A tudatosságon túl A nem-kettősség alapelvei
Andrew Vernon (Az eredeti mű: Beyond Consciousness)
Tartalom
Előszó Alapelvek Mi a világ? Mi a valóság? Van Isten? Ki, vagy mi vagyok én? Mi az élet? Létezik-e szabad akarat? Mi a felébredettség? Epilógus: Ráébredés után
Előszó Jelen könyv elődje, a You Are He, spirituális mesterem Shri Ranjit Maharaj tanításaihoz fűzött kommentárok sorozata. A könyv szükségszerűen magán viseli az ő kifejezésmódját, és az általa használt kifejezéseket. Jelen könyv megpróbálja a megértés saját szavakkal, egyszerű nyelvezettel való kifejezését. Nem használ speciális terminológiát, és nem használ olyan szavakat, amely egy szokványos szótárban ne lenne megtalálható. Mondandómat megpróbáltam olyan egyértelműen és olyan egyszerűen elmondani, amennyire csak lehetséges, egyúttal arra is törekedve, hogy hűen visszaadjam tanítóm és a hagyomány többi nagy mesterének tanításainak a lényeges gondolatait. A You Are He 2003. évi közzététele óta tovább finomítottam azt a mintegy 70 kulcsfogalmat, vagy „alapvető elvet”, amelyek együttese a nem-kettősség filozófiájának a kereteit biztosítja, amely filozófia nem függvénye semmilyen különleges útnak, vagy ösvénynek. Ezek az elvek, a könyv első fejezetében találhatók, egy listába foglalva. A könyv fennmaradó része ezeknek az elveknek a kibontását, és részletes magyarázatát tartalmazza. A könyv egyes fejezeteinek a címei azok az alapvető kérdések, amelyeket a spirituális keresőknek előbb vagy utóbb fel kell tenniük: „Mi ez a világ?” „Van-e Isten?” „Ki, vagy mi vagyok én?” „Mi a ráébredés?”, és így tovább. Ezek a kérdések egyetemesek – nem számít, hogy a hindu tradícióból, a kereszténységből, a buddhizmusból, vagy valamilyen más útról származnak. Ha szó szerint vesszük őket, akkor vallások látszólag teljesen különböznek egymástól, sőt egymásnak ellentmondóak. Egy mélyebb szinten azonban látható, hogy ugyanarra a kimondhatatlan igazságra mutatnak. Az igazságot Nekünk magunknak, a mi magunk módján kell megértenünk. Amikor egy spirituális könyvet olvasunk, valójában a saját szavainkat olvassuk, és a saját hangunkat halljuk. A felénk visszatükröződő saját megértésünket tapasztaljuk, mintegy tükörben. Emiatt, nagy gondossággal kell figyelemmel kísérnünk, hogyan érezzük magunkat, amikor olvasunk. Ha, amit olvasunk lehangolttá vagy boldogtalanná tesz bennünket, hagyjuk abba az olvasást. Másrészről, ha úgy találjuk, hogy egyfajta csendes boldogság lopózik belénk olvasás közben, akkor természetesen folytassuk. Andrew Vernon, Marin County, California, August 2008
Alapelvek 1.
A világ az Abszolút akaratának a megnyilvánulása.
2.
A sokféleség, az elkülönült objektumok világa, amit az elme lát, illúzió.
3.
A világ alapvetően egy pozitív, örömteli hely.
4.
A tudatosság vagy tudás teremti és magában foglalja a világot.
5.
A világ tapasztalója múló megjelenés csupán.
6.
A nevek és formák világa nem valós. A valóságban csak egység létezik.
7.
A forma a tudatosság én-tudomása által kerül megelevenítésre.
8.
A tudatosság én-tudomása számára nem létezik sem születés, sem halál.
9.
A tudatosság teljes evolúciója a végtelen számú forma révén nyilvánul meg az Abszolút Valóság változatlan háttere előtt.
10. A megnyilvánulatlan az Abszolút Valóság. 11. Ahogy a levegő a térben, úgy jelenik meg a tudatosság a valóságban. 12. A valóság megnyilvánulatlan és megnyilvánult aspektusai nem különváltak, mint ahogy a nap és annak fénye sem különállóak. 13. A valóság megnyilvánult aspektusa az, amit mi Istennek nevezünk. 14. A valóságot soha nem lehet elmagyarázni, vagy megtapasztalni, mivel nem objektum. 15. Mivel te vagy a valóság, ezért nem vezet hozzá út, és nincs rá mód, hogy megtaláld. 16. A tudatosság megnyilvánulása a mi saját abszolút szabadságunk kifejeződése. 17. A valóság teljességgel hitelt érdemlő. 18. A tudatosság az isteni erő, Isten, jósággal és szépséggel teli, és ő a tárgya minden imádásnak. 19. Az univerzális tiszta tudatosság hatalma Isten az emberi lény számára. 20. A tudatosság, az ő forma nélküli állapotában, saját létezésén és boldogságán kívül semmi mással nem azonosul. 21. A szeretet az erő, amely az Egyet sokfelé osztja, azért, hogy a sok visszatérjen az Egybe. 22. A tudatosság kedvét leli önmagának, mint üdvösség, minden formában. 23. A tudatosság, mint a létezés maga van jelen. 24. A tudatosságnak tudomása van a saját létezéséről, boldogságként, örömként. 25. A tudatosság ön-tudomása üdvösség. 26. Az öröm az „én” nem-létezésének a tudomásában van. 27. A létezés öröme önmagában abban áll, hogy valóságos és élő. 28. A tér nem üres. Még az atom elektronjai közötti tér is át van hatva tudatossággal. 29. A tudatosság olyan, mint a tér az üresség minősége nélkül. 30. Az öröm a létezés természetes munkálkodása. 31. A boldogság a természetes állapot. 32. Az emberi lélek a tudatosság kifejeződése, Isten akaratának, a megtestesült szeretetnek a közvetítője. 33. A tudatosság lehetőség szerint a fény, a harmónia és a szépség irányába mozog. A hasonló a hasonlót vonzza. 34. A tudatosság a fogékonyság mezeje, amelyben sem „kívül”, sem „belül” nincs. 35. Nem tudjuk megmondani, mik vagyunk, mert egyáltalán nem dolog vagyunk. 36. Az elkülönült „én” érzésének a megjelenése az emberi lényben csak látszólagos, nem valódi. 37. Az „én”, vagy individuális tudatosság érzése, annak folyamatos jelenléte érdekében a test által elfogyasztott
tápláléktól függ. 38. Senki sem születik, és senki sem hal meg. 39. A valódi boldogság a jelenlét, a létezés tudomása. 40. A boldogtalanság egyedül az elméhez tartozik. Rajta kívül nincs ilyen dolog. 41. Tudni, hogy mi vagy annyi, mint annak lenni, ami vagy. 42. Egy buborék van az óceán felszínén. A buborék szétpukkan. „Felébredetté” vált? Nem, mindig is csak az óceán volt jelen. 43. Az Ön-megvalósítás egyszerűen a végtelen tudatosság misztériumának a felfedezése. 44. Az élet él, és ami él, az élet. Senki nincs, aki éli az életet. 45. Az odaadás egy önmagát a spirituális fejlődés egy bizonyos szakaszában manifesztáló természetes folyamat. 46. Az élet nem lineáris. Nem létezik folytonos individualitás, amely pillanatról pillanatra létezik. 47. Az életnek nincs középpontja. Nincs rögzített pont a gépezetben. 48. A világeseményeknek, és minden egyes „individuum” életének a színdarabja önmagától játszódik, mivel így kell. 49. Nincs elme, eltekintve a tartalmától. 50. Az egyetemes tudatosság hatalma adja az összes gyümölcsét a múltbeli cselekedeteknek. 51. Az élet a létezés igenlése. 52. Az élet tökéletes kibontakozás. 53. Csak egyetlen hatalom, csak egyetlen megnyilvánulás van. Nem osztható fel különálló részekre, vagy individuális létezőkre. 54. Nincsenek véletlenek az őszinte kereső életében. 55. Minden természeti törvények által szabályozott természetes folyamatok révén nyilvánul meg. 56. Nincs „cselekvő”. Nincs szó cselekvésről. Csak megnyilvánulás van, egy „minden”. 57. A tudatosság éli ezt az életet, és minden más életet, a saját törvényeivel összhangban. 58. Minden azon az egyetlen módon történik, amely módon megtörténhet. Ami most történik, az eredménye annak, ami a múltban történt. 59. A kegyelem mindig rendelkezésre áll, és mindenki számára rendelkezésre áll. 60. A forrással való egység, a vele való újraegyesülés iránti sóvárgás a közös szál, amely átszövi a világegyetem sokféleségének összességét. 61. Az Isten iránti szeretet az emberi lény első és utolsó feladata. 62. Az emberi lény szabad akarata lényeges része az isteni akaratban való tudatos részvételnek. 63. A tudatosság soha nem keres, soha nem törekszik, hogy választ találjon, mert az ő számára nincs kérdés. 64. A tudatosság azért él, hogy dicsőítsen, hogy „Én Vagyok”-ot mondjon, hogy fenntartás nélkül elfogadjon. 65. A spirituális törekvő felébredésének vagy megvilágosodásának leggyorsabb és legbiztonságosabb módja, ha minden vágyát feladja az Isten iránti teljes önmegadásban. 66. A megszabadulás annak a megértése, hogy nincs mit megérteni. 67. Tudatlanság nem létezik. 68. Semmi negatív nem létezik. 69. A létezés pozitív létezés. 70. Mindenki ismeri az érzés, érzékelés pozitivitása és negativitása közötti különbséget. A negativitás énközpontú, önmagába omló. A pozitivitás növekvő, sugárzó. 71. A szabad ember a nélkül élvezi a szabadságát, hogy bármit is kellene tennie. 72. Minden tökéletes. Minden olyan, amilyennek lennie kell.
Mi a világ? A világ egy élő, lélegző, folyton változó, boldog megnyilvánulása az Abszolút akaratának. Az univerzum a Legfelsőbb Úrnak a formája. A sokféleségnek, az elkülönült objektumoknak a világa, amit az elme lát, illúzió. Csak egység létezik a világban, amely viszont megjelenhet az elme és az érzékek számára. A világ alapvetően pozitív, örömteli hely. Az embernek veleszületett joga, hogy megtapasztalja az igazi tudással, és az egyetemes látással együtt járó boldogságot. Ha nem mindig ezen a módon látjuk a világot, ez azért van, mert azonosítottuk magunkat az individuális „én”-nel, vagy egóval. Az Abszolút akarata, hogy ilyetén módon elfelejtsük igaz természetünket, és az is az Abszolút akarata, hogy emlékezzünk rá, visszatérjünk a forráshoz, és újra megtaláljuk valódi önmagunkat. Az Abszolút Valóság, amely ezt a világot színültig teletölti egyetemes tiszta tudatossággal, hogyan válhatott azonossá az individuális formával, az individuális „én”-nel? A történtek jobb megértéséhez gondoljunk az álomra. Álomban megjelenik egy gondolat vagy kép, és asszociatív jelenetek sorozatát indítja el, az emlékezetben tároltak alapján. Ugyanakkor az álom tapasztalója is megjelenik, és élvezni, vagy szenvedni látszik az álomban tapasztaltakat. Az álom kibontakozásának egész folyamata teljesen spontán, és a tapasztalónak nincs hatalma a történtek fölött. Amikor felébredünk az álomból, egyáltalán nem képzeljük azt, hogy meghaltunk, de még azt sem, hogy elvesztettünk valamit. Ugyanígy, amikor spirituális álomból ébredünk, a tapasztaló, vagy „én”, aki látszólag ennek az ébrenléti világnak a tapasztalója, csak múló megjelenésnek látszik. Valójában az „én” nem létezik, és nem létezik az elkülönült tárgyak és elkülönült individuumok világa sem. Csak tudatosság létezik. A spirituális álom állapotában az öntudatos és önmagában létező tudatosság megnyilvánul egy konkrét formában, és spontán módon azonosítja önmagát azzal a formával, énjének tekintve azt. Másfelől, ez okot szolgáltat a nem-én, vagy az éntől különböző érzékelésére, és ez az alapvető illúzió az, amely minden más illúziónak az alapja. A valóságban azonban nincs én, és nincs nem-én1. Ahogy mi a mély alvás állapotában álmainkat álmodjuk, úgy jelenik meg az individuális lét álma Isten mély alvásában. Isten mindenütt jelenvaló, mindenható, és mindent tud – mindig jelenlévő, teljhatalmú, és mindentudó. Istennek a természete létezés, tudatosság, és üdvösség. Isten a személytelen isteni erőként nyilvánul meg, és ugyanakkor az a roppant intelligens lény is Ő, aki ellenőrzi ezt az erőt. Az „amint fent, úgy lent” törvénynek megfelelően azonban Isten a tapasztalja is a mély alvás állapotát, amelyben elfelejti Önmagát, és nem akként ismeri többé Önmagát, mint ami valójában. Ebben az isteni, mély-alvási állapotban bekövetkezik az álmodó és az álom azonosulása, és a látszólagos individuum élete elkezdődik. Az Abszolút Valóság VAN, de sem az nem mondható, hogy létezik, sem az, hogy nem létezik, mert ez meghaladja a dualista gondolkodástól függő, korlátolt emberi elme megértési határát. A létezés akkor kezdődik, amikor az Abszolút mint Isten, a Teremtő nyilvánul meg. Az Abszolút akarata hozza mozgásba a különböző szintjeit a teremtésnek, annak végtelen számú lényeivel, amelyek mindegyike oszthatatlan része Önmagának, akár a felszíni hullámok az óceánnak. Miután megteremtette a világegyetemet, a Teremtő elalszik, belép a teremtésbe és megeleveníti azt, de elfelejti az Ő valódi, végtelen és határtalan természetét, végessé és korlátozottá válik e világ különböző lényeivel való azonosulása révén2. Azt mondják, hogy a felébredett, vagy megvilágosodott személy a világra nézve alszik, és a valóságra nézve ébren van. Időnként azt mondják, hogy a felébredett személy nincs tudatában a világnak, és csak a valóságnak van tudatában. Mindkét mondás azt jelenti, hogy a felvilágosult ember tudatában van saját valódi természetének, mint tiszta tudatosságnak, és ezért az elkülönült individuumok és lények világát illuzórikusnak látja. Az „én nem létezem (mint entitás)” megértésből az a megértés is következik, hogy „semmi más sem létezik (elkülönült entitásként).” A valóságot az ember létének tudni egy nagyon mély alváshoz hasonló állapotot eredményez. Állandóan egy mélységes béke és teljesség van jelen, bármilyenek is legyenek a külső élet körülményei. Az erő, amely a világ álmát előidézi, a tudatosság. A tudatosság benne van minden formában, és valójában az összes formának ő valóságos léte. Mivel minden a tudatosságban jelenik meg, ez azt jelenti, hogy a tudatosság finomabb még a tárgyakat körbe ölelő térnél is. Az azt körülvevő tárgyak saját fényt. A tudatosság mindent áthat, ami megjelenik benne, mint ahogy az álom is magában foglalja az álom-objektumok mindegyikét. Ő teremti, és tartalmazza a világot. A tudatosság nem az individuális „személy” birtokában van. Ellenkezőleg, a megnyilvánult individuum a tudatosságbeli megjelenés. A tudatosság, amely a világ teremtője, korlátozottnak mutatkozik, amint az individuális formával azonosítja önmagát. A tudatosság azonban egyáltalán nem korlátozott. A tudatosság tudatában van önmagának, és AZONOS önmagával, mindig, és mindenkor, és csak látszólag korlátozott az emberi elme fogalmai által. Amikor egy konkrét individuális formában a tudatosság úgy ismeri magát, mint ami ő valójában, az individuális tudatosság, vagy „én” meghaladásra kerül, és megértésre kerül, hogy a megnyilvánulás csupán ideiglenes. Ez a valódi értelme és célja az individuális életnek – ahhoz, hogy az individuális tudatosság ráébredjen önmagára, mint individuális tudatosságra, és, hogy ebben a ráébredésben megértse, hogy valódi természete az Abszolút Valóság, amely meghaladja a tudatosságot.
A nevek és formák világa, az elkülönült objektumok világa nem valóságos. Az elme hozta létre. A valóságban azonban semmi más nincs, csak létezés-tudatosság-boldogság. A világ megjelenésének álmában csak a tudatosság mindent átható, univerzális ereje vetíti ki önmagát minden durva illetve finom dolog révén és azokon belül, ilyenek például színek, amelyek akkor keletkeznek, amikor a tiszta fehér fény egy prizmán keresztül megtörik. Nem látjuk magát a tiszta fényt – csak a színként való megjelenését látjuk. A tudatosság valójában semmit nem tapasztal közvetlenül. A tapasztalást az agy, és a többi, az individuális formában megnyilvánuló érzékszerv végzi. A forma a tudatosság ön-tudomása által kerül megelevenítésre3. A tudatosság mindig tudatában van saját létezésének, és ez minden, ami valójában történik. Valójában egyáltalán nincs semmiféle tapasztaló. A tapasztaló része a tapasztalatnak magának, épp úgy, ahogy az álmot tapasztaló individuum is része az álomnak. A tapasztalatok illuzórikusak – nem olyasvalaki számára történnek, aki valójában létezik, hogyan lehetnének hát többek illúziónál? Az individuális „én”, aki látszólag a tapasztalatban részesül, illúzió. Következésképpen, bármi, ami ennek a képzelt személynek jelenik meg, szintén teljességgel illuzórikus. A tapasztalatok anyagtalanok. Jönnek és mennek, megjelennek egy pillanatra, majd eltűnnek, és elfelejtődnek. Az ember összes tapasztalata jön és megy. Hová távoznak? A tapasztalat világa élettelen világ. Élet érzése csupán a tudatosság jelenléte miatt van. Amikor tapasztalat következik be, az észlelésre és feldolgozásra kerül a már jelenlévő emlékezet által. Ha ez nem így lenne, egyáltalán semmi értelme nem lenne az észlelésben foglalt felismerésnek, és ennek következtében az észlelésnek sem. Nincsenek új tapasztalatok emiatt. Az észlelés-felismerés-emlékezet köre egy mechanikus folyamat. Spontán módon történik, anélkül, hogy bárki bármit is csinálna. Az egyedüli élet a tudatosság fényéből származik, amely megvilágítja jelen pillanatot, mint ahogyan a fény világítja meg a vetítőgépben előtte áthaladó képkockát. A valóságban azonban semmi nincs, csak a tudatosság élő fénye, ami mindig egyetlen fény, soha nem különül el, vagy oszlik fel, semmilyen módon. A tudatosság kölcsönzi az „élet” érzését az individuális forma számára, mert az az ő saját ön-tudomása. Ezen ön-tudomás számára nincs születés és nincs halál. Ami ismert, az mindig múltbeli. Az ismeretlen a már meglévő tudásba való beolvadással ismertté válik. Ily módon a tudás statikussá válik, vagyis mintává kristályosodik. Ez a minta képezi aztán a további tapasztalatoknak az alapját. A folyamat csecsemőkorban kezdődik, és a test egész élete során folytatódik. Feltételezésünk szerint a nagyon kicsi gyermeknek is vannak tapasztalatai. Valójában nincsenek, mert nincs „én” központja, akinek a számára a tapasztalatok megtörténnek. Ha egy babára, vagy egy csecsemőre nézünk, akkor csak a tudatosságnak a formát megelevenítő ön-tudomását látjuk, ugyanazon tudatosság ön-tudomását, amely az állatokat is megeleveníti, amelyek szintén nem rendelkeznek fogalmakkal, ennélfogva nincs „én” érzésük. A kísérletező mozgások azonban, amelyeket a csecsemő folyamatosan végez, lefektetik a jövő összehangoltabb mozgásának az alapjait. Ugyanezen a módon a szemek, a fülek, és a többi érzékszerv is benyomásokat gyűjtenek, amelyek alapján a jövőbeni észlelések történni fognak. Egy bizonyos ponton aztán elkezdődik az észlelés folyamata, az emlékezetben tárolt ezen benyomások alapján, és ugyanez a folyamat fog folytatódni, az élet fennmaradó részében. Semmilyen tapasztalat nem valóságos. Soha senki semmilyen tapasztalatot nem tapasztalt. Semmilyen valaha is tapasztalható nem valódi4. Jóllehet a nevek és formák világa, és a tapasztalatok nem valósak, mindazonáltal valóság nélkül nem tudnának megjelenni. Az egyre növekvő bonyolultságú formák a tudatosságban alakultak ki. A tudatosság végtelen számú formán keresztül ívelő evolúciójának teljes folyamata az Abszolút Valóság változatlan háttere előtt nyilvánul meg. A tudatosság továbbfejleszti a formákat, így végül képessé válik az önmagára való ráébredésre, az emberi formán keresztül, amelyben a spirituális megértés érett korba lép. Azonban, amikor ez megtörténik, a tudatosság felismeri, hogy soha semmi nem létezett, önmagát kivéve, és, hogy a spirituális keresés és megértés egész folyamata, amely e formában végbement, álom volt csupán. De akkor egyáltalán miért ment keresztül ennek az evolúciónak a folyamatán, amikor soha semmi Önmagától különbözőt nem nyert a végén? Az egyetlen válasz, ami kínálkozik az, hogy szórakozásból, azért az élvezetért és örömért, hogy újra megtalálja önmagát, miután oly sokáig rejtve volt. A világ a tudatosság játéka. A tudatosság elrejtőzik önmaga elől, az emberi test és elme, és az Ön-tudomás tiszta állapota közötti „szakadék” révén. E szakadék megjelenése következtében a tudatosság elfelejtkezik saját valódi természetéről, azonosítja önmagát a korlátolt emberi elmével, és az emberi elmének nincs tudomása önmagáról, mint tiszta tudatosságról. Ezt a szakadékot nevezzük „tudatlanságnak”, a magyarázat kedvéért. A tudatlanság azonban valójában nem létező dolog, mivel az tiszta semmi, nulla.
1 A könyv nyomatékosan rámutat a megértésre, hogy az egyén nem létezik individuális entitásként, nem egy olyan dolog, amitől félni kell. Az ember semmilyen valódit nem veszít – csak elnyeri (vagy visszanyeri) azt, ami önmagában a legnagyobb igazság. 2 Ez a magyarázat természetesen nem szó szerint értendő. Sokkal inkább mítosznak tekintendő. A mítosznak – mint az ember vallásos irodalmának minden teremtési mítoszának – a célja egy jelentés közvetítése olyan módon, amely a korlátolt emberi elmét meghaladja. Amikor egy mítoszt a megfelelő módon kezelünk,
akkor az Igazságnak egy intuitív, érzelmi felismeréséhez jutunk, aminek a mindennapi logikához semmi köze. 3 Pontosabb talán az a megfogalmazás, hogy az individuális forma, amelynek nincs saját élete, hordozó eszköze a tudatosságnak, annak, ami igazából él. 4 Itt ismét meg kell jegyezni, hogy ez a megértés radikális ugyan, de nem kell tőle megijedni. Ez egy sokkal nagyobb, sokkal tartósabb boldogság kezdete, mint ami bármely múló tapasztalásban megtalálható.
Mi a valóság? A valóság nem megismerhető, illetve nem megtapasztalható. A tudatosság önmagában nem a végső valóság, mivel megjelenés, erő, megnyilvánulás. Meghatározott tulajdonságokkal rendelkezik, mint például meghatározott létezés, és ön-tudomása üdvösség, boldogság. Másfelől, az Abszolútnak vagy végső Valóságnak nem lehetnek tulajdonságai, mert ezek korlátoznák az abszolútságát. A megnyilvánulatlan az Abszolút Valóság. Nem lehet nevezni sem létezőnek, sem nem-létezőnek. Felette áll minden ellentéteknek. Semmi, amit az emberi elme mondani, vagy gondolni tud, nem képes megközelíteni az Abszolútot. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy korlátlanul intelligens, mert akkor azt is kellene mondanunk, hogy korlátlanul unintelligens, mert, ha rendelkezik az egyikkel, a másikkal pedig nem, az is korlátozná az abszolútságát. Mint ahogy a levegő a térben, úgy jelenik meg a tudatosság a valóságban. Magában foglalja a világ álmát. A tudatosság nem választható el a valóságtól, illetve nem tekinthető valamilyen valóságtól eltérő dolognak, mint ahogyan az álmodó tudatosság sem tekinthető az álmodótól elkülönült, vagy eltérő valaminek. Ok-okozatilag kifejezve, az Abszolút Valóság az ok, és a tudatosság isteni erejének a megnyilvánulása az okozat. Amint az isteni erő megnyilvánult, a világegyetem teremtésének anyagi oka lett. A valóság megnyilvánító aspektusa az, amit mi Istennek nevezünk, mivel ez az a tudatosság, amely életet ad a teremtés minden formájának5. Valójában soha semmi nem történik. Egyetlen módon beszélhetünk a valóságról, tagadással. Így, elmondhatjuk például, hogy a valóság nem tapasztalat. Nem létezhet senki, illetve semmi olyan, ami a valóságon kívül létezne, hogy azt tapasztalja. A valóság nem megismerhető. Lehetetlen megismerni azt, ami kívül esik a valóságon, ami ismerhetné azt. A valóságot sohasem lehet megismerni, sem megtapasztalni, mert az nem lehet objektum. Ez azonban nem jelenti, hogy szubjektum lenne. Nem mondhatjuk, hogy a valóság létezik, és azt sem mondhatjuk, hogy nem létezik. Meghaladja mind a létezést, mind a nem-létezést. Mindazonáltal, bizonyos, hogy lennie kell olyan megnyilvánulatlan valóságnak, amely a megnyilvánulás alapjául szolgál. A nyelv nem képes ezt kifejezni, mert a nyelv kettősségen alapul. Az emberi elmének szüksége van a képességre, hogy megerősítsen, vagy tagadjon. Azt nem tudja leírni, ami minden ellentétek felett áll. Úgy beszélni a valóságról, mintha az bármilyen módon megismerhető lenne, félrevezetés. Azt is meg kell értenünk, ugyanakkor, hogy a tudatosság nem tud önmagáról. Amikor ez bekövetkezik, a valóság természete automatikusan megértésre kerül6. A tudatosságnak tudomása van önmagáról, ami az ön-tudomás, a tudatosság tiszta állapota, és ez az állapot a valóság megnyilvánult, vagy cselekvő aspektusa. Habár az ön-tudomásnak ez az állapota még mindig nem az Abszolút Valóság, ez áll a lehető legközelebb a valósághoz. Az egyetemes tudatosság megjelenése vagy megnyilvánulása semmilyen módon nem lehet elkülönült az Abszolút Valóságtól. A tudatosság természete nem különbözhet az abszolút Valóság természetétől. Ez azt jelenti, hogy a valóság megismerheti önmagát közvetve, a saját megnyilvánult erejének Ön-tudomása révén, és ez a megvilágosodás természete. A valóság megnyilvánítja a tudatosságot, és ennek a tudatosságnak az Ön-tudomásában, a valóság „megismeri” önmagát. Az Ön-tudomás szempontjából a valóságot úgy kell érteni, mint a tudatosság forrását, míg az individuális emberi elme nézőpontjából ilyen megértés nem keletkezhet. Az Abszolút Valóság napja el van takarva az illuzórikus „én” által észlelt illuzórikus világ illuzórikus objektumaival való identifikáció felhői által. Az individuális személy egyáltalán nem ismerheti a valóságot, de a tudatosság az Abszolút Valóság ragyogásaként ismeri önmagát. Mivel mi vagyunk a valóság, ezért nincs hozzá vezető út, és nem lehetséges megtalálni azt. A valóság soha nem „érhető el”, illetve „valósítható meg”. Azonban, ha tudjuk, hogy életünk, létünk, semmi más, mint tiszta tudatosság, akkor azt is tudjuk, hogy mi a megnyilvánulatlan valóság vagyunk, amely a forrása ennek a tudatosságnak. A tudatosság hatalma és működése, és a benne megjelenő dolgok játszi megnyilvánulásnak tűnnek, saját örömünk
kifejezésének, de amely semmiféleképpen nem lényegi, nem elengedhetetlen, illetve nem szükséges. A tudatosság megnyilvánulása saját abszolút szabadságunk kifejeződése. A valóság soha nem változik, de hatalmának megnyilvánulása révén képes létrehozni, fenntartani, és megsemmisíteni mindazon formákat, amelyek a tudatosságban megjelennek, miközben teljesen, mindenféle korlátozástól mentes marad. Ez a korlátlanul szabad valóság az, amely a mi legbelső valódi természetünk. A valóság abszolút hiteles. Mi magunk nem különülünk el a valóságtól. Következésképpen, kapcsolatban vagyunk az egész teremtés forrásával. Hogyan tudna valaha is bármiféle „rossz” történni velünk, amikor egyek vagyunk a minden megjelenő dolog forrásával? Természetesen, bízom abban, hogy minden helyesen fog kibontakozni, ahogyan én magam kapcsolódom a kibontakozás forrásához. Én magam vagyok az Egyetlen7.
5 Naprendszer szinten a nap adja a fényt és a meleget, de a fény és meleg biztosítja a Föld lakóinak az életét. 6 Ez olyan, mint a megértés azon szintjéről, amelynek értelme és célja rejtett, egy magasabb szintre lépni, ahol ezek a dolgok teljesen világosak. 7 Ez a megértés nem az egó által tapasztalt magányosság érzést idézi. Az oszthatatlan egység tudomása inkább, amely az összes lényt és formát a leglényegesebb és legalapvetőbb szinten egyesíti. A sokféleség megjelenése mögötti igazi egységre való ráébredés.
Van Isten? A természet, a föld és környezetében élő szerves életformák világa, az ásvány- és kőzet képződmények, a növények és fák, a halak, rovarok, madarak, és állatok, amelyek e környezetben formát öltöttek, és a természet díszletének azon aspektusai is, amely elérhetőségünkön kívül esnek: a Nap, a Hold, és a végtelen számú csillag – e világ – a természet durva világa – a tudatosság kifejeződése, megnyilvánulása. Amikor ezt a természetes világot szemléljük, látjuk, hogy tele van szépséggel, tisztasággal, és azzal az ártatlansággal, amely az ego-alapú gondolkodás hiányából származik. Az emberi lények harmóniában élhetnek ezzel a világgal, ha abban annak a legfőbb hatalomnak a megnyilvánulását látják, amelynek ők szintén részei. A természeti világ szemlélése során az ember nem tud segíteni, érezzen viszont áhítatot a kreatív intelligencia iránt, amely formák végtelen számú megjelenését, és néhány egyszerű törvényből és néhány alapvető elemből való kifejlődését lehetővé teszi. A csodálatnak és áhítatnak az érzése természetes dolog az emberi lények számára, és vallási érzékenységük alapját képezi. Ebből az érzésből keletkezik a megértés, hogy „van Isten”. Az emberi lények, vagy azok ősei év tízezredek óta a körülöttük levő hatalmas természeti erők iránti áhítatban éltek, a vallás, vagy Isten mindenféle fogalma nélkül. Ez az áhítat szakadatlanul jelen van, egy csodálat érzéseként, amely később még kifinomultabbá vált, és a társadalmakat az élet alapvető kérdéseire adható válaszok keresésére késztette. A tiszta tudatosság az isteni erő, Isten. Ő az imádó, valamint a tárgya minden imádásnak. Mivel az Abszolút és annak hatalma, az egyetemes tudatosság nem elkülönültek egymástól, e hatalom imádatával az imádó azt képes imádni, ami mindennek a forrása, de ami semmiféle saját attribútummal nem rendelkezik. A tudatosság a közvetlen kifejezése az önmagában nem megismerhető, illetve nem megtapasztalható Abszolút szabadságának és tisztaságának. A tudatosság azonban megismerhető és megtapasztalható, de nem azon a módon, ahogy a tárgyakat tapasztaljuk, hanem az által, hogy az vagyunk8. A tudatosság az, amely célja minden spirituális törekvő, minden vallás rajongásának, minden helyen, és minden időben. Az univerzális tiszta tudatosság hatalma Isten az emberi lény számára. Az Abszolútnak a tudatosságon keresztül való imádása olyan, mint a napnak az imádása annak fényén keresztül. A megnyilvánult hatalom mindenütt jelen van, habár annak forrása rejtve marad, mint ahogy a nappali világosság is látható mindenütt, még akkor is, amikor a nap a felhők mögé rejtezik. A tudatosság, az ő forma nélküli állapotában, nem azonosul semmi mással, mint saját létezésével és boldogságával. Azaz, nincsen kettősség, és így nincs szó „másnak” a tapasztalásáról. Az azonosult individuális lélek az, amely a sok különféle formát kialakítja, az egyre több, és egyre összetettebb tapasztalás érdekében. Ez a folyamat a tudatosságon belül zajlik, de a valóság nincs belevonódva, mint ahogy az alvó sincs az álomba belevonódva. A tapasztalatok képzeletbeliek, ugyanúgy, mint a „személy”, aki látszólag tapasztalja azokat. A tudatosság tudatában marad saját, különféle formákban való létezése boldogságának, de nem fogad el semmiféle individuális létezést, vagy „objektumot”.
Sok analógiát ismerünk a tudatosság, és a benne megjelenő formák kapcsolatára: az óceán és annak hullámai, az arany és a belőle készült ékszer, a villamos energia és a hozzá kapcsolódó berendezések. A tudatosság mindent látó, mindenre tanú felügyelete alatt az evolúció folyamata önmagától zajlik. Amíg egyre több és több tapasztalatra vágyakozunk, addig továbbra is fennmarad az új formák megjelenése, és e tapasztalatok értelmezése, azoknak a már meglévő ismertekbe való beillesztésével. A tudatosság, ez alatt, egyszerűen csak pihen a saját boldogságában, áldott módon nem befolyásoltatva az individuális tapasztalat drámájától. A tapasztalatok e játéka az elme szintjén, és az „én” illetve az „én létezem” alapján folyik. Ez az alapvető illúzió, alapvető tudatlanság az, amely által az emberek megkötöttek. Végül is, azonban, e kötelék csak az elmében létezik, és az elmének az Ön-tudomás szintjére való túllépésével meghaladható. A tapasztalatok, a nevek és formák világa, magától működik, a tudatosság csak akként az erőként hat, amely mindezt lehetővé teszi. Önmagában a tudatosság a mindent-szerető, határtalan, és legfelsőbb Úr. A tudatosság, mint a Teremtő az első impulzus, amely a megnyilvánulatlan Abszolútban megjelenik. Ennek az első impulzusnak a természete a szeretet. A szeretet az az erő, amely az Egyet megsokszorozza, annak érdekében, hogy a soknak vissza kelljen térnie az Egybe. A szeretet az az univerzális vonzerő, amely az atomi részecskéket a pályájukon tartja, és a csillagrendszereket a galaxisuk középpontjai körüli keringési pályán tartja. Ezen univerzális vonzerőnek a természete a tudatos szeretet. A kettősség első impulzusa hozza létre a szeretet célját, és a forrást is, amelyből a szeretet kiárad. Isten személyes és személytelen is egyúttal – személyes, amikor a kreatív és megelevenítő erőként, és személytelen, amikor a megnyilvánulatlan Abszolútként nyilvánul meg. Az individuális lényeket a személyes Isten teremti meg, és Ő plántálja beléjük a szeretet impulzusát. A tudatosság kedvét leli saját létezésében. Nem fogad, vagy utasít el semmiféle tevékenységet vagy aspektust, akármi megjelenik. Saját boldogságát élvezi minden formában: a kőben, a növényben, az állatban és az emberi lényben. Egy földben gyökerező fában, például, és annak szélben imbolygó ágaiban, tiszta boldogságként élvezi önmagát. Önmagát élvezi boldogságként az emberi lényben a mély alvás állapotában, és minden egyéb olyan körülményben, amelyben belső béke van, vagy ahol az elmét nem zavarja meg a kielégítetlen vágy nyugtalansága. A legtöbb esetben azonban az emberi lények diszharmonikus állapotban élnek a valódi természetük helyett, amely tiszta, boldogság teljes, és isteni. Ha minden ember képes lenne harmóniában élni saját valódi természetével, akkor harmóniában élne mindenki mással is, és a természet egészével, és a Föld Paradicsommá válna. Ezért a tudatosság továbbra is boldogságként élvezi önmagát minden formában, akár tudatában van, Ön-tudomása révén, hogy mi a forma valódi természete, akár nincs. Ez azon lények elméjét, akik felismerték a mindent átható tudatosság igazságát, bölcsességgel világítja meg, így az ilyen személy irányfénnyé válik tudatlanság sötétségében. A tudatosság, mint a létezés maga van jelen. Minden történés ennek a létezésnek az érzése. Az emberi kapcsolatok és törekvések világa erre szuperponálódik. Csak egyetlen létező van. Az emberi elme osztja fel ezt az egységes létezőt individuális entitásokra, szüntelenül elválasztva őket egymástól. Ugyanilyen módon képzeli az emberi lény Istent is elkülönült lénynek. Aztán imádkozik ehhez az Istenhez, bármi is legyen az, mert azt hiszi, hogy ez az elvárása. Ez elkerülhetetlen. Egyszerűen ilyen az elme működése. Ez egy olyan állapot, amin mindünknek keresztül kell menni. Végül, azonban, bekövetkezik a megértés, hogy Isten te magad vagy, és hogy Isten nem egy tőled különálló valami. Senki soha nem kételkedik abban, hogy ő létezik. Tekintve, hogy a létezés valóságos, és ismerve a tényt, hogy csak egyetlen létező van, akkor az egyén saját létezése az egyetlen létezés kell, hogy legyen. Nincsenek individuális létezők. Az én-tudatosság-én-létezésnek nincsenek korlátai. A tudatosság finomabb, mint a tér és azt megelőzően létezik, hogy a tér tapasztalás tárgyává válhatna. Az egyetemes létezés, amely a tudatosság, azt jelenti, hogy valójában soha semmi nem volt teremtve, és nem is pusztult el; csak a forma változott. Például, itt egy hatalmas és tömör hegy. A hegy nem más, mint a tudatosság, a hegy formájában. Évmilliók múlva a hegy porrá válik. A por nem más, mint a tudatosság, a por formájában. Így hát, semmi nem jött létre, vagy semmisült meg, és valójában semmi sem történt. A tudatosság volt jelen a kezdetkor, és a tudatosság van jelen a végén. Az ember nem az által érti meg ezt, hogy a tudatosságot hegynek tudja, illetve pornak tudja, hanem azáltal, hogy önmagának tudja. Ebből a szempontból az ember tudja, hogy egyetlen formával rendelkező sem egyéb, mint tudatosság, alapvető természetét tekintve, éppen úgy, ahogy ő maga sem egyéb, mint tudatosság. Ez egy intuitív tudás, vagy létezés általi tudás. Ezután az ember látszólag széthullást, illetve megsemmisítés lát, de nem érzékeli, hogy bármi elpusztulna. Csak azt érzékeli, hogy változás történik. Ez az egyetemes Istentudatosság közvetlen lét-tudomása, illetve, ez a tudatosság Isten. Isten-tudatosság vagy univerzális tiszta ön-tudatosság minden, ami létezik. Amikor mi, mint látszólagos individuumok és érzékszervi észlelési központok, tapasztalni látszunk valamit az érzékeken keresztül, vagy amikor egy gondolatot látszunk gondolni, valójában egyáltalán semmi nem történik. A tudatosság teljessége érintetlen marad, épp úgy, ahogy a fényt sem zavarják a vetítőgépben előtte elhaladó képek. Ha lehetséges volna, hogy a tudatosság valami önmagától különböző dologgá váljon, ez a kettősség valóságosságát jelentené, mivel szubjektum és objektum létezne. A tudatosság azonban soha nem valamilyen önmagától eltérő dolog. Mindig az, ami. Ezért, a felébredett, vagy megvilágosodott ember mindig csak Ön-tudomásként van tudatában önmagának, és ezért úgy érzi, hogy ő maga nyilvánul meg minden formában. A különböző kultúrák és vallások irodalmában sok szép költői kifejezést található az ilyen típusú egyetemes látásra. Ilyen például, a hindu hagyományban az Ashtavakra Gita és az Avadhuta Gita. A muszlim hagyományban Rumi és Kabir versei. A keresztény hagyományban Krisztus szavai,
ahogyan azokat a Tamás evangéliuma rögzíti. A kínai kultúrában Lao Tzu Tao Te Chingje. A modern korban Walt Whitman versei, a Leaves of Grass, vagy Rainer Maria Rilke költészete. És persze sok egyéb példát is sorolhatnánk. A tudatosság egy. Nincs egy második tudatosság. Ezért bármi, ami megjelenik, nem lehet független a tudatosságtól. Minden dolog tudatosságbeli megjelenés, a tudatosság módosulata, a tudatosság formája, a tudatosság tükröződése. E kifejezések bármelyike használható, amíg magától értetődő, hogy bármilyen formában jelenjék is meg, a tudatosság maga mindig teljes és tökéletes marad. A tudatosság látszólag megváltoztathatja a formáját, vagy felölthet különböző formákat, de ez nem egy valódi változás, illetve nem a természete, vagy a lényege változik, látszólagos változás csupán, mint ahogy a hullámok jönnek és mennek az óceán felszínén, vagy, ahogy a szereplők jönnek-mennek az éppen vetített filmen. Az első esetben, semmi más nincs, csak víz, a második esetben semmi más nincs, csak fény. A világon semmi más nincs, csak tudatosság, semmi más nincs, csak Isten. Mi a tudatosság? A te saját léted, a te saját létezésed. A te saját megnyilvánulásod, a te saját kifejeződésed. Semmi nincs közelebb hozzád, mint az. Határtalan és végtelen. A tudatosság olyan, akár a tér, csak az üresség minősége nélkül. A tér nem üres. Még az atom elektronjai közötti tér is tudatossággal áthatott. A tudatállapot egyfajta energiának tekinthető. Meghatározott létezéssel bír, még ha nagyon finommal is. A tudatosság az öröm, amelyet akkor érzünk, amikor az élet jónak tűnik számunkra. Az öröm vagy boldogság a tudatosság én-tudomása. A mi öntudomásunk, mivel csak egy én-tudomás van. Ha bármilyen értelemben elkülönültek volnánk a valóságtól, nem lehetne létünk, vagy tudatosságunk. Tehát, bármikor ön-tudomás, illetve a lét, jelenlét, ön-létezés érzése van jelen, az a tudatosság és a tudatosság jelenléte, az Isten. Mindez azért történik, hogy a tudatosság tudatában legyen saját létezésének, mint boldogságnak, örömnek. A boldogság a valódi természete az emberi lénynek, és az összes lénynek. Nem kell keresnünk a boldogságot, mert mi vagyunk az. Mi magunk korlátozzuk ezt a boldogságot a mi saját hibás gondolkodásunkkal. Azt képzeljük, hogy meg kell keresnünk, és meg kell találnunk a boldogságot, de mi magunk vagyunk a forrása a boldogságnak9. Az öröm a természetes hatóereje a létezésnek. A boldogság a természetes állapot. A természetes boldogság nem az a fajta intenzív öröm, mint ami valamilyen régóta vágyott anyagi tárgy megszerzésekor tapasztalható. Sokkal inkább a vágytól mentes béke és a teljesség érzése. Merthogy ez egy természetes hatóerő, egy egész idő alatt fennálló gyönyörűség, akár ébren vagyunk, akár álmodunk, akár mélyen alszunk. A boldogság vagy üdvösség az az állandó háttér, amely előtt életünk játékának a változó jelenetei játszódnak. Ki élvezi akkor ezt a boldogságot? Senki sem élvezi. A tudatosság ön-tudomása az, amely maga a boldogság. Semmilyen külső dologra nincs szükség. Önmagától ragyog. Annak a személynek a számára, aki felismerte az igazságot, aki megvilágosodott, az élet élvezete vagy öröme az „én” nem-létezésének a tudomásából származik. Ez a személy tudatában van saját, az individuális „én” korlátozásától való szabadságának, amely „én” azelőtt a rabság oka volt. Az ilyen személy számára maga a létezés öröme az, amely valóságos és élő. Nincs jövőbeni eredmények iránti elvárás, vagy a múlthoz való ragaszkodás. Harmóniában él az egyetemes tudatosság örömével, amely mindig ott van a háttérben, és nem azonosul a világ játékának múló eseményeivel és körülményeivel. Mindazonáltal, nem a személy, aki élvez. A tudatosság öntudomása az, ami az élvezet. Az úgynevezett „felébredett személy” valójában egyáltalán nem személy. Az ő esetében már csak az egyetemes tudatosság aktív. Minden egó, vagy személyiség csupán gyakorlatok célokat szolgál, és látszólagos tevékenységei nem az individuális entitás tevékenységei. Az individuális entitás, vagy „lélek” nem bír abszolút létezéssel, hiszen semmi nincs, csak mindenkor a tiszta, egyetemes tudatosság. Mindazonáltal az individuális lélek viszonylagos létezéssel bír, az elmében megjelenő „én vagyok” vagy „én létezem” gondolat miatt. Ez a gondolat elsősorban az „én lenni vágyom” kifejezése, amely a tudatosság velejárója, és amely azon mechanizmus, amelyen keresztül a tudat végtelen számú formában megnyilvánítja önmagát. Az emberi lélek a tudatosság kifejeződése, Isten akaratának a közvetítője, a szeretet megtestesülése. A testben való létezés vágya miatt jelenik meg, és mindaddig fennmarad, amíg a vágy fennáll. A lélek lenni vágyása eredményezi a születést, és az „én vagyok” fogalom eredményezi az elkülönült individuumként való létezés érzését. Ebben az állapotban lehet, hogy a lélek valamilyen vallást, vagy spirituális tanulmányokat végez, hogy elérje „Istent”, amit szintén elkülönült entitásnak gondol. Végül, és rendszerint hosszas keresést követően, megszülethet a megértés, a tudatosság azon kifejezésében, hogy keresésének célja önmaga. Ebben a pillanatban, amely a különböző tradíciókban „önmegvalósításként”, „megvilágosodásként”, vagy „felébredésként” ismert, az individuális lélek valójában megszűnik létezni (tulajdonképpen, mint elkülönült entitás, soha nem is létezett), és az individuális létezés illuzórikus érzése beleolvad az univerzális tudatosság valódi létezésébe. Az ön-keresés folyamatában a tudatosság hatékonyan álcázza önmagát, önmagához vonzva önmagát, annak érdekében, hogy végül feltárja önmagát önmagának. Így tehát, a tudatosságban két áramlat van: az egyik megnyilvánuló és kifelé áramló, a finomabb felől a durvább felé irányuló, a másik megszüntető, és visszafelé áramló, a durvább felől a finomabb felé irányuló. A tudatosság önmagát önmaga felé vonzza, a hasonló a hasonlót vonzza princípiumnak megfelelően. A látszólagosan individuális lélek nem más, mint a tudatosság maga, csak az „én” fogalma által lekorlátozva. A tudatosság lehetőség szerint a fény, a harmónia és a szépség felé mozog. Természetes módon vonzódik e pozitív aspektusok felé, mivel ezek az ő saját természetének az aspektusai, amelyek lehetőség szerint mindenhol, és mindenkor megnyilvánulnak. Az igazi vallásosság ezért mindig felemelő jellegű. A finomabb, kifinomultabb érzelmek alkotják. A jóság és együttérzés érzése többé-kevésbé a lét alapjául szolgáló
egységről való részleges tudomáson alapul. E tudomás mindenkire jellemző bizonyos mértékben, de van, akik jobban tudatában vannak, mint mások. Minél inkább érezzük ezeket a pozitív érzelmeket, annál közelebb állunk valódi természetünkhöz, és annál boldogabbak leszünk. A tudatosság az emberi lényben állandóan, egyfajta differenciálatlan érzékenységként van jelen, amelyben nincs „kívül” vagy „belül”. A létezés egységébe való ideiglenes bepillantások része mindenki tapasztalatainak, és természetesen azok tapasztalatainak is része, akik a spirituális utat követik. E tapasztalatok nélkül nem tudnánk, merre kell menni, és nem éreznénk elegendő ösztönzést sem, hogy a spirituális út követését a legfontosabb dolgunknak tekintsük. Isten, az Abszolút, teszi lehetővé a tudatosság ereje közvetítésével, az univerzum sokrétű megjelenését Önmagán belül, és vonja vissza ugyanakkor a megnyilvánult elemeket az Ő saját lényébe. Az univerzum elemeinek ez az alászállása-felemelkedése, illetve kivetítése-visszavonása egy természetes folyamat, amely az Abszolút Valóság zavartalan egységén belül történik, akár a légzés, az emberi szervezetben.
8 Ezért is mondjuk, hogy a tudatosság az imádó, ugyanúgy, mint az imádat tárgya. Az egyén Azzá válik, vagy még pontosabban, az egyén ráébred, hogy már Az. 9 Erre az igazságra rá kell ébredni. Nem elegendő pusztán tudni róla, mint ahogy egy tárgyról tudunk.
Ki, vagy mi vagyok én? Nem tudjuk megmondani, hogy mik vagyunk, mivel nem valamilyen dolog vagyunk. Nem tudunk rámutatni valamilyen tárgyra, amire azt mondhatnánk: „ez az, ami én vagyok”. Ki az, aki rámutatna? Ezért hát a „ki vagy mi vagyok én?” kérdésre adott válasznak az azzal az „én”-nel való identitásnak a megértéséből kell következnie, aki a kérdést felteszi. A tudatosság nem válhat igazából individuális „én”-é, illetve semmilyen módon nem létezhet a valóságban tőle elkülönülten. Ha ez lehetséges lenne, akkor ez azt jelentené, hogy egynél több tudatosság van, és a tudatosság nem lenne többé egy egység. Ezért van az, hogy az emberi lényben megjelenő elkülönült „én” érzés látszólagos csupán, nem valóságos. Csupán egyetlen tudatosság van, így az individuális tudatosság az egyetemes tudatosság kell, hogy legyen, és az elkülönültség érzése semmi más, mint képzelődés. Ez azt jelenti, hogy a létezés szokványos, mindennapi érzése, amivel mi éppen most bírunk, az egyetemes tiszta tudatosság. Mi magunk a mindent betöltő Isten-tudatosság vagyunk, és semmi más. Mi a tudatosság természete? A tudatosság végtelen és határtalan. Neki magának semmiféle formája nincs, de csak ott nyilvánul meg, ahol forma van jelen. Mindentudó, és minden formában önmagát ismeri. Bárhol is legyen valaminek a tudása, vagy észlelése, az tudatosság. Bárhol is legyen nem-tudás, vagy nem-észlelés, az is tudatosság. Azt mondani, hogy az egyik dolog tudatosság, és egy másik dolog nem-tudatosság, lehetetlen. Mindössze annyit mondhatunk, hogy a tudatosság az egyik helyzetben tökéletesebben megmutatkozott, mint a másikban. A tudatosság akkor is jelen van, amikor az emberi lény valódi természetében tudatlanságban van jelen, csak éppen a tudatlanságban lévő tudatosság hiányos. Isten lehetővé teszi az Ön-tudatlanság megjelenését, mivel Ön-tudatlanság nélkül nem lehetne Ön-tudomás. Más szóval, Isten az individuális formával a tudatlanságon keresztül azonosul, annak érdekében, hogy ráébredjen Önmagára az Ön-tudomáson keresztül. Ezért a tudatlanság is az isteni erő egy aspektusa. Ha nincs is tudatában az egységnek, saját létezését senki nem fogja tagadni. Azért nem, mert a tudatosság a minden formában benne foglalt tiszta létezésként ismeri önmagát, még akkor is, ha az elme különálló létezőnek gondolja magát. A tudatosság az, amely „én vagyok”-ot mond, és ugyancsak a tudatosság az, amely azt, mondja, hogy „én különálló individuum vagyok”. Az emberi elme létezése miatt engedünk a nézőpontjának, beszélünk úgy, mintha létezne olyan dolog, hogy tudatlanság. A nap előtti felhők nincsenek hatással a napra, az emberek szempontjából viszont eredményesen eltakarják a napot. Ilyenformán beszélünk tudatlanságról. A tudatosság tehát mindent tudó, még ha tudatlanság van is jelen, és akkor is létezik, amikor individuális lét nem észlelhető. A hibát ott követjük el, hogy feltételezzük, hogy a tudatosság az elmétől függ, vagyis, hogy tudatosság ott van, ahol az „én vagyok” tudomás van, ott pedig nincs, ahol ez a tudomás nincs jelen, mint például a mély alvás állapotában. Tudatosság és létezés egy és ugyanazok, és képtelenség lenne azt mondanunk, hogy amikor elalszunk, akkor megszűnik. Következésképpen, a tudatosság a mély alvás állapotában is jelen van. A tudatosság nem függ az elmétől és az „én vagyok” tudomás nem a teljes tudatosság, hanem csak az egyetemes tudatosságnak egy speciális
formában való megnyilvánulása. A tudatosság végtelenszer nagyobb, mint az „én” individuális érzése, éppen úgy, ahogy az óceán is végtelenszer nagyobb, mint a felszínén megjelenő individuális hullám. A forma nem nyilvánulhat meg tudatosság nélkül. De meg tud-e nyilvánulni a tudatosság forma nélkül? Ez olyan, mint azt kérdezni, hogy „meg tud-e nyilvánulni a folyó forrása a folyó nélkül?” Nyilvánvaló, hogy nem szétválaszthatók. A tudatosság magában foglalja az aktív, teremtő elvet, amely minden formát előidéz, önmagán belül. A tudatosság, mint lehetséges létezés egy olyan állapotban képzelhető el, amelyben a legcsekélyebb mértékű különbözőség, vagy kettősség sincs. Egy ilyen állapot, vagy helyzet azonban, a mi Abszolútról alkotott elképzelésünkkel lenne azonos, már amennyire az elképzelhető. Következésképpen, az Abszolútra úgy gondolhatunk, mint a forrásra, és a tudatosságra, mint a formára. A tudatosság nem formafüggő, mert önmagában forma nélküli. A tudatosság értelme és célja azonban elkerülhetetlenül összekapcsolódik a forma megnyilvánulásával vagy létrejöttével. E szempontból forma és forma nélküli között nincs különbség. A forma – forma nélküli, és a formanélküli – forma. Az emberi lényben, az „én”-nek, vagyis az individuális tudatosságnak az érzése abban a formában való folyamatos jelenlét érdekében a test által elfogyasztott tápláléktól függ. Ez azt mutatja, hogy a tudatosság az egy energiaforma, amely képes a konkrét formával való társulását fenntartani, bizonyos feltételek mellett, azaz, mérhetetlen sok élet-folyamat működése esetén, amelyek együttesen megtisztítják a szuper-finom tudatosságlényeget a táplálék durva formájától. Ez nem azt jelenti, hogy a tudatosságot a táplálék hozza létre, mivel a tudatosság kezdettől jelen volt, hanem azt jelenti, hogy a tudatosság kialakította a táplálék feldolgozási folyamatának ezt az eszközét, azért, hogy fenntartsa magát az emberi test mikrokozmoszában. Az „én”-nek, illetve az individuális létezésnek az érzése, amely az emberi társadalomban olyannyira fontos, illúzió. Az „én vagyok”, illetve „én létezem” egy fogalom, amely az elmében keletkezik. Nincs „te“. „Te” nem létezik. Nincs „én”. „Én” nem létezik. A „Te” és „én” feltételezések, nincs mögöttük semmiféle lényeg10. Sok végrehajtott cselekedet, és kialakult kapcsolat e fogalmakon alapul. Szinte minden emberi dolog ezen az alapon kerül kivitelezésre. De milyen értelemmel és jelentőséggel bírhatnak e cselekedetek, ha alapjuk hamis, valótlan, és a képzeletbeli? Mindezen tevékenységek és kapcsolatok, amelyek az individuális „én” fogalmára épülnek, amely maga is tudatlanságon alapul, nullára redukálódnak. A születés, vágyak keletkezése és hajszolása, csalódás, és halál egész ciklusa az elme finom szférájában történik, akár egy álom. Senki sem születik, és senki sem hal meg. Az emberi társadalom, ezzel együtt az individuális jogok, és a szenvedéstől és haláltól való félelem hangsúlyozása, illúzión alapul. Ezért van az, hogy az évszázadok során, akik már szereztek némi betekintést ezekbe a tényekbe, elfordultak a világi ügyektől, és elzárkóztak az emberi társadalomtól, azért, hogy a valóságot saját magukon belül keressék. A különböző fajok – beleértve az emberi lényeket – születése és halála végtelen ciklusának a célja végső soron a valódi spirituális belátás elérése. Ez a belátás bármely időpillanatban megvalósulhat azon individuumok részéről, akik felkészültek a fogadására. Ez a nem-kettős valóságról szóló tanítás nem a többséget célozza, hanem csak azokat, akik elég érettek ahhoz, hogy megértsék azt. Minden vallás ily módon osztható fel, egy hiten, rituálén és engedelmességen alapuló külső formára, és egy belső, vagy „titkos” lényegű tanításra, amely az egyetemes igazságokon alapul. A többség számára vigaszt és reményt az élet álmán az belül biztosít, hogy megalapozott hithez és hitvalláshoz tartozik, míg a kisebbség számára, akiket nem elégít ki a külső forma, és akik az igazság személyes igazolását keresik, a belső tudás is elérhető, egy kisszámú, megvilágosodott tanító révén. A tudatosság kíván és szándékozik ráébredni önmagára, és az Ön-megvalósítást eredményező belső fejlődés egyetemes folyamata az, ami céljának az elérését eredményezi. Nem az individuális „személy” az, amely az Ön-megvalósítást, vagy megvilágosodást megtapasztalja. A tudatosság maga ébred rá önmagára a konkrét forma eszközei révén. Úszik az óceán felszínén egy buborék. Szétpukkan. „Ráébredetté” vált? Nem, mindig csak óceán volt. Ezen önmegtagadás, illetve az individualitás hamis önteltsége megsemmisítése révén, a tudatosság nyilvánítja meg önmagát, az ő teljes tisztaságában, az emberi elme szintjén, és a világ szintjén. Eredményképpen, az elme, és az elme tapasztalta világ, semmi másnak nem látszik, csupán tudatosságnak. Az Ön-megvalósítás a végtelen tudatosság misztériumának egyszerű kinyilatkoztatása. A tiszta, végtelen Istentudatosság ebben az érzékek számára megjelenő világban mindenütt szétárad, de amíg Ön-tudatlanság van jelen, nem láthatjuk azt. Amikor a felébredés bekövetkezik, megértjük, hogy csak tudatosság van, és hogy nincs különbség mi magunk és a világ között. Az észlelő és az észlelt, a tudás és a tudatlanság, illúzió és valóság, valamint a belső és külső fogalmaival együtt, mind eltűnnek. Nincs különbség a megnyilvánult világ, és annak megnyilvánító princípiuma között. Mindkettő tiszta tudatosság, és semmi más, éppen úgy, mint ahogy a hullámok és az óceán is csak víz, semmi más. A világ egy misztérium, amely semmiben sem különbözik, vagy különül el az ember saját létezésének misztériumától. A világ, amely önmagában nem ismert, objektumként ismert, a kettősségben. Tudni, hogy mi vagy, azt jelenti, hogy annak lenni, ami vagy. Így hát azt mondják időnként a felébredett és megvilágosodott emberekről, hogy nincsenek tudatában a világnak, és nincsenek tudatában önmaguknak. Ez nem „tudattalanságot” jelent, hanem azt, hogy a látszólagos sokféleség közepette csupán a
tudatosság egységének van tudatában. Ez az „Ön-tudatosság”, vagy „Ön-tudomás” az Abszolút Valóság önmegnyilvánítási folyamatának a beteljesedése. A valódi boldogság a jelenlét, a létezés tudomása. Az Ön-tudomás eredményeként keletkezik, és nem másképp. Ez a boldogság mindig elérhető, és semmilyen módon nem függ semmilyen külső körülménytől. Mindannyiunk belsejében jelen van az örök boldogság forrása, de nem értjük azt, és nem lehetünk benne biztosak, amíg az Öntudomás be nem következik. Akkor majd, minden kétséget kizáróan tudni fogjuk, hogy a mi igaz természetünk a tudatosság boldogsága, és mindig is az volt. A boldogtalanság csak az elméhez tartozik. Rajta kívül, nincs ilyen dolog.
10 E megértés csak akkor érkezik meg, amikor a létezés valódi egysége megvalósul. Addig az „én” és a „te” marad a tapasztalati, vagy viszonylagos valóság.
Mi az élet? Nem tudunk semmit sem arról, hogy az élet önmagában véve micsoda, mivel mi magunk vagyunk a tudatos élet forrása. A mozgás vagy az érző lénnyé, élőlénnyé válás folyamata valami olyan, ami éppen most történt velünk. Senki sem tudja megmondani, hogy mi az élet, mivel a forrás nem megismerhető. Csak a külső megjelenés megismerhető. Mindent, amit az életről tudunk, az élet folyamataiban ismertük meg, amely maga is az élet megnyilvánulása, és a tudatosság személytelen hatalmán belül és az által valósul meg. A forrás azonban nem különül el az ő megnyilvánulásától. Isten a Teremtő teremtésként nyilvánul meg. Az élet él, és ami él, élet. Senki sincs, aki élné az életet. Az „én” (ez a forma) és a „te” (az a forma) csupán az önmagát különböző módokon megnyilvánító életre vonatkozó kifejezések. Mindaddig, amíg azt képzeljük, hogy individuális személyek vagyunk, meg vagyunk tévesztve. Az élet egy bennünket meglepetésként érő folyamat. Egyszerre csak „megszületettnek” látszunk, amikor a korai gyermekkorban megjelenik az „én”, és saját létezésünk tanúiként találjuk önmagunkat. De azonosulunk az individuális létezésnek ezzel az érzésével, és elfeledkezünk a valódi, egyetemes létezésünkről. Elveszítjük a vele való kapcsolatot, a bennünk kialakuló fogalmak miatt, még ha az igazi életerő mindig ott van, mindenütt jelen van is. Ez a tiszta, egyetemes létezőség magának az életnek a megnyilvánulása. Ha nem volna, akkor nem maradnánk életben érző lényekként egy másodpercre sem. Az abszolút létezés és nem-létezés felett áll, de ezen egyetemes létezőség révén tud a létezésről. Ezen létezéstudatosság-üdvösség nem fogalom, és nem közelíthető meg fogalmi úton. Inkább annak tekinthető, ami minden fogalomalkotás megszűnésekor van jelen. Nem értjük, hogy saját létezésünk ideája egy fogalom csupán. Keletkezett, a múlt valamely pillanatában, amit elfelejtettünk, és a jövő egy bizonyos pontján, amit nem ismerhetünk, meg fog szűnni újra. E két ismeretlen és rejtélyes időpont között van az, amit az „életünknek” nevezünk. Valójában ez az individuális és személyes élet semmi más, mint gondolati működés. Amikor reggelente felébredünk, az „én” fogalma megjelenik, és vele együtt minden azt megelőzőleg elmerült emlék a felszínre jön. Magával ragad bennünket a tapasztalatok felszínes áramlása, amelyben pillanatot pillanat követ, órát óra követ, napot nap követ, elvezetve bennünket végül arra a pontra, amely „utolsó pillanatunk”. Az egymást követő tapasztalatoknak ez az áramlása is csak egy álom, amely keletkezett. Nem bír semmiféle szubsztanciával. Az individuális létezés gondolata egyáltalán nem bír több realitással, mint az az álmunkban megjelenő karakter, akit felébredésünk után rögtön elfelejtünk11. Az élet álmában megjelenik a spirituális keresés, és az álmot a valódi tanító megtalálása felé irányítja. A tanító iránti odaadás és a tanítás pedig a megértéshez és az álomból való végső felébredéshez vezet. Az odaadás és az ezzel járó elkötelezettség nem olyan dolog, amiről úgy határozunk, hogy megtesszük, vagy nem, hanem egy természetes folyamat, amely a spirituális fejlődés bizonyos szakaszában megnyilvánítja önmagát. Egy arra vonatkozó jelzés, hogy az elme befelé fordul, a tiszta tudatosság irányába, az illúziótól pedig elfordul. Az élet nem lineáris. Nem létezik folyamatos, pillanatról pillanatra létező individualitás. A valóság már ott vár ránk, örökké, az időn kívüli vertikális dimenzióban, nem az idő vízszintes áramlásában. Az élet van, mielőtt „születettünk”, és van, miután „meghalunk”. De még ha azt mondjuk is, hogy „most” van, vagy „a jelen pillanatban”, a szavakat az illuzórikus horizontális dimenzióban használjuk. Valójában azonban nincs idő. Múlt, jelen és jövő mind csak fogalmak, amelyek arra a képzeletbeli központra vonatkoznak, amelyet „én”-nek nevezünk. Az „én” fogalma a saját fizikai testünk és annak tere tudomásával együtt jelent meg, és ellentétes a ”nem-én” fogalmával, amely a többi fizikai testet és azok tereit meghatározza. Azonban az „én” továbbra is csak egy fogalom. Egy konvenció, amely
lehetővé teszi számunkra, hogy többé-kevésbé zökkenőmentesen illeszkedjünk az emberi társadalom gépszerű működéséhez. Az életnek nincs középpontja. Nincs rögzített pont a gépezetben, sem az emberi tevékenység méhkasában, sem az emberi lény belső pszichológiájában. A kérdés ön- meghatározott, azaz, mentális, és további olyan kérdésekhez is kapcsolódik, amelyek csupán fogalmiak. E képzeletbeli pontot felruházzuk „életünk” különböző tapasztalataival és eseményeivel. Valójában, semmi nincs, ami ezeket a tapasztalatokat összekötné. A világesemények, és az egyes „individuumok” életének színdarabja önmagától játszódik, mivel kell. Nem létezik állandó, a saját létezése gondolatától független individuális lélek, mint ahogyan elme sem létezik, annak tartalmától függetlenül. Amikor „én létezem” gondolat van jelen, akkor van jelen egyéni lélek is, és ez tud önmagának különböző cselekvéseket tulajdonítani, amelyeket „jónak” vagy „rossznak” minősít, mentális programozásának megfelelően. Ez szenvedi vagy élvezi ezután e cselekmények eredményeit, újra meg újra, ami valójában nem más, mint Ön-tudattalanság. Hogy adott esetben mennyi időbe kerül ezen Ön-tudattalanságnak, hogy Ön-tudomássá változzon, senki nem tudja megmondani. Istennek végtelen a türelme12. Az Abszolút tökéletességét és teljességét nem befolyásolják a tudatosságban zajló folyamatok. Még ha bekövetkezik is az Ön-tudomás valahol, valamely emberi lényben, a megvalósítás annak megértésében áll, hogy soha semmi nem történt. Az Ön-tudattalanság és Ön-tudomás egyaránt aspektusai egyazon folyamatnak. A tökéletesség tökéletlenségként jelenik meg, annak érdekében, ismét tökéletességként ébredjen rá önmagára. Az Abszolút Valóság tökéletességének része, hogy megjelenhet benne tökéletlenség. Tökéletlenség nélkül hogyan lenne lehetséges tökéletesség? Az élet egy folyamat, amelyben az univerzális tudatosság hatalma adja a múltbéli cselekedetek összes gyümölcsét. Nem igényli „személyek” közbenjárását, mivel az ok-okozati törvény mechanikusan működik. Minden cselekedetnek megvan a maga megfelelő eredménye, jó vagy rossz, pozitív vagy negatív, és bármi a kettő között. A gondolat által létrehozott és fenntartott egyéni lélek számára a múltbéli cselekedetek felhalmozott eredményei tendenciákká válnak, amelyek további tapasztalatokat és cselekedeteket alakítanak. A képzelt individuum önmagát tekinti a cselekedetek cselekvőjének, de azok önmaguktól történnek. Csak egyetlen hatalom van, csak egyetlen megnyilvánulás. Nem bomlik különálló részekre, vagy individuális létezőkre. A cselekedetek benyomásokat hagynak az emlékezetben, és ezek a benyomások további cselekedetek okaivá válnak. Amint a spirituális keresés folyamata a tudatosság egy adott kifejeződésében elkezdődik, az tovább növekszik és fejlődik, az ő saját törvényeinek megfelelően, amelyet a legtöbb esetben nem értünk. E törvények egyik példája az a jelenség, hogy az őszinte kereső életében nincsenek véletlenek. Minden jelentős esemény láthatóan a spirituális fejlődés céljának alárendelt. Látszik, hogy az élet egyre inkább egy magasabb törvény befolyása alatt áll, és a megértés növekszik, mert gondot fordítunk rá. Az élőnek, vagy életnek ez a folyamata a létezés megerősítése. A végtelen számú formák megnyilvánulásának a kiváltó oka a lenni, létezni és tapasztalni akarás. Ez egy pozitív erő, egy megerősítő erő. Az anyag tehetetlensége, ami a tagadás, vagy ellenállás, a formákat megnyilvánító erő, életre van szentelve. Maga az univerzális tiszta tudatosság az a hatalom, amely a kettő között közvetít.
11 Ez a megértés hozza meg a rabságtól és a szenvedéstől való megszabadulást, amely abból a hamis elképzelésből fakad, hogy el vagyunk különülve egymástól, valamint, hogy el vagyunk különülve Istentől. 12 Ez más megfogalmazásban azt jelenti, hogy a tudatosság időn túli.
Létezik-e szabad akarat? Az élet egy olyan színjáték, amely minden lényeges pontjában megírásra került, és mi vagyunk benne a szereplők. Ezt a színjátékot a színházi színdaraboktól az teszi különbözővé, hogy mi, a szereplők, nem tudjuk, hogy mi fog történni. Olyan, mintha a mondatok, amelyeket el kell mondanunk, csak abban a pillanatban kerülnének a fejünkbe, amikor ki kell azokat mondanunk, és a cselekvésekre, amelyeket meg kell cselekednünk, csak akkor kerülne sor, amikor el kell azokat végeznünk. Ez a Földön élő összes emberi lényre vonatkozik, néhány különleges pszichikai erővel bíró, kivételes individuum kivételével. Az egyetlen különbség abban áll, hogyan értjük meg a játékot, mivel ez a megértés határozza meg a játék megtapasztalását. E nézőpontból háromféle individuum létezik: 1. A spirituális törekvésektől mentes, világi életet élő személy. Az ilyen személy nem fogja fel a valódi helyzetet, és azt feltételezi, hogy teljes mértékben ő a felelős mindenért, amit tesz, és szabad akarattal rendelkezik.
2.
A spirituális törekvő, vagy kereső. A törekvő tudja vagy gyanítja, hogy mi a valós helyzet, és bizonyos szinten elfogadja azt. E személy abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy úgy tudja, ő nem tud tenni semmit, miközben úgy látja, hogy teljes mértékben ő felelős.
3.
A felébredett, vagy megvilágosodott lény. Ez az individuum teljes mértékben megérti a valós helyzetet, és megadta magát annak. Az ő cselekvése az életben azon megértésen alapul, hogy ez egy isteni játék, és így azt nem veszi túlságosan komolyan.
E kategóriák alapján, láthatóan, nincs olyan eset, hogy az emberi lények valóban szabad akarattal rendelkeznének. Csak Isten, az Abszolút rendelkezik szabad akarattal. Mivel azonban a tudatosság Isten, és a tudatosság a mi valódi természetünk, olyan vonatkozásban vagyunk szabadok, hogy megismerjük önmagunkat, és e tudatosságként fogadjuk el önmagunkat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy akkor vagyunk szabadok, amikor úgy emlékszünk önmagunkra, mint tiszta tudatosságra. Abban a vonatkozásban vagyunk szabadok, hogy el tudjuk különíteni magunkat az elme korlátozásaitól. A hagyományos elképzelés, miszerint az ember bármit megtehet, amit akar, az elkülönült individualitás hamis feltételezésén alapuló illúzió. Senki nem létezik. Hogyan rendelkezhetne egy képzeletbeli személy bármi mással, mint képzeletbeli akarattal? Valójában minden cselekvés a megelőző cselekvések eredményeként, az ok és okozat törvényének megfelelően történik. Az emberek olyannyira megszokták, hogy individuumnak hiszik magukat, és az emberi társadalom olyannyira totálisan függ ettől a hamis feltételezéstől, hogy még gondolkodni sem képesek anélkül, hogy a gondolat ne lenne kapcsolatban az „én”-nek nevezett képzeletbeli központtal. A szabad akarat létezésének feltételezése, és az „én cselekszem” az individualitásnak ebből a hamis fogalmából származik. A spirituális törekvő számára azonban a szabad akarat kérdésének rendkívüli jelentősége van. A szabad akarat a törekvő számára az arra irányuló akaratot jelenti, hogy spirituális gyakorlatot folytasson az Én-emlékezés alapján, fogadja el az ember valódi természetéről szóló tanítást, és adja át önmagát az isteni akaratnak. Egyes törekvők, akik a nem-kettőség tanításait tanulmányozzák, túlságosan korán fogadják el a megvilágosodott ember szempontját, hogy szabad akarat nem létezik, és ezért a spirituális gyakorlat nem szükséges – hogy minden, aminek meg kell történnie, az meg fog történni magától. Ez helytelen, mert pontosan spirituális törekvők érdekét szolgálja, hogy a megkülönböztetés ereje megadatott számukra. A spirituális törekvő abban különbözik a világi személytől, hogy tudatos tudatában van a saját korlátainak. Mindaddig, amíg a képzelt entitás jelen van, vagyis, amíg tudatlanság van jelen, és amíg önmagunkat individuumnak tekintjük, az entitást, amelynek önmagunkat tekintjük, szabad akarattal rendelkezőnek kell képzelni. Ehhez a képzelet szülte szabad akarathoz folyamodnak a spirituális tanítók, amikor arra ösztönzik a spirituális keresőket, hogy gyakorlatokat végezzenek, szigorú erkölcsi megítélésnek vessék alá magukat, különböző szövegeket tanulmányozzanak, vagy más egyéb gyakorlatokat végezzenek, hogy megtisztítsák a testet és az elmét, amellyel a megvilágosodást készítik elő. Amíg különálló individuumnak tartjuk magunkat, erőfeszítéseket kell tennünk e vonalak mentén. Gyakorlatokhoz és diszciplínákhoz vonzódunk, mert úgy érezzük, hogy nyerhetünk valamit általuk. Ez pontosan azért van, mert még nem rendelkezünk a felébredett személy megértésével, vagyis azzal, hogy mi már önmagunk vagyunk, és hogy valójában nem kell elnyerni semmit, nem kell megszerezni semmit, és nem kell megvalósítani semmit, azzal, hogy a megértés elérése érdekében kell fáradoznunk. És ehhez a megértéshez feltétlenül szükség van spirituális gyakorlásra. Spirituális törekvőként kötődünk még, többé-kevésbé, az elkülönültség illúziójához, és nem állunk még teljesen készen arra, hogy elengedjük azt. Ha el tudnánk elengedni, akkor már megvilágosodottak lennénk. Amíg azt hisszük, hogy az elkülönült „én” érzése vagyunk, addig továbbra is abba kapaszkodunk – attól tartván, teljes joggal, hogy ha az elvész, akkor „mi” is elveszünk, vele együtt. Az elkülönült identitás érzése a kettősség miatt keletkezik, és a vágy miatt marad fenn. De amíg jelen van, soha nem lehetünk teljesen boldogok. Az őszinte kereső érti ezt, és sóvárogja a megszabadulást.
El tudunk talán képzelni egy olyan társadalmat, amelyben mindenkinek az élete mentes az az elkülönültség érzését létrehozó individualitás képzeletbeli terhétől. Egy ilyen társadalomban, nem lenne sem önzés, sem kapzsiság, sem erőszak, sem perek, sem rendőrség, sem szennyezés, sem hatalommal való visszaélés, sem más egyéb negatív tényezők, amelyek annyira jellemzőek a társadalomra, amelyben ma élünk. Az emberi társadalom sorscsapásának, az erőszaknak és a korrupciónak a gyökere az elkülönültség hamis feltételezése, és a vágy, hogy megvédjük azt, amit „én”-nek és „enyém”-nek vélünk. Ennek eredményeképpen az emberek elvesznek az önzésben és a boldogság individuális ideájának az én-központú hajszolásában. Ez elkerülhetetlenül az individuum és a más eszmékkel és más célokkal rendelkező többieknek, és a társadalomnak, mint egésznek a konfliktusához vezet, amely társadalom hajlamos arra, hogy elnyomja az egyéniséget, és tagjait egy konvencionális, vagy „normális” viselkedési mintának feleltesse meg. Keserűség és szenvedés mindig lesz egy olyan társadalomban, amelynek alapja az elkülönültség illúziója. A társadalom problémáira magának a társadalomnak a szintjén nincsenek megoldások. Az egyetlen megoldás az individuum szintjén található. Minden egyes személynek saját magának kell megértenie az igazságot, azt, hogy ebben a világban csak egység van, és hogy az egyes formák közötti elkülönültség csak látszólagos. Minden lény ugyanannak az egységnek, ugyanannak az életnek a kifejeződése. Minden természetes folyamatok révén, természeti törvények által szabályozottan nyilvánul meg. Semmi sincs, ami a természet hatókörén kívül esne, semmi sincs, ami ne lenne összhangban a nagyobb egészet szabályozó törvényekkel. Az univerzum olyan egyedülálló kifejeződés, olyan egyedülálló megnyilvánulás, amely végtelen számú különböző aspektust, tulajdonságot, és a formát tartalmaz, de amely továbbra is egy oszthatatlan egység marad. Hol a „cselekvő” mindebben? Nincs „cselekvő”. Szó sincs cselekvésről. Csak megnyilvánulás van, egy „minden”. Amíg igaz, hogy az emberi lények elkülönült formákként funkcionálnak, csak oly módon különülnek el egymástól, ahogyan a test sejtjei vannak egymástól elkülönülve. Minden sejt a maga funkcióját végzi, de mindegyikre szükség van, és minden megvan a maga helye. Egy mögöttes összhang teszi lehetővé, hogy a test sejtjei harmonikusan működjenek egymással, hogy mindegyik a számára helyénvaló munkát végezze. Az elkülönült „én”-be, vagy egóba vetett hamis hit romba dönti az emberi lénynek e harmóniáját, és ez az oka a szenvedésnek és a nyomorúságnak, mind az individuum, mind a világ esetében. A tudatosság ezt az életet, és minden más életet, a saját törvényeinek megfelelően él. Spontán módon működik, anélkül, hogy egy pillanatra is eltérne a törvényektől, amelyek hatékonyan működtetik a világegyetemet, akár egy hatalmas gépezetet. Ez egy álmodó tudatosság. Folytonosan áramlik, formákat alakít ki, fenntartja, majd megsemmisíti azokat a három erő (aktív, passzív, és neutralizáló) játékának megfelelően. A tudatosság az a hatalom, amely lehetővé teszi, hogy minden megtörténhessen, éppen úgy, ahogy a villamos energia táplál mindenféle készülékeket. A tevékenységek azonban önmaguktól bontakoznak ki, az erők kölcsönhatásának eredményeként, az ok és okozat összekapcsoló mechanizmusán keresztül. Minden az egyetlen lehetséges módon történik. A mostbeli történés a múltbeli történés eredménye. Az élet kibontakozása ebben az értelemben tökéletes. Tökéletes, mivel olyan, amilyennek lennie kell, és nem lehet másmilyen. Bármit tapasztalunk, akár jót, akár rosszat, az a múltbeli jó és rossz cselekedetek eredménye. Ha nem ebben az életben részesülünk a cselekedetek gyümölcseiből, akkor egy másik életben fogunk részesülni belőlük. Kitalálhatunk egy ideális világot, de az csak egy gondolkodó nélküli gondolat marad. Bármennyit is álmodozunk egy jobb világról, a tény továbbra is tény marad, hogy a világ az, ami, mert mi azok vagyunk, amik. Nem számít, mit mondasz, vagy mit cselekszel, csak az elrendelt dolgok fognak megtörténni. A változásra való áhítozás, hogy a dolgok mások legyenek, mint amik, hatalmas erejű kiváltó oka a szenvedésnek, akárcsak a bármiféle vággyal való azonosulás. A dolgok vannak, ahogy vannak, és az elrendelt kimenetel be fog következni. Az univerzum úgy van beállítva, hogy többé-kevésbé magától működjön. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az Abszolút Valóság, amely a megnyilvánult isteni hatalom révén cselekszik, ne tudna beavatkozni a folyamatba. Abszurd lenne azt feltételezni, hogy az Egy, aki a törvényeket az Ő saját Létéből alakítja ki, ne módosíthatná azon törvényeket, vagy ne írhatná felül azokat, amennyiben Ő úgy kívánja. Általánosságban úgy tűnik, azonban, hogy az Abszolút nem avatkozik bele azon folyamatok lefolyásába, amelyeket ő hozott mozgásba. Még ha be is avatkozna, hogy módosítson, vagy megszüntessen bizonyos hatásokat, e beavatkozás indítéka nem lehet más, mint szeretet és együttérzés. Igazságtalanok lennénk, ha emberi gyengeségünket Istenre vetítve azt feltételeznénk Róla, hogy szeszélyes, és képes önkényesen kegyelmet ajándékozni az egyiknek, a másiknak pedig nem. A kegyelem mindig hozzáférhető áll, és mindenkinek rendelkezésére áll. Az ima hatékony eszköze az isteni kegyelem fogadásának, amennyiben az imádság őszinte és szívből jövő. A törekvő, aki Isten kegyelméért imádkozik, megnyitja az utat önmagán belül, hogy megkaphassa a hatást, amely mindig elérhető, de az odaadás és az önátadás adott attitűdjének működésbe hozását igényli. Amire végső soron szükség van az, hogy a spirituális aspiráns átadja önmagát az isteni akaratnak. Meg kell értenie a helyzetét. Erőfeszítéseket kell tennie a valódi spirituális tudás elérésére és megértésére. Egy bizonyos ponton azt is meg kell értenie azonban, hogy amit keres, nem találhatja meg kizárólag saját erőfeszítések révén. Isteni kegyelemre van szüksége, és ez csak úgy nyerhető el, ha lemond az egóról, amely mindezidáig az elkülönült individualitás érzéseként funkcionált. Miért lépett ki a tudatosság eredeti impulzusa a megnyilvánulatlan Abszolútból? Miért vált az Egy kettővé? Mindenkinek számára megfelelő választ adni a kérdésre természetesen lehetetlen. Azonban, hogy legalább a nemkettősség szempontjának megfeleljünk, olyan választ kell adnunk, amely fenntartja az Abszolút alapvető egységét, de a világegyetemben megjelenő sokszínűséget is megmagyarázza. Tekintsük először a mágneses tér analógiáját. A
tökéletes mágneses tér esetében azt látjuk, hogy két pólus van: pozitív és negatív, illetve van egy láthatatlan harmadik tényező, amely maga a tér, amely spontán módon alakul ki a két pólus között. Ez a mágneses tér egy egység – nem bontható részekre anélkül, hogy meg ne szűnne létezni, és mégis, kétségtelenül három aspektusa van. A tér nem az „eredménye” a két ellentétes pólusnak. Velük együtt keletkezik, és elválaszthatatlan tőlük. A kettősség, amely jelen van a megnyilvánult világegyetemben, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig, és a leghatalmasabbtól a legkisebbig, ugyanezt a mintát követi. A kettősség valójában három – a férfi, a nő és a közöttük lévő vonzalom – a pozitív, a negatív, és a közöttük lévő vonzerő – a Teremtő, a teremtés, és a közöttük lévő vonzerő. Az egység, a forrással való Újraegyesülés iránti vágyakozás a közös szál, amely végigfut a világegyetem teljes sokszínűségén. Ez az ellenállhatatlan vonzerő isteni szeretet, és ez az Abszolút akaratának a legfontosabb megnyilvánulása. Ez hatja és járja át a kozmosz összes atomját. Amikor ezt megértjük, képesek leszünk megérteni a természetét azon vágyakozásnak, amely az emberi lényeknek adatott. Azért kaptuk ezt az ajándékot, hogy a spirituális fejlődés megfelelő szakaszában, önként választhassuk Isten szeretetét. Kevés haszna lenne az Úr számára, ha az általa teremtett lényeknek szükségszerűen kellene szeretniük Őt, és átadniuk Neki magukat. Azt akarja, hogy mi döntsünk így, a megkülönböztetés erejének használata által, amely bennünket a kevésbé fejlett életformák közül kiemel. Ez a belőlünk fakadó, isteni szeretetre való válaszolás képessége az, amely valóban emberivé tesz bennünket. Isten szeretete az első és utolsó kötelessége az emberi lénynek. A megélt és belélegzett isteni szeretet miatt, és az isteni szeretet kedvéért követjük a spirituális utat. Az emberi lény szabad akarattal rendelkezik, ezért beszélünk az isteni akaratban való tudatos részvételről. Ez azokra vonatkozik, akiknek a megértése kellően fejlett ahhoz, hogy nyitottak legyenek a spirituális hatásokra, és akik nem pusztán az élet felszínes, világi mintáit követik. Az individuális lelkek túlnyomó többsége nem alkalmazza a megkülönböztetés erejét. Ők bölcsőtől sírig, újjászületésig vándorolnak, keveset törődve tetteik következményeivel, ugyanakkor szilárdan hisznek saját különálló létezésükben és a saját „cselekvésre” irányuló hatalmukban. E lelkek az alanyai a katasztrófáknak, betegségeknek, baleseteknek, és hirtelen halálnak. Isten a teremtést annak végtelen teremtési ciklusaival, és a formáknak a spirituális fejlődés érdekében való megsemmisítésével tarja fenn. Amikor a végtelen számú formák egyikében az egység iránti tudatos vágy megmoccan, az Úr azonnal válaszol az Ő kegyelme révén. Abban a pillanatban, az aspiráns a magasabb törvények hatálya alá kerül, és nem lesz többé baleset áldozata.
Mi a felébredettség? A leggyorsabb és legbiztonságosabb módszer, amely révén a spirituális törekvő felébredetté, vagy megvilágosodottá válhat, ha feladja minden vágyát, az Istennek való teljes önátadás révén. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem merülnek fel vágyak, viszont a velük való azonosulás megszűnik. Ez a nem-azonosulás minden vágyat felölel, végső soron a megvilágosodás iránti vággyal való nem-azonosulást is. Minden ragaszkodás és törekvés megszűnik annak megértésében, hogy semmi sincs, amit az ember tehetne egy, az elmétől, az egótól származó elképzelt cél elérése érdekében. Amikor elérkezik a megértés, hogy az egyén nem létezik, hanem csak Ő létezik, nem marad más hátra, mint lemondani mindenféle törekvésről, és várni Isten akaratának a megvalósulását. A felébredett, illetve megvilágosodott számára kétség nem fér hozzá, hogy ő maga az, amit keresett. A felébredett és felvilágosult ember jellemzője a kétség teljes hiánya. A megszabadulás, vagy végső megértés azt a megértést jelenti, hogy semmi nincs, amit meg kellene érteni. Önmaga elegendő. Minden más nulla csupán, időhöz kötött, és így nem létező. A tudatosság által teremtett világ az egyetlennek a saját megnyilvánulása, de ez csak egy játék, amely jelen van egy darabig, majd eltávozik. Nem önmaga. Nem kell tenni semmit. Csak megérteni kell. Az állapotok vagy tapasztalatok semmilyen mennyisége nem idézheti elő. Csak a megértés tehet bármilyen különbséget. A megértés nem állapot, és nem is élmény. Mégis jelen van. A megvilágosodott szempontjából nézve egyértelmű, hogy nincsenek technikák és módszerek, amelyek azzá tehetnek, ami már vagy. A reménynek és a vágynak a tudás felhalmozására épülő egész mentális struktúrájának természetes módon ki kell fárasztania önmagát. Nincs semmi, amit bárki is tehetne azért, hogy ezt megvalósítsa. A „spirituális út” végül is láthatóan illúzió – már a célban vagyunk. Feltétlenül szükséges azonban, hogy a spirituális fejlődés álmát álmodjuk, mielőtt a felébredésre sor kerülhetne. Amíg ez a folyamatban van, nem érezzük tévesen, hogy haladunk az úton13. A spirituális kereső sok akadállyal, valamint számos örömmel szembesül. Az örömök a bátorításért, akadályok pedig azért vannak, hogy győzedelmeskedni kelljen felettük idővel, és megfelelő útmutatással. Amíg individuumok vagyunk, képesek vagyunk rá, hogy tanuljunk a saját tapasztalatainkból. Elkövetjük a saját hibáinkat, és előbb vagy utóbb, részesülünk e hibákból származó előnyökből. De ugyanakkor, mindezen stressz és szenvedés képzeletbeli. Tudatlanság nem létezik, és így összes, a tanulás és praxis révén annak eloszlatására irányuló kísérletünkkel
kapcsolatban megértésre jutunk végül, hogy feleslegesek. Nem tudtuk elfogadni a tényt, hogy szabadok vagyunk, ezért volt szükség mindezen dolgokra. A spirituális kereső helyzete ellentmondásos. Végső soron hiábavaló erőfeszítésekbe bocsátkozik, de, minthogy eme erőfeszítések megtétele a tudatosság kibontakozási folyamatának az aspektusa, ezért nem nélkülözhetők. A keresés tárgya valójában nem található meg keresés útján, de keresés nélkül soha nem lehet megtalálni! A kereső sem tud tenni semmit, és ő sem tud tenni semmit. A tévesen feltételezett individualitás azonban lehetetlenné teszi, hogy észrevegyük a helyzet komikumát, amíg a végső megértés be nem következik. Semmit nem tudunk helyesen értelmezni, amíg individuumnak képzeljük magunkat. Ez a feltételezés tart minket abban a lehetetlen helyzetben, amelyben az univerzum közepének tekintjük magunkat, még ha nincs is individuális létezésünk egyáltalán. Az „én” hamis központja hozza létre a belső konfliktusokat és a szenvedést. De a konfliktusok hiábavalók, és a szenvedés szükségtelen. A valódi spirituális tanító addig mutat rá erre a paradoxonra, míg a végén önmagunktól meg nem értjük az igazságot, amelyet közölt velünk. Hozzá vagyunk szokva, hogy a világra a kettősség ellentétekre épülő kifejezéseivel gondoljunk. Ezért tartjuk természetesnek, hogy az ellenállás vagy tehetetlenség visszautasító erejével szembeni küzdelemmel igyekszünk elérni valamit. Ezt a kettősségen alapuló elme befolyása okozza. A valóságban semmilyen negatív nem létezik. Csakúgy, ahogy a nap is mindig süt a felhők felett, a tudatosság számára is csak létezés van és annak öntudomása, amely tiszta boldogság. A létezés pozitív létezés. A tiszta tudatosság szintjén csak megerősítés van, pluszjelű pozitivitás. Tagadás, mínuszjelű negativitás nem létezik. A tudatosságnak nem fog azon vágya tagadásra, vagy meghiúsításra kerülni, hogy ráébredjen önmagára. Az Én-tudomás leginkább pozitív ereje minden őszinte kereső esetében kibontakozik, és ugyanahhoz a megértéshez vezet a végén. A felébredett és megvilágosodott lények értik ezt, és ezért nem foglalkoznak az egyes keresők látszólagos fejlődésével, vagy annak hiányával. Tudják, hogy minden út egyedi, mert a tudatosság egyedi kifejeződése, és azt is tudják, hogy ez ugyanaz az örök, végtelen, és mindent átható erő, amely mindenben kibontakozik és megvalósítja önmagát. Mindenki tudja, hogy mi a különbség a pozitív és negatív érzés, érzet között. A negativitás én-központú, befelé roskadó, a pozitivitás növekvő, kifelé áradó. A ’jó vagy rossz vajon a világ?’ kérdésre a válasz az, hogy jó is és rossz is van a világban, amit gondolatainkon, elménken keresztül tapasztalunk. Azonban, ahonnan, és amiben a kettősségnek ez a világa, azaz, a tiszta tudatosság hatalma megjelenik, a maga teljes egészében pozitív. A tudatosság soha nem keres, nem törekszik arra, hogy megtalálja a választ, mert számára nem létezik kérdés. Kérdések az elmében merülnek fel, és az elme szintjén. Minden kérdés ezért a kettősség terméke, és ennek okán nincs egyértelmű válasz. A szavak egyszerűen nem tudják átadni, ami mögöttük van. Ha határozottan, egyértelműen meg lehetne válaszolni a keresők által feltett kérdéseket, akkor azok már régen megválaszolásra kerültek volna. A gondolkodásnak tehát végső soron semmi haszna, és abba kell hagyni14. Amíg mindeme zűrzavar és küzdelem az emberi elme szintjén fennáll, a tudatosság tovább folytatja a természeti világ végtelen csodáinak a teremtését és gondozását, az igazság, a szépség és a jóság állandó emlékeztetőjéül, ami maga a benne rejlő létezés. Miközben az elme belemerül a végtére is értelmetlen kérdezősködésbe, a tudatosság azért él, hogy dicsérjen, hogy azt mondja, „én vagyok”, hogy fenntartás nélkül elfogadjon. Ez a mi igazi természetünk, a mi valódi, elmén túli létünk. Az egyetlen, aki érti ezt, nem aggódik semmiért. Az egyetlen, aki szabadon élvezi a szabadságát, anélkül, hogy bármit is tenne, e kezdettelen szabadság teljességében tudja, hogy minden tökéletes, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell.
13
Ha ez nem így lenne, a tanítók sohasem tanítanának.
14
A megfelelő időben.
Epilógus: Ráébredés után Az indiai hagyományok szentjeinek és bölcseinek véleménye között figyelemreméltó egyezés van abban a vonatkozásban, hogy mi történik, vagy minek kell történnie, miután a megvilágosodás, vagy ráébredés bekövetkezett. Ahelyett, hogy újra próbálnánk fogalmazni, egyszerűen hagyjuk, hogy a nagy tanítók, az örök vallások szavai magukért beszéljenek. A szent tekintete összpontosuljon állandóan a legfelsőbb Énre. Abban a percben, hogy tudatában van önmagának, a szentség elveszett. (Shri Neem Karoli Baba) Nincsenek vágyai. Boldogan pihen az Énben. (Ashtavakra Gita) Maradj békében és nyugalomban megállapodott, mentális kondicionálástól mentes, akár meg vagy, akár nem vagy megtestesülve. Amikor a Brahman valósága felismerésre kerül, nincs helye gondnak vagy szorongásnak. (Vashishtha Jóga) A jnani élvezi az ő töretlen transzcendentális tapasztalatát, az egó ilyetén látszólagos létrejötte, vagy létezése ellenére, figyelmét állandóan a forráson tartva. (Shri Ramana Maharshi) Légy álomban még az éber állapotban is, tartózkodj az Énben, és maradj szennyezetlen attól, ami körös-körül folyik. A csendednek nagyobb hatása lesz, mint szavaidnak és tetteidnek. (Shri Ramana Maharshi) Hallgatni azt jelenti, hogy az elmét fixen Őrá irányítani. (Shri Anandamayi Ma) Csak azzá válással azonosulhatsz az Úrral, imádhatod Őt. (Shri Anandamayi Ma) Az Énben tartózkodással szabadulj meg minden önmagadról, a világról alkotott fogalomtól, és az Úr a legnagyobb bhakti. (Swami Dayananda) Az embernek mindig saját belső Valósága szemlélésében kell elmerülnie. Ez a jele a legmagasabb Igazság ismeretének. (Shri Sathya Sai Baba, Prashanti Vahini) A Jnani a teljes Boldogságot saját Atmájától nyeri. Nem keresi azt önmagán kívül sehol. Valójában, sem vágyni, sem tervezni nem fogja, hogy örömét bármiféle külső dologban találja meg. Elégedett azzal a belső örömmel, amit kap. (Shri Sathya Sai Baba, Jnana Vahini) Amikor teljes mértékben szert tesz az Én teljes tudomására, és felismeri, hogy ez az ő egyetlen útja, önmagát kizárólag az Én szemlélésének szenteli. Ő, aki elméjét az Én felé irányítja, egyedül ő Brahman igazi ismerője, és kerül el minden más gondolatot, mint figyelemelterelő tényezőt. (Brihadaranyaka Upanishad) A világegyetem magja a legfelsőbb energiára irányuló tudomás töretlen fenntartása. (Shiva Sutras) Az imádás nem más, mint az istenségnek, az ember saját eszenciális Énjének állandó kontemplálása. (Vijnanabhairava) Ő mindig teljes egyetértésben van az Énnel. A méhet csak a virág méze érdekel, ehhez hasonlóan ő is mindig az Énben pihen. Belül és kívül, csak Én. (Tukaram) Elméd megváltozott; a rossz gondolatok távoznak, és Ő marad. Akkor megérti a valódi odaadást – állandóan Őt keresi, és nem önmagát. (Tukaram) A felébredett ember kívánsága mindig teljesül. A valóságot óhajtja. Így aztán soha nem boldogtalan, mindig boldog. (Shri Ranjit Maharaj) Ily módon, amikor megérettél, légy mindig a „te” állapotban. Légy boldog Éneddel. (Shri Ranjit Maharaj) Az egyetlen boldogság az Én jelenlétének a tudomása. (Shri Ranjit Maharaj) Akit nem izgat a gyökér ok spirituális ismeretének a birtoklása, az szeretettel és odaadással tudja azt ápolni és ragyogóvá tenni. (Shri Nisargadatta Maharaj)
Az „Én Vagyokság” a jelenlegi természeted. Csak azt imádd. Az „Én Vagyokság” valami olyasmi, mint a cukornád édessége. Időzz a létezőséged édességében. (Shri Nisargadatta Maharaj) Egyetlen kötelességed, hogy ne feledkezz meg Róla. Mindig tartsd Őt az emlékezetedben, azaz, legyél Vele bensőséges kapcsolatban. (Dadaji) Idődet töltsd minden helyzetben, mindenhol az atma látásával, ismerd magad a nem-kettős atmaként, és élvezd önmagad anandáját. (Shankara, Vivekachudamani) Minden vallások között a legfőbb az Én vallása, ami azt jelenti, hogy saját tudatosságunknak mindig jelen kell lennie, és ez a valódi bölcs jele. (Samarth Ramdas, Das Bodh) Saját Énünkben maradni az igazi vallás. Nincsen más sadhana, nincsen más Isten. (Shri Siddharameshwar Maharaj) Saját természeteként lenni a felébredett személy fő jellemzője. (Shri Siddharameshwar Maharaj) Aki megértette a nem-elme útját, gondoktól mentes. Mindig az Ő saját Énjében van elmerülve. (Shri Siddharameshwar Maharaj)
