A VALLÁS KIALAKULÁSÁRÓL ÉS FEJLŐDÉSÉRŐL KÖZÉRTHETŐEN

A VALLÁS KIALAKULÁSÁRÓL ÉS FEJLŐDÉSÉRŐL KÖZÉRTHETŐEN Tartalomjegyzék: Az istenimádás gyökerei A vallás fejlődésének korai szakasza A kísértettiszteletek Bűvtárgyak, szerencsetárgyak és varázslás Bűn, áldozás és vezeklés Az ima fejlődése Sámánizmus – javasok és papok A vallás fejlődésének későbbi szakasza A vallás társadalmi problémái Az ember által megtapasztalható vallás A vallás valódi természete A vallásos hit alapjai A vallásos tapasztalás valósága

Az istenimádás gyökerei (85.) Az emberek sok mindent imádtak a földön, beleértve saját magukat is. Az imádat első tárgya a kő volt. A kövek imádatát a hegyek imádása követte; az emberek úgy hitték, hogy istenek lakoznak a hegyekben. A növényeket azért imádták, mert bódító hatással rendelkeztek – a szeszt még mindig „spiritusznak” nevezik. A csírázó magokra félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek, és számos növényt tiszteltek a gyógyító ereje miatt. A fák tiszteletének mai emléke a májusfa, a karácsonyfa, valamint a fán „lekopogás” babonája. Az ősi emberfajták mélyen tisztelték az állatokat, a földet, a levegőt, a tüzet, a vizet, a forrásokat, a folyókat, a szivárványt, a szelet, a felhőket, az esőt, a jégesőt, a mennydörgést és a villámlást. Idővel kialakult a hold, a csillagok és a nap istenítése is. Egyes civilizációk annyira tisztelték a napot, hogy róla nevezték el a hét első napját; napimádatból lett a mitraizmus, a legnagyobb misztériumkultusz, mely később komoly hatást gyakorolt a kereszténységre. Némely kultúrában az emberek mélyen tisztelték az elmebetegeket, az epilepsziásokat, a papokat, a királyokat és a prófétákat. A meghalt törzsfők némelyikét isteni személlyé tették; később a tisztelt embereket szentté avatták a haláluk után. Az ember ember általi imádata akkor érte el a tetőpontját, amikor a világi uralkodók azt hirdették magukról, hogy ők az istenek leszármazottai. A hatodik elmeszellem-segéd mindvégig munkálkodott s folyamatos istenimádati késztetést fejtett ki az emberben. Amint bölcsesség és elmélyült gondolkodás veszi át az imádat irányítását, megkezdődik az igazi vallás kialakulása. Amint a bölcsesség lesz a meghatározó irányító tényező, az istenimádók a természetimádástól a természet Teremtőjének imádása felé fordulnak. Az evolúciós vallás a halandó ember hasonlatosságára teremti meg az isteneket, míg a kinyilatkoztatott vallás arra törekszik, hogy a halandó embert az Isten képére és hasonlatosságára alakítsa. A vallás fejlődésének korai szakasza (86.) A fejletlen emberek folyamatos veszélyben éltek. A túlélésért folytatott küzdelmük olyan dolgoktól függött, melyeket nem ők irányítottak. A legkorábbi idők embereinek életében olyan nagy szerepe volt a véletlennek, hogy az emberek állandó aggódás közepette éltek. A legtöbb ember erőszakos halált halt; a természetes halál olyan ritka és szokatlan dolog volt, hogy az emberek úgy hitték, hogy szellemek okozzák. A természeti erőkkel szembeni tehetetlenség arra sarkallta a korai idők emberét, hogy magyarázatot keressen a természetfeletti jelenségekre. A halál utáni életben való hit akkor kezdett megjelenni, amikor több ember is az elhunyt törzsfőről álmodott. A lélek létezésében akkortól kezdtek hinni, amikor megfigyelték, hogy az élő teremtményeknek van lélegzete, de a holtaknak nincs; úgy képzelték, hogy a lélegzet kísértetszellemként él tovább a halál után. Minden megmagyarázhatatlan eseményt a testetlen szellemeknek tulajdonítottak.

A fejletlen emberek úgy gondolták, hogy a lélek képes elhagyni a testet ájulás, alvás, kóma, a halál beállta vagy tüsszentés alkalmával. Az álmokat a lélek által megélt valós kalandoknak hitték. Az emberek úgy tartották, hogy a testtelen lelkek állatokba és tárgyakba is képesek beköltözni. Féltek az árnyékoktól, és a tükrökre babonás tisztelettel tekintettek. A kísértetfélés vallása vezette az embereket arra a felfogásra, hogy valamiféle szellemvilág uralja az emberi sorsot és hogy az ember képes lehet megbékíteni a szellemeket azáltal, hogy megfelelő személyes viselkedési formát választ. A szűnni nem akaró félelmeiket szertartások révén enyhítették, mert úgy gondolták, hogy így kézbe vehetik a saját sorsukat. A kósza kísértetek felingerlésének elkerülését biztosító intézkedésekbe vetett hitből fejlődött ki a helyes és a helytelen dolgok közötti különbségtétel. E szerény kezdet vezetett el végül az emberi etika megszületéséhez. A halandói elméknél végre megindult a felkészülés az igaz szellemerők befogadására, vagyis az Istennek az emberben lakozó részének befogadására, mely isteni rész szüntelenül azon munkálkodott, hogy az istenfélést az Isten iránti szeretetté alakítsa. A kísértettiszteletek (87.) Az ősi idők embere azért félt a haláltól, mert a halál egy új kísértet létrejöttét jelentette. Úgy hitték, hogy a kísértetek természetfölötti erővel rendelkeznek, de nincs természetfeletti intelligenciájuk. A kísértetek megtévesztésére irányuló próbálkozások számos furcsa viselkedési forma kialakulásához vezettek, melyek némelyike még ma is megvan. Egyesek ma is úgy képzelik, hogy kifelé mutatott jámborsággal elnyerhetik az Isten kegyét. A fejletlen emberek úgy gondolták, hogy a feldühített kísértetek bajok és szerencsétlenség okozói. Kerülték az olyan házakat, ahol haláleset történt, és e szokás miatt a régi idők törzsei nemigen létesítettek állandó településeket. Az emberek azért tartottak csöndes virrasztást gyász alkalmával, hogy távozásra bírják a kísértetet. Az özvegyasszonyokat néha élve temették el a halott férjükkel, és szolgákat is temettek az urukkal együtt. Néha hónapokat töltöttek gyászban, tétlenségben. Szerszámokat, fegyvereket és más vagyontárgyakat semmisítettek meg annak érdekében, hogy a kísérteteknek juttassák. A régi idők temetési szokásaira hatalmas mennyiségű erőforrást pazarolt el az ősi ember, és nagy előrelépést jelentett az, amikor az öröklés gyakorlata felváltotta az elhalt személy vagyona elégetésének és eltemetésének szokását. Megérzés, jövőbelátás, asztrológia, varázslás és sok egyéb fura szokás alakult ki a régi idők emberének azon próbálkozásaiból, hogy becsapja a kísérteteket. A gyerekeket sötétedés után nem engedték ki, az emberek féltek ásítani, és megjelentek fallikus kultuszok is. A nőket elfátyolozták. A művészetek nem fejlődtek, mert az emberek attól féltek, hogy a szépség felkelti a kísértetek irigylését. A kísértetkultusz szertartásait a balszerencse elhárítása érdekében dolgozták ki. Később az emberek a kísértetek megvesztegetésével igyekeztek biztosítani a jószerencsét; az emberek még ma is hajlamosak alkudozni az istenséggel. Az átkozódás és az ujjak keresztbe tétele az ősi idők kísértetkultuszaihoz tartozó szertartások maradványai. A történelem során a kultuszoknak voltak pozitív és negatív hatásai az emberi civilizáció fejlődésére. A kultuszok azért hátráltatják a társadalmi fejlődést, mert kitartanak a szertartások mellett; a bölcselet fejlődését megbéníthatják, de segíthetik is. A kultuszok (tiszteletfajták) alkotják azt a szilárd vázat, melyet a személyes szellemi tapasztalás mint élő test körülnő. Bűvtárgyak, szerencsetárgyak és varázslás (88.) A bűvtárgy-kultusz alapja az a hiedelem, hogy a szellemek képesek tárgyakba, állatokba vagy emberekbe költözni. Az ősi időkben bűvtárgyi jellegük volt a tűzhányóknak, az üstökösöknek, a köveknek, a tűznek, a szent folyóknak, a fáknak, a növényeknek, a gyümölcsöknek, az állatoknak, a hét napjainak, a számoknak, a köpetnek, a hajnak, a körömnek, a koponyának, a köldökzsinórnak, a fogyatékosoknak, az elmebajosoknak, a bódító hatású anyagoknak, a mérgeknek, a csontoknak, a tűzhelyeknek, az oltároknak és a templomoknak. Számos furcsa hagyománynak, szokásnak van bűvtárgy-kultusz eredete. A pénteket szerencsétlen napnak tartották. A három és a hét szerencsés szám volt, a tizenhárom viszont szerencsétlen. Amikor valamely állatból fétis lett, az állat megevését tiltó tabu alakult ki. A lángelmék fetisizálásának megjelenésével a tehetségesebbek gyakran csalás útján tettek szert a többi ember felett hatalomra és tekintélyre. Az

izraeliták úgy hitték, hogy az Isten szelleme ténylegesen is a kőoltáraikban lakozik. A szentek és a hősök csontmaradványait még a mai időkben is babonás tisztelet övezi. Varázserőt tulajdonítottak az emberi húsnak, a tigriskaromnak, a krokodilfognak, a kígyóméregnek, a csontoknak, a testváladékoknak, a képmásoknak, a fekete macskának, a vesszőknek, a doboknak, a harangoknak és a csomóknak. A neveket oly nagyra becsülték, hogy sok ősi embernek két neve volt: egy szent név, melyet igyekeztek titokban tartani, és egy másik név mindennapi használatra. Mózes úgy próbálta szabályozni a héberek bűvtárgy-kultuszát, hogy tiltotta a képmások készítését. Ez visszafogta ugyan a bűvtárgyi kultuszt, azonban erősen hátráltatta a művészet és a szépség élvezetének fejlődését. Mózesnek ez a fétisellenes törvénye maga is fétis lett. Bűvtárgyi jelleget kaptak egyes szavak is, különösen azok, amelyeket az Isten szavának tekintettek. Amikor a tantételekből fétis válik, akkor vakbuzgóság, intolerancia és fanatizmus kialakulásához vezetnek. A szent könyvekből fétis lett, és a bűvtárgyi kultusz egyik formája az is, amikor az ember felcsap egy könyvet s onnan próbál tanácsot venni, ahol a könyv éppen kinyílt. A totemizmus a közösségi és a vallási szokások keveréke volt. A totemeket mára már nagyobbrészt felváltották a zászlók és az egyéb nemzeti jelképek. A mai idők fétisei közé tartoznak a papi jelvények, a királyok jelképei, és a közvélekedés is. A múltban a javas emberek, a papok és a sámánok az egész törzs érdekében gyakorolták a közösségi varázslást. A boszorkányok, a boszorkánymesterek és a varázstevők magánjellegű varázslást végeztek, mellyel az ellenségeiknek rosszat, maguknak pedig jót akartak. Varázserőt tulajdonítottak az énekeknek és a ráolvasásoknak, de a taglejtéseknek, a táncoknak és az utánzásnak még inkább. A varázslás révén gondolták biztosítani a jövőbelátást. A varázslás komoly hatással volt a fejletlen emberekre, akik annyira féltek a varázslatok erejétől, hogy néha a saját félelmük végzett velük. Az ősi varázslás egyfajta gubóként szolgált a kifejlődő modern tudomány számára. A ráolvasásokból imák lettek, az asztrológiából csillagászat, a varázserejű számok tanulmányozása pedig elvezetett a matematika tudományához. Az olyan szavak mint megigézett, megszállottság, sugalmazás, szellemes, villámsújtott, elbűvölő, csodálkozó mind a varázserővel bíró szellemekbe vetett hitben gyökereznek. Babonaságok még a mai, civilizált emberek elméjében is jelen vannak; az emberiség csak lassan hagyja maga mögött a varázslást. Bűn, áldozás és vezeklés (89.) A fejletlen emberek úgy hitték, hogy a szellemeknek örömet okoz az emberi szenvedés, és hogy az istenek kegyének elnyerése attól függ, hogy bizonyos dolgokat megtesznek-e avagy tartózkodnak azok megtételétől. E hiedelem vezetett el a tabuk megszületéséhez. A tabuból később a vallás csinált bűnt; kialakult a bűn megvallása, a lemondás és az áldozás. Az emberek böjtöléssel, önmegtartóztatással, önként vállalt szegénységgel és önkínzással próbálták megvásárolni az Isten kegyét. A legkorábbi áldozások közé tartozott a haj kitépése, a fogak kiütése, az ujjak levágása és egyéb testcsonkítások. Az emberek hálából és az adósságuk rendezése érdekében áldoztak az isteneknek. Az áldozási helyettesítés eszméje később a vezeklés tanává fejlődött – ez az istenség nemtetszése elleni biztosítási politika volt. Az emberevés egykor csaknem általános dolog volt, mely társadalmi, gazdaság, vallási és katonai célokat szolgált. A szangik emberfajták kannibálok voltak, a tisztább vérű andonfiak, a nodfiak és az ádámfiak azonban nem. Az emberevést tiltó dalamatiai tabu elterjedt az egész világon, és a kannibalizmus jórészt kikerült az általános szokások köréből azt követően, hogy az áldozati emberhúst felajánlották táplálékul az isteneknek. Az emberáldozás többféle változáson ment keresztül, így például lett belőle állatáldozás, száműzetés, templomi prostitúció, templomi szüzek szolgálata, véreztetés, testcsonkítás, körülmetélés, kasztrálás, a testrészek kilyukasztása, tetoválás és sebzés. Mózes úgy próbált meg véget vetni az emberáldozásnak a héberek körében, hogy kitalált egy váltságdíj-rendszert, melynek haszonélvezői a papok lettek. A váltságfizetés, a kiváltás és a szövetségkötés gyakorlatából fejlődtek ki a mai szentségszertartások. A régi idők imái a szellemvilággal kötött egyfajta kezdetleges csereügyletek voltak, de legalább megmutatták az emberiség fejlődését annyiban, hogy az ember eljutott odáig, hogy üzletelni mer az Istennel.

Sámánizmus – javasok és papok (90.) A szertartások egyre összetettebbé válásával az emberek kezdték úgy hinni, hogy kizárólag a javasok és a sámánok képesek kapcsolatba lépni a szellemvilággal, és ezzel a vallás másodkézből való (közvetett) tapasztalássá vált. A megszokottól eltérő viselkedést szellemi megszállottságnak tudták be s emiatt a vallási vezetői szerepre való alkalmasság jelei között tartották számon az epilepsziát, a hisztériát és a paranoiát. Némely sámán közönséges csaló volt, de sokan tényleg úgy gondolták, hogy valamilyen szellem lakozik bennük. Az ember a sámánok segítségével igyekezett csökkenteni az élettel járó veszélyeket. A sámánok esőcsinálásra, gyógyításra és bűnesetek felderítésére is szakosodtak. A sámánok erősen hittek a véletlennek mint a dolgok rejtett hátterét megmutató eszköznek a szerepében. Gyakran hívták segítségül a véletlent valamely döntés meghozatalában: e szokás a mai kiszámolós mondókákban él tovább. A sámánmesterség eszköztárába tartozott az asztrológia, az álomfejtés, a holtakkal való kapcsolatfelvétel és a jövendőmondás is. A sámánok voltak az első arisztokraták, mert elérték, hogy mentesüljenek minden törzsi korlátozás alól. Gyakran működtek gyógyítóként és sebészként is. A nyilvánvaló okokkal nem magyarázható sérüléseket és betegségeket kísértetek hatásának, varázslásnak vagy a tabuk megszegésének tudták be. Az ősi ember erősen félt a betegektől, mert azt hitte, hogy a szenvedő ember valamivel kivívta a szellemek nemtetszését. A betegségeket egyebek mellett énekléssel, kiabálással, kézrátétellel, ráleheléssel, a test dögönyözésével, érvágással, gőzfürdőkkel, dobolással, koplalással, diétával és purgálással igyekeztek kezelni. Az ismeretlentől való babonás félelem és a nem látható dolgoktól való rettegés egyfajta tartóállványzatot jelentett az Istenről alkotott emberi fogalmak fejlődésében. A sámánokból végül a mai idők papjai lettek. A papok sokat tettek a tudományos fejlődés késleltetése érdekében, azonban hozzájárultak a civilizációs viszonyok megszilárdulásához is és néha felbecsülhetetlenül értékes szerepet töltöttek be a magasabb rendű valóságok felé vezető út kijelölésében. Az ima fejlődése (91.) Az ősi ember gyakran imádkozott élelemért, menedékért és esőért. Az anyagi javak iránti imádkozás az ima eltorzítását jelenti, azonban ez bátorította a fejletlen embereket arra, hogy a létszükségleti dolgokat etikus eszközökkel szerezzék meg. Igazi imáról csak akkor beszélhetünk, ha az imádkozó felismeri, hogy az Isten személy. Az ima hozzájárul a közösségi, az erkölcsi és a szellemi értékek megőrzéséhez. Az ima nem más, mint szellemi módszerrel vegyített lélektani eljárás, mely segíti a vallásos érzület fejlődését. Arra készteti az embereket, hogy két irányban keressenek segítséget: anyagi segítségért az elméjük tudatalattijához, ösztönzésért és útmutatásért pedig a tudatfelettijükhöz forduljanak. Az ima cselekvésre való késztetés legyen, mintsem pótcselekvés. Az ima hatására gyakran tartós változás megy végbe az imádkozó személyben. Az ima jótékony hatással van az egészségre, a személyes boldogságra, az önuralomra, a közösséggel való harmonikus viszonyra és a szellemi fejlődésre. Az Isten nem oldja meg az ember nehézségeit, viszont bölcsességet és erőt ad, ha az ember hajlandó eltökélten szembenézni a problémáival. Az Igazítóval való kapcsolatteremtést segítheti a meditáció, de még inkább segíti a mások irányában teljesített szeretetteljes segédkezés. A vallásos tapasztalás olyan előnyöket hozhat az egyénnek, mint jobb egészségi állapot, hatékonyabb elmeműködés, a vallási tapasztalás közösségi megosztása, elmélyültebb Isten-tudat, valamint az igazság, a szépség és a jóság teljesebb felismerése. Az igazi ima voltaképpen önkéntelen Isten-tudat, az ember bensőséges közössége az Alkotójával. A szavak szerepe kevéssé lényeges az imában, mert az Isten a hozzáállásra válaszol, nem a szavakra. A hatékony imádkozáshoz az embernek figyelembe kell vennie a hatékony kérelmezés törvényeit. A hatékony imához az kell, hogy a kérelmező: őszintén és bátran nézzen szembe a problémáival; a probléma megoldásában már kimerítette minden egyéb emberi lehetőségét; mondjon le az elméje minden vágyáról és a lelke minden sóvárgásáról a szellemi növekedés átformáló befogadása javára; döntsön őszintén az isteni akarat megcselekedése mellett; ismerje fel az Atya akaratát és váltsa tettekre azt; imádkozzon isteni bölcsességért; rendelkezzen élő hittel.

A vallás fejlődésének későbbi szakasza (92.) A vallás a természetimádástól a kísértet-tiszteleten át a bűvtárgyi hitig fejlődött. A történelem során a félelem volt az alapvető vallási hajtóerő, azonban a civilizáció fejlődésével a félelmet átalakítja a hódolat és a megbánás. Nem bölcs dolog túlságosan felgyorsítani a vallási gyarapodást. A vallás ragaszkodik az erkölcsökhöz; a hagyományok szentté válnak; az egymást követő nemzedékek félnek elvetni azt, amit az elődeik szentnek tartottak. Nem az evolúciós vallás határozza meg az erkölcsiséget, hanem inkább az erkölcsiség szabja meg a vallási formákat. Amit ma erkölcstelennek tartunk, az a történelemben egykor elfogadott lehetett. A vallás sokféleképpen hátráltatta a társadalmi fejlődést, viszont vallás nélkül nem jöhetett volna létre szilárd erkölcsiség vagy értékes civilizáció. A vallás biztosította a bölcsesség elérését lehetővé tevő fegyelmet és önuralmat. A tudománytól eltérően az evolúciós vallás nem gondoskodik a tévedései kijavításáról. Csak két dolog képes a vallási dogmák leépítésére: a fejlődő erkölcsök nyomása és a rendszeresen ismétlődő kinyilatkoztatások. A kinyilatkoztatott vallásnak és az igazi tudománynak tovább kell munkálkodnia az evolúciós vallás finomításán, azonban a kinyilatkoztatás nem távolodhat el nagyon annak a kornak a gondolatvilágától, melyben közreadatik. Az evolúciós vallás az ember válasza a szellemi világra; a kinyilatkoztatott vallás a szellemvilág válasza az ember igazságkeresésére. A kinyilatkoztatást mindig korlátozza az ember befogadóképessége. Számos vallási kinyilatkoztatásra került már sor, de közülük csak öt bírt korszakos jelentőséggel: a Bolygóherceg eljövetele, Ádám és Éva küldetése, a Melkizedek-féle tanítások, Jézus tanításai, valamint az Urantia írások. Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás különbözik minden korábbi kinyilatkoztatástól, mert nem egy személy munkája, hanem több személy közös munkájának eredménye. Az emberek szívében ösztönszerű vágyakozás él a kívülről jövő segítség iránt. E késztetésnek a rendeltetése az, hogy segítse a Bolygóherceg és az Anyagi Fiak és Leányok munkáját. Az emberek mindig hódoltak a vezetőik előtt, néha még e vezetők tanításainak kárára is. Száz és száz vallási vezető tevékenykedett már a bolygónkon, akik olyan szilárd pontként szolgáltak, melyekhez a kinyilatkoztatás emelőrúdjai a társadalmak felemelése érdekében nekifeszülhettek. Új vallásokat nem lehet kitalálni; azok vagy kialakulnak, vagy hirtelen kinyilatkoztatják őket. Jók a vallások akkor, ha közelebb viszik a halandókat Istenhez és általa a halandók megismerik az Istent. Bölcs dolog tanulmányozni és átvenni a más hitvallásokban fellelt igazságokat; öntelt dolog bármely vallási csoport tagjai részéről azt hinni, hogy egyedül az ő vallásuk tartalmazza az igazságot. A vallás minőségét a hűség foka, a vallott értékek és a hívek kozmikus (mindenségrendi) fejlődésének mértéke mutatja meg. A vallás nem más, mint a legfelsőbb rendű értékek szolgálata iránti odaadás, élő szeretetélmény, gondolkodásmód és minden tartós civilizáció örök alapja. Az Egyetemes Atya elérésével adós kinyilatkoztatás sohasem lehet teljes – minden egyéb ilyen mennyei segédkezés legfeljebb csak részleges alkalmazkodás lehet a helyi téridő viszonyokhoz. A vallás társadalmi problémái (99.) Modern korunkban gyors civilizációs igazodásokkal nézünk szembe. A társadalom gépiesebbé, komplexebbé és a belső függőségektől terheltebbé válik, és ez nem is fog nyugvópontra jutni ezer évig. Ebben az átmeneti időszakban a vallás szerepe az emberi eszményképek megszilárdítása lesz. A sebesen változó környezet okozta zavarok közepette az embereknek szükségük van a kozmikus (mindenségrendi) látásmód megőrzésére. A vallási híveknek egyénekként kell működniük, nem csoportokként. Az egyes hívek természetesen nem érzéketlenek a társadalmi terhekkel, a polgári igazságtalansággal, a gazdasági szemléletmóddal és a politikai zsarnoksággal szemben, azonban csoportként a tisztán vallási ügyek előmozdítására kell korlátozniuk erőfeszítéseiket. A vallás azáltal képes közvetlenül is befolyásolni a társadalmi átalakulást, hogy felerősíti az egyén szellemi beállítottságát. A vallás bepillantást enged az emberi közösségi viszonyokba, új jelentéstartalommal tölti meg a közösségi társulásokat, új értékekkel ruházza fel a játékot és felértékeli az igaz humort. A vallás akkor gyarapodik, ha építő jellegű bírálat fegyelmezi, ha bölcselet erősíti, ha a tudomány megtisztítja és hogyha hű közösségre támaszkodhat. Az igaz vallás a mindennapi élet megélésének értelmes módja.

A vallás arra ösztönöz bennünket, hogy bátran és örömmel éljük az életünket, türelemmel párosítsuk a szenvedélyt, rálátással a lelkesedést, rokonszenvvel a hatalmat és eszményképekkel az energiát. A vallásos tapasztalás bizonyosan megtermi a szellem gyümölcseit. A vallási hívek az emberek közötti testvériség iránti odaadó szolgálaton keresztül fejezik ki a vallásukat. Az Istent mint Atyát megismerni személyes tapasztalásban lehet. Ennek az élménynek – vagyis a többi ember mint testvér elismerésének – szükségszerű következménye a vallási élet csoportvetülete. A csoportos vallási tevékenységek kiterjesztik az önzetlen közösségi szolgálatot, magasabb szinten értékelhetővé teszik a családi életben rejlő lehetőségeket, támogatják a vallási oktatást, szellemi útmutatást adnak, bátorítják a csoportos istenimádást és a barátságot, megőrzik az erkölcsi tisztaságot és megkönnyítik az örömhír terjesztését. A formalizált (intézményesített) vallás veszélyei közé tartozik a nézetek megmerevedése, a vallás elfordulása az Isten szolgálatától az egyház szolgálata felé, a vezetők elterelése a segédkezőkké válástól az intézői szerepek felé, a szekták és versengő csoportok alapítására való hajlam, elnyomó egyházi tekintély létrehozása, a „választott népi” hozzáállás kialakítása, a szentségről alkotott eltúlzott eszmék képviselete, a múlt felé fordulásra való hajlam, valamint az ifjúság érdeklődésének felkeltésére való képtelenség. Az ember által megtapasztalható vallás (100.) A vallási hívő szellemi gyarapodására ösztönzőleg hat a hívő társaival való bensőséges közösség; a szeretet a vallási gyarapodás táptalaja. Nem az ember okozza a növekedést, viszont kedvező feltételeket teremthet hozzá. A vallásos gyarapodást akadályozza az előítélet és a tudatlanság. A vallási gyarapodásnak kedvező szokások magukba foglalják az elmélyült gondolkodást, az isteni értékekre való érzékenységet, az istenimádási problémamegoldást, az egyén szellemi életének megosztását a társaival, valamint az önzőség kerülését is. A vallási gyarapodáshoz szükség van önmagunk kiteljesítésére, a természetes hajlamaink összehangolására, kíváncsiságra, a kaland élvezetére, tudatosságra és szerénységre. Isten magunkban való tudatosítása – a szellemben való születésünk – végbemehet hirtelenül vagy fokozatosan. A szellemtől született egyén olyan új életkésztetésre tesz szert, hogy képes lesz higgadtan kitartani, miközben a leghőbb vágyai semmivé foszlanak, tudván, hogy ez a tapasztalás egy nemesebb és tartósabb világegyetemi valósághoz vezet. Az igaz vallás nem vesz el semmit az élettől, hanem új jelentéstartalmat, lelkesedést és bátorságot ad hozzá. A vallásos szemlélet megnemesíti a mindennapok megszokott és egyhangú munkáját. A szellemi gyarapodás tartós örömet eredményez. A vallásos élet egyik ismertetőjele a minden emberi felfogóképességet meghaladó béke, melyről Pál így beszélt: „Meggyőződésem, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más nem szakíthat el minket az Istennek szeretetétől.” A követésre méltó eszményképek isteniek, szellemiek és örökkévalók. A kozmikus (mindenségrendi) eszményképek elérésére való törekvést türelem, béketűrés, állhatatosság és elfogulatlanság jellemzi. A szellemi fejlődésünk a szellemi erőkkel való kapcsolat fenntartásától és a mások számára végzett segédkezéstől függ. A vallási hívek közötti kapcsolatok ösztönzik a szellemi gyarapodást. Mások megértése türelmesebbé tesz bennünket, mely barátsággá fejlődhet, s amelyből végül szeretet alakulhat ki. Ha az ember képes lenne megérteni a többi ember szándékait, akkor végül képes volna megszeretni őket. Jézus tökéletesen egyesített emberi személyiség volt. Jézus őszinte volt, gondolkodó és közvetlen, nem félt, figyelmes volt és életvidám. Tanította az igazságot, megélte az igazságot, ő maga volt az igazság. Jézus tovább folytatja a halandói tapasztalás egyesítését és az emberi elme átalakítását. Életet egyesít, jellemet nemesít és tapasztalást egyszerűsít. A vallás valódi természete (101.) A vallás az örök valóságok igaz megtapasztalása az időben. A vallásos tapasztalás a Gondolatigazítónak és az Igazság Szellemének az együttes működéséből ered, amint e két szellemhatás az emberi eszmékben, eszményképekben, rálátásokban és szellemi törekvésekben érvényesül. A vallást hit és rálátás élteti és gazdagítja, s ennek eredményeként végül megjelenik az Isten-tudat és a továbbélés bizonyossága. A kinyilatkoztatás azáltal pótolja a morontia nézőpont hiányát, hogy az elme közreműködése révén eszközt ad az anyag és a szellem közötti viszony megértéséhez. A személyes kinyilatkoztatás folyamatos; a

korszakos kinyilatkoztatás időszakos. A kinyilatkoztatás kiteljesíti az etikát és teljesebbé teszi az erkölcsöket; a kinyilatkoztatást csakis az emberi tapasztalás hitelesíti. Az igaz vallást kívülről megfigyelni vagy megérteni nem lehet. A személyes Istenben való bizonyosság teljes mértékben az egyén szellemi rálátásától függ. A szellemi valóságokban bizonyosságot szerzettek számára szükségtelen bármiféle érv az Isten valóságával kapcsolatban; viszont az Istent nem ismerők számára semmilyen lehetséges érv nem lehet eléggé meggyőző. A szellemi intuíció nem más, mint az isteni Igazítóval társult kozmikus (mindenségrendi) elmével való felruházottság. A szellemi értelem a Szent Szellemmel való felruházottság, a szellemi bölcselet pedig az Igazság Szellemével való felruházottság. E szellemi felruházottságok összehangolása teremti meg a szellemszemélyiség kialakulásának lehetőségét a halandói alanyban. Ez a szellemszemélyiség-kezdemény részét képezi a halált túlélő személynek. A lélek megnyilvánulása a bonyolult értelmi és társadalmi helyzetekre való válaszadás módjában érhető tetten. Az igaz szellemi hit fejlődésre készteti az erkölcsöket, fenséges bizodalmat teremt az Istenben, mélyről fakadó bátorságot és megmagyarázhatatlan higgadtságot ad, megingathatatlan hitet teremt minden hányattatás, sorscsapás, csalódás, szenvedés, igazságtalanság és vereség mellett is. Jézus tanításai időleges megnyugvást, értelmi bizonyságot, erkölcsi megvilágosodást, bölcseleti kiegyensúlyozottságot, etikai érzékenységet, Isten-tudatot és a személyes továbbélés bizonyosságát biztosítják. A személyes vallásbölcselet mind a benső, mind a külső tapasztalásokból táplálkozik. A társadalmi helyzet, a gazdasági körülmények, a képzettség, az erkölcsök változása, a politika, a faji sajátosságok, a vallási tanítások, az alkat, az intellektus, a foglalkozás, a házasság és a rokonság mind befolyásolja a személyes vallásbölcselet kialakulását. A személyes vallásbölcselet fejlődésének négy szintje van: 1. A hagyományok és a tekintély elfogadása 2. A mindennapi élet kiegyensúlyozásához szükséges, kisebb jelentőségű szellemi fejlődési lépések 3. Az ésszerűségtől való teljes függés, mely merev kulturális vagy tudományos beállítottságot eredményezhet 4. A hagyományoktól és a konvencióktól való megszabadulás – őszintén, hűségesen és félelem nélkül gondolkodni, cselekedni és élni A hiedelemből akkor lesz hit, amikor életkésztetést és viselkedésirányítást tud biztosítani. Az élő vallásos hit több, mint nemes hiedelmek halmaza; a hitnek szellemi jelentéstartalmakhoz, isteni eszményképekhez és a legfelsőbb rendű értékekhez van köze. A hit Istent ismerő és embert szolgáló. Az élő hit sohasem ad tápot vakbuzgóságnak, üldözésnek vagy türelmetlenségnek. A halandók szellemi értelemben az Isten gyermekei. Az ember a vallásos tapasztalás széles útján haladva és hit gyakorlása révén fedezi fel az isteniséget. Hit révén szabadulhatunk meg a materiális korlátainktól és a hit ad reményt az anyagi és a szellemi területek közötti átmenetben való megfelelő viselkedésmód megtalálásához. A vallás jelenti a gyógyírt a szellemi magányosság érzése ellen, és hit révén válik lehetővé az Isten minden gyermeke számára, hogy a világegyetemben, mint annak polgára, otthon érezze magát. A vallásos hit alapjai (102.) A hit ösztönzi annak felismerését, hogy az értékek átvihetők az anyagi szintről a szellemire, az emberitől az istenire, az időből az örökkévalóságba. A tudomány bizonyosságai az értelemből erednek, a vallás bizonyosságainak forrása azonban a teljes személyiség. Az emberben lakozó Igazító olyan vágyat kelt, melynek kielégítésére csak az Istennel való bensőséges közösségben van mód. A vallásos tapasztalás szellemi növekedést, értelmi gyarapodást, tényszerű kiteljesedést és közösségi szolgálatot igényel. Valóban tevékeny személyiség nélkül nem érhető el valós vallási gyarapodás. A lusta ember megpróbálhatja elkerülni a vallási tevékenységek szigorú követelményeit azáltal, hogy a vallási dogmák jelentette hamis fedezékbe vonul vissza; a fegyelmezetlen lélek az élet által támasztott követelményektől való elmeneküléshez használhatja a vallást; azonban a vallás igaz küldetése az, hogy felkészítse a híveket az élet nehézségeivel való bátor szembenézésre. Az igaz vallásnak cselekednie kell. Az ismeretszerzés alkotja a tudományt; a bölcsességkeresés a filozófia; az Isten szeretete a vallás; az igazság iránti vágy pedig a kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatás egyesíti a történelmet és összehangolja a tudományt. A vallás az erkölcsiséghez viszonyítva az, ami a szeretet a kötelességhez képest, ami a fiúi rang a szolgasághoz képest, ami a lényeg az anyaghoz képest. Az egyén és a Teremtője közötti kapcsolat élő

tapasztalás. Ha a vallást mint az élet egy különálló részét értelmezzük, akkor azzal megbontjuk az élet szerves egységét és eltorzítjuk a vallást. Az Egyetemes Atya független létező és önmagát kinyilatkoztató; ott él minden racionális halandó lényben. Az Isten az egyetlen okozatlan tény a világegyetemben. Ő a teremtés rendje, terve és rendeltetési célja. Istennel kapcsolatban azért lehetséges a bizonyosság, mert minden jelenlét közül ő a leginkább elkerülhetetlen, minden tény közül a legvalóságosabb, minden igazság közül a legélőbb és minden barát közül a legszeretetteljesebb. Az emberi dolgokat meg kell ismernünk ahhoz, hogy szerethessük, az isteni dolgokat viszont szeretnünk kell ahhoz, hogy megismerhessük. Az ima a vallásos tapasztalás része, de a mai vallások helytelenül túlhangsúlyozzák a jelentőségét és egyúttal elhanyagolják az istenimádásnak, mint az imánál sokkal alapvetőbb kapcsolati formának a jelentőségét. Az elme gondolkodási képességét erősíti és javítja az istenimádat. Az ima gazdagítja az életünket, az istenimádás viszont megmutatja a beteljesülésünket. A vallásos tapasztalás valósága (103.) A vallási eszmélés ugyan fokozatosan lejátszódó folyamat, de vannak olyan szellemi születések, melyeket válságok és gyötrelmek kísérnek, és vannak olyan születések is, melyek a szellemi értékek felismeréséből természetes gyarapodás útján zajlanak le. Minden személyiség egyedi, ezért nincs két olyan egyén, aki ugyanúgy értelmezné az isteni vezetést. Az emberek könnyebben megtalálják a közös nevezőt a vallási célokban, mint a meggyőződéseikben vagy a hitvallásaikban. Minden emberi lény összeütközést tapasztalhat meg a saját érdekei és az emberbaráti késztetései között. Az önzőség vágya ellenében meghozott önzetlen döntés kezdetleges vallási tapasztalást alkot. Az Istentudat megjelenése néha az ilyen erkölcsi konfliktusok feloldásával kapcsolatos segítségkérés eredménye. Az egészséges gyermeki elme fejlődési iránya – helytelen tanítás hiányában – az erkölcsi igazságosság és a közösségi szolgálat felé mutat. A gyermek erkölcsi természetének első megmutatkozása nem más, mint válasz az igazságra, a tisztességre, illetőleg a kedvességre. A mások javát szolgáló önzetlen érdek forrása az emberben lakozó isteni rész; az állatok nem képesek ilyen döntések meghozatalára. Csak az igen jól egyesített személyiség képes az ego és közösségtudat közötti összeütközésekben igazságot tenni. Ha a személyiség egyesítése nem sikerül, akkor az emberbaráti hajlamok túlságosan felerősödhetnek és akár magának az egyénnek a kárára is válhatnak. Az önnön valónk jogai és a szomszédjaink jogai között egyensúlyt kell teremteni, bár ezt a dilemmát nem mindig lehet feloldani a téridőben. Az ember eszményképei mértani sor szerint gyarapodnak, míg az eszményei szerint élésre való képessége csak számtani sor szerint fejlődik. Ahelyett, hogy a legmagasabb rendű eszményeink szerint próbálnánk élni, megpróbálhatjuk megtalálni Istent és egyre inkább olyanná válni, mint ő. Az eszmény követése – az Istenszerűvé válásra való törekvés – folyamatos erőfeszítést igényel a halált megelőzően is, és utána is. A halandói életben megtett jó hozzájárul a halál utáni élet kiteljesítéséhez és szerepet játszik a halhatatlanságbeli továbbélés megtapasztalásának első szakaszaiban. Az ember valóban a maga örök beteljesülésének kialakítója. Sem a tudomány, sem a vallás révén nem remélhetjük, hogy teljesen megérthetjük az egyetemes igazságokat. A kozmosz analitikai vizsgálata az elménk és a fizikai érzékeink számára azt mutathatja, hogy az univerzum mechanikus és anyagi. Ha pedig a benső életünk felől szemléljük a világegyetemet, akkor minden teremtésrészt szelleminek látunk. E két nézőpont összehangolása azért vallhat kudarcot, mert nem ismerjük a szellemi és az anyagi világ közötti területet – a valóság morontia fázisát. Az embernek a tudományos értelemre, a vallási hitre és a kinyilatkoztatás által adott rálátásra kell alapoznia a legmagasabb rendű bölcseletét. A tudomány és a vallás külön-külön nem teljes és kénytelen feltevésekből kiindulni. A halandói létállapotban semmit sem lehet abszolút értelemben bizonyítani; a fejlődő bölcselet gyarlóságait a kinyilatkoztatásnak kell ellentételeznie. Az igaz vallás nem csak gondolkodás, hanem érzés, cselekvés és megélés is. Az igaz vallás ismertetőjegyei közé tartozik a legfelsőbb Istenségbe vetett hit, az örök továbbélés reménye és a szeretet – különösen az embertársaink iránti szeretet.

Felhasznált irodalom: Klimesh, M.: The Story of Everything : as told in the Urantia Book / an overview by Michelle Klimesh. Square Circles Publishing, Inc. Rev. ed. 2005. ISBN 0-9666705-9-0. p.118-126, p.135-141. www.squarecircles.com/books/pdf/StoryOfEverything.pdf Az Urantia könyv. Urantia Foundation. 2010. ISBN 978-1-883395-11-7. p.913-982, p.1051-1107