A megsebezett sziklatömb Tasev Norbert 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva! ,,Fogadjuk el, hogy a félelem olyan fájdalom és aggodalom, mely abból az elképzelésből származik, hogy valami veszélyes és fájdalmasan rossz fenyeget bennünket!”
(Arisztotelész)
,,A világ nekem nem több, mint világ, Színpad, melyen eljátsszuk szerepünket és én a búsat játszom. Ha megszúrtok nem vérzünk-e? Ha csiklandoztok nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek nem halunk-e meg? És ha meggyaláztok ne álljunk-e Bosszút?!” (William Shakespeare)
ELŐSZÓ A három bérc Csíki-hegyek úgy magasodott komoran, zordon fenséggel a völgykatlan fölé, mint három óriás aggastyán; három földhalom volt csupán, fenségesen, süvegesen, idők zord viharától megedzetten, barázdáltan. Úgy álltak őrt némán ők az Idők néma, éppen ezért cinikus tanúskodói, mint aggastyán veteránok, ősi rejtélyes sírkamrák, Kheopsz fáraó temetkezési helyei. Egyetlen tökéletesre csiszolt és koptatott kősziklából lettek megfaragva ezek a Zickurátok, mezopotámiai temetkezési helyekhez hasonlító három-hegyhát gerincek. Mintha Walesben, vagy ásító torokszakadékokban megbújó hatalmas kőzetvonulatok lettek volna, melyek tűrik, és elviselik a rájuk szabott halhatatlan feladatot: Nem kérdeznek, nem szegülnek ellen, nem esküdnek bosszút a természet örök tomboló csapása ellen, mégis megingathatatlan rendíthetetlenséggel álldogálnak, és csupán csak várakoznak, hogy tanúskodhassanak a következő nemzedéknek! Ki tudja mennyi időn, évszázadok sűrű, bonyolult és homályos vonulatain várakozhattak… Messze az ásító völgyek borzongón hallgatag fogságában egy néma, csöndes falucska-város aludta bányatag, csöndes álmait, látszólag függetlenül, és békességesen. Az idő most is – mint szinte mindig -, tipikusan Nagy Britanniai időnek tetszett: sűrű fekete bárányfelhők csipkézték ki az égbolt térképvásznait, s odafönt haragtól megrészegülten dühöngő, és csapkodó ellentámadásba mentek át a dörmögő villámok. Ezek az ásító, messzinek tűnő óriások; a helyek titkosak voltak és misztikusak is egyszerre. Éjszakák sűrű fátylán át látni lehetett, ahogyan a megtört hegygerincek ívén vékonyan, barázdáltan és töredékesen egy-egy kiugró sziklacsúcs, odavetett kőzetkavics helyét keresi a természet formáló erőkezei alatt, hogy aztán bonyolult metamorfózisok által maga is szerves részesévé váljon, beépülhessen a hegylánc életébe… Itt még a szél is kísértetszimfóniának hangzott; minden egyes néma, apró reszketést lehetett hallani, és tapintani is egyszerre, mint sok esetben megadatott kristálytiszta hegyi levegőt, amely
mint a kés, vagy akár a szike eleven emberi húsokba tudott vágni. Itt még a háboríthatatlan természet utolsó védőbástyája uralkodott! Az a fajta megtörhetetlen ősi törvény, melyet az emberfia még nem mondhatott sem magánénak sem pedig az örökké bagatellnek tekinthető veszekedésektől terhes emberi társadalomban sem! A sziklaaggastyánok lábainál a völgyben még ez idáig háboríthatatlan erdőféleség nyugodott; igazán nem lehetett erdőnek nevezni, mert itt már a kezdetleges emberi civilizáció ütőképes lábnyomai: eldobott sörösüvegek, és gyorséttermi papírzacskók elhasználódott maradványai ásítottak hatványozottan, és az itt bérelt vagy örökségjellegűre továbbfejlesztett weekeend-házak, és egyéb nyaralóféleségek bizonyították, itt emberek is megfordultak néhanapján, amennyiben a szabadság vagy egyéb ünnepi alkalmak ezt még lehetővé tették. Épp ezért kevés állat mászkált erre; nagyobb részük is inkább madárfajták – elsősorban vetési varjak, hollók népes serege, és számtalan galamb -, akik mind-mind prédára és az emberek által elhajigált kenyérmorzsákra vadásztak… Ősz volt, de csupán épek hogy…Mintha a halhatatlanság igézetével kecsegető Idő, is új fejleményekről suttogott volna, egy belső szólamot a sebzett lelkiismeretek mélyét, amit csak a hallók hallgathatnak…
I. FEJEZET 1995. december. 12-e. este.
Egy újabb szerencsétlenségre azt gondolnák az emberek, hogy nem volt felkészülve. Se az ügyeletesnek rendelt orvosok, ápolók, és az ún. kórházi személyzet egyéb borzasztóan sürgős tagjairól még életében nem halott; elvégre, aki már gyerekkorában átesett a legelső védőoltások okozta sokkterápián, annak ez a legvisszataszítóbb emlékei között szerepelt a kellemetlen érzés, hogy meglehet, életében soha többet nem hagyhatja majd el a kórházat. Minthogy arra sem volt felkészülve, hogy az idei iskolai karácsonyi műsorban, melyben ő Emil bácsit alakította volna, Janikovszky Éva meséjében nem érhet idejében oda, és nem jutalmazhatja majd szaloncukorral – az előre megtervezett forgatókönyv szerint -, a népes szülői emberseregletet, ahogyan azt már jó előre eltervezte a darab rendezője a csorosznya, és boszorka irodalom tanárnő. Arra sem kapott különleges kiképzést, hogy vajon mi a teendő abban a nagyon szánalmas, és nagyon is tragikusra sikeredett balszerencsés esetben, amikor egy véletlenségből, és a semmiből csupán hirtelenséggel ott termett Citroen gépkocsi nyolcvan kilométer per órás sebességgel elgázolja – igaz ugyan, hogy nem a zebrán -, hanem az úttesten -, de a fájdalom ettől még fájdalom marad; mint az ember születésétől rendelt szeretetéhsége, és ugyanakkor sebezhetősége! Később ugyan kiderült, hogy a balesetben a gépkocsi sokkalta jobban megsérült, mint ő, de a gépkocsivezető akit Dr. Hollák Bálintnak hívtak, és aki foglalkozásának megfelelően is az ,,ügyvéd úr” megszólítással kellett illetni különösebben egyáltalán nem rázta meg, hogy egy alig tizenkét éves, épek hogy serdülőkorban lévő gyereket ütött el, aki még csak tizenkét napja mondhatta el magáról, hogy ismételten sikerült öregednie egy évet, és aki emiatt abban a kiváltságban részesülhetett, hogy felső tagozatba léphetett! Ám ez az eset mindenképpen meghatározónak bizonyult… - Halló…Ki beszél?.... – kérdezte gyorsan egy szemközti telefonfülkében az ügyvéd, mert biztosra vette, hogy akit a kocsija sárvédője alól húznak ki, az bizonyára csak a sorsnak köszönheti, hogy nem történt komolyabb baja. – …Igen! Baleset történt! – közölte. Az ügyeletes mentős diszpécser bizony meglehetősen ramaty állapotban lehetett, mert csupán csak álmosító hanghordozása utalt arra, hogy megértette, amit az imént az idegeskedő ügyvéd bemondott a telefonkagylóba; elvégre akár a szakmai karrierjével is hazárdírozhat az, aki nem jelenti az esetet, csak mert félti a szakmai presztízsét! - Értettem! Kérem, nyugodjon meg! Ön jól van? Nem sérült meg? – tette fel szokásos rutin kérdéseit a mentőszolgálatos a lehető legálmosabb, és kedvetlen hangon, ami valaha is létezett az ember hangján. - Nem, egyáltalán nincsen semmi bajom! Viszont azt hiszem, hogy egy gyerek fekszik az elülső sárvédőm alatt, és egyáltalán nem lélegzik! - Meg tudná tapintani a pulzusát? Vagy tud egyáltalán elsősegélyt nyújtani? Él még a gyerek?! - Azt hiszem nem, mert a kocsi eleje teljesen összetört, és a motor alatt fekszik eszméletlenül a
srác, és ha jól látom, akkor a jobb lába erősen vérzik! Kérem, igyekezzenek! – őrölte tovább folyamatosan gondolkozó, és morfondírozó idegeit az ügyvéd, akin már erősen meglátszott, hogyha ebből a számára nagyon is kellemetlen malőrből valahogy nem húzza ki magát, akkor – meglehet -, hogy egyszerűbb megoldás választ, hogy elkerülje a becsületén esett letörölhetetlen sérelmet: Öngyilkos lesz! Hát ez a gondolat is átvillant – igaz, csupán egyetlen percre az agyán! - Nyugodjon meg kérem! Azonnal küldünk egy rohamkocsit! – rendelkezett azonnal a diszpécser, és már adta is tovább az életbevágó utasítást a kollegáinak, ami csupán pár percet vett igénybe, mert alighogy Dr. Hollák letette az utcai telefont, a mentők azonnal megérkeztek, és igyekeztek az összetört kocsi alól valahogy kimenekíteni az erősen vérzőlábú gyereket. ,,Hát ez remek! Most mi az istent csináljak! Mit fog ehhez szólni a főnököm, és az ügyvédi K amara, elvégre egy ekkora baklövés soha sem maradhat büntetlenül?” – morfondírozott magában. ,,A legjobb lesz, ha megpróbálok segíteni, a több már úgyis a mentőkön múlik!” – s azzal megpróbálta minden előzékenységét, és szakmai eleganciáját is bedobva segítségükre lenni a mentősöknek, hogy minél hamarabb megtörténhessen a korházba szállítás! Dr. Hollák Bálint kicsi – alig százhatvanas -, termetére nézve mindig is kissé betoji és alamuszian viselkedett, amennyiben valódi vészhelyzetek keletkeztek. Meggyőződése, mely nyugodtan tekinthető egyben ars poétikájának is egy volt: ,,Lehetőleg épp bőrrel megúszni az adott napot, és mint a jelentéktelen szereplők átsiklani a holnapok világába, lehetőleg egyéb feltűnés nélkül!” A mentők valósággal hirtelen, és meglepően gyorsan megérkeztek. - Figyelem, emberek! – adta ki az utasítást a mentős. – Kettő kollega oldalra megy, én pedig a lábát fogom meg! Világos?! Gyorsan kell cselekedjünk, mert több vért már nem veszíthet ez a gyerek! Figyelem! Háromra húzza mindenki! Egy, kettő, három! – s azzal egy jó szorítófogással sikeresen kihúzták a megrongálódott kocsi alól a gyereket, aki még mindig teljesen eszméletlen volt, vélhetően a szerencsétlen körülmény miatt, hogy amikor az ütközésben rázuhant a motorháztetőre igencsak beverhette a fejét, így több mint valószínű, hogy erős agyrázkódást szenvedhetett! - Ha szólok, akkor hordágyra tesszük! Mehet?! – s azzal egy hatalmasat emeltek a gyereken, hogy hordágyra tudják tenni, és már vitte is visítva, és vijjogva a János Kórház baleseti ügyeletére, hogy minél előbb meg lehessen operálni. Mikes Bence szeretett volna hasznos tagja lenni annak a méreteiben összezsugorodott osztályközösségnek, amelynek ki kellett állnia az idő próbáját, mert időközben a régi csapatból is ki angol szakra ment, ki pedig egyéb jellegű szakokat vett fel, és az ötödikes kora óta állandóan hol gyarapodó, hol apadó osztálylétszám nem tette lehetővé – sokkal inkább ellehetetlenítette, hogy az ember újabb, megbízhatóbb, és talán hűségesebb barátokra tehessen szert! De ahelyett, hogy megtörtént volna majdnem minden gyerek álma; hogy igaz, és őszinte barátokra tehessen szert, nemhogy ez sikeredett volna, de szabályosan őt nevezték ki személyesen az osztály mindig ügyeletben lévő, és piszkálható bűnbakjának! S hát szinte mindenki tudta, mit is jelent ez valójában! Mindenki tudta! De senki sem mert egy árva kukott is akár szólni senkinek… Most csupán csak egyetlen dolgot érzékelt; azt hogy viszik alatta az ocsmány zöldre sikeredett sz őnyeget, és amilyen gyorsan csak tudnak, mindenki tüsténkedik, és bemosakszik előtte, hogy minél inkább steril környezetbe kerülhessen! - Oké, kispatás! Most együtt fogjuk végigcsinálni ezt a cécót, rendben? – próbálta megnyugtatni egy fiatal segédápoló, aki alig lehetett alig ötven kiló, mert idő közben jelentősen kitágult a pupillája.
- Ha szólok, lélegezz mélyeket! Ne félj, nem lesz semmi baj! Én mindvégig melletted leszek! – s azzal a műtőben, már rá is csatoltak egy speciális oxigénmaszkot, amibe kloroform és speciális altatógázt fecskendeztek, hogy a beteg nyugodt körülmények között vészelhesse át a műtétet, és lehetőleg ne ficánkoljon, és izegjen-mozogjon közben! Hogy a főorvos idegeit is bizonyára megnyugtassák, a beteget célszerű, és praktikus okoknál fogva leszíjazták, erős, sötétbarna övekkel, így olyannak tűnhetett, mint egy összekötözött sonka, amit éppen most visznek a füstölőbe pácolni! - Akkor kisöreg, most számolj tízig lassan, és nyugodtan, OKÉ! Azzal Mikes el is kezdte a lassú, mélygondolkodású számolást, de becsületére legyen mondva hétnél nem jutott tovább, mert az ismeretlen, hallucinogén hatású anyagtól máris erőt vett rajta az álmosság és könnyűszerrel el is nyomta az álom! ,,Hová a fenébe kerültem?” – futott át az agyán, amíg jelképesen ,,éber kómában” hibernált állapotban tartották. Mivel saját maga vércsoportját nem tudta megmondani, a levett vérmennyiségb ől kikövetkeztették az ügyeletben lévő sebészek, hogy mely vércsoportok lesznek feltételezhetően a legmegfelelőbbek számára; később ugyan kiderült, hogy Mikes apja A-s, édesanyja pedig O-ás volt, ám ez még csupán fél győzelmet jelentett egy megkezdett csatában: sejtek, és biológiailag összerendezett molekulák gyógyulni vágyó háborújában! Az orvosi személyzet, és a segédnővérek is mind a jobb lábának térdkalácsa feletti igen súlyosnak látszó sérülésre koncentráltak, mert látszott, hogy igencsak nagy mennyiségű vérmennyiséget veszített, és emiatt haladéktalanul minél előbb össze kell varrni, és kitisztítani a sebet. És akkor még nem említettük meg a kiadós vérmennyiség bejutatását az ifjú szervezetbe. A műtét – mivel az ügyeletesek hál’ isten -, hangyaszorgalommal dolgoztak mindig is, nem vett el túlságosan sok időt az életben maradás százalékától; nagyjából két órán keresztül tartott, és amikor végre a sebész letörölhette megfáradt egész napos verejtéktócsában áztatott arcát egy orvosi kendő vel, bátran, magabiztosan konstatálhatta: ,,jó munkát végeztem!” – s az a titokzatos, jóleső hála érzése lebeghetett felette, legalább is pillanatnyilag, és átmenetileg! Mikes szülei semmit sem tudtak; sokáig abban a biztos és megcáfolhatatlan tudatban nézték az esti műsorokat, hogy egyetlen gyermekükkel valószínűleg minden rendben van, és élvezi a megérdemelt sikert, hacsak, átmenetileg is, amit a szokásos szerepelés egy éppen csak kamaszodni vágyó fiú lelkében kitölt. Eszük ágában sem volt azon töprengeni, hogy esetleg valami gikszer került a tervbe, és fiuk nem érkezett meg az iskolai ünnepségre, ahol tudvalevőleg ő lett volna az egyik nélkülözhetetlen főszereplő, és a főszereplő attrakció! - Te Gézám! Mit gondolsz, jól szórakozik a mi kisfiunk? – aggodalmaskodott Mikesné asszony, mert az igazság az, hogy már csecsemőkorában is a kiságya mellől nem volt hajlandó egy tapodtat sem megtenni, amíg gyermeke békésen el nem aludt, és emiatt rendszeresen kihagyott jó pár, nélkülözhetetlen étkezést, és az esti vacsorai beszélgetéseket is, amihez viszont a családfő feltétlenül szeretett volna ragaszkodni. - Ugyan már cicám! Hát mi baja történhetne? Már lassan fél éve lesz, hogy felső tagozatos lett nemde bár? El kellene végre döntened aranyom, hogy meddig akarod még csecsemőként kezelni, és mikor lépsz át a felnőttség határán? Meddig pátyolgatod még azt a szőrösmütyürűt? – gúnyolódott most férje, mert ő bizony váltig megvolt arról győződve, hogy ilyen idős korban, az ember mindig tud magára vigyázni, és mindig – akár ököljoggal is -, de minden esetben érvényt szerez akaratának. - Jó, hát, ha te így játszol, akkor én is majd megyek a saját fejem után! – azzal semmi perc alatt felpattant a kényelmes nappali szobának berendezett helységből, ahol egyebek mellett két darab,
süppedős, és mélyülő fotel volt, és egyetlen dohányzó asztal; amire az ember bátran feltehette tespedni vágyó lábikráit a megfáradt napszak után, és azonnal cselekvésre szánta el magát, és téli kabátja után nyúlt. - Mond csak drágám? Te meg mi a csudát csinálsz, mi?! – lepődött most meg egyszerre. - Oh, én? Semmit, csak gondoltam megnézem ezt az iskolai darabot, amibe a fiacskánk szerepel, mert érdekel! Egyéb kérdés?! - vonta fel szépen ívelt szemöldökét, most kissé ingerültebbül, mint a szokásos helyzetekben. - Hát, ahogyan neked jobban tetszik! – állapította meg közönyösen a családfő, és hogy nemtörődö mségének, és hideg közönségességének talán még nagyobb nyomatékot adhasson máris kinyitott egy újabb dobozzal kedvenc söréből. Még jó, hogy nem az asszony jelenlétében gyújtott rá, mert ez csak azokban a kiváltságos helyzetekben volt kissé oda nem illő, és helytelenséggel vádolt szokása, amikor túlzottan stresszes, frusztrált, vagy agresszív napokat kellett kiállnia, mint buszvezető. - Akkor én elslattyogtam a suliba! Majd jövök! Nem kell megvárnod! – ez egy jelzésértékű f igyelmezetés akart lenni arra nézve, hogy azért igazán elkísérhetné párját erre az ünnepi alkalomra, elvégre néhány nap és ténylegesen is beköszönhet a karácsony. - OKÉ! – s tovább bámulta kiüresedett tekintettel a képernyőt. Azzal Mikesné asszony meg se várta, hogy érdemben a férje egyáltalán meg reagáljon valamit, hosszú gyapjúsálját nyaka köré tekerte, mint valami hatalmas pitont, vagy anakondát, fölhúzta hozzá télikabátját, és hozzávaló színben passzoló sapkáját – elvégre az öltözködés számára kényes és egyúttal kényelmes művészetnek számított, és nagyon ízlésesen is szeretett megjelenni, hacsak éppen igyekezett, vagy ment valahova -, és elindult hogy csemetéjének drukkolhasson a színházi teremnek kinevezett ajtókon kívül, mivel már az előadás legalább háromnegyed órája tartott, és kisebbfajta emberáradattal kellett annak is megküzdeni, aki idejében elindult az iskolába! Amikor megérkezett a lakótelepi házukhoz csupán csak pár kilométerre levő Általános iskola hófehérre meszelt épületéhez, amit, a divat kedvérét graffitik, és egyéb utcai szleng nyelvek díszes kavalkádja díszített, maga is kissé szokatlan, görcsös összehúzódást érzett mellkasában, főleg a szíve tájékán, mintha csak belsőn, titkosan súgó anyai ösztöne lett volna, mely arra szerette volna figyelmeztetni túlzásba vitt aggodalmaskodását, hogy most bizony ténylegesen nagy tragédia történhetett Bencével… - Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék, hogy elkezdődött-e már az ünnepi előadás? – kérdezte most a portást, és titkon talán maga is érezte, hogy ennél bugyutább és kissé nevetséges kérdést fel sem illene tennie, tekintve mennyire eljárt már az idő. - Üdvözletem, asszonyom! – hajolt ki a kis portáskalyibából egy idősebb, alacsony szemüveges és szakállas emberke, aki előszeretettel tanulmányozta üres óráit áthidalón, és sportrovatot, és elő szeretettel fejtett keresztrejtvényt, hogy még tartalmasabbá tegye a halandósággal megátkozott időt! - Igen az előadás kérem, már jócskán megy és nemsokára, ha minden igaz vége is lesz! - Köszönöm! – s azzal, minthogy több lehetséges információt több mint valószínű, hogy a portá sból nem fog ma este folyamán kihúzni, már ment is egyenesen az ideiglenes színházterembe, maga is meggyőződhessen róla nincsen semmi baj! Amikor a színházterem elé ért, ahol annyi tömeg torlódott össze, mintha egy összezsúfolt szardíniásdobozban egyszerre túlzottan sok olajos halat akartak volna összepasszírozni, és ahol a
hangyabolyszerű ricsaj, és fölfokozott, szinte fülsüketítő lárma uralkodott, akkor egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy itt az ember legfeljebb csupán kézjelekkel kommunikálhatott a külvilág felé, minthogy a normális emberi beszéd egyébfokú aktualitását egyébként is elvesztette! - Szervusz, Rózsikám! – üvöltött a mellette álló, ismerős szülő fülébe, jó hangosan. – Nem tudod véletlenül, hogy az én csöppségem szerepelt-e már, vagy még csak most következik? - Én az egész előadás alatt itt voltam, és a magam porontyán kívül nem láttam semmit! -…És mondd csak, akkor hol lehet az én Benim? - Gondolom, már rég végzett és éppen hazafelé tart! – mondta, mert egyéb jó ötlet éppenséggel egyáltalán nem jutott az eszébe. - Hát akkor, köszi és további jó múlatást! ,,Hol az ördögbe lehet ez a gyerek?!” – futott most át baljóslatúan a gondolat az agyán, és tényleg érezni kezdte, hogy valami nem stimmel, se a történtekkel, se pedig az idővel. Mert elvégre, ha Bence ideért időben, akkor több mint valószínű, hogy egyeseknek látnia kellett volna a darabban, elvégre, aki a Mikes családot ismerte közelről, az biztosan tájékoztatta volna valamelyiküket a fejleményekről! ,,Most mihez is kezdjek? Hova a csudába mehetett, amikor soha nem volt egy eljárós fajta!” – töprengett magában, amíg a lakótelepen magába fordultan átkelt, mert Mikes Bencéről sokkalta inkább feltételezhető volt, hogy szívesebben járt volna könyvtárba, vagy játékboltba, mint mondjuk esetleg olyan helyekre, amit a szülei általános tiltásokkal, és ellenkezésekkel esetleg igyekeztek korlátozni! ,,Na, mindegy! Meglátjuk, mi lesz, ha hazamegyek!” – s azzal egyenesen hazafelé szedte a lábait, és mivel mindig is – amennyiben ünnepi alkalom került szóba -, szeretett kedveskedni a fiának, különféle ínycsiklandó nyalánkságokkal; a tejkaramella, és a gumimaci volt a kedvence -, most nem tétovázott kiadósan bevásárolt ezekből a finomságokból, hogy ezzel is jobb kedvet szerezzen gyermekének, aki a kezdeti időben kissé lámpalázasnak mutatkozott! - Géza! Hol van a gyerek?! – szögezte rögvest a kérdést a férjének, amint betoppant a rácsozott bejárati ajtón, amit a jólneveltség, és gálánsosság jeleként mindig is a férje szokott kinyitni neki, de csak azután hogy nyugdíjba vonult, mert előtte ezt a kiváltságot a Bence végezte. - Nekem fogalmam sincs! Biztosan lement a Somkáékhoz társasozni! Honnan a fenéből tudjam, mi?! Mi vagyok én, tán a Dalai Láma?! – emelte fel egy pillanatra a hangját a családfő -, neked is jó kérdéseid vannak, mondhatom! - Csak azért kérdeztem, ne kapd fel a vizet, mert a szomszéd házban lakó Rózsika szerint Beni nem szerepelt az iskolai darabban, legalább is ő egész este nem látta, és azt sem tudja, hogy hol van! Nem gondolod, hogy ez egy kissé megmagyarázhatatlan, és egy füst alatt különös is?! - Anyus! Anyus! Te mindig is fantáziaképeket kergetsz arról, hogy a gyerekkel valami súlyos dolog történt! Mondd csak hány éves a fiad? Öt, vagy négy? Meg ne mondd! Tizenkettőt töltötte, alig tizenegy napja! Hát akkor meg mi az istenért izgatod magad?! - Csak nagyon féltem, és aggódom érte, mert egyke gyerek! Igazán lehetnél egy kicsivel megértő bb is!
- Hát, ha arra célzol, azért még nem kell úgy fölfortyanni, de igazad lehet! Máris fölcsörgetem Somka Lacit, hátha ő tudja, merre felé kószál! Így jó lesz?! - Ne értem tedd meg a kötelességedet, hanem mint aggódó szülő, és a fiad testi épségéért! – meglehet, hogy ez a kijelentés, egy kicsit túlzás volt, és erős, mert ilyen esetekben rendszerint a családfőben mindig plafonig ment fel a pumpa, és mindennel televolt már a feje, és az egész élete, azzal meg különösen, hogy egy már gyerekkort is elhagyó srácot – nevezetesen az ő srácát -, p átyolgatni illik! Mikes Géza tőle szokatlan idegességgel tárcsázott: - Szevasz, Laci! Mondd csak, nálatok van a Bence? Szeretném, ha most rögtön hazajönne, mert az anya már hetet-havat összehord annyira berezelt! - Szia, Gézám! Te, figyelj csak! Az a nagy büdös helyzet, hogy gőzöm nincs arról, hogy hol van Beni, de várj csak… Mindjárt megkérdezem Tomát, hátha tudja! – azzal átmenetileg lerakta a kagylót, és hívta türelmetlenül, és kissé hangosabban, mint az átlagos hangfekvése Somka Tamást, aki már a második házasságából született, legkisebb gyereke volt. - Tamás! Nem hallottad?! Gyerek ide, de rögtön! Géza bácsi szeretne veled beszélni! – azzal át is adta a gyerekének a kagylót. - Halló…- szólt bele bizonytalanul, és félszegen. - Szia, kisöreg, Géza bácsi vagyok! Nem játszik veled a Beni? - Ne tessék haragudni, de tényleg nem tudom, hogy hol lehet Beni! Én egész nap a színét sem láttam! - Hát, minden esetre kösz az infót! Légy jó! Szia! – azzal meg se várva, hogy a gyerek is mondhasson valamit lerakta a telefont, és súlyos gondolatokba merült, amik most egyre inkább feszíteni kezdték szürkeállományát! ,,Hol a fenében lehet Bence?” – s míg mind a ketten jóformán a fotelekben ülve és alsó felüket a kényelmes süppedős ülő alkalmatosságokhoz szegezték, nem voltak hajlandóak sem megfürdeni, sem pedig egy kicsit letussolni, hogy legalább a nap folyamán a város kisebb-nagyobb piszkát és szennyfoltjait letakaríthassák testükről. A híradóban közölték, hogy egy fiatal, tizenkét éves fiú autóbaleset szenvedett, és jelenleg mű tétre a János Kórházba szállították. Nem lehet pontosan tudni, hogy milyen az állapota jelenleg, de az orvosok megtesznek érte mindent! - Te, api! Mi van, ha beszállították a kórházba? - Ugyan menj már a folyamatos aggodalmaskodásoddal! Hová gondolsz, hogy a gyereket baleset érte! Biztos jól elszórakozik valahol! – vetette oda közönyösen. - Szóval te a saját gyereked természetéből arra következetsz, hogy hátha elment sörözni, vagy kocsmázni, és marhul az osztálytársaival – akik közül többen is napjában kellő rendszerességgel ellátják szegénykém baját! - Ha valóban talpraesett férfi, és tökös legény a fiam akkor nem lesz semmi baja! Egyébként is tudhatod anyus, hogy különösebben az én apám sem foglalkozott velem, és hogy jóformán egyedül
nevelgettem ahogyan csak bírtam az öcsémet! - Nézd! Nem gondolod, hogy a családod kitárgyalása most egy kicsit cinikusan, és feltörekvően hangzott? Biztos, ami biztos én mégiscsak utána nézek ennek a kellemetlen dolognak! Különben is Bencét úgy neveltük, hogyha besötétedik, akkor igenis köteles hazajönni, vagy hazaszólni, hogy merre van, hogy fölöslegesen már többet ne aggódjunk! - Hát, ebben igazad lehet…- hirtelen elgondolkozott. – Jó! Akkor hallgatom a javaslatodat aranyosom! - Hát, elsőként talán felhívjuk a kórházat és ott majd hátha tud valaki valamilyen tájékoztatással szolgálni! - Helyes! - Akkor, nézzük csak! – azzal a fiatal harmincas éveiben járó asszony máris telefonkönyvet ragadott és kikereste a fővárosi János kórház számát. - Halló! Jó napot kívánok! A nevem Mikes Gézáné. Érdeklődni szeretnék, hogy nem szállítottak-e be magukhoz egy fiatal tizenkét éves gyereket. Hosszú, halványzöld télikabát, és sötétkék farmernadrágot viselt, és a fején kötött sapka volt, enyhén túlsúlyos. - Rokona, vagy családtagja-e a keresett személynek? – szólt bele kissé ellenségesen egy másik kellemetlenkedő hang a vonal másik végéről. – Tudják, csupán a formaság miatt, ezt sajnos minden érdeklődőtől kötelezően meg kell kérdezni. - Igen! Én az anya vagyok! - Pillanat türelmét kérném asszonyom! Máris utána nézek! – azzal fogta magát és lerakta átmeneti jelleggel a kagylót. Majd átgaloppozott egy huszáros vágással a másik terembe, ahol – mivel még a számítógépes nyilvántartást nem vezették be, egyelőre minden fontos személyes irat kartonokon tartottak. - Halló…Asszonyom ott van még? - Igen! Hallgatom, és figyelek! - Az akit, ön keres, éppen ebben az órában műtik itt nálunk, és ha jól látom… a jobb térdkalácsa fölött egy csúnya sebet kellett a kollegákkal összevarratni, és kissé sok vért veszített. Mikesnében pillanatok alatt megállt az ütő, és meghűlni látszott a vér! Hirtelen fojtogató, émelyít ő érzéshez hasonlóan pánikroham, lett rajta úrrá, mert maga is attól félt, hogy magabiztosságot, és kellő ambiciózusságot sugárzó külseje alatt hamar eltörhet az a bizonyos mécses: hogy mennyire sebezhető, miközben a szilárd jellemet próbálja magára erőltetni. - De… - itt elcsuklott hirtelen a hangja -, ugye nem lesz semmi baja, és meggyógyul. - Asszonyom! A legfontosabb most, hogy nyugodjon meg! Csak annyit mondhatok önnek, hogy a kollegáim mindannyian megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a fián segítsenek! Megadom önnek, hogy jelenleg mikor jöhetnek be hozzá, és hogy épületileg hol van a kórterem! Mondhatom a számot, asszonyom?! - Igen! Diktálhatja! – azzal az idegileg máris plafonon levő, és zaklatott állapotba kerülő asszony
máris papírt, tollat ragadott – ez utóbbit egyáltalán nem volt nehéz megcselekednie, mert a konyhában a beépített konyhai szekrény melletti kis polcon, ahol naptár függött, direkt oda volt készítve a hasznosság elve szerint is egy vastag jegyzettömb és egyetlen jól fogó toll. - Az ön fiát a hármas szárnyú épületben ápolják kétszáztizenkettes kórterem! Rendben van, lejegyezte? - kérdezett a nővér megerősítésre várakozva. - Igen! Nagyon köszönöm! Sokat segített a viszont hallásra! – azzal hirtelen lecsapta a kagylót, és az időközben körmét rágó férjével is közölte az életbe vágó fejleményeket. - Hát… Úgy néz ki, hogy ma éjjel már biztosan nem fogunk aludni, mert be kell mennünk a kórházba! De mivel neked hajnali kettő harminckor már kelned kellene, mit szólnál, ha csak én mennék be, és te addig a pár óráig itthon maradnál, és megpróbálnál kicsit megnyugodni?! Talán ez volt a legbotorabb, és talán legmeggondolatlanabb ötlet, amit az asszony valaha is férjének tanácsolt, annál is inkább, mert a férjét amennyiben a külvilágból származó káros, és sajnos sok esetben negatív stressz-hatások felidegesítették azon nyomban valóságos időzített bombává változott át, akinek könnyűszerrel nem lehetett parancsolni, és aki úgy ordított, toporzékolt, és hangoskodott sok esetben, hogy jóformán majdhogynem teljes mértékben elvesztette emberi humánusabb formáját, és tűrőképességének legmerészebb határait is! Most is majdnem ez volt a helyzet! - Te engem ne csitítgass, és ne merészelj nyugtatgatni! A gyereknek kettőnkre van most a legnagyobb szüksége, úgyhogy glancba vágjuk magunkat, és irány a kórház! MEGÉRETTED?! Azt azért korántsem lehet tagadni, hogy Mikesné asszony, talán ezekben a feszült, és kikényszerített helyzetekben volt a lehető legbüszkébb férje urára, mert ilyenkor felül tudott emelkedni – legalább is csak pillanatnyi ideig is saját sok esetben a hiúságig is felfokozott büszkeségén -, és a valódi sorsfordító bajokban, igenis mert és tudott segíteni, mert akart, mint egyfajta tökéletes partner! - Rendben van! Mehetünk! - Várj! A fene egye meg! Az a szerencsétlen Saláta hát nem elénk árt azzal a szakadt robúrjával! Most, azt mondd meg nekem, hogyan fogunk kiállni a parkolóból?! Ilyenkor önt csak el teljesen az epe! Hogy az a jó k…életbe! - Engem nem érdekel, hogy mit találsz ki, de siess gyorsan, mert a fiamnak most nagy szüksége van rám! – s mint valami hősies anyatigris, aki mindenkire támad, aki csak rosszul, vagy másként próbált ránézni az arcára, már vette is kabátját, és a lift hívógombját ostromolta ujjbegyeivel. - Hát akkor, siessünk aztán majd meglátjuk! – azzal mind a ketten máris a liftben termettek, és pillanatok alatt lent voltak panelházuk parkolójában, ahol Saláta János használt, és erősen rozsdásodásnak induló robúrjával aligha vehették föl a verseny, mert nekik csak épek hogy kissé rozsdásodó Lada Szamarájuk volt, amire – kivált a valóban szibériai típusú északi hidegek alkalmával, igencsak elkélt a szívatós segítségű gyújtás! - Na, mi lesz?! Becsatoltad magad anyus! Ne merészelj bénáskodni nekem! Egy-kettő! – azzal mivel az asszony kissé még szerencsétlenkedett bocsánatos idegeskedésében a férfi segített neki rendesen becsatolni biztonsági övét. - Akkor megpróbáljuk ennek az idiótának kikerülni a matuzsálemét! Na, most figyelj, és kapaszkodj, mert ez rázós lesz! – és itt rendszerint mindig egy-egy oda nem illő kompromittáló
csúnya, szarkasztikus megjegyzéssel nyugtázta azt, ha a történtek nem úgy alakultak, ahogyan azt ő elvárta! - Na, még egy kicsit te faszkalap! Ez az most jó lesz! – s azzal szépen kisívben a Szamarával sikeresen ki tudott farolni a robúr mellől, pusztán csak az által, hogy egy kicsit a legelső lökhárítót behorpasztotta, de hát emberéletekről volt szó, és ilyen esetekben is Mikes úr mindig föl volt készülve, hogy szükség esetén betétlappal szolgálhasson a kellemetlenkedő elégedetleneknek. A közlekedés a késő esti órákban nemhogy csillapodott volna, de egyenes arányosságban úgy megnövekedett, hogy akinek csak gépjárműve volt az most kertelés nélkül használatba is vette, és csöppet sem foglalkozott olyan formaságok betartásával, mint hogy esetleg a másiknak mik lehetnének a személyes igényei; itt már mindenki jobban tette, ha a saját maga pecsenyéjét sütögette, és saját maga kapargatta ki a gesztenyéjét, már ha volt mit megsütnie! Körülbelül közel két órát vett igénybe, hogy a város egyik budai feléből átvergődjenek a másik b udai részbe, és mivel közvetlenül a kórházzal szemközt sem megállni, sem parkolni nem lehetett Mikes Gézának nem kis fáradságába került megtalálni, és felismerni a helyes módszert: miszerint egy olyan alkalmas parkolóhelyet keresni, ahol nem büntetik meg szabálytalan parkolásért, és ahol akár több órán át is nyugodtan várakozhat. Szerencsére, aki behajtott a kórház parkolójába az átmeneti jelleggel használhatta is, csak a megállni tilos és várakozni tilos tábláknál kellett kicsivel jobban vigyázni, figyelni, és észnél lenni, de a családfőnek még szerencse hogy idejében leesett a tantusz, mert rögtön megtalálták a hármas épületszárny komor, sötétvörös téglákból épített épületegyüttesét, melyet már jócskán lepusztított az idők megtörhetetlen vihara a hetvenes-nyolcvanas évek óta, és bizony nem ártott volna kisebb felújítási munkálatokból megrenoválni legalább is egy picit, de a kórház szűkös költségvetésére hivatkozva ez szinte minden egyes kínálkozó alkalommal elmaradt! Amikor végre sikerült leparkolni Mikesné folyton azon panaszkodott és agyalt magában, hogy miért is nem vett valami apróságot egyetlen gyerekének, aztán eszébe jutott az, hogy szülési ideje alatt neki sem volt tanácsos élelmet fogyasztania és így jobb is, ha semmit nem vitt, minthogy a gyerek éhségrohamaiban hirtelen még baj támadjon! Aztán nemsokára már a recepció zűrzavaro snak mondható tekervényében találták magukat, ahol összezsúfolt, és rikácsoló hangyabolyra emlékeztetett szinte minden; kezdve azzal, hogy itt orvosok, segédápolók, ügyeletes nővérek rohangáltak össze-vissza kellő fejvesztettséggel megáldva, és látszólag különösebben senkit sem érdekelt, hogy az idegességükben önmagukat szülőkkel bárki is érdemben foglalkozhatott volna. Végül nagy sokára egy éppen arra járó, csoszogó járású, hórihorgas öregúr állt rendelkezésükre: - Jó estét kívánok! Miben állhatnék szolgálatukra? – érdeklődött szívélyes hangnemben, és roppant kifinomult udvariasan. - Jó napot kívánunk! Érdeklődni szeretnénk, hogy egy tizenkét éves gyereket most műtenek, és hogy sikeres volt-e a beavatkozás, mert mi a szülei vagyunk! - Áh! Már értem! Hát akkor meg tudnák mondani, hogy mi a gyermekük neve, és hogy mit viselt, amikor behozták? - Mikes Bencének hívják. Sötétkék farmernadrágot és hosszú télikabátot viselt, és volt egy kötött sapkája a fajén is! - Nos lássuk csak! – s azzal az öreg doktor már el is kezdett, mint akinek valami halaszthatatlan sürgős dolga akadt, és nem leli dolgainak, és teendőinek végleges helyét, rendezgetni az iratokat, és
az orvosi kartotékokat. - Hát… Itt is volna! Ezek szerint egy tizenkét éves serdülőkorú gyereket szállítottak be ma a sürg ősségi baleseti osztályra! A jobb térdkalácsa fölött sok vért okozó súlyos vágott sebet diagnosztizáltak! – Erre gondolt asszonyom?! – vonta fel a szemöldökét. - Igen! Legyen szíves meg tudná mondani, hogy most hol ápolják? - Azt javaslom, hogy a férjével igyanak meg valamit a büfében az aulában, mert ez már most kész mozgalmas éjszaka, és van munkánk és teendőnk bőven! A nővérke majd fogja szólítani önöket, ha véget ért a műtét! –s azzal már ment is a maga ügyes-bajos dolgait kicsit rendbe tenni, hogy fontosabb, és látszólag halaszthatatlanabbnak tűnő problémákkal és gondokkal foglalkozhasson. - Rendben van! Köszönjük szépen! – azzal Mikesné és lelkiismeret-furdalásos férje – nem tehettek mást - helyet foglaltak az aulában, és mint két jóravaló, és engedelmes felnőtt megittak az automaták silány választékából két kávénak különösebben egyáltalán nem nevezhető származékot! - Te, sokig tart még ez az ún. beavatkozás, mert már nagyon unom! – bökte meg Mikesné vállait a családfő, mert ha rendszerint akart valamit, vagy csupán csak szüksége volt valamire nála mindig a tettek diktáltak, és kevésbé az egyszerűségre törekedő, meggyőző szavak. - Ne izgasd magadat szívem! – fogta meg gyengéden férje kezét az asszony -, nem lesz semmi baj! ,,Legalább is nagyon remélem, hogy nem lesz!” – tette hozzá az utóbbi mondatot magában motyogva, hiszen férje különösebben sohasem szerette, ha merő véletlenségből valaki meg tudja mutatni az érzékeny és sebezhető lelkiismeretét! - Akkor várunk! Mi a fenét csináljunk?! Unatkozom! – kezdett előbb topogni, majd amikor ez sem igazán használt, egyhelyben járkálni kissé ingerültebben, mint a szokásos Mikes úr, és kezdett nála nemcsak a pumpa felmenni, ami érzékeny idegrendszerét érintette, de az a fajta titkos kétségbeesés is, amit családja elől is rejtegetni igyekezett: Önmaga reménytelenebb, kétségbeesett oldala! Nem sokkal azután, hogy megérkeztek egy-két orvosi ápolónő viharozott végig a gusztustalan zöld kórházi folyósón, és azonnal készenlétbe állították felszerelésüket a műtőben! A szülők most hirtelen mindketten megborzongtak, és a hátukon kezdett futkosni a hideg; hiszen valójában egyikük sem igazán tudhatta, hogy a fejlemények sorrendjében most vajon mi is következik? Nem sokkal késő este háromnegyed tizenegy után volt már, hogy Mikes Bence megtöretett, és sok vért veszített testét, mint egy élettelen áldozatét egy helyettesítő műtősfiú kicipelte a műtőből, és kórházi ágyon beviharzott vele egy kihalt kórterembe, ahol a kis betegek igyekeztek jótékony, meghitt álmaikkal túlvészelni a hátborzongató téli éjszakát! Szegény műtősfiúnak a neheze még csak most következett – mivel Bence sajnos amióta felső tagozatos lett egy kissé elhagyta magát deréktájon, így mire tizenegy éves lett a súlya harmincnyolc kilóra emelkedett, és mint jó húsban lévő ember, bizony főleg a testnevelési foglalkozáson gyűlt meg igazán a baja azzal az elavult, és korszerűtlen nevelési politikával, miszerint: amennyiben a gyermeki szervezetet úgy megterhelik, hogy verejtékcseppeket fial, az sajnos még nem feltétlenül garancia a tovább testsúlyingadozás kiküszöbölésére! De hát a testneveléstanár vérbeli háborús veterán volt, aki számára a háború csupán egy újra és újra visszatérő, és rémálmokban felbukkanó pillanat lehetett csupán, amit valami miatt szükségszerű ismétléssel át kellett élni! S nem igazán foglalkozott azzal, hogy az egyes diákokra alkalmazva mik is lehetnek azok a létszükségletek, amik biztonságossá tehetik, és nem terhelik még fejlődésben lévő szervezetüket.
Már a sötétebbnek ígérkező éjszaka sem volt annyira meghitt és nyugodt, mint azt egyébként maga az orvosi személyzet remélhette volna; Bence – vélhetően a kisebb fokú agyrázkódása következményeként erőteljesen magából kikelve öklendezni kezdett, és gyakorlatilag az aznapi ételeit, mint valami kissé rusztikus, és gusztustalan étlapot sikeresen kihányta, egyenesen a márványpadlóra, mint valami biológiai gejzír. Sajnos az éppen ügyeletben lévő nővér már korántsem volt elragadtatva Mikes eme kisebb ,,magánszámától”, mert nem elég, hogy hányadéka maradékait is fel kellett takarítania, de sajnos Bencének még ráadásként sikerült a jobb kézfejébe vezetett infúziót is – legalább is átmenetileg kissé megrongálnia, amit éppen ezért cserélni kellett! Másnap, ahogyan felébredt az első embert, akit megpillantott aggódó édesanyja volt, akin bizony jelentősen meglátszottak a múlt éjszakai események, viszont erős, és magabiztos asszony benyomást szerette volna kelteni a többség szemében, úgyhogy most megpróbálta valahogy visszafojtani a rá-rátörő sűrű könnyrohamait. - Szervusz, kincsem! Hát hogy érezed magad? Mondd csak, nagyon fáj? – fogta meg finom hattyúkezeivel fia hidegre változott kezeit, és már húzta is őket melengető tenyerébe. Azonban ott volt még a kórterem ajtajában egy vádoló, és szemlátomást nagyon is valósággal neheztelő és felelősségre vonó tekintet: Az apjáé! Ezt a fajta kissé vérben fogó, állandó idegességet, stresszes hangulatot tükröző, és terjesztő tekintettel, vérágas, kialvatlan szemekkel tulajdonképpen soha életében nem tudott megbarátkozni, s mivel kettejük között mindig is az édesanyja volt az ún. villámhárító, így bizonyos tekintetben Mikes kénytelen volt abba beletörődni, hogy az apja soha nem fogja őt, abban a tekintetben megérteni, hogy bizonyos fokú hiperaktivitással és túlzásba vitt érzékenységgel reagál a külvilág inger gazdag környezeti változásaira, és ezáltal talán sebezhetőbb, mint valaha, amit gyakorta könnyezéssel jelez és add hírül a világnak! Abban a pillanatban, amint kicsit figyelmesebben megnézte a dohányzás miatt kitágult kék, és vörösre erezett arcot látott benne valami bizonyosat: erről a tekintetről ugyanis ordított a folyamatos elégedetlenség, és az állandó telhetetlenség ősi érzete; mert Mikes Gézának ti. semmi sem volt úgy megfelelő, ahogyan azt mások szerették volna elérni, mindig csak éppen az, ahogyan azt ő szem élyesen felügyelte és jóváhagyta! Hát mondani sem kell, hogy ez kisebb-nagyobb súrlódásokhoz vezetett a családban az évek során! - Szevasz, fiam! Na, mi van? Te itt lazsálsz, amikor anyáddal már majd megevett minket az isten hidege? – próbált viccelni, de önmagában már rég észrevette, hogy most jobb lett volna néhány bizalomgerjesztő jó kívánság, és lelkiismeretet erősítő jó szó, mint holmi idétlen és ostoba vicc, amit valamelyik kabaréjelenetből kapart elő hirtelen. – Nagyon aggódtunk ám érted, kishaver! – próbálta vigasztalni igaz kevés sikerrel. Amikor Bence meghallotta a ,,kishaver” kifejezést, valami megmagyarázhatatlan émelyítő undor és nyálkás hányinger kezdte hatalmába keríteni arra nézve, hogy meglehet, hogy nemsokára vissza kell majd mennie az elátkozott iskolája, sokat szenvedett falai közé, és ettől máris kiverte a jéghideg vereték! - Én is örülök… – csak ennyit tudott kinyögni, és most azt érezte, hogy egyszerre nagyon sokat beszélt. - Jól van kincsem! Csak maradj most nyugodtan! Pihenned kell sokat, hogy visszanyerd az erőd! Aludj! – simogatta meg összekuszált sötétbarna hajtincseit az anyuka, és ez most olyan vigasztalólag hatott Benire, hogy röpke pillanatok alatt álomba merült, és észre se vette, hogy a szülei távoztak a kórteremből.
- Nővér kérem szépen, legyen szíves! – szólt oda Mikesné. – Ha bármi probléma adódna, megtenné, hogy azonnal felhív?! – s tengerkék tiszta, és őszinte szemeiben rémület tükröződött. - Ne aggódjon asszonyom! Mindent megteszünk, hogy a fia jobban érezze magát! – darálta le a szokásos kötelező rizsaszöveget, ami egyáltalán nem hangzott megnyugtatónak, sokkal inkább egy bekapcsolva felejtett diktafon visszajátszott felvételéhez hasonlított! Mikes Bence mindösszesen négy napot volt kórházban, és egy Szombat reggeli napon, pontban reggel hét órakor, pontosan – az általános vizitelés szakaszában, amit az orvosoktól volt szerencséje megtanulni -, végre aláírták betegkartonját, és hazaengedték, persze csak édesanyja kérésére, mert több, mint valószínű, hogy az agyrázkódása lehetett abban a ludas, hogy eleinte mindenkit elősz eretettel magázott, még legközelebbi hozzátartozóit is, így saját szüleit is! Így a karácsonyi ünnepeket a kis Mikes család a látszólag béke égöve alatt tölthette el. A Mikes szülők először arra gondoltak, hogyha már egyszer a gyerek kórházba került, akkor gyorsan és lehetőleg egy füst alatt végrehajtanak rajta egy másik elkerülhetetlen jellegű műtéti beavatkozást is; ti. Beninek a bal nagylábúján jelentősen benőtt a köröm így jóformán már járni is alig tudott, csak bicegett, még a tornafoglalkozások, illetve az iskolakörök alkalmával is, és ezt a hibát, és kisebb fokú rendellenességet csak orvosi úton lehetett meggyógyítani. Ugyan a vezető sebész főorvos docens Dr. Járó János úr úgy nyilatkozott, hogy helyi érzéstelenítés alkalmazása mellett megpróbálják a kérdéses szarú körmöt kivágni a páciens lábujjából, így az egész műtétet megúszhatják, azonban a későbbiek folyamán, amikor Bence bal lába jóformán teljesen eltorzult és elefántnagyságúra duzzadt, illetve erősen levedzeni, gennyedzeni kezdett akkor folyamodtak az életmentő műtét alkalmazásához. Bencét kivételesen most nem altatták; pedig sokkal hasznosabb, és több mint valószínű, hogy fá jdalom mentesebb lett volna, mert így a bal lábfejébe – ahogy teljes mértékben érzésteleníthessék és egyáltalán ne érezzen semminemű fájdalmat -, öt darab bivalyerős injekciót kapott a főorvos úrtól, miközben Mikesné kitartóan szorította és a világ összes kincséért sem engedte volna el a kezét, és az utolsó elefántrúgás alkalmával már a fájdalommal vívott ádáz csatát és kibuggyant vastag sugárban a könnye. És amennyiben az a fokú, és intenzitású pokoli fájdalom sem lett volna elegendő, melyet a bivalyerős, és méregerős öt darab injekció okozott - akkor ott volt még az otthonában eltöltött, örökkévalóságnak ható bőséges, közel öt óra, amíg késő este tíz órától, másnap hajnali hat óráig terjeszkedve, mint a burjánzó borostyán el nem állt – akárcsak egy kicsike pillanatra is az erősen szúró, égető, és bökő fájdalom a bal lábfejében. Édesanyja – most is, mint szinte mindig -, mellette volt, és a nappaliban berendezett, ideiglenes főhadiszálláson az ,,elfekvőben” és lábadozóban és gondját tudta viselni. Azon az éjszakán a lehető legkevesebbet tudtak csak aludni a pokoli fájdalmak miatt, így már meg sem lepődtek azon, amikor pontban hajnali fél háromkor a pontosságra mindig hangyaszorgalommal ügyelő Mikes Géza elindult, hogy gépjárművezetői teendőinek eleget tegyen.
II. FEJEZET Az általános iskola ahova járt egy hófehérre meszelt – afféle különös, és az avatatlan szemek számára -, meglepően félelmetes intézmény benyomását keltette; az ablakkereteket valami furcsa és megmagyarázhatatlan hatósági utasításra gusztustalan, sötétbarna színnel mázolták be, így az egésznek sokkalta inkább egyfajta kísértetkastély jellege lett, semmint egy olyan valamirevaló helynek, ahol az adott nebulók – kivételektől persze eltekintve -, jól, felszabadultan, és ami a legfontosabb: Nem rabságban és elnyomásban érezhették magukat! Különböző híressé vált graffitis idézetekkel díszítették ki a falat – feltételezhetően azon kö zkedveltségnek egyáltalán nem örvendő volt bukott diákok -, akiknek eltökélt szándékává vált a jogos mondható megtorlás, abból a szempontból, hogy ők meglehet hogy telve voltak tudásvággyal és majd szétrepesztette csenevész koponyájukat a tudás általános fénye, azonban sajnos elégtelen tanulmányi eredményeik folytán erről sajnos nem tudtak idejében számot adni; s most a kissé csen evész, és a falakról málladozó vakolton álltak negédes bosszút! Az iskola közvetlenül a lakótelep közepén helyezkedett el, ahonnét bárhogyan meg lehetett közelíteni, mert a százharminckilences busznak éppen mellette volt alig száz méterre se a megállója, de összességében csupa lakótelepi srác járt oda, kevés volt a ,,városból jött ember”! Amennyiben egyáltalán ilyet meg lehet említeni. Az ember, amikor ehhez a kissé szanatóriumi épületegyütteshez közeledett, aminek a homlokára, mint valami rásütött bélyeg ott virított az Általános Iskola felirat valamilyen megmagyarázhatatlan ő si állati ösztön, és félelemérzet költözött szívébe, és ha ez nem lett volna elég akkor a gyomrát csikarni kezdte a kétségbeesés, mint a fekélyes betegekét, akiknek még fogalmuk sincs, hogy mitől csikar, és fáj a hasuk, már bizony jó ideje! Mikes Bencét egyáltalán nem ide íratták be szeretve tisztelt szülei, hanem egy másik iskolába – ami a változatosság kedvéért szintén a lakótelep hatótávolságába esett -, csak hát a kilencvenes évek eleji adminisztráció és a rengeteg aktahalmazokat, és felesleges papírmunkát eredményező átszervezés és átcsoportosítás következtében Beni sajnos éppen a rózsafa utcai Általánosba keveredett önhibáján kívül. A gondok, és a folyamatos megszégyenítések sorozatát kiálló iskolán belüli zaklatási hadjáratok – melyeket egyesek szerint az élénk képzelettel megáldott Bence csak amúgy saját maga szórakoztatására kitalált -, szinte mindennaposakká váltak; főleg akkor, amikor valami feljebbvaló iskolai vezetőségű tag agyában megfogant az állítólagos briliáns elképzelés arról, hogy mi lenne, ha a tehetségesebb és prominensebb ésszel megáldott kölykökből csinálnának egy angolos, egy németes és egy amolyan tehetséggondozó csoportot! Mikes Bence legalább tízezerszer – ha nem többször is elátkozta a lehetőséget és a napot, amikor jelentkezhetett volna egy másik osztályba, ahol a változatosság kedvérét talán még új életet is kezdhet, és most, hogy a rettegett 5. d osztályban megmaradt, mint egyszerű fegyenc és rab, attól tartott, hogy ennél ostobább csak ő lehet földi pályafutása alatt egyedül, és kizárólag! Nem telt el úgy nap, ilyen-olyan kellemetlen, és szándékosan fájdalmakkal és súlyos lelki megpróbáltatásokkal terhelt gonoszkodások nélkül, hogy ne kapott volna egy-egy kellemetlen hányingert okozó ütleget egyenesen a gyomorszájára, vagy bokszos ökölcsapást egyenesen a bordáira, vagy kék-lila foltokat az arcára, amennyiben ismételten visszautasította a védelmi pénz megadását! Sokszor megesett, hogy váratlanul egy ismeretlen láb nyúlt ki, míg a szünetekben kötelező olvasmányait tanulmányozta és szabályosan nagy eséssel megáldva úgy elgáncsolták, hogy
bizony utána még keservesebb volt a kijózanító felállás! A biológia órák voltak lettek a kalandok ne továbbja! Egy-egy kellemetlen fruska leányzó azzal heccelte – főleg az órai foglalkozások alatt -, hogy szabályos rajzszögeket tettek kipárnázott feneke alá, és amikor hosszas sírógörcsös felordítások, és jajdulások közepette az egész osztály számára közröhej tárgyává lett, akkor ehhez jött még az általánosan elfogadott viccelődés; ha példának okáért geometriát tanultak valamelyik matekórán, akkor a körzők tűhegyes hegyével gondosan, és csipkelődve, és természetesen kiadósan bosszút állva gondosan megböködték a hátát, így mire késő bb a hetedik óra végeztével hazament nem győzött hálálkodni, hogy a fürdőszobában – mivel a szülei csak jóval később jöttek, mint ő -, van mindig elegendő sebhintőpor, fertőtlenítőszer, illetve ragt apasz! Éppen azért, mert szinte egyvégtében ki volt téve az iskolai terrorisztikus hadjáratoknak Beni megtanulta, hogyha úgy tesz, mint akit már semmi sem zavar talán leállnak, és békében hagyják ideiglenesen! Azonban később magának is tudatosítania kellett, hogy mekkorát tévedett… Az iskola talán legrettegettebb fészke – ahova emberfia nem szívesen merészkedett -, hiszen a lehető legalattomosabb és egyben leggonoszkodóbb hely volt az egész bolygón: az az iskolai tornaöltöző volt! Az általában monogrammos nevekkel összepingálgatott egymáshoz csavarozott fapadokon egy talpalatnyi hely nem sok annyi se volt, hogy az adott diák legalább nyugodt körülmények között felakaszthatta volna a már jócskán felújítást kívánó fénykampós fogasokra a cuccát, és a tornazsákjába gyömöszölhesse az utcai ruháját! A levegőt itt nem is a kellemetlenkedő büdös zoknik bűze, és az általános dezadorszagban pácolódott verejtékszag lengte be, sokkal inkább a kivégzésre váró foglyok általános utolsó fohásza; hátha aznapra elkerülhetik a jelképes kivégzési processzust! S mivel a tornatermi öltöző egy különálló épület volt a tulajdonképpeni oktatási intézménytől, így jóformán az egyetlen valamirevaló fényforrást néhány olcsón vett negyven wattos izzólámpa halogén, és lidérces fénye szolgáltatta, illetve a keskeny, és meglehetősen szűkösre szabott zuhanyzók fölötti bukós ablakok, mert általánosságban a diákoknak szigorúan meg volt tiltva, hogy a nagyobb forgatható, spalettaszerű ablakokhoz akár hozzányúljanak csak, bár ez alól a szabály alól sok estben kivételt jelentett a nyári kánikula évszaka! Az osztálytársaság oszlopos bandatagjai általában a többiekkel együtt itt tanyáztak, amíg nem szólította őket a rettegett őrmester típusú testneveléstanár Bodza György fegyelmezett, érces hangja. De Bence – hál’ istennek -, ennél azért valamirevalóbban fineszesebbnek mutatkozott, mert ő a mondhatni tisztán tartott öltöző helyett a koszos, és verejtékszagú zuhanyzót választotta, mint a lehetséges túlélés, és megmenekülés egyetlen színterét, ahová a lelki és fizika terror hullámai talán soha nem érhetnek el; bár ez utóbbit talán még ő is eget rengető ökörségnek gondolta! Mikes a zuhanyzóban üldögélt jobb esetben egymaga, rosszabb esetben az osztályból kivált azon tagokkal, akiket szintén valamilyen általános jó tréfa, avagy heccelés jogcímén aznapra meg kívántak a bandatagok leckézetni! Általában buggyosra sikeredett sötétkék, vagy fekete tornanadrágot, és fehér pólót viselt, mert az atlétát – ha csak nem volt meleg az idő -, egyenesen utálta, és ehhez jött még az elefántnagyságú bohóccipőnek is kiválóan beillő tornacipő, amit ideális csukaformája hosszúsága miatt kereszteltek el így, és mi amennyiben a vadonatújság kiérdemelt jelzőjét aggatták rá úgy szaglott, mint az új
gumiabroncs, ami éppen akkor került le a futószalagról. És sokban hasonlított egy tipikusan középkorból szalajtott udvari bolond cipőjének. A tesiórákat nagy általánosságban Bodza György ,,őrmester úr” vezette – meglehet, csak azért keresztelték el így, mert önmaga sem igazán került azzal a sarkalatos ténnyel tisztába, hogy már majdnem hatvanegynehány éve vége a háborúnak! És akiről, mivel az egészség mintapéldányának tekintette magát Mikes biztosra vette, hogy éppen ezért az elsősorban ,,vízilóalkatúakkal” már korántsem lesz olyan megértő, békés, és elnézőbb, mint mondjuk a változatosság kedvérét a soványabb alkatúbbakkal! - A kurva életbe! Hát te meg mi a fenét csinálsz itt te hájas víziló, te rohadék? – szólította meg, sajnos a sima osztályába paterált egyik Torló fivér: Tamás, aki meglehet csak azért pecázott állandó jelleggel az új halakra, mert enyhe fokú kisebbrendűségi komplexusban szenvedhetett, és ehhez társult még kis növésű alkata is! Bence nagyon is jól tudta, hogyha az egyik Torló fivér felbukkant, akkor nem sok idő kell hozzá, hogy a bátyja, és a bandavezérek is mind megérkezzenek, és mint a vérszopó piócák ellepjék a hajdanán talán jobb napokat is megélt helyet! - A kurva anyádat, te kis pöcs! Szétrugdalom azt a szemét, hájas valagadat! Visszarugdalom a lankadt farkadat a kőkorba világos?! Bence meg se mukkant, már éppen gyorsan szeretett volna az ajtó felé slisszolni észrevétlen, amikor balszerencsés pechjére az ajtóban már ott álldogált és jókat böffentve röhécselt Torló Laci a báty! - Na, mi az te hányadék! Pofátalan szarházi! Hát hogy merészeled kikerülni az öcsémet, amikor hozzád pofázik, mi?! – azzal egy jól irányzott jobbkezes ütéssel máris úgy gyomorszájon vágta a szerencsétlent, hogy csillagokat látott jó időre maga körül. - Hogy kell minket szólítani, te gennyláda? Általános köhögési rohamok közepette Mikes alig tudta a tokás szájából kipréselni az odaillő szavakat, de csak elsuttogni merte: - Bekaphatjátok mind a ketten! – s újból elfogta a kellemetlen öklendező köhögés. - Hogy mit ugatsz te itt, nem jól hallottam?! – vetette oda most az öcsike Tomi, mert ha megjelent a bátya, akkor már kicsit nagyobb mellénye volt, mint egyébként egyedül. - Azt mondtam – emelkedett fel most a piszkos linóleumos földről Bence: - Mind a ketten bekaphatjátok, ti szemetek! - Oh! Nézzenek oda! Milyen kis harciasak lettünk egyszeribe te hájas pöfeteggomba! Szóval azt pofázod, hogy ,,bekaphatjuk” mi, igazam van? Hát akkor kedves öcsikém Tomi, azt hiszem nincs más hátra, mint ezt a kis seggdugaszt, ízekre szedni! Lásd a nagylelkűségemet az első rúgás joga téged illett! - Hahaha! Kösz bátyó! – Nesze bazzeg! – s azzal irgalmatlanul elkezdték rugdalni, és ököllel ütni-verni, amíg a kis könyörtelen játékukat félbe nem szakította az órát jelző csengőszó. - Jegyezd meg, mert csak egyszer mondom el te kis FÉREG! Ha még egyszer meglátlak kinyírlak téged is, a rohad szüleidet, a egész kurva családodat! – s azzal a mackós idősebb Torló fivér László, akinek már ekkor szálas bicepsze volt egy akkorát öklözött szerencsétlen Bence hasába, hogy sokáig
képtelen volt megmozdulni, vagy akár csak felállni, mert fájdalmában már csillagokat látott táncolni nyüzsögve szemei előtt, és majd meggebedt! És amennyiben ez nem lett volna elég akár egy évre, vagy jobb esetben csupán egy rövidre szabott hónapra, akkor itt volt még az általánosan, minden kedves és nem kedves diákra kiszabható orvosi vizsgálat! Ami nagyjából megint csak általános táptalajt jelentett azon vezéregyéniségek számára, akik ezt a vizsgálatot is kellőképpen, mint lehetőséget felhasználták kicsinyes bosszúpraktikájuk fejlesztésére, és a fizikai bántalmazásaik tökéletesítésére; viszont, azt szinte majdnem mindegyik kiskirály elfelejtette, hogy mi lesz akkor, ha majd az adott ügyeletes doki – aki szinte mindig egy arab származású nyanya volt, ellenséges fekete gyémánt szemekkel, melyek tüskeként képesek voltak szúrni is -, hogy mit fog szólni ahhoz a jobb esetben kék-lila foltokhoz, amik nagy valószínűséggel az összes többi osztálytárs testét borítják? Még az is meglehet, hogy szánt szándékkal majd szól és feljelentés tesz előbb az osztályfőnöknél, aztán jön az igazgató, majd a fegyelmi tárgyalás, és végezetül a hab a tortán; az általánosból való teljes kicsapatás: nem mintha különösebben akárcsak a Torló fivéreket, vagy Bogai Zoltánt a banda eszét érintette volna az, hogy megerőltessék magukat a továbbtanulásuk területein! Mikesnek éppen elég fejfájás okozott már az a kellemetlen gondolat is, hogy orvosi vizsgálatra kell az egész hóbelevanccal jelentkeznie, és ezekben a pillanatokban a bandavezérek, illetve kijelölt ,,hóhérsegédeik” rendszerint addig-addig izgatták, tücsköt-bogarat összebeszéltek a háta megett, méretes elefántoknak való injekciós tűkről, és különféle embert daráló orvosi kütyükről, hogy szegény Beni rendszerint összesírdogálta magát – a szó valóságos értelmében -, amíg úgy épkézláb eltudott botorkálni az iskolában kialakított orvosi rendelőszobáig. - Egy, kettő, három, négy…- számolt gondosan megfontolt kimértséggel, erőteljesen törve a nyelvet az arab nyanya. Ha az ember nem ismerte volna ezt a szemlátomást harmincas éveinek végéhez közeledő, enyhén molett, és fekete gombszemű boszorkát, akinek mintha szándékosan nem lettek volna kiszedve busman-szemöldökei a legvisszataszítóbb mocsári szörny jutott volna eszébe, amit főleg akkor érzett, amikor rémálmai meglátogatták éjjelente. Bencének sem kellett rémtörténetekért a szomszédhoz koslatnia; mert nemrég – balszerencséjére ismét megnézte a rémálom az Elm utcában c. horrorfilmet, és mondanunk sem kell, hogy egész éjszaka, miközben szobája mellett közvetlenül a szülei horkantgatták kellemes álmaikat, ő mindvégig akkor még fehérre meszelt ajtaját figyelte árgusan kitartó, minden hangra figyelő szemeivel, és hacsak valami különös, és számára egyedi és megmagyarázhatatlan dologra lett figyelmes, akkor gyorsan bebújt kiságya alá, és fejére húzta a takarót. Persze ilyen estekben, ami nem sokszor fordult elé – talán havonta egy-két alkalommal, tehát egyáltalán nem fertőző, és szándékos szinten -, rendszerint az álom is a földön érte, és reggelente az édesanyja nem győzött csodálkozni azon, hogy Bence szobája kész csatatér; jóformán az összes felhasználható bútort, amit képes volt erejéből kifolyólag tologatni átrendezte egy teljes éjszaka alatt gyerekszobáját, csakhogy a kampóskezű, rettegett Freddy Kruger el ne rabolhassa őt vérfagyasztó nevetésével! - Akkor álljatok szépen sorban! – mert itt jelentősen törte a nyelvet az orvos. – Oltás következik! Azzal mindenki szófogadóan sorban állt, kivételt képeztek persze, szinte, mint minden egyes alkalommal a vezérek és Mikes. - Nos, ki az a síró gyerek, aki annyira el van keseredve, hogy szemlátomást ordít, mint akit nyúznak? - Mikes Bencének hívják! – adta meg a helyes választ egy vézna, cingár kislány, aki miden nap ki volt téve a fizikai terrornak, mégsem mert édesanyának szólni erről, mert egyke gyerek volt és az apja elhagyta őket, egy másik nő miatt, és most édesanyja arra kényszerült, hogy egy fizetésből oldja
meg neveltetését! – S valósággal retteg az orvosoktól. - Nővér, lenne szíves segíteni! – azzal az arab doktornő szabályos megragadta Mikes jó húsban lévő, kocsonyára emlékezető bal karját és a nővér szorítókötésével – melyet nagy sikerrel alkalmaztak főleg az elmebetegek jobb belátásra bírásánál -, szó szerint lekötözték a toporzékoló, és szemlátomást szenvedő és a lelkiismeret összeroppanási határán álló kamaszt. - Nem fog fájni! – próbálkozott a tűvel a szipirtyó -, nővér, megkérhetném, hogy fogja erősebben, mert így sem megyünk sokra, ha maga is hadonászik! - Elnézést, doktornő, de nem kis erő szorult belé! – s azzal még erősebben igyekezett lefogni a di ákot, hogy végre az orvos beadhassa neki az aznapi napra kötelezően előírt vakcinát, mint egy olyan ellenszert, amiről egészen pontoson még nem döntötték el, hogy vajon kíséreti alanyoknak engedélyezték-e, vagy csupán egyszerű állatoknak! - Ugye, hogy csak olyan volt, mint egy szúnyogcsípés! Igaz-e? – nevezett és próbálta jobb kedvre deríteni a nővér szegény Bencét, miközben ő még mindig folyamatosan megállás nélkül elke seredettebben könnyezett és hisztériázott, mint valaha. - Nincsen semmi baj! Na, nyugodj már meg! Belevaló srác vagy, vagy kiscsaj? – próbált heccelő dni Bencével, de ezzel csak olajat öntött a parázsra, mert még keservesebben elkezdett rikoltani, és toporzékolni a fiú. - Ezt a gyereket sürgősen vigyék el pszichológiai megfigyelésre, mert ki vannak az idegei! – rendelkezett a doktornő. Ezen persze az idióta bandatagok csak gőgös fensőbbrendüségi tudattal vigyorogni, és hahotázni tudtak, miközben az osztálytársak egynéhány hölgy tagja; akik még éreztek magukban valamiféle szánalmat és könyörület foszlányait megfogták az élettelen Mikest, és kivonszolták a rendelő helységből egyenesen a fiú mosdóba, hogy a hidegvíztől egy kicsit helyrebillenhessék lelki, megtöretett egyensúlyát. A dolog kissé ironikus, és keserű végkövetkezménye végül is az lett, hogy Mikes Bencét a nyolcadik osztály féléves megmérettetése után – mint átmeneti, szigorúan bizalmasan kezelendő -, magántanulmányi útra küldték; talán a feljebbvaló tantestület így próbálta megkímélni kissé sérülékeny idegrendszerét a további, elkerülhető sérülésektől, és nagyon is viszontagságos állapotoktól! Azonban azok az emberek, - kiket szinte mindannyian nagyon is jól ismerhetünk, mert aljas csínytevéseikkel vagy tönkretették, és ezáltal, teljes mértékben ellehetetlenítették gyerekkorunk talán legszebb, és legörömtelibb pillanatait, szinte a további élet minden területén újra és újra felbukkantak, és ha az ember nem számolna le végleg a múlttal, talán meg is örülhetne, vagy újabb értelmetlen, és ezáltal a többi családtagjának okoznak fölösleges fájdalmat előre eltervezett öngyilkossági kísérleteivel!
