A megbékélés kulcsa: az igazmondás

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

A megbékélés kulcsa: az igazmondás A trianon szindróma 2009. július 26. és július 30. között rendezték meg Franciaországban, a La Salette-i Miasszonyunk kolostor dísztermében Az európai nemzetek megbékélésének útjai című, francia nyelvű konferencia-sorozat 4. ülésszakát, amelyen a magyar nemzetet ért sérelmekről tanácskoztak. A vitaindító előadás megtartására KOCSIS ISTVÁNT kérték fel. Alább az író-történész előadásának magyar nyelvű eredetijét közöljük:

Dr. KOCSIS ISTVÁN Drámai bejelentéssel kezdem: a Kárpát-medencében minden előrejelzés ellenére erősödik a gyűlölködés szelleme. Pedig Magyarország szomszédai közül már nemcsak Ausztria, hanem Szlovákia és Románia is tagja az Európai Uniónak. És kérdezhetjük: ha nincsenek politikai okai a gyűlölködésnek, akkor miért erősödik a gyűlölködés szelleme? Nehéz erre válaszolni, miképpen arra is, hogy miért kell hazudni a történelemkönyvekben, ha nincs már politikai oka a történelemhamisításnak sem…. Természetesen változott a magyar–román és a magyar-szlovák viszony a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedben, majd az Európai Unióba való belépés után is. Nem lehetne ma parancsszóval betelepíteni több százezer román lakost az erdélyi magyar városokba (például Kolozsvárra) és a szlovákiai magyar városokba (például Kassára), hogy e városokban kisebbségbe kerüljön a magyarság, de a román és a szlovák politika újfajta módszerekkel sorvasztja a világháborúk utáni döntésekkel Magyarországtól elvett területek magyarsága létfeltételeit. Azok, akik egy nemzeti közösség létfeltételeit elsorvasztják, mit is cselekszenek tulajdonképpen? Népirtást hajtanak végre. Ehhez persze nincs joguk, ezért nem is nevezik nevén. Magas rangú román politikusok mindazonáltal majdnem nevén nevezik az utóbbi időben. Kényszerhelyzetben, mert válaszolniuk kell arra, miért nem támogatják az erdélyi magyarok olyan törekvéseit, amelyek nemzeti közösségként való megmaradásukat szolgálnák. A majdnem színmagyar Székelyföld lakossága például kinyilvánítja óhaját, hogy élni szeretne azon jogokkal, amelyek az egy tömbben (egy nagy területen többséget alkotva) élő történelmi nemzetiségeket vitathatatlanul megilletik Nyugat-, illetve Észak-Európában. Mint például a svédeket Finnországban, a dél-tiroli osztrákokat Olaszországban, a katalánokat Spanyolországban stb. Az autonómiáról van szó, arról az autonómiáról, amely intézményes feltétele a székelyföldi magyarság megmaradásának. A román vezető politikusok szerint a székelységnek nincs joga az autonómiához, mert Székelyföld autonómiája összeférhetetlen Románia alkotmányának első paragrafusával.

Mit jelent ez? Valóban van a román alkotmánynak egy olyan paragrafusa, amely tiltja a székelyföldi magyarság megmaradása feltételeinek a megteremtését? Akármennyire hihetetlen, de van. A veszedelmes, de ártatlannak látszó paragrafus nem az, ami, hanem ellenkezője is annak, mint ami, és a következő szavakból áll: „Románia (azaz a Trianonban létrehozott harmadik soknemzetiségű birodalom) szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” Ártatlan lenne ez a paragrafus, ha Romániában egységes nemzetállamról beszélvén politikai nemzetre gondolnának, és annak fogalmát helyesen értelmeznék. Ahogy például a történelmi Magyarországon az 1868-as magyarországi nemzetiségi törvény vitáján a legtekintélyesebb magyar politikus, Deák Ferenc értelmezte. Sajnos nincs most idő ezt bemutatni a maga bonyolultságában, de annyit elmondok, hogy azt a következtetést vonta le a politikai magyar nemzet értelmezése során, hogy a nemzetiségeket egyenrangúsítani kell, s ennek alapján nemcsak elismerte az anyanyelvű oktatás jogát a nemzetiségi iskolákban, de nem tartotta szükségesnek kötelezővé tenni a magyar nyelvnek mint tantárgynak az oktatását sem.

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (VIII. évfolyam 5. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Sárosi kiadói- és nyomdaipari Kft 2153 Fót, Vörösmarty tér 2. telefon: 06 (27) 361-036 Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Nyelvi helyesség: Császár László Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós

Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft. világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: [email protected] HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

Legalább két dolgot beleért a politikai nemzet fogalmába: A magyar politikai nemzetnek a magyar nemzetiség is ugyanolyan tagja, mint a többi nemzetiség; a többi nemzetiségnek pedig mint a magyar politikai nemzet tagjainak biztosítani kell megmaradásuk és fejlődésük feltételeit. És egyre nőtt a magyar királyságban a nemzetiségi iskolák száma a nemzetiségi törvény alapján. (Igaz, 1879-ben a magyar országgyűlés olyan törvényt fogad el, mely bevezeti a magyar nyelvnek mint tantárgynak az oktatását. A törvény előterjesztője arra hivatkozott, hogy az államnyelv oktatása minden jelentősebb európai államban kötelező, s nem Magyarország Európában az egyetlen soknemzetiségű állam.) A román alkotmány 1. paragrafusának helyes értelmezése ez lenne (ha a román politika is tekintetbe venné a politikai nemzet fogalmát): Románia úgy egységes nemzetállam, hogy a nemzetiségek létfeltételei szabadon kibontakozhatnak: állami egyetemhez is joguk van, autonómiához is… De úgy látszik, Romániában nem szabad helyesen értelmezni a politikai nemzet fogalmát, azaz úgy kell értelmezni, mintha a politikai nemzet azonos lenne az etnikai-nyelvi nemzettel. És ha úgy értelmezik, akkor le is lehet vonni olyan következtetéseket, hogy Székelyföldnek nem lehet autonómiája, s hogy amikor a Székelyföld autonómiastatútumának megfogalmazói le merték írni, hogy „Székelyföldön a magyar nyelv egyenrangú az állam hivatalos nyelvével”, akkor a román politikusok a politikai nemzet fogalmának sajátos román értelmezése alapján ki is jelenthették, hogy a székelyek képviselői megsértették az alkotmány 1. paragrafusát, hisz meg merték fogalmazni, hogy nem akarnak elrománosodni, nem óhajtanak a román etnikai nemzet tagjává válni. A politikai nemzet fogalma sajátosan román értelmezésének másik következménye, hogy a vezető román politikusok némelyike szemrebbenés nélkül állíthatja, hogy nem lehet újra megnyitni a kolozsvári állami magyar egyetem kapuit, mert azt is tiltja az alkotmány első paragrafusa. Az összefüggés a magyar egyetem újraindítása és az alkotmány 1. paragrafusa között nyilvánvaló, hiszen az alkotmány 1. paragrafusa csak tilthatja a kolozsvári magyar egyetem újraindítását, ha a politikai nemzet fogalmát valóban behelyettesítik az etnikai-nyelvi nemzet fogalmával. De ha ez így van, akkor az alkotmány 1. paragrafusa valóban kötelezővé teszi az erdélyi magyarság teljes felszámolását. A román alkotmány első paragrafusa valóban felszólítás az etnikai tisztogatásra, és román politikus mégis mer hivatkozni rá? — ámuldozhatunk. — Igen, e paragrafus a legcinikusabb felszólítás az etnikai tisztogatásra, és mégis hivatkoznak rá. És így értelmezik: Romániában mindenki román, aki nem az, annak azzá

kell válnia. Az egyetem példájánál maradva, fogalmazzuk meg következményként: ha lesz állami magyar egyetem, az erdélyi magyarság nem kényszerül románná válni vagy kivándorolni, következésképp alkotmánysértő a magyar egyetem újraindítása. Ha a politikai nemzet fogalmát helyesen értelmeznék Romániában is, akkor ott is ugyanolyan következtetéseket vonnának le a nemzetiségek megmaradásának érdekében, mint annak idején a történelmi Magyarországon vagy több mai soknemzetiségű államban, és mondhatnák: a román politikai nemzetben a román nemzetiség a legnagyobb ugyan lélekszámra, de csak egy a többi között, s a többiek saját nyelvükkel, kultúrájukkal, autonómiájukkal tagjai a politikai nemzetnek. De ha a politikai nemzetet Romániában „összetéveszthetik” az etnikai-nyelvi nemzettel, akkor csak a román etnikai-nyelvi nemzet megmaradásának maradhatnak meg a feltételei… Mi a helyes megoldás? Megsemmisíteni több mint másfél millió magyar létfeltételeit, vagy módosítani az alkotmány első paragrafusát? Felülbírálható-e, módosítható-e egy alkotmány — vagy csak alkotmányértelmezés? —, amely népirtást rendel el, illetve amely tiltja a népirtás megakadályozást? A kérdés, remélem, költői… Eddig csak a romániai helyzettel foglalkoztam. Pedig nem jobb a helyzet Szerbiában sem, Szlovákiában sem, pedig utóbbi már tagja az Európai Uniónak. Szlovákiában például éppen mi történik? Újabb nyelvörvényt alkottak, mely igen kíméletlenül korlátozza a szlovákiai magyarságot anyanyelve használatában. Szlovákia is tagja most az Európai Uniónak, Magyarország is, de ez a szlovák politikusok számára az egyik legfontosabb kérdés. Meg az, hogy a szlovák állam meg tudja akadályozni, hogy a szlovákiai magyar katolikusoknak magyar püspökük legyen… És a szlovák katolikus egyháznak is mintha az lenne ma a legfőbb törekvése, hogy ne csak püspökük ne legyen a magyaroknak, de papjaik se… Legalább jobban megismerik a magyar hívők az állam nyelvét, ha a szentbeszéd szlovákul hangzik el. Mi ez? A gyűlöletszítás és a népirtás támogatása az egyházakban is teret hódít? Mentségükre felhozhatnánk, hogy romániai példát követnek, hisz a moldvai (kelet-romániai) magyarok (csángók) is csak román nyelvű szentbeszédet hallgathatnak. Igaz, már több évszázada… És a módszer eredményesnek bizonyult: a moldvai magyaroknak (a híres moldvai városok alapítóinak) több, mint 90 %-a elrománosodott már. Bizonyítja ezt Bandinus érsek híres Jelentése. Bandinus érsek a Szentszék küldötteként érkezik Moldvába, és a Szentszéknek írja azt a jelentését, amelyből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyarok valamikor — valószínűleg a XIII. század második felétől a XV. század végéig — többségben voltak Moldvában, s amely a moldvai magyarság megfogyatkozásának rejtélyéről is sokat elárul. Az 1646. évi Jelentés bizony nem kis meglepetésekkel szolgál

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM olvasójának! Olyan magyar alapítású (egykor magyar lakosságú) moldvai városokról ír, amelyekben még a XVII. század közepén is sok magyar él. (Tulajdonképpen a régi magyar helységek románosodási folyamatának az utolsó előtti szakaszát mutatja be mint — népesedéstörténeti szempontból — elfogulatlan szemtanú.) A Bandinus érsek által bemutatott egykori moldvai magyar városok közül a legjelentősebbek: Iaşi (a korabeli főváros, mely „magyarul Jasvasar, vlachul Ias, latinul Iassium vagy Iassi”), Suceava (a hajdani fejedelmi székhely; az érseknél Sucsavia), Bákó (nála Bacovia), Huşi (Bandinusnál még Hus), Vaslui (nála még Vaslo), Bârlad (nála: Barlad), Tecuci (nála még Takucs), Tatros, Siret (az érsek emlékiratában magyarul Seredvasar, románul Seredest), valamint Hîrlău (nála: Herlo). (Kérdezzük: a román történészeknek miért nem szabad arról írniuk, hogy a moldvai románság igen nagy százaléka magyar eredetű? Hogy ne derüljön ki, hogy rokon nép gyűlöl rokon népet? A Bandinus érsek Jelentésének a népszerűsítése szerintünk a megbékélést szolgálná.) Beszéljünk egy jó szándékú mai törekvésről is: időnként összegyűlnek a magyar, román, szlovák és szerb történészek, és arról tanácskoznak, miképpen lehetne olyan történelemkönyvet írni, amely a megbékélést és nem a gyűlöletszítást szolgálja, de a gyönyörű bevezetés után ők is arról kezdenek beszélni, hogy melyek azok a hazugságok, amelyeket mindenkinek el kell fogadni. Tapintatból, politikából? Miért nem lehet kijelenteni, hogy írjunk igazmondó történelemkönyveket? Nem lehet egyelőre kimondani. Kimondását megakadályozza az a rejtélyes trianoni pszichózis, melyről feltétlenül szólnunk kell. De beszéljünk előbb a történelemhamisítás kényszeréről. A szlovák történészek a szlovák őstörténet meghamisítását és a későbbi szlovák történelem meghamisítását alárendelték a pánszláv törekvéseknek, a pánszláv irredentának. (Szlovákia az 1920. évi trianoni döntésig folyamatosan a Magyar Királyság része.) Ma alárendelik egy leplezett nemzeti célnak: a magyarság asszimilálása vagy kiüldözése céljának. A román történelemhamisítást a román történészek előbb a román nemzetiségi mozgalom céljainak, majd a Magyarország területi egysége megbontásáért küzdő román irredentának rendelték alá. Utóbbiról szólva nagyon érdekes példát hozhatunk fel. A XIX. század második feléig a román nemzetiségi mozgalom a római-román kontinuitásra hivatkozik, a XIX. század második felében ennek helyét elfoglalja a dákoromán kontinuitás. Miért? Az ókort bemutató történelemkönyvek térképmellékletei miatt. A traianusi Dacia (itt éltek a rómaiak) térképe nagyon kicsi területet ábrázolt, a Burebista-kori Nagy-Dacia térképe viszont nagyon nagyot. Hát melyik térképre érdemes hivatkoznia egy irredenta mozgalomnak? Természetesen a nagyobbra. És „befogadták” a dákokat a románok legfontosabb őseinek. (Ma a román történelemhamisítást is

5

— miképpen a szlovákot — a leplezett nemzeti célnak: a magyarság asszimilálása vagy kiüldözése céljának rendelik alá.) A különös az, hogy miközben a román és szlovák történészek így hamisítanak — nemzetük őshonosságát bizonygatván a Kárpát-medencében, azaz a történelmi Magyarország területén —, nem tudják bemutatni egyetlen bizonyítékát sem annak, hogy elődeik a XIII. század előtt is a Kárpát-medencében éltek. De a román, szlovák és szerb történészek meghamisítják a középkori, újkori és a legújabb kori történelmet is. Kitalálják, hogy a magyarok az ő nemzetiségüket a legkegyetlenebb módon elnyomták… Az ellentmondásoktól sem riadnak vissza: az erdélyi románok elődeinek többsége a XVII–XVIII. században vándorolt be a Magyar Királyság területére, de elnyomatásuk e XVII–XVIII. századi bevándorlóknak a történelemkönyvek szerint rettenetes volt új hazájukban betelepülésük előtt ötszáz esztendővel is. Komikus ugyan, ahogyan a román vagy szlovák történészek a középkori és újkori magyar felkeléseket, lázadásokat (elsősorban parasztlázadásokat) elrománosítják vagy elszlovákosítják (a románok például Dózsa Györgyöt, az 1514. évi magyar parasztfelkelés vezérét Gheorghe Doja néven románnak is nyilvánították), de nincs kedvünk ezen nevetni, hisz tudjuk, hogy nemzetiségi ellentéteket akarnak találni olyan korokban, amelyekben nemzetiségi elnyomás még nem lehetett… Még nagyobb ellentmondás, hogy kijelentik, a Magyar Királyság legkeletibb tartománya, Erdély 1526-tól 1848-ig nem volt a magyarok tartománya — nem véve tekintetbe még azt sem, amit mindenki tud: hogy ez időszakban itt előbb az erdélyi magyar fejedelmek, majd a Habsburg-házi magyar királyok uralkodtak —, de a „magyartalanított” tartományról szóló további fejezetekben arról írnak, miképpen nyomták el itt a románokat a magyarok. A román történészek, hogy azt állíthassák, hogy Mihai Viteazul moldvai és havaselvi vajda a XVI–XVII. század fordulóján Erdélynek a két román vajdasághoz való csatolásával már megteremtett egy Nagy-Romániát, „elfelejtik” megnézni, hogy az oklevelekben Mihai Viteazul önmagát a magyar király erdélyi kormányzójának nevezi. Legjobban talán az 1848–49. évi forradalom időszakát hamisítják meg. (Ekkor a magyarországi román és szerb felkelők a Habsburg-házzal szövetségben küzdöttek a Magyarország függetlenségéért küzdő magyar honvédség ellen.) 1848–49-ben a szerbek és a románok gyilkos indulattal támadtak a magyarságra... Miért? Mert jó sokat ittak a méregből... A magyarországi nemzetiségek elvakult vezetői felidézték a hamis mítoszokat, amelyekből könnyűszerrel elő lehet varázsolni a magyarellenes gyűlölködés szellemét, a magyarságirtó indulatokat... Csecsemőket, aggokat, nőket sem kíméltek, hisz a meghamisított múltból táplálkozó mítoszok azt sugal-

6

Dobogó

mazták nekik, hogy megszeghetnek minden törvényt, még a tízparancsolatot is. Abbahagyom a történelemhamisítás példáinak felsorolását. Különösnek tetsző megjegyzéssel folytatom előadásomat: A szlovák, román és szerb történészek nemzetük érdekében hamisítanak — legalábbis ezt hiszik —, de egészen más érdekek határozzák meg a magyar történelemhamisítást. (Nyomban megjegyzem: másféle ugyan az ún. mérvadó magyar történészek elvi álláspontja, mint a szomszéd népek történészeié, de akármennyire jó szándékúnak tűnik történelemhamisításuk, az bizony nem kevésbé káros.) A magyar történészek megoldása: igazodni kell az európai történelemhamisítás (a II. világháború után elsősorban a szomszéd országok történelemhamisítása) hazugságaihoz — a megbékélés reményében. Akármennyire hihetetlen, de ez már több, mint kétszáz esztendeje így van. A magyar történelemhamisítás különleges körülmények között kezdődött. A magyar történelemnek 1526-tól 1918-ig tartó ún. Habsburg-korszakában. Ekkor a Magyar Királyság perszonálunióban élt együtt előbb a Német-római Birodalommal, majd az Osztrák Császársággal, és a közös uralkodó gyakran fordult szembe a magyar nemzet érdekeivel. Méltóképpen védték ekkor Magyarországot a magyar törvények, a magyar alkotmány, elsősorban a királyi hatalmat korlátozó Szent Korona tana, mégis megszülethetett az a fajta történelemhamisítás, amilyennel sehol másutt nem találkozunk: a magyar öntudatot romboló magyarországi történelemhamisítás… Különösképpen vallotta ezt be egy magyar miniszterelnök, Trefort Ágoston a XIX. század második felében: — Tiszteli az igazságot — jelentette ki a magyar történészek egyik tanácskozásán —, de mint miniszter az ország érdekeit nézi, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, ha azt mondják – akár igaz, akár hamis —, ami harmonikusan illeszkedik ahhoz, amit a nyugatiak, elsősorban a németek állítanak — akár igaz, amit állítanak, akár nem —, s a kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik ezt tiszteletben tartják. A magyar történelemtudománynak a szomszédos országok történelemtudományával szembeni alárendelt helyzetéről egy humoros történetet mondok el: Az 1907. évi Apponyi-féle iskolatörvényről, a híres Lex Apponyiról manapság rengeteg hajmeresztően téves „megítélést” olvashatunk mind a román, szerb, szlovák, mind a magyar szakirodalomban, de még a napisajtóban is, és még azt sem nehéz megállapítanunk, hogy megítélői az eredeti törvényt nem is olvasták. Román, szerb, szlovák közírók igen gyakran leírják, hogy ha mindent képesek lennének megbocsátani a magyaroknak, az 1907-es Lex Apponyit akkor se. És bizony igen igazságtalan e cselekedetük, mert az a Lex

Apponyi, amelyet nem tudnak megbocsátani a századforduló magyar parlamentjének, az bizony a valóságban Lex Anghelescu. Ugyanis egy Constantin Anghelescu nevű román oktatásügyi miniszter találta ki másfél évtizeddel a valódi Lex Apponyi megszületése után... A Lex Apponyi tanulmányozójának először is e rejtélyt kell megfejtenie: hogyan lett a Lex Anghelescuból Lex Apponyi. Nem fogja megbánni, hogy foglalkozik vele: a XX. század első felének egyik legügyesebb politikai szélhámosságával ismerkedhetik meg. Történt, hogy Anghelescunak mint román oktatásügyi miniszternek igazolnia kellett a Népszövetség előtt a húszas évek közepén, hogy az erdélyi magyar iskolákban miért kötelező Románia földrajzát, történelmét és alkotmányát románul tanulni. Talpraesetten válaszolt. Így: „Apponyi grófnak 1907-es törvényei szintén arra törekedtek, hogy az állami fizetésrendezés útján tönkretegyék a román oktatást. Abban az esetben, ha a román iskolák elfogadták ezt az állami pénzsegélyt, bármilyen csekély volt is az, kötelesek voltak nemcsak Magyarország történelmét, földrajzát és alkotmánytanát, hanem a számtant is, továbbá az általános földrajzot és történelmet is [azaz a magyar nyelvvel együtt 7 tantárgyat] magyarul tanítani.” Vannak ebben a mentegetőző iratban más figyelemre méltó megállapítások is. Ilyenek: „Ami a román nyelven tanítandó tantárgyakat illeti, megjegyzendő, hogy a magyar uralom alatti 5 tantárggyal szemben a román uralom alatt csak 3 kötelező (mellőzve a számtan és az alkotmánytan), és csak az ország földrajzát és történelmét tanítják román nyelven, míg az általános földrajzot és történelmet a kisebbség nyelvén tanítják.” E két idézetben csak az hazugság, hogy az 1907-es Apponyiféle oktatási törvény előírja, hogy az Anghelescu-memorandumban felsorolt tantárgyakat magyarul kell tanítani (másról szól a törvény, nem erről), az viszont már igazság, hogy az 1925-ös Anghelescu-féle oktatási törvény előírja, hogy az emlegetett tantárgyakat a Romániához került területeken levő magyar iskolákban románul kell tanítani. És Anghelescu példátlan merészségének — és tegyük hozzá: leleményességének — nem marad el „méltó” jutalma: a Népszövetség határtalanul jóhiszemű és határtalanul hiszékeny — vagy inkább határtalanul felületes? — főtisztviselői nemcsak felmentik őt, de áldásukat adják a románosító iskolapolitikájára, ily szép szavakkal: „a román kormány magyarázataival kiegészített végleges szöveg olyan természetűnek tűnik, hogy megnyugtathatja a panaszosokat”. Anghelescu valóban leleményesen hamisít: a tanterv (illetve a tankönyv, mely román iskolában természetesen nem magyar nyelvű) engedélyeztetésének a kötelezettségét felcseréli a magyar nyelv használatának a kötelezettségével. Ahol az van az eredetiben, hogy tanterv szerint vagy engedélyezett tankönyvből, ő következetesen és céltudatosan azt írja, hogy magyarul.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM És a magyar történészek nem tiltakoznak. Szólni fogunk majd arról, miképpen győzhető le a gyűlölködés szelleme, miképpen teremthetők meg a megbékélés feltételei, de előbb vegyük tekintetbe a megoldásnak egy régi módját: 1734-ig nincs nemzetiségi ellentét a történelmi Magyarországon… Figyelmébe ajánlom a kérdés tanulmányozóinak a Szent Korona tanát (érvényben volt, és meghatározta a magyarországi politikai, társadalmi és magánéletet a késő-középkortól 1944-ig), mely feloldotta a nemzetiségi ellentétet, azaz hosszú ideig lehetetlenné tette, hogy a nemzetiségi ellentét kialakuljon… A maga bonyolultságában kellene bemutatnunk e különös közjogi tant, mert nem könnyű megértetni, de sajnos erre most nincs időnk. (Mellékelünk egy könyvecskét, mely rövid összefoglalása a Szent Korona misztériuma és tana kérdésköreinek, mert ennek végén szerepel egy angol nyelvű összegezés is.) Legfontosabb kérdése e tannak: a magyar közjogban a király rangban és hatáskörben nem első, hanem második személy, mert a királynak felettese van, a Szent Korona — jogi személyként, a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanyaként. A Szent Koronát mint jogi személyt a hatalom teljessége illeti, tagjainak (a király és a politikai nemzet) egyike sem törhet a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra. Ezért legfőbb garanciája a Szent Korona a hatalommegosztás véglegességének (itt nyilván nem a hatalommegosztás modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen részesedik a király és a nemzet), az alkotmányosság megtartásának. Senki és semmi nem egyenrangú vele: a király a maga korlátozott hatalmát csak addig tarthatja meg, amíg nem fordul szembe a főhatalom alanyával, a Szent Koronával. E különös közjogi tan oldotta fel hosszú ideig a magyar nemzet és a nemzetiségek ellentétét is. Miképpen? Elsősorban azzal, hogy a Szentkorona-tagság közjogi fogalma nem ismerte a nemzetiség szerinti megkülönböztetést. Mi is a Szentkorona-tagság? A Szent Korona tana nemcsak közjogi absztrakció — az államhatalom alanya —, hanem élő organizmus. Test, melynek részei, tagjai vannak. Tagjai mindazok, akik részesei a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a történelmi magyar államban: a király és a politikai magyar nemzet: 1848-ig a nemesség (nemzetiségre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül), 1848, illetve 1867 után (származásra, felekezeti hovatartozásra és nemzetiségre való tekintet nélkül) az ország minden szavazó polgára. A Szent Korona tanának köszönhetően tudott hoszszú ideig békességben megférni egymás mellett a magyar királyságban a magyar nemzet a nemzetiségekkel. De hogy mit jelentett kikerülni a Szent Korona védőboltozata alól, azt leghitelesebben az egykori Magyarország-ellenes irredenta vezetőinek Trianon utáni

7

nyilatkozataiból tudjuk meg. Érdemes megismerkednünk nyilatkozataikkal: azokéval, akik diadalittasan ünneplik Trianont, aztán kijózanodván, felismerik azt is, hogy mit veszítettek. A román Alexandru Vaida-Voevodéival például. Ő kérlelhetetlen irredenta volt annak idején, de 1923ban a következőket nyilatkozta: „Magyarországon kezünkben volt a törvények védőpajzsa: a törvények számunkra is törvények voltak.” Mondottuk: immár semmiféle politikai oka nem lenne a történelemhamisításhoz való ragaszkodásnak. Szlovákia és Románia is, Magyarország is az Európai Unió tagjai. Jöhetne hát az igazmondás ideje. Az igazmondó történelemkönyvek megírásának ideje. De nem jöhet. Gátolja egy különös pszichózis, a felfoghatatlan módon máig élő, és — még felfoghatatlanabb módon — egyre erősödő trianoni pszichózis. De ne szóljunk még erről a különleges betegségről, mely annyi drámai helyzet okozója. Előbb másról szólok: Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz megérteni a nyugat-európaiaknak — pl. egy franciának vagy egy angolnak vagy egy spanyolnak — a Kárpát-medencei drámai helyzeteket. Ezért azoknak a nyugat-európaiaknak az élményeiről számolok be, akik elindultak Kolozsvárra, Erdély legfontosabb városába tanulmányútra, mert úgy hallották, hogy ott rendkívüli élményben lesz részük: megismerhetik a város multikulturális egyetemét. Egyikük megszakította útját Budapesten, és így lelkesedett útjának céljáról beszélvén: — Nincs csodálatosabb dolog egy multikulturális egyetemnél! Két éve készülődöm az útra, és két éve tanulok magyarul és románul… — Ő, boldogulnál te francia és angol tudásoddal a kolozsvári professzorok társaságában… — Ezt gesztusnak szánom! Úgy is mondhatom, ajándéknak! Méltó ajándék egy multikulturális egyetemnek, nem? Előadást is fogok tartani, ha lehet, azt majd angol nyelven… De a bemutatkozáskor, a fogadáson, mindenféle találkozóm kezdetén csak magyarul és románul szólalok meg. A magyarokkal románul beszélek természetesen, a románokkal pedig magyarul. — Erről lebeszélnélek… Beszélj a románokkal románul, a magyarokkal magyarul. — Hát hogy képzeled! Mint vendég sértsem meg a multikulturalitás alapelvét?! — Miféle alapelvére gondolsz te most a multikulturalitásnak? — Hogy a multikulturális közösség rendezvényein először mindenki a másik nyelvén szólal meg… Ha román a soros rektor, akkor magyarul nyitja meg a rendezvényeket, ha magyar a soros rektor, akkor románul… — Mióta létezik ez a multikulturális egyetem, mindig román a soros rektor. — Ezt nem értem… — Jobb is, ha nem érted.

8

Dobogó

— Most már magyarázd meg. — Meg is fogom magyarázni, mert ha ezt nem érted, nagyon kellemetlen helyzetekbe kerülhetsz Kolozsváron. — Mi abban a kellemetlen, hogy én egy magyarromán multikulturális egyetemen a magyar profeszszorokkal románul, a román professzorokkal magyarul beszélek?! — Ebben semmi kellemetlen nem lenne, de csak a magyar professzorok tudnak románul, a román professzorok nem tudnak magyarul. Ez vonatkozik a diákokra is. A magyar diákok tudnak románul, a román diákok nem tudnak magyarul. Elvörösödött mérgében. — Te most rágalmazod a kolozsvári egyetemet — kiabálta. — Miért rágalmaznám?! Megállapítottam, hogy a román professzorok és diákok nem tudnak magyarul… — A magyar kultúrával, a magyar irodalommal, a magyar történelemmel a román diákok román nyelvű előadásokon ismerkednek?! Ez képtelenség! — Egyáltalán nem ismerkednek a magyar kultúrával. Elképedve meredt rám. — Azt akarod mondani, hogy ez a multikulturális egyetem csak a magyar professzorok és a magyar diákok számára multikulturális, a román professzorok és diákok számára viszont monokulturális?! — Nem szívesen tettem, de fel kellett világosítsalak. — De nem értem… Nem értem, hogy miért hazudják egy egyetemről, hogy multikulturális, ha nem az? — Mert szépen hangzik. De egy belgiumi vallon látogatóm csalódottsága számomra a legemlékezetesebb. — Ez bűntény! — kiabálta. — Ha egy multikulturális egyetemen nem érvényesülhet az egyenlő esélyek elve, az a legelképesztőbb fondorlat! Mit fondorlat, bűntény! Ráadásul a legnagyobb butaság… És akkor szónokolni kezdett az egyenlő esélyek elvéről: — Nekünk, belgiumi vallonoknak, de a flamandoknak is ez a legfontosabb kérdés! Ez az elv biztosítja a nemzetiségi kérdésnek azt a megoldását, amelyben egyik nemzetiségnek a másik által való elnyomása akkor is lehetetlenné válik, ha egymás megbecsülésének nincs meg az érzelmi alapfeltétele. Ez az elv nálunk, Belgiumban igenis érvényesül. Jaj lenne nekünk, ha nem érvényesülne! Miképpen? Mivelhogy a flamand nem tud vallonul, a vallonnak sem kell tudnia flamandul. A flamandok annyi flamand nyelvű oktatási intézményt, egyetemet stb. alapítanak, amennyire szükségük van, a vallonok úgyszintén annyi vallon nyelvűt. A lényeg az, hogy a vallon ne legyen kénytelen flamand egyetemre járni, a flamand pedig ne kényszerüljön arra, hogy vallon egyetemre iratkozzék be. Mert ha mindennek nem lennének meg a feltételei, akkor nem fejtené ki a jótékony hatását az egyenlő esélyek elve, és a gyűlölet lehetetlenné tenné a békés együttélést! Hogy is mondjam?! Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté

tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. Arról beszélgettünk azután, hogy a román alkotmány első paragrafusa betiltja a szeretet és kötelezővé teszi a gyűlöletet. Szóltam e veszedelmes, de ártatlannak látszó paragrafusról előadásom elején. Belgiumi látogatóm persze nehezen értette meg, és én ezen nem csodálkoztam. Mást is el kellett mondanom neki. Azt, hogy mi a trianoni pszichózis. Sok mindent nem értünk meg, ha nem tudjuk, mi a trianoni pszichózis, szóljunk hát végre róla. A trianoni pszichózis, különösen a nem magyar — a román, a szlovák, a szerb — trianoni pszichózisok kérdése tulajdonképpen nem is közelíthető meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá. Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll. Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak — mint amilyen a trianoni pszichózis — tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is kinőhet. Hogyan alakultak ki a trianoni pszichózisok? A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a román, szerb, szlovák (akkor még csehszlovák) politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet. Miért tagadják meg? Nézzük román vonatkozásban: Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nemcsak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető határokat tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65%-át teszi ki. A világháborúban való részvételüket és a világháború vége és a békeszerződés megkötése között eltelt, ma még igen titokzatos két év eseményeit nem tárgyalhatjuk e rövid előadásban, mindössze néhány olyan összefüggésre hívjuk fel a figyelmet, amelyeknek ismerete nélkül nem lennénk képesek megérteni a román trianoni pszichózist. Azt még viszonylag könnyű megmagyarázni, miképpen szánta el magát 1916-ban a román kormány, hogy megtámadja a központi hatalmakat, és miképpen válik Románia rövidesen az első világháború első vesztes államává. (1918. május 7-én különbékét köt az Osztrák–Magyar Monarchiával és Németországgal is. Az antant vezetői bejelentik, hogy a különbékével a szövetségesi hűséget is megszegte, s a különbéke a belépésekor kötött szerződéseket is semmissé teszi.) Csak azt nem könnyű felfogni, hogy egy vesztes állam, amely a különbékével a szövetségesi hűséget is megszegi, s amely e különbékével a belépésekor kötött szerződéseket is semmissé teszi, hát hogy miképpen növelheti 137 000 km2-es területét 295 000 km2-esre. S a háborúban való részvétel kérdését még az is bonyolítja, hogy a román irredenta mozgalom legerősebb szárnya (a fekete-sárga, a Habsburg-párti) előbb annak a birodalomnak a határain belül képzeli el a román egységet, amelyet Románia 1916-ban megtámad. Vegyük még tekintetbe a következőket: — A világháború utáni két esztendő (a békeszerződések évei) legnagyobb talánya az, hogy a békefeltételek diktálóinak miért olyan fontos, hogy rákényszerítsék a világra a legésszerűtlenebb elképzelést, a Kárpátmedence gazdasági és politikai létfeltételei tönkretételének a tervét. — A békediktátum előkészítése idején eluralkodó cinizmus diadalának egyik legjobb példája: Románia nem azért kap 2 900 000 románra hivatkozva nagyobb területet Magyarországból, mint amekkora Csonka-Magyarországnak a 11 millió magyarra hivatkozva megmarad, mert Romániát meg akarják jutalmazni! Románia e hatalmas területet azért kapja meg, mert végrehajtják azt az elképzelést, hogy Magyarországtól pontosan annyi területet vegyenek el, amennyit akármire (hamisra, igazra, ésszerűre, ésszerűtlenre) hivatkozva el lehet venni tőle. De figyelembe kell még vennünk 1918 őszének más rejtélyes történéseit is: — November 13-án a magyar Károlyi-kormány olyan fegyverszüneti egyezményt írt alá a balkáni francia haderő parancsnokával, amely előírta, hogy a magyar kor-

9

mány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, továbbá a Szeged–Baja–Pécs–Varasd vonaltól délre eső vidékeket. A Károlyi-kormány ezt átmeneti megoldásként fogadta el, s a gyermeteg Károlyi valóban bízott abban, hogy a végleges rendezést jelentő békeszerződés az ország szuverenitását és területi épségét egyaránt szavatolni fogja. — 1918. december 1-én a magyarországi románok Gyulafehérváron nagygyűlést tartanak, s ezen kimondják Kelet-Magyarország (Erdély, Partium és a Tiszántúl keleti része, valamint a Bánság) Romániához való csatolását. A nagygyűlések kérdése a legfelfoghatatlanabb a fegyverszüneti egyezmények és a békediktátum közötti másfél esztendőben. A nagygyűlés mindenféle jog és mindenféle nemzetközi egyezmény szerint határozatképtelen területeknek egyik államtól a másikhoz való csatolása kérdésében, s csak egy célja lehet: az önrendelkezési jog (azaz a népszavazás intézményének) a megcsúfolása. A gyulafehérvári román nagygyűlés szervezői céljukat el is érik: sem Erdélyben, sem Magyarország többi Romániának ajándékozott területein nem tartanak népszavazást. Pedig az erdélyi magyarság megtette a szükséges ellenintézkedést: Kolozsvárott hasonló nagygyűlést tartott, amelyen Erdélynek és Kelet-Magyarország többi kérdéses részeinek Magyarország szerves részeként való megtartása mellett foglalt állást. Az adott helyzetben mindkét határozat azonos értékű. Nem véletlen, hogy közel azonos időben jut eszükbe szerbeknek, románoknak és szlovákoknak a megoldás (nagygyűlés szervezése) a népszavazás elkerülésére: bizonnyal mindegyiküknek ugyanazok sugalmazzák a nagygyűlések megtartását. Azok, akik tudják (előrejelzésekből, titkosszolgálati jelentésekből), hogy a világháború utáni népszavazásnak mi lett volna a végeredménye: a történelmi Magyarország területi egységének a megmaradása. Hogy a népszavazás megtartását elkerülhessék, cselhez folyamodnak. A csel: nagygyűlésekkel való helyettesítése a népszavazásnak. — A korabeli román politika másik hatalmas vállalkozása: miután a fegyverszüneti egyezmény alapján Románia területét elhagyják a német csapatok, a román vezetés úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy a fegyverszüneti egyezmények megköttettek és a világháborúnak vége, sőt azt is, hogy fél éve, 1918. május 7-én Románia különbékét kötött, s megszálló csapatokat indít Magyarország felé. Még különösebb, hogy a román hadsereg nem áll meg a demarkációs vonalnál, s ami legfelfoghatatlanabb: fokról fokra felszámolja a magyar közigazgatást, s ezzel megszegi a belgrádi konvenció legfontosabb pontját, amely szerint egész Magyarország területén, a demarkációs vonalon innen és túl a békeszerződésig sértetlenül helyén marad a magyar közigazgatás. A román csapatok hosszú ideig semmiféle ellenál-

10

Dobogó

lásba nem ütköznek, hisz a Károlyi-kormány — láthattuk — úgy hitte, hogy a készülő békeszerződés alapja a wilsoni elv lesz. A békekonferencia még nem döntött — a terület, amelyet megszállva tartanak hivatalosan még a Magyar Királyságé —, de a román közigazgatás berendezkedik, és elkezdi az erdélyi magyarság megfélemlítését. (Mindezt nyilván csak ezért követhetik el, mert tudják, milyen döntés fog születni 1920-ban a trianoni tárgyaláson.) Ami ekkor történik, nyugat-európai ember számára felfoghatatlan. E kérdések megértéséhez a gazdag — de nehezen hozzáférhető szakirodalomból — elsősorban két nagyon jelentős könyv elolvasását ajánlom. Az egyik angol nyelvű: Charles Seymournak a rejtélyes House ezredes (Edward Mandell House) tevékenységét bemutató könyve. (The intimate papers of colonel House. I–IV. Boston and New York, 1926: I–II. és 1928: III–IV.). A Seymour könyvében közölt levelek, visszaemlékezések, feljegyzések olvasása közben mintha nyilvánvalóvá válna számunkra, hogy House fontosabb személyiség volt Wilsonnál, az Amerikai Egyesült Államok elnökénél! Mintha az ő állásfoglalása lett volna a meghatározó Wilson elnökségének három nagy döntésében: a központi bank magánosításában, az Amerikai Egyesült Államoknak a világháborúba való belépésében és a Nemzetek Szövetsége létrehozásában. És bár nem lépett a kulisszák elé Versailles-ban és Trianonban, a béketárgyalásoknak is ő a meghatározó személyisége. Wilson az ő hatására fordul szembe eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. Megválaszolatlan kérdések azért maradnak: House kinek az akaratából „uralkodott” Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje a House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A magáét? A szabadkőművességét mint a korabeli szabadkőművesség egyik vezéregyénisége? (House ezredes mintha szigorú felügyelőként ellenőrizte volna, miképpen felel meg Wilson a szabadkőművesség elvárásainak.) A másik könyv francia nyelvű: Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyve. (Első kiadása: François Fejtő: Requiem pour un empire défunt. Histoire de la destruction de l'Autriche–Hongrie. Lieu Commun, 1988.) Fejtő ebben arról ír, milyen mértékben felelős a szabadkőművesség azért, hogy a klasszikus háború ideológiai háborúvá alakult, valamint azért is, hogy a béketárgyalások idején központi céllá vált az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolása.) De még felfoghatatlanabb, ami a trianoni döntés után történik. Kialakul a román trianoni pszichózis, és mindent meghatároz. Nehéz kérdést is tegyünk itt fel: könnyű lett volna szembefordulni e pszichózissal a korabeli román poli-

tikának? Hiszen a trianoni döntést Trianon kedvezményezettjei is igazságtalannak tartják. Miért? Mondottuk: Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Különös dolgot lát a román szem, ha az 1920 előtti és utáni Európa-térképet összehasonlítja. 1920 előtt Magyarország területe (Horvátország nélkül) 282 000 km2 volt, Trianon után 93 000 km2, Románia területe pedig 1920 előtt 137 000 km2, ám 295 000 km2 Trianon után. Ez az összehasonlítás csak azért okoz gondot persze, mert akárhogy számoljuk, a magyarság és románság lélekszáma akkor azonos ebben az öreg Európában: kb. 11 milliós mindkettő. Az is igaz, hogy senki sem lett volna képes meggyőzni a román politikusokat sem arról, hogy az I. világháború után igazságosan jutott a 2,9 millió magyarországi románra hivatkozva Romániának nagyobb terület Magyarországból, mint amennyi megmaradt a 11 millió magyarnak… És különös dolog történik: a román politikusok gyűlölni kezdik a magyarokat, mégpedig a magyarokat ért igazságtalanság miatt… Pszichózisnak nevezzük ezt vagy kényszerűségnek? Mindegy… Miképpen fordulhatott volna szembe e pszichózissal (vagy kényszerűséggel?) a korabeli román politika? El lehetett volna várni a román politikusoktól, hogy a gyűlöletüktől úgy szabaduljunk, hogy ők magunk javasoljanak igazságosabb rendezést?! El lehetett volna várni, hogy az igazságot ők maguk érvényesítsék, ők maguk, az igazságtalanság kedvezményezettjei?! Hát ilyet valóban nem lehetett volna elvárni. És marad a másik megoldás, ha az igazságtalansággal való szembefordulás útja az igazságtalanság kedvezményezettjei számára járhatatlan. E másik megoldás: az igazságtalanság igazsággá való átalakítása az igazságtalanság kárvallottjai megsemmisítése által. Népirtás végrehajtását tervezik tehát be, mégpedig kényszerűségből. Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi a román politikát… Felsorolok néhányat mindabból, ami történt, annak ellenére, hogy tudom, nyugat-európai ember számára mindez felfoghatatlan. Ha a román politika nem vállalhatja az igazságos rendezést, akkor az ellenkező előjelű megoldást vállalja: sürgősen óvintézkedéseket tesz bármiféle igazságos rendezés óhaja ellen. Például mielőbb színromán román falvakat telepít az új magyar–román határ közelébe, aztán csökkenti mindenáron, akár földreformra, akár másra hivatkozva a magyar földtulajdont. A városok románosítását is elkezdi. A legabszurdabb ötlet is eszükbe jut: építtetni kell a színmagyar Székelyföld minden nagyobb és kisebb városába egy-egy hatalmas román templomot, és minél gyorsabban, hisz gyorsan el kell jönnie az időnek, amikor az új templomok környékén már nem magyarok, hanem románok fognak

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM lakni. (E templomok a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb emlékművei. Azok a román görögkeleti templomok, amelyeket azért építettek a székely városok főterére, mert e városoknak nem volt román görögkeleti lakosságuk.) A szerb és a szlovák trianoni pszichózis úgy alakul ki, mint a román. Különösebb az osztrák trianoni pszichózis. Ez hogyan alakult ki? Az Osztrák–Magyar Monarchia egyik része, a történelmi Ausztria számára is területeket szakítanak ki Magyarországból, s hogy ezt megtehessék, az Ausztriával szomszédos megyéket kettévágják, és akik ezt eldöntik, azok tudván tudják még azt is, hogy e megyéiben a Magyar Királyságnak nem laknak osztrákok (néhány vasutas vagy orvos vagy kereskedő stb. kivételével), de azt is tudják, a világgal könnyű elhitetni, hogy az Ausztriának szánt országrész osztrák többségű, hisz azt lehet hazudni, hogy a törökvilág után odatelepített svábok (egy részük még németnek vallja magát, de nem osztráknak) osztrákok. És a magyar trianoni pszichózis? A magyar trianoni pszichózis mélységét az határozza meg, hogy már 1920-ban is nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy a történelmi Magyarország feldarabolása nemcsak hogy nem volt sem szükségszerű, sem ésszerű, de teljesen váratlanul érte az ország lakosságát. Hisz ellentétben állt a meghirdetett (és Magyarországon komolyan vett) önrendelkezési joggal. A források egyértelműen igazolják, hogy a trianoni döntés nem állt összhangban a történelmi Magyarország nem magyarjai akaratával sem. Így Harry Hill Bandholtz tábornok Naplója. (Bandholtz, Harry Hill: Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon. Budapest, 1993.) A történelmi Magyarország megmaradt volna, ha megtartják a népszavazást, de megmaradt volna akkor is, ha méltóképpen védekezik, amikor román és cseh csapatok megkezdték területének a megszállását. (Teljes mértékben jogtalanul, hiszen a világháborúnak már vége volt, a fegyverszüneti egyezményeket már megkötötték.) E méltó védekezés legfőbb akadálya az volt, hogy alkalmatlan, illetve méltatlan politikusok jutottak hatalomra Magyarországon. Semmi sem felfoghatatlanabb a magyar történelemben, mint a Károlyi–Jásziféle magyar (éppen a legrosszabb pillanatban hatalomra jutó) politikusok magatartása, akik a honvédelem megszervezése helyett a magyar önvédelmi ösztönt ébren tartó Szentkorona-tant (és az egész magyar közjogot, közjogi intézményrendszert) taposták el nagy diadallal. Csak úgy mellékesen feloszlatták a hadsereget is, persze. Aztán a tragikus következményeket látván, sértődötten, hisztérikus hangulatban átadták a hatalmat az Oroszországból meghatározott feladattal hazaküldött ügynököknek. Ha a Károlyi Mihály irányításával 1918-ban nem kezdődött volna el a magyar történelem legfelelőtlenebb, legostobább belpolitikai duhajkodása, ha Károlyiék

11

nem taposták volna el önszántukból a magyar alkotmányt és az egész közjogi intézményrendszert, akkor a világháború utáni zűrzavarban román vagy cseh katona nem lépte volna át a magyar határt, Kun Béláék pedig a hatalom közelébe sem kerültek volna. Trianon után a magyar politika legjobbjai a jogfolytonosság elfogadtatásával, azaz a méltán nagy hírű történelmi magyar alkotmány és a Szent Korona közjogi tana hatályosságának elismerésével, megbecsülésével és megbecsültetésével próbálták megszabadítani a magyar nemzetet a trianoni pszichózistól. A jogfolytonosság helyreállításának köszönhető, hogy Magyarországon nem juthat uralomra a fasizmus az ország német megszállásáig. Nem véletlenül nevezi John Flournoy Montgomery korabeli amerikai nagykövet Magyarországot oázisnak Hitler sivatagában. (Montgomery, John Flournoy: Hungary, the unwilling satellitei. New York, 1947.) „1944 márciusáig — írja — Magyarország volt az egyetlen európai ország a Pireneusoktól keletre, ahol a zsidók élete biztonságosnak volt tekinthető.” Magyarország ez időpontig, az ország megszállásáig hatvan-hetvenezer zsidó menekültet is befogadott. Kifejti azt is, hogy „Hitlernek Magyarországgal szembeni haragját nagyrészt a zsidóknak nyújtott védelem provokálta ki.” A továbbiakban megállapítja: „...hősiesség volt a rendszer részéről, hogy megengedte külföldi zsidók, főleg lengyelek, szlovákok és osztrákok letelepedését az országban. Elégséges bizonyítéka lett volna a bátorságnak, ha a kormány, a német nyomásnak ellenállva, a saját zsidóit védelmezte volna és ugyanakkor lezárta volna a határokat. Magyarország többet tett, mint amennyire erkölcsileg kötelezve volt, amikor a saját zsidói mellett menedéket nyújtott külföldi zsidóknak is. A sors nem engedte meg, hogy megmaradjon az együttérzés oázisa az el nyomás sivatagában. De amikor engedett is a nyomásnak, lassabban és nagyobb méltósággal tette azt, mint a szomszédai.” Amit még fontosnak tartok hangsúlyozni: A Trianon utáni kényszerpályáján a magyar politika a jogfolytonosság helyreállításával, a Szentkorona-tan megbecsülésével nemcsak a magyar trianoni pszichózis legyőzésének teremtette meg a feltételeit, hanem a magyar állam megerősödésének, valamint Trianon revíziójának is. A magyar külpolitika ki tudta harcolni, hogy az első világháború után deklarált és elfogadott elvei a világpolitikának a magyar nemzetre is vonatkozzanak. 1938 és 1940 között így szerezhette vissza a Trianonban elvett területek egy részét. Az etnikai határt húzták meg a magyar nemzet számára. Mindegy, kik döntőbíráskodtak. Akik döntőbíráskodtak, a Nemzetek Szövetsége helyett cselekedtek: úgy foglaltak állást, ahogy a Nemzetek Szövetségének kellett volna állást foglalnia, ha mer ragaszkodni az alapításakor meghirdetett elvekhez. (Azért is mindegy, kik döntőbíráskod-

12

Dobogó

tak, mert az etnikai elvet és az önrendelkezési jogot minden korabeli nagyhatalom elismerte.) Erősíti a trianoni pszichózisokat, hogy a trianoni békediktátum 1947. évi „megismétlésekor” a békekötés diktálói sok tekintetben felülmúlták első világháború utáni elődeiket. Mi is történt 1947-ben Párizsban? Minél több hiteles dokumentumát ismerjük meg az 1947-es párizsi békediktátumot előkészítő tárgyalásoknak, az egész 1945-től 1947-ig tartó színjáték annál abszurdabbnak, annál felfoghatatlanabbnak tűnik. A következőket vegyük legalább figyelembe: Jugoszlávia és Csehszlovákia újjáteremtése és megjutalmazása Magyarországtól elvett területekkel a II. világháború után éppoly igazságtalan volt, mint az I. világháború után, de könnyebben indokolható, mint annak a Romániának a Magyarországtól elvett területekkel (43 591 km2-rel) való megjutalmazása, amely Németország oldalán (tehát a békefeltételeket diktáló, ún. „Szövetséges és Társult Hatalmak” ellenségeként) nagyobb haderővel vett részt a világháborúban, mint Magyarország. Romániát a magyar többségű ÉszakErdéllyel ajándékozzák meg. Vegyük itt figyelembe a következőket is: Észak-Erdély 1944. november 8-tól 1945. március 13-ig tulajdonképpen sehova sem tartozott, se Romániához, se Magyarországhoz. Valóban, Észak-Erdélyben 1944 őszén olyan helyzet alakult ki, hogy lakói — magyarok, románok, németek stb. — már-már elhitték, hogy a közel 50 000 km2-es területnek önálló államisága van. S a 126 nap alatt meg is teremtették az önálló államiság feltételeit. S bebizonyították, hogy az erdélyi nemzetek — mint régen, mondjuk Bethlen Gábor vagy I. Rákóczi György korában — ismét képesek lennének a békességes, hasznos együttműködésre. Ha mertek volna hinni a nemzetek önrendelkezési jogában, akkor a 126 nap egyikén talán ki is kiáltják Észak-Erdély Független Köztársaságot. Pontosan akkora volt egyébként, mint Svájc. Milyen felfoghatatlan dolgok történtek a II. világháború után a trianoni pszichózis hatására? A Maniu-gárda néven hírhedtté vált román szabadcsapatok hozzáfogtak az észak-erdélyi magyarság „megbüntetéséhez”, azaz a válogatás nélkül összefogdosott magyar lakosság lemészárolásához. A szakirodalomban legtöbbet a szárazajtai, a csíkszentdomokosi, az egeresi és a gyantai vérengzésről olvashatunk. Szárazajtán favágótőkén favágófejszével vágták le teljesen ártatlan helybeli magyar férfiak fejét. Délvidéken is, Felvidéken is elszánják magukat a trianoni pszichózis politikus fertőzöttjei a magyar kérdés végleges megoldására. A szerbek háborítatlanul tizedelik meg azt a délvidéki magyarságot, amelynek nem tudják megbocsátani, hogy elődeik hajdan, a török világ idején befogadták az ő török ellen menekülő elődeiket. A délvidéki népirtás magyar áldozatainak száma meghaladja a 40 000-et. (A délvidéki genocídiumot a felületesebb szakirodalom bosszúvággyal magyarázza, pedig nem nehéz kimutatni, hogy az agresszió itt

sem agresszióra válasz: az engesztelhetetlen gyűlölet itt is lelkiismeret-furdalásból nő ki.) A Felvidéken elsősorban a kitelepítést, a jogfosztást, valamint a vagyonelkobzást sugalmazza a feléledő szlovák trianoni pszichózis. Mik történtek a későbbi esztendőkben, mi történik ma? Emlékezzünk mindarra, amit előadásom elején elmondtam: Felvetettem: a Kárpát-medencében minden előrejelzés ellenére erősödik a gyűlölködés szelleme, pedig Magyarország szomszédai közül már nemcsak Ausztria, hanem Szlovákia és Románia is tagja az Európai Uniónak. Most már tudjuk a magyarázatot. Nem történhetett másképpen, mert ma is hat a trianoni pszichózis. Szóltam a román alkotmánynak az első paragrafusáról, mely felszólítás az etnikai tisztogatásra. Felülbírálható-e, módosítható-e egy alkotmány, amely népirtást rendel el, illetve amely tiltja a népirtás megakadályozást? Természetesen, igen. De egyelőre nem tették meg. Megakadályozta a trianoni pszichózis. Szóltam arról, hogy Szlovákiában a gyűlöletszítás és a népirtás támogatása az egyházakban is teret hódít. Igen, mert a szlovák katolikus egyház sem tud méltóképpen szembenézni a trianoni pszichózissal. Mondottam: immár semmiféle politikai oka nem lenne a történelemhamisításhoz való ragaszkodásnak, jöhetne az igazmondó történelemkönyvek megírásának ideje. De nem jöhet. Megakadályozza az egyre erősödő trianoni pszichózis. Hozzáteszem mindahhoz, amit elmondtam: Az 1990. év márciusi marosvásárhelyi pogromot is azért szerveztette meg a román politika, mert nem tudott ellenállni erősödő trianoni pszichózisa ösztönzésének. Mit sugalmazott? Hogy meg kell akadályozni a magyar–román barátság megszületését. Miért? Kiknek árt a magyar–román barátság? Csak azoknak, akik elsőrendű román nemzeti célnak még mindig az erdélyi magyarság felszámolását tartják. A trianoni pszichózisok határozzák meg a nemzetiségi autonómia körüli felfoghatatlan bonyodalmakat is. Miért félnek Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában a nemzetiségi autonómiától? No, nem azért, mert tartanak az önrendelkezési jog alapján végrehajtandó határmódosítástól. Az elsőrendű nemzeti célt féltik. Félnek, hogy a kollektív jogok, az autonómia megteremtik a feltételeit a Magyarországtól elcsatolt területek magyarsága megmaradásának. A Felvidéken elsősorban a kitelepítést, a jogfosztást, valamint a vagyonelkobzást sugalmazza a feléledő szlovák trianoni pszichózis. (Másféle megnyilvánulását is bemutatom a következőkben.) Az osztrák trianoni pszichózis is felerősödik a második világháború után. de fertőzöttjei elsősorban azok a svábok (illetve utódaik), akik még mindig nem tudják felfogni, miképpen változtatta át Nyugat-Magyarországot Kelet-Ausztriává a trianoni döntés, és miközben ön-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM tudatos magyar állampolgárból öntudatos osztrák állampolgárokká váltak, az ő lelkiismert-furdalásukból is kinőtt a gyűlölet. (A Lajtán túli valódi osztrákokban nincs magyarellenes indulat, mert bűntudatuk sincs.) Igazolom ezt is egy példával: az Ausztriához tartozó Lékán leszerelték a táblát, amelyben a mai lékaiak elődei megköszönték egy magyar főúrnak, hogy szép, nagy templomot építtetett számukra — igazán nagy anyagi áldozatot hozván. Magyarázatuk: azért szereltették le a táblát, mert a templom építtetője magyar… Nekik magyar csak ne építsen templomot… Hogy felépítette 400 esztendeje, és tette magasztos volt, az már nem számít. Csak az számít, hogy egy magyar nagylelkűségének ne maradjon meg a bizonyítéka… A magyar trianoni pszichózis milyenné vált a II. világháború után? 1944 márciusában külföldi hatalom — a német harmadik birodalom — erőszakkal vonta ki Magyarországot a Szent Korona védőboltozata alól, de az 1945. évi nemzetgyűlés bizonyára mindent megtett volna, hogy ugyanúgy határozhassa meg a jövendő Magyarországa politikai életét, mint az 1920. évi nemzetgyűlés. De 1945-től 1990-ig a Szovjetunió hadseregének a fenyegető jelenléte tette lehetetlenné Magyarországon a törvényes jogalkotást. (1946-ban az államforma-változást elrendelő törvénycikket már Sztálin parancsára terjesztik elő.) A magyar trianoni pszichózis erősödött — és a magyar nemzet képtelen volt oly méltóképpen szembenézni vele, mint az I. világháború után. De mi történt a rendszerváltozás utáni években, 1990 után? Az 1944 márciusában megszakadt jogfolytonosságot 1990-ben lehetett volna helyreállítani. Ám a rendszerváltoztatás hangadói a jogfolytonosság jelentőségét nem tudták felfogni: nem állították helyre a jogfolytonosságot, elfogadták azt a kényelmesnek tűnő megoldást, hogy a történelmi magyar alkotmány és a Szent Korona tana helyét továbbra is a szinte ötletszerűen kölcsönzött és ötletszerűen — és persze gyakran — változtatott idegen jog foglalja el. És a magyar nemzet kiszolgáltatottsága tovább erősödött. Még egy példát felhozok arra, miképpen rombol a trianoni pszichózis: A trianoni pszichózis szlovák fertőzöttjei is félelmetes emlékművet emeltek Trianonnak. A bősi erőművet. Miért kellett ezt az emlékművet megalkotni? Miért ragaszkodik a szlovák trianoni pszichózis fertőzöttje a Szlovákiához tartozó Csallóközt is halálosan fenyegető bősi erőműhöz? Mert nem érdekli, hogy Csallóköz tönkremegy. Nem érdekli, mert nem szereti Csallóközt. Miért nem szereti, és miért lép fel ellene oly ésszerűtlenül, pusztán érzelmeire hallgatva? Egyszerűen azért, mert nemzeti identitásának zavarai által meghatározottan döntötte el, hogy tönkretételének cselekvő részese lesz. Ő óvná Csallóközt, ha el lehetne vele hitetni, hogy Csallóköz végérvényesen Szlovákia

13

szerves része. De ezt nem lehet vele elhitetni. Hiszen ő csak abból tud kiindulni, hogy a trianoni békediktátum idején majdnem teljesen magyarlakta Csallóköz igazságtalanul került Csehszlovákiához. Ha igazságtalanul került oda, akkor — az ő tudata szerint és saját maga kreálta ellenségképe alapján — minél virágzóbb, minél kevésbé tönkretett terület, annál nagyobb a veszélye annak, hogy valamiféle igazságtételre valamikor egyszer csak sor kerül. Ezt nem lehet kiverni a fejéből, s ezért a bősi erőmű kérdésében ésszerű politikai döntést ő sohasem fog támogatni. Az sem vall ésszerűségre, hogy Szigetközt éppúgy (azaz tulajdonképpen érdek nélkül) tönkre akarja tenni, mint Csallóközt. Szigetköz Magyarországon van, akkor miért? Mert a magyarországi magyaroknak éppúgy nem tudja megbocsátani, hogy Dél-Szlovákia igazságtalanul került annak idején Csehszlovákiához, mint a szlovákiai magyarságnak. A nemzeti identitásnak e súlyos zavarát nyugodtan nevezhetnénk ellenségkép-keresésnek is, de pontosabb, ha szlovák trianoni pszichózisnak hívjuk. Mindannak ellenére, amit elmondtam, a trianoni pszichózis legyőzhető, a megbékélés feltételei megteremthetők. Két feltétel teljesítésével: a) Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Megismétlem a belgiumi gondolkodó bölcs mondását: Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. b) Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Mert a gyűlöletnek nincs jobb ellenszere, mint az igazság. (Az egyenlő esélyek elve — melyből kinőhet a szeretet virága — miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül?) A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek — magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek — nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát.

Fizessen elő a Dobogóra! Hisszük, valljuk, hogy csak a nemzet emlékezetében élő tudás mentheti meg hosszú távon hazánkat a világ számára. Ezért mi csak olyan kutatókat engedünk megszólalni, akiknek tudását megkérdőjelezhetetlennek tartjuk. Nálunk nem fog „sok apró színes hírt“, olvasni, annál inkább tanulmányokat, tényeken alapuló kutatásokat múltunkról, hagyományainkról.

Állandó szerzőink: Molnár V. József, Szelestey László, Tóth Zoltán József, Tóth Ferenc, Born Gergely, Fellegi Béla, dr. Végvári József, Harangozó Imre, Bradák Károly, Grandpierre Attila, Vetráb József, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Előfizetési díj — 5 éve változatlanul! — egy évre: 4000 Ft, postaköltséggel együtt!. Európába: 7000 Ft, Tengeren túlra: 10000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen is, Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032

14

Dobogó

A Szent Korona és az alucsajdengi hun korona párhuzamai VARGA GÉZA Mi az, amiben hasonló; és mi az, amiben eltérő ez a két fejedelmi ékszer? Ha számba vesszük és a korabeli jelentőségüknek megfelelően súlyozzuk őket; akkor

1. ábra. Az alucsajdengi hun korona egyik nézete; az Isten jelképe, vagy küldötte lebeg a világ közepe felett, legitimálva a tőle származó dinasztia hatalmát

nyilvánvalóvá válik, hogy mindkét koronát a hun-magyar királyi dinasztia számára készítették.

A két korona 1972-ben, a kínai Külső Mongóliához tartozó Ordoszban, Aluchaideng (Alucsajdeng) lelőhelyen két, Kr. e. V-III. századi sírból 218 aranytárgy került elő, köztük

2. ábra. Az alucsajdengi hun korona másik nézete

egy állatfejes arany díszpánt, és egy hozzá tartozó fejdísz, melynek tetején egy turulmadár ül (1-2. ábra). Majdnem ezer évvel később, 531 táján, a mervi oázisban koronát készítettek Zabergánnak(?), a sza-

3. ábra. A feltehetően a mervi oázisban készített szabírhun (azaz magyar) Szent Korona egy térbeli világmodell

bírhunok nesztoriánus keresztény uralkodójának: a Szent Koronát (3. ábra). Lásd erről „A Szent Korona készítésének ideje, helye és alkalma„ c. cikkünket a világhálón! A Szent Korona eredeztetésével e cikkben bővebben nem szükséges foglalkoznunk. A továbbiakban hun koronaként említem a Szent Koronát is. Ezt a két uralkodói fejdíszt hasonlítjuk össze.

Az összehasonlítás szempontja Amikor ezt a két különleges ékszert össze akarjuk vetni, különböző utakon indulhatunk el; azonban az egyik lehetséges összehasonlítási mód fontos, a másik meg lényegtelen. Érdemes válogatni közöttük, mert az eljárások értékének tisztázása nélkül nem könnyű megérteni a végkövetkeztetésünket. Ha nem az arra alkalmas összetevőket vizsgáljuk a két koronán, akkor esetleg nem látjuk meg a lényeget és nem tudunk megfelelően dönteni a rokonságuk, vagy idegenségük kérdésében. Előbb tehát azokat az összehasonlítási módokat soroljuk fel, amelyek érdektelenek a számunkra. Más irányú kutatás esetén ezek is fontosak lehetnek, mi azonban a mindkét koronán felismerhető koronaeszmét kutatjuk, s nem időzünk az ehhez képest érdektelennek tűnő egyéb részleteknél. — Nem fontos számunkra a felhasznált anyagok elemzése. Ha egy nemesfémekkel és drágakövekkel

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM foglalkozó nyersanyagkereskedő szemével elemeznénk a koronákat, akkor összehasonlíthatnánk egymással az ékszerek anyagát és súlyát. Ez esetben fontos szempont lehetne például az arany tisztasága, vagy ötvözöttsége — amiben a két hun ékszer eltérhet egymástól, hiszen nyilvánvalóan nem azonos lelőhelyről és fémműves központból szerezték be hozzájuk a nemesfémet. Ugyanígy nem bizonyulna azonosnak a felhasznált drágakövek fajtája sem. Az alucsajdengi ékszerhez a drágakövek közül csak türkizt használtak; miközben a kövekkel egyébként jól ellátott Szent Koronán türkizt egyáltalán nem találunk. De ezek az anyagminőségre összpontosító elemzések nem fontosak a számunkra, mert a koronaeszme lényegét egy agyagból égetett, vagy fából faragott korona is kifejezhetné. — Vizsgálatunk szempontjából nem fontos az sem, hogy a korona gazdagságról árulkodik-e, vagy sem. Ha azt néznénk, hogy melyik korona alkalmas az uralkodó gazdagságának illusztrálására, akkor a mi két koronánk lemaradna például az iráni sah híres gyémántkoronája mögött. Hiszen mindkét hun korona viszonylag olcsó anyagokból készült. A nem számottevő menynyiségű arany mellett néhány drágakövet említhetnénk az alkatrészek között (a Szent Korona köveinek jó része azonban csupán értéktelen üvegpaszta). Azt, hogy a két hun korona lényegét nem a felhasznált anyagok ára, hanem a bennük foglalt gondolat határozza meg; kellőképpen alátámasztja az is, hogy legközelebbi párhuzamaik a vasból készült sámánkoronák. A sámánkoronák és a most vizsgált hun koronák eszmei azonossága annak következménye, hogy egykor a szakrális uralkodó a főpap hivatalát is ellátta. — Az sem fontos szempont, hogy mennyire van ellátva díszítéssel egyik, vagy másik hun korona. Az alucsajdengi korona visszafogott díszítésű, míg a Szent Korona zsúfolásig tele van filigránnal, ékkővel és zománccal. Nyilvánvaló, hogy az eltelt ezer év alatt a stílus és a technika alaposan megváltozott, aminek azonban nem kell nagy jelentőséget tulajdonítanunk. Ugyanezen okból az ötvöstechnikai megoldások eltérése sem fontos. Az alucsajdengi koronán nincsenek zománcok és nincsenek filigránok sem; a Szent Korona azonban ezekről nevezetes. Mindez csak a felszín, amely nem érinti az eszmei alapot, aminek a megértésére törekszünk. Bár meglepőnek tűnhet, nem elsőrendűen fontos szempont az ábrázolások eltérése sem. Ezek ugyanis jelképes ábrázolások (azaz nem a látható dolgokat kell összehasonlítanunk; hanem azt, amit jelképeznek). Ha a két korona ábrázolásait úgy hasonlítjuk össze, hogy azok jelentését nem próbáljuk meg tisztázni, akkor nagynak tűnik közöttük a különbség. Hiszen az egyik tetején egy madarat látunk, a másikon meg egy keresztet. S nem jobb a helyzet akkor sem, amikor az alucsajdengi kecskefejeket próbáljuk összehasonlítani a Szent Korona apostolképeivel. A felszínes különbségek nyilvánvalóak.

15

Ha a két korona készítésekor uralkodó vallást vetjük egybe, első pillantásra akkor is egyértelmű a különbség. Az alucsajdengi korona a hun ősvallás terméke, a Szent Korona pedig keresztény. Más kérdés, hogy a két vallás egymásra épült, ezért a keresztény Szent Koronán kimutatható az ősvallási szimbolika is — ami már e cikk témájához tartozik. Ezzel el is érkeztünk azon szempontok felsorolásának végére, amelyeket nem tarthatunk fontosnak e két hun fejdísz összehasonlításakor. A hun koronákat két alapvető tulajdonságuk különbözteti meg a szokásos uralkodói fejdíszektől: — Mindkét hun korona világmodell, amelyik az uralkodót az Istennel azonosítja és számára az isteni teremtés folytatását írja elő. Ez az a döntő szempont, amely az alucsajdengi hun korona és a Szent Korona esetében kimutathatóan közös; miközben a többi korona esetében ez nem létezik, vagy nem ilyen nyilvánvaló. (A hun koronákhoz hasonló eszmeiség jelenik meg a thaiföldi koronán, a szibériai sámánkoronákon, az endzsei bolgár kőszobor fején látható keresztpántos koronán, valamint még egy-két társuk esetében is.) — A hun ötvösök mindkét koronán a székely írásjelekkel rokonítható ősvallási jelképeket alkalmaztak, mert a hunok a kőkori világábrázolási hagyománnyal együtt annak jelkészletét is megőrízték.

Mindkét korona Istenné tesz A magyar Szent Koronáról el szokták mondani, hogy beavató korona; azaz elsősorban a koronázáskor használták. A jelenség eddigi magyarázatai azonban nem tartalmazzák a legfontosabb érvet. A koronázás lényege, hogy egy közemberből uralkodó lesz, mert a korona az érintésével képes egy másik minőségbe átváltoztatni egy embert. Azaz a valódi (bűvös, vagy szent) korona hasonlatos a népmeséinkből és a mítoszokból ismert varázserejű tárgyakhoz: a láthatatlanná tévő sapkához, az üssed-üssed botocskámhoz és a terülj-terülj asztalkámhoz. Látni fogjuk, hogy ez a helyzet a hun és a thaiföldi korona esetében; míg a szokásos európai koronák csupán a gazdagság illusztrációi, vagy puszta méltóságjelvények. A most tárgyalt hun koronák különleges sajátossága, hogy a rajtuk lévő székely rovásjel-párhuzamok segítenek megérteni: miféle adottságok teszik alkalmassá a koronát az effajta csodatételre. Az átváltoztatás csodáját a két hun korona azáltal tudja végrehajtani, hogy az uralkodót székely jelpárhuzamok segítségével a világ szakrális középpontjával azonosítja. A világ közepe a szakrális térben az Isten helye, ezért a koronázással a világ közepére „lépő” uralkodó az Istennel azonosul és az Isten feladatait, a teremtés folytatását vállalja magára. (következő számunkban folytatjuk)

16

Dobogó

A magyar tánc igazsága Negyedik hozzászólás a Ki a magyar? valamint A magyarság és a világ esélyei kérdéskörhöz 2. rész VÁRSZEGI TIBOR (Folytatás az előző számból)

Az ördöngősfüzesi legényes mint beavatási tánc1 Kezdetben a lányok összegyűltek a pajtában, a csűrben vagy az udvaron, és a szerelemről énekeltek. Volt közöttük egy, aki előénekelt, az általa kezdett dalt ennek alapján folytatta a többi, s, ha a dal végére értek megint más belefogott egy újabb dalba, amelynek szövege talán éppen az ő szívének szerelmes állapotjáról szólt. Majd éneklés közben lassanként egymás kezét megfogva kört vagy félkört alkottak, s ebben a körben apró, szinte egyhelyben álló tipegő lépéseket tettek előbb balra, aztán pedig vissza, jobbra. Amikor pedig a dalok tempósabbá váltak, a lépések is frissebbek, egyszersmind nagyobbak lettek, a kör forgása pedig felgyorsult. Ebbe a harmonikusan működő rendbe érkezett az első legény, később a második, s a többi, ki-ki a maga kiszemelt párja közelébe, hogy bizonyítsák férfiúi alkalmasságukat részt venni a táncban. Az előbbi rendezett, szimmetrikus körtánccal szemben a legények egyéni mutatványos, nemegyszer akrobatikusnak számító mozdulataikkal a férfi szerep rátermettségét bizonyították a közös tánc, a csárdás előtt. A szerelem nyugalmát idéző körtánc félbeszakításával a legényeknek a körbe történő behatolásának következtében alakultak ki a párok csakúgy, miként Hunor és Magor őseink is körtáncot járó leányok közül rabolták el az alán fejedelem lányait, és alapítottak évezredekben számolható boldog hazát. Kezdetben a lányok körtánca a kozmikus rend földi leképeződéseként a teremtés ősképét idézi. A kör mozgása balról jobbra történik, ahogyan a Nap is jár az égen, hiszen itt a földön is a kozmikus irányokra hangolódva biztosítható e rend fenntartása. A körtánc emiatt az egyformaság, a differenciálatlanság, vagyis a szűziesség állapotának megismétlése a földi világban, s mint ilyen, a világ kozmikus erők által fenntartott rendjének működésben tartását biztosítja. Ebbe a szűzies 1 Erre a fejezetre nagy hatással volt BORN Gergely: Üzenet a jövőnek c. írása, amelyet az én szerkesztői közreműködésem eredményeként felkérésre írt meg. Ez az írás azonban másik három felkérésre készült írással együtt (Falvay Károlyé, Ratkó Lujzáé és a sajátom) kimaradt a szerkesztett változatból. FALVAY Károly 1985-ben megjelent tanulmánya, amelyben a román kaluser táncok „erő-tan” eszmerendszeréről értekezik, szintén meghatározó jelentőséggel bírt erre a fejezetre.

állapotba hatolnak be a körbe a maguk virtusa szerint a legények, akik a teremtő atyai erőt képviselve a szerelem szárbaszökkenését indítják el. Behatolásuk egyszerre lendíti működésbe a mikrokozmosz és a makrokozmosz testi, lelki és szellemi erőit, így táncuk semmi esetre sem merülhet ki szórakoztatásban. Emiatt a tánc elsősorban nem fizikai, hanem szellemi tevékenység, a táncról szóló írások és megemlékezések éppen ezért nem merülhetnek ki pusztán formai leírásokban vagy elemzésekben, hanem ezzel együtt annak a kozmoszhoz fűződő rituális és szakrális viszonyulásait is fel kell tárni, mert a róla való szólás enélkül hiányos, vagy, ami ugyanaz, hamis lesz. Ám a magyar tánc máig megőrizte, méghozzá rendkívül gazdagon mindazokat a sajátosságait, amelyek a kozmikus rend működésességét idézik. Hiába tolódott el funkciója a rítustól a szórakoztatásra, hiába homályosultak el jelentésrétegei és merültek ki szimpla formai leírások összegyűjtésében, hiába váltak mára megmosolyogtatóvá szimbólumrendszerei, ezek mind a tánc működésének modern értelmezései csupán. A tánc maga alapvetően erős maradt, és még akkor is a lét működésességét hozza létre és tartja fenn, ha erről még annak sincs tudomása, aki éppen műveli. Szimbolikája ugyanis olyan sokrétű, összetett, szerves, tehát organikus a makrokozmikus világgal, hogy ha kisebb motívumok a feledésbe vesznek vagy átalakulnak, még mindig elég nagy a gazdagsága ahhoz, hogy eredeti értelemben működésben maradjon, s akár egymaga is működésbe lendítsen működésképtelennek vélt területeket. Honnan származik ez a teremtő erő, és mi az, ami eleve működésben tartja? Ahhoz, hogy ennek természetét felismerjük, s mi magunk is részeseivé váljunk, a mozdulatokra, mint szimbólumokra kell tekintenünk. A tánc működését akkor értjük meg, ha a szimbólumot nem a modern szimbólumfogalommal gondoljuk el, amikor egy jel utal egy jelentésre, hanem akkor, amikor a szimbólumot azonosítjuk a dologgal.2 Az emberi testről már Platón is azt írta, hogy egészsége akkor tartható fenn, ha rezgései azonosak a kozmosz rezgéseivel: egységnyi idő alatt négyszer annyi a szívverések száma, mint a lélegzeté3. Goethe növények rajzain keresztül mutatta ki, hogy a mikrokozmosz szerkezete a makrokozmosz szerkezetével azonos4. Bartók ugyanezt tette meg a hangokon keresztül: a hangok szekvenciaszerű egymásutánja a zongorán szintén kozmikus törvényszerűségekkel azonos. Ilyen összefüggésben komolytalannak minősül a táncmozdulatoknak az az eredeztetése, amely szerint a legények combra vagy lábszárra mért csapásai a poros nadrág és csizma tisz-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

17

togatásának a mozdulatait ismétlik meg. Magasabb rendű okát kell látnunk ezeknek a mozdulatoknak is, amelyek túlmutatnak a praktikus szinten. Egészen a későgótikáig szinte közmegegyezéses elfogadás övezte az emberi test felépítettségének és működésének kozmikus szinten ható természetét, hiszen akkor az ember még rendszeresen feltekintett az égre, ha pedig ezt éjszaka tette, a csillagokat is láthatta. Manapság, a létfeledés korában már alig találunk olyan helyet a világban, ahol látszanak a csillagok, csodálkozhatunk-e hát azon, hogy kikerültek létértelmezésünk tényezői közül. A létfeledés okozta elbizakodottság fokozatosan komolytalanná és nevetségessé tette a lét megértésére vonatkozó útnak ezt a módját. A tűz után immár az isteni attribútumot, a fényt is elloptuk az istenektől, így a világ különféle pontjain annál kevesebb esély mutatkozik a létezés megértésére, minél kevesebb csillag látszik az égen. Ám, ha például a Kenneth Clark5 által a művészettörténet egyik csodájaként nevezett miniatúrára tekintünk, amelyet a kora-németalföldi festők, a Limbourg fivérek készítettek6, azt láthatjuk, hogy a test egy-egy 2. A szümbolon és az eikón szavak eredetileg nem közvetítő funkcióban, hanem mint jelenségek önmagukban álltak. Mindkettő jelentése a jelenléten alapult, így a jelentés nem valaminek a helyettesítésére szolgált, hanem a dologra utalt, és ez az utalás egyúttal a szó vagy a kép lemondása volt arról, hogy ne ők, hanem a dolgok szólaljanak meg. Gadamer a szimbólum és az allegória, valamint a kép és a képmás fogalmainak történetén részletesen bemutatja, hogy eredetileg a szimbólum is és a kép is létminőség volt, és mindkettőnek az volt a rendeltetése, hogy a mindenkori dolog szóhoz juttatásában önmagát megszüntesse. A szóhoz jutás a dolog megértésekor játszik szerepet, és azt jelenti, hogy az ember a szóhoz és a képhez eredendően hozzátartozik. „Egyik sem lehet soha puszta tárgy, hanem mindent átfognak, ami valaha is tárggyá válhat.“ (GADAMER, 1984, 283.) „Az ember nem akarhat (…) a nyelv világába felülről belepillantani. (…) Nem létezik ugyanis semmiféle olyan hely, olyan álláspont a nyelvi világtapasztalaton kívül, amelyről tekintve ez utóbbi maga képes volna tárggyá válni.” (I.m. 314.) A nyelviség instrumentalista felfogásával ellentétben mindez azt jelenti, hogy nem olyan jelenséggel állunk tehát szemben, amelyben adott egy tapasztalás, amit utólagos megnevezéssel reflexió tárgyává teszünk, hanem sokkal inkább úgy fest, hogy „a tapasztalatnak magának része, hogy keresi és megtalálja az őt kifejező szavakat” (képet vagy mozdulatot), így „ami szóhoz jut, nem volt azelőtt is ott” [U.o.] — „A szimbólum nem pusztán egy megegyezésen alapuló jelkép, melynek valamiféle érzékfölöttit kell helyettesítenie, hanem a valóságot, melyre vonatkozik, a formában rejlő törvényszerűség alapján nyilvánítja meg; ily módon a szimbólum bizonyos értelemben az, amit kifejez” Titus BURCKHARDT, 2000, 5-6. „Nem Isten befejezett és sokrétű teremtését kell utánozni, nem a világot, amint az szemünk elé tárul, mert ez elbizakodott vállalkozás lenne, hanem ama korlátozott területen, ahol maga az ember emberileg alkot, azaz a mesterségek területén az isteni Szellem teremtő aktusának módját és jellegét kell alkalmazni.” I.m. 7. Ez a felfogás szintén az arisztotelésziként értelmezett mimézis-elmélet ellenében, alapelvében a heideggeri felismerésekhez hasonlóan közelít a műalkotáshoz, azonban hiba lenne, ezek alapján a felületes egyezések alapján párhuzamot vonni köztük. Mégis sok más ponton találkozhatunk hasonlóként ható megállapításokkal. V.ö.: 1. sz. lábjegyzet. 3 PLATÓN, 1984, 391-392. 4 BOCKEMÜHL, 1995, 11-14. 5 Kenneth CLARK, 1955. 6 Pol, Jan és Herman LIMBOURG: Trés Riches Heures du duc de Berry (1412 és 1416 között).

része, szerve vagy szervpárja megfeleltethető az ég csillagképeivel, s ezek azokkal összefüggésbe hozható törvényszerűségeket rejtenek magukban. Ha ezt a miniatúrát az ördöngősfüzesi legényesben található motívumokkal vetjük össze, akkor azt láthatjuk, hogy ezek a táncmotívumok a világ rendjét képezik le, vagyis azt szimbolizálják, s ezek a szimbólumok egyben bevezetik a táncoló legényt a kozmikus rend működésébe. Előszöris a bokák és a sarkak talajjal történő találkozási pontjai tűnnek fel, sarokcsapások, bokázók, lábkörzések, lábkörcsapások, ugrások és átugró bokázók improvizatív és szekvencia szerűen ismétlődő variációkkal kísérve7. Később a karoknak a combokra, a lábszárra és a bokákra mért csapásainak kombinációival egészülnek ki az egyébként is folyamatosan variált alaplépések. Mivel a tánc önmagában is a földhöz kötődés szakrális eseménye, hiszen a gravitáció kapcsán elrendelt tér szentségét képviseli (v.ö. ugrás, mint a földtől történő elszakadási kísérlet lehetetlensége), a sarkak és a bokák talajhoz kötései révén a legényes kezdeti tempói a létezés terének kijelölésén túl, a délceg, szilárd tartást, bátor, virtustól sem mentes kiállást biztosít, amely jelzi, hogy a legény hajlandó harmóniában maradni a közeggel, hiszen ez a közeg a létezését biztosítja számára, egyúttal készen áll arra is, hogy a maga módján betörjön ebbe a létezésbe annak érdekében, hogy annak működése egybe tartsa a dol7

V.ö. MISI és MARTIN 1985.

18

Dobogó

gokat. Ez utóbbi pedig a lányok körtáncát követően annyit tesz, hogy behatolva a működésben lévő körbe termékeny erőként érkezik lánypárjához, hiszen a világ akkor teljes és működőképes, ha ez a kettő egymásra talál. A legényesnek már ez a kezdeti fázisa is beavatást biztosít a táncolók számára a világ kozmikus rendjébe, amely nem csak a világ felől hat az egyénre azáltal, hogy megismétli a kozmikus aktust tánc közben, hanem az ismétlés által az egyénben is olyan erők indukálódnak, amelyek kihatással vannak a világra. Szemléletesebb képet kapunk a beavatás tétjéről, ha a karoknak a combokhoz, lábszárakhoz és bokákhoz történő csapásait figyeljük. Amíg az előbbi esetben egy testrész talajhoz illetve önmagához történő közelítését szemléltük (bokázó), addig most két különféle testrész találkozásának tanulságait követhetjük, ami természetszerűleg megsokszorozza az egyébként is organikus variációkban működő mozdulatok lehetőségeinek számát. Amíg az előbbi esetben dominánsan a test és a talaj közötti kapcsolat jelentette beavatódás létbeli meghatározottságaira összpontosítottunk, addig a különféle testrészek találkozásaival az égi pályák képezte közeg felé nyithatunk. Ha a Limbourg testvérek metszetén is ábrázolt test teljességét a rendezett kozmosz teljességével azonosítjuk, akkor láthatjuk, hogy a karok, valamint a tüdő a test Ikrek jegyének feleltethető meg, míg a combok a Nyilasnak, a lábszár, a Vízöntőnek, a bokák pedig a Halaknak. Ebben a legényesben tehát a karok teremtenek kapcsolatot a többi jeggyel. A karok és a combok találkozása így nem más, mint az Ikrek és a Nyilas közötti összeköttetés megteremtése, a karok és a lábszár pedig az Ikrek és a Vízöntőé. De ugyanez az erővonal érvényesül lábemeléskor is: a felemelt láb a tüdő magasságáig emelkedik, ami újra a Nyilas-Ikrek, illetve Vízöntő-Ikrek összeköttetését eredményezi8. Ha megtehetjük, hogy szemünket az égre vessük, és nyár éjszakán meghúzunk egy vonalat a Nyilas csillagkép és az Ikrek csillagkép között, akkor azt találhatjuk, hogy ez a vonal már létezik. Ez a vonal a Tejút, a fény útja, „fejér köz”, „zöld ág”. A keleti égbolton a horizont aljáról, a Nyilastól húzódik egészen fel majdnem a fejtetőig, az Ikrekig, az Aranykapuig (lásd az ábrát). Egy tengelyként, égi egyenlítőként szeli ketté az égboltot. A fény útjaként megjelenve az élet táplálója ez az erővonal, ami nemcsak színében hasonlít a tejre, hanem az élet teremtő és fenntartó erejének köszönhetően funkciójában is. A Nyilas-Ikrek tengely tehát az élet tengelye9, amelynek misztériumába legényes táncainkban, így az ördöngősfüzesi legényesben a karoknak a combokra mért csapásai által is beavatást nyerhetünk. Ám ez a beavatási tánc, sokkal többet jelent még ennél is. Nem pusztán egyéni szinten avat be a kozmi8 A téridő egységek mozgástendenciáit magukba rejtő emberi mozdulatok rendszeréről lásd még: Az esztendő köre, 1999, 6-7. 9 Vö.: FALVAY, 1985, 124.

kus eseménybe, hanem közösségi-nemzeti szinten is. Ha figyelembe vesszük, hogy a magyarság jegye éppen Nyilas10, akkor az is mindennél nyilvánvalóbban kiderülhet, hogy Nyilas nemzetként feladatunk az élet tengelyének őrzése és működésben tartása. Ennek komolysága és tétje akkor látszik jól, ha figyelembe veszszük az élet tengelyére eső merőleges, tehát kifejezetten ártó erőt, a Szűz-Halak tengelyt, a halál tengelyt, melynek több, mint kétezer év óta ügyeletes szimbóluma Szűz Mária és Jézus11. És, mi Nyilas nemzetként azt láthatjuk, hogy ez a szervesnek egyáltalán nem mondható vallás éppen kétezer éve, amióta a Halak világkorszak tart, szinte teljesen szétaprózta, szétszórta a Hunor és Magor által szerelemből alapított közösségünket. Ám ennek kifejtése egy másik dolgozat tárgya, hiszen mára vége a Halak korszaknak, a tavaszpont éppen a mi életünkben átment a Vízöntőbe, ami a Nyilas számára is rendkívüli lehetőségeket tartogat. Nem kell hozzá más, csak az, ami az ördöngősfüzesi táncokat is életben tartotta és működteti ma is: a szerelem12.

Irodalom: BOCKEMÜHL, Jochen, Goethe növény-metamorfózisa = J. B. Életösszefüggések megismerése, átélése, alakítása, Budapest, Ita Wegman Alapítvány, 1995. BORN Gergely, Üzenet a jövőnek… A magyar néptánc rituális nyelve, kézirat BURCKHARDT, Titus, A szakrális művészet lényegéről a világvallások tükrében, Budapest, Arcticus, 2000. CLARK, Kenneth, Nézeteim a civilizációról, Bp., 1985. FALVAY Károly, A román kaluser táncok tartalmi és funkcionális vizsgálata = Tánctudományi Tanulmányok 1984-1985, szerk.: BÉRES András és PESOVÁR Ernő, Bp., Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 1985. 10 A mostanában megjelent temérdek hiteles irodalom helyett most két olyan forrást említek, amelyek a XX. sz. első felében íródtak, és, amelyeket akkor még a Magyar Tudományos Akadémia elfogadott. Kinyilvánítani kívánom ezekkel a forrásmegjelölésekkel azt a meggyőződésemet, hogy az MTA különösen az utóbbi 50-60 évben szisztematikusan elutasítja a magyarság valódi múltját és gyökereit feltárni igyekvő törekvéseket. Ugyanakkor ma is elfogadott nagy tekintélynek örvend Harmatta János, aki kimutatja, hogy Herodotos is nyilas népként említi a szkítát, és ő a magyarságot azonosítja velük. HARMATTA, 1941. Ennek ellenére manapság hallgatás övezi ezeket a felismeréseit az akadémiai irodalomban. A szkíta szó jelentése nyíl, nyílvessző: „nevük egyjelentésűvé vált a »nyilas«-sal, a »nyíllövő«vel, mint például a germán nyelvekben (v.ö. svéd skjuta, ónémet skiutan, ném. schütze, angol shoot)“ is nyomon követhető. NAGY Géza, 1909, 160-161. — Makay László ezt írja a Fehérlófia c. meseértelmezésében 1948-ban: „A magyarság őstörténete az 1930as évek elejétől végzett tudományos feltáró munkák eredményei révén egyre világosabban rajzolódik ki előttünk. […] A tudomány a népet igazolta. A nép sokkal igazabban tudta a történelmet, mint a krónikaírók.” MAKAY, 125. 11 Tegyük hozzá, hogy a szándékosan meghamisított, félremagyarázott, és ily módon intézményesített Szűz Máriáról és Jézusról van szó, hiszen az intézményesítéssel ugyanazon eszme és pozíció képviselői fokozták le bálvánnyá miután a keresztre feszítés által hőssé vált, akik keresztre feszítették. 12 A szerelembe vetett hit ereje szintén Nyilas tulajdonság.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM GADAMER, Hans-Georg, Igazság és módszer, Bp., Gondolat, 1984. HARMATTA János, Forrástanulmányok Herodotos Skythika-jához, Magyar-görög tanulmányok 14. Bp., 1941. HEIDEGGER, Martin, A műalkotás eredete. Bp., Európa, 1988. HEIDEGGER, Martin, Bevezetés a metafizikába, Bp., Ikon, 1995. MAKAY László, Fehérlófia = Csodakút, Népmese, beavatás, álomfejtés, napút, mélylélektan, ezotéria, Tanulmányok a népmeséről, szerk. Pap Gábor, Bp., Pontifex, 1994. MARTIN György, A mezőségi sűrű legényes, Bp., Népművelési Intézet, 1985. MARTIN György, Mátyás István „Mundruc“ = Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata, szerk. FELFÖLDI László, KARÁCSONY Zoltán, Bp., Planétás, 2004. MISI Gábor, Az erdélyi improvizatív férfitáncok formális

19

elemzéséről, http://www.labanato-ry.com/common/download/2006MGYE/Formalis.pdf, 9-13. NAGY Géza, A skythák, Székfoglaló előadás, Bp., MTA, 1909. NÉMETH István, A szem és a lélek gyönyörködtetésére, http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0011/19.htm PÁL József (szerk.), Hermetika, mágia, Ezoterikus látásmód és művészi megismerés, Szöveggyűjtemény = Ikonológia és műértelmezés 5. kötet, Szeged, JATEPress, 1995. PLATÓN, Timaiosz = Összes művei I – III., Budapest, Európa, 1984. Az esztendő köre, A napút 12 téridő-egységének vázlatos jellemzése, FALVAY Károly, KARDOS Ibolya Jolán, LŐRINCZ Ibolya, MOLNÁR V. József, PAP Gábor, SZÁNTAI Lajos, SZEKÉR klára, WINKLER Zoltán előadásai és írásai alapján, Bp., Örökség Alapítvány, 19

Szentek legendái, legendák szentjei

SZENT HUBERTUS FELLEGI BÉLA Ünnepe: november 3 Szent Hubertus tisztelete, főleg Lotharinigiában a Rajna vidéken és Belgiumban virágzik, de hazánkban is több történelmi szakaszban felbukkan. A vadászok és erdészek védőszentje. Hubertus 658-ban született hercegi családban, gyermek éveit a mai Belgium területén a Neustrieni herceg udvarában töltötte. Mint fiatal nemes, a világ hívságainak élt, vendéglátója a kor egyik legféktelenebb vadásza volt, és e szenvedélyt átvette tőle. Hubertus itt ismerkedett meg későbbi feleségével, felesége és első gyermeke a szüléskor meghaltak. Hubertus a tragédia hatása alól vad tivornyákon, öldöklő vadászatokon kereste a feledést. A legenda szerint egy több napon át tartó alkoholmámoros mulatozás és véres vadászat közben nagypénteken a kora hajnali derengő erdőben, egy szarvast látott melynek az agancsai között lángoló kereszt volt, a látvány hatása alatt ráeszmélt arra, hogy élete tévúton jár, megkeseredett és háborgó lelke így megnyugvást sohasem találhat.

Rómába ment és I. Serhius pápa a megtört és megtérni kész nemesi ifjat kegyeibe fogadta. Az ifjú szerzetessé lett majd a pápa hamarosan Lüttich első püspökének szentelte, amikor a püspöki öltözetet átadta neki a stóla hiányzott, erre egy mennyei angyal jelent meg és stólát nyújtott át neki ,amelyet a mai napi ereklye gyanánt őriznek. Az Ardennekben lakó pogányokat a keresztény vallásra térítette, már életében az Ardennek apostolának nevezték és hívei szentként tisztelték. 728-ban halt meg a Lüttich-i Szent-Péter templomban temették el. Földi maradványait száz évvel később a mai Szt.Hubert városába szállították át. Az Ardennekben a mai napig november 3-án színpompás Hubertusünnepségeket tartanak. E napon s a vadászati idény megkezdése előtt, szerte Európában, számos templomban vadász-istentiszteleteket rendeznek. A templomot ahol Szent Hubertus tiszteletére misét rendeznek, az erdő lombjával, mezei virágokkal és szarvasagancsokkal díszítik fel. Az ez alkalomból összejött ünnepi menet, kivonul az erdő vagy mező szélére és áldást kér a vadra és élőhelye számára.

Hazai kultuszáról keveset tudunk. A középkorban az Ő tiszteletére szentelték fel Garáb premontrei prépostságát, nem lehetetlen, hogy Hubertus védőszentként való kiválasztásában még az Árpádok csodaszarvas hagyománya is közre játszott. A hajdani felvidék templomaiban több középkori ábrázolásával is találkozhatunk. Szent Hubertus hite szerint a vadászt mindig a higgadt önmérséklet és a könyörület valamint a természettel és vadakkal szembeni alázat kell, hogy jellemezze.

20

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Veszélyes játékok — vészterhes utakon Gondolatok a magyar történeti alkotmányról, a Szent Korona-tanról, a jogfolytonosság helyreállításáról, annak időszerű kérdéseiről. Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF Tiszteletteljes ajánlások a Magyarok Szövetségének, a Jobbiknak, a Magyar Nemzetstratégiai Szövetségnek, a Magyar Konzervatív Alapítványnak, a Civil Összefogás Fórumnak, a Magyarországért Kulturális Egyesületnek a Független Jogász Fórumnak és más szerveződéseknek.

1. A magyar történelemmel, hagyományokkal, a keresztény vallással, és mindennel, ami magyar, így a magyar történeti alkotmánnyal kíméletlenül szakító zsarnoki rendszer 1989-90-ig tartó szakasza után hivatalosan nem lehetett már tiltani a hagyományokhoz viszszanyúló útkeresési kísérleteket. Félre értés azért ne essék! A mai alkotmányos és politikai rendszer, az elmúlt húsz év minden eddigi parlamentbe jutó párt közös konszenzusa alapján, alkotmányos értelemben formálisan az 1949-es rendszer jogfolytonos folytatója, tartalmilag pedig, az 1946-os köztársaságnak. Vagyis nem az 1944-es megszállásig fennálló, a történeti alkotmányos renden alapuló törvényes magyar rendszereknek. Ma sem alkotmányosan, sem politikailag az ezer éves magyar állam folytatásáról van szó. (Nem is beszélve az annál sokkal ősibb szkíta hagyományokról, amelyről Werbőczy István a Hármaskönyvben, mint a magyar köz- és magánjog eredetéről ír, az Árpád és Szent István államát, pedig annak szerves folytatásaként látja.) A hagyomány és a mai közjog, alkotmányjog viszonyáról az elmúlt húsz évben több vita is folyt az országgyűlésben. Kiemelkedő fontosságú volt az 1990-es címer és az 1999-es, a millenniumi emléktörvényről, így a Szent Korona elhelyezéséről folyó vita. A vitázó felek, kormánypártok és ellenzék a magyar hagyomány élesen eltérő megítélése mellett, abban egyetértettek, hogy a mai, a „rendszerváltozással” létrejött alkotmányos és politikai rend, — önmagukkal is ellentmondásba kerülve, — a „rendszerváltozás” előtti a szovjet megszállás rendszereinek folytatója. Közös kiinduló pont, amiben egyetértenek, mintegy a mai rendszer őseredetének, az 1946-ban ránk kényszerített alkotmányos rendet tekintik. Nehéz nem szembe nézni azzal a kérdéssel, hogy milyen az a rendszerváltás, amely továbbra is — politikailag és alkotmányosan is — a megszállás, a megalázottság, a hazugság: a demokráciának mutatott önkényuralmi rendszer kiépülését, és magát a kegyetlenséggel ötvözött primitív bornírtság

rendszerét vallja büszkén elődjének. A mai rendszer, sajnos, sokkal inkább köthető a „felszabadulás” politikai rendszereihez, mint az 1945 előttiekhez. A konszenzus általános körűnek mondható abban az értelemben is, hogy a kérdéssel foglalkozó tudományok, a jog, a történettudomány, etc., a tudományosság meghatározó irányai, az egyetemi tankönyvek, az alkotmánybírósági ítéletek, a média és így tovább, ezt az álláspontot osztják, ebben a szellemben, légkörben igazgatják a jámbor, vagy muszáj érdeklődőt. Az is a konszenzus része, hogy a kényes kérdések firtatása többnyire tabu, illetve sokkal inkább megtűrt kategória, helyzet. A kérdés firtatását „politikailag korrektnek” valamint, (az egyes kivételektől eltekintve,) tudományosnak csak ritkán fogadják el. (Az egyes megtűrt kivételekhez tartozik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, immár az 1997/98-as tanévtől 12 évfolyamon oktatott „Szent Korona és Szent Korona-tan” szeminárium.) Ezt a fajta tevékenységet az országos szintű közélet és a tudományosság ritkán „díjazza”. A mai alkotmányos helyzet abszurdumainak és a magyar történeti alkotmány, a Szent Korona-tan viszonyának, nem hivatalos koncepciójú vizsgálata megmaradt többnyire a népszerű irodalom körében, amely bármikor megkaphatja a tudománytalan, sőt a dilettáns, kritikának mondott ítéletet is. (Meg kell mondani, sajnos, sokszor jogosan.) Mindezek ellenére az elmúlt két évtizedben — hasonlóan a más magyar hagyományokat kutató és ápoló tevékenység körökhöz — a Szent Korona-tannal, a történeti alkotmánnyal, és hagyománnyal foglalkozó irodalom reneszánszáról beszélhetünk. A magyar történeti alkotmány rendszerezésével, azt szerető tárgyszerű elemzéssel a modern korban a XIX. század reformkorában kezdtek el először foglalkozni. Őket, a szabadságharc leverését követő osztrák megszállás után és ellenére még három generáció követte. Jogászok, történészek, hiteles közéleti szereplők. A munka, amely az 1944-45-öt követő terhelt 45 évben megszakad, egyes ‘80-as évekbeli előzményekkel, egy újabb, bár korosztályban jelentősen eltérő, mégis egy „ötödik generáció” folytatja, illetve kezdte újra. (Ez egyébként, ha jól meggondoljuk, önmagában is csoda). A történeti alkotmányos szemlélet és ennek magyar hagyománya lehetővé teszik, hogy a megkérdőjelezhetetlen közös alapokon, az új kihívásokra, helyzetekre is mindig hiteles választ lehessen adni. A témával foglalkozó kevesek tudományos, publicisztikai, népszerűsítő munkájának következménye is, (vagy talán elsődlegesen ennek köszönhetően), hogy az elmúlt években, különösen

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 2006 után, számos civil szervezet, újonnan alakult mozgalom, sőt párt(ok) teszik programjukká az alkotmányos és politikai válság ajánlott, sőt esetenként követelt megoldásaként, a történeti alkotmány jogfolytonosság jegyében történő helyreállítását. Történeti tanulság és szakmai és személyes tapasztalat is, hogy a nem értés, a kellő ismeret hiányában ez éppenséggel a céllal ellentétes következményekhez vezethet, sőt szélhámos manipuláció eszköze is lehet. Sokan kezdhetnek, közéleti szereplők, akár a témával foglalkozók is veszélyes játékokba, amelyek igencsak vészterhes utakhoz vezethetnek. A kellő ismeret nélküli jó szándék, illetve az ismertek hiányát kihasználó gonosz manipuláció az önfelszámolás eszközévé is alakíthatja évszázadok, évezred, vagy évezredek félreértelmezett, őszintétlenül tálalt hagyományát. Sajnos, ezt a ”játékot” könnyen lehet ”játszani”, mert esetünkben is igaz a három generáció felejtése. 1945 után már három generáció élete folyik, telt el, ahol az elsők még valamilyen ismerettel rendelkeztek, sőt a történeti alkotmány legutolsó korszakában benne éltek. A következő generáció még hallott erről a hagyományról jót — rosszat, tudott róla, de nem tudta már, hogy mi az. A harmadik generáció, pedig, már nem is hallott a (legalább) ezeréves magyar közjogi hagyományról. Ez a megállapítás sajnos a jogászi- történészi szakmára is igaz. (Olyan jelenséggel is gyakran találkozhatunk, hogy aki nem ismeri a kérdést, bár státuszától elvárható lenne, hiúság miatt ellenségessé lesz. De olyanok is vannak, akik nagyon is ismerik a kérdés jelentőségét és az adható válaszok igazságát, ezért ellenzik.) Sőt, miután az 1945-öt megelőző évszázad különösen nagy megpróbáltatások elé állították nemzetünket, az ország megszüntetése és a nemzet felszámolásának többszörös kísérletét, a történeti alkotmány is változáson ment keresztül. Ezzel egy időben, annak ellenére, hogy a hagyományos alkotmányos rend önvédelmünk talán leghatékonyabb eszköze volt, számos vita, megítélés alá került a reformkortól 1945-ig. Ez a történelmi múlt különösen indokolttá teszi, hogy mielőtt a történeti alkotmányhoz a Szent Korona-tanhoz visszatérés, a jogfolytonosság helyreállítása, politikai programmá és céllá lenne, vagy lesz, tájékozódjunk és tanuljunk! Legyünk tisztában azzal, hogy mihez akarunk visszatérni és miért. Azért is indokolt ez a felvetés, mert egyre többen egyfajta varázsszerként értékelik a történeti közjogi hagyományt a nemzet és az ország gondjaira, sőt sokan egyben úgy is érzik, hogy értenek hozzá, mint a focihoz. Természetesen egy alkotmány, vagy annak hagyománya akkor jó, ha az emberek magukénak érzik, illetve foglalkoznak is vele. Az alkotmány kérdése nemcsak a hivatott kevés hozzáértő gőgös ügye. Érdemes azonban, legalább az azt hirdetőknek az alapvető játékszabályokkal megismerkedni, mielőtt még elvarázsolnánk magunkat, de nem a Mennyországba, hanem történelem színpadáról. Tanulmányomban néhány mostanában felmerült különös fontosságú és aktualitású kérdésről szeretnék írni.

21

2. A magyar történeti alkotmány fundamentumaként, annak több évszázados, vagy évezredes történetének alapvető részeként, számos közösséget állammá szervező vitathatatlan alapelv hagyományozódott ránk. Ezeknek az elveknek, a magyar történeti alkotmány alapelveinek az összességét nevezték el Szent Koronatannak. Az elnevezés viszonylag nem régi, a XIX. században terjedt el ez a magyar közjogi „terminus technicus”. A történeti alkotmányt magát, két szempont alapján különböztetik meg az úgynevezett kartális — írott alkotmányoktól. A formai különbözőség szemmel látható: a kartális — írott alkotmányok, a francia a forradalom óta, így a magyar 1949-es, ma is hatályba, bár ideiglenesnek nevezett alkotmány egy törvényben, öszszefoglalva rögzítik az állam legfontosabb intézményeit és alapvető működési elveit (államfő, törvényhozó szerv, bírósági szervezet, önkormányzatok, fegyveres testületek, stb.), valamint az állam és állampolgárainak viszonyát, az állampolgári jogokat és kötelezettségeket. A történeti alkotmányok esetében viszont, az egyes, nem egy időben keletkezett, az állam működésére vonatkozó törvények sorozata alkotja az alkotmányt, és az úgynevezett szokásjog. A szokásjog, mint egy kovász érleli egységbe a törvényeket. Maga a Szent Koronatan, és annak alapelvei is évszázadok, vagy régebb óta alakuló szokások, amelyet először Werbőczy István ír le összegezve, rendszerezve. A történeti alkotmány esetében a törvény és a szokás egyenrangú, a bíróságok mind 1848 előtt, mind 1867. után azonos súlyban, egyenrangúan kötelesek alkalmazni. Magyarországon a szocialista korszakig például a polgárjog is szokásjog alapján működött (1959-ig), annak kialakult, a bírósági gyakorlattal igazolt tartalmi és eljárási szabályain keresztül. A szokásjog kialakulásának és érvényesülésének kitaposott, a közösség által elfogadott szabályai voltak. Nem az anarchia, a kijátszás lehetősége volt, hiszen az alkalmazók magukat játszották volna ki. Ellenkezőleg az általánosan követett szokás a legszigorúbb ellenőrző mechanizmus, a maga sajátos intézményeivel. Tehát nemcsak a kartális - írott alkotmányt foglalják írásba, hanem történeti, íratlant is, csak nem egy egységes kartában, egyetlen jogszabályba összefoglalva, hanem különböző törvényekben, bírósági ítéletekben, szokásjogi gyűjteményekben, tankönyvekben. Meg kell azonban jegyezni, hogy a történeti alkotmány rendszere alapvetően a közösség által általánosan követett vallási, erkölcsi normákon, illetve szokásokon nyugodott, érvényesülése elválaszthatatlanul ettől függött. Itt elérkeztünk a kartális — írott és a történeti alkotmány, másik, a tartalmi különbözőségéhez. A történeti alkotmány, „az élet alkotmánya”, egy az államot alkotó, alapvetően és megkérdőjelezhetetlenül önkormányzó közösség alkotása. Azon szokások és hagyományok államszervezési elvvé és intézményekké alakulása, azé a közösségé, amely az államot alkotja. A

22

Dobogó

közösség, pedig úgy alakítja államát, ahogy magát és a világot elképzeli, jónak tartja. Ha a közösségnek helyes képe van a világról, akkor olyan szabályokat hoz magának, amelyek segítik, biztosítják a fennmaradását a történelemben, illetve a létét veszélyeztető kihívásokra is megfelelő önvédelmi választ tud adni közösségi, az államszervezés szintjén. Továbbá megmaradási alapelve nem más közösségek, népek meghódítására, elpusztítására történő szövetkezés. A kartális — írott alkotmány ezzel ellentétben mindig „felülről jön”. Na nem isteni tanításként, hanem még ennél is megkérdőjelezhetetlenebbül, a különböző filozófiákra alapozott ideológiák kizárólagos uralomra juttatóiként a közösségi élet általános szintén, de a hétköznapok életében is. Akár ha a francia forradalom, illetve a felvilágosodás ideológiáira gondolunk, akár a kommunisztikus, illetve faji eszmevilágra, és ezek kombinációira és azok alkotmányos megjelenéseire emlékezünk a történelemben, ezek mind felülről a „népnek” adott kartális alkotmányok voltak. Jellemzőjük, hogy keresztény és (szakrális), népi hagyomány ellenesek. A XX-XXI. század liberális rendszerek is szigorú keretek közé szorítják kartális alkotmányaikkal az emberek szellemi és közösség szervező céljait, szándékait, lehetőségeit. Nem engedve az általuk elfogadott ember és világképből, illetve az éppen aktuális „fejlődés” iránytól való eltéréstől. (A fejlődés végső célja nem egy szakrális világközösség, hanem egy centrális globális rend, új világrend, amely az izmusok mindegyikében végső célként szerepel.) A legfontosabb jellemzői a kartális alkotmányok mögötti ideológiáknak, hogy nem fogadják el, az emberi akarattól és szándéktól független, és megkérdőjelezhetetlen értékrendet. Az olyan isteni szabályrendet, amely már az ember előtt, attól függetlenül létezett, feltételezett. Nem fogadják el a jó és a rossz abszolút kategóriáját, hanem annak helyébe a filozófusok tanítását, ideológusok magyarázatát, forradalmárok és politikusok napi akaratát teszik. Nem fogadják el, hogy a jó és a rossz a személyek hétköznapi életében és generációk hosszú sorának tapasztalatával viszszaigazolt örök érvényű rendszer és államszervező igazodási pont. A jó és a rossz persze, nem egy dualista rend, hiszen a kettő nem egyenrangú, a jó már a Teremtésnél, és a Feltámadásnál győzött. Ez a remény, az megalapozott optimizmus feltétele. A rossz nem egyenrangú a jóval, sokkal inkább hiány: a jónak a hiánya. A jó és a rossz felismerhető a lelkiismeret által, amennyiben a Tanítást és az azt igazoló tapasztalatot megismerjük. A jót és a rosszat, amely az igazság ismeretének alapja, a lelkiismeret csak úgy tudja megismerni, ha belátja, hogy téved, rosszat követ el, vagyis felismeri és elismeri, hogy bűnt követ el. Az örök mérce és a bűn szembesítése a lelkiismeret „munkája”, amely lehetővé teszi, hogy ne veszítsük el az irányt, azaz ne kergessük magunkat és másokat pusztulásba. A modern kor évszázadai ”átprogramozták” a lelkiismeretet: az már nem vádol, hanem igazol. Az ideológiák

szerint a lelkiismeretet nem a jó és rossz örök és tőlünk független mércéjéhez kell igazítani, hanem az uralkodó nézetekhez, az azt alkalmazó társadalmi környezethez, vagyis magához a hatalmi elvárásokhoz. Ha igazodsz ahhoz, amit elvárnak, nem „lógsz ki a sorból”, akkor az egy látszat szerint kényelmes állapot, és a lelkiismeretünk, pedig igazol. Ekkor az ember azonban, nemcsak az isteni szeretet erejét, reményét veszíti el, amely a földi küzdelmekben erőt és megnyugvást ad, a halál után pedig, az örök boldogság és hallhatatlanság reményét, vigaszát, hanem a lelkiismeret elnémulása embertelenné teszi a világot. Ez a szubjektív önigazolás nem felszabadít a lelkiismeret terhétől, hanem rabszolgává tesz. Ez az önelégültségből, gőgből, konformizmusból, és restségből összeálló érzés, állapot „teljesen függővé tesz az uralkodó nézetektől és napról napra lealacsonyítja az uralkodó nézetek szintjét” is. A lelkiismeret igazoló mechanizmussá sülylyed, amely az elbutulás és közönségessé válás receptje is. A hamis bizonyosság végül egyedül hagy a „kiúttalan pusztaságban”. A jó és rossz biztos ismerete, a bűn, vagyis földi tökéletlenségünk belátása, másképpen az alázat Isten felé és embertársaink tisztelete a keresztény méltóság feltétele. A szilárd mérési pontok nélkül nincsenek a világban irányok. Vagy elismerjük a tőlünk, emberektől függetlenül létező mércét, az igazságot, vagy mindenki saját maga határozza meg saját mértékét. Elfogadjuk-e az ember képességét az igazságra (ez az Isten képmásiságból következik), vagy azt a világnézetet inkább, hogy csak az ember teremt magának mértéket? Ez azonban nem más, mint a társadalmilag kedvezőbb, a formális, a csoportkonszenzus, a politikai vagy társadalmi hatalom igényével. Ez nem más mint egy totalitárius, centralizált hatalomnak megfelelő ember igénye, legyen az a rendszer nyíltan diktatórikus, vagy demokrácia, ahol a média, a „politikailag korrekt”, a hatalmi igényeknek megfelelő oktatás mondja a mértéket, és ahol fegyelmező hatalom mindig a megfelelő eszközzel lép fel az egyes „kitáncoló” renitenssel. „A lelkiismeretes ember sohasem szerez békességet, jóérzést, sikert, nyilvános tekintélyt és jóváhagyást az uralkodó közvélemény részéről azáltal, hogy lemond az igazságról.” A keresztény méltóság felcserélése a szubjektív önigazolásra odavezet, hogy „a hatalom lesz a mindent uraló kategória — forradalmi, vagy reakciós. Ez az istenképiségnek pontosan a perverz formája, amiről a bűnbeesés-történet szól: a puszta lehetőség útja, a tiszta hatalom útja a bálványok utánzása és nem az istenképiség megvalósítása. Az embernek a jellemzője, hogy nem csak a lehetségest, hanem a kellt is kutatja és megnyílik az igazság hangja, valamint annak az igényei előtt.” Kiállás az igazságért, „az igazságra való képesség mellett, ami minden hatalom korlátja és istenképiségük biztosítása.” (Az idézetek J. Ratzinger: A közép újra felfedezése. c. kötetéből származnak 299-314. o.) Ha nincs örök érvényű, az emberi ítélettől független jó és rossz, akkor a szabadság sem a jó és a rossz

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM közötti választást jelenti, hanem vágyaink korlátlan kiélésének lehetőségét. Persze egyes esetekben a vágyaknak az ideológiák igen csak szűk keretet biztosítanak. A vágyaknak ekkor az ideológiák aktuális parancsaihoz kell simulniuk. Akár tág a keret (liberalizmus), akár szűk (pl: sztálinista, jakobinista totalitarizmus), az eredmény mindig a felülről jövő parancs, a diktatúra, avagy a kartális alkotmány, aminek vannak hivatott tudós, és bírói, stb. értelmezői, vagy amit akár az aktuális parlamenti többség is megtehet, de mindnyájan fenntartva az önkényes újra és átértelmezés vitathatatlan jogát is. Az önkényuralom mind a két eseteben egyértelmű, hiszen aki önkényesen megváltoztathatja, mert ehhez joga van, a szavak, a fogalmak értelmét, az a legnagyobb teljhatalommal bír. Ha nincsenek abszolút, vitathatatlan értelmű kategóriáink, változhatatlan értelmű szavaink, akkor vajon az ember, az élet, az emberi jogok és méltóság vajon kaphat-e biztos értelmet? Nem változik-e az aktuális centrális, központosított, tehát előbb — utóbb kisebbségi hatalmi érdekeknek megfelelően? Mert a kartális alkotmány tartalmi lényegének része a kizárólagos központi hatalom. Nem a mellérendelés, hanem a népszuverenitásra alapozott alá-fölérendelés, mint korábban a királyi szuverenitás abszolutisztikus hatalmi rendjénél. Ez pedig, Arisztotelésztől Maritain-ig tudjuk, és a történelem is igazolja, mindig egy kisebbség uralmát jelenti. Ha nincs jó és rossz, ha a szabadság mérő foka a vágyak (hatalom, szerzés, nemi vágy, stb.) érvényesülésnek, korlátlanságának mértéke, akkor nem beszélhetünk igazságról sem. Az igazság „játékszabály” a személyek, a személy és a közösség, valamint a közösség és személy viszonyrendszerében. Az igazság a mérték, amihez igazodunk. A szabály rendszer, ami az ember, mint személy fogalmán, valamint az érdem (áldozat) és méltányosság alapján élhető, működtethető. A személy hagyományos és keresztény értelmezés szerint a jó és rossz ismeretén keresztül tudja döntéseinek személyre szóló és a közösség életét is befolyásoló hatását, illetve esetenként korrigálni is tudja rossz döntéseinek következményeit. A korrekció része a felelősség, „legalább” Istennek beismerése, hogy tévedtünk, vétkeztünk. A mérce, pedig a tapasztalat által igazolt örök útmutatók, nem pedig az aktuális ideológiával, az emberi ész korlátlan tökéletességében bízó filozófiával alátámasztott hatalom. Az igazságosságra törekvő rendszereknél, az egyes személyek kényszerű áldozata, nem jelentheti mások öncélú gazdagodását, hatalmának növekedése. Kikövetelhető, hogyha a lehetőségek — a jogok bővültek, akkor ezzel arányba kell növekednie a közösség irányába a kötelezettségeknek. A szeretet áldozata persze borítja a jogok és kötelezettségek arányát, hiszen az adásnak nincs mércéje. Csak visszaélni nem szabad vele, se személynek, se közösségnek. Az igazságosságra törekvő rend a jogok és kötelezettségek arányának rendje. Mindenkinek annyi köte-

23

lezettsége van, amennyi joga a közösség életét általánosan befolyásoló viszonyokban is. (Persze a különböző élethelyzetek más- más fajta jogok és kötelezettségek jelenthetnek, de az arányosság mértéke nem kérdőjelezhető meg. Ismételten megjegyzendő, hogy a szeretetnek nincs mértéke.) De hogyan beszélhetünk igazságról, és igazságosságról, ha nincsenek abszolút kategóriák és ehhez mérhető élet? Ha az emberi jogok tartalma bármikor tetszőlegesen értelmezhetők, és a jogokhoz nincs felelősség rendelve, elvárva? Az élet és méltóság relativizálása, vagy például, az hogy tulajdonunkkal, pénzünkkel felelőtlenül rendelkezhetünk, véleményünket, szavainkat felelőtlenül , illetve — bocsánat: az aktuális hatalmi érdekek által magyarázva mondhatjuk, nem a leghazugabb, legalantasabb önkényuralomhoz vezet, illetve annak eszköze?. Elvárva, hogy a „mérce” a relatív ítélet legyen: a tartalmatlan, illetve a kifordított tartalmú szavak ugyanolyan súlyúak, mint akár a Szentírás? Ki mondja meg ezután, hogy melyik életút lehet jó, melyik gazdaság politika helyes, melyek az emberhez méltó magatartási szabályok? Camus? Lenin? Manderville? Machiavelli? A kereskedelmi televíziók célzott show-i? Michael Jackson, vagy Marilyn Mason? Vagy kitalálhatok magamnak valamilyen ezoterikus hókuszpókuszt vallásnak, a maga pszichológiájával, csak semmit ne kelljen tennem a magam tökéletességében való sütkérezésen kívül? Jó és a rossz abszolút, embertől független kategóriáit csak akkor lehet megnyugtatóan, követhető életszabályként elfogadni, ha elfogadom, hogy van olyan örökkévaló, nem emberi erő, hatalom, amely azt létrehozta. Ráadásul a gondoskodás, a szeretet kiáramlásaként. Ha van ilyen örök és abszolút hatalom, akkor van Örökkévalóság, az időbe és térbe zárt életen túli időtlenség, és pusztuló, tökéleten földi életünkben a remény. Remény a hallhatatlanságra, remény az örök boldogságra, remény az élet értelmére, és magyarázat minden fajta nyomorúságra, fájdalomra. Ha van jó és rossz, akkor van értelme a szeretetnek is, hiszen a szeretet a jót hozza létre, a jót igyekszik érvényesíteni az emberi kapcsolatokban, a közösségben, a világban. A szeretet, a másoknak való önzetlen adás, illetve tovább lépve: az önkéntes áldozat, a vállalt és saját fizikális tökéletlenségünk miatti, továbbá a másoktól elszenvedett nyomorúság jó célból történő Istennek felajánlása. A legnagyobb áldozat maga Krisztusé, aki először vállalva az emberi nyomorúságot Istenkét emberi formát vett, majd kereszthalálával az önként vállalt és a mások, ember által okozott szenvedését felajánlotta az emberért. Felajánlotta, hogy a szeretet gyakorlásával nemcsak jó érzést, boldogságot adó emberi, közösségi kapcsolatokat műveljünk értelmünk és lelkiismeretünk által, hanem „megnyitva a Mennyország kapuját”, eljuthatunk életünk végén az örök boldogságba. Úgy tűnik messze jutottunk a kartális, illetve történeti alkotmány kérdésénél. Úgy gondolom, hogy még-

24

Dobogó

sem, mert a kartális alkotmányok lényege éppen az, hogy az egységes szerkezetbe foglalt, és a közösségiállami életet teljesen átfogó szabályokat, mindig egységesen, a hatalmi elvárásoknak megfelelően változóan lehet értelmezni. A hatalmi elvárások, a mértékek, pedig állandóan változnak. Ezért szükséges mindent egységesen szabályozni, hogy a magyarázat és így az irányítás, is egységes és kizárólag fentről, lefelé történő mozgásirányba, lehetőleg a leghatékonyabban történjen. Ezt segíti a centrális államrend, amely a demokratikus rendszereknél a hatalmi ágakat ugyan megosztja, de értelmezési hatalmat és annak végrehajtását, illetve ha szükséges a fegyelmezést, centrális eszközeivel egységessé teszi és monopolizálja. A jó és rossz és más ehhez köthető abszolút kategóriákat, amihez mindig mérnie kellene magát és a közösség által is mérhetővé, ellenőrizhetővé tenné, nem fogad el. Rendszere nem az isteni természetjogi rendszereket követi. Voltak időszakok, amikor részlegesen azt is elfogadta, de nem tartósította. Ilyen az ókori, de elsősorban a katolikus — keresztény közjó fogalmára alapozott szociális jogállam követendő mintája. Ezt az egyébként, azt gondolom, hogy a kommunista, fasiszta és nemzeti szocialista nyíltan diktatórikus rendszerek időleges (megbuktatásáig történő) és történelmi ellensúlyozására, magát népszerűsítve tették programmá a liberális demokráciák meghatározó, vezető tényezői. Tették, mert a liberális demokráciák alternatívájaként létrehozott diktatórikus rendszereknek az ideológiai igazolásának része volt, legalábbis Európában, az állam által vállalt, elvileg minden állampolgárra kiterjedő szociálpolitika. Amennyiben beszélhetünk változatlan kategóriákhoz mért és viszonyított államrendről, közösségi önszabályzó politikai rendszerről, amely elismeri, hogy az isteni szabályzókból, és az istenképmásiságból következően vannak olyan emberi erények, értékek, (pontosság, tisztaság, munkatisztelet, hazafiság és így tovább) amelyek hittől és vallástól is függetlenül léteznek akkor beszélhetünk a közjóról. A vallásos és nem vallásos személyek közös együttműködéséről. Meg kell azonban jegyezni, hogyha ezeket az emberi erényeket és értékeket elválasztjuk az örök mércéktől, amelyek vitathatatlanok, ami úgy is meg történhet, hogy a nép, a nemzet többsége hitetlen és vallástalan, akkor hamarosan ezek az erények sem érvényesülnek, mert megszűnik az örök ok és cél. A közjó az egész közösség közös szellemi, lelki, anyagi valósága, amelynek minden személy része, mivel munkájával, életével hozza létre, tartja fenn és amiből alapvetően és általában érdem, méltányosság alapján részesedik az igazságosság alapján, és csak kivételesen a számszerű egyenlőség szerint. Közjó a hagyomány, a nemzeti öntudat, a közvagyon, minden ami a közösség biológiai, szellemi, lelki fennmaradását szolgálja. A közjó, amikor a személy jóléte nem kerül szemben a közösség jólétével, de a közösségnek is tiszteletbe kell tartania a személy méltóságát.

A közjó értelmetlenné válik, amennyiben a szabadság a vágyak birodalma, ahol bármit tehetünk a felelősség vállalása nélkül, ahol a korlát csak a törvény, de azok is olyanok legyenek, hogy legkevésbé korlátoznak, vagy kötelezzenek (dereguláció, liberalizáció, privatizáció, — a megszerzett hatalom kiemelése a közhatalom ellenőrzése alól, és például védelme magánhadsereg által — egyneműek házassága, illetve egyenjogúsítása, a kábítószerezés szabadsága, eutanázia, pornográfia, szinkretista, szektás „vallások” támogatása, stb.). Ez a felfogás természetesen, követeli azt a hatalmi garanciát is, hogy a törvények hatalmi érdek szerint tetszés szerűen magyarázhatóak, illetve alkalmazhatóak legyenek. Ebben az esetben a közjó azt jelenti, illetve annál nagyobb a közjó, hogy minél inkább azt tehetem, amit akarok, a közösség figyelembe vétele nélkül. Másokért ne kelljen semmit tenni, és mindenki hagyjon békén. A keresztény közjó viszont elvárja a „tevést” és nem tűri, hogy egyesnek sokkal inkább jogai legyenek, mint kötelezettségei, másoknak pedig, inkább kötelezettségei és legfeljebb papíron, tetszően értelmezhető jogai. (Vagyis jogtalan). A közjó klasszikus fogalma nem tűri az ingyenes potyázó, parazita létet, de azt sem, hogy a közösség nevében felszámolják a személyt és lehetetlenné tegyék szabadságát, vagyis hogy dönteni tudjon jó és rossz között, a jó és a rossz ismeretében. Mind két verzió egy kisebbség, a többség ellenében megvalósuló parazita kormányzásához vezet. A keresztény közjón kívül az ember már nem személy, hanem legfeljebb egyén, proletár, eszköz, vagy akadály. A gondoskodás, a felelősség, pedig botránnyá válik. A liberális „közjó” értelmében mindenkinek joga van hatalmat, pénzt, korlátok nélkül nőt (fiút) szerezni, az önérvényesítés útját korlátok nélkül járni. (Csak a hatalmat gyakorlók zárt rendszerű összetartozása ne sérüljön.) Mindenkinek lehetséges, és akinek nem sikerül, az vessen magára és ne hőzöngjön. Beláthatjuk, hogy ez az állam- és jogszemlélet azoknak, a már hatalommal rendelkezők álláspontja, azoké, akik így szereztek irányítást és rendelkezési jogokat a közösség rovására. Ez a hatalom önző, és csak szűk csoportérdeket szolgál a többiek rovására. Nem áldozatot hoz, hanem másokat áldoz fel. Nyilvánvaló az is, hogy a vágyak legnagyobb korlátja az általánosan, mindenki által elfogadott és követett norma rendszer, a hagyomány, a nemzet, a család, a történelem, az állam, és maga a közösség, amely nem így akar működni. Ennek az önérvényesítő modellnek voltaképpen akadály minden, a Jó Istentől a közlekedési lámpáig. Elvárja és kiköveteli, illetve kényszeríti, hogy csak a szűkkörű hatalmat biztosító szabályok és szabály értelmezések lehessenek megkérdőjelezhetetlenül elfogadottak, a változtatás kizárólagos jogának alkotmányos és joggyakorlat szintjén is megvalósuló normájával együtt. Nyilvánvalóan, hogy ehhez olyan hatalmi struktúra kell, ahol nincsenek állandó és ellenőrző normák, az azt hivatott intézmények, következetes és értékalapú törvé-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM nyek és minden változás elsősorban központilag és kizárólagosan vezérelhető és értelmezhető. Erre a legmegfelelőbb az isteni természetjogot tagadó kartális alkotmány, akár diktatúra az, vagy akár demokratikus az államrend. A kartális alkotmány forma, pedig azért jó, mert centralizált hatalmi rendszert biztosít, ahol mindig minden, mindenkire kihatóan önkényesen változtatható. Természetesen ebben a relativista világban a tolerancia az jelenti, hogy a jót és a rosszat egyformán el kell viselni, hiszen nincs jó és rossz, nem nevezhető meg semmi rossznak, vagy jónak, és ezért nem is lehet a rossz ellen fellépni, vagy tenni, de ugyanakkor hatalmi érdekből bármikor megmondható, hogy mi tartozik a tolerancia keretei közé. Mivel nem fogadja el, hogy van objektív rossz és jó, majd a hatalmi érdek mondja meg végül mi a jó és a rossz. Jelenleg most is egyforma „értékkel” bír az, aki mosakszik és aki nem; aki szeretne dolgozni, és aki nem; a pornó sztár, a bukott politikus, az akadémikus, a pápa, az angol királynő, a munkakerülő, stb, véleménye bármilyen kérdésben, helyzetben. Persze a média, az oktatási preferenciák, a „szórakoztató ipar” stb, gondoskodik a közvéleményről, és arról, hogy kinek a szava legyen mégis mérvadó. A pénz, és ez a tekintély. De ezek immáron sajnálatosan mindnyájunk által általánosan megismert dolgok, minthogy az is, hogy bármikor „közellenség” lehet, aki akárcsak életmódjával tagadja a mai „normákat”. Nincs ma a világon demokrácia, amely ne relativista eszmékre „építkezne”, mint „közösség szervező”, mindenkire elfogadni kényszerített közös alap, konszenzus, ahol a lelkiismeret nyugalmát az elvárt magatartási formák és vélemények követése adhatja. A világértelmezés alapelvei természetszerűen kihatnak a hétköznapi életre, a közösség egész életét befolyásoló szabályokra. Aki hisz az örökkévalóságban, az üdvösségben, az életét is megpróbálja eszerint élni. Aki nem hisz az élet a mindennapok gyakorlatára viszszaható túlvilági dimenziójában, ahol a mérce a szeretet, az a rendelkezésre álló pár évtizedében próbálja megszerezni, amit csak lehet. Mivel nincsenek objektív mércék, gátlástalanul. Ha többség így gondolkodik, akkor például a gazdaság politika sem irányulhat hoszszú távra, hanem a cél kizárólag a napi, rövid távú önző nyereségre, ahol a költségeket és a veszteségeket a vesztesek, a társadalom maga és a természet fizeti meg. A gazdasági tevékenység sem az emberre, méltóságára, fizikai-lelki-szellemi létezésre, sem a természeti következmények nincs tekintettel, figyelemmel. Hiszen az élet múlandó, a vagyon lehetőleg minél hamarabb megszerezendő. A jövőre való figyelem, legfeljebb a vér szerinti utódokra és a folyamatos hatalomszerzése, növekedésre terjed ki, a többi nem számít. A legtorzabb az, ha közben azt gondoljuk, hogy így Isten akaratát teljesítjük be, hiszen minden más elpusztításával végül magunkat pusztítjuk el, vonjuk Isten ítéletét magunkra. A „humánusabb” hozzáállás legfeljebb azt még hoz-

25

zá teszi, hogy miután az emberen kívül nincs nagyobb hatalom, tehát az emberi észnél sincs tökéletesebb, ezért az emberi ész, a tudomány által majd kijavítja az esetleges ideológiai, gazdasági és minden más tévedést, ha ez akár a természet és emberek százmillióinak pusztulásával is járt. (Lásd például a gátlástalan vagyon szerzés történelmi rendszereit, helyzeteit, vagy a kommunizmust — amely szintén kevesek államkapitalista diktatúrája). Ha az emberi ész és annak tökéletessége ura a világnak, tehát annak ő adja a törvényeit, akkor méltán gondolhatja, hogy (előbb-utóbb) uralja fizikális, természeti törvényeket is. Változtathat rajta és akár kijavíthatja. (Például az embert is, végső soron létrehozhatja az „embert” is, akinek nincs földi halála.) A történelem azt mutatja, hogy miután az örök elvekre és a tapasztalatokra irányuló szokás által szervezett életet felváltja a pénz monetáris uralmát segítő eszmék uralma, az íratlan, történeti alkotmányok kora is lejárt. Van ahol a régit és az újat megpróbálják(ták) egyesíteni, például az angolszász jogrendben, és alkotmányos rendben, mint Nagy Britanniában és az Egyesült Államokban, a protestáns hagyományokra alapuló konzervatív-liberális elvek alapján, de az európai történelemben a magyar közjogi hagyomány „tartotta magát” leghosszabb ideig, a XX. század közepéig. Akkor is csak brutális külföldi katonai megszállással és diktatúrával voltak képesek, szándékuk szerint örökre felszámolni. Összefoglalóan a magyar történeti alkotmány olyan ősi szokásrendszeren alakult közjogi renddé, ahol a „szerét tenni” az ország dolgainak az isteni törvényekbe történő beágyazást jelentette, ahol a bírót is „igaz, becsületes embernek” hívták (probi viri). A közösség „a józan becsületes emberek meggyőződésében élt, akiket vitás esetekben peregyezség létrehozására is fel szoktak kérni.” (Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet) (Erre a közösségi szokásrendre épült később a bíróságok önkormányzati rendszere és őrizte meg tekintélyét a modern korban 1944-ig a magyar igazságszolgáltatás.) Ez az ősi szokásrend nézetem szerint, nem volt ellentétes a keresztény értékrenddel, hanem éppenséggel abban teljesedett ki, valamint a kereszténység is a magyar szokásrendben tudta magát történetében egyik legteljesebb formájában kiteljesíteni. (Sajnálatosan ezt mostanában többen vitatják, ellenkezőjét hirdetik, miközben ennek ellentmondva, a történeti alkotmányt is szeretnék visszaállítani.) Ez a közjogi rend intézményeivel a legvadabb támadások idején is, még ha időlegesen, vagy részlegesen sérülve is, de képes volt a magyar állam és a magyar nemzeti létezést megóvni. Ezt a történelem bizonyítja egészen a 2. világháború végéig. (következő számunkban folytatjuk!) Ha értékes könyvet szeretne olvasni:

http://www.kethollos.hu

26

Dobogó

Merre megy Kun László szekere? — avagy tömegélelmezés kőolaj nélkül TÓTH FERENC Hetesi Zsolt elemzései (http://astro.elte.hu/~hetesizs/) alapján várható, hogy a közeljövőben kőolaj nélkül marad a gazdaságunk. Ez pedig a társadalom öszszeomlásához vezethet, ha nem készülünk fel céltudatosan a várható szervezési feladatokra. Ma a tömegélelmezésünket csupán néhány szántóföldi növényre alapozzuk: a búzára, kukoricára, burgonyára, és olajnövényként a napraforgóra. Ha a szántóföldi gépeink üzemanyag nélkül maradnak, a gabonatermesztés és -betakarítás megoldhatatlanná válik. A biodízelben és a bioetanolban egyelőre ne nagyon bízzunk, ugyanis jelenleg nagyjából annyi kőolajat igényel az előállításuk, mint amennyit kiváltanak, ugyanis a biodízel és a bioetanol kőolajigényéhez hozzá kellene számítani a műtrágyagyártás és növényvédőszer-gyártás olajigényét is, nem csak a talajművelés, betakarítás, szállítás és feldolgozás olajigényét. Igavonó állatállományunk nincs, de ez még a kisebb baj. Viharvert népünk már sokszor megélte és túlélte, hogy a háború és az azt követő „felszabadítás” elvitte a teljes igavonó állatállományt. Ilyen esetben a férfiak álltak be az eke elé, az asszonyok pedig fogták az eke szarvát. Ha pedig az összes munkaképes férfit is elhurcolták a „felszabadítók” — mint ahogy tették ezt a második világháborút követően például egész Kárpátalja magyar lakosságával — akkor az asszonyok álltak be az eke elé, és a gyerekek fogták az eke szarvát. Csakhogy azóta sokat változtak a mezőgazdasági eszközök. A traktor helyére már nem lehet csak úgy beállni a legnagyobb szükség esetén sem... Tudomásul kell vennünk, hogy ha váratlanul olaj nélkül maradna a gazdaságunk, az nehezebb helyzetet teremtene, mint az említett kárpátaljai példa esetében a háború és a sztálini megtorlás együttvéve. Nem állnak már rendelkezésünkre élő erővel vontatható talajművelő eszközök milliós tömegek ellátására alkalmas mennyiségben, nincsenek százezerszámra kézi vetőgépek, betakarító eszközök, nincsenek meg Kun László szekere, vagy más néven a gabonacséplés, tiszBasta szekere títás, szárítás, tárolás, Forrás: http://mek.oszk.hu/ őrlés kézi eszközei sem, illetve a használatukhoz szükséges tudás és gyakorlat sem. Ezen eszközök tömeggyártása megszűnt, a gyártás újraindítása pedig a legnagyobb társadalmi egyetértés és akarat mellett is, jól működő gazdaság eseté-

ben is éveket venne igénybe. A világgazdaság összeomlása közben pedig minderre se idő, se lehetőség nem lesz már. Mi lehet a megoldás, ha eszközhiány miatt a jelenlegi szántóföldi gazdálkodás nem folytatható tovább? A kertgazdálkodásra való gyors áttérés. Kerti szerszám ugyanis a legtöbb háztartásban van, és a házilagos javításuk sem reménytelenül bonyolult dolog. A tömegélelmezésre alkalmas — tehát nagy tápértékű, egész évben tárolható — növények közül a burgonya, a kukorica, a bab és a borsó kerti szerszámokkal is termeszthető, kézi erővel is betakarítható és feldolgozható. Ugyanez a kalászosokról már nem mondható el. Ez nem azt jelenti, hogy hosszú távon lemondhatunk a kalászosokról. De ha hirtelen kell megszervezni az üzemanyag nélkül maradt lakosság élelmiszer-önellátását, akkor nincs idő a kalászosokkal kísérletezni. Fagyos éjszakán a meleg pokróc előbbre való, mint a kényelmes ruházat. Vészhelyzetben, amikor a lakosság minden talpalattnyi földet megművel a háza közelében (tehát ahol szemmel tartható, védhető a termés), a burgonya nem csak a búzától, de még a kukoricától is sokkal ígéretesebb növény. Egyrészt a kukorica nagyon fényigényes, tehát házikertben, udvaron, gyümölcsfák között, szőlő között, félárnyékban nem sok termést hoz. Másrészt a kukoricát nehezebb védeni lopás ellen, mint a burgonyát. Az iparszerű mezőgazdaság összeomlása esetén a burgonyatermesztés fő kockázati tényezői a kórokozó gombák és a vírusok lesznek. Ahol nagy a szükség, közel a segítség. Nem lehet véletlen, hogy a burgonyavésszel (Phytophthora infestans) és a legveszélyesebb burgonyavírusokkal szemben ellenálló Sárpo Míra fajta épp most robbant be a hazai köztudatba (http://www. sarpomira.hu). A Sárvári család által kinemesített, betegségekkel szemben kimagaslóan ellenálló burgonyafajták széleskörű elterjesztése kulcstényező az éhínség megelőzésében. Ha ugyanis leáll a szállítás, még rézgálic se lesz, nem hogy szintetikus gombaölő szerek! A szokványos burgonyafajták termesztése ilyen körülmények között kész öngyilkosság. Dr. Sárvári István burgonyafajtáinak a hatékonyabb elterjesztése érdekében szövetkezet is szerveződik. Aki bármilyen segítséget tud ehhez nyújtani, keresse a szervezőket: Szabó Bélát ([email protected]) és Mező Tamást (tmezo@iqs. hu). További gond a talaj tápanyag-visszapótlásának megszervezése. Ha a műtrágyagyártás és -szállítás leáll, kizárólag szervestrágyát haszálhatunk majd. Csakhogy az állatállományunk ehhez a feladathoz kicsi, a felszaporítás hosszadalmas és komoly szervezést igénylő munka a mai körülmények között, a trágya nagyobb távolságra való szállításához pedig épp úgy nincsenek

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM meg tömegesen a kőolajtól független eszközök, mint a gabonatermesztés esetében. A zöldtrágyázást — közismert talajjavító tulajdonságai ellenére — tápanyagvisszapótlásként említeni egyszerűen önámítás. A levegőből megköthető szénen és nitrogénen kívül más elemmel nem gazdagítják a növények a talajt, ugyanis a foszfort, káliumot és a mikroelemeket ugyanabból a talajból veszik fel, ahová majd beforgatjuk őket. Szembe kell néznünk azzal a kényelmetlen ténnyel, hogy üzemanyaghiány esetén emberi ürülékből nyerhető az egyetlen olyan trágyaféleség, ami kellő mennyiségben juttatható ki a földekre szállítójárművek nélkül is, például talicskával vagy kézikocsival. Ehhez azonban az embereknek a földek közelében kell lakniuk. A rendszeres kapáláshoz és a folyamatos őrzéshez szintén arra lesz szükség, hogy a lakosság jelentős része a földek mellé költözzön a tenyészidőszakban. Valaha a legtermészetesebb dolog volt, hogy az emberek abban a tájban járnak-kelnek és ürítkeznek, amelyik táj táplálja őket. Ezt az életmódot kényszer hatására adták fel eleink a folyószabályozásokat követően, és úgy tűnik, kényszer hatására fogunk tömegesen visszatérni a tájba. Ha kényszer hatására se lennénk hajlandóak erre, akkor nem sok esélyünk maradna a puszta túlélésre sem. A burgonya, kukorica, bab és a borsó szénhidrát- és fehérjeforrásnak jó ugyan, de zöldség- és gyümölcsfogyasztás nélkül a szervezet hamar legyengül. Márpedig a legyengült emberekből álló tömeg kiváló táptalaja a járványoknak. Ezt nem szabad megkockáztatni. Ezért kell a gyümölcsfa-ültetést minél hamarabb elkezdeni, az ellenálló zöldségféléknek pedig már most kezdjük el gyűjteni a magját! A lehetséges beszerzési forrásokra vonatkozóan értékes gyakorlati segítséget kaphatunk a következő adatbázisból: Génbankok, tájfajtagyűjtemények (készítette Tóthné Bogdányi Franciska; honlap: http://www.tudatosvasarlo.hu/cikkek/1355 ). Térjünk vissza még röviden a gabona kérdésére. A burgonyára alapozott válság-tömegélelmezés meg-

27

szervezése is éveket vehet igénybe, és addig is ennie kell valamit a lakosságnak. Erre a tárolt gabona kiválóan alkalmas lehet. Mivel az államhatalom a mostani látszólagos békeidőszakban sem a lakosságunk érdekeit védi, hanem helytartóságként csak a szervezett kifosztást felügyeli, így válsághelyzetben még kevésbé bízhatunk a gondoskodásában. Vegyük saját kezünkbe a gabonatárolást, amíg nem késő! Mindenhol helyben fel kell mérnünk, hogy mennyi tárolt gabona van ténylegesen magyar tulajdonban, azaz olyan emberek kezében, akik vállalnák a biztonsági tartalékolást a helyi közösség érdekében és a helyi közösség segítségével (pl. közös pénzügyi kockázatvállalással, természetbeni segítséggel). Legyen figyelmeztető jel a jelenlegi elképesztően alacsony gabonaár! Hogy hová vezethet, ha az államra, az EU-ra vagy ismeretlenekre bízzuk a gabonatárolást, azt a Bibliából mindenkinek érdemes lenne elolvasnia (1 Móz. 47, 13-21., ahol „Az Egyiptomi szükség” cím alatt a lakosság teljes kisemmizésének gyakorlatias forgatókönyvét találjuk; lásd Tóth Ferenc: Államosítás Egyiptomban. Dobogó VIII. évfolyam 2. szám — 2009. április). Amikor már eladhatatlanul olcsó a gabona, az arra figyelmeztet, hogy a közeljövőben megfizethetetlenül drága lehet, vagy esetleg egyáltalán nem lesz. Élelemhiány esetén pedig a lakosságot nagyon könnyű annyira sarokba szorítani, hogy lemondjon maradék jogairól is. Az energiaválság és az azt követő élelmiszerválság árnyékában ne a bevásárlóközpontokat rohanjuk meg pánikot keltve, hanem gondos szervezőmunkával előzzük meg a pusztító zűrzavart! Hogy mikorra várható mindez? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ha a közeljövőben valami csoda folytán mégsem omlana össze a kőolaj alapú tömegélelmezés, akkor is csak nyerünk azzal, ha enyhítjük a világkereskedelemtől való függőségünket, és visszatérünk az élelmiszer-önellátáshoz.

Kelt Máriabesnyőn 2009-ben, Földanya Havának harmadik napján

Fizessen elő a Dobogóra! Hisszük, valljuk, hogy csak a nemzet emlékezetében élő tudás mentheti meg hosszú távon hazánkat a világ számára. Ezért mi csak olyan kutatókat engedünk megszólalni, akiknek tudását megkérdőjelezhetetlennek tartjuk. Nálunk nem fog „sok apró színes hírt“, olvasni, annál inkább tanulmányokat, tényeken alapuló kutatásokat múltunkról, hagyományainkról.

Állandó szerzőink: Molnár V. József, Szelestey László, Tóth Zoltán József, Tóth Ferenc, Born Gergely, Fellegi Béla, dr. Végvári József, Harangozó Imre, Bradák Károly, Grandpierre Attila, Vetráb József, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Előfizetési díj — 5 éve változatlanul! — egy évre: 4000 Ft, ami tartalmazza a postaköltséget is. Európába: 7000 Ft, Tengeren túlra: 10000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen is, Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a.

Bármilyen előfizetéssel kapcsolatos kérdéssel hívja a Két Hollós Könyvesboltot (299-0032).

28

Dobogó

A székely vezetőréteg az Árpád-korban (2. rész) BAKK ERZSÉBET-BAKK ISTVÁN (folytatás az előző számból)

Kereskedelmi útvonalak I.

Vezéri sóbánya

Innen száraz úton, a Káliz útvonalon, vitték tovább Mok22 a nádor családi monostoráig Bát monostoráig, ahol tovább vive a Dunai vízi utat biztosították. Mok nádor családi viszonyairól csak annyi ismeretes, hogy III. Incze pápa 1206. június 7-én őt a házasságában felmerült rokonsági akadály alól felmentette. Neje — előkelő családból való leány — másodfokú rokona volt; házasságuk akkor már hosszabb idő óta állt fenn; ő is, neje is, előrehaladt korban voltak és házasságukból gyermek is eredt. Megkezdi pályáját 1185-ben mint országbíró, mely állást 1186-ig tartotta; 1188 május 6án Nyitra megye főispánja; ugyanazon évben megkapja a nádorságot, melyben 1194-ig találjuk; e mellett (1192–1193) Bács megyei főispán is volt; 1198-ban több más nagyokkal a szentföldre akart utazni, Incze pápa azonban felmentette őt ebbeli fogadása alól, mert Magyarország zavaros viszonyai otthonlétét kívánták; ki is nevezte őt Imre király másodszor nádornak, mely minőségben (a mellett Bács megyei főispán is) 1198-tól 1199-ig találjuk. Miután azonban a lázadó András királyfi pártját fogta, megfosztotta őt Imre nádorságától, mire András udvarában, Horvátországban (1200-tól kezdve) mindaddig maradt, míg András trónra lépése után 1206-ban — most már harmadszor — a nádorságot visszakapta, mely mellett még Bihar- és Sopron megye főispánságával fel lett ruházva; de ezt sem tartotta sokáig, amennyiben 1208-tól 1209-ig csak pozsonyi (1208-ban a mellett még Bars megyei) főispán. 1210 után elvész a nyoma. Lehet, hogy ez az akkoron II. András ellen irányult összeesküvéssel állt összefüggésben, melynek célja az volt, hogy Géza királyfinak Görögországban élő fiai trónra emeltessenek.

Kereskedelmi útvonalak és hadiutak II.

Budára érkezve tovább Visegrádra érve, a székely nemzetségek birtokai végig megtalálhatók voltak amely, mint egy őrző rendszer védte nemcsak a királyt, hanem a nádort is, ahol nemcsak a falvak őrizték meg a székely vezetők nevét, mint Szik23 (Csík) Budaörsön. A Buda név24 is, amely székely vezetőnek a neve kinek fia Sebes volt. A szászok 1224-iki kiváltságlevelében említett Sebesi székelyek földje, Baróttal szoros kapcsolatban. A név máig sem enyészett el, mert a grúzok még most is zikh-nek nevezik az adighe cserkeszeket. Az adighe nevet is a zikhből származtatják. A régi név átalakulva maradt fenn a cserkeszek legnyugatibb ága, a Fekete-tenger parti sapsi (sabszik, sapsug) nép nevében, melynek első szótagja a szabirok nevére emlékeztet.25 Ennek a régi (a Krisztus születése óta ismert) Zichia (Szichia) tartománynak őslakosai nagy népkeveredésen mehettek át a népvándorlás századai folya-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM mán, mert a Meotisz és Kubán vidéke (Zichia északi része) útjába esett a keletről előtörő népáradatnak. Szent László alatt a besenyőkkel szemben védik a sebesi gyepűket a székelyek. A gyepűrendszernek emlékei megmaradtak a hegyek, patakok és helységek neveiben is. Ilyenek: Gyepű- és Gyepespatak, Gyepűfeje, Gyepes, Vaskapu, Kapustető, Lestető, Magasles, Leshegy, Látóhegy, Nézőhegy, Őrhegy, Nagyőrhegy, Kürtölőtető, Lövéte, Száldobos stb. Még a XI. század elején is kétféle magyarságot különböztettek meg nálunk, u. m. fehér és fekete magyarokat (magyarokat és székelyeket). Az Őrs falu is, ahol folyamatos őrséget biztosítottak az udvarnak a só és arany szállítmányokat kellett biztosítani. A másik ugyan ilyen Őrs (Őrsön) a Bobag mely, Bő a (Szalók) nemzetség a Bak(k), pedig a Mok nemzetség nevét őrzi meg. II. András alig tért magához, amikor rádöbbent, hogy a magyar főurak elvesztésén túl székelységet is elvesztette. Az átvándorlás olyan változást jelentett amit Mok nádor intézett, ő ezzel nemcsak katonailag erősítette fel magát, hanem a székelység ősi jogát is koncentrálni tudta úgy, hogy a nemzeten belül más jogalapú nemzet tudott fennmaradni ahol a Szent István királyi korona hatása megállt. A dolog nehézsége abban is felerősödött a Mok és rokonsága Szik és a Bát (Bak(k)26 családokat fejedelemként tisztelte a székelység e vezető réteghez nemcsak vezetői, hanem jelentős gazdasági erő is társult, mint az erdélyi só és arany bányák. Döbbenten tapasztalta II. András, hogy az Arany Bullával átalakult és meggyengült királyi hatalom (I. István-i karizmatikus öröksége). Az Árpád-házi királyok életében először a belső hatalom nem erősítette a királyságot, erre új megoldásokat kellett keresnie, hogy visszanyerje a Szent Korona és a királyság fényét. Ezt a folyamatot még ráadásul a tatárjárás is erősen gyengítette, az újragondolt védelmi rendszer építését27 a székelység a maguk várépítésével, erősítette, amely a Bak(k) ill. Szik családok vár28birtokai és monostoraik igazolnak. A tatárdúlás a magyarságot jelentősen megritkította így a kunok befogadásán túl feltehetőleg német tanácsra a székely lakosság által kiürített területeket királyi hatáskörbe vonta Mok nádort,29 orvul megölték, hogy a két család arany bánya és a sóbánya vagyonát királyi hatáskörbe vonásáig és a székelységet a mai területre korlátozták. Azonban az előállt helyzet a bányák és a vezető családok megsemmisítésével széjjelszórásával és az Aranyosszék odaadományozásával sem volt csillapítható. E folyamat a legsúlyosabb részét az Árpád-házi király III. András pecsételte meg. A székelység nagy kereskedelmi központján, ahol az öröm és a bánat ünnepét megemlékezve élőre és holtakra Torda városában ahol a király (III. András) az első király és Árpád egyezségét a székelyekkel felrúgta, az isteni köteléket feloldotta és a székely szabadságot súlyosan megtiporta, okiratait megsemmisíttette. Ettől a perctől kezdve az Árpád-ház és a szkíta-pártus szövetség Isten előtt megszűnt.30

29

22 Az oklevelek a székelyek három nemzetségét emlegetik (trium generum Siculi).; Első templom és monostor építésének korát egy 1198ban kelt pápai irat határozza meg. Henszlmann-féle ásatás után a megtalált pecsét természetesen elveszett! Aminek ábrázolása különösen érdekes 3-as templomtorony ábrázolása miatt. Fontos adat továbbá a királyi sírok feltárásával is foglalkozott ugyanez a személy, Henszlmann Imre, aki Székes-fehérváron a királyi csontokat, koponyákat és maradványokat öszszekeverte és a gyufagyárból szállított dobozba helyezte. Elmúlt években szorgalmas és kitartó munkával Hankó Ildikó antropológus a csontokat és lelet maradványokat újra temettette és azonította. További helység névazonosításról Erdélyben: MOCS (KO.) MOCIU (ném.: Motzdorf, Motsch, szász: Motzdref) Fekvése: A Mezőség központi részén, a tszf. 357 m-en a Mocsi p. mellett fekszik (ez egyik forrásága a Cege p.-nak), ez Gyekéig ÉÉK-re tart, innen Cege (csege) p. néven ÉNY-ra folyik, odébb egyesül a Sziki p.-al, az egyesült víz pedig Füzes p. néven Szamosújvártól (SZ. D.) É-ra a Kis-Szamos jobb oldalába torkollik. 23 pl. Szik, Szika, Szike: 1610: Szika (Kempelen 10:164) 1627 Nicolaum Szika (Úriszék 543) Szika vsz.r. világi személynév, s ez a r. Szik (Scíku: MNy 32:205) név –a bec. képzős származéka lehet. M: apanév Szike: 1692: Stephanus Szike, Joannes Szike (Bihar vm.32). <Szike vsz.r. világi személynév, s ez a r. Szik (Scíku: MNy. 32:205) név-e bec. Képzős származéka lehet. M: apanév. In: Kázmér Károly: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII.század Bp., 1993. p. 1009 Továbbá Szik (Szék) helység monográfiája kéziratban, rövidesen megjelenik. A szék szótól nem származhatott, mert a Székelyföld székekre való felosztása sokkal későbbi, mint maga a név. (?) A Sziköl: 1086-ból már, mint személynév is előfordul a bakonybéli birtoklajstromban, mint „sóbányász” neve Scitul (Sziköl) alakban. Később természetesen csak merő „véletlenségből” lesz Szik István kamara gróf, só ispán Széken (Sziken). Mog: Mokud, Magudi 1086-ban, mint egy Bakonybéli apátság szolgálatában levő „lovas” neve jön elé, mint személynév előjön 1086-ban. A mak, mog tőből képzett makla, mogla ige egy igenévi származéka a. m. dicsőített, magasztalt. Syke névről: 1211. Tihany I. köt Árpád Zeuleus ultra Bokon. Joubagiones sunt de genere Mot: Pagan et Tuet filius Sicula, Syke cum filiis Almo et… 1269. A győri káptalan bizonyságlevele, hogy gróf Erney és gróf Syke, Opur nemzetségből, több jobbágyaikat szabadokká bocsátották. 1295. A Sz. istváni, Nagyvárad melletti, konventnek bizonyságlevele, hogy Benedek, Benedek fia, és testvérei Moroban lévő részbirtokukat Syke és János testvéreknek eladták.; (Az eredetiből, mely hártyára írva 1848 előtt a zalathnai bányatörvényszék levéltárában őríztetett. Közli Kéméndy Várady Ádám.) SYKE (Engelnél) 24 Buda, Bud. Vámbéry a tör. tat. bud, but = kicsiny, fiatal (csagataj: buta=fiú, gyermek, a család legifjabb gyermeke) tőből származtatja (Magy. Er. 185) s így nem egyéb, mint dialektikus változata a föntebb említett Both névnek. A hangzó gyöngülés az oghuz törzsbeli törökség (turkomán, ozmanli, úz-kun) nyelvének a sajátsága, a Buda nevet tehát ilyen származású török elemek honosították meg nálunk, ugyanazok, a kiktől a turult is átvette címerűl a magyarság (L. Turul 1886. 124. l.). A magyar mondák Etele öccsét, Bledát nevezik Budának s ezenkívül a Szent István korabeli Szakállas Buda, Egiruth fia és Sebus apja ismeretes e néven. A XIII. században főleg kisebb nemeseket találunk Buda néven, így 1226-ból ismerjük Berencsei, Budát, 1235-ben egy soproni, 1268-ban szolgagyőri, 1272ben trencséni, 1276-ban ungi, 1295-ben pedig egy turchi nemes ismeretes Buda név alatt. A váradi Regestrumban egy Bud nevű is előfordul. 25 A háromszéki székely nyelvjárás ma is mondja Sepsi helyett, hogy Sapsi. „Sápsi-szángyörgyiek” — írja Erdélyi Lajos: Magyar nyelvi tanulmányok. I. k. A háromszéki nyelvjárásról. 58. 1. 26 pl. TORNYA (CSA.) TURNU (Tornia, Tornea) Fekvése: Az Alföld K-i részén, a Fehér-Körös és a Maros közötti területen 1333- Mok (Bok, Bakhtornya) 1334- Botk 1335- Bok 1425- Bok 1427- Bak 1471- Vak (Bak) 1555Thorony 1558- Toron 1561- Bak 1647- Tornya 1828, 1851- Tornya 27 Bát monostor: Bak monostora és Bak monstra stb. In.: Iványi István: Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helységnévtára. I-II. köt. 2. kiad., Szabadka, 1909. p. 26. 28 MOT castrum: Dans la sphère d’attraction des plus grandes villes, il s’était déjà constitué des zones maraîchères telles que le Hóstát à Kolozsvár (quartier dont le nom vient de l’allemand Hochstadt) ou les villages d’Aranyosszék qui ravitaillaient Torda et la Terre des Mot (Moţi = Roumains des Monts métalliques). http://mek.oszk.hu/02100/02114/html 29 1211-ben szállták meg a német lovagok a Barcaságot természetesen II. András hívta őket Magyarországra, érdekes módon pont abban, időben, amikor 1210-től Mok nádornak már nincs okirati nyoma. 30 Szentkatolnai Bálint Gábor: A Honfoglalás revíziója, vagyis a hun, székely, magyar, besenyő, kun kérdés tisztázása Kolozsvár 1901.

30

Dobogó

ELÕADÁSOK - PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban Bp., 1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032, http://www.dobogommt.hu

november-december A műsorváltozás jogát fenntartjuk! TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: november 3. kedd, 18 óra (Belépőjegy NINCS!) BÁRKA-ESTÉK: november 4. szerda, 18 óra: Népi gyógyászat, szerves gazdálkodás, szerves műveltség (Belépőjegy NINCS!) Dr. MOLNÁR GÉZA előadása: november 6. péntek, 18 óra: A magyar föld tündérei - az ember és a természet (Belépőjegy: 1000 Ft) TÓTH FERENC előadása: november 10. kedd, 18 óra: Dió: bölcsőtől a koporsóig — koporsótól a bölcsőig (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: november 13. péntek, 18 óra: Szent Lászlóval a Kárpát-medencében 1. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: november 17. kedd, 18 óra: Ég és Föld ölelésében 7. rész (Belépőjegy: NINCS! Adományokat az est költségeire tisztelettel várunk és fogadunk!) BÁRKA-ESTÉK: november 18. szerda, 18 óra: Népi gyógyászat, szerves gazdálkodás, szerves műveltség (Belépőjegy NINCS!) PAP GÁBOR előadása: november 20. péntek, 18 óra: Képírók - kortársaink (Belépőjegy: 1000 Ft) KÁRPÁTI TAMÁS előadása: november 24. kedd, 18 óra: A Da Vinci kód - amit még nem mondtak el róla (Belépőjegy: 1000 Ft) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: november 27. péntek, 18 óra: Fejezetek a magyar történelemből (Belépőjegy: 1000 Ft) TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA KLUB: vezeti TÓTH TIBOR: december 1. kedd, 18 óra (Belépőjegy NINCS!) BÁRKA-ESTÉK: december 2. szerda, 18 óra: Népi gyógyászat, szerves gazdálkodás, szerves műveltség (Belépőjegy NINCS!) Dr. MOLNÁR GÉZA előadása: december 4. péntek, 18 óra: Ebédelek vagy ebéd leszek? (Belépőjegy: 1000 Ft) TÓTH FERENC előadása: december 8. kedd, 18 óra: Miért kell átélnünk a „lélek sötét éjszakáját“? (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: december 11. péntek, 18 óra: Szent Lászlóval a Kárpát-medencében 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

31

MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: december 15. kedd, 18 óra: Ég és Föld ölelésében 7. rész (Belépőjegy: NINCS! Adományokat az est költségeire tisztelettel várunk és fogadunk!) BÁRKA-ESTÉK: december 16. szerda, 18 óra: Népi gyógyászat, szerves gazdálkodás, szerves műveltség (Belépőjegy NINCS!) Dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: december 18. péntek, 18 óra: Fejezetek a magyar történelemből (Belépőjegy: 1000 Ft) KÁRPÁTI TAMÁS előadása: december 29. kedd, 18 óra: A Da Vinci kód - amit még nem mondtak el róla 2. rész (Belépőjegy: 1000 Ft) SZÁNTAI LAJOS előadása: december 30. szerda, 18 óra: MEGLEPETÉS!!! (Belépőjegy:MEGLEPETÉS!)

Gyógyítsuk meg a Földet! december 12. (szombat) 12 órától (kb. 21 óráig) Előadók (nem sorrendben!): Tóth Ferenc (mezőgazdaság) Molnár Géza (ártéri gazdálkodás) Géczy Gábor (Bárka-program) Vígvári János (népi gyógyászat) Báder László (éghajlatváltozások) Leidinger Dániel (környezetvédelem) Tóth József (épített tájak) Helyszín: Két Hollós Könyvesbolt, (1081 Budapest, Kenyérmező u. 3/a.) Előzetes helyfoglalás: 299-0032 Belépőjegy: 1500 Ft (egésznapra!)

Szellemgy gyÆszat tanfolyam Kercselics Imre vezetésével Az előadások helye: Hotel Platánus, Budapest, VIII. ker. Könyves Kálmán krt. 44. Az előadások időpontjai: 2009. november 7-8. V-VI. rész, 2009. december 5-6. VII-VIII. rész Az előadások 9-től 16 óráig tartanak.

32

Dobogó

Visszatekintő nap Trauban További gondolatok Csontváry Kosztka Tivadar képe nyomán CZEGLÉDI GÁBOR A Dobogó korábbi lapszámában (2009/3.) kísérletet tettem közelebb kerülni Csontváry festményének értelmezéséhez. Az írást kerek egésznek tartva, nem érzem szükségesnek a jelen gondolatsort folytatásnak nevezni. Részben kapcsolódik az előzményekhez, de azok számára is követhetően, akik esetleg nem olvasták volna korábbi írásomat. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy nyitott kérdés maradt, hogy pontosan mely égitestet látjuk a kép közepe táján megjelenni. Az első pillantásra kézenfekvőnek tűnő megoldás, miszerint a címben is megidézett égitest a visszatekintő Nap, több okból is problémásnak tekinthető.

Az egyik kételyre okot adó mozzanat, hogy mitől kerültek éles fény-árnyék határvonalak az óratoronyra és a házfalra, az égitesttel ellentétes oldalra. A másik, és döntő bizonyíték, hogy a dél-keleti irányból nem láthatjuk a Napot lenyugodni, vagyis viszszatekinteni. (A dél-keleti irány a város földrajzi pozíciójából ma is egyértelműen beazonosítható, lásd előző írásomat.) Abból az irányból felkelni láthatjuk az égitesteket, mégpedig az év folyamán csakis a téli napforduló időszakában. Ebből következően kézenfekvő volna arra következtetnünk, hogy a kérdéses égitest a telihold lehet. Viszont itt is fel tudunk sorolni olyan ellenérveket, amelyek ezt az azonosítást — legalábbis kizárólagos érvénnyel — megkérdőjelezik. Az egyik, hogy ezáltal túlzottan narancsos-vörös színnel volna a Hold megidézve. Ez a színhasználat bizonyos esetekben, mint amikor a légkör porszemcséinek hatására a teliholdat vöröses-narancs színben látjuk „izzani”, indokolt lehet. A másik lehetőség, a teljes holdfogyatkozás hasonló színe. Ez a jelenség ténylegesen csak teliholdkor lehet-

séges, de csak napnyugta után. Itt viszont, világosban vagyunk, és ha a kerek égitestet a Holddal szeretnénk azonosítani, újfent csalódnunk kell. Az „égi mechanika” szabályai szerint ugyanis, a telihold nem látható a nappali égbolton! Azt mondhatjuk tehát, hogy kizárólagos azonosításra sem a Nap, sem a Hold esetében nem vagyunk képesek. Bármelyik irányba szeretnénk pontosítani, mindenképpen ki kell ragadnunk a teljes összefüggésrendszerből az égitestet. A fölöslegesnek tűnő „nyomozás” azonban izgalmas kérdések irányába terelhet bennünket. Gondoljunk bele, hogy maga Csontváry figyelmeztet arra, hogy különbséget kell tenni látás, és néző- vagy bámuló-képesség között! Azzal a mondattal ugyanis, hogy „Nem ismeri az ember a levegő távlatát, és a csillagos ég távolságát, és ez által a Hold és a Nap távolában optikailag csalódik”, Csontváry a kérdés lényegére tapintott. Amint kimondjuk az égitest nevét, pusztán a retinánkra ható információt mondjuk ki, mégpedig az értelem fényét nélkülözve, vagyis a látóképesség teljes mellőzésével. Mennyivel elfogulatlanabb lenne azt mondanunk, hogy a színe (vöröses-narancs) és formája alapján, az esetek többségében a Napot (felkelő, vagy lenyugvó állapotában) látjuk hasonlónak. Viszont a kizárólagos azonosítást a kép teljes összefüggésrendszere megkérdőjelezi. A következő lépés ezt követően, (ha mindenképpen megnyugtató választ szeretnénk kapni a „jelenségre”) a lehetőségek számbavétele. Milyen feltételek teljesülése alapján lehet kijelenteni, hogy a képen a visszatekintő Napot látjuk megidézve? Előbb azonban „járjuk körül” megint a festményt! Nézzük meg a kép szerkezetét! A festmény komponálásának mai elvárásai inkább egyfajta fogyatékosságnak tulajdonítaná azt, hogy „nem sikerült a mesternek belekomponálni a képkeretbe” az ábrázolt motívumot. Hiszen az óratorony tetején látható harangra azt mondhatnánk, hogy „nem fért ki”, és a kép széle levág belőle. Csakugyan komponálási hanyagságról lehet szó ez esetben? Amikor egy Csontváry-kép széleihez közelítünk, fel kell vetnünk annak a lehetőségét, hogy a kép széle egy olyan határ, amelyen túl a láthatatlan világ, a „misztikus” kezdődik. Különösen igaz ez a kép felső szélére, hiszen képletesen szólva ez az a határ, ahol a „felső világ” kezdődik. Minden olyan alakzatnak, ami „ki-lóg” a festmény felső peremén, az is lehet a magyarázata,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM hogy olyasvalamit láthatunk, amelynek közvetlen kapcsolata van a már ábrázolhatatlan, de mégis megidézhető „felső” világgal. Jelen esetben, az óratorony, ami harangtorony is egyben, közvetlen kapcsolatban van ezzel a láthatatlan világgal. A torony tetején látható harangocskát, a kép széle olyan módon osztja ketté, hogy még látjuk a harangot, de megidéződik egy különleges „lény” is általa, a „sárkányfej”nek nevezett felszálló Hold csomópont! Ennek a jele az asztrológiai és az asztrálmítoszi jelölésben:K. Már említettem, hogy a telihold időszakában lehetséges olyan kozmikus oppozíció, hogy a Föld árnyéka rávetül a Holdra. A légkör felhőzetétől függően, némi szórt fény ilyenkor megszínezheti vöröses-narancs színűvé a Holdat. Ez a jelenség a holdfogyatkozás. Ennek a „színjátéknak” a tágabb értelmezése, figyelembe véve a Hold női minőségként tételezését a hagyományunkban, felveti annak lehetőségét, hogy a Nap egy bizonyos (narancs-vörös színnel megidézhető) állapotába „öltözik”. A „Napba öltözött asszony” beazonosítását azonban ne hamarkodjuk el! Inkább csak arra figyeljünk fel, hogy az olvasati lehetőségek mentén milyen irányba tágul ki a vizsgált összefüggésrendszer. A teljes holdfogyatkozás megfigyeléséhez ugyanis az éjszakai égbolt sötétségére van szükség. A képen viszont világos van, de ez a kitérő a „Napba öltözött Asszony” és a sárkány irányába nem lehet hiábavaló számunkra. Hiszen a János apostol Mennyei Jelenéseiben is szinte szétválaszthatatlanul jelen van mindkét „minőség”. Ahol az egyik megjelenik, rögtön utána megjelenik a másik is. Időzzünk még egy ideig a sárkány-tulajdonságok képi megidézésénél! A központi égitest körül és a Szent Borbála templom három ablakos „zászlós” tornya fölött, mindkét oldalon felsejlik az „őrző állatok” ősi képletének megidézése. A néző a baloldalon egy ördög, vagy talán sárkányfej alakú épületdíszt láthat belógni, a vele szemközti oldalon pedig egy futónövény rajzol elénk egy lefele néző kígyófejet. A „kígyó” alakú növény „hátán” azonban még szárnyakat is láthatunk! Hasonló szerkezetben, sárkány-szerű őrző állatok jelennek meg honfoglalás-kori bezdédi tarsolylemezen is, a kereszt, vagy sok esetben az életfa két oldalán. Csontváry festményén viszont az a legkülönösebb, hogy mindkét rejtett állati minőség más-más „létsíkon” kerül megidézésre. Az egyik a kőben, a másik a növényben ölt alakot. Mindkettő egy harmadik, az állat

33

(állapot) minőségében válik egylényegűvé. Arra vonatkozóan, hogy a festmény megismerése közben valóban a sárkány-tulajdonságok felségterületére kerültünk, van még egy fontos értelmezési lehetőségünk. Ez pedig magának a festmény helyszínének neve, mégpedig mind a latin, mind a görög nyelven: latinul Traqurium, görögül Tragourion. Mássalhangzói révén mindkét szó alapjában felsejlik a Draco/Dragon (Sárkány). Ha viszont tovább „pergetjük” a nyelvi lehetőségeket, nemcsak ennek a mitikus állatnak a neve, hanem egy népnév, és egy mitikus Ősatya személyének alakja is kirajzolódik: a Traq/Trag=Thrák, és az urium /ourion=Orion/Nimród. Senkit sem szeretnék azzal ámítani, hogy végleges megoldással szolgálhatok a festmény értelmezésének lehetőségét illetően. Sőt, megkockáztatom, hogy egy Csontváry-képet sem lehet véglegesen és maradéktalanul „megfejteni”. Minden értelmezési kísérletnek lehet létjogosultsága, de maga a festmény figyelmeztet arra, ha zsákutcába jutottunk. A tanulságok viszont bennünket gazdagítanak. Léteznek olyan vélemények, hogy a Cél maga az út. Az út pedig, amit a legegyszerűbb gondolat-csíra késztetése nyomán képesek lehetünk bejárni, időközben Út-tá, vagy ha tetszik Tao–vá alakulhat. Mert a Tao kifejezés, nemcsak Utat, hanem egyetemes világtörvényt is jelöl. Az Út pedig, nemcsak a Nap útját jelképezheti, hanem a szellemi világok közötti tengely mentén, a világfát is jelölheti. Ezeken az összefüggéseken akkor is meditálhatunk, ha felismerjük, hogy maga a városnév, Trau, a „nyelvpergetés” vagy ha úgy tetszik „mantrázás” nyomán képes átalakulni, és új arcát megmutatni: TrauTrauTrauTrautrautraútraú traútraÚtraÚtraÚtRaÚtRa Tehát, ilyen módon nemcsak felszólítást kapunk arra, hogy elinduljunk, hanem az is felsejlik, hogy ez az út, az „Istenség” útja is. Amennyiben az így megidézhető olvasati lehetőség, a Napisten egyiptomi nevének, Ra útjának is értelmezhető. Ennek az útnak a magyar Napút kifejezés felel meg. Ezért nem véletlenül ígérte az elhívó Hang a művésznek, elhívatása pillanatában a világ legnagyobb napút festőjének titulusát. Ha pedig a „betűk mágiájánál” tartunk, a Világfába (Fa) rejtett Út (Tao) akrosztichonját pedig a kép ajánlásában, az évszám után olvasható szövegben ismerhetjük fel:

34

Dobogó

Festé Tivadar Az Országháznak Ajándékul Végezetül csupán egyetlen olvasati lehetőségre szeretném felhívni a figyelmet. Az eredeti kérdés az, hogy miképpen lehet a délkeleti égbolton látható (felkelő) Napot „visszatekintőnek” nevezni. Mire tekint vissza a téli napforduló időszakában felkelő Nap? A napkelte, felhőtlen égbolt esetén az év minden reggelén megfigyelhető esemény. A változás az előző napkeltéhez képest egyrészt időbeli (december 25-től a nyári napfordulóig minden nap pár perccel korábban történik), másrészt térbeli (ugyanezen időszak alatt a horizonton látható napfelkelte hely dél-keletről északkeletre vándorol). Valójában azzal, hogy a Nap látszólagos égi útja során eljut a felkelte helyének legdélkeletibb állomására

december 21-én, egy éves ciklust zár le. Ekkor három napig látszólag ugyanazon a helyen látjuk felkelni. December 24-ről 25-ére virradóra viszont, elmozdulni látjuk a felkelte helyét az ellentétes irányba, ezzel mindegy elindítva a következő éves Napút ciklust. Azt mondhatjuk tehát, hogy a téli napforduló időszakában megjelenő Nap, ha valóban visszatekint, akkor nem a napra (24 óra), hanem az egy év alatt bejárt útjára, vagyis a Napútra, vagy térbeli értelemben ekliptikára, vagy állatövre „tekint” vissza. Ez pedig lényeges különbség! Indokolt lehet tehát a visszatekintő Nap címben megidézett állapotában, a téli napforduló idején felkelő Napot üdvözölnünk. Ezt az értelmezést, a kép tájolása megerősíteni látszik. A tanulságot viszont, ami szerint december 24-éről 25-ére virradóra a Nap éves járásának ciklikusságát (is) látjuk megszületni, Csontváryképének alaposabb vizsgálatának köszönhetjük!

Az ØgigØr

(6. farØsz)

Népmeseelemzés BŐSZ IMRE ÁDÁM (folytatás az előzőszámból)

— Mit parancsolsz, jó fiú? — kérdi tőle. — Arra kérlek, kis halacskám — mondja a fiú —, mondd meg, hogy hova lettek a lovaim. — Hm, a te lovaid — mondja a halacska — ott vannak az én táboromban. Az egyik futárom jelentette, hogy három idegen hal került közéjük. Gyere velem egy pillanatra, ott leszel a tengerparton, majd csak vigyázd! Majd mikor a tenger elkezd mozogni, akkor három nagy tüskés hátú dörgencs, tiszta fekete, úszik majd a part felé. Az én legényeim szorítják, hajtják a tengerből kifelé. De jól vigyázz! A kantárt jól fogd a kezedbe, hogy amikor a középső a partra ér, úgy üsd fejbe, hogy felforduljon. Abban a pillanatban ott leszel a helyeden, és meglesznek a lovaid. Abban a pillanatban a halacska segítségével János kinn termett a tengerparton. Nézi: a tenger nagyon morog, nagyon zúg, és három fekete hal - de egyenesen neki tart — csak úszik ki a partra. Abban a pillanatban jól megfogta a kantárt, úgy megütötte a középsőt, hogy az mindjárt felfordult. A következő pillanatban már ott volt János a legelőn, a három lovával együtt. Szépen felkantározta őket, felült a vasderesre, és elnyargalt haza. — Jó estét, édes öreganyám! — Adjon isten, fiam! Megjöttél? — Amint látja, öreganyám! Jó lovacskák ezek! Igen szépen legelésznek! — No, eredj be, fiam, vacsorázz meg - mondja a szüle. Míg János bent vacsorázott, a szüle a három lovat az istállóban, az egyiket piszkafával, a másikat szeneslapáttal, elkezdte ütni-verni, mind a dobot, azért, mert nem tudtak elszökni. — Így kellett elbújnotok, hogy megtaláljon benneteket? Ti ilyenek-olyanok. Megálljatok, majd holnap elbújtatlak én jobban! Mert ha el nem bújtok, akkor adok nektek! Avval bement Jánoshoz a szobába, mintha semmi sem

történt volna. Szépen eldiskurált, elbeszélgetett vele. Aztán lefeküdtek, és aludtak reggelig. Másnap reggel még többet pakolt a szüle a tarisznyába, hogy berúgjon, hogy csak jól elaludjon. Azért adott a fiúnak álomport a borába. János másnap reggel fölkelt, kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait megint csak a vasderesre ült. Kinyargalt a legelőre, ahol előző nap is volt, és eleresztette a lovakat. Ő lepihent a helyére, a forrás mellé, a hűvösre. Eljött a dél, megcsapta a szellő János szemét, elaludt újra. Estefelé felébredt, körülnézett, hát a lovai nincsenek sehol. Gondolkodik, hova menjen, hol találja meg a lovait. Eszébe jutott a tegnapi halacska. Gondolta, hátha a kacsa is tudna segíteni. Elővette a zsebéből a fényes tollat, a szélesebbik felét lerepesztette. Egyszer megsuhan a levegő fölötte, hát megjött a kacsa. — Mi bajod van, jó fiú? Miért hívtál? — Elvesztek a lovaim, nem tudom, hogy hol keressem őket. Ha tudnál tanácsot adni, arra kérlek - mondja János. — Ó — azt mondja —, a felől ne gondolkozz! Van az én falkámban három fehér holló, tiszta fehérek, ami ritkaság. Majd az én legényeim leszorítják őket olyan alacsonyan, ahogy te vagy, és hajtják feléd. Csak a kantárra jól vigyázz! El ne szalajtsd, és üsd meg a középsőt úgy, hogy rögtön essen le elibed. Azonnal meglesznek a lovaid. Ott lesznek a legelőn, ahol délben voltál. Úgy is lett. János elment a kacsa után a patak partjára. Egyszer szétnéz, hát, mint a felhő, annyi a vadkacsa. De szorítják ám a három fehér hollót. Jönnek egyenest neki, mintha el akarnák őt gázolni. Ő sem volt rest megfogta a kantárt szorosan — mikor ütésre került, úgy megütötte a középsőt, hogy rögtön a lába elé esett. Abban a pillanatban ott termett a legelőn, ahol reggel volt, ahonnan a lovai elszöktek. Mindjárt fölkantározta mind a hármat, fölugrott a vasderesre, és elnyargalt haza. Köszön a szülének: (következő számunkban folytatjuk)