Márkusné Vörös Hajnalka
A veszprémi barokk székesegyház rendhagyó keresztútábrázolásai
Mindig nagy polémia egy átépítés, restaurálás során, hogy a felújító mennyiben avatkozhat bele az előző korszak által létrehozott értékekbe, van-e joga eltüntetni a helyreállítás szándékával egy előző korszak alkotását. Gyakran felmerül ez a kérdés ma is, olyan esetekben is, amikor „csak” egy átfestés leszedéséről vagy tisztításról van szó és nem egy egész ikonográfiai program megváltoztatásáról. A veszprémi székesegyház 1907 és 1910 közötti átépítése során jelentős építészeti és díszítő elemek semmisültek meg. Az építészeti elemek közül lebontották a fő- és mellékhajók boltozatát, a tetőzetet, a szentélyfeljáró karzatát, a két felső kápolna padozatát, a sekrestyék emeleti helyiségeit, azok csigafeljáróit, a hajók külső támfalait, az oldalbejárat kapuzatát, a homloktér lapos oromzatát, a nagy kórusablakot és a Szent József-kápolnát.1 A székesegyház belső díszítőelemei közül eltávolították a fő- és mellékhajók mennyezetképeit, a szentély képeit, a régi főoltárt és a mellékoltárokat, a főboltozat ablaksarkaiban elhelyezett körképeket az apostolok mellképeivel és az oldalpillérek felett elhelyezett domborműveket, amelyek Krisztus szenvedéstörténetét ábrázolták. Csak az átépítés előtt készült képek2 alapján rekonstruálható a 18. század elején megfogalmazott ikonográfiai program, egy izgalmas korszak gondolkodásmódja és hagyományvilága. Tanulmányomban a székesegyház 18. századi belső díszítő elemein keresztül szeretném megvizsgálni a kor vallásos érzületét, mentalitását, a rekatolizáció helyi eszköztárát – ennek csupán egy aspektusát felvillantva a keresztúti ábrázolások és a templom támogatásában legjelentősebb szerepet vállaló személyek és társadalmi csoportok bemutatásával.
1 2
Ádám, 1912. I. 22–30. Centenáriumi album.
85
Márkusné Vörös Hajnalka
A székesegyház barokk kori átépítésének társadalmi háttere A török hódoltság idején elpusztult veszprémi székesegyház barokk stílusú helyreállítására Esterházy Imre püspöksége alatt (1723–1725) került sor. Ekkor még csak elkezdődött a század második felére teljes pompájában megépített barokk épületegyüttes kialakítása. A veszprémi püspök, aki egyben a megye főispánja is volt, csak néhány évvel korábban, 1717-ben kapta vissza palotáját, amelyet addig a protestáns várkapitány és katonái használtak. Az újjáépítéssel párhuzamosan zajlott a mezőváros polgársága és földesurai közötti küzdelem. Veszprém azon mezővárosok fejlődési útját járta be, amelyek egykor a török hódoltság peremvidékén a végvárak különleges szabadságjogait élvezték, a felszabadító háborúkat követő évtizedekben azonban hamarosan földesúri függésbe kerültek. Veszprém helyzete annyiban is sajátosnak mondható, hogy két egyházi földesúr, a püspök és a káptalan joghatósága alá került. Veszprémben a katolikus egyház újjáéledésének jelei lassan és erőtlenül jelentkeztek. A városba 1630-ban visszaköltöző káptalan s a továbbra is Sümegen lakó püspök először ingatlanok visszavásárlásával, majd jogainak visszaperlésével igyekezett helyzetét megszilárdítani. A helyreállított káptalan a város legfontosabb katolikus intézményeként működött, de tagjai közül csak kéthárom kanonok tartózkodott Veszprémben. A többségében protestáns felekezetű városlakók visszatérítésén az 1649 és 1677 között Veszprémben működő jezsuita misszió,3 majd az 1677-ben letelepített ferences rend munkálkodott.4 Térítő munkájukat számos csodás gyógyulás és büntető csoda kísérte, melyek legtöbbször Mária ünnepnapjain következtek be. Folyamatos jelenlétük ellenére a 18. század elejéig nem tudtak jelentős eredményeket elérni.5 Határozott lépéseket az 1710-ben kinevezett Volkra Ottó János veszprémi püspök tett, aki elűzte a reformátusok szuperintendensét, Hodosi Sámuelt, lehetetlenné téve Molnár, 1999. Takács–Pfeiffer, 2001. I. 76–90. 5 Veszprém lakosságának számáról és felekezeti összetételéről a 18. század elejéről csak közvetett adatok állnak rendelkezésre. A török hódoltság utáni állapotokat három országos összeírás is rögzítette 1696-ban, 1715-ben és 1720-ban, de ezek csak az adózó rétegeket vették számba, és a népesség jelentős részét kitevő nem adózók (nemesek, zsellérek, szabadmenetelű telepesek, papok, tanítók, zsidók) számáról, valamint felekezeti összetételről nem adnak információt. Acsádi Ignác számításai szerint Veszprém lakossága 1720-ban 3500 fő lehetett. Takács, 2002. 94–107, 194–202, 247–257. Bél Mátyás 1735-ben tette közzé egy évtizeddel korában gyűjtött tapasztalatait, mely szerint a veszprémi „lakosok magyarok németekkel vegyesen. Különböző vallásúak; csak egynek, a katolikusnak van nyilvános istentisztelete, a többiek a szomszédságra vannak utalva.” Bél, 1989. 102. Pontosnak mondható arányokat Padányi Biró Márton névszerinti ös�szeírása tartalmaz. Ezek szerint Veszprém lakosainak száma 1757-ben 4890 fő, ebből 3356 katolikus, 1319 református, 179 evangélikus, 19 görög katolikus és 12 izraelita. VÉL A/14 tom. 8. 710. 3
4
86
A veszprémi barokk székesegyház rendhagyó keresztútábrázolásai
a reformátusok várbeli vallásgyakorlatát.6 Az 1711-ben Veszprémbe hívott piarista vagy kegyes tanítórend a reformátusok várbéli iskoláját és parókiális házait kapta meg, amelyek adományozását Esterházy Imre újból megerősítette.7 A pálos rendhez tartozó Esterházy Imrét8 1723-ban nevezték ki veszprémi püspökké. A zágrábi egyházmegyéből érkező egyházfő elsőként jogilag rendezte a városban lakó társadalmi csoportok helyzetét. A nemesek és a szabadosoknak, libertinusoknak nevezett városi polgárok mentességét és a szabadságát örökre elismerte – természetesen nem a végvári kiváltságokhoz, hanem a magyar törvényekhez képest, amely a korábbi mozgásterüket jelentősen szűkítette (különösen a vallásgyakorlat és a haszonvételek szabadságát csorbítva). A városi nemesség kiváltságainak biztosítása érdekében 1723-ban, majd 1725-ben külön szerződést kötött a püspökkel, amelynek értelmében a főpásztor nemesi jogaikat elismerve kivette őket a városi bíróság hatásköréből, és a püspöki városrészen lévő telkeiket, külső birtokaikat is adómentesnek ismerte el.9 Ugyanakkor a püspök mint földesúr érvényesítette azt a jogát, hogy a városba érkező, főként német telepesek csak engedélyével és a purgerpénz lefizetése után telepedhettek meg a városban.10 Az 1723-ban kelt szerződés szabad kezet adott a püspöknek építészeti, városrendezési ügyekben is, bár nem a város, csak a vár területén, ahol vásárlásokkal, pereskedésekkel, a földesúri elővásárlási jog gyakorlásával valóban érvényesülhetett a központi akarat, aminek az eredménye a veszprémi vár barokk épületegyüttese lett.11
A veszprémi katolikus plébánia újjászervezése, az istentisztelet helyszínének megteremtése A katolikus lelkigondozás terepe a plébánia volt, középpontjában a templommal. A lakosság mindennapi életében az egyháznak ez a szintje játszott meghatározó szerepet. Ahogy korábban már láttuk, a veszprémi püspökség területén részben a reformáció, részben a folyamatos harcok és az oszmán hódítás következtében a katolikus vallásgyakorlat visszaszorult, a katolikus egyházszervezet pedig megszűnt. A 17–18. század fordulóján a veszprémi egyházmegyében harminc plébánia működött, ebből Veszprém megyében csupán kettő: egy-egy Veszprémben és Hajmáskéren.12 A plébánosi teendőket a káptalan 17. Thúry, 1893. 9–17, 50–71.; Pfeiffer, 1987. 63. Lukcsics–Pfeiffer, 1933. 163. 8 Esterházy Imre a család cseszneki ágához tartozott. 1663. november 18-án született Galántán, az időpont nagybátyjának hősi halálával esett egybe. Újházi, 2007. 198. 9 Hudi, 1995. 116. 10 Lichtneckert, 2007. 20–25. 11 VeML IV.1.m. no 90. Esterházy Imre püspök privilégiumlevele a veszprémi nemesek és nem nemesek részére. Veszprém, 1723. 12 Hermann, 2011. 27. 6 7
87
Márkusné Vörös Hajnalka
századi újjászervezését követően a kanonokok látták el a nagyprépost vezetésével, legfontosabb elfoglaltságuk azonban a hiteleshelyi feladatuk ellátása lett, a lelkipásztori munkában nem jeleskedtek. Gondot jelentett a katolikus istentisztelet helyének biztosítsa is, mert a vár 1566. évi visszafoglalásakor a Szent Mihály-székesegyház súlyosan megrongálódott. A romos épület altemplomát id. Sennyey István püspök hozatta rendbe 1630-ban,13 majd Bosnyák István püspök adományából épült meg a régi Szent Mihály-oltár 1642-ben,14 de ez csak arra volt elegendő, hogy a város és környékének egyetlen katolikus templomaként szolgáljon, és fenntartsa a középkori hagyományok emlékezetét (pl. Szent Imre fogadalomtétele). A kor egyházi középrétege nem érezte kötelességének a templom felújítását, tatarozását. A 17. századból harmincöt kanonokot ismerünk név szerint, többségük dunántúli vagy felvidéki kisnemesi származású pap, akik Bécsben, Nagyszombatban, illetve Grácban végezték tanulmányaikat. Számukra a veszprémi kanonokság zsákutcát jelentett kevés jövedelemmel, folyamatos veszéllyel. Lehetőségeik tudatában egyéni egzisztenciájuk megteremtésén szorgoskodtak, jövedelmeiket környékbeli szőlőbirtokok vagy egy-egy várbeli ház vásárlásába fektették.15 Kényszerhelyzet akkor állt elő, amikor 1704-ben Veszprém várát és épületeit Heister Siegbert császári tábornok felgyújtotta és kifosztotta. A székesegyház szentélye, valamint a ferencesek kis rendháza és kápolnája a tűz martalékává vált.16 Az egyházmegye főpásztorai közel húsz évig nem tettek komolyabb lépéseket a székesegyház felújítására. Széchenyi Pál (1687–1710), akinek püspöksége alatt történt a város feldúlása, néhány értékes egyházi klenódiumának a veszprémi székesegyházra hagyományozásán kívül17 nem foglalkozott a templom ügyével. Bár a szentszéki megerősítés Volkra Ottó János (1710–1720) püspök számára kötelességgé tette a veszprémi székesegyház felépítését, felszerelését, építőalapjának támogatásán túl18 nem tett további lépéseket. A veszprémi plébánia vezetését már székfoglalásának első évében a ferencesekre bízta, akik a feladatot 1711-től 1745-ig folyamatosan el is látták.19 A Volkra püspök halálát követő széküresedés alatt (1721–1722) a kanonoki testület által választott káptalani helynök, ekkor Zádori Mihály nagyprépost irányította Pfeiffer, 1987. 51. Pfeiffer, 1987. 19. 15 Molnár, 1998. 77–78.; Lukcsics–Pfeiffer, 1933. 46–79. 16 Takács–Pfeiffer, 2001. I. 81. A ferences háztörténet részletesen beszámol az eseményekről. 17 Pfeiffer, 1987. 59. 18 Volkra Ottó János 1718-ban kelt végrendeletében a veszprémi székesegyházra 1000 ezüstforintot, pásztorbotját, könyveit és 1730 forintot érő győri házát hagyományozta. Széchenyi Pál tárgyi hagyatékát 1714-ben 1513 ezüstforintért eladta és a székesegyház építő alapjában helyezte el. Pfeiffer, 1987. 63–64, 59. 19 Takács–Pfeiffer, 2001. I. 242.; Pfeiffer, 1987. 62. 13
14
88
A veszprémi barokk székesegyház rendhagyó keresztútábrázolásai
az egyházmegye ügyeit. Zádori Mihály20 és a káptalan több tagja a ferencesek építkezéseit támogatta. 1722. július 8-án a helynök áldotta meg a veszprémi ferences rendházat, majd 1723. május 28-án Körmendi Imre őrkanonok szentelte meg a ferences templom alapkövét a kanonokok jelenlétében.21 A veszprémi ferencesek kivették részüket a település és a környék lelkigondozásából, amint arról a Volkra Ottó János kánoni vizsgálatáról felvett jegyzőkönyv is tanúskodik.22 A szerzetesek szerepe ott és akkor értékelődött fel, ahol és amikor a világi egyházszervezet nem vagy nem megfelelően működött. Veszprémben a plébánia vezetését is a ferences szerzetesekre bízták, így szerepük és feladatuk hivatalos formát öltött. A rendház és a templom építésében a legfontosabb szerepet természetesen maga a rend játszotta. P. Pordányi András provinciális a rendnek tett felajánlásokból néhány év alatt 1250 ezüsforintot juttatott a főnök kezéhez, és a rendtartomány ide csoportosította az építkezésben jártas testvéreket.23 Építkezésük adakozói között találjuk a veszprémi kanonokok közül Nagy Ferenc olvasókanonokot,24 Körmendi Imre őrkanonokot,25 Szabadi János székesegyházi főesperest,26 Nagy István bélakúti apátot,27 tehát a veszprémi káptalan szinte összes tagját. A ferenZádori Mihály előkelő felvidéki, nemesi családból származott. 1711-től tagja a veszprémi káptalannak mint nagypépost. Az 1712. évi pozsonyi országgyűlésen a káptalan teljhatalmú megbízottja, 1714-ben a veszprémi és sümegi ferencesek képviselője egy hagyatéki ügyben. 1717-től zebegényi címzetes apát, majd 1720-tól 1723-ig káptalani helynök, 1729-től pristinei címzetes püspök. Pfeiffer, 1987. 222–223. 1741. január 12-én Veszprémben kelt végrendeletében a veszprémi ferencesekre néhány aranyat hagyott. VeML XII.1.f. no 17. A veszprémi ferences templom sírboltjába temették. 21 Takács–Pfeiffer, 2001. I. 82. 22 Körmendy, 1995. 16–20. 23 Takács–Pfeiffer, 2001. I. 83. Az 1723. február 28-i pozsonyi rendtartományi tanács rendelkezésének megfelelően Veszprémben dolgozik Terso Successus, Thuz Illés és Michas Mansuét kőműves testvér. Takács–Pfeiffer, 2001. II. 589. 24 Nagy Ferenc győri, nemesi származású pap, akit kuruc érzelmei miatt 1704-ben Kecskeméty Mihály nagypréposttal együtt Heister tábornok katonái súlyosan bántalmaztak és magukkal hurcoltak Veszprémből Győrbe, a ferencesek segítségével szabadult. 1700-tól kanonok, 1701-től főesperes, 1713-tól olvasókanonok. Pfeiffer, 1987. 161. A ferencesek építkezéseire 1721–22-ben 22 forintot, hagyatékából 1725-ben 300 forintot juttatott. Takács–Pfeiffer, 2001. I. 83. 25 Körmendi Imre felvidéki, nemesi származású pap, aki 1710-től kanonok, majd 1712-től székesegyházi főesperes, 1718-től őrkanonok. 1719-ben a káptalan teljhatalmú megbízottja a pozsonyi országgyűlésen. Pfeiffer, 1987. 145. a ferencesek építkezéseire 1722-ben 12 forintot, 1725-ben kelt végrendeletében 300 ezüstforintot hagyott. VeML XII.1.f. no 5. Körmendy Imre veszprémi őranonok végrendelete. Veszprém, 1725. augusztus 9. 26 Szabadi János győri, nemesi származású pap 1712-től veszprémi kanonok, 1714-től káptalani dékán, 1718-tól székesegyházi főesperes, 1726-tól éneklőkanonok, 1733-ban püspöki helynök, majd 1736-tól olvasókanonok. Pfeiffer, 1987. 200–201. 1722-ben 12, 1725-ben 100 ezüstforinttal támogatta a ferencesek építkezését. Takács–Pfeiffer, 2001. I. 83. Végrendeletében 50 ezüstforintot juttatott a ferencesek részére. VeML XII.1.f. no 23. Szabady János olvasókanonok végrendelete. Veszprém, 1742. június 8. 27 Nagy István Heves megyei plébános, aki 1714-től veszprémi kanonok, hamarosan bélakúti címzetes apát. A kanonoki névsorban 1724 után nem szerepel. Pfeiffer, 1987. 164. A ferencesek 20
89
Márkusné Vörös Hajnalka
cesek templomépítését támogatták a környékbeli arisztokraták, többek között gróf Esterházy Ferenc cseszneki főkapitány, Fejér megye főispánja, aki cseszneki uradalmából épületfát, a bútorokhoz tölgyfa deszkákat ajánlott fel; vásonykői gróf Zichy Imre 1000 téglát szállított Veszprémbe;28 valamint a tihanyi és pannonhalmi főapát is a támogatók között voltak. Egyre gyakrabban emlékeztek meg végrendeleteikben a veszprémi lakosok is a barátokról, bár ezek a felajánlások elsősorban a misealapítványukat gazdagították.29 A ferencesek építkezése tehát Esterházy Imre püspöki és főispáni kinevezésekor (1723. január 17.) már folyamatban volt. Mi indokolta tehát, hogy a püspök a székesegyház felújítását határozta el és jelentős összegek felhasználásával részben be is fejezte? Esterházy Imre30 közismerten a magyarországi barokk művészet egyik legjelentősebb egyházi mecénása volt, aki kortársai közül talán a legtudatosabban élt a képzőművészet által kínált reprezentációs eszközökkel, s a korszak legjelentősebb mestereit foglalkoztatta. A veszprémi székesegyháznak nyújtott adományai a püspök, majd esztergomi érsek egész életén átívelő, nagyszabású mecenatúrájának programjába illeszkedtek. Padányi Biró Márton gyászbeszédéből tudjuk,31 hogy Esterházy Imre élete során több mint kétmillió forintot adományozott különféle kegyes célokra, s közel hetven plébániatemplomot építtetett vagy újíttatott fel, elsősorban az esztergomi érsekség területén. Esterházy Imre veszprémi püspök azonban csak átmeneti időre vette át az egyházmegye kormányzását, nem is kapott pápai megerősítést. Korábban zágrábi püspökként tevékenykedett, s már a kortársaknak is feltűnt áthelyezésének szokatlan volta.32 A veszprémi püspökség presztízsben és anyagilag is szerényebb volt a zágrábinál. Püspöki székének elfoglalása után (1723-ban) mégis elindította a veszprémi székesegyház újjáépítésének munkálatait, és az építkezés költségeinek nagy részét is ő biztosította.33 Ahogy korábban említettük, a székesegyháznak már volt építőalapja, amelyre az előző püspök, Volkra Ottó János hagyott jelentős összeget. Érdekes Esterházy közvetlen munkatársainak, a káptalan tagjainak viszonyulása a székesegyház újjáépítéséhez. Esterházy Imre nem nevezett ki maga mellé helynököt, aki a püspök távollétépítkezését 1721-ben támogatta 10 ezüstforinttal. Takács–Pfeiffer, 2001. I. 83. 28 Takács–Pfeiffer, 2001. I. 84. 29 VeML XII.1.g. no 19. Pécsi Szabó Zsuzsanna, Karácsony Mihály özvegye 100 talléros móringjából hagyott 25 forintot a veszprémi ferencesekre 1711-ben; no 28. Laszkallner István 100 forintot hagyott a veszprémi ferencesekre, és kriptájukba kívánt temetkezni. 30 Esterházy Imre (1663–1745) 1681-ben lépett be a pálos rendbe. 1683–1687 között a római Collegium Germanico-Hungaricumban tanult. 1702-ben a pálos rend generális perjelévé választották. 1707-ben váci, 1708-ban zágrábi püspökké, majd 1725 szeptemberében esztergomi érsekké nevezték ki. Életrajzát vö. Eszterházy, 1901. 240. és Koltai, 2005. 31 Padányi Biró Márton Pozsonyban 1746. január 19-én elmondott gyászbeszéde: DAP I. 332–333. 32 Koltai, 2003. 331–338. 33 Lásd e kötetben Serfőző Szabolcs tanulmányának 23. jegyzetét
90
A veszprémi barokk székesegyház rendhagyó keresztútábrázolásai
ében egyébként széles jogkörökkel rendelkezett volna és a felmerülő kérdésekben döntéseket hozhatott volna. A káptalan tagjai, ahogy már láthattuk, Esterházy kinevezése előtt a ferencesek veszprémi építkezéseit pártfogolták. Érdekes megnéznünk, hogy sikerült-e támogatásukat megnyerni a székesegyház felújításához. Zádori Mihály nagyprépost háttérbe szorult 1723 és 1725 között, később Acsádi Ignác vizsgálatot folyatatott ellene, és méltóságától is megfosztották. Halálakor csekély vagyonát rokonai örökölték, és a veszprémi ferencesek sírboltjába helyezték nyugalomra.34 Nagy Ferenc olvasókanonok 1725 végén halt meg végrendelet hátrahagyása nélkül. A stallumban utóda Potyondi László lett, aki korábban pápai plébánosként került kapcsolatba a birtokaikra visszatérő ciszterci szerzetesekkel, akiknek zirci építkezéseit támogatta.35 Körmendi Imre őrkanonok 1725-ben halt meg. Végrendeletében a székesegyház felújítására 400 ezüstforintot és értékes miseruháit hagyományozta.36 Szabadi János székesegyházi főesperes is támogatta a székesegyház munkálatait, végrendelete szerint 1742-ben a székesegyház sírboltjába temették.37 Nagy István mesterkanonok testvérével együtt 2600 forintot adott a székesegyház építésére. 1724-ben bekövetkezett halála után veszprémi ingatlanait (házát és majorját) Esterházy Imre megbízottjai 1725-ben eladták.38 Ádám Iván megállapítása, mely szerint „tetemes részt vállaltak a költségekből a kanonokok, akik a három templomhajó felépítését finanszírozták”,39 nem tűnik reálisnak.
A székesegyház keresztútdomborműveinek tematikája Annak ellenére, hogy Esterházy Imre egész évben távol volt Veszprémtől, mivel Pozsonyban, az országgyűlésen és Bécsben, az udvarban tartózkodott, a püspök irányította a szentély és az alatta lévő kripta helyreállítását, a templombelső boltozatainak festését, valamint a díszítőelemek kivitelezését. A Szent Mihály arkangyal tiszteletére felszentelt székesegyház barokk kori belső díszítése tulajdonképpen a szentély oltárképén kívül Krisztus szenvedéstörténetének és Mária tiszteletének ikonográfiáját hordozta. (32–36. kép) A Krisztus szenvedéstörténetét ábrázoló tizenkét domborművet a főhajó pilléríveinek tetején helyezték el. Anyaguk stukkó volt, de kelheimi táblákra vésett domborművek látszatát keltették a szemlélőben. Ádám Iván, aki rögzítette eltávolításuk körülményeit, a műalkotásokról a következőket írta: „maga a stukkó anyaga a veszprémi fehér meszes murvából való; kitűnő, Pfeiffer, 1987. 223–224. Pfeiffer, 1987. 176. 36 Pfeiffer, 1987. 145.; VeML XII.1.f. no. 5. 37 Pfeiffer, 1987. 200–201. 38 Ádám, 1912. II. 391.; Pfeiffer, 1987. 164. VeML XII.1.e.aa. 811/1725. 39 Ádám, 1912. II. 391. 34 35
91
Márkusné Vörös Hajnalka
érett mésszel keverve adja azt a szilárd, kemény masszát, mely bámulatos erősséget kölcsönzött a stukkónak, és oly színt adott neki, mintha a legfinomabb szemcsés homokkőből állna. A stukkók tehát a templom utolsó restaurálása alkalmával kerültek a falra, tehát 1723-ból valók és a helyszínen készültek és nem a műhelyben. (…) Ez az oka, hogy nem konzerválhatók. A falragasztékkal kerültek a falra, azzal kell nekik tehát pusztulniuk is.”40 Jézus kereszthalálának ábrázolása leggyakrabban templomi oltárok témája. Ha a középkori magyarországi ábrázolásokra gondolunk, Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki kálváriaoltára (1427, Esztergom, Keresztény Múzeum), M.S. mester passióképei az egykori selmecbányai főoltárról (1506, Esztergom, Keresztény Múzeum) vagy a Mátyás-kálváriának nevezett ötvösmű (Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár) jutnak eszünkbe. A 18. századi barokk templomokban ugyancsak gyakori a kálvária oltár állítása, gondoljunk a nyirbátori templomban lévő Krucsay-oltárra, ahol az eperjesi mester Jézus egész szenvedéstörténetét jelenítette meg fából faragott szoborcsoportok segítségével. A megfeszített Krisztust leggyakrabban azonban festményen vagy faragott feszületen ábrázolták, amelyet Szűz Mária és János evangélista szobra fog közre. A keresztfa tövében Mária Magdolna térdeplő alakja is megjelenhet. A 18. század elején viszont nagyon ritka Jézus keresztútjának templomok belső terében történő ábrázolása. A ma megszokott és minden templom belső terében látható keresztúti képek elhelyezéséről a 19. század közepén rendelkezett a pápa, de csak a 20. században vált általános gyakorlattá. Ráadásul a katolikus egyház által kanonizált tizennégy stációs formát csak 1731-ben hagyta jóvá az egyházfő a ferences rend kezdeményezésére.41 Ez a tartalmi rendezés azonban nem jelentett azonnal gyökeres változást, hiszen csak egy kötetlen, paraliturgikus gyakorlatot akart szabályozni. A kálváriák létesítése és a hozzájuk fűződő ájtatosság, elsősorban a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódóan, a 18. században vált kordivattá Magyarországon. Magánszemélyek, kegyes alapítványok, Agónia-társulatok, legtöbbször pedig a helyi közösségek kezdeményezésére és felajánlásából épültek, változatos elrendezésben, a helyi hagyományoknak és a vallási népszokásoknak megfelelően. A ferences és pálos rend térítő munkájának fontos eszköze volt a látványos körmenetek tartása, különösen Úrnapján és Nagyszombaton, amelyek később bővültek a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepével és a céhek Ádám, 1912. I. 41. A stukkók mégsem pusztultak el. Laczkó Dezső vette át őket múzeumi megőrzésre 1908-ban. VÉL A/44 731/1908. Függelék I. no 8. Vö. e kötetben Serfőző Szabolcs tanulmányának 4. jgyzetével. 41 Az 1731-ben jóváhagyott keresztút, illetőleg annak templomi ábrázolásai a következő jeleneteket tartalmazzák: 1. Pilátus halálra ítéli Jézust. 2. Jézus vállaira veszi a keresztet. 3. Először esik a földre. 4. Édesanyjával találkozik. 5. Cyrenei Simont kényszerítik, hogy segítsen neki. 6. Veronika kendőjét nyújtja. 7. Másodszor roskad a földre. 8. Jeruzsálem síró leanyaival találkozik. 9. Harmadszor esik a földre. 10. Megfosztják ruháitól. 11. Megfeszítik. 12. Meghal a kereszten. 13. Leveszik a keresztről. 14. Sírbatétel. 40
92
A veszprémi barokk székesegyház rendhagyó keresztútábrázolásai
fogadott ünnepeinek látványos megtartásával. Szilágyi István vizsgálataiból tudjuk, hogy a stációs kálváriák alapításában a 18. század második harmadáig a magyarországi ferenceseknek nem volt szerepük,42 a pálosok nevéhez viszont több korai kálvária állítása is fűződik. Így többek között velük hozható kapcsolatba a Nagyszombatból Modorfára vezető úton 1650 után felépített kálvária, ők hozták létre azt Sopronbánfalván (1667), Máriavölgyben (1710– 1729), Pápán (1740–1749) és Márianosztrán (1759–1777).43 Azt, hogy a keresztút vagy kálvária Jézus passiójából hány esemény felelevenítését kívánta megjeleníteni, a korai időszakban a hagyomány ereje kötötte meg. Ötnél kevesebb sehol sem fordult elő. Hét stáció meglehetősen gyakori lehetett, de volt nyolcas és kilences beosztás is. Húsznál több stációt Magyarországon ritkán alkalmaztak, a környező országokban azonban előfordult ez is. Ilyen nagyszabású, huszonnégy állomásból álló együttes volt például Kismartonban, ahol 1701 és 1707 között épült meg Esterházy Pál elképzelései szerint a sziklabarlangokba helyezett, a theatrum sacrum látványosságának megfelelően ábrázolt szenvedéstörténet. A hétstációs kálváriák egyik változata a középkori Németországból származik. Itt volt ugyanis szokásban a „hét esés” ájtatosság, amelynek hatása századok múltán is kisugárzott. Magyarországi előfordulását 17. századi imakönyveink is tanúsítják. A hetes számú csoportosítás eltérő témakörökben is jelentkezett. Leggyakrabban Mária életéből vett jeleneteket ábrázoltak, Mária hét fájdalmát.44 A kálváriák egy másik, jól elkülöníthető csoportja a rózsafüzér-ájtatossággal kapcsolatos. Ez az imádság a 13. századtól kezdve tagolódott háromszor öt részre, amelyek Jézus és Mária életének eseményeit örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkokba foglalták. A nagy kálváriákon ezért tizenöt stációt emeltek. A pálosok a középkor végének szakrális kompozíciójának hagyományát ápolták, amely a Krisztus kínhalálát és Mária kínszenvedését megjelenítő áhitatforma volt, és a devotio moderna emblematikus jelképévé vált. A veszprémi székesegyházban ezt a tartalmat tükrözte a főhajó pillérívei fölött elhelyezett tizenkét dombormű,45 és valószínűleg ugyanezt a tematikát hordozta a Szent Miklós-szegi Kálváriadombon álló szabadtéri stációsor, ahova a székesegyháztól induló körmenetek vezettek.46 A kálváriadombi stációkról Szilágyi, 2005. 839. Márkusné, 2007. 676. 44 Mária hét fájdalma: 1. Jézus az olajfák hegyén. 2. Jézus Pilátus előtt. 3. Jézus megostorozása. 4. Jézus töviskoszorúzása. 5. Kereszthordozás. 6. Keresztre feszítés. 7. Szent Sír. 45 Ádám, 1912. I. 30–45. A domborműveket a székesegyház 20. századi átépítésekor eltávolították. Leírásukat Ádám Ivántól ismerjük: 1. Jézus a Getsemáni kertben imádkozik és vért izzad. 2. Júdás árulása. 3. Jézus megostoroztatása. 4. Jézust megkoronázzák. 5. Ecce homo. 6. Pilátus mossa kezét. 7. Jézus vállára veszi a keresztet. 8. Jézus a kereszten. 9. Jézus Mária ölében. 10. Jézus sírbatétele. 11. Jézus feltámadása. 12. Szent asszonyok a sírnál. 46 Ezt támasztja alá özv. Német Jakabné Materényi Borbála 1831.augusztus 25-én Veszprémben kelt végrendelete, mely szerint „III.pont: Kálváriára, Boldogságos Szűz Máriának hét fájdal42 43
93
Márkusné Vörös Hajnalka
szűkszavúan Veszprém tanácsülési jegyzőkönyvei47 és a térképek szólnak.48 A kálvária 18. századi formáját a 20. század elején egészítették ki tizennégyre, majd a szabadban álló kálvária stációit a Szent Miklós-templom alapfalainak 1929. évi feltárása után lebontották. A keresztcsoport szobrait a Szent Lászlótemplom előterében helyezték el, ma a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjteményben találhatók.49
A barokk székesegyház ikonográfiai programja A barokk székesegyház mennyezetképei és a pillérek felett körbefutó domborművek Mária tiszteletét, a Regnum Marianum-eszmét kívánták megjeleníteni. A székesegyház főhajójának freskóképeit, azok tematikáját áttekintve megállapítható, hogy a pillérek felett körbefutó domborművek tematikája folytatódott a mennyezeti képeken. A szentély feletti záradékban gyermekangyalok vitték az égbe Veronika kendőjét és a Megváltót kínzó eszközöket: a lándzsát, a szegeket, a kalapácsot, az ostorozó oszlopot, a töviskoronát, a keresztet, az izsópot s a nádra tűzött szivacsot. Mellette egy himnuszokat zengő, zenélő és éneklő angyalokból álló kórust ábrázoltak, amint a teremtés Urának hódolatát fejezi ki. (36. kép) A három főkép Máriát mint a Magyarok Nagyasszonyát ábrázolta. A három főkép közül a szentélyhez közelebb lévő a dicsőséges Istenanyát, a másik nagy freskókép Szent Istvánt ábrázolta, amint felajánlja az országot jelképező Szent Koronát Magyarország Védasszonyának, Szűz Máriának. A harmadik freskóképen a Mária előtt térdeplő Szent Imre tisztasági fogadalomtétele volt látható. Röviden kitérve a tizenkét apostolt ábrázoló körképekre és az őket körülölelő díszítő motívumokra megállapítható, hogy ezek kísértetiesen hasonlítottak a pesti pálos rendház könyvtárának ornamentális díszítéseihez. (A pálosok pesti rendházát és templomát az 1720-as években kezdték el építeni és 1776-ban fejezték be.50) A székesegyház mellékhajóinak oltárai később készülhettek, donátorainak azonosítására további kutatások szükségesek. Ezeknek itt csupán a felsorolására szorítkozhatunk: A déli oldalhajó keleti részén állt a Szent Kereszt-oltár, mai tiszteletére hagyok 70, azaz hetven forintokat úgy, hogy annak interesséből a kálvárián szükséges igazítások tétessenek, különösen pedig Nagyböjtön minden esztendőben olaj égettessék.” VeML XII.1.g. no 92. Jakab Réka levéltáros munkatársamnak köszönöm, hogy az adatra felhívta figyelmemet. 47 VeML V.102.a. Veszprém Város Tanácsának jegyzőkönyvei. 1746. május 31. „Az mi pedig a Kálvária előtt való úton lévő hídnak további csináltatását illet…” 48 MOL S78. Veszprém 1857. évi kataszteri felmérése. 49 Korompay, 1956. 196. 50 Farbaky, 2007. 634.
94
A veszprémi barokk székesegyház rendhagyó keresztútábrázolásai
az északi oldalhajó keleti részén a Szent György-oltár.51 A déli hajóban kapott helyet Szent Anna és Mária mennybemenetelének, az északi hajóban Szent Imre és Nepomuki Szent János oltára. Külön vizsgálatot érdemelne a két egy időben épülő templom (ferences templom, székesegyház) építőmestereinek együttműködése, az ikonográfiai programjuk rokonsága, a ferencesek (mint plébánosok) hatása a vallásgyakorlatra. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Esterházy Imre mecenatúrája jelentős részben a barokk kori kép- és ereklyekultusszal, a kultusz megerősítésével és fellendítésével, illetve új kultuszhelyek létrehozásával állt összefüggésben. Ebbe a programba illeszkedtek a templomoknak és a Mária-kegyhelynek nyújtott adományok is. A püspök, aki korábban maga is pálos szerzetes volt, tudatosan ápolta és terjesztette a rend Mária-tiszteletét. A pálosokat a Boldogságos Szűz kultuszának ápolása minden más rendtől megkülönböztette, amely nem csak az officiumaikban, miséikben, kegyhelyeik életében, világi szervezeteikben, rózsafüzér-társulataikban jelentkezett, hanem az általuk gondozott templomok képeinek jelentéstartalmában is. Szerepük volt a Patrona Hungariae-kultusz fellendítésében is.52 Az Esterházy által képviselt ikonográfiai programmal és a támogatott építkezéseken alkalmazott mesteremberekkel kapcsolatos alaposabb kutatások sokban hozzájárulhatnak a 18. század első felének építészeti és mentalitástörténeti vizsgálatához, a kor gondolkodásmódjának megértéséhez.
Felhasznált források és irodalom MOL = Magyar Országos Levéltár S 78 = Kataszteri Gyűjtemény. VÉL = Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Veszprém A/8 = Veszprémi Püspöki Levéltár, Visitationes canonicae. A/14 = Veszprémi Püspöki Levéltár, Conscriptiones animarum. A/44 = Veszprémi Püspöki Levéltár, Acta Dioecesana. VeML = Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém IV.1.m. = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai, Egyezségek és szerződések (Transactiones et contractus). A két oltárt Katona József székesegyházi főesperes állíttatta 1782-ben. A székesegyház Szent Kereszt és Szent György oltárát Pierer József felszentelt tinnini, győri segédpüspök szentelte fel 1782. december 20-án. Pfeiffer, 1987. 129. 52 Esterházy Imre öt Mária-kegyhely megerősítésében működött közre, így Sasváron (1732), Máriavölgy főoltárán (1736), a pozsonyi dóm kegyoltárán és Pieta szobrán (1738), a nagyszombati Szent Miklós-templom kegyképén (1739) és wolfstahli zsarándoktemplomban (1740). Bővebben lásd: Serfőző 2007. 649–650. 51
95
Márkusné Vörös Hajnalka
IV.1.j. = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai, Végrendeletek (Testamenta). XII.1.f. = Veszprémi káptalan hiteleshelyi levéltára, Testamenta Ecclesiasticarum. XII.1.f. = Veszprémi káptalan hiteleshelyi levéltára, Testamenta Saecularium. XII.1.i.aa. = Veszprémi káptalan hiteleshelyi levéltára, Káptalan előtti örökvallások, Protocolla Authentica (Jegyzőkönyvek). Centenáriumi album = Karlinszky Balázs – Varga Tibor László (szerk.), Fülöp András – Simon Anna (bevezető tanulmány), Centenáriumi album a veszprémi székesegyház újjáépítésének százéves évfordulójára. Veszprém, 2010. Ádám, 1912. = Ádám Iván, A veszprémi székesegyház. Lenyomat a „Veszprémi Hírlap” 1907–1912. évi közleményeiből. Veszprém, 1912. Bél, 1989. = Bél Mátyás, Veszprém megye leírása. Veszprém, 1989. (A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 6.) DAP = Gyéressy Béla (gyűjtötte), A magyar rendtartomány monostorai. Budapest, 1975. (Documenta artis Paulinorum I.) Eszterházy, 1901. = Eszterházy János, Az Eszterházy-család és oldalágainak leírása. Budapest, 1901. Farbaky, 2007. = Farbaky Péter, A pesti pálos kolostor barokk épülete. In: Sarbak Gábor (szerk.), Decus solitudinis. Pálos évszázadok. Budapest, 2007. (Rendtörténeti konferenciák 4/1.) 621–635. Hermann, 2011. = Hermann István: A veszprémi római katolikus egyházmegye igazgatása a 18. században. Doktori disszertáció. Veszprém, 2011. [kézirat] Hudi, 1995. = Hudi József, Veszprém mezőváros nemesi közösségének önkormányzata a 18–19. században. In: Mikó Zsuzsa (szerk.), Mezőváros– kisváros. Debrecen, 1995. (Rendi társadalom–Polgári társadalom 4.) 99–109. Koltai, 2003. = Koltai András, Esterházy II. Imre (1725. VIII. 31.–1746. XII. 6.), in: Beke Margit (szerk.), Esztergomi érsekek (1001–2003). Budapest, 2003. 331–338. Koltai, 2005. = Koltai András, Császárhű, bőkezű, remete: Esterházy Imre hercegprímás. Limes 18. (2005/3) 5–19. Korompay, 1957. = Korompay György, Veszprém. Budapest, 1957. [2. kiadás] Körmendy, 1995. = Körmendy József, Gr. Volkra Ottó Ker. János veszprémi püspök élete és munkássága 1665–1720. Veszprém, 1995. (A veszprémi egyházmegye múltjából 16.)
96
A veszprémi barokk székesegyház rendhagyó keresztútábrázolásai
Lichtneckert, 2007. = Lichtneckert András, A polgárjog és a purgerek Veszprémben 1711 és 1767 között. Veszprémi Szemle 9. évf. 12/1–4. szám (2007) 20–25. Lukcsics–Pfeiffer, 1933. = Lukcsics Pál – Pfeiffer János, A veszprémi püspöki vár a katolikus restauráció korában. Veszprém, 1933. (A veszprémi egyházmegye múltjából 1.) Márkusné, 2007. = Márkusné Vörös Hajnalka, A pálosok szerepe a pápai kálvária építésében, a hitélet megújításában. In.: Sarbak Gábor (szerk.), Decus solitudinis. Pálos évszázadok. Budapest, 2007. (Rendtörténeti konferenciák 4/1.) 670–686. Molnár, 1998. = Molnár Antal, A veszprémi egyházmegye a török hódoltság idején. In.: Tóth G. Péter (szerk.), Veszprém a török korban. Felolvasóülés Veszprém török kori emlékeiről. Veszprém, 1998. (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 9.) 70–90. Molnár, 1999. = Molnár Antal, A veszprémi jezsuita misszió (1649–1677). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok. Regnum 11. (1999/1–2) 11–32. Pfeiffer, 1987. = Pfeiffer János, A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630–1950). München, 1987. (Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae VIII.) Serfőző, 2007. = Serfőző Szabolcs, A sasvári kegyhely kultuszának rétegei a mecenatúra tükrében. In.: Sarbak Gábor (szerk.), Decus solitudinis. Pálos évszázadok. Budapest, 2007. (Rendtörténeti konferenciák 4/1.) 647–656. Szilágyi, 2005. = Szilágyi István, A magyar kálváriák és a ferencesek kapcsolata. In: Őze Sándor – Medgyesy-Schmikli Norbert (szerk.), A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára. Piliscsaba–Budapest, 2005. (Rendtörténeti konferenciák 1/2.) 838–846. Takács, 2002. = Takács Endre, Veszprém vármegye összeírásai 1696, 1715, 1720. Veszprém, 2002. (A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 17.) Takács–Pfeiffer, 2001. = Takács J. Ince OFM – Pfeiffer János, Szent Ferenc fiai a veszprémi egyházmegyében a 17–18. században. Pápa– Zalaegerszeg, 2001. Thúry, 1893. = Thúry Etele, A veszprémi ref. egyház története. Budapest, 1893. Újházi, 2007. = Újházi Edina, Gróf Esterházy Imre, a pálos hercegprímás (1663–1745). In.: Sarbak Gábor (szerk.), Decus solitudinis. Pálos évszázadok. Budapest, 2007. (Rendtörténeti konferenciák 4/1.) 198–203.
97
Márkusné Vörös Hajnalka
The anomalous representation of the Stations of the Cross in the baroque Veszprém cathedral The author of this study guides the readers back to the demolished cathedral. This paper attempts to reconstruct the interior of the temple with the help of photographs taken before the rebuilding process. It analyses the mentality and the set of traditions of the age via observing the frescoes of the nave and the side-aisles, as well as the pictures of the chancels and altars. It also examines how Catholic spirituality changed at the beginning of the 18th century and what effects it had on the local community. The author lays ample emphasis on the representation of the Stations of the Cross, a phenomenon which was rather unique in that period. By analysing the iconographical programme, the study calls attention to the founding theories of the bishop. Imre Esterházy, who had begun his ecclesiastical career as a Pauline friar, represented in his new Veszprém church the veneration of Virgin Mary, a spirituality that originated in the monastic order. The most striking features of this veneration were the reliefs representing the passion of Christ over the side-pillars. This conception ruled the whole internal decoration of the temple, and moreover, the building-up of the town Calvary was also an integral part of Esterházy’s programme. The study, apart from introducing the representative techniques of figurative art, provides insight into the changing society of contemporary Veszprém as well as into the programme of the Catholic ecclesiarch recuperating both seigniorial and ecclesiastical power.
98
