A z e l s ő v i l á g h á b o r ú

ÉRTELMETLEN A z 66

e l s ő

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

v i l á g h á b o r ú

CSIKÁNY TAMÁS

A

19. század második felében Európa arculata jelentŒsen átalakult. Az újabb ipari forradalom nyomán létrejött hatalmas gyártelepeken már szinte minden terméket, így a fegyvereket is nagy tömegben állíthatták elŒ. Találmányok sora tette lehetŒvé, hogy az ember mindennapi élete is megváltozzon. Feltalálták a belsŒ égésı motort, amely az egyre sırısödŒ vasúthálózat mellett új távlatokat nyitott a közlekedésben, mıködésbe lépett az elsŒ távíró, telefon, majd szikratávíró, és már fényképezni is tudtak. Mindez és még sok más felfedezés lehetŒvé tette az ipar lendületes fejlŒdését, a mezŒgazdaság termelékenységének növelését és az infrastruktúra minŒségileg teljesen új formájának kialakulását. Az életfeltételek javulása természetesen jelentŒsen növelte a népszaporulatot.

VÉRSZIVATTYÚ h a d m ű v é s z e t i

k é r d é s e i RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

67

A HADÜGY ÁLTALÁNOS ÁTALAKULÁSA

A századfordulóra a feudalizmus viszonyai szinte teljesen eltűntek, helyette az emberi és polgári jogok érvényesítésén alapuló alkotmányos államok váltak általánossá. A városiasodás hatalmas lendületet nyert, ami a tömegek szerepét jelentősen növelte a politikai, társadalmi, de még a gazdasági élet alakításában is. A politikai nyilvánosság, a napilapok általánossá tették az emberek bevonását a közéletbe, ugyanakkor nagy teret adtak a politikai és ideológiai demagógiának is, amellyel eredményesen manipulálhatták a választópolgárokat. Mindez olyan eredménnyel is járt, hogy ügyes politikai fogásokkal egy-egy háború ügyének akár a lakosság többségét is megnyerhették. A feltételek megváltozása – amelyet itt most csak felvillantani tudunk – a hadügy általános átalakulásához vezetett. Az egyes államok haderejét most már milliós nagyságrendűvé növelhették, hisz elég ember állt rendelkezésre, és a tömeggyártás révén mindenki kezébe fegyvert adhattak. E csapatokat vasúton bárhová el lehetett szállítani, sőt az élelmet és a lőszert is viszonylag könnyedén pótolni lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy az az ország, amelyik mindezt leghamarabb felismeri és képes alkalmazkod Géppuskázóni a megváltozott viszo egység repülőnyokhoz, lépéselőnybe ketámadás ellen. rülhet a többivel szemben. Hofmann cs. és Az 1870– 71-es német– kir. altábornagy francia háború bebizonyíhadcsoportja, totta, hogy a német hadseStrypa reg vezetői ezen a téren mindenkit megelőztek.

A haderőszervezés terén – a jelentősebb államok közül Anglia kivételével – minden ország áttért az általános „védkötelezettségre”. Ennek megfelelően az új hadseregszervezet két legfőbb elemét az álló hadsereg és a tartalékok alkották. Az álló hadsereg feladata az alkalmas állampol gárok kiképzése, illetve azon keretek fenntartása volt, amelyeket a tartalékok töltöttek fel. A rendszerhez tartozott a területi kiegészítés, amely békében a kiképzést, háború esetén pedig a mozgósítást könnyítette meg. Ez azt jelentette, hogy a hadköteles, illetve a tartalékos minden esetben a legközelebbi laktanyába vonult be. Mivel mozgósításkor a haderő létszáma a többszörösére nőtt, ilyenkor a meglévő, tényleges tiszti állomány nem fedezhette a szükségleteket, ezért tiszti tartalékot is képezni kellett. Az általánosan elfogadott megoldás az egyéves önkéntesség intézményének bevezetése volt. Érettségizett vagy diplomával rendelkező fiatalokat egyéves szolgálat után léptettek elő tartalékos tisztté. Az Osztrák–Ma gyar Monarchiában 1868-ban vezették be az általános védkötelezettséget. A birodalom szárazföldi hadereje három részből állt. Az első vonalat a Császári és Királyi Közös Hadsereg képezte tényleges és tartalékos állományával. A második vonalat a Ma gyar Királyi Honvédség és az ennek megfelelő osztrák Landwehr, míg a harmadik vonalat a népfelkelés meghirdetésére jelentkezők alkották.

A HARCÁSZAT ÁTALAKULÁSA

A német–francia háború volt az első olyan háború, amelyben már mindkét

fél hátultöltő, huzagolt csövű fegyverrel rendelkezett. A hatalmas veszteségek egyértelműen bizonyították az új rendszerű puskák fölényét. A tapasztalatok révén az egyes országok – gazdasági lehetőségeik függvényében – átfegyverezték hadseregüket, így a század végére általánossá vált a kis űrméretű, ismétlőrendszerű puska. A kilencvenes években már általában gyér füstű lőport alkalmaztak, így megszűnt a csatatereket korábban beborító átláthatatlan füst. Az első világháború előtt megjelent a géppuska, amelynek hatása döntővé vált. Mindezek következtében alapvetően megváltozott a katona viszonya a harchoz, és ezzel együtt átalakult a harcászat (taktika) is. Eltűntek a szép, egyenes sorok és oszlopok, a zárt rendben, lassú lépéssel, rendületlenül előrehaladó támadóalakzatok, a fehér és színes egyenruhák s az a szellemiség, hogy szégyen a katonának az ellenség tüze elől még lehajolnia is, nemhogy lehasalnia vagy elbújnia. A korábbi ezerfős zászlóaljoszlopok és -vonalak helyett kisebb kötelékek, századok, szakaszok, rajok láncalakzata indult rohamra. A katonákat rejtőszínű egyenruhákba öltöztették, nem bánták, ha fedezéket kerestek vagy építettek, az alakzatok lazábbak, nyitottabbak és vékonyabbak lettek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség pusztításában most már a gyalogsá gi fegyverek tüzének, illetve a tüzérségi tűznek lesz döntő szerepe. A tüzérség fejlődése szintén rohamos volt. A hátulról tölthető lövegek huzagolt csövébe már kúpban végződő, vezetőgyűrűvel ellátott lövedékeket helyeztek, melyek sokkal kedvezőbb balliszti-

kai tulajdonságokkal rendelkeztek. A tökéletesebb fojtás növelte a lőtávolságot és a pontosságot. Egy közepes löveggel akár hét-tíz kilométerre is ellőhettek. Az ellenség pusztításában a tüzérség részaránya rohamosan nőtt, ennek megfelelően széleskörűen bevonhatták a harc minden fázisába. Legfontosabb alkalmazási időszakának a harc előkészítését tartották, amikor az ellenség harcrendjét kellett lőnie és ezáltal gyengítenie, megbontania. Egyre szélesebb körben terjedt el az ún. megosztott irányzás, ami azt jelentette, hogy a lövegek, ütegek tüzét olyan figyelőpontokról irányították, ahonnan belátták a célok területét. A „tűzvezetést” segítették a megjelenő optikai irányzó és felderítő műszerek. A lovasság térvesztése volt a legszembetűnőbb. A harctereken végrehajtott lovassági rohamok szinte a részt vevő egységek teljes megsemmisüléséhez vezettek. A lovasság hasznosíthatóságát inkább a felderítésben látták, elsősorban hadászati méretekben, hisz a vezérkarok kezében semmilyen más eszköz nem volt, hogy az ellenségről a hadjáratok tervezéséhez oly fontos adatokat beszerezzenek. Jelentősen felértékelődött a harcon kívüli tevékenység is. A felvonulás, az erők átcsoportosításának felgyorsulása, a csapatoknak a tűzfegyverek elleni rejtése miatt megnövekedett a harcászati szintű hírszerzés és felderítés jelentősége. Ugyancsak nőtt a fegyvernemi alakulatok, a harcrendek rejtését, álcázá-

sát segítő műszaki csapatok alkalmazásának fontossága, illetve megjelentek az egyes parancsnoki szintek közötti összeköttetést biztosító híradó csapatok. Nagy gondot fordítottak ugyanakkor a csapatok elhelyezésének és ellátásának gördülékeny megszervezésére, mely a felgyorsult események és a jelentős létszámnövekedés miatt új prob lémák sorát vetette fel. A csapatok szervezése ebben az időben valamennyi ország hadseregében hasonlóképpen alakult. A gyalogság volt a legfőbb fegyvernem, amely az összerők 75%-át tette ki, a tüzérség 15, a lovasság nyolc, a műszaki és egyéb csapatok két százalékával szemben. A nagy háború előtt a haderő legmagasabb szervezeti egysége a hadsereg volt, mely egy-két hadtestből állt. A legmagasabb harcászati egység a hadtest volt, amely két-három gyaloghadosztályból, tüzér-, repülő-, híradó és műszaki csapatokból szerveződött. A gyaloghadosztály rendszerint két dandárba szervezett négy gyalogezredből, tüzérdandárból és szakcsapatokból állott. A létszáma 12-16 ezer fő volt. A gyalogezre-

det három-négy zászlóaljból szervezték, zászlóaljanként négy századdal. Egy gyaloghadosztály általában 36–48 löveggel rendelkezett, de a németeknél a lövegek száma elérte a 72-t.

 Az első világháborúban használták fel először a repülőgépeket hadicélokra

HADÁSZATI KÉRDÃJELEK

A hadászat (stratégia) vonatkozásában a 19. század második felében alig történtek változások. Azon elvek helyességét, amelyeket a napóleoni háborúk után fogalmaztak meg, és amelyeket a kiváló porosz hadvezér, Helmuth von Moltke (1800–1891) elmélete és gyakorlata fémjelzett, alig kérdőjelezték meg. A hadjáratok gyors vezetése, a több menetvonalon történő felvonulás és a döntő csata kikényszerítése meghatározó elemei maradtak a háborúnak. A megnövekedett létszámú, több hadseregbe szervezett haderő működésének előkészítésére, tervezésére és irányítására a németek hozták létre először az ún. nagy vezérkart és a csapatvezérkarokat. A katonai teoretikusok, akik között e korban ugyancsak a németek jártak az

Eltűntek a szép, egyenes sorok és oszlopok, a zárt rendben, lassú lépéssel, rendületlenül előrehaladó támadóalakzatok, a fehér és színes egyenruhák s az a szellemiség, hogy szégyen a katonának az ellenség tüze elől még lehajolnia is, nemhogy lehasalnia vagy elbújnia. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

69

HA DITER VEK Aze lsőv ilágháborút megelőzően a szemben állók éth atalmic soportosulás– a zú n.k özponti hatalmaké sa za ntanthatalmak– e gyesá llamai alapvetőenö sszehangolt, deg yakranm egváltoztatotth aditervekkel

OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA Az osztrák–magyar haditervek változatai kétfrontos, Oroszország és Szerbia–Montenegró ellen viselendŒ háborúra készültek. Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, a Monarchia vezérkarának fŒnöke és Moltke vezérezredes 1909-ben egyeztetett terve szerint a keleti hadszíntéren a németek a háború elsŒ hat hetében haderejüknek csupán a nyolcadát alkalmazzák. Conrad arra számított, hogy Szerbia elleni támadás esetén az oroszok kivárnak, így

lesz idŒ és erŒ a gyŒzelem gyors kivívására. Ennek az elŒzetes elképzelésnek megfelelŒen a Monarchia mozgósítandó haderejét három felvonulási lépcsŒbe tagolta. Az „A” lépcsŒ három hadsereget foglalt magába és Oroszország ellen kívánták alkalmazni. Az ún. „minimális Balkán-csoport” két hadseregbŒl állt fel azon feladattal, hogy a Szerbia elleni háborút sikeresen vívja meg. A „B” lépcsŒt hadászati tartalékként egy hadsereg alkotta.

rendelkeztek.

N É M E T O R S Z Á G A németek haditervének alapjait Schlieffen tábornok, a vezérkar fŒnöke 1894-ben rakta le. Tekintettel arra, hogy Németországnak várhatóan egyszerre két hadszíntéren kell hadakoznia, Schlieffen „gyors lefolyású”, tá-

madó háborút gondolt el. A terv 1898–99-es módosítása szerint a francia erŒdök kikerülésére és a francia hadsereg elleni közvetlen támadás elkerülésére a támadó hadmıveletet Luxemburgon és Dél-Belgiumon keresztül kel-

lett indítani. A többször módosított tervet ifjabb Helmuth Moltke vezérezredes, a vezérkar akkori fŒnöke 1908-ban ismét átalakította. Moltke az 1871-ben megszerzett Elzász és Lotaringia védelmére két hadsereget tervezett, Belgiumon keresztül öt hadseregnek kellett végrehajtania az átkaroló hadmıveletet és az el-

lenség haderejének megsemmisítését. Oroszországgal szemben a terv védelmet írt elŒ, és csak a Franciaország elleni gyŒzelem után kívánta az egész haderŒt Oroszország ellen fordítani. A keleti hadszíntéren a németek számoltak az osztrák–magyar csapatok hatékony részvételével, sŒt a fŒ terhet nekik kellett volna viselniük.

A többnapos, döntetlenül végződő csaták, a sikertelen

csany császári és királyi vezérezredes a Die Schlacht című munkájában. A vezérezredes – aki 1904 márciusától 1905 októberéig katonai attaséként a mandzsúriai orosz főhadiszálláson tevékenykedett – könyvében azt a következtetést vonta le, hogy a seregtestek hadászati arctámadás alkalmával találkoznak az ellenséggel, és a siker vagy kudarc az egyes alárendelt kötelékek tevékenységétől függ majd. Azonban hamar jelentkeztek Csicserics nézetének bírálói is, akik úgy gondolták, hogy az elemzett háborút messze, a Távol-Kelet sajátos viszonyai mellett vívták, és kizártnak tartották, hogy Európában hasonló előforduljon. Az 1914– 18-as nagy háború eseményei azonban Csicserics tábornokot igazolták.

átkarolási kísérletek, a kor modern fegyvereivel ellátott

A MOZGÓHÁBORÚ

élen, arra a legfontosabbnak ítélt kérdésre igyekeztek választ találni, hogy milyen hosszú lesz a jövő háborúja. A német érdekek rövid lefolyású háborút diktáltak. A milliós tömeghadseregekkel azonban lehet-e rövid háborút viselni? Moltke szerint ez elképzelhetetlen: „Milliós hadseregeket nem lehet gyorsan leverni.” Egészen máshogy gondolta Alfred von Schliffen (1833–1913), aki 1891 és 1906 között a német vezérkar főnöke volt. Szerinte a háború szükségszerűen rövid lesz. Elméletének legfontosabb tétele szerint az ellenség főerejét átkaroló hadművelettel be lehet keríteni és döntő csatára lehet kényszeríteni.

Az 1904–05-ös orosz–japán háború tapasztalatainak feldolgozása egy sor olyan gondolatot vetett fel, amelyek az addigi általános irányvonaltól már jelentősen eltértek. A többnapos, döntetlenül végződő csaták, a sikertelen átkarolási kísérletek, a kor modern fegyvereivel ellátott arcvonal nagy szilárdsága, a makacs, elhúzódó harcok ismét felvetették a kérdést, hogy lehet-e ilyen tömegű és fegyverzetű harcoló felek esetében gyors lefolyású, manőverező háborúval számolni. Az arcvonalak folyamatos meghosszabbítása előre vetítette a harcok elhúzódó jellegét. E nézeteket taglalta Maximilian Csicserics von Ba-

arcvonal nagy szilárdsága, a makacs, elhúzódó harcok ismét felvetették a kérdést, hogy lehet-e ilyen tömegű és fegyverzetű harcoló felek esetében gyors lefolyású, manőverező háborúval számolni. 70


A „nagy háború” első szárazföldi hadműveletei a nyugat- és kelet-európai, valamint a balkáni hadszíntéren bontakoztak ki. Később Törökország csatlakozásával a központi hatalmakhoz a háború kiterjedt a Kaukázusra és a Közép-Keletre is, majd 1915-ben megnyílt az

O R O S Z O R S Z Á G Az orosz haditerv alapját az 1914 elŒtti haderŒ- és infrastrukturális fejlesztések képezték, melyekhez Oroszország jelentŒs anyagi támogatást kapott Franciaországtól. Ez szinte magától értetŒdŒvé tette a haditervek szoros összhangját. Az oroszok két eshetŒséggel számoltak. Ha a német fŒerŒ a nyugati arcvonalon vonultatja fel seregének zömét, akkor az „A” terv végrehajtása lép érvénybe, vagyis az orosz haderŒ négy hadserege a Monarchia ellen vonul fel, és csak kettŒ Németország ellen, ha a németek fŒerejükkel Oroszország ellen támadnak, akkor három-három hadsereg veszi fel a harcot a német, illetve az osztrák–magyar erŒk ellen.

F R A N C I A O R S Z Á G A franciák haditerve a revánstörek vést, El zász és Lo ta rin gia visszaszerzésének szándékát tükrözte. 1903 májusában fogadták el az ún. XVII. számú tervet, amely támadást irányzott elŒ a Rajna folyóig. A francia hadászati elképzelé sek egyik kiin du ló ele me az a francia–orosz megállapodás volt, hogy az orosz fél a hadmıveletek

megkezdésétŒl számítva a tizenötödik napon ténylegesen is belép a há bo rú ba. A fran ciák te hát Észak-Franciaország megvédésére és Elzász-Lotaringia visszaszerzé sé re öt had se reg felál lí tá sá val és felvonulásával számoltak. A franciákat az angolok egy expedí ciós had se reg gel kí ván ták tá mogatni.

útjait kellett volna elvágnia, majd az 5. francia, valamint az angol és a bel ga hadsereggel együttműködve szét kellett volna vernie a bekerített német erőket. Elzász-Lotaringiában két francia hadsereg ugyancsak támadó hadművelet folytatására kapott parancsot. Vagyis mindkét fél előrenyomult és támadásra készült fel. Ennek következtében bontakoztak ki azután azok a találkozóütközetek, amelyek mint határ menti ütközetek szerepelnek az első világháború történetében. Ezekben (augusztus 18–25.) mindenütt a németek győztek, a francia, az angol és a belga csapatok visszavonultak. Moltke a határ menti ütközetek után úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a franciák, bár döntő vereséget még nem szenvedtek, ütőképességüket elveszítették. A vezérkar főnökének helyzetmegítélését erősítették az augusztus 28–29-i újabb ütközetek, amelyekben az ellenség ellencsapásait sikeresen visszaverték. A keleti arcvonalon kialakult helyzet azonban a né A háború első met hadvezetést mégis az hónapjaiban a eredeti terv mó dosítására „kalkulált” kényszerítette. Az orosz táveszteség és a madás ugyanis a vártnál ko- siker egyensúlya rábban, már augusztus 17végzetesen én megindult, s az ott lévő felborult német hadsereg nem tudta

olasz front, a következő évben pedig a román front. A döntő fontosságú hadműveletek azonban a nyugati és a keleti hadszíntéren zajlottak, ezért csupán ezek eseményeit és hadművészeti tapasztalatait tekintjük át. A világháború eseményeit – hadművészeti szempontból – a hadtörténeti szakirodalom rendszerint két szakaszra osztja, a mozgóháború és az állásháború időszakára. A német csapatok 1914. augusztus 2án váratlanul megszállták Luxemburgot. Két nappal később, augusztus 4-én Emmich német tábornok elő revetett egységei átlépték a német–belga határt, és ostrom alá vették a Maas folyó partjain épült Lüttich városát. A település elfoglalása után a főerő támadása augusztus 18-án indult meg. Joseph Joffre tábornok, a francia haderő főparancsnoka, annak érdekében, hogy átvegye a kezdeményezést és megsemmisítő csapást mérjen a német főerőre, általános támadásra adott parancsot. A főcsapás irányába (Luxemburgon át) támadó két hadseregnek a Belgium területén előnyomuló öt német hadsereg utánpótlási és visszavonulási RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

71

azt feltartóztatni. A német hadvezetés ezért – hadászaszületett: ti tartalékai nem lévén – gáztámadás – kénytelen volt a nyugati hadvegyvédelem színtérről csapatokat keletre irányítani. Emiatt Moltke úgy határozott, hogy a né met haderő támadó jobbszárnyát az eredeti tervtől eltérően Párizs megkerülése nélkül délkeleti irányba fordítja, bekeríti, majd megsemmisíti a franciák Champagne-ban és Lotaringiában lévő erőit. Joffre azonban, látva az ellenség lendületes előretörését, azonnal csapatokat vont el a kevésbé veszélyeztetett arcvonalszakaszokról, és azokkal, valamint az újjászervezett 6. francia hadsereggel megerősítette Párizst. A francia

 Új ellentétpár

fővárosnál gyülekezett a szétszóródott angol hadsereg is, így itt olyan számottevő erő összevonása sikerült, hogy Joffre még ellentámadásra is gondolhatott. Ez szeptember 6-án következett be, miu tán a né me tek már elér ték a Marne folyót. A németek, akiket a franciák ellentámadása váratlanul ért, csak három napig tudták tartani magukat, majd meg kezd ték a vissza vo nu lást. Joffre már az ellentámadás kezdetén minden rendelkezésére álló erőt bevetett, így ekkor már nem rendelkezett olyan had mű ve le ti, il let ve ha dá sza ti tartalékkal, amely a sikert teljessé tehette volna. A németek marne-i veresége és visszavonulása után mindkét fél támadni akart oly módon, hogy „szabad szár-

Hogyan lehet áttörni az ellenség védelmét? Hogyan tud áttörni egy hadsereg, ha erre még egy zászlóalj se nagyon képes? A háború elŒtt a katonákat elsŒsorban támadásra képezték ki. Az elsŒ ütközetekben azonban kiderült, hogy a támadók csak hatalmas veszteség árán képesek elérni bármilyen eredményt. A géppuskák és a tüzérség egyre hatékonyabb tüzében szinte remény sem volt elérni az ellenség vonalát. A katonák tehát beásták magukat, az egyes állásokat árkokkal kötötték össze, fedezékeket építettek maguknak, a fegyvereknek és a lŒszer-

72


készletnek egyaránt. Így alakult ki az állások rendszere, amelyeket több árokból álló védelmi övek alkottak akár 30-40 km-es mélységgel és különbözŒ mıszaki akadályokkal ellátva. Hogyan törhetŒ át egy jól kiépített állás, illetve összefüggŒ állásrendszer? – bonyolódott tovább az eredeti kérdés, amely mellett azonnal megfogalmazódott a következŒ kérdés is: Milyen legyen egy áttörhetetlen állásrendszer? A háború következŒ éveiben a hadviselŒ országok katonai vezetŒi e kérdésekre keresték a válaszokat.

nyat” keresve át ka rol ja a szemben álló fél harcrendjét. E műveleteket először a németek indították Flandriában, de mire erőik felvehették volna a támadó harcrendet, más területekről vasúton odaszállított francia csapatok máris útjukat állták. Ezt követően mindkét fél hasonló hadműveleteket és manővereket folytatott egészen addig, míg a harcrendi szárnyakkal kiértek az Északi-tengerig. E hadmozdulatokra mondták akkor és a háború után, hogy „versenyfutás a tengerig”. A nyugati hadszíntéren 1914. november elején megmerevedtek az arcvonalak, a csapatok beásták magukat, és elkezdődött az állásháború időszaka.

A keleti hadszíntéren 1914. augusztus közepére befejeződött a haderők felvonulása. Oroszország Kelet-Poroszország ellen kettő, a Monarchia határai mentén viszont négy hadsereget vonultatott fel. Az osztrák–magyar hadvezetőség három, majd négy hadsereget alkalmazott ezen az arcvonalon. Kezdetben a harcok váltakozó sikerrel folytak, a szeptember 8–11. között megvívott lembergi csatát azonban már az orosz csapatok nyerték meg. Az orosz seregek kezdetben a németek ellen is sikeresen törtek előre, de szeptember első felében fordult a kocka: a tannenbergi csatában bekerítették és megsemmisítették a 2. orosz hadsereget, s ezt követően az 1. orosz hadsereget is kiszorították Kelet-Poroszországból. Conrad és Paul von Hindenburg tábornok, a német Keleti hadseregcsoport vezérkari főnöke szeptember közepén megegyezett abban, hogy együttes erővel nyomják vissza a Kelet-Galíciát megszálló és a Kárpátokba betörő orosz haderőt. A központi hatalmak 1915 első hónapjaiban indított támadásai azonban nem hozták meg a várt sikert. Május elején viszont a német és az osztrák–ma gyar csapatok már sikeresen szerepeltek.

A Gorlicénél indított támadással szemben az oroszok két napig védték állásaikat, de a harmadik napon, amikor a német és osztrák–magyar hadosztályokból felállított hadsereg átkarolással fenyegette őket, kénytelenek voltak visszavonulni. Az oroszok a továbbiakban nem vállaltak jelentősebb ütközetet. Október végén, november elején befejeződtek a hadműveletek. A szemben álló felek beásták magukat, és a keleti hadszíntéren is ugyanúgy állásháború alakult ki, mint nyugaton.

AZ ÁLLÁSHÁBORÚ

A háború első időszakának eseményei szertefoszlatták a háború gyors befejezésének reményét. Bebizonyoso dott, hogy az egymásnak feszülő, hatalmas hadseregek képtelenek hadászati megkerülésre, átkarolásra, gyors manőverekre. A hadműveletek megindulása előtti átcsoportosítások, a készletek felhalmozása annyi időt vett igénybe, hogy a szemben álló fél is megtehette az ellenintézkedéseket. Nem maradt más hátra, mint szemből nekimenni az ellenségnek, és áttörni harcrendjét. A kulcsszó tehát az áttörés lett, amelyre viszont a háború előtt egyáltalán nem készültek. Az első háborús évek tapasztalatai alap-

ján felgyorsult a fegyverek számának növelése és korszerűsítése. Nőtt a géppuskák száma, megjelent a kézigránát, és „divatba jött” az árkokba belőni képes aknavető. Mivel a repülők száma nőtt és feladatuk – felderítés, tüzérségi tűz vezetése, légi harc, majd bombázás – egyre sokrétűbbé vált, légi célok elleni lövegeket és géppuskákat kezdtek alkalmazni. A második háborús évben a belgiumi Ypern városnál megjelent a mérgező harcanyag. A németek palackokból kiengedett mérgező gázzal hat kilométer széles szakaszon támadtak. Az eredmény 5000 francia halott és 10 000 gázsérült volt. A későbbiekben a vegyi harcanyag tüzérségi lövedékekbe került, így az alkalmazókra már nem jelentett veszélyt. Megjelent ugyanakkor a csapatok vegyi védelme, elsősorban a gázálarc. A háborús tapasztalatok alapján növelték az tüzérségi előkészítés idejét is, és igyekeztek emelni a bevont lövegek számát. Az 1915. szeptember–októberi  A háborúban részt vevő champagne-i csatában 30 katonák 85%-a km-es szakaszon kilométerenként 60 löveget alkal tüzérségi tűztől maztak. A háromnapos tüsebesült vagy zérségi elő készítés után a halt meg támadó csapatok áttörték a

német védelem első állását, de ezután megakadt a támaúj helyszínei: dás. A gorlicei áttörésnél a a lövészárok 32 kilométeres szakaszon táés a fedezék madó tüzérségben négy-ötszörös erőfölényt hoztak létre, s a tüzérségi előkészítés négy órán át tartott. Új támadási módszerrel kísérleteztek a gyalogság alkalmazása terén is. A korábbi harcalakzatok helyett az ún. hullámharcrendet kezdték el alkalmazni, ami azt jelentette, hogy egyszerre kevesebb katona nagyobb térközzel indult rohamra. Az első hullámot követte a

 A katonaélet

máso dik, majd a harmadik és így to vább, míg célt nem értek vagy túl naggyá nem vált a veszteség. A megfelelő erő biztosítására egyrészt szűkítették az áttörési szakaszt, másrészt nö velték e helyen az erőfölényt. A champagne-i téli csatában a franciák húsz kilométer széles arcvonalszakaszon hatszoros erőfölénnyel próbálták áttörni a német védelmet – sikertelenül. A következő hónapban az angolok tíz kilométeres szakaszon tizenhatszoros erőfölény mellett sem értek el eredményt. 1916-ban tovább folytatódtak a kísérletek az egyre mélyebb és szervezettebb

védelem áttörésére. Tovább fokozták a tűzerőt a tüzérségnél és a gyalogságnál is. Egyre nagyobb szerepet kaptak a meredek röppályájú lövegek, a tarackok és az aknavetők, illetve a jól kiépített és helyenként betonnal erősített állások rombolására alkalmas, illetve a védelem mélységében hatni képes nehézlövegek. A gyalogzászlóaljaknál növelték a géppuskák számát, és gyalogsági lövegeket is kaptak. Ennek az évnek a legjelentősebb támadását a németek indították Verdunnél. A tíz hónapig tartó küzdelemben a német csapatok mindössze 15–30 km

Anyagcsaták 1916-ban egymást követték a nagy csaták, amelyeket a hadtörténelem „anyagcsatáknak” nevezett el. Vagyis a sikert nem valamilyen hadvezéri „leleménytôl”, hanem a hatalmas lôszerfelhasználástól és az embertömegek bevetésétôl várták. A tüzérséget tovább összpontosították (70-80 löveg arcvonal-kilométerenként), és a tüzérségi elôkészítés idôtartamát is jelentôsen meg-

74


növelték (7-10 nap). A támadást a gyalogság mélyen lépcsôzött harcrendben végezte, az áttörés mégsem vagy csak kis, ún. harcászati mélységben sikerült. A hosszú tüzérségi elôkészítés ugyan hatásosan rombolta a védelmi berendezéseket, de az ellenségnek volt ideje tartalékokat átcsoportosítani és szükség esetén hátrébb újabb védelmi vonalat kiépíteni.

széles, tíz kilométer mély területet vettek birtokba, miközben elvesztettek 600 000 katonát. Ezalatt júliustól a francia és angol csapatok a Somme folyónál indítottak támadó hadműveletet, amely hasonló „sikerrel” járt, mint a német támadás, de ez 800 000 szövetséges és 538 000 német katona életébe került. Itt vetettek be az angolok egy új harceszközt, a harckocsit. A titokban ideszállított 59 „tank” 15 kilométer széles területen 2-3-as csoportokban rendszerint géppuskafészkek ellen támadott. A harckocsik bevetése sikeres volt, ám döntő változást nem hozott. A keleti fronton az orosz hadvezetés más módszerrel próbálkozott. Az 1916. júniusban indított Bruszilov-offenzíva során félmillió katonával 400 km széles arcvonalon, 30 perces tüzérségi előkészítés után 11 szakaszon indult az áttörés. A védő fél e támadással szemben nem tudott időben és minden helyre tartalékot irányítani, így az áttörés eredményesen indult. A kezdeti sikereket viszont tartalékok és hadianyag hiányá-

ban az oroszok nem tudták továbbfejleszteni. Románia mindenesetre felbátorodott az orosz támadás sikerén, és elindította támadását Erdélybe. Itt azonban nem alakult ki állásháború, a német és osztrák–ma gyar csapatok különö sebb erőfeszítés nélkül néhány hónap alatt fegyverszünetre késztették az egykori szövetségest.

KÍSÉRLETEZÉS ÉS KIMERÜLÉS

Az 1917-es év továbbra is a kísérletezés jegyében zajlott, jelentősen megváltozott politikai környezetben. Az Egyesült Államok hadba lépett az antant oldalán, Oroszország viszont fegyverszünetet kötött. Mindezek hatása azonban csak az év végén, illetve a következő évben érvényesült. A harcoló felek azonban továbbra is kísérleteztek szervezeti vál toz ta tá sok kal éppúgy, mint új harceszközök tömeges rendszeresítésével, illetve új harceljárások alkalmazásával. A nyugati fronton már tömegesen megjelentek a harckocsik, amelyek a ro-

hamozó csapatok harcrendjében kaptak helyet. Sőt megjelent egy új gyalogsági harcrend, a csoportos harcrend is. Ez azt jelentette, hogy gyalogoskötelékek a harckocsikat kísérve közelítették meg az ellenséges árkokat. Ezzel azonban még mindig csak legfeljebb az első állást tudták áttörni. A harckocsik ellen viszont megjelentek a páncéltörő eszközök, nehézgéppuskák és ágyúk. A háború talán legeredményesebb áttörése, amelyet sikerült hadmű veleti mélységűvé fejleszteni, kétségtelenül a caporettói áttörés volt. Az olaszok 1915ös háborúba lépése óta az Isonzó folyónál alakult ki állásháború, ahol már addig 11 csata zajlott le. A támadást a központi hatalmak délnyugati arcvonalparancsnoksága tervezte annak érdekében, hogy a Taglimentóig előretörve lerövidítse az arcvonalat. A főirányában támadó hadseregnél kilenc kilométeres áttörési szakaszon több mint kétszeres erőfölényt hoztak létre, és arcvonal-kilométerenként 130-140 löveget összpontosítottak.

PergŒtız Az új harceszközök mellett a harceljárásokat is megpróbálták fejleszteni, a kialakult helyzethez igazítani. Az árkokban és fedezékekben lévŒ ellenség védelmét a támadás megindulása elŒtt „rohaméretté” kellett lŒni, ami a tüzérség feladata volt. Az ún. tüzérségi elŒkészítés során pusztítani kellett a géppuskákat, az ellenség tüzérségét, és lehetŒleg jelentŒs veszteséget kellett okoz-

ni a védŒknek. Mivel minden fegyver és katona fedezékben volt, vagyis nem lehetett látni a célokat, a tüzérség a kijelölt területre – pl. árokszakaszra – lŒtt, és ha ezt folyamatosan fenntartotta, egyik lövés szünet nélkül követte a másikat, azt pergŒtıznek kezdték nevezni. A védŒkre az állandó robbanás és az ebbŒl fakadó bizonytalanság rendkívül demoralizálóan hatott.


75

76


A hegyes terepen indított támadásnál új módszert alkalmaztak: nem erőltették a magaslatok elfoglalását, hanem a völ gyekben törtek elő re. A hadművelet október 24-én erős tüzérségi és gáztámadással indult, majd két-három nap alatt áttörték az olaszok védelmét, és bevezették az üldözést. A Tagliamentót elérve módosították a célt, és a támadóknak a Piavét kellett elérniük. Ekkor azonban már lelassult a támadás, így az olaszoknak és szövetségeseiknek Piavénál sikerült megállítaniuk az előretörést. A háború utolsó éve sem adta meg a választ a nagy hadművészeti kérdésekre, a világméretű fegyveres küzdelem mégis befejeződött. A központi hatalmak orszá gai kimerültek, tartalékaik anyagi és személyi értelemben egyaránt elfogytak. A hátország nem biztosíthat-

A központi hatalmak országai kimerültek, tartalékaik anyagi és személyi értelemben egyaránt elfogytak. A hátország nem biztosíthatta többé a hadseregek működését. ta többé a hadseregek működését. Az összeomlás előtt a németek a megszűnt keleti arcvonalról átvitt csapatokkal még megpróbáltak egy utolsó nagy erőfeszítést tenni, de a március 21-én Arras közelében indult támadás április 4re kifulladt. Ezt követően az antant közös főparancsnokságának vezetésével megindult annak a támadó hadműveletnek az előkészítése, amellyel végleg átvehették a hadászati kezdeményezést. A fő csapás Amiens körzetéből augusztus 8-án indult, amelyet a németek már nem tud-

tak megállítani, és végül a fegyverszüneti egyezmény aláírására kényszerültek. A nagy háború eseményei nem adták meg a választ a feltett kérdésekre. A hatalmas veszteségek hiábavalónak bizonyultak, a „vérszivattyú” értelmetlenül dolgozott. A háború tapasztalatai alap ján azon ban szin te azon nal megindult a felkészülés az újabb megmérettetésre. Támadás vagy védelem, harckocsik vagy erődök, esetleg repülők? Az újabb nagy háború, a második világháború a szélső séges ideoló giák háborúja lett!

A cambrai-i tızhenger A cambrai-i csatában az angol harckocsikat tüzérségi elŒ készítés nélkül vetették be A támadáshoz három harckocsidandárt (378 harckocsi), két gyaloghadtestet és a siker kifejlesztésére három lovashadosztályt vontak össze 15 km széles támadási sávban. A támadó lépcsŒket 1150 löveg és aknavetŒ ún. tızhengerrel támogatta. A tızhenger összefüggŒ tızfüggöny lövését jelentette, melyet a támadó csapatok elé lŒttek és a támadás ütemének megfelelŒen helyeztek át az ellenség védelmének mélysége felé.

A támadás teljesen készületlenül érte a németeket. A harckocsik legázolták a drótakadályokat, és néhány óra alatt kijutottak a német védelem mélységébe. Az angolok is meglepŒdtek a gyors sikeren, ezért a lovasságot nem vonták elŒre idŒben, így a sikert nem tudták kihasználni. Mivel a jelentŒs veszteséget szenvedŒ gyalogság is lemaradt, a harckocsik kénytelenek voltak megállni. A németek kihasználták a támadók megtorpanását, tartalékukat elŒrevonták, és a harckocsiknak 33%-os veszteséget okozva lezárták a védelmükön keletkezett rést.


77

A z e l s ő v i l á g h á b o r ú

Recommend Documents