„Mi a nagyobb tett: kielégíteni száz vágyat, vagy egyet legyızni?” A válságkezelés társadalmi és kulturális feltételei Pálinkás József, az MTA elnöke beszéde (Elhangzott 2009. 09. 24-én a 47. Közgazdász vándorgyőlésen, Zalakaroson.)
Az idei tanév kezdetén egyetemi közönség elıtt bátorkodtam kijelenteni, hogy a válság sokak számára mentséggé vált a tehetetlen beletörıdésre, a felelısség elhárítására. Bár egy percig sem hiszem, hogy ez a bennünket sújtó válság alapjában véve gazdasági természető volna, meggyızıdésem, hogy a közgazdász társadalomnak is igen sok tennivalója akadna, és súlyos felelısség terheli azért, hogy a válságból kivezetı utat megtaláljuk. A hazai gazdaság hanyatlása, eladósodásunk és elszegényedésünk arra vall, hogy az a gazdaságpolitika, amit az ország a rendszerváltozás óta követ, elhibázott. Azok az intézkedések, amelyektıl a tulajdon szabadságát, a vállalkozók egészséges versenyét és az érvényesülési esélyek egyenlıségét reméltük, éppen ellentétes eredményre vezettek. Az esélyek szélsıséges és kilátástalan különbségéhez. Versengés helyett monopóliumok kialakulásához az egyik, kiszolgáltatottsághoz a másik oldalon. És nem többen, de évrıl-évre egyre kevesebben élhetnek idehaza a vállalkozás szabadságával, ha eltekintünk a kényszervállalkozók, a kiszervezett alkalmazottak és az adócsalásra vállalkozók tömegétıl. Akik a piacot szidják jobb- és balfelıl, elıbb fontolják meg, vajon piaci versenyben vagy politikai alkuk nyomán halmozódtak fel az elmúlt húsz évben a nagy vagyonok? És akik tönkre mentek – a magyar gazdaság százados múltra visszatekintı, kedvezı adottságokra építı, sikeres ágazatai –, azokat vajon a piaci versenyben tanúsított alkalmatlanságuk tette tönkre, vagy pedig az orra hegyénél tovább nem látó, sajátos helyzetünkre és nemzeti érdekeinkre nem tekintı, a külföldi példákból okulni képtelen gazdaságpolitika? Vajon valóban a kapitalizmus, vagy netán inkább a
1
hőbériség vonásait viseli magán az a folyamat, amelyben az állami vagyon új tulajdonosokra talált? Ételünk, ruhánk, használati tárgyaink túlnyomó részét ma már nem Magyarországon állítják elı. Az itthoni termék kiszorult az itthoni piacokról; a kereskedelmi, szolgáltató és vendéglátóipari tevékenység haszna is túlnyomó részt külföldi tulajdonosokhoz vándorol. A hazai termelésben lecsökkent a helyi hozzáadott érték részesedése.
Így a keletkezı jövedelem nagyrészt nem itthon
adózik, ha ugyan adózik. A keresı korú népesség felének nincs legális megélhetése, s így adóznia sincs mibıl. Adók híján az államkassza üres. Az állam hitelekbıl tartja fenn magát, amelyeket kamatostul ráterhel az adófizetıre. A lecsúszó középosztályt bénítja a ránehezedı adóteher, ami ellen, ha teheti, jövedelme eltitkolásával védekezik. Sokmillió szegény ember megélhetése azonban az állami támogatástól és az ingyenes vagy olcsó közszolgáltatásoktól függ. A leggazdagabbak pedig ugyancsak állami kedvezményekbıl, állami megrendelésekbıl, kormányzati kapcsolataikból élnek: privatizáció, pályázat, hitel és hitelgarancia gyarapítja vagyonukat, s szabadítja meg ıket versenytársaiktól. Gazdag és szegény a költségvetés apadó forrásait igyekszik megcsapolni. Egyetlen kiút kínálkozik, minden egyéb öncsalás, politikai hazugság – vagy statisztika. A hazai gazdaság talpraállításának elsı feltétele a hazai piacok legalább részleges visszaszerzése, külföldi partnereinkkel szembeni kiszolgáltatottságunk mérséklése. A második feltétel olyan fejlesztési stratégia kialakítása, amely a helyi forrásokra (tudás, munka, természeti adottságok) épít és azokat gyarapítani képes. Mindezzel együtt jár a hazai kis-
és
középvállalkozások
támogatása.
Többek
között
azért,
mert
teljesítményükhöz képest ezeknek nagyobb a foglalkoztatási kapacitása, s egy „új meggyezés” nem feltétlenül a több termék, hanem több értelmes munka és józan fogyasztás mentén alakulhat ki. Harmadszor pedig csökkenteni kellene a politikai indíttatású újraelosztás szerepét a magángazdaságban. Ez a demokrácia helyreállításának is alapfeltétele. Az állam kliensei és eltartottjai nem lesznek képesek a kormányzat tényleges ellenırzésére, és nem is érdekeltek a rablógazdálkodás megfékezésében. 2
Nem az a kérdés, hogy több államot vagy mégis inkább több piacot követeljünk-e, amikor megoldás után kutatunk. Lényegesen fontosabb ennél, hogy úgy állampolgárként mint tisztségviselıként követeljük az állam és a piac illetékességi körének világos különválasztását, a közszolgáltatások és magánbefektetések, a közpénzek és a magánvagyonok közötti nyílt és titkos összeköttetések felszámolását. A válság gyökerei rendkívül szerteágazóak, némelyikük hosszú évekre, sıt évtizedekre nyúlik vissza. Bizonyára többen több metszetben szólnak majd errıl ezen a konferencián. Én magam annak összefoglalására vállalkozom röviden, hogy milyen erkölcsi, társadalmi és kulturális feltételei vannak a válság megelızésének. A felelıs, a klasszikus értelemben erkölcsös viselkedés egyik legfontosabb ismérve mindig a hosszú távú érdek rövidtávú érdekkel szembeni érvényesítése volt. Ezen áll vagy bukik egy kultúra jövıje. Az emberi történelemben oly sokféle módon megjelenı erkölcs törvényeit magasabb rendő, transzcendens elvekbıl vezetik le, amikor vallási meggyızıdésen alapul. Ezen erkölcsi elvek általában hosszú távú, vagy közvetlenül nem megjelenı érdekeket szolgálnak, azaz értékek. A szekularizált társadalmak erkölcse a közösség és az egyén túlélését biztosító szabályok belsı indíttatássá, nem vitatott evidenciává tétele. Mindkettı mélyén ott van a – jogos – egzisztenciális félelem, és mindkettı egyik eszköze az autoritás. A fejlett társadalmak az utóbbi évtizedekben egyre fokozódó mértékben tértek el az ilyen értelemben vett felelıs, erkölcsös viselkedéstıl, egyre elfogadottabbá, sıt egyenesen követendıvé vált az azonnali vágykielégítésnek alárendelt fogyasztás és az ezt kiszolgáló piac modellje. Ez együtt jár a jelenbeli pazarlással, a hosszú távú következmények figyelmen kívül hagyásával, és szorosan összekapcsolódik az egész emberiség túlélését veszélyeztetı környezeti összeomlás problémájával is, azaz jövınk felélésével. A fejlett társadalmak fiatal nemzedéke nem érti az egzisztenciális fenyegetettség fogalmát, és helyzetébıl adódóan könnyen elfogadja az autoritás ellenségeinek hangzatos érveit. A véleményformáló értelmiség - ha ugyan van még ilyen – , vagy illúziói által
3
félrevezetve, vagy éppen ezen érvek „udvari beszállítójaként” lelkesen asszisztál mindehhez. A közgazdaságtan elméletek sokaságát produkálta. Matematizált modelljei és részterületei a szellemi élet érdekes kísérletei a társadalom – elsısorban a gazdaság – folyamatainak leírására, bár a kívülállók számára gyakran keltik az elméletieskedés benyomását. Az elmúlt 20 évben – az Amerikai Egyesült Államokból kiindulva – a bankszakma növekvı mértékben támaszkodik a tudomány (a matematika, a fizika, a matematikai statisztika, a statisztikus fizika és a hálózatkutatás) eredményeire elsısorban a kockázatelemzés (várható veszteségek modellezése és árazása), és új termékek területén. A válság egyik tanulsága éppen ezeknek a modelleknek a korlátai, mondhatni kudarca „háborús” körülmények között, ami nem a tudomány szerepét kérdıjelezi meg, hanem arra mutat rá, hogy tudományra és good governance-re – józan észre és erkölcsre – együtt van szükség a fenntartható üzleti sikerhez és a jól mőködı államhoz egyaránt. A közgazdaságtan jelenlegi kanonizált és vulgáris tanai egy a jelenleginél jóval egyszerőbb helyzet, egy lineáris világ lenyomatai. Az Adam Smith-i „láthatatlan kéz” – ma nyugodtan mondhatjuk mítosza – valóban sok mindent elrendezett, amíg a gazdaság és a társadalom szereplıi: • Nagyjából tisztában voltak az áruk és szolgáltatások tényleges értékével. • Nagyjából tudták, hogy mit cselekszenek • Nagyjából belátták cselekedeteik következményeit • Viszonyaik személyesek voltak: a jó vagy rossz, amit tettek közvetlen, személyes következményekkel járt. Az alábbiakban hadd illusztráljam ezt egyszerő példákkal, és néhány, a Vándorgyőlés tisztelt résztvevıinek tudásához talán közelebb álló, ámbár közismert példával. Van-e önök között valaki, aki megvenné a rohadt almát a piacon? Próbálkoznának-e azzal, hogy rohadt almát adjanak el a piacon? A pórul járt vevık 4
soha többé nem vásárolnának ugyanott almát. Kis károkozás, azonnali visszacsatolás – mőködik a „láthatatlan kéz”! Ha azonban a szereplık lényegében nem ismerik az áruk és szolgáltatások értékét, mert már az áruk és szolgáltatások mibenlétét sem ismerik, ugyanakkor maradék éleslátásukat is elhomályosítja az eredeti szerepébıl – áruk és szolgáltatások cseréjét megkönnyítı általános csereértékes – mára önálló, szinte kizárólagos értékké vált pénz megszerezésének lehetısége, nos, ekkor a „láthatatlan kéz” nem mőködik. Hasonló példákat sorolhatnánk az amerikai jelzálogkölcsön-piacról, ahonnan elindult a válság, amely azután átterjedt a többi pénzügyi területre, majd a reálgazdaságra is. A józan észnek ezen a másfajta piacon is meg kellett volna szólalnia: abszurd, hogy egy huszonöt év alatt a tulajdonomba kerülı lakás törlesztırészlete alacsonyabb, mint a soha tulajdonomba nem kerülı lakás bérleti díja. A vevı éleslátását a szerzés lehetısége homályosítja el, az eladó ingatlanügynöknek eladásokat kell produkálnia, semmilyen személyes felelısséget nem vállal és nem érez. Morális kérdések meg sem fordulnak sem a vevı sem az ügynök fejében. Az idık folyamán a hitelezési feltételek egyre inkább fellazultak. Ebben számos gazdasági ok közrejátszott, fıként a magas növekedést erıszakoló profitéhség, a gyors meggazdagodás egyéni illúziója, és a szavazatmaximáló politikai közvetlen megjelenése. Technikai értelemben – s itt aligha vitatható e technikák kidolgozóinak, a közgazdászoknak a felelıssége – jelentıs szerepet játszott a securitization-nek (értékpapírosításnak) nevezett technika elterjedése, amelyrıl feltehetıen nem tılem hallanak elıször az itt ülık. A securitization-nek az volt az eredeti értelme, hogy az ingatlanhitelezésben lekötött óriási összegeket a követelések értékesítése révén felszabadítsa, a bank további hiteleket tudjon nyújtani, és a piacon általában növekedjék a likviditás.
5
A lavina egyre dagadt, a jelzálog hitel-csomagok vásárlói közé tartoztak pl. a nyugdíjalapok is, amelyek kockázatvállalását törvények korlátozzák, de ezeket – közgazdászi-jogi asszisztenciával az úgynevezett hitelderivatívák segítségével megkerülték. A derivatívák teljes bruttó tömege 2007-re elérte a világ teljes össztermékének 20-szorosát! A szereplık egymást biztosítják körbe, vagyis valójában önmagukat. Az ügyleteken mindenki jól járt. A jelzálog-bróker a volumennel arányos díjat kapott, a bank a csomagolásért szintén. A biztosító elhitte, hogy ezek a csomagok abszolút biztonságosak, így gyakorlatilag a nulla kockázat vállalásáért kapja a biztosítási díjat. A nyugdíjalap jobban keresett, mintha a hagyományos befektetési eszközökbe, a kincstárjegyekbe fektette volna be a pénzét. Ezért mindenkinek az volt az érdeke, hogy az üzlet tovább pörögjön, a lavina egyre dagadjon. Hogy a mesterséges keresletet fenntartsák, egyre szélesebbre kellett tárni a hitelezés kapuját, egyre rosszabb adósok is kaptak hitelt. Meddig lehet ezt a buborékot fújni? Amíg az árak felfelé mennek, nem lehet veszteni a jelzáloghitelezésen, hiszen a biztosíték ára nı. Pl. veszek egy házat 1 millió dollárért, egy év múlva elvesztem az állásomat, ki kell lépni a kölcsönbıl, eladom a házat 1,1 millióért, kifizetem a bankot és még marad is pénzem. Ha viszont a trend megfordul, a nagyszámú rossz adós közül egyre többen lépnek ki a kölcsönbıl, túlkínálat alakul ki az ingatlanpiacon. Ennek az elsı jelei 2006-ban jelentkeztek Amerikában. Szeretnék a példák nyomán felvetni három szempontot: Az egyik a társadalmi hasznosság kérdése. A tiszta piacgazdaság elmélete – Adam Smith leegyszerősítve – abból indul ki, hogy ha egy termékre van kereslet, akkor az hasznos a társadalom számára. Ma azonban sokan vélik úgy (pl. Lord Turner, az angol PSZÁF elnöke), hogy némely banki terméknek (pl. a komplex derivatíváknak) nincs valós társadalmi haszna – a bank profitját leszámítva – és ezért célszerő ezeket korlátozni.
6
A másik a profit és erkölcs szempontja. Leszámítva az elmúlt tíz évben megjelent CSR (corporate social responsibility) tevékenységet, amiben nem kevés az álszentség, adott a dilemma: Hol a határa a nyereségérdekeltségnek és hol kezdıdnek az erkölcsi korlátok, a hosszabb távú fenntarthatósági megfontolások? Lehet-e korlátja a tıkekoncentrációnak, a nyereségérdekeltségnek, az abszurd menedzseri, köztük banki bónuszoknak? Ugyanezen probléma egy másik vetülete a banki nyereségérdekeltség és a fogyasztói nyereségérdekeltség viszonya, ha tetszik a profit és a fogyasztóvédelem konfliktusa, azaz hol végzıdik a bank, és hol kezdıdik az ügyfél felelıssége. A harmadik szempont az állam és a piac új viszonya, vagy inkább az államok és a piacok viszonya. A fenti és további dilemmák új megvilágításban vetik fel a kérdést, hogy mi legyen az állam szerepe a piacgazdaságban. Mi legyen az államok szerepe a globális piacgazdaságban? A mostani válság azt is megmutatta, hogy a piacot nem lehet „magára hagyni”, mert „tud” önpusztító lenni, másfelıl a „túl sok állam” komoly hatékonyságromlást eredményez a forrásallokációban, gyengíti az innovációs képességet, stb. Engedjenek meg egy rövid kitérıt, amely nem felmentést kíván adni az elkövetett súlyos morális és szakmai hibákra, hanem azt törekszik megvilágítani, hogy milyen különös helyzettel állunk szemben az élet minden területén. Ha tanult embereket kérdezünk a világ nagy problémáiról, rendszerint felsorolják a jól ismert gondokat: szegénység, éhség, energia- és vízhiány, klímaváltozás. Én úgy vélem, hogy a legeslegnagyobb fejtörést mégis az okozza, hogy a világunk a legtöbb ember számára átláthatatlanul bonyolulttá vált. Egy új problémával, a komplexitás problémájával nézünk szembe. Nyilvánvaló, hogy az emberiségnek nincs annyi forrása, hogy minden nyomorúságot egyszerre szüntessen meg. A megoldáshoz egyszerre kell ismernünk és kezelnünk azt a három legnagyobb komplexitást hordozó rendszert, amelyhez közünk van: a természetet, gazdaságunkat és társadalmunkat. A komplex rendszerek általános tulajdonsága, hogy az egyszerő determinizmus elvesztette az értelmét: minden cselekvésnek egy helyett számos következménye van, ezek közül
7
több szándékolatlan, és csak sokára jelentkezik. Minden lépés elıre nem látott költséggel, kellemetlenséggel jár, vagy más problémáktól vonja el a forrásokat. Ezért az egyik legnagyobb elıttünk álló feladat az, hogy meg kell tanulnunk tájékozottan dönteni a komplex rendszerekben. Sok döntésünket felületes ismeretek, „power point”-os elıadások és szavazattöbbség alapján hozzuk meg – anélkül, hogy alaposan ismernénk cselekedeteink következményeinek teljes spektrumát. Másrészt ezeknek a problémáknak a bonyolultsága gyakran megbénít bennünket: arra késztet, hogy semmit se csináljunk, vagy olyan változásokat vezessünk be, amelyek több kárral járnak, mint haszonnal. Addig, amíg nem értjük meg minden ízében azt a komplex világot, amelyben élünk, és nem fejlesztünk ki egy komplex környezetben mőködı döntéshozatali rendszert, nem szabadulhatunk ezektıl a problémáktól, de sok másiktól sem. A tudomány mővelıi számára nemcsak lehetıség, hanem kötelesség is, hogy feltárják sokszorosan összekapcsolt világunk törvényeit és mőködését. Bár évtizedek óta éreztük, hogy a természet szorosan összefüggı rendszerei megváltoztatják determinisztikus világképünket, nem voltak eszközeink és adataink a tanulmányozásukhoz. Nagy kérdés, hogy mikor jutunk el a komplexitás megértéséhez. Jelenleg tehetséges fiatalok soksága sereglik erre a tudományterületre. Ezzel egyidejőleg egyre inkább vagyunk képesek követni, hogy mi zajlik társadalmi és gazdasági rendszereinkben. A komplexitást szabályozó törvények megismerése döntı lesz az emberiség jövıje szempontjából. Visszatérve a válság kérdésére egy lényeges és bizonyára kényes kérdést kell felvetnem. Az angolszász szakirodalom „moral hazard” néven ismeri a problémát, magyarul talán erkölcsi kockázat-nak nevezhetnénk. A kérdés – leegyszerősítve – a túl nagy bankok bekalkulálják-e üzleti/kockázatvállalási döntéseikbe, hogy az állam úgyis megmenti ıket, ha bajba jutnak. Ha a „too big to fail” érzése eluralkodik, akkor jöhet igazán a nagy összeomlás. A „moral hazard” legismertebb intézményei közül bizonyára ismernek jónéhányat, a hivatásos közgazdász szakma mégis alig adott 8
jelzéseket a rejtett veszélyekrıl, a szabályozás semmit nem tett ennek az árnyékbankrendszernek a lebontásáért, és semmit nem értett meg a rendszer kollektív viselkedésének a veszélyeibıl. A válságért kétségtelenül a nagy derivatív kereskedık viselik a fı felelısséget. A Wall Street futószalagon gyártotta az átláthatatlan, nem ellenırzött „termékeket”. A világban kialakult egy meglehetısen ellentmondásos értékrendszer. A nagy összegeket mozgató, a munkájuk felelısségét nem – csupán a „hatékonyság” és a koncentráció lázában égı befektetık, bankárok és brókerek ellentmondásos értékrendje jelentıs mértékben teret nyert a józan többség, fıként a felnövekvı nemzedék
értékrendjében.
Egyszerő
szavakkal
nevezhetnénk
ezt
globális
felelıtlenségnek és globális kapzsiságnak is. Megnyilvánult ez számtalan dologban: • Növekvı ingatlanárak: a társadalom automatikusan gazdagszik – egy ideig. • Hitel: az elırehozott fogyasztás lehetıségét teremti meg. Abszolút szükséges, amíg ezzel új erıforrásokat hozunk létre, de káros, amikor a mértéket nem ismerı, instant vágykielégítést támogatjuk. • Az egyik iparág mesterséges felpumpálása nem lehet a gazdaság motorja. A fogyasztás nem haladhatja meg tartósan a termelékenység növekedését. • A politika, a lobbik és a bankok az otthonteremtés támogatásának ürügyén létrehoztak egy olyan mechanizmust, amelybıl gigantikus pénzeket pumpáltak ki. • A közönség boldogan elhitte, hogy a Wall Street varázslóinak köszönhetıen erıfeszítés nélkül azonnal ölébe hull a ház, az autó és bármi, amit megkíván. • Az ingatlanokból felszabadított likviditás óriási keresletet tett lehetıvé a fogyasztási cikkek piacán és megnövelte az értelmetlen fogyasztást. • A piacok degenerációjának egyik összetevıje az üzleti iskolákban és közgazdasági karokon tanított torz embermodell (homo eoconomicus) és a láthatatlan kéz mítosza által nyújtott erkölcsi önfelmentés.
9
• A felelıtlenség és mohóság dáridójának globális válsággal fizetjük meg az árát. A jelzálogpiaci válság története tele van a rövidtávú érdek vak érvényesítésével a hosszabb távú stabilitás rovására, mind a bankok, mind a lakosság, mind a politikusok részérıl. Vegyük észre, hogy a hatalmas bankok és vállalatok akkora gazdasági és politikai felfordulást okoznak a csıdjükkel, amit egyetlen társadalom sem tud elviselni, így lényegében kényszerítik a társadalmat, hogy kiváltsa ıket bármilyen mértékben felelıtlen viselkedésük következményeibıl is. A moral hazardnak ez a szintje már egyenértékő a társadalom túszul ejtésével. Másfelıl, ha a felelıtlen adósok száma elér egy bizonyos szintet, akkor tömeges csıdjük és kilakoltatásuk olyan politikai nyomást gyakorol, ami szintén vállalhatatlan, ily módon ık is kikényszerítik a társadalom normális, felelıs, megtakarító részének a segítségét. A fentiekben az amerikai jelzálogpiac torzulását használtam példának. A magyar gazdaság és a politika döntéshozóira tartozik a magyarországi jelenségek néven nevezése és a következményekkel való számolás. A tudomány, köztük a közgazdaságtan akkor jár el tudományhoz méltóan, ha kíméletlenül rávilágít ezekre is. Legyenek aktív közremőködık ebben!
10
