A tetovált rózsa Regény Tasev Norbert 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva! ,,Az élet nem néz hátra!” (Steve Macqueen) ,,Ha én madár volnék, magasban lakoznék. Egy felhőre ülnék, s a széllel röpülnék. Ha a szél kérdezné: Mégis merre mennél? Azt felelném rá: amerre Te vinnél. Röptünk hová visz? Mi hát a cél? - Te merre tartasz? – Majd visz a szél! Hogy merre száll, ne kérdezd soha: el innen, el innen akárhova…” (A.A Milne: Mikor még nagyon fiatalok voltunk) ,,Annak az extravagáns ifjú hölgynek, aki soha nem hagyta, hogy legyőzzék!”
ELSŐ FEJEZET - Szerintem az lenne a legfontosabb, hogy az ember soha ne árulja el saját magát! – mondta a lány. – Na szóval, azt hogy az elvei… meg az erkölcsi… hozzáállása! Érted?! – kicsit máris habozni látszott. - Szóval azt, hogy nem elég, ha a világgal kompromisszumokat kötünk, de szerencsésebb, ha két lábbal állunk a földön, és ha tudjuk azt, hogy néha mi is hibázhatunk? – kérdezett vissza tudósok módjára a másik. - Nem egészen így értettem! – a padlón fekvő, kényelmes helyzetéből óvatosan felkönyökölt, mert most hirtelen úgy érezte, hogy most rögtön elzsibbad az egész teste. Két könyökét megtámasztva felült, és farkasszemet nézett egy pufók sráccal. - Szóval te azt mondod, hogy erkölcs nélkül nincs győzelem? Értsem ezt ebben a felállásban?! – most a srác is kicsit felhúzódzkodott, ügyesen titkolva bő fehér pólója alatt megbújni látszó uszógumijait. Kicsit talán mindig is szégyenkezett miatta. Egyetlen, meghatározó pillanatig mindketten csöndben könyököltek, majd, amikor elfáradtak visszahuppantak a kissé már rojtosodásnak induló, és a foszlás első jeleit mutató szőnyegre. Az ifjú bájos hölgy jóízűen elnevette magát, mint azok a bölcsebb emberek, akik tudhatják, hogy a lélek sebeit egyedül a jóleső nevetés gyógyíthatja meg. Jó érzése ragályosan átragadt a pufók srácra is, aki úgy nevetett, hogy a szája be volt csukva; mintha ezt is szándékosan titkolnia kellene, nehogy valakit megsértsen, vagy saját maga személyében kellemetlenséget okozzon. - El sem hiszem, hogy ezt mondtam! – magasba emelte a karjait, és levegőben tartva megszámolta egyenként mind a tíz ujját. – Kicsit elcsépelten hangzik ez az egész nem? - Szerintem te igazi barát vagy! Ráadásul rajtad kívül én még soha nem ismerhettem egyetlen bátor embert sem, aki igenis tesz az egész világra, és nyíltan kimeri mondani meggyőződését, és véleményét. – hangjában érződött, hogy egyenesen felnézz, és valósággal isteníti a másikat. - Jaj, de drága vagy! Ezért puszit érdemelsz! – gyöngéden odabújt hozzá, mintha csak egy pajkos, kis állatka lett volna, és előbb pisze orrával megdörgölte pufók arcát, majd adott egy puszit az egyik pirospozsgás pofira. - Pedig a valódi igazság az, hogy egészen egyszerűen csak marhára nyugisnak, és magabiztosnak akarok látszani mások szemében, miközben itt belül nyomaszt a bizonytalanság, és a félelem! – szívére tette a kezét, mint aki esküt mond. – Fekvő helyzetben szembefordult a fiúval. – Neked is célokat, és álmokat kellene tűznöd magad elé, melyeket, ha törik, ha szakad de meg lehet valósítani, csak hinned kellene benne ennyi az egész! Gondolom, ha innen, ahol most vagyunk kikerülsz, keresel magadnak valami jó nyugis, nyugdíjas állást, ahol különösebben nem kell megerőltetned magadat! Igaz?! Biztos vagyok benne, hogy édesanyád már mindent jó előre lezsírozott és megtervezett helyetted is. A pufók fiú tétován hezitált a válasszal: - Hát… én úgy fogalmaznék… még nincsenek… előre eltervezett lehetőségeim! - Akkor mit fogsz tenni? Mik a nagy terveid? – azokkal a gyönyörű, élénken csillogó őzikeszemeivel most valósággal átfúrta a fiú arcát is. Úgy csüngött a szaván. - Hát… a szüleimmel az érettségi után szerintem nyaralni megyünk, mert tudod anya nagy világutazó, apám meg ezért éppen eleget füstölög, és meg megpróbálok egy fokkal nem kétségbeesni, ha letelik majd a nyári vakációs korszakom, hogy visszazökkenhessek a realitások talajára… - Hát! Már megbocsáss, de a legjobb barátom vagy, ezért vagyok most veled őszinte! Ez egy kissé… hát hogy is mondjam… nem gondolod, hogy gáz? – bizonytalansága kézenfekvő jelenként összeráncolta a szemöldökét. - Utána! Figyelj csak! Most jön a slussz poén! Tarara drabb! Beállok sült krumplit majszolni
valamelyik helyi gyorsétterem lánc éjjel-nappalijába, ahol kivételesen a mosogatásban is én vagyok szinte kivétel nélkül mindig a soros! – próbálkozott meg egy poénnal, de szinte mindig elrontotta a végszót. - Jaj, ne is mondd! Ez már annyira megszokott! – sóhajtott egy mélyet a lány. - Nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi bánt? Megbízhatsz bennem, tudod jól, hogy nem adom másnak a titkunkat! - Engem mindenestre nagyon is frusztrálna, és majd kikészülnék, ha életem egész értelme az volna, hogy végestelen végig süssem az emos kiscsajsziknak, meg az őket megkörnyékező, narkós sötét lovagjaiknak a sült krumplit, és aztán túlságosan hamar elérne engem is a fásultság múmiafázisa! – úgy sóhajtott, mint akinek a vállait, már most ólomsúlyú gond nyomják. - Én sajnos még nem tudok annyira kiegyensúlyozott, szabadszellemű, és bátor lenni, mint te ifjú hölgyem! De ettől remélem a barátságunk örökre megmarad! - Jaj, te mindig képes vagy megnevetetni, és állandóan olyan szépeket mondasz! Csak nem egy kortárs költő veszett el benned, kis cukorfalat? – gyöngéden megint megpuszilta, de csak az arcát. - Persze én sem azt mondom, hogy bármi probléma lenne a gyorséttermi melóval, elvégre a nagyim mindig azt hajtogatta, hogy ,,Fiam! A munkát sosem kell szégyellni, ha az becsületesen el van végezve!” , csak hát… hogy is mondjam… - töprengett egy ideig, és most bájosabb volt, mint valaha -, engem az egyhangúság sajnos nem tudott még lázba hozni! - Ebben látod, egyetértek! De hát ki tudja, hogy az életben ki merrefelé jut? Nem igaz? - Ó, szerintem te már így is eléggé eldöntötted, hogy mihez akarsz majd a suli után kezdeni. – A hölgy elfordította arcát, hogy csupán finom, és törékeny arcélét lehetett kivenni a nyári fényben, majd kicsit később újra visszaállt eredeti hanyattfekvő pózába. – Egyébként nem arra gondoltam igazán, hogy mit fogsz majd a suli után csinálni, engem sokkal inkább foglalkoztat az, hogy milyen lesz majd a tulajdonképpeni zűrös, loholós magánéletünk, amit soha nem tudunk teljes valóságában megélni, mert mindig rohannunk kell hol ide, hol oda… egy pillanatra, mintha megakadt volna mondandójában, mintha egy meglepő gondolatot szeretet volna újra felhozni, például egy másik életet… - rádöbbensz, hogy harmincöt éves vagy, van hiteled, jelzálogod, két gyerkőcöd, meg ilyesmi, és azt érzed, hogy belül mintha hiányozna valami… Tessék témánál vagyunk! Mit akarsz csinálni harmincöt évesen? - Huh! Te aztán nem vacillálsz! Rögtön a lényegre térsz, és ez nagyon tetszik! Megpróbálok válaszolni! – látszik, hogy komolyabb pózt igyekezett felvenni válaszához, mert pufók arcát már a gondokat jelképező ráncok különös ötvözete keretezte be. – Arra gondoltam tudod, hogy… mit szólnál, ha továbbra is írogatnék, de forgatókönyvekkel, filmekkel vagy valami ehhez hasonlóval próbálkoznék! Megjegyzem állítólag – főként a tengerentúlon ebben igen-igen nagy profit, és lehetőség kínálkozik! De itt van még ugye a színházi dramaturgia is, mely szintén vonz és… talán a drágapedagógia mezsgyéje. - Nem gondolod, hogy ez egy kissé… hát hogy is mondjam… fellengzősen, és nagyképűen hangzik?! – furcsán, kételkedően igyekezett ránézni, hogy ezzel is erősítse a megfontolt válaszokat. - Szerintem csak az a bajom, hogy jelenleg még minden olyan bizonytalan, és sokszor tudod, nem látom magam előtt az alagút másik végét! – próbálta úgy mondani, hogy elvesztettséget, és árvaságot jelképezzen. A lány ezt már ismerte régen; elvégre azok a bizonyos ,,szépségek” akik néha napján hozzátársultak, mintha alkalmi potyautasok lettek volna, akik csupán különleges különcöket kedvelik, és csak azért akarnak barátkozni vele. Mintha bármi szokatlan, vagy különös lehetne abban, hogy valaki egyszerűen nem hódol be az adott társadalmi konvenciónak, ám ehelyett, saját maga törvényeihez ragaszkodik makacs kitartósággal. Sokszor érezte magát a legjobban ,,menő fejek” között is teljesen magányosnak, de ez valahogy nem zavarta, sőt megnyugtatta. Kicsit közelebb, meghittebb családias pózba vágta magát, és kicsit közelebb is ment a fiú határvonalához: - Szerintem az élet egy izgalmas hullámvasút, persze hullámvölgyekkel is, ahogy te is látod, de mikor lehet az embernek lehetősége arra, hogy változtasson a fennálló dolgokon, ha nem akkor, amikor még fiatal, makacs és kellőképpen engedetlen! – jóízűen kuncogni kezdett, mint aki valami hallatlanul frappánsat mond, és ennek tudatában van.
- …És mondd csak kedves barátom? Azért a nevünket is megemlítik majd a dicső tettek listáján, vagy szándékosan megfeledkeznek a gürizők táboráról? - Arra szerintem sincs sok esély! De ezt az ember inkább érzi a szíve mélyén… - Én mindenestre majd betojok, hogy hogyan is kellene tovább folytatnom ezt a hajszát az idővel, melyet életnek merünk nevezni! – végül kibökte, ami a szívét nyomta. - Hát, ha ez megvigasztal haver, akkor én is! – Hirtelen levett az ágyáról egy párnát és kényelmesen a feje alá tette, hogy még jobban lazulni tudjon. Ugyanis lazulás közben jutottak eszébe a legjobb ötletek, és praktikák. A lány mosolygott a pufók barátja túlzásba vitt aggodalmán, és félénkségén, és most úgy döntött, hogy megpróbálja kiugratni a nyulat a bokorból. - Szóval? Rajtad a sor öreg harcos! Mihez is kezdesz, ha leérettségiztünk?! A fiú szándékosan kerülni igyekezett a veséjébe látó, bűvöletes szemkontaktust. Ehelyett a plafont kezdte mélyenszántón bámulni méla közönyösséggel. - Hát… az az igazság Fru… - Te most hülyéskedsz, vagy mi?! – ingerült lett egy pillanatra, de azonnal lehiggadt. – Hová lett a szent ígéret, melyet még általánosban tettünk egymásnak, hogy mindketten becenevén szólítjuk a másikat? Vagy már ezt is elfelejtette az a habókos kis fejecskéd?! – szeretett volna szigorú lenni, elvégre esküt tettek, de most ez sokkalta harciasabbra sikeredett. - Bo-bo-bocsánat Tündér. – nagyon berezelt, hogy ennyire fölkapta a másik a vizet. – Remélem nem ha-ha-ragszol nagyon?! - Hát persze hogy nem Sün! De a szabályokat tartsuk be, hiszen ez a baráti szövetségünk legelső lényege! - Szóval… Hogy őszinte legyek, az igazság szent nevében… valószínűleg humán érdekeltségű tantárgyakkal szeretném majd múlatni az időmet, persze addig is kellene emellé valami biztos kenyérkereset, amiben lehetőleg nem rokkan bele egyik napról a másikra az ember, és mindig lesz biztosított dugi pénze – persze csak szigorúan a megszorult napjaira! A késő délutáni kánikulai nap még most is úgy perzselte eszeveszett őrülettel a forró levegőt, mintha egy folyamatosan izzó, túlhevített kemencében lettek volna, és ezen az se változtatott túlságosan sokat, hogy a fiú apja azzal az ötlettel ált elő, hogy be kellene vezetniük – idővel persze -, a panellakásukba is a légkondicionálót. A pufók fiú aki, gúnynevén a ,,Sün” - re hallgatott, mert már kisebb korában is valóságos erdős dzsungel burjánzott a hátán egyébként becsületes nevén Balázsnak hívták pont úgy nézett ki, mint aki folyvást aggódik, retteg, és izgul a holnapoktól, és aki nem bánná, ha lenne valaki, aki minden másodpercben megmenti, vagy legalább is mindig gondját viseli. A lány pedig, aki ,,Tündér” névre hallgatott szüleitől a szokatlan Fruzsina nevet kapta, amit most – ki tudja miért -, a végtelenségig gyűlölt, utált és megvetett. Alig várta már, hogy végre betölthesse a huszadik életévét, és végre – apja szemében is önállósulhasson, és saját élete lehessen. Vannak olyan arcok, melyek nagyon hasonlítanak Fruzsina arcához; tipikus modell arcoknak is nevezik őket. A halvány sárgabarack bőre, csak még intenzívebben érvényesült, ha megérintette és átváltoztatta bronz barnára a bimbózó napsugár. Szépen ívelt, kissé turcsi, pisze orrához, bámulatosan kifejező, nagyalakú szilvaszemek társultak, melyek úgy tudtak nézni, mint egy harcos őzike, vagy egy egyiptomi királynő. Volt benne valami macskaszerű, és titokzatos; vékony, majdhogynem széntussal kihúzott szemöldök, kellemesen enyhén telt alsó ajak, melyek a cseresznyeszín bíbor változatában ragyogtak, különösen, ha szőlőzsírral fényesítette őket ritkán. Viszont amivel sehogyan sem tudott kibékülni az a magassága volt. Alig nőtt magasabbra, mint százhatvannégy centi, és ez – barátnői Vénusz-lábait elnézve -, kezdetben nemcsak frusztrálta, idegesítette, de kellőképpen féltékennyé is tette. Sötét, éjszerű, hollófekete haja vállközépig ért és most rendezetlenül hagyta kibomlani a padlón. Balázs továbbra is a plafont bámulta Konfuciánus nyugalmat erőltetve magára. Hát persze, hogy tisztában volt vele, hogy bámulja őt a hölgy, szinte magán érezte folyamatosan kérdezni vágyó, vizslató szemét. Mit akarhatott egyáltalán tőle egy tízes éveinek a végén járó, és már most valósággal bombázó nő? Mintha folyamatosan megkerülte volna ezt a lényeges kérdést! Mert mi van
abban, hogy egyszerűen csak a legjobb barátok már az általános óta! Na és? Kit izgat?! Ahogy most saját gyerekszobájában együtt a padlón merengéltek további jövőjük sorsán négyéves gimnáziumi együttlétük után mintha fontosabb dolgok is bőséggel lettek volna, melyek megfejtésre várakoztak… Sötét, szálkás hajába túrt, mely akármit is csinálhatott vele, amikor rendszerint ilyen fülledt, és levegőtlen volt az idő a dús verejtékcseppek gyöngyeitől valósággal olyan lett, mintha éppen most ugrott volna ki a zuhanyrózsák fogságából – igaz, csupán pár percre. - Látlak magam előtt Sün! Amint a gyerkőcöket viszed-hozod a suliba. Mindennap figyelmesen, és kedves udvariassággal elkényezteted majd kedvesedet – mondta hangjában egy csipetnyi féltékenységgel. – Tökéletesen el tudnálak képzelni, mint egy gondoskodó, igazi apukát! A fiú továbbra is néma tiltakozással egyre csak a plafonnal nézett nyíltan farkasszemet mégis, minden szót értett, és nagyon jól elraktározott, melyet a lány gyönyházfényű pacsirtahangján hallott. - Mit szólnál hozzá, ha most kicsit te mesélnél? – érdeklődve nézte. - Hát akkor Sünöm! Csak figyelj, és okulj! – felhúzódzkodott, hogy kicsit kinyújtóztassa már igencsak elgémberedett lábizmait; felállt és járkálni kezdett az alig tizenhét négyzetméteres, sokkal inkább egy takarosan berendezett téglalapalakú szobában. – Talán, ha majd készen leszek rá, én is szülök a szerelmemnek egy-két gyerkőcöt. Berakom őket a csomagtartóba és a családi batárunk segítségével - melyet nem törlesztő részletre vásároltunk meg, hanem teljesen -, elindulunk új országok felé kétezer nyolcvanban! Balázs erősen próbált számolni, de a matek sohasem volt túlzottan az erőssége, ezért csak annyit tudott kinyögni: - Hát az bizony jó sokára lesz! - …És nem fogod elhinni, de azt tervezem, hogy nem az a tipikusan szokásos hétköznapi, otthonülő háztartási asszonyka leszek, akinek egyetlen öröme, ha az ura elé pakolja a megkotyvasztott étket! Oh! Egyáltalán nem! Kismamaként is jó volna a szülésben felszedett kilóktól lehetőleg hamar megszabadulni, mert azért szerintem minden nőnek hízeleg kicsit, és nagyon jól esik, ha megbámulják az utcán, vagy elismerő bókokkal tüntetik ki! - Tündér? - Tessék Sün? - Te hány gyerkőcöt terveztél? - Hát tudod, én szeretnék legalább kettőt, hogy egyik segíthesse, és mindig megvédhesse a másikat, de ez nagyban függ a testemtől is, és az adott illető hapsi spermiumszámától! Balázs most egyszerre úgy elvörösödött, mintha a legkényesebbnek számító témát kaparták volna elő az emlékezet polcairól a lány ezt hamar észrevette, mert huncutkás, különös mosoly jelent meg azonnal szája szögletében; odament hozzá, lehajolt, és homlokon csókolta. - Jaj, de drága vagy Sünöm! Biztos vagyok benne, hogy nagyon szerencsés csaj lesz majd a barátnőd, ha megtaláljátok egymást! - Bocsáss meg, de talán azért mondod ezt, hogy tudatosan is önbizalmat csepegtess egy olyan emberbe, aki egyébként is sebezhető! - Hogy is mondhatsz te ilyen orbitális baromságot?! Még hogy sebezhető??? Ne röhögtess drága barátom! Dehogy is vagy te sebezhető! Legfeljebb csupán érzékeny! S még nem találkoztál az egyetlennel, és igazival, aki megmutatná neked a helyes utat! Ennyi! - Igazad lehet! – felelte szinte még mindig önmagában kételkedve. - Nekem mindig csak igazam van, persze önmagammal szemben szinte mindig kevésbé! Fruzsina hirtelen elhallgatott, mert mintha rájött volna, hogy egyedül a saját hangját hallja szinte mindig, és ez zavarba ejtette. Balázs most levette zölden izzó, mégis kisfiús sebezhetőségről árulkodó szemeit a plafon fogságáról, és megbővülten nézte a lányt. A másik persze azzal a belső, és remélhetően mindig titkos női ösztönével azonnal kiszúrta: - Most meg mi lelt hékás? Balázs addig-addig fészkelődött vélhetően a legmegfelelőbb pozíciót keresve, amíg arcuk is majdnem összeért, és minden apróbb pattanást, és anyajegyet, mint valami titkos azonosítót fel
lehetett egymás vonásaiban fedezniük. - Semmi… istenre esküszöm, hogy semmi, csak… - mély lélegzetet vett -, kicsit olyan érzésem van, hogy te vagy az egyetlen jólelkű barátom, akivel szinte bármit megtudok beszélni, és ez nemcsak hogy nagyon jó érzés, de egyszerre kikapcsol és megnyugtat, ha szabad ezt mondanom! – megpróbált kedvesen mosolyogni, bár önmaga is érezte, hogy ez reménytelen vállalkozás, mert az arcizmai annyira eldeformálttá tették pufók arca következtében aprócskává váló, mégis kifejező szemeit is, hogy az ember sosem tudta igazából eldönteni, hogy Balázs mikor mímeli, és mikor mutatja meg valóban az őszinteségét; ez is hozzátartozott különleges, egyedi lénye aprócska varázslataihoz. - Mellesleg… - a lány közelebb hajolt hozzá, mintha egy belsőséges körben ragadtak volna önszántukból, mégis barátian, mintha testvérek lennének -, azt szeretem benned, hogy minden embernek vannak hibái és bizonyára fogyatékosságai is, de te valahogy még komolyabban veszed a saját magad rigolyáit is, és van benned valami bölcsesség, amitől mindig a helyes utat választod! Még nem figyelted meg?! - Hát drága Tündérem! Az a helyzet, hogy amikor reggelente a mérlegre állok önmagam is meglepődök, hogy ki kellene vonnom az édességet, és a kellő mennyiségű szénhidrátot az étkezési szokásaimból! – ebben a percben valami pikáns fekete humorral is rendelkezett, ami a lánynak szemlátomást nagyon imponált. - Drága vagy! Most aztán igazán kimutattad a fogad fehérjét! – kedvesen hátba pöckölte. Balázs pedig szétfeszítette száját, hogy megmutassa még épp és egészséges, kissé sárgult fogait; bizonyára a töménytelen teamennyiségnek köszönhetően, melyet rendszeresen kora reggel fogyasztott mindig, amikor csak kikászálódott az ágyból. - Egyetlen másodperc és itt vagyok! – futott át rajta a gondolat. Azonnal felpattant a kényelmes fekvő pózból, majd hátraviharzott a másik szobába. - Csináld csak egészen nyugodtan! Akár át is gázolhatsz rajtam, úgyse sokat számít! Még meghallotta a lány echózó visszhangját, amint azt kiálltja: - Ez rossz pont drága Sünim, mert első szabály: mindig bíz magadban! De az önbizalomtréningen még dolgozni fogunk! Fruzsina most ünnepi hangulatot árasztva és papírtrombitát tartva ajkai között bejött a szobába, és mintha csak szilveszter volna harsányan fújni kezdte, minta tülkölne. - Majdnem megfeledkeztem a nagy napodról, te kis buta! – gyöngéden, és kedveskedőn barackot nyomott a fejére, majd amikor lerakta az íróasztalára a papírtrombitát egy kisebbfajta, rusztikus hatású csoki tortával viharzott be. - Isten éltessen a tizennyolcadik szülinapodon Süni! Nagyon büszke vagyok rá, hogy a legjobb barátom vagy! – Óvatos léptekkel a szoba közepére merészkedett, majd úgy nyújtotta feléje az egy szál gyertyás csoki tortát, mint egy kitüntetést, amit muszáj elfogadni, elvégre a legjobb szívvel adták. – Csoki torta egyenesen a sütőből! Ne izgulj! Nem mérgező, ha arra gondolsz! Egyedül én csináltam! Balázs kicsit ingatta a fejét, mint aki nem igazán hisz barátja szavainak, és kételkedik a szavai súlyában. - Na, jó te kis öntelt! Anyum segített! Ezt akartad hallani ugye?! A fiú hevesen belógatott. - Kérlek, gyorsan fújd el a gyertyát, mert én is szeretnék belőle falatozni, ha nem bánod! – azzal bravúros zsönglőrmutatványt hajtott végre, hogy legalább annyi ideig egyensúlyozhassa barátja tortáját, amíg az el ne fúja az egy szál gyertyát. Balázs mindig is híres volt az ú.n. lusta nyugodtságáról: azaz szándékosan semmit sem szeretett sem siettetni, sem pedig elkapkodni! Nagy levegőt vett, felfújta az arcát, és úgy engedte ki a tüdejében összegyűjtött levegőt, mintha valami gőzturbina lett volna! - Éljen, éljen a hős! – arcra puszi következett, amit Balázs inkább nyáltengernek érzékelt, de jólesett neki a biztatás. – Na, akkor kóstolás következik! Lássuk csak! Hogy sikerült a végeredmény? Óvatosan, nehogy a kánikulai meleg még tartósabb károkat követeljen a tésztán lerakta az asztalra a tortát, majd a kihúzott fiókból elővett egy nagyobb méretű papírvágó ollót kés gyanánt, mert csak az volt kéznél.
- Ez most valami vicc?! – értetlenkedett a másik. – Ilyen ünnepi alkalomra tortakést illik használni! - Hát bocsi! Átmenetileg szegényes a felhozatal! De remélem azért ez is megteszi? – gyengéd, finom mozdulatokkal belevágott a kis tortába, és olyan szép szeleteket kanyarított, hogy abban semmi kivetnivaló nem akadt! - Tessék parancsolni! Egyet az úrnak! És egyet magamnak! – S meg se várva, hogy a másik ünnepelhethez méltón az elsőbbségi kóstoláson átessen azonnal egy tekintélyes darabot tolt a szájába: - Hmm! Nyami, nyami! Azt hiszem ez isteni lett! Anyukám előtt is le a kalappal! - Igazán örülök, hogy így adsz a formaságokra is! – ő is beleevett a saját részébe és jóleső ízleléssel, és cuppogással konstatálta a végeredményt. Az utóbbi négy év során, melyet együtt töltöttek észrevétlenül kinyíltak egymás számára, és sokkal jobban kezdték meghallani a másik belső hangját is, mint a sajátjukét. Mintha lelki társak lettek volna, vagy egypetéjű ikrek, akik egyetlen hullámhosszon képesek a fájdalmak, és a boldogságot is bármikor átérezni, akárhova is kerüljenek. Fruzsina sokkal inkább a dolgok praktikai tanácsát fogadta meg mindig; tehát sokkal jobban szerette a ,,férfias játékokat” mint mondjuk az autószerelés, vagy a technika órák hangulata, semmint a lányok számára kötelezően előírt főzési órákat, vagy a sminkelést. Ellentétben Balázzsal, aki viszont egy az egyben művészlélek volt telis tele az álmok, és a beváltható ígéretek megannyi megvalósítás előtt álló gondjaival. Ebben a lányos szobában mégis mindenről sugárzott a gyilkos fegyelem, és valami katonai típusú, merev elkötelezettség. Az egész kamaszszoba egy határozott álláspontot képviselt: a lázadás korszakát, mégis egyénieskedő módszerekkel. Itt nem voltak a falon különböző tinédzserek által közkedvelt együttesek képei a falon, és az a sok rúzs, és női parfümfelhőkben úszó, olcsó fehérneműk sokasága is hiányzott, melyet a férfiak, és fiúk többsége zavarba ejtőnek szokott titulálni. Határozottság, eltökéltség, és karakánság ezeket az ambíciókat kedvelte meg elsőként ebben a modern szellemiségű lányban, akinek sok esetben egyáltalán nem lányokra jellemző hóbortjai is akadtak szép számmal: példának okáért Fruzsi már jóval a többség előtt tudta, hogy az óvszer mire való, és azt is hogyan kell használni! Most aztán aprólékosan megfigyelhetett minden csábító, vagy vágykeltő, pikáns kis részletet; hogy Fruzsina hogyan falatozza szinte aprócska darabokként a tortát, hogyan emeli magához az ínycsiklandó szeleteket, hogy azok maradéktalan erotikus élményekben részesítsék saját kényeskedő ízlelőbimbóit. A Fruzsinához hasonló ,,fiús lányokkal” rendszerint mindig az a baj, hogy teljes mértékben valamilyen belső elégedetlenség ösztönzi őket arra, hogy folyamatosan bizonyítaniuk kelljen a világ előtti rátermettségüket, és hogy ők is érnek valamit! A most frissen ünnepelt tizennyolc éves Tömpe Balázsnak sem volt szinte semmi ötlete a bizonytalan jövőjére nézve, akárcsak Fruzsinának, hogy mihez is akar tulajdonképpen kezdeni? Persze mindenki igyekszik ilyenkor olyan álomképekbe ringatni magát, hogy remélhetően sikeres lesz, mert mindig halálpontos, és a rábízott feladatot is legjobb képességeihez mérten elvégzi, és hogy ha az apja még nem – de az édesanya már most nagyon büszke rá, hogy érett nagyfia van, és egyszer bekopogtat majd az életébe egy különleges valaki, akivel egy hullámhosszon rezeghet majd tovább! Szeretett volna ugyanakkor könyveket, forgatókönyvet írni. Tökéletesen elégedett lett volna, ha a mozivásznon a legalsó sorban a nevét is kiírták volna, mellyel tevékenyen hozzájárult volna a csapatmunkához a filmgyártás területén, anélkül, hogy ebből bármifajta neheztelés vagy irigység támadna. Úgy szerette volna már jó előre berendezni a maga kis életét, ha később – öreg korára eljön remélhetőleg az összegzés ideje -, semmit ne kelljen már szégyellnie, vagy megbánnia, és tiszta lelkiismerettel tudja élvezni nyugdíjas éveit. Érződjön az, hogy szeretik, mert mindenkit támogatott, és mindenkin igyekezett életében segíteni, és minden jó legyen, mert ő is törekedett a jóságra. Terve a lehető legrészletesebben ki lett dolgozva, olyannyira, hogy szabályosan határidőnaplót vezetett azokról a dolgokról, melyet megszeretett volna valósítani, és ha azok megvalósultak, akkor kipipálta őket. Abban is százszázalékosan biztos volt, hogy ennek a mai jelentős napnak lesz még hatása; újabb érdekfeszítő telefonbeszélgetések, és további, baráti összeröffenések.
,,Az volna a legjobb, ha az emberek többsége csak a jellemeket nézné, és ne a testet, amibe ezt felöltöztettük!” – vélte. Megpillantott a kis éjjeli asztalkán az ágy mellett egy aprócska, konzervdoboz méretű, fémdobozt, melyből kipislogott egy-két csomag. Persze már ő is tisztában volt azzal, hogy a serdülő lányok többségénél – amennyiben igazat írtak a különböző ilyen-olyan alapvetően szexuális tartalmú, felvilágosító könyvek a nemi érés folyamata több mint valószínű, hogy bekövetkezett: de hát mégis, már ilyen fiatal korban elkezdik? Ez inkább különlegesnek találta, és csak kicsit megbotránkoztatónak. Legalább is a nyílt szexulitás ilyen mérvű megmutatását. - Mi a baj, Süni?! – kicsit komoly képpel meredt rá az ágy másik végéről, ahova azért ült, hogy kényelmesen elfogyassza adott ízfokozó tortaszeletét -, csak nincs valami komolyabb baj? megijesztesz hékás! - Ne-nem! Nincsen, csak kicsit megleptél azzal a kis fémdobozzal! - Gondolom a szociális kíváncsiságod azt mondatta volna veled, hogy nyisd ki, és nézd meg, mi van benne, miközben a szíved mást parancsolt! És mondd csak melyik győzött?! – olyan volt a hangja, mint aki nem kér számon semmit, csupán megfigyelte, és megjegyezte önmaga körül a dolgokat. - Kérlek, bocsáss meg… én… nem akartam… Hozzá sem nyúltam… - érezte, hogy őszinte barátok között a valótlan mentegetőzés most nem állná meg a helyét, mert lehet, hogy többet rontana, mint használ, ezért hallgatott, és maga elé meredt, mint aki erősen töpreng. - Jaj, te butuska, fiúcska te-te! – fogta magát, valósággal átrepült a szobán, és cuppanós csókot nyomott erősen elpirult arcára. – Jaj, de drága az én öreg barátom! Nocsak, nocsak! Ugye még csak próbálgatod a nemi vágyakat? – különös, macskaszerű mosoly bujkált a szája szögletében. A lány most azon tűnődött, hogy vajon még nem túlságosan fiatal-e legjobb barátja, hogy a szexulitás kérdését megvitassák?! Hiszen kétségtelen, hogy – főként biológia órán történtek már ez ügyben felvilágosító intézkedések, viszont, hogy miként és hogyan működhet ez a gyakorlatban – nos, hát ez Balázs számára kicsit mindig is tabu témának számított, amit vagy titkolni kellett, vagy pedig mélyen hallgatni róla. Itt volt most ez a bimbódzó, romantikus pillanat, és a nagyon tapasztalt és talpraesett, karakán lány azt sem tudta igazán, hogy barátja nemi ösztöneit miként is kezelje. Valójában már több alkalommal előfordult, hogy csak kíváncsiságból önmagán is végzett kísérleteket pusztán csak azért, hogy a kíváncsiságát kiélje, mert több hírt is elolvasott a sikeres szexuális aktusokról. És egyébként is nincs ezzel a jóravaló, senkinek sem ártó sráccal semmi gond: csak még nem érett meg a helyzetre! Ennyit az egész! És ha valaki, akkor aztán ő ténylegesen nem fog rátelepedni, és nem is fog erőltetni semmit! Valójában a pufók srác képességeit illetően kicsit mindig is vegyes benyomásokkal bírt: sohasem lehetett biztosra venni, hogy az önbizalomhiány, és a letargikus állapothoz közelítő önsajnálat között volt-e vajon valami összefüggés, vagy csupán a sebezhető lelkiismeretéből következett? Semmi esetre sem kellett tagadni, hogy így pufók arccal, és jelentős hurkásított tokáival is volt benne valami hamisíthatatlan eredetiség, melyet nyugodt szívvel lehetett volna jóképűségnek is nevezni. Sohasem értette meg, hogy akinek ennyire jó humora van, az miért nem lehet magabiztosabb, és kicsit talán rámenősebb – főként, ha például osztálykirándulásra mentek az osztállyal, vagy beültek egy szórakozóhelyre. A kamaszszobában már látta miként festi meg a lemenő nap fénye bíborvörösen a horizontot. Mintha Héliosz napisten áldozatra készült volna, és az emberi szem sem tudott volna egyszerre ennyire intenzív élményt, és színorgiát befogadni… Kicsit leült melléje, és azonnal támadásba lendült, mint szokott: - Beszéljünk róla? Tudod! Ebben a szobában nincsenek egymás előtt titkaink, és ami a legfontosabb senki sem tudja meg! Na, úgyhogy csak bátran! Őszinteség ez a jelszó! - Hát… nézd csak… - kezdte bátortalanul -, lehet, hogy teljesen igazad van… bizonyos dolgokra még nem vagyok készen… ezért is elnézésedet kérem… ,,Hogy milyen úriembert fogtam én ki magamnak! Csak ne volna olyan kis nyámnyila!” –
töprengett magában. - Ugyan már! Te vagy a legjobb! Én csak próbálok segíteni! De ha nem akarod! Nekem úgy is jó! - Kérlek ezt ne! Nem erről van szó! – végre maga is megérezte, hogy határozottságot sugallnak a szavai. - Kérlek, folytasd csak! – úgy érezte, ha nem mondja ki a következő mondatot, akkor is bátorításra, még több önbizalomra van szüksége, hogy érezze, vele van! - Hát ez van Tündér, hogy te egy ultra csinos lány vagy, és kész éretten gondolkodó, már felnőtt hölgy, és én pedig még nem… igazán tudom, hogy bizonyos… intim helyzetekben mit is kell csinálni! Hát, csak ennyi! – végre kimondta a nehezen megfogalmazható szavakat, melyek gombócként feszítették a torkát. A lány sejtelmesen mosolygott, és már kuncogott is, mert tökösebb legényekhez volt hozzászokva, akik kivétel nélkül, szinte egytől-egyig a menő fruskát, és csinibabát akarták csak látni benne. - Mondd csak, drága? Megtanítsalak? Nem olyan ördöngösség az egész, csak a megfelelő szerszámot kell a megfelelő helyre tenni! – próbálta simogatni a fiú szőrös kezét, de az most visszahúzta, mert nagyon megijedt. - Kérlek Tündér! Most ez nem fog menni! - Semmi baj, semmi baj! Megértem! Én csak nagyon örülök, hogy a témával kapcsolatban egy kicsit elbeszélgettünk! Nincs is ebben semmi rossz! Igaz-e?! Na, gyere hadd öleljelek meg, mint jó barátot! – Azzal mint egy igazi, gondoskodó nővér a kisöccsét kedveskedőn átölelte. Ebben az ölelésben megvolt minden, ami ahhoz kell, hogy két ember nemcsak hogy egy hullámhosszon rezegjen, de hogy örökre barátok lehessenek. Balázs, ahogy óvatosan átfogta kezeivel Fruzsina vállait csak ekkor vette észre, hogy finoman kisportolt háta lapockáján egy feketeszínű tetovált rózsa ékeskedett… - Mit szólsz hozzá? – a másik egyből észrevette. – Ugye frankó lett? - Ezt meg mikor csináltattad? – enyhe elképedését nehezen titkolhatta volna. - Jaj, te és ez az örökös aggódásod! Ne izgulj! Nem fájt annyira! Olyan volt, mint egy jólírányzott darázscsípést kellett volna elviselni úgy körülbelül fél órán át! De szerintem megérte! Most még dögösebbnek érzem magam! - És még nekem vannak önértékelési problémáim! Haj! – reményvesztetten, kicsit viccesen is az égnek emelte tekintetét. - Ne légy undok, mert ha ilyeneket hallok tőled, akkor én is kipingáltatom valamidet! - Jól áll! – jelentette ki habozva. - Tetszik ez a menő, kissé posztmodern megközelítés! Na, így már jobb?! - Sokkal! Gátlások nélkül szabadult most meg a szakadt, agyonmosott pólójától, és az sem igen érdekelte, hogy közben árgus szemekkel vizslatják. - A perverz részekre még várnod kell kisöreg! – levette pólóját, hogy csak a melltartója látszódjon, és gyönyörű, enyhén kisportolt testén úgy virított a tetovált, fekete rózsa, mintha egy stigma-bélyeg lenne, mint amikor valakit megjelölnek, mert még sok feladat vár az életben… A fiú még egy utolsó pillanatra meglátta meztelen testét, és a rózsát, mely ékesen hátán feszült az izmok hajlatában és olyannak tűnt mintha valóságosan is élne, szirmokat bontana és aprócska, szinte golyó nagyságú mellének halmait – aztán hirtelen mindkettő eltűnt a visszavett, szakadt póló alatt. - Remélem kikukkoltad magadat öreg haver? - Oh! Nagyon is! Te mindig megtudsz lepni! - Tudom! A véremben van a titokzatosság… - kacérkodott, és nagyon élvezte, hogy a másiknak valósággal majd leesik az álla. A rádió adott hullámhosszán éppen a Nirvána frontembere üvöltött granzsd-stílusban, mégis volt a zenéjében valami bizalmat sugárzó mélyebb tartalom a fájdalomról, és a szenvedésről, mely talán az ő generációjukat is áthatotta… - Te mondd csak… és hova tetted az érettségidet? - Csak nem izgat? – érezte ez kissé durvára sikeredett. – Bocsika! De miért is érdekel ennyire?
- Annyira nem! Szerintem jó hogy túl vagyunk rajta! Én a magamét besuvaszottam az asztalom mélyére, és csak nagyritkán veszem elő, ha az ősök nyüstölnek miatta! - Nekem fogalmam sincs hova lett az enyém, de ha rá tudom magam venni valamikor a takarításra, majd megkeresem! Biztosan nem tűnt el! Ilyen eget kiáltó rossz jegyekkel! - Mit beszélsz? Négyes voltál a reáltantárgyakból! Mindig is szerettem volna veled matek házit írni! - Te bekeretezteted a magadét? - Hát erről majd az ősök döntenek! Elvégre nekik is lehetőségeket kell biztosítani, ha már eddig is fizették az iskolát! Különösebben nem izgat a téma! - Nagy igazság! - Egyébként mi újság az őseiddel? Jó fejek meg minden gondolom! Ha valakinek minden áldott nap uzsonnára, meg kajára is telik, az csak nem annyira szörnyű! - Ezt egy szóval se mondtam! De tudod, főként apám nyüstöl már mióta, hogyha leérettségiztem muszáj valahol dolgoznom, hogy szerinte belekóstolhassak a valódi élet kihívásaiba is, mert így túlságosan ellustulok! Szerinte a valamirevaló férfi megteszi, amit egy férfinek meg kell tennie, és soha sem hagyja magát! – arcával bohókás, mégis komoly kifejezést vágott. - Szerintem ez egy baromság! Még hogy ellustulsz! És a többieknek ki segített az irodalom érettségin mi?! Hát bizony hogy te! Szerintem ez óriási! A fiú arca megrándult. - Ez számomra is kényes pont! Mert utálok veszekedni! És az öregem viszont, mindig, ha kell, ha nem az élet nehézségeiről papol! - Már az is szép, hogy papol! Elvégre nagyon félt téged, és így mutatja ki a szeretetét! De nézz meg engem! Szerinted törődik velem valaki is, a holmiijaimon kívül?! Hát ez az! – mutatott körbe kissé lestrapált szobájában. A pufók srác most olyan arcot vágott, mint akin a szomorúság, és a tapintat vegyüléke tükröződik; mélyen átérezte a fennálló helyzetet, mert pontosan tudta, hogy milyen idegennek lenni ott, ahol barátkozni kellene. A legjobb lenne bocsánatot kérni őszintén, és hogy elmondani, hogy a barátság egy életre szóló fontos kötelékké kellene, hogy kapcsoljon még akár két különböző gondolkodású embert is akár, de most ehhez erőtlen volt. - Te Süni! – kicsit kíváncsian feléje fordította élénk, átható, és mélységekbe belelátó, nagy gombszemét. - Tessék, drága Tündérem! - Mondd? Mi a véleményed a smacizásról? Mint aki félrenyelte az éppen torkán akadt gusztusos falatot Balázsban megrekedt a szó, és heves, kissé irritáló fulladás lepte meg. – Bocsáss meg, drága nem hallottam jól! – nyelt egy kellemetlen nagyot. - Pedig azt hiszem, hogy egyértelmű voltam, vagy nem?! Te kis butuska kisfiú! Nem kell szégyellnünk egymás előtt szinte semmit: teljes jogú felnőttek vagyunk! Különben is, most már tizennyolc vagy! Azt teheted, amit csak akarsz! Hát akkor! Feltettem egy egyszerű, és szerintem egyértelmű kérdést! Mit gondolsz?! - Khm, Kmm! – még párszor biztosan megköszörülte a torkát, hogy megtudja emészteni, eddig tabunak számító gondolatait. – Hát lássuk csak! Szóval a smacizás az valami olyasmi lehet, amikor egy nő azt csinálja a férfival, hogy… csak nem már a magát az aktust kérdezed? – itt úgy elpirult, mint egy érett görögdinnye, szinte vörösödött a feje, és akkorára duzzadt, mint egy kisebbfajta bolygó. - Nem te butuska! – intette le. – Figyelj csak! A smaci az valami olyasmi, amikor a nő bevezeti az előjátékot, és utána hagyja magát, elengedi, és úgy dönt, hogy a továbbiakban már az ősösztönei vezérlik! - Ahá! – mint aki megfejtette a találós kérdés végén a biztos választ! – És mi a helyzet az érzelmekkel? Elvégre, ha két ember eggyé válik a mindenség extázisában akkor a minimum, hogy legalább kedveljék egymást nem?! Különben hogy működne a dolog?!
- Látod, ha gondolkodol kicsit, és elkezded használni agyad aprócska, kis fogaskerekeit könnyen kitalálhatod a megoldást! Látod, látod! Nem is olyan bonyodalmas az egész! Minek kell mindent fölnagyítani? - Azért gondolod, hogy két jó barát között is megtörténhet az ilyesmi?! A fiatal hölgy kicsit közelebb jött, majd finom, szinte apró, kecses mozdulatokkal, hattyú kezecskéivel megfogta a pufók arcot, majd előbb az ajkait megnedvesítve becézgetni kezdte a most teljesen meghökkent fiú tömött ajkait, majd szabályosan becserkészte nyelvét annak végtelen szájába. - Na? Milyen volt? Ne kímélj! – kíváncsin húzódott el tőle. – De igazán, és komolyan? Semmi trükk! - Hát, lássuk! – sokáig csak forgatta mondatait -, én azt mondanám… hogy elsőre kicsit nyálas, persze lehet, hogy a nyelv miatt, de aztán gyönyörűséges! Már, ha neked ez így most megfelel, mert nem szeretnék semmi zűrt! - Jaj, de drága cukorpofi vagy te csődör! - A nevem Sün! - Hát persze! Szerintem nincs azzal semmi baj, ha az ember kipróbál, és megismer bizonyos új dolgokat, csak tudja mindig, hogy mikor kell kiszállni, és mikor kell valamit abbahagyni! - Látod, megértjük mi egymást! – vidáman összecsapta a levegőben két mancsát. Az elmúlt pár órácskában, míg nem lepte meg őket hirtelen, és észrevétlenül az alkony nagyon sokat beszélgettek, szinte már olyannyira, hogy egymás lelkébe láttak, és egymás legapróbb, titkos kis rezdüléseivel is tökéletesen tisztába kerültek; tudták azt, hogy mikor nevet szívvel és őszintén a másik, és azt is, mikor kell mély részvéttel kimutatni a másiknak, hogy szüksége van a támogatásra. Egész testüket átjárta valami megmagyarázhatatlan, zsibongó fáradtság, de mégis közelebb hozta őket, egy eltéphetetlen kötelék fontos láncszemeiként… Valahol egy rendőrautó felvisította szirénáit, ami megbontotta – persze csak átmeneti jelleggel -, a tökéletesen sikerült délutánt. - A fene egye meg! – rezzent fel most a pufók fiú, és amilyen gyorsan csak lehetett az ágyon lévő tarka mintás takarót a fejére borította, hogy ezzel is kiküszöbölje a kellemetlen zajokat. - Csak nem félsz a zsaruktól szépfiú? Csak nem rejtegetsz egy kis mariskát a házad táján?! – érezte, hogy jólesik neki, ha gonoszkodhat kicsit, amit aztán hamar meg is bánt. – Bocsi! Szóval? - Annyira utálom, érted, amikor mint egy kitörés fölvisít ez a kellemetlen sziréna! Az embernek olyan érzése van, mintha a végítélet jött volna el! Minden megáll, és haldoklik, de csak annyira, míg az az átkozott rendőr, vagy mentőautó el nem száguld máshova! Szerintem kibírhatatlan! Az idegeimmel játszik! - Én pont ezt a mozgalmasságot kedvelem! Nem veszed észre? Magad körül csak úgy pezseg az élet! Csak meg kellene szerintem találnod a dolgokban a jót is, nem csak mindig azt a sok vacak agyszipkázó negatívumot! Balázs a feje búbját vakargatta, mint aki töpreng a filozofikus kérdés fölött: - Hát persze, hogy mindent észreveszek! De tudod, bizonyos dolgokat jobb békében hagyni, és nem háborgatni! Fruzsina a válasszal nem lehetett teljesen elégedett, mert gyönyörű szempilláit, mint egy pillangó párszor ellenállhatatlanul megrebegtetve komolyan nézett a fiúra. - Jól van, na! – bosszús hangot ütött meg. – Akkor sem fogom kedvelni se a rendőr, se a tűzoltó, se a mentős kocsikat! De gyönyörű, kifejező a szemed! Ha ez megmenti a helyzetet? - Jó volna sokáig aludni még ma, és holnap is! – morfondírozott hangosan a lány. - Miért? Most már vakáció van, vagy nem? És nincs egyáltalán suli! Annyit feküdhetsz, hogy derékfájásod lesz a sok fekvéstől! - Úgy érzem sokszor, hogy nemcsak hogy látok dolgokat, de mindig megérzem azt, ha valami szörnyűség történik… Tudom, hogy hülyén hangzik, de jobb ötletem pillanatnyilag nekem sincs! – érezte, hogy nyilvánvalóan mentegeti magát, de ez régi barátok között felesleges. Akkor miért próbált kifogásokat találni szokatlan, és különös viselkedésére? Érezte, hogy a bizonytalanságba
burkolózó távoli jövő borzongással járja át sportos vállait. Mintha a tetoválása, melyet nemrég a szabadsága, és konok függetlensége miatt varratot a lapockájára nagyon sajogni kezdett volna. Húzódni, mert elindult a gyógyulási folyamat… Az önállósággá vált felnőtt élet gondolata… A korszak, mely szinte senkit sem kerülhet ki, és ami minden bizonnyal mindenkinek vízválasztó! Azt érezte, hogy magabiztossága mögött, és makacs kitartósága páncélzatát rég lelkére öltötte, mégis, mintha valami hiányzott volna abból a fajta karakán, csajos helytállásból, melyet édesanyától igyekezett ellesni! Ha már nem tanul, akkor mit fog csinálni?! Mihez kezdhet egy olyan lány, aki pillanatok alatt szétszed, aztán összerak motort, autót, alkatrészt? Mivel fogja megtölteni, és értelmet adni az életének?! Fogalma igaz volt, de csak halványan. Az a lényeg, hogy konok legyen, és makacs, és senki és semmi ne tehesse tönkre a jókedvét, mert ha elemében van, akkor csodákra képes, és az mindig is a legjobb dolgokat hozza ki belőle. Az a lényeg, hogy gondolkozzon a dolgain, és ha elég akaratot, és merszet gyűjtött magában, és tartalékolt, csak a megfelelő, alkalmas pillanatra várva megmutatja majd, hogy mit tud! Már ez is óriási, csillagászméretű haladás, hogy egyáltalán lerakta az érettségit! Ezt is díjazni kellene! Ezek persze nagyon nagy általánosságoknak, és közhelyeknek számítottak, mint a lerágott csontok, úgy ágaskodtak, és tornyosultak a feje fölé. Sokszor érezte, hogy értelmetlen gondolattörmelékekkel van tele a feje, és mennyire egyszerű lenne, ha megszabadulhatna tőlük. Fruzsina elmerte hinni, hogy ennek a pufók srácnak mindent elmondhat, mert hitte, hogy a barátság örökké kitarthat, ha az ember hajlandó eléggé megbecsülni magát, és másokat! Eddig – magának sem merte bevallani -, de a vagány, szinte csajos megjelenésén túl, nem mert egyetlen fiúval sem macska-egér játékba bonyolódni. Igaz ugyan, hogy volt egy-két jónak nevezhető randija a suli bombázó, macsós hapsijaival, akik szinte minden csajt bármikor megkaptak, de vajon hogy igazán, és őszintén szerették-e őket, vagy csupán a kamaszkori szexuális kíváncsiság vonzotta-e őket az ágyba, és egymáshoz, ezt nehéz lett volna megmondani! Nem volna rossz végre egy olyan hapsira bukkannia, akit csupán az érdekel, hogy hogyan építhetnék fel közös jövőjüket gyerekekkel, vagy anélkül, és aki a belső tulajdonságokért kedveli, és nem azért, mert köldökpiercingje van, és most csináltatott magának egy csábos, kis rózsát! Volt egy futó románca egy kigyúrt, nála talán öt évvel idősebb, igazi gorillával: Tónival! Hát ezt tényleg csak a saját teste érdekelte! Naphosszat elnézte volna magát a tükörben: hogy hogy áll a vadiúj belőtt sérója, és hogyan fest a szép, nagy bicepsze? Valóban ezek lennének a legfontosabb dolgok az életben?! Odakint fokozatosan ment le a nap. Balázs látta, és élvezte, amint a dombok mögött lemegy a vérkönnyekkel áldozó, egyszemű nap. Óvatosan, mint aki csak vendég, ezért az illemkódexet be kell tartania – fölállt, és lopakodva az ajtóhoz surrant. - Hova lopkodsz Sünike? – kérdezte kíváncsian még mindig az ágyon ülve. - Tudod, éppen most vettem észre! Hogy elszaladt az idő! – hogy alibije legyen gyorsan karórája számlapját kezdte feltűnően bámulni. De nagyon jólesett ez a kis beszélgetés, és sok mindent megvilágított! Persze csak szigorúan neked árulom el, hogy még nem kerültem tisztába magammal! Egyelőre csak dolgozom rajta! Eltűnődött. Ha most itt hagyná a lányt semmi ,,utolsó viszont lással” vajon találkoznak még az életben, vagy mindkettejüket elsodorja a lét? Vajon Tündér bánná-e, ha csak levelezéssel, vagy emailban tartanák továbbra is baráti kapcsolatukat? Elvégre négy év alatt sok mindenen mentek keresztül, de mindig kitartanak egymás mellett, és Fruzsina mindig megvédte őt, mert agyas volt. Eddig sohasem érdekelték különösebben a lányok, akiket nyávogós hisztérikáknak nevezett, mert csak kicsinyes gonoszkodásukat tapasztalhatta saját bőrén, ha nem készített nekik házi feladatot. De most aprólékosan igyekezett megfigyelni a kényelmesen nyújtózkodó lány minden vonásait. Csinos volt. Még annak ellenére is, hogy a laza és a lezser fogalmak mellett volt a stílusában a nagyadag függetlenségi vágy mellett egy nagyobb hanyagság. Sötétbarna haja, mely vállközépig ért szinte mindig, rendszerint elhasznált befőttes gumikkal volt átkötve, kis cofban, vagy föltupírozva kontyba; ez különösen hasznos volt, ha az apjának segített hétvégenként a garázsban, és szét kellett kapnia az autókat. Bőre mégis kifogástalanul selymesnek hatott, és kellemes őszibarackos bronzos árnyalattal
vetekedett, melyre jótékonyan hatottak a napsugarak. Ellentétben Balázs bőre, akinek legalább hatvanas, vagy annál több faktorszámú naptejre volt szüksége, ha egyáltalán azt az ostoba ötletet vette a fejébe, hogy a napra merészkedjen – mert szüleivel ellentétben -, őt komolyan, és hirtelen megkapta a nap, és akkor súlyos, másodfokú égési sérülések jelentkeztek nála, amitől szabályosan fölhólyagosodott a bőre, és este pokoli kínokat volt kénytelen kiállni. Balázsnak viszont nagyon jól állt a fekete keretes szemüveg; olyan tipikus tudós fizimiskát kölcsönzött neki. Aki csak ránézett egy futó pillantással rögtön észlelhette, hogy bár egy jelentéktelen kis pufók figura, mégis elég okos hozzá, hogy az ember vegyen róla tudomást! Fruzsina álla szögletes volt. Pisze, formás, kis orra remekül kiegészítette gyöngéd, és lágy vonásait. Mindent egybevetve, ami az arcából rögtön árulkodott a külső szemlélőnek mandulaszerű, két nagy barna szeme volt, melyek szinte kutattak, és a vesébe láttak. Ezek a szemek ragyogtak, mint két drágakő a sötétben, és rögtön érezték a másikban a gonoszságot, vagy azt, ha valami nem mondott igazat! Csakúgy, mint az enyhén telt alsó ajak, és a szélesen ívelt száj mozgásából, ami ha mosolygott különleges, bensőséges élményt lehetett tapasztalni személyével kapcsolatban. Orcáin látható volt két aprócska rózsaszirom, mintha elpirult volna – bár ez nyilvánosan csak eléggé ritkán esett meg -, illetve, mivel szerette a vörösbort, és minden egzotikus tengeri herkentyűt előszeretettel megkóstolt, ha a szülei nyaralni vitték. Rúzst eléggé ritkán használt, legfeljebb szájfényt, de azt is különleges randevúkra, és miután ezekkel a randikkal is felsült, mert csak a testét akarták birtokba venni, erről is hamar letett. Maradtak tehát a sima, cseresznye ajkak, amiket bátran megmutatott, és huncutul mosolygott. Az első két mesztőfogát lányos illemből kicsit takargatta. Gyermekkorában ugyanis a logopédus a ,,s”, ,,sz”, és az ún. sziszegő hangokat gyakoroltatta vele, mert azok kiejtése nem ment szabályosan! A lány arca most széles, különös vigyorra húzódott: - Na, mit gondolsz, Sün? - Tessék Tündér? - Rólunk! Szerinted ki fog tartani, és egy életen át megmarad a barátságunk? – hangjának – nem lehet tudni, hogy észrevette-e -, de mély, szomorúság vegyült. Mint aki búcsút akart volna inteni mindannak, mi csak eddig vele történt. - Te is tudod drága Tündér, hogy a barátság, ha őszinte, és igaz mindig fennmarad! De most még annyit fogunk változni: ne feledd, még csupán félig vagyunk felnőttek, és ezt tiszteletben kell tartani! A lány érezte, hogy barátja ennél őszintébb talán nem is lehetett volna; holott nemrég még a füllentések húzták ki őket számtalan alkalommal a csávából. Talán csak tíz, vagy húsz év múlva láthatja majd újra ezt az első szempillantásra is barátságos, és jó benyomást keltő arcot. Addigra már ő is biztos tekintélyes méretű kuffert ereszt (mert önmaguk között a feneket mindig is becenéven illett említeni) és lehet, hogy gyerekzsivajok töltik majd be a hibátlannak tűnő, családi életét, míg ő ki tudja hova sodródik? Ez felizgatta, de meg is rémisztette, holott életében szinte már gyerekkorától semmitől se félt! Ez a bizonytalan gondolat mégis érezhetően felkavarta. - Sünöm! - Tessék drága Tündérem! Parancsolj velem! - Mit gondolsz? Elmegyünk majd kettesben valahová, ha érezni fogjuk, hogy ez életünk rendeződik? – szokatlan volt a kérdés, és ezt ő is tudta. - Hát kérlek… az attól függ, hogy mennyire fogjuk rendezettnek vélni helyzetünket! Nem igaz?! - Oké. Velem lehet beszélni, tudod! Ha majd lesz, egy kis bátorságod például nyugodtan elhívhatsz esetleg randizni! Egy szolid két személyes, gyertyafényes vacsi! Mit gondolsz?! Ennyi szerinted is még beleér a barátságunkba? - Szerintem nincs is ebben semmi kivetnivaló! A lány kinyújtotta kezét, mint aki szent fogadalmat tesz, vagy legalább is esküdni készül. - Kérlek Sün! Ígérd meg, hogy azért számtalan elfoglaltságod mellett mindig szakítasz időt arra, hogy legalább telefonálsz, vagy szólsz, hogy mi újság van veled, és hogy én se érezzem magam olyannyira egyedül! – hangja titokzatosan csengett, és remegett is az utolsó mondatnál. Most úgy festett, mint akiben mély érzelmek feszülnek, és aki fél a bizonytalanságtól! A pufók fiú átkarolta, mintha testvérek lettek volna, és bizalmasan feléje fordult.
- Megígérem! – suttogta.
MÁSODIK FEJEZET A hamar estébe forduló nap utolsó felét még mindig éberen töltötték; olyan jóleső, szinte már irritáló figyelem volt ez, mely mindkettejük számára valamiféle szövetségkötéssel párosult, persze csupán ki nem mondott szavak nélkül, de mindkettejükben fogadalommal! Mindenfélét elmeséltek magukról, méghozzá kristálytiszta őszinteséggel: hogy mivel foglalkoznak a szüleik, hogy van-e testvérük, és előadták legkedvesebb jelenetüket a sulis órákból, ahol rendszerint egy-egy csodabogárnak kikiáltott tanárnak a beszólásait, vagy beszédmódját is kiválóan, és hitelesen leutánozták. Aztán már csak a nevetésre emlékeztek. Arra a mindkettejüket betöltő, és újra reménnyel kecsegető jóízű nevetésre, mely a szívből fakad, és onnét táplálkozik. Fruzsinában mindig is tudatosult, hogy minden találkozás légyege a búcsúzás boldogsága, és talán fordítva is igaz: minden búcsú kicsit boldogít is talán. Épp ezért viszonylag hamar megérezte, hogy Balázsnak már haza illene mennie, különben a holdkóros apja, aki még a széltől is igyekezett volna legszívesebben óvni egyke fiát, a lelkét is kiüvölti drága édesanyjának, hogy hol a csudába kószálhat egymaga ez a gyerek? Mert valahogy apjának mintha megrögzött szokásává kezdett volna válni, hogy attól, hogy valaki lerakta az érettségit még ugyanolyan felelőtlen, és kissé gyermeki énnel rendelkezik, mint annak előtte. Alapvetően különbözött az érdeklődési körük, és Balázs nem is igazán kedvelte a házibuli nevű masszív piálásokat, melyek rendszerint csupán arra voltak jók, hogy az ember különösen sötét alakokkal kerüljön össze, és csak nagyritkán, hogy kifoghassa a jófejű hapsikat, vagy csajszikat! Ahogy egyre sötétebb, és szinte szürkületi, nyáresti félhomály kezdett uralkodni a szobában Fruzsina érezte, hogy rátör a visszavonhatatlan szomorúság, és rádöbbent arra, hogy még jó lenne legalább pár órácskára érezni Balázs hóbortos közelségét. ,,Ezentúl a legjobb barátok lesznek! – határozott magában, és ha egyszer valamit a fejébe vett, akkor azt rendszerint meg is csinálta, és állta a szavát. Ezentúl mindig megmondom, hogy mit gondolok, és ha kell, akaratos leszek, és makacs is hogy végigvigyem, amit elterveztem!” – döntötte el. Közben már jócskán lement a nap, és mindketten érezték, hogy a búcsú annál torokszorítóbbra sikeredett, minél inkább érezték, hogy különös, belső tartókapcsolatokkal fűződnek egymáshoz. - Hát azt hiszem… az lesz a legjobb, ha… - érezte, hogy legszívesebben nyakába borulva tisztességesen ki kellene magát sírnia.
