Burckhardt Bevezetés: Feladatunk 3 nagy tényező: állam, vallás kultúra, melyből ez utóbbi egy mozgásban lévő erő, potencia, a másik kettő valami stabil lenne. Illetve lényeges még annak a vizsgálata, hogy a kultúra miként hat az első kettőre, de hogy azok kölcsönösen is miként hatnak egymásra. Valamint feladat: a világfolyamat mozgásának vizsgálata, illetve, hogy az egyén és a történelem között milyen összefüggés van. Nem rendszeres vizsgálódások, nem valami eszme megfogalmazódását vizsgálja és nem is történetfilozófia. Ez utóbbi a világfejlődés általános programját kívánta felvázolni, mi ilyesmire nem törekszünk. Nem vagyunk beavatva az örök bölcsességbe, a Nagy Világtervbe BURCKHARDT szerint. Az ő vizsgálódásainak középpontjában a cselekvő ember áll, amilyen volt, van és lesz. A történetfilozófus a múltra, mint megelőző fejlettségi fokra tekint, BURCKHARDT azonban nem lépcsőfokoknak képzeli a történelmet, hanem az ismétlődőt, az állandót és a tipikust keresi benne. Minden szellemi jelenségnek megvan a történeti oldala (íly módon változó) és minden történésnek megvan a maga szellemi oldala (íly módon azonban nem múlandó). A szellem ugyanis változékony, de nem mulandó. A történelem menetéről egyedül a barbárok mondanak le. Nekik körkörös a múlt. A történelem vizsgálata során gyakran tévedünk patriotizmusunk miatt, ugyanis ez utóbbi kötelességünk, ám egy másik kötelesség vetekszik vele: a kiművelt emberfővé alakítás kötelessége. A történelem megismeréséhez két fogalom elengedhetetlenül szükséges: szerencse és szerencsétlenség. Az ókor még egy ősi aranykorban hitt, a helyzet azóta csak rosszabbodott. Manapság ezzel szemben: fokozódó tökéletesedés. De ez utóbbi ítélet sommás és a történelmi megismerés legkárosabb ellensége többféle forrásból származik: A türelmetlenségből fakadó ítélet: ami unalmas, az valami szerencsétlenség, ami izgalmas a történelem tanulmányozásakor, arra rásütjük, hogy szerencse. A kulturáltság foka szerinti ítélet: szerencsések a kulturált népek és szerencsétlenek a kulturálatlanok. Az általában vett ízlésen alapuló ítélet: azt tartják szerencsés kornak, ami a történelmet éppen tanulmányozó szívügyében valami nagyot teljesített; A politikai rokonszenven alapuló ítélet: pl. a köztársaságot kedvelők a köztársaság korát tartják szerencsésnek. A biztonságigényhez szabott ítélet: a rend korszakai szerencsések. A nagyság alapján meghozott ítélet: szerencsés az a kor, amelyben nagy emberek éltek és hatottak. Az egoizmus alapján hozott ítélet: a mi előnyben részesítése a ti-vel szemben.
1
De általában is arra kell törekedni, hogy a népek élete kapcsán kerüljük és mással helyettesítsük a „szerencse” kifejezést, de már a szerencsétlenség fogalmát érdemes megtartani. A szerencsétlenség, a rossz a világtörténelmi ökonómia része, maximum csak valamilyen vigaszt kereshetünk vele szemben: a rossz valamikor mégiscsak jóra fordul. De vigasz lehetne a történelemben meglévő rosszra a kompenzáció is: nagy járványok után hirtelen népességnövekedés, a világkultúra visszaszorul ugyan a 15. században a Földközitenger keleti partjairól, de nyugaton a felfedezésekkel új távlatok nyílnak meg. De a szenvedők számára természetesen nem vigasz az, hogy a világtörténelem másutt viszont boldogabbá tett embereket. Vagy kultúra egyes ágainak hanyatlását másik ágak fejlődése kompenzálná. A leglényegesebb vád mégis a sorssal és történelemmel szemben: a művészet és költészet remekműveinek pusztulása. Ezzel az emberi szellem pusztul el vagy születik újjá, s lám a szerencse kérdésétől máris az emberi szellem továbbélésének kérdésénél vagyunk. A szerencse nem egy bizonyos állapotban való megállapodás, mivel mindenféle megállapodása halál, élet csak a mozgásban van. Természet és történelem A szellem története magába kell, hogy foglalja a matematika történetét is, mivel ez volt az egyik legfontosabb dolog a világ menetében. Bár egyben baráti viszonyban is vannak: mindketten objektív módon, szándékok nélkül kapcsolódnak a dolgok életébe, de a történelem különbözik a természettől: más módon teremt és pusztít. A természet a faj legmagasabb kiteljesedését segíti elő, szemben a történelmemmel, amelyben immár az egyénnek is szerep jut. Minden természeti faj önmagában hordja mindazt, ami túléléshez szükséges, szemben a népekkel, amelyek nem befejezett egészek. A három tényezőről Állam, vallás és kultúra. De tudatában van az önkényes felosztásnak. Az állam és a vallás valami állandó és egyetemes érvényt követelő, de legalább egy érintett nép esetében egyetemes érvényt követelő. A kultúra mindannak összessége, ami a materiális élet elősegítésére, a szellemi és az erkölcsi élet megnyilvánulásaként spontán módon létrejött: társulások, művészet, technika, tudomány. A kultúra az előző kettővel szemben nem tart igényt kényszerítő érvényre. Az állam Az állam kezdeteiről és eredetéről hiábavaló filozofálgatunk: hogyan válik egy nép néppé? Hogyan válik egy állam állammá? Mikortól beszélhetünk államról? Az államok a történelemben nem önkéntes szerződések alapján jöttek létre. A nemzeti jellegből sem következtethetünk vissza az adott állam kialakulására. Vagy a jog utáni vágy teremtette volna az államot? Nem valószínű. Mik voltak az állam legkorábbi és egyben szükségből fakadó formái? Nem tudjuk valójában. Akkor valójában
2
csak két eset lehetséges, hogy létrejöjjön állam, és egyben a teljes korlátozatlanságról lemondjon az ember: 1. az erőszak révén jönnek létre az államok. Az erőszak pedig az emberi adottságok egyenlőtlenségéből fakad. 2. Népek keveredése révén jönne létre az állam. A lényeg: mindig valamilyen válsághoz kapcsolódnak az államok létrejötte. Nagy- és kisállamok. Nagyállamok szerepe a történelemben: nagyszabású külső célok megvalósítása, kulturmisszió, kisállamok támogatása. Kisállamok: itt lehetnek az állam alattvalói a lehető legnagyobb számban a szó valódi értelmében polgárok. A szabadság szigetei. Bármi is legyen az eredete az államnak, csak akkor bizonyulhat életképesnek, ha az erőszakot erővé tudja alakítani. De a hatalom önmagában még rossz: a gyengébb szomszédot leigázzák a hatalmasabb államok (leginkább azért, hogy a nagyobb ellenség ne találhasson benne szövetségest). Ez a preventív háború magyarázóelve is. Így állandósul a bekebelezővágy, hiszen mindig lesz indok íly módon. De minden hódítást egyszer jogszerűvé kell emelni, hogy rend lehessen. És különben is jó célokat szolgál a bekebelezés is – állítják. És itt jön általában egy farizeus érvelés, amit mégis igen sokan elismernek: a kultúra királyi jogát arra, hogy a barbárságot meghódítsa és leigázza, hogy kultúrállam jöhessen létre. De vajon a külső háborúk révén valóban lehet-e belsőleg civilizálni, kultúrálni, átnevelni az embereket? Ld. Irak. Állam belső szerkezete: nem az egyéni egoizmusok elfojtása révén keletkezett, hanem az állam maga ez az elfojtás, az egoizmusok egyensúlya, hogy közben a lehető legtöbb érdek és egoizmus megtalálja a maga számítását. Az állam belső szerkezetének legjobbat tesz az a kötelességtudat, amit patriotizmusnak neveznek. Az állam közvetlen célja ugyanakkor nem az erkölcsiség megvalósítása. Ez csődöt mond minden esetben, ez a kísérlet. A vallás Minden vallás az emberi természet örök és kipusztíthatatlan szükségletének kifejeződése. Éppen ezért a vallások egész népek és kulturkorszakok tükröződései is egyben. Nem igazán lehet összemérni, hogy melyik folyamat volt nagyobb szabású: az állam vagy a vallás létrejötte. Keletkezésük: ezt is igen nehéz elképzelni. Nem a rettegés miatt jött létre, hiszen magasztosabb pillanataikban akkor nem lennének vallásosak az emberek, de nem is a gyengék találmánya, hanem a teljesen normális embereké. De megvan mindenkiben BURCKHARDT szerint a függőség tudata valami hatalmasabbtól, amit aztán egy vallásalapító tudatosít adott korban. És egy csapásra keletkeznek általában egy alapító jóvoltából, nem pedig fokozatosan. És később erre a pillanatra emlékeznek a vallások általában vissza. Vallások születése néha összefonódik egy állam keletkezésével is (templomállamok). Vannak térítő és nem térítő vallások. Előbbi a zsidók és a keresztények, leginkább azok, melyek a túlvilági létet tételezik. Az utóbbiak az ókori görögök és rómaiak vallása.
3
Vannak nemzeti és világvallások. A nemzeti vallások ősibbek: összefonódnak a nép emlékezetével, történelmével. Saját isteneik vannak. A világvallások később keletkeznek és sokszor szociális küldetésük is van. Mekkora a befolyása a vallásnak az életre, milyen jelentősége van az emberi életben. Ez is különféle lehet. A vallások megszűnéséről és ellenállásukról: a vallások maguk is gyakran kiépítenek a világi hatalomhoz hasonló intézményeket, melyek révén próbálják megvédeni magukat. Szigorúan lépnek fel az eretnekség ellen. Elpusztulni azonban immár csakis a világi hatalom segítségével tud elpusztulni, amelyik egy másik vallást támogat. A kultúra Kultúra definíciója.: a szellem azon fejleményeinek összessége, amelyek spontán történnek, és nem tartanak igényt egyetemes kényszerítő érvényre. A kultúra tehát valami folyamatosan változtató és állandóan bomlasztó hatást gyakorol a két előbbi stabil intézményre, kivéve ha azok nem állították már saját szolgálatukba. Külsődleges összformájában – szemben az állammal és a vallással – a legtágabb értelemben vett társadalom. Van nemezise, kibontakozása és hanyatlása, ez is mulandóságát és változását mutatja. Minden kultúra csúcsa: maga a nép nyelve, amely eredete a lélekben rejlik. Ezen kívül a legrendkívülibb kulturális tevékenység: a művészetek. Ezek mind a vallási kultuszból alakultak ki. A tudományok a gyakorlatban nélkülözhetetlen dolgok szellemi oldala. De valami olyasmit rendszerez, ami már a tudományok előtt is megvan, akárcsak a filozófia esetében is érvényes ez a mondat. Nem így a művészetek területén: ezek teremtenek valamit, szemben az előző kettővel. Mégis kezdetben szoros volt tehát az összefüggés a művészetek és a vallás között. De minden magasabban fejlett kultúra legfontosabb feltétele: a társasági érintkezés, amelynek révén a kultúra szinten minden eleme kapcsolatba kerül egymással.
A hatféle befolyás Az állam befolyása a kultúrára Nem vizsgálja, hogy a kultúra keletkezett-e előbb vagy az állam. De ahol teljesen kifejlett, városi életformáig emelkedett kultúrát találunk, ott a korai stádiumokban az állam a sokkal erősebb tényező. Az állam kultúra feletti uralmának legfőbb jele, ha egyoldalúan irányítani tudja azt. A kultúra önmagában arra hajlana, hogy terjedjen és kiegyenlítődjön, de a kultúrállam, és az állam által felügyelt kultúra általában inkább bezárkózó. De nemcsak kifelé, hanem befelé is ellenőrzi az állam a kultúrát, ami részben jó eredményes is lehet, de részben rossz is.
4
Az individualitást elnyomja, bér ezzel együtt egy viszonylag fejlett részkultúra is létrejöhet. Tökéletesedő technika, de szellemi téren merevség. Ennek ellentéte: a klasszikus világ szabad polisza. Valamikor Főníciában, majd a görögöknél. De az állam itt is eluralta a kultúrát: minden lakójától megkövetelte, hogy polgár legyen és éljen is ezen jogával. De a polisz ezen mindenhatóság lényegesen különbözik a modern államétól: előbbi azt kívánta, hogy pozitív módon szolgálják. Pozitív és negatív szabadság fogalma. Róma: a világ összes kultúráját megmentette. És nem elsősorban államformája révén sikerült meghódítania az egész világot, hanem szellemének, kultúrájának köszönhetően, miszerint minden egyes római polgár kiveheti a világuralomból a részét. Burckhardt szerint a római világbirodalom nélkül megszakadt volna a műveltség folytonossága. Ha nem veszik fel a kereszténységet, ha nem marad a germánok hódításai ellenében is meg a világbirodalom, akkor elpusztul az ókori műveltség. Róma a folytonosság, hiszen az ókorban is központ, de egyházi központ is lesz a középkorban. Az ókori Róma engedte működni a kultúrát, ez a legjellemzőbb megállapítás rá. Nem akarta befolyásolni azt, nagyon liberálisan viselkedett a kultúrákkal szemben. Jön a barbarizmus kora, majd középkori államok kora. A városi élet és az egyház válik immáron a kultúra hordozójává. A középkori udvarok nem igazából lesznek egyelőre a műveltség központjai, sokkal inkább a városok, elsősorban is az itáliai kommunák. Az újkor elején, az abszolutizmus korában lesznek ismét a királyi udvarok a kultúra központjai. Bár mindeközben a valóságos korszellem éppen az abszolutizmus ellentettje: a felvilágosodás politikai és intellektuális szabadsága. De azért az irodalom, a művészet, sőt a filozófia nagy alkotásai kapcsolódnak az abszolutista (itt elsősorban a francia abszolút) állam dicsőítésébe. Az udvar válik mérvadóvá az ízlés, és íly móódon a kultúra terén. Az állam mindenbe kezd beleszólni, iskolákat hoz létre, egyetemeket stb., általában a szellemet próbálja maga alá gyűrni. Ezzel kialakul az állam mindenhatóságába vetett hit, az ember lassan mindent az államtól vár el, sőt politikai helyzet változása után is megmarad ez a szellemiség: az új, forradalmakat követő korszakban is mindent tőle követelnek. A társadalom, a kultúra határozza meg ugyan immár majd az állam programját, de ezzel azonban az államot az erkölcsiség megvalósítójának tételezik, ami hamis BURCKHARDT szerint. BURCKHARDT szerint ugyanis: a teljes körű gyámkodás megszokása minden önálló kezdeményezést megöl az egyénben. Ráadásul a nemzetállam kialakulásával a kultúra csak még inkább valami központosított állam kezében marad, amely egyesíti a nemzetet, és amely egyre több hatalmat akar magának (a másik nemzetállammal szembeni védekezés miatt), így aztán végleg reménytelenné válik a decentralizált kultúra is. A vallás befolyása a kultúrára A vallások szívesen tulajdonítják maguknak a kultúrák világrahozatalát. A vallás minden kultúra előfeltétele Burckhardt szerint is. Egy erőt sugárzó vallás az élet minden területére behatol és a szellemet teljesen áthatja. Természetesen idővel aztán a kultúra is visszahat a vallásra, de alapvetően minden vallás, ha tisztán és egyedül érvényesülhetne maga alá hajtaná az államot és a kultúrát. Főleg a túlvilágra irányuló vallások hajlamosak teljesen áthatni a kultúra egészét. A kereszténység felvétele után már szinte teljesen rányomja
5
bélyegét az addigi római kultúrára, szinte teljesen vallási színezetű lesz a római kultúra ezután. Szerencséje a kultúrának, hogy az állam és az egyház nem olvadt össze egy elnyomónyomasztó egységgé, hiszen ezzel a kultúra végképp a vallás és az állam szolgája maradt volna, ahogy ez meg is történt az iszlámban. Itt ugyanis a iszlám vallás a kultúra egészét a befolyása alatt tartja. Káros volt ez az egyesült elnyomás, mivel ezzel teljesen képtelenné tette ezeket a népeket más kultúrára való áttérésre. Önhittséget sugároz és emiatt vallásháborúkat szít. A szabadság teljesen elhal. A művelődés terén csak a grammatika és a nyelv ér el komoly eredményeket, de semmi olyan, ami tartalommal is bírna. Sem természettudomány, sem történettudomány, sem filozófia nincs, de igazából költészete sincs. A vallások kultúrára gyakorolt hatása persze nagyban függ attól, hogy milyen mértékben érvényesek az élet teljességére vonatkozóan a tanai, mennyiben fedi le az egész életet. A kultúra fejlődését éppen ezért a két klasszikus ókori vallás akadályozta legkevésbé: a görögök és rómaiak. A görög istenek világa nem valami túlvilági dolog, hanem az emberi élet eszményi tükröződése. Az evilág istenül meg tulajdonképpen, nem elfordulnak az evilágtól, hanem meglátják benne az istenit. A tűz istenétől születik meg a kovács, a villám és háború istennőjétől a kultúra stb. Burckhardt: Nem állnak ellent ezek a vallások a gondolatok fejlődésének. A vallás befolyása a művészetre külön vizsgálatot érdemel: a művészetek ifjúságukat szinte mindig a vallás szolgálatában töltötték. A vallás és a kultusz fejlesztette kezdetben őket. De aztán megmerevedik ld. Egyiptom, a vallás nem engedi továbbfejlődni a művészetet egy idő után. (de ilyen megmerevedést figyelhetünk meg Bizáncban is). De az iszlám és a puritán, protestáns vallások sem kedvelik különösebben a művészetet. Milyen lépcsőkben válik le a kultuszról, hogyan önállósodnak a művészetek a kultusztól? Elsőször a költészet, aztán a tudomány, és csak jóval később a képzőművészet, az építészet. A vallás befolyása az államra A vallás az emberiség legfőbb és legszorosabb köteléke, amely óvja az erkölcsi állapotokat és összefogja a társadalmat – ezt még ma is mindenki elismeri. De éppen emiatt az államok alapításánál is nagy szerepet játszottak minden bizonnyal a vallások. A szent jog is a társadalom összetartását, az állam egységét szolgálta kezdetben, így a fennálló renddel történő szakítás egyben szentségtörés is lett. De a legerősebb teokráciák nem is a politeizmus talaján jöttek létre, hanem monoteista vallásokkal egybefonódva. Az iszlámnál ez az összefonódás kicsúcsosodik: despotizmus az államforma, amely segítségével az iszlám az élet minden területét átitatja. Az ókori kelettel szemben aztán a görögök és rómaiak világa más: ez utóbbiaknál a vallást az állam és a kultúra határozza meg, de az állam nem isteni állam. Csak a kereszténység felvételével fordulta kocka és határozta meg a vallás az államot. Bizáncban sokáig megmarad ez, és csak később a X. századtól kezdik az istencsászárok a saját kezükbe venni a vallás irányítását. Más azonban Nyugat-Európában, ahol a kettős hatalom kialakul: invesztitúra harc. Csak az abszolutizmus korában válik ismét szövetségessé oltár és trón. A modern demokráciát, a népfelséget természetes módon utasította el. A protestáns egyházak viszont
6
kezdettől fogva államegyházak voltak, a kormányok ugyanis már kezdettől fogva maguk rendezték be saját egyházukat a protestáns államokban. Manapság: állam és egyház szétválasztása a fő probléma BURCKHARDT szerint. A modern államban ráadásul többféle vallás keveredik, így nem is lehet már valóban társa vallásnak, hiszen a modern államnak minden polgárának ugyanazt a jogot kell megadnia, toleránsnak kell lennie az összes vallással szemben. És lassan a vallás helyett a kultúra szeri az állam programját, a kultúra lép a vallás helyébe ebből a szempontból. A kultúra befolyása az államra Kezdetben természetesen a vallás és az állam határozza meg a kultúrát, nem a kultúra teremtménye az állam. Ez utóbbi erőszakos úton jött létre valószínűleg. Görög poliszok: ld. korábbi viszony vizsgálat. A demokrácia áttörése ezen túl viszont a kultúra állam feletti győzelmét jelenti. Athén pedig a szabad szellemi csereközpont mintaképévé válik. Az embereknek itt volt idejük a kultúrával törődni, színházba járni, költőkre és filozófusokra figyelni. A kultúra tulajdonképpen ilyen értelemben uralta el az államot. Az athéni polgár életmódja tette lehetővé ezt. De lassan felüti fejét a politikai reflexió is, és ki akarja oktatni az államot: de ez már hanyatlás jele. Ezzel szemben Rómában mindig az állam maradt felül a kultúrával szemben. A középkor a maga hűbéri széttagozódásával nem kedvezett a kultúrának igazából. A modern centralizált állam aztán: bekebelezné leginkább. De: az állam maga is a reflexió középpontjába kerül. Ezzel a kultúra lassan elkezdi meghódítani az állam alapzatát. A népszuverenitásról, a szuverenitásról szóló reflexiók révén a kultúra kezdi lassan befolyásolni az államéletet. A francia forradalom eszméi roppant erővel hatnak a modern államalakulatokra. Az állam és a társadalom egybeolvad lassan, a feladatok és a határok összemosódnak. Az állam befolyása a vallásra Az ókori keleten a vallás befolyásolja igazából az államot. A két klasszikus vallást befolyásolja leginkább az állam: görögökét és rómaiakét. Az ókori görögök és rómaiak világa igazából egy laikus világ. Nincs igazából papság, túlvilág stb. Egy-egy speciális életszféra védelmezői az istenek. A kereszténység tulajdonképpen a szenvedés vallása, tanai szenvedőknek szólnak, az állami üldözés idején alakultak ki a tanai, sokszor azzal szemben, az evilágtól éppen emiatt a túlvilág felé fordulva. Ez azt mutatná, hogy a kereszténység a leginkább alkalmatlan lenne arra, hogy az állammal bármilyen kapcsolatba is kerüljön. Mégis szoros kapcsolat lesz köztük. Miért? Az ókori államiság arra késztette a korai egyház vezetését, hogy annak mintájára építse fel magát. A kereszténység egy új, egységes , hierarchikus birodalmat hozott létre, előbb csak a túlvilágra koncentrálva, később azonban az evilágra is. De a világi hatalomgyakorlás egy
7
idő után visszahat magára vallásra is: belső bomlás, az egyház megfertőződik az államtól. Nem erkölcsi hatalom többé, hanem világi. Másik hatása: az egység mindenekfeletti őrzése: az eretnekség szigorú üldözése. Ez utóbbi szintén az evilági hatalomvágy eredménye BURCKHARDT szerint. Középkor: civakodás a világi hatalomért egyház és állam között. Reformáció: állam és egyház újra egymásra talál mindkét oldalon (reformátusok és katolikusok oldalán is). A kultúra befolyása a vallásra A kultúra istenítése révén hathat a kultúra a vallásra, illetve a valláskritika révén. Ez persze csak a két véglet. A kultúra istenítésének nyomai a görögöknél megvannak. De persze köztes állapotok is vannak: egyetlen vallás sem volt teljesen független a népek és korok kultúrájától. A végstádium azonban: a valláskritika, amelyet a kultúra ad a 18.században az embernek. Az erkölcs is lassan függetlenedik a vallástól. De a művészet és a költészet is képes befolyásolni a vallást: elsősorban is a vallás árulója lesz a művészet. Kifecsegi, a fülnek s a szemnek adja, külsődlegessé teszi azt a belső áhítatot, amire a vallásnak szüksége van. Érzelmek helyébe alakokat és történeteket ültet.
A történelmi válságok Eddig: a világ nagy erőtényezőinek kibontakozását és érvényesülését vizsgálta, most viszont a hanyatlásról és válságról lesz szó. Válság volt a népvándorlás is bizonyos értelemben, de amiket egyébként éhínsáég motiválta leggyakrabban vagy más népek előli menekülés. Ezek a válságok is lehetnek pozitív hatással, de csak akkor, ha egy kultúrára fogékony nép indít inváziót egy régebbi kultúrnép ellen. Nem így a mongolok pl. A háború már a természetben is jelen van,. Népek és nemzetek között pedig segít felszínre hozni egy nemzet kiváló embereit. A hosszú békeidőszak nemcsak enerváltságot szül, hanem egy csomó szánalmas és szorongó alak jelenik meg, a jogokra hivatkoznak, de igazából elkorcsosítják a nemzetet. A háború visszaállítja a valódi erők becsületét, írja BURCKHARDT A háború ezen túlmenően hatalmas erkölcsi fölényt élvez az egyén erőszakos és meztelen egoizmusával szemben, hiszen a köz javára mozgósítja az energiákat, írja BURCKHARDT , sőt egyedül a háború biztosítja a közös önalárendelődés nagy lehetőségét. Legjobb persze a védekező háború, nem az agresszív támadó. De ne is valami kis viszálykodás legyen, hanem az egész létért küzdjenek benne. A mostani háborúk mégsem zökkentik ki teljesen a világot a menetéből, nem igazi válságok, csak hatalmas adósságokat halmoznak fel általa az országok. A válságok általános jellegzetességei: először is igazi válságról tulajdonképpen csak a nagyállamok esetében beszélhetünk. Így nem volt pl. a görögöknél, de a rómaiaknak is sikerült elkerülniük birodalmi létük ellenére, mivel sikerült a gyökeres válságot, a
8
tömeguralom létrejöttét elkerülni. Rómában a hatalom mindig a hatalmasok kezéből a másik hatalmasokéba vándorolt. Látjuk tehát, hogy a valódi válságok tulajdonképpen elég ritkák. Az első igazi válság Rómában: a népvándorlás, ráadásul ez a válság semelyik másikhoz nem hasonlít, a maga nemében egyedülálló. Válság akkor van, vonja le a következtetést BURCKHARDT, amikor a három erőtényező közül az egyik aránytalan jelentőségre vagy hatalomra tesz szert. Hogyan lehetne megelőzni a válságokat? A római birodalom válságát nem lehetett megakadályozni, mert az fiatal népek vándorlása okozta, egy elöregedő társadalmat meghódítva. Az iszlám terjedését sem lehetett megakadályozni, de a reformációt már igen, de a francia forradalom is csillapítható lett volna. A válságok feltétele BURCKHARDT megállapítása szerint: a fejlett forgalom és érintkezés a népek között, és népeken belül. Valamint a hasonló gondolkodásmód elterjedése nagy területeken. A válságok kezdetén mindig előbb a múlttal való leszámolás áll, de egyetlen ügy érdekében kirobbanó válság számtalan másik ügyet is magával ránthat. Persze vannak, pozitív eszményei is a válságoknak, ami felé törekednek. A válságok mértékét és értékét az elején még nem lehet igazán felismerni. Viszont az általánosan megállapítható, hogy az első vezéreket, a válságok első embereit gyorsan félreállítják, másokkal helyettesítik őket egy következő fázisban már. A második nemzedék általában igen hamar megjelenik az ilyen válságoknál. Ennek a második generációnak már sokkal lazább a viszonya múltbeli állapotokkal, mint az elsőnek. Az ellenszegülő erők: a múlt intézményei és emberei. De ők is a legszentebb ügyet védik a mély válságoknál, ebből fakad aztán a harcok borzalma. Gyakran fajul terrorig a dolog, mivel mindenáron és sikeresen akarják a győzelmet saját elhivatottságuk miatt. De előfordul, hogy tovaterjed több nemzetre a válság, ám kitörés pontján ekkor már lanyhul. Ennek oka: kifáradás, közömbössé válás, felemészti magát a mozgalom, a legerősebbek elpusztulnak, a mozgalom túlélői is kifáradnak. Kijózanodás jön a válságok után: bár az eredeti mozgalom eszméinek egy része mégis maradandó nyomot hagy, pl. Franciaországban az egyenlőség eszméje. Szerencse ugyanakkor, ha egy válság során nem kerül sor idegen intervencióra. A válságok dicsérete: a szenvedély a nagy dolgok szülőanyja. A válságok a valódi élet jegyei. A válságok ezen túl a leszámolások időszakai, pozitív értelemben vett megtisztulás is lehet. Az egyén és az általános történelmi nagyság A történelmi mozgás egyes egyénekben való összpontosulását vizsgálja itt. A nagy emberekre összpontosít. Persze a nagyság fogalma mindig viszonylagos és sokszor szubjektív, amikor azt tartjuk nagynak, akinek tettei személyes életünket nagyban befolyásolta. Veszélyes, hogy a hatalmat egyszerűen nagyságnak tartsuk.
9
De minden nép kihirdette történelmi nagyjait. Egy nép történelmi panteonját nem feltétlenül valami aktákkal hitelesített ítélet választja ki, sokkal inkább valami homályos érzés. Éppen emiatt a nagyság mércéje mindig valami bizonytalan, egyenlőtlen és következetlen. Éppen emiatt az illető személyiség egésze az, amit figyelembe vesz a történelmi utókor általában. A történelem néha nagy emberekben sűrűsödik össze: népek, kultúrák vagy vallások teremtődnek vagy teremtődnek újjá egy-egy emberben. Nagy ember az, aki nélkül hiányosnak találnánk a világot, mert bizonyos teljesítményekre csak ő volt képes. Valami nagy erkölcsi erővel bíró személyiség, akinek tettei valami általánosra irányulnak, egész népekre vagy kultúrára. Mi is lehet ez az általános? A szellem képviselői az intellektuális területen nyújtanak valami kiválót, nélkülük nem jutánk előbbre. Költők, tudósok és filozófusok az igazi nagyság képviselői, a kultúra emberei tehát. De ide tartozik természetesen az össze vallásalapító. S a történelem nagy alakjai? A politikusok? Igen. Főleg válságos pillanatokban kerülnek felszínre a nagy formátumú államférfiak, akik átlátják a helyzetet, felfogják az összefüggéseket, ismerik a beavatkozás pillanatát és van lelki erejük a cselekvéshez. A lelki nagyság ugyanakkor ritkán jelenik meg a nagy emberekben is, noha alapvető feltétel ez is BURCKHARDT szerint. Ez azt jelenti: bizonyos előnyökről lemond a nagy ember az erkölcsösség nevében,de a politikai nagyság ritkán tud és ritkán szabad neki ilyen nagyvonalúnak lenni. A politikus hatalmi vágya természetes, de nekünk mégis meg kell tudnunk különböztetni a nagyságot a hatalomtól. De gyakran mentességet kap már kortársaitól is a szokásos erkölcsi törvények alól: aki a köz nagyságát gyarapítja, annak gyakran elnézik bűneit. De ez sok veszéllyel is jár: hol lesz a határa a törvény alóli mentességnek. A nyga egyéniségekben midnig van ahatalomvágy, ami önmagában még nem valami rossz.
10
