A történeti alkotmány idõszerûsége december 18

Nemzeti Jogvédõ Alapítvány

A történeti alkotmány idõszerûsége 2010. december 18.

"Magyarország országgyûlése mindmáig nem határozta meg a mai magyar államnak sem a történelmileg létezett magyarországi alkotmányos államrendszerekhez, sem az önkényuralmi kommunista rendszerhez való viszonyát. Enélkül nincsen igazi legitim uralom."

Zétényi Zsolt kiváló tanulmánya A történeti alkotmány idõszerûsége (2010 Adventjén)

A magyarországi politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok számbavétele azt mutatja, hogy az ország alkotmányos mûködése a rendszerváltozás kezdete után is súlyosan fogyatékos. Az ország politikai átmenete idejére szánt, számos hibát keletkezésétõl fogva felmutató alaptörvénye nem mûködik. Bizalomvesztés tapasztalható a kormányzati hatalommal, a politikai rendszerrel és a politikai vezetõ csoportokkal szemben, s a bizalomvesztés – bizonyos ingadozásokkal – megmaradt a szabad választásokkal hatalomra jutott kormányzatok idején is. A politikai rendszer elemi szinten sem képes a társadalmi érdek és szándék megjelenítésére, mûködése nem kiegyensúlyozott és semmiképpen nem harmonikus, az 1989-évi széleskörû, nem legitim erõk megegyezéseként létrejött demokratikus jogállami alkotmánymódosításban foglalt alapvetõ elvek érvényesítése sem történik meg. A teljesen megújított 1949. évi XX. törvény, (a pártállami alkotmány) címét viselõ okmány nem tölti be az alaptörvény hivatását. Az alkotmány mint valamely szövegszerkesztmény, és az élõ, szerves politikai rendszer nem különíthetõ el egymástól. Ez utóbbinak a gazdasági-, kulturális-, de legfõképpen az erkölcsi, tudati válsággal átitatott, megromlott állaga, önmagán túl azt is jelenti, hogy Magyarország – alkotmányossága szempontjából – az alkotmánynélküliség határát súroló állapotban van. Magyarország gazdasági, politikai, közjogi, erkölcsi válsághelyzetébõl, nemkülönben nemzetközi tapasztalataiból, más államok alkotmányos állapotaiból s leginkább a magyar társadalom veszélyeztetettségének igen erõs fokából következik, hogy szükséges az alapnorma, a társadalmi-politikai tevékenység alapvetõ irányait és értékeit meghatározó terv létrehozása, ennek formába öntése és legjelentõsebb részeiben törvénybe foglalása. Az alkotmányos intézményi rendszer és az alapvetõ folyamatok megváltoztatása szükséges, egyrészt azért, mert a nemzetközi gazdasági tények, Magyarország és a globalista tõke viszonya a legkedvezõtlenebb jóslatokat elõlegezi meg, másrészt a bekövetkezett kormányzati, parlamenti változások a belpolitikailag elviselhetetlen, az ország elemi életfolyamatait mérgezõ események sorozatának megállítását és megváltoztatását mutatják. 2010-ben elsöprõ erejû akaratnyilvánítás folytán megváltozott politikai hatalom, erõs, a nemzeti érdekre hivatkozó, nemzetegyesítést, az ország erkölcsi- anyagi megerõsödését hirdetõ országgyûlési többség határozatot hozott az Alkotmányelõkészítõ eseti bizottság létrehozásáról. A bizottság „feladata annak áttekintése és értékelése, hogy a hatályos Alkotmány megfelelõen tartalmazza-e alkotmányfejlõdésünk történelmi értékeit, megfelelõen biztosítja-e az emberi és állampolgári jogok legszélesebb körû érvényesülését, illetve annak vizsgálata, hogy az államszervezet alapvetõ intézményeinek mûködését meghatározó alkotmányi és törvényi szabályozás eleget tesz-e az alapvetõ jogok tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó állami kötelességnek és a XXI. századi polgári demokráciával szemben támasztott elvárásoknak. A Bizottság feladata továbbá, hogy az új Alkotmány alapvetõ elveire vonatkozó országgyûlési határozati javaslatot 2010. december 31-ig az Országgyûlés elé terjessze.” Az alapvetõ elvekrõl szóló tervezet elkészült, s napjainkban nyilvánosságra hozták. Az elvek Új Alkotmány-ról szólnak. Szerintünk azonban nem új alkotmány, hanem alkotmányreform szükséges, azaz újra kell formálni az alkotmány intézményeit és azok mûködését, s mindennek gyökeresnek kell lennie, azaz a mûködés legfontosabb részleteit át kell fognia, és azokban elõnyös változásokat kell kimunkálnia. Gyökeres alkotmányreformban kell gondolkodnunk s ennek körében meg kell találnunk a végrehajtás mindenkit kielégítõ formáit és módját, elhárítva a legfõbb akadályt: a fásult közönyt, a felvilágosult elõítéletességet, és a politikai nemakarást, különös tekintettel a jogfolytonosság és legitimitás kérdõjeleire. Meg kell fontolnunk, hogy a történelemalakító voltánál fogva le nem tagadható és el sem hazudható történeti alkotmány hogyan jelenüljék meg Magyarország alkotmányos berendezkedésében.

http://nja.hu

Készítette a Joomla!

Generálva: 3 July, 2016, 09:28


Miért nem helyes, ha új alkotmányról beszélünk? Azért nem, mert Magyarország igen értékes hagyományokkal bíró alkotmányos ország volt történelme legnagyobb részében. Történeti alkotmánya, megítélésünk szerint, a jelenkor viszonyai közt feléleszthetõ, s ezen felélesztett közjogi hagyomány korszerû jogi formákkal, s a kor követelményeire adott korszerû válaszokkal szerves együttesben alkalmas lehet – s akaratunk szerint alkalmas is lesz – huszonegyedik századi alkotmányos célok betöltésére, feladatok teljesítésére. Az új alaptörvény új alkotmány lesz a pártállami gyökerû 1949. évi XX. törvényhez képest, de szerves kapcsolódást kell jelentsen a történeti alkotmány alapés sarkalatos törvényeihez.

Az alkotmány gyökerei

Aligha vitás, hogy a hatályos Alkotmány nem tartalmazza, szavakban sem megfelelõen alkotmányfejlõdésünk történelmi értékeit, s nem látjuk annak garanciáját sem, hogy a jövõben valóban, s nemcsak látszat szerint, másképpen lesz. Ha megkíséreljük vázolni, hogy milyen gyökereken élhet és táplálkozhat egy hatékony, a nemzeti közösség, az ország szerves erõsödését szolgáló alaptörvény, a következõ négy elem figyelembe vételét tartjuk indokoltnak.

Az elsõ a magyarországi történeti közjog kipróbált, bevált elveinek summázata. (Ezek mint gyakorlatban érvényesülõ tételek, gyakorlati formulák kifejezik a közösségnek a helyes és jó magatartásról, kormányzásról, igazgatásról vallott, történetileg kialakult, hagyományozódott ill. életre keltésre érdemes nézeteit.) A második a keresztény államfelfogás és a természetjog által elfogadott elvek és értékek köre. Ezen belül különösen érvényesítendõ a közjóra törekvés, a szubszidiaritás és szolidaritás elve. Meghatározó kell legyen az igazságosságnak, mint egyik legfõbb értéknek és elvnek követése és intézményes érvényesítése. A harmadik pillér az alkotmányosság, a jogállamiság nemzetközileg jelen korunkban elismert és érvényesítendõnek tekintett elve, különös tekintettel a nemzetközi okmányokra. A negyedik pillért alkotják az ország ötvenéves kommunista nagyhatalmi megszállásából eredõ hatalomgyakorlási tapasztalatok és tanulságok.

A történeti alkotmány szinte mindegyik említett elemet hordozza valamilyen módon és mértékben. Valóban létezett és mûködött a történeti alkotmány az ország 1944-évi, a legitim folyamatokat megakasztó idegen nagyhatalmi megszállása elõtt?

A történeti alkotmány

A történeti alkotmány 1944-ig letagadhatatlan és megtagadhatatlan valóság.

Amikor a magyar ember, s így a régi korok alkotmányjogásza alkotmányról és alkotmányosságról beszél, azon nem valamilyen kinyomtatott törvényszövegek többé-kevésbé kusza halmazát érti, hanem magát a magyar életet: annak adottként teremtett és elfogadott arculatát, karakterét, koronkénti vonulatait, alapvetõ jelenségeit, egyszóval, a magyar élet mibenlétét. http://nja.hu




Amikor például régi vagy õsi alkotmányról szólunk, akkor azokat az életviszonyokat, értékeket, elveket, beállítódásokat, közjogi kötelezettségeket és jogokat, a közélet normákkal szabályozott jelenségeit idézzük fel, amelyek érzékeltetik a régi Magyarország politikai, gazdasági, jogi rendszerének alapjait, abban is kitüntetett figyelemmel a hatalmi tényezõknek a hatalmi szerkezetben betöltött szerepére, az õket illetõ jogokra, szabadságokra és kötelezettségekre, az államfõ, az országgyûlés, és különösen a Szent Korona tagjainak jogállására. Alkotmányon nem valamilyen iratba foglalt közjogi parancsot értettek arról, hogy milyen, az állam szervezetét és szuverenitását meghatározó karta (alkotmánylevél) hatálya érvényesül, mivelhogy ilyen kartája az országnak – szerencséjére! – nem is volt. A „konstitutio” – az alkotmány – az állami és társadalmi élet alapvetõ jellegének folytonosságát határozta meg, mint egy cselekvõ erõ a maga történeti tárgyát. Alkotmányunk legfontosabb pillére a magyar közjog és alkotmányosság. Ennek megállapítása egyrészt a saját történelmi-nemzeti azonosságunk egyértelmûségébõl eredõ követelmény, másrészt abból a megfontolásból is következik, hogy a magyar közjog alapvetõ tételei megfeleltek (s nem másolatai voltak) – mégpedig nemzetközi összehasonlításban is korai idõszakban – a keresztény és európai jogfelfogásnak. A szakrális, keresztény közjogi hagyomány a vérszerzõdés, Szent István intelmei Imre herceghez és különösképpen az Aranybulla – és az azt követõ jelentõs közjogi dokumentumok alapján a következõ alapelveket ismerhetjük fel, mint amelyeket a magyar közösség ismert, követett, gyakorolt és vezetõitõl megkövetelt:

a. Az elsõ az egyéni jogok elve, a személy védelme. A személy nem kénye-kedve szerint kiszolgáltatott szolgája a hûbérúrnak vagy fõhûbérúrnak, hanem az állam által védendõ legfõbb érték, s a hatalomnak a forrása is, úgymint a népfelség eleme. Az egyénnek jogai vannak. b. A második elv a joguralom elve. Az államhatalom valamilyen kiváló, akár szent képviselõje – így a király – sem forrása a hatalomnak, azért, mert az államhatalom a törvényekbõl folyik, a jogon alapszik, és ez a jog felette áll mindenkinek. E jog legnemesebb része Istentõl származik, az isteni természetbõl, és ilyenképpen az Isten akaratának, a tökéletességnek a közvetítõje. Ez a Szent Korona tan lényege. c. A harmadik elv a függetlenség elve, amely szerint egyrészt az állam más fõhatalmaktól csak saját döntései által van korlátozva, másrészt a személy maga is szuverén hatalom az államban. ’Az én házam az én váram’ angol elv tartalmát, érzelmi-indulati beállítottságát tekintve hasonlóképpen vallott, és ismert volt Magyarországon is. Hungaria semper libera! d. A negyedik elv a törvény elõtti egyenlõségé, amely 1848-ig a politikai nemzet tagjait, azután a nemzet minden tagját megillette. e. Az ötödik magyar alkotmányos elv az önkormányzat. Az önkormányzat elengedhetetlen, nélkülözhetetlen, évezredes eleme a magyar alkotmánynak, elsõrendûen a legfontosabb, a megyei önkormányzat formájában, de más (székek, kerületek, vallások stb.) alakzatokban is.

Mindehhez járul a nemzet egészét, majd a Szent Koronát, illetõ un. : „fõtulajdonjog”, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyarországon a szent koronától ered, s ebbõl következõleg az örökléssel szerzett ingatlanvagyon megterhelhetetelen és elidegeníthetetlen volt 1848-ig. A közös birtok, ha úgy tetszik, a nemzeti vagyon védelme a honfoglalástól alapelve volt a magyar alkotmányosságnak.

Az elõbbiekben felsorolt és bemutatott alapvetõ elvek alapját ugyancsak bizonyos, a történeti jogból gondolati és tapasztalati úton levezetett tételek, joggyakorlatok, nézetek alkották. Ezeket a teljesség igénye nélkül saját értelmezésünkben a következõképpen mutatjuk be.

A hatalomátruházás

A hatalom teljessége a nemzet által végrehajtott hatalomátruházás alapján a Szent Koronát illeti meg, s a királykoronázások is egy-egy részleges hatalomátruházást jelentenek anélkül, hogy a király megkapná a Szent Korona hatalmának teljességét. Ez az elv biztosította évszázadokkal az európai demokráciák megszületése elõtt a http://nja.hu




demokratikus hatalomgyakorlást, és kizárta a diktatúrák kialakulásának lehetõségét.

A népszuverenitást magába olvasztó nemzeti szuverenitás, mely szerint minden hatalom forrása a magyar nemzet

A Szent Korona egész testét együttesen alkotja a magyar nemzet és az uralkodó (államfõ). Amikor tartósan nincsen betöltve a király tisztsége, egyedül a magyar nemzet megtestesülése a Szent Korona, amely a hatalom teljességével rendelkezik. Király nélkül is van nemzet és a fõhatalmat kifejezõ Szent Korona egyben a nemzet hatalmát is megtestesíti.

A korlátozott, osztott és ellenõrzött hatalomgyakorlás „Akik a vezért szabad akaratukból választották fejükké; azok se maguk, se utódaik a vezér tanácsából ki ne rekesztessenek, – továbbá, hogy; amit (a hazát) közös küzdelemben szereztek, azon közösen osztozkodjanak” (Vérszerzõdés)

A király nem dönthet a nemzet megkérdezése nélkül, a nemzet nem alkothat jogot a király jóváhagyása nélkül.

Az állami és a nemzeti függetlenség

Ebbõl soha nem engedtünk: Cum Deo Pro Patria et Libertate! Hungaria semper libera! – Istennel a hazáért és szabadságért! Magyarország örökké szabad – ez az évezredes kívánság, örök cél és szellemiség.

A jogkiterjesztés

A Werbõczi I. rész 9. cím meghatározza a nemesek fõ és kiváltságos jogait. 1848-ban a nemzet úgy törölte el a nemesi szabadságokat, hogy kiterjesztette azokat az egész nemzetre. A népet beemelte az alkotmány sáncaiba, ahogyan akkor mondták. A jogkiterjesztés elve, a konzervatív fordulat, a jogrend gyökeres átépítése, ellentétes a forradalom elvével, a régi rendszer, így a jog lerombolásával, megsemmisítésével.

A Szent Korona-tagság

A magyar állampolgárok összességének mellérendeltsége, 1848-ig a nemesi rendi nemzet, azóta mintegy a nemzet tagjainak testvéri közössége. A Szent Korona-tagság mellérendeltsége (az alá-fölérendeltség elvével ellentétben) ma is alkalmas a valódi közösség megteremtésére, közösségi érdekek és értékek védelmére. A magyar nemzet egészen kivételes esetektõl eltekintve nem ismert és nem ismer el maga fölött személyi hatalmat. A hûség, a hódolat a Szent Koronának szól, a szolgálatok is a Szent Koronát illetik. A mellérendeltség elvének sérthetetlenségére csak a Szent Korona-tan ad garanciát. Az európai történelemben megvalósult államformák, amelyekben a szuverenitás akár a népet, akár az uralkodót illette meg, magukban hordták a kisebbségnek a többség elnyomásával járó hatalomgyakorlását. Ez megvalósulhatott abszolutista monarchia, vagy a „nép nevében” való totális diktatúra formájában. A magyar történeti alkotmányban fogalmilag kizárt, hogy akár a nép (vagy nevében eljáró képviselõik), akár az uralkodó (államfõ) kizárólagosan gyakorolja a hatalmat, mert a hatalom teljessége kizárólag a Szent Koronát illeti. http://nja.hu




Az egyenlõ alkotmányos szabadság

Werbõczi Hármaskönyve (1514) I. rész 10. cím 7. § szerint : A nemeseket, majd 1848-tól a haza polgárait, függetlenül vagyoni állapotuk szerinti tagozódásuktól, egy és ugyanazon szabadság illette meg.

Az önkormányzatiság elve

Közjogi küzdelmeink bástyái a Habsburg- idõszakban a vármegyék voltak, így az önkormányzatiságnak az önkényuralmi törekvésekkel szemben mindig kiemelt szerepe volt a magyar közjogban.

A törvénysértés jogot nem alapít elve

Rendszerint az önkényuralmi korszakok után – mint 1687-ben, 1791ben, 1867-ben, 1920-ban – országgyûlési döntéssel, törvénnyel érvénytelenné nyilvánították, mert eleve annak is tekintették alkotmányellenes mivolta miatt az önkény jogalkotását.

Az önkényuralmi hatalomgyakorlás tilalma

E tan a Szent Korona-tan alaptétele. Hatalmat csak a király és a mindenkori magyar nemzet együttesen gyakorolhat. A király a nemzettõl független hatalommal nem rendelkezik, hiszen az államhatalom összességét és teljességét kifejezõ jogok Magyarország Szent Koronáját illetik.

Az alkotmányellenes hatalomnak való ellenállás joga (ius resistendi) Aranybulla 31. §.

Az alkotmányellenes hatalomnak való ellenállás joga, az alkotmányához elszántan ragaszkodó, annak védelmére mindig kész magyar nemzet lelkében élõ jogi felfogás kifejezõdése, nem idegen jogintézmény másolása. Bár az 1688. évi IV. törvény megszüntette, tény az, hogy a magyar nemzet az alkotmányellenes hatalomnak való ellenállás jogát (amely megvolt az Aranybulla elõtt is, már a honfoglalás elõtti vérszerzõdésben megtalálhatjuk) http://nja.hu




a történeti alkotmányból eredõ alapjognak tekinti, és azt a legújabb korban is gyakorolta.

Az alkotmányos hatalom jogfolytonossága

E jogfolytonosság töretlen volt 1944. március 19-ig. Minden hatalom szerves folytatása volt az elõzõnek, elismerve és megerõsítve a magyar történeti alkotmányt. Ezt fejezték ki a királykoronázások alkalmával adott királyi hitlevelek és eskük, melyek megerõsítették az ország törvényeit és szokásait. 1944. március 19-tõl a hatalmat nem tekintjük jogfolytonosnak. Idegen katonai megszállás alatt nem lehet, nem volt szuverén, azaz idegen befolyástól mentes államhatalom, de nem érvényesült a valódi népszuverenitás sem. A valódi történeti jogfolytonosság (nem a pártállammal húsz éve helyreállított technikai, szerkezeti folyamatosság) létrehozásának, helyreállításának igénye a magyar nemzet részérõl ma is jelen lévõ közjogi törekvés.

A szerves jogfejlõdés

Az Aranybulla bevezetõ szavai szerint úgy jött létre, hogy a nemesség sürgetõ kéréssel ostromolta II . Endrét, sõt már királyi elõdeit is, s II . Endre, „az õ kérelmüknek mindenben eleget tenni akarván”, teljesítette a kérést mondván: „ megadjuk mind nekik,mind országunk többi lakosinak azt a szabadságot, melyet a szent király adott.” A magyar jogalkotás egyedülálló jellegzetessége, hogy már a XIII . század elején úgy jön létre az Aranybulla, mint a késõbbi törvények; a történeti elõzményekre épülve, a nép óhajtását teljesítõ királyi hozzájárulással (szentesítéssel), vagyis nem forradalmi módon, hanem az alkotmányreform természetes és jogszerû útján.

Az õsiség

Nagy Lajos elõzményeket folytató õsiségi törvénye (1351) félévezreden át a történeti alkotmány gazdasági alapja volt. Lényege: Az ingatlanok és az alapvetõ termelõeszközök felett fennálló tulajdonjog, különösen a rendelkezési jog korlátozott volt. (Ebbe a földön kívül beletartozott minden olyan eszköz, amely az önálló gazdálkodás nélkülözhetetlen kelléke volt.) A „tulajdonosokat” valójában csak a birtoklás és használat joga illette meg. Azokat eladni, jelzáloggal megterhelni, nagyon korlátozottan, szabadon örökíteni pedig egyáltalán nem lehetett. Ezen javak tulajdonosa a Szent Korona volt. Azok tõle származtak, és reá háramlottak (szálltak) vissza magszakadás vagy hûtlenség (hazaárulás) esetén. Miért? Mert ezeknek a gazdasági javaknak nemcsak a múltban és jelenben, hanem a végtelen idõben meghatározott jövõben is biztosítani kellett a nemzetség fizikai fennmaradását, jólétét, gazdasági és politikai függetlenségét. Az õsiséget több mint 150 éve, az 1848.évi XV. törvénycikk (majd az 1852. évi Õsiségi Pátens, melyet bevett törvénnyé tett az 1861. évi Ideiglenes Törvénykezési Szabályok) hatályon kívül helyezte. A modern monetáris gazdaságpolitika értékromboló hatásait tapasztalva érdemes megfontolni és újragondolni az õsiség filozófiáját.

Az ismertetett elveket, szabadságokat, a történeti alkotmányosság rendszerét és jellegét meghatározza egy tételes http://nja.hu




törvénybe soha nem foglalt gondolatkör, a helyes és jó hatalomról vallott magyar nézet, meggyõzõdés, történeti gyakorlat, a Szent Koronához fûzõdõ erkölcsi és hatalmi elvek együttese.

A Szent Korona állameszme és tan.

A Szent Korona tana a magyar közjogban megtestesülõ történeti alkotmányban a helyes és jó államhatalom alanyait (az államhatalom birtokosainak személyét), azok egymáshoz való viszonyát, a hatalomgyakorlás tartalmát és módját és az államhatalom tárgyát meghatározó tételek összességét jelenti.

A Szent Korona eszme(szentkorona eszme) és Szent Korona Tan (szentkorona tan) általában azonos jelentéssel használatos, mégis az utóbbi értelemben –amikor a hatalomgyakorlás szabályairól beszélünk – indokolt a Tan, míg az elõbbi, tágabb értelemben – amikor a Szent Koronához fûzõdõ hagyományokat, szokásokat, nézeteket, gondolatokat, bölcseleti, teológiai, államelméleti megállapításokat tekintjük, beleértve a Szent Korona Tant – ajánlatosabb az Eszme fogalmának használata. Ez utóbbi körbe tartoznak a gondolatkör metajurisztikus, jogon túli elemei, mint különösen a Regnum Marianum (Mária Országa) országfelajánlásra alapított eszmeköre és a Szent Korona misztériuma, így mindenekelõtt szentsége. Míg a közjogi misztérium szoros értelemben azt jelenti, hogy „a fõhatalom benne rejlõnek tekintetik” a Szent Koronában, a tágabb értelemben vett misztérium a Szent Korona jelentésbeli, általános és eszmetörténeti, keletkezéstörténeti, teológiai, jog- és történetfilozófiai összefüggéseinek, kérdéseinek, titkainak széles körét öleli fel.

Az 1995-ös, bõvített és átdolgozott kiadásban megjelent Magyar Állam- és Jogtörténet egyetemi tankönyv közkeletû szóhasználatában: „A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae Regni Caronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyarországon a szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a fõhûbérúr uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az adományozóra. A szent korona szerzi meg a hûtlenek birtokait is.” Az 1848-évi nagy alkotmányreform által a Szent Korona tagság azonossá vált a magyarországi honossággal, magyar állampolgársággal a törvény elõtti egyenlõség jegyében. A szentkorona birtoktan az 1848-iki áprilisi törvények óta eredeti teljes értelmében nincsen hatályban, mivel megszûnt az elidegenítési tilalmat is jelentõ õsiség. A tan nagyobb részét azonban máig nem hatálytalanították. A Szentkorona-tan a történelmi magyar alkotmányfejlõdésnek Magyarország Szent Koronája elvont fogalmában , a történelmi-közjogi (írott jogi és szokásjogi) folyamatokban ill. ezek jogirodalmi feldolgozásaiban kifejezõdõ alapvetése, amelynek nincs normaszövegszerû meghatározása. A Szent Korona rendkívüliségének eszméje a magyar múlt homályába vész, a Tan a Szent Korona fogalma köré rendezhetõ elvek, nézetek és szabályok együttese, mely elõször Werbõczy István 1514-es szokásjogi gyûjteményében a Tripartitum (Hármaskönyv) szövegében nyert alakot a már meglévõ elemekbõl.

A régmúltba nyúlik az a közmeggyõzõdés, hogy a hatalom õsforrása a nemzet, õ ruházza át a királyra, aki ezért nem fordulhat szembe vele. Hogyan alakult ki ez a közjogi tanítás? A korlátozott, közös, megosztott és ellenõrzött hatalomgyakorlás szentkoronás elve megjelenik az õsszerzõdésnek is nevezett vérszerzõdés ismeretlen történetírónk, Anonymus megjelenítette, (1200 körül íródott Gesta Hungarorom c. legrégibb ismert történelemkönyvünkben) - 884-re tett - történetében, mely a legitim hatalomról vallott honfoglalás kori és elõtti nézeteket - mert ezeket a krónikás jól ismerhette - akkor is jól kifejezné, ha a leírás nem volna pontos. Toldy Ferenc 1861-ben megjelent gyûjteményében olvassuk az õsszerzõdést, Szabó Károly fordításában, szó szerint http://nja.hu




így: „Az eskü elsõ állapotja így vala: hogy még éltük tart, mind maguknak, mind maradékaiknak is, fejedelmük Álmos nemzetségébõl legyen. Az eskü második állapotja így vala: valami jó munkájukkal szerezhetnek, senki közülük ki ne legyen zárva belõle. Az eskü harmad állapotja így vala: hogy azon fejedelmi személyek, kik Álmost szabad akaratjukból választották urukká, sem maguk, sem fiaik soha a fejedelem tanácsából és az ország tisztjeibõl egyáltalán ki ne rekesztessenek, az eskü negyed állapotja így vala: hogyha valaki utódai közül hûtlen lenne a fejedelem személye ellen és meghasonlást mívelne a fejedelem és rokonai közt, a vétkesnek vére ontassék, miképp az õ vérük omlott az esküben, melyet Álmos fejedelemnek tettenek. Az eskü ötöd állapotja így vala: hogyha valaki Álmos fejedelem és a többi fejedelmi személyek utódaiból esküjük állapotjait meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mindörökké.”** Ez a hatalmi felépítés mind létrejöttét, mind létezését és fenntartását illetõen elsõsorban a hatalom megosztást fejezi ki, ugyanakkor kölcsönös biztosítást is, egymás jogainak viszonos szavatolását is jelenti. Ezután abban a tekintetben is biztosítékot jelent a szerzõdés, hogy ha a fejedelem vagy utódai megszegnék az esküt, többek között értelemszerûen ha

**Toldy Ferenc: i. m. Lásd: 90. oldal, 97. jegyzet.

megtagadná a hatlomban vagyis a közös szerzeményben való részvételt a többi fejedelmi személytõl, „átok alá legyen vetve mindörökké” formula által jogvesztésre, tehát a fejedelmi státusz elvesztésére ítéltetik. Az õsszerzõdésben a hatalomról, annak természetérõl, ellenõrzöttségérõl, kölcsönösségérõl, osztott mivoltáról kialakult és vallott magyar felfogást látjuk megjelenítve, mintegy képszerûen. A vérszerzõdésben együtt van a fejedelmi törzs hatalommal való felruházása, a hûség, a hatalomban és a javakban való részesedés kölcsönös szavatolása, a szerzõdésszegés szankcionálása mindkét oldalról. Szent István intelmei éppen a kor alkotmányosságát kifejezõ értékeket és elveket foglalják össze (István király intelmei, erkölcsjavító könyvecske). Ebben szó esik a király koronájáról (ekkor még nem nevezik szentnek), a korona méltóságáról, tisztességérõl, becsületességérõl. Intelmeit azzal fejezi be, hogy az azokban vallott elvek alkotják a királyi koronát. A tanács súlyáról írja: "A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, gyõzelmeket õ arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat õ rakat és õ ront le ellenséges városokat".

A Szentkorona Tan elemei ott vannak 1222-ben az Aranybullában és annak XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, megsértve „a szent királytól megadatott szabadságot” ezzel megkülönböztetve a tényleges királyt és a királyi méltóságot, mert a hitszegõ királyjal szemben, éppen az elismert szabadságok megvédéséért lehet ellentmondani („ hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike, bármikor ezen rendelésünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ...ellenállani és ellentmondani örökre.”) A szakrálisnak nevezhetõ korai feudális társadalomban az isteni akaratközvetítõ feltétlen tekintély, a szakrális király uralkodik, ennek szerepe a késõ középkorban átalakul, az uralom a hûbérúrnak (királynak, arisztokratának) teljesített szolgálattá válik, a korábbi a hûséget a szolgaság váltja fel. A változásokkal járó nagy veszélyek, a szakrális közjogi biztonság megõrzése, az anarchia elkerülése végett a szakrális fejedelem felségjogait(teljhatalmát) az egyetlen szakrális személyre a Szent Koronára ruházták át szinte észrevétlenül. Ezzel mind a magasabb rendû hagyomány, mind az addig elért közjogi vívmányok megóvhatók lettek.(Kocsis)

IV. Béla királyunk okleveleiben többször olvasható a sacra corona kifejezés, elõször 1256-ban, amikor az esztergomi fõszékesegyház számára kiállított kiváltságlevél méltatja, hogy az egyház „a hozzánk és a szent koronához hûtleneket ...nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti.”

Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom õsforrása a közösség (a nemzet), õ ruházza át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen a „közösség ... a vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, http://nja.hu




fejedelmet értve a kapitány és bíró elnevezés mögött.. A XIV. században a bírósági közgyûléseken, több megye nemessége és ebben az idõben még nem nemes tömegek elõtt is a tanúkat megeskették „Istenben való hitükre és a király és az õ szent koronája iránti hûségükre” ezáltal széles körben újra meg újra megerõsítve a szent korona különleges jelentõségét. Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az „una et eadem libertas” (a minden nemes „egy és ugyanazon szabadsága”), amelyet Werbõczy átvesz. Egy 1386. évi törvényben – Mária királynõ távollétében – kijelentik a rendek: „... az állam javát és az ország, valamint a szent korona közös hasznát tartjuk szem elõtt s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki...”.A határozat szerint a királyi tanács tagjai esküt tesznek ”hogy a tanácsadásban nemcsak a királyi felség vagy a maguk vagy övéik hasznát fogják keresni, hanem az ország és a királyi szent korona közös hasznát.” 1387-ben Zsigmond királlyá választásakor megígéri: ”a Szent Korona elõnyét és az országlakók hasznát õszinte érzelmekkel szem elõtt tartva a korona dicsõségének emelésére” fog törekedni. Megsemmisíti mindazon szerzõdéseket és szövetségeket, amelyeket ”Magyarország Szent Koronája vagy valamely országlakók vagy az említett Magyarország ellen” az országnak bármelyik lakójával kötött.

Amikor az esküszegõ Luxemburgi Zsigmondot 1401-ben letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készített pecsétet, a Szent Korona nevében kormányozva, s ugyanekkor az esztergomi érsek felveszi a „sacre corone regni Hungarie cancellarius” azaz a szent korona kancellárja címét. Ekkor a korona egyedül az államhatalom alanya, az országnagyok a szent korona felhatalmazásából (auctoritate jurisdictionis sacrae coronae) A XV. század közepén, az 1440-es Országgyûlésen, Szent Korona a távollétében, nélküle tartott koronázáskor kiadott alkotmánylevél szerint „a koronázás mindig az országlakók akaratától függ és a korona hatékonysága és ereje az õ jóváhagyásukon alapul.” Ez a népfelség elve, mely szerint minden uralkodói hatalom a néptõl ered. Látszólag ütközik az istenkegyelmiség (a fõhatalom isteni eredete) elvével, valójában összhangban van a két elv mind a középkorban, mind a jelenkori szentkoronás felfogás szerint mert a nép sorsfordító választását isten akarata vezérli. Amint a nagy Hunyadi Mátyás egyik oklevelében írja „ a mi számunkra is eljött isten rendelésére az uralkodás ideje, mint a többi magyar király számára s az ország egész teste egyértelemmel a királyi méltóság ormára emelt bennünket.” A Szentkorona-eszme – Werbõczytõl függetlenül – létezõ tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma elõtt évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhetõ az államfõtõl és a politikai nemzettõl megkülönböztethetõ és különálló eszmei lényeghez való igazodás, még az uralkodóval szemben is, vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlõdésének irányát és jellegzetességét – felismerte, összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy mûve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.

A szent korona közjogi elmélete Werbõczy formulázásában (Az 1514-ben elkészült Tripartitum, azaz TRIPARTITUM OPUS JURIS CONSUETUDINARII INCLYTI REGNI HUNGARIAE NEMES MAGYARORSZÁG SZOKÁSJOGÁNAK HÁRMASKÖNYVE. I. rész. 3. cim. 6. és 7. §, 4. c. II. rész 3. cim. 3. és 4. §.) a következõ: (Tripartitum idézetek forrása: Werbõczy István Hármaskönyve. Magyar Törvénytár 1000-1895 Millenniumi Emlékkiadás 1997. Szerkeszti: Dr. Márkus Dezsõ A polgári korban hatályosnak nem tekintett szövegrész kisebb betûvel szedve.)

Kik alkothatnak törvényeket és statutumokat? Immár azt a kérdést veszem fejtegetés alá: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat önmagától alkothat-e, avagy a nép beleegyezésének is szükséges hozzájárulnia? 1. § Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy jóllehet hajdan, a midõn a magyar nemzet még pogány módra élt és nem királyi, hanem vezér és kapitányok igazgatása alatt állott, akkor a törvényhozásnak és rendelkezésnek minden hatalma ezeknél vala. (II. 3.czim bevezetés és 1.§)

http://nja.hu




„Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletébõl, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Õt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítõ és a nem nemesektõl megkülönböztetõ birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a közösség a maga akaratából az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképpen fejedelmünkre és királyunkra ruházta ; ettõlfogva Õ tõle ered minden nemesítés és a két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és kölcsönösségnél fogva , annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik”. (I.3.czim 6.§) „Mert a fejedelmet is csak a nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”(I. 3. czim. 7.§) „A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.”(Beiktatta 1844.évi IV.t.cz, I. 4. czim. bevezetés .)

„Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezõvárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az fejedelemnek ilyen adománya által (he ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.”( I. 4. czím. bevezetés..)

„1.§ És ezt az adományos szabadságot a miéink nemességnek mondják. A honnan az ily nemesek fiait joggal örökösöknek és szabadoknak nevezzük. Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és összeköttetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, a kik senki más hatalmának alávetve nincsenek a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül.” (I. 4. czim. 1.§) Ezen 4. cím dõlten szedett bevezetõ része formálisan még hatályban volt a polgári korban. A dõlt betûs kiemelés tõlem.Z. Zs. )

„A fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképpen az isteni és természeti jogot sértõ dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és meg kell kérdeznie a nemzetet, vajon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? A kik ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket (az isteni és természeti jog mindig épségben maradván) törvényekül tartjuk meg.” (II. 3. czim. 3.§)

„Mégis mindezeket nem a nemzet, hanem különösen a fejedelem statutumainak mondjuk azért, mert ha a fejedelem beleegyezése és megerõsítése mindkét esetben azokhoz nem járul, eme rendeleteknek semmi ereje nem leszen. Mindazáltal általános néven eme rendeleteket igen gyakran az ország végzeményeinek nevezzük.” (II. 3. czim. 5.§) „Többnyire pedig, közös megegyezéssel, maga a nemzet is elhatároz valamit, a mit a közjóra hasznosnak ítél és írásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve neki törvényt adjon és ha maga a fejedelem az ilyen végzéseket elfogadja és helyben hagyja, akkor az törvényerõre emelkedik s azonnal törvénynek kell tekintenünk.” (II. 3. czim. 4.§)

A Szent Korona tan XX. századi értelmezése megfelel annak, amint Horváth Barna, a kitûnõ jogfilozófus, az angolszász jogrendszerek és az angol joguralmi elmélet kiváló ismerõje szemléletesen helyezi el a Szent Korona-tant és a magyar történeti alkotmányosságot a jogállamot megalapozó joguralmi elv intézményes érvényesülésének példái között: „A JOGURALOM elvének intézményes történeti alakjai közül kiemelhetjük a magyar Szent Korona-tant, az angol joguralmi doktrínát és végül a jogállam tanát. A magyar Szent Korona-tan lényege ebbõl a szempontból annyi, hogy a magyar jogfelfogás a királykoronából sajátos vallásos és jogi misztériummá szublimált elvont jogtestet csinált, amely a királyból, mint fejbõl s a népbõl, mint tagokból áll és amelynek, saját részeitõl élesen megkülönböztetett, egésze (totum corpus sacrae regni coronae) minden jog forrása. A koronázás, a királyi hitlevél, az ellenállási jog, a követküldési jog, az országgyûlés adó- és újonc megajánlási joga, a koronázási eskü és a nádor jogköre, valamint a http://nja.hu




vármegyei önkormányzat – az az intézményes gépezet, amelyen keresztül a Szent Koronatan viharos történetünknek annyi viszontagsága között is sajátos színt tudott adni a magyar alkotmányosságnak. Amíg eszerint a magyar jogi géniusz a jog uralmát király és nép egyetértésébõl, alkotmányosan keletkezett intézményekben látja biztosítottnak, addig az angol jogásznép a joguralom elvét a bírói szupremáciában csúcsosítja ki. Az angol doktrínát Dicey abba a három tételbe foglalta össze, hogy senki sem szenvedhet jogosan sérelmet, kivéve ha közönséges bíróság által megállapított jogsértést követett el, továbbá hogy kivétel nélkül mindenki és pedig közfunkciói tekintetében is közönséges bíróság jurisdikciójának van alávetve és hogy végül az alkotmány elvei a konkrét bírói ítéletek fejleményei. Az angol tant még általánosabban úgy fejezhetjük ki, hogy annak lényege a bírói és parlamenti szupremácia egyensúlya a végrehajtó hatalom számlájára. Az amerikai doktrína lényege ezzel szemben már a bírói szupremáciának érvényesítése a törvényhozással szemben is. Lényeges különbségük mellett is úgy a magyar, mint az angol doktrína a Szent Korona, illetõleg a bírói jurisdikció szupremáciáján keresztül ugyanannak az elvnek, a joguralom elvének intézményes, a történeti helyzethez alkalmazkodó érvényesítéseként jelentkezik. A magyar géniusz azért helyezi a Szent Koronát király és nép, azaz minden emberi hatalom fölé s az angol azért követeli a közönséges független bíróság szupremáciáját, mert azt a követelményt, hogy ne emberek önkénye, hanem törvények uralkodjanak, az adott helyzetben így véli leginkább megvalósíthatni.”** A magyar alkotmány folyamatos változás, alakulás és fejlõdés terméke, egyben azonban állandó elvek és jellegzetességek kifejezõdése is. Ezek az elvek a két világháború között Egyed István szerint: „1. a történeti jelleg, amelynél fogva nagy jelentõsége van a jogszokásnak és alapelv a jogfolytonosság; 2. a közjogi szellem, amely a magánjogias befolyásokat mindig legyõzte; 3. az erõs nemzeti vonás, amely azonban figyelemmel volt a nemzetiségi igényekre;

** Horváth Barna: Joguralom és parancsuralom in.: Jogállam. 1993. évi. 1. sz., 71–78. oldal.

4. a keresztény jelleg, azaz a belsõ kapcsolat a keresztény egyházakkal; 5. a királysági államforma, de hova tovább a királyi hatalom átruházott és korlátozott természetével; 6. az alkotmányosság, azaz a nemzet önrendelkezése a törvényhozó és végrehajtó hatalomban az országgyûlés és az önkormányzati testületek által; 7. a jogállamiság, azaz az egyéni jogok és polgári szabadságok bírói védelme.”** A magyar alkotmány idegen intézményeket is tartalmazott, s ezeket az Egyed szerint nyugatról átvett kereteket, mint a keresztény állameszmét, a királysági államformát és a vármegye beosztást, a magyar nemzet „alkotmányos érzéke és jogalkotó géniusza” töltötte meg nemzeti tartalommal.

**Egyed István: A magyar jellem és magyar alkotmány. Budapest, 1941. 9. oldal.

Felvetik, hogy nem felel meg a köztársasági államformának a szentkorona állameszme, mert annak a legmegfelelõbb államforma a királyság. A szent korona állameszme nem zárja ki a köztársasági államforma lehetõségét, noha a királysági államforma - a trón betöltésére tekintet nélkül, mint azt az 1921-tõl 1944-ig tartó idõszak államformája példázza - közelebb áll hozzá. http://nja.hu




Történelmi tény, hogy a királysági államforma teljes egészében alkalmas a parlamenti demokrácia legmodernebb formáinak befogadására, mint azt többek közt Nagy-Britannia példája is mutatja. Ez az államforma történeti szerves gyökerei miatt az erkölcs és Isten hatalma elismerését feltételezi, ezen értékek erõsítésére, nem pedig megtagadására alkalmas. Sándor András, azóta elhunyt kiváló közíró állapította meg 1997-ben kelt soraival: „... A Szent Korona Magyarországon - nincs összekötve a születéssel öröklõdõ monarchia intézményével és a klasszikus monarchikus államformával: ez csak addig állt fenn, amíg az Árpád-háznak nem szakadt magva. Azóta a nemzet visszakapta államformára vonatkozó cselekvési szabadságát, de mindig Sub Specie Sacrae Coronae. Ennélfogva a Szent Korona egy sajátos köztársaság strukúráját testesíti meg. (...) Ennek a »sajátos köztársaság«-nak lényege az állandóság és a rugalmas változékonyság egységes szerkezete. A Szent Korona stabilitás-fenntartó szerepével Kossuth kormányzóelnök tisztsége, mely élethossziglan, illetve alkotmányosan körülírt bizalmatlanság nyilvánításával visszavonásig érvényes, jobban összefér, mint az akár hét évenként rendezett elnökválasztás. "* * Sándor András: Ad Sacram Coronam. Kézirat a szerzõ birtokában. 1996. 1. lap.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a királykoronázás és a hatalomátruházás a koronázás útján jelenleg nem mûködõ, s lehet, hogy történelmileg be nem látható ideig szünetelõ elemei a Szent Korona tanának. Ezért ezen elemek hiányára hivatkozva nem vethetõ el a Szent Korona tana, amely a nemzet fõhatalmát, egységét, az osztott, ellenõrzött hatalomgyakorlás elvét a mai nemzetközileg elfogadott alkotmányos elveknek megfelelõen, archaikusán, de azokkal semmiképpen nem ellentétesen fejezte ki már évszázadokkal ezelõtt, s amely több megújuláson esett át a történelem során. Legyen Magyarország valóban a Szent Korona országa! Ennek feltétele a magyar nemzet felemelése erkölcsben, lelki kultúrában, mûveltségben. A kérdés nem az, hogy királyság vagy köztársaság legyen, hanem az, hogy sikerül-e az erkölcsi-szellemi nemzetkoronázás.

Más ellenvetés szerint a szakralitás, azaz a szentség nem fér össze a korszerû állam eszmeiségével. A szentkorona eszme és tan - mint a történeti alkotmány alapját jelentõ, szakralitást hordozó eszmei és jogi érték - alkalmas-e alkotmányozásban való kulcsszerepre korunk liberális, a szent jelenségek ellen ható világpolgári szemléletû közegében? Nem kétséges, hogy a szentkorona tanához jelentõs vallásos, transzcendens, szakrális, azaz a természetfölöttiséget, az isteni szférával való közvetlen kapcsolatot kifejezõ nézetek fûzõdnek. E nézetek legsommásabb és legegyértelmûbb megjelenésében a Szent Korona isteni eredetû. Ez az isteni eredet jelenthet isteni megérintettséget, isteni hatalom-erõ közvetítését. Timon Ákos, a szentkorona elméletének klasszikusa írja: „A magyar nemzet az államot, mint az összesség érdekében szervezett társadalmat, a Szent Koronában látta megtestesítve, ehhez képest a Szent Koronát úgy fogja fel, mint egyfelõl a magyar államiság szimbólumát, mely kifelé más államokkal szemben a magyar nemzet szuverenitását, nemzetközi önállóságát jelképezi; másfelõl személyesítve, mint a nemzetben gyökerezõ, a királyt és a nemzetet együtt megilletõ közhatalom birtokosát. A Szent Korona mysztériummal bír, a fõhatalom benne rejlõnek tekintetik." *

*Timon Ákos: A Szent Korona elmélete. Budapest. 2000. 13. oldal. Timon Ákos: A szent korona elmélete és a koronázás. Budapest, 1920.

Világosan lát[uk, hogy e közjogi „mysztérium" egyszerûen a Szent Korona különleges államszemélyiség mivoltát jelenti. A Szent Korona tannak tehát igen is van egy olyan világias, kizárólag észbeli eszközökkel megérthetõ, felfogható értelme, amely önmagában magyarázatot ad létjogosultságára, s alapot ad annak a tévképzetnek az elutasítására, hogy itt valamely vallásos és csakis vallásos, következésképpen a tételes vallásokban nem hívõket kirekesztõ nézetrõl lenne szó. Helyes értelmezés szerint a kereszténységben és a honfoglalás elõtti magyar történelemben gyökerezõ Szent Korona tana - mint a helyes, alkotmányos hatalomról szóló tanítás - elfogadható világnézetre és vallásos meggyõzõdésre tekintet nélkül mindenki által, s ezt a magyar országgyûlések vitáiból és közjogi mûvekbõl vett idézetek hosszú sorával bizonyíthatnánk. http://nja.hu




A Szent Korona tana, mint sokfénytörésû drágakõ, igen sok arcot mutat, nem szorítható a szakralitás területére, még akkor sem, ha tudjuk, milyen óriási jelentõsége van ennek. Hozzátehetjük: igazi demokráciát és önkormányzatiságot kifejezõ eszme, amely az érzékfeletti, szakrális kapcsolatok figyelembe vétele nélkül is önálló értelemmel bír.

A történeti alkotmány jelenkori megítélése.

A konzervativizmus apostolának tartott Edmund Burke (1729-1797) a francia forradalomról írt eszmefuttatásaiban újra és újra visszatér a folytonos és szilárd alkotmány megújításának szükségességére, egyúttal elutasítva annak radikális és forradalmi megváltoztatását. Szerinte az 1688-89-es, a brit alkotmányos királyság intézményrendszerének számos alaptörvényéhez vezetõ politikai fordulatot, az ún. dicsõséges forradalmat „azért hajtották végre, hogy megõrizzék õsi, elvitathatatlan törvényeinket és szabadságainkat, s a kormányzat õsi alkotmányát, mely számunkra a jog és szabadság egyetlen biztosítéka, " Majd ezt írja: „A Magna Chartától a Jogok Nyilatkozatáig alkotmányunk egységes vezérelve volt, hogy szabadságainkat mint õseinktõl ránk hagyományozott, s mint általunk az utókor felé közvetítendõ elidegeníthetetlen örökséget tüntesse fel s nyilatkoztassa ki."** Aki valamennyire ismeri Magyarország történeti alkotmányát, alap- ill. sarkalatos törvényeinket, s az errõl szóló irodalmat, annak nincsenek kétségei az iránt, hogy az elõbbi mondatok jellemzik a magyar közjog gerincét, történeti alkotmányunkat. Mindazonáltal a történeti alkotmány iránt kritikus szerzõk rámutatnak két vélt fogyatékosságra, mintegy a magyar közjog valódi történeti alkotmány jellegének kimondva- kimondatlan kétségbevonásaként.

**Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, Atlantisz-Medvetánc, 1990,115,117.

Az egyik gyengítõ érv az, hogy az elsõ századok eltelte után a magyar alkotmányos törekvések az ország függetlenségére összpontosultak, így az alapvetõ jogok védelme, a belsõ berendezkedés építése háttérbe szorult. A másik érv szerint a magyar alkotmány fejlesztésében a szokásjognak, bíró alkotta jognak, általában a szokásjogi jellegnek nincsen akkora szerepe, mint az angolban. Tanulmányunk tárgyánál és terjedelménél fogva nem taglalhatjuk részletesen a történeti alkotmány idõszerûségének kérdését, tudva azt is, hogy egy gyökeres alkotmányreform végrehajtása hatalmi kérdés, s annak mikéntje számos tényezõtõl függ. Az elsõ ellenvetésre válaszolva megállapítható, hogy egy ország és társadalom függetlensége alapvetõ alkotmányos kérdés, olyan, amilyen a brit birodalomban (annak szerencséjére) nem vetõdhetett fel az általunk több évszázadon át megélt formában. A magyar politikai vezetõ réteg végsõ soron sikeresen hiúsította meg idõrõl idõre az önkényuralom tartóssá válását, utasította el egy francia mintájú tartós abszolutizmus bevezetését az ország belsõ viszonyaira is kiterjedõen. Egyaránt ezt bizonyítja a Bocskay-felkelés eredményeként az 1606 évi bécsi béke; vagy akár (bizonyos tekintetben) az 1715. évi törvényhozás; vagy a II. József alkotmányellenes uralmát követõ, 1790-91. évi törvényalkotás; vagy az 1848. évi áprilisi törvényekben megtestesülõ gyökeres alkotmányreform, s ennek 1867. évi megszilárdítása; vagy az 1918-19. évi tragikus forradalmak okozta megrázkódtatás közjogi pusztítását kiküszöbölõ 1920. évi, és az ezt követõ törvényhozás. Az erõteljes függetlenségi törekvések semmiképpen nem szólnak alkotmányunk történeti mivolta ellen. Az egyéni jogok védelme az Aranybulla (Hármaskönyv I. rész 9. cím, primae nonus) rendeIkezéseire alapítva valósult meg, a koronázási eskü és hitlevél által újra meg újra megerõsítve, majd a megváltoztatandók megváltoztatásával kiterjesztve az egész nemzetre 1848-ban és késõbb. Magyarország örök szabadsága (Hungária semper libera) ismétlõdõ jelszava, figyelmeztetése és igénye nemcsak az állami-nemzeti függetlenséget hanem a belsõ, polgári szabadságot is jelentette, a két jelentés nem választható szét élesen.

A második érv (a szokásjog hazánkban szerényebb alkotmányfejlesztõ erejérõl szóló) ugyancsak nem meggyõzõ, mert akár az elsõ érv esetében, azt kéri számon, hogy miért nem pontosan olyan a magyar alkotmány, mint az angol, jóllehet nincsen olyan ismérv a jogirodalomban amely szerint ilyen megegyezést meg lehetne követelni. A brit alkotmányfejlõdés tényei pedig azt bizonyítják, hogy a bíró alkotta jog szerepe csökken az angol jogrendszerben az utolsó két-három évszázadban, s különösen nem meghatározó az alkotmányos törvényeket illetõen, amelyek nem bíró alkotta jogot jelentenek. A bíróság az Egyesült Királyságban nem végez alkotmányvédõ feladatot, a törvényeket ilyen szempontból nem vizsgálja, míg a jelen magyarországi alkotmánybíráskodás jelentõs alkotmányalakító tevékenységet végzett.** http://nja.hu




Paczolay érvelése inkább alátámasztja az általunk elmondottakat, amikor megállapítja a burke-i alkotmányfelfogásról, hogy „ez a konzervativizmus minden ellenkezõ állítás dacára szabadelvû vagyis szabadságpárti, és elfogadja, sõt szükségesnek tartja a fejlõdés eszméjét, de a fokozatos és természetes fejlõdését. Ez a történeti alkotmány a szervesen kiépülõ, fokozatosan reformált és javított alaptörvény modellje. A magyar történeti alkotmány azonban a kezdeti évszázadokban követte csak ezt az angol modellt. Ekkor valóban a belsõ államberendezkedést szabályozó alapvetõ szabályokat alakították ki.

**Egyetemes Jogtörténet I. Gönczi Katalin-Horváth Pál- Stipta István- Zlinszky János. Budapest, 2006. 258-282. old.

A késõbbiekben — a sajátos magyar történelmi fejlõdés miatt — a külsõ országokhoz való viszonyt rendezõ törvények száma szaporodott. "

A hagyományos közjogi értelmezésnek megfelelõen írja le:

„A tartalmi értelemben vett alkotmány - az államélet alapvetõ rendezõ elvei - szabályozását a magyar történelemben az ún. »sarkalatos« törvények látták el. Ezek különbözõ történelmi idõkbõl származnak, mint példaképpen az 1222. évi Aranybulla vagy az 1790/91-évi törvényalkotás, s mi több az 1848-iki áprilisi törvények. Ebbõl elõször is az következett az alkotmány fogalmára és elméletére nézve, hogy az igen széles volt, és magába foglalta az írott törvények mellett a szokásjogot is. A törvények írottak voltak, de alaptörvény jellegüket az ugyancsak írásba foglalt, íratlannak nevezett szokásjog alakította ki. Esetenként maguk a törvények minõsítették magukat alaptörvénynek, mint az 1827. évi III. törvénycikk „az alaptörvényeknek érvényben való megtartásukról” minõsítette ilyennek Magyarország és a hozzákapcsolt részek függetlenségérõl szóló 1790/91. évi X. törvénycikk, mely szerint Magyarországot, mint saját alkotmánnyal bíró független országot saját törvényei és szokásai szerint kell kormányozni; s alaptörvénynek minõsítette a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról szóló 1790/91. évi XII. törvénycikk, a segedelmekrõl és az adózásról szóló 1790/91. évi XIX. törvénycikk rendelkezéseit is. Így jelölte meg magát szövegében az 1868. évi XXX. törvénycikk a magyar-horvát kiegyezésrõl. Azt a törvényt tekintette az elmélet alaptörvénynek, amely ilyenként határozta meg önmagát, vagy az alkotmány alapvetõ intézményeit és elveit szabályozta. A magyar közjog szokásjogi jellegét erõsítette, hogy a koronázáskor a király az ország törvényeinek és szokásainak megtartására esküdött, s errõl adott hitlevelet. A történeti alkotmány következménye, hogy a magyar alkotmányelmélet az alkotmány tartalmi fogalmát használta (mint a társadalom sajátos szervezete), és nem a 19. századtól más országokban elterjedt formális alkotmányfogalmat, mely szerint az az állam szervezetét meghatározó és az alapvetõ jogokat biztosító írott karta. Tomcsányi meghatározásával az Alkotmány az állam szervezete és szuverenitása, mely politikai és szociológiai meghatározásnak tekinthetõ. A történeti alkotmány sajátossága, hogy szükségszerûen összekapcsolódik a konzervatív állam- és jogfûozófiával: a folyamatosság és a fokozatosság elvével. A magyar közjog változásainak a fejlõdés mellett mindig megõrzõ jellege is volt. A reformok mögötti állandóság, az õsi elvek új körülményekhez való igazítása, amelyrõl a magyar közjogászok írtak, Bürke gondolatait visszhangozza. " Nagyon fontos annak ismerete, hogy a hagyományos magyar alkotmányfogalom szerint alkotmány egyfelõl a sarkalatos törvények együttese, másfelõl maga az állam és annak fõhatalma, ami az alapvetõ jogokat és szabadságokat szavatolja; Tomcsányi Móric, a két világháború között kor egyik legismertebb alkotmányjogásza szerint az állam szervezete és szuverenitása az Alkotmány.

Leginkább vitára késztetõ mondataiban Paczolay ezt írja: „ Láttuk, hogy a magyar történeti alkotmány - az igazolására szolgáló elméleti erõfeszítések ellenére, erõsen csökkent értékû alkotmány volt, amelynek épületét a huszadik század viharai végleg felõrölték. Bár valaki gondolhatja, hogy jobb lenne a történeti alkotmány alatt élni, de azt visszahozni nem lehet, újat teremteni pedig fogalmilag kizárt. Ezért el kell fogadni, hogy Magyarország a jövõben kartális alkotmány alapján fog élni. Ennek viszont meg kell õrizni az õsi magyar alkotmányból azt, amit lehet. Jogfolytonosságunkat ma inkább szimbolikus elemek õrzik, I mint a címer és a Himnusz. Az 1989. évi ellentmondásos http://nja.hu




alkotmányozás során több elem | visszakerült az õsi alkotmányból, így például a sarkalatos tömények eszméje. "** Igaz, hogy a történeti alkotmányt a maga eredeti mivoltában visszahozni nem lehet, de ebbõl nem következik, hogy újat kellene teremteni, akár történeti, akár chartális alkotmányra gondolunk. Meggyõzõdésünk - s ezt, tanulmányunk összefoglaló részében kifejtjük - hogy a

**Paczolay Péter In.: Magyar Konzevatívizmus 1994. 29-36.

történeti alkotmány értékes alapjára ráépíthetõ egy olyan folytatás - sarkalatos törvények sorozata -, amely megfelel a történeti alkotmány hagyományának és lelkiségének, de ugyanúgy megfelel a mai kor igényeinek. Minden jelentõset alkotó törvényhozó nemzedék létrehozta a maga korának válaszoló és a történeti jog folyamába illeszkedõ alkotásait, így soha nem a régi alkotmány változatlan visszahozatala történt meg, sokkal inkább annak bekapcsolása a kor vérkeringésébe.

Alkotmány és reform

Milyen jellegû alkotmányos szabályozás legyen egy megújított alkotmányosság, a jogfolytonosság és legitimitás jogrendjének alapja? Vissza kell térni a Szent Korona tanán nyugvó történelmi alkotmányhoz a jelen kor követelményeinek megfelelõ változtatással. Ennek abszolút mércéje és kiindulópontja nem lehet a jelenlegi „alaptörvény", ugyanakkor ennek és a jelen politikai rendszernek a jogfolytonosság megszakadt voltára tetszetõsen hivatkozó teljes elutasítása sem járható út.

A reform igen mély értelmû és összetett jelentésû fogalom. Nem egyszerûen a társadalmat mûködtetõ szokások, intézmények átalakítását értjük rajta, hanem sokkal inkább azok megtisztítását, sallangmentesítését, kimerült erejének helyreállítását, eredendõ tartalmuk új formába öntését, az éltetõ, történeti gyökerekhez, a jelenbeli eredethez való visszatalálást, s ilyen értelemben jellegzetesen konzervatív gondolkodási módot tükröz. Elég, ha csak Széchenyi alakjára gondolunk. Tudjuk, hogy 1848-ban társadalomalakító, jogkiterjesztõ, alapjában békés „alkotmányos forradalom” játszódott le hazánkban alkotmány-átalakítás formájában. Kijelenthetjük, hogy az alkotmányreform útján forradalmi jelentõségû politikai-közjogi-társadalmi változások feltételei hozhatók létre úgy, hogy a legkisebb politikaigazdasági kockázattal – ember- és véráldozat nélkül – megfelelõen elérhetõk a politikai-társadalmi célok. Ezt az 1848-as összehasonlítást annak tudatában is említjük, hogy számos elemében, hatásában vitatható nyitás történt a kapitalista jellegû modernizációra, mégis elkerülhetetlen közjogi-társadalompolitikai lépésrõl volt szó, amelynek elemzése, tanulságainak levonása talán még napjainkban sem egészen késõi. A történeti alkotmány gondolatkörét kiemelve, a többi nem kevésbé fontos elv és érték közül azért is tartottuk fontosnak ezt a gondolatot, mert Magyarország történeti alkotmánya, a régi magyar felfogás szerint, egyfelõl sarkalatos- és alaptörvények történetileg különbözõ idõkben létrejött sorát jelentette, másfelõl a joggá nemesedett szokást: a közösség írásba nem foglalt legfontosabb kulturális és történeti hagyományait, viselkedésmódjait, egyéniségét, beleértve a bírói gyakorlatot. Ez a történeti alkotmány hû lenyomata volt közjogi küzdelmeinknek, szabadságharcainknak, passzív ellenállási korszakaink, közjogi kiegyezéseink és alkotmányt helyreállító gyõzelmeink tényeinek. Ezek tükrében hangzatosság, fellengzõsség, pátosz nélkül van jelen a helyes és jó hatalomról, a korlátozott, ellenõrzött, kiegyensúlyozott közjogi hatalomgyakorlásról kialakult magyar felfogás, amit az utolsó kétszáz év jogirodalmában több szerzõ a Szent Korona-–eszme és tan kifejezéseivel jelölt meg. Több mint elvi meggyõzõdés – a magyar élet ismeretébõl eredõ belátás! – az, hogy a történeti alkotmányt és az alapul szolgáló elveket megfelelõ, huszonegyedik századi hangszerelésben, értelmezésben a modern alkotmányosság pillérévé, egyik meghatározó támpontjává kell tennünk. Idõhidat kell rá építenünk a jelenkor politikai esetlegessége, és a magyar állam történelmi hagyatéka közötti szellemi-erkölcsi közlekedés visszaállítására. http://nja.hu




Amikor tehát Magyarország történeti alkotmányáról szólva a régi magyar felfogás szerint létezõ sarkalatos- és alaptörvények soráról beszélünk, nem kívánunk mást mondani, mint hogy a huszonegyedik század alkotmányreformja épüljön alap- és sarkalatos törvényekre; kapcsolódjon be szervesen az ezeréves közjogi folyamatba, oly módon, hogy ezen törvények tartalmát a kor alkotmányos elvei és értékei; az európai jogtudományban meghonosodott elvek és értékek; a rendszerváltoztató folyamatban, s mi több, az utóbbi félévszázadban felismert tapasztalatok; s végül a huszadik század legfölemelõbb történeti ténye, világtörténelmi jelentõségû magyar politikai eredménye és tette, az 1956. október 23-ával kezdõdõ szabadságharc politikai hagyománya határozzák meg.

Jelentõs részben az éltetendõ hagyományból származó teendõk irányai különösen a következõk:

Részletes vizsgálódást és tanulmányokat igényel annak elemzése, hogy mi jellemezte a régi alkotmányos politikai rendszert, s mi az, ami a mai alkotmányosság helyzetében nem kellõen van jelen, s ezért megfelelõen érvényesítendõ, mint elv és követelmény. Ezért csupán példaként említendõ - a jelentõs súlyú, erkölcsi tekintélyû a politikai nemzetet jelentõ és képviselõ kétkamarás (érdek és érték érvényesítõ) országgyûlés; -a következetesen nagy hatáskörû, tekintélyes államfõ; - a felelõs, jelentõs erkölcsi-közjogi tekintélyt képviselõ kormányfõ, akinek közjogi biztonságát a nemzettõl és az államfõtõl nyer erkölcsi tekintélye adta, de mindazonáltal elmozdítható volt; - az alkotmánybiztosíték erejével felérõ elsõrendûen vármegyei önkormányzatok, továbbá egyházi, nemzetiségi, kulturális, szociális, gazdasági és egyéb önkormányzati rendszerek; - függetlenség az állam külsõ viszonyait illetõen; - az egyén jogainak és szabadságainak az államérdekkel azonos súlyú szavatolása, a törvény elõtti egyenlõség ; - a joguralom, azaz mind az egyén, mind az állam alávetettsége a törvényeknek, s a törvényesség legmagasabb megtestesítõjének, a Szent Koronának;

Nem vagyunk, nem lehetünk abban a helyzetben, hogy „új alkotmány” megfoghatatlan és kiszámíthatatlan, bármikor még újabbra cserélhetõ intézményére tekintettel akár hallgatólagosan elvessük, elutasítsuk, elfeledjük az ezeréves közjogi hagyománynak gazdag tartalmát, s mi több, ködösnek és megfoghatatlannak látszó szellemét, nagy történelmi tapasztalatok rejtett tárházát, erkölcsi erõforrását. Az új alkotmány jelszava ezért pontosításra szorul, mert ezen formájában hirdetõi által sem ismert, s nem kívánt károkkal járhat! Helyesebb a gyökeres alkotmányreform kifejezés, ami minden rossznak a kivetésére, minden kívánatos és szervesen beilleszthetõ újnak a beépítésére alkalmas, miközben semmi értékeset nem utasít el a felhalmozott régi alkotmányos értékekbõl!

Egyes fontosabb teendõk.

1. Alkotmányosan, alapelvi szinten ki kell fejezni az állam történeti folyamatosságát a mindenkor létezett történelmi rendszerekkel, ki kell fejezni azt, hogy az állam elutasítja, bûnös rendszernek tartja a legutóbbi évtizedekben uralkodó kommunista rendszert.

http://nja.hu




2. A magyar állam államfõje, amint elõbb utaltunk rá, jelentõs, az országgyûléssel összehasonlítva is jelentõs súlyú hatáskört élvezett a magyar történelem során mindig. Ez az egyensúlyi helyzet az ország és nemzet javára volt, az ország és nemzet fenntartását, szétesésének megakadályozását szolgálta eredményesen.

3. Az önkormányzatokat, de különösen a közigazgatási területi önkormányzatokat a magyar közjog mindig az alkotmány védõbástyájának tartotta, és valójában ezt a szerepüket be is töltötték. A vármegyék – minden bírálható gyarlóságuk mellett is – megfelelõ ellensúlyt jelentettek az önkényuralmi hatalomgyakorlással, az alkotmányellenes kormányzással szemben. Ez az önkormányzati forma nem adott alapot arra, hogy alkotmányjogi indokokkal elsorvasztását és megszüntetését vegyék célba. Ha az 1848-ig tartó különbözõ területi gyûléseket tekintjük, tehát a vármegyék egyes csoportjainak tanácskozó és döntõ fórumait, akkor a regionális elv is ott található a magyar közjog gazdag tárházában.

4. Az alkotmányossági sajátosságok közül általunk felsoroltak közül kiemelendõ a magyar alkotmányosságnak a nemzeti és egyéni szabadságot védõ jellege. Ennek megfelelõen az ország függetlensége és e függetlenségnek az állandó védelme, napirenden tartása és eredményes érvényesítése megkerülhetetlen. Ez korunkban, különösen a nemzetközi intézmények és elsõsorban az Európai Unió irányában jelent támpontot és történelmi hátteret. Ugyanígy a magyar alkotmányosság mindig nagy súlyt helyezett a személy védelmére, hiszen az önkormányzati elv és egyáltalán a népképviseleti elv a megfelelõ méltóságú személyek döntésén és együttmûködésén alapul. Ezért az alapjogok erõsítése, gyakorlásuk tényleges lehetõségének kiszélesítése alkotmányos jelentõségû kérdés.

5. Létesüljön kétkamarás országgyûlés, ezért létre kell hozni a felsõházat. Az alsóház a népképviselõk háza, a felsõház a nemzet háza. Ez utóbbiban foglalnak helyet a társadalmi munkamegosztás képviselõi, a megyék küldöttei és foglalkozási (hivatásrendi) érdekképviseletek, az egyházak és az anyaország határain kívül élõ magyarság, a nemzeti és etnikai kisebbségek küldöttei és a szellemi élet kiválóságai. A törvénytervezetek két szinten történõ megvitatása biztosítja azok alapos vizsgálatát. A második kamara régi, történelmi magyar közjogi intézmény, amelyet felsõtábla néven ismertek a XVII. század elejétõl, majd a XIX. század második felében fõrendiházként szabályozták hatáskörét. 1920–1926. között nem mûködött, majd 1926-tól 1945-ig megint létezett felsõházként. A mai Európában, sõt világszerte túlnyomó többségben vannak a kétkamarás parlamentek. Mind a közjogi hagyomány, a jogfolytonosság, mind a külföldi példa és tapasztalat, mind a magyarországi közjogitársadalmi- politikai viszonyok a felsõház visszaállítása mellett szólnak. A második kamara a szakmai szûrõ, a társadalmi érdekek többoldalúsága által indokolt érdekképviselet fóruma lehet, szóhoz juttatva a szakmai, érdekképviseleti, önkormányzati, egyházi képviselõket, az értelmiségi-szellemi élet független szereplõit, az országban képviseletre jogosan igényt tartó határon túli magyar népcsoportokat és magyarországi nemzeti kisebbségeket.

6. Az állampolgárok összességét felölelõ politikai nemzet szellemi és biológiai testi megmaradása önmagában alkotmányos feladatokat jelentõ ügy, amely célzottan stratégiailag kialakított törvényalkotási terveket és azok megfelelõ színvonalú végrehajtását igényli, akár a szétszakított nemzetrészek megóvása, akár a népesség megfordíthatatlannak látszó csökkenésének megállítása, akár a meglévõ népesség egészségének és mûveltségének megfelelõ szintentartása érdekében. Indokolt lehet olyan intézmények tanácskozó-tanácsadó testületek felállítása, amelyek az országon belüli és a határokon túlra szakadt népcsoportok megfelelõ, kiegyensúlyozott együttmûködését mozdítják elõ, az ország törvényeit ebbõl a szempontból véleményezik, és egyáltalán, nemzetstratégiai szempontok szerint ítélik meg a törvényhozás és a végrehajtó hatalom tevékenységét, mintegy tanácsadó szervként az országgyûlés és/vagy az államfõ számára.

7. A nemzeti vagyon kizárólagos tárgyainak körét az eddiginél részletesebben és tágabban kell szabályozni azzal, hogy a leglényegesebb tárgyakat alkotmányos szinten, sarkalatos törvényben rögzíteni kell, és egyértelmûvé kell tenni az elidegenítési és terhelési tilalmat.

8. Rögzíteni kell, hogy az ország a magyar nemzet, azaz a polgárok összessége által hagyományosan kialakított és védendõ értékek megóvása és további erõsítése érdekében mûködõ igazságos társadalom kialakítását, http://nja.hu




fenntartását és ennek védelmét tartja egyik legfõbb feladatának az igazságosság elve és az abból adódó követelmények érvényesítésével. Az igazságosság elve és követelménye a kereszténység elõtt megegyezett Ulpiánus formulájával: tisztességesen élni, mást nem bántani, kinek-kinek megadni a magáét. Az igazságosság elve keresztény közéleti politikai követelmények sorában a legsúlyosabb, elengedhetetlen követelmény. Ezért joggal, s nem elégszer idézzük Szent Ágostont aki szerint igazság nélkül az állam nem más mint egy nagy rabló banda. Ezen elv és követelmény tartós és súlyos megsértése megfosztja az államot a neki egyébként kijáró megbecsüléstõl védelemtõl és tisztelettõl. Korlátozni kell az országon belül a társadalmi csoportok különbségének növekedését, a tulajdonviszonyok káros elfajulásait, a tulajdon korlátlanságára való hivatkozás téves jelenségeit. A közjó érvényesítésére és ezzel szoros összefüggésben a társadalmi igazságosság érvényesítésére alkotmányos garanciák, intézményi és tartalmi jellegû garanciák, biztosítékok szükségesek.

Az elõbb felsorolt, a történeti alkotmányból következõ feladatok egybecsengenek alkotmányosság nemzetközileg ismert következõ jelenkori követelményeivel:

Az alkotmányosság (helyesebben a nyugati értelemben felfogott alkotmányosság) követelményei mintegy közmegegyezésként élnek az alkotmánytudomány és politika mûvelõi között. Ezek az elvek megtalálhatóak a különbözõ tankönyvekben és alapvetésekben. A követelmények az ideális demokratikus alkotmány tartalmát és megvalósulását jellemzik, egyúttal feltételezik annak ismeretét is, hogy megvalósulásuk módja, mértéke, tartalma országonként és idõbelileg sok eltérést mutat. Mégis, valamilyen mértékig összehasonlítási alapot jelentenek a különbözõ alkotmányok között. Fõ rendeltetésük az is, hogy megkülönböztethessük a valódi alkotmányokat a nem realizált, fiktív alkotmányoktól.

Ezek a történeti alkotmányban is sajátosan meglévõ, annak valódi jellegét kifejezõ, a történeti korok mércéjével megítélendõ követelmények a következõk:

A népszuverenitás elve és a népképviselet Az elv lényege az, hogy a fõhatalom forrása a nép. A népszuverenitás csak akkor valósul meg, ha széles körû a választójog, ha a képviseleti szervekben különbözõ csoportérdekek helyi közösségek érdekei, a nemzetiségi, a kisebbségi foglalkozási érdekek ütközhetnek és kölcsönösen alakíthatják egymást. Ami a nép részvételét is jelenti a közhatalomban, különbözõ felfogások szerint közvetlenül vagy közvetetten képviselõi útján, vagy pedig bizonyos sorrend megállapításával.

A hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának követelménye. A hatalmi ágak között elsõ helyen áll a törvényhozás, ezt követi a végrehajtó és a bírói hatalom, s a mai korban már külön önkormányzati, tömegtájékoztatási és gazdasági hatalmi ágról beszélhetünk. A modern kor jellegzetes tulajdonsága, hogy jóllehet a törvényhozás rang szerint és hatáskör szerint elsõ helyet foglalja el, valójában az országok jelentõs részében a végrehajtó hatalomnak van meghatározó szerepe az ország irányításában. Ezért a megfelelõ arányok helyreállítandók.

A törvények uralma, a jogállam megvalósítása. Ez az elv magában foglalja a törvényesség érvényesítését, ennek érdekében alkotmányos intézmények (alkotmánybíráskodás, közigazgatási bíróság, állampolgári jogok szólója stb.) létesítését. Az úgynevezett alkotmányokat e gondolatkörben alaptörvénynek kell tekinteni, és megfordítva is az alaptörvény jellegû törvények alkotmányos súllyal és jelleggel bírnak.

http://nja.hu




Az egyenjogúság elve Ezen elv magában foglalja egyrészt a törvény elõtti egyenlõséget, ami nem jelenti a társadalmi vagy gazdasági egyenlõség helyzetét a korszerû alkotmányos értelmezés szerint, ami egyes legújabb alkotmányokban meg is jelenik, az egyenjogúság mellett létezik a szolidaritás.

A történeti alkotmányban nincsenek jelen kifejezett és kifejlett formában szolidaritás és arányos közteherviselés elve, továbbá az emberi jogok deklarálása és szavatolása, mint legújabbkori alkotmányossági követelmények, jóllehet közjogi gyökereik – amint láthatjuk - megtalálhatók a régi magyar jogban is.

Összegezés:

I. Államszervezetileg a történetileg és a jelen követelményei szerint felépülõ alaptörvény a nép által választott, jelentõs hatáskörû államfõ, a szilárd, jól felépített kétkamarás országgyûlés, kellõen ellenõrzött, felelõs jelentõs hatáskörû központi végrehajtó hatalom, valamint az erõs hatáskörökkel bíró és megfelelõ gazdasági-pénzügyi háttéren nyugvó önkormányzati rendszer egyensúlyán alapuló, független igazságszolgáltatással, alkotmánybíráskodással, közigazgatási bíráskodással rendelkezõ, az egyén jogait és szabadságait védõ, a közösség érdekeit törvényesen érvényesítõ államszervezet képét vetíti elénk.

II. Alkotmányosan, nem alkotmánylevélben, hanem a történeti alkotmányos folyamatba illeszkedõ, s így az állam legitimitását megerõsítõ alaptörvényben alapelvi szinten ki kell fejezni az állam hatalmának és törvényeinek folyamatosságát a történetileg létezett magyarországi alkotmányos államrendszerekkel a jelen magyar államot megelõzõ utolsó legitim és szuverén alkotmányos államrendszer 1944. március 19-i megszûnéséig visszamenõleg; Ki kell fejezni azt hogy az állam elutasítja az önkényuralom bármely formáját, s bûnös rendszernek tartja a legutóbbi évtizedekben uralkodó kommunista rendszert; Rögzíteni kell hogy az ország a magyar nemzet, azaz a polgárok összessége által hagyományosan kialakított és védendõ értékek megóvása és további erõsítése érdekében mûködõ igazságos társadalom, szociális jogállam kialakítását, fenntartását és ennek védelmét tartja egyik legfõbb feladatának, az igazságosság elve és az abból adódó követelmények érvényesítésével. III. Magyarország alkotmánya (alkotmányerejû, azaz alaptörvényei) három forrásból táplálkoznak: 1. A jelenkor alkotmányos alapelveit, az alkotmányos folyamatosságot, az állam és társadalom alapintézményeit és az alapvetõ jogokat és szabadságokat, kötelezettségeket rögzítõ alaptörvénybõl. 2. Az alapvetõ intézményeket és jogterületeket részletesebben szabályozó sarkalatos törvényekbõl. 3. Az 1944-ig hatályban volt történeti alkotmány értelmezési háttérként szolgáló elveibõl és elvi jellegû törvényeibõl. Mindezek alkotják de lege lata és de lege ferenda ( a meghozott és meghozandó törvények szerint) Magyarország alkotmányát. Mindenekelõtt korszerû alaptörvényre (nem alkotmányra, hanem alkotmány helyreállításra és továbbépítésre) van szükség, olyanra, amely az alkotmányos folyamatosságot kimondja, az állam erkölcsi és jogi alapjait kifejezõ célokat és elveket, alapvetõ intézményeket, jogokat, kötelezettségeket és szabadságokat rögzíti, az alkotmányozás további menetét meghatározza, s a jelenleg hatályos alaptörvényt hatályon kívül helyezve megnyitja a valódi alkotmányosság régi-új útját, a történeti jogfolytonosság helyreállításának hosszú, tartós és következetes folyamatát. A történeti alkotmány folytonossága véglegesen nem szakadt meg, a megfelelõ alkotmányos törvényhozás várat magára. http://nja.hu




Legyünk hûek éltetõ alkotmányos hagyományunkhoz, nemzeti létünk részét jelentõ történelmünkhöz, megtartó és megerõsítõ szellemi-erkölcsi- alkotmányos örökségünkhöz!

Zétényi Zsolt 2010. Advent.

Utóirat: Magyarország országgyûlése mindmáig nem határozta meg a mai magyar államnak sem a történelmileg létezett magyarországi alkotmányos államrendszerekhez, sem az önkényuralmi kommunista rendszerhez való viszonyát. Enélkül nincsen igazi legitim uralom. Ez a jövendõ alkotmányozó hatalom feladata! Nem tárgya jelen tanulmányunknak az alkotmányos jogalkotás eljárási rendje, amely legkedvezõbb esetben külön alkotmányhelyreállító nemzetgyûlés összehívását és tárgyalását, s az elkészült dokumentumnak vagy alapelveinek népszavazás által való elfogadását jelenthetné, mert abból az elõfeltevésbõl, politikai döntés tudomásulvételébõl indulunk ki, mely szerint fél éven belül országgyûlési döntéssel hoznak létre alkotmányerejû törvényt.

http://nja.hu



A történeti alkotmány idõszerûsége december 18

Recommend Documents