A TUDÁSALAPÚ GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

Állami Számvevıszék Fejlesztési és Módszertani Intézet

A TUDÁSALAPÚ GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

Budapest, 2008. november

Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. habil Báger Gusztáv egyetemi tanár, az ÁSZ FEMI tudományos tanácsadója

Szerzık: Dr. Báger Gusztáv Bogyó Tibor Dr. Goldperger István Dr. Hegedős Ágnes Dr. Kiss Daisy Dr. Örlıs László Dr. Pulay Gyula Dr. Roóz József Dr. Szorcsik Sándor Dr. Vigvári András

Kiadásért felel: Dr. Pulay Gyula fıigazgató A kézirat lezárva 2008. november 20. © Állami Számvevıszék Fejlesztési és Módszertani Intézet ISBN 978-963-87779-7-3

2

TARTALOMJEGYZÉK

ELİSZÓ ................................................................................................................................... 9 BEVEZETİ............................................................................................................................ 11 1. A TUDÁSALAPÚ GAZDASÁGRÓL RÖVIDEN.......................................................... 21 1.1. Az „információs társadalom” fogalma a legkimunkáltabb.............................................. 22 1.2. 1.2.1. 1.2.2. 1.2.3.

A „tudásalapúság” megragadható jelei.............................................................................. 27 A tudás értelmezése ............................................................................................................. 27 A tudástermelés, az innováció ............................................................................................ 30 Tudásmenedzsment ............................................................................................................. 31

1.3. 1.3.1. 1.3.2. 1.3.3.

A tudásalapú társadalom gazdasági alapjairól ................................................................. 33 Mitıl tudásalapú a gazdaság? ............................................................................................ 34 A tudásalapú gazdaság modellje......................................................................................... 36 A tudásalapú gazdaság piacgazdasági keretei ................................................................... 43

2. ÁLLAMI SZEREPVÁLLALÁS A TUDÁSALAPÚ GAZDASÁG KIÉPÍTÉSÉBEN 53 2.1. 2.1.1. 2.1.2. 2.1.3. 2.1.4. 2.1.5. 2.1.6.

Az állami szerepvállalás sajátosságai és újszerő vonásai ................................................. 53 Új követelmények a makrogazdasági irányításban............................................................ 57 A gazdasági versenyképesség erısítése............................................................................... 59 A jövedelem-újraelosztás újragondolása............................................................................ 60 Az oktatás komplex kezelése ............................................................................................... 61 Szociális kohézió, közszolgáltatások és egészségügy.......................................................... 66 A globális együttmőködés erısítése .................................................................................... 68

2.2. Hatékony közigazgatás a tudásalapú gazdaságban .......................................................... 71 2.2.1. A közigazgatási szervezetek mint tudásszervezetek ............................................................ 73 2.2.1.1. A közigazgatási szervezetek külsı kapcsolatrendszere mint tudásvagyon .................. 74 2.2.1.2. A közigazgatási szervezetek humántıkéje ................................................................... 76 2.2.1.3. A közigazgatási szervezetek strukturális tıkéje........................................................... 79 2.2.2. A közigazgatási szervezetek eredményessége ..................................................................... 80 2.2.2.1. Teljesítménymérés a közigazgatásban......................................................................... 81 2.2.2.2. Az eredményes közigazgatási szervezet kritériumai .................................................... 84 2.2.2.3. Jövıkép kialakítása, stratégiai szemlélet .................................................................... 85 2.2.2.4. Értékalapú koordináció............................................................................................... 89 2.2.3. A tudásközpontú nemzeti stratégia ..................................................................................... 95 2.3. Az ellenırzés szerepe a tudásalapú nemzeti stratégia kialakításában és megvalósításában ................................................................................................................. 97

3. A TUDÁSALAPÚ TÁRSADALOM ASPEKTUSAI A JOGALKOTÁSBAN .......... 103 3.1. A Lisszaboni Stratégia − a jogi szabályozás háttere ....................................................... 104 3.2. 3.2.1. 3.2.2. 3.2.3. 3.2.4.

A jogalkotás által legérzékenyebben érintett területek .................................................. 107 A költségvetés tervezése..................................................................................................... 108 Oktatás, kutatás és fejlesztés (K+F), technológiai innováció .......................................... 108 A tudásalapú társadalom és a munkajog – új munkavégzési formák ............................. 109 Esélyegyenlıség – a társadalmi kirekesztettség megelızése ............................................ 110

3

3.3. 3.3.1. 3.3.2. 3.3.3.

Az IKT terjedése és a jogi szabályozás............................................................................. 111 Az egységes európai információs tér megvalósítása ........................................................ 111 Az információhoz jutás új útjai (az e-társadalom)........................................................... 112 Elektronikus kormányzás, elektronikus ügyintézés ......................................................... 117

3.4. 3.4.1. 3.4.2. 3.4.3.

A szolgáltatáskereskedelem liberalizációja ..................................................................... 121 A szolgáltatáskereskedelem liberalizációja a WTO megalakulása elıtt.......................... 121 A GATS létrejötte és fı szabályozási elemei..................................................................... 123 A szolgáltatáskereskedelem liberalizációja és az Európai Unió...................................... 124

3.5. Tudásalapú társadalom és a tulajdon szabályozása ....................................................... 129

4. A TUDÁSALAPÚ GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM MÉRÉSE............................... 133 4.1. A tudásalapú gazdaság mutatószámrendszerei............................................................... 134 4.1.1. OECD indikátorok ............................................................................................................ 134 4.1.2. Az Európai Unióban használt indikátorok....................................................................... 136 4.2. 4.2.1. 4.2.2. 4.2.3.

A tudásalapú gazdaság és társadalom – számokban ...................................................... 139 A tudásalapú gazdaságba történı befektetések és a tudásalkotás ................................... 145 Innovációs hajtóerık. Humán erıforrások a K+F-ben................................................... 159 A tudásalapú gazdaság teljesítménye, tudáshasznosítás.................................................. 170

UTÓSZÓ HELYETT – A TENNIVALÓKRÓL ............................................................... 185 FÜGGELÉKEK ................................................................................................................... 195 Nemzetközi szervezetek a tudásalapú gazdaságról ........................................................................ 197 Az Európai Unióban használt indikátorok ..................................................................................... 221 A felsıoktatás számára megnyílt lehetıségek az új felsıoktatási törvény hatálybalépése után..... 231 A felsıoktatási K+F számbavételének problémái és továbbfejlesztésnek irányai ........................ 247 Munkaerıpiac és oktatás ................................................................................................................ 263

IRODALOMJEGYZÉK...................................................................................................... 277 AZ ÁSZ FEJLESZTÉSI ÉS MÓDSZERTANI INTÉZETÉNEK EDDIG MEGJELENT TANULMÁNYAI......................................................................... 293

4

Ábrák jegyzéke

1. sz. ábra

Kommunikációs eszközök használata (ezer fıre)

2. sz. ábra

Innovatív vállalatok

3. sz. ábra

A gazdasági növekedés alakulása az OECD országokban (egy fıre jutó GDP átlagos évi változása 1980 és 1998 között)

4. sz. ábra

Néhány ország egy fıre jutó GDP-jének alakulása (vásárlóerı-paritáson, USA dollárban)

5. sz. ábra

A munkamennyiség és a munkatermelékenység szerepe a gazdasági növekedésben (a teljes gazdaság, 1990-1998)

6. sz. ábra

A tıkeintenzitás és a teljes termelékenység szerepe a gazdasági növekedésben (üzleti szektor, 1990-1995)

7. sz. ábra

Az adott évben beadott szabadalmak száma az Egyesült Államokban (18402010)

8. sz. ábra

Különbözı végzettségőek átlagos órabére az Egyesült Államokban (USA dollárban)

9. sz. ábra

A vezetık és a dolgozók szerepének súlya az innovációban, illetve a folyamatok tökéletesítésben és fenntartásában

10. sz. ábra

A K+F befektetések volumene (milliárd euró, folyó áron, 1995-2003)

11. sz. ábra

A bruttó K+F ráfordítás a GDP százalékában (néhány kiemelt országcsoport átlagában és a szélsı értéket képviselı országban, valamint Magyarországon)

12. sz. ábra

Kormányzati K+F kiadások a GDP százalékában

13. sz. ábra

Az üzleti szektor K+F-re fordított kiadásai a GDP százalékában

14. sz. ábra

A 2002. évi BERD mutató megoszlása a különféle technikai követelményt támasztó feldolgozóipari ágazatcsoportok között (összes ráfordítás = 100)

15. sz. ábra

Közpénzbıl innovációs támogatásban részesülı vállalatok aránya

16. sz. ábra

Az iparban a felsı-közepes és csúcstechnikai K + F aránya a K + F kiadáson belül

17. sz. ábra

A kockázati tıkebefektetések a GDP százalékában (2006-ban)

18. sz. ábra

K+F kiadások áramlásai (2000-ben, millió euró, 1995-ös árakon)

19. sz. ábra

Fiatalok tudásszintje (a 20-24 éveseken belül a legalább felsı középfokú végzettségőek aránya százalékban)

5

20. sz. ábra

A 25-64 éves lakosságon belül a felsıfokú végzettséggel rendelkezık aránya

21. sz. ábra

A 20-29 éves korosztályra jutó új reál-tudományos és mőszaki diplomások száma

22. sz. ábra

A 20-29 éves korosztályra jutó új reál-tudományos és mőszaki diplomások száma Magyarországon

23. sz. ábra

Részvétel az egész életen át tartó tanulásban (a 25-64 éves korosztály százalékában)

24. sz. ábra

Ezer munkavállalóra jutó kutatók száma

25. sz. ábra

A K+F létszám és a kutatók 2002. évi száma

26. sz. ábra

A high-tech ágazatok (feldolgozóipar és szolgáltatások) növekedési üteme (1997-2002. évek átlaga)

27. sz. ábra

A high-tech- és medium high tech feldolgozóipar bruttó hazai termék termelési arányai (2003, feldolgozóipari összes GDP = 100)

28. sz. ábra

A high-tech és a tudásintenzív szolgáltatások bruttó hazai termék termelési arányai (2000, szolgáltatások összes GDP-je=100)

29. sz. ábra

Foglalkoztatás a csúcstechnikai szolgáltatásban és iparban (az összes munkaerı százalékában)

30. sz. ábra

A high-tech export az összes kivitel százalékában 2006-ban

31. sz. ábra

High-tech termékek exportjának világpiaci részesedése (százalékban, 2001ben)

32. sz. ábra

A high-tech termékek exportjának éves átlagos növekedése (százalékban, 1996-2001)

33. sz. ábra

Az IKT ráfordítások aránya (a GDP százalékában, 2006-ban)

34. sz. ábra

Internethasználók aránya a különbözı képzettségőek körében Németországban

35. sz. ábra

A szélessávú Internet-elérés mutatószámai (100 lakosra vetítve)

36. sz. ábra

Az egymillió fıre jutó tudományos publikációk száma 2002-ben

37. sz. ábra

Az egy millió lakosra jutó bejelentett EPO és USPTO szabadalmak száma

6

Táblázatok jegyzéke

1. sz. táblázat

Az IKT szektor ráfordításainak GDP-hez viszonyított 2004. évi arányai (százalékban)

2. sz. táblázat

Munkaerıpiaci mutatók (százalékban)

3. sz. táblázat

A kormányzat kiadásai funkcionális osztályozásban a GDP százalékában

4. sz. táblázat

Jóléti kiadások a GDP százalékában

5. sz. táblázat

A kompetenciák és a szervezeti teljesítmény kapcsolata

6. sz. táblázat

A kormányok által követett értékek idıbeni hierarchiája

7. sz. táblázat

Az értékek összehangolásának lehetıségei

8. sz. táblázat

Innovációs teljesítményindikátorok

9. sz. táblázat

A bruttó K+F ráfordítás (GERD) megoszlása pénzforrások szerint

10. sz. táblázat

Az emberi erıforrásokra fordított kiadások a GDP százalékában

11. sz. táblázat

A felsıoktatásban részt vevı hallgatók megoszlása ISCED képzési területek szerint

12. sz. táblázat

A kutatók szektorok szerinti megoszlása és növekedési dinamikája (százalékban)

13. sz. táblázat

A kutatóhelyek számának alakulása Magyarországon

14. sz. táblázat

Egy foglalkoztatottra számított termelékenység (vásárlóerı-paritáson számított GDP; EU 27=100)

15. sz. táblázat

Az egy órára számított éves termelékenységi indexek változásai az EU 15-ök és az USA esetében

7

8

Elıszó E tanulmány témaköre – a tudásalapú gazdaság és társadalom – rendkívül aktuális önmagában, de az EU-hoz való csatlakozás, a Lisszaboni Stratégia (nem maradéktalan) teljesülése, a gazdasági növekedés megtorpanása stb. még inkább aktuálissá tette és teszi azt. Mégis joggal adódik a kérdés, miért éppen az Állami Számvevıszék Fejlesztési és Módszertani Intézete (a továbbiakban: ÁSZ FEMI) foglalkozott és foglalkozik vele – vagy pontosabban: ez az intézet miért a tudásalapú gazdaság és társadalom kérdéseit emeli ki egy tanulmány keretében. Mindenekelıtt hangsúlyoznunk kell, hogy a téma „egy szerves fejlıdés” következtében került napirendre intézetünkben. Több olyan tanulmánykötetünk jelent meg korábban, amelyek már közvetlenül és sok szálon kapcsolódtak a tudásalapú gazdasághoz, társadalomhoz. Ilyenek a felsıoktatásról, a környezetvédelemrıl, a K+F tevékenységrıl és az innovációról készített és megjelent elemzéseink, amelyek számos részterületen igényelték a „tudásalapúság” átgondolását, értelmezését és elemzését, a vonatkozó követelmények érvényesítését, azt, hogy a kialakulási folyamat kibontakozását egy-egy adott területen miképpen lehet megalapozni, illetve meggyorsítani. Intézetünk – érthetıen – intenzíven foglalkozik az állami szerepvállalás kérdéseivel, aktuális problémáival mind a hazai speciális összefüggéseket, mind az átfogó, nemzetközileg általános szempontokat figyelembe véve. Nem kell nagyon részletesen bizonyítani, hogy a két téma mennyire szorosan összefügg, hogy a közszolgáltatások maguk is hogyan tolódnak el éppen a tudásalapúság kiépítésének szőkebb és tágabb területeire, különösen a társadalmi viszonyokat, illetve a tudásdiffúziót illetıen. Ezt még hangsúlyozottabban támasztotta alá, hogy az intézetben kimondottan foglalkozunk a közszolgálati szférával – többek között éppen abból az aspektusból, hogy ez a szféra maga is tudásszektor (a közigazgatás maga is tudásszervezet), de hatásos és innovációbarát ügyintézése révén külsı részese is a tudásalapú gazdaság és társadalom – kedvezı esetben – gyors és hatékony kibontakoztatásnak. Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a jognak, a jogalkotásnak egyre több feladata van a tudásalapú társadalom, gazdaság jogi kereteinek megteremtésében, ezek fejlesztését szolgáló rész- és átfogó szakpolitikák hatásos érvényesítésének az elısegítésében, bizonyos területek – például az Internet stb. – mőködésének szabályozásában, s a szellemi javak tulajdonjogának fejlesztésében, akkor nem véletlenül kellett kitérnünk néhány jogi aspektusra is.

9

Arra is utalnék, hogy az ÁSZ ellenırzései során értelemszerően egyre gyakrabban találkozik a téma mindennapi aspektusaival, jellemzıivel, eredményeivel, de nem kívánatos hatásaival is. Az ellenırzés, különösen az átfogó és a teljesítményellenırzés hatásosságát szolgálhatja a témában való mélyebb eligazodás, az összefüggések feltárása és megismerése. E tanulmányban is – természetesen – fıleg ezeket a szálakat törekszünk megragadni és kibogozni, összefüggéseiket tisztábbá és érthetıbbé tenni. Még azt mindenképpen hangsúlyoznám, jóllehet nagy figyelmet fordítunk a szakirodalom ismertetésére, mégsem célunk egy, a témakörre vonatkozó elméleti szintézis elkészítése, hanem csak annak bemutatása, hogy mennyire tudásalapú ma a magyar gazdaság és mennyire nem, illetve milyen fıbb feladatokat kell még megoldani a szóban forgó követelmények jobb kielégítése végett. Munkánk eredményességét bizonyítaná, ha a kiadványunkat megismerı szőkebb szakértıi kör, de a szélesebben érdeklıdı társadalmi kör is úgy érzékelné és értékelné tevékenységünket, hogy hozzájárul e rendkívül fontos, mondhatni jövıt-meghatározó társadalmi-gazdasági probléma tisztázásához. Mi mindenképpen erre törekedtünk. Ezért hasznosítottuk azokat a véleményeket is, amelyek a tanulmány tervezetének szakmai vitáján elhangzottak, s amelyekért a kiváló szakembereknek – közülük is kiemelten Vámos Tibor akadémikusnak és Tamás Pálnak, az MTA Szociológiai Intézete igazgatójának – ezúttal is köszönetemet fejezem ki. Mindamellett azt is mondhatjuk: a témával úgy jártunk, mint a hegymászó a heggyel – egyszer csak ott volt elıtte, s megkísérelte megmászni. Sikerül-e? Nem ez a legfontosabb – bár messze nem közömbös része az ügynek –, hanem a reakció, az önkéntelenül kiváltott cselekvés. Megtette, mert ott volt, elvárták tıle, hogy megmássza, ráadásul nagy volt a kihívás. A tudásalapú gazdaság, társadalom ma minden társadalomkutató, közgazdász számára „a hegy”! Amennyiben pusztán az elsı „kiálló” szikláig eljutottunk, hozzájárultunk ahhoz, hogy mások feljebb juthassanak.

Báger Gusztáv

10

Bevezetı Ebben a rendkívül gyorsan változó világunkban talán abban mindenki egyetért, hogy a XXI. századdal „szép új világ” köszöntött az emberiségre. Pontosabban az emberiség „szép új világot” teremtett erre az ezredfordulóra. Olyan világot, amely a gazdasági lehetıségeket tekintve soha nem tapasztalt helyzetbe hozta a Föld lakóit, s ennyiben valóban gyökeresen új, a tényezı-hatékonyság oldaláról minıségileg is új világról van szó. Ugyanakkor számtalan olyan problémával, gonddal kénytelen az emberiség továbbra is küszködni – kirívó szociális, jövedelmi, vagyoni egyenlıtlenségek, nagy és táguló esélyegyenlıtlenségek emberek, régiók, országok, világtájak között stb. –, amelyek a lehetıségek oldaláról szinte megmagyarázhatatlanok. Ezért is „szép” ez az új világ – így idézıjelben. Az információs technológia és technika, a tudás, az ismeretek felhalmozódása a termelés technikai alapjait (és az azt mozgásba hozó munkaerıt) alapvetıen megváltoztatta. Ez mindenekelıtt abban jut kifejezésre, hogy az ember, s ezáltal a mai gazdaság termelıképessége soha nem látott szintre nıtt. Az 1950-es évek elejétıl a világ GDP termelése 6-8 szorosára bıvült, ezen belül a közismert gazdasági csodát mővelı országoké (Japáné, Németországé stb.) még gyorsabban, a fejlettség élvonalában haladóké pedig lassabban növekedett. A jelenlegi termelıerık hatásosságát jelzi, hogy becslések szerint ezek teljes kihasználásával a világ mai népességének a kétszeresét lehetne kielégítı szinten ellátni, fenntartani. Egyedül Észak-Amerika agrárkapacitása elegendı lehetne a jelenlegi népesség agráreredető élelmiszerrel történı megfelelı ellátására. Ezekben összegzıdnek a lehetıségek, az új világ eredményei. A valóság mégis az, hogy a világ mai népességének egy nagy hányada az úgynevezett szegénységi küszöb alatt, azaz kevesebb, mint napi egy USA dollárból él. A változások a munka világát is érintették: a foglalkoztatási ráta az EU 25-ökben 2005-ben nem érte el a 64 százalékot (1995-ben az EU 15-ökben mindössze 60 százalék volt, az EU 10ekben kissé visszaesett), Japánban közelítette a 69 százalékot, s az Egyesült Államokban valamivel még jobb volt a helyzet, 71,2 százalékos foglalkoztatást mértek, amit nagyban befolyásolt a katonai (hadi) szféra nagy súlya. Európa több országában (többek között nálunk, Olaszországban, Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában) e mutató 60 százalék alatt helyezkedik el, az úgynevezett fejlıdı, de különösen a lemaradó országokban pedig még kedvezıtlenebb a helyzet. Ez utóbbiak közül viszont egyre inkább kivételnek számít Kína, India, Brazília és jelentıs részben Oroszország is. A globalizáció hatására ugyanis a tömegtermelés,

11

így a foglalkoztatás egyre inkább ezekbe az országokba tevıdik át. Erre alapot ad – mint azt a Gazdasági Együttmőködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2007-es foglalkoztatási jelentése megállapítja – az a tény, hogy a világ munkaerejének 45 százaléka ezekben az országokban él, míg az OECD országokban csak 19 százaléka, a bérszínvonaluk a fejlett országokénak egy tizede körül mozog. Okot és ösztönzést a folyamatnak tehát az ad, hogy a szóban forgó országokban a munkaerı jóval olcsóbb, mint a fejlett országok munkaereje, ráadásul – mindenekelıtt a kínai – rendkívül szorgalmas, megbízható, tanulékony, mindent „elvállaló” és „felvállaló”. Ez vonatkozik a termelıerık anyagi elemeinek hasznosítására is. Mindeközben a világ felsı 10 százalékának jut a megtermelt jövedelem 40 százaléka, ez a decilis birtokolja az anyagi gazdagság (vagyon) 60 százalékát, nem is beszélve a szellemi termékekrıl, a vagyonról vagy éppen az információról. A jövedelemskála alsó decilisébe tartozók ez utóbbiakhoz gyakorlatilag semmilyen mértékben nem jutnak hozzá. Ezt az új világot a fentieken túl többek között az jellemzi, hogy az ember egyre jobban megismeri a világot, az életet, az anyagot. Ugyanakkor és egyidejőleg a megismerés e csodálatos folyamatának számos hordaléka, salakja van. Egyre több a hamis, a nem alátámasztott információ, amelyek között egyre nehezebb eligazodni. Az sem ritkaság manapság, hogy „tudományos köntösbe” bújtatva nem bizonyítható tételekrıl folyik a vita, hanem ideológiák között. Következésképpen a tudásalapúság nem pusztán „némely” anyagi-gazdasági probléma megoldásához nem adta még meg a kulcsot, de nem kevés „szellemi hordalékkal” is jár, pontosabban adott viszonyok között a tudásérvényesítés, -hasznosítás nem egyértelmően és nem mindenki számára biztosított. Ez különösen vonatkozik – mint bizonyítani törekszünk a késıbbiekben – a társadalmi viszonyokra, szegmensekre. Itt csupán annyit jeleznénk, hogy még nagy változások elıtt állunk, amelyeknek várhatóan túlsúlyban lesznek a pozitívumai, s ezek közül kiemelkedı lehet (lenne) a hatalmas, elmaradt kultúrterületek és néptömegek fokozatos, de gyors felemelkedése, ezen kultúrák ötvözıdése az euro-atlanti kultúra eredményeivel, az életmód átfogó és lényeges javulása stb. A XX. század végi, XXI. század eleji korszak, a „szép új világ” jellemzıjeként, a társadalmi fejlıdés új jelenségeinek leírására ma leggyakrabban olyan fogalmakat használnak a kutatók, a társadalomtudósok, de még a politikusok is, mint az információ, a kommunikáció, a tudás, a tudásmenedzsment, a tudomány, a kutatás-fejlesztés, az innováció vagy mint az információs, tudásalapú, tudás- vagy innovációs gazdaság, illetve társadalom.

12

Természetesnek tekinthetı, hogy ha új jelenségekkel találkozunk – legyenek ezek gazdaságiak, társadalmiak vagy akár politikaiak –, megkíséreljük azokat értelmezni, megmagyarázni. A köznapi ember mindenekelıtt hatásuk tekintetében akar eligazodni a jelenségek, folyamatok között, s attól függıen, hogyan hatnak rá ezek – igyekszik kihasználni vagy elkerülni a következményeket. A tudós ember az új jelenségekhez a „miért”, „hogyan” kérdéseket feltéve közelít, rendszerez, csoportosít, tipizál, kutatja azok mélyebb gyökereit. Az ideologikus beállítottságú saját értékrendje szerint magyarázza a jelenséget, a politikus alkatú megpróbál gyakorlati választ adni vagy ilyen megoldásokat sürget, befolyásolni akarja – gyorsítani vagy lassítani, ilyen vagy olyan irányba terelni – az új jelenségek, folyamatok alakulását, ezek hatásait. Az adott válaszok természetesen minden esetben a különféle érdekek és értékek vagy ezeket kifejezı, érvényesítı ideológiák mentén is megfogalmazódnak. A más és más felfogásokban nyilvánvalóan nagy szerepe van az eltérı – mőszaki, gazdasági, szociológiai, filozófiai stb. – tudományterületi megközelítéseknek is. Természetesnek tekinthetı az is, hogy a tudományos életben a kutatók egy-egy új jelenséget különféleképpen, egymástól eltérıen értelmeznek. Gyakran hosszú idı telik el, amíg a fogalmak letisztulnak, az álláspontok közelednek, konszenzus jön létre a tudósok egy-egy csoportja között – különösen a társadalomtudományok területén. Napjainkban hasonló a helyzet e kérdéskörben. Még mindig rengeteg a tisztázatlan kérdés. A nemzetközi és hazai szakirodalomban sokan még azt is vitatják, hogy van-e létjogosultsága az „információs”, „tudásalapú” vagy „tudástársadalom” kategóriákat használni. Sokszor még azok a fogalmak sem kiérleltek, amelyekkel leírjuk, értelmezzük az új jelenségeket. Még messze nem egy nyelven beszélünk. Tanulmányunkat a tudásalapú gazdaság rövid bemutatásával, kifejtésével, úgy is mondhatnánk – értelmezésével kezdjük. Tudjuk, hogy a tudásalapú gazdaság és társadalom pontos leírása, a különféle értelmezések1 körüljárása több éves szakmai munkát igényelne, amely meghaladja intézetünk lehetıségeit. Itt és most a tudásalapú gazdaság néhány – általunk fontosnak vélt és az „általánostól” eltérıen megítélt – összefüggését kíséreljük meg röviden bemutatni.

1

Ha az elmúlt tizenegynéhány év dokumentumait megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a „társadalom” kontextusában az alábbi kifejezéseket használják: − információs társadalom (Information Society), − tudásalapú társadalom (Knowledge Based Society), − tudástársadalom (Knowledge Society), − a tudás társadalma (Society of Knowledge), − információ- és tudásalapú táradalom (Information and Knowledge Based Society) és − a tudásalapú gazdaság társadalmi-gazdasági hatásai (Socio-economic Impacts of Knowledge Based Economy).

13

A problémakörrel foglalkozók ennek a kétségtelenül nagyon is ellentmondásos korszaknak az új jelenségeit, kimutatható trendjeit általában technikai-technológiai, illetve gazdasági és társadalmi összefüggéseikben közelítik meg, s a vizsgálatok folyamán hol egyikre, hol másikra, hol a harmadikra koncentrálnak, de jellemzıen összekapcsolódnak az információ és a tudás jelentıségének, mint e korszakot leginkább meghatározó tényezıknek a kiemelésével, döntı szerepének a hangsúlyozásával. Akik az információt, az információs technológiát és technikát, mint e korszak leginkább jellemzı, meghatározó tényezıjét hangsúlyozzák, azok információtechnológiáról, információs gazdaságról, információs társadalomról szólnak. Akik a tudást tartják e korszakra leginkább jellemzınek, e korszakot megalapozó tényezınek, azok jellemzıen tudástechnológiáról, tudásgazdaságról, tudástársadalomról beszélnek. Azokban az esetekben pedig, amikor a technológiai, gazdasági és társadalmi megközelítések „tudásalapú” elıtaggal egészülnek ki, a gazdaság fejlıdésének történelmi folyamat-jellege domborodik ki, hangsúlyozottan a technikai-technológiai nagy áttörések szerves egymásra épülése kerül elıtérbe, amelyek – a XVIII.–XIX. századhoz képest – a második világháború óta nagyon felgyorsították a változások menetét, megnövelték ezek méreteit, felfokozták intenzitását. Nem vitatjuk a különféle megközelítések jogosságát, de nem érthetünk egyet azokkal, akik csak technológiai, csak gazdasági, csak társadalmi, kulturális stb. változásként kezelik az új jelenségeket, kiszakítva azokat bonyolult összefüggéseikbıl. A tanulmány keretében e korszakra jellemzı új jelenségeket nem egymástól elszigetelve, hanem társadalmi kontextusaikban vizsgáljuk. A technológiai, gazdasági változásokat társadalmi összefüggéseikben értelmezzük, azaz mint össztársadalmi folyamatot, változást fogjuk fel. Ebben az összefüggésrendszerben törekszünk érzékeltetni, hogy a társadalmi fejlıdés minıségi változásait, azaz azt, hogy egy komplex, a társadalmi lét minden területét átható folyamatról van szó. Ugyanakkor abból indulunk ki, hogy a gazdaság alapszerkezetében – bár átstrukturálódik – változatlan a magántulajdon, a profitérdek, a moderált piacgazdaság, s a társadalmi erık, a társadalmi viszonyok (szociális, kulturális, politikai stb. viszonyok) alapvetı meghatározói, „rendezı elvei” is ezek maradnak annak ellenére, hogy a folyamatok, a nagy változások a jelenleginél átfogóbb társadalmi szintő koordinációt igényelnének, sıt – a globalizációból is eredıen – a gazdasági folyamatok, azok következményei nemzetállamok feletti irányításra szorulnának, nem is beszélve a fenntarthatóság, ezzel összefüggésben a környezetvédelem garantálásáról. A fentiekbıl következıen azt tartottuk célszerőnek, hogy azoknak a folyamatoknak, jelenségeknek az elemzésére koncentráljunk, amelyek a tudásalapú gazdaság és társadalom mozgá-

14

sának, fejlıdésének – a gazdaság (piacgazdaság), a globalizáció, az állami szerepvállalás – erıterében zajlanak. A kötetben helyet kap a „tudásalapúság” gazdasági alapjainak kibontása. Alapvetı fontosságúnak tartjuk annak kiemelését, hogy a gazdasági fejlıdés gyújtópontjába egyre inkább az emberi szakértelem, a tudás, a tanulás kerül, s a gazdaság ma sokkal mélyebben és közvetlenül gyökerezik a tudás termelésében, elosztásában és felhasználásában, mint korábban bármikor. Ebben az összefüggésben elemezzük a gazdasági fejlıdés új szakaszát, amelyben elengedhetetlennek tartjuk a gazdasági növekedés új, endogén szemlélető modelljének alkalmazását, a növekedésfogalom újszerő tartalmi megközelítését, illetve meghatározását (például ebbıl a szempontból a hadi szféra „teljesítményének” kezelését). Ugyanakkor ismételten hangsúlyozzuk, hogy a tudásalapú gazdaság változatlanul piacgazdaság, s a legjelentısebb koordinációs tényezı belátható idın belül továbbra is a piac marad annak ellenére, hogy az maga is számos nem gazdasági, nem piaci tényezıtıl befolyásoltan funkcionál. A tudásalapú gazdaságban a teljesítmény, a foglalkoztatottság és a jólét növekedését a tudásintenzitás és a csúcstechnológia dinamikus fejlıdése viszi majd elıre, egyelıre piacgazdasági keretek között, egyenetlenül, nagyfokú differenciáltságot szülve, illetve azt tovább fokozva. Az is belátható, hogy az egyéni differenciálódás a nagyfokú tudásbeli különbségek folytán felgyorsul, bár méreteiben nem éri el, de hatásfokában messze felülmúlja, felülmúlhatja a kézmővességnek az eredeti tıkefelhalmozás korabeli differenciáló hatását. Ennek már ma is jó példái a garázs-vállalkozások, ezek „kitörései”. Már itt utalnunk kell arra, hogy tanulmányunk legalább két vonatkozásban hiányérzetet kelthet az olvasóban. Tudjuk, hogy jelentısége, de fıleg tisztázatlansága miatt foglalkoznunk kellett volna a mai piacgazdaság természetével, sajátosságaival. A kutatók, az elemzık számára teljesen világos, de a gondolkodó ember számára is kételyeket kelt: mennyiben valós, illetve mennyiben szabályozott (moderált), mennyiben szimulált (központi modell alapján „csinált” és mőködtetett), mennyiben monopolisztikus mai viszonyok között a piac. Alapvetı kérdések ezek, amelyekre a tudomány még nem adott átfogó, teljes és egyértelmő választ. Ugyanez vonatkozik a globalizáció által újjászült és felerısített duális gazdaság problémakörére, azon belül is elsısorban az elsorvasztott (elsorvadó) nemzetgazdasággal kapcsolatos, az ebbıl fakadó más kérdésekre is. Ezen nagy horderejő témákra terjedelmi, de mindenekelıtt tartalmi okokból nem térhettünk ki: ezek ugyanis önállóan megérnek nem egy, hanem több tanulmányt is. Végül nem zártuk ki, de direkt formában nem utaltunk arra, hogy – tetszik, nem tetszik – az adott viszonyok magukban hordják a válság, különösen a pénzügyi krízis

15

lehetıségeit, mi több szükségszerőségét, ami az ingatlanpiaci, a spekulációs tıkepiaci buborékok szétpukkanása nyomán be is következett. A tanulmányban érintjük az állami szerepvállalás fontosságát a tudásalapú gazdaság kibontakoztatásában. Az államra, mint történelmileg változó, fejlıdı intézményre a napjainkban érvényesülı folyamatok közül – a globalizáción túl – a tudás, az információ egyre inkább meghatározóvá válása gyakorolja az egyik legnagyobb hatást, mégpedig minden oldalról. Ez az „össztársadalmiság” újratermelésének szinte minden területét érinti. Az államnak közvetlenül a globálizációhoz kapcsolódó funkciói mellett bıvül a tudásalapú társadalom kiépítésével összefüggı feladatköre is, illetve az „új fejlemények” módosítják az állam gazdasági, szociális funkcióinak a tartalmát, az eddigi tapasztalatok szerint még az úgynevezett hagyományos államfunkciókat is kibıvítették, minıségben lényegesen átalakították. Korszakunk új jelenségei kétségtelenül kihívást jelentenek az államok, a kormányzatok számára. Nem hagyják érintetlenül az állam szerepét a fenntartható fejlıdés megvalósításának követelményei vagy a jövedelem-újraelosztás átgondolása csakúgy, mint az egész életen át tartó oktatás és tanulás elvének érvényesítése, a megfelelı szintő foglalkoztatás biztosítása stb. A tanulmányban önálló fejezetben foglalkozunk a tudásalapú társadalmat hatékonyan szolgáló, maga is tudásalapú közigazgatás néhány aspektusával. Kiindulópontunk az, hogy nemcsak a modern információs technikát és technológiát alkalmazó gazdaság szervezıdésére jellemzı a tudáshálózatok kialakulása, hanem a közigazgatási szervek tevékenységére is, hiszen korunkban az államnak már nem egyszerően „társadalmi-gazdasági szférákat”, hanem együttmőködı rendszereket kell szabályoznia úgy, hogy az állam maga is része e hálózatoknak. A képet még inkább „tarkítja”, összetettebbé teszi a civil társadalom önszervezıdése és fokozott társadalmi szerepe, többek között bonyolult kapcsolat- és viszonyrendszere magával az állammal. Ehhez kapcsolódik a közigazgatási szervezetek valódi tudásszervezetté válásának a folyamata, a mőködés hatékonysága, eredményessége, s a tudásszervezetté válásnak olyan kulcselemei, mint a tudásvagyon, a humántıke, a jövıkép felvázolása, a jövıkép mozgósító ereje stb. A tudásalapú gazdaságban az államnak tudásközpontú stratégiát kell folytatnia, a tudás felhalmozását és hasznosulását segítı politikát kell megvalósítania, ami több vonatkozásban új eszközrendszert is feltételez. A tudásközpontú nemzeti stratégia kidolgozása és érvényesítése, a tudásalapú gazdaság komplexitása az állami ellenırzést is új követelmények elé állítja. Egyre nı a jelentısége az átfogó, rendszerszemlélető, teljesítményorientációjú ellenırzésnek. Ezáltal az ellenırzés is 16

hozzájárulhat

a

tudásközpontú

nemzeti

stratégia

kialakításához

és

eredményes

megvalósításához. A tudásalapú gazdaságban a közigazgatás csak akkor lehet eredményes, ha a „jó kormányzás” elveit és értékeit követi, amelynek elengedhetetlen eleme a megfelelı ellenırzési rendszer, sıt, az ellenırzés a „jó kormányzás” kialakulását is segíti. A tanulmány azt is elemzi, hogy milyen módon jelennek meg a jogalkotásban a tudásalapú gazdaság és társadalom alapvetı elemei, problémái. Nyilvánvalóan a tudásalapú társadalom feltételeinek megteremtése és mőködtetése nem csupán a társadalmi és a gazdasági struktúrát befolyásolja, hanem a jogi szabályozás terén is indokolja a leképezést, a szükség szerinti „beavatkozást”. A tudásra épülı gazdaság és társadalom fejlıdése ugyanis elengedhetetlenül szükségessé teszi a szabályozást, emellett pedig számos olyan problémát is felvet, amelyeket alapvetıen a jogalkotás, a szabályozás útján lehet és kell megoldani. Ennek során megkíséreljük bemutatni, hogy a tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítését, feltételeinek megteremtését, valamint az általa felvetett problémákkal kapcsolatos legfontosabb kérdések megoldását miként szolgálta és szolgálja a jogalkotás és a jogalkalmazás. A témához kapcsolódó közösségi célkitőzések ismertetésével bemutatjuk, hogy a hazai jogalkotásban milyen területeken jelentek meg a tudásalapú gazdaság és társadalom uniós szintő összefüggései, kérdései, s azok mennyiben befolyásolták a szabályozás alakulását. A tanulmányban nagy teret kap a tudásalapú gazdaság és társadalom mérése, illetve a mérésfejlıdés elemzése, ismertetve a nemzetközi gazdasági szervezeteknek a tudásalapú gazdaság teljesítményének mérésére kidolgozott mutatószámrendszerét. Mindenekelıtt gyakorlati megközelítésbıl törekedtünk a tudásalapú gazdaság és társadalom leírására, jellemzésére használatos statisztikai adatsorok, indikátorok sokszínő rendszerébıl olyan mutatószámrendszert összeállítani, amely lehetıséget ad mind nemzeti, mind nemzetközi alapon és szinten a helyzet összehasonlításra, átfogó értékelésére. Úgy ítéljük meg, hogy e mutatók (statisztikai indikátorok) alkalmasak a tudásalapú társadalom és gazdaság jövıbeli fejlıdése szempontjából meghatározónak számító elemek nyomon követésére, s mind a hazai, mind a nemzetközi környezetben egymással összehangoltan értékelhetı bemutatására. A tanulmányban, annak valamennyi részében foglalkozunk a tudásalapú gazdaság kiépítésének problémáival, e területen végbement változások bemutatásával, s a gyakorlati teendıket törekszünk összefoglalni, olyan viszonyítási pontokat igyekszünk megragadni, amelyek cselekvési vezérfonalként szolgálhatnak a mindennapok során a gyakorlati teendık számára.

17

Azt feltételezzük, hogy a társadalmi, politikai és katonai kettéosztottság megszőnésével, a globalizációval, valamint az uniós csatlakozással új esélyeket kap (kapott) hazánk. Az esély a társadalmi boldogulás új lehetıségeit jelenti, miközben potenciális a veszély: maga a lemaradás a nemzetközi versenyben. Az egységesülı Európa teljesítményénél fogva elismert és ezáltal nyertes társadalmai közé kerülhetünk – ez korunk és jövınk történelmi tétje, amit megragadni kizárólag most van esélyünk. Ezért megkíséreljük nemzetközi versenyképességi keretbe helyezni az Európai Unió és Magyarország pozícióit a tudásalapú gazdaság és társadalom dimenziójában, bemutatva a hazai kiépülés helyzetét és a fejlıdés lehetséges és optimálisnak gondolt irányait. Az ugyanis teljesen természetes, hogy a tudásalapú gazdaság és társadalom hazai kiépülésének kereteit egyrészt az uniós csatlakozás jelentette kihívások és lehetıségek (az uniós tagországok közötti verseny), az uniós támogatások oldaláról, másrészt az EU-n keresztül a globális világgazdasági térben célszerő meghatározni. Magyarországnak egy uniós struktúrába ágyazódva, a Lisszaboni Stratégia – annak továbbgondolt változata – keretében kell kialakítania a tudásalapú társadalom és gazdaság hazai intézményi, jogi kereteit, figyelemmel a tágabb feltételekre, mindenekelıtt a világban végbemenı globalizációs jelenségekre és folyamatokra. A külsı feltételek és az ösztönzık oldaláról vizsgálva a tudásalapú társadalom kiépülését, megállapítható, hogy az állam minden szintjén2 aktív szerepvállalásra van szükség, amely hozzájárul ahhoz, hogy a magánszektor, a külföldi tıke számára is vonzóvá tegye a befektetéseket, de egyúttal a foglalkoztatottak jóléte is megteremtıdjön, életmódja is javuljon, a szegénység minimalizálódjon, illetve annak érdemi társadalmi kezelése biztosított, megalapozható legyen. Fontos, hogy az állam hangsúlyos szerepe megjelenjen a szabályozók, az infrastrukturális, a kutatási és az innovációs rendszert érintı struktúrák meghatározásakor. Mindezt még nyomatékosabbá teszi az EU tagság érdemi megvalósulása, az ország társadalmigazdasági felzárkóztatása az Unió fejlett országaihoz. Ez – mint ahogy a belépés jogiprocedurális folyamata is – kizárólag kormányzati vezérléssel lehet sikeres, éppúgy, mint a felzárkóztatáshoz igénybe vehetı támogatások fogadása, hatásos, eredményes hasznosítása. A Lisszaboni Stratégia legfıbb jelszava, hogy „az EU 2010-re legyen a világ legversenyképesebb régiója”. Az eredeti cél megfogalmazásában nem kis része van azoknak az elemzéseknek és elméleti munkáknak, amelyek a XXI. század közeledtével kezdıdtek el és abból indultak

2

Ebbe a nemzetállamok együttesét, mi több a nemzetállamok felettiséget is beleértjük.

18

ki, hogy a XX. századi technikai fejlıdést követıen egy olyan új társadalmi-gazdasági korszak körvonalai kezdenek kirajzolódni, amelyben az innovációnak és a tudásnak meghatározó szerepe lesz. [Arcibugi, D. (2000)] A Stratégia – félidıs értékelése, a tényleges helyzet megítélése nyomán – ma már túlzottan optimista, maradéktalanul nem teljesíthetı célnak tőnik, ezért rendszeresen figyelemmel kell lenni a végrehajtásra, s az objektíve szükséges változtatásokat idıben meg kell lépni, amihez minden tagállamnak nemzeti szinten is hozzá kell járulni. *** Tisztában vagyunk azzal, hogy az itt közreadott tanulmányunk nem zárhatja le a szóban forgó téma vizsgálatát, elvi-gyakorlati összefüggéseinek feltárását és tisztázását, annál is inkább, mert – megítélésünk szerint – egy sajátos, bizonyosan egész történelmi idıszakot átható és átfogó gazdasági-társadalmi viszonyrendszerrıl van szó. Ezért szakmai eredménynek tekintjük, ha gondolatfelvetéseinkkel, gondolatvitelünkkel sikerül a további elemzı, alkotó tevékenységeket megfelelı irányba befolyásolni, azok sikerességét, a gyakorlati teendık meghatározását elısegíteni.

19

20

1. A tudásalapú gazdaságról röviden A kutatás szférájában (de a mindennapokban is) – mint korábban a bevezetıben már utaltunk rá – az „információs társadalom”, a „tudástársadalom”, illetve a „tudásalapú társadalom” fogalmát annak a korszaknak a leírására, magyarázatára, elemzésére használják, amelybe a fejlett országok az ipari társadalmat meghaladóan – 5-6 évtizeddel ezelıtt – léptek.3 Amennyiben eltekintünk azoktól az álláspontoktól – nincsenek sokan ezek képviselıi –, amelyek szerint az utóbbi 5-6 évtizedben bekövetkezett technikai, technológiai, gazdasági, társadalmi, szociális, kulturális stb. változások „semmi lényegest” vagy „semmi minıségileg újat” nem jelentenek a gazdaság, a társadalmak fejıdésében, akkor meglehetısen nagy konszenzus van a kutatók többsége között abban, hogy a változások korszakos jelentıségőek, függetlenül attól, hogy az „információ” vagy a „tudás” (ami természetesen szőkebb és tágabb értelemben maga is információ) rejlik-e a minıségi változások mögött. Az álláspontok leginkább abban szóródnak, hogy az „információs”, a „tudásalapú” vagy a „tudás” elıtagokkal kiegészített „technológia”, „gazdaság” és „társadalom” kategóriákkal lehet-e a legvalóságosabban leírni a változások tényleges lényegi tartalmát. Az ezredforduló óta a gazdaság és társadalom fogalma egyre többször kiegészül valamilyen tudás-elıtagú szerkezettel. A Közösség statisztikai programjáról szóló határozat4 például a „tudás társadalmának felmérésére szolgáló általános keretrendszer kifejlesztésérıl” és a „tudásalapú gazdaság társadalmi-gazdasági hatásairól” beszél a preambulumában, miközben a megjelölt témák közül az Eurostat 49. sz. témája az „információs társadalom”. Egy 2000 decemberi, az „információs társadalom nyelvi sokféleségét támogató” programot érintı határozat5 az „információs társadalom” fogalmat használja több helyen, egyetlen helyen azonban az „információs és a tudásalapú társadalom irányába történı fejlıdés” fordulattal áll elı. Van olyan dokumentum6, amelyben mindkét fogalom egyaránt szerepel azonos értelemben, azonos tartalommal. A bizonytalanság fı oka, hogy az önálló kategóriaként egyre népszerőbbé

3

E korszak új jelenségeinek leírására gyakorta használnak olyan fogalmakat, mint „a harmadik (negyedik) ipari forradalom”, „posztindusztriális társadalom”, „posztmodern társadalom”, „új gazdaság” stb. 4

Az Európai Parlament és a Tanács 2367/2002/EK határozata. (2002. december 16.) Az Európai Közösségek Hivatalos Lapja L 358. 5

A Tanács 2001/48/EK határozata. (2000. december 22.) Az Európai Közösségek Hivatalos Lapja L 14.

6

„Az Európai Kutatási Térség integrálása és megerısítése (2002–2006). Kutatási, technológiafejlesztési és demonstrációs egyedi program. (2002/834/EK) 2002.október 29. Az Európai Közösségek Hivatalos Lapja L 294.

21

vált tudásalapú társadalom vándorútja jól rekonstruálható: a tudásalapú gazdaság kategóriája született meg elıbb, s mint jelzı került a „társadalom” elé.7 1.1. Az „információs társadalom” fogalma a legkimunkáltabb Bár a „tudástársadalom” kifejezés korábban jelent meg az irodalomban, mint az „információs társadalom” kategóriája, mégis ez utóbbi az, amelynek kimunkálásában, tartalmának értelmezésében és kifejtésében a társadalomkutatások a leginkább elırehaladtak. Az idı is sok mindent „megoldott”. Mintegy fél évszázada jelent meg az „információs társadalom” kifejezés, néhány évtizede, hogy rohamosan terjednek az informatikai eszközök, s a velük együtt járó információs és kommunikációs technológiák (IKT). Megjelent a világháló, s mindezek folyamatosan alakították, illetve összességében ez idı alatt átalakították a gazdaságot, eddig nem látott új iparágakat, új termékeket és szolgáltatásokat hoztak létre, szerkezeti – de természetesen nem alapvetı, lényegi-minıségi – változást indítottak el a társadalmi (szociális, kulturális, politikai stb.) viszonyokban is. A változások értelmezésének közös elemét abban fogalmazhatjuk meg, hogy az információk termelése, elosztása, felhasználása megváltoztatja a gazdaság szerkezetét és új alapokra helyezi az emberi – a gazdasági, szociális, kulturális stb. – viszonyokat is. Az információtechnológia átformálja az egyes ember mindennapi életét, de alapvetıen meghatározza és alakítja az egész társadalom életét is. A gazdaság mellett hatást gyakorol az emberek hétköznapi életvitelére, szabadidıs tevékenységére, alapvetıen változtat (javít) az élet minıségi elemein – nyilvánvalóan ott, ahová az anyagi feltételek adott volta miatt eljuthat. De még a legszegényebb rétegekre is hat, pusztán közvetetten – az eddigi tapasztalatok szerint a különbségeket, az egyenlıtlenségeket jellemzıen nem szőkítve, hanem tágítva. Az „információs társadalom” fogalom megjelenésétıl (1961) több mint negyven éven keresztül nem jelentett mást, mint az ipari civilizációnak nevezett korszakot, gazdaság- és társadalomszervezıdési módot felváltó új minıségő viszonyrendszert. Ebbıl a szempontból közelítve a korszakos változásokhoz, kimutatható, hogy a gazdasági és a társadalmi változások legmélyén az információtechnológia, az informatikai ipar trendjei állnak. A kutatók többsége ma kiindulási alapként, a változások eredıjeként, mozgatórúgójaként ezeket jelöli meg, azaz ezek rendezték át a gazdaság szerkezetét, amelyben meghatározóvá vált a szolgáltató, ezen belül az

7

A Bizottság 2000-ben benyújtott közleménye: „Innováció egy tudásalapú gazdaságban.”

22

információs szektor, s átalakították a tágabb értelembe vett gazdasági folyamatokat, viszonyokat is. Világméretekben az információs technológia és a távközlés jelenleg a GDP 5 százalékát adja, míg az EU-ban a 8 százalékát. A világ információtechnológia piacának 40 százaléka az USAban, 30 százaléka Európában, míg 20 százaléka Japánban összpontosul. A fejlett országokban azoknak a termékeknek a részaránya a GDP-ben, amelyekben közvetve vagy közvetlenül megjelenik az informatika, meghaladja az 50 százalékot, s a második évezred végére globális szinten az informatika és távközlés hozzájárulása a GDP-hez nagyobb lett, mint az autóiparé.8 Az információs gazdaság fejlıdésének egyik alappillére az IKT szektor növekedése.9 A lábjegyzetben ismertetett törvényekbıl fakadóan – amelyek ez idáig igazoltaknak bizonyultak – az infokommunikációs szektorban, illetve a fejlesztés eredményeinek minél kiterjedtebb és hatásosabb felhasználásában továbbra is hatalmas lehetıségek vannak, s minden ország számára kulcsfontosságú a szektorba tartozó iparágak fejlesztése, illetve eredményeinek felhasználása. Ez azért is fontos, mert e szektor rendkívüli mértékben segíti a tudás és az általános információk továbbítását, elosztását, valamint feldolgozását (hasznosítását) valamennyi gazdasági ágazatban. Ennek intenzív multiplikátor-hatását jól mutatja, hogy míg a Boeingnél egy újonnan teremtett állás hatására 3,8 új munkahely jött létre Washington államban, addig a

8

Forrás: EITO 2007. Az Európai Információtechnológiai Figyelıszolgálat 2008-ra az információtechnológiai ágazat 4,7 százalékos, a telekommunikációs szektor 1,1 százalékos növekedését jelezte 9

Az infokommunikációs szektor teljesítménynövekedését leginkább három törvénnyel szokták jellemezni: Moore törvénye azt mondja ki, hogy a mikrocsipek számítási teljesítménye – éppen úgy, mint eddig – a jövıben is 18 havonta megduplázódik; a félvezetı memóriacsipek kapacitása háromévenként megnégyszerezıdik, mialatt áruk átlagosan évi 20 százalékkal csökken; a mikropocesszorok teljesítménye évenként több mint 50 százalékkal növekszik, s ez a tendencia a jövıben is folytatódni látszik. Ezekkel az újabb és újabb, nagyobb teljesítményő és kapacitású mikroelektronikai eszközökkel az információ technológiai eszközök még kényelmesebben és könnyebben használhatóvá tehetık, azon túlmenıen, hogy sokkal többet „tudnak”, mint a jelenlegiek. (Moore, G. E. negyven évvel ezelıtt publikálta az Electronics Magazine-ben kutatási tapasztalatait, eredményeit az integrált áramkörök számának évenkénti megduplázódásáról, amely késıbb kapta a törvény elnevezést.) Gilder törvénye szerint a kommunikációs rendszerek összesített sávszélessége 12 havonta megháromszorozódik. A nagy sebességő kommunikáció lehetıvé teszi a hatékony multimédiás, globális rendszerek kialakítását. Ezek az optikai alapú információtovábbító rendszerek jelenleg elsısorban a nagymértékben megnövekedett számú, nagy távolságú telefonbeszélgetés, adatáramlás biztosításához szükségesek. A késıbbiekben – várhatóan lényegesen – megnövekszik a multimédiás alkalmazások iránti igény. Mindez azt bizonyítja, hogy a kommunikáció sebességi határainak drámai növekedése megy végbe. Végül Metcalfe törvénye a hálózatok értékét összes csomópontjuk számának négyzeteként határozza meg. Metcalfe a telekommunikációs hálózatok elemzésekor megfigyelte, hogy a hálózatokon belüli kommunikációs érték (csomópont és az azokat összekötı reciprokális kapcsolatok aránya) a belépı csomópontok számához képest négyzetes ütemben növekszik.

23

Microsoft hasonló mutatószáma 6,7 volt. Európa 500 legnagyobb állásteremtı vállalkozása közül is 2005-ben csaknem minden negyedik (22 százalék) az infokommunikációs szektorba tartozott. [ECOSTAT. (2005)] Jól mutatják és egyben alátámasztják a jelzett és részben jellemzett változásokat az információs és kommunikációs technológiák fejlesztési – információs technikai és telekommunikációs – ráfordításai is (lásd 1. sz. táblázat). 1. sz. táblázat Az IKT szektor ráfordításainak GDP-hez viszonyított 2004. évi arányai

Ország, ország csoport

(százalékban) Információs techniA telekommunikációs kai ráfordítások ráfordítások

Összes IKT ráfordítás

EU 25

3,0

3,4

6,4

EU 15

3,0

3,3

6,3

EU minimum

1,3 (Görögország.)

4,4

EU maximum USA Japán Magyarország

4,4 (Svédország.) 4,6 3,6 2,4

3,1 (Németország. és Szlovénia.) 6,3 (Észtország.) 3,2 4,4 4,7

10,7 7,8 8,0 7,1

Forrás: Strukturális indikátorok. Eurostat.

A XXI. század eleje az informatika egyre kiteljesedı korszaka. Az információtechnológia egyre erısödı szerepét mutatja az ezer fıre jutó kommunikációs eszközök (internet, PC, mobiltelefon) használatának az alakulása (lásd 1. sz. ábra). 1. sz. ábra

Internet Magyarország

PC EU–15

24

Japán

USA

2004

2003

2002

2001 Mobil

EU–25

Forrás: stADAT-táblák alapján. KSH. 2007.

2000

1999

1998

2004

2003

2002

2001

2000

1999

1998

2004

2002

2001

2000

1999

1998

1 000 900 800 700 600 500 400 300 200 100 0

2003

Kommunikációs eszközök használata (ezer fıre)

Az ábrából kiolvasható adatok egyértelmően az elırelépést támasztják alá, de ezen belül a felzárkózás tendenciáját mint érdekességet, illetve ez utóbbi differenciált voltát célszerő észrevenni és hangsúlyozni. Így például Magyarország élvonalba került a mobiltelefonok számát és használatát tekintve – amiben ugyanakkor az Egyesült Államok alulmaradt –, a PChasználatban még inkább nıtt a rés hazánk és a fejlett, meghatározó régiók, országok között. E mellett még érdekességként említendı (említhetı) az EU és Japán együtt haladása mind a három területen. A számítástechnika, a távközlés, a nyomtatás és a televíziózás konvergenciája, azaz egymásba átmenı és egymást kiegészítı, erısítı fejlıdése új technológiát és új távlatokat teremt: egyre inkább terjednek a multimédia-alkalmazások. Ezek a multimédia-rendszerek alaposan átalakították és még át fogják alakítani, illetve interaktívvá teszik az oktatást, a szórakoztatást, a tájékoztatást, a mővészeteket, s a mindennapi élet számos elemét és szegmensét. A teljesítmény növekedése mellett megvalósított méretcsökkenés eredményezte, hogy gyorsan terjednek a mobil rendszerek – mint a mobil telefonrendszerek, a hordozható notebook számítógépek stb. –, ami a mobilis személyi kommunikáció fejlıdését jelenti és igazolja. Segítségével teljessé válik az a folyamat, amely a hely-hely közötti kommunikációtól a személyszemély közötti kommunikáció felé mutat, illetve ezt rendszerbe szervezve, egységesítve megvalósítja. Ehhez kapcsolódóan az oktatásban is megfogalmazhatók bizonyos új trendek: az információs társadalomban radikálisan megnövekszik az információval foglalkozó, azok tömegét felhasználó és közvetlenül hasznosító munkahelyek száma. A hálózatokkal összekötött „teleszolgáltatások” terjedésével szükségszerően gyökeresen átalakul a felnıttképzés, de a hagyományos felsıoktatásban is „forradalmi” strukturális változásokhoz vezet. Azt mindenképpen szükségessé teszi, hogy a konkrét információ befogadásával szemben jóval inkább az információszerzés módjainak, lehetıségeinek, az információ kezelésének megismerése kerül elıtérbe az egyik oldalon, az információ tartalma, hasznossága és hatásossága pedig a másik oldalon. Ezen túlmenıen az ifjúkori kötött képzést szükségszerően egyre inkább kiegészíti, szerepét részben átveszi a munka mellett is végezhetı egész életen át tartó tanulás (life-long learning), mivel egyre átfogóbb lesz a számítógépes öntanító és „öntanulható” tananyagok, multimédia enciklopédiák, önvizsgáztató tesztrendszerek stb. szerepe. Mindez együttesen a távtanulás

25

(distance learning) elterjedését hozza, amely helytıl és idıtıl függetlenített, öntanításönellenırzés módszerén alapszik, s felhasználja a modern oktatás új eszközeit. Az oktatást áthatja az informatika, ami hangsúlyozottan nem a számítógépes, illetve programozási ismeretek dominanciáját jelenti, hanem az informatikai, információelemzési és -feldolgozási, szervezési kérdések központivá válását. Az információs társadalomban a kommunikációs (célszerő használati) idık lerövidülése miatt felgyorsul az innováció, a technikai-technológiai fejlıdés. Ennek következtében gyorsan változnak a munkahelyi követelmények is. A mobilitás egyre nagyobb fokú lesz, iparágak szőnnek meg, nınek fel, alakulnak át, ezért elengedhetetlenné válik, hogy az ismereteket rendszeresen gyarapítsuk, bıvítsük. A fizikai, hagyományos termelımunka (szakmunka) számos formája az automatizálás révén eltőnt, illetve eltőnik, megmaradó elemei, részei szellemiszolgáltatás jellegővé válnak (javítás, karbantartás stb.). Ugyanakkor a szellemi munkának olyan változatai alakulnak ki, amelyek nem igénylik a (munka-) helyhez kötıdést, feleslegessé teszik az üzemi szintő munkaszervezést, a munkaidı kikötését és kötelezı letöltését, pusztán határidı van (elég) az elvárt produktum szolgáltatására. Az információtechnológia, az informatikai ipar fentebb jelzett trendjei alapján e korszak jellemzésére – megkülönböztetésül egy korábbi fejlıdési szakasztól – megalapozottan használhatjuk az információs társadalom kifejezést. A gazdasági, társadalmi következmények változnak, s ez visszahat a gazdaság szerkezetére, a társadalmi struktúrákra, a foglalkoztatásra is. Ezek teszik társadalmivá a technikai és technológiai változásokat azáltal, hogy átalakítják a kapcsolattartást, a közösségeket, a munka és szórakozás világát, a munkahelyeket és a közszolgáltatásokat is. Abban általában egyetértés van, hogy önmagában az információ, az infokommunikációs eszközök, technikák, technológiák megjelenése, elterjedése még nem jelent információs társadalmat. Ugyanígy az információk termelésére, értékesítésére, felhasználására épülı gazdaság még nem feltétlenül információs társadalom, bár a társadalmi változások mögött ki lehet mutatni a gazdasági folyamatokban, a termelési tényezıkben bekövetkezett módosulásokat. E folyamatokról a szakirodalom már sokat írt, elméletek, modellek születtek, az összefüggések is eléggé feltártak, e korszak finomstruktúráinak leírása is egyre inkább kiteljesedik. Az információs társadalmat mi úgy értelmezzük – és e tanulmányunkban is úgy használjuk –, mint az iparra alapozott gazdaságot és társadalmat (indusztriális társadalmat) felváltó, azt meghaladó gazdasági, társadalmi alakzatot. Feltételezzük, hogy ez a formáció az emberi tár26

sadalmak fejlıdésének fı útvonalát követi, azon halad – azaz nem mellékút és történelmileg sem bizonyul zsákutcának, hanem egy meghatározott szakasznak. Az információs társadalom kialakulását – eszerint – egy folyamatnak tekintjük, amely hosszabb-rövidebb ideig még ırzi az ipari társadalom jegyeit, de tagadhatatlanul egyre inkább a tudásra támaszkodik, azon alapul, s megjelennek benne a jövı gazdaságának, társadalmának a csírái is, azaz tudásalapú társadalomként teljesedik ki. 1.2. A „tudásalapúság” megragadható jelei Az OECD szakanyagaiból összeállítható egy olyan fogalomrendszer, amely alkalmas a tudásgazdaság elsı szintő leírására. Ennek megfelelıen a tudásgazdasághoz tartoznak a tudásipari ágazatok, a tudásalapú iparágak, a tudásalapú piaci és nem-piaci jellegő szolgáltatások. A tudásipar három jellegzetes szegmense a legszélesebb értelemben vett kutatás és fejlesztés állami, valamint privát forrásokból finanszírozott gépezete, a piaci alapon mőködı oktatásipar és az üzleti célú tudástechnológiák (tudásmenedzsment, innováció-menedzsment, konzultáció, coaching, audit stb.) rendszere, amelyhez természetesen szervesen hozzátartoznak a tudásmőveletek, illetve folyamatok (nevezetesen az új tudás létrehozása, termelése, az innováció, a tudás átadása, valamint a tudás, a tudástechnológia alkalmazása stb.). 1.2.1. A tudás értelmezése A tudás nagyon sokrétő, amely széles értelemben magába foglalja az emberek konkrét és általános ismereteit, tapasztalatait, intuícióit, kreativitását, készségeit, a dolgok megértését és megítélését, értékekrıl alkotott véleményét, illetve erre való képességét stb. Egyik metszetét tehát a tanulás során megszerzett ismeretek, információk összessége adja, a másikat az a képesség, készség (úgynevezett kompetencia), amely alkalmassá teszi az embert, hogy ezen információkat a gyakorlatban felhasználja, hasznosítsa, az emberben lévı levı tudást, ismereteket, készséget, képességeket és magatartásbeli tulajdonságokat sikeres problémamegoldó cselekvéssé alakítsa, illetve bıvítse, ami egyben a közvetlen tudásalkotás (-termelés) képességének a megnyilvánulása. A gazdasági elemzések céljára általában a tudás négy kategóriáját különböztetik meg.10 Ezek a közkelető angol kifejezésekkel: know-what, know-why, knowhow és know-who, azaz tudjuk mit, miért, hogyan és ki. Hangsúlyozzák, hogy a tudás tágabb

10

Az OECD által készített gazdasági elemzésekben használatos fogalmakról, fogalomcsoportokrúl van szó. Lásd: The Knowledge-Based Economy. OECD, Paris, 1996. Knowledge Management in the Learning Society OECD, Paris, 2000. Mindkettı Lundvall, B. és Johnson, B.: The Learning Economy. Journal of Industry Studies, Vol. 1, No. 2, 1994-re hivatkozva.

27

fogalom, mint az információ. Az információ általában a tudásnak a „know-what” és „knowwhy” komponense. Egyébként ezek a kodifikált, explicit tudáselemek a leginkább piaci, árujellegőek, s ezek illeszthetık be leginkább a közgazdasági termelési modellekbe. A tudás más elemei – különösen a know-how és a know-who – inkább csendes, rejtett (tacit) tudásnak tekinthetık, amit nehezebb kodifikálni és mérni.11 Know-what: a tényekre vonatkozó számok, adatok, események stb. ismerete és megértése formájában jelentkezı, azaz már felhalmozott, tárgyiasult tudás, amely könyvekben, adathordozókon stb. megtalálható. (Ez jelenti azt, hogy ezek az információk már „tárgyiasultak”.) Ebben az esetben a „tudás” fogalma elég közel áll ahhoz, amit a köznapi életben információnak neveznek. Számos szakterület mővelıinek rengeteg ilyen tényszerő tudással kell rendelkezniük. Know-why: az elvek, törvények, törvényszerőségek, ok-okozati összefüggések felismerésén alapuló tudományos ismeretek, amelyekkel meg lehet magyarázni a természet, az emberi elme és a társadalom, a gazdaság történéseit, mozgásformáit, valamint folyamatait. Az ilyen fajta tudás igen fontos eleme a természettudományos alapokon nyugvó technológiai fejlesztésnek, a termék- és gyártásfejlesztések megalapozásának. A know-why típusú tudás elıállítása (bıvített újratermelése) gyakran speciális szervezetekben, például kutató laboratóriumokban vagy egyetemeken, ezekhez kapcsolódó kutatóhelyeken történik. Ahhoz, hogy a vállalkozások hozzáférjenek az ilyen tudományos ismeretekhez, valamilyen formában – tudományosan képzett munkatársak felvétele, közös tevékenység, megbízás, szabadalom-vásárlás stb. – kapcsolatba kell kerülniük a kutatóhelyekkel. Az új tudományos eredmények, illetve ezek ismerete, hasznosítása gyakran és jellemzıen felgyorsítja a technológiai fejlıdést és elkerülhetıbbé teszi a próbálgatáson alapuló kísérletezést.

11

A szakirodalomban a tudás sokfajta értelmezésben használatos, de napjainkban egyre inkább elıtérbe kerül a kompetencia használata. Sveiby K. E. (2001) az egyén kompetenciáját öt összetevıre bontja:
Explicit tudás. Az explicit tudás a tények ismeretét foglalja magába. Fıként információkon keresztül sajátítjuk el, gyakran formális oktatás keretében.
Jártasság (skill). A „hogyan” ismeretének mővészete, amely gyakorlati jártasságot – fizikait és mentálisat – jelent, fıként tréningek során és a gyakorlatban sajátítható el. Eljárási szabályok ismeretét és kommunikációs képességeket tartalmaz.
Tapasztalat. A múlt hibáin és sikerein való töprengés során megszerezhetı, általánosítható ismeret.
Értékítéletek. Az értékítéletek észleletek arról, amit az egyén helyesnek hisz. Ezek tudatos és tudat alatti szőrıként mőködnek az egyén megismerési folyamatában.
Társadalmi közeg. A társadalmi közeg az egyének közötti kapcsolatokból épül fel, a hagyományon keresztül közvetített környezetben és kultúrában.

28

Know-how: jártasság, kompetencia, valami elvégzésének a képessége. Vonatkozhat arra, hogy egy munkás képes elvégezni a termelési (technológiai) folyamat megkívánta mőveleteket, egy üzletember képes felbecsülni egy új termék piaci kilátásait, illetve egy személyzeti vezetı képes a megfelelı munkatársakat kiválasztani stb. Nem lehet azt állítani, hogy a know-how inkább gyakorlati, mint elméleti jellegő tudás. Még a komplex matematikai problémák megoldásához is szükséges – az intuíció mellett – bizonyos tapasztalati alapon megtanult, elsajátított összefüggések, sémák felismerése, megértése. A know-how tipikusan az a tudásfajta, amit egy adott vállalaton, kutatócsoporton belül fejlesztenek ki, s igyekszenek megtartani e keretek között. A tudásanyag komplexitásának intenzifikálódása azonban szükségessé teszi a különbözı szervezetek közötti kooperációt, a különféle tudáselemek megosztását és kombinációját, s ezért is jönnek létre e területen a hálózatok, a rendkívül tarka együttmőködési formák. Know-who: annak az ismerete, ki mit tud, valamint annak, hogy ki tudja mit és hogyan lehet megtenni. Szerves eleme, mi több a lényege a különféle emberekkel, szervezetekkel való együttmőködés és kommunikáció speciális társadalmi-személyi képessége. A tudásanyag mind komplexebbé válásával és a bonyolult együttmőködési hálózatok létrejöttével egyre növekszik ennek a tudásfajtának a szerepe és jelentısége, különösen azokban a gazdaságokban, ahol elmélyült és kiterjedt a munkamegosztás a különféle tudományos, gazdasági szervezetek és a speciális szakértık között. A tudás négy különféle típusát más és más módon lehet elsajátítani. A „know-what” és a „know-why” nagyrészt megtanulható (megszerezhetı) könyvekbıl, elıadásokból, adatbázisok használatával stb., illetve gyarapítható a kutatások legkülönfélébb területein, tudományos viták, fórumok révén. A másik két tudásfajta inkább a gyakorlatban, tapasztalatok szerzésével, átvételével sajátítható el, illetve bıvíthetı, tökéletesíthetı, s nagymértékben személyhez, szervezethez kötött. A tudás speciális jellegzetessége, hogy – a tradicionális erıforrásokkal ellentétben – mások által nem idegeníthetı el véglegesen, az inputként felhasznált tudás az alkalmazás vagy a másokkal való megosztás során nem csökken, nem használódik el, „nem megy tönkre”, ellenkezıleg: amennyiben kreatív gondolkodású és visszahatású a partner, még „tisztulhat” és bıvülhet is, sıt, a jártasság, a hozzáértés révén, a gyakorlat során még tökéletesedik is.

29

1.2.2. A tudástermelés, az innováció A tudástermelés jellegzetessége, hogy az egyik legfontosabb inputja maga a tudás. Az output kettıs: az egyik az innováció12, a másik a folyamat során végbement ismeretbıvülés, ami új ismeretek szerzése, illetve a hozzáértés, a készségek fejlıdése révén valósul meg. Az egyre gyorsabban és intenzívebben változó gazdasági környezetben a túlélés kulcsfontosságú szerepet játszó eleme az innováció, amely ma már nem pusztán egy-egy cég határain belül valósul meg, hanem egyre inkább kooperatív tevékenység. Az egyre növekvı kutatás-fejlesztési költségeket13 látva, ezen aligha lepıdhetünk meg. A vállalatok, vállalkozások nemcsak egymással hoznak létre szövetségeket, létesítenek hálózatokat (lásd 2. sz. ábra), hanem egyre fontosabbá válik a fogyasztókkal való kapcsolat is. 2. sz. ábra Innovatív vállalatok Innovatív vállalatok aránya 44%

Ausztria

62%

Innovatív vállalatok közül kooperálók aránya

56%

Norvégia

75% 49%

Svédország

76% 78%

Spanyolország

83% 40%

Ausztrália

86% 54%

Dánia 0%

97% 10%

20%

30%

40%

50%

60%

70%

80%

90%

100%

Forrás: AEGIS, 2003

Míg régebben a termékfejlesztésbe való beleszólás csak néhány nagy fogyasztó „kiváltsága” volt, ma már sok vállalat nemcsak elfogadja, hanem ösztönzi is az egyéni fogyasztókat az

12

Az innováció definíciószerően valami új dolog egyfelıl, tehát bıvíti a korábbi tudásanyagot, másfelıl olyan alkalmazott tudás, amit a termelıi-szolgáltatói szféra, a piac elfogad és értékel. Az innováció fogalmát általában új termék vagy új eljárás formájában megjelenı technikai újítás, ennek gyakorlati hasznosítása értelemben használják. A gazdasági teljesítményre gyakorolt hatás szempontjából azonban új szervezeti vagy intézményi, szervezési elképzelések kifejlesztése és bevezetése legalább olyan fontos lehet, még ha nem is nevezik feltétlenül innovációnak. Ez vonatkozik a szélesebb értelemben vett társadalmi újításokra (reformokra, reformjellegő lépésekre) is. Az információs technológia forradalma például azért nem okozott rövid idın belül ugrásszerő termelékenység-növekedést – ami egyébként lehetséges lett volna –, mert sem a gazdasági, sem a társadalmi szervezeti és intézményi keretek nem fejlıdtek megfelelı ütemben, azaz „nem értek fel” az új tudományos, technikaitechnológiai eredményekhez.

13

Egy új gyógyszermolekula kifejlesztésének és piacra való bevezetésének költsége például napjainkban átlagosan 300 millió dollár.

30

„együtt-alkotásra” (co-creation). Az értéket (az árukat és szolgáltatásokat) többé nem egyszerően a vállalatok hozzák létre és adják el a fogyasztónak, hanem a fogyasztókkal együtt „gondolják ki” azokat, pontosabban ennek a folyamatnak lényegében megteremtıdtek a feltételei, s megjelentek a csírái. A fogyasztók, az egyének a korábbi passzív befogadó magatartás helyett – részben az Internet adta kommunikációs lehetıséget kihasználva és valós vagy virtuális csoportokat alkotva – egyre inkább aktív kezdeményezık lesznek e tekintetben. Következésképpen – a korábbi alárendelt szerepbıl kitörve – a civil szféra a fejlett országokban egyre jobban tudja érvényesíteni érdekeit, de azt is figyelembe kell venni, hogy e vonatkozásban kizárólag a fizetıképes, jövedelmi oldalról megbízható fogyasztó lehet „aktív”. Mindamellett még ma is dominál a „meglevıre” való rábeszélés, amit az a tény is bizonyít, hogy naponta és átlagosan az embereket 3000-3500 különféle marketing-, reklámhatás éri, pusztán az ilyen jellegő „anyagok” fajlagos (napi, heti) mennyisége kilókban mérhetı, aminek költségterhét a fogyasztók viselik. A szakértık megjegyzik, hogy bár a tudomány nagy szerepet játszik az innovációban, nem feltétlenül az új tudományos eredmények váltják ki minden esetben az innovációt, az új tudás létrejöttét. A hagyományos, lineáris szemlélet helyett inkább az innovációs folyamat komplex, interaktív jellegét hangsúlyozzák. Az innovációs rendszert – legyen az globális, regionális, nemzeti, ágazati vagy technológia-specifikus – számos különféle jellegő és más-más tudásanyaggal rendelkezı szereplı (vállalat, mőszaki fejlesztı intézet, egyetemi kutatóhely, oktatási intézmények stb.) és ezek egymással való kapcsolatai, hálózatai alkotják. 1.2.3. Tudásmenedzsment Az információs technológia a „know-what” és „know-why” tudáselemeket képes kezelni. Minden olyan tudás, ami kodifikálható, információként egyre fejlettebb technikával, egyre hatékonyabban továbbítható, terjeszthetı, feldolgozható. A digitális forradalom ezért felerısítette a tudás kodifikálására vonatkozó törekvéseket, s így hatalmas tudásanyag (információtömeg) vált különféle elektronikus formákban világszerte, azaz a világ bármely pontján elérhetıvé. Ez a pozitív visszacsatolás vezetett az „információs társadalom” kialakulásához. Az alkalmazottak (dolgozók) egyre nagyobb része foglalkozik az információk összegyőjtésével, kezelésével, feldolgozásával, esetleg létrehozásával, s kerül ki a hagyományos termelési és szolgáltatási funkciókból. Ezzel összefüggésben egyre fontosabbá válik a „digitális írástudás”, azaz a számítógépek és modern kommunikációs hálózatok kezelésének, használatának ismerete. Mivel egyre könnyebb és olcsóbb hozzáférni a kodifikált információkhoz, egyre fonto-

31

sabbá válik az a képesség, ami lehetıvé teszi, hogy a hatalmas információtömeget szelektáljuk és hatékonyan felhasználjuk. Ez tipikusan jártasságot igénylı, „know-how” jellegő „tacit” tudás, ami a hagyományostól eltérı tanulási módot igényel. Mind az egyének, mind a szervezetek számára egyre fontosabbá válik a tudásanyag rendszerezett kezelése, az a tudásmenedzsment, amelyik ezt képes elvégezni – azaz az új tudásmenedzsment. A tudásmenedzsment azoknak a szakértıknek, kisegítı személyeknek az összessége, akik a tudás létrehozásának és felhasználásának folyamatát szervezik, irányítják, mégpedig a szervezet teljesítményének növelése érdekében.14 Ezt a komplex folyamatot az innováció gyorsítása, a szervezeti döntéshozatal támogatása érdekében új megközelítések és technológiák támogatják. A tudásmenedzsment olyan, a technikai, gazdasági haladást, a társadalmi fejlıdést segítı eszköz, ami átalakítja a viselkedést, a közös mentális modelleket, a mélyen ülı és ható elıfeltételezéseket, amikkel a világot értelmezzük és amik meghatározzák cselekedeteinket. A szervezetben meglévı mindenfajta tudás kihasználásának képességétıl függ, mennyire tudja az adott rendszer megragadni az új lehetıségeket, mennyire eredményes a fejlesztésben, a hozamnövelésben, s ami legalább ilyen fontos, mennyire tudja elkerülni, illetve megoldani a rendszeresen jelentkezı, valamint az új problémákat. A tudásmenedzsment elméletének és gyakorlatának kialakulásában nagy szerepet játszott, hogy egyre több és jobb információs és kommunikációs technológia áll a szervezetek rendelkezésére. A tudásmenedzsment egyik lehetısége (eszköze), hogy manapság könnyen hozzáférhetık igen nagy teljesítményő szoftverek az emberiség tudásanyagának feltárására, rendszerezésére, összegezésére és alkalmazására. Az egyre tudatosabb, ezért egyre biztosabb tudásmenedzsment pedig „kitermelte” az erre specializálódott szakembereket a szervezetek különféle szintjein és funkcióiban. Így válik egyre hatékonyabbá a tudásmenedzsment, aminek egyik fı eredménye a gyorsabb és hatásosabb innováció. A tudásmenedzsment leírt jellemzésébıl adódik a következtetés, hogy az ellentmond az úgynevezett piacorientált, illetve a pusztán profitérdekeket érvényesítı, vállalatvezetési szinten

14

A tudásmenedzsment alkalmazásához nagyon fontos az implicit („tacit”) és az explicit (kodifikált) tudás különféleségének megértése. Egyes kutatók úgy vélik, hogy egy szervezet egyik legfıbb értéke (tudástıkéje) az oda tartozó egyénekben felhalmozódott és aktiválható „tacit” tudás. Míg az explicit tudás kifejezhetı formális nyelvezettel és átadható például kézikönyvek, írásos specifikációk stb. révén, a „tacit” tudás személyes jellegő, az egyéni tapasztalatokon, képességeken, készségeken és értékeken alapul, ezért nem könnyő átadni. Egyesek szerint a „tacit” tudás elıhívásának jó módja a „meséltetés”. A szakértık hangsúlyozzák, hogy ha a szervezet az egyéni „tacit” tudást jól beilleszti „emlékezet-bankjába”, ezzel megırzi akkor is, ha az egyén elhagyja a szervezetet. Azt, hogy ez a folyamat, tevékenység mennyire bonyolult, bizonyítja: itt arról van szó, hogy valakinek az embert, az egyént kezelni tudása miképpen raktározható mások (egyének) vagy szervezetek által.

32

még ma is jellemzı üzleti-vezetıi, pusztán piacszemlélető menedzsmentnek. Mindenekelıtt arról van szó, hogy míg ez utóbbi egyéni és vállalkozási szinten is szükségszerően valamilyen módon és intenzitással versenyzı tevékenységet és magatartásformát, azaz érdekszembeállást jelent és feltételez, addig a tudásmenedzsment ezt kizárja: szükségszerően együttmőködésre épül, kooperációt és kooperatív magatartást feltételez. Ezért sem véletlen, hogy a felzárkózó országokban mennyire lassan bontakozik ki a két – gazdasági és kutatási – szféra együttmőködése, nem is beszélve a hálózatokról, ami az innovációt érdemben felgyorsíthatná, de még a legfejlettebb országokban is hagyományosan „stabil” a kétféle funkció elkülönülése. 1.3. A tudásalapú társadalom gazdasági alapjairól A tudásalapú gazdaság – szinte általánosan elfogadott nézet szerint – elsıdleges megközelítésben olyan gazdasági szerkezetet jelent, amelyben meghatározó szerepet játszik a tudásintenzív javak és szolgáltatások termelése, forgalmazása, valamint hasznosítása. Az indikátorokat kidolgozó, a mérés megoldásán dolgozó szakemberek a „meghatározó szerep”-en azt értik, hogy e struktúrák a teljes gazdasági teljesítmény több mint 50 százalékát, illetve egyre növekvı hányadát adják. A tudásalapú iparágakat a csúcstechnikai-technológiai gyártáson alapuló termelı folyamatok területén találjuk (repülés, számítógép- és irodatechnika, rádió, televízió, kommunikációs berendezések elıállítása, gyógyszergyártás). A tudásalapú piaci szolgáltatásokhoz tartoznak a posta és a távközlés, a számítógépes és az információs szolgáltatások, a pénzügyi és a biztosítási szektor szolgáltatásai, a kiegészítı üzleti szolgáltatások. A tudásalapú nem piaci szolgáltatásokhoz az állam, az önkormányzat, a civilszféra által finanszírozott oktatást és egészségügyet sorolják, valamint az IKT-n alapuló közszolgáltatásokat. Általában és szinte általános egyetértés van abban, hogy a tudásalapú gazdaság értelmezésekor a tudásintenzív termékek és szolgáltatások termelésének elıretörésérıl, mind jelentısebb térnyerésérıl van mindenekelıtt szó, azaz ez a döntı, a meghatározó. A tudásalapú gazdaság fogalmába beletartozik a mai gazdaság minden olyan szegmense – a csúcstechnológiájú gyártástól és az információs, kommunikációs technológiáktól a tudásra épülı szolgáltatásokon keresztül az olyan határozottan kreatív iparágakig, mint a média és az építészet –, amelyben a hozzáadott érték „lelke”, zöme a tudás. A tudásalapú társadalom, illetve gazdaság fogalmi meghatározását a gyakorlat szükségletei hívták életre. Maga a definíció régebbi kelető, de köznapi elterjedése – itt nálunk, Európában – az Unió Lisszaboni Stratégiájának köszönhetı, amikor is a gazdasági recesszió, a magas

33

munkanélküliség és az ipar relatíve gyenge versenyképessége Japánéval és az Egyesült Államokéval szemben részletes és átfogó elemzésre, bizonyos lépésekre késztette az Unió vezetését. Az EU lényegében a világtrendek alakulásából – a termékek és szolgáltatások informatizálódása a tervezés és a termelés, a fogyasztás folyamataiban, az informatika egyre nagyobb szerepe a lakosság gazdasági, tanulási, szórakozási, tájékozódási igényeinek kielégítésében, a számítástechnika, a telekommunikáció eszközeinek (mobil telefon, videó, kábel TV, Internet) elterjedése, az információszolgáltatás piaci részesedésének növekedése, a hatékony multimédiás, globális rendszerek alkalmazása iránti igény megnövekedése stb. – jutott el a tudásalapú gazdaság és társadalom „felismeréséhez”, illetve aktív igenléséhez. 1.3.1. Mitıl tudásalapú a gazdaság? Az emberekben, a társadalomban és a technológiában megtestesülı tudás az emberiség történelmének alakulásában mindig kiemelt, sıt, egyre nagyobb és fontosabb szerepet játszott. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a gazdaság mozgásterét számtalan vonatkozásban (például a termelékenység növelésében) mindenkor a közvetlen és közvetett alkalmazható tudás határozza meg. A tudásalapú gazdaság az OECD definíciója szerint15 „olyan gazdaság, amely közvetlenül a tudás és az információ teremtésén, elosztásán és felhasználásán alapszik”. Az APEC (Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttmőködés) Közgazdasági Bizottsága ezt a definíciót tovább bıvítette. Meghatározása szerint a tudásalapú gazdaságban a tudás teremtése, elosztása és felhasználása a növekedés, a jólétteremtés és a foglalkoztatás fı hajtóereje valamennyi iparágban, az egész gazdaságban. Nem véletlenül jelenti ki az OECD 1999-es World Reportja, hogy „a ma technológiailag legfejlettebb országok valóban tudásalapúak”. Az ipari korra alapozott közgazdaságtan csak a földet (természetet), a tıkét és a munkaerıt tekintette termelési tényezıknek. Ma az új növekedéselmélet – a melynek apostolát, Paul Romert a Time Magazine 1997-ben a 25 legbefolyásosabb amerikai közé sorolta – a tudást és a menedzsment-funkciót is a tıkével és a munkaerıvel egyenértékő termelési tényezınek tekinti, amint azt a növekedési modellrıl – a késıbbiekben – kifejtettek plasztikusan bizonyítják is. [Romer, P. (1990)] Az OECD már az 1990-es évek közepén megállapította, hogy a körébe tartozó fejlett országokra egyre jellemzıbb az eltolódás az ipari társadalomtól a poszt-indusztriális, tudásalapú

15

Az OECD gazdasági elemzései kapcsán az 1. sz. függelékben errıl részletesebben is szólunk. (The Knowledge-based Economy. Paris, 1996.)

34

társadalom felé. Ennek fı jellemzıjeként kimutatták, hogy a termelékenység és a növekedés fı hajtóereje a technikai fejlıdés és a tudás felhalmozása, illetve e folyamatok elırehaladása.16 Az elemzések bebizonyították, hogy a gazdaságnak a tudásintenzív, illetve a csúcstechnológiát képviselı részei fejlıdnek a legdinamikusabban mind a kibocsátás (árbevétel), mind a foglalkoztatás tekintetében, ami fokozta a képzett munkaerı iránti igényt is. Az új technológiákban rejlı termelékenységi potenciál realizálásához, a hosszú távú növekedéshez feltétlenül szükség van tanulásra mind az egyének, mind a szervezetek részérıl. A nemzetközi adatok értékelése során [Nyitrai, F-né. (2003)] kimutatható volt, hogy a globalizációnak jelentıs szerepe van az innovációban és ez utóbbiban a kutatás-fejlesztés játszik meghatározó szerepet. A tudomány és a technológia területén igen jelentıs a nemzetközi kooperáció, s a globalizáció elırehaladtával ennek szerepe valószínőleg tovább növekszik, hiszen a versenyszféra, a szőkebb értelemben vett gazdaság új lehetıségeket kap az átvett és továbbfejlesztett új technológiával. Ez a felismerés vezette a kutatókat és a nemzetközi gazdasági szervezeteket – élén az új helyzettel elıször szembesülı fejlett országokat tömörítı OECD-vel –, hogy a kérdést sokoldalúan elemezzék, s e tekintetben széleskörő nemzetközi együttmőködést alakítsanak ki. Az Európai Unió– ahogy már utaltunk rá – némi késéssel, az Egyesült Államokkal, Japánnal szembeni versenyképességi hátrányt mind fokozottabban érzékelve az új évezred küszöbén kezdett a tudásalapú gazdaság megteremtésére összpontosítani. Az ENSZ – a fejlett és a fejlıdı országokat átfogó nemzetközi szerepével összhangban – fıleg a Milleneumi Fejlesztési Célokkal összefüggésben foglalkozik a tudásalapú gazdaság lehetıségeivel és feltételeivel, elsısorban a UNDP (ENSZ Fejlesztési Programja) és a Világbank tevékenysége keretében. Az amerikai gazdaság az úgynevezett „új” tudásalapú gazdaság megjelenésére, illetve az információs, kommunikációs technológiák területén, nem kevésbé a hadiiparban, az egész katonai szektorban játszott vezetı szerepére építve kezdett el a vonatkozó területeken jobban teljesíteni az 1990-es évektıl, mint egyes európai gazdaságok – a legjobbakat kivéve. Ezt felismerve, az EU-n belül politikai és társadalmi kérdéssé vált az új gazdaság17 kínálta elınyök sikeres kiaknázása. Az EU nemcsak, hogy reagált az információs társadalom kihívásaira, hanem azokon továbblépve új célokat tőzött maga elé. A Lisszaboni Stratégia kimondott célja –

16

Lásd: The Knowledge-based Economy. Paris, 1996.

17

A kutatók, elemzık egy jelentıs köre „az új gazdaság” fogalmát használja, mégpedig értve ezen mind az információs, mind a tudásgazdaságot, illetve tudásalapú gazdaságot.

35

az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság Zárónyilatkozatában (Párizs, 2005.) megfogalmazottak szerint – 2010-re az Uniót „… a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává váljon, amely képes összeegyeztetni a fenntartható gazdasági fejlıdést a foglalkoztatás mennyiségi és minıségi javításával és a nagyobb társadalmi kohézióval, a környezet tiszteletben tartása mellett”. Az EU közösségi gazdaságpolitikai céljai között a XXI. század indulása óta ezért a gazdaság tudásalapúságának megteremtése, erısítése áll, s ezt szorgalmazza a nemzeti gazdaságpolitikák esetében is. 1.3.2. A tudásalapú gazdaság modellje Az új közgazdasági irányzatok szerint a tudás az elmúlt évtizedekben fokozatosan a legfontosabb termelési tényezıvé vált, illetve válik, s ezáltal a gazdasági növekedés és a fejlıdés kulcsfontosságú közvetlen építıelemét, hajtóerejét jelenti. Gazdasági-társadalmi értelemben a tudásközpontú társadalom jobb, magasabb és kiegyenlítettebb életszínvonalat biztosíthat, a fogyasztók igényéhez jobban igazodó (kereslet-vezérelt), innovatív termékek és szolgáltatások felhasználását teheti lehetıvé annál is inkább, mivel általában alacsonyabbak ezek fajlagos költségigényei. Ma már széleskörő elméleti és tapasztalati egyetértés van abban, hogy a humán tıke, a kutatás és fejlesztés (K+F), a technológiai fejlıdés és az innováció döntı hatást gyakorol a termelési tényezık komplex termelékenységére, s ezáltal a gazdasági növekedésre.18 „A változás lényege, hogy az értékteremtésben a termelési tényezık közül egyre nagyobb jelentıségre tesz szert a munka egyik fajtája, a szellemi munka, illetve az a tudás, amivel az egyén (a társadalom) rendelkezik. Ahogyan a feudalizmusban a föld, az ipari társadalomban a gyárak, gépi berendezések, úgy az elkövetkezendı évszázadban egyre inkább az ismeret, a kreativitás, illetve a felhalmozott tudás új körülményekhez való gyors adaptálása válik a gazdaság fejlıdésének, növekedésének alapvetı tényezıjévé.” [Ékes, I. (2003)] A kutatók és az elemzık a gazdasági növekedéssel összefüggésben arról szólnak, hogy a hatótényezık között a tudás és a munkaerı képességei felértékelıdnek – ugyanakkor hozzátehetjük: egyes elemei, például a hagyományos szakmai tevékenységek, a fizikai munka stb. le is értékelıdhetnek. Ez utóbbi sem változtat azonban azon, hogy a tudásalapú társadalomban új gazdasági növekedési modell alakul ki és válik egyre jellemzıbbé. Ennek az úgynevezett en-

18

Az Európai Bizottság 2002. évi felmérése szerint az iskolában és a képzéssel töltött idıszak egy évvel történı meghosszabbítása egy átlagos európai ország aggregált termelékenységi szintjét 6,2 százalékkal emeli. Lásd errıl bıvebben Örlıs László: A tudásalapú gazdaság és társadalom nemzetközi modelljei, kiépülésének magyarországi helyzete. ÁSZ FEMI. Kézirat. 2006.

36

dogén gazdasági modellnek az alapvetı jellemzıje, hogy a tudást, a technikai-technológiai fejlıdést, innovációt nem exogén tényezıként kezeli, mint a hagyományos növekedési modellek, hanem endogén elemként, azaz elsıdlegesen ezzel írja le és magyarázza a gazdasági növekedést. A tudás már a kezdetektıl fogva fontos szerepet játszik a gazdaságban. Ismert például Adam Smith nézetrendszere [Smith, A. (1992)] a munkamegosztás, a speciális tudás elınyeirıl; Friedrich List a tudáshoz kapcsolja az infrastruktúrát és az intézményeket, mint a termelıképességet fokozó tényezıket [List, F. (1841)]; Schumpeter pedig az innovációt tekintette a gazdasági dinamika mozgatójának [Schumpeter J. A. (1980)]. Mi hát akkor az új a tudásalapú gazdaság megjelenésében? Elismerve, hogy a gazdasági fejlıdés gyújtópontjában az emberi szakértelem áll, s ezért mindig jogos a hangsúlyt a tudásra tenni, most túl az évszázad-, illetve évezredfordulón mégis indokolt új fejlıdési szakasz kezdetérıl beszélni annak okán, hogy a gazdaság sokkal mélyebben és közvetlenül gyökerezik a tudás-termelésben, -elosztásban és -felhasználásban, mint korábban bármikor. Ezt a minıségi változást fejezi ki az új gazdaság fogalma, amit néhány éve még – az elektronika szó kezdıbetője után – e-gazdaságként értelmeztek, illetve egyenlınek tartottak az e-szektorral.

Az új, tudásalapú gazdaságnak
az egyik meghatározó vonása a tudástermelés és -elosztás új szektorként történı megjelenése,


a másik alapvetı eleme az, hogy az információs és kommunikciós technológiák gyorsan fejlıdnek, azokat egyre növekvı mértékben alkalmazzák, ami lehetıvé teszi a kodifikált tudás, az információk gyors és könnyő továbbítását, a hálózati tanuló gazdaság kialakulását,


a harmadik fontos jellemzıje, hogy a technikai fejlıdés, az innováció, a tudást hordozó munkaerı mind meghatározóbb faktora lesz a gazdasági fejlıdésnek, növekedésnek.

Ezen új elemeket számításba vevı, érvényesítıi modellben a növekedés forrása az innováció, az innováció próbája a verseny, a versenyt pedig – a globalizáció követelményei diktálta módon – a liberalizált nemzetközi kapcsolatok élénkítik, hordozzák. Ez a növekedési szemlélet szorosan összefügg azzal a már korábbról ismert piaci monopolhelyzettel, amelyet ösztönzı erejével az innováció, az új technika hasznosítása biztosít – legalábbis egy bizonyos idıre – a vállalkozónak. A nemzetközi szervezetek, közülük is elsısorban az OECD által végzett nem37

zetközi elemzések eredményei arról tanúskodnak, hogy ezt a növekedési modellt konkrét tények támasztják alá. A gazdasági növekedési ütemek nemzetközi összehasonlító vizsgálata alapján kimutatható, hogy e tekintetben mindig voltak érzékelhetı különbségek az egyes országok és világrégiók között. Kétségtelen azonban, hogy a fejlett országok, köztük az Európai Gazdasági Közösség (EGK) országai történelmük legdinamikusabb növekedését 1960-1980 között, ezen belül is az 1960-as évtizedben érték el, bár a növekedés okai és tényezıi többnyire eltérıek, az adott ország-csoport, ország, a régió speciális társadalmi, gazdasági fejlıdési feltételeitıl függıen változóak voltak. A KSH 15+10 Rómától Athénig címő kiadványában így fogalmaz: „Az Európai Közösség megalakulása után fokozatos gazdasági fejlıdésen ment keresztül. A hat alapító tagállam gazdasági növekedésének éves üteme egyre erısödött, 1970-re elérte a 9,6 százalékot, az évtizedben pedig átlagosan 4,6 százalékos volt. A késıbbi évtizedekben fokozatosan vesztett lendületébıl a fejlıdés, soha többé nem ért el az 1970. évihez hasonló növekedési ütemet. Az 1970es években a bruttó hazai termék volumenének évi átlagos növekedési üteme 3 százalék, a nyolcvanas és a kilencvenes években 2 százalék volt… Az Európai Unió 15 tagállama 1960 és 2002 között csaknem 4-szeresére növelte termelését. Közülük – ebben az idıszakban – az ír gazdaság fejlıdött a legdinamikusabban, a bruttó hazai termék meghétszerezıdött. Az 1973-as bıvítés másik két országa – Dánia és Nagy-Britannia – ugyanakkor a legkisebb arányú növekedést produkálta a vizsgált 42 év alatt: 1,9, illetve 1,8 szeresére bıvült a GDP.” A bemutatott növekedési képhez hozzátartozik, hogy ebben az idıszakban valósult meg Japánban, Nyugat-Németországban az úgynevezett gazdasági csoda. Mindehhez egyetlen kiegészítést elengedhetetlen tenni: az 1960-1980-as növekedési siker alapvetıen a jóléti rendszerek kiépítésének, a szociális ellátás javulásának, egyre sokrétőbbé válásának és nem kis részben a Marshall-segélynek volt a következménye. Ezt viszont nagyrészt a két társadalmi rendszer versenye kényszerítette ki, amit bizonyít a jóléti rendszernek az 1980-as évtizedben elkezdett, s egyre intenzívebbé váló leépülése – nyomában, mint a fenti adatok bizonyítják, a növekedés lelassulásával. Bár az OECD-országoknak az ezredforduló elıtti két évtizedben (lásd 3. sz. ábra) tapasztalt egy fıre jutó termelése (GDP) növekedési üteme azt mutatja, hogy néhány ország (Írország, Norvégia, Ausztrália, Dánia, Hollandia és – az évtized második felében – az USA) növekedési üteme az 1980-as évekhez képest érzékel-

38

hetıen javult az 1990-es évtizedben, az általános tendencia – a növekedés lassulása – azonban nem változott meg. 3. sz. ábra A gazdasági növekedés alakulása az OECD országokban (egy fıre jutó GDP átlagos évi változása 1980 és 1998 között) 8,00 7,00 6,00 5,00 4,00 3,00 2,00 1,00

1980-90

Ja pá n

Sp an US yo A lo rs zá g B el gi Fr um an ci ao rs zá g

D án ia N or vé gi Sv a éd or sz ág E gy Au sz es ül t t K ráli a ir ál ys ág O la sz or sz ág Ú j-Z é N ém lan d et or sz ág * K a M ag nad a ya ro rs zá g H ol la nd ia

K or ea Fi nn or sz ág

Ír or sz ág

0,00

1990-98

* Németország 1991-tıl Forrás: Based on OECD Economic Outlook. No. 66. and Scarpetta et al. (2000)

Mindemellett a 4. sz. ábra hően rávilágít, hogy 1980. után a gazdasági növekedés nagymértékben aszerint differenciálódott, hogy az egyes országok mennyire voltak „innovatívak”, gazdaságuk mennyire alakult át tudásalapú gazdasággá. 4. sz. ábra Néhány ország egy fıre jutó GDP-jének alakulása (vásárlóerı paritás szerint, USD-ben) 45000

Angola Chile

40000

Kína 35000

Magyarország Japán

30000

Kenya Egyesült Királyság

25000

Egyesült Államok 20000 15000 10000 5000 0 2004

2003

2002

2001

2000

1999

1998

1997

1996

1995

39

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1988

1987

1986

1985

1984

1983

1982

1981

1980

Forrás: World Economic Outlook Database. IMF. September 2005.

A tudásalapú gazdaság növekedési modelljének új vonásait a következı 5. sz. ábra összegzi és tükrözi megfelelıen. 5. sz. ábra A munkamennyiség és a munkatermelékenység szerepe a gazdasági növekedésben (teljes gazdaság, 1990-1998) 6,00

5,00

4,00

3,00

2,00

1,00

-2,00

Ja pá n

B el gi F um ra nc ia or sz ág

S pa U ny SA ol or sz ág

K an M ad ag a ya ro rs zá g H ol la nd ia

Ú j-Z él N an ém d et or sz ág *

D án ia N or vé gi S a vé do rs zá g E A gy es usz ül t t K rál irá ia ly sá g O la sz or sz ág

-1,00

K or ea F in no rs zá g

Ír or sz ág

0,00

-3,00 eg y fıre jutó GDP

munkamennyiség változása

munkatermelékenység változása

* Németország 1991-tıl Forrás: Based on OECD Economic Outlook. No. 66. and Scarpetta et al. (2000)

Szembetőnı, hogy az egy fıre jutó GDP-változás két tényezıjének, a felhasznált munka mennyiségének és a munkatermelékenységnek a szerepe miképpen változott. Mint látható, a gyorsuló fejlıdést felmutató országokban, így Írországban, Norvégiában, Hollandiában és az USÁ-ban még a felhasznált munka mennyiségének növekedése is hozzájárult az egy fıre jutó GDP növekedéséhez. Ugyanakkor valamennyi országra az volt a jellemzı, hogy a növekedés nagyobb, általában döntı hányada a munkatermelékenység emelkedésébıl származott. Tekintve, hogy az egy fıre jutó GDP színvonala alapján Dél-Korea, Portugália és Magyarország úgynevezett felzárkózó ország, a munkatermelékenység gyors növekedése ezekben az országokban értelmezhetı úgy is, mint a „felzárkózási hipotézis” megnyilvánulása, amely szerint a kevésbé fejlett országok profitálhatnak más, fejlettebb országok technikájából, know-how alapjából, általános tapasztalataiból. A fı következtetés azonban mégis az, hogy egyfelıl az egyre több és átfogóbb tudást-hordozó munkaerı termelékenysége rendkívüli mértékben emelkedett, s a potenciális termelékenység pedig minden bizonnyal még ennél is nagyobb ütemben javult. Másfelıl ugyanakkor ez oda vezet, hogy a „közönséges”, hagyományos (fizikai) munkából egyre kevesebbre van szükség, amit világosan érzékeltet az a tény, hogy a szóban forgó 19 ország közül 13-ban a termelésben felhasznált eleven munka mennyi40

sége abszolút mértékben csökkent, néhány országban átlagosan már nagyobb ütemben, mint ahogyan az egy fıre jutó GDP nıtt. Ez arra utal, hogy a tudásalapú gazdaság az adott viszonyok között egyidejőleg teremt soha nem érzékelt hatékonysági potenciált, ezáltal jelentısen javítva a komplex tényezıtermelékenységet, ugyanakkor állít korlátot ennek effektív kihasználása elé. Ez utóbbi még el is mélyülhet, hiszen ha ilyen ütemben folytatódik az eleven munka kiesése (kiszorulása) a termelésbıl, akkor az az adott (egyenlıtlen) elosztási viszonyok mellett keresletcsökkenéshez, illetve a keresletnövekedés lassulásához, nem kizárt, abszolút csökkenéséhez vezethet. Mindezt jól támasztja alá elemzésünk harmadik lépése, amikor is a munkatermelékenység alakulását vezetjük vissza két meghatározó tényezıre: a tıkeintenzitásra, azaz az egy foglalkoztatottra jutó állóeszköz-állomány értékének változására, valamint a teljes termelékenység – a tıke és a munka együttes termelékenysége – alakulására (lásd a következı 6. sz. ábrát). Mint az ábrán látható, a beruházások révén bekövetkezı tıkeintenzitás-változás általában egy százalékkal vagy annál kisebb mértékben járult csak hozzá a munkatermelékenység növekedéséhez, miközben a teljes termelékenység hozzájárulása az elmúlt évtizedben gyorsuló fejlıdést elért országok gazdasági növekedésében jelentıs volt: Írországban 4 százalék, Finnországban 3 százalék, Ausztráliában, USÁ-ban, Norvégiában pedig 2 százalék fölötti. 6. sz. ábra A tıkeintenzitás és a teljes termelékenység szerepe a gazdasági növekedésben (üzleti szektor, 1990-1995) 5,00 4,00 3,00 2,00 1,00

Munkatermelékeny ség v áltozása

Tıkeintenzitás

* Németország 1991-tıl Forrás: Based on OECD Economic Outlook. No. 66. and Scarpetta et al. (2000)

41

sz ág Be lg Fr iu an m ci ao rs zá g Ja pá n

SA U

ol or ny Sp a

-2,00

Fi n

Íro

rs

-1,00

zá g no rs zá g D án ia N or vé gi Sv a éd or sz ág Eg A us ye z sü t rá lt li K irá a ly sá O g la sz or sz á Ú j- Z g é N ém la nd eto rs zá g* K an ad a H ol la nd ia

0,00

Teljes termelékeny ség

E nagyarányú teljes termelékenység-növekedés mellett figyelemre méltó az is, hogy a legtöbb OECD országban pusztán 1 százalékos, illetve ahhoz közel álló évi átlagos növekedés mutatható ki, de ez is kétszerese annak a 0,46 százalékos évi átlagos teljes termelékenységnövekedésnek, amely az OECD-országokban az 1965-1990 közötti idıszakban megvalósult. Teljesen egyértelmő, hogy ebben nyilvánul meg leglátványosabban a tudásalapú gazdaság nagyobb termelı (teremtı) ereje, hiszen a teljes termelékenységre ható tényezık között egyre fontosabb mindenekelıtt


a tudományos és technikai haladás üteme, mértéke (az innovációk gyakorlati alkalmazásának köre és sebessége),




a szükséges szervezeti és strukturális változások végrehajtása,




a szakképzett munkaerı, különösen a felsıfokú végzettségőek mobilitása, valamint a mindezt megalapozó tanulás, a rendszeres továbbképzés stb.

A tudásalapú gazdaság makrogazdasági jellemzı vonásai alapján megállapítható, hogy a XIX. és XX. század elsı felére jellemzı munka- és tıkeintenzív, nagy beruházásokkal járó fejlıdési szakaszt a tudásalapú gazdaság kialakulásával egy olyan fejlıdési etap váltja fel, amelyben a tıke határtermelékenységét mindenekelıtt a tudás felhalmozódása, a tudományos és mőszaki haladás növeli, mégpedig a korábbiakhoz képest rendkívüli mértékben. Következésképpen a tudás alkalmazása és hatékonyságának növelése a növekedés elsırendő forrásává válik. Az eredményes és hatékony gazdálkodáshoz szükséges erıforrások, közte különösen a tudás megszerzése, megtartása és fejlesztése jelentıs gazdasági erıforrásokat, tıkét igényel, ami felveti mind ezen folyamatok szervezésének, irányításának jellegét, mind a finanszírozás formáját és módját. Ugyanakkor a tıkeigényben megjelenik a humántıke „termelésének”, fejlesztésének alátámasztása a finanszírozási források oldaláról attól függıen, hogy az egyén (a munkavállaló), a tıke (a munkaadó), a társadalom valamilyen harmonikus viszonya, együttmőködése vagy szembenállása dominál. A tudásorientált gazdaság – a társadalmi viszonyok megfelelı fejlıdése oldaláról támogatva – lényegénél fogva elıtérbe állítja a humántıkét, növeli a munkaerı (szellemi munka) szerepének fontosságát. Ebbıl következıen reális alap teremtıdhet ahhoz, hogy a tıke és a munkaerı egymásra hatásában, gazdasági szerepében, jövedelem-szerzésében lényeges eltolódás (javulás) menjen végbe ez utóbbi javára.

42

Ennek azonban rendkívül fontos, alapvetı társadalmi feltételei vannak (lesznek) annál is inkább, mert az aggregált termelékenység rendkívül magas szintje, illetve a virtuális pénztermelés (virtuális jövedelem-termelés), a gigantikus mennyiségő spekulatív pénz (tıke) korlátlan ön-újratermelıdésének viszonyai közepette a tıke (a piac) a rendelkezésre álló munkaerı nagy hányadát egyszerően figyelmen kívül hagyhatja, véglegesen kizárhatja a gazdaságból, a munkaerıpiacról. Szalai Erzsébet egyik cikkében [Szalai, E. (2006)] arra mutat rá, hogy ma már az úgynevezett „repülı” (spekulatív) pénzmennyiség többszörösen meghaladja az Egyesült Államok GDP-jét. E pénz mögött nem áll áru (termék vagy szolgáltatás), s zavart akkor okoz, ha keresletként megjelenik az áru-, szolgáltatáspiacon, illetve a folyamatot tápláló, de alapvetıen az áru-, szolgáltató piacra irányuló kereslet befagy, kimerül – például az indokolatlanul magas jövedelmezıség felverte piaci árak miatt (lásd napjaink egymást követı „buborék”- robbanásait: dot.com, ingatlanpiac stb.). Kétségtelen tény, hogy a tudásgazdaság vagy annak elemei (a tudásintenzív, tudásorientált ágazatok, iparágak) a globalizációba, a globalizációs folyamatokba ágyazva épülnek ki és mőködnek annál is inkább, mert mindenekelıtt a globalizálódó(ott) tıkének van lehetısége a technikai innovációra, annak élénkítésére, a tudás közvetlen és közvetett hasznosítására. De a globalizáció és a tudásalapú gazdaság szoros kölcsönhatása fordítva is fennáll. A gazdaság tudásalapúságának kiépülése, fejlıdése feltétele volt a tıke globalizációjának, az IKT pedig nyilvánvalóan folyamatosan szerepet játszik a globalizálódott tıke mőködésében. Így például biztosította a „határnélküliség” megteremtıdését, azt, hogy a tıke a világon bárhol, bármely pillanatban megjelenhet, ott vállalkozhat, ha célszerőbb, különféle spekulációkba foghat stb. 1.3.3. A tudásalapú gazdaság piacgazdasági keretei Jelenleg – mint az elızıekben felsorolt adatok bizonyítják – azok az országok járnak a világfejlıdés élvonalában, amelyek gazdasága és társadalma az infokommunikációs eszközök és technológiák termelésén, széleskörő felhasználásán, alkalmazásán, gyors terjesztésén alapszik, gazdagságuk is egyre inkábba tudáson alapul, azaz ahol az értéktermelés, a gazdagság forrása egyre inkább a tudás, illetve annak hasznosítása. Amikor a „tudásalapú” elıtagot a „technológia”, „gazdaság” és „társadalom” elé illesztjük, akkor arra utalunk, hogy a mai információs társadalom talaján megjelenik egy olyan új „gazdasági” szektor, ezáltal olyan javak és szolgáltatások termelése, amelyben a tudás döntı szerepet játszik. Ezek jelentıségére utal az innováció, a tudásintenzív iparágak megjelenése és növekvı szerepe, illetve a tudástermelés „önállósulása”. 43

Mindebbıl következik, hogy a tudásalapú gazdaság jelenségei, folyamatai bejárhatók, meghatározhatók mind az információs társadalom, mind a tudástársadalom oldaláról. A meghatározás elsıdlegesen még ma is az információs társadalom felıl közelít, amelyben


az informatikai ipar trendjei dominálnak, így a gazdaságnak ebben a szektorában létrehozott termékek és szolgáltatások aránya jelentısen megnıtt az ipar hagyományos szektoraihoz – mint például az autóiparhoz stb. – képest;




megváltozott a jövedelmek – bérek, profitok – elosztása és eloszlása, amelyben egyre nagyobb szerephez és hányadhoz jut az informatikai, a tudás-intenzív szektor, illetve az ezeknek a szolgáltatásait, termékeit speciálisan felhasználó, hasznosító ágazatok (például mindenekelıtt a pénzügyi szféra);




a felhasználásban, fogyasztásban egyre növekvı hányadot foglalnak el a tudás intenzív ágazatokban elıállított termékek és szolgáltatások (lásd 2. sz. függelékben mindhárom folyamatra az EIS indikátorokat).

A tudásalapú gazdaság szektorális megközelítésben – mint már hangsúlyoztuk – mindenekelıtt a tudásalapú ipari ágazatok megjelenését, kiépülését jelenti. Mindezek a gazdaság szerkezetét alapvetıen megváltoztatják, a hagyományos ágazatok – ipar, mezıgazdaság, szállítás stb. – mellett vagy ezeket áthatva, ezeket egyre inkább kiegészítve, mind dominánsabban jelennek meg a tudásalapú javak és szolgáltatások, s a tudásbefektetések révén növelik az áruk használati értékét. Nagyon jellemzı példa erre a gépkocsiba épített rádió, televízió, számítógép, a földrészeket átfogó elektronikus navigációs rendszer stb. A tudásalapú gazdaság megközelíthetı a tudásfolyamatok (tudásgazdasági folyamatok) oldaláról is. Ebben az összefüggésben beszélünk tudástermelésrıl, tudásmenedzsmentrıl, innovációról, tudásdiffúzióról stb. Összességében ezek a fogalmak inkább a tudásgazdaság leírására alkalmasak, ugyanakkor e fogalmakkal jobban megvilágíthatók a tudásalapú gazdaság lényegi aspektusai. Bármilyen szempont alapján közelítünk is a tudásalapú gazdaság problémáihoz, az „eredmény” ugyanaz: az információ és a tudás sohasem játszott olyan fontos szerepet a társadalomban és a gazdaságban, mint napjainkban, s ez a szerepe mind jelentısebb lesz. Jellemzı lehet e folyamatok bemutatására a szabadalmakban felhalmozódott tudás, szellemi vagyon. Például az 1840 és 2005 között csaknem ötezerszeresére nıtt az Egyesült Államokban (lásd 7. sz. ábra) az évente beadott szabadalmak száma, de ezen belül az utóbbi húsz évben (1980 és 2000 között) 4 millióról 6 millióra, azaz 2 millióval, míg 1840 és 1910 között (tehát 70 év alatt) pedig mindössze 1 millióval. 44

7. sz. ábra Az adott évben beadott szabadalmak száma az Egyesült Államokban (1840-2010) 8000000 7000000 6000000 5000000 4000000 3000000 2000000 1000000 0 2010*

2000

1990

1980

1970

1960

1950

1940

1930

1920

1910

1900

1890

1880

1870

1860

1850

1840

Forrás: United States Patent and Trademark Office. *Megjegyzés: 2010 – Ecostat trendbecslés.

Az OECD országokban az utóbbi évtizedben az ipari termelésben a csúcstechnológiát képviselı (high-tech) iparágak aránya megduplázódott, az új álláshelyek háromnegyedét az új alapítású, gyorsan növekvı vállalatok teremtik, az információ áramoltatására és feldolgozására használt számítógépek számítási teljesítménye negyed évszázad alatt ötezerszeresére növekedett. Ugyanakkor a tudásalapú gazdaság nem korlátozódik néhány csúcstechnológiájú iparágra, hanem a gazdaság valamennyi szegmensét, valamennyi elemét áthatja, beleértve az olyan tradicionális iparágakat is, mint például a mezıgazdaság vagy az acéltermelés. Egyet lehet, sıt kell érteni az APEC-cal abban19, hogy a tudásalapú gazdaság a tisztán technikaitechnológiai tudáson túl átfogó kulturális, társadalmi és speciális irányítási tudást is igényel, illetve jelent, azaz a tudásalapú gazdaság nem létezhet tudásalapú társadalom nélkül. A tudásalapú társadalmak keretein belül az életkörülmények, a termelés, az élettér alakulásának teljesen új minısége jön (jöhet) létre. Az eddigiek alapján egyértelmő, hogy a felhalmozott ismeretek, a kreativitás szerepének meghatározóvá válása a gazdaság fejlıdése és növekedése szempontjából rendkívül kedvezı. A tudásalapú társadalom kialakulása ugyanakkor több sajátos gazdasági és társadalmi parado-

19

Az Ázsiai és Csendes-óceániai Gazdasági Együttmőködés által kezdeményezett támogatott kutatási projekt következtetéseirıl van szó. A „virtualitás és a tudás új struktúrái” projektet koordinálja és az összefoglalást készítette Herbert Arlt (INST, Wien). http://www.inst.at/vunw/text_u.htm

45

xont is elıidéz, amelyek közül a munkaerıpiac néhány visszásságát Ékes Ildikó elemezi részletesen egy tanulmányában. [Ékes, I. (2003)] Egyrészt, minél magasabb szintre jut az emberi tudás, az általa megteremtett technikai eszközök sora, annál több fizikai és egyszerőbb szellemi munkát tud kiiktatni. Vagyis a termelési folyamatok automatizálása folytán több lesz a kiszorított munkaerı, mint a teremtett új munkahelyek száma annak ellenére, hogy a technika fejlıdése új szolgáltatási igényeket és ezzel újabb munkahelyeket is létrehoz. Másrészt, a tudásalapú társadalomban sem lesz szükség túl sok magasan képzett munkaerıre. A tudásra alapozott világban ugyanis – ellentétben a fizikai munkára épülı társadalommal – az elvégzett munka mennyisége sokkal kevésbé függ a munkát végzık számától. A tudásalapú társadalom egyik legnagyobb kihívása tehát éppen az lesz, hogyan lehet megoldani a tudás által teremtett eszközök révén egyre inkább nélkülözhetı munkaerı foglalkoztatását, illetve piaci részvételét – lényegét tekintve: jövedelemhez juttatását. A termelés ugyanis nem öncélú dolog: ahhoz szükség van fogyasztóra is, a fogyasztáshoz pedig vásárlóerıre, azaz fizetıképes keresletre. Kérdés, hogy az imént leírt körülmények között honnan, hogyan lehet biztosítani a vásárlóerıt, különösen, ha figyelemmel vagyunk a világszerte általános törekvésre, miszerint az állami újraelosztás minél inkább szoruljon vissza. A harmadik paradoxont pedig éppen az erre a kérdésre adott válasz adja: a fogyasztáshoz szükséges vásárlóerı jelentıs részben a rejtett gazdaságból20 biztosítható. Azok az emberek, akik nem tudnak lépést tartani a tudásalapú társadalom igényeivel, akiket kiszorít a rohamosan fejlıdı technika, egyre inkább a rejtett gazdaságban találnak munkalehetıségre, kereseti forrásra, mivel a rejtett gazdaság többnyire nem tart lépést a tudásalapú társadalom által biztosított technikai fejlıdéssel.21

20

A szerzı, Ékes Ildikó rejtett gazdaságnak azt tekinti, ahol éppen olyan, jogi szempontból nem kifogásolható gazdasági tevékenységek, termelés folyik, mégpedig díjazásért, mint a gazdaság egészében. Ez a gazdaság azért rejtett, mert igyekszik a teljesítményeit eltitkolni mindenfajta regisztráció és természetesen az adózás elıl. A feketegazdaságot ettıl el kell határolni. A feketegazdaság lényegi megkülönböztetı jele a rejtett gazdasághoz képest az, hogy a feketegazdaságban végzett tevékenységek, jövedelemszerzési módok (ellentétben a rejtett gazdaságiakkal) jogsértık, a büntetıjogi rendelkezések hatálya alá esnek. 21

Megjegyezzük, hogy a tudásalapú és a rejtett gazdaság viszonyát, egymásra hatását, az elızı kiszorító hatását (képességét) érdemben a közgazdaságtudomány még nem elemezte.

46

A fentiekben ismertetett ellentmondásokon túl azonban adódik a kérdés, hogy vajon elérhetı lesz-e ez a magas szintő tudás a társadalom minden csoportja számára. A tudásalapú gazdaság és társadalom elırehaladásával járó elınyök és lehetıségek kihasználása, hasznosítása ugyanis egyre inkább az információs és kommunikációs technológiák alkalmazásától, az ehhez való hozzáféréstıl függ. [Szabó, Cs. (2005)] Ez viszont feltételezi, hogy a magas szintő tudás hozzáférhetısége biztosított legyen, azaz az oktatás, a képzés területén az esélyegyenlıség társadalmi szintő garantálását, minden egyes egyén számára. Kiindulva a világon, az egyes országokon belül, illetve az egyes országok között jelenleg kitapintható óriási anyagi, jövedelmi, foglalkoztatási, az e mögött meghúzódó képzettségbeli (tudásbeli) különbségekbıl, ma nehéz megítélni, hogy változatlan társadalmi, gazdasági viszonyok mellett belátható idın belül a tanuláshoz való hozzáférés egyöntetően és mindenki számára valóságossá, ténylegesen lehetıvé tehetı. Annál is inkább, mert az oktatás – triviális megállapítás – pénzbe kerül, mőködtetéséhez energiaszámlát és bért kell fizetni, s nemcsak „információhordozókat”, hanem takarítóeszközöket is kell vásárolni – azaz a lehetıségek alapvetıen a gazdaság, az elosztás mindenkori állapotának a függvényei. Ugyanakkor az oktatásba történı beruházás akár azonnal is hatással lehet a foglalkoztatásra, mivel a beruházás egyben munkahelyteremtı funkciót is ellát. Ebbıl következıen a tudásberuházást, azaz az emberitıke-beruházást, más szóval a munkaerıpiacot mint együttes rendszert szükséges kezelni annak ellenére, hogy a tudásszerzés nem kizárólag a munkaerıpiac alakulásának a függvénye. A tudás elsajátítása, a tudástıke mindenre kiterjedı gyarapítása tehát semmilyen szinten sem lehet a fizetıképesség függvénye. A tudásberuházás, mint a társadalom egészének kötelezettsége, a nemzeti jövedelem újraelosztásának egyik hatékony, sıt talán legigazságosabb módja. A tudásberuházás tehát társadalmi érték, azaz nem pusztán egyéni, hanem közös érdek is. Ezen alapvetı összefüggések ellenére az elızıekben vázolt kételyt az támasztja alá, hogy az egész folyamat sajátos szőrın, a magángazdaság érdekviszonyain (a tıke profitérdekein) megy keresztől és mérlegelıdik. Ez mindenekelıtt a foglalkoztatás szintjére és struktúrájára, különösen két korosztály – a munkerıpiacra éppen belépı fiatalok és az idıs korosztály – elhelyezkedési lehetıségeire hat meghatározóan, de ezen keresztől kihat a tényleges tanulási lehetıségekre, azaz az egyes társadalmi csoportok anyagi, kulturális helyzetére stb. is. A munkaerıpiaci helyzet néhány alapvetı összefüggését az 1994 és 2004 közötti évtizedre vonatkozóan jól tükrözik a 2. sz. táblázat adatai. 47

2. sz. táblázat Munkaerıpiaci mutatók (százalékban) Változások a munkanélküliségi rátában

Munkanélküliségi ráta

GDP növekedési ráta

A foglalkoztatottság aránya

A munkaerı bıvülés (éves átlagos)

A GDP növekedés (éves átlagos)

1994-2004

1994

2003

2004

1994

2003

2004

1994

2004

1994-2004

1994-2004

Világ

0,6

5,5

6,3

6,1

3,9

5,0

4,3

62,4

61,8

1,6

4,1

Fejlett gazdaságok és az E U

-1,0

8,2

7,4

7,2

2,1

3,5

2,9

55,9

56,0

0,6

2,7

Közép és KeletEurópa és a FÁK

1,8

6,5

8,4

8,3

7,0

7,4

6,1

56,5

51,6

-0,1

1,6

Kelet-Ázsia

0,8

2,5

3,3

3,3

7,9

8,3

6,8

78,2

76,4

1,3

8,1

Dél-Kelet-Ázsia és a csendesóceáni régió

2,3

4,1

6,5

6,4

4,8

5,7

5,3

66,8

66,7

2,4

4,3

Dél-Ázsia

0,7

4,0

4,8

4,7

6,9

6,3

6,5

56,2

56,1

2,2

5,8

Latin-Amerika és a karibi térség

1,6

7,0

9,3

8,6

1,8

4,6

3,6

55,6

56,0

2,1

2,7

Közel-Kelet és Észak-Afrika

-0,7

12,4

11,7

11,7

5,9

4,8

4,6

43,9

47,3

3,4

4,0

Szub-Szaharai Afrika

0,3

9,8

10,0

10,1

3,5

4,4

5,6

65,5

65,6

2,7

3,3

Forrás: Globális trendek a foglalkoztatásban. ILO. Genf, 2005.

Mint már többször utaltunk rá, a mai komplex tényezıtermelékenységi szint mellett nem a világ jelenlegi népességének a jóléte lenne biztosítható, hanem jóval számosabb népességéé. Ez lefordítva a foglalkoztatási összefüggésekre azt jelenti, hogy a 6 milliárd ember jólétét teljes foglalkoztatáshoz közelítve, jóval rövidebb napi, heti stb. munkaidı mellett lehetne és lenne célszerő biztosítani. Ez ugyanis két oldalról is javítaná a tudásalapúság kiépülését: a jövedelemelosztás arányosabbá tételével egyfelıl, másfelıl – az elızıbıl is adódóan – a szabadidı, azaz a tanulási, képzési, továbbképzési, az önmegvalósítási lehetıségek lényeges javítása, a kiemelkedı egyéni teljesítményekhez szükséges feltételek megteremtése révén. Ezzel szemben az Eurostat adatai szerint a munkaidı átlagos hossza nem hogy nem csökkent jellemzıen, s a technikai fejlıdés szülte lehetıségeknek megfelelıen az elmúlt 10-15 évben, hanem több európai országban – így például hazánkban is – növekedett. Ezt a 2. sz. táblázatban foglaltak megfelelıen alátámasztják.

48

Az adatokból az is kiolvasható, hogy a gazadasági növekedés, illetve a foglalkoztatottság szintje, a munkanélküliségi ráta az egész világon, annak jelentıs régióiban – látszólag – ellentétesen alakult. A munkaidı ténylegesen növekvı rugalmassága sem javította (javítja) a munkafeltételeket, hanem számos esetben kifejezetten rontotta azokat. A munkavállalók ugyanis a jelen helyzetben a munkahely megtartását tartják mindenekelıtt valónak, ezért a többi feltételt illetıen nagymérétékben kiszolgáltatottak. Amennyiben emellett figyelembe vesszük, hogy a feltörekvı, a mai tömegtermelés egyre nagyobb hányadát adó ázsiai országokban (Kínában, Indiában stb.) a munkaidı eleve lényegesen hosszabb, mint Európában, a világ fejlettebb országaiban, s egyidejőleg mindenütt „harc” folyik a közszférában foglalkoztatottak számának csökkentéséért, akkor egyértelmően megállapítható, hogy a munkaerıpiaci, foglalkoztatási viszonyok ma inkább szembe mennek a tudásalapúsággal, mint segítenék ennek megalapozását. És akkor itt még nem is beszéltünk a nemek közötti megkülönböztetésrıl, a munkaerı nemzetközi migrációjának gazdasági-anyagi gátjairól, a migráns munkavállalók ellen irányuló etnikai alapú, de gazdasági jellegő hátrányos megkülönböztetésekrıl stb. Ezek az alapvetı tényezık egyértelmően igazolják, hogy jelenleg a foglalkoztatás országon belül és világgazdasági méretekben egyaránt a magángazdaság aktivitásának a függvénye, s nem az állami gazdaságpolitika megfelelı orientáltságának. Ez az aktivitás viszont a piaci viszonyoktól, mindenekelıtt a keresleti viszonyoktól függ, ami kizárólag egyenletesebb jövedelemelosztás esetén alakulhat a jelenleginél kedvezıbben. Másfelıl azt az elsıként kiemelt paradoxont kell tudni kezelni, ami az egyre gyorsuló és hatásosabb technikai fejlıdés, illetve a tényleges piaci munkaerı-kereslet alakulása között fennáll. Joggal adódik a kérdés: mi a megoldás, amit mindenképpen és mindenütt meg kell találni, hiszen a valóságos tudásalapúság kiépülésérıl van szó. Az nyilvánvaló, hogy e helyzeten társadalmi mérető, szintő változásokkal lehet érdemben segíteni, még pedig alapvetıen akkor, ha a civil társadalom képessé válik a gazdaságilag eltérı helyzető valamennyi népcsoport érdekeit érvényesíteni. A késıbbiekben ezekre a kérdésekre is törekszünk valós választ adni anélkül, hogy vindikálnánk magunknak a „tévedhetetlen” jelzıt és szerepet. Ismételten fontos azt hangsúlyozni: a társadalom mőködése, a gazdasági tevékenységek szervezıdése – beleértve e korszak új jelenségeit, folyamatait – belátható idıben a magántulajdon, a profitérdek és a piac szervezı ereje mentén alakul mindazzal együtt, hogy a piac moderálása, szabályozása – gazdasági és állami oldalról – egyre intenzívebb lesz. Ezt annál is inkább hangsúlyozni kell, mivel a tudásalapú gazdaság, társadalom belátható idın belül nem lépi túl 49

a piacgazdasági kereteket. A fenntartható fejlıdés olyan fontos összetevıi, mint például a környezetvédelem, az energiaforrások szőkössége, az ezekkel való takarékos gazdálkodás, az államadósság stb. – mind-mind a piacgazdaság által is meghatározottak. Amennyiben például a globalizált tıke érdeke megkívánja – lásd a kiotói egyezmény végrehajtását –, tovább folyik – nem kizárhatóan egyre fokozódó intenzitással – a természeti környezet rombolása. A társadalmi kohézió, integráció és a szociális háló olyan összetevıi, mint a foglalkoztatottság, az egyenlıtlenségek mérséklése, az esélyegyenlıség biztosítása, a jóléti állam fenntartása stb., bár alapvetıen társadalmi-szociális tartalmúak, jelenleg szintén a piaci viszonyok által meghatározottak. A tudás egyenlıtlenségeket szülı és generáló tulajdonsága nem önmagában „rossz” a társadalmi kohéziót illetıen. A probléma az, hogy ezt a funkciót nem minden esetben a tulajdonosa, hordozója javára tölti be, hanem annak érdekében, aki képes hasznosítani a tudást, mégpedig jellemzıen a más tudását, illetve annak produktumát, hasznát. Bár a tudás továbbra sem vehetı el senkitıl, a viszonyok kikényszerítik – ha nem kapcsolódik hozzá elegendı tıkeerıforrás –, hogy más (mások) közvetlen javára szolgáljon, hasznosuljon. A kutatás-fejlesztés, az oktatás-képzés stb. mind fontos összetevıi a tudásalapú gazdaságnak, de szintén hat rájuk a piac. Például: bármilyen fejlett, hatásos az oktatási-képzési rendszer, amennyiben nincs munkaerıpiaci kereslet, az egész „feleslegesnek”, veszteségnek tőnik. Az oktatás-képzés ugyancsak olyan tényezı, amely – érthetıen – egyre növekvı mértékben befolyásolja a jövedelemeloszlást. Az Egyesült Államokban 1973-ban az egyetemi diplomával rendelkezık átlagos reálórabére kétszerese volt a legkevésbé képzetteknek (lásd 8. sz. ábra). 8. sz. ábra Különbözı végzettségőek átlagos órabére az Egyesült Államokban (USA-dollárban) Érettségi alatt

$35,00

Érettségi Fıiskola

$30,00

Egyetem $25,00

$20,00

$15,00

$10,00

$5,00

$0,00 2003

2002

2001

2000

1999

1998

1997

1996

1995

1994

1993

1992

1991

1990

50

1989

1988

1987

1986

1985

1984

1983

1982

1981

1980

1979

1978

1977

1976

1975

1974

1973

Forrás: The State of Working America 2004-2005.

Az ábrából jól kiolvasható, hogy mára a különbség háromszorosára nıtt. Ezen idı alatt a magasan képzettek bére rendszeresen emelkedett, a kevésbé képzetteké pedig lényegében nem változott, illetve 1979-tıl csökkent, s e tendencia csak az 1990-es évek közepe táján állt meg, de anélkül, hogy növekedésbe ment volna át. Hasonló bérmozgások jellemzıek a többi fejlett országra is, s a kimutatható tendenciák várhatóan folytatódnak. A társadalom szétszakadása ellen a kormányzati szerveknek kell fellépnie, lehetıleg olyan módon, hogy intézkedéseik a társadalmi kohézió megteremtése és fenntartása mellett a tudásalapú gazdaság fejlıdését is segítsék. Összegezve: a tudástartalmú információ, az ezt hordozó technika, technológia átformálja mindennapi életünket, ezáltal alapvetıen meghatározza és alakítja a társadalmi mozgások lehetıségeit a következı évtizedekben. A jólét, a teljesítmény és a foglalkoztatottság növekedését a tudásintenzitás és a magas technológia dinamikus fejlıdése viszi (viheti) majd elıre. A tudásalapú gazdaság azonban változatlanul piacgazdaság, s a legjelentısebb koordinációs tényezı marad a piac, azaz annak kedvezı és kedvezıtlen hatásaival változatlanul számolni kell. 22

22

Mindenképpen szükséges rámutatni arra, hogy a piaci koordináció alapvetıen érinti az emberi szabadságjogokat, ezek érvényesülését. Könnyő belátni, hogy valóságos szabadság nincs esélyegyenlıség nélkül, ami pedig a jövedelem- és vagyoneloszlás viszonylagos kiegyensúlyozottságát feltételezi. Ezt – elvileg – a jövedelmek elsıdleges elosztása (tıke-, illetve munkajövedelmekre való arányosabb megoszlása) garantálhatná, ennek hiányában egyetlen mód van: az állami újraelosztás.

51

52

2. Állami szerepvállalás a tudásalapú gazdaság kiépítésében 2.1. Az állami szerepvállalás sajátosságai és újszerő vonásai

A gazdaság globalizálódása, a tıkének, az áruk és szolgáltatások piacainak, a pénzügyi rendszernek, a vállalatoknak, a technológiának és a versenynek mind fokozottabb nemzetközivé válása már a múlt század nyolcvanas éveitıl kezdve, de különösen a XXI. században merıben új és sajátos kihívásokat teremt az állammal szemben. Az állam a piacgazdaságok eddigi történetének minden fázisában jelen volt mint a gazdaság egyik szereplıje vagy mint arra jelentısen ható tényezı, bár szerepvállalása történelmileg és országonként eltérıen alakult. Az állami gazdasági szerepvállalása egyfelıl az állam közhatalmi, másfelıl tulajdonosi, jövedelem-újraelosztási funkciójából eredeztethetı, végül a piacgazdaság mőködésének tökéletlenségeibıl adódik, de bizonyos társadalmi célok elérése érdekében is beavatkozhat, mi több, meghatározott esetekben be kell avatkoznia a gazdasági szférába, folyamatokba. A történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy egyik sem idegen tıle.


Közhatalmi funkciójából fakadóan piacszabályzó, mindenekelıtt versenyszabályozó, intézményteremtı, illetve hatósági funkciókat mindig is ellátott; de ilyen típusú feladatokat vállal magára, amikor nemzeti piacokat véd vagy exportot ösztönöz; amikor a piaci magatartásformákat meghatározza, a vállalkozások alapítását, szétválását stb. engedélyezi. Krízishelyzetekben, válságokban, háborúkban, vis major esetén is szükségszerő az állami intervenció. Az állam ırködik a belsı renden, védelmezi a tulajdont, a fennálló viszonyokat.




Az állam azonban gyakorta piaci szereplı is: tulajdonosként, megrendelıként, azaz vásárlóként, fogyasztóként egyaránt jelen van/lehet a piacon.




Az állam jelen van a jövedelmek újraelosztásában, mindenekelıtt az adózás, a klaszszikus közteherviselés mőködtetése révén. Szerepet vállal a szociális különbségek mérséklésében, eredetileg szinte kizárólagos funkciója a szociális háló létrehozása, annak fenntartása. Nem idegen tıle a szerepvállalás (fejlesztés) az infrastruktúra (közlekedés, hírközlés), az oktatás, a tudományos kutatás területén – általában azokban a szférákban, amelyek kívül esnek a piac rövid távú érdekeket követı és érvényesítı mechanizmusain, a tıke pillanatnyi érdekein.

53




Állami feladatként jelenik meg bizonyos makrogazdasági politikák (antiinfláció, árfolyam, versenyképesség, a gazdasági-pénzügyi egyensúly stb.) kialakítása, a piacgazdasági ingadozások rövid vagy hosszabb távú mérséklése, a válságok elkerülésének elısegítése, pontosabban a ciklikus kilengések tompítása.




Mindezek mellett gondoskodik a közjavak elıállításáról, a piaci tökéletlenségek, externáliák kezelésérıl, mind kiterjedtebben a fenntarthatóság legszélesebb értelemben történı kezelésérıl stb.




Végül jelentısek azok a feladatok, amelyeket az állam a gazdaság nemzetközi kapcsolatai fejlesztésében, világgazdasági beágyazódása elısegítése kapcsán lát el.

Mindebbıl következik, hogy a XXI. század hajnalán a mindenkori kormányok, az államok változatlanul a gazdasági élet jelentıs szereplıi, befolyásolói, ezen keresztül számos vonatkozásban a szociális helyzet, viszonyok aktív alakítói. A GDP-nek 30-50 százaléka (az Unión belül 37-55 százaléka) kerül be az államháztartásokba, a jövedelem-újraelosztási rendszerekbe annak ellenére, hogy az 1980-as évektıl kezdve eléggé általános és erıteljes törekvés érvényesül az állami szerepvállalás visszaszorítására. Napjainkban tehát tanúi vagyunk annak, hogy elméletileg, gazdaságilag, politikailag a globalizált tıke, a globalizált szegmensek, a piaci szereplık stb. részérıl vitatják az állam ilyen mérvő szerepvállalását. Már a múlt század utolsó negyedében „hadat üzentek” a jóléti államnak, most közvetlen és közvetett eszközökkel mindent megtesznek az úgynevezett gazdasági állam leépítéséért. Ehhez különösen kedvezı feltételeket teremtett a kétpólusú világrendszer megszőnése, aminek révén elhárult minden (vagy majdnem minden) kényszer (nemzetközi rendszerverseny) a jövedelemelosztás kiegyensúlyozottabbá tételére, a jólét össznemzeti kezelésére. A 3. sz. táblázatból kiolvasható, hogy az állami szerepvállalás mértéke és az egyes funkciók súlya – legalábbis az EU-n belül – ma is alig tér el a különféle fejlettségő és társadalmi berendezkedéső országokban, bár az egyes funkciók súlya idıben változik. A piacgazdaságok eddigi – mindenekelıtt a XX. századi – története, de különösen az úgynevezett sikerországok története bizonyítja (lásd a jóléti államok 1960-1980 közötti gazdasági növekedését, a teljes foglalkoztatottság kibontakoztatását a keynesi alapokon, a II. világháború utáni újjáépítést, a szocialista tervgazdálkodás elvitathatatlan eredményeit stb.), hogy az állami jelenlét nélkül mindezek az eredmények nem lettek volna elérhetık. Mindenesetre nehezen belátható, hol tartana még a világ, ha nincs a XX. századi intenzív állami szerepvállalás.

54

3. sz. táblázat A kormányzat kiadásai funkcionális osztályozásban a GDP százalékában

EU 15

2003 2004 2005 EU 25 2003 2004 2005 Egyes országok 2006 Németország Egyesült Királyság Franciaország Portugália Spanyolország Görögország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Magyarország 2003 2004 2005 2006

Állami mőködés*

Jóléti funkciók

Gazdasági funkciók**

Összesen

10,2 10,0 9,9 10,1 10,0 10,0

32,8 32,7 32,8 32,8 32,5 32,3

4,6 4,5 4,5 4,7 4,6 4,4

47,7 47,2 47,2 47,6 47,0 47,0

8,7 9,4 10,6 10,1 7,5 11,5 8,2 8,9 10,0 9,3

32,9 30,6 39,1 31,9 25,1 25,7 27,3 29,9 22,3 31,5

3,8 3,8 3,9 4,4 5,9 5,1 8,0 5,0 4,5 4,5

45,4 43,8 53,4 46,3 38,6 42,3 43,6 43,8 36,7 45,3

12,4 12,1 12,9 13,2

30,2 29,5 30,7 31,7

6,5 7,4 6,2 7,0

49,1 48,9 49,9 51,9

Forrás: Eurostat adatbázis. *Tartalmazza az államadósságkezelés (kamat) kiadásait is. ** Környezetvédelemmel együtt.

A sikeresen modernizálódó országokban azonban nem pusztán az állami szerepvállalás volumene tőnik ki, hanem határozottan kivehetı, hogy az állam szerepe minıségileg megváltozott. Vannak közgazdászok, akik szerint léteznek helyzetek, amikor az államnak a piac „kiegészítıjeként” kell fellépnie. Az is tény azonban, hogy az államok gyakorta koncepció nélkül, túl sok mindenbe avatkoznak be, ami oda vezet, hogy nem hatékonyan mőködnek. Az államnak és más köztestületeknek – mint láttuk – alapvetı a szerepük a megfelelı szabályozásban, a hatásosan mőködı intézményrendszer kialakításában, a szociális védıháló és a jólét általános megteremtésében, az esélyegyenlıség feltételeinek biztosításában. Az is nyilvánvaló, hogy a sikeres gazdasággal rendelkezı országok államai széles körben és hasznosan vesznek részt a különféle gazdasági tevékenységekben (kereslettámasztás, fejlesztés, jövedelem-újraelosztás stb.). Általában elmondható, hogy azokban az országokban, ahol a neoliberális közgazdasági elméletek (washingtoni konszenzus) alapján „vezérlik” a piacgazdaságot, ott az állam tevékenysé55

gének korlátozása, az állami szerepvállalás mérséklése, az állam tulajdonosi szerepének szőkítése megy végbe, azaz az elmúlt években egészében csökkent az állam jövedelemújraelosztó szerepe. A tények szerint ez utóbbi azonban egy bizonyos – jelentıs – szint alá nem eshet. (A vonatkozó 3. sz. táblázat adataiból kiolvasható, az EU-ban az állami újraelosztás hányada a GDP-ben jellemzıen közelebb van az 50 százalékhoz, mint a 40-hez!) Az államok beavatkozásának egyik magyarázata, hogy azt a külsı erıhatások kezelése, a közjavak sajátos természete, a piaci kudarcok teszik szükségessé. De sok esetben bizonyította már be az állam, hogy piaci feltételek között is hatékony katalizátora lehet a gazdasági növekedésnek, a fejlıdésnek. Ezért is nem egyszerő azt a kérdést elméletileg megválaszolni, hogy az állam aktív és közvetlen (célirányos) szerepet vállaljon-e a tudásalapú társadalom fejlesztésében, annál is inkább, hiszen a magánszféra a fejlesztések nagy részét meg tudja (tudná) valósítani. Azt az ellentmondást kell feloldani, ami a piac vezérelte érdekek és a gyakran váratlan irányokba haladó gyors mőszaki-technológiai fejlıdés, valamint a közösségi érdekek védelme, érvényesítése és az intézményi-szervezeti feltételek megteremtése között áll fenn. Az állam szerepe ebben az erıtérben – a civil társadalom fejlettségétıl függetlenül is – óriási, hiszen különféle funkciókat kell ellátnia.23 Ugyanakkor a hangsúly nem pusztán az állami szerepvállalás méretein, kiterjedtségén van, hanem azon is, hogyan illeszkedik be tevékenysége a gazdasági-társadalmi fı folyamatokba, s milyen színvonalon teljesíti feladatait. Az állami beavatkozás racionalitása, helyesen értelmezett teljesítményorientáltsága legalább annyira alapvetı kérdés, mint annak terjedelme, hatóköre. A korszak új jelenségei, folyamatai a régi szerepek módosulását váltják ki, egyidejőleg új szerepvállalásokat tesznek szükségessé az állam számára. [Báger, G.(2006/b)] Mindemellett mai viszonyaink közepette sem adott az állami irányítás és az állami szerepvállalás számára egy hatékony recept, egyetlen egzakt rendszer, ami minden tekintetben átvehetı, alkalmazható lenne, s automatikusan minden tekintetben biztosítaná a legnagyobb eredményességet. Minden országban, minden államnak a sajátos helyzeteket, adottságokat figyelembe véve, történelmi tapasztalatait hasznosítva saját magának kell „kiszenvednie” a receptet, természetesen messzemenı tekintettel az általánosan igazolt elemekre, s a nemzetközileg hasznos, hasznosítható tapasztalatokra egyaránt.

23

Az állami szerepvállalás teljesítményorientáltságának probléma-komplexuma szintén külön tanulmányt (-okat) igényelne.

56

2.1.1. Új követelmények a makrogazdasági irányításban Az állam makrogazdasági irányító tevékenységében új követelményként jelentkezik a már többször említett fenntartható fejlıdés megvalósítása.24 Ennek egyik összetevıje a természeti erıforrásokkal való átgondolt, racionális gazdálkodás, a környezeti rombolás megszüntetése, olyan fejlıdés elérése, ami fenntartható negatív környezeti hatások nélkül. E probléma kezelése, megoldása túlmutat a nemzetállamokon, nagyon szoros, hatásos nemzetközi összefogást, nemzetállamok feletti szervezést, irányítást és vezérlést igényel.25 A fenntartható fejlıdés másik összetevıje a gazdasági (GDP) növekedés termelési és piaci tényezık oldaláról történı megalapozása, harmadik pedig a szociális fejlıdés, a fenntartható népességnövekedés elérése a jövedelemkülönbségek egyidejő csökkentésével. Egyszerően belátható, hogy ezek a funkciók – környezetvédelem, a szociális egyenlıtlenségek csökkentése – nemzetállami és nemzetközi szinten egyaránt, de jellegénél fogva még a fenntartható növekedés termelési, piaci megalapozása is alapvetıen állami, a globalizáció korában pedig egyre inkább nemzetállamok feletti funkciók. A makrogazdasági irányítás területén – a fenntartható fejlıdéssel szorosan összefüggı – újabb kihívást az energia- és a beruházási politikák összehangolása jelenti. A megoldandó feladat abból adódik, hogy – a Nemzetközi Energia Ügynökség számításai és elırejelzése szerint – a

24

A fenntarthatóság globális elv, annak tudomásul vétele, hogy a jelenlegi gazdasági, társadalmi rövid távú elınyöket, hasznot a jövı nemzedékek terhére nem finanszírozhatjuk, a káros hatások azok vállára nem háríthatók át. A fenntartható fejlıdés a társadalom valamennyi dimenzióját átfogó folyamat, amely nem veszélyeztetheti a jövıbeni fejlıdést, annak rovására nem elégíthetık ki a társadalom, a gazdaság jelen szükségletei. Mindennek alapján állítható, hogy valós fenntartható fejlıdés kizárólag tudásalapú társadalomban lehetséges mind a technikai fejlettséget, mind a tıke minıségét, mind az emberi mentalitást, a társadalmi önszervezettségét illetıen. Az érzékelhetı, hogy a gazdasági növekedés szükséges, de nem elégséges része, feltétele a fenntartható fejlıdésnek. A fenntarthatóság olyan, a legáltalánosabb értelemben vett értékrendszert, garanciákat és felelısségi rendszereket feltételez, amelyek egy társadalom erıs zavaró hatásokat is kivédeni képes mőködését lehetıvé teszik. 25

Ennek megoldására már több átfogó, nemzetközi próbálkozás is történt, amelyeknek elsı állomása az 1992ben Rio de Janeiróban megtartott elsı Föld-csúcs volt. A világ, a kormányok ráébredtek, hogy mennyire nagy a veszély. A konferencia azonban mégsem mondható sikeresnek, mindössze annyi történt, hogy elfogadtak bizonyos – papíron maradt – cselekvési elveket. Öt évvel késıbb, 1997-ben született meg a Kiotói Egyezmény, amely az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának normaszerő csökkentésérıl intézkedett. Ebben a fejlett ipari országok kötelezettséget vállaltak arra, hogy a 2008-2012 közötti idıszakra fokozatosan és átlagosan 5,2 százalékkal csökkentik az ilyen gázok kibocsátását az 1990. évi szinthez képest. A jegyzıkönyv azonban nem léphetett hatályba, miután a legfejlettebb országok, a legnagyobb gázkibocsátók (USA, Kanada, Oroszország) nem írták alá az egyezményt. A harmadik globális próbálkozás a fenntartható fejlıdés elérésére 2002-ben jegyezhetı johannesburgi második Föld-csúcs alkalmával. Ezen a résztvevık elfogadták a „Johannesburgi Deklaráció a Fenntartható Fejlıdésrıl” címő dokumentumot, amely pontokba foglalta az elérni kívánt célokat, illetve megállapodtak a szegénység enyhítésérıl, valamint a környezet megóvásának összehangolásáról szóló akciótervben is. A fenntartható fejlıdéssel kapcsolatban a delegációk elismerték, hogy elengedhetetlen a természeti erıforrásokkal való helyes gazdálkodás, a fejlıdı országok sürgıs támogatása, hogy minél többen juthassanak olyan alapvetı szolgáltatásokhoz, mint a tiszta ivóvíz vagy a megfelelı egészségügyi ellátás.

57

világ energiaszükséglete 2030-ig 60 százalékkal nı, s ebbıl csak 10 százalékpontnak megfelelı energia „váltható ki” a hatékonyabb energiafelhasználással, miközben a nem megújítható természetes energiakészletek rohamosan csökkennek. Az e változással járó árnövekedési hatás is csak akkor csökkenthetı, ha a beruházások nagy hányada, 2030-ig összesen 17 trillió USA dollár – évente a világ GDP-jének 1 százaléka – irányul e szektorba a felhasználás hatásosságának fokozása, a hagyományos energiaféléknek – fa, szén, olaj – megújuló energiafélékkel, mint víz-, szél-, napenergiával történı kiváltása végett. Ez a körülmény nemcsak arra ösztönzi (készteti) az állami makrogazdasági irányítást, hogy segítse elı minél több mőködı tıke beáramlását az energiahordozókban gazdag országokba, hanem arra is, hogy az energiaszektort érintıen olyan nemzetközi reformokat készítsen elı, amelyek hosszabb távon kiszámítható szabályozási környezetet teremtenek, csökkentik az energiával kapcsolatos támogatásokat, változtatják az energiát érintı adókat, ösztönzik az energiatakarékosságot és az ezt szolgáló kutatási tevékenységeket, általában a racionalitás érvényre juttatását mind a termelésben, mind a fogyasztásban. A gazdasági növekedés fenntarthatósága – bár ellenkezı elıjellel – a foglalkoztatás, a munkaerı oldaláról is adódik. Mint már korábban kimutattuk, a tudás, az innováció vezényelte termelés-szolgáltatás relatíve és abszolúte is egyre kevesebb eleven munkát igényel, azaz a foglalkoztatottsági feszültségek máris és egyre fokozottabban jelentkeznek. Mindezt a fejlett országokban egyidejőleg kíséri a népesség elöregedése, azaz az eltartók és az eltartottak aránya e miatt is romlik. Ilyen feltételek között nem pusztán a belsı feszültségek okoznak majd gondot, hanem a kétségtelenül intenzívebbé váló nemzetközi munkaerı-migráció, az ennek nyomán születı ellentmondások is. Átfogó, nemzetközileg egyeztetett foglalkoztatási politikára lesz (van) szükség, hiszen ez a komplex társadalmi-gazdasági-politikai probléma helyi, regionális, nemzetállami szinten nem lesz kezelhetı. Ez a harmadik kihívás. A makrogazdasági irányítás területén a negyedik kihívást a fejlıdés hosszú távú perspektíváinak kidolgozása jelenti. Bár egyre több a jövıkutató szakember, jelenleg a döntéshozók mégsem foglalkoznak kellı súllyal e problémával. A politikai vezetık mindenekelıtt a rövid távon elınyöket hozó, azaz pillanatnyi érdekeiket érintı és szolgáló döntést igénylı kérdésekre keresik a választ, s szinte egyáltalán nem törıdnek sem ezek távlatos következményeivel, sem az eleve hosszú távú stratégiai kérdésekkel. Ez a fajta mentalitás jellemzı az egész világra, amit alátámaszt, hogy a gazdasági vezetık is fıleg vagy kizárólag az azonnali profitszerzést, a rövid távon jövedelmezı befektetéseket tartják fontosnak. Mind ez ideig a környezetvédelmi

58

problémákkal kapcsolatban is csak a „tőzoltás”, a pillanatnyi veszély elhárítása volt a jellemzı. Addig, amíg ezek a folyamatok ebbe az irányba haladnak tovább, lehetetlen a fejlıdéssel kapcsolatos kérdések összetett és perspektivikus vizsgálata – állapítják meg az ENSZ Millennium Projektjében, holott a „tudásalapúság” kiépítése, intenzívebbé tétele – mint már hangsúlyoztuk – ténylegesen csak hosszú távú stratégiák keretében lehetséges. A makrogazdasági irányítással szemben támasztott fontos ötödik követelmény, hogy terelje vissza a közszektor mőködését, kiadási politikáját a hosszabb távon fenntartható pályára. Ezt nemcsak a jelenlegi kedvezıtlen államháztartási pozíciók (hiány, adósság), hanem a nyugdíjés egészségügyi rendszerek általában nem kielégítı, s nem kellıen hatékony mőködése, az adórendszerbeli anomáliák, átfogóbban a közteherviselés belsı feszültségei, a népesség elöregedésének hatásai is indokolják. Végül az állami szabályozás eszközeivel megoldást kell találni a mind erıteljesebb és egyre növekvı mértékő spekulatív tıkemozgások olyan keretek között tartására, amelyeken belül ennek negatív hatásai kizárhatók vagy megfelelıen kezelhetık, illetve idıben visszaszoríthatók. Egyre több jel utal ennek szükségességére az utóbbi idıben, így az USA-beli ingatlanpiaci problémák, az ennek nyomán jelentkezı növekedési visszaesés, az árfolyamok kedvezıtlen, s fıleg kiszámíthatatlan mozgása, a pénzügyi és reálgazdasági válság bekövetkezése stb. 2.1.2. A gazdasági versenyképesség erısítése A globalizáció próbára teszi a nemzetgazdaságokat – benne a régiókat, városokat, kistérségeket –, hogy képesek-e az általuk elıállított termékeket, szolgáltatásokat a globális verseny keretei között eredménnyel, haszonnal értékesíteni, illetve képesek-e ilyen árukat, szolgáltatásokat létrehozni. Ez feltételezi a versenyképesség rendszeres javítását, megújítását olyan tevékenységekkel, amelyek növelik a termelési tényezık hozadékát, az erıforrások termelékenységét, termékenyítı egymásra hatását. Az erre irányuló mikrogazdasági erıfeszítések – a széleskörő tapasztalatok szerint – azonban csak akkor járhatnak sikerrel, ha az állami politikák és eszközök meghatározott feltételek teremtésével közvetlenül és közvetve ösztönzik, illetve minél inkább lehetıvé teszik ezt a folyamatot. A feltételek között fontos szerep jut a gazdaságpolitika (makrogazdasági irányítás) nemzetközi elfogadottságának, átláthatóságának (transzparencia) és hitelességének. Mindezek hiánya például csökkenti a külföldi mőködı tıke iránti abszorpciós képességet, amit egy másik fontos feltétel, az adórendszer is befolyásol. A szokatlanul magas adók például vagy az olyan 59

bonyolult adózási gyakorlat követése, amely önmagában „taszító”, illetve összeegyeztethetetlen más országok adótörvényeivel, egyértelmően gátjai lehetnek a külföldi tıke beáramlásának. Az állam a versenyképességet egy harmadik feltétel megteremtésével, a szabályozási struktúrák és folyamatok reformjával is ösztönözheti akkor, ha a eform eredményeként nagyobb figyelem irányul a döntéseket megelızı többszintő koordinációra, a versenypolitikára, a piaci nyitottságra, a kockázatok felismerésére és kezelésére, valamint a meghozott döntések végrehajtására. Az infrastruktúra fejlesztése, ennek elısegítése, ösztönzése a negyedik olyan feltétel, amellyel az államok jelentıs mértékben elısegíthetik a versenyképesség javulását. E cél érdekében kiemelkedı fontosságú az ötödik feltétel teljesülése is, az, hogy az állam a kutatás-fejlesztés finanszírozásának, intézmény- és ösztönzési rendszerének célszerő és szükségszerő korszerősítésével, közvetlen részvételével fejlessze az innovációs kapacitásokat. E funkciót taglalva szólni kell a kormányzati szerepkörök kormányzati szintek közötti megosztásáról, újrarendezésérıl. A globalizáció körülményei között a versenyképesség egyre fontosabb faktora a telephelyi versenyképesség, a gazdaság-szerkezeti változások nyomán kialakuló regionális egyenlıtlenségek kezelése. Ehhez jó alapot adhat az EU regionális felzárkóztatási politikája, ennek következetes érvényesítése és végrehajtása. A tárgyalt állami funkciókat eredményesen teljesíteni a szubszidiaritás és a méretgazdaságosság elveit érvényesítve lehet és kell. Ezért az államszervezet, a funkciók, a közigazgatás decentralizálása (bizonyos helyi kormányzati rendszerekben ezzel együtt járó recentralizáció), egyszerősítése kedvezıen befolyásolhatja egy gazdaság növekedési kilátásait és versenyképességét. Az Európai Közösségek Bizottsága 2004 februárjában felvázolt politikai programjának sarokköve volt a fenntartható fejlıdés: „E cél elérése érdekében a következı három fı tengely mentén szükséges mozgósítani: Európa növekedésorientált, dinamikus tudásalapú társadalommá alakítása; a kohézió megszilárdítása; a természeti erıforrások óvásának és fenntartható menedzsmentjének biztosítása.” Nem kell különösebben bizonyítani, hogy „a három fı tengely mentén” való elırehaladás egyenlı a versenyképesség javulásával is, illetve tételezi az állam közvetlen, aktív és hatásos mőködését. 2.1.3. A jövedelem-újraelosztás újragondolása A jövedelem-újraelosztás állami funkciója a szegények és gazdagok közötti – mai világra jellemzı – óriási vagyoni- és jövedelmi szakadék csökkentése, ez pedig a legitimációs funkció demokratikus érvényesítése miatt elsısorban globális dimenziókban nagy jelentıségő. Ám

60

ez a tevékenység természetesen nemcsak a fejlıdı országok, hanem a fejlett országok számára is nagy kihívás a következı okokból: a jövedelmi különbségek – mint már többször utaltunk rá – a szegény országok állampolgárait a gazdag országokba történı tömeges migrációra késztethetik, ami konfliktust, idegengyőlöletet, gettósítást stb. idézhet elı. Ezen túlmenıen megkerülhetetlen társadalom-etikai, politikai kérdéssé válhat a szegény országok jelenleginél jóval nagyobb pénzügyi támogatása, illetve nemzetgazdaságaik intenzívebb fejlesztése. Ugyanakkor a fejlett országokban is jelen van a szegénység (Európában például mintegy 50 millió fıvel). Végül a jövedelmi színvonal gazdasági régiónként is jelentısen eltér, s mint láttuk, a gazdasági helyzet stabilizálása, illetve a versenyképesség erısítése is szükségessé teszi, hogy a jövedelmek elosztásának kialakult arányain nagyobb mértékben változtassanak a különféle rétegeket érintıen. Mindemellett arra a fontos összefüggésre is rá kell mutatni, miszerint a szegénység tisztán gazdasági alapon méreteivel arányos keresletkorlátozó tényezı, azaz gátja az egészséges és megfelelı gazdasági növekedésnek. A jövedelmek nagyobb mértékő állami újraelosztásának azonban – az egyes konkrét helyzetekre vonatkozó döntések mellett – fontos célja is van: az „etikus piacgazdaság”26 megteremtése és a „globális partnerség létrehozása a fejlıdésért”, amely lehetıvé tenné a fejlett és az elmaradott országok olyannyira szükséges jobb együttmőködését. 2.1.4. Az oktatás komplex kezelése A XXI. századi modern állam funkciói közül kiemelt figyelmet érdemel az oktatás komplex kezelése. A közoktatás ügye ebbıl a szempontból egyértelmő, hiszen már több mint 100 éve megérett a felismerés: az általános szintő oktatás, képzés nem pusztán egyéni, hanem társadalmi (közösségi) érdek. Mára viszont ez egyre inkább kiterjed a középfokú oktatásra is. Napjainkban ezért az egészséges társadalom, társadalmi viszonyok kiépüléséhez minden tekintetben megfelelı, célirányos, átfogó és hatásos oktatáspolitika kialakítása szükséges, amely több értelemben is lefedi már a képzés, a nevelés egészét. Ennek egyrészt a globális világban magában kell foglalnia az esélyt a valós léthez szükséges tudás átadására, illetve megszerzésére, másrészt azokat az értékeket, értékrendeket, viselkedési, magatartási normákat, amelyek egy nemzet fennmaradásához, megerısödéséhez szükségesek. Mindezt teljesítve, már a közoktatás hozzájárul bizonyos készségek kialakításához, fejlesztéséhez, ezek célszerő hasznosításá-

26

A szegények és a gazdagok közötti szakadék mérséklésére az ENSZ Milleneumi Projektjében a 15 globális kihívás egyikeként fogalmazódott meg az „etikus piacgazdaság” megteremtése.

61

hoz. Az e kritériumnak megfelelı oktatás átfogó abban az értelemben is, hogy egyaránt vonatkozik az alap-, közép- és a felsıszintő oktatásra. De az oktatás, az állam polgárait nevelı, a globális világban való sikeres eligazodásra, részvételre felkészítı munkája még csak nem is csupán az „egész életen át tartó tanulás” ismert elvét érvényesíti, hanem az oktatás keretein belül és azokon túllépve felkészít a gazdasági versenyre, a munkavállalói vagy – kedvezı esetben – éppen a vállalkozói szerepre. A nevelés-felkészítés az információkhoz való hozzájutás, befogadás lehetıségét is jelenti, amely nem valósítható meg a médiák kiegyensúlyozott szerepének biztosítása nélkül: azaz egyszerre jelenti az információk befogadásának képességét és az információátadás lehetıségének biztosítását. Mindennek együtt a munkaerıpiaci igények fokozott figyelembe vételét és kielégítését is szolgálnia kell. E célok elérése és teljesülése érdekében az állam oktatást segítı tevékenységnek három alapfeltételbıl szükséges kiindulni. Elıször abból, hogy a globális gazdaság kulcsterületein a termelési folyamatok és az elıállított termékek egyre komplexebbé és bonyolultabbá válnak, ennek következtében nı e tevékenységek komplexitása is. Másodszor abból, hogy a termelési folyamatban való részvételhez, különösen a „közvetlen tudástermeléshez” egyre növekvı színvonalú tudás, egyre fejlettebb készség, sok területen többoldalú szakképzettség szükséges. Harmadszor pedig azt kell figyelembe vennie, hogy a fogyasztó számára is egyre bonyolultabbá válik a kínált termékek minıségének és felhasználhatóságának megismerése annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ma is naponta a marketing- és reklámhatások ezrei érik. E feltételrendszernek olyan oktatási-képzési program felel meg, amely az általános képzettségő szakemberek mellett a komplex társadalmi-gazdasági rendszereket, folyamatokat kezelni képes specialistákat is képez, akik alkalmasak az információk használatára és továbbadására, bıvítésére, a növekvı kockázatok kezelésére – azaz megfelelnek a tudásalapú gazdaság és társadalom követelményeinek. Egyre inkább tekintettel kell lenni arra, hogy a ma külön-külön kezelt bizonyos szakmák (elektromosság, számítástechnika, elektronika, információs technika stb.) a jövıben „általános szakképzettséggé” integrálódnak, együttesen ugyan úgy elıfeltételét képezik bizonyos új szakmák elsajátításának, mint annak idején a négy számtani alapmővelet ismerete, alkalmazása. Mindezek alapján nyilvánvaló az összefüggés: minden ország eredményességének egyik záloga (eszköze) a gazdaság teljesítıképessége, következésképpen az ehhez hozzájáruló oktatás, képzés is. „A népesség számára az oktatási rendszer és az alkalmazási terep, a gazdaság biztosítja a megfelelı tudás megszerzését. Az oktatás lényegében megszü-

62

letésétıl kezdve a tudás, a társadalmi tudás, a tudás társadalma érdekében mőködik.” [Krisztián, B. (2006)] Az eddig leírtak nem az állam kizárólagos szerepét bizonyítják a képzésben és az oktatásban, a tágabb értelmő nevelésben, hanem a társadalommal szembeni általános felelısségét húzzák alá e tevékenységek minıségéért, mindenki számára elérhetıvé tételéért, az emberi tıke minıségi javításáért. Mivel a humán tıke a gazdaság egyik alapvetı, egyre inkább meghatározó tényezıje, a tıketulajdonosoknak, a termelést közvetlenül szervezı, irányító menedzsmenteknek is természetesen megvan a maguk fontos szerepe, hozzájárulása e funkció ellátásához. Nyilvánvalóan közvetlenül kell vállalniuk az egészen speciális, a vállalkozásra, a szőkebb tevékenységre szabott képzést, továbbképzést – ezek minden terhével együtt. Részletesen nem bocsátkozhatunk annak tárgyalásába, megválaszolására – bár a kérdést nagyon fontosnak tartjuk –, hogy a gazdasági szféra közvetlenül mennyiben és milyen formában vegyen részt az oktatásban, a képzésben, ezen alapvetı funkció végrehajtásában, terheinek viselésében, finanszírozásában, de az egyértelmő, hogy e tekintetben a vállalkozói szféra szerepkörét is „újra kell gondolni”, egészséges munkamegosztást kell kialakítani az állam és a gazdasági szféra között. Mindez természetesen nagyon szorosan kapcsolódik a bérek színvonalához, az ezeket terhelı járulékokhoz, a foglalkoztatás mennyiségi és minıségi mértékéhez, a közteherviseléshez stb. Különösen fontos a résztvevık közötti harmonikus és korrekt együttmőködés, az ehhez szükséges feltételek biztosítása. Az oktatás-képzés szorosan kapcsolódik a tudástıke minıségéhez, fejlesztéséhez, amely növekvı állami szerepvállalást feltételez a tudástıke fejlesztésében. Köztudott, hogy Magyarországon az elmúlt 10-15 évben a felsıoktatás minden eddigit meghaladó expanziója zajlott le, amelynek következtében jelentısen megnıtt a hallgatók, illetve a kibocsátott felsıfokú képzettségőek száma. A felsıfokú oktatás az ezredfordulóra szerkezetileg is jelentısen átalakult. Lezajlott egy szervezeti integráció, módosult a hallgatók tagozatok, szakok szerinti összetétele. A nappali képzés mellett egyre nagyobb teret nyert a távoktatás és a levelezı tagozatos oktatás, illetve az egyetemi, fıiskolai képzések mellett a szakirányú továbbképzés (posztgraduális), a doktori és a mesterképzés. A tudásgazdagság követelményeként elterjedı egész életen át tartó tanulás széles bázisra történı kiterjesztése jelentıs anyagi plusz források bevonását igényli az oktatásba. Ennek megfelelıen az állami költségvetés oktatási kiadásai az ezredfordulót követı években rendszeresen

63

növekedtek, s 2003-ban a felhalmozási kiadásokkal együtt több mint 1,1 milliárd forintot tettek ki, nominális értékben 15 százalékkal többet, mint egy évvel korábban, reálértéken pedig mintegy 7-8 százalék a növekedés mértéke. Az összeg 73 százalékát a közoktatás – óvoda, alap- és középfokú oktatás –, 20 százalékát pedig a felsıoktatás használta fel. Az elmúlt évtizedben – az oktatási szintek közötti arányokban – a felsıoktatás részaránya kis mértékben ugyan, de emelkedett. Ez a változás mindenekelıtt a hallgatók számának a megháromszorozódásával magyarázható. [Roóz, J. (2006)] Az oktatási ráfordítások az országok többségében az államháztartás harmadik legnagyobb kiadási tételét alkotják a védelmi, illetve a szociális kiadásokat követıen. Kissé sarkosan és profánul fogalmazva tehát: nagy jelentıségő és sok pénzbe kerülı kérdésrıl van szó. Ezért is nem véletlen, hogy szinte mindenütt vitatják az állam szerepének lehetséges mértékét az oktatásban, keresik az oktatás finanszírozásának legcélravezetıbb módját és az oktatási, képzési rendszer hatásosabb mőködésének a lehetséges megoldásait (lásd 4. sz. függelék). Élı kérdések: mi legyen az állami és a magánszektor konkrét szerepe az oktatási funkciók ellátásában, finanszírozásában? Sokat vagy keveset költenek-e az oktatásra? Mi kapjon nagyobb szerepet az oktatásban: a hatékonyság vagy a méltányosság, az egyenlı esélyek biztosítása, illetıleg egyiket a másik „oltárán” kell-e, fel lehet-e áldozni, s ha igen, akkor milyen mértékben és arányokban? E dilemmák, viták hazánkban természetszerőleg sajátos jelleget kapnak országunk történelmi sajátosságaiból, hagyományaiból, valamint a gazdaság egyensúlyi helyzetébıl, az azt kísérı forráshiányból adódóan, de nem kevésbé a mai politikai elit megosztottságából következıen is. Az egész életen át tartó tanulás elıtérbe kerülése a rohamos technikai-technológiai fejlıdésbıl, az ehhez kapcsolódóan gyorsan változó gazdasági igényekbıl, a munkaerıpiac változásaiból, a szükségessé váló többszöri pályamódosításból eredeztethetı. Mindez elkerülhetetlenné teszi, hogy az iskolarendszerő oktatásban a nappali tagozat mellett jelentıs szerephez jussanak az ettıl eltérı képzési lehetıségek: elsısorban a levelezı tagozat, de egyre nagyobb mértékben hódít a távoktatás is. A hazai munkaerıpiac és a felsıoktatás kapcsolata szempontjából megállapítható, hogy az elmúlt másfél évtizedben az új technológiák megjelenésével a munkaerı-piaci kereslet szerkezetében jelentıs változások mentek végbe, aminek fontos következménye a munkahelyi kereslet (követelmények) elmozdulása a jobban képzettek, a magasabb iskolai végzettségőek irányába. Ennek megfelelıen a felsıfokú végzettséget igénylı munkahelyek és az ezeken fog64

lalkoztatottak száma nıtt, arányuk az összes foglalkoztatotton belül emelkedett. A felsıoktatás tartósan magas kibocsátása, valamint a munkahelyszerkezet átalakulásának megfigyelhetı lassulása következtében a felsıfokú végzettségő munkavállalók korábban igen jelentıs kereseti elınye, illetve a kereslet irántuk a kilencvenes évek végétıl határozottan csökkent és csökken. [Gidai, E. (2006)] A XX. század utolsó negyedétıl kezdıdıen, de fıleg az 1990-es évektıl a felsıoktatásban egymást váltják a „reformok” szerte a világban. A reformok jellemzıi, hogy a képzés nyitottabbá válik, diverzifikálódik és jelentısen bıvül.27 Az oktatási reformok nem járnak együtt az állami szerepvállalás megszüntetésével, hiszen az oktatás minden szinten a közjó kifejezıje, ebbıl adódóan az államnak jelentıs szerepe van és marad a jövıben is az oktatási rendszer mőködtetésében. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy az egyre terebélyesedı és ráfordításigényesebbé váló képzés minden gondjával az államra hárul. Ehhez – mint ahogyan már utaltunk rá – hozzá kell járulniuk a szolgáltatást igénybevevıknek, azaz a hallgatóknak (tandíj, költségtérítés stb.) és a felhasználóknak (a munkaerıpiac keresleti oldalának szereplıi: vállalatok, intézmények, különféle szervezetek), a kutatásokat, a tanácsadást, a különbözı szolgáltatásokat igénybevevıknek egyaránt. Ebbıl is következik, hogy az oktatási rendszernek egyetemlegesen átláthatónak és elszámoltathatónak kell lennie, ami a képzés mennyisége és minısége, a finanszírozás forrásai, formái, a ráfordítások és az eredmények, a teljesítmények, a ráfordítás-hatásosság számbavételét, mérését, mérlegelését egyaránt szükségszerően igényli. A fenti tendenciák valamilyen fejlettségi szinten megtalálhatók a magyar felsıoktatás rendszerében, annak mai állapotában is, amely szintén turbulens környezetben létezik és mőködik. Az 1990-es évek kezdetétıl az „ismétlıdı” reformok, a társadalmi-gazdasági környezet gyökeres átalakulása, a törvényi szabályozás megváltozása, a gazdasági és jogi feltételrendszer átalakulása már eddig is jelentısen módosította a magyar felsıoktatás szerkezetét, amely ma abban a felemás helyzetben van, hogy míg egyik oldalról eltőnni látszanak azon akadályok, amelyek az európai felsıoktatási rendszerhez való csatlakozást ez ideig gátolták, addig a másik oldalról néhány évig egy erıteljes expanzió, s ezt követıen, hozzávetıleg 2006-tól egy

27

Az Állami Számvevıszék Fejlesztési és Módszertani Intézete 2004 decemberében átfogó tanulmányt jelentetett meg e témában „A felsıoktatás átalakulása, a finanszírozás korszerősítése” címmel. Az ebben kifejtetteket itt természetesen nem ismételjük meg, azokat ismertnek tekintjük, a mondanivalónkat a kötet tartalmára is alapozzuk. Azt, hogy a témát ismételten itt is felvetjük és néhány kérdésben kifejtjük álláspontunkat, két szempont magyarázza. Egyfelıl az, hogy a tudásalapú gazdaság, társadalom kérdéskörének a tudástermelés közvetlen eleme, másfelıl az, hogy az oktatási rendszer, ezen belül a felsıoktatás rendszere is állandó változáson, fejlıdésen megy keresztül, ami a problémák újszerő közelítését és megvilágítását teszi szükségessé.

65

kényszerő degresszió indulása érzékelhetı a magyar felsıoktatásban. Ezzel kapcsolatban azt kell hangsúlyozni, hogy bár az oktatási rendszer korántsem statikus, hanem rendszeresen fejlıdnie kell, ennek azonban jelentıs mértékben szerves fejlıdésnek kell lennie, ami alapvetıen egy célirányos állami oktatáspolitikán alapulhat. A felsorolt jelenségek, az ismert tények azt tanúsítják, hogy az 1990. óta megtett „reformlépések” ezzel a követelménnyel nem kellıen számoltak. 2.1.5. Szociális kohézió, közszolgáltatások és egészségügy A fejlett országokra általánosan jellemzı a népesség elöregedése, aminek kihívásai erısítik azt a felismerést, hogy a hagyományosnál ambiciózusabb, szélesebb körő szociálpolitikára van szükség. Jól tükrözte a helyzetet az OECD-országok szociálpolitikáért felelıs minisztereinek 2004. évi tanácskozása, ahol a szociálpolitika számára három alapvetı célt jelöltek ki:


A gyermekek számára az életük elején megadni a lehetı legjobb indulási esélyt a különféle állami támogatásokon – így a gyermekgondozási segélyen, a szülık foglalkoztatásának elısegítésén stb. – keresztül.




A pályakezdık elhelyezkedésének elısegítése a „welfare in work” program javítása, a szociális programok hatékonyságának növelése stb. révén.




Az idısek jólétének védelme oly módon, hogy tegyék lehetıvé számukra a gazdasági és társadalmi életben való részvételt, aktivitásuk fenntartását. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy a költségvetésbıl finanszírozott limitált összegő nyugdíjakat szükségszerően magánforrásoknak – munkabérnek – kell kiegészíteni.

Az állam egészségügyi szolgáltatását – mint közjószágot –az állampolgárok, a társadalom és a gazdaság számára egyrészt a jó egészség fontossága indokolja. Másrészt az is szükséges, mi több rendkívül fontos, hogy ezt a szolgáltatást hatásosan hasznosítsák, ami a közkiadásokban elfoglalt nagy súlyából is fakad. Tekintettel arra is, hogy az egészségügyi közszolgáltatásokban nagy különbségek léteznek az egyes országok között, kiemelt fontosságú állami tevékenység a szolgáltatások terjedelmének és minıségének felzárkóztatása a jobb teljesítménymutatókat elért országok színvonalához. A következı 4. sz. táblázat a jóléti funkciókra fordított állami kiadásokat mutatja be az EU-ra és egyes tagországokra vonatkozóan. A táblázat adatai arról tanúskodnak, hogy a közszolgáltatások, közjavak körében – ha csökkenı mértékben is – változatlanul fennáll az az igény, mi több kényszer, hogy az állam gondoskodjon az ezek iránti szükségletek kielégítésérıl, jóllehet 66

erısödik az a tendencia, hogy e szolgáltatásokat az állam helyett – kiszervezés, PPPprogramok stb. formájában – a magánszféra állítsa elı és nyújtsa. A közszolgáltatások „privatizációjának” eddigi tapasztalatai vegyesek, ami szintén arról tanúskodik, hogy a közszolgáltatások nagy részének „közszolgáltatásnak” kell maradnia 4. sz. táblázat Jóléti kiadások a GDP százalékában ebbıl Jóléti Oktatás

Egészségügy

Lakás

Kultúra

Szociális védelem (Tb és jóléti)

32,8 32,7 32,8 32,8 32,5 32,3

5,3 5,2 5,3 5,4 5,3 5,2

6,4 6,5 6,6 6,4 6,4 6,5

1,0 1,0 1,0 1,0 1,0 1,0

1,0 1,0 1,1 1,0 1,0 1,0

19,1 19,0 18,8 19,0 18,8 18,6

32,9 30,6 39,1 31,9 25,1 25,7 27,3 29,9 22,3 31,5

4,0 6,1 6,1 7,1 4,3 2,3 4,9 6,0 4,0 6,4

6,2 7,1 7,4 7,2 5,6 4,8 7,2 4,7 5,0 6,2

0,9 1,0 1,8 0,6 0,9 0,4 1,2 1,2 0,8 0,6

0,6 1,0 1,5 1,0 1,5 0,3 1,3 1,1 0,9 1,2

21,2 15,4 22,3 16,0 12,8 17,9 12,7 16,9 11,6 17,1

30,2 29,5 30,7 31,7

6,2 5,5 5,8 5,8

5,6 5,4 5,5 5,5

0,7 0,8 0,9 1,1

1,7 1,6 1,6 1,6

16,0 16,2 16,9 17,7

funkciók összesen EU 15

2003 2004 2005 EU 25 2003 2004 2005 Egyes országok 2006 Németország Egyesült Királyság Franciaország Portugália Spanyolország Görögország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Magyarország 2003 2004 2005 2006 Forrás: Eurostat adatbázis.

A XXI. század globális kihívásaira csak az az egészségesen mőködı állam (ország) tud megfelelı (versenyképes) választ adni, amelyben a mőködést jelentı valamennyi rész, a gazdasági és társadalmi szerkezet valamennyi eleme kiegyensúlyozottan fejlıdik és kölcsönhatásaik kiegyensúlyozottak, ezért biztonságot nyújtanak. Ennek az egészséges mőködésnek a szélesebb felfogása foglalja magában azokat a területeket – így a megfelelı születésszámot, népszaporulatot, az ország egészséges korösszetételét (korfáját), az aktív és nem aktív állampolgárok elfogadható arányát, a munkaerıpiac kiegyensúlyozottságát stb. –, amelyeket a szaknyelv szerint népmozgalmi statisztikáknak nevez. Közismert, hogy e tekintetben mekkora

67

„szakadékok” léteznek még ma is szerte a világban annak ellenére, hogy az államok (kormányzatok) nagyon jelentıs erıfeszítéseket tesznek ezek „betemetése” érdekében. 2.1.6. A globális együttmőködés erısítése A globalizáció a nemzetállamok számára lényegében külsı, objektíve adott feltételként jelenik meg, amelynek alakulását kevésbé vagy szinte egyáltalán nem befolyásolhatják annak ellenére, hogy e folyamat jelentısen hat – mint már szóltunk róla – minden ország mozgásterére, lehetıségeire, társadalmi viszonyaira. E mögött a tıkés gazdaság objektív önfejlıdése húzódik meg, ami önmagában „állam-, kormányfüggetlen”. Ezzel szemben és ezért inkább kell alkalmazkodniuk az államoknak, s helyben „együttmőködniük” a folyamattal, amennyiben a globális versenyhelyzetnek és a növekvı hatékonyságnak a pozitív hatásait törekszenek kihasználni. Századunkban ez a funkció azért tekinthetı az állam egyik új funkciójának, mert a globalizáció közepette az országokat, államokat, de az integrációkat is alkalmassá kell tenni arra, hogy egyrészt képesek legyenek kihasználni az ebbıl származó elınyöket, másrészt pedig arra, hogy ellensúlyozni tudják a globalizációhoz történı szükségszerő strukturális alkalmazkodás közvetlen és közvetett terheit, illetve képesek legyenek kivédeni káros hatásait. Ebbe a körbe tartozik mindenekelıtt az állami szerveknek – a már fentebb említett energiakihíváson túlmenıen – a kereskedelemmel összefüggı strukturális alkalmazkodást segítı és a szolgáltató szektor teljesítményét növelı tevékenysége. Az elıbbivel kapcsolatban a kormányzati cselekvéseknek mindenekelıtt arra kell irányulniuk, hogyan lehet a leghatékonyabb módon megvalósítani a munka és tıke újra-allokálását úgy, hogy az átstrukturálás a legkisebb költséggel, illetve minél nagyobb haszonnal járjon az egyének, a közösségek, a régiók, országok és integrációk számára. E feladat megoldása szükségessé teszi, hogy az országok (államok) gyors, rugalmas döntéshozatali mechanizmusokat hozzanak létre, továbbá, hogy széleskörő struktúrális reformokkal is segítsék a különféle alkalmazkodási politikák közötti összhang kialakítását. Fontos prioritás az üzleti szektor és a munkavállalói kör, valamint a civil társadalom közötti kölcsönös bizalom kialakulásának elısegítése is egy minden tekintetben harmóniára törekevı együttmőködés kialakítása végett. Mindez ismételten ráirányítja a figyelmet a nemzetállami ténykedés nemzetközi összehangolásának a fontosságára. A szolgáltatói szektor globális alkalmazkodó képességének növelése szintén kulcskérdés, hiszen részaránya a foglalkoztatásban és a GDP-ben az OECD-országok együttesében már

68

meghaladja a 70 százalékot. Ugyanakkor a világ legtöbb országában 60 százalék felett van, azaz a cél elérése annál is fontosabb, hiszen a szolgáltatások elıállítása, nyújtása megköveteli a „helyben-levıséget”, azaz a tıkék adott „terepre-vonulását”. E szektor számára a kedvezı üzleti környezet kialakítása olyan állami cselekvéseket tesz szükségessé, mint az országok belsı szolgáltatási piacainak megnyitása (liberalizálás), a külföldi tıke beáramlását gátló akadályok lebontása, a nemzetközi szolgáltatási piacok átjárhatóvá tétele, egységes szabályozása, a külsı munkaerı foglalkoztatását korlátozó feltételek enyhítése, majd megszüntetése, az elektronikus üzletkötések iránti bizalom erısítése stb. A nemzetközi (globális) funkció kiteljesítéséhez hozzátartoznak a nemzetközi bizalom építésének olyan vonatkozása is, mint az IMF és a Világbank valós, célszerő pénzügyi stabilizációs kezdeményezéseinek kormányzati támogatása; a pénzügyi szolgáltatások globális szabályozási normáinak adaptálása [OECD, BIS (Nemzetközi Fizetések Bankja)] – összefoglalóan: az átfogó pénzügyi ellenırzés intézményesítése, hatásosabbá tétele (lásd napjaink eseményeit). Ezen állami funkció esetében indokolt megkülönböztetni a koordináció két típusát, amelyek végeredménye ugyanaz, de más típusú állami lépéseket feltételeznek. Ezek:


a nemzetközileg elfogadott szabályok követése (az EU jog adaptálása – jellemzıen kötelezıen);




a nemzetközi tendenciák önérdekbıl történı követése, az úgynevezett „nyitott koordináció”.

A biztonság és a törvényesség garantálásának területén az eddiginél intenzívebben indokolt bekapcsolódni abba az erısödı világmérető összefogásba, ami a kábítószer- és a fegyverkereskedelem, a pénzmosás, a korrupció, az adóelkerülés, csalás és a bőnözés egyéb formái ellen létrejött, illetve van kialakulóban, a legutóbbi események hatására – talán – erısödıben. Ez még akkor is elkerülhetetlennek látszik, ha sok áldozattal és esetenként a szuverén jogok megsértésével, feladásával jár. „A globalizálódó világ meghatározó jellemzıje, hogy erıteljes az egyes országok legkülönfélébb szempontok – köztük a pénzügyi ellenırzés hatékonysága – szerinti rangsorolása. Ezek eredménye aztán valamiféle informális, komplex ország-minısítésben – helyenként elıremutató bizalmi indexben –, a globális ellenırzés egyfajta térnyerésében ölt testet, ami azután a politikai és üzleti döntések tényezıinek sorába illeszkedve visszahat a tıkevonzó képességre,

69

s végül egy-egy ország érdekérvényesítési lehetıségeit is meghatározza, sıt mintegy megpecsételi annak felzárkózását vagy leszakadását. Ezeknek az információknak a sorában – mint ezt bizonyítja a pénzügyi ellenırzési (számvevıszéki) jelentéseket tartalmazó internetes oldalak látogatottsága – elıkelı helyet foglalnak el azok a dokumentumok, amelyek ellenırzési szemszögbıl komplexen mutatnak be egy-egy államháztartási területet vagy az általa finanszírozott szolgáltatás teljesítményét.” [Kovács, Á. (2003)] Az idézett gondolatok önmagukban is jelzik, hogy az ezredforduló után a pénzügyi ellenırzési rendszer egyre fontosabb szerepet tölt be a globális környezetéhez való alkalmazkodásban. A nemzetállamok szerepének csökkenésével, a globalizáció és a regionalizáció során a szupranacionális szintő szabályozási funkcióban és a világmérető kormányzás megteremtésében a pénzügyi ellenırzésnek kulcsszerepe van, illetve lesz. A pénzügyi ellenırzés új − nemzetállamok feletti hatalmi ág − jellegét erısíti az a tény, hogy az ellenırzési tevékenységet − annak minden szakmai területét – szigorúan vett standardok, olyan önkéntesen követett elıírások és normák szabályozzák, amelyek nem öltenek jogi elıírási formát. Így e szabályok tartalmára a nemzetállamoknak meglehetısen szerény befolyásuk van, de a tényleges szuverenitás nem ezek elvetésében fogható meg. Ez utóbbi esetben ugyanis az adott nemzetállam automatikusan kizárja magát a nemzetközi pénzügyi ellenırzési rendszerbıl, ami nagyban nehezíti az ez irányú érdekeinek külsı érvényesítését. A pénzügyi ellenırzés a pénzrendszer, a pénzügyi piacok globálissá válása mellett a jelentıs erıforrásokat használó közszektor biztonságos, transzparens és eredményes mőködésében is kulcsszerepet játszik. Mindamellett világossá vált, hogy az állami szervezeteknek és a magánszféra szereplıinek újfajta kapcsolatot kell (lenne célszerő) kialakítaniuk egymással, hogy a fejlıdést, a gazdasági növekedést elısegítı tevékenységek során elıre tudjanak lépni. A korábban egymástól elkülönült szektorok a helyi és a térségi fejlesztési kérdésekben minden bizonnyal képesek lesznek együttmőködni, s ezeken a szinteken a partnerkapcsolatok sokkal integráltabb együttmőködési formát jelentenek. A globalizáció létezı és várható kedvezıtlen hatásai többirányú intézkedést feltételeznek. Egyfelıl bıvíteni és hatásosabbá kell tenni a köz- és a magánszféra együttmőködését. Másfelıl a közszférának minden lehetséges módon és minden tekintetben javítani kell mőködését, fokozni kell hatásosságát. Harmadrészt a nemzetállamoknak eredményesebben kell elısegíteni a civil társadalom érdekcsoportonkénti (nem politikai, világnézeti alapú stb.) önszervezıdését, a társadalmi nyitottság, a nyilvánosság javítását, nagyobb szerepét. Végül elengedhetet-

70

len bizonyos állami funkciók világméretekben egységes gyakorlása, az elırelépés a nemzetállamok világkormánya, átfogó integrációs politikák kialakítása irányába. Az egyes (új) állami funkciók vázlatos bemutatása érzékelteti a XXI. századi állam funkciómodelljét, s egyben kiindulópontot képezhet egy egységes, optimális állammodell felvázolásához. Ezzel kapcsolatban – az eddigiekbıl adódóan – három megállapítás tehetı.


A XXI. század nemzetállamának meg kell újulnia abban az értelemben, hogy tevékenysége minden elemét az egységes egész harmonikus részeként kezeli, rendszeres párbeszédben áll polgáraival és civil szervezeteivel, a gazdaság minden szereplıjével, s nem csak azokat alakítja, változtatja, teszi folyamatosan versenyképessé, hanem saját magát is. Az ilyen állam lesz képes választ adni a XXI. század globális kihívásaira.




A tudásalapú társadalom kiépítésében az állam célja a globális nyitottság elérése, fenntartása, ezt megalapozandó olyan szabályozás megvalósítása, amelynek segítségével a fenntarthatóság a társadalmi, a gazdasági, de a természeti feltételeket illetıen is biztosítható.


Végül egyre erısödik a nemzetállamok feletti kormányzás szükségessége. Az elızıekben jellemzett nemzetállamnak képesnek kell lennie arra, hogy ebbe a folyamatba harmonikusan illeszkedjék, a nemzeti érdekeket képviselje és optimálisan érvényesítse, de tekintettel az átfogó, az emberiség egészének érdekeire. Mindezekbıl adódik a kérdés, hogy az állam szervezetei maguk is miképpen lesznek képesek alkalmazkodni az új viszonyokhoz, lépést tartani a változásokkal, napról-napra megfelelni az újabb és újabb elvárásoknak, feladatoknak. Ezért a következı részben a hatékony közigazgatás néhány aspektusát elemezzük.

2.2. Hatékony közigazgatás a tudásalapú gazdaságban

A tudásalapú gazdaságnak a vállalatok versenyképességére, mőködésére gyakorolt hatását a különbözı tudományágak már alaposan elemezték. Általános következtetésük az, hogy a vállalatok mőködtetésében alapvetı változtatásokra van szükség, mivel napjainkban a hatékonyan menedzselt tudás lett a legfontosabb versenyképességi tényezı. A tudásszervezetként

71

mőködı vállalat legfıbb jellemzıi a következıképpen határozhatók meg [Kocsis, É. – Szabó, K. (2000)]:


a vállalat versenyképességének meghatározó erıforrása a tudástıke;




motivációs rendszere az önállóságra és az erıs elkötelezettségre épít;




a szervezeti tanulás „dupla hurkú”, azaz nem egyszerően minták átvételére, hanem új megoldások keresésére irányul;




a vállalati kultúra középpontjában olyan értékek állnak, mint a kreativitás, az önálló problémafeltárás és -megoldás, a permanens alkalmazkodás;




a tanulás magtevékenység, amely a vállalaton belül intézményesül.

A vállalatok versenyképességéhez nélkülözhetetlen információk elérésének új lehetıségei elavulttá tették a hierarchikus felépítéső nagyvállalatokat. A korszerő nagyvállalatok már az 1980-as évektıl kezdve molekuláris egységekre bomlottak, majd hálózatokba rendezıdtek. Az elmúlt évtizedekben – jelentıs részben a külsı információk és a tudás könnyebb elérhetısége következtében – a gazdaság a modern információs technika és technológia rugalmasságát kihasználó nyitott hálózatokba szervezıdött. De mi történt az állammal, a gazdaság e fontos szereplıjével, a társadalmi integráció és integritás hordozójával? Korunkban az államnak már nem egyszerően gazdasági egységeket, hanem együttmőködı rendszereket kell szabályoznia. Ráadásul az állam maga is része e hálózatoknak. Különösen így van ez az innováció esetében. A szakirodalom már az 1990-es évek eleje óta használja a nemzeti innovációs rendszer fogalmát annak hangsúlyozására, hogy az innováció csak vállalatok, egyetemek és egyéb K+F intézmények közötti akadálymentes tudásáramlás, együttmőködés révén bontakozik (bontakozhat) ki, s ezen belül a K+F intézmények és a vállalati szektor együttmőködése nagyon fontos kapocs. Az OECD széleskörő nemzetközi tapasztalatokat átfogó elemzése és számos külföldi publikáció mellett több magyar tanulmány [Kerékgyártó Gy. (2001), Borsi B. (2004), Rechnitzer J. (2004), Tamás P. (2004), Papanek G. – Perényi Á. (2006)] is rámutatott arra, hogy az innovációs lánc állami szabályozásának, illetve a láncban résztvevı állami intézményeknek igen jelentıs szerepük van az innovációs folyamat gyorsításában vagy blokkolásában. A vállalatok esetében tehát a tudásalapú gazdaságban a hagyományos vállalati modelltıl lényegesen eltérı, új modellre van szükség. A modellváltás alapja a vállalat tudáshoz való viszonyának alapvetı megváltozása, a vállalat valódi tudásszervezetté fejlıdése. Ezzel párhuzamosan a tudáshálózat részét képezı közigazgatási szervek is pusztán akkor képesek a tudásgazdaság létrehozá72

sához eredményesen hozzájárulni, ha megváltozik a tudáshoz való viszonyuk, azaz valódi tudásszervezetként mőködnek. Ezért a továbbiakban azt vizsgájuk meg, hogyan válhatnak a közigazgatási szervezetek valódi tudásszervezetté. 2.2.1. A közigazgatási szervezetek mint tudásszervezetek Egy szervezetet akkor nevezünk tudásszervezetnek, ha legtöbb dolgozója magasan képzett szakember, akiknek a munkájuk nagyrészt abból áll, hogy az információt tudássá változtatják. A tudásszervezetek olyan úgynevezett tudástermékeket állítanak elı, amelyeknek értékét nem az elıállításokhoz felhasznált anyag, munka, hanem a bennük megtestesülı tudás adja. Tudásszervezetek például a szoftvergyártó cégek, a reklámügynökségek, a lapkiadók, a kutató intézetek. Mi a helyzet a közigazgatással? A közigazgatás a nemzetgazdaság egyik leginkább tudásintenzív ágazata. A központi közszolgálati nyilvántartás (KÖZIGTAD) 2006. szeptember 1-jei adatbázisa szerint például Magyarországon a köztisztviselık 54 százaléka egyetemet vagy fıiskolát végzett. A diplomások magas aránya még inkább jellemzı a központi közigazgatásra, ahol napjainkban a köztisztviselık több mint 70 százaléka diplomával rendelkezik. Nem vitathatóan a közigazgatási szervezetek tudástermékeket állítanak elı, hiszen egy jogszabály, egy határozat értékét nem az a papír adja, amire azokat rányomtatták, hanem a jogszabály, a határozat elkészítéséhez szükséges tudás. E szervezetek tehát megfelelnek a tudásszervezetek formális követelményeinek. Számos tanulmány foglalkozott azzal a kérdéssel, mely tényezık tesznek a (formális) tudásszervezetek közül egyeseket kiemelkedıen sikeressé. Ennek számos külsı jegyét találták meg. A legátfogóbb válasz mégis az volt, hogy a legsikeresebb szervezetek a tudást, mint vagyont menedzselték. Ennek alapján azt állíthatjuk, hogy egy formális tudásszervezet akkor tekinthetı valódi tudásszervezetnek, ha a tudást mint vagyont képes a szervezet céljai elérésének szolgálatába állítani. De mi is az a tudásvagyon? Erre a kérdésre Karl-Erik Sveibynek, a tudásmenedzsment egyik legismertebb gurujának könyvében [Sveiby, K-E. (2001)] találhatunk választ. A tudásvagyont Sveiby a vállalatok immateriális vagyonaként definiálja. Abból indul ki, hogy számos cég tızsdei értéke jóval nagyobb annál, mint amennyi a nyilvántartott eszközeinek, vagyis a materiális vagyonának az értéke. A két érték különbözete az immateriális vagyon. A tızsdei érték és a materiális vagyon különbözetének vállalatonkénti vizsgálata azt mutatja, hogy a hagyományos termelıvállalatoknál a kettı különbözete általában kicsi, míg a nagyará73

nyú K+F tevékenységet folytató, a szoftvergyártó, a tanácsadó vállalkozásoknál a különbözet nagy. Eszerint a puszta statisztikai elemzés is azt mutatja, hogy az immateriális vagyon és a szervezetben felhalmozott tudás között szoros kapcsolat áll fenn. Sveiby az immateriális vagyon három csoportját különbözteti meg:


a vállalat külsı szerkezetét, amit ügyféltıkének hív,




a vállalat alkalmazottainak kompetenciáit, amit humántıkének nevez,




a vállalat belsı szerkezetét, amit strukturális tıkeként említ.

Immateriális vagyonnal nemcsak a vállalatok, hanem a közigazgatási szervezetek is rendelkezhetnek. Az immateriális vagyon mérése azonban e szervezeteknél nehezebb, hiszen a tızsde nem jelzi nyilvántartott eszközeik értékének és tényleges értéküknek a különbözıségét. Ennek ellenére a tudásvagyonról, s az azt alkotó három csoportról kidolgozott elmélet lehetıvé teszi annak elemzését, hogy a közigazgatási szervezetek vagyonként kezelik-e a rendelkezésükre álló tudást. A továbbiakban ennek egyetlen elemét emeljük ki, azt, hogy a közigazgatási szervezetek tudástıkéjüket miképpen lennének képesek jobban mozgósítani új tudás (innovatív megoldások, új kezdeményezések) teremtésének és hasznosításának elısegítésére, s ezen keresztül elısegíteni a tudásgazdaság fejlıdését. A tudásvagyon három csoportja közül a közigazgatási szervezetek strukturális tıkéjére hívnánk fel a figyelmet – nem vitatva természetesen a másik két csoport jelentıségét sem –, mivel megítélésünk szerint a közigazgatás elsısorban belsı mőködési rendjének szükséges megújulása esetén lesz képes a gazdaság egészének megújulásához eredményesen hozzájárulni.

2.2.1.1. A közigazgatási szervezetek külsı kapcsolatrendszere mint tudásvagyon A valódi tudásszervezetek külsı kapcsolatrendszerüket is igyekeznek új (innovatív) tudás létrehozására felhasználni. Ezért érdemes áttekinteni az új tudás létrehozásának folyamatát. Dorothy Leonard-Barton a japán vállalatok tudásteremtési gyakorlatát vizsgáló tanulmányában így összegzi tapasztalatait: „az innováció a gondolkodási sémák közötti határterületeken jön létre, nem pedig egyetlen tudás és szakértelem provinciális tartományán belül”. [LeonardBarton, D. (1995)] Nonaka és Takeuchi könyvükben [Nonaka, I. – Takeuchi, H. (1995)] leszögezik, hogy a tudásteremtés egyik szükséges feltétele az eltérı tudással és tapasztalattal rendelkezı emberek összekapcsolása, azaz a gyakorlati tudásteremtésre is igaz a kibernetikából ismert „megkövetelt változatosság törvénye”. Eszerint az egyének közötti különbségek óvják meg a csoportot attól, hogy a problémákra rutinmegoldásokat adjon. Mindebbıl követ-

74

kezik, hogy új tudás létrehozásának akkor a legnagyobb a valószínősége, ha egymástól viszonylag különbözı szakemberek, illetve szervezetek szorosan együttmőködnek egymással. Mind az innováció, mind a tudásmenedzsment irodalma arra hívja fel a figyelmet, hogy az új tudás teremtésében meghatározó a szolgáltató és az ügyfél kapcsolata, vagyis azok a sikeres tudásszervezetek, amelyek innovációs tevékenységüket ügyfeleik konkrét igényeinek kielégítésére koncentrálják. Az utóbbi megfogalmazás igaz a közigazgatási szervezetekre is, hiszen a tudásteremtés hálózatának része az állam is. A bonyolult problémák esetében azonban többrıl van szó, mint szabályozó és szabályozott alá-fölérendeltségi viszonyáról. E problémák megoldásakor ugyanis maga az ügyfél is része a megoldásnak. Nincs ez másképpen társadalmi méretekben sem. Az elmúlt évtizedekben a lakosság egészségügyi állapotának javulásában például nem azok az országok érték el a leglátványosabb eredményeket, amelyek jelentısen növelték a gyógyító egészségügyre fordított kiadásaikat, hanem azok, amelyek mozgósító erejő népegészségügyi (betegségmegelızı) programokat valósítottak meg. De kik az ügyfelei a közigazgatási szervezeteknek? A népegészségügyi program arra is jó példa, hogy a közigazgatási szervezeteknek az ügyfél fogalmát rendkívül tágan kell értelmezniük. Az igazán eredményes népegészségügyi programok ugyanis nemcsak az egészségügyi intézményeket, dolgozókat és a veszélyeztetett lakossági csoportokat szólítják meg, hanem a társadalom és a gazdaság szinte minden szereplıjét, köztük a munkáltatókat, a termelıszolgáltató vállalatokat is. A közigazgatási szervezetek és az ügyfelek együttmőködése egyáltalán nem azt jelenti, hogy „a tőzoltókra bízzák a tőzoltó-zenekarra vonatkozó szabályok megalkotását”. Éppen ellenkezıleg, a legnagyobb kihívás az, hogyan lehet olyan szabályokat kialakítani, amelyek a szabályozottak érdekeit is szolgálják, de nem sértik a tágabb környezet érdekeit és nem jelentenek jövıbeni kockázatot sem. A közigazgatási szervezetek számára ezért mindenki ügyfél, akit egy adott döntés közvetlenül vagy közvetetten érint, ideértve a jövıbeni érintettséget is. Mi az a tudás, amit a közigazgatási szervezet kizárólagosan vagy elsısorban az ügyfeleitıl (azok szakmai és érdekképviseleteitıl) szerezhet meg? Ez a következıben összegezhetı:


a probléma pontos ismerete,




a bevezetett intézkedések eredményességére vonatkozó információk,




olyan speciális ismeret, amivel csak az ügyfelek rendelkeznek.

75

A közigazgatási szervezeteknek az ügyfeleikkel olyan kapcsolatot kell kialakítaniuk, hogy az alkalmas legyen új tudás létrehozására. Ez az együttmőködés a kulcstényezıje annak, hogy egy ország közigazgatási szervezetei innovatívan hozzá tudjanak járulni országuk versenyképesebbé tételéhez. A külsı kapcsolatok és az együttmőködés fontosságának felismerése vezetett el a közigazgatás-tudományban is egy új irányzat kialakulásához. Ez az irányzat azt vizsgálja, hogy a közigazgatási szervezetek miként vállalhatnak vezetı szerepet (leadership-et) a szervezetközi, ágazatközi problémák megoldásában, fejlesztési programok megvalósításában. Az eredmények témánk szempontjából is nagyon jelentısek. Ezek közül kettıt mindenképpen célszerő kiemelni:


a szakpolitika-alkotás folyamatát is át kell alakítani, s annak minden szakaszába be kell vonni az érintetteket;




a közigazgatási szervezeteknek és dolgozóiknak új szerepeket, funkciókat kell elsajátítaniuk, s ehhez új képességekkel kell rendelkezniük.

2.2.1.2. A közigazgatási szervezetek humántıkéje A közigazgatási szervezetek humántıkéjét azok a dolgozói kompetenciák jelentik, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a közigazgatási szervezet valódi tudásszervezetként mőködjön. Hiba lenne leértékelni, figyelmen kívül hagyni azt a – jó értelemben vett – bürokratikus tudást, amely sok évtizedes közhivatali munka során fejlıdik ki. Következésképpen a közigazgatási szervezetekben is van létjogosultsága a közigazgatási tudáson alapuló köztisztviselıi életpályának. Az a közigazgatási szervezetek elıtt álló kihívás, miszerint a változáshoz szükséges kompetenciákat meg kell szerezni, de a stabilitáshoz szükséges tudást is meg kell ırizni, nem példa nélküli, számos más szervezet is ebben a helyzetben van. Erre a kettıs kihívásra hatékony választ adnak az úgynevezett kompetenciamodellek, amelyek a szervezet különbözı munkakör-családjai sikeres betöltéséhez szükséges kompetenciákat állapítják meg. Témánk szempontjából gyümölcsözınek látszik az a megközelítés, amely megkülönbözteti


a funkcionális,




az általános és




a kulcskompetenciákat. 76

Az 5. sz. táblázatban azt kíséreljük meg bemutatni, hogy a kompetenciák e három típusa hogyan kapcsolódik a közigazgatási szervezetek eredményes mőködéséhez. 5. sz. táblázat A kompetenciák és a szervezeti teljesítmény kapcsolata A kompetenciák meghatározásának alapja

Stratégiai értékek

A kompetenciák típusa

célok, Kulcskompetenciák

A kompetenciák hozzájárulása a szervezet sikeréhez

*

A kompetencia és a szervezeti tudás viszonya

Vezetı szerep, együttmő- Tudásteremtés ködı, nyitott szervezet

Közös, gyakori Általános kompe- Változásra kész, tanuló, Tudás megszerkövetelmények tenciák tudás-megosztó szervezet zése, megosztása Szakmai követel- Funkcionális mények kompetenciák

Megbízható szakmai telje- Szervezeti tudás sítmény megırzése

* Mohácsi G. (1999) 472. oldalán található ábrának a közigazgatási szervezetekre adaptált változata.

A táblázat segítséget nyújt egy olyan kiegyensúlyozott humánerıforrás-stratégia kialakításához, amely mindhárom típusú kompetencia megszerzésére kellı figyelmet fordít. Nyilvánvaló, hogy a jövıbeni eredményes mőködés szempontjából is rendkívül fontosak lesznek a funkcionális kompetenciák, például az, hogy a közigazgatási szervezetek dolgozói saját szakterületüket jól ismerjék, megbízhatóan végezzék munkájukat, el tudjanak igazodni a jog, a szabályozás, az igazgatás útvesztıiben. E kompetenciákkal a közigazgatási szervezetekbe belépı dolgozóknak már többé-kevésbé rendelkezniük kell, tehát egy már meglévı (vagy hagyományos képzéssel megszerezhetı) tudáshoz kötıdnek. A funkcionális kompetenciák mellett (sıt azok megszerzése érdekében) azonban felértékelıdnek az olyan általános kompetenciák, mint a tanulásra, a változásra való képesség, az együttmőködési képesség, a nyitottság stb. (Általánosan szükség lesz olyan ismeretekre is, mint a korszerő információskommunikációs technológia használata, idegennyelvtudás.) A jövıben e kompetenciák (ismeretek) nélkül a köztisztviselık nem tudnak majd hozzájárulni a közigazgatási szervezetek sikeres mőködéséhez. A felsorolásból látható, hogy ezek a kompetenciák az új tudás megszerzéséhez, illetve a tudás megosztásához kötıdnek. A közigazgatási szervezetek – mint valódi tudásszervezetek – számára a tudás teremtéséhez kötıdı kompetenciák jelentik majd a kulcskompetenciákat. Ahogy azt korábban kifejtettük, az új tudás létrehozásának akkor a legnagyobb a valószínősége, ha egymástól viszonylag kü-

77

lönbözı szakemberek, illetve szervezetek szorosan együttmőködnek egymással. Az új tudás létrehozásához nyilvánvalóan az újra való fogékonyságra, kreativitásra, átlátó képességre van szükség. Emellett azonban említenünk kell a leadership-hez tartozó kompetenciákat is, hiszen – mint azt korábban hangsúlyoztuk – az ügyfelekkel és más külsı szervezetekkel való igazi együttmőködés megkívánja, hogy a kapcsolat különbözı szakaszaiban a közigazgatási szervezetek dolgozói vezetı (kezdeményezı) szerepet töltsenek be. Végül, de nem utolsó sorban a kulcskompetenciák között kell említenünk azokat a kompetenciákat, amelyek lehetıvé teszik, hogy a dolgozó „otthonosan” mozogjon több területen is. Olyan köztisztviselık lesznek képesek egy-egy bonyolult helyzetre innovatív szabályozásokat (komplex megoldásokat) kidolgozni, akik rendelkeznek hivatalnoki és kutatói, vagy hivatalnoki és vállalkozói, vagy hivatalnoki és politikusi stb. kompetenciákkal. A fent leírtakból következik, hogy a közigazgatási szervezetek kiegyensúlyozott és eredményes mőködéséhez szükséges funkcionális, általános és kulcskompetenciák kifejlesztésére sem a zárt, sem a nyílt közszolgálati modell nem teremt optimális feltételeket. A zárt modell a kulcskompetenciák megszerzése és kifejlıdése ellen hat. A nyílt modell talán kedvezı bizonyos kulcskompetenciák megszerzése szempontjából, de gátolja számos funkcionális és általános kompetencia kialakulását. Levonhatjuk a tanulságot, miszerint a közigazgatási szervezetek tudásszervezetté válása érdekében a modern kor zárt közszolgálati rendszerét a tudásalapú gazdaságban egy új modellnek kell felváltania, amely – mint a szivacs – alkalmas a tudás felszívására és (enyhe nyomásra) a tudás kibocsátására is.28 A szivacsmodell annak a kettıs követelménynek a teljesülését szolgálja, miszerint a kormányzó szervezeteknek eredményes mőködésükhöz egyaránt szükségük van olyan tudásra és kompetenciákra, amelyek


az élethivatásszerő, stabil foglalkoztatás révén fejleszthetıek ki, illetve




elsısorban külsı munkaerı felvételével szerezhetık meg.

A tudás felszívására a szervezet két módon képes. Egyfelıl úgy, hogy meglévı dolgozói tudását, kompetenciáit fejleszti, s igyekszik megtartani e dolgozókat. Másfelıl úgy, hogy olyan új dolgozókat alkalmaz, akik rendelkeznek a szervezet sikeres mőködéséhez szükséges tudással, kompetenciákkal. Ez utóbbi lehetıségrıl a közigazgatási szervezetek sem mondhatnak le, hiszen a közigazgatási szervezetek számára szükséges sokféle tudás (tapasztalat, ismeret) nem

28

Ezt a modellt Pulay Gyula „szivacsmodellnek” nevezi. Lásd bıvebben Pulay Gy. (2006/b), (2008).

78

szerezhetı meg a közigazgatási munka során. Az ügyféltıke hasznosítása is elképzelhetetlen anélkül, hogy például az oktatással, az egészségüggyel vagy a távközléssel foglalkozó közigazgatási szervezetek ne alkalmazzanak fıállásban olyan szakembereket, akik korábban e területeken dolgoztak. A szivacsmodellben a szivacs szerkezetét az élethivatásszerő foglalkoztatás adja. Ez a szerkezet sem lehet merev, „elmeszesedett”. Ellenkezıleg, az élethivatásszerő foglalkoztatást össze kell kötni az egész életen át tartó tanulással. A szivacsmodell másik – az átjárhatóságot jelentı – kulcseleme a közigazgatási szervezetek megnyitása a közszféra más területeirıl, valamint a versenyszférából érkezık elıtt. Következésképpen a közigazgatási szervezetek humánerıforrás stratégiájának a következı két pilléren kell(ene) állnia:
az egész életen át tartó tanulás kereteinek megteremtésén a karrierrendszerben foglalkoztatott köztisztviselık részére,
a közigazgatási szervezetek és az általuk szabályozott szervezetek tudásvegyítését (tudásötvözését) elısegítı közszolgálati foglalkoztatási szabályok bevezetésén. 2.2.1.3. A közigazgatási szervezetek strukturális tıkéje A közigazgatási szervezetekben a tudás nem kézzel fogható termékbe, fizikailag érzékelhetı szolgáltatásba épül be, hanem vezetıi döntéseken keresztül hasznosul. A közigazgatási szervezetek alkalmazottai azon dolgoznak, hogy a hierarchia csúcsán lévık minél jobb döntéseket hozzanak. E szervezetekben a döntéselıkészítés kúpszerő eljárási rendje alakult ki, s a tipikus döntéselıkészítési folyamat – minden látszat ellenére – alulról felfelé halad. Például a kormányprogramban címszószerően beígért jogszabály elıkészítését az ügyben illetékes közigazgatási szervezet valamelyik beosztottja kezdi el. Tipikus esetben az elıkészítésbe valamennyi, a döntésben érintett, a hierarchia alsóbb szintjén lévı szervezet, szervezeti egység, vezetı, szakértı bekapcsolódik. E résztvevık saját szaktudásuk, tapasztalataik, illetve az általuk képviselt érdekek és értékek alapján egészítik ki vagy véleményezik a jogszabálytervezetet. A döntéselıkészítés különbözı szőrıkön megy keresztül, amelyek célja a szakmai pontosítás és az eltérı érdekek, olykor értékek egyeztetése és érvényesítése. Ezek a szőrık is a hierarchia egyes szintjeihez rendeltek, s implicit módon döntési fórumként mőködnek, feloldanak (szınyeg alá söpörnek) szakmai vitákat, kompromisszumokat kötnek az érdekvitákban, behatárolják a következı hierarchikus szinten eldöntendı kérdések körét. A döntéselıkészítésnek ez a módja szinte lehetetlenné teszi a legfıbb döntéshozó számára, hogy egye-

79

dül érdemi, megalapozott döntést hozzon a nagyhorderejő, innovatív megközelítést igénylı, súlyos társadalmi-gazdasági hatásokkal járó kérdésekben. A kúpszerő döntéselıkészítés további problémája, hogy a mozgósított tudás nagy része nem „kreatív tudásként”, hanem „ellenırzı tudásként” hasznosul, azaz a szakmai egyeztetésben résztvevık a döntési javaslatot elsısorban abból a szempontból vizsgálják, hogy az nem ellentétes-e szakmai ismereteikkel, de kevés energiát szentelnek a döntési javaslat gazdagítására, árnyaltabbá tételére. A felvázolt helyzet javítására több eszköz kínálkozik. Ezeket három csoportba sorolhatjuk:


Az elsı csoportba tartozó eszközök a közigazgatási szervezetek struktúrájának, mőködési módjának alapvetı megváltoztatása nélkül, technikai, technológiai kiigazításokkal próbálnak meg eredményt elérni. Ide sorolható a decentralizálás, a tudástárak, tudáshálózatok létrehozása, tudásgondozó közösségek kialakítása.




A második csoportba tartozó eszközök a menedzsment javítására irányulnak, s a klaszszikus bürokratikus eljárások helyett az üzleti szférában széles körben elterjedt és hatékonynak bizonyult menedzsment módszereket próbálják a közigazgatásba átültetni. Ezt a törekvést összefoglaló néven New Public Management-nek, magyarul új közintézményi menedzsmentnek nevezi a szakirodalom, aminek számos eszköze – például a projekt-, a minıség-, a kompetencia-menedzsment – segítheti a tudás jobb hasznosítását is.




Megítélésünk szerint létezik az eszközöknek egy harmadik csoportja is. Ez nem egyszerően eddig nem használt technikák átvételét tőzi ki célul, hanem stratégiai szemlélettel, jövıkép megfogalmazásával és értékek kinyilvánításával próbálja meg kimozdítani a közigazgatási döntéshozatalt a megszokott kerékvágásból.

Az eszközök e három csoportja nem zárja ki egymást, ellenkezıleg, ezek inkább egymásra épülnek. E tanulmány keretei között azonban csak a harmadik eszközcsoporttal foglalkozunk bıvebben, mivel az elsı két eszközcsoportot a szakirodalom már kimerítıen bemutatta. 2.2.2. A közigazgatási szervezetek eredményessége A közigazgatási szervezetek eredményességének meghatározása során


elıször azt vizsgáljuk meg, mit tekinthetünk eredménynek a közigazgatási szervezetekben (a közigazgatásban, a közszférában),

80




az eredményesség fogalmának és kritériumainak alapján határozzuk meg azokat a tényezıket, amelyek révén a közigazgatási szervezetek strukturális tıkéje valódi tudástıkévé alakítható.

2.2.2.1. Teljesítménymérés a közigazgatásban A versenyszféra menedzsermódszereinek az átültetése a közigazgatásba szinte azonnal felvetette a hatékonyság mérésének a problémáját, hiszen a versenygazdaságban egy módszer anynyit ér, amennyivel ténylegesen képes hozzájárulni az azt alkalmazó szervezet hatékonyságának, eredményességének növeléséhez. Az elsı problémák már a fogalomhasználattal elkezdıdtek, mivel a korábbi nézetek szerint a közigazgatás mőködésének egyetlen mércéje az, hogy megfelelıen szolgálja-e a törvényekben meghatározott feladatok megvalósítást. Azt állíthatjuk, hogy mára a közigazgatás-tudomány is átvette a különbözı gazdaságtanok fogalomkészletét. Eszerint:


Meg kell különböztetni a közigazgatás kibocsátását (output) – amely a közigazgatás teljesítményének a jól látható része (például a kiadott jogszabályok száma) – és az outcome-ját, amelyen az elért társadalmi hatást, eredményt értjük, de amit többnyire nem könnyő mérni. (Példánkban ez a jogszabályok által kiváltott társadalmi hatást jelenti.)




Az eredményesség (vagy hatásosság) azt fejezi ki, hogy a közigazgatási szervezet milyen mértékig érte el a kitőzött célokat. Itt a társadalom (a politika) által megfogalmazott igények és a közigazgatási tevékenység kimenetele (outcome-ja) összevetésérıl van szó.




A hatékonyság arra utal, hogy az adott outcome-kat (output-okat) milyen egységnyi ráfordítással érte el a közigazgatás. [Hajnal, Gy. – Gajduschek, Gy. (2002)]

A közigazgatás teljesítménymérésének megkísérlésekor azzal a problémával szembesülünk, hogy ellentétben az üzleti szektorral, ahol a nyereségesség vagy annak valamilyen „tisztított” változata az eredményesség szintetikus mértékének tekinthetı, a közigazgatásban nincs az eredményességnek olyan mércéje, ami képes lenne komplexen kifejezni azt, hogy a szervezet eredményesen mőködik-e. Ezért a mérést annak legegyszerőbb formájára, az összehasonlításra kellett korlátozni, vagyis annak megállapítására, hogy azonos típusú szervezetek közül melyik az eredményesebb, illetve, hogy ugyanannak a szervezetnek az eredményessége két idıpont között mennyiben változott.

81

Ugyanakkor még az összehasonlításra szorítkozó mérésnek is igen különbözı lehetıségei vannak az ügyfelek számára konkrét szolgáltatást nyújtó, úgynevezett ügyfélközeli közigazgatási szervek és az alapvetıen szabályozó, illetve döntéselıkészítési tevékenységet folytató közigazgatási szervek, azaz a kormányzó szervezetek esetében. Az ügyfélközeli szervezetek tevékenységének hatékonyságát közelíteni lehetett egyfelıl az ügyfelek elégedettségét mérı mutatókkal, másrészt a nyújtott szolgáltatás mennyiségét (például a kiadott engedélyek száma), minıségét (például határidık betartása, másodfokon megváltoztatott döntések aránya) jelzı mutatókkal. Bár sok esetben a komplex tevékenység egy-egy elemét mérı mutatószámok torz érdekeltséget vittek a közigazgatási szervek munkájába, s ezzel több kárt okoztak, mint hasznot hoztak, a lehetıségek határai azonban kényszert szülnek. [Lonti Zs. – Gregory, R. (2004)] A kormányzó szervezetek esetében is vannak törekvések arra, hogy e szervezetek eredményességét is parciális teljesítménymutatók nyomon követésével mérjék. Természetesen ebben a körben is mérni lehet a határidık betartását, a munkaterv teljesítésének százalékát, sıt még az elıkészített jogszabályok számát is. Ezek a mérıszámok jellemezhetik a kormányzó szervezetek szervezettségét, munkabírását, de roppant keveset árulnak el a végzett munka igazi hasznáról. Jól tudjuk, hogy például kevesebb jogszabály gyakran „több” lenne. A jogszabályok száma a kibocsátásnak csak egyik mutatószáma lehet, az eredményességét viszont kizárólag a jogszabályok minısége, pozitív hatása mutatja meg. Ez utóbbi viszont meglehetısen nehezen mérhetı. Egy-egy kormányzó szervezet eredményességét különösen nehéz mérni, hiszen a kormányzati döntések elıkészítésében a szervezetek sokasága vesz részt. Valószínőleg ezért van az, hogy a kormányzás eredményességét, hatékonyságát mérı nemzetközi elemzések nem egy-egy minisztérium, hanem a teljes kormányzat vagy a teljes közigazgatás teljesítményét veszik górcsı alá. Az egy-egy ország közigazgatásának eredményességét összehasonlító tudományos igényő elemzések nem a parciális, alapvetıen a kibocsátást mérı mutatókat használják, hanem az ország teljesítményébıl következtetnek vissza a közigazgatás, illetve a kormányzás eredményességére.29 Elsı példaként a Világbank Kutatóintézetének „Jó kormányzás” összehasonlító vizsgálatát említhetjük, amely az alábbi tényezık alapján próbált visszakövetkeztetni egy-egy ország kormányzásának minıségére:

82




a demokratikus elszámoltathatóság,




a politikai stabilitás,




a kormányzati hatékonyság,




a szabályozás minısége,




a jogbiztonság,




a korrupció.

E tényezık mentén 25 különbözı adatforrás alapján pontokat adnak az egyes országoknak. Az így képzett rangsorok tehát nem statisztikai adatokon nyugvó objektív mutatók, hanem szubjektív vélemények összesítése. A módszer viszonylagos objektivitását az adja, hogy sokféle, releváns és szakértıként elfogadott csoport véleményét összegzik szisztematikus módszerrel. Második példaként az Európai Központi Banknak 23 OECD ország közszférája (tehát nemcsak a közigazgatása) teljesítményének összehasonlító vizsgálatát említhetjük. A vizsgálat a közszféra teljesítményét az alábbi tényezık alapján veszi számításba:


Igazgatás (korrupció, adminisztratív terhek, jogrendszer minısége, feketegazdaság).




Oktatás (középfokú oktatásban résztvevık aránya, oktatási teljesítmény).




Egészségügy (gyermekhalandóság, várható élettartam).




Közösségi infrastruktúra (távközlési és szállítási infrastruktúra minısége).




Az elosztás minısége (a háztartások legszegényebb 40 százalékának részesedése a jövedelembıl).




Stabilitás (a GDP-növekedés stabilitása, infláció).




Gazdasági teljesítmény (az egy fıre jutó GDP vásárlóerı paritáson, a GDP növekedés 10 éves átlaga, a munkanélküliség 10 éves átlaga).

Tovább lehetne folytatni azoknak a kutatásoknak a felsorolását, amelyek az egyes országok közigazgatásának vagy közszférájának az eredményességét, illetve hatékonyságát próbálták meg mérni, de legalábbis összehasonlítani. Minél több ilyen vizsgálat megközelítésmódját ismertetnénk, annál nyilvánvalóbbá válna, hogy nincs egy mindenki által elfogadott mutatószámrendszer, de különösen nincs egyetlen mutató, amely a közigazgatás vagy a kormányza teljesítményét megfelelıen ki tudná fejezni. A közszféra eredményességét csak soktényezıs, komplex rendszereken keresztül lehet értékelni.

29

A nemzetközi összehasonlító vizsgálatok jellemzıit a KOPINT-DATORG Rt. (2005) tanulmánya alapján ismertetjük.

83

2.2.2.2. Az eredményes közigazgatási szervezet kritériumai Mi következik az elızıekben leírtakból? Egy definíció. Annak a definíciója, hogy mikor tekinthetjük egy ország közigazgatási szervezeteinek mőködését eredményesnek, illetve hatékonynak. Definíciónk a következı: egy ország közigazgatási szervezetei összességének a mőködése akkor tekinthetı eredményesnek, ha egy olyan jövıbeni idıpontban, amikor a közigazgatási szervezetek által elıkészített intézkedések, döntések (leginkább) érvényesülnek, az ország komplex jellemzıkkel mért állapota kedvezıbb, mint az intézkedések meghozatalának idıpontjában. Az eredményes közigazgatási szervezetek akkor tekinthetık hatékonynak, ha az eredmények eléréséhez csak a feltétlenül szükséges erıforrásokat veszik igénybe. E definíció több kérdést is felvet. Az elsı a jövıbeni idıpont meghatározása. Erre pontos válasz nem adható, hiszen egyes intézkedések hatása már rövidtávon, másoké pedig csak 15-20 éves távlatban érzékelhetı. Megítélésünk szerint a három-négy éves idıhorizont az, amikor egy adott idıszak döntései (vagy döntéseinek elmaradása) leginkább hatnak. A politikai ciklusok 4-5 éves idıtartama is azt indokolja, hogy a döntések összeredményét legalább ilyen idıtávon belül értékeljük. A második kérdés feltétlenül az, hogyan lehet jól mérni egy adott ország állapotát. A definícióból csak annyi következik, hogy komplex módon, azaz nemcsak a gazdasági növekedéshez kapcsolható mérıszámokkal. A harmadik kérdés annak a felvetése lehet, hogy egy ország állapotát nemcsak azok a döntések határozzák meg, amelyeket az adott ország közigazgatási szervezetei elıkészítettek és meg is hozták, hanem a külsı körülmények is. Ez igaz. De egy ország kormányzati döntéselıkészítése eredményességének egy nagyon fontos kritériuma az, hogy mennyire látja elıre a változásokat, mennyire tudja a pozitív világtrendeket kihasználni, a negatívak hatását pedig mérsékelni. A megadott definíció viszont nem arra a célra készült, hogy ennek alapján egy ország közigazgatási szervezeteinek eredményességét mérni lehessen, hanem arra, hogy az eredményesség kritériumait meg lehessen állapítani. A definícióból és a feltett kérdésekre adott válaszokból ugyanis az következik, hogy egy ország közigazgatási szervezeteinek összessége akkor lehet eredményes, ha e szervezetek


jövıorientáltak, azaz képesek felkészülni a belátható jövıbeni változásokra, s képesek felmérni döntéseik jövıbeni következményeit;




komplex megoldásokban gondolkodnak, azaz döntési javaslataik összehangolt, egymást erısítı rendszert alkotnak, s akkor hatékony, ha mindemellett




jól gazdálkodnak a rendelkezésére álló erıforrásokkal. 84

A fentiekbıl az következik, hogy az egyes közigazgatási szervezetek hatékony mőködésmódja nem egyszerően az alkalmazott menedzsment-módszereken múlik, hanem azon, hogyan tud a fenti három kritériumnak leginkább megfelelni. A továbbiakban azt az elsı két kritériumot teljesítı mőködési módot próbáljuk meg felvázolni, amelyet egy eredményességre törekvı közigazgatási szervezetnek követnie kell. Ezzel visszajutottunk ahhoz a kérdéshez, hogyan kellene megújítani a közigazgatási szervezetek strukturális tıkéjét ahhoz, hogy az jobban szolgálja a tudás hasznosulását. Nyilvánvaló, hogy a közigazgatási szervezetek strukturális tıkéjét úgy kell fejleszteni és formálni, hogy az segítsen az eredményesség – fent leírt – két kritériumának megfelelni. 2.2.2.3. Jövıkép kialakítása, stratégiai szemlélet A támasztott kritérium szerint az eredményes közigazgatási szervezet jövıorientált, azaz képes felkészülni a belátható jövıbeni változásokra és képes felmérni döntéseinek jövıbeni következményeit. A jövıorientált szervezetet stratégiai gondolkodás jellemzi. A versenyszférában széleskörően elfogadott, hogy sikeres vállalat hosszútávon nem létezhet stratégiai gondolkodás, szemlélet és stratégiai menedzsment nélkül. Különösen igaz ez a tudásszervezetekre, hiszen a kutatás-fejlesztés, valamint az erre épülı termék-, technológia- és piacfejlesztés szinte elképzelhetetlen hosszabb távú stratégia nélkül. A közigazgatás esetében ez nem ilyen egyértelmő. Robert Kaplan30 a „balanced scorecard” módszer közszférában való alkalmazásáról írt cikkében ennek okát abban látja, hogy a közszféra szervezeteit semmi sem ösztönzi vízió kialakítására saját jövıbeni szerepükrıl. Kísértést éreznek arra, hogy mindenkinek mindent adjanak, aztán a végén nem sokat nyújtanak. [Kaplan, R. S. (2000)] Megítélésünk szerint a stratégiai gondolkodás, szemlélet hiányzik a közigazgatásban, mert sokan eleve megkérdıjelezik, hogy az érdekek és értékek olyan bonyolult szövevényében, mint egy ország társadalma és gazdasága lehet-e egyáltalán hosszú távú döntésekben gondolkodni. A közpolitikai döntések racionalitása (vagy irracionális volta) a közigazgatás-tudomány sok nagy tudósát foglalkoztatta.31 Mindenekelıtt Herbert Simon által megfogalmazott racionális döntési modellt kell megemlíteni. Eszerint a döntéshozó elıször a célokat határozza meg, majd ezután választja meg a célok elérésének eszközeit. Ennek során felvázolja az összes le-

30

Kaplan, R. S. a Harvard Business School professzora, a tudásmenedzsment egyik legfontosabb eszközének, a „balanced scorecard” módszernek a kidolgozója. 31

Kiváló áttekintést ad errıl a témáról Jenei Gy. (2005)

85

hetséges alternatív stratégiát, elemzi azok következményeit. Végül dönt a legkívánatosabb stratégia mellett. Simon maga is tudatában volt annak, hogy a legtöbb közpolitikai döntés nem így születik. E tapasztalatból kiindulva kifejlesztette, s a közpolitikai döntéshozatalra is alkalmazta a korlátozott racionalitás elméletét. [March, J. G. – Simon, H. (1993)] Eszerint a döntéshozók szándékaikban racionálisak (az optimális döntést akarják optimális módon meghozni), de a célok bizonytalansága, a köztük lévı konfliktusok, az emberi tudatlanság stb. következtében az egyes döntések nem lesznek optimálisak. Mások – és itt Charles Lindblom munkásságát kell kiemelni – a közpolitikai döntésekrıl még ennyi racionalitást sem feltételeztek. Lindblom szerint a közpolitikai döntéshozatalban sokkal inkább az egymást követı, korlátozott összehasonlítások módszere érvényesül. Ez a módszer a fennálló helyzetbıl indul ki, s fokozatos változást kezdeményez arra törekedve, hogy e kis változások az érintettek minél szélesebb körének a támogatását élvezzék. Korai munkáiban Lindblom jónak tartotta ezt a rendszert [Lindblom, Ch. (1959)]. Kifejtette, hogy a közpolitikai döntéshozatalban nem az ideálisat kell keresni, hanem „át kell evickélni” („muddling through”) az egyes problémákon. Késıbbi mőveiben jóval kritikusabb volt e döntéshozatali módszerrel szemben, rámutatva arra, hogy az örökös iszapbirkózás hosszabb távon nem feltétlenül vezet eredményre. Jól fejezi ezt ki egy 1979-ben írt cikkének a címe: „Still Muddling, Not Yet Through” (Evickélünk, de már nem kifelé). Az átevickélés elméletét már Lindblom kortársai is bírálták. Témánk szempontjából Dror kritikája érdemel említést, aki kifejtette, hogy az „átevickélve célhoz érés” módszere akaratlanul is megerısíti az innováció ellenes törekvéseket.32 Dror is megalkotta a maga úgynevezett normatív optimalizálási modelljét. Említésével azt kívánjuk érzékeltetni, hogy a közpolitikai döntéshozatal racionalitásával szembeni – sajnos gyakran tapasztalatokon alapuló – szkepticizmus ellenére rendszeresen újabb és újabb kezdeményezések születtek a közpolitikai döntéshozatal javítására. A stratégiai döntéshozatal és stratégiai gondolkodás szükségessége az 1990-es években került újból elıtérbe a kormányzati munkában.33 Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi-gazdasági fejlıdés nagy kérdéseit nem lehet rövid távú szemlélettel megol-

32

Ismerteti Jenei Gy. (2005) Fontos hangsúlyozni, hogy stratégiai gondolkodáson nem az 1970-1980-as években divatos hosszú távú vagy stratégiai tervezést értjük, amelyet a külsı környezet kiszámíthatatlan változása hiteltelenné tett, hanem az erıforrások jövıorientált összerendezését, mobilizálását. Természetesen a tervezés bizonyos elemei minden stratégia-alkotásnak szükséges részei. 33

86

dani.34 A stratégiai gondolkodás elterjedésében fontos szerepet játszott az Európai Unió, amely kezdetben a támogatáspolitikában (Strukturális Alapok felhasználásakor), késıbb a foglalkoztatás-, a gazdaság- és a szociálpolitikai koordinációban kötelezte a tagállamokat különbözı stratégiák megalkotására. Jelenleg az Európai Tanács az Unió versenyképesebbé tétele kulcstényezıjének tartja, hogy a tagországok a fenntartható gazdasági fejlıdés, a foglalkoztatás és a társadalmi kohézió erısítésére koherens és konzisztens stratégiával rendelkezzenek. Több tagország (Írország, Finnország, Spanyolország) tapasztalata azt mutatja, hogy az így kialakított stratégiai szemlélet valóban hozzájárulhat az ország versenyképesebbé tételéhez. Az élenjáró európai országok modelljét követve a Miniszterelnöki Hivatal 2004-ben készített a magyar minisztériumok számára is egy módszertani útmutató a stratégiák kialakításáról. Az útmutató elsı fejezete megkülönbözteti a jövıkép-vezérelt és az evolutív stratégiát. ”Az evolutív stratégia lényege a bázisalapú tervezés. Jellemzıi az inkrementális haladás, a kockázatkerülés, valamint a hagyományos tervezési szemlélet érvényesítése. A visszafogott ambíciók hatására a tervezés horizontja nem lép be az úgynevezett innovatív szférába.…A jövıkép-vezérelt stratégia esetén egy részletes és jól kidolgozott jövıképnek kell rendelkezésre állnia, mely kiindulási alapként szolgál a komoly innovációval meghatározott jövıbeli állapot eléréséhez úgy, hogy a jelenlegi helyzetben meglévı lehetıségeket csupán másodsorban veszszük figyelembe.” [Miniszterelnöki Hivatal (2004)] A közigazgatási szervezetek tudásszervezetté válásának egyik kulcseleméhez érkeztünk. Ha nincs egy világos és kellıképpen részletes, ugyanakkor mozgósító erejő jövıkép, akkor nincs innováció sem. Sıt, nincs valódi megoldáskeresés sem, nincs szükség a partnerségre sem: miért menjünk együtt, ha nem tudjuk hová szeretnénk eljutni? Marad helyette az „átevickélés” vagy „az inkrementális haladás”. A közigazgatási szervezetekben ennek a mentalitásnak a jellemzıje a szabályok apró, de – a lázas tevékenység látszatát keltı – gyakori módosítása, a valódi döntések halogatása stb. A stratégia szükségessége mellett foglal állást Kaplan is ismertetett cikkében. Álláspontja, hogy a közintézményeknek legalább egy mőködési kiválósági stratégiával kellene rendelkezniük, amelyben megfogalmazzák, hogy küldetésüket miképpen tudnák kisebb költséggel, kevesebb hibával, rövidebb határidıkkel megvalósítani. İ sem áll meg azonban itt, hanem fel-

34

Lásd például Meadows, Do. – Randers, J. – Meadows, De. (2005) világhírő mővét, amelyben a fenntartható fejlıdéshez vezetı út elsı lépésének egy reális jövıkép megrajzolását tartják.

87

veti, hogy a stratégiai szemlélettel rendelkezı közintézmények új szolgáltatások nyújtására, a lakossági igények jobb kielégítésére irányuló innovatív stratégiához is el tudnak jutni. A jövıkép megalkotása és a stratégiai gondolkodás révén a közigazgatási szervezetek vezetıi visszanyerik azt a képességüket, hogy a kormányzati döntéselıkészítésnek irányt és fazont adjanak. Mint kifejtettük, a közigazgatási szervezetekben a döntéselıkészítés tipikus folyama alulról felfelé hömpölyög. Ennek hatására a döntésekbıl az újszerő elemek kilúgozódnak, s a szervezet csúcsain ülıknek nem igen marad más választása, mint az elıkészített döntések szentesítése. Ha azonban van egy jövıkép, ha vannak stratégiai irányok, amelyeket a hierarchia alsóbb szintjén lévıknek a napi explicit és implicit döntéseik során figyelembe kell venniük, akkor sokkal kisebb az esélye annak, hogy e döntéseket kicsinyes érdekek uralják, illetve a konfliktuskerülés jellemezze. Természetesen a rutinszerő döntéshozatalban továbbra is érvényesülhet az alulról felfelé irányuló döntéselıkészítési rend. Valódi innováció azonban ilyen rendszerben alig képzelhetı el. Érdemes ebbıl a szempontból az innováció-elméletnek azt a megállapítását idézni, amely szerint egy szervezet vezetésének (különösen a legfelsı vezetıknek) az innovatív tevékenységek esetében van a legnagyobb szerepe (lásd a 9. sz. ábra). 9. sz. ábra A vezetık és a dolgozók szerepének súlya az innovációban, illetve a folyamatok tökéletesítésében és fenntartásában*

Innováció Vezetık

Tökéletesítés

Dolgozók

Fenntartás * Az ábra Molnár P. (2005) 742. oldalán található ábra felhasználásával készült. Az ábra jól érzékelteti, hogy az innováció létrejöttében (elsısorban nem az ötlet kiagyalásában, hanem annak tényleges megvalósulásában) a vezetıknek van meghatározó szerepük. A folyamatok tökéletesítése a vezetık és a dolgozók jó együttmőködését igényli. A folyamatok fenntartásához viszont csak csekély vezetıi kontrollra van szükség. A vezetıi szerepvállalásnak ezeket az arányait indokolt érvényesíteni a közigazgatási szervezetek esetében is.

88

A fentiek alapján levonható a következtetés: tudásalapú gazdaságban a közigazgatási szervezetek csúcsán ülıknek az egyik legfontosabb feladata jövıképet kialakítani és adni. Magának a jövıképnek is mint a tudásalapú társadalom termékének koherensnek kell lennie, amely együttmőködésben, partnerségben készült. Ebbıl kiindulva a már említett módszertani útmutató stratégiák összefüggı rendszerének kidolgozására tesz javaslatot, ahol a különbözı szintő (országos, ágazati, területi) stratégiák egymásra épülnek, egymást erısítik. Például egy ágazati stratégiának illeszkednie kell az országos stratégiák által meghatározott feltételrendszerbe és olyan intézkedési irányokat kell tartalmaznia, amelyek az országos stratégia végrehajtását is elısegítik. Ez a stratégiai szemlélet teszi – többek között – lehetıvé a második kritérium teljesítését, vagyis azt, hogy a közigazgatási szervezetek javasolt intézkedései összehangolt, egymást erısítı rendszert alkossanak. Mindezek alapján állítható, hogy a jövıkép megalkotása, a stratégiai gondolkodásmód, a stratégiák összehangolt rendszere a közigazgatási szervezetek strukturális tıkéjének legfontosabb elemét képezik. 2.2.2.4. Értékalapú koordináció A jövıkép felvázolása, a stratégiák rendszerének papírra vetése önmagában kevés, elengedhetetlen a jövıkép mozgósító ereje is. Ezzel elérkeztünk az érdekek és az értékek kérdéséhez. Mozgósító erejük ugyanis ezeknek van. Olyan jövıképre van tehát szükség, amiben jól lehet élni (érdekek) és amilyet szeretni lehet (értékek). Az érdekek figyelembevételének és egyeztetésének a szükségessége nyilvánvaló. A tudásalapú gazdaságban azonban az értékeknek is nagy jelentıségük van. A töménytelen információ összevetése ugyanis öncélú cselekvés, ha nincs egy közös nevezı, amelynek segítségével az értékelést is el lehet végezni, ha nincs egy olyan közös mérce, mértékegység, amellyel és amelyben az eredményt ki lehet fejezni. Biztos értékrend nélkül nincsen használható értékelés, anélkül pedig nincs megalapozott döntés. A tudásmenedzsment szakirodalma is a tudásvagyon részének tekinti az értékeket. [Davenport, T. H. – Prusak, L. (2001)] A szerzıpáros amellett érvel, hogy a szervezeti tudás fontos elemeit képezik azok az értékek és hitek, amelyek a dolgozók tetteit motiválják. Sveiby a dolgozói kompetenciák egyik elemeként említi az értékítéleteket (mit tart a dolgozó helyesnek). [Sveiby, K-E. (2001)] Az emberek ugyanis – többek között – értékrendszerük szőrıjén átengedve alakítják az információkat tudássá.

89

A tudásalapú gazdaságban pusztán a jogi és a szakmai koordináció nem elég hatékony ahhoz, hogy a közigazgatási szervezetek optimális döntéseket hozzanak, azaz szükség van az értékalapú koordinációra is.35 Értékalapú koordináción azt értjük, hogy a szervezet (a szervezet vezetısége) kinyilvánítja azokat az értékeket, amelyeket a szervezet mőködése során, az egyes döntések meghozatalakor a szervezet minden dolgozójának figyelembe kell venni. Az értékalapú koordináció nemcsak a közszektorban játszik fontos szerepet, hanem a versenyszférában is mindazokban az esetekben, amikor a nyereségesség orientáló funkciója csökken, azaz a stratégiai kérdésekben. Emellett az értékalapú vezetést különösen ott tartja a menedzsmenttudomány hatékonynak, ahol a dolgozóknak viszonylag gyakran, önállóan kell dönteniük. A stratégiai menedzsment irodalma nyilvánvalóvá teszi, hogy stratégiai döntéseket nem lehet csak pénzügyi mutatók alapján meghozni, hanem a vállalatoknak olyan stratégiai értékek mellett kell elkötelezıdni magukat, mint például a minıség, a környezettudatos innováció, az állandó megújulás stb. A vezérlı értékek kinyilvánításának még nagyobb a szerepe a közszférában egyfelıl a nyereség mint értékmérı hiánya, másfelıl a közszféra társadalmi elkötelezettsége okán. Az új közigazgatási menedzsment-reformok áttekintése is azt mutatja, hogy az eredményesség mérésére alkalmazott megoldások rendre megbuktak, mert nem voltak képesek a közigazgatási teljesítményt a maga összetettségében mérni. A reformokat mégis sokan sikeresnek tartják, mivel azok több országban kimutatható eredményeket, megtakarításokat hoztak. [Zupkó, G. (2002)] Ennek legfıbb oka az eredményesség, az elszámoltathatóság értékké nyilvánítása. A legjobb példa erre az Egyesült Királyságban az 1980-as évek végén indított „Value for money” („értéket a pénzért”) mozgalom, amely sok megmosolyogtató konkrét program ellenére is látványos eredményekre vezetett lényegében azáltal, hogy a köztisztviselıkben (és a politikusokban) tudatosította: a közpénzeket takarékosan, átláthatóan és eredményesen kell elkölteni. Nem véletlen ezért, hogy a nemzetközi szervezetek sorra dolgozzák ki az úgynevezett „jó kormányzás” elveit. Ezek az elvek nem egyszerő, pragmatikus szabályok, hanem komoly értéktartalmuk isvan. Az Európai Bizottságnak az „Európai kormányzásról” készült Fehérkönyve a nyitottságot, a részvételt, a számonkérhetıséget, a hatékonyságot és a koherenciát nevezi meg a jó kormányzás öt alapelveként. [Commission of the European Communities (2001)] A Fehérkönyv társa-

35

Az értékalapú vezetés – value based leadership – egyike a menedzsmenttudomány viszonylag új irányzatainak. Lásd például: Bakacsi Gy. – Bokor A. – Császár Cs. – Gelei A. – Kováts K. – Takács S. (2004).

90

dalmi vitája során a fenti elvek megerısítést nyertek, s azokat az „európai kormányzás” alapelveiként rögzítette az Európai Bizottság. [Commission of the European Communities (2002)] Tanulmányunk szempontjából a legtanulságosabbak az Európai Unió tagállamainak a közigazgatást átfogó – ma még inkább csak fikciónak tekinthetı – Európai Közigazgatási Tér mőködési alapelvei, azaz (1) a megbízhatóság és a kiszámíthatóság, (2) a nyitottság és az átláthatóság, (3) a felelısség, (4) a hatékonyság és az eredményesség. [Dudás, F. (2004)] Ezen alapelvek egyszerre foglalják magukba a bürokratikus közigazgatás (1. alapelv), a tudásalapú gazdaság (2. alapelv), valamint az új közigazgatási menedzsment (4. alapelv) követelményeit, míg a 3. alapelv a minden korban kötelezı közigazgatási étoszra utal. Következésképpen az Európai Közigazgatási Tér mőködési alapelvei az értékalapú koordináció elsıdlegességét mutatják azáltal, hogy mind a bürokratikus, mind az eredményességi követelményeket értékként fogalmazzák meg. Ugyanakkor a fent felsorolt értékek alapvetıen a döntéshozatali eljáráshoz kötıdnek, de kevés útmutatást adnak a döntések tartalmának kialakításához. Ebbıl a szempontból érdekes példaként említhetı az OECD Kereskedelmi Bizottsága által a kereskedelem- és a befektetéspolitikára kidolgozott hatékony szabályozási elvrendszer, amely eljárási és tartalmi értékeket egyaránt meghatároz. Ezek:







a döntési folyamatok áttekinthetısége és nyitottsága, a diszkriminációmentesség, a szükségtelen kereskedelmi korlátozások mellızése, nemzetközileg összehangolt intézkedések alkalmazása, a más országokban hatályos intézkedések egyenértékőségének elfogadása, a gazdasági verseny elveinek alkalmazása. [OECD (2000/a)]

Ebbıl a felsorolásból is kiolvasható az a – tudásalapú gazdaságban elengedhetetlen – követelmény, hogy a szabályozás csak a szükséges mértékő legyen, elıkészítését a nyitottság, a már meglévı tudás hasznosítása jellemezze. Ugyanakkor a hat követelmény közül négy már olyan tartalomhoz kötıdı értékeket fogalmaz meg, amelyek az egyes döntések során konkrét irányt jelölnek ki. A szakirodalomban vissza-visszatérı vitatéma, hogy a közigazgatási döntéshozatal számára csak eljárási értékeket határozzanak meg vagy tartalmi értékeket is. Az utóbbiakat elvetık az

91

értéksemleges közigazgatás mellett érvelnek, s az állampolgároknak az egyenlı és tisztességes eljáráshoz való jogát, tehát magát a tisztességes eljárást tekintik legfıbb értéknek. A tisztességes eljárás fontosságát nem vitatva, mások36 arra mutatnak rá, hogy a hivatali apparátusok és az egyes hivatalnokok maguk is bizonyos értékeket követnek, ezért teljesen értéksemleges közigazgatás nem létezik. Következésképpen a közigazgatási döntéshozatalt tartalmi értékek kinyilvánításával is orientálni kell. A közigazgatási szervezetek napi rutinjában ugyanis általában tetten érhetı a rejtett diszkrimináció, a rövid távú szemlélet, a bürokratikus értékek túlhangsúlyozása, a konfliktuskerülés. E negatív beidegzıdéseket pedig – többek között – az ezekkel ellentétes értékek hangsúlyozásával lehet és kell ellensúlyozni. Ennek fontosságára mutatott rá az OECD egy közelmúltban végzett felmérése is. Ebben azt állapították meg, hogy a vizsgált OECD tagországok szinte mindegyikében megpróbálják megfogalmazni azokat a legfontosabb értékeket, így a szociális érzékenységet, a demokratizmust és a szakmaiságot, amelyeket a közigazgatásban dolgozóknak követniük kell. A leggyakrabban megfogalmazott értékek [OECD (2000/c)] – a gyakoriság sorrendjében – a következık voltak: (1.) a pártatlanság, (2.) a jogszerőség, (3.) az integritás, (4.) az átláthatóság, (5.) a hatékonyság, (6.) az egyenlıség, (7.) a felelısség és (8.) az igazságosság. Lényegében az értékek fontosságát hangsúlyozzák az új közintézményi reformok dicsıítıit bíráló szakemberek is, akik a reformoknak nem a technikáira, hanem a változtatásoknak az adott ország közigazgatási kultúrájába való beágyazódására teszik a hangsúlyt. [Zupkó, G. (2002)] Figyelemre méltó, hogy a közigazgatás bátor reformereiként számon tartott Osborne és Gaebler is – implicit módon – a jövıkép és az értékek fontosságára mutatnak rá, amikor szembe állítják a küldetésvezérelt és az elıírásvezérelt kormányzati szervezeteket. [Osborne D. – Gaebler, T. (1994)] Rámutatnak, hogy a küldetésvezérelt szervezetek eredményesebbek, hatékonyabbak, innovatívabbak, rugalmasabbak, mint az elıírásvezéreltek. A szerzık pontosan nem definiálják a küldetésvezérelt szervezet fogalmát, de a leírt példákból világos, hogy olyan szervezetekrıl van szó, amelyek alapvetı célokat, értékeket követnek, s nem hagyják magukat gúzsba kötni a rengeteg elıírástól.

36

Dennis és Donella Meadows, illetve Jorgen Randers a növekedés határait ismét firtató, magyarul 2005-ben megjelent könyvükben egyszerően az igazmondást és a szeretetet jelölik meg olyan értékként, amelyeknek a közpolitikában is érvényesülniük kellene.

92

Az értékalapú koordináció kulcskérdése az értékek kiválasztása és hierarchiájuk meghatározása. Ez utóbbi azért fontos, mert a napi munka során az egyes értékek egymással szembekerülhetnek. A közigazgatás esetében az érdekkonfliktusok elsısorban az értékek idıbeni hierarchiájából adódnak: az egyes cselekedeteknek, magatartásformáknak rövid távon kedvezı hatásuk van, de közép vagy hosszú távon súlyos negatív következményekkel járnak. Klasszikus példája ennek az állami túlelosztás, amikor a kormányzat minden jogos igényt ki akar elégíteni, de így az egész elosztási rendszer válik fenntarthatatlanná. Az ellenkezı esetre is van példa, amikor a kormányzati döntések közép- és hosszú távon ugyan elınyösek, de rövid távon súlyos konfliktusokat okoznak, mint például az elosztási rendszerek gyökeres átalakítása. A kormányzati értékválasztásnak ezt az idıbeni hierarchiáját és annak legfontosabb jellemzıit a 6. sz. táblázat mutatja be. 6. sz. táblázat A kormányok által követett értékek idıbeni hierarchiája* A kormány meghatározó értéke Készséges mány

kor-

Felelıs kormány

Törvénytisztelı kormány

A kormány tipikus magatartása

A legfontosabb eredmény

Hőségesen végrehajtja a napi politikát. A napi politika kielégíti az Kielégíti a nyomásgyakorló érdekcsoportok érintett lakossági csoportoszükségleteit, kommunikál és konzultál velük. kat. Minden állampolgár érdekeit szolgálja. A politikák hosszú távú hatásait is felméri. Nem tesz terhet a jövı generációkra. Gondoskodik a közösségi Alkalmazkodóképes – ha szükséges, meghozza a érdek érvényesülésérıl. nehéz elosztási és intézményi döntéseket. Védi a közérdeket a magánhaszonnal szemben. Szellemiségében és cselekedeteiben alkotmány és törvénytisztelı. Az állampolgárokkal tisztességesen bánik, tiszteletben tartja az egyéneket és a közösségeket. A biztonságérzetet fenntartja. Fenntartja és építi a bizalmat Átlátható a döntéshozatala. a közintézmények iránt. A kényszerítı eszközök használatát biztonságosan szabályozza. Védi a közérdeket a magánhaszonnal szemben.

* A táblázat az OECD (2005) 18. oldalán található táblázat felhasználásával készült.

Az értékek idıbeni hierarchiája a napi döntéshozatalban valóban konfliktust okoz (okozhat). Kétségtelen, hogy a rövid politikai ciklusok és a kormányzás kommunikációs aspektusainak elıtérbe kerülése felértékeli a „készséges kormányt”, amely fogékony a problémákra és igyekszik gyorsan orvosolni azokat. Nemcsak a napi tapasztalat, hanem a tudományos elemzés is arra a következtetésre vezet, hogy tudásalapú gazdaságban a „készséges kormány” igen

93

veszélyes kormány lehet. A szociális támogatások által teremtett szegénységi csapdák, az álláskeresık egyes csoportjait a munkaerıpiacról kiszorító foglalkoztatáspolitikai támogatások, a lakáshiányt teremtı lakbérszabályozás gyakori – számos országban elıforduló – példái az át nem gondolt kormányzati intézkedések valódi következményeinek. A közgazdaságtudomány egyik „sikerágazata” a kormányzati kudarcok elmélete, amely a példák sokaságán túl elméletileg is levezeti az elhamarkodott kormányzati cselekvés és a pótcselekvés negatív következményeit. A jelen társadalmunkat rizikótársadalomnak nevezı társadalom- és természettudósok is felhívják a figyelmet a „nem-tudás” veszélyeire, azaz a kormányzati döntések stratégiai megalapozására, illetve a döntések hosszú távú hatásai elemzésének fontosságára. Mindez nem jelenti azt, hogy a kormányoknak nem kell fogékonyaknak lenniük a jelen problémáira, s nem kell gyors döntéseket hozniuk. A kormányzás mővészete éppen a cselekvések különbözı idıtávjainak az összehangolása: az igazán hatékony kormány készséges, felelıs és törvénytisztelı is. A különbözı idıtávban eredményes kormányzati cselekvések harmonizálási lehetıségeinek teljes körő bemutatása meghaladja e tanulmány kereteit. Néhány fontosabb tételre (lásd a 7. sz. táblázat) azonban érdemes felhívni a figyelmet. 7. sz. táblázat Az értékek összehangolásának lehetıségei A meghatározó érték

Készségesség

Felelısség

Törvénytisztelet

A kormány célszerő cselekvései

A legfontosabb eredmények

Kezdeményezı a problémák feltárásában, azok komplex megközelítésében, az új kihívások érzékelésében. A vészhelyzetekre kész forgatókönyvvel rendelkezik. Döntéselıkészítést felgyorsító technikákat alkalmaz(projektmenedzsment, tudáshálózatok). A problémák megfogalmazásába és a megoldások kidolgozásába bevonja az érintetteket. Széleskörően felméri a javasolt megoldások rövid, közép és hosszú távú hatásait. A döntéseket értékek mentén hozza. Felkészül a vészhelyzetekre. Jövıképet, stratégiát alkot, stabil értékrendet állít fel. Gyors a problémák felismerésében, s körültekintı azok megoldásában. Teret enged a piacnak, a civil szférának a problémák megoldásában. Vészhelyzetben is a jogszabályoknak megfelelıen tud cselekedni.

A körültekintı szabályozáshoz és a széles körő párbeszédhez megfelelı elemzések állnak rendelkezésre. Javul az állampolgárok biztonságérzete. A döntéshozatal technológiai ideje lerövidül. A problémákra komplex megoldások születnek. Kevesebb, de idıállóbb jogszabály keletkezik. Van idı a valódi párbeszédre a lakossággal és a vállalkozásokkal.

94

Stabil jogrend. Fenntartható fejlıdés. Stratégiai partnerség. Bizalom a közintézmények iránt.

A táblázatban azonban nem a készséges, a felelıs, illetve a törvénytisztelı kormányra jellemzı tipikus magatartást soroltuk fel, hanem az általunk célszerőnek tartott magatartást.37 Ennek érdekében a táblázat második oszlopába azokat a célszerő kormányzati cselekvéseket tüntettük fel, amelyek a készségességhez, a felelısséghez, illetve a törvénytisztelethez kapcsolódnak, s ugyanakkor erısítik e három érték összhangját. A táblázat utolsó oszlopában az ettıl várható legfontosabb eredményeket írtuk be, amelyek meggyızıen mutatják, hogy az értékek harmonizálása lehetséges. A jövıkép és a stratégiai irányok meghatározása mellett az értékalapú koordináció is egy eszköz a közigazgatási szervezetek vezetıinek a kezében arra, hogy a kezdeményezést a döntéselıkészítési folyamatban magukhoz ragadják. A kormány által meghatározott – és követett – általános értékeken túl az egyes közigazgatási szervezetek vezetıi által kinyilvánított értékek ugyanis e szervezetek és azok dolgozói számára valódi útmutatást jelentenek ahhoz, hogy konkrét döntéseiket milyen értékek alapján hozzák meg. Következésképpen az értékalapú koordináció az eredményességre törekvı közigazgatási szervezetek strukturális tıkéjének egy igen fontos, ha nem alapvetı eleme. 2.2.3. A tudásközpontú nemzeti stratégia Ma már szinte közhelynek tőnik, hogy a tudásalapú gazdaságban az államnak tudásközpontú stratégia mentén kell mőködnie, a tudás felhalmozását és hasznosulását segítı politikát kell megvalósítania. Lényegében ezt az állítást fogalmazta meg a 2000. évi lisszaboni csúcson az Európai Tanács, amikor állásfoglalásában nyomatékosította, hogy „a közigazgatás és a szabályozás javítása meghatározó tényezıje annak, hogy az Európai Unió a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdasági egységévé váljon”.38 A lisszaboni állásfoglalás pontosan fogalmaz, az állam szerepvállalását azonban sokan félreértik vagy félremagyarázzák. Az államtól azt várják, hogy tudásbefektetıként, például a K+F támogatójaként, a felsıoktatás kiterjesztıjeként legyen a tudásalapú gazdaság szereplıje. Észszerő határok között az államnak ilyen szerepet is vállalnia kell, de ez csak másodlagos lehet. Tudásalapú gazdaságban az állam elsısorban az által válik versenyképességi tényezıvé, hogy

37

A célszerő magatartás meghatározását a következı tanulmányokra alapoztuk: OECD (2005): OECD (2000/c): Commission of the European Communities (2002); Kondorosi F. (2005); Kovácsy Zs. (2005) .

38

Lásd a Lisszaboni Stratégia honlapját: http://europe.eu.int/comm/lisbon_strategy/index_en.html

95

olyan szabályokat alkot, olyan környezetet hoz létre, amelyek mindenekelıtt a tudásközpontú stratégiát folytató vállalatok versenyképességét segítik javítani. Tudásközpontú stratégiát folytat az a vállalat (szervezet), amely versenyképességét elsısorban tudásbefektetések révén fokozza. Tudásbefektetés olyan a meglévı tudás megszerzése, megosztása, illetve új tudás teremtése érdekében történı ráfordítás, ami az így elıállított termékek, szolgáltatások használati értékét növeli. Bizonyos tudásbefektetések csak akkor térülnek meg, ha az adott ország szabályozó rendszere azt elısegíti. Például vállalatgazdasági nézıpontból teljesen értelmetlen a hulladékok újrahasznosításának megoldásait keresni, ha az adott országban, az adott termékcsoport esetében nincsenek ilyen követelmények, illetve a követelmények kevésbé igényes mőszaki megoldásokkal is könnyen teljesíthetıek. Ugyanígy említhetjük a márkavédelem szabályait vagy a jótállásra vonatkozó elıírásokat. Ezekre is igaz, hogy a márkanév vagy a minıség javítása érdekében hozott tudásbefektetések megtérülése nagymértékben függ az adott országban alkalmazott jogszabályoktól (például a márkavédelmi és a minıségi elıírásoktól). Következésképpen a tudásközpontú vállalati stratégia kialakítását és érvényesítését elsısorban tudásközpontú állami szabályozással kell elısegíteni, amit csak egy tudásközpontú nemzeti stratégia keretei között lehet eredményesen megvalósítani. A tudásközpontú nemzeti stratégiának csak az egyik eleme az, hogy kedvezı szabályokat teremt a tudásbefektetések megtérülése számára. A szabályozás ugyanis, még ha stabil és hoszszú távú érdekeket szolgál is, alapvetıen a jelen tartozéka. Egy vállalat ráfordításai és várható bevételei jelenértékének összevetésével, a jelenben ismert szabályozás alapján dönti el, hogy tudásbefektetései várhatóan megtérülnek-e. A tudásközpontú nemzeti stratégiának ezért túl kell mutatnia a jelen szabályozásán, azaz nagyon alaposan kell foglalkoznia a jövıvel, azzal, hogy a jelen gazdasági tevékenységei és befektetései hogyan változtatják meg a jövı gazdasági- és életfeltételeit. Ezzel eljutottunk az úgynevezett külsı gazdasági hatások (externáliák) kérdésköréhez. Ezek vizsgálata tudásbefektetések esetén különösen fontos, hiszen azoknak éppen újszerőségüknél fogva olyan járulékos hatásai lehetnek, amelyek túlmutatnak a piaci tranzakcióban közvetlenül résztvevık érdekein. Természetesen elemezni kell a jelenben tapasztalható externáliákat (például új környezetszennyezı anyagok megjelenése), de különösen fontos azoknak a külsı gazdasági hatásoknak a felmérése, amelyek a jövıbeni költségekkel, illetve elınyökkel kapcsolatosak. Elég itt a biotechnológiára vagy a nukleáris energia hasznosítására utalni.

96

A tudásközpontú nemzeti stratégia egyik kulcsfeladata a tudásbefektetık rákényszerítése arra, hogy ezeket az externáliákat felmérjék, például komplex környezeti hatástanulmányt készítsenek. Ugyanakkor kormányzati feladat azoknak a független intézményeknek a létrehozása, amelyek e tanulmányok megállapításait objektíven tudják értékelni és megítélni. De az államnak ezen is túl kell lépnie és bátorítani kell azoknak a (civil) szervezıdéseknek a létrejöttét és megerısödését, amelyek a várható külsı hatások érintettjeiként, azaz ügyfélként léphetnek be a döntéshozatali folyamatba. Végsı soron a tudásközpontú nemzeti stratégiának ösztönöznie kell azokat a tudásbefektetéseket, amelyek védik, de korlátoznia azokat, amelyek elıreláthatóan (vagy éppen elıre nem láthatóan és ezért ismeretlen kockázatot jelentve) károsítják a jövıt. Ebbıl következıen a tudásközpontú nemzeti stratégia kulcsfontosságú jellemezıje az, hogy a jelen és a jövı (köz-) javainak védelmére, gyarapítására ösztönzi a tudásbefektetı szervezeteket. 2.3. Az ellenırzés szerepe a tudásalapú nemzeti stratégia kialakításában és megvalósításában

Az állami ellenırzés szerepének változása a tudásalapú gazdaságban Az elızı fejezetekben felvázolt tudásközpontú nemzeti stratégia az állami ellenırzést is új követelmények elé állítja. A társadalom elemi érdeke olyan ellenırzési rendszert kiépíteni, amelynek eredményeként meggyızıdhet arról, hogy követelményei, elvárásai milyen mértékben és eredményességgel teljesültek, a közszolgáltatások mennyire hatásosak, váltanak ki jó vagy éppen rossz, romló társadalmi közérzetet. Ilyen visszacsatolás nélkül az állam, a közszféra nem képes hatékonyan ellátni sokirányú feladatát. Természetesen egy kiépült ellenırzési rendszernek az új feladatokat befogadni, elvégezni nem jelent leküzdhetetlen nehézséget. Az ellenırzési rendszernek azonban koordináltan kiépítettnek kell lennie a belsı ellenırzéstıl, a kontrollingtól a monitoring rendszerekig. Az állami ellenırzés a továbbiakban is alapvetıen nemzeti közegben, nemzeti felelısséggel és kritériumok, normák, illetve értékek alapján folyik, természetesen figyelemmel az egyre gyorsuló léptékő és hatásfokú, nemzetközi eredményességet meghatározó és kiváltó kölcsönhatásokra. Jól támaszkodhatunk ebben a kidolgozott és széles körben elfogadott indikátorokra, a számvevıszékek sokoldalú együttmőködésére, a nemzetközi normákra és elvekre. Ebbe a rendszerbe tagozódik be az Állami Számvevıszék tevékenysége is sajátságos jogosítványaival, felelısségi hatókörével, körülményeivel, követelményeivel. Mőködése leginkább a kor-

97

mányzati tevékenység elızetes vagy utólagos megmérésében, értékelésében jelenik meg. (A költségvetési terv véleményezése, a zárszámadás ellenırzése stb.) Az ellenırzések visszacsatolásaival, jelzéseivel a továbbiakban is segíteni kell az államot, a mindenkori kormányzatot, hogy a legjobb eredményeket érje el irányító, közszolgálati munkájában, sikerre tudja vinni az állam alapvetı szerepvállalásait, amelynek erıs bizalmi kapcsolati viszonyrendszeren kell alapulnia a kormányzati munka iránt (kulcselem a korrupció visszaszorítása). A közszolgáltatói, közszolgálati munkában is az egyik fejlıdési irány – minél nagyobb bizalom a társadalomban, annak tagjaiban (minél kisebb bürokrácia). Amennyiben elfogadjuk azt a tanulmányban sugalmazott változást, hogy a tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítését célzó kormányzati intézkedések központjában – a kiépítés szakaszában Magyarországon – a jövedelemkülönbségek és a különbözı fejlettségő régiók közelítésében, az elmaradók felzárkóztatásának kell állnia, akkor az állam (kormányzat) nem térhet ki a közigazgatás struktúrájának átgondolása elıl. (Feladat a felelısség megosztása a központi és helyi önkormányzatok között!) Nem térhet ki a nagy államháztartási rendszerek (egészségügy, oktatás) tényleges reformja elıl, azaz nem elégséges pusztán kényszerő elvonó intézkedéseket hozni. Mindez igényli az ellenırzési feladatok megoldásának áthangolását, arányainak újragondolását is. Ennek egyik jelentıs kihívása a közpénzek hasznosításának permanens objektív mérése, számonkérése, azaz a teljesítményellenırzés kiterjesztése, a kormányzati struktúra és mőveletek átláthatóságának biztosítása. Ezzel eljutottunk a „jó kormányzás” korábban hangsúlyozott követelményeihez. A „jó kormányzás” és az ellenırzés kapcsolata Az elızı fejezetekben kifejtettük, hogy a tudásalapú gazdaságban a közigazgatás kizárólag akkor lehet eredményes, ha a „jó kormányzás” elveit és értékeit követi. A „jó kormányzás” elengedhetetlen eleme a megfelelı ellenırzési rendszer, sıt, a hatásos ellenırzés a „jó kormányzás” kialakulását is segíti. A kettıt az átláthatóság és az elszámoltathatóság követelménye köti össze, amelyek érvényesítése a demokráciát, a jogállamiságot erısíti. Az elszámoltathatóság azt jelenti, hogy a közszereplık beazonosíthatók, beszámoltathatók legyenek és tetteikért felelısséggel tartozzanak. Az átláthatóság lényegét pedig az adja, hogy a társadalomnak lehetısége van a közpénzek felhasználásáról, a közszereplık döntéseirıl megbízható és érdemi információhoz jutni (nyilvánosság), ugyanakkor a költségvetési

98

folyamat résztvevıinek is lehetısége van a szakmai információkhoz teljes mértékben hozzáférni (szakmai hozzáférhetıség). Az állammal szembeni átláthatóság azt jelenti, hogy:
a szerep-, a hatás- és a felelısségi körök egyértelmően meghatározottak;
az információk a nyilvánosság teljes körének a rendelkezésére állnak;
a költségvetés elkészítésének, végrehajtásának és az arról szóló jelentések összeállításának nyíltan kell zajlania, s mindezek nyitottak a társadalom számára is;
biztosítani kell a tisztességes gazdálkodást. A Számvevıszékek Nemzetközi Szervezete (az INTOSAI) – érthetıen – minden tıle telhetıt megtesz az átláthatóság és az elszámoltathatóság betartatása érdekében, ami a világmérető együttmőködés stabilitásának erısítését is szolgálja. Ezt az erıfeszítést egyértelmően tükrözi az INTOSAI-nak a 2005-2010 közötti idıszakra kidolgozott, XVIII. kongresszusa által 2004ben Budapesten elfogadott stratégiai terve, amelynek „Az elszámolási kötelezettség érvényesítése és a szakmai normák” elnevezést viselı 1. sz. stratégiai cél az egyik fı eleme. A közpénzekkel való átlátható gazdálkodás kiindulópontja az, hogy az állam mőködéséhez szükséges, a jövedelemtulajdonosoktól adók, jövedékek, illetékek, vámok formájában elvont pénz – új minıségében – közpénznek minısül, mivel azt a köztıl eredıen a köz érdekében és javára kell felhasználni. A végrehajtó szerv, a kormány tehát költségvetési tervet készít az állami feladatok ellátásához szükséges bevételeirıl, valamint kiadásairól, azaz a közpénzek felhasználásáról. Demokratikus társadalmi rendszerek esetében a jövedelemelvonás mértékérıl, a költségvetési terv elkészítésének rendjérıl a törvényhozó hatalmi ág, a Parlament törvényileg rendelkezik, a számvevıszékek pedig a közpénzek megfelelı felhasználását a klasszikus és új ellenırzési típusok, eljárások alkalmazásával segítik. Jóllehet ezek az ellenırzési típusok és eljárások – az országok fejlettségi szintjétıl, tradícióitól stb. függıen – rendkívül változatos képet mutatnak, a fısodorba tartozó jegyeik azonosíthatók, alapelveik, cselekvési irányaik, módszereik nagyban megegyeznek, illetve fejlesztésük alapvetıen ebbe az irányba halad. A legfıbb ellenırzési intézménynek – akár nemzeti keretek között, akár a nemzetközi színtéren – a pénzügyi-szabályszerőségi ellenırzésekkel összefüggı alapfeladata az, hogy megvizsgálja és értékelje a közpénzekkel történı gazdálkodás, valamint a kapcsolódó elszámolás törvényességét és szabályszerőségét. Az ellenırzésnek idıben fel kell tárnia az imént hivatkozott nemzetközi és hazai normáktól való eltéréseket, a szabálytalanságokat, továbbá minél konkré99

tabb javaslatokkal, ajánlásokkal lehetıséget kell teremtenie a korrekciókra, adott esetben a beszámolásra kötelezett személyek felelısségre vonását is kezdeményeznie kell. A tudásalapú társadalomban azonban az ellenırzéssel kapcsolatos igények nem érnek itt véget. Az adófizetık, a törvényhozás, de az ellenırzött szervezetek maguk is tudni akarják, hogy a közpénzeket milyen eredményességgel, hatékonysággal költik el. Ma már általános gyakorlat az, hogy a legfıbb ellenırzı intézmények teljesítmény-ellenırzéseket is végeznek, mégpedig egyre fokozottabb mértékben azért, hogy a felhasználói oldalról érkezı kérdéseket érdemben meg lehessen válaszolni. A legfıbb nemzeti ellenırzı intézmények az egyszerő számlaellenırzés technikáit meghaladva, egyfajta szerves fejlıdés útját bejárva jutottak el a mai, összetett és bonyolult szakmai feladatok végrehajtásához. Szerves fejlıdésnek kell tekintenünk ezt a folyamatot azért, mert a közpénzek felhasználásának külsı ellenırzı intézményei minden esetben a közpénzek eredeti tulajdonosainak igényeire válaszoltak azzal, hogy ellenırzési eljárásaikat és gyakorlatukat bıvítették, korszerősítették. A tudásalapú gazdaság komplexitására tekintettel egyre nı a jelentısége egy harmadik ellenırzési típusnak, az átfogó ellenırzésnek. Az átfogó ellenırzés módszerével lefolytatott ellenırzések rendszerszemléletben értékelik a feladatellátás szabályozási, szervezeti, személyi, tárgyi feltételeit abból a szempontból, hogy azok mennyiben segítik elı az eredményes, gazdaságos és hatékony feladatellátást. Az ellenırzés súlyponti területe az eredményes, gazdaságos és hatékony mőködés segítése érdekében kiépített belsı kontrollrendszer, a feladatok teljesítését veszélyeztetı külsı és belsı kockázatok feltárása és kezelése. Ez kifejezetten a belsı irányítási, szabályozási rendszerre és a kontrollmechanizmusra összpontosul, s annak vizsgálata útján értékeli az adott szervezet, projekt vezetését, menedzselését, a feladatok ellátását, az erıforrások hasznosítását és védelmét, az információs, a döntéselıkészítési, döntési és a beszámolási rendszert, hozzájárulva ezzel az eredményes, gazdaságos és hatékony feladatellátáshoz. A tudásalapú gazdaság követelményeire tekintettel az ellenırzésnek az eddiginél nagyobb figyelmet kell fordítania az államháztartási rendszerek modernizációs folyamatának ellenırzésére – mégpedig a kockázatelemzés és az optimalizálás módszerének kiterjedtebb alkalmazásával. Az átláthatóság és az elszámoltathatóság anomáliáinak, belsı ellentmondásainak kockázatelemzése hatékonyan segítheti elı az e téren várható fejlıdést. Az optimalizálás az

100

intézményi adottságokra vonatkozik, azt szolgálja, hogy az intézményrendszer „környezettudatos módon” segítse a lehetséges megközelítések közül a lehetı legjobb, a jelenleg zajló társadalmi-gazdasági változások tartalmához leginkább igazodó stratégiai alternatívát kiválasztani. Ezáltal az ellenırzés is hozzájárulhat a tudásközpontú nemzeti stratégia kialakításához és eredményes megvalósításához.

101

102

3. A tudásalapú társadalom aspektusai a jogalkotásban Korábban utaltunk rá, hogy a „tudásalapúság” nemcsak a valós világot alakítja át, de megteremti a virtuális világ lehetıségét is. „A valóságos világban a számítógép elıtt ülı Ember klikkel − és ezzel a virtuális világban vásárol. Klikkel − levelez. Klikkel − szerzıdést köt. Klikkel − szerzıdést teljesít. A számítógép elıtt ülı Ember a valóságban nem találkozik senkivel. Vásárlás során nem lép senki a lábára. İ sem lép máséra. Nem érez illatokat. Nem kíván meg semmit. Nem mosolyog rá senki. Nem beszélget senkivel. Nem is vitatkozik senkivel. Nincsenek valóságos kapcsolatai, közvetlen élményei.” [Kiss, D. (2003)] İ sem más, mint információ. És ezzel maga is virtuálissá válik. A „virtuális világ” azonban nem csupán elszigetel, hanem összekapcsol, tágítja a világra való kitekintés lehetıségét, azaz önmagában egyáltalán nem jelent alávetett létet. Van lényeges, más tendencia is, az új szervezıdések, a dialógusok társadalma, a számítógép lehet kohéziós erı is, azaz az IT, a számítástechnika egyaránt szolgálhatja az egyént, az egyes közösségeket, szervezeteket és szervezıdéseket, vagyis az egész társadalmat. Az információs (tudásalapú) társadalom három vonatkozásban van hatással a jogra:


megváltoztatja a jogszabály-megállapítás, jogszabályszerkesztés, jogszabályalkalmazás, jogeset-megállapítás technikai infrastuktúráját;




a tömegkommunikáció fejlıdése során kialakulnak a sajátos, vegyesen közjogimagánjogi tömegkommunikáció szak-aljogágai;




az információs társadalomnak új igényei vannak az egész jogi szemléletmóddal, jogi dogmatikával szemben. [Sárközy, T. (2002)]

A tudásalapú társadalom és a jog kapcsolata számos problémát hordoz. Az információs technika viharos üteme ellentétes a jog hosszú távon stabilitásra törekvı természetével, ami abból következik, hogy a rendszeresen változó társadalomban, gazdaságban a jog eszközeivel lehet a mőködéshez szükséges, viszonylagosan stabil intézményi, szervezeti, szabályozási kereteket, feltételeket megteremteni. A jog institutionális individualizmusra épül, ugyanakkor gazdasági szervezetrendszereket (is) kell szabályoznia; követnie kell a versenyjog megváltozott tartalmát; alkotmányos alapjogok összeütközését kell kezelnie stb. Kialakul egy újfajta tömegkommunikációs jog, amelyben a közjogi és civiljogi elemek keverednek. Átalakul a szerzıi jog. Új jogalkotási feladatok jelennek meg, újra kell gondolni a jogviszonyelméletet.

103

3.1. A Lisszaboni Stratégia − a jogi szabályozás háttere

A Lisszaboni Stratégia és a tudásalapú társadalom megteremtéséhez kapcsolódó más dokumentumok célkitőzéseinek és programjainak vizsgálata azért elengedhetetlen, mert a tudásalapú társadalomhoz kapcsolódó tételes jogi szabályozásnak ezek képezik a hátterét. Közismert, hogy a Lisszaboni Stratégia az EU, de egész Európa élenjáró szerepét igyekszik helyreállítani és biztosítani versenyképességét az egyre globalizálódó világban. Ez a stratégia három pilléren nyugszik: a gazdasági, a társadalmi és a környezetvédelmi pilléren. A Lisszaboni Stratégiában meghatározott célkitőzések megvalósítása az Európai Unió tagállamai által elfogadott programok, cselekvési tervek megvalósításától, sikereitıl függ. Az alábbiakban röviden áttekintjük azokat a Magyarországon elfogadott, célját tekintve ágazatpolitikai cselekvési terveket és programokat, amelyek a legszorosabban kötıdnek a tudásalapú társadalom feltételeinek megteremtéséhez, anélkül, hogy azt a „tudásalapú társadalom jogaként” kezelnénk, arra így tekintenénk. Az egész életen át tartó tanulás magyarországi stratégiája (2005-2013) Az Európai Unió Tanácsa 2002. július 27. napján fogadta el az egész életen át tartó tanulásról szóló határozatot39, amely szerint az oktatás és a képzés elengedhetetlen eszköze a társadalmi kohézió, az aktív állampolgári magatartás, a személyes és szakmai kiteljesedés, a foglalkoztathatóság elısegítésének. Ezért az oktatási és képzési rendszereket átfogóan megújítani, hozzájárulni az egységes európai oktatási térség kialakításához hazánknak is alapvetı feladata.40 Ezen belül az egész életen át tartó tanulás központi szerepet tölt be a versenyképesség, a foglalkoztathatóság, a társadalmi befogadás, az aktív állampolgárság és a személyes kiteljesedés fejlesztésében, s ezért egy új tanulási kultúra kialakítását, a kompetencia-alapú oktatás elterjesztését helyezi a középpontba, illetve a tanulás iskolán kívüli formáit is felöleli. Minderre alapozva, figyelemmel a hazai viszonyokra a magyar kormány egész életen át tartó tanulásról szóló stratégiája egyfelıl rövidtávon igyekszik javítani a jelenlegi oktatási rendszert a

39

A határozat az Európai Unió Hivatalos Lapjának C 163 számában jelent meg 2002. szeptember 7-én.

40

A 2000 novemberében az Európai Bizottság által készített vitaanyag (Memorandum az egész életen át tartó tanulásról), majd a tagállami konzultációkat követıen az Európai Parlament és az Európai Tanács elé tárt azonos tárgyú nyilatkozat (Az egész életen át tartó tanulás európai térségének megvalósítása) az egész életen át tartó tanulást az oktatási és képzési politikák közös logikai keretévé emelte. Mindennek alapján az Európai Unió elıirányozta, hogy minden tagállam dolgozza ki a nemzeti egész életen át tartó tanulás stratégiáját. Ennek alapján Magyarországon is elkészült a stratégia, amelyet a Kormány 2005 szeptemberében fogadott el.

104

munkaerıpiaci elvárások kielégítése érdekében (növekvı részvétel a felnıttképzésben, alacsony képzettségőek képzése és továbbképzése, 55 év felettiek képzése), másfelıl egy kompetencia-alapú képzésre épülı új tanulási kultúrát segít kialakítani. Az egész életre kiterjedı tanulási kultúra szem elıtt tartja az oktatási szektor többoldalú céljait: a személyes fejlıdést, a tudásfejlesztést, az átfogóbb gazdasági, társadalmi és kulturális célkitőzések megvalósítását. Nemzeti Akcióprogram a növekedésért és a foglalkoztatásért A Lisszaboni Stratégia kapcsán a magyar kormány 2005-ben elkészítette és benyújtotta az Európai Közösségek Bizottságának a Nemzeti Akcióprogramot, amely


támogatja az iskolarendszerő oktatásban, képzésben az alapkészségek és kulcskompetenciák megszerzését segítı programok kidolgozását és alkalmazását,




biztosítja a szakképzésben a változó munkaerıpiaci igényekhez való gyors tartalmi, mennyiségi, szervezeti alkalmazkodást,




erısíti az oktatási, képzési rendszerek szerepvállalását a diszkrimináció elleni küzdelemben és a társadalmi esélyteremtésben, területi felzárkóztatásban,




a felsıoktatásban – a bolognai folyamat kiteljesítésével – segíti a gazdaság igényeire gyorsabban reagáló, gyakorlatorientált kurzusok bevezetését, javítja az ágazat fokozott innovációs részvételének tárgyi, személyi és szervezeti feltételeit.41

„Tudást Mindenkinek!” Cselekvési Terv (2006-2010) A kormányprogram rövidítve tartalmazza a 2006 júliusában elfogadott, a következı négy év oktatási programját jelentı 163 pontos javaslatot, amely a közoktatás, a szakképzés és a felsıoktatás területén fogalmaz meg konkrét célkitőzéseket. A Cselekvési Terv egyes pontjai között kidolgozandó törvényjavaslatok is szerepelnek.42

41

Az akcióprogram végrehajtásáról és a Lisszaboni Stratégiához kapcsolódó új intézkedésekrıl minden tagállamnak 2006-ban és 2007-ben jelentésben kellett beszámolnia, ami alapján a többi tagállam és az Európai Bizottság évente közösen értékeli az elırehaladás. Az akcióprogram végrehajtásának nyomon követésébe be kell vonni a szociális partnereket is. 2008-ban új akcióprogram kidolgozásával indul egy újabb hároméves ciklus. A Nemzeti Akcióprogram kidolgozása a Gazdasági Minisztérium, a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium közremőködésével és a Nemzeti Fejlesztési Hivatal koordinálása mellett, széleskörő társadalmi egyeztetés keretében történt. Az akcióprogram teljes szövege elérhetı a Szociális és Munkaügyi Minisztérium honlapján.

42

A Cselekvési Terv teljes szövege elérhetı az Oktatási és Kulturális Minisztérium honlapján.

105

Új Magyarország Fejlesztési Terv (2007-2013) Magyarország fejlıdése szempontjából fordulópontnak tekinthetı 2007. január 1–je, mivel ettıl az idıponttól kezdve lehetıség nyílik az Európai Unió Strukturális Alapjából és Kohéziós Alapjából az elıirányzat szerint 22,4 milliárd euró fejlesztési forrást felhasználni. Az Új Magyarország Fejlesztési Terv legfontosabb célja a foglalkoztatás bıvítése és a tartós növekedés feltételeinek megteremtése. Ennek érdekében hat kiemelt területen indít el összehangolt állami és uniós fejlesztéseket: a gazdaságban, a közlekedésben, a társadalom megújulása érdekében, a környezet és az energetika területén, a területfejlesztésben, valamint az államreform feladataival összefüggésben.43 A dokumentum elsı helyen említi a gazdaságfejlesztést, azon belül is elsısorban az innovatív, tudásalapú gazdaság megteremtését. Ennek tervezett eszközei a következık:


a piacorientált kutatási és fejlesztési (K+F) tevékenységek támogatása;




a vállalkozások és a felsıoktatás innovációs tevékenységének és együttmőködésének ösztönzése;




a technológia-intenzív (spin-off) kisvállalkozások létrehozásának bátorítása;




a technológiatranszfer ösztönzése;




a hídképzı és inkubációs tevékenység megerısítése, a K+F infrastrukturális hátterének fejlesztése.

A középtávú tudomány-, technológia- és innováció-politikai stratégia Magyarországon a rendszerváltás óta nem készült átfogó középtávú tudomány-, technológiaés innováció-politikai stratégia. A közelmúltban elfogadott dokumentum kidolgozásában az érdekelt minisztériumokon kívül jelentıs szerepet vállalt a Magyar Tudományos Akadémia is, de részt vettek benne mind a kutatás-fejlesztés és innováció területén dolgozók, mind pedig a gazdasági élet szereplıi is. A stratégia öt prioritási területen jelöl ki feladatokat:


a tudományos kutatás eredményei befogadásának és hasznosításának stratégiája;




minıség-, teljesítmény- és hasznosítás-vezérelt, hatékony nemzeti innovációs rendszer;

43

Az UMFT kialakítására a közösségi és hazai stratégiai dokumentumokkal szemben támasztott követelményeknek megfelelıen került sor. Az „Európa Terv” kidolgozásának tartalmi és szervezeti kereteirıl szóló 1076/2004. (VII. 22.) Korm. határozat szerint a Kormány kiemelt feladatnak tekinti az Európai Unió kohéziós politikájára, a 2007. és 2013. közötti idıszakban Magyarország számára elérhetı támogatások fogadására történı felkészülést, ezért a szükséges tervdokumentumok elkészítése érdekében a kormányhatározatban megjelölt feladatok végrehajtását rendelte el.

106




a tudásalapú gazdaság és társadalom igényeinek megfelelı kreatív, innovatív munkaerı;




a tudás létrehozását és hasznosítását ösztönzı gazdasági és jogi környezet;




a globális piacon versenyképes hazai vállalkozások, termékek és szolgáltatások.

3.2. A jogalkotás által legérzékenyebben érintett területek

A tudásalapú gazdaságot, társadalmat illetıen a legtöbb esetben a közösségi jogi szabályozás meghatározó szerepet játszik. A magyar szabályozás kapcsán mindenekelıtt meg kell jegyezni, hogy „A Kormány középtávú tudomány-, technológia- és innováció-politikai stratégiájá”ban (1023/2007. [IV. 5.] Korm. határozat) megjelölt egyik prioritás a tudás létrehozását és hasznosítását ösztönzı gazdasági és jogi környezet kialakítása. A stratégia több olyan középtávú kormányzati feladatot megjelöl, amelyek alapvetıen meghatározzák a tudásalapú gazdaság és társadalom megteremtéséhez szükséges jogi feltételrendszer kialakítását. A Kormány


egyszerősíti a vállalkozásalapítás és a tıkebefektetések szabályrendszerét, innovációs szolgáltatásokkal támogatja a vállalkozások egyablakos szolgáltatásainak kibıvítését (IV.B.1.);




kialakítja a tıkebefektetést ösztönzı és segítı jogszabályi környezetet: a kis- és középvállalkozások által elnyerhetı állami pénzügyi kötelezettségvállalásokra garanciaintézmény létrehozása stb. (IV.B.2.);




felszámolja a hasznosító (spin-off) vállalkozás alapítása elıtt álló akadályokat a felsıoktatásban és a költségvetési kutatóintézetekben dolgozókat érintıen, illetve továbbfejleszti az innovatív vállalkozások számára nyújtható támogatások és kedvezmények rendszerét (IV.B.3.);




az Európai Unióban tapasztalható új tendenciákkal összhangban módosítja a hazai közbeszerzési és versenyszabályokat (IV.B.4.);




továbbfejleszti a szellemi vagyonértékelés és a szellemi vagyonnal való gazdálkodás szabályait (IV.B.5.);




erısíti a közfinanszírozású kutatóhelyek érdekeltségét a szellemi tulajdon hasznosításában (IV.B.6.);




a kis- és középvállalkozások körében ösztönzi az iparjogvédelmi tudatosságot, a gazdasági, üzleti és hasznosítási készségeket és ismereteket, támogatja a hazai és külföldi iparjogvédelmi oltalom megszerzését, fenntartását, illetve megújítását –

107

ezzel elısegítve az új, eredeti termékek piaci bevezetését, az innováció eredményeinek piaci hasznosítását (IV.B.7.);


támogatja a hazai kis- és középvállalkozások számára fontos külföldi technológiáknak az átvételét és adaptálását (IV.B.8.).

3.2.1. A költségvetés tervezése Az utóbbi évek költségvetési törvényeinek elfogadása során rendszeresen felmerültek a tudásalapú gazdaság aspektusai. A Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetésében nagy hangsúlyt kaptak „a tudásalapú társadalom emberi erıforrásainak fejlesztési céljai”, valamint a nemzeti kutatási és fejlesztési programok kiemelt támogatása. Hasonló gondolatok jelentek meg a 2003. évi költségvetésében is. A prioritások között szerepelt az oktatás, szakképzés, továbbképzés fejlesztése, ezzel a tudásalapú társadalom kialakítása és a munkaerıforrások minıségének javítása. Sor került a piaci versenyt erısítı törvények és szabályok kidolgozására a hírközlés, adatátvitel, hálózatfejlesztés, tartalomszolgáltatás területein, ami azt szolgálja, hogy az információs, kommunikációs eszközök (magán-, üzleti, közösségi szegmensekben) széles körben elterjedjenek. A 2007. évi költségvetésben ismét nagy hangsúlyt kapott a tudásalapú gazdaság megteremtése. A 2007-2013. közötti idıszak uniós pénzügyi kerettervéhez kapcsolódó kohéziós fejlesztési célok nyolc ágazati és hét regionális operatív program keretében valósulnak meg. Ezek közül a Gazdaságfejlesztés Operatív Program célja az innovatív, tudásalapú gazdaság megteremtése, a kis- és középvállalatok jövedelemtermelı képességének javítása, valamint az üzleti infrastruktúra és szolgáltatások fejlesztése. 3.2.2. Oktatás, kutatás és fejlesztés (K+F), technológiai innováció Magyarországon a felsıoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény44 módosításáról szóló 2003. évi XXXVIII. törvény indokolása kiemelte, hogy „a felsıoktatási intézmények feladatkörének …bıvítése nem csupán szakképzési feladat, hanem a XXI. század tudásalapú társadalmának megalapozását jelenti”. A felsıoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény (továbbiakban: Ftv) céljául tőzte ki, hogy hozzájáruljon a tudásalapú társadalom létrejöttéhez. Az új törvény alapvetıen biztosítja a mőködés jogi feltételeit, de a konvergencia program elfogadásával a társadalmi és gazdasági körülmények megváltoztak, s ez szükségessé teszi a költségvetés és a felsıoktatás kapcsolatát szabályozó törvényi fejezetek módosítását. A Ftv. 2007. évi módosí-

44

Idıközben 2006. március 1-jén hatályba lépett a felsıoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény (a továbbiakban: Ftv.).

108

tásának45 indokolása szerint hatékonyan gazdálkodó, gazdasági és akadémiai kérdésekben szakértelemmel irányított, kapcsolataiban nyitott felsıoktatási hálózat kialakítására és mőködtetésére van szükség, amely a munkaerıpiaci igényeknek megfelelı szakképzési és képzettségő kínálatot nyújt, európai színvonalon versenyképes, minıségi képzést folytat, az országos és nemzetközi kutatás-fejlesztésben, innovációban sikeresen vesz részt. A kormányprogram az oktatást azon közszolgáltatások közé sorolta, amelyben mélyreható és rendszerszemlélető átalakításokat szükséges megvalósítani a fenntartható finanszírozás biztosítása, a minıség javítása és a hozzáférés igazságosabbá tétele végett. A programnak megfelelıen − a 2013-ig terjedı idıszakra megfogalmazott fejlesztési feladatok részeként − a felsıoktatás felzárkóztatása, stabil szabályozási és finanszírozási környezet kialakítása vállalható. A törvény megfelelıen szabályozza az innovációs folyamatot a kormányzati feladatok, a költségvetési, a szellemi alkotások hasznosítása, valamint a K+F és az innováció célzott támogatási eszközrendszere területén. Ennek megfelelıen a hazai innovációs politikának a kutatásifejlesztési tevékenység mellett támogatnia kell mindazokat a cselekvési formákat, amelyekben az új ismeretek elterjesztése, az új technológiák felhasználása és az ezekhez kapcsolódó új szervezeti megoldások felértékelıdnek. A törvény szerint a kutatási eredmények hasznosítása minden szereplıtıl vállalkozási, piacgazdálkodási szemléletet igényel. 3.2.3. A tudásalapú társadalom és a munkajog – új munkavégzési formák A számítógép használata, valamint az információs és kommunikációs technikai eszközök egyre szélesebb körő alkalmazása a munka világát is lényegesen érinti. Új jelenségként figyelhetı meg – párhuzamosan az európai tendenciákkal –, hogy az informatika fejlıdésével, használatának egyszerősödésével, széleskörő hozzáférhetıségével a munka világa széleskörő, egyre átfogóbb átalakuláson megy végbe.46 A távolság, mint a munkavégzés akadálya, megszőnıben van. A távmunka olyan új alternatívát jelent, aminek révén a klasszikusan meghatározott munkahelyen dolgozó alkalmazottakhoz képest a munkavállaló lényegesen önállóbb és függetlenebb az idıbeosztását, munkavégzése módját illetıen.

45

Az Ftv. módosításáról szóló 2007. évi CIV. törvény (2007. június 25.)

46

Ez a klasszikus munkaviszony bizonyos általános jellemzıjét – a munkáltató részletes utasítása alapján történı önállótlan munkavégzést – áttöri, ezért a távmunka a jogirodalomban atipikusnak nevezett munkaviszonyok közé sorolható.

109

Az európai foglalkoztatási stratégia keretében az Európai Bizottság felkérésére 2002-ben Brüsszelben az uniós szinten mőködı munkaadói (UNICE – Union of Industrial and Employers’ Confederations of Europe, valamint CEEP – Centre Européen des Entreprises à Participation Publique) és szakszervezeti szövetségek (ETUC – European Trade Union Confederation) megkötötték a távmunkáról szóló keretmegállapodást (Framework Agreement on Telework). Magyarországon a távmunkát törvény szabályozza, aminek elsıdleges indoka az, hogy – egyezıen az Európai Unió tagállamaiban alkalmazott megoldásokkal – a távmunka végzése nem önálló jogviszony, hanem munkaviszony keretében történik. A jogalkotó ezt figyelembe véve, ennek megfelelıen a Munkatörvénykönyvében külön fejezeteként szabályozza a távmunkát. 3.2.4. Esélyegyenlıség – a társadalmi kirekesztettség megelızése A tudáslapú társadalom egyik alapvetı problémája, hogy a hátrányos helyzetben lévı emberek nem részesülhetnek a többiekkel azonos módon a tudásalapú társadalom elınyeibıl. Ezt hangsúlyozza az Európai Közösségek Bizottsága, amikor megállapítja, hogy az Unió lakosságának több mint fele még mindig nem részesülhet teljes mértékben ezekbıl az elınyökbıl vagy éppen teljes mértékben el van vágva tılük. Következésképpen gazdasági, társadalmi, etikai és politikai szempontból egyaránt rendkívül fontos, hogy az információs és kommunikációs technológiához kapcsolódó termékek és szolgáltatások hozzáférhetıbbé tételével erısödjék a társadalmi, gazdasági és területi kohézió. A Bizottság fokozott figyelmet fordít a teljes részvételre és az emberek alapvetı digitális tudásának megalapozására, bıvítésére.47 A közösségi szintő együttmőködés erısítésének eszközeként a társadalmi kirekesztıdés elleni stratégiát 2002-2006 között a Társadalmi Kirekesztés elleni Közösségi Akcióprogram segítette, 75 millió eurós költségvetéssel. Az akcióprogram a nemzeti cselekvési tervek végrehajtását, a tagállamok akcióinak gazdagítását, lehetıségeik bıvítését, az országok közti együttmőködés, tapasztalatcsere elısegítését szolgálja.48 Az Akcióprogramban Magyarország is részt vett. A 2007-2013-as idıszakban a PROGRESS akcióprogram keretében a foglalkoztatás bıvítését, a szociális védelmet és a társadalmi összetartozást, a munkakörülmények javítását, a

47

A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. „i2010: európai információs társadalom a növekedésért és a foglalkoztatásért”. 48

Az Európai Tanács 2000 decemberében Nizzában tartott ülése hangsúlyozta a szegénység és társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem fontosságát Európában, s elindította a nyitott koordinációs mechanizmuson alapuló stratégiát a társadalmi kirekesztıdés ellen.

110

diszkrimináció elleni küzdelmet és a társadalmi nemek közötti egyenlıség erısítését kívánják az EU tagállamok elısegíteni. 3.3. Az IKT terjedése és a jogi szabályozás

3.3.1. Az egységes európai információs tér megvalósítása Az elmúlt évtizedekben az információs és kommunikációs technológia belépett a tömeges alkalmazás szakaszába, aminek eredményeképpen alapvetıen megváltozhat az, ahogyan dolgozunk, élünk és egymással érintkezünk. A digitális konvergencia hatása az egész világon érezhetı lesz, többek között felerısíti a világmérető versenyt. Amennyiben Európa teljes egészében ki kívánja aknázni meglévı gazdasági-szellemi potenciálját, akkor proaktív politikával kell a kedvezı piaci fejleményeket serkenteni, illetıleg a tudásalapú társadalom (például az egész életen át tartó tanulás, a kreativitás és az innováció), valamint az egészséges és biztonságos európai információs társadalom kiépítését, illetve az olyan, nemrég még határterületnek számító funkciókat, mint a fogyasztóvédelem, elısegíteni. A digitális konvergencia következetes szabályrendszert követel a média területén. Ebben a körben a belsı piacot ma számos elıírás szabályozza, amelyek például az audiovizuális médiára, a digitális televíziózásra, az online kereskedelemre, a szellemi alkotások jogára, illetve az európai tartalom létrehozását és terjesztését támogató intézkedésekre összpontosítanak.49 A hírközlési szektor liberalizációjának a keretében az alábbi közösségi (EK parlamenti és tanácsi) irányelveket fogadták el:


az elektronikus hírközlı hálózatokhoz és kapcsolódó eszközökhöz való hozzáférésrıl, valamint azok összekapcsolásáról (2002/19/EK);




az elektronikus hírközlı hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások engedélyezésérıl (2002/20/EK);

49

A szabályozás egyes elemeit, például az elektronikus kereskedelemrıl szóló irányelvet (A 2000. július 8-i, belsı piacon az információs társadalommal összefüggı szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól 2000/31/EK parlamenti és tanácsi irányelv) nemrégiben fogadták el, s ezek már figyelembe veszik a digitális konvergencia szempontjait. Másokat – különösen a határok nélküli televíziózásról szóló irányelvet (Az 1989. október 3-ai, a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós mősorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról szóló 89/552/EGK tanácsi irányelv) – idıszerő volna felülvizsgálni. A Bizottság 2005-ben elhatározta, hogy megvizsgálja a digitális gazdaságot befolyásoló szabályokat. (A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának – „i2010: európai információs társadalom a növekedésért és a foglalkoztatásért”.)

111




az elektronikus hírközlı hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról (2002/21/EK);




az egyetemes szolgáltatásról, valamint az elektronikus hírközlı hálózatokhoz és elektronikus hírközlési szolgáltatásokhoz kapcsolódó felhasználói jogokról (2002/22/EK);




az elektronikus hírközlési ágazatban a személyes adatok feldolgozásáról és a magánélet védelmérıl (2002/58/EK),




illetve az elektronikus hírközlı hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások piacain belüli versenyrıl (2002/77/EK) szóló irányelveket.50

3.3.2. Az információhoz jutás új útjai (az e-társadalom) A hálózati kommunikáció kezdeti szakaszában − amíg egy többé-kevésbé zárt közösség, elsısorban az amerikai egyetemek használták azt − az Internet különösebb jogi51 problémát nem vetett fel. A hálózati kapcsolattartás lehetıségének technikai fejlıdésével, a levelezırendszerek elterjedésével stb. gyökeresen változott a helyzet, ezért az Internet szülte jogi problémák kutatása szerte a világon elıtérbe került. Jogfejlıdésünk legutóbbi szakaszában sorra jelentek meg azok a jogszabályok, amelyek célja e különleges szabálykörnyezet megteremtése, amit a Nemzeti Informatikai Stratégia a közösségi joganyag és a nemzetközi egyezmények révén formálódó egységjogi megoldások52 átvételével kíván elérni. A születıben lévı Internet-jog így azonos vagy hasonló megoldásokat jelent az EU tagállamai vagy más, a nemzetközi egyezményeket aláíró országok hatályos jogi megoldásaival, bár európai vagy globális egységjog kialakulásáról ma még nem beszélhetünk.53

50

A fenti irányelvek átültetésérıl az elektronikus hírközlésrıl szóló 2003. évi C. törvény rendelkezik.

51

Internetjogon azoknak a jogszabályoknak az összességét értjük, amelyek a hálózati szereplık egymás közötti, valamint a hálózati világ szereplıi és a Neten kívüli világ szereplıi közötti kapcsolatokban is kötelezı érvényőek, jogkövetı magatartást, s az ettıl való eltérés esetén, végsı soron akár közhatalmi eszközökkel is kikényszeríthetı jogkövetkezményeket írnak elı. [Internetjogi kézikönyv (2000)] 52

A kilencvenes években kezdıdött ez a jogalkotási hullám, amely fıleg a globalizálódó, egyre inkább nemzetközi jelleget öltı bőnözés (pénzmosás, internetes csalások, terrorizmus stb.) egységes jogi szabályozására irányult. Egységjog esetében olyan jogszabályról van szó, amit az országok többsége (nagy része) közvetlen módon beépít jogrendszerébe, illetve aláírja, elfogadja vagy alkalmazza.

53

A hálózati (internetes) kifejezési forma szókimondóbb, ezért a viselkedési szabályok lazábbak, engedıbbek. Az Interneten − csakúgy, mint a világban − az életviszonyokat, kapcsolatokat az illem, az erkölcsi normák moderálják. Ez a netikett: a hálón viselkedés, a kommunikáció szabályrendszere, mely közösségi normákat állít, s az ezektıl történı eltérést közösségi (tehát nem jogi) eszközökkel torolja meg. Ám aligha alkalmas arra, hogy például. a háló jó erkölcsébe, szokásaiba ütközı web-lap tulajdonosát „megnevelje” (ehhez hiányoznak az eszközei) vagy megbüntesse. A szakmai szervezetek, az Internetipar résztvevıi által kidolgozott és önkéntességi alapon elfogadott elıírások (etikai kódexek, politikák) már rendelkezhetnek „büntetı erıvel”: végsı soron valamely szolgáltatásból való kizárás lehetıségével.

112

A társadalmi együttélés hálózati szabályrendszerét együttesen alkotja a „szakma által szentesített” gyakorlat, az önszabályozás, az erkölcs és a jog. Az eszményi állapot nyilván ezek harmonikus érvényesülésével érhetı el. Az önszabályozás és a nem jogi jellegő norma (a közösség által megkívánt magatartási forma) az, ami az Internet környezetében a leghatékonyabban képes a megkívánt magatartásformákat kiváltani. Ezzel összhangban az Európai Unió olyan, koregulatívnak nevezett megoldásokat szorgalmaz, amelyek a különféle szabályozó erık (a jogi norma, a piaci önszabályozás feltételrendszere, magatartási kódexek, érdekképviseleti szervek) és az általuk elfogadott, alkalmazott szabályrendszerek együttes, egymást kiegészítı és erısítı hatása révén mőködik. E megoldások szerepe a közeljövıben Magyarországon várhatóan ugyancsak növekedni fog, indokoltságát és életképességét a domain-nevek szabályozásával kapcsolatban a tartalomszolgáltatók együttmőködése nyomán kialakult, nem normatív megoldások hatékonysága és sikeressége bizonyítja.54 Az internetes térfoglalás, a tevékenységhez szükséges tartomány, domínium megszerzése a domain név regisztrációjával kezdıdik. A generikus kódok a világ bármely pontjáról regisztrálhatók, a domain név használója ezekben az esetekben kizárólag a whois rekorddal55 azonosítható. Az országkódok alá történı besorolás és regisztráció szabályait az adott ország feljogosított csúcsszervezete határozza meg.56 A generikus top level domain nevek esetében ezeket a szabályokat az ICANN57 állapította meg. Az Internet, mint a „legdemokratikusabb médium” a demokratikus berendezkedéső társadalomban élı egyént megilletı egyik legfontosabb politikai alapjog, a véleménynyilvánítás szabadságának eszköze.58 Az Interneten keresztül bárki nyújthat tartalomszolgáltatást, s e szol-

54

Az Internet használatával kapcsolatban felmerül az internetes térben megvalósuló jogsértésekkel összefüggı igényérvényesítési lehetıség kérdése. Ebben a körben sajátos szabályozás nincs, a jogrendszer általános szabályait (médiajog, szerzıi jog, büntetıjog stb.) kell megfelelıen alkalmazni. 55

Whois rekordja valamennyi regisztrált domain névnek van, s a világhálón elérhetı. A whois rekord arra ad felvilágosítást, hogy az adott domain nevet ki regisztráltatta. 56

A magyar .hu országkód alá történı regisztráció központi szervezete a Magyarországi Internet Szolgáltatók Tanácsa Tudományos Egyesület (ISZT). A regisztrálás a rendszer központi elemét képezı „A domainregisztrációs üzletpolitikai irányelvek” (a továbbiakban: Irányelvek) szabályainak megfelelıen történik. Internet Corporation for Assigned Names and Numbers − nonprofit szervezet, vezetı testülete 19 fıs, ebbıl 5 fı a világ Internet-használóinak szavazatai alapján, a többi a szervezet fenntartóinak kiválasztása alapján kerül be. 57

58

Az Alkotmány 61. §-a a szabad vélemény-nyilvánításhoz való jogot együtt deklarálja a közérdekő adatok megismerésének jogával, ugyanakkor az állampolgárnak ahhoz is joga van, hogy magánszféráját, kommunikációját tiszteletben tartsák, adatait bizalmasan kezeljék.

113

gáltatás megindítása nem kötıdik sem a sajtótörvény szerinti nyilvántartásba vételi eljáráshoz, sem a médiatörvény59 szerinti szolgáltatásnyújtás-engedélyezési kötelezettséghez. Amennyiben valamelyik tartalomszolgáltatás idıszaki lapként60 nyilvántartásba kerül, arra a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény (a továbbiakban: St.) hatálya terjed ki. Az Internet komplett adatátviteli és megjelenítési lehetıségeivel élve, azon szöveg, álló- és mozgókép, valamint a hang egyidejőleg továbbítható (multimédia). Az ilyen szolgáltatásnyújtás nem tartozik a médiatörvény hatálya alá (nem rádió és nem TV). Napjainkban egyre gyakoribb, hogy az egyes sajtótermékek elektronikus változata a nyomtatott lappal egyidejőleg vagy akár azt megelızıen, azonos tartalommal az Interneten is megjelenik. Sok esetben a kiadó a korábbi lapszámok cikkeibıl on-line adatbázist épít ki. Ez sem tételez külön nyilvántartásba-vételi kötelezettséget. [Gyarmati, L. (2002)] Hatályos jogunkban az internetes közlések vonatkozásában a felelısségi szabályok csak részben − a szerzıi jogot sértı tartalommal összefüggésben az értesítési-eltávolítási eljárásra − kerültek megalkotásra. Ennek egyik következménye, hogy egyéb jogsértések esetére a Polgári Törvénykönyv személyiségvédelmi szabályait kell alkalmazni, ami több gyakorlati problémát is felvet az eljárás során. Egy jogos vagy jogszerőtlen cselekvés mögött mindig cselekvı áll, egy vagy több fizikailag létezı személy. Valójában azonban az elıírások és a jogkövetkezmények a hálózati kapcsolatok, szereplık és szerepek sajátosságai miatt sokszor egyáltalán nem, esetleg korlátozottan vagy máshogy érvényesülnek. A hatályos jogszabályok lényegében csak az elektronikus aláírás hitelesítés-szolgáltatóját kötelezik bírósági eljárás érdekében adatközlésre61, illetve az Internet-szolgáltató akkor mentesül a szerzıi jogsértés jogkövetkezményei alól, ha azonosítja a jogsértı tartalomszolgáltatót62. Egyéb esetben az Internet használatával kapcsolatosan ismertté vált személyes adatok63 kezelésére a személyes adatok védelmérıl és a közérdekő ada-

59

A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény.

60

Idıszaki lap: az a napilap, folyóirat és egyéb lap, valamint ezek melléklete, amely egy naptári évben legalább egyszer megjelenik, azonos címmel és tárgykörrel kerül kiadásra, évfolyamszámmal, sorszámmal, keltezéssel van ellátva, s akár eredeti szerzıi alkotásként, akár átvett fordításként az újságírói, az írói vagy a tudományos mőfaj körébe tartozó írásmővet (hírt, tudósítást, cikket, riportot, tanulmányt, verset, elbeszélést stb.), fényképet, grafikát, karikatúrát vagy rejtvényt közöl. (St. 20. § f) pont)

61

Elektronikus aláírásról szóló, 2001. évi XXXV. törvény 11. §

62

Lásd késıbb: értesítési- eltávolítási eljárás.

63

Személyes adat: a meghatározott természetes személlyel kapcsolatba hozható adat, amelybıl az érintettre vonatkozó következtetés vonható le. Így személyes adatnak számít például a domain regisztráció kapcsán tudomásra hozott adat, az e-mail cím stb.

114

tok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (a továbbiakban: Avtv.) szabályai az irányadóak. A szolgáltatók és a felhasználók törvényes kötelezettsége, hogy kizárólag az Avtv. rendelkezéseinek megfelelıen végezzenek adatkezelést.64 Ez azt jelenti, hogy személyes adatot harmadik személy számára hozzáférhetıvé tenni csak az érintett hozzájárulásával vagy törvényi felhatalmazás alapján lehet.65 Elvileg a domain regisztráció során rendelkezésre bocsátott adatok nyilvánosságra hozatalához az igénylı a kérelem benyújtásával hozzájárul. Más esetben azonban az azonosítás, a személyes adatok kiadása az érintett elızetes hozzájárulása nélkül jogsértı.66 Az információhoz jutás jogi szabályozásának egy jelentıs lépése volt az elektronikus információszabadságról szóló 2005. évi XC. törvény (a továbbiakban: Törvény) megalkotása. A törvényi szabályozás célja az, hogy pontosan meghatározza az elektronikus közzététel kötelezettségének tartalmát. A közzététel hagyományos (az elektronikustól elérı) módja számos lehet: az erre köteles szerv az általa szerkesztett idıszaki kiadványok, közkönyvtárak részére átadott kötetek, beszámolók, prospektusok útján juttathatja el a nyilvánossághoz a közérdekő adatokat. A mai technikai viszonyok között kézenfekvı élni az elektronikus közzététel lehetıségével. A közérdekő adatok elektronikus közzététele számos elınnyel jár: hozzájárul az internet magyar nyelvő tartalmának bıvüléséhez, az internet használatának terjedéséhez azzal, hogy az adatok gyorsabb és olcsóbb közzétételére ad módot, s lehetıvé teszi az anonim információszerzést is, illetve többek között így is ráébreszti a polgárokat az elektronikus információszerzésben rejlı lehetıségekre. A Törvény rögzíti a közérdekő és közérdekbıl nyilvános adatok elektronikus közzétételének általános rendelkezéseit, az internet segítségével nyitottabbá teszi a jogalkotást, megismerhetıvé teszi a jogszabályok digitális változatát, végül megteremti a felsıbíróságok anonimizált határozatai megismerésének lehetıségét, azaz meghatározott szervezetek számára elıírja internetes honlap fenntartásának kötelezettségét. A közzététel, illetve a honlapfenntartás kötelezettsége magában foglalja azt is, hogy az információt naprakészen tegyék közzé. A Törvény valamennyi közfeladatot ellátó szervre vonatkozóan meghatározza azokat az adatfajtákat,

64

Az Internettel összefüggı adatkezelések egyes kérdéseirıl szóló adatvédelmi biztosi ajánlás. 2001. február 1.

65

Avtv. 3. §, 15/1991. (IV. 13.) AB határozat.

A szerzıi jogot sértı tartalom esetén a felelısséget − és az igényérvényesítés speciális útját (értesítési eltávolítási eljárás) − az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggı szolgáltatások egyes kérdéseirıl szóló 2001. évi CVIII. törvény szabályozza. 66

115

amelyeket a honlapon elérhetıvé kell tenni, de számos más jogszabály is rendelkezik arról, hogy egyes adatokat valamely közfeladatot ellátó szerv honlapján tegyék közzé. A közpénzek felhasználásáról, a köztulajdon használatának nyilvánosságáról, átláthatóbbá tételérıl és ellenırzésének bıvítésérıl szóló 2003. évi XXIV. törvény (a továbbiakban: Üvegzseb törvény) már korábban is elrendelte bizonyos közérdekő adatok internetes közzétételét. Annak érdekében, hogy a közzétett adatokra egységes szabályozás vonatkozzon, a Törvény úgy rendelkezik, hogy az Üvegzseb törvény szerint közreadandó adatokat is a Törvény általános szabályai szerint kell közzétenni. Az Üvegzseb törvénybıl eredıen és az államháztartási információs és mőködési rendszer korszerősítését szolgáló egyes feladatokról szóló 1096/2003. (IX. 11.) Korm. határozat melléklete szerint ki kell dolgozni a közérdekő adatok kezelésével kapcsolatos kötelezı statisztikai adatszolgáltatás rendszerét, s az − a közfeladatot ellátó szervek saját statisztikáival együtt − alapul szolgálhat a nem kötelezıen közzétett közérdekő adatigénylésekben bekövetkezett változások megítéléséhez. Ennek alapján mind a közfeladatot ellátó szerv, mind pedig a jogalkotó dönteni tud: milyen adatkörökkel célszerő kiegészíteni a közzétételi listákat. A Törvény elıírása szerint az interneten közzé kell tenni a jogszabálytervezeteket, a hatályos jogszabályokat, a nyomtatott megjelenéssel megegyezıen, oldalhően a Magyar Közlönyt azért, hogy az állami irányítás egyéb jogi eszközei is megismerhetıek legyenek. A tárcaközlönyök tartalmát az egyes minisztériumok honlapján kell díjmentesen hozzáférhetıvé tenni. A szabálykeresık számára még fontosabb a Törvény szerinti másik adatbázis, a Hatályos Jogszabályok Elektronikus Győjteménye, amely a jogszabályoknak és az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek az aktuális napon hatályos szövegét tartalmazza. Az Európai Unió tagországainak túlnyomó többsége az interneten ingyenesen elérhetıvé teszi jogszabályainak teljes körő, hivatalos adatbázisát. Maga az Európai Unió is kezdeményezte a nemzeti jogalkotás eredményeinek internetes közzétételét: a Nat-Lex adatbázison keresztül bárki számára, ingyenesen elérhetıek a 2004. május 1-je elıtt csatlakozott tagállamok jogszabályai. A rendszerhez Magyarországnak is célszerő csatlakozni. A hatályosuló joganyag érdemi megismeréséhez a bírói gyakorlat ismerete is szükséges, amit széles körben kizárólag a határozatok internetes közzététele tesz lehetıvé. A Törvény elsı lépésben a Legfelsıbb Bíróság és a táblabíróságok esetében rendeli el az érdemi határozatok közzétételét. A bírósági gyakorlat szempontjából fontos döntések a legtöbb esetben már meghozott érdemi bírósági határozatok felülvizsgálata során születnek. Szükséges tehát közzétenni mindazon bírósági határozatokat, amelyeket közzétett bírósági határozattal felülbíráltak

116

vagy felülvizsgáltak. Mivel még vannak olyan helyi, megyei bíróságok, ahol a határozatok nem számítógéppel készülnek, ezért olcsó és egyszerő technikai megoldásként a Törvény az oldalhő digitális másolat készítését és közzétételét írja elı. 3.3.3. Elektronikus kormányzás, elektronikus ügyintézés Az Európai Közösségek Bizottsága 2006 áprilisában közleményt adott ki az elektronikus kormányzat létrehozásának felgyorsításáról67 azért, hogy a közszféra nyitottsága és hatékonysága javuljon, ami segítheti a modernizációt, az innovációt stb. Az Európai Unió egyre bıvül; új szükségletek és igények merülnek fel például a határokon átnyúló közszolgáltatások tekintetében, amelyek alapvetı fontosságúak a polgárok Európán belüli mobilitási és vállalkozási lehetıségeinek javítása szempontjából. Az elektronikus kormányzás segíthet a kormányoknak, hogy eleget tehessenek ezeknek a kihívásoknak és igényeknek. Az elektronikus kormányzás programjának68 célkitőzése a kormányzati ügyvitel elektronizálása és a kormányzás szolgáltató (szolgáló) jellegének erısítése. Ennek lépései:


egységes kormányzati hálózat kialakítása69;




az állampolgárok aktív részvételének növelése az e-kormányzatban a kormányzati portál használatával, illetve tartalma kialakításával;




az államigazgatási szolgáltatások on-line biztosítása70;




hitelesítés-szolgáltatás biztosítása és elterjesztése a kormányzaton belül, illetve az állampolgár és a kormányzat között;




a kormányzatban dolgozó informatikai szakemberek továbbképzése, a dolgozók anyagi motiválása, a fluktuáció csökkentése oktatási programok kialakításával;




a kormányzati rendszerben alkalmazott hardver-szoftver infrastruktúra fejlesztése;




az államigazgatási tárcák közötti (cross-sector) tudásbázis kiépítése a belsı mőködés hatékonyságának növelése érdekében.

Az elektronikus ügyintézés elınye a gyorsaság és a kényelem, hátránya a személytelenség és a biztonsági garanciák hiánya. Statisztika felmérés szerint az internetet használók 83 %-a, az

67

A közlemény teljes szövege az alábbi honlapon olvasható: http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ In: Nemzeti Információs Társadalom Stratégiáról és annak végrehajtásáról szóló 1126/2003. (XII. 12.) Korm. határozat 2. sz. melléklet. 68

69

Az Elektronikus Kormányzati Gerinc hálózatról és az Informatikai Közhálózatról szóló 1188/2002. (XIl. 7.) Korm. határozat. 70

A közigazgatási szolgáltatások korszerősítési programjáról szóló 1113/2003. (XI. 11.) Korm. határozat.

117

internetet jelenleg nem használók 51 %-a élne az elektronikus ügyintézés adta lehetıségekkel, de hiányzik a bizalom, s a megkérdezettek 6-15 évre teszik, míg az elektronikus ügyintézés általánossá válik.71 Az új közigazgatási eljárási törvény szerint ahol jogszabály nem zárja ki, ott a hatósági ügy intézhetı elektronikus úton is. A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) X. fejezete tartalmazza az elektronikus ügyintézés és hatósági szolgáltatás szabályait. A törvényi szabályozás a realitásokra épül: figyelembe veszi a közigazgatási szervek jelenlegi informatikai ellátottságát, a kormányzati informatika körében megvalósult és a közeljövıben befejezıdı fejlesztéseket, számol az ügyfelek informatikai elektronikus ügyintézési felkészültségével. A törvény teret enged a várható változásoknak − a részletes szabályok megalkotására ad felhatalmazást kormányrendeleti, illetve bizonyos kérdésekben miniszteri rendeleti szinten. A szabályozás figyelemmel van az Európai Unió elektronikus kormányzatot érintı hatályos joganyagára, várható fejlıdésére, az elektronikus kormányzati megoldásokban jelentıs eredményeket elért tagállamok tapasztalataira, mőködı modelljeire. A Ket. szerint hatósági eljárásban az egyes eljárási cselekmények elektronikus úton is intézhetık. Amennyiben a kérelem elektronikus úton érkezik, a hatóság is elektronikus úton tartja a kapcsolatot az ügyféllel. Az elektronikus okirat elfogadható bizonyítási eszközként, az illeték fizethetı elektronikus úton is, a határozatot is elektronikus úton adják ki. Az ügyfelek ügyeik elektronikus

elintézését

csak

elızetes

regisztráció

után

kezdeményezhetik.

Az

ügyfélazonosításra az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény szerinti legalább fokozott biztonságú aláírás szolgál. A közigazgatási eljárásokban felhasznált elektronikus aláírásokra és az azokhoz tartozó tanúsítványokra, valamint a tanúsítványokat kibocsátó hitelesítés-szolgáltatókra vonatkozó követelményekrıl a 194/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet intézkedik. Amennyiben az ügyfél nem rendelkezik ilyen elektronikus aláírással, az ügyintézéshez egy kizárólagos használatú ügyfélkaput vehet igénybe, amelynek kulcsával (kód) kizárólag ı rendelkezik, s ezt a kulcsot biztonsági igényei szerint saját maga meg is változtathatja. Ezen az ügyfélkapun keresztül az ügyintézés informatikai rendszerébe bekapcsolódhat, s eljárási cselekményeket joghatályosan végezhet. Az elektronikus ügyintézés részletes szabályai-

71

Egy állampolgár átlagosan 1,35 ügyet intéz el egy év alatt, az állampolgárok 60 %-a ennél többet. A hivatalokhoz leggyakrabban információszerzésért fordulnak a lakosok. Ezt követi a szokásos ügyintézés, majd a különféle reklamációs ügyek. Az ügyintézés elég nagy terhet ró a lakosságra, különösen annak idıigényessége miatt. [Budai, B. B. (2002)]

118

ról szóló 193/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet elıírásai szerint az ügyfél az ügyfélkapu létesítését a regisztrációs szerv elıtt személyesen megjelenve vagy elektronikus őrlapon kezdeményezheti. Amennyiben a fél nem rendelkezik elektronikus aláírással, akkor a kezdeményezett regisztrációs eljárásban személyesen is meg kell jelennie azonosítása céljából. Az elektronikus ügyintézési eljárásokban az ügyfél jogszabályban72 meghatározott formátumnak megfelelı beadványt nyújthat be. Az elektronikus ügyintézés során a meghatalmazáson alapuló képviseleti jogot a hagyományos úton történı eljárásra és az elektronikus dokumentumokra irányadó általános szabályok szerint okirattal, valamint a hatóság által e célból külön biztosított elektronikus módon lehet igazolni. Az elektronikus ügyintézés lehetısége megjelenik többek között az adójogban, a társadalombiztosítási jogban. Egyre gyakoribbá válik annak lehetısége (illetve az arra irányuló kötelezettség), hogy az ügyvéd eljárása során az ügyfele által elmondott adatokat közhiteles nyilvántartásból on-line lekérdezéssel ellenırizze. A 2003. évi LXXXI. törvény a közjegyzıkrıl szóló 1991. évi XLI. törvény rendelkezéseit is módosította, aminek alapján a közjegyzıi okirat, ennek hiteles kiadmánya és a közjegyzıi tanúsítvány – ha törvény eltérıen nem rendelkezik – elektronikus úton is elkészíthetı. A közjegyzık minden okiratot jogosultak elektronikus formában elkészíteni, illetve minden papíralapú okiratról készíthetnek elektronikus másolatot. A közjegyzıkrıl szóló törvény módosítása megteremtette az elektronikus közjegyzıi levéltár létrehozásának törvényi alapját is. A jogügyletek biztonságának erısítése érdekében szükséges törvénymódosításokról szóló 2007. évi LXIV. törvény 2008. január 1-jétıl lehetıvé teszi az ügyvédek, közjegyzık, végrehajtók számára az ügyfelek személyazonosságának online ellenırzését. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 25. §-ának (3) bekezdése szerint az ingatlan-nyilvántartásban eljárási cselekmények – eltekintve az e törvényben meghatározott kivételektıl – elektronikus úton nem gyakorolhatók. Ugyanakkor 2007. január 1-jétıl az a beadvány, amelyhez melléklet nem tartozik, jogszabályban meghatározott nyomtatvány alkalmazásával elektronikus úton is benyújtható. A 2005. évi CXXII. törvény (az ingatlannyilvántartási törvény módosítása) megteremtette a jogszabályi feltételeit annak is, hogy hiteles tulajdonilap-másolat elektronikus dokumentum formájában szolgáltatható legyen. Így nemcsak a nem hiteles, hanem a hiteles tulajdonilap-másolatok is elérhetıkké váltak adatátvi-

72

Az elektronikus ügyintézési eljárásban alkalmazható dokumentumok részletes technikai szabályairól szóló 12/2005. (X. 27.) IHM rendelet.

119

teli vonalon keresztül. A lekérdezést részéletesen a 41/2002. (V. 14.) FVM rendelet szabályozza. Az elektronikus ügyintézés egyik legkritikusabb kérdése a hitelesség és megbízhatóság, azaz biztosítani kell, hogy mind az ügyfél, mind a hivatal részérıl nyomon követhetı legyen az ügyirat útja. Az elektronikus ügyintézés megbízhatósága és zártsága a hatóságnak is alapvetı érdeke, amit különbözı védett kapcsolati módok, kiegészítı biztonsági eljárások, biztonságot javító programok rendelkezésre bocsátásával is elısegítheti. Alkalmazhatnak különféle titkosítási megoldásokat, védett levelezı programokat stb. A központi elektronikus rendszer jelenleg is biztosít már ilyen szolgáltatásokat, s ezek valamennyi, a központi rendszerhez csatlakozó hatóság számára külön térítés nélkül rendelkezésre állnak, csak a kapcsolódás feltételeit kell megteremteni, illetve ha speciális igények vannak, a fejlesztést elvégeztetni. Minderrıl a 195/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet rendelkezik. A hatóságok mőködésének megbízhatósága szempontjából alapvetı értékelési tényezı a szakmai munkán túlmenıen az, hogy mennyire áttekinthetı az ügykezelésük, iratkezelésük. Ezért minden esetben biztosítaniuk kell az ügyiratok visszakereshetıségét, illetve a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérıl szóló 1995. évi LXVI. törvényben, a közfeladatot ellátó szervek iratkezelésének általános követelményeirıl szóló 335/2005. (XII. 29.) Korm. rendeletben, az ezek alapján a Magyar Országos Levéltár jóváhagyásával kialakított iratkezelési szabályzatban rögzített határidıkig az egyes irattípusok megırzését. Önkormányzatok esetében az eljárási kereteket a helyi önkormányzatok egységes irattári tervének kiadásáról szóló 12/2006. (XII. 18.) ÖTM rendelet tartalmazza. Az elektronikus közszolgáltatásokhoz, valamint egyes központi közigazgatási nyilvántartási rendszerekhez kapcsolódó adatkezelési és hatósági feladatokat, azok fejlesztésével és üzemeltetésével, valamint a nem polgári célú frekvenciagazdálkodással kapcsolatos közigazgatási teendıket a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala (a továbbiakban: KEKKH) végzi: vezeti a személyi adat- és lakcím-; az útiokmány-; a bőnügyi; az egyéni vállalkozói igazolvány-; a magyar igazolvány-; a közúti közlekedési és igazgatási, valamint a külön jogszabályban meghatározott választási nyilvántartást.73

73

A Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala létrehozásáról, feladatairól és hatáskörérıl szóló 276/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet.

120

3.4. A szolgáltatáskereskedelem liberalizációja

A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem növekedési üteme az 1990-es évek elejétıl felgyorsult, s azóta rendre meghaladja az árukereskedelem bıvülését. Az elterjedı új telekommunikációs technológiáknak köszönhetıen számos szakmai, pénzügyi, egészségügyi vagy oktatási szolgáltatás vált nemzetközileg „forgalomképessé” – például a telebank-szolgáltatás, az internetes távoktatás, a távgyógyítás vagy az elektronikus levelezés.[Jancsik, A. (2003)] E szolgáltatások szorosan kapcsolódnak a tudásalapú gazdasághoz, ezért célszerő ezeken a területeken a szolgáltatáskereskedelem akadályait lebontani, a piacot liberalizálni. Az akadályok különfélék lehetnek74, így


mennyiségi korlátozások (kvóták, helyi tartalomra vonatkozó elıírások, tilalmak);




áralapú korlátozások: tarifális jellegő, közvetett tarifális, nem tarifális akadályok;




technikai akadályok (szabványok, elıírások, engedélyezési és közbeszerzési eljárások stb.);




az elosztási és kommunikációs hálózatokhoz való diszkriminatív hozzáférés.

3.4.1. A szolgáltatáskereskedelem liberalizációja a WTO megalakulása elıtt A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization – WTO) megalakulása elıtti75 idıszakban az európai integrációs folyamat keretében is történtek lépések a szolgáltatáskereskedelem liberalizációja érdekében. Már a Római Szerzıdés célul tőzte ki a „négy alapszabadság” (az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tıke szabad mozgása) biztosítását. A szolgáltatások szabad áramlásának garantálása azonban nem zökkenımentes, s a vámunió kialakításához képest csak jelentıs késéssel kezdett körvonalazódni. Az Európai Közösségben a tıke-

74

Lásd B. Hoekman – C. A. Primo Braga: Protection and trade in services: a survey. Open Economies Review, 1997/8. (A tanulmányt Jancsik András hivatkozza a Külgazdaság 2003. évi 2. számában.) 75

Az Általános Vám- és kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade - GATT) aláírására 1947. október 30. napján, Genfben került sor. A GATT megalakulása óta a világkereskedelem liberalizálására úgynevezett fordulókat folytattak a tagországok. Eddig az alábbi fordulókra került sor: a) Kennedy-Forduló (1964-1967) a dömpingellenes intézkedésekrıl. Átütı sikert értek el a felek az ipari termékeket sújtó vámok lebontásában. b) Tokió-Forduló (1973-1979), amelyen a GATT tevékenységét kiterjesztették a nem tarifális kereskedelmi akadályok területére is. c) Uruguay-Forduló (1986-1993), amelynek legjelentısebb eredménye, hogy megállapodás született a szervezet vitamegoldó eljárásának megreformálásáról, valamint a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization – WTO) felállításáról, illetve az áruk és szolgáltatások kereskedelmére, valamint a szellemi tulajdon védelmére vonatkozóan alapszabályokat fogadtak el. d) Doha-Fordulólón (2001-) fogadták el a Doha-Menetrendet (Doha Development Agenda).

121

és munkaerımozgás a vámunió létrejöttével párhuzamosan, 1968-ra lényegében liberalizálódott. A szolgáltatások területén viszont az adminisztratív korlátozásoké volt a fıszerep, több alágazat esetében hermetikusan elzárva a piacot a külföldi versenytıl (ez elsısorban a telekommunikációs szolgáltatásokra és a közlekedésre vonatkozott).76 A szolgáltatások liberalizációját illetıen meghatározó jelentıségő az 1987-ben elfogadott Egységes Európai Okmány (Single European Act), amely célul tőzte ki egységes belsı piac kialakítását 1992. december 31-ig. A belsı piaccal kapcsolatban háromféle akadályt különböztettek meg, amelyek a személyek, a tıke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása elıtt álltak. Ezek: a fizikai, a technikai és a fiskális (adóhoz kötıdı) akadályok, ezért a belsı piaci jogalkotás 1987-tıl erre a három területre összpontosult.77 Az egységes piac kialakítása szellemében meghozott liberalizációs intézkedések ugyanakkor versenyt teremtettek az addig leginkább zárt ágazatokban, azaz a banki és a biztosítási szférában, a telekommunikáció, valamint a közlekedés területén. Az intézkedések fokozatosan léptek hatályba, több esetben évekkel az egységes belsı piac kezdıdátumaként deklarált 1993. január 1. napja után (a liberalizált telekommunikációs piac például 1998-ban jött létre).

76

Ezzel kapcsolatban a 2006. december 12-i, a belsı piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK parlamenti és tanácsi irányelv (3) prembuluma szerint „A szolgáltatások belsı piacának helyzetérıl” szóló bizottsági jelentés számos olyan akadályt sorol fel, amely meggátolja vagy lassítja a szolgáltatások fejlıdését a tagállamok között, különösen a szolgáltatások területén túlsúlyban lévı kis- és középvállalkozások által nyújtott szolgáltatások esetében. A jelentés megállapítja, hogy továbbra is nagy a különbség az Európai Unió integrált gazdaságára vonatkozó elképzelés és az európai polgárok és szolgáltatók által tapasztalt valóság között. A felsorolt akadályok a szolgáltatások számos különbözı területén a szolgáltatók tevékenységének valamennyi szakaszát érintik és számos közös jellemzıvel rendelkeznek, beleértve különösen azt a tényt, hogy az akadályok gyakran adminisztratív terhekbıl, a határokon átnyúló tevékenységgel kapcsolatos jogi bizonytalanságból és a tagállamok közötti kölcsönös bizalom hiányából fakadnak. 77

a) A fizikai akadályok (a határ- és vámellenırzések) a Közösségen belül 1993. január 1. napjával megszőntek mind a személyforgalomra, mind a szállításokra vonatkozóan. b) A technikai akadályokat az alábbi nagy területeken kellett lebontani:
az áruk szabad áramlása (vagyis a még fennálló nem vámjellegő korlátok eltörlése a kölcsönös elismerés és a minimumszabályozás révén);
a közbeszerzési eljárások összehangolásán keresztül a közpiacok liberalizálása;
a munkaerımozgás és a szakmák szabad gyakorlása, a diplomák kölcsönös elismerése, illetve megfeleltethetısége;
a szolgáltatások közös piaca (elsısorban a banki biztosítási szektorban, valamint a szállítási, távközlési és energiaszolgáltatások esetében);
a tıkeáramlás szabadsága (korlátlan átutalások).

c) A fiskális akadályok lényege az adók, mindenekelıtt az árukat terhelı forgalmi adók eltérı mértéke. A tagállamok azonban úgy ítélték meg, hogy az adókérdés a nemzeti szuverenitás fontos része, ezért ezen a területen kizárólag egyhangú szavazással hozható döntés. Mivel ez vétójogot biztosít a tagországoknak, igen lassan halad elıre az együttmőködés – adóharmonizációról még nem beszélhetünk. [Kende, T. – Szőcs T. (2003)]

122

A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem általános liberalizációja jóval késıbb került napirendre, mint az árukereskedelemé vagy a tıkeáramlásé. [Jancsik, A. (2003)] A szolgáltatásokra vonatkozóan az elsı számottevı liberalizációs kezdeményezések az OECD nevéhez főzıdnek. A szervezet már 1961-ben elfogadta a tıkeáramlások és a „folyó láthatatlan tranzakciók” liberalizációjának irányelveit.78 Ezt követıen, 1992 végéig gyakorlatilag valamennyi tagállam eltörölte a tıkemozgásokra vonatkozó korlátozó intézkedéseket. Az európai integrációs folyamat és az OECD intézkedései mellett világszerte számos kétoldalú és többoldalú79 együttmőködési, kereskedelmi és beruházási egyezmény született, s ezeknek a szolgáltatásokra vonatkozó fejezetei foglalkoznak a liberalizáció kérdésével. 3.4.2. A GATS létrejötte és fı szabályozási elemei A GATS (General Agreement on Trade in Services – Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelmérıl) az elsı globális nemzetközi szerzıdés, amely kifejezetten a szolgáltatások nemzetközivé válásának feltételeit hivatott javítani.80 A GATS kapcsán maga a WTO is felhívta a figyelmet, hogy az Egyezményt a nemzetközi szabályozás kezdeti lépésének kell tekinteni, intézkedéseit az elsı évek tapasztalatai és a tagországok újabb igényei alapján rendszeres konzultációkon szükséges értékelni, továbbfejleszteni. A GATS XIX. cikkének (1) bekezdése szerint: „a jelen Egyezményben foglalt célokból következıen a WTO Egyezmény életbelépésétıl számított legkésıbb öt éven belül, s idıszakonként ezt követıen is, a Tagok egymást követı tárgyalási fordulókba kezdenek az egyre magasabb szintő liberalizáció

78

Az 1998. évi XV. törvény szerint „Magyarország elfogadja a Folyó Láthatatlan Mőveletek Liberalizálási Kódexe és a Tıkemozgások Liberalizálási Kódexe céljait, s kész elfogadni az ezekbıl eredı jogokat, kötelezettségeket és kötelezettségvállalásokat”. 79

A többoldalú egyezmények, illetve szervezetek közt fontos példaként említhetı az EFTA: Európai Szabadkereskedelmi Társulás (European Free Trade Association). Ezt a szervezetet 1960-ban hozták létre az áruk tagállamok közötti szabad kereskedelmének elısegítése érdekében.

80

A GATT szerzıdı felei az uruguay-i Punta del Este-ben 1986-ban határozták el új világkereskedelmi tárgyalássorozat indítását. Az Uruguay-Forduló megbeszélései eredményesen zárultak, az ezeket összegzı (egységes csomagot képezı) Egyezményt a tárgyalásokon részt vevı 117 ország képviselıi 1994. április 15. napján a GATT Marrakesh-i Miniszteri Értekezletén írták alá. A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization – WTO) létrehozásáról szóló Marrakesh-i Egyezmény kimondja, hogy a szervezet közös intézményi keretet nyújt a WTO tagok közötti kereskedelmi kapcsolatok folytatásához. Ennek megfelelıen a GATT, illetve az Uruguay-Forduló egyes megállapodásai, egyetértései a WTO rendszer szerves részévé váltak és valamennyi WTO tagországra egyaránt vonatkoznak. A Marrakesh-i Egyezményhez az alábbi mellékletek tartoznak: 1. Melléklet: 1/A. Melléklet: Multilaterális egyezmények az áruk kereskedelmérıl; 1/B. Melléklet: Általános Egyezmény a szolgáltatások kereskedelmérıl; 1/C. Melléklet: Megállapodás a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonzatairól. 2. Melléklet: Egyetértés a vitarendezési szabályokról és eljárásokról 3. Melléklet: Kereskedelempolitikai Felülvizsgálati Mechanizmus A szolgáltatás-liberalizálás szempontjából a Marrakesh-i Egyezmény 1/B. Melléklete a legnagyobb jelentıségő.

123

megvalósítása céljából…Ez a folyamat minden részt vevı fél érdekeinek kölcsönösen elınyös alapon történı elımozdítására és jogok, illetve kötelezettségek átfogó egyensúlyának biztosítására irányul.” A GATS egyezmény több olyan mellékletet tartalmaz – a pénzügyi szolgáltatásokról, a távközlésrıl, az alaptávközlési tárgyalásokról –, amelyek a tudásalapú társadalom feltételeinek megteremtése szempontjából is kiemelkedı jelentıségőek. 3.4.3. A szolgáltatáskereskedelem liberalizációja és az Európai Unió Az Európai Unió keretében több olyan jogforrást fogadtak el, amelyek a szolgáltatások egységes belsı piacának létrehozatalán túl a tudásalapú társadalom megteremtését is jelentıs mértékben elısegítik. Az alábbiakban röviden áttekintünk néhány ilyen irányelvet.81 A távollevık között kötött szerzıdések esetén a fogyasztók védelmérıl szóló 97/7/EK parlamenti és tanácsi irányelvet 1997. május 20–án fogadták el, s itthon a 17/1999. (II. 5.) Korm. rendelet ültette át a magyar jogrendszerbe. Az irányelv szerint a fogyasztók számára a határokon átnyúló távértékesítés jelentheti a belsı piac megvalósulásának egyik legfontosabb eredményét. A belsı piac zavartalan mőködéséhez elengedhetetlen, hogy a fogyasztók kapcsolatba kerülhessenek saját országukon kívüli üzleti vállalkozással még akkor is, ha az érintett vállalkozásnak leányvállalata van a fogyasztó tartózkodási helye szerinti országban. Az irányelvi szabályozásra többek között az alábbiak miatt volt szükség:


A távközlı eszközök használata nem vezethet a fogyasztók számára nyújtott információk csökkenéséhez. Ezért meg kell határozni azokat az információkat, amelyeket az alkalmazott távközlési módtól függetlenül kötelezı átadni a fogyasztóknak.




Bizonyos elektronikus technológiák révén továbbított információk sok esetben rövid élettartamúak, azokat a fogyasztó nem tartós információhordozókon kapja meg. A fogyasztónak ezért kellı idıben írásos értesítést kell kapnia a teljesítésrıl.




A fogyasztónak a szerzıdés megkötése elıtt nincs lehetısége arra, hogy ténylegesen megtekintse a megvásárolni kívánt árut vagy megismerje a szolgáltatás jellemzıit, azaz a fogyasztó számára biztosítani kell a szerzıdéstıl való elállás feltétlen jogát. Azért, hogy ez a jog ne maradjon formális, amennyiben a fogyasztó gyakorolja elállási

81

Az EK-Szerzıdés 249. cikkének harmadik bekezdése szerint az irányelv az elérendı célokat illetıen minden címzett tagállamra kötelezı, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Az egyes irányelvi rendelkezések nemzeti jogrendszerekben történı tényleges érvényesülése tehát átültetı jogszabályok elfogadását teszi szükségessé. Az irányelvek ismertetésén túl ezért szükséges arra is kitérni, hogy a magyar jogrendszerben milyen jogforrás ülteti át az adott irányelvi szabályokat.

124

jogát, az ezzel kapcsolatban felmerülı esetleges költségeit az áruk visszaküldésének közvetlen költségeire kell korlátozni. Az Európai Unió Tanácsa 2000. július 8-án fogadta el a belsı piacon az információs társadalommal összefüggı szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem egyes jogi vonatkozásairól szóló 2000/31/EK tanácsi irányelvet. Az irányelv célja az, hogy megteremtse az információs társadalommal összefüggı szolgáltatások tagállamok közötti szabad mozgását biztosító jogi kereteket. Ezek a szolgáltatások a számítógépes hálózatokon keresztül végzett gazdasági tevékenységek széles skáláját ölelik fel, mindenekelıtt az áruk on-line eladását. Az olyan tevékenységek, mint az áruk leszállítása vagy a hálózaton kívüli szolgáltatásnyújtás, nem tartoznak e körbe. Az információs társadalommal összefüggı szolgáltatások nem korlátozódnak csupán azokra a szolgáltatásokra, amelyek on-line szerzıdéskötést eredményeznek, hanem – amennyiben gazdasági tevékenységként jelennek meg – olyan szolgáltatásokat is magukban foglalnak, amelyekért az igénybe vevık nem fizetnek, mint például az on-line információszolgáltatás vagy az on-line kereskedelmi tájékoztatás, illetve az adatok kereséséhez, hozzáférésükhöz vagy visszakeresésükhöz eszközt nyújtó szolgáltatások. Ezek viszont olyan szolgáltatásokat is magukban foglalnak, mint például adatok hírközlı hálózaton keresztüli továbbítása vagy egy hírközlı hálózathoz való hozzáférés biztosításáa, esetleg a szolgáltatás igénybe vevıje által rendelkezésre bocsátott adat számára tárhely biztosítása. A televíziómősor- és a rádiómősor-terjesztés nem minısül az információs társadalommal öszszefüggı szolgáltatásnak, mivel nem egyedi kérelemre nyújtják. Ezzel ellentétben ilyen szolgáltatás a ponttól pontig történı adatátvitel, mint például a megrendelt videoszolgáltatás. Nem információs társadalommal összefüggı szolgáltatás az elektronikus levelezés vagy az egyéni kommunikációs eszköz használata, ha azt kereskedelmi, üzleti vagy szakmai tevékenységükön kívül eljáró természetes személyek veszik igénybe, ideértve az ilyen személyek közötti szerzıdéskötés céljából történı használatot is. A munkavállaló és munkáltatója közötti szerzıdéses jogviszony szintén nem információs társadalommal összefüggı szolgáltatás. Az olyan tevékenységek, amelyeket jellegüknél fogva nem lehet távolból és elektronikus úton végezni – mint például a cégek számláinak jogszabályban elıírt ellenırzése vagy a beteg fizikai vizsgálatát megkívánó egészségügyi tanácsadás –, nem minısülnek információs társadalommal összefüggı szolgáltatásnak. Az irányelv elfogadása nem sérti az információs szolgáltatásokkal kapcsolatos jövıbeni közösségi harmonizációt. A szabályozott terület csak az on-line tevékenységekkel, mint például

125

az on-line tájékoztatással, reklámozással, vásárlással, szerzıdéskötéssel kapcsolatos követelményeket szabályozza, s nem érinti az árukkal kapcsolatos olyan jogi követelményeket, mint a biztonsági szabványok, a címkézési kötelezettségek, a termékfelelısség, sem az áruk átadásával, illetve szállításával kapcsolatos követelményeket, ideértve a gyógyszerek forgalmazására vonatkozó kritériumokat. Így nem akadályozza meg a tagállamokat abban, hogy figyelembe vegyék a különféle szociális, társadalmi és kulturális következményeket. Különösképpen nem akadályozhat olyan intézkedéseket, amelyeket a tagállamok a közösségi joggal összhangban fogadhatnak el ezeken a területeken, továbbá azt sem, hogy biztosítsák és fenntartsák az információs társadalommal összefüggı szolgáltatásokhoz a nyilvános hozzáférést. Az irányelvet az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggı szolgáltatások egyes kérdéseirıl szóló 2001. évi CVIII. törvény ülteti át a magyar jogrendszerbe, s a fentiekkel összhangban a következı témaköröket szabályozza:


a törvény hatályát az elızetes engedélyezést kizáró elv kimondásával;




a szolgáltatással kapcsolatos adatszolgáltatást;




az elektronikus úton kötött szerzıdésekre vonatkozó szabályokat;




a szolgáltató mögöttes felelısségének a szabályozását;




az értesítés szabályozását;




a kéretlen kereskedelmi megkeresésekre és




a fogyasztóvédelemre vonatkozó rendelkezéseket.

A fogyasztói pénzügyi szolgáltatások távértékesítéssel történı forgalmazásáról a 2002/65/EK irányelv rendelkezik, amelyet 2002. szeptember 23-án fogadtak el, s a távértékesítés keretében kötött pénzügyi ágazati szolgáltatási szerzıdésekrıl szóló 2005. évi XXV. törvény ülteti át a magyar jogrendszerbe. Virtuális jellegük miatt a pénzügyi szolgáltatások zöme különösen alkalmas a távértékesítésre, ezért a forgalmazásukra vonatkozó jogi keretek megteremtése növeli a forgalmazás új módszereibe vetett fogyasztói bizalmat. Erre annál is inkább szükség volt, mivel a pénzügyi szolgáltatások távértékesítéső forgalmazására vonatkozó, egymásnak ellentmondó vagy eltérı nemzeti fogyasztóvédelmi szabályok gátolhatják a belsı piac mőködését. Természetesen e szabályokat közösségi szinten egységesíteni kell úgy, hogy ne csökkenjen a tagállamokban a fogyasztóvédelem mozgástere és hatásossága.. A 2002/65/EK irányelv kiterjed az összes olyan pénzügyi szolgáltatásra, amelyet távértékesítés keretében nyújtanak. „Alapszolgáltatási megállapodásnak” tekinthetı például a bankszámla nyitása, hitelkártya igénylése, portfóliókezelési szerzıdés megkötése; „mővelet” például 126

pénzösszeg elhelyezése bankszámlán, kivétele arról, a hitelkártyával történı fizetés vagy a portfóliókezelési szerzıdés keretében végzett bármilyen ügylet. Az irányelvi szintő szabályozást többek között az indokolta, hogy a távközlı eszközök használata nem vezethet az ügyfél részére nyújtott tájékoztatás indokolatlan korlátozásához. Az átláthatóság érdekében az irányelv megállapítja azokat a követelményeket, amelyek biztosítják, hogy a fogyasztó a szerzıdéskötést megelızıen és azt követıen egyaránt megkapja a megfelelı szintő tájékoztatást, amely alapján megfelelıen értékelni tudja a részére felajánlott pénzügyi szolgáltatást, s körültekintıen tud dönteni, választani. A szolgáltatónak meg kell határoznia, hogy ajánlata mennyi ideig érvényes. Emellett a fogyasztót – védelme érdekében – megfelelıen tájékoztatni kell ezen irányelvrıl, valamint az e területre vonatkozó szakmai-etikai szabályok rendelkezéseirıl, továbbá biztosítani kell elállási jogát. Egyidejőleg a fogyasztóknak védelmet kell nyújtani a nem kezdeményezett szolgáltatásokkal szemben, amelyek esetében a fogyasztót mentesíteni kell bárminemő kötelezettség alól, azaz például válaszának hiányát nem lehet beleegyezése jeleként értelmezni.. A tagállamoknak megfelelı intézkedéseket kell tenniük azon fogyasztók védelme érdekében is, akik nem kívánják, hogy távközlési eszközök útján vagy bizonyos idıpontokban kapcsolatba lépjenek velük. Az irányelv nem érinti, nem korlátozza a személyes adatok védelmére és a magánélet tiszteletben tartására vonatkozó, a közösségi jogszabályokban megfogalmazott külön biztosítékokat. Végül a fogyasztók védelme érdekében a tagállamokban szükség van arra, hogy a szolgáltatók és fogyasztók közötti esetleges viták megfelelı panasz-, illetve jogorvoslati eljárások keretében rendezıdjenek. A belsı piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK irányelvet az Európai Parlament és a Tanács 2006. december 12-én fogadta el.82 A szolgáltatási irányelv (2) prembulum-bekezdése szerint a versenyképes szolgáltatási piac nélkülözhetetlen a gazdasági növekedés ösztönzéséhez és a munkahelyteremtéshez az Európai Unióban. A belsı piacon jelenleg számos akadály gátolja a szolgáltatókat, különösen a kis- és középvállalkozásokat abban, hogy mőködési területüket kiterjeszthessék országuk határain túl. Ez gyengíti az Európai Unió szolgáltatóinak világpiaci versenyképességét. A fogyasztók számára szélesebb körő választási lehetıséget, valamint jobb és olcsóbb szolgáltatásokat biztosíthatna egy korlátozások nélküli, határokon átnyúló egységes piac. Ezzel az átláthatóság és a fogyasztói tájékoztatás is javulna.

82

A szolgáltatási irányelv elfogadását heves vita elızte meg. Az irányelv ellenzıinek a legfıbb érve az volt, hogy a tervezet megvalósulása esetén nemkívánatos versenyt indítana az Európai Unió tagállamai között munkaügyi tekintetben, mivel azon tagállamok vállalatai jutnának versenyelınyhöz, amelyeknek a szabályai engedékenyebbek.

127

A szolgáltatási irányelv számos olyan rendelkezést tartalmaz, amelyek meghatározó jelentıségőek a szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódó közigazgatási eljárások egyszerősítése szempontjából. A (42) preambulum-bekezdés83 szerint a közigazgatási eljárásokra vonatkozó szabályok a túlzottan nehézkes engedélyezési rendszereket, eljárásokat és alaki követelményeket hivatottak felszámolni, amelyek akadályozzák a szabad letelepedést, s ennek nyomán új szolgáltató vállalkozások létesítését. A szolgáltatásra való jogosultság érvényesítése és a szolgáltatási tevékenység gyakorlása terén – különösen a kis- és középvállalkozások számára – egyik alapvetı nehézség ugyanis a közigazgatási eljárások összetettsége, hosszas idıtartama és az eljárások jogbizonytalansága. Ezért meg kell határozni az ügyintézés egyszerősítésének az elveit, többek között az elızetes engedélyekre vonatkozó kötelezettségnek az elengedhetetlen esetekre történı korlátozásán keresztül, valamint azt érvényesítve, hogy az illetékes hatóság hallgatása bizonyos idıtartam után az engedély megadását jelenti. Ez a korszerősítés a késedelmek, a felesleges költségek és a visszatartó hatások kiküszöbölését szolgálja, amelyek például a szükségtelen vagy túlzottan összetett és megterhelı, illetve az egymást átfedı eljárásokból, a dokumentumok benyújtásával kapcsolatos túlzott adminisztratív akadályokból, az illetékes hatóságok diszkrecionális jogköreinek alkalmazásából, a válaszadás meghatározatlan vagy túlzottan hosszú határidejébıl, az engedélyek érvényességének korlátozott idıtartamából, valamint az aránytalan díjakból és büntetésekbıl erednek. A közigazgatási ügyintézés egyszerősítésével kapcsolatos rendelkezéseket, szabályokat a szolgáltatási irányelv II. fejezete tartalmazza. Az eljárások egyszerősítését illetıen a tagállamok megvizsgálják a szolgáltatói tevékenység nyújtására való jogosultság gyakorlásának eljárásait és alaki követelményeit. Amennyiben ezek nem eléggé könnyen alkalmazhatók, a tagállamoknak egyszerősíteniük kell azokat. Abban az esetben, amikor a nemzeti kormányzati szervek a szolgáltatótól vagy a szolgáltatás igénybevevıjétıl igazolást, tanúsítványt vagy bármely olyan iratot kérnek, amelyeken valamely követelménynek való megfelelést kell bizonyítani, minden olyan, más tagállamból származó iratot el kell fogadniuk, amely ezzel egyenértékő célt szolgál, illetve amelybıl egyértelmően kiderül a szóban forgó követelménynek való megfelelés. A tagállamok nem követelhetik meg, hogy valamely, más tagállamból származó irat esetében az eredeti példányt vagy annak hiteles másolatát vagy hiteles fordítását nyújtsák be.

83

Az Európai Közösségek Bíróságának az ítélkezési gyakorlata szerint a közösségi jogszabályok preambuluma jogilag nem kötelezı erejő, az abban foglaltakra értelmezési háttérként lehet hivatkozni.

128

Az egyablakos ügyintézési pontok tekintetében a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a szolgáltatók minden, a szolgáltatási irányelvben felsorolt eljárást és alaki követelményt teljesíthessenek. A tájékoztatáshoz való jogokat érvényesítendı, biztosítják, hogy a szolgáltatási irányelvben felsorolt információk egyszerően hozzáférhetık legyenek, például az egyablakos ügyintézési pontokon.. A tagállamok azt is garantálják, hogy a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultsággal, valamint a szolgáltatási tevékenység gyakorlásával kapcsolatos minden eljárás és alaki követelmény egyszerően teljesíthetı legyen távolról és elektronikus úton az érintett egyablakos ügyintézési pontokon és az érintett illetékes hatóságoknál. 3.5. Tudásalapú társadalom és a tulajdon szabályozása

A tudásalapú társadalom a tulajdonjogban is jelentıs kérdéseket vet fel. A tudomány és a technika fejlıdésével ugyanis egyre több olyan, a tulajdonhoz hasonló abszolút szerkezető84 jogviszony jön létre, amelynek közvetett tárgyát85 nem valamely kézzelfogható és birtokba vehetı konkrét tárgy, dolog, hanem szellemi alkotás, mőszaki alkotás vagy számítógépi program, azaz maga a tudás képezi. Ezekben az esetekben olyan eszmei javakról van szó, amelyeknek rendkívül magas a tudástartalma, létrehozásuk magas szintő képzettséget és sokrétő ismereteket igényel. Az ilyen eszmei javak és elektronikus adatok jogi védelemben részesítése, valamint a rajtuk fennálló rendelkezési jog szabályozása a tudásalapú társadalom igényeinek megfelelı, új szemléletmódot igényel. Az immateriális tulajdon szabályozási kérdései, a szellemi alkotások jogviszonyai a legszorosabban kötıdnek a tudásalapú társadalomhoz. A szellemi alkotások jogi védelmének alapjai kapcsán meghatározónak bizonyul az úgynevezett tulajdoni elmélet, amely a felvilágosodás természetjogi filozófiájára építve, a szellemi alkotásokat lényegében a tulajdonjog tárgyaként minısítve kívánja az alkotáshoz főzıdı szerzıi érdekeket megragadni, s a tulajdon szabadságának, korlátlanságának elvét a szellemi alkotásokra kiterjesztve az alkotó oltalmát, alkotása tekintetében fennálló rendelkezési jogát biztosítani.86 A szellemi alkotások jogterületén belül két fıbb részterület különböztethetı meg,

84

A jogviszony szerkezete lehet relatív vagy abszolút. Relatív, ha a jogosultak és a kötelezettek személy szerint meg vannak nevezve (kötelmi jog); abszolút, ha csak egy jogosult van személy szerint konkrétan megnevezve, vele szemben mindenki más kötelezett (dologi jog). [Lamm, V. – Peschka, V. (2000)] 85

A jogviszony közvetlen tárgyát azok a magatartások képezik, amelyekre az alanyi jogosultságok és jogi kötelezettségek vonatkoznak, azaz minden esetben az emberi magatartás. 86

A magyar jogrendszerben az alábbi jogszabályok tartalmazzák a szellemi alkotások jogával kapcsolatos legfontosabb szabályokat:
a szerzıi jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény;
a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény;

129

mégpedig a szerzıi jog és az iparjogvédelem. A szerzıi jog fıleg a mővészet területén létrehozott alkotások védelmére hivatott, az iparjogvédelem területe viszont heterogénebb. A szerzıi jogi védelem és iparjogvédelem közti legfontosabb különbségek az alábbiak szerint vázolhatók. [Lontai, E. (1998)] Szerzıi jog

Iparjogvédelem

Tárgya: a mő – az egyéni-eredeti gondolatkifejtés azonosítható eredménye, a külsı és belsı forma

Tárgya: az absztrakt, új mőszaki megoldás

A védelmet a mő megszületése és a törvény keletkezteti

A védelmet hatósági döntés keletkezteti

A védelem igen hosszú ideig fennáll

A védelem viszonylag rövid ideig áll fenn

A forma megjelenítése az, ami az alkotó engedélyéhez kötött

A gondolat, megoldás megvalósítása az, amely a „jogtulajdonos” engedélyéhez kötött

Az immateriális tulajdon és a szellemi alkotások joga kapcsán meghatározó jelentıségő az a kérdés, hogy mi a védelem tárgya. A szerzıi jogi védelem tárgya: irodalmi, mővészeti, illetve tudományos alkotás. A tudásalapúság fejlıdése, a technikai haladás mindig is egyik fı hajtóereje volt a szerzıi jogi jogalkotásnak. A szerzıi jogi védelem tárgyai között említhetı újabb mőtípusok a filmalkotás, a számítógépes szoftver vagy az elektronikus adattár. A mőtípusok, a felhasználási módok sora biztosan tovább bıvül, a digitális technika minden bizonnyal újabb és újabb meglepetésekkel szolgál majd. [Lontai, E. (1998)] Az iparjogvédelem tárgya kapcsán a következı alkotásfajták különböztethetık meg: felfedezések, találmányok, használati minták, újítások. Ebben a körben említhetı az úgynevezett ipari minta és a mikroelektronikai termékek oltalma is, amely az iparjogvédelem és a szerzıi jog határterületén helyezkedik el, továbbá a know-how (vagyoni értékő gazdasági, mőszaki és szervezési ismeret) jogi oltalma is. [Lontai, E. (1998)] A szellemi alkotások jogi védelme kapcsán Magyarország részese több multilaterális nemzetközi egyezményeknek. Így hazánk 1909 óta részese az ipari tulajdon oltalmára 1883-ban aláírt, Stockholmban 1967. július 14-én felülvizsgált Párizsi Uniós Egyezménynek (PUE), amelyhez


a védjegyek és a földrajzi árujelzık oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény;
a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. törvény. A jogszabályokra vonatkozó áttekintés terjedelmi korlátok miatt vázlatos. A szellemi alkotások jogáról részletes áttekintés található a Magyar Szabadalmi Hivatal honlapján: www.mszh.hu

130

már több mint 140 állam csatlakozott. Szabályai meghatározóak a találmányok, az ipari és használati minták, a védjegyek, a kereskedelmi név, a származás- és eredetmegjelölés nemzetközi védelmét illetıen. A PUE rendelkezéseit számos részterületen további nemzetközi megállapodások egészítették ki. Magyarország több mint tíz ilyen megállapodás részese. 1922 óta részesei vagyunk az irodalmi és mővészeti mővek védelmére 1886-ban aláírt, utoljára Párizsban, 1971. július 24. napján felülvizsgált Berni Uniós Egyezménynek (BUE), valamint az 1952-ben Genfben aláírt és 1971. július 24. napján Párizsban felülvizsgált Egyetemes Szerzıi Jogi Egyezménynek, továbbá az 1971. évi, Genfben, a hangfelvételek elıállítóinak hangfelvételeik jogosulatlan többszörözésével szembeni védelmére aláírt Egyezménynek.[Boytha, Gy. (1998)] A szellemi alkotások joga kapcsán az alábbi közösségi jogi rendelkezések említendık:


az 1991. május 14-i, a számítógépes programok jogi védelmérıl szóló 91/250/EGK tanácsi irányelv;




az 1996. március 11-i, az adatbázisok jogi védelmérıl szóló 96/9/EK parlamenti és tanácsi irányelv;




a 2001. május 22-i, az információs társadalomban a szerzıi és szomszédos jogok egyes vonatkozásainak összehangolásáról szóló 2001/29/EK parlamenti és tanácsi irányelv.

A Polgári Törvénykönyvrıl szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 94. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a törvény kivételt nem tesz, a tulajdonjog szabályait megfelelıen alkalmazni kell a pénzre és az értékpapírokra, valamint a dolog (áru) módjára hasznosítható természeti erıkre. A hivatkozott rendelkezés és a tudásalapú társadalom szempontjából az értékpapírok, azon belül is a dematerializált értékpapírok bizonyulnak a legfontosabbnak, mivel azok elıállítása és forgalmazása nem csupán jogi és gazdasági, hanem magas szintő informatikai és technikai ismereteket is követel (tudásigényes „ágazat”). Az okirati formán kívüli, úgynevezett dematerializált értékpapír elektronikus úton rögzített és továbbított, értékpapírszámlán nyilvántartott, az értékpapír valamennyi tartalmi kellékét azonosítható módon tartalmazó adat. A tıkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény miniszteri indokolása szerint a dematerializált értékpapír kibocsátója értékpapírnak nem minısülı okiratot állít ki, amely az értékpapírok valamennyi kellékét tartalmazza, kivéve az értékpapír sorszámát és a tulajdonos nevét. A tulajdonos azonosítására szolgáló adatokat az a számla tartalmazza, amelyen a dematerializált értékpapírt nyilvántartják. Az említett okiratot a kibocsátó a központi értéktárban helyezi el, s azt megbízza az értékpapír elıállításával. Az értékpapírtulajdonosnak az értékpapír kiadására vonatkozó követelési joga megnyíltával a kibocsátó 131

értesíti a központi értéktárat a tulajdonos számlavezetıjének nevérıl és a központi értékpapírszámlán jóváírandó értékpapír mennyiségérıl. Az értékpapír-számlavezetı a központi értéktár értesítése alapján az általa vezetett értékpapírszámlán – a tulajdonos értesítése mellett – az abban megjelölt nappal jóváírja az értékpapírt. A központi értéktár felel azért, hogy a központi értékpapírszámlák összesített állománya megegyezzen a kibocsátott mennyiséggel.

132

4. A tudásalapú gazdaság és társadalom mérése A gazdaság és társadalom „tudásalapúsága” mindenekelıtt minıségi kategória. Nagyon fontos, hogy az a gazdasági, társadalmi szférákat, azok szegmenseit, folyamatait minél inkább áthassa, azaz nem közömbös hatásvolu,eme, hatásintenzitása, hogy e jelenség, folyamat mennyiségileg mérhetı-e és hogyan, mennyire mérhetı. Az eléggé nyilvánvaló, hogy a tudásalapúság önmagában, közvetlenül nem ragadható meg, nem mérhetı, ezért nem véletlen, hogy a különféle mutatók, indikátorok elsısorban a folyamatok inputjait (bemeneti) és outputjait (kibocsátási), ok-okozati elemeit ragadják meg. Mindamellett ezt megalapozandó, a tudásalapú gazdaság és társadalom leírására, jellemzésére használatos mutatószámok, statisztikai indikátorok sokszínő rendszerét dolgozták ki az elmúlt évtizedekben. Kezdettıl fogva általános törekvés volt, hogy nemzetközi méretekben is összehasonlítható mutatószámokat alkossanak, amelyek alapján nemcsak egy-egy ország vagy az Európai Unió problémáira adhatnak választ, hanem más gazdasági–politikai erıközpontokéra is. Ezekre a leginkább elfogadott, közös elemekre és indikátor-javaslatokra építve azután fıként az egyes nemzetközi szervezetek statisztikai hivatalai (OECD, Eurostat) kezdték el összeállítani a kérdéskör gyakorlati jellemzésére használható statisztikai idısoraikat. A szóban forgó intézmények egyrészrıl figyelemmel voltak a már korábban is széles körben (a tagországok többségében) alkalmazott mutatókra, másrészt néhány hiányzó vagy nem megfelelıen képviselt területen javaslatot tettek új indikátorok kialakítására és alkalmazására. Így alakult ki az a módszertan és mutatószámrendszer, amely lehetıséget ad a tudásalapú társadalom és gazdaság legfontosabb jellemzıinek, bizonyos hatásainak mérésére és átfogó értékelésére mind nemzetközi összehasonlításban, mind nemzeti alapon. A gyakorlati (statisztikai mérési, elemzési) célokra kidolgozott kompozit (több komponenst szintetizáló) indexek különféle adatbázisokra épített statisztikai input- és output-indikátorok alapvetı építıköveikben egymással többékevésbé (különféle összevonásokkal, részletezésekkel) azonosítható indikátorok, azaz lehetséges köztük az „átjárás”, összefüggés- és kapcsolatrendszerük, összeépülésük kimutatható. A ma már rendszeresen és általánosan számított indikátorok egyben bizonyítékok arra, hogy a tudásalapú gazdaság, társadalom napjainkban már realitás, valóságos viszonyrendszer hordozója és kifejezıdése. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek az indikátorok rendszerben és nem egyedileg adnak képet errıl a viszonyrendszerrıl, a gazdaság és a társadalom ezirányú fejlıdésérıl. 133

4.1. A tudásalapú gazdaság mutatószámrendszerei

4.1.1. OECD indikátorok Az OECD statisztikai és elemzı tevékenységében az 1990-es évek közepétıl nagy jelentıséget kapott a tudásalapú gazdaság sajátosságainak és dinamikájának feltárása. Az hamar bizonyossá vált, hogy a gazdasági folyamatok jellemzésére használt hagyományos makrogazdasági mutatók kevéssé alkalmasak a tudásalapú gazdaság lényegi folyamatainak megragadására és jellemzésére. Ezekkel nehezen magyarázható meg például a K+F-nek a termelékenység növekedésére gyakorolt hatása, a számítógépes információs hálózatok hozzájárulása a gazdasági teljesítmények fokozásához, avagy a „tacit” tanulás és tudás szerepe. Ennek érdekében kezdeményezték a hagyományos gazdasági mutatók finomítását, új indikátorok kidolgozását, s azóta is rendszeresen széleskörő nemzetközi adatgyőjtést végeznek, az adatokat, a statisztikákat, az elemzéseket, az elvi összefoglalásokat pedig rendszeresen publikálják. Az OECD szakértıi már az 1990-es évek közepére felismerték, hogy az indikátorokon sok a javítani való. Megállapították, hogy a K+F ráfordítások sokszor nem jelentek meg kellıen és tisztán a statisztikákban; a szabadalmak inkább output, mint input indikátorok. További intenzív munkát tartottak szükségesnek a tudásállomány és a tudásáramlás mérésére, a tudásbefektetések egyéni és társadalmi szempontú megtérülésének értelmezésére. Vállalati szintő felméréseket kezdeményeztek a különféle tudásfajták áramlásának elemzésére, az innovációs folyamat hálózati jellegének megragadására. Szükségesnek tartották az emberi (humán) tıkét, annak egyre meghatározóbb szerepét jellemzı mutatók kidolgozását, különösen az oktatásra és a munkavállalásra vonatkozóan, részben vállalati szintő adatok felhasználásával. Az OECD az 1990-es években kezdett gyökeresen új indikátorokat kidolgozni [OECD. (1996)], ami sok nehézséggel járt, s már önmagában is jelzi a tudásalapú gazdaság sajátos jellegét. A szervezet szakértıi felhívták a figyelmet arra, hogy a „tudás-indikátorok” jellegükben eltérnek a hagyományosaktól, mert


nem léteznek olyan stabil képletek vagy „receptek”, amelyek megadnák a tudásinput és -output közötti összefüggést;




nehéz meghatározni a tudásteremtésbe bevitt inputot, mivel nem léteznek a hagyományos nemzeti számlákhoz hasonló „tudásszámlák”;




a tudásnak nincs szisztematikus és kézzelfogható árrendszere, aminek alapján a lényegileg egyedi és minıségi természető tudáselemeket aggregálni lehetne; 134




új tudás létrehozása nem feltétlenül jelent nettó többletet a tudásanyag egészéhez képest, s a tudásanyag egyes elemeinek elavulását, „amortizálódását” nem lehet „mérni”, ezért is nincs dokumentálva.

Az OECD átfogó kézikönyveket dolgozott ki a tudás-indikátorokra vonatkozóan.87 A mutatókat az OECD STAN adatbázis (2004. júniusi verziója) és az ANBERD kutatási adatbázis alapján állították össze.88 A tudásalapú gazdaság indikátorainak általánosságban a következık mérésére kell alkalmasnak lenniük: tudásinput: tudásállomány (stock) és -áramlás (flow), tudáskibocsátás (output): tudáshálózatok (networks), tudás és tanulás kapcsolata. A tudásinput fı indikátorainak hagyományosan a következıket tekintették: a K+F ráfordítások, az alkalmazott mérnökök és a

87

Ilyen például a K+F felmérések vonatkozásában az úgynevezett „Frascati kézikönyv”, amely 1993-ban jelent meg (Proposed Standard Practice for Surveys of Research and Experimental Development), s ennek összefoglaló változata a fı definíciókról (Main Definitions and Conventions for Measurement of Research and Experimental Development). •

A technológiai fizetési mérlegre vonatkozóan 1990-ben jelent meg a „TBP kézikönyv” (Proposed Standard Method of Compiling and Interpreting Technology Balance of Payment Data). • Az innovációra vonatkozó irányelveket az úgynevezett „Oslo kézikönyv” foglalta össze 1992-ben (OECD Proposed Guidelines for Collecting and Interpreting Technological Innovation Data). Késıbb a kézikönyvnek átdolgozott változata is megjelent. • A szabadalmakra vonatkozott az 1994-ben kiadott úgynevezett „Szabadalmi kézikönyv” (Using Patent Data as Science and Technology Indicators). • A tudomány és technológia területén foglalkoztatott emberi erıforrásokra vonatkozóan is készült kézikönyv, az úgynevezett Canberra Manual 1995-ben. (The Measurement of Human Resources Devoted to Science and Technology.) A Tudományos és Technológiai Statisztikai Kézikönyv (Science, Technology and Industry Scoreboard 2003) négy fı dimenzióban mutatja be a tudomány és a technológia helyzetét az OECD-ben. Ezek az innováció és K+F, az emberi erıforrások, a szabadalmak és az „egyebek” (IKT, globalizáció, iparstruktrúra stb.). 88

A Structural Analysis (STAN) adatbázis a gazdasági teljesítmények nemzetközi összehasonlító elemzésének alapvetı eszköze. Részletes adatokat tartalmaz számos ország éves kibocsátás, munkaerı, beruházás, nemzetközi kereskedelem stb. értékeirıl. Ezek alapján sokféle indikátor konstruálható a növekedés, a versenyképesség, az általános strukturális változások nyomon követésére. A standardizált iparági beosztás lehetıvé teszi az országok közötti összehasonlítást, és elég részletes ahhoz, hogy külön vizsgálhatók legyenek a csúcstechnológiát képviselı területek. Az adatbázis kompatibilis az OECD más kapcsolódó adatbázisaival. A STAN adatbázis elsıdlegesen a tagországok nemzeti számláin alapul, de sok más, nemzetközi felmérésekbıl stb. származó forrást is figyelembe vesz. Mivel a STAN-ban sok az ilyen becsült adat, nem tekinthetı az OECD tagországok hivatalos adatszolgáltatásának. Az adatbázist az OECD folyamatosan frissíti. Ahogy egyes táblákra újabb adatok állnak rendelkezésre, azok folyamatosan megjelennek a Source OECD illetve az OLIS keretében. A STAN újabb verziója 2005 májusában jelent meg az OECD honlapján (www.oecd.org). Ez már a szolgáltatási szektorra vonatkozóan is tartalmaz adatokat, míg a korábbiak csak a feldolgozóiparral foglalkoztak. Az Analytical Business Enterprise Research and Development (ANBERD) adatbázis olyan vállalati K+F adatokat tartalmaz, amelyeket a tagországok szolgáltatnak az OECD-nek az OECD által készített K+F tanulmányok keretében. A rendszeresen frissített, konzisztens adatok, összehasonlítható idısorok és egységes becslési módszerek lehetıvé teszik következtetések levonására alkalmas nemzetközi összehasonlító elemzéseket végezni. Az OECD vállalati adatbázisa a K+F területén legnagyobb szerepet játszó 19 OECD tagország vállalati K+F ráfordítás adataira terjed ki, s tartalmazza a 15 régi EU tagország összesített értékét is.

135

mőszaki személyzet létszáma, a szabadalmak száma, a nemzetközi fizetési mérlegben a technológia vásárlására fordított források összege. A tudásoutput-ot az OECD fıleg a K+F-re vonatkozó indikátorokkal javasolta és javasolja megragadni, illetve jellemezni. Az OECD vezette be a feldolgozóiparra vonatkozóan a csúcstechnológiai és a közepes, illetve alacsony szintő technológiai besorolást a relatív K+F ráfordítások, azaz a K+F intenzitás alapján. A tudomány és a technika-technológia szintjének és szerkezetének jellemzésére szolgáló, az OECD által kidolgozott mutatószámrendszert tudományos és technológiai indikátorok alkotják. A kérdéskör egy, a középtávon rendkívül fontos szegmensének, a technológiai teljesítményeknek a mérését és értékelését segíti a Technology Achievement Index (TAI).89 Ebben a kompozit indikátorban – a technológiai fejlıdéssel legszorosabb kapcsolatba hozható – következı összetevıket (al-indikátorokat) vették figyelembe: a technológiaalkotást, az innovációk elmúlt idıszaki diffúzióját, a régi innovációk elterjedtségét, valamint a humán szakértelmet. Az OECD fı tudományos és technológiai indikátorokként a K+F szektorban dolgozók létszámát, a K+F-re fordított bruttó hazai, vállalati kiadásokat, a felsıoktatási kiadásokat (GERD, BERD, HERD), valamint ezek forrásait és megoszlását, illetve a nemzetközi fizetési (külkereskedelmi) mérleg szabadalmakra és csúcstechnológiára fordított kiadási összegének adatait használja.90 A hetven-egynéhány különféle indikátort a tagországok szakértıinek a közremőködésével, a mutatókat rendszeresen bıvítve, értékeiket felfrissítve publikálják. Az OECD által kidolgozott tudományos és technológiai indikátorok között fontos szerep jut azoknak a mutatószámoknak, amelyek az adott területeken a befektetések, a beruházások segítségével kísérlik meg mérni a tudásalapú gazdaság és társadalom szintjét, szerkezetét, terjedését. A besorolása szerint a K+F-be, a szoftverekbe, valamint a felsıoktatásba eszközölt beruházást tekintik tudásorientáltnak, nem mintha a hardver-beruházások nagy része is nem e magas fokú tudást hordozó fejlesztések körébe tartozna. 4.1.2. Az Európai Unióban használt indikátorok Az EU-ban használt indikátorokhoz a kiinduló rendszerelméleti keretet a World Econiomic Forum, European Economic Summit 2001. évi salzburgi rendezvényére készített „Wake up,

89

A részleteket lásd: Handbook on Constructing Composit Indicators: Methodology and User Guide. OECD. STD/DOC (2005) 3. 90

Lásd errıl bıvebben: Main Science and Technology Indicators. 2006/2 edition.

136

Europe!” címő tanulmány adta. A tanulmányban az európai társadalmi jövı (2050-ig terjedı) kihívásaira keresték a választ (ezt szolgálja a Readiness for the Future Index meghatározása), s ezt egy olyan keretrendszerben vélték megtalálni, amelyet négy faktorral lehet körülírni, így:


A legújabb (közelmúltban elért) fejlıdési jellemzık fenntarthatósága, mégpedig a gazdasági növekedés, az egy fıre jutó GDP (mint a társadalmi-gazdasági fejlettség általános fokmérıje), az egészségügyi ráfordítások, valamint az államadósság tekintetében.




A méltányosság, esélyegyenlıség érvényesítése és az egyéni képességek kibontakoztatása, többek között az ifjúsági munkanélküliség, az oktatás, a mőveltség, az életkilátás, a teljesítmény és egyenlıtlenség tükrében.




A társadalmi harmónia adott szintjének megırzése a szociális és egyéni stresszhelyzeteknek, az egyéni jogok megsértésének az elkerülése, a civil szabadságjogok érvényesülése függvényében.




A fejlıdés jövıbeni potenciáljának intenzívebbé tétele, közte a technológiai infrastruktúra, az innováció kiszélesítése, a népesség elöregedésének lassítása a születések számának növelésével stb.

Az EU az OECD-hez hasonlóan arra törekszik, hogy felmérje és nemzetközi összehasonlításban minısítse a tagországok helyzetét. Ez szükségessé tette (teszi), hogy megfelelıen koordinált mutatószámrendszert (indikátorokat) használjanak, számítsanak, illetve megelızıen kidolgozzanak. Az EU-ban a következı indikátorokat használják [Borsi, B. (2004)]: Az EU „benchmarking” indikátorai A K+F erıforrásai és a tudományos és technológiai (TéT) szakmák vonzereje - Kutatók/1000 foglalkoztatott aránya - Új TéT PhD fokozatok/korcsoporti létszám aránya A K+F befektetések kormányzati és magán forrásai K+F kiadások a GDP százalékában Ágazati (üzleti) K+F ráfordítás / ágazati kibocsátás aránya K+F kiadások az éves költségvetés százalékában A kormányzat által finanszírozott és a magánszektor által megvalósított K+F-ben a kis- és közepes vállalatok részaránya Tudományos és technológiai termelékenység Egy fıre jutó (USA és EU) szabadalmak száma 137

Egy fıre jutó tudományos publikációk és hivatkozások száma A más cégekkel, egyetemekkel, állami kutatóhelyekkel együttmőködı innovatív cégek aránya A K+F hatása a gazdasági versenyképességre és a foglalkoztatásra Csúcs- és közepes technológiájú cégek részesedése a kibocsátásból, a növekedésbıl, illetve a foglalkoztatottságból és annak növekedésébıl A fenti mutatók a tudásintenzív szolgáltatásokra Technológiaexport a GDP százalékában A csúcstechnológiájú termékek világpiaci részesedése Az EU „scoreboarding” indikátorai Emberi erıforrások Új felsıfokú végzettséget szerzık aránya a 20-29 éves korcsoportban Egyetemet végzettek aránya Részvétel az egész életen át tartó tanulásban A csúcs- és közepes technológiájú feldolgozóipari ágazatokban foglalkoztatottak aránya Csúcstechnológiájú szolgáltató ágazatokban foglalkoztatottak aránya Az új tudás elıállításának képessége Kormányzati K+F kiadások / GDP Üzleti K+F kiadások / GDP Csúcstechnológiát jelentı európai szabadalmak / népesség Csúcstechnológiát jelentı USA szabadalmak / népesség Az új tudás átadása és adaptálása K+F tevékenységet végzı kis- és közepes vállalatok száma Kis- és középvállalati innovatív kooperációk száma Innovációs ráfordítások / teljes árbevétel Innováció finanszírozása, kibocsátás és piacok Csúcstechnológiát finanszírozó kockázati tıke / GDP Felhalmozott „új” tıke / GDP A piacokon új terméket értékesítı vállalkozások aránya Internet elérés otthon Információs és kommunikációs technológia értékesítése / GDP Csúcstechnológiai hozzáadott érték a feldolgozóiparban

138

Az European Innovation Scoreboard (EIS) 2005. évi Módszertani Riportjában – amely a korábban már hosszabb ideig használt uniós indikátorrendszer újabb, a gyakorlati tapasztalatok alapján továbbfejlesztett változata – erre a célra a következı ráfordítási (input) és eredmény(output) indikátorokat ajánlják alkalmazásra91: Ráfordítási indikátorok


Input – Innovációs hajtóerık: a társadalom általános tudásszintjét bemutató indikátorok.




Input – Tudásalkotás: a kutatásra, fejlesztésre költött ráfordítások nagyságrendjét és szerkezetét bemutató jelzıszámok.




Input – Innováció és vállalkozások: e csoporton belül kiemelt jelentıségőek a kisés középvállalkozások innovációs aktivitását és teljesítményeit jellemzı mutatók.

Eredmény indikátorok


Output – Alkalmazás: a magas mőszaki színvonalú termelési, értékesítési és kapacitásmutatók.




Output – Szellemi erıforrások: a különféle inputok által létrehozott szellemi tıke, valamint annak megtestesítését jelképezı szabadalmak, védjegyek és márkázott termékek részaránymutatói.

4.2. A tudásalapú gazdaság és társadalom – számokban

A nemzetközi gyakorlatban használt – korábban említett – tudásalapú gazdaság és társadalom fogalomkörét lefedı mutatószámok között az elnevezésekben megfigyelhetı differenciák ellenére a hasonlóság, az egybeesés dominál. Ez lehetıvé teszi, hogy ezekre, ezen belül pedig alapvetıen az EIS indikátorokra építve tanulmányunkban azokat a mutatószámokat használjuk, amelyek alkalmasak lehetnek a magyar fejlıdés nemzetközi környezetben való értékelésére és arra is, hogy a hazai sajátosságok kellıen érzékeltethetık legyenek.

91

Ez az indikátorrendszer, amely a tudásalapú gazdaság és társadalom mérésének alapjául szolgál, ma már az Eurostat honlapján rendszeresen elérhetı, az adatokat szolgáltató Lisszaboni Agenda megvalósulásának mérésére létrehozott strukturális mutatószámok rendszere. Ezen öt csoportba tartozó, konkrétan számított 25 mutatót lásd részletesebben a 2. sz. függelékben.

139

A tudásalapú gazdaság és társadalom hazai kiépülésének mérésére az EIS megközelítésébıl, csoportosításából indulunk ki, azt némileg bıvítve és új értelmezéssel gazdagítva. Ezen indikátorrendszer összeállításakor alapvetı szempont volt, hogy csak olyan jelzıszámokat vegyünk figyelembe, amelyeket a hazai és a nemzetközi statisztikai gyakorlatban már többékevésbé rendszeresen számítanak, megfigyelnek és publikálnak, azaz tartalmuk világosan, egyértelmően meghatározott.92 Már volt szó róla, hogy a tudásalapú gazdaság mérésére a szakirodalom olyan komplex mutatószám-rendszert használ, amely alapvetıen a tudásalapú gazdaságba történı befektetések volumenét, illetve a tudásalapú gazdaság teljesítményét jellemzik, s ennek alapján határozzák meg az egyes országok vagy éppen az EU helyét a versenytársakkal szemben.93 A befektetések volumene azonban csak az inputot mutatja, az erıforrások strukturális eloszlását nem, pedig ennek módjai és irányai nagyban meghatározzák az outputot, vagyis a tudásgazdaság teljesítményét, végsı soron az adott gazdaság termelékenységi színvonalát, versenyképességét és növekedési képességét. A teljesítmény mérésére például a kutatás és az innováció, a munkatermelékenység mutatói hívhatók segítségül, emellett fontosak az információs infrastruktúra hatékony használatát és az iskolarendszerő képzések sikeres befejezését leíró adathalmazok is. A befektetés és a teljesítmény közötti kölcsönös kapcsolatrendszer nem írható le egyszerő lineáris kapcsolatként. Figyelembe veendıek a meglévı keretfeltételek, valamint az adott területet meghatározó átfogó és ágazati politikák. Emellett még meghatározó a beruházások és a rögzített teljesítményértékek közötti kapcsolat idıfaktora is, ami a célirányos fejlesztések „beérésének” sebességét jellemzi. A XXI. század gazdaságát az IKT és a globalizálódó(tt) tıke megnövekedett lehetıségei mellett általánosan is egyértelmően a tudás mint termelési tényezı dominálja. Ahhoz, hogy a Lisszaboni Stratégia eredeti célkitőzése – az, hogy az EU-t 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává kell átalakítani, amely képes a fenntartható

92 Mindazonáltal az Eurostat adatbázisában megjelenı adatok felhasználása nagy körültekintést igényel. Igen sok a becsült adat, az elırejelzés, gyakorta az azonos táblázatban megjelenı adatok eltérık évekre vonatkoznak stb., s az évek elteltével – már a tények ismeretében – változnak a számok, revideálódnak az adatok. A statisztikai számbavétel módja is változik, ezért különösen fontos a mutatók számítási módjának, hátterének ismerete, ami miatt gyakorta az adatok összehasonlíthatósága nehéz, korlátozott, illetve megkérdıjelezhetı. Mindemellett nincs más lehetıség, mint ezen adatok alapján bemutatni a mindenkori helyzetet. 93

Itt az európai gazdaságon az EU régi tagországai (EU 15), az új tagországok (EU 10), valamint a tagjelölt országok gazdaságának összessége értendı. Az EIS 2006-tól már közli a két legújabb tag (Bulgária és Románia) adatait is. A nemzetközi összehasonlításban mindenekelıtt az USA, valamint Japán gazdasága szerepel.

140

gazdasági növekedésre, mégpedig oly módon, hogy egyidejőleg több és jobb munkahely teremtıdik és a szociális kohézió intenzívebbé válik – teljesüljön, kulcsfontosságú, hogy a kijelölt három fı – az európai gazdasági környezet feltételeinek további konszolidációja és egységesítése, a tudás létrehozása, felhasználása és terjesztése, átadása feltételeinek javítása, valamint a létezı európai szociális modell modernizációja – területen a szükséges reformok megfelelı ütemben megvalósuljanak. Amíg a tudás termelése, minél szélesebb körő diffúziója önmagában is cél, a termelékenység, valamint a versenyképesség javítása természetesen nem mint végcél, hanem mint eszköz jelenik meg, ami a magasabb és fenntartható gazdasági növekedést, a foglalkoztatás javítását szolgálja, s gyors strukturális átrendezıdéseket is feltételez, prioritást adva a tudás- és az innovációs befektetések növelésének.94 A globális versenyben való részvétel feltételeit összességében javítja az EU bıvítése, de a Lisszaboni Stratégia megvalósítása nagyban elısegítheti az új tagok gyorsabb integrációját is.95 A lisszaboni célok elérésében alapvetı szerepet játszik az oktatás, a kutatás és az innováció. Az oktatás és a képzés területén a tagországok a legjobb közösségi gyakorlati megoldásokat átvéve és az EU közös céljainak elérését szolgáló nagyobb konvergenciát elérve fejlesztik nemzetállami politikáikat. Magyarország, csatlakozva Európához, a Lisszaboni Stratégia részese lett, a stratégia egyik végrehajtójává vált, azaz nemzeti és Uniós szinten mindent meg kell tennie, hogy a lisszaboni stratégiai célok minél teljesebben megvalósuljanak mind közösségi, mind nemzetállami szinten. Magyarországon a kormányzatnak, a vállalkozói szférának, a politikának, de a tudománynak is fontos teendıi vannak tehát a tudásalapú társadalom és gazdaság effektív és minél hatásosabb kiépítésében. Országunknak – a többi tagállamhoz hasonlóan – nem pusztán kötelessége, hanem a legsajátosabb érdeke az elfogadott stratégia adaptálása, s eredményes végre-

94

E befektetések bıvítése, valamint a magánszektor fokozott bevonása érdekében az országoknak lehetıségük van az Unió finanszírozó intézménye, az EIB célzott eszközeit igénybe venni. 95

A gazdasági és társadalmi átalakulás, az úgynevezett tranzició az EU új, közép- és kelet-európai, valamint balti államaiban nagyrészt befejezıdött. A tervutasításos rendszerekbıl a piac, a piaci koordináció által vezérelt gazdaságok alakultak ki. Az átalakulási folyamat fı prioritásaira nagymértékben hatottak a washingtoni konszenzus elvei, elvárásai, valamint az EU-integrációs felkészülés. A tranzíció során mindenütt jelentıs privatizációt hajtottak végre, hatékony piaci alapú bankrendszerek alakultak ki, a mezıgazdasági üzemeket dekollektivizálták, megreformálták a kormányzati adminisztrációt, kibıvítették azt a piaci mőködést támogató intézményrendszerrel, létrehozták a piacgazdaság mőködéséhez elengedhetetlen jogi és igazságszolgáltatási, szabályozási rendszert. Mindemellett olyan gazdaságpolitikai környezetet alakítottak ki, amely a befektetık, a megtakarítók és a fogyasztók számára vonzóvá teszi az adott piacot, többé-kevésbé hozzáláttak a nagy ellátórendszerek, elsısorban a nyugdíjrendszerek reformjához.

141

hajtása. Hazánk jövıbeli boldogulásában, elırehaladásában ugyanis egyre inkább az EU tagságból eredı elınyök, lehetıségek hasznosítása válik meghatározó tényezıvé. Következésképpen a gazdaságpolitikai törekvéseket, a vállalkozást, a gazdálkodást egyre inkább a tudásalapú vagy hőebben a „tanulógazdaság” kiépítésének szolgálatába kell állítani. A vonatkozó stratégia végrehajtásának eddigi tapasztalatai arra is ráirányították a figyelmet, hogy a valós eredményesség számos területen új szemléletet, megközelítést, újszerő módszereket igényel (követel!) mind az Uniótól, mind a nemzetállamoktól. Mindezt még inkább alátámasztja az a követelmény, hogy Magyarországnak az EU csatlakozást hatásos, viszonylag rövid idıt igénylı gazdasági-társadalmi felzárkózással kell alátámasztani, kvázi „igazolni”. Országunk esetében a versenyképesség még nagyon szorosan kapcsolódik a reálgazdaság növekedéséhez, mégpedig azért, mert a gazdasági fejlettségben nagy a hátránya, amit le kell dolgoznia, mivel kizárólag így képes a szó teljes értelmében felzárkózni. Másfelıl nagymérvő és széleskörő a társadalomban a szegénység, eléggé végletesek a vagyon- és jövedelemegyenlıtlenségek, amit jelentısen tompítani szükséges, s ez alapvetıen a reálteljesítmény növelésével, arányosabb jövedelemelosztással érhetı el. Hazánk erıforrásai közül a legnagyobb potenciált a meglévı humán erıforrás, a tudás, a szakképzettség, a minıségi munka, illetve a tudásipar kiépítése jelentheti. Ezeknek megvannak a történelmi elızményeik, alapjaik (oktatási rendszer, felhalmozott szellemi tıke, tudás, olyan tudás-hordozó iparág, mint a gyógyszeripar stb.), amire építve további maximális erıfeszítést kell tenni az általános, a szakmai és tudományos képzés felvirágoztatása érdekében. Különösen fontos az innovációs, az adaptációs képesség javítása, hogy az ország nemzetközi (export-) teljesítményét tudásalapúvá és tudástartalmúvá lehessen tenni. Az utóbbi összefüggés – az exportteljesítmény jelentıs fokozása, alapvetı strukturális átalakulása – még inkább aláhúzza a tudásalapú gazdaság és teljesítmény fontosságát országunk számára. Ez ugyanis alapvetı feltétele annak, hogy az ország eladósodottsága viszonylag rövid idın belül lényegesen enyhüljön, mint ahogy az is, hogy a magyar gazdaság exportpotenciáljához képest az importigényesség relatíve érdemlegesen, de megalapozottan visszaszoruljon. Ezt a tudásalapú gazdaság nyilvánvalóan jól szolgálhatja, mégpedig mind a közvetlen tudástermelés, mind a tárgyiasult (újítás, szabadalom stb.) tudásteljesítmény formájában. Mindezek alapján úgy javítható az exportteljesítmény, növelhetı a kivitel, hogy egyidejőleg az importhányad mérséklıdik, ami érdemben hozzájárulhat a folyó fizetési mérleg egyensúlyának megteremtéséhez, az eladósodottság érdemi mérsékléséhez, azaz a nemzeti jólét növeléséhez.

142

Visszatérve az ország társadalmi-gazdasági felzárkóztatására, könnyen belátható, hogy ezt Magyarország akkor lesz képes megtenni, ha a rendelkezésre álló erıforrásokat elsıdlegesen a tudásalapú gazdaság, a tudásipar kiépítésére és felvirágoztatására, a szellemi potenciál növelésére és minél teljesebb kihasználására, „versenyképességének” erısítésére koncentrálja, ami nem hogy nem veszélyezteti egyéb fontos lehetıségeink (például mezıgazdaság, turizmus) kihasználását és hasznosítását, ellenkezıleg – elısegíti azt. Lehetıségeink e tekintetben jelentısek, de hasznosításuk nagyban függ az EU sikeres kitörésétıl is, azaz a Közösségnek is jobban fel kell készülnie arra, hogy a globalizálódó világgazdaságban kibontakozó, mind nagyobb nemzetközi versenyben eredményesen helyt tudjon állni. Hazánknak viszont – lehetıségeihez mérten – megalapozott, célratörı kezdeményezéseivel aktívan elı kell mozdítania, támogatnia a közösség útkeresését, sikereit, a közösségi erık összefogását, közöttük a valódi teljesítményverseny kialakulását. A kifejtetteket jól alátámasztják a következı 8. sz. táblázat adatai, amelyek összefoglalják és összehasonlítják hazánk és az EU, valamint a fejlett világ két országának a helyzetét a „tudásalapúság” kiépítésében és elırehaladásában. Az innovációs teljesítményindikátorokat tekintve az EU a legtöbb területen kisebb-nagyobb mértékben lemaradt mind az USA, mind Japán mögött, elınnyel csak néhány mutatót illetıen rendelkezik. Magyarország ebben a mezıben természetesen nem az élen, hanem az EU-n belül is a kevésbé fejlett országok között, azok pozíciójában található. Országunk a 25 mutatószámot tekintve – s ez nem ítélhetı rossz teljesítménynek – hat területen felülmúlja az EU-átlagot, de jellemzıen az Egyesült Államokat és Japánt is. Magyarország az új EU tagok közül kiemelkedik a külföldi szabadalmaztatásban, az EU 15ökhöz viszonyítva azonban e mutató tekintetében a legnagyobb a lemaradása, ami minden valószínőség szerint a másik mutató szerény értékébıl – mint késıbb a tanulmány tudásbefektetésekkel foglalkozó részében bemutatjuk – az alacsony vállalati K+F ráfordításból eredeztethetı. Kedvezı, hogy elınyünk éppen a képzés, a tudásalkotás és -alkalmazás egyes szegmenseiben áll fenn, de összességében „van mit behozni” a versenytársakkal szemben. Magyarország a tudásalapú társadalom innovációs ösztönzıi tekintetében meglehetısen hátul kullog. Kritikus értékő az új mőszaki diplomások száma és a felnıttképzésben résztvevık aránya. A vállalkozások K+F ráfordítását növelhetik a 2003-ban létrehozott Kutatási és Innovációs Alap forrásai és ösztönzı hatásai, ami várhatóan segíti a vállalatok iparjogvédelmi tevékenységét, ezirányú érdekeik érvényesítését is.

143

8. sz. táblázat Innovációs teljesítményindikátorok EU

HU

USA

JP

INNOVÁCIÓS HAJTÓERİK 1.1 A 20-29 éves lakosra jutó új reál-tudományos és mőszaki diplomások száma; ezer fıre 12,9 5,1 10,6 13,7 1.2 A 25-64 éves lakosságon belül a felsıfokú végzettséggel rendelkezık aránya százalékban. 23,0 17,7 39,0 40,0 1.3 Szélessávú internet-elterjedtség (ilyen vonalak száma a lakosság százalékában 14,8 7,5 18,0 18,9 1.4 Élethossziglan továbbtanulók a 25-64 évesek százalékában 9,6 3,8 1.5 Fiatalok tudás-szintje: a 20-24 éveseken belül a legalább felsı középfokú végzettségőek aránya százalékban 77,8 82,9 TUDÁSALKOTÁS 2. 1 Kormányzati K + F kiadás a GDP százalékában 0,65 0,50 0,69 0,74 2. 2 Üzleti K +F kiadás a GDP százalékában 1,17 0,41 1,87 2,40 2. 3 Az iparban a felsı-közepes és csúcstechnikai K + F aránya az összes K + F kiadáson belül 85,2 90,9 89,9 86,7 2. 4 A vállalatokon belül innovációra közpénzbıl részesülık aránya 9,0 5,7 INNOVÁCIÓ ÉS VÁLLALKOZÁS 3. 1 A kis- és közép-vállalatokon belül az innovációban maguk is aktívak aránya (százalékban) 21,6 9,3 3. 2 A kis- és közép-vállalatokon belül az innovációban együttmőködık aránya (százalékban) 9,1 6,6 3. 3 Innovációs kiadás a forgalom százalékában 2,15 1,16 3. 4 Korai kockázati tıkebefektetés a GDP százalékában 0,053 0,005 0,035 * 3. 5 Info-kommunikációs (IKT) kiadások a GDP százalékában 6,4 8,1 6,7 7,6 3. 6 A kis- és közép-vállalatokon belül nem technikai jellegő innovációt végrehajtók aránya (százalékban) 34,0 19,1 ALKALMAZÁS 4. 1 Foglalkoztatás a csúcstechnikai szolgáltatásban (az összes munkaerı százalékában) 3,26 3,37 4. 2 Az összes exporton belül a csúcstechnika aránya 16,7 20,2 26,1 20,0 4. 3 Piaci újdonságnak számító termékeladás aránya a forgalomban (százalékban) 7,3 4,2 4. 4 Gyártói, de nem piaci újdonságnak számító termék eladási forgalma a forgalmon belül (százalék) 6,2 2,5 4. 5 A felsı-közepes és csúcstechnikai iparban foglalkoztatottak (a teljes munkaerı százalékában) 6,63 8,41 3,84 7,30 SZELLEMI VAGYON 5. 1 1 millió lakosra jutó benyújtott európai (EPO) szabadalmak száma 128,0 18,9 167,6 219,1 5. 2. 1 millió lakosra jutó elfogadott amerikai (USPTO) szabadalmak száma 49,2 3,5 273,7 274,4 5. 3. 1 millió lakosra jutó „triád” szabadalom-családok száma 19,6 1,8 33,9 87,0 5. 4 1 millió lakosra jutó új közösségi márkanevek száma 108,2 20,5 33,6 12,9 5. 5. 1 millió lakosra jutó új közösségi design regisztrációk száma 109,4 11,3 17,5 15,2 Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

144

4.2.1. A tudásalapú gazdaságba történı befektetések és a tudásalkotás A tudásalkotás esélyeivel és az erre a célra rendelkezésre álló nemzeti (ágazati, vállalati) potenciálokkal a legközvetlenebb összefüggésbe a kutatás-fejlesztés (röviden K+F) ráfordítási mutatói hozhatók, de az indikátorok e körében kell hogy megjelenjenek továbbá a tıkebefektetések volumenét mérı jelzıszámok is. Az üzleti (vállalati) innovációs potenciál legfıbb mérıszáma az úgynevezett BERD (vállalati K+F ráfordítások a GDP százalékában) mutató. Az ilyen típusú ráfordítások – tapasztalatok szerint – a legnagyobb hányadban a nagyvállalatokhoz, ezek tevékenységi köréhez köthetık. Széles körben realizálható innovációs eredményekhez az is szükséges, hogy a kis- és középvállalatok (kkv-k) is megfelelı mértékben és hányadban költsenek K+F célokra, illetve innovatív fejlesztési, piacpolitikát folytassanak. A kkv-k innovatív fejlıdésének egyik nem önálló (passzív) útját jelenti a piacon megszerezhetı új technológiák átvétele. Mivel az új technológiát alkalmazó kkv-k száma viszonylag kicsi, ezért az ez irányú aktivitást indirekt módon az adott évben technológiai váltást nem alkalmazó kkv-k arányával szokták bemutatni, jellemezni. A vállalkozói kör innovációs aktivitását jellemzı mutatók azonban általában csak egyedi felmérés alapján számíthatók, biztosíthatók. A vállalati innovációs ráfordítások egy másik vetületben alkalmazott mérıszámát az árbevételhez viszonyított K+F költségek aránya képviseli. A vállalati indikátoroknak ez a változata – a BERD mutatóval szemben – az anyagigényes termékek fejlesztését elısegítı innovációs tevékenységek súlyát is figyelembe veszi. A vállalati (üzleti) K+F tevékenység célja a minél korszerőbb (versenyképesebb) termék és technológiai színvonal viszonylag gyors megtérülést lehetıvé tevı elérése. A termékfejlesztés jelentıs üzleti kockázattal jár együtt, amelynek a finanszírozására többnyire a kockázati tıkére jellemzı kondíciókra van szükség. Ezt a K+F eredmények megvalósításához igénybevett, a korai megvalósítási szakaszban szükséges kockázati tıke GDP arányos mutatójával mérik. Végül az innovációs tevékenységek vállalati kapacitásai bıvítésének van egy lényeges infrastrukturális feltétele; ez az IKT (informatikai és telekommunikációs) technikára költött források GDP-hez viszonyított aránya. A K+F befektetések volumene az adott ország innovációs kapacitásának meghatározásához ad jó közelítést, de e mutató egyúttal jelzésértékő az új ismeretek termelése, akkumulációja, diffúziója és felhasználása tekintetében is. Ezért tulajdonképpen biztató, hogy az EU 15-ök, sıt,

145

még az 25-ök is a K+F beruházások volumene tekintetében megelızik Japánt, bár jóval elmaradnak az Egyesült Államok mögött (lásd 10. sz. ábrát). 10. sz. ábra A K+F befektetések volumene * (milliárd euró, folyó áron, 1995-2003) 350

315

300

259

250 202 200 150

178

175 124

143

140

126

145

144

143

141 109 104

120

100 50 0 EU-15

EU-25

1995

1998

USA 2001

Japán 2003

* Saját számítás az Eurostat adatai alapján.

Egyúttal az is megállapítható, hogy az ezredfordulóra kialakult különbség a vizsgált nyolc évben növekedett. Az új tagországok befektetései az EU 15-ének alig 2 százalékát teszik ki, ami nem pusztán az újak lemaradását, hanem gazdaságuk méretkülönbségeit, teljesítményeltéréseit is jelzi. A K+F 1995-2003 közötti növekedési ütemét tekintve ugyanakkor mindöszsze 0,3 százalékpont különbség mutatkozik az EU 25-ök és az USA között (4,5 százalék, illetve 4,8 százalék), míg Japán e tekintetben 2,6 százalékos, tehát lényegesen alacsonyabb növekedést könyvelhetett el. A jelzett idıszakban Japán növekedése volt a legalacsonyabb (31,1 százalék), az EU-15-ök és 25-ök esetében közel azonos ütemben (41,1–41,2 százalék) nıtt a K+F befektetések volumene, míg ez a mutatószám az USA esetében volt kiugróan a legmagasabb (123,4 százalék), ami nagyban összefügg az itt összpontosuló katonai célokat szolgáló kutatásokkal. Az ezredfordulót követıen a K+F befektetések volumenét tekintve általánosan némi visszaesés következett be, amiben a gazdasági növekedés megtorpanása, de a megelızı évek magas „bázishatása” is kifejezıdik. A kutatás-fejlesztésre fordított nemzeti erıforrások relatív nagyságát a legszélesebb körben az egységnyi GDP értékre vetített K+F költségek arányával mérik. A K+F intenzitás mutatószáma összehasonlíthatóvá teszi a GDP K+F-re fordított arányát. Ennek nemzetközi környezetben mért jellemzıit – a változási tendenciáknak a kiemelt évekre vonatkozó adatait bemutatva – szemlélteti a 11. sz. ábra. 146

11. sz. ábra A bruttó K+F ráfordítás a GDP százalékában (néhány kiemelt országcsoport átlagában és a szélsı értéket képviselı országban, valamint Magyarországon) 5,00 4,00 3,00 2,00 1,00 0,00

EU 27

EU 15

Csehország

Svédország

Németország Magyarország

2001

1,87

1,93

1,20

4,15

2,46

2005

1,84

1,90

1,41

3,80

2,48

Románia

USA

Japán

0,92

0,39

2,74

3,12

0,94

0,41

2,61

3,32

Forrás: Eurostat statikus táblák 1996-2007. KSH.

A K+F befektetések GDP arányát (GERD) tekintve Japán és az USA már 2001-ben az EU 2010-es barcelonai céljának közelében járt. Hazánké az EU egészének mutatójától közel egy százalékponttal elmaradt. Az EU mutató romlása a csatlakozó országok alacsonyabb K+F intenzitásával függ össze. Az ábra adatai alapján jól kitapintható az a széles körben ismert tény, hogy az Unió egésze a GERD mutató nagyságát tekintve eléggé lemaradt a legfıbb világpiaci versenytársaival (USÁ-val és Japánnal) szemben. E vonatkozásban a világpiaci versenyt csak az EU 15-ök maximumát reprezentáló Svédország állja, sıt, a már említett USA és Japán fajlagos K+F ráfordítási adatát még jelentısen (10-20 százalékkal) meg is haladja. Magyarországon az 1990-es évek közepét követıen a fajlagos mutató javult – csak éppen a kiinduló bázis volt nagyon alacsony – 2006-ban elérte, kissé meghaladta az egy százalékot, de 2007-ben – a gazdasági egyensúlyi helyzet kiigazításának a hatására is – ismét egy százalék alá csökkent. Számunkra viszonyítási alapot jelentı mintának az új tagok maximumát képviselı Csehország számít, amelynek mutatójához képest a hazai mutató értéke kb. 70 százalékon áll. Van tehát mit javítani ezen a fontos nemzetközi versenyképességi mutatószámunkon, pontosabban a K+F befektetések jelentıs bıvítése feltétele versenyképességünk érdemi javulásának. Itt azonban rá kell mutatni arra, hogy abszolúte a helyzet hazánkban a számított adattal reprezentáltnál mindenképpen jobb, mivel a gazdaság jelentıs részét uraló multinacionális cégek e célú, hazánkat érintı kiadásait e mutató nem tükrözi, nem veszi számításba. A K+F kiadások pénzforrások szerinti összetételét, a finanszírozás struktúráját mutatják a 9. sz. táblázat adatai. 147

9. sz. táblázat A bruttó K+F ráfordítás (GERD) megoszlása pénzforrások szerint

EU 27

Csehország

Németország

Magyarország

Ausztria

Románia

Szlovákia

Nagy-Britannia

Finnország

Svédország

USA

Japán

üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb üzleti kormányzati külföld egyéb

1996 53,0 38,5 6,8 1,7 59,6 34,7 1,9 3,8 59,6 38,1 2,0 0,3 38,9 50,0 4,6 6,5 44,7 43,2 11,7 0,4 41,6 54,9 2,7 0,8 57,4 39,5 3,0 0,1 47,7 31,5 16,3 4,5 62,9 30,9 5,3

2000 56,3 34,2 7,3 2,2 51,2 44,5 3,1 1,2 66,0 31,4 2,1 0,5 37,8 49,5 10,6 2,1 41,8 38,0 19,9 0,3 49,0 40,8 4,9 5,3 54,4 42,6 2,3 0,7 48,3 30,2 16,0 5,5 70,2 26,2 2,7

2003 54,2 35,0 8,6 2,2 51,4 41,8 4,6 2,2 66,3 31,2 2,3 0,2 30,7 58,0 10,7 0,6 45,1 34,4 20,0 0,5 45,4 47,6 5,5 1,5 45,1 50,8 3,3 0,8 42,2 31,8 20,3 5,7 70,0 25,7 3,1

2005 54,6 34,2 8,9 2,3 54,1 40,9 4,0 1,0 67,6 28,4 3,7 0,3 39,4 49,4 10,7 0,5 45,5 36,5 17,6 0,4 37,2 53,5 5,3 4,0 36,6 57,0 6,0 0,4 42,1 2,8 19,2 5,9 66,9 25,7 6,3

67,8 25,8 3,5

71,5 21,3 3,4

65,0 23,5 7,3

65,7 23,5 7,7

62,4 33,2

68,6 25,8

61,4 30,4

4,4 73,4 18,7 0,1 7 ,8

5,6 72,4 19,6 0,4 7,6

8,2 74,5 17,7 0,3 7,5

Forrás: Eurostat statikus táblák 1996-2007. KSH.

148

A K+F célú beruházásokat az üzleti szektorból származó, a kormányzati (állami), egyéb nemzeti, valamint külföldi forrásokból finanszírozzák. Általános megítélés szerint minden tekintetben az a kedvezıbb, ha a K+F ráfordításokat minél nagyobb arányban az üzleti szféra finanszírozza, a célirányosság, a hasznosítás ugyanis ebben az esetben közvetlen gazdasági érdekek által fokozottan biztosított. Ez természetesen együtt jár azzal a korláttal (határral) is, miszerint a vállalkozói szféra jellemzıen csak ott és azokat a tudományos kutatásokat, fejlesztéseket finanszírozza, ahol, s amelyek révén anyagi hasznot remél, feltételez, mégpedig belátható idın belül. Az üzleti szektor részesedése Japánban volt a legmagasabb (valószínőleg ma is ez a helyzet), itt elérte a teljes kiadások közel háromnegyedét, az USÁ-ban pedig megközelítette azok kétharmadát. Az EU 27-ek viszonylatában szintén a magánszektor adta a források több mint 50 százalékát, ezen belül azonban az EU 10-ek országaiban (például Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon) a kormányzati szektor részesedése mutat 50 százalék körüli, illetve a fölötti értéket, ami nyilván gazdaságtörténeti okokkal is magyarázható. A K+F ráfordítások a legnagyobb hatást az iparra, annak nemzetközi versenyképességére gyakorolják (ide értve az információs és kommunikációs technikát, technológiát). E szempontból tehát egy további lényeges vizsgálati szempont, hogy a GERD mutatóban figyelembe vett összes GDP mekkora hányada jut az egyes országokban, országcsoportokban az iparra. Az elızı oldalon található 9. sz. táblázat adataiból közvetlenül ugyan nem, de az üzleti szféra által finanszírozott hányadból közvetetten ez is jól érzékelhetı, valamint az, hogy az EU e vonatkozásban is elmarad, mégpedig elég jelentısen leszakadt a fı versenytársaitól, mivel a kutatási szerkezete kevésbé gyakorlatias és célraorientált. Magyarországon ez az arány még rosszabb (40 százalék alatti), amit nagy részben a korábban már említett objektív okok magyaráznak. A nemzetközi versenyt Európában e tekintetben is csak a skandináv országok állják. Ezekben az országokban ez az arány 65-70 százalék között mozog. Egészében is jellemzıen a régebbi tagországok állnak az élen, azaz itt magasabb az üzleti szféra részesedése a K+F kiadásokból. Ezek közül is fıleg azokban jellemzı ez a helyzet, amelyek hosszú távú stratégiával alapozták meg a tudásalkotást. Az élen lévı többi, kisebb ország kedvezı helyzete pedig minden bizonnyal az országok nagyságával összefüggı specializációs törekvésekbıl és sajátosságokból következik. Az újonnan felvett átalakuló országokban – köztük Magyarországon – tapasztalható viszonylag magas állami hányad magyarázatát abban lehet megjelölni, hogy ezeknek még mindig nem sikerült döntı szerkezeti és 149

finanszírozási változásokat elérniük e területen. A korábban állami dominanciájú K+F bázisok jelentıs részét ugyanis még nem tudták konvertálni az üzleti szférába (magánosítani), ami azzal járhat, hogy ezekben az országokban kevésbé tudják fenntartani és kellıen hatékonnyá tenni a korábbi, viszonylag széleskörő kutató-fejlesztı kapacitásaikat, ami egyre növekvı költségvetési terheket involvál. Mindez azt jelenti, hogy az EU egészében, de különösen az új tagországokban a kutatás-fejlesztés sokkal inkább függ az állami, kormányzati támogatásoktól (lehetıségektıl), mint az Egyesült Államokban vagy Japánban. A régi EU-tagországok többségében (Németország, Ausztria, Nagy-Britannia stb.) az üzleti szektor részesedése a nagyobb, míg az újak legtöbbjében nem ez a jellemzı a pénzügyi háttér fedezetét illetıen, amit nyilván enyhít a multinacionális, s az ilyen érdekeltségő vállalkozásokban külföldrıl közvetlenül beáramló K+F eredmények volumene, illetve értéke. Összességében ennek ellenére mégis és már itt hangsúlyozni kell, hogy a vonatkozó kormányzati politikák alakításakor mindenképpen figyelembe veendı, hogy a változó piaci feltételek mellett a K+F tevékenység és az innováció, valamint a tudásbázis fejlesztésében az államnak továbbra is fontos szerepe van, illetve lesz, de – mint már korábban hangsúlyoztuk – azt mindenekelıtt hatékony szabályozással, ösztönzı jogi, elszámolási feltételek, környezet megteremtésével célszerő elérni. A még így sem nélkülözhetı jelentıs anyagi állami szerepvállalás összefügg azzal, hogy a K+F, az innováció fejlesztése relatíve drága, az ilyen jellegő befektetések az átlagosnál kockázatosabbak (a hasznosítási, a piaci kudarc valószínősége nagyobb), ráadásul a tudástermék jellemzıen nem versengı felhasználású, mivel természeténél fogva nem osztható, s felhasználása nem csökkenti mennyiségét. Következésképpen mindig helye van és lesz e területen az állami rásegítésnek, így az állami támogatásnak. Az elızıekben bemutatott kevésbé gyakorlatias európai kutatás-fejlesztési szerkezet nem kis részben annak a következménye, hogy a kutatási ráfordítások egy nagyobbik hányadát még mindig az állami költségvetés állja. Ezt fejezi ki a GERD mutató egy további al-indikátora, amely a kormányzati K+F ráfordítások arányát szemlélteti (lásd 12. sz. ábra). Az adatok valós értékelése egyfelıl kizárólag a K+F összráfordításokat figyelembe véve lehetséges, másfelıl az ábra arra is felhívja a figyelmet, hogy Magyarországon, illetve az átalakuló országok legtöbbjében nem az állami ráfordítások összértéke magas, hanem általánosan a K+F kiadások összessége alacsony. A felsorolt 22 országok közül 16-ban – köztük az USÁban, Japánban – magasabb az állami GDP-arányos részesedés az összes K+F ráfordításban,

150

mint hazánkban, azaz nem beszélhetünk arról, hogy a magyar állam relatíve és abszolúte túlvállal e szerepében. 12. sz. ábra Kormányzati K+F kiadások a GDP százalékában 1,2 1,0 0,9

1,0 0,8

0,8

0,8 0,7

0,7

0,7 0,6

0,5

0,6

0,7

0,8

0,8 0,7

0,7

0,7

0,6

0,6

0,5 0,4

0,5

0,4

0,4

0,4

0,3 0,2

0,2 0,0

EU25 EUI5 DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU SK

NO DK

FI

SE

BG

RO

US

JP

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

Mindemellett a nagyobb és növekvı hányadú vállalkozói részesedés a K+F ráfordításokban – mint korábban már utaltunk rá – rendkívül fontos, mivel ez az egyik, talán legfontosabb biztosítéka annak, hogy a kutatások fokozottan célraorientáltak legyenek, konkrét fejlesztési témákra (termékekre, szolgáltatásokra) irányuljanak, s viszonylag gyorsan megtérüljenek. E tekintetben az USA és Japán adatai a mértékadók, bár a köztük lévı jelentıs különbség (lásd a 9. sz. táblázatot) is magyarázatot igényel. Annak, hogy az USA-ban (30,4 százalék) magasabb a kormányzati K+F kiadások aránya, mint Japánban (17,7 százalék), az az oka, hogy az Egyesült Államokban nagyon jelentıs súlyt képviselnek a katonai célú kutatások. Japánt viszont a II. világháborúban elszenvedett vereséget követıen a gyıztes hatalmak fegyverkezési önkorlátozásra kényszerítették, itt tehát az ilyen célú és jellegő kutatások alig fordultak, illetve fordulnak elı. A következı 13. sz. ábra adati is arról tanúskodnak, hogy a fejlett piacgazdaságokban a K+F ráfordítások nagy részét a vállalati szféra fedezi, míg Magyarországon és a többi átalakuló, kevésbé fejlett országban ez fordítva van. A képet – mint már többször utaltunk rá – valamennyire az árnyalhatja, hogy ez utóbbi országokban mőködı multinacionális cégek helyi termelı, szolgáltató egységeiben jelentıs (lehet) az adaptált innováció, a központi vállalati kutatóhelyektıl átvett K+F eredmény.

151

13. sz. ábra Az üzleti szektor K+F-re fordított kiadásai a GDP százalékában 3,5

2,9 3,0

2,5 2,5

1,8

2,0 1,5

2,4

2,2

1,2

1,2

1,2

1,3

1,3 1,0

1,0

1,9

1,7

1,5

0,6

0,9

0,6

0,4

0,3

0,5

0,8

0,2

0,3

0,1

0,2

BG

RO

0,0

EU25 EUI5

DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

US

JP

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

Egy nemzetgazdaság jövıbeli versenyképességének egyik meghatározó eleme a K+F kiadások szintje és intenzitása, valamint „minısége”, illetve annak a szektornak a fejlettsége, ahol magukat a kutatásokat és a kísérleteket, a fejlesztéseket végzik, ahol végsı soron az innováció megvalósul, hasznosul. Ebben a tekintetben többnyire az üzleti szektor tölti be a vezetı szerepet, tekintettel arra, hogy ez a szféra áll legközelebb a fogyasztókhoz, azaz képes a piaci igényeknek megfelelı, azokat egyre magasabb szinten kielégítı új termékeket és technológiákat elıállítani. (Az Európai Tanács ezért „ragaszkodik” ahhoz, hogy a K+F kiadások kétharmada az üzleti szektorból származzon, de az is megállapítható, hogy a magánszektor K+F kiadásai világszerte növekvı tendenciájúak.) Az üzleti célú K+F tevékenység növelése és a rendelkezésre álló kutatóhelyek „átvitele” ebbe a szférába tehát egy-egy ország világpiaci versenyképességének az egyik legfıbb záloga lehet abban az esetben, ha ez a folyamat nem pusztán a privatizáció pillanatnyi elınyéért, hanem a gazdaság hatásos szolgálatáért megy végbe. Ennek az általánosan használt mérıszáma az üzleti vállalkozások által megtermelt bruttó hozzáadott értékre vetített K+F ráfordítások aránya (BERD). De még fontosabb az, hogy a K+F ráfordítások milyen arányban realizálódnak a technikailag eltérı fejlettségő ágazatcsoportokban. A BERD mutató értéke az élenjáró országokban 2 százalék fölött van.96 A rangsor élén álló Svédországban például 2003-ban 2,95 százalék volt, Finnországban 2,46 százalék, Japánban pedig 2,36 százalékot ért el. Az ezt követı országokban már 2 százalék alatti e mutató értéke.

96

Lásd: European Commission, Directorate-General for Research – Key Figures. 2005.

152

Az USA BERD mutatója például csak 1,78 százalék, az EU 25-ök átlaga pedig 1,23 százalékot érte el. Magyarországon ugyanez az adat 0,35 százalékot tett ki, amivel a rangsor utolsó harmadának elsı felébe sorolódunk. Elıttünk Olaszország foglal helyet (0,55 százalékkal), mögöttünk pedig Szlovákia áll (0,32 százalékkal). A 14. sz. ábra adatai jól szemléltetik, hogy a nagyobb országok, országcsoportok (Japán, USA, EU 25) BERD mutatóinak az eloszlása eléggé egyenletes a három különféle technikai szinten álló ágazatcsoport között, Magyarország viszont e rangsor legszélén áll, azon országok csoportját vezeti, amelyekben a vállalati K+F ráfordítások majd kétharmadát a high-tech ágazatok kötik le. Ez egyszerre jó és kevésbé jó minısítésnek számít. Kedvezı például az, hogy a vállalati K+F ráfordítások koncentráltan erısítik az ország világpiacra szakosodott vállalkozásainak a versenyképességét és dinamizmusát. Kevésbé jó viszont az, hogy a többi szektorra, különösen a kkv-k uralta nemzetgazdasági szegmensbe ennek következtében sokkal kevesebb K+F erıforrás jut magából a vállalkozói (verseny-) szférából. 14. sz. ábra A 2002. évi BERD mutató megoszlása a különféle technikai követelményt támasztó feldolgozóipari ágazatcsoportok között (összes ráfordítás = 100) 80

High-tech

70

Medium-high-tech

Medium-low-tech és low-tech

60

50

40

30

20

10

Íro rs zá g M ag ya ro .

Fi nn o.

S vé N do ag . yB rit an ni a

B el gi um S zl ov én ia

H ol la nd ia

D án ia

U S A Fr an ci ao .

C ip ru s

Ja pá n

E U -2 5

O la sz o.

Le tto . Le ng ye lo . S pa ny ol o.

M ál ta

C se ho . N ém et o.

0

Forrás: European Commission, Directorate-General for Research – Key Figures. 2005. Megjegyzés: Az országok, országcsoportok sorrendjét a high-tech arányok határozzák meg

Az innovációs közpénzbıl részesülı vállalatok aránya átlagban 5-15 százalék között mozog az Unió országaiban (lásd 15. sz. ábra). Az Európai Bizottság 2005-ben közzétett adatai alap-

153

ján97 a BERD-en belül a kkv-k részesedése ettıl eltérı képet mutat, például 2002-ben az EU átlagában mintegy 22 százalékot tett ki. Ez a GDP mintegy 1,2 százalékát kitevı mutató alapján számolva az uniós GDP kb. negyed százalékát elérı K+F ráfordítást jelenthet. A két legfıbb vetélytárs, az USA és Japán esetében a kkv-k részaránya sokkal kisebb (az elıbbi esetében 14,1, az utóbbinál pedig, 7 százalék volt), de ezeknek az adott évi bázis BERD mutatója 2,1, illetve 2,3 százalékot ért el, azaz jóval magasabb volt. Mindebbıl következıen az Amerikai Egyesült Államok (0,34 százalékpontos kkv ráfordítási szinttel) ezen a téren is lehagyta az Uniót, Japán pedig (0,23 százalékkal) a közelében van. Magyarországon a kkv-k BERD-en belüli 24,4 százalékos részesedése valamivel meghaladta az uniós átlagot, de az ország 0,35 százalékos BERD mutatója miatt a tényleges ráfordítások GDP-hez viszonyított aránya csak mintegy negyede az uniós átlagnak, azaz nálunk a kis- és középvállalkozások a bruttó hazai terméknek mindössze 0,1 százalékát költik K+F tevékenységre. Ez rendkívül alacsony hányad, s nem kis részben ez az oka annak, hogy a vállalkozási szférának ez a szegmense – más összefüggésben is kimutatott tények szerint98 – az átlagosnál alacsonyabb dinamikával növekszik, illetve nem kielégítı a versenyképessége. 15. sz. ábra Közpénzbıl innovációs támogatásban részesülı vállalatok aránya 20,0

17,8

18,0

16,1

16,0

14,0

13,7

12,9

14,0 12,0 10,0

15,2

11,7 9,2

9,1

9,0 7,8 6,6

8,0 6,0

6,1 4,7

3,8

5,7

3,1

4,0

2,8

2,1 0,8

2,0 0,0

DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

BG

RO

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

97

European Commission, Directorate-General for Research – Key Figures, 2005.

98

Lásd például ECOSTAT: A kis- és középvállalatok jellemzıi a kibıvült Európai Unióban címő tanulmányt (Bıvülı Európa, 2004. 20. szám.).

154

Ilyen helyzetben az államnak, a központi költségvetésnek kell a kkv-knak „besegíteni” és pénzügyi támogatásokat nyújtani, bár ennek célszerőségét és hatásosságát megkérdıjelezhetik a vállalkozói szabadság adta szélsıséges lehetıségek, azaz az, hogy az „osztódás”, összevonás, egyesülés, adóparadicsomi bejegyzés stb. révén bármely vállalkozásoknak, bármikor alkalmazkodni lehet a kedvezmények, a támogatások feltételeihez. Mindennek ellenére a kkv-k közösségi támogatása például 2002-ben az EU átlagában a BERD mutató 1,8 százalékát tette ki. Ezeket a támogatásokat rendszerint adókedvezmények formájában nyújtják, amelyek mértéke egy euró K+F ráfordításra számítva ugyan az esetek többségében azonos a nagyvállalati kedvezményekkel, de van néhány ország (például Olaszország, Hollandia, a versenytársak közül Japán is), ahol a kkv-k kedvezménye 2004-ben meghaladta a nagyvállalatokét. Magyarországon ilyen vállalatnagyság szerinti különbségtétel az adózásban, illetve a kedvezményekben a K+F tevékenységet illetıen nincsen. Az eddig elemzett mutatók rangsorait áttanulmányozva és az eredmények mélyebb okait kutatva általánosan az is megállapítható, hogy az esetek többségében a kisebb lélekszámú országok általában hátrább sorolódnak. Kivételt jelentenek ez alól azok az országok (gondoljunk mindenekelıtt a skandináv államokra), amelyek gazdaságpolitikájának kimondottan egyik alapvetı célja a tudásalkotás (kreativitás) fejlesztése, bıvítése, a tudásalapúság minél gyorsabb, hatásosabb elérése. A kisebb és kevésbé fejlett országok nagy része azért kerül hátrább a BERD mutatók szerinti rangsorokban, mivel – az ilyen országok specializálódási kényszere miatt – csak kevés olyan szektoruk van, amelyben az élenjáró technika és technológia alkalmazható. Ez a magyarázata például annak, hogy a rangsor végén álló kis országok egymás közötti sorrendje erıs korrelációt mutat a fejlettségi szinttel. Azért, hogy e mutatóknál ezt az országnagysággal összefüggı „zavaró hatást” némileg lecsökkentsék, szokták elemezni a high-tech és a medium-high-tech szektorok GERD, illetıleg BERD mutatóját, mint olyan szektorok jellemzıit, amelyek esetében a leginkább szükség van intenzív K+F tevékenységre. (Ezt érzékelteti hően a következı 16. sz. ábra.) Ez utóbbi megállapítást azzal is alá lehet támasztani, hogy amíg a három leginkább high-technek számító ágazatban (ezek köztudottan a rádió, televízió, információs technikai, illetve a repülıgép- és őrtechnikai, valamint az irodagép és számítástechnikai berendezéseket gyártó iparágak) a két gazdasági nagyhatalom, azaz az USA és az EU BERD mutatója 15-35 százalék közötti értéket ér el, a medium-high-tech iparágakban (például a jármőgyártásban, az orvosi mőszergyártásban és a gyógyszeriparban) ugyanez 15-25 százalék, addig a többi iparág esetében nem halad-

155

ja meg a 6 százalékos értéket, a szolgáltatások esetében pedig 2 százalék alatt helyezkedik el. Ugyanakkor – mint az adatok bizonyítják – e tekintetben jóval kisebb a kis és kevésbé fejlett országok hátránya a fejlettebbekéhez képest. 16. sz. ábra Az iparban a felsı-közepes és csúcstechnikai K + F aránya a K + F kiadáson belül

100,0 89,2 92,3 91,7 86,8 90,0

92,0

87,8

83,0

77,0

87,9 79,5 80,0

85,4 87,8

84,7 86,4

89,9 86,7 77,6 75,8

80,0

63,4

61,1

70,0

92,7

69,7

60,0 50,0 40,0 30,0 20,0 10,0 0,0

EUI5 DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

BG RO

US

JP

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

Egy vállalat életciklusának indulási, korai, illetve növekedési szakaszait egyaránt finanszírozhatják az úgynevezett kockázati tıkebefektetések, amelyek közvetve K+F célokat is szolgálnak. A kockázati tıke nem csupán forrást biztosít a vállalkozásoknak, de szükség szerint részt vesz azok létrehozásában, menedzselésében is. Ezek a tıkebefektetések új üzleti tevékenységeket teremtenek, amelyek viszont nem pusztán hasznosítanak K+F eredményeket, hanem további K+F kiadásokat generálnak. Ezért került, kerülhetett a kockázati tıkebefektetések GDP-arányos mutatója a K+F indikátorok közé. A korai stádiumú kockázati tıkeberuházás a kutatási eredmények vállalati alkalmazásának elısegítését szolgáló piacgazdasági intézményi eszköz, amelynek intenzitását e beruházások értékének a GDP-hez viszonyított arányszámával lehet és célszerő mérni. Ez fıleg a magas kockázatú, de ígéretes vállalkozások esetében (például: high-tech és tudásintenzív szektorok) jellemzı, ahol a kockázati tıke önmagában is jelentıs, ezáltal fontos fejlesztési (biztonsági) funkciót tölthet be.

156

A kockázati tıkebevonást, -befektetést tekintve az Egyesült Államok vezet az EU 15-ök elıtt.99 A vállalati életciklus összes szakaszát nézve is az EU 15-ök csak a kockázati tıkebefektetések felét (48,7 százalék) teljesítették az USA-hoz képest 2001-ben annak ellenére, hogy drámaian esett az amerikai kockázati tıkefinanszírozás az induló vállalkozások életciklusának kezdeti szakaszaiban. Ez a helyzet 2006-ra jelentısen módosulni látszik – az EU 15-ök megközelítették az Egyesült Államokat (lásd 17. sz. ábra). 17. sz. ábra A kockázati tıkebefektetések a GDP százalékában (2006-ban)

USA

0,146

Csehország

0,001 0,035

Magyarország Írország

0,039

Portugália

0,038 0,006

Görögország EU-15

0,133 0

0,02

0,04

0,06

0,08

0,1

0,12

0,14

0,16

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

A kockázati tıkebefektetés a nem is olyan régen a piacgazdaság útjára lépı, újonnan csatlakozó országokban szinte teljesen új módnak, eszköznek számít, s ezért nyilvánvaló, hogy mutatóik értéke meglehetısen elmarad a régi tagországokétól, sıt, azt lehet megállapítani, hogy ezen országokban a kockázati tıke csírái most vannak megjelenıben. Ennek mértéke 2006ban – mint a 17. sz. ábrából megállapítható – a régi tagországok (EU 15-ök) átlagában 0,133 százalék volt. Ugyanez az adat az Amerikai Egyesült Államok esetében 0,146, ami már alig haladja meg az európai átlagot. Ez az Unió részérıl jelentıs elırelépés, hiszen 2002-ben az USA mutatója csaknem kétszerese volt az EU mutató értékének. Magyarország vonatkozásában pedig pusztán a mutatónak a fejlett piacgazdaságoknál egy nagyságrenddel kisebb értékét (0,035 százalékot) lehet 2006-ban kimutatni.

99

A kockázati tıkét tipikus amerikai (angolszász) jelenségnek is tekinthetjük, amelynek Európában nincsenek „hagyományai”. Még kevésbé a rendszerváltó országokban, ahol a piacgazdaság kiépülése most van folyamatban.

157

A K+F kiadások nemzetközileg is áramolnak (globalizáció kiterjedése), nem pusztán országon belül allokálódnak (lásd 18. sz. ábra). Ez alapvetıen az üzleti K+F ráfordításokra jellemzı. Az üzleti szféra K+F kiadásainak tényleges költséghelyeit tekintve megállapítható, hogy az Egyesült Államokba közel egyharmaddal több K+F ráfordítás áramlott az EU 15-ökbıl, mint amennyit az USA európai cégekbe allokált (15,2 Mrd euró vs. 11,5 Mrd euró), illetve az európai nagyvállalatok négyszer annyit költöttek kutatásokra Japánban, mint a japán cégek az EU 15-ökben. 18. sz. ábra K+F kiadások áramlásai

(2000-ben, millió euró, 1995-ös árakon) 1 222

USA

15 200

összes üzleti szektor kiadás 185 326

EU 15

405

összes üzleti szektor kiadás 11 462

104 255

Japán összes üzleti szektor kiadás

1 480

64 811

1 331 Forrás: Örlıs, L. (2006)

Mindkét tény arról tanúskodik, hogy Európát e tekintetben jelentıs forráselszívás terheli, aminek csak egyik oka lehet, hogy az USA-ban és a Japánban folyó K+F tevékenységek vonzóbbak, esetleg eredményesebbek, mert célirányosabbak, egyértelmően innováció-orientáltak. Mindenesetre az is megállapítható, hogy összességében az USA megırizte vezetı helyét a kutatási befektetések tekintetében, s továbbra is vonzóbb a befektetık számára, mint Európa, nem is beszélve a direkt „agyelszívásról". Európa e tekintetben tehát hátrányban van két fı riválisával szemben, azaz a helyzetet meghatározó feltételek átalakítására, a K+F tevékenységek környezetének javítására, ösztönzıbbé tételére kényszerül. Összességében megállapítható, hogy az EU 15-ök szintjén a tudásgazdaságba történı beruházások (input) növekedésének megfigyelhetı lassulása elıbb-utóbb érzékelhetı lesz a kimeneti (output) oldalon is. Mint láttuk, a 10 új EU-tagország EU 15-ök átlagához mért beruházási és

158

gazdasági teljesítményszintje jelentısen elmarad, így az EU 10-ek csak közép, illetve fıleg hosszabb távon lesznek képesek érdemben hozzájárulni ahhoz, hogy az EU a globális versenyben erısödjön, s pozícióját javítsa. Mindez még inkább alátámasztja, mennyire szükséges a Lisszaboni Stratégia céljait ország- és EU szinten megvalósítani.

4.2.2. Innovációs hajtóerık. Humán erıforrások a K+F-ben A XXI. század kezdetére az emberi erıforrás a nemzetközi méretekben versenyképes tudásalapú gazdaság kulcstényezıjévé vált, s ezért az ismeretek, készségek, általában a tudás gyarapítására szolgáló tanulás meghatározó szerephez jutott. A humán erıforrás minısége döntı mértékben annak függvénye, hogy az egyének milyen tudás, készségek birtokában vannak, továbbá, hogy aktív életük folyamán milyen lehetıségek és valós esélyek kínálkoznak számukra, hogy ezeket gyarapítsák, megújítsák, az egész életen át tartó tanulásban részt vegyenek. Magyarország számára is stratégiai prioritás a gazdasági versenyképesség javítása. A fenti követelményekhez való szükségszerő igazodás ezért hazánkban is elıtérbe állította a tudásalapú gazdaság kiépítését, az ehhez szorosan kapcsolódó humán erıforrások minıségének rendszeres javítását, átalakítását, a piaci igények és a munkaerıkínálat összehangolását nem pusztán piaci koordinációval, hanem társadalmi, ezen belül kormányzati ráhatással is. A magasan szakképzett humántıke ugyanolyan létfontosságú a kutatás és fejlesztés eredményessége szempontjából, mint bármely más, a tudomány és a technológia területéhez kapcsolódó tevékenységek esetében. Amikor az Eurpai Unióban a K+F kiadások elérik a célul kitőzött, a GDP 3 százalékának megfelelı szintet, az EU-ban, minden tagországban nyilvánvalóan nélkülözhetetlen lesz a jelenleginél nagyobb számú és magasabb szakértelmő humán erıforrás. A tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítése szempontjából tehát alapvetı kérdésként, feltételként adódik a tudásbázis – a humántıke – általános szintje, minısége és szerkezete. A fiatalok tudásszintjét tekintve – mint a 19. sz. ábrából látható – eléggé kedvezı a helyzetünk: a 20-24 éveseken belül a legalább felsı középfokú végzettségőek 83,3 százalékos aránya önmagában is jelentıs, de az a tény, hogy e tekintetben felülmúlják az EU-átlagokat, illetve az összehasonlításban szereplı 20 ország közül 12-ıt megelızünk – az állítást meggyızıen alátámasztja.

159

19. sz. ábra Fiatalok tudásszintje

(a 20-24 éveseken belül a legalább felsı középfokú végzettségőek aránya százalékban) 120,0 100,0 80,0

76,9

74,1

71,0

77,1

85,9

82,8

90,0 82,5 74,6

72,9

91,5

90,3

96,3 84,8

83,3

80,3

87,8

76,0

76,8

75,2

BG

RO

61,3 60,0

48,4

40,0 20,0 0,0 EU25

EUI5

DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

Hasonlóan kedvezı Magyarország helyezése a 25 és 64 év közötti népességbıl a középfokúnál magasabb iskolai végzettségőek aránya tekintetében. Ez az arány nálunk 2006-ban 17,1 százalék volt, alig maradt el Ausztriáétól (17,8 százalék), magasabb volt, mint Olaszországban (12,2) és néhány régióbeli országban (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia). Tény, hogy ugyanekkor az EU 25-ökben ez az arány 22,8 százalékot, az EU 15-ökben 24 százalékot, azaz jóval magasabb szintet ért el (lásd 20. sz. ábra). Ezek az adatok igazolják, mi több, bizonyítják azt a korábbi állításunkat, hogy hazánk jövıje, a gazdaság versenyképessége reálisan alapozható a tudásbázis szintjére, minıségére, összességében a humánerıforrásra. 20. sz. ábra A 25-64 éves lakosságon belül a felsıfokú végzettséggel rendelkezık aránya

45,0

38,4 37,4

40,0 35,0 30,0 25,0

29,6

34,6 32,6 33,5

31,0 28,8 30,1

28,2

29,2

24,9

24,6 22,8 24,0

21,6 17,8

20,0

16,8

14,0

13,1

12,2 12,8

15,0

17,1 11,1

10,0 5,0 0,0

EU25 EUI5 DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

160

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

BG

RO

US

JP

Ugyancsak kedvezınek ítélhetı meg a humántıke bıvítésére, fejlesztésére fordított pénzforrások hazai alakulása. Az emberi erıforrásokra fordított kiadások – az oktatásra fordított öszszes állami kiadás – az 1995-2005 közötti idıszakban a következıképpen alakult (lásd 10. sz. táblázat). Az adatok szerint Magyarország az 5,45 százalékos arányával megelızi az EU tagországok többségét, s a 2000. évi visszaesést követıen 2005-ben már lényegében „beállt” az 1995-ös szintre. E kedvezı érték természetesen nem homályosíthatja el, hogy relatív értékrıl van szó, az abszolút értéket vagy az egy fıre jutó reálértéket tekintve – gazdasági fejlettségünk hatásaként – távolról sem ennyire kedvezı a helyzetünk. Ugyanakkor figyelemre méltóan növekedett a két legújabb uniós ország (Bulgária, Románia) oktatásra fordított állami kiadásainak részaránya. 10. sz. táblázat Az emberi erıforrásokra fordított kiadások a GDP százalékában

EU–27 EU–25 Bulgária Csehország Németország Írország Spanyolország Franciaország Olaszország Magyarország Ausztria Portugália Románia Szlovákia Svédország Nagy-Britannia Norvégia Egyesült Államok Japán

1995

2000

2005

.. .. 3,39 .. 4,62 5,07 4,66 6,04 4,85 5,39 6,04 5,37i .. 5,01 7,22 5,02 7,44 4,56 3,24

.. 4,71 4,19 4,04 4,45 4,29 4,28 5,83 4,47 4,50 5,66 5,42 2,88 4,15 7,31 4,64 6,81 4,94 3,82

5,05 5,08 4,51 4,37 4,53 4,77 4,23 5,67 4,43 5,45 5,44 5,40 3,48 3,85 6,97 5,45 7,02 4,85 3,52

Forrás: Eurostat statikus táblák 1994-2005. KSH.

A tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítése szempontjából a tudásbázis szintjéhez hasonlóan fontos a tudásbázis szerkezete is. Az 1000 huszonéves (20-29 éves) lakosra jutó új reáltudományos és mőszaki diplomát szerzık aránya Magyarországon 2006-ben alig haladta meg az 5 százalékot, ez volt a legalacsonyabb érték az EU-ban (lásd 21. sz. ábra).

161

21. sz. ábra A 20-29 éves korosztályra jutó új reál-tudományos és mőszaki diplomások száma 25,0

22,0 18,1

20,0

15,0 12,7

17,4 12,5 10,1

9,0

10,0

15,9

14,6

13,6

13,6

13,4

11,2

11,0

9,4

8,7

7,9

9,2

9,0

SK

NO

8,5

7,4

9,8

10,2

RO

US

5,1 5,0

0,0

EU25 EUI5 DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

DK

FI

SE

BG

JP

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

E tekintetben helyzetünk tehát már nem annyira kedvezı, mint a fiatalok tudásszintjét, illetve a felsıfokú végzettségőek arányát illetıen. Ennek kedvezıtlen volta, hatása – mint errıl korábban már volt szó – a gazdasági szférában, mindenekelıtt a munkaerıpiacon kézzelfoghatóan is kitapintható. Összességében e hallgatók aránya az EU 15-ökben 13,6 százalék, de még az EU 25-ökben is 12,7 százalék volt, ami a tudásgazdaság fellegvárának számító USA adataival összevetve is jó értéknek számít. E tekintetben az EU nem pusztán felzárkózott, hanem az 1996-os 2,2 százalékos lemaradása után 2000-ben már le is hagyta vetélytársát. Magyarország mutatószámai viszont a legrosszabbak, bár a tendenciákat tekintve a 2000. évi mélypont után, 2007-re javulás következett be (lásd 22. sz. ábra). 22. sz. ábra A 20-29 éves korosztályra jutó új reál-tudományos és mőszaki diplomások száma Magyarországon 5,2

5,1 5,0

5,0 4,8 4,8 4,6

4,5

4,4 4,2 1996

2000

2004

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

162

2007

A kedvezı változások következtében visszaállt az 1996-os színvonal, de az élenjárókhoz, illetve a kívánatos értékekhez – figyelembe véve a mőszaki tudományok területén országunk hagyományait – érdemben nem közeledtünk. Ez annál is inkább érzékeny terület, mert a szóban forgó képzettségőek száma, aránya, „minısége" nagyban meghatározza a jövıbeli K+F eredményességét, az eredmények hasznosítását, azaz jelentıs hatással van a gazdaság versenyképességének alakulására. Tekintettel arra, hogy mind a szükséges szakemberek, mind a kutatók az egyetemekrıl kerülnek ki, a tudásalapú gazdaságba való átmenet kritikus tényezıje a felsıoktatás. A humántıke kínálati oldalát, illetve annak potenciális teljesítményét az egyetemet végzettek száma jellemzi elsıdlegesen. Magyarországot illetıen – az elızıekben kifejtettekbıl következıen –a társadalmi tudományok, a tanárképzés dominanciája érdemel említést, ami az EU 15-ök vonatkozó adatát lényegesen felülmúlja, de egyben jelzi a képzés deformált munkaerıpiaci orientáltságát is (lásd 11. sz. táblázat). 11. sz. táblázat A felsıoktatásban részt vevı hallgatók megoszlása ISCED képzési területek szerint 2003

2005/2006 tanév

EU 25 EU 15 10 új tagállam Magyarország a felsıoktatásban résztvevık százalékában fı Tanárképzés, oktatástudomány 10 9 13 14,0 53 388 Bölcsészettudomány, mővészetek 13 15 9 8,5 32 365 Társadalom-, jog-, gazdasági tud. 34 32 42 39,5 150 517 Term.tud., matematika, informatika 11 12 7 5,3 20 008 Mőszaki tudományok 15 15 15 13,4 50 974 Mezıgazdaság, állategészségügy 2 2 3 3,1 11 834 Egészségügy, szociális gondoskodás 12 14 6 8,3 31 751 Szolgáltatás 3 2 6 7,8 29 795 100 100 100 100,0 380 632 Összesen ISCED képzési terület

Forrás: Eurostat és KSH Oktatási adatok 2005/2006. Budapest, 2006.

A fejlıdés, a változások felgyorsulása következtében a jövıben, de már napjainkban is egyegy ország sikerének kulcsa lehet, hogy középkorú és idısebb állampolgárai mennyire hajlandóak rendszeresen tovább képezni magukat, azaz egy ország lakossága (nem iskolás korban) miképpen viszonyul a tanuláshoz. Ha megvizsgáljuk, hogy Magyarországon milyen az egész életen át tartó tanulás helyzete, okkal lehetünk pesszimisták, hiszen a legutolsó helyek egyikét tudhatjuk magunkénak (lásd a 23. sz. ábrát).

163

23. sz. ábra Részvétel az egész életen át tartó tanulásban (a 25-64 éves korosztály százalékában) 40,0

34,7

35,0

29,1

27,6

26,9

30,0

24,8

25,0

19,4 16,6

20,0 15,0 11,0

12,1 8,2

10,0

13,8

12,1 7,6

10,0 6,2

5,0

4,6

5,9

4,2

5,0

5,0

1,1

1,6

BG

RO

0,0

EU25 EUI5

DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

Anélkül, hogy e helyzet kialakulásának okait részletesebben elemeznénk, két mozzanatot mindenképpen célszerő itt jelezni. Az egyik az, hogy a foglalkoztatottság hazai mértéke Európában az egyik legalacsonyabb, a másik a népesség, különösen a fiatalkorú népesség (az alsó fokú oktatás) nagymértékő szegregáltsága. Ugyanakkor mivel egyre kevesebb fiatal születik, s ezért a munkaerınek egyre nagyobb hányadát alkotják az idısebbek, az egész életen át tartó tanulás jelentıségét nehéz megkérdıjelezni, de még túlbecsülni is. Mégis a 25 és 64 év közötti magyar állampolgárok mindössze 4,2 százaléka képzi magát valamilyen formában. Ráadásul ez az adat azokat is tartalmazza, akik otthon – szakfolyóiratok, Internet, CD-ROM stb. segítségével – önállóan képzik magukat. Az adatot látva nem meglepı, hogy az uniós ranglistában a legutolsó hely elıttit foglaljuk el. Lemaradásunk az éllovas angolokhoz, svédekhez képest most szinte behozhatatlannak tőnik, de még az uniós átlag (12,6 százalék) is közel háromszorosa a hazai mutatónak, a már említett 4,2 százalékos értéknek. A tudástermelés és a gazdasági hasznosítás közötti összefüggést valamely országban jól írja le a K+F tevékenység100, a K+F szféra humánerıforrása, annak nagysága, szerkezete, minısége. A korábban bemutatott K+F intenzitással szoros összefüggésben, Japán foglalkoztatja a világon relatíve a legtöbb kutatót. Míg az Egyesült Államokban minden 1000 foglalkoztatottra 8 kutató jut, Japánban több mint 9. E mutató értéke az EU 15-ök esetében több mint 5, közelít a 6-hoz (lásd 24. sz. ábra). Hazánk e tekintetben a kevésbé fejlett tagországok között

100

A K+F tevékenységet nem azonosítjuk az innovációval, bár Magyarországon az innovációs láncot jelentıs részben a K+F szektor tölti ki.

164

található, bár e mutató értéke alapján is megelızzük Csehországot, Görögországot, Portugáliát. 24. sz. ábra Ezer munkavállalóra jutó kutatók száma Japán

9,14

USA

8,08

Csehország

2,93 3,61

Magyarország Szlovénia

4,64

EU-15

5,68 4,98

Írország 3,51

P ortugália Görögország

3,3 0

2

4

6

8

10

Forrás: Kutatás és fejlesztés – 2004 (Évkönyv). KSH.

Nemzetközi összehasonlításban nyilvánvalóan nem elégséges pusztán a létszámadatokat figyelembe venni, mivel a K+F foglalkoztatottak száma jelentıs részben függ az ország gazdaságának a nagyságától. Erre a célra az 1000 foglalkoztatottra jutó K+F létszámot, illetve még informatívabb mutatóként az 1000 foglalkoztatottra jutó kutatók számát szokták felhasználni. Az 1000 foglalkoztatottra jutó kutatói létszám tekintetében Magyarországot a régebbi uniós tagországok többsége megelızi (lásd 25. sz. ábra). Az EU 15-ök átlaga (10,2, illetve 5,8) is magasabb a mienknél, csupán a kutatási tevékenységet meglehetısen elhanyagoló mediterrán országok sorolódtak mögénk. Az élen a skandináv országok állnak, azon belül is Finnország fajlagos mutatója (K+F orientáltsága) emelendı ki. A velünk együtt csatlakozó országok mezınyében viszont a rangsor elsı harmadába kerültünk, a rendelkezésre álló adatok alapján csupán Szlovákia helyezése jobb. Ebbıl következik, hogy a rendszerváltó országok egészében a K+F tevékenység eléggé „visszafogott”, ami többek között és elsısorban az átalakulási tranziciós válságnak, illetve a transznacionális vállalatok megjelenésének a következménye.101

101

A statisztikai évkönyvben a magyar létszámadatok némileg eltérnek a nemzetközi és a hazai fejezetekben. Ennek az az oka, hogy ezeket a KSH is külsı adatforrások alapján állította össze, amelyeket módszertanilag nem ugyanúgy számították ki, mint a magyar alapadatokat.

165

25. sz. ábra A K+F létszám és a kutatók 2002. évi száma 600

25

500

20

400 15

300

10 200

A K+F foglalkoztattak száma (ezer fı)

1000 foglalkoztattra jutó K+F létszám, illetve kutató

1000 foglakoztatottra jutó K+F létszám 1000 foglalkoztatottra jutó kutató K+F foglalkoztatottak száma (ezer fıben)

5 100

O la sz o.

P or tu gá lia C se ho rs zá g

Le ng ye lo .

M ag ya ro .

S zl ov ák ia

S pa ny ol o.

H ol la nd ia

Íro rs zá g

A us zt ria

N ém et o.

Fr an ci ao .

B el gi um

0 D án ia

Fi nn o.

0

Forrás: Kutatás és fejlesztés - 2004 (Évkönyv). KSH.

Érdekes, a részletek ismeretének a hiányában nehezen minısíthetı összefüggéseket mutatnak a kutatói létszámarányokra vonatkozó adatok. Magyarországon az összes K+F létszámon belül 63,9 százalék a kutatók aránya, ami egy oldalról nézve (a kutatási teljesítmény oldalról) jónak mondható, mivel meghaladja az uniós átlagot (ez 56,9 százalék); másfelıl meg kedvezıtlen is, mivel viszonylag alacsony a segédszemélyzet száma és aránya, aminek a következtében kevésbé hatékonyak lehetnek a kutatói teljesítmények, hiszen maguk a kutatók kénytelenek részben a kisegítı tevékenységeket is elvégezni. Ezt a minısítésünket még az is felerısítheti, hogy a tárgyalt indikátor (kutatói létszámarány) két szélsı értékét a lengyel (74,5 százalék), illetve a holland (49,5 százalék) adat adja. Összehasonlításul megemlítjük, hogy ugyanakkor a vonatkozó finn mutató 70,4 százalék. Más forrásból (OECD, DG Research)102 származó információk alapján az is megállapítható, hogy az 1000 laboratóriumi dolgozóra jutó kutatók száma 2003-ban Finnországban volt a legmagasabb 16,2 százalék, ezt követi Svédország 10,1 százalékkal, majd Japán és az Amerikai Egyesült Államok 10,1, illetve 9,0 százalékkal. Lényegében a 90:10 százalék tekinthetı e két munkaerıcsoport közötti optimális aránynak. Magyarország 3,6 százalékos mutatója elég

102

Az információ forrása az Európai Bizottság „Key Figures 2005.” címő tanulmánya.

166

messze van ettıl az optimumtól, de még az EU 25-ök átlagának (5,4 százalék) is csak mintegy 60 százaléka. Minden bizonnyal ez is az egyik oka annak, hogy hazánkban a kutatói szektor hatékonysága nem éri el a ráfordítási arányok alapján várható, valószínősíthetı versenyképességi színvonalat. Bíztató jelnek lehet viszont tekinteni, hogy az elmúlt évek átlagában e mutató éves növekedési üteme (4,5 százalék) már meghaladja a kibıvített EU 2,8 százalékos átlagos növekedését. A változási ütem szerinti rangsort is Finnország vezeti (évi 7,0 százalékkal), Magyarország pedig meghaladja Japán (2,1 százalék) és az USA (3,2 százalék) átlagát. Érdekességként lehet megemlíteni, hogy az Unióban két olyan tagország van, ahol ez az index negatív, mégpedig Szlovákia (-1,4 százalék) és Litvánia (-1,5 százalék), ami azért elgondolkodtató, mivel e két ország rövid távú fejlıdése sok szempontból kedvezıbbnek tőnik Magyarország jelenlegi jellemzıinél. Ez arra utalhat, hogy e két, több vonatkozásban példaként emlegetett országban a rövid távú fejlıdés meggyorsításáért cserébe néhány területen mintha háttérbe szorulnának a hosszabb távú fejlıdés összefüggései, követelményei, illetve az ennek érdekében teendı lépések. A kutatók szektorok szerinti megoszlását és növekedési dinamikáját bemutató 12. sz. táblázat utolsó oszlopában megadott bázisindexek alapján, Magyarországon volt a kutatói potenciál helyreállítása és növelése az egyik legdinamikusabb a Közösség egészén belül. Ezt tanúsítja, hogy az összes kutatói létszám növekedési üteme hazánkban volt a legmagasabb (aminek értékelésekor természetesen figyelembe kell venni, hogy 1990 és 1995 között több mint 45 %kal, azaz drasztikusan csökkent hazánkban a kutatók száma). A táblázatban szereplı indexek alapján az is kimutatható, hogy mind az EU 15-öt, mind az EU 25-öt tekintve összességében az üzleti kutatói létszám növekedett a legerıteljesebben, az állami szektorban foglalkoztatottaké pedig a legalacsonyabb mértékben. Eszerint mindkét jellemzı vonás a térség egészére általános változási tendenciaként vehetı számításba. Magyarországon is egészében véve hasonló irányú változások figyelhetık meg, csupán egy, másutt kevésbé jellemzı sajátosságot szükséges kiemelnünk, nevezetesen azt, hogy nálunk az 1996. évi bázishoz képest nem az üzleti szféra növekedése volt a legnagyobb mértékő, hanem a felsıfokú oktatásban tevékenykedı kutatók létszámáé.103 Az itt foglalkoztattak jelentıs ré-

103

Ezt a tényt nemcsak jellemzi, hanem részletes háttéradatokkal bizonyítja is Goldperger István: A felsıoktatási K+F számbavételének problémái és továbbfejlesztésnek irányai címő tanulmányában. ÁSZ FEMI. 2007. Kézirat.

167

szére viszont az a jellemzı, hogy a munkaidejét legnagyobb arányban nem a kutatás, hanem az oktatás köti le, ezért a tényleges kutatási potenciál növekedése ebben a szegmensben minden bizonnyal elmaradt a kutatói létszám növekedésének ütemétıl.104 Ezt jelzi, alátámasztja egyébként az a tény is, hogy Magyarországon a felsıoktatásban K+F ráfordításként elszámolt összegek pusztán egy része szolgálja a valóságban a kutatást, nem kis hányada effektíve az oktatási költségek egy részét fedezi. 12. sz. táblázat A kutatók szektorok szerinti megoszlása és növekedési dinamikája (százalékban) Szektor EU 25

EU 15

1996

Összes kutató

2000

2003

2003/1996

100,0

100,0

100,0

122,0

Az üzleti szektorban foglalkoztatott

36,9

39,3

40,8

134,8

Az állami szektorban foglalkoztatott

14,2

13,0

12,1

103,9

A felsıfokú oktatásban foglalkoztatott

48,0

46,6

46,0

116,9

100,0

100,0

100,0

123,0

Az üzleti szektorban foglalkoztatott

39,6

42,2

43,9

136,6

Az állami szektorban foglalkoztatott

10,6

9,9

9,9

114,0

A felsıfokú oktatásban foglalkoztatott

46,6

44,6

43,7

115,5

100,0

100,0

100,0

147,9

Az üzleti szektorban foglalkoztatott

18,8

17,0

18,2

143,1

Az állami szektorban foglalkoztatott

21,4

19,2

19,2

132,6

A felsıfokú oktatásban foglalkoztatott

59,8

63,7

62,6

154,9

Összes kutató

Magyarország Összes kutató

Forrás: Eurostat, Strukturális indikátorok. Science & Technology.

Mindebbıl az következik, hogy az újonnan taggá váló országokban a piacgazdasági viszonyokra jellemzı magasabb kutatói arányok még nem teljesen alakultak ki. Különösen igaz ez a megállapítás Magyarországra, ahol az üzleti szektor kutatóinak az aránya napjainkban alig valamivel több, mint 18 százalék. Jóval átlag feletti részesedést mutat viszont – mint már korábban láttuk – a felsıfokú oktatásban tevékenykedı kutatók aránya, amely valószínőleg a

104

Az alapadatok (a megjelölt forrásban) csak 1993-tól állnak rendelkezésre, de azok is hiányosan. A legelsı és legutolsó teljes körő adatok 1996-ra, illetve 2003-ra vonatkoznak.

168

hazai felsıfokú oktatásban az elmúlt években elıállt jelentıs „mennyiségi” fejlıdés következménye. Ezeken az arányokon azért szükséges változtatni, hogy Magyarország versenyképessé váljon mind a világpiacon, mind az Európai Unión belül. Különösen jogos ez a következtetés annak fényében, hogy nálunk az állami szektor aránya jóval a nemzetközi átlag felett van. Az EU 25 átlagában például (1997 és 2003 között) az állami szektorban foglalkoztatott kutatók száma 2,5 százalékkal, a felsıfokú oktatásban foglalkoztatottaké pedig 0,2 százalékkal csökkent. Nálunk ugyanezek az indexek -1,9 százalék (ami egybeesik az általános tendenciával), illetve +0,7 százalék (ez az, ami változásra szorul).105 A rendszerváltás óta a magyarországi kutató (K+F) helyek száma több mint megduplázódott (lásd 13. sz. táblázat). 1990-ben még csak 1256 kutatóhelyet tartottak nyílván, 2006-ben, pedig 2787 egységrıl számolt be a KSH. Ez az imponáló bıvülés ugyanakkor nem járt együtt a kutatási potenciál növekedésével, sıt, inkább érezhetı visszalépésnek, lemaradásnak lehettünk tanúi, mivel a K+F tevékenységet végzık száma (a mőködı humán tıke) több mint 10 ezer fıvel csökkent. Míg 1990-ben e munkakörökben még 36 384 fıt foglalkoztattak a K+F tevékenységet végzı kutató-fejlesztı helyeken, addig 2006-ben már csak 25 971 fıállású munkatársat tartottak nyílván ezen intézményeknél. 13. sz. táblázat A kutatóhelyek számának alakulása Magyarországon Év

A kutatófejlesztı helyek száma összesen

Ebbıl Kutatófejlesztı intézet, egyéb kutatóhely

Felsıoktatási kutatóhely

Vállalkozási kutatófejlesztı hely

A kutatófejlesztı helyek összes számított létszáma, fı*

Ebbıl Kutatófejlesztı intézet, egyéb kutatóhely

Felsıoktatási kutatóhely

Vállalkozási kutatófejlesztı hely

1990

1 256

142

940

174

36 348

14 524

8 834

13 017

1995

1 442

107

1 109

226

19 585

7 739

6 310

5 536

2000

2 020

121

1 421

478

23 534

8 204

8 859

6 471

2005

2 516

201

1 566

749

23 239

7 652

8 194

7 393

2006

2 787

208

1 552

1 027

25 971

8 169

8 523

9 279

*A K+F munkára fordított idı arányában teljes munkaidejő dolgozókra átszámított létszámadatok. Forrás: Kutatás és fejlesztés 2006. KSH.

105

Lásd: European Commission, Directorate-General for Research – Key Figures. 2005.

169

A táblázat adataiból kiolvasható, hogy még erıteljesebb volt a leépülés a részfoglalkozású alkalmazottakat is magába foglaló számított létszámot illetıen: a 2006. évi létszám az 1990. évinek mindössze 62,7 százaléka. A K+F létszám csökkenése fıleg az 1990-es évtized elsı felére volt jellemzı (a változás mindenekelıtt a vállalkozási kutató-fejlesztı helyeket érintette), s a kutató-fejlesztı helyeken dolgozók száma – a folyamatos leépülés nyomán – 1995-ben érte el mélypontját, amikor is a számított létszám 19 585 fıt tett ki. Az utóbbi öt évet tekintve kiseb-nagyobb hullámzásokkal ugyan, de végeredményét tekintve újból nıtt a K+F személyzet létszáma. A folyamat másik, talán súlyosabb negatív jellemzıje, hogy a kutatókapacitások rendkívüli mértékben szétaprózódtak. Amíg ugyanis 1990-ben egy kutatóhelyen átlagosan és összesen 76,5 fı kutató dolgozott, addig 2004-ben mindössze 28,5 fı. A kapacitások eloszlásának ilyen irányváltozása nyilván nem kedvezett az átfogó, nagyobb területet felölelı témák kutatásának, a kutatóhelyeken belüli kooperatív együttmőködésnek, viszont közelebb hozhatta a kutatói tevékenységet az alkalmazhatósági követelményekhez, a konkrét piaci igényekhez, a vállalkozási szférához. Ez utóbbit támasztja alá – mint a táblázat adataiból kiolvasható – a vállalkozási kutató-fejlesztı helyek, illetve a K+F létszám – az 1995. évi mélypont után bekövetkezett – rendkívül dinamikus bıvülése. 4.2.3. A tudásalapú gazdaság teljesítménye, tudáshasznosítás A tudásalapú gazdaságban egy ország teljesítményét nem csupán a tudomány és technológia területén mért kibocsátás alapján lehet és kell megítélni, hanem meg kell vizsgálni az adott ország által a versenyképesség növelése érdekében kitőzött célokat, az e tekintetben elért eredményeket. A magas szintő innovációs teljesítményekre leginkább a high-tech iparágakban és a tudásintenzív szolgáltatások106 területén van szükség, illetve a tapasztalatok szerint e területeken a legintenzívebb az innováció. Amennyiben ezek mögött megfelelıen kiépült és hatékonyan mőködtethetı kutatóhelyek vannak, akkor e szektorok (szokás ezeket húzó ágazatoknak is nevezni) növekedési ütemei messze meghaladják az átlagos értékeket. Az ezeknek a high-tech

106

A high-tech iparágakat és szolgáltatási szektorokat a nemzetközi és a magyar statisztikában az úgynevezett NACE 1.1 kód alapján definiálják és értelmezik.

170

ágazatoknak az 1997-2002. közötti átlagos növekedési ütemei alapján képezett rangsorban Magyarország a tagországok elsı felében helyezkedik el (lásd 26. sz. ábra). 26. sz. ábra A high-tech ágazatok (feldolgozóipar és szolgáltatások) növekedési üteme

(1997-2002. évek átlaga) 40,0 35,0 33,5 30,0

27,4 25,0

25,0

23,7

22,5 19,9

20,0 15,0

17,3 14,1

13,2 12,6 12,1 12,0 10,2 9,9 9,2

10,0

7,5 7,3 7,3 6,8 6,7 6,5 6,3 5,8

5,0 0,2 0,0

sz Íro á g r É s szág zt o rs z L i ág t vá Cs n eh ia or s L e zá tt o g rs z ág C M i pr ag u ya ro s rsz H o ág l la n Sz di a l ov Fi éni nn a or S z s zá g l ov ák ia L e B el g ng i um ye l or sz ág Na M gy ál t -B a rit a Po nn i rtu a O l gál as ia z G ö ors rö z á g go rsz A u ág sz tri a Dá Lu ni a x Fr em an bu cia rg o Sv rszá éd g N é o rsz m e ág to r szá g

-1,4

Sp

an yo l or

-5,0

Forrás: High Technology (Enterprises and trade). Eurostat, Statistics in Focus 9/2005.

Versenyképes gazdaságon olyan gazdasági struktúrát értünk, amelyre alapozva a termelést, a jövedelmeket tartósan (fenntarthatóan) növelni, az életmódot javítani lehet a munkanélküliség alacsony szinten tartása – a jövedelmek kiegyenlítıdı arányai – mellett. Ehhez a teljes termelékenységnek rendszeresen javulnia kell, ezért a versenyképesség legfıbb mércéje a munkatermelékenység színvonala, illetve emelkedése, még pedig a negatív externáliák mérséklése, valamint az életmód pozitív változása mellett. A K+F tevékenységek, az innováció, a humántıke minıségének javítása a munka termelékenységének növekedését segíti (kell segítenie), ez adja gazdasági értelmét-tartalmát. Ez alapozta meg (magyarázza), hogy az 1995. éves pénzügyi stabilitást követı években az ipar növekedési üteme tartósan „kétszámjegyő” volt. A gyorsan felzárkózó országok kiemelkedı gazdasági teljesítményeinek az oka ezek szerint az lehet, hogy feldolgozóiparukban a high-tech ágazathoz tartozó vállalatok fajlagos teljesítmé-

171

nye, teljesítmény-javulása jóval meghaladja a feldolgozóipar, a nemzetgazdaság többi szektoráét. A gazdaságnak a technológiai színvonal szempontjából kiemelt e két területét (high-tech- és medium-high-tech feldolgozóipart) a bruttó hozzáadott érték szerinti arányok tekintetében a következı 27. sz. ábra adatai jellemzik, illetve szemléltetik. 27. sz. ábra A high-tech- és medium high-tech feldolgozóipar bruttó hazai termék termelési arányai

(2003, feldolgozóipari összes GDP = 100) 70 Medium-high-tech feldolgozóipar High-tech feldolgozóipar 60

50 42 40 19

44 28

30

31

31

24

34

31

25 28

24 27

32

20

32

25 18 14

10 10

7

18 10

23 17

14

13

24

5

14 6

8

17 11

14

12

10 6

7

13

4

D án És ia zt or sz ág Fi nn or sz ág Fr an ci ao . G ör ög o. H ol la nd ia Íro rs zá g Le ng ye lo . Le tto . Li tv án Lu ia xe m bu rg M a gy N ag ar yo. Br ita nn ia N ém et o. O la sz o. Po rtu gá lia Sp an yo lo . Sv éd o. Sz lo vá ki a Sz lo vé ni a EU -2 5

C ip ru s C se ho .

Au sz tri a Be lg iu m

0

Forrás: Science and technology in Europe. Statistical pocketbook. Data 1993-2000. Eurostat. 2005 Edition.

Magyarország a két technikaigényes terület részarányát (45 százalék) tekintve az európai rangsorban élenjáró helyezést ért el – Franciaországgal holtversenyben a negyedik-ötödik helyen áll, alig elmaradva Svédországtól (46 százalék). A rangsort Írország vezeti 65 százalékkal, Németország áll a 2. helyen 55 százalékos hányaddal. A következı 3 ország részaránya annyival marad el Németországétól, mint Németország a vezetı Írországétól, azaz 10 százalékponttal. Mindezt figyelembe véve Magyarország felzárkózási teljesítménye jónak ítélhetı. (Az uniós átlag 44 százalék, amit tehát országunk 1 százalékponttal felülmúl.) A high-tech és a tudásintenzív szolgáltatások (lásd 28. sz. ábra) részarányát tekintve hasonló eredményt értünk el, mint a technika-igényes feldolgozóipar esetében; itt is negyedik-ötödik helyen állunk, mégpedig Franciaországgal holtversenyben (45 százalékkal). Az EU 25-ök

172

átlaga 44 százalék. A rangsor élén e tekintetben is Írország található 65 százalékkal, második Németország 55 százalékkal, harmadik Svédország 46 százalékkal. 28. sz. ábra A high-tech és a tudásintenzív szolgáltatások bruttó hazai termék termelési arányai (2000, szolgáltatások összes GDP-je=100) 70 Tudás intenzív szolgáltatás High-tech szolgáltatás 60

50 42 40 19

44 28

30

31

31

24

34

31

25 28

24 27

32

20

32

25 18 14

10 10

7

18 10

23 17

14

13

24

5

14 6

8

17 11

14

12

10 6

7

13

4

C ip ru s C se ho . D án És ia zt or sz ág Fi nn or sz ág Fr an ci ao . G ör ög o. H ol la nd ia Íro rs zá g Le ng ye lo . Le tto . Li tv án Lu ia xe m bu rg M ag N y ag ar o. yBr ita nn ia N ém et o. O la sz o. Po rtu gá lia Sp an yo lo . Sv éd o . Sz lo vá ki a Sz lo vé ni a EU -2 5

Au sz tri a Be lg iu m

0

Forrás: Science and technology in Europe. Statistical pocketbook. Data 1993-2000. Eurostat. 2005 Edition.

A high-tech ágazatok (amelyeken belül a leginkább meghatározók a nagyvállalatok) foglalkoztatási szerepe meglehetısen kicsi, mivel jóval átlagon felüli termelékenységi jellemzıkkel rendelkeznek. Errıl tanúskodnak a 29. sz. ábra adatai. 2002-ben például a 25 tagú Uniót alapul véve e két szektorban dolgozók aránya mintegy 10 százalék (kb. 2,5 millió fı). A régi uniós országokban a szolgáltatási szektorban foglalkoztatottak aránya jelentısen meghaladja a késıbb csatlakozott országokét (Csehország, Magyarország stb. esetében 3 százalék körül alakul), míg a high-tech iparban foglalkoztatottak arányát tekintve az új tagországok jobb arányokat mutatnak fel, mint a régiek. Magyarországon ezen ágazatok foglalkoztatottainak száma mintegy 101 ezer fı107, ami a közel 4 milliós foglalkoztatási létszám 2,5 százaléka. A high-tech szervizeknek és a tudásintenzív szolgáltatásoknak a foglalkoztatás szempontjából érthetıen nagyobb a jelentısége, mint a high-tech termelı ágazatoknak. Az Európai Uniós

107

A hazai adatban szerepel a kutatói létszám is.

173

aggregátumokat alapul véve, a régi tagállamokban ezek a szektorok mintegy 60 millió, a 25 tagú közösségben pedig 64 millió személyt foglalkoztatnak. Magyarországon 118 ezer fı dolgozik a high-tech szervizekben és mintegy 1 millió fı tevékenykedik a tudásintenzív szolgáltatásokat nyújtó vállalkozásokban.108 29. sz. ábra Foglalkoztatás a csúcstechnikai szolgáltatásban és iparban

(az összes munkaerı százalékában) 12,0 10,4 9,4

10,0

9,4 8,2

8,0

7,4 6,7

6,7

7,3 6,5

6,5

6,3 5,6

6,0

4,3 4,0 3,4

3,5

3,4

5,1

4,7 3,9 2,8

6,3

2,9

3,3

3,8 2,7

4,1 3,7 3,3

4,7 4,03,9 3,1

3,0

2,2

1,8

6,8

6,5 5,1

4,5

5,4 4,7 2,9

2,7

1,4

2,0 0,0 EU25 EUI5 DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

szolgáltatások

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

BG

RO

ipar

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

E szektor egy további foglalkoztatási jellemzıje, hogy a munkaerıállományt egy meghatározott, jelentıs részben magas kvalifikációjú és nagy hozzáadott értéket termelı dolgozók és kutatók alkotják, amit 14. sz. táblázat adatai közvetetten bizonyítanak. Finnországban például (amelynek termelékenységi mutatói a legjobbak közé tartoznak) a feldolgozóiparon belül e szektor 2002. évi átlagos termelékenysége (egy fıre jutó termelési értéke) 127 ezer euró volt, miközben az uniós átlagok (EU 15-ök és EU 25-ök) ennek csak mintegy a felét érték el. Magyarországon ugyanakkor ez a mutató mindössze 19 ezer euró/fı. Ez is azt jelzi, hogy a fıleg a korai idıszakban idetelepített high-tech üzemek nagyrészt betanított munkára épülı összeszerelı üzemek voltak. A high-tech szolgáltatások területén a termelékenységi mutató európai listavezetıje Írország, 136 ezer euró/fı adattal Az uniós átlag ennek mintegy fele (EU 15-ök

108

Forrás: Science and technology in Europe. Statistical pocketbook. Data 1993-2000. Eurostat. 2005 Edition.

174

esetében 68, az EU 25-öknél pedig 65 ezer euró/fı), hazánk mutatója pedig csupán az uniós átlag harmada, 22 ezer euró/fı. 14. sz. táblázat Egy foglalkoztatottra számított termelékenység (vásárlóerı-paritáson számított GDP; EU 27=100) 1997

1999

2001

2003

2005

2007

EU (27 countries) EU (25 countries) EU (15 countries) Belgium Bulgaria Czech Republic Denmark Germany Ireland Greece Spain France Italy Hungary Netherlands Austria Poland Portugal Slovenia Slovakia Finland Sweden United Kingdom United States

100.0 105.8 115.9 138.6 29.4 61.0 110.7 115.1 126.5 105.5 109.2 126.7 129.9 62.0 111.1 122.7 49.9 68.7 72.4 54.8 111.9 114.2 108.0 139.0

100.0 105.3 114.3 134.7 30.8 62.1 108.8 112.2 125.7 102.7 105.9 125.7 127.9 62.1 112.1 122.3 54.2 69.5 75.4 56.7 113.8 113.8 107.5 140.6

100.0 105.2 113.2 134.5 31.6 63.6 108.1 107.4 128.7 110.4 103.8 125.7 126.2 68.4 113.9 118.6 56.3 68.3 75.8 60.7 113.3 108.2 110.3 139.5

100.0 104.3 111.3 134.4 33.4 66.5 106.4 108.5 135.1 114.6 103.7 121.5 115.4 71.7 110.7 120.0 59.9 68.3 77.9 63.2 109.3 109.9 110.3 137.8

100.0 104.0 110.7 135.2 34.1 69.3 108.5 106.7 133.8 114.9 101.3 125.3 111.3 73.9 114.6 119.9 60.4 68.2 82.3 68.5 109.8 111.1 109.8 140.5

100.0 103.9 110.5 135.4 36.4 73.5 107.2 106.3 132.9 118.8 100.0 125.2 109.6 75.9 114.2 122.1 62.2 68.3 87.1 75.5 113.3 112.8 112.1 138.5

Mo. EU-15-höz képest

53,5

54,3

60,4

64,4

66,8

68,8

Forrás: Eurostat statikus táblák 1997-2008. KSH.

A high-tech alkalmazások fontos mutatószáma a high-tech export részaránya109 az összes kivitelben (lásd 30. sz. ábra), mivel ezek azok az ágazatok, amelyek a leginkább a világpiacra, a globalizált piacra szakosodtak, s ki vannak téve a nemzetközi versenynek. Ha ez a mutató dinamikusan nı és az összes exportban jelentıs részarányt ér el, akkor az az alkalmazkodásnak, a high-tech-alkalmazás sikerességének, hatékonyságának egyik legfontosabb fokmérıje. Magyarországon a high-tech exportja jelentıs hányadot képvisel az összes kivitelben, aránya az egyik legmagasabb az uniós országok között. Az indikátor hazai értéke meghaladja az EU

109

Az ajánlott indikátorok közül fontos lenne a high-tech import arányát is ismerni, mivel ez segíti elı a technikai diszperziót, amely azokon a helyeken is gyorsítja a fejlıdést, ahol alacsonyabb színvonalú termékeket állítanak elı. Ilyen információkat azonban csak a behozatali adatok másodlagos feldolgozásával lehet elıállítani. Korábban (az 1990-es évtized második felében) a Gazdaságkutató Intézetben végeztek ilyen számításokat, s azok kedvezı képet, átlagon felüli high-tech diszperziós teljesítményeket jeleztek. Újabb adatokkal azonban nem rendelkezünk, ezért ennek színvonalát a jelen állapotban nem tudjuk értékelni.

175

átlagot és közel esik (közelít) mind az amerikai (26,8 százalék), mind a japán (22,4 százalék) mutatóhoz. Ez annak köszönhetı, hogy az 1990-es évtized második felében idetelepült multinacionális cégek néhány nagy kapacitású, szinte kizárólagosan kivitelre szakosodott üzemet hoztak létre, elsısorban a villamosgép- és a mőszergyártás, a híradástechnika, valamint a jármőgyártás szakágazatokban. 30. sz. ábra A high-tech export az összes kivitel százalékában 2006-ban 30,0

26,8 22,8

25,0 20,0

22,3 20,1

18,4 17,7

19,1

15,4

17,8

14,7

13,7

15,0 10,0

22,4

21,7

5,7

7,1

7,5

14,1

13,3

7,1 4,6

2,7

5,0

3,5

2,9

3,8

BG

RO

0,0 EU25 EUI5

DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

US

JP

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

Az XXI. század eleji gazdasági visszaesés ellenére az utóbbi években a high-tech és a tudásintenzív szektorok tovább növekedtek az EU 15-ökben is. Ez megerısíti azt a tényt, hogy azok az országok is, amelyekben magasak a munka költségei, képesek felvenni a versenyt az egyre inkább globalizálódó gazdaságban, amennyiben tudásalapú és minıségi, magasan képzett munkaerıt igénylı iparágakra, gazdasági szférák fejlesztésére összpontosítanak (specializálódnak). A munkaerı minıségi szintjének növekedése, új tudás létrehozása és alkalmazása egyaránt hozzájárul egy, a jövıben fenntartható fejlıdés és nemzetközi versenyképesség eléréséhez, illetve rendszeres javításához. A high-tech termékek exportja – mint már errıl volt szó – egy ország kutatási-fejlesztési és innovációs tevékenységének a kereskedelmi alapokra helyezését, illetve ennek intenzitását jelenti és jellemzi (lásd 31. sz. ábra). Ebbıl a szempontból az EU 15-ök világpiaci részesedésükkel a high-tech exportok esetében messzemenıen túlszárnyalják vetélytársaikat, amennyiben az EU-tagállamok egymás közti kereskedelmét is figyelembe vesszük a mutató számításakor. Ez utóbbit figyelmen kívül hagyva az USA 4 százalékkal nagyobb részesedést tudhat magáénak az EU 15-öknél és mintegy 10 százalékos az elınye Japánhoz képest. Magyaror-

176

szág részesedése önmagában alacsony, de a hasonló mérető és fejlettségő országokét (például Csehország, Portugália, Görögország) messze felülmúlja. 31. sz. ábra High-tech termékek exportjának világpiaci részesedése (százalékban, 2001-ben) 8,94

Japán

18,81

USA

0,28

Csehország

0,57

Magyarország

0,04

Szlovénia

37,51

EU-15

3,04

Írország Portugália

0,15

Görögország

0,05 0

5

10

15

20

25

30

35

40

Forrás: Örlıs, L. (2006)

Mindezt az alapozta meg, hogy az 1996 és 2001 közötti idıszakban az új EU tagállamok – köztük Magyarországgal az élen – esetében a high-tech termékek exportja növekedett a legerıteljesebben. Ez azért is jelentıs teljesítmény, mert az USA és Japán mutatói ugyanebben az idıszakban visszaesésrıl tanúskodnak, de az EU 15-ök is „gyengén” teljesítettek (lásd 32. sz. ábra). 32. sz. ábra A high-tech termékek exportjának éves átlagos növekedése

(százalékban, 1996-2001) Japán Japán USA

-6,81 -1,7 8,6

Csehország

54,23

Magyarország Szlovákia

6,31

EU-15

0,62

Írország

6,5

Portugália

6,42 2,69

Görögország

-10

0

10

20

Forrás: Örlıs, L. (2006)

177

30

40

50

60

Az EU oldaláról érezhetıek azok az erıfeszítések, amelyek ezen a területen a vezetı USÁhoz, illetve Japánhoz történı felzárkózást segíthetik elı, viszont a teljesítményekben ezek még nem tükrözıdnek. Néhány területen ígéretesek az EU eredményei, de ezek még nem elegendıek ahhoz, hogy megnyugtató elınyre tegyen szert a vetélytársakhoz képest. Nem véletlen tehát, hogy a Lisszaboni Stratégia „átdolgozásra” került, tekintettel arra, hogy a vázolt ütemő növekedés továbbra sem teszi lehetıvé a kitőzött célok maradéktalan elérését. A kutatási eredmények gyors elterjesztésére szolgáló infrastrukturális háttér az információs és kommunikációs technika. Ennek a nemzetközi mérésben és összehasonlításban alkalmazott legfontosabb mutatója az egységnyi GDP-re jutó IKT költségek aránya. Az összes IKT ráfordítás 2006-ban a következı képet mutatta (lásd 33. sz. ábra). Eszerint e költségek aránya meglehetısen kiegyenlített az országok között, mértéke 5,2 % és 9,9 % között szóródik. Ez utóbbit (Bulgária adatát) leszámítva, a 6-8 % közötti arány jellemzınek mondható. Mindez arról tanuskodik, hogy az IKT általánosan elterjedt, bár intenzitása nyilvánvalóan az országok gazdasági fejlettségének a függvénye. Mindemellett az USA és Japán e tekintetben is az EU elıtt jár, de az EU-n belül élenjárók, de még Magyarország is megelızik e két nagy versenytársat. Az is említést igényel, hogy e tekintetben az új EU tagállamok nem „kerékkötık" hanem „húzó” országok, hiszen legtöbbjük mutatója meghaladja az EU-átlagot, Bulgáriáé pedig kiemelkedıen magas (9,9 százalék). Ez utóbbi tény arra hívja fel a figyelmet, hogy a mutató teljes tartalmi (struktúrája, árviszonyok stb.) ismerete lenne szükséges ahhoz, hogy minden tekintetben valós minısítést adhassunk az egyes országértékek alapján. 33. sz. ábra Az IKT ráfordítások aránya a GDP százalékában, 2006-ban 12,0

9,9 10,0

8,0 8,0

6,4

6,4

6,2

7,7

7,4 6,0

6,0

6,3 5,5

5,3

ES

IT

8,6

8,1

7,6

7,2 6,3

6,7

6,6

6,5

8,2

7,0

7,6 6,7

5,2

4,0 2,0 0,0

EU25 EUI5 DE

UK

FR

PT

AT

CH

NL

BE

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

178

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

BG

RO

US

JP

E technika alkalmazása jelentıs ágazati különbségeket mutat, jellemzıen a telekommunikációs ráfordítások javára. Magyarország – mint már jeleztük – e mutatókat tekintve, összességében meglehetısen kedvezı nemzetközi pozíciót foglal el:


az információs technikában lényegében az európai középmezınyben helyezkedik el;




a telekommunikációs infrastruktúrában pedig az élmezınyben található.

Mindez azért fontos, mert ma az IKT hasznosítása a munkatermelékenység növelésének (lásd 15. sz. táblázat) az egyik leghatásosabb eszköze. A táblázat adatait egy, a témával foglalkozó kutató számadatait foglalják össze, mégpedig nemzetgazdaság egészére, az IKT szektorra, valamint az ilyen technológiát és technikát alkalmazó, illetve nem használó szektorokra vonatkozóan. Az adatokból egyértelmő, hogy a nemzetgazdaság növekedési üteme szoros korrelációt mutat az IKT szektor arányával, szerepével, s tényleges fejlıdési dinamikájával. 15. sz. táblázat Az egy órára számított éves termelékenységi indexek változásai az EU 15-ök és az USA esetében Megnevezés Teljes nemzetgazdaság IKT termelı iparágak IKT termelı ipar IKT szolgáltatás IKT technikát alkalmazó iparágak IKT alkalmazó iparok IKT alkalmazó szolgáltat. Ebbıl: Nagykereskedelem Kiskereskedelem Pénzügyi szolgáltatók IKT –intenzív szolgált. Nem IKT iparágak Nem IKT feldolgozóipar Nem IKT szolgáltatók Egyéb, nem IKT használó

1979-1995. évek átlaga EU 15 USA

1995-2002. évek átlaga EU 15 USA

2,3

1,2

1,8

2,5

6,8 11,6 4,4 2,3 2,7 2,0

7,2 15,1 2,4 1,6 0,8 1,9

8,6 16,2 5,9 1,8 2,0 1,7

9,3 23,5 2,7 4,9 2,6 5,3

2,4 1,7 1,9 0,8 1,9 3,2 0,8 3,4

3,5 2,4 1,5 -0,9 0,4 2,3 -0,3 1,4

1,5 1,5 2,3 0,6 1,1 2,1 0,5 2,1

8,1 7,1 5,0 0,7 0,2 1,2 0,2 0,4

Forrás: Van Ark B. (2005)

A tudásalapú gazdaságban, társadalomban különösen fontos, hogy az információ minél nagyobb tömegben és minél nagyobb számú felhasználóhoz eljusson. E tekintetben érdemes utalni arra a németországi tényre (a 34. sz. ábra jól szemlélteti), miszerint míg az információk elsıdleges forrásához, az Internethez való hozzáférés 2000-ig a jól képzettek kiváltsága volt, addig ma már a különbségek ezen a területen jelentısen csökkentek, a kevésbé képzettek is 179

megkezdték felzárkózásukat, ami elsıdlegesen a technikai eszközök és a szolgáltatás árának mérséklıdésével függ össze. Feltételezhetı az is, hogy az érintettek egyre nagyobb mértékben használják a világhálót tanulásra és információszerzésre. 34. sz. ábra Internethasználók aránya a különbözı képzettségőek körében Németországban 100% 90% 80% 70% 60% 50% 40% 30% 20% 10% 0% 1997

1998

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

Általános iskola (Grundschule/Hauptschule)

Középiskola érettségi nélkül (Weiterführende Schule)

Érettségi

Diploma

Forrás: ARD/ZDF Online Studie 2005

Fontos az is, hogy a háztartások és vállalkozások mekkora hányada tud hozzáférni az Internethez. Az Unió célul tőzte ki, hogy minden országban olcsó, gyors Internet-hálózat álljon a lakosság és a vállalkozások rendelkezésére. Hazánk lemaradása – különösen a szélessávú Internet-elérést tekintve – azonban még jelentıs (lásd 35. sz. ábra), ezen a területen mindössze Szlovákiát, Lengyelországot és Csehországot elızzük meg az itt szereplı országok közül. 35. sz. ábra A szélessávú Internet-elérés mutatószámai (100 lakosra vetítve) 25,0

22,4

22,0

20,3 20,0

15,0

10,6

13,5

12,0

18,7

18,4

17,4

17,1 14,9

13,9

16,3

11,6

10,2

10,0

9,5

10,1

10,0

4,3 5,0

4,5

1,9

1,5

0,0

EU25 EUI5

DE

UK

FR

ES

IT

PT

AT

CH

NL

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

180

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

US

JP

Az intellektuális vagyon fogalmán a tudás, azaz annak szabadalmakban és tudományos publikációkban való leképezıdését értjük. Tágabban beletartozik a történelem során felhalmozódott és aktivizálható tudás, illetve annak hordozója, a humán tıke is. Míg a publikációs teljesítmények kizárólag a „tudományos” minısítést elért, tudományos értékő teljesítményt mérik, addig a szabadalmak száma az innovációs tevékenység egyik alapvetı indikátora.110 A megjelentetett tudományos publikációk számát (lásd 36. sz. ábra) egyre szélesebb körben használják a tudományos output mérésére. Az 1990-es évek közepére az EU 15-ök átvették a vezetı szerepet a tudományos irodalom „elıállításában” az USÁ-tól, mi több a század végére már 6 százalékos elınyre tettek szert. Habár abszolút értelemben továbbra is nıtt a tudományos publikációk száma az EU 15-ökben, 2002-re azonban – mint a hivatkozott ábrákból kiolvasható – az Egyesült Államok újra megelızte Európát, de fıleg Japánt a tudományos teljesítmény ezen összetevıjének a tekintetében. 36. sz. ábra Az egymillió fıre jutó tudományos publikációk száma 2002-ben Japán

550

USA

774

EU-15

673

Csehország

415

Magyarország

374

Írország

647

Portugália

339

Görögország

458 0

100

200

300

400

500

600

700

800

900

Forrás: Örlıs, L. (2006)

Ugyanakkor sem az egyes országokra, sem a tudományos teljesítményre nem ad mindig teljes és valós képet a publikációk puszta száma. Figyelembe kell ugyanis venni az adott ország népességének tudományos tevékenységeit, illetve azokat a profilokat, amelyekre leginkább specializálódtak. Egy „mőszaki beállítottságú államban” például relatíve kevesebb tanulmány készül, mint egy természettudományokra szakosodott, de különösen, mint egy társadalomtudományokat „favorizáló” országban. Emellett a meghatározó a publikációk tartalma, az ezek-

110

Ugyanakkor az is igaz, hogy a piac diktálta viszonyok között egyre több a „titkolózás”, ami a szabadalmak bejelentését is visszafogja.

181

ben megjelenı új ismeretanyag, illetve annak minısége, s nem pusztán a megjelent cikkek, könyvek, más kiadványok száma. Az Eurostat adatbázisában szereplı adatok szerint a világon egymillió lakosra megközelítıleg 300 kutatói írás jutott az elmúlt években, míg az EU-s átlag 600 körül ingadozott. Figyelembe kell ugyanakkor venni, hogy ez az indikátor elfedi azt a hátrányt, amely a nemzetközileg kevésbé elterjedt nyelveket használó országokat sújtja. A szakirodalom a szabadalmakat az innovációs tevékenység legfontosabb indikátoraként kezeli, a tudásipari teljesítmény fontos mutatójának tekinti. A benyújtott szabadalmak számának csökkenése az innovációs rendszer hiányosságaira utal, míg az ellenkezı irányú mozgás a tudás javuló piacképességét, kiterjedtebb felhasználhatóságát jelzi és jellemzi. Az 1990-es években hazánkban gyorsan nıtt a benyújtott szabadalmak száma, nemzetközi összehasonlításban ugyanakkor ma még nem érjük el az Uniós átlagot, s pozíciónk kedvezıtlenebb, mint a tudományos publikációk alapján. Ugyanakkor e mutató tekintetében a tíz új uniós tagország között az egyik legjobb helyezés országunké (lásd 37. sz. ábra). 37. sz. ábra Az egy millió lakosra jutó bejelentett EPO és USPTO szabadalmak száma 450,0 400,0 350,0 300,0 250,0 200,0 150,0 100,0 50,0 0,0 EU25 EUI5 DE EPO

UK

FR

ES

IT

136,7 161,4 311,7 121,4 153,7 30,6 87,3

USPTO 50,9 60,2 123,0 44,6 56,8

7,7 31,2

PT

AT

CH

NL

BE

PL

CZ

HU

SK

NO

DK

FI

SE

BG

RO

US

JP

7,5 195,1 425,6 244,3 144,5 4,2 15,9 18,9

8,1 117,1 235,8 305,6 284,9 4,3

1,2 142,6 174,2

1,9

3,3 34,9 72,9 104,6 109,7 0,5

0,3 277,1 304,6

74,7 168,4 78,3 52,4

1,2

4,3

5,3

Forrás: European Innovation Scoreboard 2007.

A hazai vállalati kutatások 75-80 százalékát a multinacionális vállalatok magyarországi kutatóhelyein végzik, viszont az eredményeket az anyaországból jelentik be. Következésképpen a Magyarországon, magyar kutatók, fejlesztık közremőködésével létrejött USPTO szabadalmak tényleges száma feltételezhetıen nagyobb, mint a táblázatban feltüntetett érték. Mind-

182

emellett ez a mutató fontos jelzıszáma az új tudás gyakorlati alkalmazásának, függetlenül attól, hogy ez hazai vagy külföldi K+F tevékenységen alapul. A szabadalmak teszik lehetıvé a feltalálók számára, hogy egy bizonyos ideig megvédjék és kiaknázzák találmányaikat. A szabadalommutatók nem csupán rávilágítanak a technológiai változásokra, de egyben a versenyképességhez kapcsolódó tevékenységek mércéi is. A technológiai teljesítménynek a szabadalmak számával történı mérése világviszonylatban több oldalról is vizsgálható. Egyrészt a 37. sz. ábra adatai alapján megállapítható, hogy az európai szabadalmi piacon az USA és Japán jelentıs mértékben képviselteti magát, olyannyira, hogy Japán messze felülmúlja az EU 25-ök teljesítményét. Másrészrıl az európai teljesítményt az jelzi, hogy az egyesült államokbeli szabadalmi piac mekkora szegmensét fedi le. A háttéradatok alapján az EU 10-ek rontottak az EU 15-ök átlagán, viszont az 1995 és 2000 közötti idıszakban az európai szabadalmi piacrészesedésben a legerıteljesebben az új tagállamok (Csehország, Magyarország, Szlovákia) növelték hányadukat, ami azonban mindenekelıtt a rendkívül alacsony bázisadatokra vezethetı vissza. Ezt figyelembe véve is megállapítható, hogy Európa teljesítménye alacsony, lényegesen elmarad az Egyesült Államok és Japán teljesítményétıl. A tengerentúli piacot természetesen az USA uralja, kissé maga mögé szorítva Japánt, az EU 15-ök viszont csak negyedannyi itt bejegyzett szabadalommal rendelkeznek, mint az Egyesült Államok, holott az európai piacon az USA pusztán 20 százalékkal maradt el az EU 15-öktıl. Összegezésképpen azt a legfontosabb következtetést vonhatjuk le, hogy az EU meglehetısen sok területen hátrányban van két fı versenytársával szemben a tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítésében. Bár ebben speciális tényezık (a haditechnikai kutatások, fejlesztések eltérı arányai, a tudás-, az agyelszívás eltérı lehetıségei és tényleges mértékei stb.) jelentısen közrejátszanak, ezek önmagukban nem magyarázzák a lemaradást. Ezért közös – EU és tagországi – feladat a valós okokat maradéktalanul feltárni egyfelıl, másfelıl ennek alapján jobb, hatásosabb alternatívákat kidolgozni a jövıbeli fejlıdésre, fejlesztési tennivalókra. Ugyanakkor alapvetı érdek az európai társadalmi-civilizációs-uniós értékeket megırizni, teljesebben kibontakoztatni, érvényesíteni – éppen a gazdasági versenyképesség érdemi javítása végett. Magyarország jelenlegi helyzetét illetıen vegyes kép jellemzı, de a kedvezı irányú változások dinamikáját tekintve jogos a feltételezés: felzárkózásunk az EU-hoz eredményes, illetve eredményes lehet. Ennek érdekében kell minden érdekeltnek, minden szinten és szegmensben a legtöbbet tenni, mint ahogy a közösségi érdekek érvényesítéséért is.

183

184

Utószó helyett – a tennivalókról A tanulmányban kifejtettek alapján biztonsággal állítható, hogy a tudásalapú gazdaság, társadalom kiépítése ott lehet sikeres, ahol


politikai és társadalmi konszenzuson alapuló céltudatos és elkötelezett az irányítás nemzeti és helyi szinten egyaránt;




társadalmi bizalom van mind a kormányzati munka, mind a vállalatirányítás, a vállalkozói szféra iránt, aminek egyik kulcseleme a korrupció visszaszorítása;




a kormányoknak is bizalommal kell lenni a társadalom, az egyének és a gazdaság szereplıi iránt (kevésbé bürokratikus, szolgáló, civilbarát állam);




kulcsfontosságú továbbá azon tevékenységeknek a kiválasztása, amelyekben a legjobban teljesít a gazdaság (a növekedés, a fejlıdés egészséges differenciálódása), ami nemzeti stratégiát, nemzeti jövıképet, ez utóbbi stratégiai tervezést, átfogó társadalmi prognózist feltételez;




fontos, hogy a tanulás, a tudás, a K+F, illetve a kormányzat, az egyetemek és a gazdaság között az együttmőködés, a kölcsönös támogatás kerüljön a középpontban (együttmőködı szervezetek hálózata);




a vállalkozások számára ösztönzı legyen az üzleti környezet (megfelelı szintő kockázatvállalás, verseny és befektetıi motiváció);




a fı folyamatokat hatásos ellenırzési rendszer felügyelje, valós érdekek alapján szervezett civil társadalom garantálja a nyitottságot és a számonkérhetıséget.

Mindezek a feltételek, követelmények a hazai stratégiai tervezés megerısítését igénylik – tudásalapú nemzeti stratégiára, tudásközpontú stratégia folytatására van szükség, amely mindenekelıtt a tudás felhalmozását és hasznosulását segíti. Ugyanakkor Magyarország akkor lesz képes jó hatásfokon, relatíve rövid idı alatt, alacsony ráfordítással, erıfeszítéssel mindezt megtenni és elérni, ha a rendelkezésre álló erıforrásokat elsıdlegesen a tudásalapú gazdaság, a tudásipar kiépítésére és felvirágoztatására, a szellemi potenciál „versenyképes” növelésére és minél teljesebb kihasználására koncentrálja. A stratégiai tervezésnek, a nemzeti stratégiának tehát a „hagyományos” lehetıségek maximális kihasználását is biztosítani kell. A tudásalapú gazdaságnak – a Lisszaboni Stratégiából következıen is – két alapvetı célt kell szolgálnia. Eszerint az ország – és természetesen az EU – versenyképességének erıteljes fokozását, valamint az életminıség, az életmód általános és rendszeres javulását. (Ez utóbbihoz

185

tartoznak olyan „jövıkezelı” programok, mint a fenntartható fejlıdés biztosítása, a környezetvédelem stb.) A két cél közül az elsı tartalmilag gazdasági, a második társadalmi jellegő. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert míg az elsı cél elérése – legalábbis a gazdaság globalizált szegmensében – az ott ható erık, koordinációs mechanizmusok, ösztönzık és lehetıségek (források) hatására szinte automatikus, addig – éppen a globalizáció negatív társadalmi hatásai miatt (nagyfokú jövedelemegyenlıtlenség, munka-kiszorító hatás, társadalmi leszakadásveszély stb.) a második cél – amit egyszerően az esélyegyenlıség biztosításaként is determinálhatunk és definiálhatunk – elérése aktív ráhatást, jelentıs állami beavatkozást, társadalmi, mi több, nemzetközi mérető megközelítést, irányítást, cselekvést igényel. Minden tekintetben kedvezıbb lenne, ha a jövedelmek eredeti (elsıdleges) elosztása kiegyenlítettebbé válna, de ez automatikus módon nem várható el. Ezért is jutottunk arra a következtetésre, hogy a „tudásalapúság” társadalmi méretővé, jellegővé tétele nem lehetséges aktív állami szerepvállalás nélkül. Mi több, a tudásalapú gazdaság, a „tanuló” gazdaság megvalósítása Magyarország esetében – de a hozzá hasonló fejlettségő, illetve fejlıdési utat megtett többi országban is – az alábbi területen egyértelmően igényli a hatásos állami szerepvállalást. Ez a duális gazdaság elmaradó, leszakadó szegmenseinek, lényegében a kkv-k szektora, amely önállóan képtelen versenyképesen mőködni, illetve alkalmassá válni arra, hogy a globalizált gazdaság szerves része, elengedhetetlen szereplıje legyen. Nem véletlen, hogy az elmúlt közel 20 évben több szempontból is ez volt „az ígérgetések” legtanulságosabb területe – mégpedig mind az ígéretek mennyiségét, mind megvalósítatlanságát, kétes eredményességét illetıen. Az ország adottságait, termelési tényezıit elemezve – ezek arra mindenképpen lehetıséget adnak, hogy az EU tagságból adódó elınyöket, forrásokat az ország maximálisan kihasználja. Mindemellett Magyarország akkor lesz képes jó hatásfokon, relatíve rövid idı alatt a vázolt alapvetı célokat elérni, ha a rendelkezésre álló erıforrásokat elsıdlegesen a tudásalapú gazdaság, a tudásipar kiépítésére és felvirágoztatására, a szellemi potenciál „versenyképes” növelésére és minél teljesebb kihasználására, a tudástermelés dinamizálására koncentrálja. Magyarország lehetıségei e tekintetben nagyon jelentısek, de nagyban függnek az EU perspektívájától, sikeres kitörésétıl, amit hazánknak lehetıségeihez mérten aktív kezdeményezéseivel, szellemi hozzájárulásával hatásosan elı kell mozdítania. (Már ez egyfajta szellemi export.) A feladatok mindenekelıtt a nemzeti oktatási rendszer fejlesztése, az egész életen át tartó tanulás, az intenzív tudásdiffúzió feltételeinek biztosítása terén jelentkeznek. A nemzeti oktatási rendszer fejlesztése a tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítésének (kiépülésének) a bázisa, meghatározó szegmense, annál is inkább, mivel – hagyományos funkciói mellett – maga is

186

közvetlenül tudástermelı ágazat, egységei maradéktalanul tudásszervezetek. Szellemi (társadalmi) oldalról ez alapozza meg az egyén indulását, fejlıdését, képességei, készségei kibontakoztatásának lehetıségeit, illetve orientálását a társadalmi-gazdasági szükségletekhez, értékekhez is igazodva. Az ezzel kapcsolatos feladatok egyfelıl rendszeres jellegőek, mondhatni folyamatosan napirenden levık (intézményi, szervezeti fejlesztés, anyagi bázis, megfelelı finanszírozás biztosítása, az esélyegyenlıség „mindenki” számára való elérhetıségének a megteremtése stb.), másfelıl egy meghatározott idıszakhoz kapcsolhatóak a tennivalók. Ez utóbbi közül az alábbi teendıket célszerő mindenképpen kiemelni:


minden gyermeknek minél korábban olyan közösségbe kell jutni, ahol a készségfejlesztés, a tanulás, a gondolkodásra késztetés elindul, az folyamatosan biztosított és egyre javuló (erre jelenleg van program, ezt kell maradéktalanul megvalósítani);




az általános és középfokú képzést egyfelıl teljessé kell tenni, másfelıl ennek keretében minden szegregációt, megkülönböztetést fel kell számolni, a szükséges anyagi feltételeket a költségvetésben maradéktalanul biztosítani kell;




a képzési rendszer adott szegmenseiben reálisan értékelni kell egyfelıl a „piacosítás”, másfelıl az ideológiai alapon való elkülönülés hatásait, eredményességét, s ezzel összhangban dönteni szükséges a fejlesztés irányairól, illetve ennek keretében alapvetıen át kell gondolni, hogy a vállalkozói szféra mely területeken, milyen mélységben vállaljon közvetlen szerepet, finanszírozást általában a képzésben, de különösen a szakképzésben;




a képzési rendszer általában, de a felsıfokú és a szakképzés különösen sokkal jobban és hatásosabban igazodjon a munkaerıpiaci keresleti viszonyokhoz, azaz elsısorban a felvételi kvótákat kell fokozottan a piaci igényekhez igazítani, ami már ma legalább három területen konkrét intézkedéssel járhat: a bölcsészképzés mérséklése, a természettudományi és a mőszaki tudományos képzés bıvítése a felsıoktatásban, a „fehér foltok” megszüntetése a szakképzésben;




programokat kell összeállítani, amelyek révén a képzés színvonala minden területen javítható, a hagyományosan magas színvonalú orvos-, mérnökképzés stb. helyreállítható Magyarországon;




a tudásdiffúzió erısítése megköveteli, hogy önálló közszolgálati TV csatorna szolgálja az ismeretek, az új tudományos eredmények, felfedezések átadását minél több embernek, minél szélesebb körben, ami az egész életen át tartó tanulásnak is egyik alapfelté187

tele és formája lehet, valamint annak is, hogy valamilyen eligazodási pontokat, fogódzókat kapjanak az érdeklıdık az ismeretek, információk – köztük a hamis információk – rengetegében, hogy értéke legyen a valóban tudományos – bizonyított, igazolt – ismereteknek. A szakképzés, annak rendszere természetesen része a nemzeti oktatási rendszernek. Ugyanakkor egy-két területen annyira kritikus állapotban van, olyan súlyos gondokkal küzd, hogy célszerő ezekkel – ha röviden is – külön foglalkozni. Ezt támasztja alá az ÁSZ-nak a Szakiskolai Fejlesztési Programmal (SZFP) foglalkozó egyik legutóbbi vizsgálata is, amelyet 2008. májusában zártak le. Eszerint bár a Kormány már 2003 elején határozott a „Szakiskolai Fejlesztési Programm” indításáról (OM), s 2005-ben pedig elfogadta a szakképzés középtávú stratégiáját – áttörést a képzésnek ezen a területén nem sikerült elérni. A munkaerıpiaci igényekhez igazodó szakképzési rendszer, a szakképzettségi struktúra, a szakképzéshez történı hozzáférés javítása, a tananyagfejlesztés, a szakmai tanár- és szakoktatóképzés megújítása területén is csekély az elırehaladás. Nagyon ellentmondásos, nem tekinthetı sikeresnek, megoldottnak, a vállalkozói szféra szerepvállalása sem a szakképzés modernizációjában, sem a gyakorlati képzésben. A részvételt alapvetıpen a Szakképzési Alapból való részesedés maximálása, de a legtöbb helyen az „abszolút” kényszer (munkaerıhiány az adott szakmában) motiválja. Mindennek okait az említett ÁSZ vizsgálat az alábbiakban összegezi:


idıközben (mindezideig) nem készült el a „Szakiskolai Fejlesztési Program”, de a középtávú stratégia megvalósításáról sem készült hatásvizsgálat, hatástanulmány;




ugyanakkor a teljesítésrıl sincs semmiféle megalapozott információ,




ezért is az eredményesség mérésére az illetékesek nem alakítottak (alakíthattak) ki megfelelı összehasonlító adatbázist, illetve mutatókat;




ezt súlyosbította az a tény is, hogy az elengedhetetlen pályakövetési rendszert – ami a képzés és a munkaerıpiac jobb összehangolásának alapfeltétele – sem alakították még ki;




ugyancsak nem történt meg maradéktalanul az Országos Képzési Jegyzék (OKJ) korszerősítése, az összes szakképesítés 39 százalékát még nem szabályozták az új OKJrendszeren belül;




az újrendszerő képzés újszerő módok, módszerek, új tartalom kialakítását igényli, ami bár elindult, a folyamat üteme, intenzitása nem kielégítı.

Mindezek miatt a munkaerıpiaci anomáliák itt a legnagyobbak, s miközben óriási gond a foglalkoztatás, fontos szakmákban tartósan munkaerıhiány van, ráadásul egyidejőleg a szakkép188

zés is „szünetel”, mert nincs utánpótlás. A feladatokat illetıen az ÁSZ által feltárt hiányosságok tartalmilag közvetlenül meghatározzák a konkrét teendıket, amit fontossága miatt azzal célszerő kiegészíteni, hogy valamennyi szakképzı intézmény számára maradéktalanul biztosítani kell a SZFP teljesítése során elért eredmények, jó megoldások, kedvezı tapasztalatok elérhetıségét, azaz ezek közreadását. Emellett az újrendszerő OKJ-képzés bevezetéséhez szükséges szakmai és vizsgakövetelményeket, központi programokat – ahol ez még nem történt meg – mielıbb ki kell dolgozni, s a szakképzı intézményeknek át kell adni. Mindemellett:


javítani kell a szaktudás, a szakmai munka anyagi elismerésén, ami alapvetıen a vállalkozói szféra teendıje hosszú távú érdekei alapján, illetve amit kellıen megalapoz a hazai termelékenységi színvonal;




a különösen fontos, speciális szakmákban – mint korábban már jeleztük – a vállalkozói szférát közvetlenül be kell kapcsolni a képzésbe, hosszabb távon garantálva egyfajta anyagi biztonságot, egyidejőleg a képzési rendszert „érzékennyé” kell tenni arra, hogy egyes szakmák egyre speciálisabbak lesznek, illetve egyre speciálisabb szakmák jelennek meg, mások egyre komplexebbekké válnak, különösen a szolgáltatói-javítói szférában, amire a szakképzési rendszert minden vonatkozásban fel kell készíteni;




nagy gond a gyors technikai fejlıdés követése a képzési rendszerben, ami a tananyag szinte napi korszerősítését követeli meg, illetve a továbbképzés beépítését a rendszerbe, természetesen a szükséges feltételeket minden vonatkozásban megteremtve (megengedhetetlen az a mai eléggé jellemzı állapot, hogy egyes szakiskolákban a gyakorlati szakmai képzés gyári termék- és technológiai prospektusok alapján folyik).

A tudásipar kiépítése, teljesítményének rendszeres növelése, a K+F tevékenység intenzifikálása nyilvánvalóan elengedhetetlenül szükséges. Ezt támasztja alá az is, hogy Magyarország erıforrásai közül a legnagyobb potenciált a humán erıforrás, a tudás, a szakképzettség, a minıségi munka jelenti, illetve a tudásipar kiépítése, fejlesztése jelentheti, mivel


ezeknek megvannak a történelmi elızményeik, alapjaik (oktatási rendszer, felhalmozott szellemi tıke, tudás, olyan tudáshordozó iparág, mint a gyógyszeripar fontos nemzetgazdasági szerepe stb.), amire építeni lehet;




különösen fontos az innovációs képesség javítása, mindezzel az ország nemzetközi (export-) teljesítményét tudásalapúvá, tudás-természetővé és -tartalmúvá lehet tenni.

189

A tudástermelés, a tudásipar egyik legfontosabb „ágazata” – mint többször jeleztük – maga az egész oktatási rendszer. Ezzel, ennek fejlesztéséhez szükséges tennivalókkal már az elızıekben foglalkoztunk. A „tudásbeépítı” anyagi-szolgáltatói ágazatok fejlesztése alapvetıen a vállalkozói szféra feladata, amit a gazdasági erıtér ösztönzı-kényszerítı tényezıi meghatározott mértékig ki is váltanak. Következésképpen itt két területet szükséges a közösségi tennivalók szempontjából kiemelni, mégpedig a K+F tevékenység, az innováció átfogó intenzifikálását, valamint a duális gazdaság kkv-k dominálta lemaradó, a szükséges és meghatározó feltételek hiányától „szenvedı” területét. Ennek megfelelıen:


növelni kell a K+F célra, az innováció elısegítésére adott állami támogatásokat, mégpedig abszolút értelemben és a központi költségvetés gazdasági célú kiadásainak átrendezésével, átcsoportosításával is, de egyidejőleg konkrét, szigorú teljesítménykövetelményeket is támasztva;




ezt a tudásipar hatékonyságát javító intézményi reformokkal célszerő alátámasztani, illetve azzal, hogy az állami finanszírozás teljes mértékben érvényesíti a tudomány- és technológiapolitikai prioritásokat;




a felsıoktatásban el kell érni, hogy a tömegoktatáshoz és a kiválóság-képzéshez főzıdı érdekek jobban harmonizáljanak, figyelemmel a K+F tevékenység és innováció jövıt meghatározó szerepére;




mindenképpen garantálni szükséges, hogy a K+F tevékenység intenzifikálását szolgáló állami támogatást a felsıfokú oktatási intézmények célirányosan használják fel;




a felsıoktatási intézmények, a kutatóintézetek minısítésében kitüntetett szerepet kell kapniuk a K+F-ben elért, az innovációs folyamatban hasznosítható eredményeknek, a szabadalmi aktivitásnak, cluster(-ek)-ben vagy/és spin-off vállalkozásokban történı közremőködésnek;




elı kell segíteni, hogy az inkubációs rendszerek és az ipari parkok a tudásközpontok – Budapest, Szeged, Debrecen, Gyır, Pécs, Gödöllı stb. – köré települjenek, azokra épüljenek, s ezekhez kapcsolódva, állami forrásokat, magántıkét, valamint EU pályázati pénzeket bevonva és hasznosítva innovációs cluster-ek és kompetenciaközpontok létesüljenek;




a tudásteremtés („tudástermelés”) és a tudásáramlás eredményességének is feltétele a mobilitás erısítése a tudományos munkaerık piacán, aminek érdekében élni kell az innovációs törvény által megnyitott lehetıséggel, azaz azzal, hogy a kutatók átmeneti

190

idıre munkát vállalhatnak a gazdasági szférában (idehaza vagy külföldön) anélkül, hogy eredeti munkahelyüket elveszítenék;


a tudomány-, a technológia- és az innovációs politika állami intézményrendszerében nagyobb fokú integráltságot és stabilitást kell biztosítani.

A kkv szektort illetıen:


a kormányzati kisvállalkozási stratégiának váljon részévé az innováció mint versenyképességi tényezı;




az állami támogatás ne tıkepótló, hagyományos kapacitásfejlesztı eszköz, hanem az innovációs aktivitást élénkítı, a vállalati K+F és innovációs befektetéseket ösztönzı tényezı legyen;




a piac által már sikeresnek ítélt, a piacon már bevezetett márkanévvel rendelkezı, viszonylag kevés számú innovatív magyar kis és közepes mérető vállalkozás megfelelı követelményrendszer alapján kiemelt támogatást kapjon, mégpedig tanácsadás, képzési és továbbképzési programok szervezése, innovációs pályázatok és a vállalkozások közötti hálózatok (rendszerintegrátorok, ágazati szövetségek) támogatása stb. formájában;




ebben a szférában a támogatások komplex rendszerével szükséges segíteni az innovatív termékek és szolgáltatások piacrajutását.

Külön ki kell emelnii néhány speciálisan fontos teendıt:


a pályázatok elıkészítésének, befogadásának és elbírálásának teljes nyilvánosságot célszerő (kell) biztosítani, egyidejőleg jelentısen egyszerősítve a pályáztatás folyamatát, egész menetét;




a pályázati eljárás feltételei minden esetben legyenek reálisak, a potenciális pályázók által teljesíthetık, a pályázatok monitorozását és megvalósításának értékelését a pályázatok kiíróitól és finanszírozóitól, igénybevevıitıl független szakemberek és testületek végezzék;




a magyar tudomány és az innovatív magyar vállalkozások nemzetközileg elismert (piaci) sikerei kapjanak nagyobb nyilvánosságot és társadalmi elismerést.

Tanulmányunkban részletesen foglalkozunk a közigazgatással, teljesítıképességének javításával. Ebbıl következik, de az eddig felsorolt feladatok alapvetıen és egyértelmően bizonyítják, hogy a magyarországi prioritások, az állami feladatok között kiemelt helyen kell szerepelnie a közigazgatás teljesítıképességének, szolgálatelkötelezettségének, -készségének, illetve ezek

191

fejlesztésének. Magyarország tehát alapvetıen érdekelt abban, hogy a tagállamok közötti informális közigazgatási együttmőködés erısödjön, magasabb színvonalú és integráltabb legyen, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a tagállami – köztük a hazai – közigazgatások még hatékonyabban és eredményesebben segítsék a kiemelt célok megvalósítását. Az állam szerepe – amint már érzékeltettük – az, hogy könnyítse és részben finanszírozza a tudás létrehozását és elterjesztését, valamint a vállalkozókat abba az irányba befolyásolja, hogy azok a tudásorientált ágazatok fejlesztését helyezzék elıtérbe. A kormányzati politikának, különösen az ipar-, a tudomány- és az oktatáspolitikának is ehhez kell alkalmazkodnia, elismerve a nemzeti, nemzetközi innovációs rendszerek fontosságát, s azt, hogy olyan infrastruktúrára és ösztönzıkre van szükség, amelyek elısegítik a magánszektor befektetéseit a kutatásba és a képzésbe. A tudás elterjedésének, közkinccsé tételének érdekében az innovációs támogatásokat az azt szolgáló programok javára célszerő szélesíteni, illetve átcsoportosítani. Ebbe beletartozik az egyetemek, az ipari vállalkozások és az állami szervezetek közötti együttmőködés keretfeltételeinek a kialakítása, az új technológiák széleskörő elterjedésének a támogatása, valamint az információs infrastruktúra fejlesztésének az elısegítése. Mint már kifejtettük, e tekintetben rendkívül fontos, hogy a közigazgatás maga is tudástermelı és hordozó ágazat, gondoljunk csak a közigazgatásban felhalmozódott speciális ismeretekre, tapasztalatokra, tudásra. Ezek fenntartása, megújítása, bıvítése nélkül nincs állam, közigazgatás, szervezeti, intézményi mőködés, ami nélkül viszont a társadalmi lét más szegmensei sem képesek napjainkban létezni. Ezért különösen fontos, hogy a közigazgatás


képessé váljon a szükséges intézményi, szervezeti változtatásokat gyorsan, hatásosan érvényesíteni;




az elkerülhetetlen átfogó reformokat kidolgozni és végrehajtani;




a rábízott anyagi eszközökkel racionálisan gazdálkodni;




„külsı hozzájáruló” funkcióját javítani, azaz az ügyek gyors intézésével és a hatalommal való élni tudással a társadalom tudásalapúságát hatásosan elısegíteni.

Ez utóbbiból következik az az általános feladat, hogy az államnak, a mindenkori kormányzatnak a tudásalapú gazdaság követelményeit fokozottan érvényesítı szabályozást kell biztosítani. Fontos közfeladat, hogy kedvezı szabályokat hozzanak és érvényesítsenek a tudásalapú gazdaság követelményeinek érvényesítése, így például a tudásbefektetések, e befektetések megtérülése számára. Mint már rámutattunk, tudásbefektetések csak akkor térülnek meg ked192

vezıen, ha az adott ország szabályozó rendszere is elısegíti azt. De e körben említhetjük a környezetvédelem, a márkavédelem szabályait, a minıségi vagy a jótállásra vonatkozó elıírásokat. Következésképpen a tudásközpontú vállalati stratégiák kidolgozását tudásközpontú állami szabályozással kell elısegíteni, amit csak egy tudásközpontú nemzeti stratégia keretei között lehet eredményesen megvalósítani. A tudásközpontú nemzeti stratégiának – mint az elızıekben már érzékeltettük – túl kell mutatnia a jelen szabályozásán, s nagyon intenzíven kell foglalkoznia a jövıvel, azzal, hogy a jelen gazdasági tevékenységei és befektetései hogyan változtatják meg a jövı gazdasági és életfeltételeit. Az úgynevezett külsı gazdasági hatások (externáliák) vizsgálata tudásbefektetések esetén azért különösen fontos, mivel éppen újszerőségüknél fogva ezeknek számos olyan járulékos hatásuk lehet, ami túlmutat a piaci tranzakcióban közvetlenül résztvevık érdekein. A szabályozásnak e területen azért is differenciáltnak kell lennie, hogy képes legyen az externáliák pozitív hatásait felerısíteni, a járadékvadászatnak lehetıleg teljes gátat vetni, illetve a negatív (káros) hatásokat mérsékelni, lehetıleg eliminálni, a káros hatásokat kiváltók esetében pedig lehetıleg arányos költségviselést kikényszeríteni. Ehhez nem pusztán megfelelı szakmai ismeretek (kockázatelemzés, optimalizálás stb.), ezek érvényesítése szükséges a szabályozásban, hanem valós partnerségi viszonyok kialakítása és érvényesítése is a vállalkozókkal, fogyasztókkal, a civil társadalommal. Az eddig felvázolt feladatok egyértelmően szükségessé teszik a stratégiai tervezés megerısítését, általánossá tételét. Mint többször is hangsúlyoztuk és bizonyítottuk, a „tudásalapúság” elısegítése feltételezi az állam makrogazdasági irányításának erısítését. E mellett az állam makrogazdasági irányító tevékenységében rendkívől fontos követelmény a fenntartható fejlıdés megvalósítása (ezzel is foglalkoztunk). Ennek egyik összetevıje a környezeti rombolás megszüntetése, olyan fejlıdés elérése, ami fenntartható negatív környezeti hatások nélkül. A fenntartható fejlıdéssel kapcsolatban általánosan elismerik, hogy elengedhetetlen a természeti erıforrásokkal való helyes gazdálkodás, a fejlıdı országok sürgıs támogatása. A fenntartható fejlıdés másik összetevıje a gazdasági (GDP) növekedés termelési és piaci tényezık oldaláról történı megalapozása, harmadik pedig a szociális fejlıdés, a fenntartható népességnövekedés elérése a jövedelemkülönbségek csökkentésével. A makrogazdasági irányítás területén – a fenntartható fejlıdéssel szorosan összefüggı – harmadik kihívást az energia- és a beruházási politikák összehangolása jelenti, mint azt a vonatkozó részben konkrétan kifejtettük.

193

Mindezen körülményenek arra kell ösztönzniük a makrogazdasági irányítást, hogy biztosítsa a szükséges reformok elıkészítését, kidolgozását, s ennek révén hosszabb távon kiszámítható szabályozási környezetet teremtsen, azaz ösztönözze a kutatási tevékenységet. Mindezt alátámasztandó, a makrogazdasági irányítás feltételezi a jövıkutatást, a hosszú távú perspektívák kidolgozását, a stratégiai tervezés szerepének erısítését, megalapozottá tételét. Elengedhetetlen a fejlıdéssel kapcsolatos kérdések, a társadalmi nagy mozgások, mozgásirányok széleskörő, átfogó és perspektivikus vizsgálata, tervezése, aminek – az elmondottak alapján egyértelmően – ezek aktív, célszerő befolyásolását, alakítását kell szolgálni. Ehhez természetesen meg kell teremteni a szervezeti kereteket, biztosítani kell a megfelelı humántıkét, a tartós mőködés anyagi, tárgyi, jogi feltételeit, garanciáit, illetve azt, hogy e folyamat ne váljon öncélúvá, formálissá, hanem a társadalom egészét – egyént, közösségeket, szervezeteket egyaránt és egyöntetően – szolgálja.

194

FÜGGELÉKEK

195

1. sz. függelék Nemzetközi szervezetek a tudásalapú gazdaságról 1. Az OECD a tudásalapú gazdaságért

Az OECD már hosszabb idı óta nagy erıkkel elemzi a tudásalapú gazdaságot érintı kérdések széles körét, beleértve a statisztikai adatgyőjtést és elemzést, valamint a nemzetközi összehasonlító módszerek kidolgozását, elemzések készítését stb. Fontos feladatának tekinti átfogó szakmai tanulmányok közlését, elvi állásfoglalások, irányelvek kialakítását, szakmai hálózatok mőködtetését. Az OECD által készített, részletes statisztikai adatokra, felmérésekre és számításokra épülı átfogó tanulmányoknak fontos szempontja a tagországok kormányzatának szóló, konkrét következtetések és gazdaságpolitikai javaslatok megfogalmazása és ajánlása is.1 Igen aktívan és elmélyülten foglalkozik az OECD a tudásmenedzsment különféle aspektusaival, a tudásbázis kodifikálásától a tudásmegosztás módszerein át a tudásvezérelt szervezetekig és az innováció mérhetıségéig. Ez irányú tudományos munkát végez és átfogó tanulmányokat jelentet meg oktatáskutatási intézete, a CERI (Centre for Educational Research and Innovation). Ilyen volt például az a tanulmány, amelyet még 2002-ben készítettek az IKTberuházásokról, a K+F ráfordításokról.2 A tudásorientált beruházások sokrétőek és meghatározó szerepük van a „tudásalap” megteremtésében. Az OECD elemzése szerint [Nyitrai, F.(2003)] az 1990-es években a „tudásba” (K+F, szoftverek, felsıoktatás) fektetett beruházások a szervezet legtöbb tagországában és az OECD átlagában is gyorsabban növekedtek, mint az összes állóeszközállomány. A tudásalapú beruházások éves átlagos gyarapodása 1991-1998 között az OECD átlagában a GDP 3,4 százalékát, az összes állóeszköz-növekedés viszont csak 2,2 százalékát emésztette fel. Még nagyobb volt a különbség az Európai Unió országaiban, ahol a tudásorientált beruházások évenként átlagosan 3,1 százalékkal nıttek, míg az összes beruházás átlagosan mindössze 0,4 szá-

1

Nemzetközileg elismert az OECD igen gazdag online könyvtára, a SourceOECD, ami e-könyveket, eperiodikákat és interaktív adatbázisokat tartalmaz. (Ehhez elıfizetéses alapon lehet hozzáférni.) A tagországok kormányzatai számára rendelkezésre áll az OECD belsı elektronikus információrendszere, az OLIS, ami ugyancsak nagyon sok fontos dokumentumot és tájékoztatást tartalmaz, amiknek zöme egyébként szabadon hozzáférhetı. A viszonylag könnyen kezelhetı, elég nagy idısorokat felölelı és aktuális elektronikus adatbázisai a különféle nemzetközi összehasonlításokon alapuló kutatások nélkülözhetetlen forrásai. Emellett szakértıi a legkülönfélébb témákban szisztematikusan győjtenek és publikálnak követendı vagy tanulságos példaként bemutatható esettanulmányokat („best practices”). 2

Science, Technology and Industry: Outlook 2002. OECD. Paris, 2002.

197

zalékkal bıvült. Az adott évtizeden belül a befektetések üteme fokozódott: 1998-ban (a tanulmány által vizsgált utolsó évben) OECD átlagban 4,7 százalék, EU átlagban 3,6 százalék volt. Az USA-ban a tudásalapú beruházások aránya meghaladta az EU átlagot – 1991-1998 között átlagosan évi 3,9 százalék, 1998-ban 6,0 százalék volt. Az EU tagországokon belül igen jelentıs különbségek figyelhetık meg mind a beruházások mértéke, mind azok dinamikája tekintetében. Érdekesen alakultak az értékek az EU két kisebb, különösen gyorsan fejlıdı országában. Írországban 1991-1998 között a tudásorientált beruházás évenként 10,2 százalékkal növekedett, de hasonlóan magas, 10,7 százalék volt az összes állóeszköz növekedés is, s a beruházások nagy része gépek, berendezések gyarapodását szolgálta, s nem új építmények létrehozására fordították a forrásaikat. Finnországban az összes állóeszköz állomány 19911998 átlagában évente 1,4 százalékkal csökkent, a tudásorientált beruházások azonban évente átlagosan 6,8 százalékkal növekedtek. Az is látható, hogy a kiugró ütemet egyik ország sem tudta tartósan fenntartani – 1998-ban a tudásorientált beruházás Írországban 3,1 százalékkal, Finnországban 5,2 százalékkal bıvült „mindössze”. A magyarországi helyzet [Nyitrai, F. (2003)] a vizsgált idıszakban nemigen hasonlított az átlagosra. Az állóeszközállomány növekedése átlagosan 7,6 százalék volt, míg a tudásorientált beruházásoké csak 1,6 százalék. Figyelembe kell venni azonban, hogy Magyarországon a rendszerváltozást követı gazdasági átalakulás az állóeszközállomány nagymértékő megújításával járt. Az sem elhanyagolható, hogy a multinacionális cégek megjelenésével és térnyerésével az adott területeken abszolút csökkentek az ilyen típusú beruházások, mivel ez a funkció az anyavállalaté lett, illetve maradt. A tudásorientált beruházások gyarapodása azonban Magyarországon is gyorsult, de ez belesimult a nemzetközi trendbe – 1998-ban elérte 2,8 százalékot. Az elemzés szerint a vizsgált két évtizedben – 1981-2001 között – az átlagosan K+F-re fordított kiadások aránya a GDP százalékában az OECD tagországokban mindig magasabb volt, mint az EU tagországaiban, ami elsısorban az USA igen magas kutatási rátájának volt a következménye. A viszonylag hosszú idıszak alatt mind az egyes országokat tekintve, mind az ország-csoportok átlagában nagy eltérések fordultak elı. Finnország 1981-ben a GDP 1,17 százalékát, 2000-ben 3,37 százalékát fordította K+F-re. Nem volt ilyen látványos, de jelentıs volt a növekedés Írországban is, az 1981. évi 0,68 százalékról 1999-ben 1,21 százalékra. Németországban az 1990. évi 2,75 százalékos csúcs után az egyesülést követıen lényegesen visszaesett a K+F ráfordítás, de hamarosan ismét növekedésnek indult és 2001-re elérte a

198

GDP 2,52 százalékát. Nagy-Britanniában – meglepı módon – 1981 és 2000 között 2,28 százalékról 1,86 százalékra csökkent az arány. Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban és Törökországban, de Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában is 2000-2001-ben 1 százalék alatti volt a K+F ráfordítás. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy e tekintetben az országok relatív fejlettsége meghatározó szerepet játszik. A K+F-re fordított kiadások forrásait elemezve, az OECD átlagában a vállalkozási finanszírozás a meghatározó. Ez a helyzet az EU-ban is. Az OECD tanulmánya szerint az információs és kommunikációs technológiák egyre nagyobb szerepet játszanak a gazdaságban, amit az információs és kommunikációs technológiai beruházások gyors növekedése alapozott és alapoz meg. Az 1990-es évek végén az IKT a beruházások jelentıs mértékben hozzájárultak a kibocsátás növekedéséhez, különösen az USA-ban, Ausztráliában és Finnországban. Az IKT elterjedése az egész gazdaságban jót tett a gazdasági hatékonyságnak. Számos OECD országban a teljes termelékenység növekedésének nagy része az IKT-t elıállító és felhasználó ágazatokból származott. Az OECD szerint a 2000-ben bekövetkezet ciklikus problémák ellenére (ami miatt a szakirodalomban számos aggály merült fel az IKT, de még az „új”, „tudásalapú” gazdaság létezése, illetve fenntarthatósága tekintetében is) az IKT szektor növekedési kilátásai továbbra is jók. Mindennek hatására is az OECD tagországokban rendszeresen bıvült és bıvül az IKT áruk és szolgáltatások piaca. A telekommunikációs szolgáltatások erıteljes bıvülése következtében nıtt az IKT intenzitása, 2001-ben az árukra és szolgáltatásokra együttesen vonatkoztatva elérte a 8,3 százalékot. A szoftverek még mindig kevesebb, mint 10 százalékát teszik ki a teljes IKT piacnak, de ez a hányad növekszik a leggyorsabban, s 1992 óta évi átlagban majdnem 16 százalékot ér el. Az OECD országokban az egyik leggyorsabban növekvı és fejlıdı terület a szoftver szektor, ahol is jelentısen növekszik mind a hozzáadott érték, mind a foglalkoztatás, mind pedig a K+F beruházás. A vállalkozások a gazdaság minden ágazatában egyre többet invesztálnak szoftverekbe. Közben a technikai innováció, új termékszegmensek létrejötte és új vállalkozások belépése, ezek éles versenye következtében gyorsan változik a szoftverpiacok belsı szerkezete. Az IKT vállalkozások közül a szoftver cégek a leginkább K+F intenzívek. Ezekbe áramlik a kockázati tıke jelentıs része is (az USA-ban az összes kockázati tıke 20 százaléka, Európában 30 százaléka), s egyre aktívabbak a szabadalmaztatásban. Az OECD országokban egyre nagyobb az IKT kormányzati alkalmazásának jelentısége, hiszen az e-kormányzat egy-

199

re szélesebb körő elterjedése ösztönzi az IKT igénybevételét a lakosság és a vállalkozások körében is, de láthatóbbá teheti a meglévı digitális különbségeket. Mindennek ellenére még nagy különbségek vannak abban, ki mennyire tud hozzáférni az IKT-hez, például a számítógéphez vagy az Internethez („digitális szakadékhoz”). Az OECD országok között, de az egyes országokon belül is nagy különbségek vannak az IKT elterjedtségében és felhasználásában. E különbségek újfajta társadalmi megosztottsághoz vezethetnek, illetve felerısíthetik a jövedelmek, iskolázottság, kor, családtípus, lakóhely szerint meglévı különbségeket. Kiemelkedıen nagy eltérések mutatkoznak a családok jövedelmében és iskolázottságában, valamint a háztartásokban található PC és Internet hozzáférés tekintetében. Ezt azonban más tényezık is nagymértékben befolyásolják, különösen az, hogy van-e ilyen hozzáférés a munkahelyen. A jövıt illetıen a számítástechnikai kapacitások növekedésével az egységárak zuhannak és a kommunikációs kapacitás növekszik. Ez a tendencia arra vezet, hogy az IKT mindenütt jelenvalóvá válik. Több eszközbe építenek be számítási és kommunikációs funkciókat, új kommunikációs csatornák jelennek meg. Egyre több ember kommunikál egymással IKT alkalmazások révén. Az új kommunikációs technológiák és csatornák kialakulása és gyors elterjedése megváltoztatja a kommunikációs struktúrákat, s a szélesebb körő kapcsolatrendszer révén lehetıséget ad további gazdasági és társadalmi nyereség elérésére. Az Internet a kommunikáció az együttmőködés és az információmegosztás alapvetı infrastruktúrájává vált. Az információcsere központosított, hierarchikus jellegőbıl egyre inkább decentralizált, horizontális jellegővé válik, s így egyenlıbben oszlik meg. Az OECD országok csaknem mindegyikében átfogó stratégiát és akcióprogramokat dolgoztak ki az információs társadalomra, illetve az információtechnológia fejlesztésére, hasznosítására. Ezek általában a technológiai fejlıdés, a technológia diffúziója, az IKT környezet fejlesztése, valamint globális diffúziója és elosztása kérdéseire terjednek ki. Az OECD szakértıi szerint azonban még jócskán van tere a kormányzati politikák finomításának, konkrétabb célok kitőzésének és megvalósításának. Az OECD 2002-ben vizsgálta az információs és kommunikációs technológiák gazdasági növekedésre gyakorolt hatását is – 13 országban végzett széleskörő felmérés alapján.3 A kutatás

3

Lásd bıvebben az OECD 2003-ban készült felmérését. (ICT and Economic Growth: Evidence from OECD countries, industries and firms.)

200

során egyrészt aktualizálni kívánták a korábbi években végzett vizsgálatokat, másrészt elsı ízben vonták be a vizsgálatba a vállalatok széles körének hivatalos adatszolgáltatását. A vizsgálat szerint az IKT hálózatok az OECD országok legnagyobb részének üzleti életében már elterjedtek, s egyre inkább a termelékenység, az üzleti teljesítmény javítása érdekében mőködtetik azokat. Továbbra is gyors a technikai haladás az IKT áruk és szolgáltatások körében, ami az árak csökkenéséhez és számos új alkalmazáshoz vezet. Például nı a „business-tocustomer” (B2C) jellegő e-kereskedelem szerepe és jelentısége, gyorsan terjed a széles sávú átvitel, tovább élénkül a távközlési szektor. Ezek némelyike – például az e-kereskedelem – még csak kezdeti stádiumban van, így különösen nagy a növekedési potenciálja. Az IKT kedvezı gazdasági hatása leginkább azokban az országokban mutatkozik hatványozottan, ahol nagy az IKT elterjedtsége, bár a berendezések és hálózatok megléte mellett szükség van a megfelelı szabályozási környezetre, a szükséges hozzáértésre, a szervezetek kellı megváltoztatásának képességére, valamint az IKT alkalmazásokban megnyilvánuló innovációra. Egyes OECD országokban nagy szerepet játszik az IKT elıállítás, bár a legtöbb országra ez még nem jellemzı. Az IKT elıállító iparágakban gyors a technikai fejlıdés és növekvı a kereslet. Finnországban, Írországban és Koreában csaknem 1 százalékpontnyi aggregált munkatermelékenység-növekedés származott az IKT elıállításból, de jelentıs volt az IKT ezirányú hozzájárulása az USA-ban, Japánban és Svédországban is. A 13 országban lefolytatott vizsgálat azt mutatta, hogy az IKT alkalmazása az egész értékláncban hozzájárul a vállalati teljesítmény javulásához, segítheti a vállalkozókat, hogy piacot nyerjenek a kevésbé produktív cégek rovására, kiterjesszék, szélesítsék termékskálájukat, egységesítsék szolgáltatásaikat. Emellett az IKT hozzájárulhat a raktárkészletek csökkentéséhez (annullálásához) és a tevékenység integrálásához az egész értékláncban. A vizsgálatok azonban azt is megmutatták, hogy az IKT csak egy része a teljesítményjavulását elısegítı változásoknak, egyidejőleg kiegészítı befektetésekre, a jártasságok megszerzésére, ezt szolgáló képzésre, szervezeti változásokra, új stratégiák és új üzleti folyamatok kialakítására is szükség van. Az IKT vállalati szintő és makroszintő pozitív hatásai az USA-ban a legnagyobbak, ahol leginkább kihasználják a hálózati hatást. Az IKT azonban nem általános csodaszer, hanem csak technológia, amivel megfelelı környezetben növelhetı a gazdasági teljesítmény, ha például a szükséges szervezeti változásokat is megvalósítják. Például Nagy-Britanniában azoknak a vállalatoknak, amelyek már korábban, 1995 elıtt is alkalmaztak IKT-t, több mint 50 százaléka 2000-ben elektronikus hálózatokon keresztül végezte beszerzéseit. Azok közül a vállalatok

201

közül, amelyek csak 2000-ben vezették be IKT-t, kevesebb, mint 20 százalék vásárolt ilyen módon. A vizsgálat több más olyan tényezıre is fényt derített, amelyek befolyásolják a vállalkozások beruházásait és az IKT diffúzióját. Ilyenek a közvetlen költségek, például egy ekereskedelmi rendszer felszerelésének a költsége; a megvalósítás akadályainak leküzdéséhez szükséges erıfeszítések; a kockázat és bizonytalanság; a konkrét üzletág mennyire „IKTbarát”; illetve mennyire éles a verseny. Erıs verseny esetén inkább az IKT beruházást – mint a teljesítményjavítás és túlélés egyik eszközét – választják a cégek,, hiszen a verseny az IKT költségét is lefelé nyomja, ezzel segítve elterjedését. A felmérés eredményeként számos gazdaságpolitikai javaslat is megfogalmazódott. Nevezetesen:


Erısíteni kell a versenyt az IKT áruk és szolgáltatások piacán. A rendszeres technikai változások, fejlesztések sok piacon teremtenek új versenyfeltételeket, amelyekre oda kell figyelni, kezelni kell ezeket.




Javítani szükséges a gazdasági környezetet, azaz a cégek jussanak hozzá a finanszírozási forrásokhoz; a dolgozók megszerezhessék azt a tudást, amire a gyorsan változó globális környezetben szükségük van; a környezet segítse elı a jó vezetési gyakorlatot stb. Változtatni kell a termék- és munkaerıpiacok merev szabályozásán, elı kell segíteni a cégalapítást.




Erısíteni kell a bizalmat és a biztonságot. (A biztonsággal, az adatvédelemmel és az illetékességgel kapcsolatos aggályok továbbra is gátolják az IKT bevezetését és alkalmazását, tehát ezzel a kérdéskörrel továbbra is foglalkozni szükséges.)




Le kell építeni azokat az akadályokat, amelyek a szolgáltatási területeken gátolják az IKT elterjedését. Az ágazat-specifikus szabályozás ugyanis korlátozza az új IKT alkalmazások kifejlesztését, elterjesztését.




Az IKT elınyeinek érvényesítéséhez ki kell használni és ösztönözni szükséges a vállalatok belsı innovációs képességét.

Az OECD tanulmány végkövetkeztetése, hogy az innováció erısítése érdekében nagyobb prioritást kell adni az alapkutatásnak, javítani kell az állami K+F finanszírozás hatékonyságát, s elı kell segíteni a tudomány és az ipar közötti tudásáramlást. Az OECD Miniszteri Tanácsa 2004 januárjában a Tudomány- és Technológiapolitikai Bizottság ülésén4 áttekintette a tudomány, a technológia és az innováció elıtt álló a huszonegyedik

4

A hivatalos állásfoglalást megelızıen magas szintő szakértıi fórumon vitatták meg a tudomány- és innovációpolitika fı kérdéseit, amin kutatóintézetek és az üzleti élet prominens képviselıi vettek részt.

202

század eleji fı feladatokat. A figyelmet a tudomány- és innováció-politika három fontos kérdésére összpontosították:


szorosabb kapcsolat teremtése a tudományos és innovációs rendszerek között, beleértve a szellemi tulajdonjogok változó szerepét a tudás létrehozásának és diffúziójának ösztönzésében;




az emberi erıforrások tartós fejlıdése a tudomány és technológia területén;




a nemzetközi együttmőködést igénylı, globális jelentıségő ügyek.

A Tudomány- és Technológiapolitikai Bizottság megállapította, hogy az innovációs folyamat változásai, a magán- és az állami szektor hozzájárulásának arányeltolódásai még fontosabbá teszik a kapcsolatokat az ipar és a tudomány között. Fontos az innovációs és a tudományos rendszerek jó illeszkedése, hogy ki lehessen aknázni a magán- és a közszférában folyó kutatás eredményeit mind gazdasági, mind társadalmi téren, biztosítani a tudományos rendszer vitalitását és minıségét, javítani a tudomány, a technológia és az innováció egyre növekvı szerepének társadalmi elfogadottságát. Megállapította, hogy a szabadalmi eljárások egyre komplexebb szerepet játszanak az innováció ösztönzésében, a tudományos és technikai tudás elterjesztésében, a piacra lépés elısegítésében és új cégek létrehozásában. Nagyon fontos, hogy a tudományos és mőszaki felsıfokú oktatásban növekedjen a résztvevık száma, megmaradjon, sıt emelkedjen a minıségi színvonal. További erıfeszítésekre van szükség a mobilitás elısegítésére és a kutatói pálya vonzerejének javítására mind a magán, mind a közszférában. A tanácskozás megállapította: koordinált erıfeszítésekre van szükség mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, hogy a közpénzekbıl finanszírozott kutatások adatai, eredményei széles kör számára hozzáférhetık legyenek. Ezért deklarációt5 fogadtak el, amelyben megbízzák az OECD-t, hogy dolgozzon ki irányelveket a közfinanszírozású kutatási adatokhoz való hozzáférés elısegítésére. Megállapították azt is, hogy nagyobb mértékő nemzetközi együttmőködésre van szükség az olyan globális kihívásokkal foglalkozó kutatásokban, mint a gazdasági növekedés, a jobb egészség, a fenntartható fejlıdés, a nagyobb biztonság, a nagy tudományos projektek tekintetében. A miniszterek külön deklarációt6 fogadtak el és tettek közzé a fenntartható fejlıdés érdekében végzett nemzetközi tudományos és technikai együttmőködés erı-

5

Annex 1 to Final Communique, Meeting of the OECD Committee for Scientific and Technological Policy at Ministerial Level. 29-30 January 2004. 6

Annex 2 to Final Communique, Meeting of the OECD Committee for Scientific and Technological Policy at Ministerial Level. 29-30 January 2004.

203

sítésérıl. Jóváhagyták, hogy hozzáfognak a biológiai kutatási központok globális hálózatának létrehozásához, támogatták a nagy energiájú fizika és a neuro-informatika területén folytatandó tudományos együttmőködést. Úgy ítélték meg, hogy a tudományt és az innovációt illetıen egyre fontosabb ezek összekapcsolása (interface). Ezt indokolja az alap- és a probléma-orientált kutatás közötti különbség elmosódása, illetve a közfinanszírozású kutatás iránti igény, üzleti érzékenység megerısödése is. A kapcsolat erısödése megkönnyíti a kutatási eredmények ipari felhasználását és elısegíti, hogy a kutatás az ismert gazdasági, társadalmi problémák megoldására fókuszáljon. A tudomány és az innováció kapcsolata sokféle formában nyilvánulhat meg – a szerzıdésen alapuló közös kutatástól és munkatársak cseréjétıl a technológiai licenceken át egészen a spin-off cégek alapításáig. A tanácskozás megelégedéssel fogadta a tudomány és az innováció kapcsolatairól az OECD által nemrégiben készített nemzetközi összehasonlító tanulmányok7 következtetéseit. Hangsúlyozták, mennyire fontos, hogy megfelelı és kellıen transzparens mechanizmusok érvényesüljenek a közcélú kutatóintézetek irányításában és finanszírozásában. (A kutatóintézetek irányításáról és finanszírozásáról szóló OECD kutatás keretében Magyarországról esettanulmány készült.8) Hangsúlyozták, hogy egyre nagyobb szükség van a köz- és a magánszféra együttmőködésére (PPP) az innovációban, valamint a kutatószemélyzet fokozott mobilitásában. Olyan üzleti környezet megteremtése kívánatos, amelyben mind a már jól bevezetett, mind az induló cégek igénylik az új tudományos eredményeket és a technológiai fejlesztést. Egyetértés volt abban, hogy a közpénzbıl finanszírozott K+F tekintetében az alapvetı, hosszú távú kutatás kapjon továbbra is elsıbbséget. Ez segíti az egyetemeket és az egyéb állami kutatóhelyeket, hogy továbbra is kutassák a tudomány határait, megmaradjanak az objektív tudományos eredmények megbízható forrásainak talaján, s teljesítsék lényegi feladatukat, a jövı kutatóinak és magasan képzett szakembereinek a továbbképzését. Az üzleti alapú K+F-et ösztönzı állami támogatásnak abba az irányba kell hatnia, hogy a cégek között nagyobb mérvő feladatkihelyezés (outsourcing) valósuljon meg, a modern pénzügyi piacok által kínált finanszírozási lehetıségeket jobban kihasználják, a non-profit szervezeteket nagyobb mértékben vonják be a feladatok végrehajtásába.

7

Governance of Public Research: Benchmarking Industry-Science Relationships and Turning Science into Business. 8 Governance of Public Research: Towards Better Practices, Steering and Funding of Research Institutions. Country Report Hungary. OECD. Paris, 2003.

204

Megállapították, hogy a kutatások minıségét biztosítandó, gondoskodni kell az állami kutatóintézetek stabilitásáról és autonómiájáról, ezért szükséges lehet áttekinteni a pályázati alapon nyújtott projektfinanszírozás és az intézményeknek biztosított blokkszerő finanszírozás arányait. Emellett etikai útmutató kidolgozását látják szükségesnek az ipari együttmőködésben is részt vevı kutatók esetleges érdekütközéseinek megelızésére, illetve megoldására. Az ipari és a tudományos kapcsolatok következtében létrejött új típusú programok miatt a kutatóintézetek teljesítményének értékelésére szolgáló módszereket is át kell tekinteni. A szellemi tulajdon védelme tekintetében a szabadalmaztatás üteme jelentısen felgyorsult. Az Európában, Japánban és az USA-ban évente beadott szabadalmi kérelmek száma 1992 és 2002 között 600 ezerrıl 850 ezerre nıtt. Nem teljesen egyértelmő, hogy a szabadalmaztatás ösztönzi-e az innovációt és annak diffúzióját, ezért a miniszterek üdvözölték az OECD e tárgyban készített tanulmányát9, s a munka folytatására hívták fel a szervezetet. Mivel elıfordult, hogy az innovációk szabadalmaztatása akadályozta vagy késleltette a kutatást, illetve az eredmények publikálását, felhívták a kormányzatok figyelmét, hogy megfelelı, piackonform eljárásokat vezessenek be. Azt hangsúlyozták, hogy a kutatóknak továbbra is hozzá kell férniük az alapvetı innovációkhoz, például úgy, hogy kutatási célra felmentést kapnak a szabadalom felhasználásának korlátozása alól. Javasolták a jó módszerek széleskörő elterjesztését, a nagyobb országok szabadalmi hivatalai közötti fokozott együttmőködést egy koherensebb globális szabadalmi rendszer kialakítása végett. Határozott lépéseket tartanak szükségesnek a magasan képzett és mobil tudományos munkaerı létszámának növelésére. Aggályos ugyanis, hogy az utóbbi idıben csökkent a természettudományos és a mérnöki diplomát szerzık száma, hogy mind nehezebb megnyerni a fiatalok érdeklıdését, alulreprezentáltak a nık, különösen a doktori képzésben, s az állami kutatóhelyeken gyorsan növekszik a kutatók átlagos életkora. Foglalkozni kell a kutatói életpálya választásának a szabályozás okozta akadályaival, az ellentétesen ható piaci ösztönzıkkel, valamint a felsıoktatási és a kutatási rendszerek globalizációjával. Hangsúlyozták: a felsıoktatási intézményeknek kellı szabadsággal és ösztönzöttséggel kell rendelkezniük, hogy a képzés tartalmát a változó tudásszükségletekhez igazítsák, beleértve az interdiszciplináris tudást, valamint a vezetési és vállalkozási képességeket, illetve – a célokat elérendı – partneri kapcsolatot alakítsanak ki az iparral. Mivel a nemzetközi együttmőködés erısítése a tudomány és

9

Patents and Innovation: Trends and Policy Challenges. OECD. Paris, 2004.

205

technológia területén nélkülözhetetlen a globalizáció körülményei között, illetve a nagy kutatási programok megvalósításához – a miniszterek folytatandónak minısítették az OECD e téren végzet tevékenységét. A nemzetközi együttmőködés tekintetében kiemelték a kutatási adatokhoz való hozzáférés fontosságát, valamint a fenntartható fejlıdés támogatását. A Tudomány- és Technológiapolitikai Bizottság (CSTP) javaslatokat fogalmazott meg az OECD további tevékenységére, s a következı témák vizsgálatát tőzték ki célul:


A közcélú kutató szervezetek teljesítményértékelési módszereinek, a gazdasági és társadalmi hatások megítélésére vonatkozó jó példák (best practice) megtalálása és terjesztése.




A tudományos rendszerek és az ipar közötti kapcsolat további elemzése, a változó finanszírozási mechanizmusok hatása a kutatóintézetek vezetésére és teljesítményére, a PPP szerepe.




A szellemi tulajdon védelmére szolgáló rendszerek fejlesztése, különös tekintettel a szabadalmaztatott technológia diffúziójára a kis- és középvállalkozások körében, a kutatási célú felhasználás könnyítésére, a szoftverekre és a biotechnológiára.




A magasan képzett és mobil munkaerı érdekében a végzıs diplomások (PhD-t is beleértve) munkaerıpiaci kínálati és keresleti tendenciáinak felmérése, sikeres pályaorientációs politikák bemutatása, a mobilitási tendenciák elemzése, erre vonatkozóan új statisztikai módszerek keresése stb.




Fokozott aktivitás a biotechnológia területén, különösen a biológiai kutatóközpontok globális hálózatának létrehozása, valamint a fokozottan bio-alapú gazdaság tudományos-kutatói megalapozása tekintetében.




További elemzések és eszmecsere a nemzetközi együttmőködést igénylı kutatási és technológiai területeken, különösen a fenntartható fejlıdést illetıen.

Az OECD Miniszteri Tanácsa által adott, a fentiekben természetesen csak vázlatosan áttekintett értékelés, illetve a jövıbeli feladatok általuk történı kijelölése alapvetıen helyes és azzal azonosulni lehet. Egy vonatkozásban azonban mindenképpen hiányosnak értékelendı: lényegében nem foglalkoznak azokkal a korlátokkal, gátakkal, amelyek a tıke, különösen a globalizált tıke érdekérvényesítı szerepébıl, törekvéseibıl fakadnak és adódnak.

206

2. ENSZ intézmények a tudásalapú gazdaságért

Az ENSZ fejlesztésfinanszírozással foglalkozó szakosított pénzügyi intézménye, a Világbank – kutatással foglalkozó szakértıinek szakmai tudására és a szervezet széleskörő nemzetközi fejlesztésfinanszírozási tapasztalataira alapozva – az 1990-es évek vége óta hangsúlyosan foglalkozik a tudásalapú gazdaság kérdéseivel, elsısorban a fejlıdı és az átmeneti gazdaságú országok aspektusából. A bank már 1998-ban a tudásalapú gazdaságot választotta átfogó éves tanulmánya (World Development Report) központi témájául, illetve közben kialakított egy tudásalapú gazdaságmodellt. A Világbank definíciója szerint a tudásgazdaság lényege, hogy a társadalmak jussanak el szociális, politikai és gazdasági potenciáljuk kihasználásának a maximumáig. A Világbank kulcsszerepet játszott az információs társadalom, a tudásgazdaság és a tudásalapú társadalom koncepciójának megfogalmazásában. A Világbank említett 1998/1999. évi jelentésében középpontba helyezte a tudást, amely a fejlıdés és fejlesztés egyik mozgatórugója, s amelyet a termelési tényezık egyik elemeként határoz meg. A Világbank a tudásalapú gazdaság és társadalom feltételeinek megteremtésében és hatékony mőködtetésében mint tudásbank („knowledge bank”) már hosszabb ideje vesz részt. A tudásgazdaság és az információs társadalom terén azonban az általános politikai mandátumon és stratégiai kereteken túlmenıen speciális küldetéssel is rendelkezik, hiszen 2002 óta már nemcsak háttérmunkával, hanem minden évben meghatározott témában megrendezésre kerülı konferenciával támogatja az immár az Európai Unió tagjává vált nyolc közép- és keleteurópai országot, valamint a régiót, illetve Közép-Ázsia országait. A világbanki komplex modell bemutatásakor a szakpolitikák szerepének, a stratégiai-elvi kereteknek és a tudásgazdaság pilléreinek a bemutatása mentén haladunk. Amennyiben a Világbank modelljébıl következı komplex képlet elfogadtatható a kormányzati és gazdasági szereplıkkel, valamint a társadalommal, azaz az összetevıket illetıen egyetértés alakul ki, akkor a gazdasági, a beruházási környezet és a szabályozó rendszer megfelelı finomításaival a magasabb szellemi hozzáadott érték felé mozdul el a gazdaság. Emellett szükség van olyan tudatos felismerésekre, lépések megtételére, amelyek az adott gazdaság versenyelınyeit pontosan felmérik és a piaci rések feltárásával nemzeti specifikumokat jelölnek ki, illetve a verseny és ösztönzık révén ezeket hozzák helyzetbe. A gazdasági eszközökön túl, mint láthatat-

207

lan tényezıknek meghatározó szerep jut a társadalmi bizalomnak, konszenzusnak, a transzparens szabályozásnak, valamint a történelmi és kulturális háttérnek.10 A Világbank szerint a tudásalapú gazdaság kialakításának feltételei a következı fıbb összetevıkre épülnek (a világbanki terminológia az összetevık összességét „a négy pillérként” definiálja), amelyek egyben meghatározzák a stratégiai koncepció alapjait: (1) oktatás, képzés, egész életen át tartó tanulás – ezek segítségével új ismeretek hozhatók létre, a tudás terjeszthetı és használható, illetve megosztható; (2) hatékony innovációs rendszerek (kutatóközpontok, egyetemek, magáncégek, egyéb közösségi csoportok, állam hálózata); (3) az információs társadalom kialakulását és mőködését támogató infrastruktúra (a rádiótól az internetig), amely elısegíti a hatékony kommunikációt és információáramlást; valamint (4) stabil üzleti környezet, amely ösztönzi a vállalkozásokat, lehetıvé teszi a tudás szabad áramlását, az információs és kommunikációs rendszerekbe való befektetést.

10

Mint az elızıekben láttuk, a szakpolitikák szerepét a Lisszaboni Program hasonlóan ítélte meg. Ahhoz, hogy Európában növekedjen az életszínvonal, a gazdasági növekedést, a keresletet és a foglalkoztatást lehetı legnagyobb mértékben támogató reformpolitikák széles körének a segítségével fel kell gyorsítani a foglalkoztatás és a termelékenység növekedését. Önmagában egyetlen akció sem vezet bıvülı növekedéshez és több munkahelyhez. Ehelyett kezdeményezések és strukturális változások összefüggı sorozatára van szükség, amelyek az Európai Unión belüli összehangolt fellépésen keresztül felszabadítják a kétségtelenül meglévı képességeket. Ehhez öt szakpolitikai területen kell sürgısen cselekedni:


a tudásalapú társadalom: Európa vonzóbbá tétele a kutatók és tudósok számára, a K+F elsıdleges feladattá tétele, az információs és kommunikációs technológiák (IKT) használatának ösztönzése;




a belsı piac: az áruk, a tıke és a szolgáltatások szabad mozgását biztosító belsı piac megvalósítása, sürgetı feladat;




a gazdasági környezet: az adminisztratív terhek összességének csökkentése, a jogalkotás minıségének fokozása, új vállalkozások alapításának megkönnyítése, a vállalkozásokat jobban támogató környezet kialakítása;




a munkaerıpiac: az Európai Speciális Munkacsoport (Employment Taskforce) ajánlásainak gyors teljesítése, az egész életen át tartó tanulás és az aktív öregedés stratégáinak a kidolgozása, a növekedést és foglalkoztatást támogató partnerségek magerısítése;




a környezeti fenntarthatóság: környezetvédı innovációk terjesztése és vezetı szerep kiépítése a környezetvédelmi iparban, olyan szakpolitikák folytatása, amelyek a termelékenység hosszú távú és fenntartható javulásához vezetnek anélkül, hogy a környezethatékonyságot rontanák.

208

A szakirodalom az aktív kormányzati szerepvállalást (amely igazán akkor sikeres, ha az egész társadalmat és kultúrát átfogó viselkedésmóddal és részvétellel párosul a gazdasági, az üzleti folyamatokban) a négy pillért összefogó, szintetizáló elemként, néhány helyen az ötödik pillérként említi. A tudásgazdaság ugyanis egy olyan mátrixrendszerben írható le, amelynek fı pillérei a kiegyensúlyozott makrogazdasági környezet, az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az innováció, valamint a tudást elosztó infrastruktúra, mindenekelıtt az információs társadalom megfelelı fejlettsége. Mindezek létrehozásában, kiépülésük optimalizálásában meghatározó szerephez jut a kormányzati stratégiai tervezés és végrehajtás. A tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítése tehát nem oldható meg klasszikus ágazati megközelítésben, az optimális haladási irány és sebesség eléréséhez szükség van a szektorok egymást is erısítı, fejlesztését támogató horizontális harmonizálására. Emellett a világbanki modell lényegéhez tartozik a tanult és képzett társadalom megléte és folyamatos „fejlesztése”. A formális, non-formális (például vállalati képzés) és az informális (az életben szerzett tapasztalatok) keretek között folytatott tanulást meghatározó legfontosabb kritériumok a tanuló és az oktatási intézmény, a gazdaság és a munkaerıpiac (a szociális és kulturális aspektusokkal kibıvítve), az oktatáspolitika és egy szélesebb értelemben vett tudásgazdaság szemszögébıl összegezhetık. Egy adott gazdaságnak a tudásalapú globális gazdaságba történı integráltságát a Világbank szerint a következı mutatókkal lehet (célszerő) mérni: a GDP növekedési üteme; a humán tıke fejlıdési index (UNDP statisztika alapján); a bruttó hazai befektetés aránya a GDP-ben; tarifa- és nem tarifa-jellegő akadályok; a jogállamiság foka; a korrupció foka; a közvetlen külföldi befektetések aránya a GDP százalékában; a K+F kiadások a GNP arányában; a hightech termékek arányát az exportban; részvétel a középfokú oktatásban; részvétel a felsıoktatásban; az 1.000 fıre jutó telefonok száma; az 1.000 fıre jutó komputerek száma; az 10.000 fıre jutó internetek száma. A tudásgazdaság humánerıforrás-fejlesztéssel összefüggı mutatói (World Bank Institute módszertana szerint): a munkanélküliségi ráta; az oktatási kiadások a GDP arányában; a tanuló/tanár arány a közoktatásban; a felvételi arány a középiskolában, a felsıoktatásban; a felnıttek írni-olvasni tudása; a vezetıképzés hozzáférhetısége; az 1.000 fıre jutó számítógépes ellátás; az 1.000 fıre jutó telefonok száma stb. A Világbank hangsúlyozza: nyitott, megújulni képes oktatásra, képzésre, egész életen át tartó tanulásra van szükség ahhoz, hogy rendszeresen új ismeretek szülessenek, a tudás terjeszthe-

209

tı és hasznosítható legyen. Az egész életen át tartó tanulás Világbank szerint célszerő finanszírozását az 1. sz. táblázat mutatja be. 1. sz. táblázat Az egész életen át tartó tanulás finanszírozása* Végsı költségviselı

Hallgató

Munkáltató

Finanszírozó Forrásgyőjtés Finanszírozási meFinanszírozási eszköz chanizmus Hallgató megtakarítási számla fix magánkölcsön privát kombinált jövedelemtıl függı magánkölcsön Privát változó humántıke-szerzıdés fix állami kombinált jövedelemtıl függı intézményi kölcsön változó intézményi humántıkeszerzıdés privát fix privát piacon felvett állami hitel kombinált Állami változó állami fix állami hitel kombinált jövedelemtıl függı állami hitel változó adó közösségi változó egyéni fejlesztési számla Privát változó munka melletti képzés Állami állami változó képzési adó közvetlen finanszírozás segély kölcsön kamattámogatása adóhitel

Állam (adófizetık) * Örlıs, L. (2006)

Az innovációs rendszerek, azaz a kutatási központok, egyetemek, szellemi mőhelyek, magánvállalkozások és helyi szervezıdések komplex hálózata szükséges az egyre növekvı tudásanyag elsajátításához és ahhoz, hogy a tudáshalmaz a helyi szükségletekhez is alkalmazkodjon. (Az innováció itt az alábbi értelemben szerepel: az a képesség, amely lehetıvé teszi a tudás rendszerszerő generálását, elsajátítását, megosztását, megszerzését, terjesztését és alkalmazását új területeken probléma-megoldásra, valamint az egyének és a társadalom szükségleteinek kielégítésére.) Az innováció definíciószerően feltételezi az innovációs rendszerek szereplıinek (egyetemek, állami és üzleti kutató intézmények, technológiai fejlesztéssel foglalkozó intézmények, általában az állami és az üzleti szektor stb.) koherens és koordinált keretek közötti mőködését. A jól mőködı innovációs rendszerek összekötik a kutatást és az üzleti,

210

piaci szférát, amelynek egyik fı mozgatórugója az innováció jelentıs hatása a termelékenységre, a gazdasági növekedésre vállalati, iparági és nemzetgazdasági szinten egyaránt. Az innováció szintjét jelzı mutatók: felsıoktatást végzettek aránya; az egész életen át tartó tanulásban résztvevık aránya, illetve finaszírozása; a med/high-tech-gyártásban foglalkoztatottak aránya; a high-tech szolgáltatásban foglalkoztatottak; az állami, üzleti K+F/GDP ; az új természettudományi és mőszaki diplomások aránya; a szabadalmak aránya, a kkv-innováció volumene; az innovációs kiadások; a high-tech kockázati tıke/GDP; új források (lásd 2. sz. táblázat), új piaci termékek; háztartási internet-hozzáférés; információs és kommunikációs technológiai (IKT) kiadások/GDP; FDI (külföldi közvetlen tıkebefektetés)/GDP. 2. sz. táblázat A vállalati növekedés finanszírozása* Növekedési álla- Tipikus befektetéFinanszírozási forrás Jellemzık pot si méret 10.000-500.000 Más tapasztalt vállalkozó, Tapasztalt vállalkozó jelentıs Indulás USD család, barátok üzleti kapcsolatai képezhetik a legjobb forrásszerzési lehetıségeket 500.000-5 millió Kockázati tıke-alapok Külsı tanácsadás és üzleti kapKorai szakasz USD csolatok fontossága egyre nı a forrásszerzés területén Növekedési sza- 5 millió USD Kockázati tıke-alapok, Nemzetközi üzleti kapcsolat kasz felett más privát tıke-alapok, kulcsfontosságú bankok Kiszállási szaStratégiai partnerek, tızs- Sikeres kiszállás nélkül nincs új kasz dei vételi ajánlat befektetés ** Örlıs, L. (2006)

Az információ hatékony közléséhez, elterjesztéséhez és feldolgozásához dinamikusan fejlıdı információs infrastruktúrára van szükség. Az információs társadalom alapjául szolgáló infrastruktúra (a rádiótól az internetig), a hálózatokkal teli gazdaság (networked economy) elısegíti a hatékony kommunikációt és információáramlást, ezáltal a gazdasági növekedést, a tudásalapú tevékenységek társadalmi kohézióját. Az új technológiák elterjedése és az egész társadalmat, gazdaságot átható alkalmazása új szabályozási környezetet, azaz megfelelı gazdasági ösztönzıket és intézményrendszert igényel. Alapvetıen fontos az olyan szabályozási és gazdasági környezet, amely lehetıvé teszi a tudás szabad áramlását, támogatja a befektetéseket az IKT-be és ösztönzi a vállalkozó szellemet – mindezzel ugyanis elısegíti a stabil üzleti környezet kialakítását. A Világbank ajánlásai szerint az államnak erıfeszítéseket kell tennie a verseny, a pénzügyi rendszerek, a piaci rugal-

211

masság, a szociális rendszerek, a kkv-k, valamint az elıbbieket támogató kormányzati kapacitások erısítésére, a korrupció elkerülésére. Az innovatív cégeket – megfelelı mechanizmusokat kialakítva – kell hatékonyan ösztönözni, a piaci változásokra reagáló módon mőködtetni. A tudásalapú gazdaság sajátosságainak, feltételeinek elemzésében különösen aktív a Világbanknak az európai és közép-ázsiai régióval (ECA) foglalkozó területi egysége, amely kiemelten vizsgálta az EU csatlakozásra készülı, viszonylag fejlettebb országok, köztük Magyarország helyzetét is.11 Az elemzéshez a szakértık felhasználták a Világbank Fejlesztési Intézete által kidolgozott – az OECD-hez hasonló – mutatórendszert, valamint az egészen más történelmi és gazdasági hátterő, de a tudásalapú gazdaság kialakítása szempontjából sajátosan fontos más országokban (például Dél-Koreában, Brazíliában, Indiában, Kínában) szerzett tapasztalataikat is. E kutatási folyamat során alakították ki a Világbank szakértıi a korábban már említett megközelítést a tudásalapú gazdaság négy fı – oktatás-képzés, innováció, infrastruktúra, stabil üzleti környezet – aspektusára (pillérére) vonatkozóan. A vizsgált fı témák: megfelelı és ösztönzı makrogazdasági és szabályozási környezet; ezen belül a makrogazdasági stabilitás és a szabályozási környezet megfelelısége; nyitottság a kereskedelem és a közvetlen külföldi tıkebefektetések vonatkozásában; hitel- és pénzügypolitika; a szellemi tulajdon védelme; versenypolitika; a kockázatvállalás költségeinek csökkentése; az emberi erıforrások, az információs infrastruktúra fejlesztése; az innovációs rendszerek elterjesztése. A kutatással összefüggésben a bank kialakította saját stratégiáját arra, mivel tudná az EU-hoz csatlakozó országokat segíteni a tudásalapú gazdaság megteremtésében. Elsı lépésként nemzetközi konferenciák – Tudásgazdasági Fórum (KEF) – sorozatának szervezését ajánlotta fel az OECD és a résztvevı országok tapasztalatainak megosztására. Második lépésként szakértıi segítséget ajánlott a tudásalapú gazdaságra vonatkozó nemzeti stratégiák kialakításában. A harmadik lépésben kölcsönnel, technikai segítségnyújtással, távoktatással stb. tudja támogatni azokat az országokat, amelyek ezt igénylik, s nem áll rendelkezésükre más támogatási forrás, illetve még nem „graduáltak.”12

11

A Strategy to Develop a Knowledge Economy in EU Accession Countries, The World Bank, Region ECA May 2001. 12

A „graduáció” a kölcsönfelvevıi státusz megszőnését jelenti a Világbanknál. Magyarország ténylegesen már 1999 óta nem vesz fel kölcsönt a Világbanktól, a 2002-2005 közötti idıszakra vonatkozó országstratégia a graduálás elıkészítésére összpontosított.

212

Az ENSZ speciális intézményei is szerepet vállalnak a „tudásalapúság” elemzésében, elıre vitelében, így például az UNDP (ENSZ Fejlesztési Programja) – amelynek fı feladata az ENSZ fejlesztési tevékenységének összehangolása – az Info 21 program keretében foglalkozik a tudásalapú gazdaság témakörével. Az UNDP törekvése: hosszú távú célokat („vision”) kialakítani és szakmapolitikai tanácsokat adni a fejlesztést elısegítı információk és tudás megragadásához. Támogatja az információk eléréséhez szükséges infrastruktúra kialakítását. Segíti a szükséges humán és társadalmi kapacitások, intézmények kiépítését, beleértve az oktatást és a képzést. Támogatja a helyi közösségeket, a hátrányos helyzető csoportokat, a részvételen alapuló megközelítések, a helyes irányítás, a bevált módszerek, a szakmai kapcsolatrendszerek, PPP programok elterjedését. A konkrét programmal az UNDP Fejlesztéspolitikai Irodája (BDP) foglalkozik. Ennek keretében például kísérleti elektronikus kommunikációs projekteket indít, hogy demonstrálja az információs és kommunikációs technológiák megvalósíthatóságát, fenntarthatóságát és pozitív hatását a fenntartható emberi fejlıdésre. Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (UNECE) szakértıi 15 ország-tanulmányt és egy összefoglaló jelentést készítettek a tudásalapú gazdaságra való európai felkészültségrıl, fıleg az IKT szempontjából. Emellett részben az átláthatóság és a tudásmegosztás miatt kezdeményezték a Világbank kutatási és projekthez kapcsolódó dokumentumai jelentıs részének szervezett online hozzáférhetıvé tételét, valamint az évezredfordulóra készülve egy internetes portál létrehozását is (Development Gateway), ami idıközben önálló vállalkozássá vált. A Fejlesztési Támogatási Alapítvány (DGF) független non-profit szervezet, a Világbank kezdeményezésére jött létre, s célja, hogy olyan partneri kapcsolatok és információrendszerek kiépítésével javítson a fejlıdı országokban élık helyzetén, amelyek révén a fejlesztéshez szükséges tudáshoz hozzájuthatnak. Fı tevékenységi területe: a tudásmegosztás (-diffúzió) elısegítése, a fejlesztés hatékonyságának növelése, az állami szektor átláthatóságának javítása, helyi kapacitások építése, a hozzáértés megszerzésének elısegítése. Az alapítvány együttmőködik kormányzatokkal és magán fejlesztési szervezetekkel egyaránt. Az innováció támogatására propagálják az InfoDev online rendszert, a tapasztalatcserére az online DevForum-ot stb.13

13

Lásd: Világbank Knowledge Bank site, www.worldbank.org

213

3. Az EU-intézmények és a tudásalapú gazdaság

Az Európai Bizottságnak két fıigazgatósága, a Kutatási, valamint az Információs Társadalom és Média Fıigazgatóság is „fıfoglalkozásban” a tudásalapú gazdasággal foglalkozik. A Kutatási Fıigazgatóság feladata az EU kutatásra és mőszaki fejlesztésre vonatkozó politikáját kialakítani, valamint az európai szintő kutatási tevékenységeket összehangolni a tagországok kutatásaival. Emellett feladata az EU más politikáinak támogatása (például környezetvédelmi, egészségügy-, energia-, regionális fejlesztés) az EU illetékes fıigazgatóságaival együttmőködve, valamint elısegíteni, hogy a tudománynak a modern társadalomban játszott szerepét széles körben felismerjék. Az Információs Társadalom és Média Fıigazgatóság az EU egyik legnagyobb fıigazgatósága. Feladata a fı kutatási, politikai és ösztönzı kezdeményezéseket összehangolni a lisszaboni célok elérése érdekében, ösztönözni a jövıbeli innováció és a versenyképesség szempontjából kulcsfontosságú, az információs társadalomhoz kapcsolódó kutatásokat, amelyek tematikus prioritást kaptak, illetve élveznek. Ez a fıigazgatóság kezeli a kutatási keretprogramokat, s feladatkörébe tartozik az eEurope program is, közremőködik továbbá az elektronikus kommunikációs szektorra vonatkozó szabályozórendszer fejlesztésében. Az Európai Tanács 2000. március 23-24-én Lisszabonban tartott rendkívüli csúcstalálkozóján megfogalmazott stratégiai célkitőzésrendszerének, az úgynevezett Lisszaboni Stratégiának a megvalósítása az elmúlt években megtett erıfeszítések ellenére sem bizonyult elégségesnek. Miután a tagállamok felismerték, hogy az európai gazdaságnak mindenképpen lendületre van szüksége, s ehhez elengedhetetlen a Lisszabonban megfogalmazott irányelvek megvalósítása, fokozott figyelmet szentelnek a program javítására és továbbfejlesztésére. A fı kérdés az, milyen eszközökkel és milyen ütemezésben próbálnak meg újabb eredményeket elérni. Az új célkiőzések középpontjában mindenképpen továbbra is a növekedésnek és a foglalkoztatásnak kell állnia. Európának új alapokra kell helyeznie versenyképességét, valamint növekedési potenciálját, növelni kell a termelékenységét. Emellett a társadalmi kohéziót is meg kell ırizni, illetve újjáépíteni – a tudásra és az innovációra helyezve a hangsúlyt. Ahhoz, hogy ez a cél elérhetı legyen, minden erıforrást mozgósítani kell, ezért a tagállamoknak rendelkezésre kell bocsátaniuk a megfelelı költségvetési forrásokat. Az új stratégia tartalmazza mindazokat az elemeket, amelyek a régi változatnak is részei voltak. Az elsı öt év tanulságaiból okulva, a legfıbb változások a K+F beruházások növelésére, s az információs társadalom által teremtett kihívásoknak való megfelelésre koncentrálnak.

214

Mindenekelıtt elengedhetetlen egy olyan dinamikus társadalmi struktúra kialakítása, amely fokozottan elısegíti a tudás megszerzését, felhalmozását és felhasználását. Emellett a versenyképes gazdaság alapvetı feltétele a XXI. században a legújabb információs és kommunikációs technológiák elsajátítása, alkalmazása, hiszen az termelékenységi és minıségi javulást hoz. Az új találmányok és technológiák egyre szélesebb körben terjednek el az ipar, a mezıgazdaság, a szolgáltatások, de a mindennapi élet legkülönfélébb területein. Az átdolgozott Lisszaboni Stratégia segítségével az EU a jövıben nemcsak alkalmazójává, hanem megteremtıjévé is válhat ezeknek az új innovációs eszközöknek és módszereknek.14 A kutatást, az oktatást és a fejlesztést olyan szintre kell emelni, hogy lehetıvé tegye a megszerzett tudás kézzelfogható értékké válását. Az EU ugyanis kizárólag így válhat a tudás olyan centrumává, amely vonzza a befektetéseket, teljesítményorientált, azaz növeli a társadalmi jólétet. A K+F kiadásokra vonatkozóan megmaradt az eredetileg megcélzott 3 százalékos GDP hányad azzal a változtatással, hogy a magán- és a közszférát elkülönítik egymástól. A különféle kutatási központok és egyetemek fokozott figyelemben részesülnek, aminek jelentısége mindenekelıtt nemzeti szinten nı meg, mivel minden tagállam a saját nemzeti adottságainak és elınyeinek a kihasználásával tud versenyképességén javítani. A kutatás, fejlesztés és az innováció területére az EU külön akcióprogramokat állított össze. Emellett15 az Európai Technológiai Intézetnek közre kell mőködnie az iparfejlesztési stratégiák kidolgozá-

14

Az Európai Unió a 2000-es évek fejleményei alapján felismerte, hogy további stratégiai lépésekre van szükség az információs társadalom versenyképessé tételéhez Európában. A Bizottság elkötelezte magát az eEurope akcióprogram folytatása, az új kihívásoknak való megfelelés mellett, s 2005. júniusára vállalta az új stratégia körvonalazását. Az Európai Bizottság 2005. június elsején el is fogadta az Európai Információs Társadalom 2010 Kezdeményezést. A kezdeményezés rövid formájú megnevezésében (i2010) az „i” az iniciatívát jelenti. Némi angol szójátékkal azonban utalhat az információs szolgáltatások belsı piacára (internal market), az invesztícióra és a társadalmi integrációra (inclusion) is.) Az i2010 kezdeményezés arra szolgál, hogy az Európa is teljes mértékben élvezhesse az IKT fejlıdésének gyümölcseit, a prosperitást, az újabb és újabb munkahelyeket és a növekedést. Ennek érdekében kívánják az i2010 keretében


támogatni a határok nélküli európai információs tér kialakítását az elektronikus kommunikáció és a digitális szolgáltatások egységes belsı piacának megteremtése végett;




a kutatási beruházások, az IKT fejlesztése és ipari alkalmazásának bátorítása révén ösztönözni az innovációt;




az európai információs társadalmat olyan széleskörővé és mindenkire kiterjedıvé tenni, amennyire az csak lehetséges. A megújítandó, ujrafogalmazandó Lisszaboni Stratégia kérdéseivel igen sok kutató, elemzı foglalkozott. Ezek közül figyelemreméltó Tamás P. (2004): Clusterek és régiók a tudásgazdaságban. In: Tudomány, Innováció, Versenyképesség II. kötet. MTA. 15 Investing in Research. An Action Plan for Europe. 2003. Innovation Action Plan. 2004.

215

sában, amelyeknek – többek között – biztosítaniuk kell a növekedés fenntarthatóságát. Ehhez elengedhetetlen megfelelı környezetvédelmi elıírásokat hozni és betartani. Ez annál is inkább fontos, mivel a környezet nagymértékben befolyásolja az emberek életkörülményeit, s a környezetvédelem maga is új munkahelyeket teremt olyan új gazdasági területek létrehozásával, mint az ökotechnológia, az ökoinnováció vagy a természetes erıforrások menedzselése. Különösen a szállítás és az energiagazdálkodás területén fontos a környezeti tényezıket, a környezetvédelmi követelményeket fokozottan figyelembe venni. Ahhoz, hogy az Európai Unió vonzza a befektetéseket, s kedvezı feltételeket biztosítson a vállalatok mőködéséhez, a munkához, a belsı piac szabályozási rendszerét is fejleszteni kell. Ez a közös piac kiszélesítését, üzletbarát környezet kialakítását jelenti az ehhez szükséges infrastrukturális beruházások megvalósításával együtt. A növekedés és a foglalkoztatás, valamint a versenyképesség javításának egyik kulcskérdése a szolgáltatások liberalizációja. A tagállamoknak az állami támogatások nagyobb hányadát kell a versenyképesség javítására, az ezt elısegítı K+F-re, valamint az emberi tıke fejlesztésére fordítani. A kis- és középvállalatok szerepe a munkahelyteremtés és növekedés szempontjából kulcsfontosságú, ezért a tagállamoknak folytatniuk kell e cégek ösztönzését, célirányos támogatását, valamint a helyi, regionális gazdaság sokoldalú fejlesztését. A fokozott társadalmi kohézió és a teljes foglalkoztatás alapvetı célok, amelyek elérése érdekében nagy erıfeszítéseket kell tenni. Ezért is fontos az új szociális stratégia kidolgozása. A munkavállalók számának növelése és a munkaképes életkor kiterjesztése – szociális reformokkal párosítva – legjobb módja annak, hogy a jelenlegi jólétet megırizzék, illetve tovább emeljék, s egyidejőleg csökkenjenek az államok szociális kiadásai. Az információs társadalom szülte új kihívások azt követelik meg, hogy a munkaerı sokkal rugalmasabb, alkalmazkodó képesebb legyen. Ennek a rugalmasságnak azonban bizonyos biztonsággal kell párosulnia, mivel a munkahely biztonsága a morál javulását eredményezi, s hatással van a termelékenységre. Európának a humán tıke a legfontosabb erıforrása, s ahhoz, hogy fenn lehessen ezt az elınyt tartani, szükség van az oktatás fejlesztésére. Az Education and Training 2010 program keretében csökkenteni kell az iskolát korán elhagyó gyerekek számát, s el kell érni az „egész életen át tartó tanulás” általánossá válását, amire a már említett új körülmények miatt van szükség. Egy, az egész Európára kiterjedı oktatási hálózatot kell kiépíteni, amely földrajzi mobilitásra is képes, illetve lehetıséget ad. Egy dinamikus társadalom, amelynek tagjai teljesen integrálódtak, teremtheti meg a feltételeit annak, hogy a civil társadalom érdemben

216

kiépüljön a tagországokban, szerepet vállaljon, illetve vállalhasson. Ennek elısegítésére fogalmazta meg az Európai Tanács az úgynevezett „European Youth Pact”-et. Feladatának azt tekinti, hogy az európai fiatalságban levı potenciált felszínre hozza és kihasználja, amivel elısegíthetı a szociális integrálódás, a társadalmi kohézió. Nagy a jelentısége, hogy a tagállamok növeljék erıfeszítéseiket és gyakorlati hozzájárulásukat a növekedés és a foglalkoztatás területén. Ennek érdekében egy egyszerőbb mechanizmust kell bevezetni, növelni kell a tagállamok szerepvállalását, hogy mindezt a leghatásosabban megvalósítsák. Nem nélkülözhetı az ellenırzési folyamatok szerepének növelése, hogy átláthatóbb képet kaphassunk a stratégia nemzeti kivitelezésérıl. A stratégia hároméves ciklusokra szól, s 2008-ban ismételten át kell tekinteni, illetve meg kell újítani. Ez a következı lépéseket foglalja magába:


Kiindulópontként az Európai Bizottság stratégiai riportja szolgál, amely politikai irányvonalakat fogalmaz meg a stratégia gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi célkitőzéseivel kapcsolatban.




A bizottság által megfogalmazott irányvonalak két csoportba sorolhatók: foglalkoztatási irányvonalak (employment guidelines, EG) és az átfogó gazdaságpolitikai irányvonalak (broad economic policy guidelines, BEPG). Ez utóbbi tartalmazza azokat az általános makro- és mikrogazdasági eszközöket, amelyek megteremtik a gazdasági összhangot a stratégia legfıbb célkitőzései között.

Az irányvonalak megvalósítását két szinten tervezték, amelyek közül az egyik a nemzeti szintő reformprogramok. Ezeket a bizottság által felállított feltételeknek megfelelıen kell kialakítani, de megfogalmazásukkor minden tagállam a saját szükségleteit (adottságait) veszi figyelembe. A másik szint a közösségi, amely a bizottság által kivitelezni kívánt úgynevezett Közösségi Lisszaboni Stratégiát tartalmazza. Szólni kell még arról, hogy az Európai Beruházási Bank (EIB) a 2010-ig terjedı idıszakra jóváhagyott mandátuma alapján – az Európai Tanács stockholmi (2001. március) és barcelonai (2002. március) zárónyilatkozataival összhangban – kiemelt prioritásként kezeli az innováció finanszírozását. A lisszaboni és barcelonai célok megvalósítását finanszírozó kezdeményezés az innováció- és a tudásalapú európai gazdaság fejlesztését szolgálja azáltal, hogy a tudástermelés és a piac közötti kapcsolatrendszerre koncentrál. A szőkebb cél a gazdasági növekedés (természetesen az ehhez szükséges beruházás) és a munkahelyteremtés serkentése a termelékenység és a gazdasági versenyképesség fokozásán keresztül, az oktatás és képzés, a 217

K+F és az innováció, valamint az információs és kommunikációs technológiák létrehozása és terjesztése finanszírozásával. (Amennyiben ezek gyorsabban növekednek, mint az állóeszközállomány, tudásorientáltságról beszélhetünk.) Mindezzel összefüggésben az EU a K+F befektetések GDP-arányos szintjét 1,9 százalékról 3 százalékra kívánja emelni 2010-ig.16 Az EIB a lisszaboni program nyomán, az Európai Bizottság felhívására alakította ki a tudásalapú gazdaság finanszírozására vonatkozó stratégiáját, amelynek fı céljait a 3. sz. táblázat foglalja össze. 3. sz. táblázat A K+F és az innováció az EIB szektorális stratégiái között • Kutatás-fejlesztés és innováció

• • •

információs és telekommunikációs hálózatok és hozzáférés fejlesztése regionális egyenlıtlenségek kiegyenlítése tudás-alapú gazdaság megteremtésének támogatása K+F támogatása a magánszektor (kiemelten a kkv-k) részvételi arányának növelésén keresztül

Forrás: European Investment Bank (2004/a)

A K+F tevékenység, a humán tıke, az információs és kommunikációs technológiai hálózatok fejlesztését szolgáló beruházásokkal az EIB teljesítette az Európai Tanács 3 évre (2000-2002) vonatkozó 12-15 milliárd euró összegő fejlesztési célkitőzéseit a tudásalapú, innovációvezérelt gazdaság megteremtése érdekében. Emellett a Bank a 2010-ig terjedı idıszakra az Európai Növekedési Kezdeményezés keretében vállalt 50 milliárd euró 2003-2006-ra jutó 20 milliárd euró idıarányos vállalásának is eleget tett. Mindezzel az EIB a Lisszaboni Stratégia keretében kitőzött célok finanszírozására átlagosan évi 6,5 milliárd eurót fordított. Az innováció fejlesztését az EIB közép- és hosszú lejáratú hitelnyújtással segíti, gyakran kockázatmegosztó vagy strukturált kölcsön formájában. Emellett az EIB csoport másik intézménye, az Európai Beruházási Alap (EIF) tıkerészesedéssel és viszontgaranciákkal támogatja a kisvállalkozások alapítását, illetve fejlesztését. Az EIB innovációs koncepciójában megjelenik az oktatás, a képzés és a továbbképzés, a K+F, az innovációs befektetések, valamint az infor-

16

Mintegy 100 milliárd euró értékben a transz-európai hálózatok (közlekedési, telekommunikációs és energiahálózatok), valamint az innováció és a K+F területeit (beleértve a környezetvédelmi technológiát) finanszírozza az EIB a 2010-ig terjedı idıszakban úgy, hogy a finanszírozás illeszkedjen a Bank stratégiájához, illetve nem hozható elıre a 2008-ra tervezett következı tıkeemelés. Arra, hogy a kezdeményezés középtávú hatásait 2007 végéig értékelje, az Európai Bizottság és az EIB kapott felhatalmazást.

218

mációs és kommunikációs technológiák létrehozása és terjesztése. A stratégia fontos eleme a kohézió és a regionalitás. Ez utóbbi felöleli az Európai Unió tagországait, a tagjelölt és a csatlakozásra váró országokat, valamint a Nyugat-Balkán országait. Az EIB különösen a következı területeket támogatja:


a tudásgazdaság és -társadalom alapvetı elemeinek (közoktatás, információs és kommunikációs technológiák hardware beruházásai) a fejlesztését;




a tudás létrehozására és terjesztésére alkalmas közbensı szintet (felsıoktatás, K+F, képzés/egész életen át tartó tanulás, információs és kommunikációs technológiák software beruházásain, valamint audiovizuális és multimédia kapcsolatokon keresztül);




a versenyképes tudásgazdaság kereskedelmi teljesítményének növelését (innováció a termelési folyamatokban, új termékek, szolgáltatások létrehozása).

Az i2i program keretében az EIB 2000-2010 között várhatóan 50 milliárd eurót mobilizál az európai innováció finanszírozására. Új finanszírozási konstrukciókat terveznek kidolgozni a K+F tevékenység és a fejlesztési eredmények piaci bevezetésének finanszírozására. Ezek közé tartozik a technológiai platformok finanszírozása, valamint egyszerősített hitelezési eljárások a közepes mérető cégek számára. Az EIB mőködési nyereségébıl további 500 millió eurót átcsoportosítanak az EIF-hez az innováció kockázati tıke formájában nyújtott finanszírozásra, valamint garancianyújtás és tanácsadó tevékenység indítására és végzésére. Az új stratégiához alkalmazkodva az EIB – nagyobb kockázatot vállalva – több K+F beruházást is támogat.

219

2. sz. függelék

Az Európai Unióban használt indikátorok

1. INNOVÁCIÓS HAJTÓERİK, INFRASTRUKTÚRA (INPUT – INNOVATION DRIVERS)

A tudásalapú gazdaságban a legfontosabb innovációs erıforrás a tudást hordozó és újratermelı ember. Annak mérésére, hogy egy társadalom (ország) hol tart a tudásalapú gazdaság felé vezetı úton, leginkább az emberi tényezıbe történı befektetést valamiképpen mérı, statisztikailag megragadó indikátorok alkalmasak. A hajtóerık, infrastruktúra mutatócsoportban az emberi erıforrásokon túl azok az indikátorok tartoznak, amelyek jól mérik a társadalom általános képzettségét, illetve képességét, valamint az infokommunikációs eszközök elterjedtségét. Ezek tulajdonképpen azok a jelzıszámok, amelyek alapján képet alkothatunk arról, hogy megvannak-e azok az alapvetı feltételek, amelyek a tudás rendszeres megújulását, bıvítését, illetve hasznosítását megalapozzák, biztosítják. 1.1 1000 huszonéves (20-29 éves) lakosra jutó új reál-tudományos és mőszaki diplomások száma – S&E graduates per 1000 population aged 20-29 – EUROSTAT, OECD

A mutató az új reál-tudományos és mőszaki diplomások kibocsátását méri. Az oktatási minısítések országok közötti összehasonlíthatósági problémáira tekintettel ez a mutató lefed minden oktatást az egy év alatti diploma-szerzéstıl a PhD-ig bezárólag. A tág értelmezés elınye igazolódik abban is, hogy az egyéves programok végzettjei értéknövelı innovációkkal hasznosulnak az iparban és szolgáltatási szektorban. Számítása: Reál-tudományos és mőszaki diplomások száma. Ide értendık az összes középfok fölötti élettani, fizikai, matematikai és statisztikai, számítástechnikai, mérnöki és mérnök-kereskedelmi, feldolgozóipari, építész és építımérnöki diplomások (hivatkozások sorrendben 5a és efölötti ISCED osztályok, ISC42, ISC44, ISC46, ISC48, ISC52, ISC52, ISC54, ISC58). A lakossági viszonyítási sokaság a 20-29 éves korosztályok.

1.2 A 25-64 éves lakosságon belül a felsıfokú végzettséggel rendelkezık aránya %-ban – Population with tertiary education per 100 population aged 25-64 – EUROSTAT, OECD

Ez a korszerő képzettség kínálatának általános mutatója. Majdnem az egész munkaképes korú népességet felöleli, s nem korlátozódik a tudomány és technika területére, mert sok területen, különösen a szolgáltatásokban az innováció befogadása a képzettség széles skálájától függ. A képzettségi szintek nemzetközi összehasonlítása azonban nehéz, mivel az oktatási rendszerek,

221

a bejutás és a felsıfokú diplomához megkövetelt tudás országonként ma még nagy különbségeket mutat. Számítása: A korosztályba tartozó azon személyek száma, akiknek valamilyen középfokon felüli képzettsége van. (5 és 6 ISCED). A viszonyítási sokaság a 25-64 éves korosztályok.

1.3 Szélessávú internet-elterjedtség (ilyen vonalak száma a lakosság %-ában) – Broadband penetration rate (number of broadband lines per 100 population) – EUROSTAT

Ez az indikátor az egyes országok, régiók informatikai képességét, annak kihasználását (információ-, tudásdiffúzió, kereskedelem stb.) méri és jellemzi, azaz nagyon fontos mérıszáma a tudásalapúságnak. Számítása: A szélessávú vonalak száma. Széles sávnak számítanak a legalább 144 Kbt/s kapacitású vonalak. Az Európai Számlarend szerinti teljes népesség (ESA`95).

1.4 Egész életen át tartó tanulás a 25-64 évesek %-ában – Participation in life-long learning per 100 population aged 25-64 – EUROSTAT

A tudásalapú gazdaság fı jellemzıje a szinte folytonos technikai fejlıdés és innováció. Az embereknek rendszeresen új elveket és fogásokat kell elsajátítaniuk, illetve egész életen át tanulni. A tanulás minden fajtája értékes, mert felkészíti az embereket arra, hogy „megtanuljanak tanulni”. A tanulási képesség azután hasznosulhat új – a közösség és gazdaság javát szolgáló – feladatokban. Mindezért a mutató nagyon fontos szegmensét ragadja meg a tudásalapú gazdaság és társadalom kiépülésének. Számítása: Az egész életen át tartó tovább-tanulók száma; azok tartoznak bele, akik a felmérést megelızı négy héten valamilyen oktatási, képzési kurzuson vettek részt. Az oktatás felöleli mind a foglalkoztatás szempontjából fontos, mind az általános kurzusokat, mint például a nyelv és mővészet. Beletartozik a kezdı, haladó, folytatólagos oktatás, illetve képzés, a vállalton belüli képzés, inas- és munkában való képzés, szeminárium, távoktatás és esti tanfolyam. A viszonyítási sokaság a 25- 64 éves korosztályok.

1.5 Fiatalok tudás-szintje: a 20-24 éveseken belül a legalább felsı középfokú végzettségőek aránya %-ban – Youth education attainment level (% of population aged 20-24 having completed at least upper secondary education)– EUROSTAT

A mutató a 20-24 éves korosztály képzettségét jelzi formális oktatási fokozatban kifejezve, azaz megadja e korosztály humántıke „kínálatát” és az oktatási rendszer diplomáskibocsátását. Az iskolai végzettség az egyéni jövedelem- és munkaerıpiaci státus fı meghatározója. A legalább felsı középfokú végzettségőek számíthatnak átlag feletti fizetéső állásokra és jobb munkafeltételekre. Határozottan jobb a foglalkoztatási mutatójuk, mint azoké, akiknek legfeljebb csak alsó középszintő képzettségük van. Számítása: A 20-24 éveseken belül a legalább felsı középfokú végzettségőek (legalább 3-4 ISCED oktatási fokozattal rendelkezık) száma. A viszonyítási sokaság a 20-24 éves korosztályok.

222

2. TUDÁSALKOTÁS (INPUT – KNOWLEDGE CREATION)

A tudásalkotás esélyeivel és az erre a célra rendelkezésre álló nemzeti (ágazati, vállalati, egyéni) potenciálokkal a legközvetlenebb összefüggésbe az oktatási, a kutatás-fejlesztési (K+F) ráfordítások, illetve az ezeket mérı, kifejezı mutatói hozhatók. Itt kell megjelenniük továbbá az ezekbe a szektorokba történı tıkebefektetések volumenét, hasznosulását mérı jelzıszámoknak is. 2.1 K + F közkiadás a GDP %-ában – Public R&D expenditures (% of GDP) – EUROSTAT, OECD

A K + F kiadás számít a tudásalapú gazdaság egyik fı hajtóerejének. Ennélfogva a K + F kiadás mutatójának trendje kulcsfontosságú jelzıje a jövıbeni versenyképesség és gazdasági fejlıdési lehetıségeinek, hiszen a kutatás és fejlesztés a tudásalapú gazdaságra való átmenetnek, a termelési technológia javításának és a növekedés ösztönzésének lényeges tényezıje. Számítása: A bruttó hazai K + F kiadás és az üzleti K + F kiadás különbsége/GDP. Mindkét összetevı nemzeti valutában, folyóáron számítandó a Frascati-kézikönyv definíciója szerint. A GDP pedig az Európai Számlarendszer szerint, nemzeti valutában és folyóáron.

2.2

Üzleti K+F kiadás a GDP %-ában – Business R&D expenditures (% of GDP) – EUROSTAT, OECD

A mutató formalizálja a cégeken belüli új tudás létrehozását, amelyben különösen fontos szerepük van a tudásalapú szektoroknak (gyógyszer- és vegyipar, az elektronika egyes területei), mivel ezek kutatóhelyein, laboratóriumaiban megrendelésre születik az új tudás nagy része. Számítása: Minden üzleti K + F kiadás nemzeti valutában, folyóáron a Frascati-kézikönyv definíciója szerint. A GDP az Európai Számlarendszer szerint, nemzeti valutában és folyóáron.

2.3 Az iparban a felsı-közepes és csúcstechnikai K + F aránya az összes K + F kiadáson belül – Share of medium-high-tech and high-tech R&D (% of manufacturing R&D expenditures) – EUROSTAT, OECD

A mutató azt hivatott kifejezni, hogy egy ország beruházásai a jövı technológiáját szolgáljáke (felsı-közepes és csúcstechnikát képviselı ipar) vagy inkább a hagyományos iparágakban (alsó-közepes és alacsony technikájú ipar) valósulnak meg. Egy nemrég publikált jelentés (K+F mutatószám – JRC) fontos következtetése, miszerint az Európában megfigyelhetı K + F probléma inkább az üzleti szféra szerkezeti problémája, mint magának a K+F-nek. A szektoronkénti K + F intenzitás ugyanis van olyan magas az Unióban, mint a világ többi részén, ám a K + F-intenzív ágak relatív súlya a teljes gazdaságon belül viszonylag alacsony.

223

Számítása: A felsı-közepes és csúcstechnikát képviselı iparban a K + F kiadás nemzeti valutában, folyóáron. Idetartoznak a vegyipar, a gépipar, az iroda- és elektromos gépek, a telekommunikáció és kapcsolódó gépek, a precíziós mőszerek, gépjármővek, a légi, őr- és egyéb közlekedés. A teljes ipari K + F kiadás nemzeti valutában, folyóáron, s a kettı hányadosa.

2.4 A vállalatokon belül innovációs közpénzbıl részesülık aránya – Share of enterprises receiving public funding for innovation – EUROSTAT, CIS4

Ez a mutató a 2.1 indikátorhoz hasonlóan az innováció kormányzati támogatásának fokát méri. A mutató mindazon – innovatív és nem innovatív – cégek százalékos arányát adja meg, amelyek bármilyen közpénztámogatásban részesültek innovációs célra a kormányzat három szintje valamelyikétıl (helyi, nemzeti és az Európai Unió). Számítása: Közpénzbıl részesülı innovatív vállaltok száma. A közfinanszírozásba beletartozik a juttatás és a támogatási elemet tartalmazó kölcsön, továbbá a hitelgarancia. A közbeszerzés ellenében teljesített közönséges fizetés nem tartozik ide A vállaltok száma összesen; beleértve az innovációban aktívakat és nem aktívakat egyaránt, s az elıbbi aránya az utóbbiban.

2.5 Az üzleti szektor által finanszírozott egyetemi K + F aránya az összes felsıoktatási K+Fben – University R&D expenditures financed by business – EUROSTAT, CIS4

Ez a mutató a köz- és privátszféra együttmőködésének egyik fontos szegmensét méri és jellemzi. Vélhetıen az üzleti szektor által finanszírozott egyetemi K + F kifejezetten a finanszírozó rövidebb távú kutatási igényeit, azaz a piac elvárásait szolgálja. Számítása: Üzleti szektor által finanszírozott K + F a felsıoktatásban nemzeti valutában és folyóáron. /Összes K + F a felsıoktatásban nemzeti valutában, folyóáron.

3. INNOVÁCIÓ ÉS VÁLLALKOZÁS (INPUT – INNOVATION & ENTREPRENEURSHIP)

A tudást és a vállalkozásokat illetıen az üzleti (vállalati) innovációs potenciál legfıbb mérıszáma az úgynevezett BERD (vállalati K+F ráfordítások a GDP százalékában) mutató, illetve az árbevétel és a K+F költségek aránya. Ez utóbbi vállalati indikátor – szemben a BERD mutatóval – az anyagigényes termékek fejlesztését elısegítı innovációs tevékenységek súlyát is figyelembe veszi. A vállalati (üzleti) K+F tevékenység célja minél korszerőbb termék gyártása viszonylag gyors megtérüléssel. Ugyanakkor a termékfejlesztés jelentıs üzleti kockázattal jár, amelynek a finanszírozása többnyire a kockázati tıkére jellemzı kondíciókat igényel. Ezt a K+F eredmények megvalósításához, annak korai szakaszában igénybevett kockázati tıke GDP arányos mutatójával szokták mérni. Végül a vállalati kapacitások innováció révén történı bıvítésének van egy lényeges infrastrukturális feltétele: ez az IKT infrastruktúra biztosítása, amit az erre fordított eszközök GDP-hez viszonyított arányával mérnek és jellemeznek.

224

3.1 Saját innovációs tevékenységet folytató kis- és középvállalatok aránya (az összes kkv-hoz viszonyítva) – SMEs innovating in-house (% of all SMEs) – EUROSTAT, CIS3

Ez a mutató azt méri, hogy az új vagy jelentısen korszerősített termékeket vagy termelési eljárásokat bevezetı kis- és középvállalatoknak mekkora a saját innovációs tevékenységük. A mutató azért korlátozódik a kis- és középvállalatokra, mert – feltételezhetıen és elvárhatóan – a nagyvállalatok csaknem mind végeznek innovációt. Számítása: Saját innovációs tevékenységet végzı kis- és közép-vállalatok száma osztva a kis- és középvállalatok számával. Definíció szerint innovatív cégek azok, amelyek vagy saját maguk vagy más cégekkel együtt vezetnek be új termékeket vagy eljárásokat. Ez a mutató nem tartalmazza azokat az eseteket, amikor más cég fejleszt ki új termékeket vagy eljárásokat.

3.2

A kis- és középvállalatokon belül az innovációban együttmőködık aránya (%-ban) Innovative – SMEs co-operating with others (% of all SMEs) – EUROSTAT,CIS4

Ez a mutató a kis- és középvállalatok innovációs együttmőködési fokát méri. A komplex, különösen az info-kommunikációs innováció jellemzıen attól függ, képesek-e bevonni különféle információ- és tudásforrásokat vagy együttmőködni az innovációban. Ez a mutató állami intézmény és privát cég közötti, valamint a cégközi tudásáramlást méri, azaz egyik legfontosabb indikátora a tudásalapú gazdaságnak. E mutató is azért csak a kis- és középvállalatokat fogja át, mert csaknem minden nagyvállalat résztvevıje az innovációs együttmőködéseknek. Számítása: Innovációban együttmőködı kis- és középvállalatok száma. Ezek azok a vállalatok, amelyeknek bármilyen innovációs együttmőködési megállapodása van más cégekkel vagy intézményekkel. A kis- és közép-vállalatok száma összesen.

3.3 Innovációs ráfordítások a forgalom százalékában – Innovation expenditures (% of total turnover) – EUROSTAT, CIS4

A mutató a teljes forgalom arányában méri az összes innovációs kiadást, amelynek összetevıje például a gép- és felszerelés-beruházás vagy a szabadalom- és licencbeszerzés, de egyben az új termelési technológia és ötletek terjedését is jelzi. A mutató részben átfedi az üzleti K+F kiadás mutatóját. Számítása: A vállalati célú innovációs kiadás összege nemzeti valutában, folyóáron. Felöleli az innovációs tevékenység egészét: saját és külsı K+F, gép és felszerelés a termék- és eljárási innovációhoz, szabadalom- és licenc beszerzési kiadás, az ipari design (küllem), a képzés és az innováció marketingje. A forgalom összege nemzeti valutában, folyóáron.

3.4 Korai kockázati tıkebefektetés a GDP %-ában – Early-stage venture capital (% of GDP) – EUROSTAT

A korai kockázati tıkebefektetés mutatója az új üzletalapítás dinamizmusát hivatott jellemezni. Különösen a nagy és sok kockázattal járó új technológiát alkalmazó, illetve kifejlesztı vállalkozások számára egyes országokban (például az Egyesült Államokban) a kockázati tıke az egyetlen rendelkezésre álló finanszírozási mód. 225

Számítása: Kockázati tıkebefektetésen privát tıkének vállalatba fektetése értendı. Vezetıi „ki- és bevásárlás”, jegyzett részvények spekulációs vétele nem számít bele. Korai tıkének számít az un. „vetımag”és induló-tıke. „Vetımagnak” számít a kutatásnak és a kezdı koncepció felmérésének, kifejlesztésének a finanszírozása az üzlet rajtját megelızıen. Indulás, rajt alatt a termékfejlesztés és kezdı-marketing, továbbá az elıállítás és eladás finanszírozása értendı. Cégek a létesítés szakaszában lehetnek vagy épp, hogy létrejöttek, de még nem értékesítettek terméket kereskedelmi forgalomban. GDP az Európai Számlarendszer szerint. Az ingadozás hatásának tompítása végett a mutatót két év átlagára számítják

3.5 IKT kiadások a GDP százalékában – ICT expenditures (% of GDP) – EUROSTAT

Az info-kommunikáció a tudásalapú gazdaságok alappillére, a termelékenység javításának egyik fı hajtóereje. Az ezt szolgáló befektetés a tudásalapú innováció megragadásának lényeges mutatója, különös tekintettel az információs eszközök, szolgáltatások és software elterjedésére. A mutató gyengéje, hogy végsı soron – megbízhatósági kontroll nélkül – magán (egyedi) információs forrásokból származik. A mutató másik gyenge pontja az, hogy a kiadások részben végsı fogyasztásra fordítódnak, amelyeknek fıként közvetett termelékenységi vagy innovációs hatása van. Számítása: Információs és kommunikációs technikai kiadások nemzeti valutában, folyóáron. Ezek az irodagépeket, adatfeldolgozó, -továbbító készülékeket, továbbá a telekommunikáció eszközeit foglalják magukba, beleértve a kapcsolódó software-t és távközlési szolgáltatásokat. GDP az Európai Számlarendszer szerint, nemzeti valutában és folyóáron.

3.6 A kis- és középvállalatokon belül a nem technikai jellegő innovációt végrehajtók aránya (az összes kkv %-ában) – SMEs using organisational innovation (% of all SMEs) – EUROSTAT, CIS4

E mutató a kis- és közép-vállalatok nem technikai innovációjának mértékét ragadja meg. A közösségi innovációs felmérés fıleg a technikai innovációikról kérdezi a cégeket. Sok – fıleg szolgáltató – cég azonban nem-termelıi (nem-technológiai) újítást is alkalmaz, például fejlettebb és hatékonyabb irányítási technikát szerez be és használ vagy szervezeti átalakítást stb. haj végre. A nem technikai innovációról kevés információ áll rendelkezésre. Számítása: A mutató alapjául szolgáló felmérés arra keres választ, hogy a cégek alkalmaztak-e fejlett irányítási technikákat, új vagy lényegesen más szervezeti felépítést vagy változtatták-e lényegesen legalább egy termékük esztétikai megjelenését. Egyetlen „igen” válasz a kérdések valamelyikére már a nem technikai jellegő innovációt végrehajtók közé sorolja az adott vállalatot. A kis- és közép-vállalatok száma.

4. ALKALMAZÁS (OUTPUT – APPLICATIONS)

Az alkalmazást, a tudáshasznosítását elsısorban a gazdaság szerkezeti változása, a high-tech iparágak súlyának növekedése, másrészt a munkaerıpiacra gyakorolt hatása jelzi. Ezt a kettısséget tükrözi az indikátorok csoportosítása, azaz a gazdasági és a társadalmi hasznosulást mérı és jelzı mutatócsoportok kialakítása.

226

4.1

Foglalkoztatás a csúcstechnikai szolgáltatásban (az összes munkaerı %-ában) – Employment in high-tech services (% of total workforce) – EUROSTAT,

Csúcstechnikai szolgáltatásban, illetve inputban részesülnek mind a fogyasztók közvetlenül, mind a gazdaság minden szektorában mőködı más cégek innovációs tevékenységük keretében. Az utóbbi az egész gazdaságban növelheti a termelékenységet, elısegítheti innovációk sorának terjedését, különös tekintettel az infokommunikáción alapuló innovációkra. Ezért fontos ez a mutatószám. Számítása: A csúcstechnikai szolgáltatásban foglalkoztatottak száma. Ide tartozik a posta és telekommunikáció, az információtechnika, beleértve a software-fejlesztést és a K + F szolgáltatásokat. Az öszszes munkaerı a ipari és szolgáltatási szektorokban foglalkoztatottakat foglalja magában

4.2 Az összes exporton belül a csúcstechnikai termékek exportjának aránya – Exports of high technology products as a share of total exports – EUROSTAT

A mutató a technikai versenyképességet méri, azaz azt, hogy a K + F eredmények és az innováció kereskedelmileg mennyiben hasznosíthatók, mennyiben hasznosulnak. Tükrözi továbbá az országonkénti termékspecializációt. Az új technika létrehozása, kereskedelmi, ezen belül külkereskedelmi hasznosítása létfontosságú egy ország és vállalkozás versenyképessége szempontjából, mivel a csúcstechnika a gazdasági növekedés és a termelékenység fı hajtóereje, s általában a „nagy” hozzáadott érték forrása. Számítása: Csúcstechnikai export értéke nemzeti valutában, folyóáron. Csúcstechnikai exportnak számítanak a következık: repülés és őrtechnika, számítógépek és irodatechnika, gyógyszer, tudományos eszközök, elektromos gépek, vegyipar, nem elektromos gépek és fegyverzet. A teljes export értéke nemzeti valutában, folyóáron.

4.3 Piaci újdonságnak számító termékeladás aránya a teljes forgalom %-ában – Sales of new-to-market products (% of total turnover) – EUROSTAT, CIS4

Ez a mutató az új vagy jelentısen korszerősített termékek piaci forgalmát méri a teljes forgalom százalékában. A terméknek cégújdonságnak kell lennie, ami egyúttal világelsı innovációt is jelenthet. A mutató gyengéje a bizonytalanság abban, hogy melyik innováció számít piaci újdonságnak. Kisebb cégek vagy kevésbé fejlett országok cégei valószínőleg olyan innovációkat is számításba vesznek, amelyeket már máshol bevezettek a piacra. Számítása: Az új vagy jelentısen feljavított termékek forgalmának összege a teljes vállalti körben. A teljes vállalati kör forgalma nemzeti valutában és folyóáron.

4.4 Gyártói, de nem piaci újdonságnak számító termék eladási forgalma az összes forgalmon belül (%) – Sales of new-to-firm products (% of total turnover)– EUROSTAT, CIS4

227

Ez a mutató a cég számára új vagy jelentısen feljavított termékek forgalmát méri a teljes forgalom százalékában. Ezek a termékek nem piaci újdonságok. A gyártói újdonságnak számító termék eladási forgalma jelzi a máshol már bevett termékek (vagy technológiák) hasznosítását vagy gyártásának meghonosítását, így a korszerő technológiák terjedésének fokát. Számítása: A cég, de nem a piac szempontjából új vagy jelentısen feljavított termékek forgalmának összege a teljes vállalti körben. A teljes vállalati kör forgalma nemzeti valutában és folyóáron.

4.5 A felsı-közepes és csúcstechnikai iparban foglalkoztatottak a teljes munkaerı százalékában – Employment in medium-high and high-tech manufacturing (% of total workforce) –EUROSTAT

A felsı-közepes és csúcstechnikai iparban foglalkoztatottak aránya az iparnak azt a hányadát méri, amely kreativitása, ötletgazdagsága folytán feltehetıen rendszeres innovációra alapozza fejlıdését (növekedését). Célszerőbb a foglalkoztatottak teljes körével számolni a mutatószámban, mert az ipari foglalkoztatási részhalmazt egyes országokban torzítja az ipar „kiürülése”. Számítása: A felsı-közepes és csúcstechnikai iparban foglalkoztatottak száma. Idetartoznak a vegyipar, a gépipar, az iroda- és elektromos gépek, a telekommunikáció és kapcsolódó gépek, a precíziós mőszerek, gépjármővek, a légi, őr- és egyéb közlekedés. A teljes munkaerı az összes ipari és szolgáltatói szektort tartalmazza.

5. SZELLEMI VAGYON (OUTPUT – INTELLECTUAL PROPERTY)

Ebbe a csoportba sorolhatók a szabadalmakhoz és a védjegyekhez köthetı indikátorok. Itt jelennek meg azok a mutatók, amelyek valamilyen nemzetközileg elfogadott kritérium alapján mérhetıvé teszik egy adott ország tudásbázisát, illetve annak teljesítményét. 5.1 Az egy millió lakosra jutó benyújtott európai (EPO) szabadalmak száma – EPO patents per million population – EUROSTAT

A cégek versenypozícióját nagymértékben újtermék-kifejlesztı, gyökeresen új technikáttechnológiát alkalmazó képességük határozza meg. Az újtermék-innováció ütemének egyik mutatója a szabadalmak száma. Az ebben az indikátorban szerepeltetett adat az Európai Szabadalmi Hivatalnál országonként kérvényezett szabadalmak száma. Számítása: Az Európai Szabadalmi Hivatalhoz (EPO) benyújtott szabadalmi kérvények száma az iktatás éve szerint. A szabadalmi kérvények nemzeti hovatartozását a feltaláló lakcíme dönti el. Az országi teljes népessége.

228

5.2 Az egy millió lakosra jutó elfogadott amerikai (USPTO) szabadalmak száma – USPTO patents per million population – EUROSTAT, OECD

Ez a jelzıszám nem az európai, hanem az USA-beli Szabadalmi és Márkanév Hivatalhoz (USPTO) benyújtott szabadalmak, kérelmek számán alapul, azt fejezi ki, hogy egy adott országból fajlagosan hány innovációt szabadalmaztattak az Egyesült Államokban. Számítása: Az amerikai Szabadalmi és Márkanév Hivatal (USPTO) által megadott szabadalmak száma a megadás éve és országok szerint. Rész-beszámítást alkalmaznak több országból származó feltalálók esetén. Az országi teljes népessége.

5.3 Az egy millió lakosra jutó „triád” szabadalomcsaládok száma – Triadic patent families per million population – EUROSTAT, OECD

A triád szabadalomcsaládot azon szabadalmak alkotják, amelyek élvezik az egyedi szabadalom elsıbbségét, beleértve az eredeti benyújtási prioritást és minden további benyújtást az egész világon. A háromoldalú szabadalomcsalád esetében igazolt a szabadalmi eljárás mindhárom blokkban (EPO, USPTO, JPO), így egyetlen ország sem élvezi a „hazai pálya” elınyét. A mutató tehát az Európában (EPO), az USA-beli USPTO-hoz és Japánban (JPO) benyújtott szabadalmak számát összegzi a benyújtó országa szerint. Számítása: A triád szabadalmak száma. Az - és csak az - minısül triád szabadalomnak, amelyet iktattak az Európai Szabadalmi Hivatalban, a Japán Szabadalmi Hivatalban, s amelyet megadott az amerikai Szabadalmi és Márkanév Hivatal. Az országi teljes népessége.

5.4 Az egy millió lakosra jutó új közösségi márkanevek száma – New community trademarks per million population – OHIM8

A közösségi márkanév minden uniós tagországban egységes jogot ad a tulajdonosának egy egyszeri eljárás erejéig, ami európai szinten leegyszerősíti a márkanév használatát. Három lényeges funkciót tölt be: azonosítja a termék vagy szolgáltatás eredetét; a vállalat fogyasztók iránti elkötelezettsége tanúsításával következetesen garantálja a minıséget, végül a kommunikáció, a publicitás és a hirdetés egy formáját jelenti. Közösségi márkanevet használhat a gyártó, a kereskedı cég vagy egy szolgáltató, de kollektív márkanév is lehet. A vonatkozó szabályok a „megkülönböztetés útján” garantálják a termék vagy szolgáltatás eredetét, ami elınyös a márkanevet birtokló társaságnak vagy a vállalkozónak. Számítása: Az új közösségi márkanevek száma. A márkanév egy megkülönböztetı jel, amely azonosítja valakinek vagy egy vállalatnak a termékét, illetve szolgáltatását. A közösségi márkanév az Európai Unió minden országában egységes védelmet nyújt, amit a Harmonizációs Hivatalnál elvégzett egyszeri regisztrációval lehet biztosítani. Az országi teljes népessége.

5.5 Az egy millió lakosra jutó új közösségi design (külsı kinézet) regisztrációk száma – New community designs per million population – OHIM7

229

A design (külsı megjelenés, forma) a termék vagy annak egy része körvonalából, színébıl, alakjából, textúrájából, anyagából és/vagy a díszítésébıl áll össze. Lehet akár ipari, akár kézmőves termékrıl szó, beleértve a csomagolást, a grafikát és a betőtípust is, de kizárva a számítógépes programot. Idetartoznak a többkomponenső termékek is, amelyek szétszedhetık és újból összerakhatók. A közösségi design-védelem minden tagországban közvetlenül érvényesíthetı, s opciót ad regisztrálásra vagy nem regisztrálásra egy-egy tagországban. Számítása: A közösségi design regisztrációk száma. Ezek kizárólagos jogot adnak egy termék vagy annak egy része külsı kinézetére, különös tekintettel arra a hatásra, amelyet a terméknek vagy a díszítésnek a körvonala, a színe, az alakja, a textúrája, illetve anyaga eredményez. Az országi teljes népessége. ***

Az elızıekben bemutatott EIS indikátorokon kívül az innovációs teljesítmények – országok, régiók szerinti, ezeken belüli – összehasonlítására használatosak az úgynevezett kompozit (több tényezıs, összesített, összevont) innovációs teljesítmény-indikátorok is, amelyeket a részindikátorok (25) meghatározott részének (egészének), egy körének mutatószámaiból képeznek. Ezeknek leginkább két típusát használják, nevezetesen:


Összesített innovációs teljesítmény-indikátor [Summary Innovation Index (SII)]. Ez az indikátor-fajta az innováció diffúziójára, elterjedtségére utal, végsı soron: az innováció mennyire hatja át a gazdaságot. A mutatót az EIS indikátorok alapján állítják öszsze; becsült adatokat tartalmaz.




Teljes körő (összevont) innovációs teljesítmény-indikátor [Global Summary Innovation Index (GSII)]. Ez az indikátor az 5 kompozit indikátor – nevezetesen: innovációs hajtóerık; tudásalkotás; innováció és vállalkozás; alkalmazás; szellemi vagyon – alapján készül, azaz a GSII-ben ezek összegzıdnek, összeadódnak

230

3. sz. függelék

A felsıoktatás számára megnyílt lehetıségek az új felsıoktatási törvény hatálybalépése után A Magyar Universitas Program a felsıoktatás helyzetérıl az alábbi megállapításokat tette: „A felsıoktatási expanziót nem kísérte minıségi fejlesztés, merev a képzési szerkezet, irracionális a finanszírozási szerkezet és mechanizmus, leromlott a felsıoktatási intézményi infrastruktúra, hiányzik a motiváció az oktatói bérrendszerben, a kutatás-fejlesztésre fordított támogatások messze az uniós átlag alatt vannak.” Mindez hozzájárult a korábbi felsıoktatási törvény (Ftv.) felváltásához. Az új Ftv. nem csodaszer, dıreség lenne tıle elvárni, hogy a felhalmozódott, a megváltozott és folyamatosan változó környezeti hatásokból levezethetı problémák teljes körére „gyógyírt” képes adni. Másfelıl a törvényi szabályozás mindig kompromisszumok eredménye, hiszen a szükséges egyeztetések sorozata lényegében engedmények sorozata is a különbözı – igen erıs önálló érdekekkel fellépı – érdekcsoportok (hallgatók, intézmények és vezetésük, oktatók-kutatók, szakmai szervezetek, érdekképviseleti szervek stb.) között. Az új Ftv-ben egy érdekegyezetések nyomán létrejött kompromisszum tükrözıdik, s az elért eredmények attól függnek, hol nagyobb az érdekek egybeesése. Ezért vannak nem kis számban olyan megoldásra váró felsıoktatási problémák, amelyekre a hatályos törvényi szabályozásnak ebben a mai változatában is hiába keressük a választ (intézmények korlátozása, új intézmények létrejötte, felvételizı hallgatók elosztása intézmények között stb.), azaz még meg kell válaszolni ezeket meg olyan kérdéseket is, amelyek az ország jelenlegi társadalmi-gazdasági helyzetébıl, a felsıoktatás környezeti viszonyaiból eredeznek. 1. A Bologna-folyamat tartalma

A Bologna-folyamat legfontosabb eleme az egységes Európai Felsıoktatási Térség, amelyben a többciklusú képzési rendszer (alap-, mester és doktori képzés) nyújtotta végzettségek Európa szerte könnyebben összehasonlíthatóak, s ez által könnyebben elismerhetıek lesznek. Ebben a rendszerben a hallgatók, oktatók és kutatók sokkal könnyebben utazhatnak és építhetnek nemzetközi kapcsolatokat. Ez a rendszer biztosítja, hogy a közösségi állampolgárok bármelyik tagállamban akadálytalanul továbbtanulhassanak, illetve munkavállalóként, vállalkozóként kamatoztathassák megszerzett ismereteiket, szakképzettségüket. Az (európai) munkaerı-piacon való jobb elhelyezkedési lehetıségeken túl javul a képzés minısége, s az eddiginél sokkal szerteágazóbb képzési lehetıségek nyílnak a hallgatók elıtt. 231

A hagyományos felsıoktatási modellekben az oktatási intézmény minıségét szinte kizárólag az ott oktató és kutató személyiségek szellemi színvonala, oktatói és tudományos kvalitása határozta meg. Napjainkban nagyobb hangsúlyt kap az oktatási és kutatási folyamat minıségbiztosítása, az oktatás és kutatás szervezettségének színvonala, a követelményrendszer karbantartása, rendszeres fejlesztése. A humánpolitikai fejlesztéseket illetıen több feltételnek kell egyszerre megfelelni: egyrészt folyamatosan növelni kell az oktatói gárda színvonalát, másrészt biztosítani kell az utánpótlást, a fiatalítást. A felsıoktatási intézmények hagyományos irányítási modelljei a korábbi évtizedekben jól szolgálták az akkori célokat és elvárásokat. A harmadik évezredben a felsıoktatásban olyan gyökeres változások tanúi vagyunk, amelyek új irányítási elveket, új menedzsment stratégiákat és új vezetési struktúrát igényelnek. A modernizálás elsı elemeként egyetemeinken és fıiskoláinkon az oktatási és a tudományos irányítást le kell választanunk az általános, operatív menedzsmentrıl. A korábbi, úgynevezett kijárós típusú, többnyire monopóliumokra épülı minısítési rendszer helyébe a piacalapú megítélési rendszer lép. Ennek következményeként a felsıoktatás szereplıi között egy minıségalapú verseny kezd kialakulni. A korábban nyíltan egymással szemben álló intézmények kapcsolata módosul, a prekompetitív kooperáció, a stratégiai szövetségek kialakítása lesz a jellemzı. A kétciklusú képzés bevezetése nyomán elhalványul a ma még többnyire indokolatlan éles különbségtétel az egyetemek és a fıiskolák között. A hallgató ugyanis most már elsısorban nem egyetemre vagy fıiskolára jelentkezik, hanem egy általa kiválasztott szak alap- vagy mesterképzésére. Az, hogy ez a képzés fizikailag milyen intézményben valósul meg, ebbıl a szempontból másodlagos, ezért célszerő lenne a legjobb fıiskolákból – külföldi, például német mintára – alkalmazott egyetemeket („Applied University”) létrehozni. Az elmúlt évtizedben 400 ezer friss diplomás lépett ki a munkaerıpiacra, évente kétszer anynyian kapnak oklevelet, mint az 1990-es évek elején, a hallgatói létszám pedig három és félszeresére nıtt. A gazdasági felsıoktatásra jellemzı adat, hogy napjainkban 56 helyen folyik közgazdászképzés, igen eltérı színvonalon. A 2005-ben kiosztott, közel 60 ezer diploma harmada gazdasági felsıoktatási intézménybıl került ki annak ellenére, hogy a közgazdászok már évekkel ezelıtt megjelentek a pályakezdı diplomás munkanélküliek között, arányuk mára eléri a 12 %-ot, s a legutóbbi felmérések szerint a második legnehezebben elhelyezkedni tudó

232

helyet "vívták ki" maguknak. Többé-kevésbé ez vonatkozik a jogi képzésre, végzettségőekre is. Mindez többek között arra vetethetı vissza, hogy egy furcsa, egymásra épülı modell alakult ki. Az érettségizı diákok igazából nincsenek tisztában a megszerzendı diploma tényleges piaci értékével, többnyire valamely elképzelt idea által vezéreltetve adják be a jelentkezéseiket a különféle felsıoktatási intézményekbe, néha egymásnak teljesen ellentmondó szakokra. A felsıoktatási intézmények pedig az adott pillanatban népszerő szakok létszámát növelik, más intézmények pedig hasonló képzéseket indítanak. Ebben a kaotikus helyzetben többnyire a munkaadók tesznek rendet. A diplomagyártásra szakosodott intézmények papírjaival ma már nem lehet a munkaerı-piacon komoly álláshoz jutni. Radikális fordulat érezhetı a célpiacok irányából is. Felerısödik az output, azaz a végzett hallgatók és az ıket alkalmazó vállalati szféra véleménye és megítélése. Nı az igény, hogy a végzett diplomásokat alkalmazó cégek visszacsatolhassák véleményüket a felsıoktatási intézményeknek, segítséget nyújtva ahhoz, hogy az oktatás tartalma és színvonala a lehetı legjobban illeszkedjen a társadalmi igényekhez. Az Európai Unióhoz történı csatlakozással egy igen bonyolult struktúrájú, több nemzetet átfogó, soknyelvő, változatos hagyományokkal rendelkezı, színes és sokszintő gazdasági hátteret birtokló, nagy kiterjedéső és komplikált jogrendő közösség tagjává váltunk. Ezzel a magyar felsıoktatás is bekerült a nemzetközi oktatási piacra, a hallgatókat olyan tudással kell felruháznia, amely az EU bármelyik országában azonnal felhasználható. Fel kell készülni arra, hogy nem csupán a nemzetközi felsıoktatási piacon, hanem elıbb-utóbb a belföldi piacon is versenyeznünk kell a konkurens európai egyetemekkel és fıiskolákkal, ezért túl kell lépnünk a jelenlegi túlzottan nemzeti és regionális szerepen. A Bolognai Nyilatkozat megállapításai ugyan nincsenek kıbe vésve, de az elvek következetes megvalósítása további követelményeket támaszt a felsıoktatás egésze felé. Európa országai különbözı fejlıdési szakaszokban vannak a Bologna-folyamat megvalósítását illetıen. Magyarország 2006. szeptemberétıl, a kétciklusú képzés elindításával gyökeres fordulatot hajtott végre a korábbi évek csupán kiigazgató lépéseivel szemben, bár e folyamatnak még csak az elején vagyunk. A felsıoktatás finanszírozása is változik az Ftv. alapján. A legjobbaknak új kísérletezési terepek nyílhatnak meg, azonban még mindig sok az akadályozó tényezı, amelyet csak egy jól 233

átgondolt átfogó államháztartási reform képes hatékonyan megváltoztatni. Magát a finanszírozási mechanizmust az átalakítás nem érintette lényegesen, s a felsıoktatási szférában nem kis aggodalomra ad okot az, hogy a mindenkori költségvetéstıl függetlenedı, a bruttó keresetek mindenkori alakulásától függı finanszírozási források nem esnek-e áldozatul a konvergencia követelményeknek. Fontos kérdés az is, hogy – bár az Ftv. mai formájában nem ad választ erre – mikor érkezik el az ideje a főnyíróelv és a mennyiségi növelésre ösztönzı, a teljesítményt erodáló normatív rendszer múzeumba küldésének. 2. Felsıoktatási törvény változó környezetben

Ahhoz, hogy a felsıoktatási törvény hatását értékelhessük, néhány fontos környezeti tényezı, peremfeltétel bemutatására is szükség van. Ilyen kérdés például az iskolás-korosztályi létszámok alakulása. A legnagyobb demográfiai kihívást a jelenben, de a jövıben még inkább a népesség fogyása és az alacsony élettartam mellett az öregedés, valamint a romló korösszetétel jelenti (lásd 1. sz. ábra). 1. sz. ábra Elırejelzés a népesség korösszetételének alakulásáról

100% 90%

18,9

20,1

23,8

26,2

29,2

33,6

60,6

57,7

55,7

54,1

50,3

80% 70% 60% 50%

60,8

40% 30% 20% 10%

20,4

19,3

18,6

18,1

16,7

16,2

2005

2010

2020

2030

2040

2050

0%

0-19

20-64

65+

Forrás: KSH Népességtudományi Kutató Intézet.

Az ábra adatai szerint hazánknak is szembe kell néznie azzal az európai tendenciával, hogy az aktív korúak száma gyorsan csökken, a társadalom fokozatosan elöregszik. Valamennyi korcsoportban további jelentıs csökkenés várható, aminek hatása már jelenleg is és egyre inkább érezhetı a középfokú, de a felsıfokú oktatásban is. A hazai népesség-elıreszámítás alapján megállapítható, hogy az össznépesség 2020-ig évtizedenként mintegy 1,5 százalékkal, majd ezt követıen gyorsuló ütemben csökken. A fiatal korosztályok csökkenése ennél jelentısebb, 234

évtizedenként 6-8 százalék, azaz a nappali tagozatos felsıoktatás szempontjából meghatározó népességkorcsoportok létszáma az elkövetkezı évtizedekben szintén csökkenni fog. Következésképpen a felsıoktatásba jelentkezık létszáma kb. 80 ezer fı/év szinten állandósulhat, amibıl az elırejelzések szerint 55 százalék az adott évben érettségizı, akinek 66 %-a be is kerül a felsıoktatásba. A tömegoktatás expanziójával szemben álló adat, hogy jelenleg az általános iskolába beiratkozottak száma nem éri el a felsıoktatásba felvehetık összlétszámát. A másik fontos kérdés, hogy a felsıoktatási beiskolázás képzési szerkezete mennyiben felel meg a társadalmi, mindenekelıtt a munkaerı-piaci igényeknek. A kutatók szerint [Polónyi, I. (2005), Adler, J. (2002)] a felsıoktatás tömegesedésével együtt járó túlképzésnek és más torz jelenségeknek is tanúi lehetünk. A gazdaság igényeit meghaladó iskolázottság – Polonyi szerint – „mind az ország – adófizetıinek – forrásait, mind a diplomát szerzı, de használni nem tudó fiatalok és családjaik erıfeszítéseit feleslegesen és haszontalanul várja el, mivel a gazdaság igényeit meghaladó képzés, a túlképzés nem tud hasznosulni, így gyakorlatilag felhasználatlanul elvész, elfelejtıdik”. [Polónyi, I. (2005)] A kutatók által vizsgált horizontális és vertikális képzési szerkezet felsıoktatásunkban egyaránt jelentıs torzulásokat tartalmaz, amelynek megfelelı kezelése az oktatásirányítás sürgetı feladata. A horizontális szerkezetet illetıen a leginkább szembetőnı probléma az igen magas pedagógusképzés és a mőszaki-természettudományos képzés viszonylag alacsony aránya és csökkenı tendenciája. A jelentkezık elsısorban olyan szakokat választanak (divatszakok), ahol a mőszaki-természettudományos követelmények minél kisebbek. A hazai felsıoktatás vertikális struktúrájának fı problémája, hogy aránytalanul magas hányadot tesznek ki a hoszszú képzési idejő programokban részt vevı hallgatók, míg a gazdaság növekvı igényeit megjelenítı rövidebb ciklusú felsıfokú szakképzésben (posztszekunder) résztvevı hallgatók aránya jóval kisebb. A képzési szerkezet nem megfelelı volta egyenes útja a túlképzésnek, a munkaerı piacon történı elhelyezkedés megnehezülésének. Úgy látszik, hogy a tömegoktatás erısödı tendenciájának megállítása, esetleges egészségesebb arányainak kialakítása nem lesz könnyő feladat. A kétciklusú képzés bevezetése nyomán is 2010-ben – a kutatók szerint – minden negyedik, 2015-ben pedig minden harmadik munkavállaló diplomás lesz. Ez pedig már csak a fokozódó verseny miatt is várhatóan megnehezíti a fiatal pályakezdık munkába állását. Bár Magyarországon a felsıfokú végzettségőek munkanélkülisége messze elmarad a hasonló európai korosztályok adataitól, a pályakezdı diplomás álláskeresık száma egyre növekszik, valamint 235

egyre több diplomás foglalja el a tipikusan középiskolai végzettséggel is betölthetı álláshelyeket. Végül célszerő rámutatni arra is, hogy a magyar diplomások gazdasági aktivitása (munkapiaci részvétele) a fejlett országok között az egyik legalacsonyabb. Az Universitas Program szerint Magyarországon nem csupán az Európai Felsıoktatási Térséghez való csatlakozásból adódó követelmények váltják ki és határozzák meg a felsıoktatás átalakulását, hanem annál komplexebb folyamatról van szó, azaz az akadémiai (képzési és kutatási tevékenység átalakítása), intézményi (intézményi irányítás átalakítása), finanszírozási, állami irányítási (állami hatáskörök és jogosítványok) területeken egyaránt elengedhetetlenek jelentıs és lényegi átalakulások. 3. Akadémiai reform a felsıoktatási törvény tükrében

Ahhoz, hogy a Bologna-folyamat megvalósulásáról, annak hazai végrehajtásáról véleményt formálhassunk, fontos megjegyezni, hogy a bolognai dekrétum nem kötelezı érvényő szerzıdés, hanem önkéntes kötelezettségvállalás, amelytıl az egyes csatlakozó országok helyi és nemzeti sajátosságuk függvényében eltérhetnek és el is térnek. Az EU-ban és azon kívül is sokszor igen eltérı megoldásokkal találkozhatunk. Fontos tehát tudni, hogy hol tértünk el a folyamat szellemétıl, számoljunk az eltérések következményeivel, egyebek mellett azzal, hogy ha nem az EFT-vel kompatibilis oktatási struktúrákat hozunk létre, nehezen tudunk majd ezen a tudáspiacon azokkal versenyezni, akik kölcsönös engedményekkel elısegítik a hallgatói mobilitást, az ismereteket kölcsönösen beszámítják stb. Fontos tehát, hogy a Ftv. jogszabályi keretei között létrejövı új képzési rendszer (kétciklusú képzés) mennyit visz tovább a régi duális rendszerbıl, a felsıoktatás szereplıi mennyire értik meg a bolognai filozófiát, milyen Bologna Hungaricumot hoznak létre. A Bologna-folyamat hazai megvalósulását szenvedélyes viták kísérték, kísérik. A törvényi szabályozás, a sorra megjelenı kormány és miniszteri rendeletek nem mentesek problémáktól, nem beszélve a sajátos érdekhálóban mőködı intézményekrıl, intézményi törekvésekrıl. Sok vita folyt korábban arról, hogy mit is jelent a Bologna-folyamat, összevetve a korábbi duális (egyetemi, fıiskolai) képzéssel. Sokan azt mondták, hogy a folyamat nyertesei a fıiskolák lesznek, mert ott gyakorlatiasabb képzés folyik, amely jobban megfelel az alábbi definíciónak, mint az egyetemi képzés. A Bologna-folyamat lényege az, hogy a BSc keretében a felsıoktatási intézmények olyan képzést adjanak a hallgatóinak, amely azonnal megfelel a munkaerıpiac igényeinek, biztonsággal magas elhelyezkedési arányt garantálnak. Ez az oktatás és a

236

munkáltatók közötti szoros együttmőködés teszi lényegében lehetıvé a felsıoktatási intézmények számára, hogy a változó piaci igényeknek megfelelıen alakítsák képzéseiket. A fenti szemlélet sokak megítélése szerint nem teszi alkalmassá sem a korábbi duális rendszer fıiskolai, sem egyetemi képzését a bolognai követelmények kielégítésére. Szerencsére az alapszakok alapítása során növekedett az elméleti alapozás aránya a szakképzés rovására, az elfogadott tantervek már eleget tesznek a fenti követelményeknek. Az egyetemi szektorban azonban még ma is gyakran megjelenik az a felfogás, hogy az ötéves egybefüggı képzés megırzése érdekében az alapképzési ciklusban a régi elméleti alapozás összenyomott (leegyszerősített) változatát kell tanítani, az elvesztett harminc százalékot pedig vissza kell vinni a mesterképzés tanterveibe. Ez súlyos tévedés, s nem sok köze van a bolognai elvekhez. Az új hároméves képzésben, miként a mesterképzésben is más céllal, más tartalommal, más oktatási technológiával és módszertannal kell oktatni, mert ellenkezı esetben a munkaerıpiac – ahol a hallgatóknak munkát kell vállalniuk – a valós igények kielégítetlensége következtében elfordulhat tılük. Tehát minél hamarabb teljes paradigmaváltást kell elérni a mai mindent megırizve haladni szemlélet helyett. Az a bolognai folyamatra való átállás igazi tétje, hogy végül melyik változat gyızedelmeskedik. De nemcsak a képzésben vannak elvarratlan szálak az akadémiai átalakulásban. Ilyen, a korábbi elavult struktúrát erısítı szál a képzésben nem, de az intézménytípusban megmaradó fıiskolai-egyetemi szervezeti megkülönböztetés. Magyarországon mindig is nagyobb presztízse volt a társadalomban egy egyetemnek, mint egy fıiskolának, de a túlélésért, az intézmény fennmaradásáért folytatott ilyen kiélezett harcban könnyen szembeállítható és egymás ellen kijátszható a két intézménytípus. E problémákra bıven lehet találni példákat a közelmúltból. Az alapképzés hossza, taralma, finanszírozási különbségek, mesterképzések csak egyetemi „köntösben”, a MAB fıiskolák kiszorítására irányuló újabb és újabb törekvések stb. – mind-mind arra utalnak, hogy a „ki kit gyız le” máig létezı megosztó tényezı. Ez azzal jár, hogy a megmaradt intézménytípusok ellentétei idırıl-idıre újratermelıdhetnek, illetve a „gyıztes” megoldások egyre kevésbé szolgálják az EFT és a hazai társadalom érdekeit. Talán jobb lett volna más európai példához hasonlóan az intézménytípusokat is átalakítani. Ilyen megoldások születtek Európában, így például Németországban, ahol az igen jól mőködı Fachhochschule-kat alkalmazott tudományokkal foglalkozó „Applied University”-vé – nem érintve és nem keverve a tudományegyetemi státuszt – alakították át, s ezzel egységes egyetemi rendszert hoztak létre.

237

A harmadik problémakört a mesterképzések körül kialakult eltérı felfogások jelentik. Már az is egy hungaricum volt, hogy az alapképzéseket a jövendı mesterképzések ismerete nélkül alakították ki, sok szakiránnyal, mindent beletéve az alapképzési tantervekbe. De az igazi kérdés az lesz, hogy a létrejövı mesterképzések milyen célt szolgálnak majd elsıdlegesen; inkább a PhD-képzést alapozzák majd meg vagy valós munkaerı-piaci igényekre épülı szakképzettséget (vezetıképzést) adnak a jövıben. A hazai törvényi szabályozásban sajnálatos módon nem sikerült szétválasztani a kétféle célt – akadémiai és professzionális mesterszakokat megjelenítve. Végezetül álljon itt egy 2011. évi elırejelzés – amikor már az egész hazai felsıoktatási rendszer az új ciklusos képzésben mőködik – a hallgatói létszámokról (lásd 1. sz. táblázat), ami sok mindenben megmagyarázza a mai „kenyérharcok” okait. 2011-ben. 1. sz. táblázat Nagyságrendi számítás az új képzési szerkezethez kiindulásként beállított hallgatói létszámokról

Számítási alap

Demográfiai elıreszámítás Demográfiai elıreJelentkezık számítás Felsıfokú szak- Adott évben érettséképzés gizık Adott évben érettséAlapképzés gizık Alapképzésen adott Mesterképzés évben végzettek Mesterképzésen adott Doktori képzés évben végzettek Összesen

százalék

Belépık száma

A ciklusban összesen bent lévık száma

Érettségizık

Végzık száma

Az öszszes bent lévı belsı arányai %

70.000 80.000 20

14.000

28.000

14.000

11,5

70

50.000

150.000

50.000

61,7

50

25.000

50.000

25.000

20,6

20

5.000

15.000

5.000

6,2

94.000

243.000

94.000

100

Forrás: OM

4. Intézményi reform a felsıoktatási törvény tükrében

Az egyetemi kormányzás (University Governance) megjelenése a méretek megnövekedésével, a tevékenységek diverzifikációjával, a szereplık érdekharmonizációs igényeivel hozhatók összefüggésbe. A testületi irányítás állami felsıoktatási intézmény esetében úgy definiálható,

238

mint a hatalom újraelosztása az alapító (állam) és a felsıoktatási intézmények között, illetve magán az intézményen belül.1 Az egyetemi kormányzás funkciói közül kiemelkedik a gazdasági és társadalmi környezethez való igazodás és alkalmazkodás, azaz fejleszteni és gyarapítani azokat a képességeket, amelyek jellemzıek egy tudáspiacon mőködı szervezetre (oktatási, kutatási, jövedelemszerzı képességek stb.). A felsıoktatási testületi vezetésnek jól meghatározható szereplıi vannak, akik tevékenységükért felelısséggel tartoznak a társadalomnak (lásd 2. sz. ábra).2 2. sz. ábra

Forrás: Barakonyi, K. (2004)

Felsıoktatási intézmény esetében a társadalmi felelısség mellett meg kell említeni a folyamatok összetettségét, profitorientációjának korlátozottságát. A döntésekrıl pusztán hosszabb idı távlatában derül ki, hogy azok helyesek voltak-e (egy képzésrıl leghamarabb akkor derül ki, hogy milyen minıségő, amikor az elsı végzettek elhagyták az iskolapadot). Ebbıl következı-

1

Az egyetemi testületi vezetés (university governance) modern kifejezés, amely a felelıs vállalatirányítás (corporate governance) kategóriájából vezethetı le. Ez az új irányítási rendszer a 90-es években nyert polgárjogot a nemzetközi tızsdén lévı vállalatok körében, amikor a különbözı érintettek (stakeholderek) eltérı érdekeit kellett a vállalati célok megvalósítása érdekében koordinálni, összehangolni. Mára a fogalom elterjedt a közszférában is, ahol szintén az elszámoltathatóság és áttekinthetıség váltak a legjelentısebb irányítási-elszámolási követelményekké.

2

A továbbiakban Barakonyi Károly munkáira [Barakonyi, K. (2004)] támaszkodva mutatjuk be a kormányzás feladatrendszerét, szereplıit és lehetséges megjelenési formáit.

239

en korrigálni, változtatni is jóval nehezebb, idıigényesebb, illetve hosszabb idın belül lehet. Mindezt bonyolítja az anyagi javak folyamatosan jelenlévı szőkössége, amely még inkább a hatékony gazdálkodás követelményét helyezi elıtérbe. Régen kialakult „ökölszabály” a vállalatirányításban: amennyiben a tulajdonosi hatalom elválik a végrehajtó hatalomtól, kétszintő vállalatirányítási rendszert kell mőködtetni, amelyben világosan elkülönülnek az operatív mőködtetés teendıi a stratégiai irányítási funkcióktól. Ez utóbbit látják el a nemzetközi gyakorlatban az igazgatóságok, illetve ezek egyetemi megfelelıi, a boardok. A boardnak nevezett Irányító Testület feladatait, felelısségét – Barakonyi szerint – három csoportba szokták sorolni. Az egyik feladatkör a pénzügyi egyensúly biztosítása, hogy a mőködés zavartalan lehessen. Az egyetemi boardok általában nem folynak bele a napi ügyekbe, de rendszeresen beszámoltatják az ügyvezetést a költségvetés helyzetérıl, állapotáról. A Testület másik feladatcsoportja „a hozzájárulás az akadémiai értékteremtéshez”. Végül a board felelıs az egyetem vezetıjének, a rektornak a kiválasztásáért és megbízásáért. Mindezt bizonyítja, hogy a kétszintő egyetemi irányítás alkalmazása különbözı formákban és öszszetételben régóta gyakorolt és bevált formája az egyetemek irányításának. Az egyetemi kormányzásnak sok formája lehet attól függıen, hogy az állam, a piac és az akadémiai autonómia között milyen viszonyrendszer jön létre, amely megjeleníti az adott ország felsıoktatási rendszerét. Clark, B. R. híres modellje3 jól szemlélteti a lehetséges modellek két alapváltozatát (lásd 3. sz. ábra). 3. sz. ábra

3

Clark, B. R. 1983-ban jelentette meg felsıoktatási rendszerek irányításával és mőködésének szabályozásával foglalkozó munkáját, amelyben a fent említett hármas viszonyrendszerben helyezi el a felsıoktatási rendszereket.

240

Az európai kontinentális modell esetében jóval nagyobb a kormány, a minisztérium befolyása az egyetem dolgaira, mint az angolszász modellben. Ebbıl is adódóan ott a nagyobb állami szerepvállalás kisebb autonómiát jelent, bár a professzorok befolyása az ügyekre erıteljes lehet, a szenátus erıs meghatározó tényezı. Az angolszász modellben viszont az állam viszszavonulóban van, a költségvetési támogatás csökken, jogosítványait a board útján gyakorolja, az egyetemnek nagyobb autonómiát biztosít. Ebben a modellben megszaporodnak a helyi döntések és a döntések következményeiért viselt felelısség. A rektor végrehajtó hatalma nagyobb, illetve a stratégiai döntések köre az igazgatóságra száll, a szenátus döntési kompetenciája alapvetıen akadémiai ügyekre korlátozódik. Az autonómia, illetve az elszámoltathatóság fontos alkotóeleme az egyetemi irányításnak két szempontból is. Az egyik, hogy modern világunkban a klasszikus (humboldti) egyetemi eszmének és ahhoz kapcsolódó autonómia felfogásnak már egyre kevesebb a létjogosultsága. Egyértelmően megfigyelhetı, hogy az autonómia azonosítása a teljes önrendelkezéssel, szabadsággal már a múlté. A felsıoktatás mőködése az egész világon megváltozott, átalakult. A másik problémája az autonómiának, hogy nem létezik csak úgy általában, hanem történelmileg meghatározott formában, aminek tartalma erıteljesen differenciálódott. Ma, amikor autonómiáért kiáltunk, meg kell mondani milyenre, melyikre gondolunk a legalább három közül:
az oktatási-kutatásira,
a szerkezeti-mőködésire vagy
a gazdálkodásira. Az új törvény világosan deklarálja az oktatási és kutatási szabadságot és a tanszabadságot. Mások az autonómia határai a szervezeti-mőködési és még inkább a gazdálkodási autonómiában a világon és mindenütt. Teljes félreértés az autonómia részeként értelmezni az elszámoltathatóságot. A legnagyobb magánegyetemek esetében is megfigyelhetı, hogy az autonómia legteljesebb tiszteletben tartása mellett a elszámoltathatóság szigorú érvényesítésével találkozhatunk az intézmény mőködésének, gazdálkodásának, jövıbeni fennmaradásának biztosítása érdekében. A fenti modellek természetszerőleg sokféle változatban jelenhetnek meg. Az új Ftv. hatálybalépésével – a gazdasági tanácsok létrejöttével – a hazai testületi vezetés is elindult a kétszintőség irányába, csírájukban megjelenítve azokat a jogosítványokat, amelyek a stratégiai és végrehajtói feladatok szétválasztásában a gazdasági tanácsnak véleményezési jogköröket biztosít. A Ftv. az irányító és véleményezı vezetıi testületeknek tehát megnövekedett jogköröket biz241

tosít, azaz a korábbi állami szerepvállalás korlátozódik. Következésképpen a szenátus, mint döntéshozatali fórum, illetve a gazdasági tanács, mint véleményezı testület valószínőleg arra kényszerül, hogy az állami gyámkodás (kijárás) helyett saját erıforrásaira támaszkodva hozza meg az adott helyzetben szükséges, fontos döntéseket. Ez minden valószínőség szerint bıvíti a felsıoktatási testületek mozgásterét, de ezzel egyidejőleg növeli felelısségét is, azaz az elszámoltathatóság érvényesülését is biztosítani kell. A hazai állami intézményi vezetıi struktúra felépítése a Ftv. szerint a következıképpen alakul az állami intézményekben (4. sz. ábra). 4. sz. ábra

Intézményi vezetıi struktúra FENNTARTÓ Állandó bizottságok

SZENÁTUS elnöke a rektor Központi egységek

Karok

GAZDASÁGI TANÁCS

Funkcionális szervezetek

Intézetek

Tanszékek

Forrás: Roóz, J. (2006)

A törvény elıkészítése és parlamenti tárgyalása során a legvitatottabb kérdés az intézmények irányítási rendszerének, vezetési struktúrájának átalakítása volt. A törvénytervezet a kétszintő irányítás megvalósítását szorgalmazta, ahol a korábbi egyetemi/fıiskolai tanácsok helyébe lépı szenátus feladatköre a képzési és tudományos-kutatási kérdésekre korlátozódik, míg az Irányító Testület (IT) hozza a stratégiai döntéseket, illetve ellenırzi azok végrehajtását. Ez utóbbi testület – a tervezet szerint – igen széles hatáskörrel rendelkezne az intézményfejlesztési terv meghatározásától az intézmény átalakításáig, megszüntetéséig. Az Irányító Testületnek ez a széles döntési hatásköre – amint arra a köztársasági elnök normakontrollt kérı alkotmánybírósági beadványában rámutatott – az Alkotmánynak a tudományos élet szabadságának tiszteletben tartására és támogatására vonatkozó 70/6.§-ába ütközınek tekintendı. Az Alkotmánybíróság 41/2005.(X.27) sz. határozatával az IT ilyen módon történı felállítását az autonómia korlátozásaként és az intézmény önkormányzati jogának csökkentéseként értékelte és hatályon kívül helyezte. Az IT-hez hasonló jellegő szervezet nem

242

ismeretlen az európai gyakorlatban, hiszen néhány országban már több éve mőködik. A hatályos Ftv-ben az IT-t a jelentısen csökkentett jogkörő – alapvetıen véleményezési jogosítványokkal rendelkezı – Gazdasági Tanács váltotta fel. 5. Felsıoktatási törvény és az állami hatáskörök

A törvény a felsıoktatással kapcsolatos állami hatásköröket az Országgyőlés, a köztársasági elnök és a miniszterelnök hatásköreit illetıen lényegében helyesen határozza meg. Az oktatási miniszter hatáskörét mind ágazati irányító, mind felsıoktatás szervezési és felsıoktatás fejlesztési, mind törvényességi ellenırzési, mind pedig fenntartói irányítási jogkörét és feladatait azon elven alapulva szektorsemlegesen határozza meg, amely elkülöníti a közhatalmi funkciókat (törvényességi felügyelet, ágazati irányítás, fejlesztés, nemzetközi kapcsolatok stb.) a fenntartói funkcióktól. Ez utóbbiak ellátását már erısen vitatott új intézményekkel és testületekkel segíti (Regisztrációs Központ, Gazdasági Tanács stb.). A felsıoktatás számára megnyílt új lehetıségek vonatkozásában elmondható, hogy csökken a fenntartói beleszólás lehetısége. A törvény az ágazati irányítás új feladataiként határozza meg:


a felsıoktatás minıségirányítását, a felsıoktatási intézmények belsı minıségirányítási rendszerének kiépítését, a Minıségi Díj létrehozását, amit nemcsak az EFT normák, hanem a képzés tömegessé válásából, illetve az új képzési szerkezet bevezetésébıl adódó minıségi problémák is idıszerővé tesznek;




felsıoktatási információs rendszer mőködtetését az Országos Felsıoktatási Információs Központ létrehozásával;




pályakövetési rendszer kialakítását, amely a felsıoktatási intézmények minısítése mellett a beiskolázási létszámok meghatározásához és a munkaerı-piaci igények kielégítéséhez is fontos információkat adhat.

A hatáskörök, feladatok másik csoportjába azok tartoznak, amelyek a megfelelı összetételő felsıoktatási testületek hatáskörébe utalhatók: a képzés és a tudományos kutatás minıségbiztosításával kapcsolatos ügyek a Magyar Felsıoktatási Akkreditációs Bizottság, a felsıoktatás fejlesztésével és finanszírozásával összefüggı kérdések a Felsıoktatási és Tudományos Tanács hatáskörébe. A Magyar Rektori Konferencia is jelentıs jogosítványokat kapott a képzési szerkezet átalakulásának véleményezésében, bár e funkció gyakorlásához valószínőleg tör243

vénymódosításra lesz szükség, hogy hasonló szervezeti feltételek között mőködhessen, mint a másik két szervezet. 6. Az oktatási ágazat SWOT-elemzése4

Erısségek

4




Szakterületenként kialakult jogi szabályozás




Az egyes képzési szintekhez és formákhoz illeszkedı intézményi háttér megléte




Többcsatornás oktatásfinanszírozás




Többszintő oktatásirányítás




Innovációképes intézmények és szakemberek




Az intézmények tapasztalatai fejlesztési programok megvalósításában




A gazdasági szféra szerepvállalása az oktatásban, különösen a szakképzésben és a felsıoktatásban szabályozott




Az oktatási társulások létrehozásának anyagi ösztönzése biztosított




Intézményesült a szociális partnerek és az oktatási rendszer közötti kapcsolat




A mobilitást és ezen keresztül az oktatást szolgáló, támogató ösztöndíj-programok mőködnek




A felsıoktatás képzési szerkezete megfelel a Bolognai-folyamatnak




A hátrányos helyzető és sajátos nevelési igényő tanulók integrált oktatási módszertani alapjai kialakultak




Az oktatási intézményekben megjelent a kompetencia fejlesztı pedagógia eszközrendszere




Az oktatási modernizációt szolgáló, az iskolarendszer egészét érintı lépések (nyelvi évfolyamok, Sulinet, kompetenciafejlesztés központú Nemzeti alaptanterv) elkezdıdtek




A közoktatásban és a szakképzésben új irányítási, együttmőködési, fejlesztési, értékelési módszereket alkalmaznak az uniós normákat érvényesítve




A felsıfokú oktatásból kilépık biztosan rendelkeznek egy idegen nyelvvizsgával és nyelvismerettel




Teljes körő az Internet hozzáférés az oktatás egészében




Oktatási azonosító bevezetése – az elektronikus adminisztráció teljes körővé tételének lehetısége




A K-12-t és 8 szakmacsoportot teljes körően lefedı digitális tananyagrendszer (1 millió tananyag elem – learning object)

Oktatási program az NFT II-ben (2007-2013). 2006. január.

244




Pedagógiai módszereket, a kompetencia alapú oktatást támogató országos, nyilvános digitális tananyag-tároló rendszer (Sulinet Digitális Tudásbázis)




Akkreditált pedagógus-továbbképzési programok vannak az IKT támogatású oktatásra

Lehetıségek


Az oktatás számára növekvı fejlesztési források érhetık el




Javul az egyes társadalmi rétegek folyamatos át- és továbbképzési igénye




A reálfolyamatok a magyar kutatás-fejlesztés megerısítését igénylik




A gazdasági szereplıknek több információjuk lesz a munkavállalók képességeirıl és képzéseirıl




Korszerő technológiát alkalmazó, elsısorban IKT alapú vállalkozások száma növekszik




Jelentıs gazdaságfejlesztési programok valósulnak meg a következı 10 évben




A humánerıforrás fejlesztésére fordítható források növekedésével bıvül a foglalkoztatható munkaerıállomány és csökkennek a társadalmi esélykülönbségek




Az oktatással szembeni gazdasági és társadalmi elvárások felerısödnek a fejlesztéspolitikában




A tudásintenzív iparágak növekedésével felértékelıdik az oktatás és a képzés szerepe




A lakosság végzettségi-képzettségi szintje javul




A kereskedelmi, pénzügyi, kulturális és egyéb kapcsolatok az EU többi tagállamával erısödnek




Az információs és kommunikációs technológiák elterjedésével javul a szolgáltatások minısége és elérhetısége

Gyengeségek


Szétaprózott intézményrendszer




Gyenge intézményközi kooperáció




Az intézményi fejlesztési stratégiáknak a változó munkaerı-piaci, gazdasági, társadalmi körülményekhez való megfeleltetése nem fejezıdött be




Lassú reagálás a munkaerıpiaci igényekre




Kevés oktatási intézmény tudja ellátni a közösségi „tudás és kulturális” központ szerepét




A képzéshez való hozzáférést jelentıs területi különbségek jellemzik




A gazdaság más területeihez viszonyítva alacsony az oktatásban és a kutatásban dolgozók jövedelme, rosszabbak a munkakörülményei




Az oktatási rendszer bizonyos társadalmi egyenlıtlenségeket újratermel




A kistelepülési oktatási intézmények gyenge infrastrukturális és humánerıforrás ellátottsága

245




Magas a lemorzsolódás a tanulási nehézségekkel küzdı és a hátrányos helyzető tanulók körében, különösen a szakiskolákban




A hallgatók nem kellıen motiváltak részt venni a kutatásban




Alacsony a kutatási eredmények visszaforgatása az anyaintézménybe




Az oktatást segítı elektronikus vezetıi információs-, egységes mérési, értékelési és minıségfejlesztési rendszer hiánya




Alacsony a pályaorientáció, -tanácsadás, a pályakövetés hatékonysága, a felsıoktatásban nincs kiépült, mőködı pályakövetési rendszer




Az intézményi IKT eszközellátottság és az otthoni Internet penetráció elégtelen vagy egyenlıtlen eloszlású




Az oktatási rendszer nem felkészült a kulturális és társadalmi különbözıségek kezelésére




A munkaerıpiaci igényekhez rugalmatlanul alkalmazkodó képzési rendszer




A magyar lakosság idegen nyelvtudása igen alacsony




A magyar felsıoktatásban mintegy 1600 kutatóhely létezik, mégis gyenge az egyetemek kutatási, tudásközpontú funkciója, s a kreatív alkotások létrehozása nem szerepel a felsıoktatási intézmények prioritásai között




Nincsenek kutatóegyetemek, hiányzik a tudományos teljesítményt mérı, összehasonlító kritériumrendszer




Magyarországon a K+F+I (kutatás-fejlesztés és innováció) ráfordítások forrásaránya kedvezıtlen: a ráfordítás 70 százalékát át az állam finanszírozza, a vállalati szektor pedig mintegy 30 százalékát, aminek egyik oka, hogy gyengék és nem innovációigényesek a magyar kis- és középvállalatok




Információ hiányában lassú reagálás az oktatásban lezajló folyamatokra

Veszélyek


A decentralizált finanszírozás keretében az oktatási intézmények pozíciója növekvı mértékben romlik




Csökkenı gyermeklétszám




Öregedı társadalom, magas az inaktívak aránya




Az önkormányzati rendszerfinanszírozás hiányosságai




Hiányos és pontatlan munkaerıpiaci elırejelzés




A vállalati fejlesztések keretében nem fogalmazódnak meg képzési tartalmi követelmények, ami gyengíti a munkaerı alkalmazkodóképességét




A nyitottabb munkaerıpiac fokozza a magasan képzett szakemberek elvándorlását




A magasabb szintő nyelvismerettel rendelkezı piacképes munkaerı elvándorlása




Kutatói elvándorlás

246

4. sz. függelék

A felsıoktatási K+F számbavételének problémái és továbbfejlesztésnek irányai 1. A felsıoktatási intézményekben végzett kutatás-fejlesztés számbavételére vonatkozó információk

A kutatás-fejlesztést leíró, általánosan ismert információk szerint Magyarországon a felsıoktatás a K+F szektor legnagyobb súlyú szegmense. Az egyetemeken és fıiskolákon több mint 1500 kutatóhelyként (is) számon tartott szervezeti egység mőködik, az összes magyarországi kutatóhely közel kétharmada. Az ország összes kutatói létszámának 60 százaléka, 19 ezer fı a felsıoktatási kutatóhelyeken dolgozik. A teljes munkaidejő kutatókra átszámítva ez 37 százalék (5900 fı). A teljes hazai kutatás-fejlesztési ráfordítás negyedét, 2005-ben 52 milliárd Ft-ot a felsıoktatási kutatóhelyeken számoltak el. A költségvetési K+F finanszírozásként a statisztikában elszámolt összeg 35 százaléka a felsıoktatási kutatóhelyekhez jut. A felsıoktatási K+F ráfordítások több mint négyötödének, 43 milliárd Ft-nak az államháztartás a forrása.1 Ezen összefoglaló adatok az állami statisztikán alapulnak, amelyeket a kutatóhelyek egyedi beszámolóiból állítanak össze. A statisztikai feldolgozás során az adatszolgáltatóktól származó adatokat csak nyilvánvaló tévedések, félreértések esetén korrigálják. Ez a kép tehát a kutatóhelyek, összességében a K+F szektor önértékelését tükrözi. Ugyanakkor a statisztikában költségvetési K+F forrásként számításba vett összegnek egy számottevı része az állami költségvetés dokumentumaiban (költségvetési törvény, zárszámadási törvény, mellékleteik) nem jelenik meg K+F elıirányzatként, hanem az oktatási funkció, illetve más funkciók alá van besorolva. Ezért a K+F statisztikában költségvetési forrásként számításba vett összeg és az állami költségvetés K+F célú támogatási, illetve kiadási elıirányzati között jelentıs – több tízmilliárd forint nagyságrendő – az eltérés.2 Ennek a különbségnek a nagyobb hányada a felsıoktatás K+F ráfordításainak eltérı csoportosításából adódik. A költségvetési intézmények gazdálkodásáról tevékenységi elvő pénzügyi beszámoló is készül, amelyben a forrásokat és a ráfordításokat szakfeladatonként számolják el. Ezek között a kutatás-fejlesztési tevékenységet jelentı szakfeladatok is vannak. Elvileg tehát ebbıl a tényle-

1

Kerekített adatok a KSH Kutatás és Fejlesztés 2005 címő kiadványa alapján.

2

Ezt részletesebben tárgyalja Dr. Báger Gusztáv, Goldperger István, Dr. Varga György: A kutatástól az innovációig – a K+F tevékenység helyzete, néhány hatékonysági, finanszírozási összefüggése Magyarországon. ÁSZ FEMI. Módszertani Füzetek. 2005. október.

247

ges K+F ráfordítások megismerhetık lennének, de – mint az alábbiakban látni fogjuk – a pénzügyi beszámolókból egy harmadik, mindkét elızı adatforrástól lényegesen eltérı információ adódik a felsıoktatási intézmények K+F ráfordításairól. Ezért indokolt megvizsgálni, milyen tényeket, folyamatokat tükröznek a fent említett egyes forrásokból származó adatok, és mit kell tenni annak érdekében, hogy megbízható képet kapjunk a felsıoktatásban folyó K+F tevékenységrıl, az erre fordított költségvetési forrásokról. 1.1. A statisztikai adatok vallatása A felsıoktatási K+F statisztikai adatszolgáltatás részletes információkat tartalmaz a kutatásfejlesztési témák jellege, a finanszírozás forrásai szerint. A publikált statisztikai adatok ezt a részletességet nem biztosítják, de az elemzéshez rendelkezésre álltak az összesített adatok a beszámolás szerinti csoportosításban, továbbá a 2003. és 2004. évekre intézmények szerinti bontásban is.3

(Az adatok rendelkezésre bocsátásáért a szerzı köszönetet mond a KSH

Kultúrstatisztikai Osztályának.) Az elemzés céljából a 2004 évben jelentett K+F forrásokból négy csoportot képezhetünk: úgymint (1) a központi költségvetés oktatási fejezetébıl származó, (2) a Magyar Tudományos Akadémia fejezetbıl származó források, (3) más költségvetési fejezetekbıl és minden egyéb forrásból származó támogatások, valamint (4) K+F szolgáltatásra irányuló megbízás keretében kapott források. Ez a csoportosítás eltér a K+F statisztikai évkönyvek forrás csoportosításától. Különbség az is, hogy a teljes K+F ráfordítás forrásai közül az intézmény egyéb piaci bevételeit kihagytuk a csoportosításból (az adott évben 2,5 milliárd Ft), mert az adatok megoszlása alapján fennáll az a gyanú, hogy az adatszolgáltatók ezt a forrást módszertanilag nem következetesen kezelték, s tulajdonképpen puffernek tekintették. Ez érdemben nem változtat a szektor egészét tekintve a forrásstruktúrán. 1. A jelentett K+F ráfordítások legnagyobb arányú forrása a felsıoktatási intézmény normatív oktatási költségvetési támogatása. Ide soroljuk az oktatási normatívából, a normatív kutatástámogatásból és a PhD képzés elıirányzatából elszámolt forrásokat. Ezen csoportba sorolt tevékenységek tartalma az intézmények, tanszékek tudományágának általános mővelése, a tananyagok fejlesztése, a tudományos utánpótlás nevelése, a kutatási eszközök fejlesztése. Közvetlenül tárca költségvetésbıl származó K+F forrásként 2003-ban 26,6 milliárd Ft-ot

3

A K+F statisztikában az egyedi adatszolgáltatók a kutatóhelyek (tanszékek, intézetek), az intézményekre vonatkozó információk minden esetben összevont adatokat tartalmaznak.

248

jelentettek a felsıoktatási intézmények, ami a teljes felsıoktatási K+F ráfordítás 57 százaléka volt. 2004-ben a megfelelı adatok: 24,6 milliárd Ft, a teljes ráfordítás 55 százaléka. E mögött az adat mögött azonban sem a költségvetési támogatási elıirányzatok felhasználási cél szerinti megbontása, sem egységes követelményeket kielégítı pénzügyi-számviteli nyilvántartás, sem világos szakmai rendezıelvek alapján végzett szakértıi becslés vagy vezetıi döntés nem áll. A gyakorlatban a felsıoktatási K+F statisztika pénzügyi forrásadatai a kutatóhelyi (tehát tanszéki, intézeti) adatszolgáltatók ügyintézıi szintő becslése szerint alakulnak, s mérhetıségüket az is kétségessé teszi, hogy nem kapcsolódik hozzájuk objektív kritériumok alapján mérhetı teljesítménykövetelmény. 2. Tartalmilag az elızıtıl nehezen elválasztható, de a finanszírozás forrásában különbözı a kutatóintézeti támogatásból, valamint az OTKA pályázatokból finanszírozott tevékenység. Ennek forrása a Magyar Tudományos Akadémia költségvetési fejezet. Ez a forrás nagyságrendileg 3-4 milliárd Ft-ot tesz ki, s a jelentett összes felsıoktatási K+F ráfordítás 7-8 százalékát fedezi. Az összegnek a forrása az intézményi gazdálkodásban világosan elkülönül, mert a kutatóintézeti támogatást egy másik költségvetési fejezetbıl meghatározott célra, az MTA által támogatott kutatóhelyek mőködésére utalják át. Az OTKA támogatás konkrét témákhoz, projektekhez kapcsolható. A támogatott kutatónak az eredményrıl zárójelentést kell készíteni. Az eredményeknek a felsıoktatási területen történı összesített értékelésérıl nincs tudomásunk. 3. Támogatás (grant) jellegő külsı forrás a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapból (KTIA 2004-tıl), a Gazdasági Versenyképesség Operatív Programból (GVOP), különbözı fejezeti kezeléső elıirányzatokból, más elkülönített állami pénzalapokból, társadalombiztosítási alapokból, önkormányzatoktól kapott támogatás, valamint a civil szférából (alapítványok) és az üzleti szektorból, továbbá külföldrıl kapott adomány jellegő támogatás is. A felsorolt források összege 2004-ben az elızı évekhez képest jelentısen növekedett a KTIA-ból származó pályázati támogatások megjelenése következtében, s 9,5 milliárd Ft-ot tett ki, ami a jelentett K+F ráfordítások egyötödét fedezte. A forrásjuttatás célja ez esetben egyértelmően a kutatás-fejlesztés, az egyedi tételek meghatározott témákhoz, projektekhez köthetık. Bizonytalanság abban van, hogy ezeket a forrásokat valóban kutatás-fejlesztésre fordították-e. A bizonytalanság oka a felhasználás, a felsıoktatási gazdálkodás általános feltételeiben, valamint az eredmény rendszeres, konkrét és átfogó értékelésének hiányában van. 4. A kutatás-fejlesztési megbízások, K+F szolgáltatásra irányuló megrendelések az összes K+F forrás 10 százalékát biztosítják. Ez az összeg 2004-ben 4,5 milliárd Ft volt. Ide soroljuk 249

az üzleti szektortól, az állami intézményektıl és az alapítványoktól, külföldi megrendelésekbıl származó forrásokat, valamint a külföldi pályázati támogatásokat. Ezen – tulajdonosi szektorok szerint teljesen különbözı – források egy csoportba vonásának közgazdasági indoka van, nevezetesen a többi csoporttól eltérı, szigorúbb teljesítménykövetelmény. A megbízások visszterhesek, meghatározott eredmény szolgáltatását tételezik egy külsı piaci szereplı részére. A külföldi pályázati támogatás elnyerése általában a hazainál magasabb szakmai követelményeket támaszt, teljesítésének elfogadása külsı, független értékelésen alapul. Ezért ennél az összegnél van a legnagyobb valószínősége annak, hogy az ide sorolt forrásokat valóban K+F-re fordították. A felsıoktatásra vonatkozó átfogó adatok kritikai elemzésének kulcsa éppen az utóbbi csoport, a leghatározottabb teljesítménykövetelményeket tételezı megbízásos K+F tevékenység mértéke, illetve súlya az egyes intézményekben. 2004-ben összesen 64 felsıoktatási intézmény jelentett K+F ráfordítást. Ezek közül 29 intézménynek volt K+F megbízása, illetve jutott nemzetközi pályázatokon K+F forráshoz. Ezek közül 11 olyan intézmény volt, amelyben a külsı megbízás éves összege elérte a 100 millió Ft-ot. Ezek az intézmények számolták el az összes K+F ráfordítás, ezen belül az összes tárcaforrás 80 százalékát. További 8 olyan intézménynél a külsı megbízás összege 10 millió és 90 millió Ft között volt. Tehát 45 olyan felsıoktatási intézmény volt, amelyben nincs vagy jelentéktelen a külsı követelmények alapján méltányolható K+F teljesítmény. A külsı megrendelések aránya szerinti csoportosítás további különbségek megjelenítésére alkalmas. Összesen 4 olyan intézményt találunk, amelynél a külsı megbízásokból származó bevétel elérte, vagy meghaladta az összes jelentett K+F ráfordítás negyedét, ezekkel együtt 9 olyan intézmény volt, amelyek esetében a külsı megbízások aránya meghaladta a K+F ráfordítások egytizedét. 9 intézmény külsı K+F megbízása az elszámolt összes ráfordítás 5 és 10 százaléka között volt. Az elıbbi két csoportba tartozó intézmények jelentették az oktatási fejezetbıl K+F forrásként megjelölt összeg kétharmadát. További 10 intézmény rendelkezett még kisebb-nagyobb külsı megbízással, de ezek aránya nem érte el a jelentett összes K+F tevékenység 5 százalékát. Ez úgy értékelhetı, hogy ezekben az intézményekben a kutatóhelynek minısített szervezeti egységek csak egy kisebb hányadban alkalmasak arra, hogy megfeleljenek a külsı megrendelık igényének. Ez a csoport a normatív finanszírozásból származó összes forrás 27 százalékát használta fel. (A nagy egyetemeken a néhány tanszék által teljesített külsı megbízások összege tekintélyes lehet. Ez magyarázza az összeg szerinti csoportosí250

tásnál az összes K+F ráfordítás magas intézményi koncentrációját.) A csoportosításból az is látszik, hogy a felsıoktatási intézmények szám szerint több mint fele külsı megbízással egyáltalán nem rendelkezik. Ezeknek az intézményeknek a súlya a jelentett felsıoktatási K+F ráfordításokban csekély, a normatív finanszírozásból mindössze 6 százalék. Ebben a csoportban nagyrészt mővészeti képzést nyújtó és egyházi intézmények vannak, de találhatók közöttük mőszaki és gazdasági szakirányú fıiskolák is. 1.2. K+F szakfeladatok a felsıoktatási intézmények pénzügyi beszámolóiban A költségvetési intézmények évente pénzügyi beszámolót készítenek, amelyben szakfeladatonként is felbontják bevételeiket azok forrása szerint, s az egyes szakfeladatokra fordított kiadásokat „közgazdasági tartalmuk” (költségnemek) szerint. A költségvetési szektor egészében a szakfeladatok szerinti beszámolók érdemi feldolgozása, elemzése, az elemzés hasznosítása igen ritka, esetleges. Ha lenne is ilyen, ezeknek tartalma, megalapozottsága igencsak kérdéses, mert a beszámolás kiinduló adatainak számviteli alapjai egyes területeken hiányosak.4 Szakmai érdeklıdéstıl vezérelve az Oktatási Minisztériumban 2004-ben elkészítették az állami fenntartású felsıoktatási intézmények 2003. évi szakfeladatos beszámolóinak feldolgozását. Ez lehetıséget ad a 2003. évi, intézményenként összesített K+F statisztikai adatszolgáltatás eredményeivel való egybevetésre. A költségvetési szektor egészére érvényes, mintegy 200 szakfeladatot tartalmazó szakfeladat-rendben 5 szakfeladat reprezentálja a kutatásfejlesztési tevékenységet.5 Ezek: 73101 Természettudományi kutatás és kísérleti fejlesztés 73102 Orvostudományi kutatás és kísérleti fejlesztés 73103 Agrártudományi kutatás és kísérleti fejlesztés 73104 Mőszaki tudományi kutatás és kísérleti fejlesztés 73201 Humán és társadalomtudományi kutatás és kísérleti fejlesztés

4

„A felsıoktatásban az önköltségszámítás, a költségelemzés, a veszteségforrások feltárása egészen kivételes gyakorlatnak számít. Az intézmények többségénél nem állapíthatók meg sem az államilag finanszírozott sem a költségtérítéses oktatásban résztvevı hallgatók képzésére fordított tényleges költségek (azaz a szolgáltatás „ára”), a költségeltérések okai.” A felsıoktatás átalakulása, a finanszírozás korszerősítése. Tanulmány. ÁSZ FEMI. 2004. december.

5

A felsıoktatási ágazatban a kutatás-fejlesztési szakfeladatokkal egy csoportba sorolják a 74231 Mőszaki elemzés és tesztelés szakfeladatot, ami a statisztikában Tudományos célú szolgáltatások kategóriának felel meg.

251

A szakfeladatos beszámolók a K+F statisztikától lényegesen eltérı képet adnak a felsıoktatási szektor K+F tevékenységérıl. Eszerint a szakfeladatos beszámolás az állami fenntartású (központi költségvetési szervként mőködı) felsıoktatási intézményekre terjed ki. A feldolgozott intézményi beszámolók száma 29 volt. Ez a statisztikai adatszolgáltatást teljesítı intézmények számának kevesebb, mint a fele, de a statisztikában jelentett K+F ráfordításoknak több mint 90 százaléka ebben az intézményi körben adott, azaz a K+F teljesítmény szempontjából ez az intézményi kör reprezentálja a felsıoktatási szektort.

Az 1. sz. táblázat adataiból az állapítható meg, hogy a felsıoktatási intézmények felügyeleti szervüknek adott pénzügyi jelentésükben összességében alig több mint fele akkorára értékelik K+F célú kiadásaikat és bevételeiket, mint a statisztikai adatszolgáltatásukban. Míg a vizsgált intézményi kör a statisztikában mintegy 43 milliárd Ft K+F ráfordítást reprezentál, pénzügyi elszámolásában 22 milliárd Ft K+F célú kiadással számol. A statisztikai jelentésben a források szerinti bontásban az intézmények 24 milliárd Ft-ot számoltak el a felügyeleti szervtıl kapott támogatás címén (oktatási normatívából, normatív kutatástámogatásból és PhD képzés elıirányzatból), addig a pénzügyi jelentésben csak 13 milliárd Ft-ot soroltak ide. 1. sz. tábla A K+F statisztika és a szakfeladatos beszámolók összehasonlításának összefoglaló adatai a 2003. évben (ezer Ft)

Megnevezés

A K+F statisztika adatai

A szakfeladatos beszámolás adatai

Intéz Összes ebbıl (2) ebbıl (3) mé- K+F ráfor- állam- felügyeleti nyek dítás háztartási szervtıl száforrásból kapott ma forrásból

Intéz Összes Összes ebbıl mé- K+F célú K+F célú felügyelenyek kiadása bevétele ti szervtıl száma

1 1 K+F adatszolgáltatást teljesítı intézmények összesen

65

2

3

4

46 792 153 38 615 814

26 613 651

~ 43 000 000 35 745 635

24 191 094

5

6

7

8

ebbıl 2 A feldolgozott szakfeladatos beszámolót adó intézmények összesen 3 2/1

29

0,45

0,93

29

22 326 600 24 808 600 12 972 500

0,91

A statisztikai adatok és a pénzügyi jelentések közötti különbség az egyes intézmények tekintetében 0 és 400 százalék között szóródik. Például 8 intézmény a statisztikában összesen több mint 1 milliárd Ft államháztartási eredető forrás K+F célú felhasználásról számolt be, pénz-

252

ügyi jelentésében egyáltalán nem adott számot K+F tevékenységrıl. Egy intézmény pedig a K+F szakfeladat-csoporton közel négyszer akkora kiadást jelez, mint a statisztikában az öszszes K+F ráfordítása, s kétszer akkora tárcaforrást számolt ide, mint a statisztikában. Figyelemre méltó, hogy a pénzügyi beszámolók csaknem 2,5 milliárd Ft-tal nagyobb K+F célú bevételt mutatnak, mint a K+F szakfeladatok kiadása, tehát a beszámolók szerint az intézmények K+F tevékenységén ilyen összegő – más tevékenységekre fordított – eredmény realizálódott. 1.3. A rendelkezésre álló adatok értékelése A felsıoktatási intézmények K+F forrásstruktúrájának feltárt sajátosságai, valamint a K+F statisztika és a pénzügyi beszámolások K+F adatainak jelentıs eltérése indokolja, hogy kritikusan viszonyuljunk a felsıoktatási szektor kutatás-fejlesztési tevékenységének kiterjedésre és intenzitására vonatkozó közkelető képhez. Abból indulunk ki, hogy a külsı aktorokkal kötött visszterhes K+F ügyletek volumene és aránya – figyelembe véve a tudományági, szakterületi sajátosságokat is – jellemzi egy intézmény K+F kapacitásának mértékét, színvonalát. Ebbıl következik, hogy ahol a kemény teljesítménykövetelmények szerint végzett kutatófejlesztı munka hiányzik vagy jelentéktelen arányú, ott nagy valószínőséggel a puhább teljesítménykövetelményeket tételezı forrásokból finanszírozott feladatokban is hiányosak a kutatás-fejlesztés személyi, tárgyi feltételei, gyengébb a motiváció, az együttmőködési készség, kevésbé alkalmas színvonalas, eredményes kutatásra az adott munkaszervezet. Feltételezhetı tehát, hogy ahol nincs vagy jelentéktelen a piaci mércével mért K+F tevékenység, ott a kapott források mögött nincs a kimutatott ráfordításokkal arányos munka, illetve teljesítmény. Megpróbáltuk ezt a hipotézist egy modellel számszerősíteni. Ha megengedhetı általánosítással feltételezzük, hogy egy, a kutatóhelyek kereteként is tekintett felsıoktatási intézményben a K+F tevékenység legalább 10 százalékát érje el piaci vagy nemzetközi mérce szerint minısített arány, akkor egy gondolatkísérletben megtehetjük azt, hogy az egyes intézmények statisztikában jelentett K+F ráfordításait diszkontáljuk a követelménynek tekintett 10 százalék és a tényleges piaci hányad arányát tükrözı együtthatóval. A számítást elvégezve azt találjuk, hogy egy ilyen értékelésben a felsıoktatási szektor 2004. évi 44 milliárd Ft-os kimutatott K+F ráfordításával szemben ténylegesen csak 30 milliárd Ft-ot fordíthattak kutatás-fejlesztésre. Ha a K+F-ben elvárt piaci arányt 25 százalékra emeljük, akkor a méltányolható ráfordítás 17 milliárd Ft-ra száll le.

253

Hogy egy ilyen gondolatkísérlet nem teljesen alaptalan, azt igazolja a K+F szakfeladatokon elszámolt bevételek és költségek összesítése is. Mint az elızı pontban láttuk, a pénzügyi beszámolók szerint a felsıoktatási szektorban a kutatás-fejlesztés ráfordítása alig több, mint a statisztikában jelentett összeg 50 százaléka. Ez az érték az elıbbi modellünk két változatának eredményei között félúton van. További kutatást igényelne, hogy ha sem a statisztikai adatszolgáltatás, sem a pénzügyi beszámoló szakfeladatonkénti részletezése nem nyugszik pontos, dokumentált számviteli analitikán, akkor miért van ekkora különbség a kétféle információ tartalmában. Erre – ugyancsak hipotézisként – két magyarázat adódik. A K+F statisztikai adatszolgáltatásnak nincs konzisztencia-követelménye az intézmény teljes tevékenységére vonatkozóan, a pénzügyi beszámolóknak van. A statisztikai adatszolgáltatást végzı tanszékek, intézetek saját tevékenységük prezentálásában érdekeltek, a pénzügyi beszámolót készítı apparátus feladata a gazdálkodás komplex folyamatának rendszerezett bemutatása. Ebben a komplex folyamatban pedig ténylegesen kisebb a súlya a kutatás-fejlesztésnek, mint az oktató-kutató személyzettel szemben támasztott általános elvárás. Ez már átvezet az egész problémakör érdekmotivációihoz. 2. A felsıoktatási K+F számbavételét befolyásoló érdekviszonyok és gazdálkodási problémák

Itt az a kérdés adódik, hogy felsıoktatás helyzetét, gazdálkodást jellemzı egyéb információk milyen magyarázatot adnak a különbözı forrásból származó és különbözı célú K+F adatok közötti jelentıs eltérésre, ezen adatok közül a magasabb ráfordítást tükrözı statisztikai adatok realitását vagy ennek csökkentı korrekcióját támasztják alá. A következı kérdés, hogy ha a statisztikának szolgáltatott adatok iránti kétségek látszanak igazolódni, akkor milyen indokát találjuk az adatszolgáltatásban érvényesülı torzításnak. A problémák megértésének alapja a felsıoktatás finanszírozási helyzete. Az elmúlt másfél évtizedben a felsıoktatásban a hallgatói létszám négyszeresére nıtt, az egy hallgatóra jutó költségvetési juttatás reálértéke a felére csökkent. Az oktatás szervezeti feltételei, az intézmények mőködésének módja kevéssé változott, így ezen jellemzık által determinált költségek mellett az oktatási tevékenység alulfinanszírozottá vált. A finanszírozás feszültsége különösen kiélezıdött a 2002-ben végrehajtott közalkalmazotti béremelés következtében. (Itt nem kívánunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy a felsıoktatás támogatása a központi költségvetésbıl, a felsıoktatási ráfordítások aránya a GDP-bıl elegendı vagy sem, továbbá, hogy a

254

hazai felsıoktatási szektor más szervezeti és gazdálkodási keretek között mőködhetne-e költséghatékonyabban és a finanszírozás szempontjából kiegyensúlyozottabban.) Több felsıoktatási intézmény szerint a központi költségvetésbıl kapott oktatási normatíva pusztán a meghatározott hallgató/oktató aránynak megfelelı oktatói állomány alapbérére elegendı. Minden más költség, az oktatás dologi költségei, az intézményi rezsi, csak egyéb forrásokból fedezhetık. Abban az intézményi körben, ahol ez a helyzet jellemzı, ott eleve üres halmaznak kell tekinteni az oktatási normatívából K+F-re fordított forrásokat, akár a statisztikai adatszolgáltatásban akár a pénzügyi beszámolókban szerepeltetik azokat. Sıt, az oktatási feladatok teljesítéshez a költségvetési támogatáson túl további külsı források szükségesek. Azokban az intézményekben, amelyekben jelentıs bevételek származnak vállalkozásból, költségtérítéses oktatásból, ezek fedezhetik a hiányzó forrásokat. Azon intézmények számára, amelyeknél a szakterületi sajátosságok vagy a személyi feltételek nem kedvezıek jelentısebb vállalkozási bevétel eléréséhez, csak a K+F pályázatok szolgálhatnak a hiányzó oktatási források pótlására. Ebbıl az következik, hogy a puha K+F pályázati támogatások egy része a valóságban nem a K+F tevékenységben kerül felhasználásra.6 A következı 2. sz. táblázat adatai nemcsak a finanszírozás, hanem a kapacitás oldalán is feszültséget jeleznek. 1990 óta a hazai felsıoktatásba az egy oktatóra jutó hallgatói létszám háromszorosára nıtt. Az oktatási feladatok elvégzése nem halasztható, ezeknek abszolút prioritásuk van. A jelentısen megnövekedett oktatási terhelés mellett csökken a kutatásra fordítható humán kapacitás. A felsıoktatási intézményekben az alaptevékenység részeként értelmezett kutatómunka legáltalánosabb, egyes területeken egyetlen motivációja az oktatói karrier tudományos minısítéshez főzıdı követelménye. A fokozat megszerzése publikációs igényt támaszt, a publikálás pedig feltételez bizonyos kutatási tevékenységet. Ez tükrözıdik abban, hogy a felsıoktatási szektor élenjár a publikációs mutatókban. Nincs elemzés azonban a publikációk minıségi megoszlásáról, azaz arról hogy ezek a publikációk mit képviselnek a tudományos kiválóság és a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából.

6

A felsıoktatási K+F helyzetérıl szóló 2005. évi minisztériumi jelentés a következıképpen fogalmaz: „… intézményeinknek nagyon sok energiát kell a pályázatok elkészítésre fordítaniuk, esetenként olyan forrásokhoz való hozzájutás érdekében is, amelyek az alapmőködéshez, így az oktatáshoz (is) szükségesek.” Kutatás, fejlesztés, pályázatok és programok a felsıoktatásban. Az Oktatási Minisztérium Felsıoktatás-fejlesztési és Tudományos Ügyek Fıosztályának 2005. évi jelentése.

255

2. sz. táblázat A felsıoktatás költségvetési finanszírozási helyzetét jellemzı mutatószámok alakulása 1990-2005

Megnevezés

1 2 3 4 5 6 7 8 9

Tanév

1990/1991

Költségvetési év

1990

Nappali tagozatos hallgatók száma

1995

2000

2005

76 601

132 997

183 876

231 482

100

173,6

240,0

302,2

108 376

195 586

327 289

424 161

100

179,9

301,0

390,1

17 302

18 098

22 873

23 188

100

104,6

132,2

134,0

16 834

54 004

143 239

216 554

100

320,8

850,9

1286,4

Növekedési index 1990=100 Összes hallgatói létszám Növekedési index 1990=100 Oktatók száma Növekedési index 1990=100 A költségvetés oktatási kiadása (millió Ft) Növekedési index 1990=100 Egy hallgatóra jutó költségvetési kiadás

1995/1996 2000/2001 2005/2006 1991

216 149

248 564

447 359

768 858

923 621

(nappalival egyenértékő számítás szerint, Ft)* 10

Növekedési index 1990=100

100

115,0

207,0

355,7

427,3

11

Fogyasztói árindex 1990=100

100

135

309,8

625,2

832,7

234 320

387 876

660 562

766 408

12 Egy hallgatóra jutó költségvetési kiadás (nappalival egyenértékő számítás szerint, Ft)** 13

Növekedési index 1991=100

100

165,5

281,9

327,1

14

Fogyasztói árindex 1991=100

100

229,5

463,2

616,8

*A 2004-ig érvényes számítási mód szerint **A 2005-tıl érvényes számítási mód szerint. Forrás: Oktatás-statisztikai évkönyv 2005/2006. Oktatási és Kulturális Minisztérium.

A kérdés az, hogy a kutatás-fejlesztésrıl szóló beszámolókban, elsısorban a K+F statisztikai adatszolgáltatásban miért jelennek meg a valóságosnál magasabb adatok. Ennek oka elsıdlegesen nyilvánvalóan a felsıoktatási intézményekkel illetve a felsıoktatási tanszemélyzettel kapcsolatos általános társadalmi és szakmai elvárás. Ezt az elvárást fejezte ki az Oktatási Minisztériumban 2003-ban kidolgozott és bevezetett normatív rendszer az intézményi finanszírozást szolgáló költségvetési támogatás elosztására. Ebben az összes intézményi támogatás 256

negyede jutott kutatás címén az állami felsıoktatási intézményeknek. A kutatási támogatási norma alapja az oktató/minısített, oktató/kutató létszám volt. A kutatási támogatást tehát nem konkrét feladathoz, projekthez vagy követelményhez szabták, hanem a rendszer implicite feltételezte, hogy a tanszemélyzet minden tagja a besorolásának megfelelı kutató-fejlesztı munkát elvégzi. Ezt finanszírozási elvet vitte tovább az új felsıoktatási törvény végrehajtására kiadott 8/2005 (I. 19.) Korm. rendelet, noha a felsıoktatási törvény elıírta, hogy „A tudományos célú támogatás megállapításánál figyelembe kell venni, hogy a felsıoktatási intézmény milyen kutatási eredményeket ért el, és az e feladatok támogatásra rendelkezésre álló összeg ötven százalékát ennek figyelembevételével kell a felsıoktatási intézmények között elosztani.” [2005. évi CXXXIX. törvény a felsıoktatásról 131. § (2) bek.] Noha sem a 2004-ben bevezetett normatív finanszírozási rendszer, sem az új felsıoktatási törvény nem ír elı kötelezı felhasználási arányokat, hosszabb távon a kutatási normatívát is magában foglaló költségvetési támogatást az elvégzett, ennek hiányában a jelentett K+F tevékenység legitimálja. A finanszírozási rendszer tehát az általános elvárást intézményi és ezen keresztül egyéni érdekké alakította. Az elızıekbıl kitőnik, hogy nem megalapozott a felsıoktatási törvénynek az a feltételezése, hogy a képzési célú támogatás 50 százalékát kitevı tudományos célú támogatást, tehát a hallgatói támogatásokon kívüli összes normatív támogatás negyedét a képzéssel összefüggı kutatás céljára használják fel. A törvény nem is írja elı a kötelezı felhasználási arányokat, s nem is rendeli ellenırizni ezek teljesülését. Ha tehát az állami finanszírozás eszközeivel is elı akarjuk segíteni, hogy a felsıoktatási intézmények egyben a kutatás-fejlesztés mőhelyei legyenek, akkor változtatni kell a finanszírozás és az elszámolás rendszerén. Természetesen ehhez elıfeltételként meg kell teremteni az oktatási feladatok és az erre szolgáló finanszírozási források egyensúlyát. Ennek módjára, a tanulmány nem hivatott javaslatot tenni. A lényeg az, hogy ha az oktatás a tudományos célú normatív támogatás igénybevétele nélkül is képes ellátni a feladatát, akkor módosítani kell a felsıoktatási törvényt, meg kell szüntetni az oktatói létszám alapján adott tudományos célú normatív támogatást, s a képzéssel összefüggı kutatást is pályázati alapon kell támogatni. Ebben az esetben egyértelmően elkülönül a K+F tevékenység forrása az oktatási forrásoktól, így a finanszírozás, illetve a ráfordítások számbavétele egyértelmővé válik. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a pályázati támogatásokhoz teljesítménykövetelmények járulnak, s ezek teljesítése ellenırizhetı. E pályázati rendszer folyamatos értékelésébıl a mainál sokkal világosabb képet lehetne kapni a felsıoktatási és ezen

257

belül az egyes intézmények K+F potenciáljáról. Addig is az oktatási tárca, az MTA és a technológiapolitika irányítóinak közös feladata lenne, hogy visszamenıleg és ezután rendszeresen értékeljék a felsıoktatási intézmények teljesítményét az OTKA, KMŐFA, NKFP és a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapból (KTIA) támogatott pályázatokon. 3. A K+F statisztikai számbavételének módszertani problémái

Az adatgyőjtés rendszere nem biztosítja, hogy a számbavétel teljes körő legyen. Nincs ugyanis garancia arra, hogy valamennyi tényleges kutatóhely bekerül az adatgyőjtésbe. Az adatszolgáltatást teljesítık személye esetleges, sem érdekeltség, sem felelısség nem érvényesül az adatszolgáltatás teljesítése és tartalma tekintetében. Sok esetben nem történik meg a kutatóhelyi adatszolgáltatás intézményi szintő koordinálása és ellenırzése sem. A legfontosabb gondolatokat az alábbi hat pontban összegezzük. 1. A jelenlegi gyakorlat szerint a K+F statisztika beszámolási egységei és adatszolgáltatói a kutatóhelyek. Az intézmények vezetı apparátusai (rektori hivatal, gazdasági igazgatóság, tudományos igazgatóság) az adatszolgáltatásban gyakorlatilag a postás szerepét töltik be. Továbbítják a KSH által megküldött kérdıíveket a kutatóhelyeknek, de az adatszolgáltatás megtörténtét, annak tartalmát nem ellenırzik. Ennek a szervezési szisztémának a következı negatív következményei vannak a K+F statisztikai adatszolgáltatás minıségére nézve.


Miután a K+F ráfordításokra vonatkozó leglényegesebb adatok csak az intézményi szintő gazdálkodási adatokból származtathatók, a kutatóhelyi adatszolgáltatók – a kérdıívek kitöltésére fordítható idın belül – nem tudnak pontos adatokat szolgáltatni.




A tapasztalatok szerint a nem valósul meg határidıre teljes körő adatszolgáltatás. A KSH-nak nincs lehetısége ellenırizni az adatszolgáltatás teljes körőségét, sem megbecsülni az adatszolgáltatásból kimaradó kutatóhelyek súlyát.




A statisztikai és pénzügyi információk egyeztetésének tartalmi, illetıleg rendszerbeli alapjai még a jelenleg elvileg lehetséges körben is hiányoznak.

A jelenlegi rendszerben a kutatóhelynek nevezett, intézményeken belüli szervezeti egységek az adatszolgáltatók. A K+F statisztika kulcsproblémája, hogy a kutatóhelyi adatszolgáltatók nem rendelkeznek információval a kért adatok teljes körére, különös tekintettel a csak intézményi szinten rendelkezésre álló információkra. A felsıoktatási intézményekben nem mőködnek olyan belsı információs rendszerek, amelyek a K+F adatszolgáltatáshoz szükséges adatokat elıállítanák. Másrészt az adatok egy része kutatóhelyi, tanszéki szinten eleve értel258

mezhetetlen. Ezért a statisztikai adatszolgáltatás tartalmi javítása és a teljes körőség biztosítása egyaránt azt kívánja, hogy az intézmények legyenek az adatszolgáltatók. Ugyanakkor azt továbbra is szem elıtt kell tartani, hogy a K+F statisztika adataira kutatóhelyenként van szükség, mert a megfelelı mélységő tevékenységi és tudományági részletezettség csak így biztosítható. Javasoljuk, az OSAP-ról szóló kormányrendelet fogalmazza meg, hogy a felsıoktatási K+F statisztikában adatszolgáltató az intézmény, beszámolási egység a kutatóhely. Ez felel meg a statisztikai törvény azon rendelkezésének, mely szerint adatszolgáltatásra kötelezett a jogi személy, illetve a szervezet. Ez a megoldás jelentıs munkaterheléstıl mentesíti a kutatóhelyek dolgozóit, ugyanakkor az intézményi vagy kari apparátusokhoz átcsoportosított feladat lényegesen hatékonyabban szervezhetı és teljesíthetı. 2. Tekintettel arra, hogy a tapasztalatok szerint a felsıoktatási intézményekben jelentıs arányú a keresztfinanszírozás, illetve a kutatási-fejlesztési célú források átszivárgása más tevékenységek finanszírozására, az az adatgyőjtési rendszerben foglalt implicit feltételezés, hogy a K+F célú forrás és költség egymásnak megfeleltethetı, azaz egyazon táblában bemutatható, torzításhoz vezethet. Az adatgyőjtés ugyanis az összes K+F ráfordításra kérdez, de részleteiben ezt források szerint osztja fel. Ez azon a módszertani követelményen alapul, hogy az egyes forrásokból származó összegnek csak azt a részét jelentsék, amelyet ténylegesen K+F ráfordításként használtak fel. A nagyarányú keresztfinanszírozás miatt azonban a gyakorlatban ezt meglehetısen nehéz érvényesíteni. Ebben a struktúrában megválaszolhatatlan az a kérdés, hogy az egyes források esetében volt-e nyitóállomány, maradvány, illetve az adott K+F célú forrásból más célra történt-e átcsoportosítás. Ez egy lényegesen bonyolultabb táblaszerkezetet igényelne, amelynek kitöltéséhez a jelenlegi rendszerben a tényleges adatszolgáltatást végzı munkatársak nem rendelkeznek információval. 3. A K+F adatszolgáltatás egyik tartalmi kulcsproblémája, hogy nincs primer információ a különféle tevékenységek egymáshoz viszonyított arányáról az egyes felsıoktatási intézményekben, szervezeti egységekben, illetve az egyes dolgozókra vonatkozóan. A felsıoktatási dolgozók körében nem készülnek valóságos munkaidı mérlegek – sem kialakult eljárás, sem érdekeltség nincs erre. Ezért minden munkaidı- és költségfelosztás többé vagy kevésbé pontos, de a kívülállók számára megítélhetetlen becsléseken alapul. 4. A felsıoktatási kutató-fejlesztı tevékenység döntı hányadban az intézményi infrastruktúra bázisán folyik (épületek, közmő szolgáltatások, központi könyvtár, számítástechnikai rendszerek, központi laboratóriumok stb.). Ezt az intézményi infrastruktúrát nagyrészt az oktatási 259

fejezetekbıl származó, a fenntartási normatíva alapján kapott támogatási forrásból finanszírozzák. Az infrastruktúra szolgáltatásainak, az intézményi készletekbıl felhasznált anyagoknak a tételes elszámolására az egyes kutatási projekteknél ritkán kerül sor, ezért az ezzel kapcsolatos költségek nem is jelennek meg a kutatás-fejlesztési projektek közvetlen költségeiként. E költségeket lenne hivatva fedezni az egyes szervezeti egységek, egyes oktatók, kutatók által realizált K+F bevételek meghatározott százaléka. A kari, intézményi „elvonás viszont úgy tőnik fel a bevételeket realizáló dolgozók vagy részlegek elıtt, mint a K+F források megrövidítése. Az átcsoportosítások elvi szinten ugyan nem jelentenek problémát, de mégis nehezítik a K+F ráfordítások pontos számbavételét a gyakorlatban, mert az adatszolgáltatást teljesítı személyek számára nem mindig átláthatók, a pontos nyilvántartások és ellenırzı algoritmusok nélkül, becslések alapján közölt adatok jelentıs torzulásokat tartalmazhatnak. Ezért is fontos, hogy teljessé váljanak, és módszertanilag fejlıdjenek a K+F tevékenységre vonatkozó intézményi nyilvántartások, ehhez a megfelelı számítástechnikai háttér kialakuljon. A tisztánlátást segíti, ha az elszámolásokban a tevékenység tartalmát, valamint az ahhoz felhasznált ráfordításokat jól kifejezı fogalmakat, kategóriákat használnak. Javasoljuk ezért, hogy a kari, intézményi „elvonás”, „lefölözés” és más hasonló megnevezések helyett az „intézményi infrastruktúra-használat térítése”, „kari, intézményi szolgáltatás, anyag igénybevételének térítése” megnevezéseket használják. 5. Az intézményi szintő adatszolgáltatás akkor válhat általánossá, ha valamennyi felsıoktatási intézményben témák, illetve projektek, kutatóhelyek és dolgozók szerint vezetik a nyilvántartásokat, amelyekbıl a megfelelı szoftverekkel a szükséges adatok elıállíthatók. A javasolt intézményi szintő adatszolgáltatás akkor is elıírható, ha ezek a nyilvántartási feltételek valamely intézményben nem teremtıdnének meg, de akkor az intézmény vezetés döntésén múlik, hogy a gyakorlati adatszolgáltatást a kutatóhelyekhez delegálja, ami a jelenlegi munkaszervezés folytatását jelenti, avagy megosztja az adatszolgáltatási feladatokat a kutatóhelyek és a központi apparátus megfelelı egységei között aszerint, hogy hol állnak rendelkezésre a szükséges információk. 6. A kutató-fejlesztı helyek körét egyértelmően ki kell jelölni annak érdekében, hogy ellenırizhetı legyen mind az intézmények, mind a KSH részérıl: egy-egy felsıoktatási intézmény területérıl teljes körő volt-e az adatszolgáltatás, amihez ismerni kell, hogy az adott intézményben mely szervezeti egységek tekinthetık adatszolgáltatási kutatóhelynek. Ma az aktuális kutatóhelyi jegyzék nem áll a KSH rendelkezésére. Ezért javasoljuk azt elıírni, hogy a

260

felsıoktatási intézmények vezetése minden évben készítse el a kutatóhelyek jegyzékét, s az álljon rendelkezésre a statisztikai adatgyőjtés szervezéséhez és ellenırzéséhez (emellett természetesen a kutatásirányítási döntésekhez is). Ezzel kapcsolatban két kérdés igényel megfontolást. Az egyik, hogy mit tekintünk kutatóhelynek, a másik a feladat végrehajtásának szervezése, az erre vonatkozó rendelkezés formája. Mindenkor az adott intézmény szakmai vezetésének kell meghatározni, hogy mit tekint kutató-fejlesztı helynek. Ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül egy tanszék egy kutató-fejlesztı hely. A kijelölésben célszerő racionális tudományszervezési szempontokat követni, meggátolni a kutatóhelyek további szétaprózódását, a kutatási kapacitás dekoncentrálódását. Kutatófejlesztı hely lehet, egy tanszékcsoport, több tanszéket összefogó intézet, tanszékek és egy önálló laboratórium alkotta csoport, önálló szervezeti egységként mőködı intézményi könyvtárak, központi laboratóriumok, informatikai központok, kooperációs kutatási központok, K+F menedzsment egységek, osztályok, ha önálló kutatást is folytatnak. Kritériumnak tekinthetı az önálló kutatás-fejlesztésre alkalmas szakember állomány és a kutatási feladatoknak megfelelı felszerelés megléte. Pusztán statisztikai célból nem indokolt ilyen intézkedéseket tenni, új beszámolási egységeket létrehozni, hanem csak akkor, ha az intézmény szakmai vezetése a kutatási fejlesztési erıforrások koncentrálását a gyakorlatban is érvényesíteni kívánja. Azzal a véleménnyel is lehet találkozni, miszerint a szervezeti egységek tagolásától eltérı kutatóhelyi struktúra lényegesen megnehezítené az intézményben folyó K+F áttekintését, nyilvántartását és az adatszolgáltatást, azaz pusztán öncélúan nem kell új egységeket létrehozni. Az intézmény keretében mőködı kutatóhelyek jegyzékét legcélszerőbb lenne a statisztikai adatszolgáltatási rendbe illeszteni. A statisztikai szolgálat azonban nem kérhet az adatszolgáltatói körre vonatkozó adatszolgáltatást. Ezért azt javasoljuk, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium felügyeleti jogkörében kérje meg az intézményektıl a fenti tartalommal a kutatóhelyi jegyzéket, s azt rövid határidıvel továbbítsa a KSH-nak. Amennyiben a felsorolt problémák mindegyikében elırelépés történik, a felsıoktatási K+F számbavételt illetıen akkor is bonyolult módszertani feladattal állunk szemben. Ez a kérdés nem egyedül a hazai költségvetési szektor problémája. A nemzetközi statisztikai módszertanban az Általános Egyetemi Pénzalapok (GUF) kategóriáját éppen a források pontos elkülönítésének nehézségei miatt hozták léte. A Frascati Kézikönyv részletesen bemutatja a felsıoktatásban elvégezhetı idımérleg-vizsgálatok becslésen, felmérésen vagy feladatkiosztáson alapuló megoszlási együtthatók módszerét, valamint azokat a szempontokat, amelyek segítségé-

261

vel a központi adminisztráció adataiból lehet megközelíteni a K+F ráfordításokat. Minden ilyen módszer meglehetısen munkaigényes, s minden megoldás feltételez konvenciókat és kompromisszumokat. A K+F statisztikai információk megalapozásához számos speciális kérdést kell tisztázni. Így például a K+F, valamint az oktatás és képzés, a betegellátás, a tancélú termelés közötti határvonalat egyértelmően meg kell határozni és húzni. Rendezni kell, hogy a posztgraduális tanulmányokat, illetve a hallgatók kutatómunkájának ellenırzését, irányítását, valamint az egyetemi személyi állomány önképzését miképpen kezelje a statisztika. A mővészeti felsıoktatásban meg kell határozni a jellegzetes K+F tevékenységeket, ezek speciális vonásait és témáit. Nem kis feladatot jelent a K+F statisztikai adatok információs és dokumentális hátterét megalkotni, illetve az adatszolgáltatást más információs rendszerekkel összehangolni. A felsıoktatás sajátosságaira tekintettel, olyan feladatokat is el kell végezni, mint a témadokumentáció rendszeresítése, az egyéni és kutatóhelyi munkaidımérlegek készítése, a rezsiköltségek megbízható elszámolása stb.

262

5. sz. függelék

Munkaerıpiac és oktatás A második világháborút követı negyedszázadban rohamos társadalmi, gazdasági, technikai változás zajlott le a világ legtöbb országában. Mindez új megvilágításba helyezte az oktatásügy helyét és szerepét, reagáló képességét. Az oktatás nagyarányú kiterjedését súlyos gondok kísérik. Ezek visszavezethetık: a tömegszerőség növekedésére, az anyagi eszközök hiányára, az oktatási rendszerek átalakításában megjelenı tehetetlenségre (intézményi struktúrák, szokások, presztízs), illetve az oktatási technológiák lassú fejlıdésére. A fejlett ipari országok a közoktatást érintı négy szakaszon mentek keresztül [Coombos, Ph. (1985)]: a rekonstrukció, a munkaerıhiány, a mértéktelen expanzió és a megújítás szakaszán. Ezek során az oktatástervezés egyre jelentısebb szerephez jutott a nem központi tervgazdálkodást folytató országokban is. A megújítási szakasz az 1970-es években kezdett kibontakozni. Erre az oktatásügy minıségi kérdéseivel való foglalkozás, a nevelésügyi változás és alkalmazkodás stratégiája jellemzı. A leírt fejlıdés során:


a legtöbb országban az iskolarendszer strukturális átalakításra vállalkoznak (ez rendszerint a középfokot érinti, például az elemi iskola és a középiskola elsı ciklusának egybeolvasztása);




a mennyiségi fejlıdés jellemzı a közvetített tudás területén, a tudomány és a technika gyors ütemő fejlıdését a tananyagok gyors elévülése, valamint újabb és újabb ismeretek beépítése kíséri;




az iskolázás kiterjesztése drámaian vetette fel a különbözı rétegekbıl érkezık eltérı esélyeit iskolai pályafutásuk során (rásegítı, korrekciós programokat dolgoztak ki, elterjedt az iskolaköteles kor elıtti nevelés).

Az 1970-es évek közepétıl – fejlett ipari országokban zajló gazdasági megrázkódtatások, termelési szerkezetváltás, a költségvetési kiadások korlátjai, az egyéni, közösségi kezdeményezések szerepének növekedése következtében – új megvilágításba kerültek az oktatási rendszerek alkalmazkodóképességének problémái: a minıségi változtatásra kerül a hangsúly; az általános és a szakképzés hierarchiája oldódik; az alternatív tanulmányi lehetıségek (a képzési kínálat bıvítése), a részidıs munka és tanulási lehetıségei bıvülnek; ugrásszerően megnı a különféle képzésekben résztvevık aránya; az enciklopédikus anyag további bıvítése helyett a készségfejlesztést (például a kommunikációs készségek alakítását), az újra felfedezett értékek (például tolerancia) elismerését helyezik elıtérbe. A társadalmi változásokkal 263

kapcsolatban elıtérbe kerültek azok a kérdések, amelyekre mind a mai napig a számtalan oktatási reform ellenére sincs kielégítı válasz. Ezek közé sorolhatóak az alábbiak: •

Miként alakul (és alakul át) az iskola funkciója (például milyen szociálpolitikai funkciója lehet)?

•

Hogyan hat a szabad iskolaalapítás, iskolafejlesztés (és -választás) az eltérı programok köré szervezıdı képzési formák sokszínőbb, rugalmasabb struktúrájának kialakítására?

•

Mi módon biztosítható a pedagógusoknak (valamennyi képzési szinten) a szakmai feladatok vállalásához adekvát helyzete (képzés, továbbképzés, fejlesztı intézetek, tankönyvkiadás)?

•

Ki és hogyan finanszírozza az intézményes képzést (költségvetés, önkormányzat, alapítványok)?

•

Várhatóan kibıvül-e az oktatáspolitika alakításában résztvevık köre (például az önkormányzatok, szülık és pedagógusok érdekfeltáró csoportjainak megjelenésével)?

•

Hogyan biztosítható a képzési rendszerbıl kikerülık számára a megfelelı elhelyezkedési lehetıség a munkapiacon?

Mindezekre a kérdésekre letisztult és egyértelmő válasz nem született, jóllehet újabb és újabb megújítási ciklust él meg az oktatási rendszer. Az mindenesetre a végbement folyamatok, érvényesülı tendenciák alapján megállapítható, hogy a modern piacgazdaság nem jár feltétlenül együtt az oktatásirányítás decentralizált rendszerével, de az elérni kívánt társadalmi pluralizmus mindenképpen csökkenteni fogja a döntési mechanizmus hierarchizáltságát, bıvíti a horizontális kapcsolatok lehetıségét. A nemzetközileg átalakuló oktatási rendszer mindenekelıtt a közép- és felsıoktatás szintjén egyre erıteljesebben szervezıdik egy típusú struktúrába (klisébe), válik nemzetközivé és veszíti el sajátos – nem egyszer elınyként szolgáló – nemzeti arculatát. Jól látható ez napjainkban a Bologna-folyamat megvalósításának erıltetésében és gyorsításában, ami magával hozza a munkapiacot elsı lépésben helyettesítı képzési piac ugrásszerő bıvülését, amely – átmeneti idıre – képes lesz felszippantani a munkapiaci túlkínálatot. Ez a tendencia különösen élesen érinti az európai országokat. Az oktatási struktúra „globalizálódása” egyfelıl szükségszerő folyamat, s egyben hasznos abban a tekintetben, hogy tovább erısíti nyitottságát, lehetıvé teszi a legkedvezıbb tapasztalatok általános érvényesítését, a tudásdiffúzió új szintre emelését. Mindeddig ezek a kedvezı hatások érvényesül(het)nek, amíg a globalizálódás nem kezdi

264

ki a nemzeti oktatási rendszerek önfejlıdését, ennek szerves folyamatát. Ebbıl következıen a nemzetközi tapasztalatokat a nemzeti rendszerbe szervesen illeszteni, beépíteni célszerő. Ismételten

hangsúlyozandó,

hogy

a

globalizáció

fokozódásával

a

felsıoktatás

nemzetköziesedése olyan pozitív változásokat hoz, mint a külföldi oktatók és kutatók számának növekedése, a külföldi diákok számának emelkedése, az idegen nyelvő kurzusok számának növekedése, a távoktatás eszközeinek alkalmazásával az országhatárok átlépése, a külföldi tagozatok számának növekedése. Számolni kell azzal is, hogy egyre több külföldi intézmény folytat oktatást az országban, ami – bizonyos szakmákban (például a közgazdász oktatásban – nagy kihívást és óriási konkurenciát jelent a hazai felsıoktatásnak. A magyar felsıoktatás versenypozíciója (oktatás minısége, nyelvtudás tekintetében) jelenleg világméretekben kedvezıtlen, az EU-n belül közepes, a mobilitási mutatókat illetıen is közepes, ez utóbbi mutató pusztán az EU újonnan felvett (10+2) országainak listáján mondható jónak. 1. Az oktatás finanszírozása és a tudásberuházás

Az oktatási feltételek megteremtése mind a társadalom egészétıl, mind az egyéntıl anyagi áldozatot követel. Ezek a ráfordítások az iskolázás személyi és tárgyi feltételeinek költségeibıl, a tanulásban résztvevık eltartási kiadásaiból és a potenciális gazdasági tevékenység halasztása miatt kiesı jövedelmekbıl összegezhetık. A költségviselık súlyára jellemzı, hogy a fejlett európai országokban az állami költségvetés az oktatási kiadások finanszírozásának csaknem egészét, de még a tanulók eltartásában is jelentı részét vállalja. Az USA-ban valamivel nagyobb szerep jut a családi pénzek bevonásának, azaz a „saját erınek”. Az állami (központi és önkormányzati) pénzügyi hozzájárulásának fı formái a következık:


Közvetlen költségvetési juttatás, illetve támogatás (valamennyi képzési szint kiadásainak finanszírozása a költségvetési juttatásokból). Ennek „legteljesebb” esete az „ingyenes”, térítésmentes oktatás biztosítása az általános iskolától az egyetemig (például Svédország).




Az állami költségtérítés nem teljes, a tanulóknak tandíjat kell fizetni, azzal járulva hozzá a költségekhez. E tandíj mértéke országonként változik a tekintetben is, hogy milyen mentességek, illetve milyen hitel-lehetıségek és adózási terhek, illetve mentességek vannak. Számtalan országban elterjedt, hogy például az állam lehetıvé teszi a kedvezményes hitel igénybevételét és/vagy a tandíj (esetleg még oktatási költségek is) az adóalapból levonhatók.

265




Az állam az oktatási intézmények számára kedvezı, preferenciális adózási módot állapít meg, ezek úgynevezett „nonprofit” intézményként funkcionálhatnak.




Az állam térítésmentesen vagy kedvezı feltételek mellett ingatlant juttat az oktatási intézményeknek.

Az oktatás finanszírozásának vázolt szerkezete viszonylag stabil, bár a növekedés és a költségvetés idıszakonkénti problémái (azaz átmeneti relatív forráshiány) miatt racionalizálják, illetve csökkentik a kiadásokat vagy mérsékelik azok növekedési ütemét, de a már juttatott vívmányokat (például tandíjmentességet vagy kedvezményeket, preferenciális hiteleket stb.) kevésbé vonják vissza vagy legalább is kockázatos visszavonni. Az ezredfordulót követıen azonban mind szélesebb körő vita alakult ki a felsıoktatásban fizetendı tandíjakról. Egyre nagyobb körben várható ennek bevezetése olyan országokban is (például Ausztria, Németország), ahol eddig nem volt az egyetemeken, fıiskolákon tandíj. Az állami források mellett jelentıs magánforrások is bekerülnek az oktatás finanszírozásába, fıleg a magánoktatási intézmények és alapítványok, valamint a magasabb jövedelmő, de nem kiemelkedı képességő tanulók nagyobb hányada önfinanszírozása révén. Elsısorban a jelentıs állami hozzájárulás és csak másodszor a viszonylag magas fejlettségi szint és ezzel járó magas jövedelmek miatt azonban a finanszírozási rendszer egésze olyan, hogy az iskoláskorú népesség (beleérve az egyetemi képzést is) magas hányada jut be az oktatási intézményekbe. Ezáltal a legfejlettebb országokban nagy volumenő és magasan kvalifikált emberi tıke („Human Capital”) halmozódott fel, illetve újul meg folytonosan. Éppen ez az egyik oka ezen országok vezetı szerepének a világgazdaságban1, azaz biztosítja azt is, hogy a ráfordítások a bruttó nemzeti termékben társadalmi szinten megtérülnek. Az oktatás hozama a növekedés összegébıl elkülöníthetı haszonban mutatható ki. A magyar oktatásügy roppant gazdaságos, igen kevés pénzbıl „állít elı” annyi tanul emberfıt, amennyi megfelel a jó európai átlagnak. Hogyan lehetséges ez? Az oktatási kiadások szerkezete megadja a kérdésre a választ. A költségek döntı hányada mind a közoktatásban, mind a felsıoktatásban bérjellegő, annak ellenére, hogy a tanárok bére közismerten alacsony. Annyira olcsó a pedagógus munkaereje, hogy azzal pótolják a hiányzó infrastruktúrát, a hi-

1

A „Human Capital” elméletek egy jelentıs része az oktatási kiadásokat vagy azok bizonyos részét tudásberuházás jellegőnek kezeli, ezek multiplikatív megtérülése a nemzeti kibocsátásban jelenik meg. Az emberi tıkébe fektetett beruházás közismerten egyike a leggazdaságosabb és legjövedelmezıbb beruházásoknak. [Shultz, T. 1980)]

266

ányzó vagy kezdetleges, elavult taneszköz-tárat, a technikai személyzetet, s pedagógusmunkaként tartanak számon olyan tevékenységeket, amelyek tisztán szociális gondozói, pszichiátriai stb. feladatok. Az oktatás tehát – triviális megállapítás – pénzbe kerül, mőködtetéséhez energiaszámlát és bért kell fizetni, s nem csak „információhordozókat”, hanem takarítóeszközöket is kell vásárolni, s a lehetıségeket a gazdaság mindenkori állapota nagyban meghatározza. Az oktatásba történı beruházások azonban azonnal is hatással lehetnek a foglalkoztatásra, mivel a beruházás egyben munkahelyteremtı funkciót is ellát.2 A humántıke-beruházást és a foglalkoztatást, azaz a munkaerıpiacot, mint együttes rendszert szükséges kezelni annak ellenére, hogy a tudásszerzés nem kizárólag a munkaerıpiac alakulásának, keresleti viszonyainak a függvénye. 2. Fiatal korosztály a munkaerıpiacon

A munkaerıpiacon – elsısorban a nyugat-európai országokban – már a hetvenes évek második felében megjelent a fiatal korosztály munkanélkülisége, majd ennek emelkedése. Számtalan tanulmány, elemzés készült arra vonatkozóan, hogyan lehetne ezt a munkanélküliségi arányt jelentıs mértékben csökkenteni, növekedési ütemét megállítani, illetve legalább minimalizálni. Az akkori válaszok arra a látszólag teljesen evidens tételre (axiómára) épültek, hogy a gazdaság legjelentısebb hajtóereje az emberi tıkeállomány fejlesztése, s javaslatok születtek arra, hogy a fiatal korosztályt minél nagyobb mértékben kell bevonni az oktatásba, a továbbtanulásba, így csökkentve a munkanélküliségi rátát, s egyben elısegíteni a gazdasági növekedést is, azaz az oktatásfejlesztésre, az emberi tıkébe történı beruházásra került a hangsúly. [Schultz, T. (1980)] Valóban az 1980-as években elsısorban az iskolarendszer megreformálásával, valamint az iskolában eltöltött idı (évek) meghosszabbításával a fiatal korosz-

2

A szakértık vitatják, hogy az oktatásra fordított valamennyi költség valóban beruházás jellegő-e, hiszen a költségek egy része egyértelmően fogyasztásként kezelhetı, ezért sokan, csak a szakképzési kiadásokat tartják befektetéseknek. Viszont a fogyasztáshoz sorolt tevékenység eredménye nélkülözhetetlen a beruházás megalapozásához. Az oktatási ráfordítások és ezeknek megtérülése közvetlenül nem szembesíthetı, de a szakképzési rendszer mőködése bizonyos idıtávtól minısíthetı. Általában keresik azokat a szakképzési formákat, amelyek alkalmasak hatékony tevékenység ellátására. Ennek megfelelıen a szakképzés korszerősítésében két súlypontot képeznek, így


a szakképzı intézmények adaptivitásának erısítését. Ennek lényege, hogy az iskolai szakképzésnek fıként azokat a feladatokat kell elvállalnia és minél tökéletesebben elvégeznie, amelyekben a tanulók életkori sajátosságaihoz igazodó pedagógiai munka nehezen pótolható;
a másik súlypont az át- és továbbképzı rendszerek kiépítése és ennek szerves hozzákapcsolása az iskolarendszer tevékenységéhez. Ezek az alapelvek is részei a bolognai kétszintő (BSc, MSc) felsıfokú képzésnek, ahol az elsı szintet a felsıoktatás „szakmunkás” képzıjének is nevezhetjük.

267

tályok esetében sikeresen lehetett csökkenteni a munkanélküliségi rátát és ezzel javítani a helyzetükön. Magyarországon az 1989-1990-es rendszerváltozás sokkolta a munkapiacot, hiszen néhány év alatt mintegy 2 millió munkahely szőnt meg a gyorsított privatizáció következményeként. Ez a hatás erıteljesen érintette a fiatal korosztályok elhelyezkedési lehetıségeit is. Következményként a munkanélküliség szerkezeti összetételében emelkedı részaránnyal foglaltak helyet fiatalok. Az 1990-es évek végére javult a helyzet(ük), részben a gazdaság – bár szerény ütemő – fellendülése, de elsısorban az oktatási expanzió hatására. 2001-tıl azonban ismét emelkedett a 15-24 éves korosztály munkanélküliségi rátája, 2004-ben elérte a 15,5 százalékot, ami ugyan alacsonyabb az EU-s átlagnál, de Magyarországon 40-45 évig soha nem tapasztalt mértékő. A felsıoktatási expanzió hatására tehát visszaesett a fiatalok foglalkoztatási rátája 34,1százalékról 23,6 százalékra. Mint ez a következı 1. sz. ábrából kiolvasható, a korosztályt illetıen jellegzetes aránytalanság alakult ki a 15-64 éves népességhez képest. Más szóval emelkedett, s emelkedik a diplomás munkanélküliek száma. Rontotta a helyzetet, hogy az 1970-es években született nagy létszámú korosztályt erısen sújtotta a rendszerváltáskor bekövetkezett tömeges munkahely-megszőnés, s közülük sokan évekig nem tudtak elhelyezkedni, növelve ezzel a perifériára csúszott rétegek, az esélyegyenlıségtıl megfosztottak számát és arányát egyaránt. 1. sz. ábra A foglalkoztatási ráta alakulása korcsoportok szerint Magyarországon

100,0 80,0 60,0 40,0 20,0 0,0 15-24

25-29

30-39

40-49

50-54

1998

2002

55-59

60-64

15-64

65-74

2006

Forrás: Munkaerı-piaci helyzetkép 2005. KSH.

Számos összetevın túl leginkább a képzési szerkezet jelentıs módosulása járult hozzá nagymértékben ahhoz, hogy milyen szaktudással, ismeretekkel rendelkezzenek az iskolarendszer-

268

bıl kikerült korosztály tagjai és mennyiben versenyképesek a munkaerıpiacon. Fontos figyelembe venni azt is, hogy a 25-29 éves korosztály munkanélküliségi rátája is magas. A tetıpontot 2001-2002-ben érte el, amikor a nagy létszámú generáció felsıfokú végzettséggel rendelkezı tagjai megjelentek a munkaerıpiacon, s ennek hatására megnıtt a munkanélküliségi ráta. 1998-2004 között másfélszeresére emelkedett a felsıfokú végzettségőek aránya a munkanélkülieken belül. A 25–29 évesek körében, a gazdaságilag nem aktív népesség aránya 1998-hoz képest 27,2 százalékról 23,3 százalékra mérséklıdött. Ugyanakkor az inaktívakon belül a tanulók aránya ebben a korcsoportban még erıteljesebben megnövekedett, a nappali tagozatosoké például csaknem kétszeresére (7,0 százalékról 13,9 százalékra), a nem nappali tagozatosoké pedig 1,4 százalékponttal, 2,1% százalékról 3,5 százalékra. Ez azt is jelzi, hogy a felsıfokú oktatásba egyre többen léptek (lépnek) be az idısebbek közül is, ami egyrészt az „élethosszig tartó tanulás” terjedésével függ össze, de ennél valószínőbb magyarázat, hogy ide tartoznak az 1970-es évek közepén született nagy létszámú korosztályokból a továbbtanulással korábban nem vagy sikertelenül próbálkozók, de a munkaerıpiaci pozíciójukat másoddiplomával erısíteni kívánók is, akik nagy számban jelentkeztek különbözı képzésekre. Összességében a fiataloknak errıl a csoportjáról igen kevés információ áll rendelkezésre, de elmondható, hogy az „indokolatlanul” inaktív fiatalok jellemzıen a gazdaságilag kedvezıtlenebb helyzető régiókból, azon belül is a falvakból kerülnek ki, többségükben jellemzıen alacsony iskolai végzettséggel és minimális kulturális tıkével. A foglalkoztatottá váláshoz vezetı elsı lépcsıfok az álláskeresés, amelynek elhúzódása, eredménytelensége számos negatív következménnyel jár. A tartós (egy éven túli) munkanélküliség állapota elıbb-utóbb kisodorja munkakeresıt a munkaerıpiacról. A legalább egy éve munkát keresık, azaz a tartós munkanélküliek aránya hazánkban igen magas, a munkanélküliek közel 40 százalékra. Az érintett fiatalok száma és aránya 2004-ben mintegy 16 ezer fı, közel 30 százalék volt, 1998-hoz képest alig mérséklıdött. A munkaerı-felmérések szerint a 15–29 éves munkanélküli fiatalok 40 százalékának az életében elıfordult már legalább egy évig tartó munkakeresési idıszak, ugyanakkor a foglalkoztatott fiatalok közel egy negyede álláskeresés nélkül el tudott helyezkedni, további egynegyedük pedig 1–2 hónapon belül talált magának állást és „csak” 7 százalékuknak volt már legalább egy évig tartó munkakeresési periódusa is. Az iskolai végzettség meghatározó szerepét mutatja, hogy míg a felsıfokú végzettséggel rendelkezı munkanélkülieknek egy ötöde van túl egy legalább egy évig tartó mun269

kakeresési perióduson, a legfeljebb szakmunkásképzıt végzett munkanélkülieknek közel fele, azaz arányuk 2,5-szer magasabb. 3. A felsıoktatás és a munkaerıpiac

Az elmúlt években a felsıoktatás minden eddigit meghaladó expanziója zajlott le (lásd a 2. sz. ábrát), amelynek következtében jelentısen megnıtt a hallgatók száma. A felsıfokú képzésben továbbtanulók arányának korábbi dinamikus növekedése azonban 2004-ben megtört, a jelentkezık 58 százalékát vették fel, ami az elızı évhez képest 3 százalékpontos csökkenést jelentett. 2. sz. ábra Egyetemi, fıiskolai szintő képzés*

217 245

250 000 200 000

163 387 129 541

150 000 100 000 50 000

76 601 25 786

50 024 26 237

24 103

57 162

0 1990/1991 nappali tagozatos

1995/1996 esti, levelezı és távoktatási tagozatos

2005/2006 oklevelet szerzett

* A felsıfokú alapképzésben (BSc) résztvevıkkel együtt. Forrás: Oktatási adatok (Elızetes adatok) 2005/2006. KSH.

A lehetıségek bıvülésével párhuzamosan a felsıoktatásban résztvevık száma dinamikusan növekszik. A felsıoktatási intézmények nappali tagozatán a 2004/2005. tanévben 226 ezer fiatal iratkozott be a különbözı szintő képzésekre. Egyetemi fıiskolai alapképzésben 212 ezren tanulnak. Ezen túlmenıen 7500 hallgató a felsıfokú szakképzésben, további 5800 fı szakirányú továbbképzésben, illetve PhD, DLA képzésben vesz részt. Az alap- és a középfokú oktatással szemben, amely nagyrészt kötelezı és ingyenes szolgáltatás, a felsıoktatás a hallgatók számára is meglehetısen forrásigényes. Ennek egyik oka, hogy a választási lehetıségek között egyre nagyobb arányban találhatók a költségtérítéses képzési

270

formák. Míg a nappali tagozatosok 80 százalékának (egyre csökkenı hányadának) képzését az állam finanszírozza, a távoktatásban kizárólag az önköltséges változat létezik. Az iskolázás sikerességének egyik mutatója a munkaerı-piaci részvétel, aminek mértéke az egyének oldaláról az oktatásba történı befektetés egyik lehetséges megtérülésérıl ad képet, makroszinten pedig a társadalom befektetését igazolja, hiszen az iskolában kiképzett csoportok tartós vagy átmeneti kiszorulása a munkaerıpiacról jelentıs gazdasági veszteséget is jelent az egész társadalomnak. Az oktatásra fordított kiadásokat az oktatáspolitikai elképzeléseken kívül legnagyobb mértékben a gazdaság mindenkori állapota, a fiatal korosztályok létszáma és az iskolázottság mértéke határozza meg. A tudásgazdagság követelményeként elterjedı egész életen át tartó, széles bázisú oktatás jelentıs és egyre növekvı anyagi forrásokat igényel. 2004-ben az állami költségvetés oktatási kiadásai a felhalmozási kiadásokkal együtt több, mint 1070 milliárd forintot tettek ki, nominális értékben 15 százalékkal többet, mint egy évvel korábban. Reálértéken mintegy 7-8 százalék a változás (növekedés) nagysága. Az összeg 73 százalékát (783 milliárd forint) a közoktatás – óvoda, alap- és középfokú oktatás – , 20 százalékát (216 milliárd forintot) pedig a felsıoktatás használta fel. Az elmúlt évtizedben az oktatási szintek közötti arányokban a felsıoktatás részaránya kis mértékben ugyan, de emelkedett. Ez a változás a tanulók számának a megháromszorozódásával és a felsıoktatás növekvı jelentıségével magyarázható. Összességében az erıteljesen megnövekedett létszám következtében az 1990-es évek végére jelentıs mértékben leértékelıdött a munkaerıpiacon a diplomás végzettség, s mivel a foglalkoztatás nem vagy alig változott, illetve növekedett a középfokú végzettségőek munkanélküliségi rátája is, a diplomás végzettséggel rendelkezık egyre inkább az alacsonyabb végzettséget igénylı munkahelyeket is elfogadták, betöltöttek. Jellegzetes tendenciaként érvényesült és érvényesül, hogy nagy cégek és intézmények is egyre nagyobb számban válnak meg magasan képzett középkorosztályhoz tartozó munkaerıtıl és tartanak meg, illetve vesznek fel még számukra jól betanítható, fiatal, elsısorban 40 év alatti, magasan kvalifikált munkaerıt. Kialakult egy jellegzetes túlképzési helyzet, ami azt jelenti, hogy a felsıfokú intézményekbıl kikerülı diplomás pályakezdık száma és a munkaerıpiac felvevı kapacitása között növekvı rés keletkezett, tehát az elhelyezkedési esélyek egyre kisebbek. Mindez valójában a strukturális munkanélküliséget gyarapítja. Jellegzetes munkaerıpiaci sajátosság az is, hogy egyes felsıfokú végzettséget igénylı szakmák esetében növekszik a pályát elhagyók aránya, mert más szakmákban jobb a fizetés vagy kedvezıbbek a munkafeltételek. Ilyen foglalkozás például a 271

fıiskolai végzettséggel rendelkezı szociális munkás, aki titkárnıként helyezkedik el, de tipikus eset, hogy az orvosi diplomával rendelkezı gyógyszercégnél kereskedelmi ügynöki (orvoslátogatói) munkát vállal és lát el. Jellegzetes az a választás is, amikor azért végez el valaki fıiskolát és szerez felsıfokú képzettséget, hogy magasabb munkabért (értelmiségi minimálbért) kapjon. Tömegesen jelentkeznek és végzik el például a mővelıdésszervezıi fıiskolai szakot a kedvezıbb bér reményében, amiért a jelentkezık hajlandóak magas tandíjat is fizetni. A diploma megszerzése után maradnak a felsıfokú végzettséget nem igénylı beosztásban (akár fizikai állományban is). Mindkét esetben a „túlképzettség” egy-egy sajátos formája alakult ki. Mindez torzulást eredményez a hazai munkaerıpiacon, amit a statisztikai nyilvántartás nem képes ilyen mélységig nyomon követni, sem regisztrálni. Galasi-Kovács (2005) a „Munkaerıpiac és oktatás” címő tanulmányukban a felsıfokú végzettségőek munkaerı-állományát vizsgálva megállapítják, hogy a felsıfokú végzettségő foglalkoztatottak és munkanélküliek együttes létszáma az 1993-2001 közötti idıszakban egészében jelentısen növekedett, 2001ben több mint százezer fıvel haladta meg az 1993-as értéket (lásd 1. sz. táblázat). 1. sz. táblázat A munkaerıállomány és a munkanélküliség alakulása a felsıfokú végzettségőek körében

Év

1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002

Munkaerıállomány 1000 fı 576 559 558 579 669 596 644 655 686 670

elızı év=100 100,0 97,0 99,9 103.8 115.4 89.2 107.9 101.7 104.7 97.7

Munkanélküliségi ráta százalék 3,0 3,1 3,0 3,2 1,4 2,1 1,5 1,4 1,2 1,8

elızı év=100 100,0 98,9 97,2 112,2 51,1 131,9 79,0 93,8 89,5 142,2

Munkanélküliek száma 1000 fı 17 17 17 19 10 13 10 9 8 12

Ez nyilvánvalóan nem független a felsıoktatás megnövekedett kibocsátásától, illetve a vállalatok diplomás munkavállalók iránti keresletének a növekedésétıl. A diplomás munkaerıállomány az idıszak második felében (1998 kivételével) 2001-ig minden évben nıtt, 2002ben viszont csökkent. A munkanélküliségi ráta az 1993 és 1996 között megfigyelt (három százalék körüli) értékrıl 1997 és 2002 között a kétszázalékos érték alá esett, 2002-ben is csu-

272

pán 1,8 százalék volt, bár késıbb nyilvánvalóvá vált: 2001 után változás következett be, növekedni kezdett a munkanélküliek aránya, ami 2004-tıl a markánsabb méreteket öltött annak ellenére, hogy a felsıfokú végzettségőek munkanélküliségét a lassuló gazdasági növekedés kevésbé befolyásolta, mint az átlagos munkavállalókét. A hazai munkaerıpiac és a felsıoktatás kapcsolata szempontjából összegzésképpen megállapítható: Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben a felsıoktatás létszáma jelentısen emelkedett, ez igen lassú foglalkoztatás-növekedéssel párosult, miközben a munkanélküliségi ráta csökkent vagy stagnált. A felsıoktatás növekvı kibocsátása következtében a foglalkoztatottak körében emelkedett a felsıfokú végzettségőek száma és aránya. Az idıszakban új technológiák és munkahelyek megjelenésével a munkaerıpiaci kereslet szerkezetében jelentıs változások mentek végbe, aminek fontos következménye, hogy a munkahelyi követelmények a magasabb iskolai végzettség irányába mozdultak el. A felsıfokú végzettségő munkavállalókat igénylı foglalkozások, valamint a felsıfokú végzettséget igénylı munkahelyeken a felsıfokú végzettséggel dolgozó munkavállalók aránya emelkedett. A felsıoktatás tartósan magas kibocsátása, valamint a munkahelyszerkezet átalakulásának megfigyelhetı lassulása következtében a felsıfokú végzettségő munkavállalók igen jelentıs kereseti elınye a kilencvenes évek végétıl határozottan csökken, de még most is jellemzı. Az iskolázottabb (potenciális) munkavállalók kínálatának emelkedése következtében csökken az alulképzett és emelkedik a túlképzett munkavállalók aránya. A túlképzés azonban nem jelenti azt, hogy az egyének által az oktatásra fordított erıforrásokat elfecséreltnek tekinthetnénk. A túlképzett munkavállaló ugyan alacsonyabb keresethez jut, mint az azonos iskolai végzettséggel képzettségének megfelelı munkahelyen dolgozó társa, de magasabb a keresete az azonos munkakörben dolgozó, a munkahelyi követelményeknek megfelelı (tehát alacsonyabb) iskolai végzettséggel rendelkezı munkavállalóénál. A munkaerıpiaci kereslet szerkezetében bekövetkezett átalakulás és az iskolázottabb munkavállalók kínálatának rugalmasabbá válása következtében az idıszak végére a jobb munkahely–munkavállaló illeszkedés felértékelıdött. Általános megfigyelés, hogy magasabb iskolai végzettség mellett a foglalkoztatási esélyek jobbak, azaz a munkanélküliség valószínősége kisebb. A magyar munkaerıpiacra is ez jellemzı, ugyanakkor – vélhetıen nem függetlenül a felsıfokú oktatás tartósan magas kibocsátásától – a felsıfokú végzettségő munkavállalóknak a középfokú végzettségőekhez képest megfigyelt relatív foglalkoztatási és munkanélküliségi esélyében mutatkozó elınye csökken.

273

Az 1990-es évek végére a munkahelyek, illetve a foglalkozások szerkezetének változása lelassult, miközben a felsıoktatás kibocsátása nem csökkent, a felsıfokú végzettségőek munkanélküliségi rátája nem emelkedett. Ennek egyik következménye, hogy a felsıfokú végzettségőek bekerülési esélyei jelentısen nıttek olyan foglalkozások esetében (irodai és ügyviteli/ügyfélforgalmi jellegő foglalkozások; szolgáltatási jellegő foglalkozások; mezıgazdasági és erdıgazdasági foglalkozások), amelyekben korábban alacsonyabb iskolázottságú munkavállalók foglalkoztatása dominált. Bizonyos szakmákban, munkakörökben a növekedés olyan mértékő, hogy a felsıfokú végzettségőek bekerülési esélyei eléri vagy meghaladja az alacsonyabb iskolai végzettségőek bekerülési valószínőségét. Mivel feltehetı, hogy a munkaerıpiaci kereslet szerkezeti változásának lassulása csökkenı GDP-vel és magas felsıoktatási kibocsátással párosulva az éppen pályakezdık elhelyezkedési esélyeit rontja, fıiskolai végzettséggel frissen a munkaerıpiacra lépı munkavállalók súlyosbodó elhelyezkedési lehetıségekkel számolhatnak a jövıben. A felsıfokú tanulmányok befejezése után a fiatal korosztály nyilvánvalóan a számára legmegfelelıbb munkaerıpiaci státuszt keresi és választja. A magasabb várható bér a fiatalokat arra ösztönzi, hogy alkalmazottként helyezkedjenek el, nem beszélve arról, hogy ebbıl a státuszból kisebb valószínőséggel válnak munkanélkülivé vagy inaktívvá. A vállalkozói státus azok számára vonzó, akik a nagyobb munkaerıpiaci kockázatot és a rövidebb munkaidıt részesítik elınyben, míg szívesebben lesznek alkalmazottak az olyanok, akik a stabilabb állás mellett hajlandók hosszabb munkaidıt elfogadni. A végzettek egy része – aki teheti – elhalasztja a munkaerıpiacra-lépést, s inkább tovább tanul. A felsıfokú végzettségő pályakezdık közül az egyetemi végzettségőek jelentıs kereseti elınyt élveznek a fıiskolai végzettségőekhez viszonyítva. A keresetek alakulását nem befolyásolja a tanulmányok alatti munkavégzés, illetve – elvileg – nem befolyásolhatja a pályakezdı neme. Érzékelhetı kereseti hozadéka van viszont a számítógépes ismereteknek és a nyelvtudásnak. A felsıfokú végzettségő pályakezdık jelentıs része az elhelyezkedés után munkaerıpiaci képzésben részesül. A munkáltatók nagyobb mértékben hajlandók az egyetemi végzettségő, mint a fıiskolai végzettségő munkavállalóik munkaerıpiaci képzését finanszírozni, továbbá kisebb mértékben fedezik az általános (idegen nyelv tanulása, számítógépes ismeretek szerzése), mint a munkahelyspecifikus képzések költségeit.

274

Hangsúlyozni szükséges, hogy a megszerzett végzettség önmagában nem garancia arra, hogy azzal el lehet helyezkedni, abból meg is lehet élni. Megváltozott a gazdaság szerkezete, a legtöbben nem az iparban vagy a mezıgazdaságban, hanem a szolgáltatási szektorban dolgoznak. A gyors technikai, gazdasági változások következtében erıteljesen változnak, bıvülnek az ismeretek. Általában elfogadott az a nézet, hogy 6-7 évente kell a munkavállalónak szakmát váltani ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. A munkaerıpiaci adatok és tapasztalatok azt mutatják, hogy a gépész- és villamosmérnökök, az informatikusok, a pénzügyi és számviteli képzettséggel rendelkezık még mindig hamar és könnyen találnak állást, míg az államigazgatási diplomával rendelkezık, a mővelıdésszervezık, a kommunikációs szakon végzettek vagy a mőszaki menedzserek nehezen találnak állást. Úgyszintén romlottak a jogászok és a közgazdászok elhelyezkedési lehetıségei, holott az ı szakmájuk még a közelmúltban is karrierszakmának számított. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat kimutatta például, hogy a friss diplomával rendelkezı regisztrált munkanélküliek hatoda közgazdász. Ugyanakkor az Európai Unió tagállamaiban nı a kereslet a természettudományi és a mőszaki végzettségő diplomás fiatalok iránt. Természetesen pusztán azzal számolni, hogy az itthon magas szinten kiképzett diplomás fiatalok majd az EU tagállamaiban (azaz Nyugat-Európában) úgyis elhelyezkednek a keresett szakmákban, óriás erıforrás-pazarlás. Ugyanakkor ismert az is, hogy 2004-tıl nagy számban vállalnak munkát az EU 15 országaiban magasan kvalifikált fiatal, de már gyakorlattal is rendelkezı szakemberek. Ennek egyik durva példája a nagyszámban külföldön munkát vállaló szakorvos és felsıfokú végzettséggel rendelkezı ápolószemélyzet eltávozása. Becslések szerint Magyarországról 5-10 ezer fı jól képzett egészségügyi szakember számára van lehetıség Nyugat-Európában (elsısorban Norvégiában, Angliában, Írországban) elhelyezkedni. *** Korunk egyik legnagyobb kihívása az oktatásból kikerült fiatal szakemberek elhelyezkedési lehetıségeinek biztosítása, az oktatás és munkaerıpiac összhangjának megteremtése. Hangsúlyozni szükséges, hogy a tudásberuházás nem egyenlı a munkaerıpiac szerkezetéhez történı kizárólagos, mechanikus illeszkedéssel, az ennél több: ismeretszerzés, tudásgyarapítás, illetve tudáskonvertálás feltételeinek elırelátó biztosítása. A kialakult kedvezıtlen helyzet megváltoztatása, a negatív folyamatok megállítása végett növelni kell az állami szerepvállalást a munkahelyteremtésben, a képzés és a munkaerıpiac közötti összhang kialakításában, a munkabérek nemzetközi (EU szintő) harmonizációjának kiépítésében. Ennek számtalan módja és

275

lehetısége van, például a közberuházások bıvítése, kedvezmények nyújtása a foglalkoztatás növeléséhez, megfelelı oktatáspolitikai eszközök alkalmazása, az oktatás és a munkaerıpiac átfogó tervezése, az e területeken várható változások elırejelzése stb. E folyamatban várhatóan új tendenciákkal is számolni kell, mégpedig bizonyos szakmák iránt kereslet növekedésével, a természettudományi és a mőszaki felsıfokú végzettségőek munkaerıpiaci pozícióinak javulásával stb. Újabb kihívást jelent az is, hogy az itthon magas ráfordításokkal kiképzett, de külföldön állást vállaló diplomások elvándorlása megállíthatatlan, ami hatalmas, bár konkrét esetekben elıre nem látható erıforrás-pazarlás. A munkaerıpiac tervezésekor, szabályozásában szükséges tehát e folyamatokat kiemelten figyelembe venni, megfelelı szakmai kutatási infrastruktúrát kiépíteni, nemzetközileg is elfogadható javadalmazást biztosítani, a továbbképzés lehetıségeit bıvíteni.

276

Irodalomjegyzék 1. A gyıztes pártok emberei. A cégek felügyelı bizottságaiban alapos átrendezıdések lesznek. Világgazdaság, 2006. október 19. 2. Abszolút Consulting (2006): A regionális és a helyi információs társadalom. ÁSZ FEMI. Kézirat. 3. Adler Judit (2002): A vállalkozások munkaerıvel kapcsolatos igényei. GKI. Kézirat. 4. Ágh Attila (2003): Hány Magyarország lesz itt? Mozgó Világ, 1. szám. 5. Ágh Attila (2006): Az intézményi reformok Zöld Könyve. A szinergiák éneke. Budapest. 6. Ágh Attila (2007): A fejlesztı állam feladata és a rendszerváltás kiteljesítése. Pénzügyi Szemle, 3-4. szám. 7. Állami Számvevıszék (2006/a): Tájékoztató az európai uniós támogatások 2005. évi felhasználásának ellenırzésérıl. 0630, J/879. 8. Állami Számvevıszék (2006/b): Stratégia 2006-2010. 9. Anheier, H. K. (2005/a): Nonprofit Organisations. Theory, management, policy. Routledge, London. 10. Anheier, H. K. (2005/b): The Third Sector in Europe: Five Theses. 11. Anselin, L.–Varga, A.–Acs, J. Z. (1997): Local Geographic Spillovers between University Research and High Technology Innovations. Journal of Urban Economics, Vol. 42. 12. Arcibugi D. (2000): The Globalisation of Technology and the European Innovation System. Tanulmány az Európai Bizottság számára. (Paris, 16-17 September 1999, Revised Version – 15 May 2000.) 13. Artner Annamária (2006): Globalizáció alulnézetben. Napvilág Kiadó, Budapest. 14. ÁSZ FEMI (2006): A kormányváltásokkal járó az államháztartást érintı változások elemzése. ÁSZ FEMI. Kézirat. 15. Az állami szerepvállalás újragondolása a New Public Management koncepciója alapján címő összefoglaló tanulmány. MEH EU Kormányzati Csoport és KPMG Tanácsadó Kft. Budapest, 2005. 16. Az Európai Kutatási Térség integrálása és megerısítése (2002-2006). Kutatási, technológiafejlesztési és demonstrációs egyedi program. (2002/834/EK). Az Európai Közösségek Hivatalos Lapja L 294. (2002.10.29.) 17. Báger Gusztáv – Kovács Árpád – Krucsai Balázs – Lévai János (2002): A korrupció elleni küzdelem a számvevıszéki közremőködés bemutatásán keresztül. Állami Számvevıszék. Tanulmány.

277

18. Báger Gusztáv – Kovács Árpád (2005): Korrupció és a számvevıszéki ellenırzés lehetıségei. Fejlesztés és Finanszírozás, 3. szám. 19. Báger Gusztáv – Kovács Árpád (2007): A politikai és gazdasági szféra kapcsolatának fı vetületei – a minimális konszenzus alapjai. In: A közszféra és a gazdaság versenyképessége. ÁSZ FEMI. 20. Báger Gusztáv − Örlıs László (2004): Az Európai Beruházási Bank és Magyarország együttmőködésének újszerő megközelítése. Európai Tükör, 7. szám. 21. Báger Gusztáv (2002): Evaluation of the World Bank’s Role in the Transition: Hungary. The World Bank, Washington, D. C. 2002. 22. Báger Gusztáv (2003): Korrupciós kihívások és az EU-csatlakozás. In: A magyar gazdaság versenyképessége. Magyar Közgazdasági Társaság. 41. Közgazdász-vándorgyőlésén elhangzott elıadás. 23. Báger Gusztáv (2006/a): A programalapú költségvetés jellemzı vonásai és gyakorlati tapasztalatai. Pénzügyi Szemle, 1. szám. 24. Báger Gusztáv (2006/b): Az állami szerepvállalás új vonásai a XXI. század globalizált világában. In: Vissza az alapokhoz! Új Mandátum Kiadó, Budapest. 25. Báger Gusztáv (2006/c): Az állami vásárlások hatása a gazdasági növekedésre. Az ellenırzés hatása a gazdasági növekedésre, különös tekintettel a korrupció elleni harcra. In: Vissza az alapokhoz! Új Mandátum Kiadó, Budapest. 26. Báger Gusztáv (2006/d): A köz- és a magánszféra együttmőködése a nemzetközi és a hazai tapasztalatok tükrében. Magyar Közigazgatás, 10. szám. 27. Bakacsi Gyula – Bokor Attila – Császár Csaba - Gelei András – Kováts Klaudia – Takács Sándor (2004): Stratégiai emberi erıforrás menedzsment. KJK Kerszöv Kiadó, Budapest. 28. Bakacsi Gyula – Takács Sándor – Karácsony András – Imrek Viktor (2002): Easter European cluster: tradition and transition. (Journal of World Business.) 29. Balázs Péter (2001): Európai egyesülés és modernizáció. Osiris Kiadó, Budapest. 30. Balogh Tibor (2004): A magyarországi innováció helyzete az új Európában. www.nkth.hu 31. Barakonyi Károly (2004): Rendszerváltás a felsıoktatásban. Akadémiai Kiadó, Budapest. 32. Eichengreen, B. (2005): Pénzügyi válságok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 33. Báthory Zsuzsanna (2006): Az IMD és a WEFORUM versenyképességi jelentéseinek struktúrája és módszertani háttere. Versenyképesség Kutató Központ. Mőhelytanulmány. 34. Bauman, Z. (2002): Globalizáció: a társadalmi következmények. Szukits kiadó, Szeged. 35. Beck, U. (2005): Mi a globalizáció? Belvedere Kiadó, Szeged. 36. Bell, D. (2001): Az információs társadalom társas keretrendszere. Információs Társadalom, 1. szám. 278

37. Belyó Pál (2003): A rejtett gazdaság lakossági megítélése. Statisztikai Szemle, 7. szám. 38. Belyó Pál (2004): A vállalkozások és a rejtett gazdaság. Statisztikai Szemle, 1. szám. 39. Bércesi Ferenc – Inancsics Imre (2003): A felügyeleti ellenırzés. Magyar Közigazgatás, 2. szám. 40. Bergvall, D. – Hawkesworth, I. – Kraan, D-J. – Krause, Ph. (2006): Költségvetés-tervezés Magyarországon. OECD-tanulmány. Pénzügyi Szemle, 3. szám. 41. Bessenyei István (2003): Korrupció és gazdasági növekedés. In: Tudásalapú társadalom. Tudásteremtés-Tudástranszfer-Értékrendváltás. Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Kar Nemzetközi Konferenciája. II. 42. Bibó István (1986): Jogszerő közigazgatás, erıs végrehajtó hatalom. Válogatott tanulmányok. I. kötet. Magvetı Kiadó, Budapest. 43. Boda Zsolt – Scheiring Gábor (szerkesztık) (2008): Gazdálkodj Okosan! A privatizáció és a közszolgáltatások politikája. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. 44. Borsi Balázs (2005): A vállalkozási környezet és a hazai versenyképesség. Európai Tükör, 2005. 6. szám. 45. Borsi Béla (2004): A technológiai megújulás, az innováció és a kutatás-fejlesztés, mint versenyképességi tényezõk a magyar gazdaságban. Pénzügyminisztérium, Kutatási füzetek, 6. szám. 46. Boytha György (1998): Iparjogvédelem, szerzıi jog. In: Az Európai Közösség kereskedelmi joga. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 47. Budai Balázs Benjámin (2002): E-goverment. AULA Könyvkiadó, Budapest. 48. Buzás Norbert (szerk.) (2005): Tudásmenedzsment és tudásalapú gazdaságfejlesztés. JATEPress, Szeged. 49. Castells, M. (2005): Az áramlások tere. A hálózati társadalom kialakulása. (Az információ kora: Gazdaság, társadalom és kultúra I.) 6. fejezet. Gondolat Kiadó, Budapest. 50. Central European Management Intelligence (2006): Makroegyensúly és gazdasági növekedés Magyarországon. Konferencia-elıadás. 51. Chapter, V. (2007): The globalization of Labo. IMF: World Economic Outlook, 2007, March. 52. Chen, D. H. C.– Dahlman, C. J. (2005): The Knowledge Economy, the KAM Methodology and World Bank Operations. Washington, D. C.: The World Bank. http://siteresources.worldbank.org/KFDLP/Resources/KAM_Paper_WP.pdf 53. Chikán Attila – Czakó Erzsébet – Lesi Mária (2005): Az állami szerepvállalás értékelése a vállalati versenyképesség nézıpontjából. BCE Versenyképesség Kutató Központ. Mőhelytanulmány.

279

54. Coglianese, C. – Healey, J. – Keating, E. K. – Michael L. M. (2004): The Role of Government in Corporate Governance. Harvard University, John. F. Kennedy School of Government Working Paper Series, EWP 04-045, November. 55. Cohen, D. – Soto, M. (2001): Growth and Human Capital: Good Data, Good Results. Technical Papers, No. 179. OECD Development Centre, September. 56. Colecchia, A. – Schreyer, P (2001): IKT Investment and Economic Growth in the 1990s. STI Working Paper 2001/7. 57. Commission of the European Communities (2001): European Governance A White Paper, Brüsszel. 58. Commission of the European Communities (2002): Report from the Commission on European Governance, Brüsszel. 59. Conway, P. – Janod, V.– Nicoletti, G. (2005): Product Market Regulation in OECD Countries: 1998 to 2003. OECD Economics Department Working Papers, No. 419. 60. Coombos, Ph. (1985): Mi a nevelésügyi tervezet? MTA Pedagógiai Kutató Csoport Közleményei, 6. szám. 61. Czakó Erzsébet (2005): Versenyképességi programok néhány tanulsága a kormányzati szféra számára – az ír gazdaság és a Lisszaboni Stratégia. A „Versenyben a világgal” kutatási programban résztvevı vállalatok jellemzése. BCE Versenyképesség Kutató Központ. Mőhelytanulmány. 62. Csáki György – Hernádi András (2005): Kína és India: a világgazdaság új lokomotívjai? Külgazdaság, 5-6. szám. 63. Csapó Benı (2004): A tudásvagyon újratermelése. Magyar Tudomány, 11. szám. 64. Csizmadia Zoltán – Grosz András (2002): Szervezet-központú hálózatok: az ipari parkok térségi-intézményi kapcsolatrendszerének és együttmőködési aktivitásának szerkezeti jellemzıi. Tér és Társadalom, 2. szám. 65. Daly, H. E. (2001): A gazdaságtalan növekedés elmélete, gyakorlata, története és kapcsolata a globalizációval. Kovász, Budapest. 66. Davenport, Th. H. – Prusak, L. [2001.]: Tudásmenedzsment. Kossuth Kiadó, Budapest. 67. Dévai Katalin – Kerékgyártó György – Papanek Gábor – Borsi Balázs (2001): A felsıoktatási K+F szerepe az innovációs folyamatokban. A BMGE példája. Magyar Tudomány, 4. szám. 68. Dıry Tibor (2005): Regionális innovációs-politika. Kihívások az Európai Unióban és Magyarországon. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. 69. Dıry Tibor – Rechnitzer János (2000): Regionális innovációs stratégiák. Oktatási Minisztérium. Kézirat.

280

70. Dowrick, S. – DeLong, J. B. (2001): Globalisation and Convergence. NBER Working Papers. 71. Drucker, V. P. (1993): Innováció és vállalkozás. Park Kiadó, Budapest. 72. Dudás Ferenc (2004): A nemzeti közigazgatás versenyképessége a személyi állomány, valamint a mőködés továbbfejlesztése tükrében, különös tekintettel az európai uniós követelményekre I. rész: Magyar Közigazgatás. 7. szám; II. rész: Magyar Közigazgatás 8. szám; III. rész: Magyar Közigazgatás. 9. szám. 73. EC (2003): “Innovation policy: updating the Union’s approach in the context of the Lisbon strategy”. Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the European Economic and Social Committee and the Committee of the Regions, COM (2003), Commission of the European Communities, Brussels, 11. 3. 2003. 74. EC (2005): Common Actions for Growth and Employment: The Community Lisbon Programme. Communication from the Commission to The Council and the European Parliament. Brussels, 20.7.2005., COM (2005) 330 final. 75. EC, (2002): Towards a knowledge based Europe. The European Union and the information society. http://europa.eu.int/information-society/ 76. ECOSTAT (2001): A magyar gazdaság 2010-2015. Budapest. 77. ECOSTAT (2004): A kis- és középvállalatok jellemzıi a kibıvült Európai Unióban. Bıvülı Európa, 20. szám. 78. ECOSTAT (2005): A tudásalapú társadalom és gazdaság mutatószám-rendszere, valamint elemzése. Kézirat. 79. Ékes Ildikó (2003): A tudásalapú társadalom paradoxonai. Munkaügyi Szemle, 5. szám. 80. Ellwood, W. (2003): A globalizáció. HVG-ORAC Kiadó, Budapest. 81. Élı Gábor - Z. Karvalics Ferenc (2004): Kulcsfogalmaink pontosságáért, avagy Beszéljünk közös nyelven az „információs” és „tudás” elıtagú fogalomcsaládról. Koine EXTRA, 2. szám. 82. Enyedi György (2004): Budapest – kapuváros? In: Budapest, nemzetközi város. MTA. Budapest. 83. Enyedi György (2004): Regionális folyamatok a posztszocialista Magyarországon. Magyar Tudomány, 9. szám. 84. Erdey László (2005): A mőködıtıke-áramlás az internalizáció elméletének tükrében. Külgazdaság, 5-6. szám. 85. Erdıs Tibor (2006): Növekedési potenciál és gazdaságpolitika. Akadémiai Kiadó, Budapest.

281

86. Európai Közösségek Bizottsága (2005): Kohéziós politika a növekedés és a foglalkoztatás támogatására: közösségi stratégiai iránymutatások a 2007-2013 közötti idıszakra. Bizottsági közlemény. Brüsszel. 87. European Investment Bank (2004/a): Innovation 2010 Initiative. EIB. 88. European Investment Bank (2004/b): Research, Development and Innovation. EIB. 89. Eurostat (2004): Innovation in the EU. (Gyorstájékoztató, 61/2004.) 90. Eurostat (2005): High Technology (Enterprises and trade). Statistics in Focus 9/2005. 91. Fábián Andrián (2004): A hatékony közigazgatás – A New Public Management és a magyar reformfolyamatok. PhD tanulmány. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Kézirat. 92. Facing the challenge (2004): The Lisbon strategy for growth and employment. Report from the High Level Group chaired by Wim Kok, November 2004, 26. 93. Faragó Péter (2003): A tudástársadalom mítosza. e-Világ, 1. szám. 94. Farkas István (2006): A pénzügyi piacok felügyelete: Quo vadis domine? Pénzügyi Szemle, 1. szám. 95. Farkas János (1999): Az információs társadalom küszöbén. Magyar Tudomány, 12. szám. 96. Farkas János (2000): Elméletek az Információs Társadalomról. Magyar Távközlés, 8. szám. 97. Farkas János. (2002). Információs- vagy tudástársadalom? AULA Könyvkiadó, Budapest. 98. Farkas Péter (2002): A globalizáció és fenyegetései. AULA Könyvkiadó, Budapest. 99. Flavin, Ch. – Gardner, G. (2006): Kína, India és az új világrend. In: A Világ Helyzete. A Föld Napja Alapítvány kiadás, Budapest. 100. Fridrich Róbert (2002): Nemzetek feletti vállalatok a globalizáció korában. Globalizációs füzetek, 2. szám. 101. Fukuyama F. (2002): Social capitaland development: The coming agenda SAIS review Vol. XXII. Nr. 1.(Winter-Spring 2002.) 102. Gács János (2005): Versenyképesség: kudarc és perspektíva. (Sebık Orsolya interjúja.) Piac és Profit, 5. szám. 103. Galasi Péter–Kovács János (2004): Munkaerıpiac és oktatás. MTA KTI. Kézirat. 104. Galasi Péter–Varga Júlia (2005): Munkaerıpiac és oktatás. MTA KTI. Kézirat. 105. Galbraith, J. K. (2003): Az amerikai modell valódi tartalma: puha költségvetések és keynesi devolúció. Egyenlítı, 4. szám. 106. Ganczer Sándor (2007): A munkaerıpiac és a szakképzés kapcsolata. ÁSZ FEMI. Kézirat. 282

107. Gáspár Tamás (2005): A csend stratégiája. Gondolatok Kozma Ferenc könyve kapcsán. eVilág, 5. szám. 108. Gazsó Ferenc – Laki László (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban. Napvilág Kiadó, Budapest. 109. George, S. (2003): A WTO. Napvilág Kiadó, Budapest. 110. Géró Katalin (2004): Tudásmenedzsment a közigazgatási munkában. Információs Társadalom, 2. szám. 111. Gidai Erzsébet (2007): Munkaerıpiac és oktatás. ÁSZ FEMI. Kézirat. 112. Hajnal György – Gajduschek György (2002): Hivatali határok – társadalmi hatások. Bevezetés a hatékony közigazgatás módszertanába. Magyar Közigazgatási Intézet, Miniszterelnöki Hivatal. Kézirat. 113. Hamar Judit (2003): A „fejlıdıképes-dinamikus” és a „lemaradó-túlélı” vállalatcsoportok jellemzıinek komplex vizsgálata a feldolgozóiparban. Kopint-Datorg. Kézirat. 114. Hárs Ágnes (2003): Mit ér a munkaerõ, ha magyar? Bérek, képzettség és gazdasági teljesítmény. Cégvezetés, 5. szám. 115. Havas Attila (2004): A Nemzeti Innovációs Rendszer erısítése: elméleti keret, a nemzetközi összehasonlítás és gazdaságpolitikai javaslatok. Kutatási jelentés a Miniszterelnöki Hivatal részére. In: MTA „Tudomány, Innováció, Versenyképesség” c. kötet. 116. Hazafi Zoltán (2006): A teljesítmény növelésének humánpolitikai összetevıi a közigazgatásban. In: A közigazgatási reform új perspektívái. Új Mandátum Kiadó, Budapest. 117. Hegedős Ágnes (2006): Nemzetközi szervezetek a tudásalapú gazdaságról. ÁSZ FEMI. Kézirat. 118. Hermándy-Berencz Judit (2003): A mobilitás szerepe az Európai Unióban. Új Pedagógiai Szemle, 1. szám. 119. Hermann Zoltán – Horn Dániel (2004): A hátrányos helyzető tanulók oktatásának finanszírozási módszerei. Új Pedagógiai Szemle, 3. szám. 120. Huntington, S. P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest. 121. Hüttl Antónia – Sivák József (2006): Teljesítménymérés a közszektorban: az indikátorok használatának nemzetközi tapasztalatai és a hazai alkalmazás lehetıségei. Magyar Közigazgatás, 3-4. szám. 122. Internetjogi kézikönyv (2000). (Szerk.: Gyarmati László): Verlag Dashöfer, Budapest. 123. Jancsik András (2003): A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem liberalizációja. Külgazdaság, 2. szám.

283

124. Jánossy Dániel (2006): Egyensúly és teljesítmény a közszektorban. (Költségvetési egyensúly- és teljesítmény-követelményt érvényesítı módszerek és nemzetközi tapasztalatok.) ÁSZ FEMI. Kézirat. 125. Jenei György (2006): Közös közigazgatási irányelvek az EU-ban. www.bke.hu/kkar/download/TSZ-KSZ/KozigazgatasIranyelvek_az_EU-ban.doc 126. Jenei György (2005): Közigazgatás-menedzsment. Századvég, Budapest. 127. Kampis György (2000): A tudás folytonossága a paradigmák rendszerében. Világosság, 11-12. szám. 128. Kaplan, R. S. (2000): Overcoming the Barriers to Balanced Scorecard Use in the PublicSector =Balanced Scorecard Report. 129. Karvalics Z. László (2001): A bővös 28–29-ik hely. Információs társadalom országrangsorok tanulságai. Compaq Magazin, 11. szám. 130. Karvalics Z. László (2005): Humán tıke és innováció. Szcenáriók Magyarországon. Kézirat. 131. Kende Tamás – Szőcs Tamás (2003) (szerk.): Európai közjog és politika. Osiris Kiadó, Budapest. 132. Kerékgyártó György (2001): A mőegyetemi K+F tevékenység felmérésének néhány tapasztalata In. Innovatív társadalomgazdaság és jövıtudat. MEH STRATEK. Kézirat. 133. Kertesi Gábor – Varga Júlia (2005): Foglalkoztatás és iskolázottság Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 7–8. szám. 134. Kiss Daisy (2003): E/e − avagy az elektronikus táradalom hatása az eljárásjogokra. In.: Magister artis boni et aequi studia in honorem Németh János. Eötvös Kiadó, Budapest. 135. Kiss Daisy (2006): Alkotmányos költségvetés – költséges Alkotmány. (Gondolatok egy közpénzügyi törvény koncepciójának elıkészítése ürügyén.) ÁSZ FEMI. Kézirat. 136. Kiss Daisy (2007): A tudásalapú társadalom kérdéseinek megjelenése a jogalkotásban. ÁSZ FEMI. Kézirat. 137. Kiss Endre: Tudástársadalom, globalizáció, aktorok. (http://www.pointernet.pds.hu/ kissendre/ globalizacio/ knowledge-23.html 138. Kiss Tibor (1999): Modellek az emberi erıforrás fejlettségére, felhalmozására vonatkozóan – Az emberi erıforrás fejlettségének indexe. Az Országos Mőszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) számára készített Humántıke kutatási tanulmány 11. és 12. fejezete. Kézirat. 139. Kiss Judit (2005): A fejlıdı országok a világkereskedelemben. Külgazdaság, 7-8. szám. 140. Kobrin, S. J. (2003): Sovereignty@Bay: Globalization, Multinational Enterprise, and the International Political System. In: Rugman, A. M. – Brewer, T.L. (2003): The Oxford Handbook of International Business, Oxford University Press.

284

141. Kocsis Éva – Szabó Katalin (2000): A posztmodern vállalat. (Tanulás és hálózatosodás az új gazdaságban.) OM. Kézirat. 142. Kondorosi Ferenc (2005): Elıkészítés, szabályozás, hatáselemzés – a hatékony jogi sza bályozás kulcskérdései. Magyar Közigazgatás, 12. szám. 143. Kopátsy Sándor (1998): Az oktatás és a gazdaság. Új Pedagógiai Szemle, 7-8, szám. 144. Kornai János. (1983): Bürokratikus és piaci koordináció. Közgazdasági Szemle, 9. szám. 145. Kovács Árpád – Lévai János (2000): A humántıke auditálásának szükségessége az új évezred küszöbén. Pénzügyi Szemle, 11-12. szám. 146. Kovács Árpád (2003): Pénzügyi ellenırzés változó erıtérben. Perfekt Kiadó, Budapest. 147. Kovács Árpád (2005): Versenyképesség és államháztartás. Pénzügyi Szemle, 2005. öszszevont szám. 148. Kovács Árpád (2006): Gondolatok a konvergenciaprogramról. Pénzügyi Szemle, 4. szám. 149. Kovács Eszter (2000): A szervezetelméletek formálódása a társadalmi és ökológiai értékek beépülése során. Kovász, 1–4. szám. 150. Kovácsy Zsombor (2005): A jobb szabályozás gyakorlatának fıbb kérdései. Magyar Közigazgatás, 12. szám. 151. Kozma Ferenc (2003): Magyarország világpiaci illeszkedésének stratégiája. AULA Könyvkiadó, Budapest. 152. Köllı János (2002): Tudás-avulás és „öregedés” a rendszerváltozás utáni Magyarországon. Magyar Tudomány, 4. szám. 153. Körösényi András (2004): Konfliktus és konszenzus paradoxona. Századvég, 1. szám. 154. Körösényi András (2006): Alkotmányos rendszer és kormányzás. Politikatudományi Szemle, 1. szám. 155. Kıvári György (1988): Stratégiai szemlélető emberi erıforrás gazdálkodás. In: 50 éves a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem – Jubileumi Tudományos Ülésszak. BKE. 1. kötet. 156. Krisztián Béla (2002): Stratégiai feladat: a tudásalapú gazdaság optimális mőködtetése. http://www.feek.pte.hu/feek/feek/index.php?ulink=591 157. KSH (2004): 15+10 Rómától Athénig (Statisztikai elemzés). 158. KSH (2006): Magyarország 2005. 159. Kuhn, T. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó, Budapest.

285

160. Ladányi Andor (2005): Az új felsıoktatási törvény: problémák és kérdıjelek. Magyar Közigazgatás, 3. szám. 161. Lamm Vanda – Peschka Vilmos (2000) (fıszerkesztık): Jogi lexikon. KJK-Kerszöv Kiadó, Budapest. 162. Lányi Kamilla (2000): Válság táplálta globalizáció I. és II. Külgazdaság, 4. és 5. szám. 163. Lengyel Csaba (2004): A tudásmenedzsment helyzete Magyarországon – az AAM és a tudásmenedzsment. Kézirat. 164. Lengyel Gyula (2004): Állami feladatok a liberalizált energiapiacon. II. Nemzeti Fejlesztési Hivatal. EU Tanulmányok. 165. Lengyel Imre (2003): Verseny és területi fejlıdés: térségek versenyképessége Magyarországon. JATE Press, Szeged. 166. List, F. (1841): National System of Political Economy. 167. Lontai Endre (1998): Szellemi alkotások joga. Eötvös Kiadó, Budapest. 168. Lırincz Lajos (2006): A kormányzás modernizációja. Magyar Közigazgatás, 11. szám 169. Magyar Információs Társadalom Stratégia. Informatikai és Hírközlési Minisztérium (2003). 170. Magyar Köztársaság Kormánya (2005): Nemzeti akcióprogram a növekedésért és a foglalkoztatásért 2005-2008. 171. Maróti Andor (2007): Elavul-e a mőveltség a tudás http://www.oki.hu/cikk.php?kod=akademia-2002-Maroti-elavul.html

társadalmában?

172. Meadows, Do. – Randers, J. – Meadows, De. (2005): A növekedés határai – harminc év múltán. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 173. Metcalfe, L. (1993): Public Management: from Imitation to Innovation. In: Kooimann (ed.). 174. Miks Anna – Csépai Balázs (2005): A versenyjogi szabályozás korszerősítése. Külgazdaság, 9. szám. 175. Miniszterelnöki Hivatal (2004): Módszertani útmutató a kormányzati stratégiai tervezéshez. 176. Mohácsi Gabriella (1999): Kompetencia alapú emberi erıforrás menedzsment. In: Személyzeti/emberi erıforrás menedzsment kézikönyv. KJK-Kerszöv Kiadó. Budapest. 177. Molnár Pál (2005): Az innováció szerepe a teljesítményelvő közigazgatásban. Magyar Közigazgatás, 12. szám. 178. Nemoda István (2001): Az európai kormányzás reformja civil szemmel. Háttéranyag a Kormány és a civil szféra közötti megállapodás elıkészítéséhez. Kézirat.

286

179. Nicoletti, G. – Scarpetta, S. (2003): Regulation, productivity and growth: OECD evidence. Economic Policy, April. 180. Nonaka, I. – Takeuchi, H. (1995): The Knowledge Creating Company. Oxford University Press, New York. 181. Noszkay Erzsébet (2004): Hol tart a tudásmenedzsment Magyarországon és melyek a legfontosabb tapasztalatok? GIKOF, 5. szám 182. Nyilatkozat az Európai Felsıoktatási Térségrıl. Bergen. 2005. 183. Nyíri Kristóf (1998): Információs társadalom és nemzeti kultúra. Replika, 4. szám. 184. Nyitrai Ferencné (2003): A K+F finanszírozása a fejlett világban és nálunk. Fejlesztés és Finanszírozás, 3. szám. 185. Nyitrai Ferencné (2003): Tudásorientált gazdaság az OECD, az EU országaiban és Magyarországon. Európai Tükör, 6. szám. 186. OECD (1996): The Knowledge-Based Economy. Paris. 187. OECD (2000/a): A szabályozási Reform Magyarországon. Paris. 188. OECD (2000/b): Knowledge Management in the Learning Society – Education and Skills. Paris. 189. OECD (2000/c): Trust in Government Ethics measures in OECD countries. Paris. 190. OECD (2001): Knowledge and skills for life. First results from the OECD Program for International Students Assessment (PISA) 2000. Paris. 191. OECD (2005/a): Handbook on Constructing Composit Indicators. Methodology and User. Paris. 192. OECD (2005/b): Modernising Government The way forward. Paris. 193. OECD (2005/c): The Benefits of Liberalising Product Markets and Reducing Barriers to International Trade and Investment: The Case of the United States and the European Union. OECD Economics Department Working Papers, No. 432. 194. OECD (2007): Inmigrant Population Factbook. Paris. 195. Ormos Mária (2007): A népesség harmada a funkcionális analfabetizmus állapotába süllyed. Interjú Ormos Máriával. HVG, november, 18. 196. Osborne, D. – Gaebler, T. (1994): Új utak a közigazgatásban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 197. Örlıs László (2006): A tudásalapú gazdaság és társadalom nemzetközi modelljei, kiépülésének magyarországi helyzete. ÁSZ FEMI. Kézirat. 198. Palánkai Tibor (2004): Az európai integráció gazdaságtana. Aula Kiadó, Budapest.

287

199. Palánkai Tibor (2005): Európai egység – új integrációs elmélet. (Új integráció gazdaságtanának szükségessége.) Akadémiai székfoglaló beszéd. 200. Palánkai Tibor (2006): Integrációérettségünk elméleti összefüggései. Pénzügyi Szemle, 3. szám. 201. Pap Norbert (2004): A kistérségek helye, szerepe Magyarországon a 21. század elsı évtizedében. Tér és Társadalom, 2. szám. 202. Papanek Gábor – Perényi Áron (2006): Spin-offok a fejlett világban és Magyarországon. Európai Tükör, 1. szám. 203. Pitti Zoltán. (2005): A hazai gazdaság fejlıdésének tulajdonosfüggı jellemzıi. Európai Tükör, 1. szám. 204. Pokol Béla (2005): A globális uralmi rend. Kairosz Kiadó, Budapest. 205. Polonyi István – Tímár János: Oktatáspolitika a nemzetközi összehasonlítás tükrében. Statisztikai szemle, 9. szám 206. Polónyi István (2005): A felsıoktatás és a gazdaság szakemberigénye. Munkaügyi Szemle, 5. szám. 207. Poór József – Farkas Ferenc (2001): Nemzetközi menedzsment. KJK-Kerszöv Kiadó, Budapest. 208. Porter, M. (1993): Versenystratégia. Akadémiai Kiadó, Budapest. 209. Práger László (2004): A magyar felzárkózás: versenyképesség, érdek- és értékrendek a XXI. század elején a globális világ és az Európai Unió terében. Politikatudományi Szemle, 1–2. szám. 210. Práger László (2006): A világ (gazdaság) és Magyarország a XXI. század elején. Unió Kiadó, Budapest. 211. Prémecz Attila (2006): A kiválasztástól a teljesítményértékelésig. In: A közigazgatási reform új perspektívái. (Szerk. Ágh Attila – Somogyvári István). Új Mandátum Kiadó, Budapest. 212. Pulay Gyula (2005): A tudásmenedzsment szerepe a közigazgatás minıségének javításában. Magyar Közigazgatás, 12. szám. 213. Pulay Gyula (2006/a): A tudás hasznosítása a kormányzati döntés-elıkészítésben. In: Jogállam – Emberi jogok: Program és minıség. Acta Humana Studiosorum. Emberi Jogok Magyar Központja Közalapítvány, Budapest. 214. Pulay Gyula (2006/b): Nincs idınk, hogy siessünk, nincs okunk, hogy várjunk. (Gondolatok a 15 éves központi közigazgatásról.) Magyar Közigazgatás, 3-4. szám. 215. Pulay Gyula (2008): A tudásközpontú humánerıforrás-gazdálkodás lehetıségei a közigazgatásban. Munkaügyi Szemle, 1. szám

288

216. Rechnitzer János (2004): A városhálózat és a régiók formálódása. Magyar Tudomány, 9. szám. 217. Romer, P. M. (1990): Endogenous technological change. Journal of Political Economy, February. 218. Roóz József (2006): A felsıoktatás számára megnyílt lehetıségek az új felsıoktatási törvény hatálybalépése után. ÁSZ FEMI. Kézirat. 219. Sántha György – Vigvári András (2006): A nemzetgazdasági tervezési rendszer szervezeti és intézményi rendje. In: Vissza az alapokhoz! Tanulmányok a közpénzügyi rendszer reformjáról. Új Mandátum Kiadó, Budapest. 220. Sárközy Tamás (2002): Az információs társadalom és a jog. MTA Stratégiai Kutatások. Kézirat. 221. Schultz Tamás (1980): Beruházás az emberi tıkébe. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 222. Schumacher, E. F. (1991): A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 223. Schumpeter J. A. (1980): A gazdasági fejlıdés elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 224. Sebık Orsolya (2003): Elektronikus unió. Út a globális, tudásalapú társadalom felé. Piac&Profit, 3. szám. 225. Sell, S. K. – Prakash, A. (2002): Globalization and Governance: Examining the Contest Between Business and NGO Agendas in Intellectual Property Rights. The George Washington University, Center for the Study of Globalization, Occasional Paper Series, CSGOP-02-08, Washington, December 16 226. Simai Mihály – Gál Péter (2000): Új trendek és stratégiák a világgazdaságban. Vállalatok, államok, nemzetközi szervezetek. Akadémiai Kiadó, Budapest. 227. Smith, A. (1992): A nemzetek gazdagsága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 228. Solow, R. M. (1956): A Contribution to the Theory of Economic Growth. Quarterly Journal of Economics. 229. Somai Miklós (1997): A GATT-ból a WTO-ba: az Uruguayi forduló elızményei és eredményei. Külgazdaság, 10. szám. 230. Somogyvári István (2006): Javaslat a központi kormányzat hatékony szervezeti felépítésére. In: A közigazgatási reform új perspektívái. Új Mandátum Kiadó, Budapest. 231. Stiglitz J. E.: A célok és eszközök kibıvítése: úton egy „posztwashingtoni konszenzus” felé. Eszmélet, 51. szám. 232. Stiglitz, J. E. (2005): A viharos kilencvenes évek. Napvilág Kiadó, Budapest.

289

233. Strack, G. (2004): High-tech trade, employment and value added in High-tech industries & Knowledge-intensive services. Eurostat, Staistics in Focus, Science and Technology, No. 2. 234. Sveiby, K-E. (2001): A szervezetek új gazdagsága: a menedzselt tudás. KJK-Kerszöv Kiadó, Budapest. 235. Szabó Csilla (2005): Knowledge-based society? – European Integration Studies; a publication of the University of Miskolc, Volume 4, Number 2. University Press, Miskolc. 236. Szabóné Fenyvesi Éva (2004): A posztipari társadalomtól az információs és/vagy a tudástársadalomig. http://feek.pte.hu/feek/feek/index.php?ulink=1349 237. Szalai Erzsébet (2006): A „globális hatalom” természete. Élet és Irodalom. L. évfolyam, 18. szám. 238. Szalai Erzsébet (2007): Az újkapitalizmus és ami utána jöhet. Új Mandátum Kiadó, Budapest. 239. Szalavetz Annamária (2001): Ipari körzetek – regionális fejlesztés új egységei. MTA Világgazdasági Kutatóintézet. Mőhelytanulmányok. 240. Szamuely László (2004): A „haldokló” jóléti állam az 1990-es években. Közgazdasági Szemle, 10. szám. 241. Szembenézni a kihívással. A növekedés és foglalkoztatás Lisszaboni stratégiája. A Wim Kok vezette Magas Szintő Munkacsoport jelentése. 2004. november. 242. Szentes Tamás és munkaközössége (2005): Fejlıdés, versenyképesség, globalizáció. I. Akadémiai Kiadó, Budapest. 243. Szentes Tamás és munkaközössége (2006): Fejlıdés, versenyképesség, globalizáció II. Akadémiai Kiadó, Budapest. 244. Szigeti Péter (2005): Világrendszernézıben. Globális verseny – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest. 245. Tamás Pál (2006): A tudásalapú társadalom körvonalai – 2015 Tézisek. Fehér könyv. Magyarország 2015. Jövıképek. MTA–MEH projekt. MTA Szociológiai Kutatóintézet. 246. Tamás Pál (2004) Clusterek és régiók a tudásgazdaságban. In: Tudomány, Innováció, Versenyképesség II. kötet. MTA. 247. Taylor, P. J.–Catalana, G.–Walker, D. (2004): Multiple Globalizations: Regional, Hierarchical and Sectoral Articulations of Global Business Services Through World Cities. Service Industries Journal, vol. 24, No. 3. 248. The Social Dimension of Globalisation − the EU’s policy contribution on extending the benefits to all. Commission of the European Communities,.May 18, 2004. Brussels.

290

249. The World Bank (2002/a): Building Knowledge Economies – Opportunities and Challenges for EU Accession Countries. (Final Report of the Knowledge Economy Forum I in Paris.) 250. The World Bank (2002/b): Lifelong Learning in the Global Knowledge Economy: Challenges for Developing Countries. 251. The World Bank (2003): Implementing Knowledge Economy Strategies – Innovation, Life-Long Learning, Partnerships, Networks and Inclusion. (Final Report of the Knowledge Economy Forum II in Helsinki.) 252. The World Bank (2004): Improving Competitiveness Through a Knowledge-Based Economy. (Final Report of the Knowledge Economy Forum III in Budapest.) 253. The World Bank (2005): Business Environment and Knowledge for Private Sector Growth. (Press Release of the Knowledge Economy Forum IV in Istanbul.) 254. The World Bank (2006): World Development Indicators. 255. Turcsán Katalin (2006): Az államháztartási reform jogalkotási aspektusai. In: Vissza az alapokhoz! Új Mandátum Kiadó, Budapest. 256. Vámos Tibor (2005): Globális agora születik. Beszélgetés Vámos Tibor akadémikussal. Interjú. Élet és Tudomány, május 20. 257. Van Ark B. (2005): Does the European Union need to revive productivity growth? Groningen Growth and Development Centre. Groningen. 258. Varga, Csaba (2002): "A legutolsó utolsó esély a tudástársadalom". 10 kérdés Varga Csaba szociológushoz. eVilág, különszám. 259. Varga Csaba (2004): Tudástársadalom programok a közép-kelet-európai régióban – ERISA–IANIS Annual Konferencián (Budapest 2004. június 9–11.) elhangzott elıadás. 260.

Veress Pál (2006): A felsıoktatás új képzési szerkezete. Kézirat.

261. Vigvári András (2006): Magyar modell felülvizsgálatra. Önkormányzati reformok, pénzügyi rendszer. ÁSZ FEMI. Kézirat. 262. Viszt Erzsébet (szerk. 2005): Lehetıségek a fejlesztéspolitika hatékonyságának fokozására. GKI. Kézirat. 263. Viszt Erzsébet (2008): Az innováció, mint a globalizáció feltétele. Világgazdaság, 3. szám. 264. Weber, M. (1996): Gazdaság és társadalom. A megértı szociológia alapvonalai. A gazdaság, a társadalmi rend és a társadalmi hatalom formái. (Az uralom szociológiája I.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 265. Zupkó Gábor (2002): Közigazgatási reformirányzatok az ezredfordulón. Századvég Kiadó, Budapest.

291

292

AZ ÁSZ FEJLESZTÉSI ÉS MÓDSZERTANI INTÉZETÉNEK EDDIG MEGJELENT TANULMÁNYAI 2008 1. A 2009. évi költségvetés makrogazdasági kockázatainak elemzése. Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. habil Báger Gusztáv egyetemi tanár, az ÁSZ FEMI tudományos tanácsadója. Szerzık: Dr. habil Báger Gusztáv, Hamza Lászlóné az ÁSZ FEMI tudományos munkatársa, Jánossy Dániel az ÁSZ FEMI tudományos munkatársa, Kovács Richárd az ÁSZ FEMI tudományos munkatársa, Dr. Pulay Gyula, PhD az ÁSZ FEMI fıigazgatója, Dr. habil Vigvári András, PhD az ÁSZ FEMI tudományos tanácsadója, Galbács Péter külsı munkatárs. 2. Korrupciós kockázatok feltérképezése a magyar közszférában. Szerkesztette: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, az ÁSZ FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, az ÁSZ FEMI fıigazgatója, u7Dr. Pulay Gyula, az ÁSZ FEMI fıigazgató-helyettese, Dr. Korbuly Andrea, az ÁSZ számvevı tanácsosa. 3. Értékelı tanulmány a 2009. évi költségvetési tervezés makrogazdasági mozgásterének néhány összefüggésérıl. Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, az ÁSZ Fejlesztési és Módszertani Intézetének (FEMI) fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Hamza Lászlóné az ÁSZ FEMI tudományos munkatársa, Jánossy Dániel az ÁSZ FEMI tudományos munkatársa, Kovács Richárd az ÁSZ FEMI tudományos munkatársa, Dr. Pulay Gyula az ÁSZ FEMI fıigazgató helyettese, Dr. Vigvári András az ÁSZ FEMI tudományos tanácsadója. 4. A magyarországi cigányság helyzetének javítására és felemelkedésére a rendszerváltás óta fordított támogatások mértéke és hatékonysága. Szerkesztette: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, az ÁSZ FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Pulay Gyula, az ÁSZ FEMI fıigazgató-helyettese, Dr. Benkı János, ÁSZ fıtanácsadó. 5. A Balaton Régió turisztikai tárgyú tanulmányainak költségei, ezek indokoltsága és hasznosulása a rendszerváltás óra eltelt 17 esztendıben. Szerkesztette: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Pulay Gyula a FEMI fıigazgató-helyettese, Tököli László a FEMI kutatója. 2007 1. Értékelı tanulmány a 2008. évi költségvetési törvényjavaslat makrogazdasági megalapozottságának néhány összefüggésérıl. Szerkesztette: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Hamza Lászlóné, a FEMI tudományos munkatársa, Kovács Richárd, a FEMI tudományos munkatársa, Dr. Pitti Zoltán külsı munkatárs, Dr. Pulay Gyula, a FEMI fıigazgató-helyettese, Dr. Vigvári András, a FEMI tudományos tanácsadója.

293

2. A közszféra és a gazdaság versenyképessége. Szerkesztette: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója és Dr. Czakó Erzsébet egyetemi docens, igazgató. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Dr. Bordás Mária fıiskolai tanár, Dr. Chikán Attila egyetemi tanár, igazgató, Dr. Czakó Erzsébet, Dr. Imre Miklós dékán, tanszékvezetı fıiskolai tanár, Dr. Jenei György egyetemi tanár, Dr. habil Kovács Árpád az ÁSZ elnöke, Dr. Kuti Éva fıiskolai tanár, Dr. Szántó Dénes fıiskolai tanársegéd, Dr. Temesi István fıiskolai adjunktus. 3. Az köz- és magánszféra együttmőködésével kapcsolatos nemzetközi és hazai tapasztalatok. Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Hamza Lászlóné a FEMI kutatója, Kovács Richárd a FEMI kutatója. 4. Államreform, közpénzügyi reform. Nemzetközi trendek és hazai kihívások. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár a FEMI fıigazgatója, Dr. Vigvári András a FEMI tudományos tanácsadója. 2005 1. A környezettudatos gazdálkodás és a fenntartható fejlıdés a szabályozás és az ellenırzés tapasztalatainak tükrében. Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Giday Zoltán a FEMI kutatója, Dr. Kiss Daisy tiszteletbeli egyetemi tanár a FEMI kutatója. 2. Kutatástól az innovációig — a K+F tevékenység helyzete, néhány hatékonysági, finanszírozási összefüggése Magyarországon. Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Goldperger István a FEMI kutatója, Dr. Varga György a FEMI kutatója. 2004 1. A felsıoktatás átalakulása, a finanszírozás korszerősítése. Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Bán Tamásné okleveles könyvvizsgáló, a FEMI szakértıje, Bogyó Tibor a FEMI szakértıje, Dr. Hegedős Ágnes a FEMI kutatója, Dr. Kiss Daisy tiszteletbeli egyetemi tanár, a FEMI kutatója, Dr. Mihály Sándor az ÁSZ fıtanácsadója, Dr. Rák György a közgazdaságtudományok kandidátusa, a FEMI szakértıje, Török Imre a FEMI szakértıje. 2. Gyógyszerfelhasználás és –finanszírozás és az Állami Számvevıszék ellenırzési tapasztalatai az elmúlt években. Szerkesztette és a kutatást irányította: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Dr. Ganczer Sándor címzetes egyetemi tanár, a FEMI kutatója, Dr. Kiss Daisy tiszteletbeli egyetemi tanár, a FEMI kutatója.

294

3. Privatizáció Magyarországon I. kötet. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója, Dr. habil Kovács Árpád az Állami Számvevıszék elnöke. 4. Privatizáció Magyarországon II. kötet. Szerkesztette: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója és Dr. habil Kovács Árpád az ÁSZ elnöke. Szerzık: Dr. Gidai Erzsébet egyetemi tanár, Dr. Giday András a FEMI kutatója, Dr. Hegedős Ágnes a FEMI kutatója, Dr. Karsai Gábor a GKI Gazdaságkutató Rt. ügyvezetı igazgatója, Dr. Kiss Daisy tiszteletbeli egyetemi tanár a FEMI kutatója, Dr. László Tibor a FEMI kutatója, Dr. Matolcsy György a Növekedéskutató Intézet Kft. igazgatója, Dr. Mihályi Péter egyetemi tanár, Dr. Sepsey Tamás az ÁSZ fıigazgató-helyettese. 2003 1. A nonprofit szektor mőködése és ellenırzése. Kutatásvezetık: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója és Dr. Lóránt Zoltán az ÁSZ fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Hamza Lászlóné a FEMI kutatója, Kovács Richárd a FEMI kutatója, Dr. Lóránt Zoltán, Dr. Sepsey Tamás az ÁSZ fıcsoportfınöke. 2.

A fekvıbeteg-ellátás 10 éve – egy lehetséges terápia elemei. Kutatásvezetı: Dr. Báger Gusztáv egyetemi tanár, a FEMI fıigazgatója. Szerzık: Dr. Báger Gusztáv, Dr. Hegedős Ágnes a FEMI kutatója, Dr. Kiss Daisy tiszteletbeli egyetemi tanár, a FEMI kutatója, Dr. Lévai János az ÁSZ általános fıtitkárhelyettese.

295