire ki tudjuk deríteni, ki akar megöletni. Ezért úgy látom helyénvalónak, ha visszatérünk Badderslybe – jelentette be a férfi. Sybil rideg pillantást vetett rá. – És aztán?

126

– Továbbra is résen kell lennünk, ööö… fenn kell tartanunk a házasságunkat – nyögte ki Robin, s már igazgatta is a nyakkivágását. – Mindezt persze csak a biztonságod érdekében – egészítette ki. Sybil megkönnyebbült, de ezt nem mutatta ki. A bizonyosság, hogy a férje még nem akar megszabadulni tőle, felbátorította, s ismét eszébe jutott, amit Bethia tanácsolt neki. – Már megint viszketnek a kiütéseid? – kérdezte, és elkezdte volna kioldani férje ingét, hogy egy pillantást vethessen a mellkasára. Robin azonban eltolta a kezét. – Nem, semmi bajom. Noha Sybil csupán egy kicsit fel akarta hergelni, észrevette, hogy neki magának is elgyengült a térde, amint olyan közel került a férjéhez, s az megragadta a kezét. Érezte a testéből sugárzó melegséget, az illatát, és boldog volt, hogy még egy darabig vele maradhat. – Menjünk be a hálóba, hogy közelebbről megvizsgálhassam a bőrödet! – mondta halkan. Robin sötét szeme elkerekedett, s a lovag szinte hápogni kezdett a megdöbbenéstől. – Mihelyst otthon leszünk – felelte, s kábán megszorította hitvese kezét. Sybil mosolygott. Felismerte, hogy van hatalma a férfi fölött. – Talán van ott valami gyógykenőcs is, amivel bekenhetlek – suttogta. Robin megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, igen… ööö, bizonyára találunk majd valamit. – Csodálatos! – kacagott Sybil. Együtt vannak, és a férje megint normálisan viselkedik, legalábbis egyelőre. Hiszen minden a legnagyobb rendben van, gondolta Robin is elégedetten. Bátyja aggályai ellenére, s annak dacára, hogy ő maga is kételkedett a sikerben, hogy ráveheti Sybilt a Badderslybe való visszatérésre, minden simán ment. Csak azon morfondírozott el, miért hagyta, hogy a bátyja felhergelje. Kínjában már-már nevetett magán, hogy a múlt éjszakát Sybil nélkül töltötte, és azzal kínozta magát, hogy elképzelte, amint az asszony mindenféle tárgyakat hajigál hozzá, ha Robin ragaszkodik a házasság folytatásához. Természetesen csakis Sybil biztonsága érdekében! Bátyjától egy önelégült vigyorral vett búcsút, s nem foglalkozott tovább a jövővel. A Badderslybe való visszatérés során sem kell támadástól tartania, mert Walesben vélhetően még senki nem vette hírét a két gyilkos halálának. Örömmel gondolt Sybil ígéretére, hogy otthon a nagy hálóteremben a testével akar foglalatoskodni. Ennél jobban már nem is alakulhatnának a dolgok! Amikor megérkeztek Badderslybe, Florian megvetéssel büntette gazdáját, miközben az úrnőt túláradó szívélyességgel üdvözölte, és segített neki leszállni a lóról. Az intéző nem győzte hangsúlyozni, milyen boldog, hogy asszonya visszatért, és valami meglepetésről sustorgott, amely a nagy csarnokban vár rájuk. Valószínűleg megint valami bankettet akar szervezni, gondolta Robin. És mivel jó hangulatban volt, nem is mérgelődött rajta, hogy az ünnepi alkalom miatt kicsit több időbe telik, mire kettesben maradhat hitvesével. Most már megengedhette magának, hogy nagyvonalúan bánjék az idővel, mivel bizonyos volt benne, hogy még sok közös nap és éjszaka vár rájuk. Elég alkalmuk lesz az enyelgésre. Persze azért ki akarta használni az időt, hogy Sybilt ténylegesen is az asszonyává tegye…

127

Erre a gondolatra kissé ideges lett, miközben bevezette hitvesét a nagy csarnokba. Hirtelen megtorpant, mert a félhomályban két női alakot pillantott meg. – Nézzék csak, ki van itt! – rikkantotta Florian, és színpadiasan kilendítette karját a belépők felé. – Robin, drágám! A férfi alig akart hinni a szemének, de kénytelen volt hinni a fülének, amikor meghallotta a kis harangocskák jól ismert csilingelését. És valóban: amikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, felismerte a L'Estrange nővéreket, teljes pompájukban. Nagyot sóhajtott, és magában szitkozódott, mert valami sötét sejtés futott át az agyán. – Ó, válóban annyira meg van lepődve, mint azt feltételezte, Florian – csivitelt Cafel, és örvendezve tapsikolni kezdett. Odalépett Robinhoz, aki még mindig némán állt az ajtóban. – Valószínűleg azon tűnődik, mi keresnivalónk van itt – vélte Armes. – Cafel sugallatot kapott – magyarázta Robinnak fontoskodva. – Profetikus álom volt, drágám – helyesbített a húga. – Akkor álom volt – hagyta helyben Armes. – Valáról álmodtam – folytatta Cafel, s Robinhoz lépett. – Igazán kusza álom volt. Az álmokat néha igen nehéz megfejteni. Vízből sokkal könnyebb jövőt olvasni – fűzte hozzá suttogva. Robin csak bámult rájuk, és még mindig képtelen volt megszólalni. – De azért azt világosan ki tudtam venni az álomból, hogy Vala üzenni akar rajtam keresztül valamit a lányának. És arra gondoltam, hogy ez esetleg lordságod hasznára válhatna. Ugyanis van egy kis gondja – fordult e szavakkal Sybilhez. Robin felsóhajtott, és jelezte a hölgyeknek, hogy ne mélyedjenek el ebben a témában. – Foglaljon helyet, ifjú úr! Eléggé megviseltnek látszik – sopánkodott Armes, és határozottan lenyomta a lovagot egy székre. – Miféle gondod van? – kíváncsiskodott Sybil. – Nem, én… – kezdte volna Robin. – Ne zavartassa magát, uram! – avatkozott közbe Florian, és rámosolygott a hölgyekre. Szokás szerint mohón kapott az alkalmon, hogy elcsíphet valami pletykát. – Meséljen el nyugodtan mindent! – Nem! – kiáltotta Robin, és felállt. Sybilnek semmi esetre sem szabad tudomást szereznie a félelméről, hogy egy átok fenyegeti a családjukat, amely őt és a bátyjait házasságba taszítja. – Ne kéresse már magát! – méltatlankodott Armes, amikor a férfi megfogta Sybil karját, hogy kivezesse. – Bizonyos biztonsági intézkedéseket kell tennünk – magyarázta Robin, és először ahhoz a lépcsőhöz vonszolta Sybilt, amely a nagy hálóteremhez vezetett, majd a bejárati kapuhoz tartott volna, mert hirtelen eszébe jutott, hogy Ansquithben még nagyobb biztonságban lennének. Sybil megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. – Robin de Burgh! Mi ütött beléd? Hagyj békén! – kiáltotta, s bizalmatlanul méregette urát. – Ojjé! Talán az átok befolyásolja a cselekedeteit – vélte Cafel. – Egy átok! – kapott a szón Florian izgatottan. – Miféle átok?

128

– Semmiféle átok! Nincs semmiféle átok! – biztosította őt hevesen Robin, de úgy tűnt, senki nem akar hinni neki. – Nekünk egészen mást mondott – méltatlankodott Cafel, s bizalmatlanul végigmérte a lovagot. – Így van. Akkoriban nagyon kétségbeesettnek tűnt, mert attól rettegett, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint a fivérei – fűzte hozzá Armes. – Részeg voltam – morogta Robin, de senki ügyet sem vetett rá. Kábán roskadt le egy székre, nagyon levertnek tűnt. Még ha bezárná is Sybilt a nagy hálóba, akkor sem tudná megakadályozni, hogy ez a két nőszemély mindent elmeséljen neki. Florianban pedig lelkes hallgatóságra találtak, aki gondoskodik majd róla, hogy a várban mindenki tudomást szerezzen az úr átoktól való félelméről. Robin kétségbe volt esve, és nyomorultul érezte magát. – Az egésznek a házasodáshoz van köze – magyarázta Cafel. – A szegény jó Robin meg van róla győződve, hogy valaki átokkal kényszeríti a de Burghokat a házasságra, mivel több testvére is gyors egymásutánban megnősült. Be kell vallanom, eleinte nem vettem valami komolyan, de aztán… – Arra kért bennünket, hogy szabadítsuk meg az átoktól – szakította félbe a nővére. Robin észrevette, hogy mindenki őrá bámul. Florian ráadásul szörnyen boldognak látszott, hogy ilyen szokatlan és férfiatlan dolgot tudhatott meg uráról. Hogy Sybil miképpen reagált, azt Robin nem tudta. Nem is mert ránézni… – De nem tudtunk neki segíteni, mert Brighid rossz néven venne minden ilyesmit. Ezenkívül nem is vagyunk jártasak az átkok elhárításában – közölte Cafel. – Ennek ellenére megkért bennünket, hogy ajánljunk neki valakit, aki el tudja intézni ezt az ügyet. Robin felnyögött. A két nő szájából valóban nagyon szerencsétlenül hangzott ez az egész történet. Armes felháborodottan fújtatott. – Voltaképpen senki nem is tudna egy másik embert a házasságtól visszatartani! – Ezért azt gondoltuk, hogy ha már valaki, akkor a családunk egy tagja lenne képes rá – fűzte hozzá Cafel. – És akkor eszünkbe jutott Vala – bólogatott Armes. – No persze fogalmunk sem volt, mi van vele. Csak annyit tudtunk, hogy feleségül ment egy walesi herceghez – szőtte tovább a szót a húga. – Így aztán a lord Vala keresésére indult – árulta el Armes. Cafel Robinhoz fordult. – Miért nem tájékoztatott bennünket az eseményekről? Annyira izgultunk, hogy mi lett a történet vége! – Úgy látszott, fel sem tűnt neki, hogy közben a férfi teljesen magába roskadt, és tenyerébe temette az arcát. – Cafel már nagyon türelmetlenkedett – csóválta a fejét Armes. – Ezért megpróbáltam egy pillantást vetni… – kezdte Cafel, aztán idegesen felnevetett. – Pontosabban véve az álmomban Vala lánya fontos szerepet játszott lordságod jövőjére nézve. Abbahagyta, hogy kifújhassa magát. Végre. Ám most meg mindenki egyszerre kezdett beszélni. A leghangosabb Florian volt. És akkor megtörtént az, amitől Robin a legjobban félt: Sybil tiszta hangja mindenkit hallgatásra késztetett.

129

– Azt akarja ezzel mondani, Robin azért kereste Valát, hogy az megtörjön egy átkot, amiről ő azt hitte, hogy a hozzátartozóit házasságra kényszeríti? – hitetlenkedett. – Nos, igen, úgy vélem, a legnagyobb gondja az volt, hogy ő lesz a következő – felelte Cafel. – De hát már… – kotyogott közbe Florian, ám ekkor a tapintat utolsó szikrája feléledt benne, s elhallgatott. – El tudom képzelni, mennyire irtózhatott a házasságtól – mondta Sybil, és Robin kétségbeesetten sóhajtott, mert az asszony hangja ridegen és metszően csengett. – Igen, szegénykémnek arcára volt írva a rémület, ha csak kiejtette ezt a szót – árulta el Cafel. Robin egyfolytában csak sóhajtozott, kezét az arcába temetve. – Magam is gyakran tapasztaltam, hogy valami baja van. Mindig azt hittem, hogy súlyos kiütés kínozza, amit ápolnom kellene – csúfolódott Sybil. Robin összerezzent a gúnyos hang hallatán, majd felemelte a fejét. – Megbocsátasz, kedvesem – szólt Cafel Sybilhez, kíváncsian végigmérve őt –, de egyáltalán nem tudom, hogyan szólíthatnálak meg, mivel nem mutattak be minket egymásnak. Sybil mosolygott, de ezzel nem tudta megtéveszteni Robint, aki a legrosszabbra is felkészült, amikor a többiek mind Sybilre néztek várakozásteljesen. – Robin felesége vagyok.

130

16. Sybil nem akarta elhinni ezt az egészet. Nem tudta, mi a rosszabb: hogy egy felnőtt férfi olyan butaságban hisz, hogy valakit el lehet átkozni, vagy hogy Robin a saját szűklátókörűsége miatt keveredett ebbe a fonák helyzetbe, amelyet mindenáron el akart kerülni. – Micsoda fajankó! Micsoda tökfej! Egy idióta! Egy szamár! – szitkozódott Sybil, miközben a kevéske holmiját pakolta össze. Ezeket távollétében hozták el utána a kolostorból. Most hát rögtön vissza is vihetem magammal őket, és én is ott maradhatok, fontolgatta az asszony. Ám ettől a gondolattól gombóc nőtt a torkában. Nem, sosem fogok visszamenni a zárdába, soha! Majd találok másutt hajlékot. Bethia biztosan segítene, vagy ez a két előkelő hölgy, akik a vérrokonaim. – Engedj be! Egyáltalán nem volt meglepve, hogy a legnagyobb, legostobább fickó áll a háló előtt bebocsátásra várva. – Tűnj el innen! – kiáltott vissza. – Sybil, nyisd ki az ajtót, vagy betöröm! De ha kell, kiüttetem a falat is, vagy lerombolom az egész átkozott várat! – üvöltött a férfi. Sybil hangos sóhajtás közepette engedett a kérésnek, és kireteszelte az ajtót. Pillantásra sem méltatta férjét, hanem újfent a csomagolásnak szentelte figyelmét. – Elhagylak. Akkor rögvest érvényteleníttetni tudod ezt az utálatos házasságot – mondta, s kurta pillantást vetett Robinra. – Megrendülve vettem tudomásul, hogy a heves elutasításod ellenére egyáltalán belementél a házasságba. Az Elisa halála és az engem fenyegető veszély miatt érzett bűntudatod szemlátomást sokkal nagyobb volt, mint a félelmed. – Természetesen bűnösnek éreztem magam, de nem emiatt… Úgy éreztem, hogy… – Tudom, felelősnek érezted magad – szakította félbe Sybil elkeseredetten. Miképpen is remélhette, hogy valami más ösztönözte a férfit a házasságra? Kötelességtudat és talán testi vágyakozás… ezek a fontosak számára, nem pedig az érzelmek. Bethia tévedett, pedig ő annyira akart hinni neki, és megajándékozni szerelmével egy férfit, aki nem tud szeretni. – Igen, de… – védekezett volna Robin. – Nem érdekel! – vágott a szavába ismét Sybil. Büszke asszony lévén egyáltalán nem volt szüksége a férfi együttérzésére. Ugyanolyan kevéssé állt szándékában meghallgatni a többi ostoba magyarázkodását. – De nem is úgy van, ahogyan elmesélték! – tiltakozott Robin, s megragadta Sybil karját. – Eressz el! – szűrte a fogai közt az asszony. Robin azonban maga felé fordította hitvesét. Sybil gyorsan mérlegelte, bevesse-e valamelyik újonnan tanult harci technikáját, tartott tőle azonban, hogy a férfi nyerné meg a csatát, s két vállra fektetné. Nem ez lenne az első alkalom, pirult bele a gondolatba. Ezért inkább meg sem moccant, hanem mereven egy pontra nézett az ura ingén. Bebeszélte magának, hogy határtalanul gyűlöli Robint, ámbár érintése nyomán kínzó vágyakozás éledt benne. – Részeg voltam, amikor jött ez az ostoba ötlet az átokkal – magyarázta a férfi. Ez a szánalmas magyarázkodás mérhetetlenül felbőszítette Sybilt.

131

– Akkor azon a hosszú úton Walesbe végig beszámíthatatlan voltál az ittasság miatt? – fújtatott. – Nem, de… Sybil még dühösebb lett, és megpróbálta lerázni magáról a férje kezét. – Eressz el! – sziszegte. – Vágj hozzám bármit, ami a kezed ügyébe kerül, üss meg, tégy velem, amit csak akarsz, de nem engedhetlek el. Egyszerűen nem mehetsz el! – rimánkodott rekedt hangon, kétségbeesett ábrázattal a férfi. Olyan boldogtalannak látszott, hogy Sybil végre nagy nehezen a szemébe nézett. Halvány remény éledt szívében. – Miért nem? – kérdezte halkan. – Mert… – kezdte Robin, aztán elakadt, lehajtotta a fejét, s nagy levegőt vett. – Mert még mindig veszélyben vagy. Kötelességem továbbra is védelmezni téged. Sybil eltaszította magától. Mérhetetlenül csalódott volt. Semmit nem érez irántam, és nem is érdeklik az érzéseim, állapította meg elkeseredetten. – Akkor védj meg, de tartsd távol magad az ágyamtól! – kiáltotta. – Nem tehetem – suttogta Robin görcsös arckifejezéssel. Sybilt azonban nem hatotta meg. – Hiszen mindig olyan nagy hangsúlyt fektettél a tisztességre. Akkor viselkedj is úgy! Ha be akarsz jönni az ágyamba, tüstént visszamegyek a kolostorba. Úgy tűnt, ez a fenyegetés hatott. Robin szörnyen elkínzottnak látszott. Az arckifejezése egy elkényeztetett gyermekre emlékeztette Sybilt, akitől elvették a kedvenc játékát. – Itt fogok aludni, ebben a teremben, hogy megvédhesselek. Ezenkívül nem kellene olyan benyomást keltenünk, hogy nem igazi házasságról van szó – vélte a férfi. Sybil kevélyen felnevetett. – És hogyan akarod ezt megakadályozni? A L'Estrange nővérek beszámolója után már mindenki ezen csámcsog. – Nekem teljesen mindegy, mit beszélnek az emberek. A feleségem vagy – jelentette ki a lovag. Sybil már majdnem engedett neki, ám ekkor ismét eszébe jutott, miként is vélekedik valójában Robin de Burgh a házasságról… Robin nehéz szívvel ücsörgött a terem egyik sarkában, és azon törte a fejét, mit is követett el, hogy ilyen felemás helyzetbe került. Nem kellett rajta sokat gondolkodnia, és a pokolba kívánta a napot, amikor egyáltalán eszébe ötlött, hogy átok fenyegetheti a családját. Ha valóban haragot táplál valaki a családja iránt, miért éppen azzal akarná megbüntetni a tagjait, hogy házasságba hajszolja őket? Időközben felfogta, hogy a házasság nem szenvedés. Arról nem is beszélve, hogy az utódok biztosítják a de Burgh nemzetség fennmaradását. Ilyesmit biztosan nem forgatna a fejében az, aki ártani akar a családnak. Robin megrázta a fejét. Be kellett ismernie, hogy egykori rettegése merő ostobaság volt. És lesz még elég ideje, amíg együtt lehet Sybillel, megbánni ezt a régi hozzáállását. Úgy tűnt, Sybil igazán jól érzi magát az új helyzetben, töprengett el. Megfigyelte, hogy társaságban lélegzetelállító kecsességgel mozog, és mindenkit megörvendeztet a melegszívű-

132

ségével, a nagynéniktől kezdve Florianon át a legalacsonyabb rangú szolgálóig. Mindenki kedvelte, és Robin féltékeny volt, amikor valakire ilyen barátságosan rámosolygott. Ezenkívül most már nem beszélhette be magának, hogy a vonzerő, amely a lányból sugárzik, az átokkal áll összefüggésben. Minden éjszaka nyugtalanul hánykolódott ide-oda a szalmazsákon, miközben testét majd szétszakította a sóvárgás, hogy Sybil mellett feküdhessen az ágyban. Nemcsak arra vágyott, hogy megérinthesse, hanem szerette volna a karjában tartani, és bensőséges együttlétben magához szorítani karcsú testét. Szüksége volt Sybilre, nemcsak a testére, hanem a lelkére is… Siralmasan érezte magát. Sokkal nyomorultabbul, mint akkortájt, amikor a bátyjai sorban kirepültek a családi fészekből. Még annál is jobban szenvedett, mint édesanyja halála után, akire már szinte nem is tudott visszaemlékezni. Sóhajtva a falnak dőlt. Megpróbált visszagondolni rá, de csak virágok, melegség és szeretet jutott eszébe róla. Arra azonban nagyon is emlékezett, mennyire szerette mindig is a fivéreit. Nicholas még csecsemő volt, Reynold pedig kisgyerek, aki a saját világában élt. Ezért Robin mindig az idősebb testvéreihez fordult, ha valami a szívét nyomta. Így aztán egy meglehetősen nyers és elég kusza férfitársaságban nőtt fel, ahol nem sok gyengédséggel és szeretetteljes gondoskodással találkozott, s ennek következtében az ilyen dolgokat a hosszú évek során elnyomta magában. Csak most, hogy Sybilt megismerte, és ezt a heves vágyat érezte iránta, vált világossá számára, hogy valami hiányzott eddig az életéből. Jóllehet hálás volt a sorsnak, hogy ilyen csodálatos a családja, de most felismerte, hogy eddig nélkülöznie kellett az anyai szeretetet és gyengéd gondoskodást. Megpróbálta a legjobbat kihozni a helyzetéből, de rádöbbent, hogy a lelke mélyén szörnyű ürességet érez. Sybil kitöltheti ezt az ürességet… Ebben teljesen biztos volt. Felemelte a fejét, és tekintetével megkereste őt a csarnokban. Az asszony egy padon ült egy ifjú szolgálólány mellett, aki egy kisgyermeket tartott az ölében. Amikor Robin meglátta, milyen szeretettel mosolyog felesége a csecsemőre, összeszorult a szíve a meghatottságtól. Fájdalmas nyomást érzett a mellkasában, amikor Sybil incselkedni kezdett a csöppséggel, s hirtelen tiszta szívből azt kívánta, bárcsak gyermekkel ajándékozhatná meg az asszonyt, és családot alapíthatna vele. Életében először nem a fivéreivel, hanem Sybillel és a közös gyermekeikkel szerette volna megosztani az életét. Már nem akarta visszahozni a gyermekkorát, amint azt Simon a szemére vetette. És még ha lehetősége lenne is újra a testvéreivel élni Campion kastélyában, a felesége nélkül már nem tetszene neki az az élet. Sybil volt minden, amire vágyott. Simonnak igaza volt. Az ember egyszer csak felnő, és olyan dolgok után kezd vágyakozni, amelyek azelőtt ismeretlenek és jelentéktelenek voltak számára. Bocsánatot kell kérnem a bátyáimtól, gondolta. Kiváltképp, mert felismerte, hogy valószínűleg mindig is irigyelte őket a boldogságukért. Ha Geoffreyt és Dunstant látta a gyermekeikkel együtt, mindig mellőzöttnek és kívülállónak érezte magát. Noha kifelé úgy mutatta, mintha elutasítaná az ő életmódjukat, valójában szomorú volt, mert ő nem lehetett olyan boldog, mint a testvérei, és nem is tudta, miképpen lehetne az bármikor is. De most már tudta! Jó apa leszek, tűnődött el. Játszani fogok a gyerekeimmel, megnevettetem őket, és bármikor odajöhetnek hozzám, ha bajuk van. Nem leszek olyan szigorú, mint az én apám volt, fogadkozott magában. Viszont ugyanolyan bölcs leszek, mint ő, és mindenben segíteni fogom a gyerekeimet.

133

Pillanatnyilag persze egyáltalán nem érezte magát bölcsnek, sőt mi több: leírhatatlanul ostobának. Elborzadva jutott eszébe Reynold reakciója, amikor elébe tárta az elméletét a családi átokról. És Simon előtt is lejáratta magát. Nem csoda, ha mindannyian bolondnak tartják. Hogyan is juthatott erre az őrült ötletre? És amikor az összefüggések következtében Elisa halálára kellett gondolnia, nagyon rosszul kezdte érezni magát. – Mi van veled, kedveském? – Egy lágy hang, csilingelő harangokkal kísérve, arra késztette Robint, hogy megforduljon. Cafel nézett rá aggódva. Ő csak megrázta a fejét. – Hogyan juthatott eszembe az a sületlenség, hogy átok terhel bennünket? És miért erősítettek meg kegyetek ebben a feltételezésemben? – kérdezte nagyot sóhajtva. Az asszony megpaskolta a lovag karját, mire megint megcsörrentek a kis csengettyűk a csuklóján. – Lassabban, kedveském! Ha nem keltél volna útra, hogy kezedbe vedd a sorsodat, hogyan találhattad volna meg azt, aki számodra rendeltetett? Robin meghökkent. Eleddig Geoffrey bátyjával ellentétben időpocsékolásnak tartotta ilyen filozófiai kérdéseken elmélkedni, de most eltöprengett Cafel szavain. Ha nem hitt volna az átokban, akkor a kutatás folyamán nem jutott volna el a kolostorba. És sosem ismerte volna meg az apácanövendéket, aki ott élt. A világ semmi kincséért sem mondott volna le róla, hogy megismerje őt, és a karjában tarthassa. – Érted, gyermekem? Végig kellett járnod ezt az utat, hogy beteljesedjen a sorsod – folytatta Cafel. – Néha csak kerülő utakon és ellenállásokba ütközve találjuk meg a számunkra rendelt boldogságot. Robin tisztelettel hallgatta az idős nőt. Biztosan a jövőbe is lát, de pillanatnyilag ez nem is érdekelte. A saját jövőjét mágikus segítség nélkül is el tudta képzelni: attól a perctől kezdve, hogy Sybilt nem fenyegeti veszély, el fogja őt veszíteni, és élete hátralévő részét azzal töltheti, hogy búslakodik utána. Nem túl szívmelengető kilátások… – De most egyes-egyedül rajtad múlik, fiacskám, milyen fordulatot vesz a sorsod – vélte Cafel, s egy pillantást vetett Sybilre. Robin úgy érezte magát, mint aki megbénult. Túl bátortalan volt, hogy bármire is elszánja magát. Az idős hölgy közelebb hajolt hozzá. – Szereted őt, igaz? – kérdezte. És akkor Robin hirtelen úgy érezte, mintha valaki fejbe kólintotta volna. Igen, szeretem a feleségemet, ismerte fel. Egyre csak ezek a szavak kavarogtak a fejében: szeretem őt. Erre a felismerésre bizonyára nem egy kétes átok miatt jutott. Mi az ördögöt művelek én tulajdonképpen? Miért éppen azt üldözöm el magam mellől, akire a leginkább vágyom? – tépelődött. Ránézett Sybilre, és immár tudta, mit kell tennie. Felesége odaadó tekintettel csüggött a csecsemőn, aki már az ő ölében feküdt, s halkan dúdolt neki valamit, miközben dajkálta. A kolostorban csak ritkán adódott alkalma kisdedet ringatni, ezért aztán most örömmel foglalkozott az aprósággal. A gyermek anyja mellettük ült, reggelizett, és egy kis mézet adott a csöppségnek. – Ó, hát nem drága? – Sybil meghallotta a lágy női hangot, amelyet a harangocskák csilingelése kísért, s megfordult. A L'Estrange nővérek egyike állt ott, és Sybil biccentett neki. A másik néhány méterrel arrébb tartózkodott.

134

– Maszatos lett a tenyere – vélte Cafel. – Ó, máris megmosom, asszonyom – ugrott volna fel az anyuka, Cafel azonban intett, hogy felesleges. – Egyél csak nyugodtan, gyermekem, majd mi ellátjuk a kicsit. És mielőtt még Sybil észbe kaphatott volna, Armes már oda is hozott egy edényt. De nem a szokásos tálka volt, amelyben étkezés előtt kezet szoktak mosni. – Milyen furcsa edény! – állapította meg a nagy fémtálra pillantva Sybil. Két nagynénje még kevesebbet ért a gyerekneveléshez, mint ő maga, úgy tűnik. Felemelte öléből a fiúcskát, majd a tál fölé tartotta, hogy kezecskéit a vízbe tudja mártani. A kicsi szívből kacagott, s elkezdett pancsolni, Sybil pedig vele örült, habár csuromvíz lett közben. Aztán megfogta az edényt, s arrébb akarta húzni. Amikor fölébe hajolt, meglátta a tükörképét a víz felszínén. Visszahőkölt. A vízben látta magát, a kisdedet és még valakit. Ki áll mögötte? Robin? Sybil kábán megfordult, de nem volt ott senki. Többször pislogott, s ismét a vízre pillantott, ahol még mindig ott lebegett a titokzatos arckép. Mivel a víz már nem mozgott, világosan felismerte Robin vonásait. A férfi lehajolt, és karjára vette a gyermeket. És akkor Sybilnek feltűnt, hogy nem a szolgáló szőke csemetéje az, hanem egy sötét hajú kisfiú, aki nagyon hasonlított Robinra. Csakis a fia lehet, gondolta Sybil, és arra vágyott, hogy magához ölelhesse a kis fickót – és az apját. Mintha megbabonázták volna… A víz a legtitkosabb vágyait tükrözte vissza, hiszen az a három személy ott egy családnak tűnt. És akkor a kép olyan hirtelen, amint keletkezett, el is tűnt. Már csak a víz csillogott a fémedényben. Sybil izgatottan kapkodott levegő után, s megfordult. Robin még mindig nem állt mögötte, csupán a gyermek anyukája lépett oda, és mosolyogva elvette tőle a fiúcskát. – Láttál valamit, kicsikém? – Sybil megrettent a váratlan kérdéstől, s hogy Cafel olyan hirtelen mellette termett. És mivel teljesen össze volt zavarodva, csak szótlanul ingatta a fejét. – Valóban nem? – kötötte az ebet a karóhoz a nagynéni. – De kár! Az édesanyád rendkívül tehetséges volt ezekben a dolgokban! Azt reméltem, örökölted a tehetségét, és meglátod a vízben a jövőt, a jövődet – magyarázta Cafel. Sybil elgondolkozva mustrálta az apró asszonykát, aki barátságosan viszonozta pillantását, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy ilyen különös dolgokról beszélgetnek. Noha hozzá is eljutott a pletyka, hogy a két nagynéni valamiféle misztikus tehetséggel rendelkezik, de eleddig nem tulajdonított jelentőséget a szóbeszédnek. – Természetesen van az úgy, hogy némelyek nem akarnak semmit megtudni a jövőjükről, különösen, ha úgy vélik, valami rossz vár rájuk – vélte Armes, majd elvette a tálat az asztalról. – Ennek ellenére nem tartom butaságnak, ha valamicskét megtudunk a jövőnkről, mert akkor az ember rásegíthet egy kicsit a sorsra – kacsintott Cafel cinkosan a fiatalasszonyra. Sybil megdöbbenten bámult a két nő után, amikor eltávoztak, miközben vidáman társalogtak olyan dolgokról, amelyeknek a létezését ő maga eddig lehetetlennek tartotta. Hogyan lenne lehetséges a jövőbe látni? Már azt is nehezen értette meg, hogy ő egy walesi hercegnő, szörnyű múlttal a háta mögött, és akkor még ez a jövendőmondás is… Mindazonáltal nem tagadhatta, hogy a vízben valóban megpillantott valamit. Talán a nagynénik csináltak valamit

135

az edénnyel? Megrázta a fejét. A két idős asszony biztosan nem lenne képes ilyen varázslatra. Cafel amúgy is elég szétszórtnak tűnt. Közelebbről meg kell vizsgálnom azt az edényt, döntötte el Sybil. Olyan nevelést kapott, hogy az egyházi tanokon kívül semmiben se higgyen, de tudta, hogy a szolgálók és a falubeliek érdeklődtek a varázslatok és a szerencsehozó tárgyak iránt. Ugyancsak kedvelték a szentek relikviáit. Talán azt, amit láttam, csak beképzeltem magamnak, mert az adja vissza a legtitkosabb vágyaimat, morfondírozott Sybil. Már maga a kép róla, Robinról és a közös gyermekükről olyan valószerűtlen, hogy semmi köze nem lehet a jövőhöz. Hiszen a házasságukat hamarosan érvényteleníttetni fogják… Mindezek ellenére most először ébredt benne egy kis remény, amióta tudomására jutott Robin félelme az átoktól. Megfordult, és a csarnoknak abba a sarkába nézett, ahol a férfi az idő java részében gubbasztott, mint egy megbántott kisgyerek, aki nem tudta érvényesíteni az akaratát. Most azonban nem látszott durcásnak, hanem olyan szeretetteljesen nézett rá, hogy Sybilnek elakadt a lélegzete. Csak nézte moccanatlanul, amint a férfi feláll, és odamegy hozzá. Megpróbálta felvértezni magát ellene, de már egyáltalán nem értette, miért volt rá olyan nagyon mérges. Robin ezúttal egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy megbántott kisfiú, hanem mint egy felnőtt férfi, aki pontosan tudja, mit akar. És őt akarja! Ebben teljesen biztos volt, elég volt ránézni. Most már csak az a kérdés, milyen mélyek az érzelmei… Amikor közelebb ért hozzá, Sybil még mindig csak állt ott, megbabonázva. Nem érzékelte sem a pazar berendezésű csarnokot, sem az embereket, akik még mindig ott tartózkodtak a reggeli elköltése után. Csak Robint látta, aki határozottan közeledett feléje. Anélkül hogy tudatában lett volna, felemelkedett a helyéről, s olyan mélyen nézett a férfi szemébe, mintha az egész jövője ettől függne. És akkor ott állt előtte ő, a szeretett férfi. Olyan közel volt hozzá, hogy megérinthette volna, és amikor belenézett sötét szemébe, minden kétsége szertefoszlott. Ha most felemelné, és becipelné a nagy hálóba, biztosan nem ellenkezne… Nem tudta volna pontosan megmondani, mit is várt, de arra nem számított, hogy a férje csupán beszélni szeretne vele. – Szamár voltam – mondta Robin. Sybil csalódott volt, hogy a férfi ilyen távolságtartóan viselkedik. De miben is reménykedett? Hogy majd szerelmet vall? – Igen – felelte tömören. – És mivel úgy viselkedtem, mint egy bolond, kihívtam a sorsot, előidéztem Elisa halálát, és téged is veszélybe sodortalak. Noha Sybil csalódott volt a beszélgetés ilyetén fordulata miatt, vigasztalni kezdte férjét. – Nem te okoztad Elisa halálát. Ebben az egész ügyben olyan sok tényező játszott közre, hogy a te szereped nem volt mérvadó. – Mély lélegzetet vett. – És ami engem illet, elgondolkoztál már azon, hol lennék most, ha nem kutattál volna utánam? A kolostorban senyvednék annak legkisebb esélye nélkül, hogy változtassak az életemen. Örökké hálás maradok ezért neked, hogy kihoztál a zárdából.

136

Robin kinyújtotta feléje a kezét, ám aztán nem tudtak közelebb kerülni egymáshoz, mert nagy robajjal kinyílt a csarnok hatalmas ajtaja. Sybil hátrafordult, és Simont pillantotta meg egy idegen férfi kíséretében. – Robin, a Badderslybe vezető úton találkoztam ezzel a követtel. Bírósági idézést hozott neked – jelentette be mérgesen a bátyja. Idézés? Sybil kérdő pillantást vetett a férjére. Robin értetlenkedve megrázta a fejét, majd a testvéréhez lépett. – Menjünk át a lakóterembe, és tisztázzuk a félreértést! – javasolta. Még mielőtt Sybil bármit is tehetett volna, a három férfi felsietett a lépcsőn.

137

17. Robin megbénultan bámult a kezében tartott pergamenre, és csak elmosódottan jutott el a tudatáig az írás. Aztán a bátyjához fordult. – Egyházi idézés. Követelik a házasságom érvényteleníttetését – közölte fakó hangon. – Micsoda?! – bődült el Simon. Robin tovább olvasta az iratot. – Azt állítják, hogy Sybilt már a születése után eljegyezték egy walesi herceggel. – Úgy érezte, a torkában dobog a szíve, miközben ismertette az írást. – Ezért jogi elsőségre tartanak igényt „a titkos házasságkötéssel szemben, melyet egy bizonyos Robin de Burgh kezdeményezett. Továbbá a frigy kényszerítés hatására jött létre, és az apátnő beleegyezését mellőzve nevezett férfi megszöktette a Sybil nevű novíciát a Minden Szenvedések Anyja-zárdából”. Robint elöntötte a méreg. – Nem titokban házasodtunk össze, hanem nyilvánosan, vendégek jelenlétében, és a pap szabályosan adott össze minket! És az az állítás, hogy megszöktettem Sybilt a kolostorból, minden alapot nélkülöz! – háborgott. Simon kivette kezéből az okmányt, és gyorsan átfutotta. – Minden, ami ebben áll, szemenszedett hazugság. Mi a céljuk ezzel? – El akarják venni tőlem – felelte Robin, és úgy érezte magát, mintha szíven szúrták volna, s ez fájdalmasabb volt bármilyen valóságos sebesülésnél. – Ez a walesiek műve, Sybil hozzátartozóié – mondta fátyolos hangon. Teljesen kétségbeesett. Simon megveregette a vállát. – Szemlátomást nincsenek tudatában, kivel húztak ujjat. Robin tudta, hogy a bátyja meg akarja nyugtatni, de ő maga reménytelennek látta a helyzetet. Ám máris összeszedte a bátorságát, amikor látta, milyen rendkívül haragos és elszánt a fivére. Szeme szikrázott a dühtől. – Szövetségeseket kell keresnünk! Miután alaposan megbeszélték a stratégiát, minden irányba követeket küldtek. Időközben bealkonyult, és Sybil már nem tartózkodott a csarnokban, mint azt Robin – legnagyobb sajnálatára – kénytelen volt megállapítani. Kétségbeesetten kereste mindenütt a várban. Meg akart bizonyosodni róla, hogy az asszony az övé, most és mindörökké. Végül a hálóteremben talált rá. Békésen üldögélt a padlón, és varrt. Amikor Robin meglátta, hogy az ő ingét foltozza, mélyen megindította a látvány. A férfi lelkiállapota az arcára volt írva, ezért Sybil aggódva nézett rá. – Mi a baj? – kérdezte. Robin becsukta az ajtót, majd odament hozzá. – Meg akarnak bennünket félemlíteni, gyáva, alattomos módon. – Kicsoda? Az én… ellenségeim? – ijedt meg Sybil. – Pontosan – bólintott Robin. – Az összeesküvés mögött a rokonaid állnak, mert egyetlen angol sem merészelne ilyen módon ujjat húzni a de Burghokkal. Először a Marche családra

138

gyanakodtam, mert ők szívesen adják a fejüket gonosz ügyködések szolgálatára, de közülük senki sem merne összeakaszkodni velünk. – Felesége ölébe hajította a pergament. – Mi ez? – Az egyházi bíróság idézése. El akarnak venni tőlem téged… azzal az indoklással, hogy érvénytelen a házasságunk. Sybil elsápadt. – És mivel igazolják ezt? – Azt állítják, hogy a születésed óta el vagy jegyezve egy walesi herceggel – dörmögte Robin. Letaglózta a gondolat, hogy Sybil valaki más felesége lehet. Az asszony megvetően fújtatott. Más esetben ezzel mosolyt csalt volna Robin arcára, de a lovag most túlságosan gondterhelt volt. – Lehetetlen! Ilyennel nem tudnak elszakítani bennünket egymástól! – kiáltotta Sybil. Robin letérdelt elé, s megfogta a vállát. – Nem adlak oda senkinek – közölte elszántan. – Sohasem! Sybil komoly pillantást vetett rá. – És mi lesz a terveddel, hogy semmissé nyilváníttatod a házasságunkat? – Már nem akarom – hangzott a határozott válasz. Úgy tűnt azonban, nem igazán győzte meg a feleségét, mert az kétkedőn nézett rá. – És az átok? Robin megrázta a fejét. – Csak egy őrült elképzelés volt, mert egy olyan élet után vágytam, amelynek nem voltam részese. Mindazonáltal nem bántam meg semmit. A tévhitem nélkül sosem találtalak volna meg téged. – És ha… Robin közbevágott, mert sejtette, mit akar mondani a felesége. – Senkinek sem fog sikerülni elvenni téged tőlem – esküdött meg, s még jobban magához ölelte hitvesét. – Senkinek, soha! Életében még semmi nem volt ilyen fontos számára. Miért nem tudja Sybil megbocsátani a hibáit? Az asszony kihívóan nézett rá kék szemével. – Miért? – firtatta. – Mert szeretlek, és mert egymásnak rendelt bennünket a sors – felelte Robin rekedten, s leült asszonya mellé a földre. Mélyen belenézett hitvese szemébe, és szerette volna ezt azonnal be is bizonyítani. Sybil az ő felesége, most és mindörökké. Lehajtotta a fejét, hogy ígéretét csókkal pecsételje meg. Amikor ajkuk összeért, Robin érezte, amint fellángol köztük a szenvedély. De most másként élte meg ezt az érzést, mélyebben, gazdagabban, bensőséges szerelemmel átitatva. Ez a nő az ő asszonya! És noha eleinte csak látszatházasságról volt szó, most szerette volna őszintén teljesíteni házastársi ígéretét, és mindörökre ahhoz tartani magát. Megcsókolta szerelmét, és megpróbálta átadni e csókban mindazt a reményt, amely éltette őt, mindazt a szeretetet, melyet iránta érzett. Amikor Sybil hirtelen visszahúzódott, a férfi majdnem felkiáltott. Aggódás fogta el. És ha mégis elveszítené őt, nem a saját hibája miatt, hanem az asszony vele szemben táplált érzelmei miatt – vagy éppen azért, mert nem érez iránta semmit? Az első találkozásuk óta harcolt

139

a lány iránt érzett szerelem ellen… de vajon mit érez Sybil? Mi van, ha nem viszonozza az érzelmeit? Az elmúlt hetekben annyira távolságtartóan viselkedett vele! Úgy tűnt, nem különösebben érdeklik az érzéki játékok, és nem is örült, ha együtt lehetett a férjével. Robin visszafojtott lélegzettel nézett rá, s felkészült a legrosszabbra. Nem éli túl, ha Sybil visszautasítja! Az asszony azonban szelíden mosolygott rá, s megsimogatta az arcát. – És hol van az a híres tisztességed, Robin de Burgh? – ugratta. Robin először nem is tudta, mire gondol, aztán rájött, arra az ígéretére céloz, hogy nem veszi el az ártatlanságát. Felsóhajtott. Természetesen már egyáltalán nem tervezte, hogy betartja ezt az ígéretét. – Egy igazi házasságban nincs semmi ok rá, hogy ilyen ígéretekhez tartsuk magunkat – morogta. Tüzes pillantást vetett feleségére, majd hallgatta csengő kacagását, amely örömmel töltötte el a szívét. Felállt, felemelte Sybilt is, és forró csókok közepette az ágyhoz vezette. Az esti alkony derengő fényében sorban lefejtette róla a ruhákat, míg az asszony türelmetlenül matatott férje öltözékén. És amikor mindketten ott voltak egymás előtt, pőrén, ahogyan Isten megteremtette az embert, a férfi szerelemmel adózott az örök szépségnek: a női testnek. – Szeretlek! – kiáltotta, amikor végre egyesült asszonyával. Majd egyre csak a nevét suttogta, hosszú ideig, mígnem testük elernyedt, s remegve, pihegve feküdtek egymáshoz simulva. Amikor kissé magukhoz tértek, Robin hosszan nézte szerelmesét. – Te vagy a feleségem, most és mindörökké – mondta, s a hangja egyszerre hordozott elszántságot és megindultságot. A bírósági idézés időpontjáig szélvészgyorsán repültek a napok. Noha Sybilt megnyerte magának Robin, az idézés sötét árnyékként telepedett a kedélyére. Kínlódva élte meg, hogy valaki össze akarja rombolni a szerelmét, amikor pedig oly sok időbe telt, mire egyáltalán felismerte, hogy szüksége van rá. Eleinte arra gondolt, hogy elviszi innen Sybilt valahová, ahol talán nagyobb biztonságban lenne, de a felesége nem akart ismét menekülni. Simon is lebeszélte erről, és rámutatott, hogy az egyház hatalma Anglia határain túl is fennáll. Ő persze könnyen adott ilyen tanácsokat, mert meggyőződése szerint az ellenfeleik semmit sem fognak elérni az idézéssel. És az is megfontolandó, vélte, hogy az ügy csak rosszabbra fordulna, ha Robin nem állna ki a bíróság elé, mert az egyenértékű lenne a püspöki hatalom megsértésével. Mivel Simon nem volt különösen művelt, Robin nem sokat adott a véleményére, de bátyjától, Geoffreytől küldöncök útján segítséget kért. Noha bátyja jelezte, hogy nem igazán ismeri ki magát a walesi jogban, azt igazán érdekesnek találta, hogy a már születéskor kötött házasság érvényes lenne, kiváltképp, mert az egyház kényesen ügyel arra, hogy egy nő szabad akaratából mondja ki az igent. Miképpen is tudna dönteni egy lánycsecsemő egy bizonyos férfival kötendő frigy mellett? Mindezek ellenére a helyzet súlyossága komoly feszültséget okozott Robinnak. A tettek embere volt, gyors gondolkodású és fürge cselekvő, valamint ügyes harcos. Ezért alig bírta elviselni a tétlen várakozást. Életében először tehetetlennek érezte magát az ellenségeivel szemben. És ez nem volt ínyére, egyáltalán nem…

140

Így teltek el a következő napok nagy feszültségben. Még Sybil gyengédsége, szelíd próbálkozásai, hogy felvidítsa férjét, gondoskodó szeretete sem hozta meg gyümölcsét. Robin most már sejtette, miért tiltakozott olyan hevesen a szerelem ellen. Egy férfi, aki szeret, az sebezhető is… A bírósági tárgyalás napján Robin nagyon hallgatag volt, és meglepően összeszedettnek látszott. Talán józan megfontolású atyjától örökölte ezt a viselkedésmódot, akit semmi sem tudott kihozni a béketűrésből. Mindazonáltal Robin tudta, hogy nem rendelkezik ugyanazzal a diplomáciai érzékkel, mint Campion grófja. A magabiztossága azon alapult, hogy mindegy, miként dönt a püspök, Sybil hozzá tartozik, és akár az élete árán is megvédi őt, megvédi kettejük szerelmét. Noha nem osztotta Simon véleményét abban, hogy harcra és vérontásra kerülhet sor, azért boldog volt, hogy a bátyja elkíséri. Máskor szófukar fivérének most egész úton be nem állt a szája. – Egyetlen épeszű egyházfi sem merne ujjat húzni a de Burghokkal, főleg nem egy ilyen jelentéktelen ügyben – magyarázta. Robin azonban csöppet sem találta jelentéktelennek az idézést, jóllehet tudta, hogy az egyházi bíróságok elsősorban egyházi vonatkozású ügyekkel foglalkoznak. Azokkal szemben egy házasság jogszerűségének tisztázása valóban nem annyira fontos. – Apánk nemcsak a legnagyobb birtokos az egész grófságban, de igen sok földet és pénzt adományozott az egyháznak – folytatta Simon. – És kapcsolatban áll a legmagasabb egyházi méltóságokkal, akik mindig is nagyra értékelték atyánk vendégszeretetét. Robin elvigyorodott, mert hirtelen eszébe jutott az egyik ilyen látogatás. – Emlékszel még arra a kövér fickóra, aki annyit evett, hogy azt hittük, menten szétdurran? – kérdezte, mire Simon hangos hahotázásban tört ki. – Igen, hogyne – bólogatott. – Ott ültek apa asztalánál, és élvezték a lakomát. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Ahogy apát ismerem, már biztosan beszélt valamelyik egyházfival az idézésedről. Ez befolyásolhatja a püspököt is a döntésében, aki ennek az egyházi bíróságnak az elöljárója. De természetesen az is előfordulhat, hogy valamilyen más okokból kifolyólag más a szándéka. – Olyan okokra gondolsz, amelyek anyagi előnyökkel járnak? – szólt közbe Bethia aggódva. – Azt akarod mondani, hogy az egyházi bíróság megvesztegethető? – hüledezett Sybil. Sógornője felsóhajtott. – Bizonyára nem mind, de ebben az esetben tartok tőle, a rokonaid csengő aranyakkal gondoskodtak róla, hogy egyáltalán megírják azt az idézést. Sybil nyugtalankodni kezdett. – És ha a püspököt még több pénzzel vesztegették meg, hogy a javukra ítéljen? Simon felhorkant. – Legjobb tudomásom szerint a pénzre az Edward király elleni háborúban van égető szükségük, és nem arra, hogy egy olyan hercegnőre fecséreljék, akire már egyikük sem emlékszik. Bethia halkan sziszegett, mire a férje ránézett.

141

– Micsoda? Ó, Sybil, bocsáss meg! – szabadkozott. – És még ha magát a püspököt lefizették is, kiindulhatunk abból, hogy az elöljárója a mi oldalunkon áll. Higgyétek el, ő majd beszünteti az eljárást, különösen, ha meglátja a tanúinkat. – Milyen tanúkat? – firtatta Sybil. Simon csak mosolygott, és Robin hálás volt, hogy a bátyja ilyen elkötelezetten kiáll mellette. – A de Burghok fel tudnak vonultatni néhány tanút. És megvan az az előnyünk is, hogy a L'Estrange-ok walesiekként a mi pozíciónkat erősítik – mondta Simon. – Milyen pozíciót? – érdeklődött Sybil. – Hogy a walesiek nem támaszthatnak igényt rád. És ha ezzel sem járunk sikerrel, még mindig kijelenthetjük, hogy a házasságotok Robinnal már régóta meg volt beszélve. Sybil megrökönyödött. – Azaz a de Burghok hazugsággal akarnak előrukkolni? Bethia figyelmeztető pillantást vetett a férjére. – Természetesen nem, de azt hiszem, vészhelyzetben egy kis füllentés még nem ellenkezik a tisztességgel. Kiváltképp, ha az ellenség gátlástalan gyilkosokat bérelt fel, akik a legelvetemültebb tettektől sem riadtak vissza. – Lovagként megesküdtünk rá, hogy védelmezzük a gyengéket és asszonyokat – közölte Simon bőszen, majd barna szemében fény gyúlt, amikor folytatta: – De Burghként mindent elkövetünk azért, hogy megvédjük a családunkat! Robin egyetértően bólogatott. Pontosan tudta, mire képes a bátyja meg ő maga, s elszántan tekintett az apácakolostor bejáratára, amely időközben feltűnt a láthatáron. A magas fák karcsún hajladoztak a szélben, mintha a jövevényeket akarnák üdvözölni, és Robin csodálkozott, milyen meghittnek látszik minden. Sybil azonban elfogódottnak érezte magát, amikor megpillantotta a kolostort, amely annyi éven át az otthona volt. Ám nem maradt más választása, mint még egyszer felkeresni a helyet, mert a püspök úgy határozott, hogy itt folytatják le a tárgyalást. Utolsóként érkeztek. Alig tudtak átvergődni az embertömegen a nagy csarnokig. Robin óvón átölelte Sybilt, és magában elátkozta az egész felhajtást. Természetesen az összes apáca megjelent, de szemlátomást rajtuk kívül még népes nézősereg is összegyűlt, olyanok, akiknek egyáltalán semmi közük nem volt az ügyhöz. Robin rossz néven vette a bírótól, hogy ilyen sok kíváncsiskodót beengedett. – Mi folyik itt? Mit akar itt ez a sok ember? – kérdezte valaki a háta mögött. Robin megfordult, és meglátta a püspököt. Felismerte a testes férfit, mert ő volt az, aki egykoron olyan nagyot lakomázott az édesapjánál. Azóta eltelt már néhány év, de nem lett éppen karcsúbb, és nagy fáradságába került átvergődni a tömegen. Kísérője, egy magas, vékony egyházfi válaszolt a püspöknek: – Már napkelte óta itt tolong ez a sok ember. Apácák, szolgálók, földművesek és falubéliek. Mind a házaspárt akarja támogatni. – A házaspárt? – kérdezte a püspök. – Igen, uram, a de Burgh házaspárt. Lord Robin és Lady Sybil frigyét. Sokan közülük tanúként jelentek meg, akik ugyanúgy, akárcsak a legtöbb apáca, ki akarják jelenteni, hogy Sybil a legjobb tudomásuk szerint sosem volt mással eljegyezve. – A kezében tartott pergamenre pillantott. – Egy Maud nevű apácát leszámítva. Ő a vád tanúja.

142

A püspök megköszörülte a torkát. – Ilyen népgyűlést még egyetlen tárgyaláson sem éltem át! – Zavartan pislogott, és az elöl álló padokra mutatott. – Ó, az a fiatal férfi ott egy de Burghnak látszik. Ő a vádlott? Segédje szemügyre vette a nevezett csoportot. – Nem. Nekem ugyan még csak kevés dolgom volt velük, de azt hiszem, ő Lord Nicholas de Burgh. Mellette ül Lord Reynold de Burgh, Lord Stephen de Burgh és Lord Geoffrey de Burgh. Robin megállt, kinyújtotta a nyakát, hogy jobban lássa fivéreit, és egyszeriben olyan melegség öntötte el a szívét, amelynek semmi köze nem volt a teremben uralkodó hőséghez. Futólag észrevette, hogy Simon és Bethia ellép mellőle, és csatlakozik a többi de Burghhoz. Az ő családja! Ez az igazi vérrokonság és hűség! Bármilyen távol legyenek is, ha szüksége van rájuk, biztosra veheti, hogy lehet rájuk számítani. – Nézze csak, az ott Wessex grófja! És az ott, az nem maga Campion grófja az új feleségével? – kérdezte az ifjú egyházfi. – Azt mondják, hogy csak igen ritkán hagyja el a várát. – El tudom képzelni, miért – felelte a püspök, Robin mostohaanyjára vetve egy elismerő pillantást. – A gróf még mindig a régi, makkegészséges fickó, nem igaz? – Úgy tűnik, uram. A de Burghok és a nejeik bizonyára a vádlott mellett kívánnak esküt tenni. És Lady Sybil rokonai, a L'Estrange nővérek is. – És kik a vád tanúi? – ráncolta a püspök a homlokát. – Amint már említettem – mélyedt el a segéd az okmányban –, egy Maud nevű apáca és egy férfi, aki a panaszt benyújtotta: egy nemesúr, aki Sybil walesi rokonságát képviseli. Sajnálom, de nem tudom kiejteni a nevét. – Nos, nem baj. De hol van az az ember? – Az imént még itt volt – nézett körbe a pap a teremben. – A de Burghok után láttam bejönni. – Talán amikor megpillantotta az egész családot, inába szállt a bátorsága – vélte a püspök. Segédje még egyszer körülnézett, és visszahőkölt, amikor kipillantott az egyik keskeny ablakon. – Ohó, ott van kint! – rikkantotta. Robin is odanézett, és még éppen látta, amint néhány páncélos férfi gyors galoppal elhagyja a kolostor területét. – Mit gondol felőle, miért oldottak ilyen hirtelen kereket? – nézett döbbenten a püspökre az egyházfi. Ő nem tűnt éppenséggel meglepettnek. – Úgy van, amint már az előbb mondtam volt, fiam. Amikor meglátták a de Burghokat, behúzták fülüket-farkukat, és eliszkoltak. – Határozott léptekkel előrement, és megnyitotta a tárgyalást. – Csendet kérek, jóemberek! – emelte fel a kezét. A csarnokban síri csend lett, s mindannyian feszült figyelemmel a püspök felé fordultak. – Mivel az állítólagos eljegyzést a walesiek határozták el, és jó királyunk, Edward hadban áll ezzel a néppel, és mivel azok, akik panaszt emeltek, a de Burghok láttán menekülőre fogták, ezúton tárgytalannak minősítem a vádat, most és mindörökre. Az emberek viharos éljenzésben törtek ki, s olyan hangosan tapsoltak, hogy arra Robin egész életében emlékezni fog. És akkor hirtelen Sybillel együtt előresodorta őket a tömeg,

143

ahol a püspök az emberek tomboló tetszése közepette személyesen köszöntötte őket. Az apátnő is derűs mosollyal gratulált nekik. – Nagy örömmel tölt el, hogy minden jóra fordult – mondta. – Bocsásson meg, hogy olyan hirtelen hagytam el a zárdát, anélkül hogy köszönetet tudtam volna mondani tisztelendő anyámnak és a többi apácának – hajtott fejet Sybil. – Biztosan megdöbbentek, amikor megkapták az üzenetemet. – Ó, egy csöppet sem lepett meg, amikor tudomást szereztem az esküvőtökről, leányom. Már régen sejtettem, hogy inkább a kolostoron kívüli élet való neked. És amikor úgy… hogy is mondjam… amikor akkoriban olyan nagyon elutasítóan viselkedtél Lord Robin de Burghgal szemben, már sejtettem, hogy a tiltakozásod mögött valami egészen más rejlik – magyarázta az apátnő, mire Sybil fülig pirult. – És midőn a lovag arra kért, hogy oldjalak fel az együttműködés alól, levontam a következtetést, hogy ő is vonzódik hozzád. Immár Robin arcát is pír lepte el, és hálás volt, amiért Simon félbeszakította a beszélgetésüket, s a hátára mért erőteljes ütéssel gratulált neki. – Ugye megmondtam?! – vigyorgott az öccsére önelégülten. – Igazad volt – ismerte el Robin. – És nagyon boldog vagyok, hogy így történt. – Mivel itt már mindent elintéztünk, azt javaslom, térjünk vissza Badderslybe megünnepelni a győzelmet! – javasolta Simon. Robin a vád tanúját fürkészte, az egyetlen személyt a teremben, aki elégedetlennek tűnt. – Még van egy kis elintéznivalóm – közölte. Bősz elszántsággal fordult a püspökhöz, aki éppen élénk társalgásba merült a gróffal és ifjú nejével. – Megbocsát – hajolt meg Robin –, de szeretném felhívni a figyelmét, hogy az egyik személy, aki viszályt szított a de Burghok és az egyház között, még mindig itt tartózkodik. Nem tartom ezt az asszonyt méltónak arra, hogy egy rendi közösség tagja legyen – mutatott Maudra. – Halottkémként vádolom ezt az apácát, hogy cinkostársa volt a két férfinak, aki meggyilkolta Elisát és Gwerfult, a kereskedő feleségét, és megtámadták a feleségemet, ezenfelül fontos információkat tartott vissza a kihallgatás során. Tanúként egy falubélit tudok megnevezni, és talán még néhány más embert, aki tanúsítani tudja a cinkosságot. A püspök szigorú arckifejezéssel lépett oda a nővérhez. – Hogy hívnak, leányom? – kérdezte tőle. – Maudnak, méltóságos uram – felelte az apáca, s tiszteletteljesen felemelkedett. – Maud, súlyos vádakat emeltek ellened! Hogy cinkosa voltál a gyilkosoknak, és fontos információkat titkoltál el a halottkém elől, akinek fennhatósága alá tartozott az eset kiderítése – közölte vele a püspök. Az apáca felháborodottnak látszott, ám semmit nem hozott fel mentségül. Csak sziszegett, kiabált, és már egyáltalán nem tűnt tiszteletteljesnek, hanem álnoknak és ádáznak, amilyennek Robin ismerte. Ezzel persze nem lopta be magát a püspök szívébe sem, és Robin örült, amikor az úgy döntött, hogy áthelyezteti egy távoli kolostorba. Ott nem lesz több lehetősége kárt tenni a rendtársaiban vagy a vendégekben. A lovagnak még jobban tetszett volna, ha arra ítélik, hogy egy lepratelepen ápolja a betegeket, de tudta, nem teljesülhet minden kívánsága.

144

Sybilnek, aki a kolostor csendjében nőtt fel, először hozzá kellett szoknia az őket körülvevő vidám kavalkádhoz. Teljesen le volt nyűgözve: egyrészt, mert egyszeriben egy sor igen vonzó férfi vette körül, másrészt, mert szokatlan volt számára ez a hangos és élénk társalgás. És ahhoz is hozzá kellett szoknia, ahogyan a de Burghok érintkeztek egymással. Ezek a hatalmas, erős lovagok társalgás közben állandóan egymás vállát, hátát csapdosták, vagy hirtelen erősen megölelték egymást, és még a saját apjukkal is így viselkedtek. Meg kellett magában birkóznia a féltékenységgel is, amikor a sógornői szívélyesen és bensőségesen ölelgették, csókolgatták az ő férjét is. – Remélem, sikerült kiverned a fejéből azt a sok sületlenséget – szólította meg egy törékeny szőke nő. Sybil emlékezett Robin elbeszéléseire, és sejtette, hogy ez az asszony, aki nevetve csóválja a fejét, nem lehet más, mint Marion. – Mindig bolondult érte, hogy megtréfáljon bennünket. Egyszer titokban egy egész halom gesztenyét tett az ágyamba. – Hej! – rikkantotta az egyik fivér, egy tagbaszakadt, de meleg tekintetű fickó. – Akkor még szerencséd volt. Ha tudnád, mit tett a mi ágyunkba! – És a te ágyadba mit tett, Sybil? – kérdezte egy rendkívül jóképű férfi, aki enyhén elpirult, amikor az asszony tetőtől talpig végigmérte. Sybil bátran a férfi szemébe nézett. – Saját magát – felelte, mire mindenki vidám nevetésben tört ki. – Tehát így látod – incselkedett vele Robin, és Sybil sugárzó mosollyal ajándékozta meg urát. Még az egyház sem merészelte kétségbe vonni a házasságuk jogerősségét. Jóllehet eleinte csupán Sybil védelme érdekében kötötték, de igazából szerelmen alapult. Az asszonynak nem volt lehetősége tovább morfondírozni ezen, mert mindenki odasietett hozzá, és elhalmozták a jókívánságaikkal. És végre a gróf is megszólalt. – Robin, helyesen döntöttél – állapította meg, s elismerően bólintott. – Egyetértek – mosolygott a fia, aztán elkomolyodott. – Apám, köszönöm a segítségedet! – Szóra sem érdemes! Boldog vagyok, hogy minden ismét a legnagyobb rendben van. – Valóban nem fenyeget már veszély? – tudakolta Robin. – Ebben az esetben győztünk, de milyen összeesküvéssel kell még a jövőben számolnunk? Ezután egész életemben óvakodnom kell a walesiek következő támadásától? A gróf megrázta a fejét. – Mivel most már köztudott, hogy a hitvesed a de Burghok és az egyház védelmét élvezi, senki nem merészel eztán ujjat húzni velünk. Nem is beszélve arról, hogy egészen más gondok foglalkoztatják most őket. A fülembe jutott, hogy Edward király hatalmas sereggel támadt Walesre, hogy leverje az ottani fejedelemségek lázadását. Biztos vagyok benne, hogy ezzel véget is ér az uralmuk. Így aztán te is királyság nélkül maradsz, leányom – fűzte hozzá a gróf Sybilre pillantva. Ő csak nevetett ezen. – Nekem egyáltalán nem számít, hogy hercegnő vagyok, vagy sem, mylord – felelte. – Hagyjuk az efféle megszólítást, hiszen már a családhoz tartozol! – kérte a gróf szívből fakadó mosollyal. S Sybil e nemesen egyszerű szavakat ajándékként fogadta, mert úgy érezte, szeretettel befogadták a családba. Befogadta ez a sok kedves férfi és nő, akik mind mosolyogva, szeretettel

145

állták körül. Mivel hozzátartozók nélkül nőtt fel, és mindig szörnyen magányos volt, most földöntúli boldogságot érzett, hogy egy ilyen csodálatos család tagja lehet. És Robin is nagyon jól érezte magát rokonai körében. Végre kiegyensúlyozottnak látszott, és felszabadultnak. Hirtelen Reynold toppant elébük, és kihívóan a fivérére nézett. – Egész idő alatt azon tanakodtam, testvérkém – kezdte –, hogy sikerül-e valaha is megszabadulnod attól az átoktól. Sybil a férjére pillantott, és majdnem elnevette magát annak ártatlan arckifejezése láttán. – Átok? – húzta fel a szemöldökét Robin, mint aki egy szót sem ért az egészből. – Mi dolgom van nekem az átkokkal? S azzal szerelmesen megölelte asszonyát, akit már soha senki nem szakíthat el tőle. Sem ember, sem átok…

146