Tiltott index. Tasev Norbert. Publio kiadó. Minden jog fenntartva!

Tiltott index Tasev Norbert 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva!

,,Mindazoknak aki a jogos igazság mércéjével hallgatni kényszerültek, és azoknak akik az emberség lelkiismereti humanizmusát vallják!”

,,Jaj! Neki, hát persze, hogy NEKI! A halhatatlansággal kecsegető lánynak, aki sorsfordító helyzetekben is igyekezett őrizni a Fényt őzikeszemei lángolásaként!”

I. FEJEZET Az a bizonyos koránt sem kellemes, jellegzetesen borongós nap volt ez, amikor Kincses Tibor immáron majdhogynem három hónap óta frissen leérettségizett gimnazistának egyedül kellett megtennie talán leghosszabb és legmagányosabb bemutatkozó útját a tanárképző főiskola berkeibe. Önmagának is nehéz lett volna megfelelnie az eldöntendő kérdést, hogy vajon mi a frász karikát keres éppen itt, de talán ennél kézenfekvőbb volt a válasz, miszerint mivel a Színház és Filmművészeti akkor még főiskolára nem nyert felvételt, és a jogi karhoz – túlontúl nyers, unalmaz és száraz paragrafusok labirintusaiban sem kedve sem pedig türelme nem volt mélyebben elmélyedni, ezért nem maradt más választás – amikor édesanyjával kitöltötték a felvételi papírokat, és az első rublikában feltűntetett Tanárképző Főiskolai Kar kínálkozó lehetőségnek kínálkozott. - Jaj! Te mulya pernahajder! Ne izgulj már annyira! Ha mondom, hogy oda vesznek föl, ahova elsőként beírtad magadat akkor az úgy is lesz! Világos?! – adta ki megfellebbezhetetlen ragaszkodva csökönyös igazságaihoz Kincses Mihály az apa. - Hát, ha te mondod! – vallotta meg Tibor, bár azt azért önmaga is érezte, hogy ez inkább volt egy bizonytalan beismerés, semmint helyeslő, magabiztos válasz. S amint betette a lábát a Kazinczy utcában lévő Tanárképző Főiskolai Kar kórházi fehérségű épületébe – ahogyan azt már a pesszimizmusából, és mélyreható, meggyökeresedett kétségbeeséséből, és minden egyes esetben önmagát lesajnáló bizonytalanságból már előre lehetett sejteni, hogy Kincses Tiborban megszólalt a belső tudatalatti én: ,,Mi a nyavalyát keresel te itt, amikor kívülálló vagy?” Nem mintha nem tartozott volna oda, de az a bizonyos emigráns idegenség taszította, és mérgezte meg abban a pillanatban, ahogyan betette oda a lábát, mintha száműzött vagy legalább is kitaszított lett volna, akit csak éppen megtűrnek, mert nem szándékoznak befogadni, mert nincs a

szíves látott vendégek listáján megbillogozott neve! Persze, ahogy az a beiratkozási ún. regisztrációs heteken végbe szokott menni, itt sem lehetett megkerülni azt – hogy főleg az első éves gólyák voltak abban a kiválasztott bűnbakoknak járó megalázott helyzetben -, hogy mivel az órarend kérdése minek utána meglehetősen labilissá vált, mivel itt már nem volt osztályfőnök, legfeljebb csak egyszerű csoportfelelős, az sem mindig, így az adott hallgatónak kutya kötelessége volt – legalább is egyesek alapos véleménye szerint -, saját magának körbejárnia, hogy az egyes felsőoktatási intézményrendszer hálózat vajon hogyan és mint működhet? S ha ez sem lett volna elég akkor ott volt mindjárt az a felettébb kellemetlen, és csodálkozásra alkalmat adó helyzet, hogy sok esetben bizony megesett és előfordult, hogy még az adott pedagógus sem igazán igazodott ki abban, hogy melyik csoporthoz, és egyáltalán melyik terembe hívták: óraadónak, vagy egyszerű vizsgáztatónak. Egyetlen nyüzsgő hangyatábor volt az egész hangok zűrzavarában tobzódó aula. S ha ez nem lett volna éppen elég a magát kölcsönösen és örökösen sajnáltató Kincsesnek, akkor ehhez jött még a megfellebbezhetetlen pesszimista hangulata is – elvégre akárcsak anyai nagyanyja -, ő is a végletek, és a hangulatok rabembere volt, aki hagyta magát az érzelmek labirintus kalodájába csukatni, és ezáltal; kiszolgáltatottá tenni. Az a fajta tipikusan fülledt és barátságtalan idő volt, amikor a szeptember már jelzi konok, és megtörhetetlen makacsság mellett, hogy bizony hajnalban, és főleg reggelente azért nem árt, ha az ember helyes öltözködéssel megelőzi az esetleges korokozók aktív támadását a test ellen, és amikor még mindig az a dohos fülledtség a jellemező – főleg azokban a pillanatokban -, amikor az ember valami igenis nagy dobásra készül az életben, és ami több mint valószínű százszázalékosan sorsfordító lesz. Pedig mennyire egyszerűnek tűnt akkor még 2002 nyarán a helyzet, amikor Kincsesnével elmentek a felvételi listán föltűntetett egyetemekre, és főiskolákra felvételizni. Kincses minden egyes

végzetesnek ígérkező pillanatban érezhette titkosan, belső tér lelkében, hogy édesanyjára minden egyes esetben számíthat, még akkor is, ha netán összedől ez a furcsa, és összezavarodott világ ahol az ember egyáltalán nem találja a helyét, és akkor is, ha mások esetleg szúrós, és nemkívánatos gülü szemeket meresztenek felé: ,,Nézzétek, ez még mindig az anya szoknyájába csimpaszkodik!” – megjegyzésekkel. S most itt volt ebben a bizonytalan, és kellő ismeretlenséggel megvert helyzetben, amikor az embernek igenis mint tökéletes ,,felnőttnek” akit már bizony máshogyan, és másképpen kezel az adott társadalmi környezet amely befogadta, itt már mindenki olyannyira a maga ura és parancsolója volt, hogy senkinek még csak esze ágában sem volt, hogy egyáltalán fölvilágosítással megoldhatta volna a kényes problémát: miszerint melyik helységben lehetne ebbe a patinásan, és tele cifra márvány rakosgatott épületegyüttesbe beiratkozni? Kincses mindig is szerette azt fajta megoldást, hogy mivel Kincsesnét szinte mindenki komolyan vette – hát elvégre ő volt az abszolút felnőtt -, éppen ezért azonnal megcsináltak neki mindet, és intézkedtek is az érdekében, de persze csak akkor, ha ezt az illetékes alkalmazottak, és személyzet megtehette, mert egyébként rendes körülmények között Kincsesné is egy közalkalmazott volt, felelős állásban, de elismerésére vált, hogy nem volt szívbajos, ha az igazságról, és erkölcsről volt szó, mert ami a szívén az a száján mondás járta, ha valaki arra a szemtelenségre vetemedett, hogy kiálljon vele szópárbajozni, mert, akkor előfordult, hogy csak sompolyogva és bizonyos fokig megszégyenülten merészelt hazamenni. Bezzeg szegény önsajnálattal átitatott Tibornak már nem volt ennyire vakszerencséje, mert szokásához híven mindenütt kifogástalanul, és meglepően túlságosan is udvariasan viselkedett és ez ebben a században inkább volt térfa és nevetség ősi iskolapéldája semmint megfogadható, bölcs előrelátás! - Bocsánatot kérek! Elnézést a zavarásért tanár úr! Nem tetszik tudni véletlenül, hogy hol lehet beiratkozni magyar-történelem szakpárra? – érdeklődött éppen a második emeleten, mert már

általános iskolai emlékeiből merítve régen beívódott benne, hogy nagy általánosságban a fontosabb hivatalnoki, és igazgatói, vagy éppenséggel tantestületi szobák is mind föntebb találhatók, mintha a társadalom ősi, hierarchizált, egyetemes tagozódását akarnák ezzel is bebizonyítani, és ahova kivételektől eltekintve szinte az összes pedagógus – kivált az idősödő nemzedék tagjai -, mindannyian lifttel járnak, mert hát elvégre abban a tiszteletre méltó, és jelképes korban az ember szívesebben kényelmeskedik. - Jó napot magának is! Hogy is hívják magát fiam?! – dörrent rá leendő magyar történelem tanára Dr. Kerbolt Péter a félszegséggel támolygó hallgatóra, aki sajnos még nem tapasztalhatta ki itt vajon hogyan is működnek a dolgok? - Kincses Tibornak hívnak tanár úr! Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy hol lehetne feliratkozni, mert ezt ezen a héten el kellene intéznem. - Azt hiszi fiam, hogy mindezt én tudom?! Hát mi vagyok én pedagógus vagy hirdetőtábla mondja csak?! – csattant élesen a hangja, és ahogyan beszélt Kincses azon nyomban kiszúrta azt a bizonyos emberekre jellemző nagyon is valószín szörcsögést, amit a selypítés, és pöszeség maradványai szoktak helyenként okozni elég kellemetlenkedőn főleg társaságban. - Elnézést kérek, hogy föltartottam tanár úr, már megyek is! – s ezzel, mint aki mindent megbánt, mert főbűnös abban a vétségben, hogy egyáltalán kérdezni mert, már szedte is volna túlsúlyossággal megbélyegzett lábikráit, ha Kerbolt docens úr nem állítja meg az ajtónál. - Na, várjon csak! Látom magán, hogy még nagyon zöldfülű! Hadd nézzem meg a névsort, aztán majd kitalálunk valamit! Az első napja igaz-e?! – csillant meg hangtalan mérget tartalmazó zöld szeme. - Igen kérem! A legelső! S azzal, mint aki éppen a legfontosabb munkájába mélyed kopasz fejével, amit csak kihangsúlyozott az a tudat, hogy éppen közeledett a természet az őszhöz, Kerbolt docens úrnak

mindig is az volt a hitvallása, hogy nyáron azért sokkalta előnyösebb a rövid haj, mert így a feje is könnyebb az embernek, és nem kell állandó jelleggel, olyan semmiségekkel foglalkoznia mint a hajkorona általános ápolása. Aztán ahogyan a hosszas keresgélés után felnézett az időközben hatalmasra duzzadt aktacsomók és lényegre törő íratok összekuszált kazlai közül, legvégül csakhogy már lerázza magáról ezt a kellemetlenkedő ficsúrképű zöldfülűt hanyag módon odavetette: - Akkor figyeljen csak ide, Tibor! Az lesz a legjobb, ha itt mindjárt a folyosó végénél az utolsó ajtónál van a tanulmányi iroda, ők aztán mindent tudhatnak, amit én nem, és ha ott kérne további felvilágosítást a beiratkozási ügyben bizonyára készséggel segítenek magának! – felelte, de csak úgy hogy mondjon valamit, és elültesse a nyugalom látszatát. - Köszönöm a segítséget tanár úr! – felelte kimenet az ajtón Kincses Tibor, mert már rég megszokta, hogy mindenkit tekintet nélkül így hívjon a praktikusság szempontjait előtérbe helyezve, miközben maga sem tudta, hogy Dr. Kerbolt Péter az egyik, ha nem a legszigorúbb tekintélyt parancsoló történelemoktató szakember a főiskolán, akivel még több mint valószínű, hogy összeakad még a bajsza… Amint kilépett szürke és meglehetősen barátságtalan irodájának ajtaján egyetlen biztos és megfellebbezhetetlen tényt máris eldöntve látott: mindenképpen meg akart innen szabadulni, a lehető legtitkosabb, és legteljesebb inkognitó trükkjeit alkalmazva. Nem volt bármit is tenni. Itt állt a küszöbön a regisztrációs hét, és ha már olyan balgaságra vetemedett, hogy feltett szándéka volt, hogy megszerzi – legalább is előbb utóbb -, az a híres nevezetes D-betűs okmányt, ami miatt az egész meghurcoltatást többi hallgatótársával egyetemben naponta el kellett viselnie, akkor innen már igazán nem lehetett visszaút! Végigment a tele márvánnyal felcicomázott főiskola folyosóján és pont a második emelet utolsó kíváncsi szemek elől igencsak eldugott lehető legkisebb irodájába toppant be, ami már fennhangon

hirdette, hogy akinek feltett szándéka, hogy önszántából, és kellő megfontoltság mellett beiratkozni jött, az bizony nem tévedt el, sőt a lehető legjobb helyen jár. Illedelmesen, ahogyan azt egy kamaszkorból már jelentősen kizökkent, és most a saját maga élet-ösvényeit keresgélő fiataltól megszokta és elvárta a társadalmi miliő kopogtatott – elvégre mindig is jellemezte egyfajta udvariassági eljárás -, hogy ha vadidegenekkel kerül össze lehetőséghez mérten megpróbálja az előnyösebb fizimiskáját felmutatni. Az ember nem is gondolta volna, hogy Kincsesen kívül még szándékában áll meglehetősen sokaknak, hogy eme patinás és egekig magasztosult intézményben kezdjék meg felsőfokú tanulmányukat, és emiatt bizony kisebb tömegtumultussal kellett azon szerencsés kiválasztottaknak szembenézniük, akik ezt megszerették volna reszkírozni. Tülekedtek, nyomakodtak, ki hogyan bírt hogy mindenképpen az előnyösebb pozíciókat szerezhesse meg magának, és ha valaki – mint mondjuk éppen Tibor erősen megfigyelhette az egyszerű dolgok menetét -, akkor bárki szabadon, és tisztán rájöhetett, hogy itt bizony ugyan az a társadalmi protekciós malőr folyik, és csepeg, mint a nagyobb mikrokozmoszú társadalom egyéb területein ahol bizony a mindennapi érvényesülésre is pontosan ugyan azok a gátak, és kisebb-nagyobb barikád-harcok a jellemzőek, mint az egyetemek, illetve a főiskolák berkeiben. - Igen tessék! – szólt ki egy hivataloskodó női hang. - Na, mi lesz már, nem fogom a semmiért jártatni a lepcses szám! Egyébként is órabérben vagyok! A kopogatás után Kincses Tibor, mint aki karót nyelt, és látszólag szimulált és most látszólagos rosszullétet diagnosztizáltak nála félszegen, és csetlőn-botlón betoppant, és megállt közvetlenül egy vörösre festet begöndörített, pufók asszony előtt, akinek semmivel sem összetéveszthető, kidülledő barnaszemei élénken, és élesen vizslatták a megszeppent elsőéves hallgatót, mint azt az elítéltet akiről még nem döntötték el bírái, hogy most azon nyomban kivégzik, vagy esetleg várhatnak is vele, míg önkéntes keretek között kész mindent bevallani.

- Igen jó napot kívánok! Parancsol?! - Igen…Jó napot kívánok! Kincses Tibor vagyok, és csak szeretnék érdeklődni, hogy önöknél kell-e jelentkezni a beiratkozás miatt? – izzadta ki Kincses magából a kikívánkozó kérdést. - Hátha valóban ezt akarja? – lepődött meg most a vörös asszonyság, aki mivel egyáltalán nem kedvelte a bumszlis kinézetű névtáblákat éppen ezért inkább lilás blúzára aggatta ki azt, hogy hogyan is híják. Dr. Gábrik Cecíliának különben sem voltak gátlásai, és tett az egész világra abból a szempontból, hogy sohasem volt túlságosan szívbajos, ha valakiről őszintén nyilatkoznia kellett, ellenben kertelés nélkül őszintén bármikor megtudta sérteni az embereket; eltévedt beszólásaival, és korántsem előnyös lekezeléseivel. Egyébként a hivatalos félfogadási időt minden egyes esetben reggel kilenc órára tették, de ez természetesen egyáltalán nem azt jelentette, hogy pontosan kilenckor kezdenek, mert előtte még a szokásos kávézgatás és teázás, péksütemények elfogyasztási rituáléján is túl kellett esni, ami nagyjából pontosan negyed tízre ért véget, tehát ennyi erővel a hallgatók többsége nyugodtan jöhetett volna negyed, a kényelmesebb táraság pedig fél tízre, hogy mi oka volt annak, hogy a két adminisztratív jellegű titkárasszony állandó jelleggel mindenkit kilencre rendelt be, azt sokáig nem is lehetett tudni. A többség azon az egyszerű véleményen volt, hogy mivel már a hivatalnokok is a végletes unalomig tökéletesen unalmas, és deklasszált állapotba kerültek, jobb volt nekik még reggel, amikor még friss és üde az agyi tekervények szerkezete mindent elvégezni, hogy aztán az örökkévalóságnak is beillő délutáni öt órás munkabeszűntetésig ne is lehessen kuncsaftjuk, aki esetlegesen betoppan. - Itt van az indexe, továbbá kérném a további okmányait, úgymint: érettségi bizonyítvány, személyi igazolvány, hivatalos iskolai értesítők stb. – s ezzel, mint aki egy ítéletet hoz meg saját maga más beleszólása, és fellebbezése nélkül egy méretéhez képes vastagocska fekete könyvecskét dugott Kincses Tibor megilletődött, és feszélyezett ábrázata elé, amire egyetlen lényeges főnév volt gravírozva: LECKEKÖNYV!

Kincses abban a végzetesnek ígérkező pillanatban, amikor megkapta ezt az elítélteknek járó stigma-könyvet, ezt a tiltott inkvizíciós iratot, amit hallgatók mindenki csak a halál fekete könyvének, vagy jelképes keretek között a tiltott index becenévvel illettek, rögvest rájött arra, hogy talán nem is volt annyira felemelő gondolat éppen ezt az oktatási intézményt választania, és ami talán végleges elkötelezettséget jelenthet arra nézve, hogy mostantól kezdve aztán se nappala, se pedig éjjele, és egyáltalán megszűntnek nyilvánítatott mindenfajta egyetemes nyugalom amit valaha is szándékában állt eltervezni, és végrehajtani. A fekete szín különben sem előnyös, elvégre a megrendült gyászt, és a mulandóságot volt hívatott kifejezni, és emellett ha az ember esetleg úgy dönt, hogy megpróbált kicsit karcsúsítani eredetileg kialakított testméretein, akkor arra is átmeneti jelleggel kiválóan megfelel, legalább is átmeneti, ideiglenes jelleggel persze. - Akkor itt van a leckekönyve! Itt az egyetemi igazolványa! – mondta most tartózkodó hűvös közönyösség mellett a titkárnő. – El ne felejtse, hogy minden év első őszi szemeszterében meg kell újítania az egyetemi igazolványát, mert ha ezt nem teszi, akkor a kedvezmény megszűnik, amennyiben a jegyzetboltban, vagy a könyvesboltban kedvezmények igénybevételével szeretne könyveket vásárolni. – megértette?! - Igen, hát hogyne! Köszönöm szépen! – s már hátrált is kicsit kijjebb a megszabadító, és látszat szabadságot ígérő kopottas, és megrugdosott faajtó felé, abban a reményben, hogy talán soha többet az életben nem kell ide visszajönnie, de azt még maga sem tudhatta, hogy a kezdeti nehézségek, bizony csak bemelegítések voltak, és hogy megpróbáltatások és megaláztatások sorozatos kudarcai várnak még rá a barátságtalan intézményi falakon belül. - Köszönjük, hogy minket választott fiatalember! – próbált egy erőltetett, és igazán groteszk mosolyt magára erőltetni a titkárnő, bár ahogyan végigmérte Kincses fizimiskáját maga is meglátta, hogy ez a fiatalember önmagában hordozhat valami titkos megtöretettséget, vagy legalább is sebezhetőséget, amire azért illene mindenkinek, aki csak kapcsolatba került vele nagyon ügyelni, és

óvva vigyázni!

II. FEJEZET

A regisztrációs hetet tulajdonképpen azért vezette be az iskolavezetés, illetve a nagyobb hatáskörrel felruházott dékánsági, és tantestületi kar, mert az adott pedagógusok ezáltal kívánták eredményesebben eltölteni azt a kincs-időt, amit máshogyan talán már nem tudtak megtakarítani. Ugyanis minden tanár, docens, adjuntus, és professzor meg arról tökéletesen győződve, hogy a tisztelt hallgatók, majd a regisztrációs hét keretében kapják meg a handout-nak nevezett adott órai illetve szemináriumi beosztások szokásos listáját, és ez az a hét amiben mindenkinek illik az órarendjéről tájékozódni, mint a felnőttkori érettség és önállóság egyik alapkövetelménye, és ezen a héten dől el, hogy vajon ki melyik kisebb-nagyobb csoport fog örökre magába szippantani, és befogadni? Kincsesnek nem kellett sokig keresgélni, talán csak nyughatatlan, és állandó kisebbrendűségi komplexusokat dédelgető lelkiismeretében, hogy vajon kik lehetnek majd szerencsés hallgatótársai, és ki lesz az, aki majd az átmeneti osztályfőnöki teendők ellátását magára vállalja mint csoportfelelős? S mivel kiderült útközben, hogy magyar-történelem a szakpárja önmagának is feltette az időközben elkerülhetetlen kérdést, hogy az irodalom halhatatlan, és üzenetközvetítő sorai mellett vajon hogy a csudába fog egymaga megbirkózni az ellenszenves és kibírhatatlan grammatika elcsépelt és paragrafus-száraz bebifláztatott törvényszerűségeivel? Kiderült, hogy ő a 730/B- csoport legfrissebb hallgatója lesz, aminek az egyetlen testvére a főiskolán belül a 730/A-csoport. A tulajonképpeni különbség a két csoport között legfeljebb csak annyi, hogy a társaságot szétszabdalták az ábécé betűinek megfelelően. Aztán hogy melyik volt tanulmányi előmenetel

szempontjából a szerencsésebb, és rátermettebb hát az egy lényeges kérdés? Kincses Tibor megrettent. Talán ezt abban a biztos és megkérdőjelezhetetlen tudatban tette miszerint neki soha semmi nem szokott sikerülni, ami miatt a rendszeres pesszimizmusa és bipoláris hangulatingadozásai voltak a felelősek: vagy talán ez önmagában pusztán csak annyit jelentett, hogy a hajdan mindig Kincsesnével elkísértetett kamaszos félelem most átváltozott tudatos, és radikális félelemmé ami már egy egészen másfajta érzés volt, mint amikor az ember azért magányos hogy megtapasztalja az egyedüliség nyugalmas termékenységét, vagy ellenkező esetben a semmittevés unalmasságát. Talán azért volt Kincses Tibor kissé emigráns hajótörött és egyszerre elveszett lélek, mert mivel egész életében menekült a holnapoktól, és a sorozatos kihívásoktól, most önkéntelenül is egyszerre szakadt minden a fejére. Elhatározta önmagában, hogy csak azért sem retten meg, elvégre, ha az ember folyton menekül, és meghunyászkodik a nagyobb problémák elől, akkor mi a garancia arra, hogy a gondok, és a sorsfordító problémák maguktól megszűnnek, és eltűnnek? Ennek túlságosan kicsi a valószínűsége! Mivel imádta a rejtett és emberi szem által még fel nem térképezett utakat, és búvóhelyeket, és inkább szeretett rejtőzködő ,,üzemmódban” magányos farkasok módjára a föld alatt menetelni, hogy céljait elérje, éppen így köthetett ki a főiskola alagsorában egy komfortosan berendezett pince könyvtárban, ami talán sokkalta meghittebb és csendesebb volt, mint állandóan nyüzsgő hangyatáborra emlékeztető társa odafent közvetlenül a hatalmas magasságokat meghódítani kész márványlépcsőtől jobbra. Mivel ekkor még nem volt teljes körű, és széles sávokban elérhető világháló szolgáltatás, amit fel lehetett volna használnia – természetesen szigorúan oktatási jellegű célzattal -, így azt gondolta magában, megpróbál szerencsét próbálni, hátha összefut egy kedves könyvtáros nénikével, aki még ha a világhálóhoz nem is ért, de azért megpróbálja kideríteni számára az órarendjét, és ami talán

fontosabb leendő csoportjának listáját.

Egy fehérre meszelt, mégis állandó jelleggel nyikorgó vasajtón a Markó utcai közkönyvtár felirata tetszelgett. Mint most is illedelmesen, és udvariasan kopogott, és félszegen benyitott. Kellemes közepesen molett ifjú hölgy üldögélt egy tudományos-fantasztikus regénnyel az irodai foteljában, és meglátszott rajta hogy se lát se hall, még ha egy vulkánkitörést kellett volna azonnal meghallani azt se halotta volna, hiszen ennek a fedezésére fülére volt téve a walkmanja és a furcsa zene mellett megtörténhetett az önfeledt kikapcsolódás, ami tulajdonképpen az emberek egyik egyetemes célja. Miközben mozgott az ajka a dúdolt dallam ütemére, és látszott, hogy erősen koncentrál a betűk hangyabolyára a könyvben, hogy egyetlen sort el ne tévesszen észre se vette, hogy Kincses Tibor megállt előtte. - Elnézését kérem, de tetszene segíteni? - Áh! – hökkent meg egy pillanatra a kizökkentett kerékvágásból a fiatal könyvtáros -, persze egyébként Dobos Andi vagyok, és egészen frankón tegezhetsz! Okés?! - Hát rendben! - Mi jártban! Várj! Ne mond meg! Inkább kitalálom, jó?! Te még most egy kétségbeesett gólyafióka vagy, aki látszólag nagyon elveszett ebben a tudományos rengetegben, és egy kis segítséget kérne útbaigazítás véget! Eltaláltam?! - Hát, ami azt illeti a számból vetted ki a szót! – felelte a fiatalember. - Miben is segíthetnék? - Hát tulajdonképpen sajnos magam sem tudom, mert nekem fel van írva a jegyzetembe, hogy 730/B.-csoportba fogok járni, de ezen kívül szinte az égadta világon semmit sem tudok: hol vannak,

és még az órarendemmel sem vagyok tisztában. - Hát akkor lássuk csak! – mondta tüsténkedve a könyvtáros hölgy és látszott, hogy a jóakaratú segítségadásához semmi kétség nem férhet, már helyet is fogalt a számítógép mellett és behergelte a világhálót, hátha a főiskola honlapján lesz valami kiírás Kincses órarendjével kapcsolatosan. - Na, figyelj csak ülj le ide mellém, és nézd meg a monitort, hátha meglátod a nevedet. Ja, bocsesz hogy is hívnak? - Kincses Tibornak! Örvendek a szerencsének! - Na, akkor Tibikém! Előtted van a tanárképző főiskola honlapja és nekünk már csak az a dolgunk, hogy a megadott csoportszámod segítségével megkeressük az órarendedet, és az órákat oktatókat. - Mit gondolsz sikerülni fog – kételkedett a kamaszos fiatalember, mint aki nem egészen biztos abban, hogy jó ötlet volt idejönni. - Hát már hogy a fenébe ne sikerülne! Tudod, te kivel beszélsz? Ha nem tudnád, én vagyok a legfrankóbb hakker, aki mindenhova bejutok ahova csak akarod! Na, ezt nézd meg! – s már úgy jártak fürgén, és leopárdgyorsasággal ujjbegyei a klaviatúrán hogy azt egy gyors és gépírónő is megirigyelhette volna. Pár pillanat sem kellett, és a képernyőn láthatóvá vált a kérdéses csoportbeosztás, illetve a hozzátartozó órarend! - Na, nézd csak! Meg is van! – s meglehet, hogy szakmai ártalom volt, de az ifjú, rövid barnahajú hölgy máris körmölni kezdte a látható órarendet, és az órák mellé gondos precízséggel fel is tűntette, hogy kik lesznek leendő oktatói Tibornak. - Én igazán hálás vagyok! Nem is tudom, hogy fejezzem ki a segítségedet? – kezdett mérhetetlen hálálkodásba, és mikor Andrea intett neki, hogy köszi szépen, de ennyi elég lesz, Kincsestől már csak egy halványan odavetett: ,,Mivel tartozom?" futotta.

Tehát akkor nyelvtörténet Dr. Hódos Zoltánnal, és Saláta Margittal. Általános nyelvészet Zarnóczky Tamásnéval. Verstan Kelemenkovits Tiborral, és Vellenics Bélával, na, őket ismerem jófejek. Mi is van még itt… Á! Igen! ókor Pikkelyes Andrással, és régészet Hofenbauer Csabával, filozófia Mező Péterrel – ő az, akinek vajszíve van az egész pereputty közül. Beszédművelés Vadász Ivánnal – ő lesz a legjobb tanárod, én nagyon csípem a stílusát, ha lehet ezt mondani. És végül még itt lesz neked a helyesírás Dr. Fészek Erzsébettel. Hát milyen a helyesírásod? - Hát, ami azt illeti, rá férne a tatarozás! – felelte Tibor, akinek eszében sem jutott, hogy elmesélje egy vadidegennek, milyen pokoli órákat élt át az általánosban főleg tollbamondások agyzsigerelő alkalmával. - Na, látod Cserkész tanárnőtől jobb lesz óvakodni, és Hódos adjuntustól is mert nemcsak, hogy könyörtelenül szigorú oktatók a főiskolán, de meglehetősen megvetik, és le is nézik azt aki esetleg arra is figyel, és minden eszközt megragad, hogy legyen véleménye. - Te mond csak az jó, ha itt az ember kérdez? – ült ki a naivság Tibor pirospozsga arcára. - Az a helyzet komolyságától függ, de én azt tanácsolom, hogy húzd be füledet-farkadat hapikám, és mindig készülj az órára. Tehát, ha veszítek az aznapi anyagot, akkor a minimum, hogy te odahaza hozzáolvasod a soron következő fejezetet, mert csak így okulhatsz! Ja, és még valami! Ez itt már nem kisdedóvó! Itt már azt szeretik, ha a hallgató maga tanulja meg az anyagot, és első hallásra mindent megért! Valamelyik oktató például kifejezetten ideges lesz, és felkunkorodik a hátán a szőr, ha meghallja azt, hogy valaki valamit nem ért, és ráadásul még arra az arcátlanságra vetemedik, hogy kérdezzen is tőle valamit. Úgyhogy csak nyugi, és légy résen! Kincsesbe – ha eddig nem hozták volna belé az ideget -, akkor most bizony kamatostul itt volt az ideje. A regisztrációs hét szinte minden napja azzal telt el, hogy az értelmetlenség közönyösségével ide-oda bejárta a főiskola minden talpalatnyi földjét, zegét-zugát, és mivel soha nem találhatta meg azt amit valóban keresett: óráit, amin illett volna részt vennie, mert mint utóbb megtudta élesen, és

árgus szemekkel strigulázzák az aktívan közreműködő részvételt, illetve leendő csoporttársait, akiknek még egyáltalán nem volt alkalma illőn bemutatkozni, akkor ez a helyzet bizony több volt, mint egyszerűen furcsa vaklépés, és sötétben tapogatózás. - Hoppá most veszem észre, hogy ha minden igaz az egyik órád már több mint harminc perce el is kezdődött! – segített Andi -, úgyhogy ha nem akarod magad alatt még jobban vágni a fát, jobb lesz, ha most rögtön kapod magad és indulsz. - Ami azt illeti jobb kedvem volna egy könnyedebb beszélgetéshez, de a kötelesség az kötelesség. Akkor kösz szépen a segítséget! Szia! - Szervusz! Minden jót! – köszönt vissza Dobos Andrea akkor már negyedéves angol-könyvtár szakos hallgató Kincses Tibinek, és csak remélhette, hogy mielőtt végleg lezárhatná főiskolai éveit, és megkapná a D-betűs okmányt, még legalább egyszer találkozhat ezzel a rokonszenves, és kissé szégyenlős fiatalemberrel… Tibi mivel semmi kedve sem volt egy újabb órai megleckézetéshez, és letorkoláshoz, hogy már megint elkésett elhatározta magában, hogy az órára fizikai megjelenésével nem vesz részt, viszont kint az ódon, és jól visszhangzó folyóson az is nyugodtan meghallgathatja az előadást, akinek nincs más dolga és mondjuk épp arra járt. Így történt, hogy fölslattyogott a második emeleten lévő száztizenötös előadóterembe, ami közvetlenül mintegy kétszáz hallgató – ha nem több befogadására volt alkalmas -, és mivel az óra már rég tartott, kényelmesen a folyóson elhelyezett kimustrált, ütött-kopott fotel-matuzsálemek egyikében foglalt helyet, amíg odabent Dr. Fészek Erzsébet docens asszony egy olyan érdekfeszítő előadást rögtönzött a helyesírási rendszerek, és ezen belül is a márkanevek helyesírásából, ami vélhetően nem túlságosan csigázta fel a hallgatók egyetemes, és mindenre kiterjedő érdeklődését, mert sokuk ehhez hasonló órák alkalmával fejlesztették ki magukban a nyitott szemmel való szunyókálás képességét: ami nagyjából annyiból állt, hogyha az ember különösebb érdeklődést nem

mutatott az illető oktató mondandója, és közlendője iránt, akkor egészen egyszerűen két szembogarát folyamatosan ,,kitámasztva” el tudott relaxálva aludni, méghozzá olyan precíz, és meghitt tökéletesség mellett, amire az illető oktató rendszerint sohasem jött rá, hiszen a felnyitott szemhéj valószínűleg arra engedte következtetni, hogy minden szavát szomjazzák. Dr. Fészek Erzsébet docens asszonnyal azért érdemes volt nagyon vigyázni, annál is inkább, hiszen Kincses Tibor világ életében tudta magáról, hogy fogalmazni, és írni sokkal jobban szeret és tud, semmint olyan általános szabályok ismeretlen, és zűrzavaros szabályzatain gondolkodni, mint hogy mit hogyan is kellene valóban ténylegesen helyesen leírni valamilyen szót? Az elve egyszerű volt: ha írt, és fogalmazott, akkor csak erre az egyetlen dologra koncentrált, és – főleg a megszégyenítő tollbamondások alkalmával döbbent csak rá arra, hogy amit a helyesírás kijavítására szánt volna, azaz értékes idő túlságosan hamar elszaladt!

Mindamellett hogy a helyesírás verébalkatú, és jelenleg ránctalan docense roppant komolyan, és méltóságteljesen végezte elrendelt feladatát, bujkált benne valami megsavanyodott keserűség az elvesztegetett évek hiábavalósága miatt. Hollófekete haját, amit bubifrizurára szeretett nyíratni fennhangon hirdette, hogy ennek a idős hölgynek a koponyájában; igenis a nyelvtudomány állt őrt minden egyes nap, és ha valaki nem tudja betűre pontosan a Helyesírási szabályzat 1984-es változatát, és annak minden betűre is vonatkoztatott skarlát-ítéletét, hát istenem, akkor annak semmi keresnivalója nincs a magyar szak Panteonja között. Kincsesnek az első reakciója az volt mikor meghallotta a kedveskedő, és feltűnően magas oktánszámú és mézes-mázos hangot, hogy talán nem is lehet olyan boszorka, vagy satrafa ez a docensnő, mint amilyent tényelegesen saját maga elé képzelt legvadabb rémálmaiban. Aztán csak később eszmélt rá, hogy vannak emberek, akiket a hatalom birtoklása nemcsak hogy megrészegít, de teljes mértékben kiesnek az emberség józanabb észt diktáló követelményeiből, így már nem is emberek, sokkalta inkább egy hibás neveléselmélet végrehajtói!

- Tehát Hölgyeim és uraim! – folytatta előadását a tanár -, amint azt már bizonyára észrevették a táblára felírtam azon kötelező munkákat, amikből lesznek szívesek és felkészülnek a következő órákra! S tudom, hogy egyeseknek csalódást fogok okozni, de a helyesírás szemináriumot is én fogom maguknak tartani! – jelentette ki fintoros mosolyt erőltetve két szája szegletébe, mint a bosszúállás jogos eszközét! - Elvárom továbbá, hogy a helyesírási szabályzat 1984-es változatát használják, mert egyedül csak azt fogadom el! Illetve bizonyára egyesek földerítették már a jegyzetboltot, így nem lesz meglepő maguknak, ha a nevem alatt megtalálják majd a Helyesírási kalauz címmel legújabb kiadványomat az átfogó helyesírásról, amit szintén szíveskedjenek hasznosítani! A több mint kétszáz fős hangyabolyon általános zúgolódás kerekedett, és az unalom fertőző mérge már szinte mindenkit megfertőzött. - Te figyelj csak, csajszi! – bökte meg a hátsó sorok egyikében egy feltűnően barnaszemű lány a másikat -, sokig beszél még? Kezdem nagyon unni magam! - Szerintem ez természetes! Nemsokára úgy is be kell fejeznie, mert vége tér az előadás és akkor már csak legfeljebb önmagában beszélgethet! – jegyezte meg kissé kárörvendően a másik lány. - Látom, hogy sokan vannak a teremben, akik úgy gondolják, hogy a helyesírásnak semmi köze sincs ahhoz, hogy melyik buliba menjünk ma este, de azon kedves hallgatók figyelmét máris megnyugtatom, hogy abban a pillanatban, amikor eldöntötték, hogy ide fognak járni, és kötelezettséget vállaltak, hogy türelmesen végighallgatják az előadásaimat egyúttal a független életmódjuk szellemiségéről is egy füst alatt lemondtak! – kántálta a tanár tovább. – Ne feledjék, amit most mondtam! Ha valaki magyar szakos az azt jelenti rá nézve a továbbiakban, hogy itt már minden töredék-percnek, minden apró szösszenet órának jelentősége van! De majd meglátják, ha az összefoglaló, egyetemes magyar nyelv szigorlatra készülgetnek. – Végignézett a termen, és miután látta, hogy a fölzúgó méhraj minden tagja most már ténylegesen az ő szavát lesi, megnyugodva

csillapította le magában a felismerést: ,,Na, legalább egy kicsit jól rájuk ijesztettem!” ,,Hát drága Tibor barátom, leáldozóban van a halványuló szerencsecsillagod!” – vonta le önmaga számára a keserű végítéletet Kincses. – Mégis hogy a fenébe képzelte, hogy megtanulom röpke fél év alatt tökéletesen helyes írni, amikor mindig is menekültem a nyelvtanórák légköréből, ha módomban állt. Hát ez aztán a tökéletes pofára esés! – zsörtölődött tovább. S minthogy nem különösebben szerette sosem, ha a hirtelen megzúduló embertömeg hirtelen elárasztja a márványfolyósok üres és hideg magányát, akár a tenger dühöngő hullámai, fogta magát és gyorsan elhagyta az első meghatározó helyszínt, amit életében meglepően gyorsan megtalált. A másnapi szemináriumi foglalkozáson kiderült, hogy Dr. Fészek docensnő nemcsak hogy a lehető legkomolyabban gondolta az előző nap elmondottakat, de ezt a tervét annyira sikerültnek vélte, hogy nyomban elővette az osztálynévsort, és kántálni kezdte a különböző neveket. Még szerencse, hogy a kedves könyvtáros hölgy nem felejtette el az egész órarend mellé feltüntetni az órák tartózkodási helyét, és azt melyik teremben lesz az elkerülhetetlen foglalkozás. - Figyelem! Most felolvasom a névsort, és kiosztom maguk között a feldolgozandó szemináriumi témákat! - Te jó isten! – hangzott több hölgy szájából is. Kincsesnek nem volt különösebben nehéz a dolga, mert már ideje korán bejárta az egyetem minden rejtett és eldugott helyét, így pontosan tudta, hogy az épület négyemeletes, és a legfelső emeleten van egy amolyan tetőtéri ,,padlás” szárny, amit vélhetően a jobb kihasználtság érdekében építhettek, és ahol most meghallgathatja az első gyakorlati típusú foglalkozását. A fűtésszámlák befizetésével soha nem maradt adós az iskola, hiszen úgy fűtöttek, - főleg a zimankósabb télies évszakban -, hogy az emberek többsége azonnal verejtékezni kezdett, ahogyan csak betette a lábát akár bármelyik terembe, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy jelentősen megnőtt az influenzás megbetegedések kockázata, hiszen a hideg, és meleg levegő általános

találkozásából rendszerint semmi jó nem történt. A negyedik emeleten található padlástermet viszonylag könnyen megtalálta. Az általános jókedv, móka, és vidámságra lett azonnal figyelmes, amik a hölgyek kórusa vezényelt, mert mint utóbb azonnal kiderült a 730/B-csoportba csupa felnőtt, ifjú hölgy járt, és csupán csak Kincses Tibor, és Szatócs Olivér egy derékig érő, szőke hosszú hajú, szőke bajuszt, és szakállt viselő vikingharcos volt csupán férfi, így nem meglepő, ha a hölgyek társasága – főleg a rátermettebbek -, előszeretettel elkezdték mustrálhatni az újonnan érkezetteket. - Nézzétek azt hittem, hogy csak ami derék isten ostora Attilánk lesz majd az egyetlen pasi a csoportban, erre még ideküldtek valakit. Hű, de vonzó! – kezdett szokásos mustrálgatásába Módos Krisztina, aki bizonyára csak azért mert egri lány volt, sajátságos, és kihívó kacérkodással is rendelkezett – legalább is olyan esetekben, amikor a saját jókedve forgott kockán – elvégre miért kockáztatta volna meg, hogy elrontsa a kedvét már a legelső napok egyikén, amikor jócskán lesz még pedagógiai szaktekintély, aki a félév során az összes idillikus reményeiket, és vágyálmaikat egyetlen csapásra a sárba tiporja, és gálánsan megsemmisíti. - Jaj! Menj már! Nem is annyira jóképű, inkább olyan kis magánk való hörcsögpofának nézem – kezdte Takács Tímea, aki maga is kollégiumban lakott méghozzá nem is egymaga, hanem egy éppen formálódó baráti társaság népesebb kompániáival. - Szervusztok, üdvözletem mindnyájatoknak! A nevem Kincses Tibi, és ha minden igaz, akkor ide fogok járni. – mutatkozott be csak hogy oldaja feltörekvő gátlásait a kissé megszeppent fiatal, újdonsült főiskolás, mert hát azt sem feledte, hogy annak idején a gimiben huszonkét lánnyal volt összezárva, és ez a helyzet, most egy kissé meghökkentő deja vu-érzést komponált benne. - Még jó hogy bemutatkoztál, különben azt hittük volna, hogy még valami telemarketinges újonc vagy aki csak éppen most szabadult valamelyik multinacionális vállalattól.- jegyezte meg egy kicsit epésen – bizonyára a pocsék napra hivatkozva -, Horváth Dorottya aki első benyomásra egy

piercinggel átdöfödt és kipingált rock sztár benyomását keltette, aki vélhetően csak azért öltözködik állandó jelleggel furcsa és állandó jelleggel meghökkentő és megbotránkoztató ruhakölteményekbe, mert azt gondolja, hogy a feltűnési viszketegségét ezzel – legalább is egy rövid időre -, kordában tudja tartani. Sajnos mindenkire nem kerülhetett sor a bemutatkozás alapkövetelményei szerint, mert idő közben maguk sem tudják hogyan, de betoppant a terembe a vén matróna Fészek Erzsébet docens asszony akivel, még ha mézes-mázas, és különösen magas is volt a hanghordozása azért nem volt tanácsos újat húzni, mert könnyen meg lehetett ütni a bokát. - Jó napot kívánok önöknek hölgyeim, és uraim! Én leszek a tanáruk, legalább is, ami a helyesírási szabályokat és írásképüket illeti. – kezdett komoly, és mélyenszántó beszédébe a helyesírás nyelvésze, és látszott rajta, hogy nem kis fáradságába kerül, hogy elfogadható, és problémamentes légkört teremtsen, lehetőleg mosolyogva, amit viszont ő nem szokott meg, és most látszott arcizmai összekuszált térképén, hogy ami jóformán mosolygásnak próbált tűnni, az valójában nem volt egyéb mint egy jól sikeredett groteszk grimaszolás, amit vélhetően csak azért préselt ki magából, mert egyelőre a többi érzelmi megjegyzéseit tartogatta a megfelelőbb időre. A docensasszony egyébként amellett hogy most jelenleg a helyesírásnak volt felszentelt tudományos munkatársa, tevékenyen közreműködött különböző nyelvészeti szaklapokban, és rendszeresen is publikált olyan égbe kiáltó bűntények ellen, amik rendszeresen különböző anglománus kifejezésekkel tarkították a hosszú múltra visszatekintő magyar nyelvet. S mint minden nyelvész ő is tökéletesen tisztában volt a rendíthetetlen, és megkérdőjelezhetetlen igazságban; tehát abban a megfellebbezhetetlen tényben, hogy csakis kizáróan egyes egyedül ő rendelkezhet azzal a megtisztelt kiváltsággal, hogy neki lehet igaza! S ha esetleg egy-két fineszesebb, és ravaszabb hallgatója esetleg arra a meggondolatlanságra vetemedett, hogy megpróbált vele értelmesen, tehát a józanész értelmében vitatkozni, hát akkor azzal a mindent felfedezni engedő ironikus mosollyal mely felfedte valódi arcának minden barázdás árkait, kisebb szakadékait elmosolyodott és ebben a

mosolyban – ha egyesek erősen figyeltek -, már benne rejlett a megfejtés, hogy az illető vitatkozóbb kedvű hallgató a vizsgán automatikusan nem megy át esetleg csak a pótvizsgák egyikén, amit majd a docensasszony saját maga megállapít. Kincses ezt később sem volt hajlandó felfogni, és tudatosítva megérteni, hogy miért lenne bű az, ha egy érett, és bizonyára önálló véleménnyel rendelkező egyetemi, vagy főiskolai hallgatónak is saját véleménye van, amit senki nem kényszerített rá, és amit mégis a biztos tudás szabadságával, és az értelem hitvallásával elmondhat bátran, mert ettől nem fognak drasztikusan megváltozni osztályzatait! Ezt most azonban még csak felszínesen sejtette… - Akkor lássuk csak! Hogy a drága idő, aminek minden perce kincs ne menjen fölöslegesen, máris kiosztom maguknak a szemináriumi témákat. Előre szólok – figyelmeztette a társaságot -, hogy nem a névsor szerint fogunk menni, hanem ültetési rend szerint. Világos?! Hát erre mit lehetett felelni? Nem sok választási lehetőséggel kecsegetett ez a bonyolult helyzet sem kórusban, akár egy kisebb csapat birkanyáj kántálta mindenki: - Igen! - Akkor máris itt van egy kedvenc témám a régi magyar családnevek helyesírása, és szóetimológiájának története! Ki lesz az a bátor és talpraesett jelentkező, aki beszámol róla már a következő alkalomra? S miután nem jelentkezett – vélhetően a megdöbben izgalom miatt, vagy a hirtelen kitört lámpaláz miatt senki sem, aki vállalkozó szelleműnek lehetett volna nevezni, a docensasszony döntött, és máris választott! - Akkor miután két férfi van a csapatban, magát érte a megtisztelő feladat! – adta ki a feladatot ellenkezést nem tűrve! - Hogy is hívják magát fiatalember? - Kincses Tibor kérem szépen! – adta vissza a választ a félszegséggel küszködő fiatal.

- Akkor Tiboré a megtiszteltetés, hogy rögvest a következő órán felszólalhat, és beavathat minket a régi családnevek helyesírásának történetébe, szóetimológiájába! Kincsest most rögtön hatalmába kerítette – vélhetően csak azért, mert már mindenkin tapasztalható volt -, a kellemetlen lámpaláz! Mert így folytatta, kissé megszeppenten: - Tanárnő kérem szépen! Esetleg nem lehetnék én a középső, vagy a vége felé következő, mert az új környezet, és az ismeretlen diáktársimhoz egyelőre még szoktatnom kell magam! – Más sem kellett erre oltári nagy röhögés, és zűrzavart támasztó nevetés volt az újdonsült csoporttársaitól a válasz. - Mondja csak, mégis mit képzel?! – hökkent meg a merész hangtól a docensnő -, azt gondolja, hogy ilyen tejfelesszájú főiskolás csak betoppan ide, és akkor máris megütheti a főnyereményt! Hogy ez egy nyomorult kívánságkosár?! Mi?! Kincses Tibor most fogta fel, hogy megtörténhet, hogy a jelképes ,,karrierjének” éppen most jött el a befellegzése, és hirtelen jött szerencsecsillagjának a leáldozása. Felállt, majd kis idő múlva elkezdte: - Elnézést kérek a tanárnőtől, de azt érzem, hogy igenis egy idegen és ismeretlen környezet igenis döntően befolyásolhatja az ember iskolai teljesítményét. – válaszolta, és még jól tette, hogy nem toldotta meg azzal, hogy a teljesítményt az adott pedagógiai szakember is nagymértékben befolyásolja. - Hátha maga ezt így gondolja – furcsálta a helyzetet Dr. Fészek -, akkor ez így lehet! De ne higgye maga kis optimista, hogy ezzel a viaszos pufók angyalarccal majd engem is sikerül lekenyereznie. Akkor is megtartja az előadását a következő héten, vagy ez lesz az első elégtelenje az indexébe! VILÁGOSAN FEJEZTEM KI MAGAM?! – emelte fel, most különösen a nagyobb nyomaték kedvérét, vékonyka hangját. - Igen! Megértettem!

- Akkor mivel már csak nagyon kevés időnk maradt gyorsan kiadom a többi témát is, és aztán mehetnek, amerre látnak! – ,,Minden hiába!” – ez az egyetlen lényegre törő, és mégis egyszerű mondat fogalmazódott meg Kincses Tibor agyában, és már nem is halotta a hadaró docensi beszédet, csak egyetlen dologra próbált a hirtelen rátörő feszültségen, és idegességen kívül koncentrálni: nevezetesen kinek a segítségével fogja ezt a számára igen-igen bonyolult, és szakértelmet kívánó feladatot – lehetőséghez mérten -, minél hatékonyabban megoldani?

III. FEJEZET

Nagy szerencséje volt, hogy annak idejében a gimnáziumban annyira jól beilleszkedett a diákszínjátszó csapat kisebb mikromilliőjébe, és társadalmába, és a tanárok is valósággal megkedvelték, és megszerették, különösen volt magyar irodalom, és nyelvtan tanárnője Szombati Anita, hogy azt találta ki, hogy mivel még nyári otthoni tétlen óráiban felkereste őket, és nagyon meghitt és családias hangulatban kötetlenül el sikeredett beszélgetni – elsősorban a fenyegető jövőről -, és mivel a tanárnő biztosította Tibit, hogyha bármiben a továbbiakban a segítségére lehet csak szóljon bátran, mert nagyon szívesen, és ami talán főbb önzetlenül segíteni fog neki. Nem is kellett ennél jobb rábeszélés! Az őszi évszak még vénasszony melegében Kincses azonnal meg is beszélt az ambiciózus tanárnővel egy kisebbfajta ,,kulturális randevút”, ahol majd megvitatják az első benyomásokat, és persze a legfontosabbat: első szemináriumi témájának minél hatékonyabb, és részletesebb kidolgozását! Bár kétségtelen, hogy Szombati tanárnő a lehető legszigorúbb volt, amennyiben az osztály kulturális érettségének és szellemi karbantartásának felfrissítése volt a cél, azt azért sosem felejtette el, hogy az állandó számonkérés, és ellenőrzés dacára a legmélyebb együttérzést, és szimpátiáját árulja el minden hallgatója iránt – különösképpen azok iránt, akik megtisztelték az óráját azzal, hogy figyelték minden másodpercben élénken csillogó smaragdszínű szembogarát. Kincses Tibor búsongva, és látszólag nagyon maga alatti kedvvel ment át sétálva a Deák téren lévő kerengőre, közvetlenül a református templom szomszédságban, mert ide beszélték meg előzetesen a találkozót a tanárnővel, és bordái, és úszógumi hártyái között úgy dobogott a szíve, mint az első szerelmeseké, amikor legelső találkozásuk alkalmával a döntő benyomás lelkiismeretükben formát ölt, és megszületik.

Nem tudta igazság szerint mire is számítson. Ha a tanárnő úgy dönt, hogy nem tud elmenni, mert ennek – elvégre roppant elfoglalt ember -, számtalan kisebb-nagyobb oka is lehet akkor Kincses Tibort a lehető legnagyobb pácban hagyja, de ha eljön, és úgy dönt, hogy segít, a régi boldog ,,békeidős” emlékek hirtelen úgy a felszín magasságába kerülhetnek, hogy Kincsesnek bizonyára erős lélekjelenlétre van szüksége, hogy ott helyben el ne bőgje magát, és ne boruljon védelmet, és biztos menedéket keresve Szombati tanárnő törékeny liliomos vállaira. Kincses Tibornak ugyanis – egyesek számára nem éppen kellemes szokásává lett, hogy minden helyzetben szeretett halálpontosan mindenhova megérkezni, és lehetőleg nem rabolni senkitől el az értékes idejét! Több alakalommal is megjegyezték már neki, hogy bizony, ha nem volna stopperóra akár még hozzá is lehetne igazítani a másodperc számlálót. A percek most is csönden, de annál feszültebben teltek. S már régen kora délután kerekedett a megszokott délelőtti órákból, amikor minden ember azt gondolja, hogy gyorsan letudhatja mindennapos teendőit, hogy aztán fontosabb dolgokkal foglalkozhassék, de Szombati tanárnőre egy kicsit még várni kellett, mert Tibornak eszébe se jutott, hogy a város ellenkező feléről jön. Miközben várakozott az a fajta kétségbeesett, félszeg, és kimondhatatlan kisfiús nyegleség lett rajta úrrá, ami kivált csak azokat jellemzi, akik még nem teljesen illeszkedtek be az ún. ,,felnőttesebb társadalom” tagjai közé, és akik még görcsös ragaszkodás mellett hajthatatlanul dédelgetik szívük mélyén önmagukban a gyerekkori lelkületet. A kerengő téren általában az összes embertömeg egyetlen zsúfolásig rohangáló, és össze-vissza csörtető, csürhe hangyabolyra emlékeztetett, akik még nem tudják kigondolt úti céljuk vajon hová is vezet, csak annyit, hogy rendületlenül, és semmibe bámuló, bamba tekintettel igyekezniük kell valahova! Egynehány szegényebb sorsú ember kotorászott a szemeteskukák legalján, mert titkon mindenki abban reménykedett, hátha megtalálhatja a szerencséjét és így talán egy kicsivel könnyebb

is lesz, de néhány eldobott konzervdoboz – és cukorkapapír hulladékon, illetve a félbehagyott megbarnult banánok csonkdarabkáin kívül nem találtak szinte semmit, csak értéktelen hulladékot. Pedig mi mindent talál az ember az útszélen – főképpen az őszi nagytakarítás idején, ha egy kicsit jobban körbenéz! A református templom ódon harangja minden órában egyet csendült, s az a bizonyos szívet összehúzó érces döndülés volt ez, ami az emberi élet végét is jelképezi, főleg akkor, ha az embert valami nagyon szomorú, és nagyon felkavaró érzelem ragadja magával. Most miután már jócskán elmúlt délután fél öt Kincses egy kicsivel türelmetlenebb lett, nem mintha ez jellemző lenne rá, de azért minden egyes találkozó alkalmával, amit kicsiny életében ez idáig sikeresen lebonyolított -, mindig is ragaszkodott hozzá, és már szinte legszívesebben mindenkitől jogos elégtételként elvárta volna, hogy amennyiben ő idejében ott tud lenni akár a város másik végében is, hát akkor ez bizonyára másnak sem okozhat valami nagy gondot. Most itt ücsörgött ebben a nagyon is lehetetlen és kissé idétlen helyzetben, pedig már réges-régen megszokta, hogy minden egyes alkalommal megszokhatta, hogy állandóan két szék között a szakadéka esik, és hogy a nap végére nagy marha, és bohóc is lehet belőle, amiért hagyta magát befolyásolva megvezetni. ,,Csak nem történhetett vele valami baj! – kerítette hatalmába a morfondírozó, és most nyomban felébredő lelkiismerete. Á! Az teljesen ki van zárva, mert elvégre, ha történt volna vele valami, csak ideszól elvégre tudja a mobilom számát, nem?!” – nyugtatgatta saját magát. Aztán háromnegyed öt után tíz perccel egy kedves angyalhang nagyot köszöntve üdvözölte: - Szervusz Tiborkám! Hát hogy vagy? Elnézésedet kell kérnem a késéért, de sajnos ez van! Tudod a tömegközlekedés sincs formában, és most éppen én is teljesen be voltam havazva munkával. – kezdte el a magyarázkodást a magyar irodalom és nyelvtan fiatal, és ambiciózus tanárnője, akinek szinte felesleges volt minden további magyarázkodása, mert a fiatalembernek most az volt a

legfontosabb, hogy közösen végre-valahára saját problémájának a végre tudjanak járni. - Ne tessék aggodalmaskodni! – szerelte le Tibor volt tanárát -, nem történt az égvilágon semmi, csak tetszik tudni én mindenhova loholva, és rohanva szoktam közlekedni, hogy másoktól se vegyem el a drága időt! – s ez sokkal inkább bizonyíték volt, és semmifajta szemrehányás nem érződött ki saját mondatainak sorai közül. - Hát akkor a legjobb lesz, ha most azonnal felszállunk a villamosra és bemegyünk a Szabó Ervin Könyvtárba! Ott biztosan találunk anyagokat a készülő szemináriumi témádhoz. - Ahogyan önnek jobban megfelel! – nyögte ki kissé a pirulva és feszélyezve válaszait Kincses, mert azaz igazság, hogy főleg a hölgyek kérlelő magatartására nem sikerült soha megfelelő gesztust, vagy etikettszerű meghajlást végrehajtania. Mivel az idő már jócskán elszaladt, éppen ezért, ha valakik még szerettek volna valamit megnézni a könyvtárban jobban tették, ha egy kicsit szaporázták a lépteik súlyát, mert a könyvtár kapuit bizony hat órakor zárták, és sajnos ezen a megdönthetetlen tényen még a legbravúrosabb varázsige, és bűvös hatalom sem volt képes segíteni, hacsak nem volt egy időzítő szerkezet, amivel nyomást tudtak az idő szövetére gyakorolni. De hát ez maga volt a tökéletes képtelenség. - Akkor kedves Tiborom! A következő a terv! Először is, ha megérkeztünk az én kártyámmal fogunk felmenni, mert ha jól tudom neked ugye egyáltalán nincs olvasókártyád, és azt bizony a bejáratnál szokták kérni. A következő, ha már benn vagyunk, akkor mivel a könyvek a számítógépes katalógusba vannak regisztrálva, és rendezve így csak be kell pötyögni a gépbe az adott kulcsszavakat, és türelmesen várakozni, hogy vajon mit is dob ki a gép. De most aztán futás a villamosra, mert az idő jócskán eljárt! S kissé szerencsétlen helyzetbe keveredett Kincses Tibor mit is tehetett volna, ha szépen megkérték, és kérlelték hát akkor mennie illett. Aztán a Deák tértől már minden ment, mint a karikacsapás. Ezért jobb, ha egyes járművek, mint mondjuk a villamos is kötött pályán közlekedik,

mert így suhanhat bátran a vágányok öblös völgyeihez kötve. Viszonylag gyorsan megérkeztek a Szabó Ervin Könyvtár barokkos berendezkedésű palotaépületéhez, ami egykor valóban azért lett kialakítva, hogy főleg a felsőbb tízezer milliomos hóbortjait, úri tetszelgéseit, hiú villongásait szolgálhassa, és ami a mostani XXI. században bizony remekül megfelelt a könyvkötetek házának is, mert a könyv: azaz érték, amiből egy sosem elég. Itt szinte minden ízlésen, a korabeli hangulatnak megfelelően volt kialakítva; kezdve a gótikus mennyezettel, amit tükörkristály csillárok lidérces fényeivel tettek még világosabbá, és a különböző kovácsoltvas mintákat ötvöző vaskorlátokig – főleg a felsőbb szinteken járva -, hogy azért a biztonságra is ügyeljenek. Mindamellett, hogy a barokkos, nagyúri impozáns pompa hangulati sajátosságait mennyire jól sikeredett visszaadni, itt a földszinten helyet kapott még egy stílusosan berendezett kávéház és büfé is, amihez márványlapokból készített, hófehér asztalokat kreáltak, és amin bátran mindenki megihatott egy kávét, vagy megeszegethetett egy fánkot is a nap végére. Amilyen gyorsan csak lehet Szombati tanárnő egy fürge zergeszökkenéssel már mutatta is a belépőjegyét a könyvek csodálatos birodalmába, és hűséges tanítványa zokszó nélkül mindenben követte is őt, - természetesen előtte mindenkinek kötelezően illett leadni a ruhatárban egyéb holmiját -, és már a szintén márványból faragott csigalépcsőkön kezdték meg reménytelen trappolós harcukat az idővel, és munkájukkal. Szombati tanárnő gyorsan helyet foglaltatott maguknak a legközelebbi számítógépnél, hogy a könyvek katalógusához könnyebb hozzáférést biztosíthasson, és már be is ütötte a megfelelő szavakat, hogy a régi családnevek helylesírásával kapcsolatos könyvek a gép képernyőjén minél hamarább megjelenjenek. Közben Kincses, mint egy megveszegetett őrült járkált körbe-körbe, mint aki elvesztette saját tájékozódási képességét, és most egyáltalán nem találná helyét a labirintusszerűen kiépített

könyvsorok között. Mivel életében most először járt egy ilyen hatalmas és lehető leggazdagabb kötetgyűjteménnyel felszerelt könyvtárban – emellett az otthoni kisebb fiókkönyvtárak bizony jócskán elbújhattak -, hirtelen azt sem tudta, hogy jól van, és hogy hogyan fogja vajon megtalálni, elveszetnek gondolt tanárnőjét? - Itt vagyok! Hé, Tibor! – legyintett hattyúfehér törékeny kezeivel Szombati Anita tanárnő, és már mutatta is a képernyőn megjelenő információkat, ami alapján majd a továbbiakban tájékozódni fognak. A legfontosabb dolog a számítógépes könyvkatalógusban talán az volt, hogy az adott kötetek mellé azt is feltűntették, hogy melyik a száma, és hogy melyik sorban található. S mivel Kincsesék főleg nyelvészeti szakirányú könyvek iránt érdeklődtek, éppen ezért könnyedén is megtalálták a nekik való polcokat. - Na, gyere velem! Látod – mutatta önzetlen segítséggel a tanárnő -, itt vannak a nyelvészeti szakirodalmak táborába tartozó szakkönyvek, és itt lesznek speciálisan azok is, amik kimondottan a helyesírás témakörrel foglalkoznak. - Én nem is gondoltam volna, hogy egy könyvtár ilyen hatalmas is lehet – bukott ki a kissé naiv, és megilletődött meglepetés Tibor szájából. - Hát igen! – mosolyodott el szélesen volt tanárnője -, látod hova is hoztalak. – S ez bizony most éppen jókor jött, mert 2002 nyara óta mióta meglátogatta volt tanárnőjét saját lakásában, már nagyon is hiányzott neki az a mérhetetlen adakozó kedvesség, és jóság pillanata, amivel talán csak azok a különleges emberek rendelkezhetnek, akik meg tudják fejteni, mit rejthet legbelül a sebezhető lelkiismeret, és a szív! - Akkor itt vannak azok a könyvek, amik kimondottan a régi családnevek helyesírásával foglalkoznak. Először is a legfontosabb dolgod, hogy szakszerűen lejegyezd kinek a könyvéből dolgoztál, és melyik könyvből; s a tanárnő már írta is le a szerző, és cím mellett az adott kiadót, és a

kiadási évet is, hogy minden fontos információ meglegyen, hogy később praktikus körülmények között ki lehessen újból keresni. - Figyelj csak Tibi! Arra gondoltam, hogy én bejelölőm neked azt, amit érdemes tudnod, a témádra vonatkozóan, és utána te itt szépen, kényelmesen ki tudod jegyzetelni a dolgokat, és aztán nemsokára úgyis itt van a hétvége, és akkor majd ráérsz beiratkozni. - Nagyon szépen köszönöm, hogy ténylegesen elrabolhattam a drága idejét! - Jaj! Ugyan, ugyan! Menj már! Hát mire valók a tanárok, ha éppen nem erre? – már mosolyogott is azzal a mindent szívből jövő jellemességével, amit egyedül csak ő tudott. - Nézd csak, hogy repül az idő! – pillantott hirtelen az órájára a tanárnő. – Figyelj csak! Leugrom a kávéházba! Mit hozzak neked? Esetleg egy kávét, vagy fánkot? Mondd csak? - Á! Nem kell semmi köszönöm szépen! – szabadkozott a félszeg fiatalember. - Akkor mindjárt jövök! Csak leugrok a földszintre! Mit gondolsz, meg leszel egyedül?! – érdeklődött az aggodalom halvány szikrájával, elvégre nagyon jól tudta, hogy Tibor mindig is tudott magára vigyázni, de azért azt is, hogy akadhatnak helyzetek, amikor óhatatlanul is az ember egy kicsit elveszetté válik. - Persze, persze! Ne tessék izgulni! – hagyta rá Tibi, s már körmölgetett a lehető legszorgalmasabban, mert órája neki is fél hatot mutatott. ,,Tehát még nincs veszve semmi! – gondolta -, maradt összesen több mint fél órácskám!” – s azzal úgy tüsténkedett és serénykedett, ahogyan talán még sohase iskolai pályafutása alkalmával. Miközben a tanárnő szétnézett a kávéház süteményespultja között, vajon milyen választékot raktak ki aznapra, arra gondolt, hogy mégiscsak ritka az eset, amikor az ember egy nagyon kedves tanítványa felbukkan hipp-hopp csak úgy a semmiből, és megnevetteti. Épp ezért nem foglalkozott a szokásos etikett-sallangokkal, hogy vajon kit kell ilyen estben vendégül látni, vagy hogy kinek illene

állni, és kifizetni a cechet, mégiscsak vett egy-egy csokis mignont Tibinek és magának, és hozzá egy dupla adag capuccinót. Amikor fölslattyogott kényelmesen az első emeletre és meglátta, hogy útmutatásának megfelelően Tibor szorgalmasan jegyzetel, és körmöl, határtalan boldogság járta át, hogy hát lám csak mégis tanult az elmúlt években egy kis önállóságot. Azért biztos, ami biztos előbb megnézte főlegényének legújabb esszé műfajú könyvét, ami valamelyik elhagyatottnak hitt sorban árválkodott, és csak utána tért vissza volt tanítványának asztalához. - Sokáig voltam el? – kérdezte miközben lerakta az ínycsiklandó, és gusztusos sütemény finomságokat az asztalra. - Nem, nem! De tessék csak megnézni! Ugye jól végzem a feladatomat?! – érdeklődött most hirtelen kissé idegeskedve, és körmét rágva Kincses, mert időközben rájött a kételkedés a saját értelmi képességeinek befogadhatósága ellen. - Remekül csinálod! Látod, pont így kell, ahogyan mutattam! Most pedig, hogy ne csak mindig munkálkodj, nem tudtam, hogy mi az amit szeretsz, így vettem neked mignont, és egy csésze cappucinót! Remélem nem baj?! - Nem köszönöm szépen! Szeretném a tanárnőtől megkérdezni – próbált érdeklődő hangnemet megütni Tibor -, hogy ugye ha még a jövőben is fennakadnék a főiskolai tanulmányaimmal kapcsolatosan ugye tetszik segíteni?! – s ebben a pillanatban, ahogyan azzal az árvaságot, és védtelenséget is kifejező zöld szemével volt tanárjára nézett kissé pirulva, mint egy pöfeteg alma, a tanárnőnek is erősen türtőztetnie kellett magát, nehogy merő véletlenségből még szép, egészséges igazgyöngyök szivároghassanak ékszer-szemeiből, mint legutóbb, amikor utoljára az érettségi tételek kidolgozásánál a Radnóti vers közben szívének egy jelentős, és kis darabkája meghasadt, Kincses Tibor elemző beszéde közben. Az idő már bizony este hat volt. Ami egyet jelentett a zárás definíciójával. Tehát Kincsesnek sem

volt más választása mennie kellett, de megfogadta, hogyha Szombaton is kinyitnak ő bizony okvetlenül itt lesz, hogy minél előbb hatékonyan pontot tegyen szemináriumi témájának a végére. S amint kettesben lebaktattak a lépcsőkön és kikérték a ruhatárból kabátjaikat, elvégre vénasszonyok ide, hőmérsékletingadozások oda, de nem kockáztatták meg saját egészségüket. S amint kiléptek az ódon várkastély kapura emlékeztető két barna kovácsoltvas ajtón a kora esti órákban, a fiatalt hirtelen mélyről jövő megelégedettség és hála fogta el, amiért ennyire segítőkésznek, és mi tán főbb önzetlennek mutatkozott volt irodalom, és nyelvtan tanárja. Természetesen az udvariassági szertartáshoz az is hozzátartozott, hogy lekísérte a kálvin-téri metróállomásra, ahol ő is utazni szokott, csak éppen ő Buda felé, és aztán csak egy egyetlen mondatot sikerült saját magából kipréselnie: - Igazán nem tudom meghálálni a mérhetetlen segítséget, amit a tanárnő nyújtott! – s aztán szótlan némasággal integetett az előtte elrobogott metrószerelvény után, amiben volt tanárnője utazott. A tanárnő pedig a legszebb gesztussal hálálta meg ezt a kis szende udvariaskodást: két oldaláról puszit nyomott pirospozsga arcára. Ez volt az első sorsfordító alkalom, hogy Kincses Tibor bizony annyira megijedt, és bepánikolt – minek utána senki sem vette a fáradtságot, hogy elmagyarázza neki, hogy egy ilyen szemináriumi jellegű témát, hogyan és mint kellene kidolgoznia -, hogy segítséghez folyamodott, ráadásul teljesen egymaga, és nem bánta meg a döntését.

IV. FEJEZET

Másnap már a kora reggeli rendszertelennek, és tömegnyomornak mutatkozó tumultusban, amikor mint egy megveszegetett csorda az emberek fejvesztetten, és összefüggő, és tudatos gondolatok nélkül csak rohannak bele a nagyvilágba, és senkire és semmire nincsenek tekintettel, mint nagy általánosságban mindenkor, Kincses Tibor elsőre kiszúrta a Déli Pályaudvar peronján veszteglő vonatból kiszálló utas kavalkád soraiból egyetlen csoporttársát, akivel aztán majd a későbbiek folyamán majdnem mindegyik alkalommal együtt fognak utazni, de csak a pályaudvarig, mert ott Kincses rögvest fölszalad az aluljáróból, hogy még az éppen indulni esedékes buszt elérne, és rövidke idő alatt azért szerencsésen otthon legyen. Most, hogy először pillantotta meg a vöröses hosszú derékig érő hajú fiatal hölgyet, aki két évvel idősebb is volt mint ő, ezáltal nyugodtan mondhatjuk hogy komolyabb is, és aki a Rami becenévre hallgatott, tisztességes neve egyébként Vencsányi Ramóna volt, és Martonvásáron éldegélt, a fiatalemberben azon nyomban szerencsésen kirekesztetté vált az elmagányosodás emigráns-tudata: az a tudatos félelem, amikor az ember az egyedüliség, magárahagyatottság félelmeivel barátkozik, és mint démonokat, és kísérteni vágyó lidérceket megpróbálja magától elhessegetni. Most hogy a szokásos barna vajszínű kabátjában, és fekete csinos csizmájában, meglátta a szemüveges, és égboltszemű hölgyet, barátságos függőség járta át, ami nyomban eloszlatta általában mindig a reggeli órákban jelentkező rossz kedvét, és kiáltástalansággal vegyes pesszimista hangulatát! - Szia Rami! Hé, Rami? Itt vagyok! – kiáltotta a tömegbe fúló hangon, de friss csoporttársa mintha meg se halotta volna a hangos kiáltást, hisz a tömeg morajló zajában ez természetes kizártsággal benne rejlett, ment tovább, mint akinek látszólag másutt jár az esze.

Kincsesnek, ha szeretett volna – és miért ne akart a csoporttársával együtt utazni a metrón -, igencsak sietnie, és iparkodnia kellett, hogy még idejében elérje a hölgyet, aki időközben beszállt a hátsó kocsik egyikébe. Általában mindig a hátsó kocsik valamelyikébe szállt be, mert biztosan meg volt róla győződve, hogy az Astoriáig előbb-utóbb mindenki leszáll. - Hé, Rami! Hé, hé! – kiáltotta. – S ahogy az égboltszemű hölgy felé sandított és meglátta, már mosolygott is a korai szarkalábas kelések ellenére, hiszen azért Martonvásárról a fővárosba egy kicsit mindig körülményes az út. - Hát, szia! Igaz hogy Tibinek hívnak ugye? Bocsi, de a nevekkel, csak most barátkozom! Hogy vagy ezen a szép őszi napon? - Hát, ami azt illeti voltam már jobban is kedves Ramóna! – mert rendszerint, ha valami negatív, és kellemetlen érintette, akkor mindig a rendes keresztnevén szólította a hölgyet. – Az igazság az, hogy nem füllik a fogam az ókortörténeti órához! Hát neked? - Most mit izgulsz ennyire, mi?! Tudod nagyon jól, hogy ez a Pikkelyes Andris szerintem még mindig jobb fej, mint azok a vén csúf profok, akik naponta megnéznek maguknak. - Hát, ha már Pityke őrmesterről érdeklődsz, akkor az még mindig jobb, mint mondjuk a példa kedvéért Dr. Kerbolt Péter! Nemde?! - Hát, ami azt illeti, Pityke még tejfelesszájú újonc a többi vén Matuzsálemhez képest. - Hát, ami igaz az igaz! – szögezte le Tibor is a beszélgetést, és jóformán, amíg az Astoriáig a metrón utaztak apróbb és hétköznapibb dolgokról beszélgettek. Az ember el sem hinné, hogy a két évvel idősebb Ramóna kisasszony számtalan élethivatást kipróbált már, és el is sajátított. Legalább is sokkalta többet, és több tapasztalattal, mint mondjuk Tibi. Volt többek között: légi utaskísérő, cukrász, és szakács, illetve egy ideig egy kisebb nevű, és nem túlságosan ismert biztosítótáraságánál dolgozott, mint biztosítási szakember, tehát a pénzt és annak

előteremtési fogmáját jól ismerte. Egyetlen öccse még jóformán hatodikos általánosba járt, és a családban édesanyja keresett egyedül, mert az apja ki tudja miért nem dolgozott. Tibi, ahogyan naponta jól elbeszélgetett és megtalálta azt a bizonyos ,,rejtett értelmi telepatikus vonalat, hullámhosszt”, ami nélkülözhetetlen, hogyha az emberek a kommunikációs csatornákon kívül elmélyültebb beszélgetésre, dumcsizásra vágytak, akkor egészen érthető, hogy már az első percektől kezdve jól megértették egymást. Amikor a hangosbemondó bemondta az Astoria állomást, mindketten úgy belemelegedtek a főiskola körüli rejtélyes legendákba, és pletykálásokba, hogy jóformán úgy kellett azonnal leugraniuk még mielőtt a mozgó szerelvény rajuk nem csukta volna hirtelen csukódó ajtóit. - Hát akkor, ahogyan én látom – folytatta tovább Ramóna -, az első órán, ha törik, ha szakad, de akkor is ókor töri lesz! - Hát, ebben aztán tévedni aligha lehet! – S mindketten megszaporázták lépteiket a Kazinczy utca baljóslatú sikátormagányába, ami talán így nappal kevésbé volt veszélyes, mint mondjuk a tartós sötétség beálltával. Ahogyan évig haladtak a több az ódon, és világháborús nyomokat viselő gangos, és kisebb erkélyekkel is rendelkező bérházak alatt, amelynek vízelvezető csatornái felett, ha az ember egy kicsit feljebb tekintett rögtön megpillantotta a vízköpőket, amik szobor méltóságukban, és félelmetes küllemük ellenére is fennen hirdették, hogy itt valamikor igenis nagy dolgok történhettek, és volt valami titkos szellemi erjedés-illat, ami belengte öntudatlanul is az utca magával ragadó hangulatát: eltekintve a kutyaürülékek, és kisebb-nagyobb szemeteskukák tartós illatától, amiket egy-egy kellemetlenkedő ember, akinek feltételezhetően televolt a hócipője mindennel, elkeseredett haragjában sorra feldöntögetett. Viszont ami a tanárképző Főiskolai Kar épületét illette a sok csiszolatlan, és kissé porosodó márvány között, az ember észre sem vette, hogy egy oktatási intézménybe sétált be, legfeljebb csak

akkor, amikor a kapualzatban székelő portásirodában – feltéve persze, ha az ember olyan megbocsáthatatlan figyelmetlenségre vetemedett, hogy elfelejtett illedelmesen köszönni -, akkor a portás akár még igazoltathatta is. De ez nem sűrűn fordult elő, a portások többsége békeszerető közönösség mellett tűrte, hogy az állítólagos főiskolások ki-be járkáljanak az épületben, amikor csak kedvük tartja, és olyan kellemetlenségekkel, mint hogy ki hova és miért megy nem is foglalkozzanak fölöslegesen.

Az ókortörténeti szemináriumokra az volt a jellemző – ellentétben az előadásokkal -, hogy itt is összességében egy gyakorlati probléma kidolgozása, és megvitatása volt az óra fő anyaga, és témája. Míg a szemináriumok kissé halotti unalmasság légkörével voltak telítve: meglehet, hogy csak azért, mert rendszerint a szemináriumi anyagot éppen beszélő hallgatóra csak a legtürelmesebbek, és legérdeklődőbbek figyeltek, a beszélgetést, és a magyarázatokat rendszerint egymaga is képes volt megoldani Pikkelyes András, akit a hallgatók önmaguk között csak Pityke őrmester becenevén illettek, mert a fizimiskája és a megjelenése is szakasztott mása volt a jópofa rajzfilmfigurának a képernyőn. Talán hogy a hatás még intenzívebben érvényesülhessen egy hatalmas szőrpamacsot is állandóan maga mellett hurcolászhatott volna, mintha ő lett volna ügyeletes társa Marcipán. Pikkelyes András sokkal inkább hasonlított egy éppen a főiskolai darálókemencéből frissiben szabadult még nagyon ifjú, és épp ezért kissé a nevelésben tapasztatlan tanársegédre, aki már ujjongó örömmel csak arra koncentrált, hogy hogyan ,,szívassa” meg a zöldfülűek társaságát főleg a vizsgák és a szigorlatok alkalmával. Mindamellett fiatal házasember lévén az ősi szabálytól nem mert ő sem elrugaszkodni, sőt annyira szerves része lett a tradíció mindennapjainak, hogy mint felelős családfő ő tartotta el kicsiny családját, és a feleségét két tenyéren hordozta. Ami legjellemzőbb sajátosságai közé tartozott, azaz volt, hogy imádott a szemináriumi kiselőadás

közben beszélni, és magyarázni is, és tett az egész világra, hogy emiatt a hallgatónak később aztán már tényleg feleslegessé vált a mondandója. Ezen a napon is az ókori görögök mitológiai beállítottságával foglalkoztak, és mint ilyen előszeretettel szerette azokat az érdekes kérdéseket boncolgatni, hogy vajon mi lehet a különbség az isten és az istenség között? – Mint utóbb kiderült ezt az ókortörténeti szigorlat elvégzése után sem tudta senki egyértelműen, és éppen ezért titkolni is kellett. - Szép jó napot azoknak, akik korán keltek, és azoknak is, akik lemaradtak újfent erről az érdekfeszítő, izgalmas óráról – kezdte el az órát Pitye -, de ez által csak saját maguk nem gazdagodnak, legfeljebb társaik. - Ahogyan látom, mert bizonyára látták, hogy mindent följegyeztem előre magamnak a mai előadónk is egy érdekes istenes problémával fog minket megismertetni. A mai alkalommal a madárjóslásról lesz szó. Kérnék mindenkit, hogy figyeljen, mert meglehet – amennyiben hozzám kerülnek -, úgy a szigorlaton ezt is megkérdezhetem! – csillant meg ravaszkásan rókaszeme, és ez rendszerint azt jelentette, hogy be is tartja a megígért szavát. - Köszönöm szépen! – vette át a szót Kincses -, az én témaköröm a madárjóslás! Most elsőször is kiosztanám az erről készült vázlatokat is, és elnézést kérek előre, hogy a fénymásolt képek elmosódtak, és sötét pacnik látszanak helyenként, mert amit ezen a sötét folton láttok – mutatta fel a képet -, az nem más, mint maga Apolló isten, aki a jósnőket Cassandrát, Szibbillát, és Phytiát is megajándékozta a távolba látás mesterségével. – itt a tanár úr egy cinikus gesztussal felmutatta Tibi képét, amiből még a nagyon jól látok is legfeljebb csak összemócsingolt nyomtatópacákat, festékfoltok tölcséreit láthatták. Kincses Tibort mindig is jellemezte egyfajta sajátosan kellemes, és bájosnak is mondható mesélő kedv, és képzeletbeli történetmondás, így amikor a témájával már jócskán felcsigázta a kedélyeket, és az óra háromnegyed részénél úgy tűnt, minden mondandójából kifogyott azonnal váltott egy

huszáros kanyart és el kezdett egy másik történetet mesélni – elsősorban azoknak az ismeretanyagoknak a segítségével -, amiket még a könyvtárban gyűjtögetett össze, az ókori mitológiákat tárgyaló szakkönyvekből, történeti munkákból. - …És akkor ahhoz, hogy a jósnő mondjuk Delhiben megjósolhassa, milyen lesz a következő termés, vagy hogy lesz-e elegendő ivóvíz, illetve háború, vagy béke, éppen ezért először is bűnbakot áldoztak, ami rendszerint egy kos, vagy kecske volt, és ezt követőn a madarak kedvező röptéből meg tudták jósolni, hogy milyen lesz az adott istenek fogadtatása, és az uralkodók jelleme. Kedvelt módszerük volt, hogy a földre babot, vagy legalább is valamilyen hüvelyes növényt szórtak, és ennek az irányából, helyzetéből meg tudták állapítani a jövőt. – s itt hirtelen, mert szokásává vált, hogy odahaza mindent szépen fölmondott csak úgy magának, és mindent megtanult, hogy fejében ki tudjon igazodni, hirtelen arra gondolt, hogy miután egy-két szemlátomást feltűnően unatkozó hölgyet látott a csoportban, hogy egy kicsit megpróbálja földobni, és érdekesebbé venni az órai anyagot! - A jósnők a madártollakból, és mi főbb a babokból is ki tudták olvasni a jövendőt! – folytatta, bár fogalma sem volt, hogy honnan találta ki a babot, de ez az akkori unalmas, és közönyös pillanatban egyetlen csapásra érdekesebben tűntette fel az eddig unalomig hajszolt órát! Egyetlen csapásra figyelő, élénken sugárzó szembogarak kereszttüzében találta magát, és ez még imponált is neki, hogy nem csak mindig Pityke őrmesterrel kell árgus farkasszemet néznie, de akad egy-két hölgy is, akivel kényelmesen elszemez, persze csak tisztes távolból. (Bár mivel párkapcsolatról eddigi életében nem beszélhetünk, a flörtölést távolról sem tudta, és nem is ismerte, bármennyire is különösnek, és megdöbbentőnek hangzik!) Szemlátomást Pikkelyes tanár úr is el volt ragadtatva, hogy ennyire sikerült a hölgyek élénk fantáziáját is felcsigáznia Tibinek, és nem győzött csodálkozni azon, hogy vajon melyik történeti forrásból merítette széles körű, és tág műveltségét ez a félszeg, de szépen, tagoltan beszélő fiatalember?

Amikor az óra hirtelen mindenki nagy meglepetésére és megdöbbenésére véget ért, a tanárnak pusztán csak egyetlen kérdése maradt, holott, amíg a babjóslásról nem is halott ő vitte a beszédben a prímet: - És mondja csak Kincses úr honnan olvasta a babjóslásról szóló beszámolót? Hát erre aztán már végleg Tibi sem számított. Rögvest kapott az alkalom, és mivel a könyvtárban megjegyzett szimpatikus ókori szerzőnevet, Liviust - hát istenem -, azonnal bemondta: - Livius Sulfustól! - Értem, hát ez valóban lenyűgöző volt. A csoport tagsága nevében is köszönjük magának! Aztán hogy a fiatal és csak ravaszkás szemeiben dörzsölt Pityke őrmester mit is gondolhatott valóban erről a szépen, folyékonyan beszélő fiatalemberről azt majd a legelső megmérettetésen fogja elmondani.

Azt, hogy Kincses Tibor ezzel a kis magánjellegű számmal, ami látszólag felcsigázta az érdeklődést az ókori mitológia, és vallás iránt mennyi kisebb galiba forrása lehet, azt csak később fogja megtudni, amikor majd felismeri azt az elkerülhetetlen, és megfellebbezhetetlen tényt, hogy az őszinteség talán fontosabb annál, semhogy mindig és mindenben megfeleljen az adott közösség elvárásainak. - Hát ez fantasztikus volt Tibi! – lelkendeztek egyesek már a földszinti aulában, ahol egy tűt sem lehetett volna szabadon leejteni, hiszen akkora volt a felfordulás és a nyüzsgés, és ahol valószínűen egy hős szerelmes ifjúnak, vagy kedvesnek is jelentősen illett megemelnie a hangszínét – feltéve, ha egyáltalán azt akarta, hogy élete vallomására -, az igazi szerelme is kíváncsi legyen. Hogy hogyan állt a szerelemhez, és a párkapcsolatok kérdéséhez Kincses Tibi? Hát ez egy érdekes kérdés!

Tulajdonképpen minden egyes pillanatot – ami csak rövid, és különösebben egyáltalán nem izgalmas, és érdekfeszítő életében bekövetkezett -, annyi fölfokozott érzelmi energiával, és mélyen gyökeredző pesszimista érzéssel élt meg, hogy egy idő múltán maga sem vette észre, mennyire befelé forduló, és általában csak magányosan tévelygő, különcnek mondott, morfondírozó figura vált belőle. Nem is lehet ezen különösképpen csodálkozni, elvégre, ha egyszer valakit az általánosban a hét öt napján állandóan a fenyegetettség, és a halálfélelem tartós tűzfészke vett körül, és ha az a tény állandósult benne, hogy egy állat, akire kellő rendszerességgel vadásztak, mert fogságba, vagy jobb esetbe trófeaként le szeretnék vadászni, akkor nem lehet azon se csodálkozni, ha később amikor gimnáziumba ment és éppen mondjuk szalagavatói bálra készült és bimbózó rózsaszálak törékeny és karcsú derekát kellett úgy átfognia, hogy közben azért egy könnyedebb táncműveletet is be lehessen velük mutatni, és ha – főleg a próbák alkalmával egy-egy kedves és forróvérű, ifjú hölgy esetleg megfenyegette, hogy ha még egyszer ilyen erősen gyenge, és törékeny lábikrájára lép, hát akkor nemcsak hogy kellőképpen felpofozza, de az éppen illetékes pasijával agyba-főbe vereti! Így nem is lehet csodálni, hogy Tibor amilyen nagy és önzetlen szívvel, és akarattal rendelkezett, annyira kevés volt a mindenkori önbizalma saját maga iránt, és ha ez nem lett volna elég, akkor ehhez társult mélyen ható pesszimista látása, hogy a világ mindenkori színe szürke, és hogy a helyzet nem fog változni, hacsak az ember saját maga úgy nem akarja. Azonban a legfőbb probléma talán mégiscsak az állandó jelleggel ingadozó súlyproblémája és kellemesen föl-le hullámzó úszógumijai jelentették számára, amiket főleg azokon a nyári alkalmakkor sejtetett láttatni, ha a nagy melegben minden igyekezete ellenére az extra méretű pólója kellemetlenül, mégis spontán feltűrődött, és akkor látni engedte, hogy az, amit hasnak neveztek valaha sokkal inkább egy begyömöszölt, becsupaszított, és kitüremkedett fehér hurkára hasonlít, aminek egynél mindenestre több évgyűrűje van. Ugyan a szülei tanácsára több fogyókúrát, és diétát is igyekezett kipróbálni, de azt, hogy ő, aki

jelentős tériszonnyal (agorafóbia) rendelkezett, ami rendszerint akkor jelentkezett nála kínzó feszültséggel, és nagyon is feltűnő, és aggodalmakra okot adó rendszerességgel, ha kiváltképpen rengeteg ember volt összezsúfolva körülötte, akik – nem tudni miért is gondolhatta egyfolytában ezt -, de minden pillanatát, életének minden mozzanatát feszült, árgus figyelemmel lesték, és közben kigúnyolták, és a háta mögött szabályosan kiröhögték azt, hogy egy ilyen hájpacninak, és tohonya nagydarab pojácának soha az életben nem adatik meg, hogy egyáltalán normális párkapcsolatra bukkanhasson. - Ugyan már édes fiacskám! – vigasztalta sokszor édesanya nagydarab, kisfiús fiát -, ne is törődj a világgal! Te csak magaddal foglalkozz! Hát aztán, na és! Ha kövér vagy! Legalább jó húsban vagy, és senki nem mer hozzád nyúlni! - Igen, de ha egyszer kövérnek tartanak, sohasem lehetnek igazi barátaim, akik valóban megszeretnek, mert megismertek! – kesergett Kincses, és általában amikor Kincsesnével anya-fia létfilozófiai eszmecserékbe bonyolódtak vigyázni kellett, mert hamar, minden ok nélkül elbőgte magát. Kincsesné sokszor emlegette, hogy ennek minden valószínűség szerint egyetlen oka lehet: Immár főiskolás – következésképpen -, sajnáltatja önmagát, és még nem kész kilépni az életbe. Persze Kincses Tibi többször megemlítette, hogy azért nem ártott volna egy amolyan vaskos kódexféleséget összeállítani ,,egyeseknek” aminek talán összefoglalóan: ,,Az élet módszerei” lett volna a neve, és ennek a lexikonnak a segítségével talán könnyebben eligazodik az ún. felnőtt világ útvesztőiben, megkerülhetetlen, és rabságban tartó labirintusaiban. Édesanyja Kincses Tiborné pedig a maga magabiztos, és felfokozott ambiciózus magatartásával tulajdonképpen világ életébe kikövetelte magának a dolgokat, és bármennyire is igyekezett, hogy együtt érezzen másokkal törékenységét, és mélyen jövő érzelmeit mindig is nagyon jól leplezte; elvégre, ha a világ úgy állt vele szemben, akkor neki sem volt semmi joga rá, hogy legszemélyesebb magánéletét kiteregesse. Szerette a szép holmikat, és –természetesen, emennyiben egy kisebb pénzhez hozzájutott

munkája során -, azt nem restellte divatos ruhákra, vagy vásárlásra költeni. Sajnos mivel olyan művet ez idáig még senkinek sem sikerült megírnia, amely bevezette volna a gyanútlanokat a párkapcsolatok rejtelmeibe, és kifejlesztenie Kincsesnek be kellett érnie azzal, hogy a párkapcsolatok rejtelmeinek – ha nem is aktív résztvevője -, de mindenképpen lelkes ,,intim kukkolója” lehet, és azokból a részletinformációkból próbál meg egy egységes és összetett képet kialakítani, amit mások már nagyon mélyen megtapasztaltak, és kifejleszthettek. Számára a szerelem több volt, mint pusztán a testiséggel összeegyeztethető fogalom, és fizikai cselekvés! Számára valami olyan plátói jellegű, tikos varázskapocs volt, ami egyaránt magában hordozta a mindenség, és a harmónia földi megtestesült kontinenseit. Egy babonázó, és aztán földbe gyökereztető tekintet, egy bombázó pillantás, és alkonyi szájszögletben fölbukkanó, pironkodó féltve megőrzött mosoly több kíváncsiságot, és kalandot kínált, mint azt, hogy a szükséges védekező szerekkel egyesek szobára menjenek, hogy aztán másnak felébredve megrészegedett álmaikból a kiábrándultság és magatehetetlenség poklával szembesüljenek. Tibor egy olyan tartalmas – és elsősorban -, romantikus kapcsolatról ábrándozott üresen veszteglő órában, amiben a legnagyszerűbb dolog a világon az, ha két csillogó szembogár tökéletesen hallja a kimondott szavak fölösleges sallangjai nélkül is mit érez egy ütemre dobbanva a másik szíve. Mintha egy különleges fonendoszkóp készülék lenne a füle, ami meghallgatná leendő kedvese minden bánatát, szomorúságát, és aggodalmát, és ő önzetlen segítségadás mellett arra kérhetné, hogy engedje át neki mindazt a bánatot, örömöt az élet megtöretett megpróbáltatásait, amit csak együtt, a tökéletes eggyé forrasztott szívek teljességével vészelhetnek és élhetnek át! S amellett hogy lovagkori udvariasságról, és erkölcsökről álmodozott, kitörölhetetlen vágyat érzett arra, hogy bár kétségtelen, hogy sajnos semmilyen hangszeren nem tanult meg elfogadható mértékben játszani, azért egy amolyan tanulógitárt – amit tudvalevően érettségi ajándékul szántak neki szülei -, szerelmes szerenádot adhasson szíve kiválasztott kedvesének. S mire mindent végiggondolta megint csak óhatatlanul elfogta az a kellemetlen, és marcangoló pesszimista

lét-tudat:,, Vajon mi lesz akkor, ha így sem kellek majd neki? Ha biztos nem akar?!” – S talán ez volt a közvetlen oka annak, hogy soha az életben nem vetemedett volna olyan arcátlanságra, hogy akit már gimnáziumban kifigyelt annak sem merte megvallani mit érez kalapálva fújtató kemence szíve, és most ahogy itt ültek közösen a márványboltívek aulájában, süppedős fotelok fészkeiben hirtelen kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan érzések kerítették hatalmukba, amiket az ember rendszerint akkor érezhet, amikor nagyon közel áll hozzá, hogy a világ négy sarka teljesen kiforduljon önmagából, és aztán veszettül kongasson a szíve akár a bolondóra, és amikor később aztán mindenki fölteszi magának a megkerülhetetlen költői kérdést: ,,Szerinted létezik szerelem első látásra?” Hulló Katalinnak hívták azt a földre szállt angyali hús-vér látomást, akit maga mellé vezérelt a mindig ötletes trükkökön agyaló végzet. Kata – ahogyan később a becenév rajta ragadt Balassagyarmaton járta ki az általánost, és legkedvesebb időtöltése volt – amennyiben még idejében megírta házi feladatait, és elvégezte a kertes ház körüli általános tisztogatási munkálatait -, hogy a közelben lévő lovas tanyán kedvére felülhessen éjfekete csődöre nyergébe, akit Villámnak nevezett és szinte röpüljön és érezze, hogy a szabadság és a földi függetlenség kitölti, és felfrissíti lelkiismeretét. Hárman voltak testvérek. Három lány, és közülük Kata volt a középső, és mint ilyen lelkesen kivette a nagynénik általános pelenkázási tudományokban való jártaságát, mert a nővére akkor ment férjhez, amikor elkezdte a főiskolát, és mindig jól jött egy gondoskodó, és önzetlenül segíteni vágyó kéz a családon belül. Amellett, hogy valósággal imádta a lovát, és a természetet, volt benne valami megfoghatatlan bűntudat: mintha múltjának egy darabkája nem engedte volna, hogy a megtöretettség, s az ezzel rokonságban álló sebezhetőség mindenképpen a felszínre bukjon. S ezért az engedelmes, és jól nevelt kislány mögött igenis határozott, és érett ifjú hölgy bujkált, aki meglehet csak azért kényszerült a rejtőzködésre, mert nem merte – akárcsak Kincses -, megkockáztatni azt, hogy ismét fájdalmat okozva összetörjék csodálatos, érzékeny szívét.

Hogy mi lehetett az a fajta rendkívüli, és egyszersmind megbabonázó jellegvonás, avagy tulajdonság, ami egyszerre megragadta benne a félszeg tutyimutyiságával küszködő Tibort – hát igen -, ezt nehéz lett volna azonnal megmondani. Talán az a fajta követlen, és semmivel sem összehasonlítható könnyed bájosság, és lefegyverző mennyország-mosoly, amit feltűnően gyakorta volt szerencséje meglátni ajkain, vagy éppen az a merész ajakfény használat, ami csak még egzotikusabbá tette virágszál megjelenését? Vagy csak azok a mindent elmondó beszédes őzikeszemek hófehér mindent megmutató homloka alatt? Erre nehéz lett volna válaszolni! Mindenesetre már az első percekben, ahogyan kidülledő bambaszemekkel köpni-nyelni nem tudón bámulta meredten, és földbegyökerezett lábakkal az aula foteljában, agyában titkos gondolatok fészkelték be magukat: ,,Mi lesz, ha egy ilyen kis hájpacnival nem akar szóba állni? Különben is mi a fenének töröm magamat, amikor csak a jó, vonzó, és kisportolt megjelenésű ultra macsókat kedveli?” – s ahogy magában gondolkozott észre se vette, hogy időnként elkapott, és iskolai emlékeiből visszamaradott versrészleteket pingálgat egy kitépett iskolai füzetlapra, ami lassacskán, ahogy a sorokat egymás alá helyzete agyának titkos képletére válaszolva különleges szerelmes bók-versé kezdett átalakulni. Hát ez ellen mit lehetett tenni. Gyorsan lefirkantotta, és miután jobban megnézte magán is csodálkozott, hogy nemcsak újító stílust sikeredett meghonosítani, de meglepően merész lett ez a kis versike. ,,De azért biztos, ami biztos – mormolta magában -, egyszer azért még végigfutom!”

,,Egyszer egy piruló, bombázó rózsaszál szirmait nyitotta világa felé, s érzelmektől megrészegülten bámulta kedvesét. A szenvedélyben égve a rózsának tüskéje akár a nyíl hatolt a kedves szívébe. S Cupido, Cupido záporozta isteni nyílzáporát. Míg a kapcsolat igaz volt. S sarjadozott hogy az ajkat megérintse a forró vágy, s kebelében érezze hogyan fűti kemencéje a szerelem dalát! S csak fűti, melegíti, már-már szinte üt, még-még jobban szíve, akár a bolondóra s újra érzi, hogy most igen most kell hogy a végzet újra elérje, s mikor szemeik villanása megérintette a horizontot a levegő már

felpezsdült. S ketten kívánták azt a pillanatot melyet szívük kíván, s ha ők hát miért nem lehetnének éppen ők kik szabadok az érzelmek völgyében? A szív nem nyugszik! Egyre csak ver, üt, kalapál, mint a veszett állat ki prédáját már szomjazza. és csak Ő, éppen Ő az kit most szíve szomjaz, s érzelmei s vágya csak forr s szíve már felrobban. És véres szemekkel az érzéki nő indulatoktól áthatottan ölni, s ölelni képes, fojtogatva nem enged a gyeplőn, hisz akarja s kívánja. Minden porcikája, testének minden szerve pirosas érzelemtükör, mikor vére fortyog csak hajszolja, kutatja az igaz boldogságot. Mert csak az hűséges s valódi, s hófehérbe öltözött szűzi ártatlanság, játnyi könnyedséggel csalogatja magához és mézédes vörös ajkakkal hívogatja kedvesét!” –

,,Hát eddig meg is volnánk – gondolta -, de vajon mi legyen a címe? – töprengett, s miután jobb nemigen jutott eszébe hirtelen a vakító neonfények sugárzó fehérségébe meredt s leírta a lap tetejére: Fiatal szívek. – Hát, ha ez nem fog bejönni, akkor semmi sem. De a valódi igazság még mindig az volt, hogy egészen egyszerűen csak félt a kezdeményezéstől. S miután egy másik hölgy is kinézte már magának, hogy ez a kisfiúsan viselkedő, mackós fiatalember vajon mi a csudát körmölgethet feltűnően közel merészkedett hozzá, azonnal mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne tölgyfavállai fölött belekukucskált a telefirkált füzetlapjába. - Ez aztán a versike! – lelkendezett. Hé! Csajok! Nézzétek csak a barátunkat, hát ez egy igazi kis fűzfapoéta! – s meg sem várta, hogy a kínos incidenstől bizony mélyen elpiruló fiú bármit is válaszolhatott volna saját védelmében azonnal kiragadta kezei közül az ártatlannak látszó versikét – amiről már a legelső mondatokban kitűnt, hogy valójában komolyabb szerelmi vallomást aligha lehetne ennél meggyőzőbben leírni -, s már szépen kezdte fel is olvasni, a társaság többi hölgy tagjainak is ámuldozó, és nagy meglepetésére, akik meglehetősen ne győztek azon csodálkozni, hogy lám csak még a XXI. században is akadhatnak olyan eltökélt emberek, akik még megtanulták illendően, és kellő romantikus bókolások közepette tisztelni a gyengébbik nemet! - Na, csöndet kérek csajok! – emelte fel pacsirta hangját Hollós Katalin – akinek szintén gyönyörű, meleg gesztenyebarna csillogó szembogara volt, amivel úgy tudott nézni, és szemezve flörtölni, hogy azzal azt hiszem nem egy férfiszívet össze is tört.

- Felolvasom a kis Don Juan költeményét! – s senkivel sem foglalkozva, elmélyült olvasásba kezdett. A felbolydult aula abban a kis részében, ahol a lányok, és Kincses is helyet foglalt hirtelen dermesztő, jéghideg csönd lett. Olyan volt az egész helyzet, mintha a tél egyenesen támadást akart volna indítani a bársonyos és érettséget ajándékozó ősz ellen, hogy aztán beköszöntsön a fagy. Minden kíváncsiskodó, és kotnyeles hölgytekintet Tibire vetült, aki a túlzott bilincsbe kényszerítő szemek fogva tartásából érezte, hogy most nem fog megmenekülni. S amint Hollós kisasszony szépen, értelmesen, és teljes szívvel felolvasta ezt a kisebb fajta szerelmi vallomást –amiből mellesleg egyáltalán nem hiányzott a romantikus utalás -, Tibor tokás arcán erőteljes rózsás, és pirospozsgás foltok kezdtek megjelenni, amik csak még jobban érvényesültek, ahogyan csoporttársa előre haladt a versszakokban. S ha ez nem lett volna elegendő még, akkor itt volt Kata szép, és egészségesen pirulgató arcocskája, ami most mintha valami földöntúli, idegen hatalommal viaskodott volna, hogy aztán teljes dicsőségében, és fényességében ragyoghasson, valósággal sugárzott. El volt bűvölve, hogy valaki egyáltalán vette a merszet, és bátorságot és ilyen lefegyverző sorokkal örvendeztesse meg. Amikor Hollós Katalin befejezte a felolvasást, és visszaadta Kincses Tibinek a füzetlapot, Módos Krisztina egyből szóvá is tette kertelés nélkül: - Még csak ez hiányzott! Mi van összeült a Holt Költők Társasága? - Jaj, menj már! Nem látod, ez ilyen izgi, és romantikus! – adta vissza a szót Kertész Eszter, akinek a szemüvege bizony nemcsak egy igen-igen kifinomult matekzsenit sejtetett, de ráadásul még érző lelket is, és briliáns koponyát. A hölgytársaság összes tagját mélyen, és szívből jövő megérintette az érzékeny hangulatú, szerelmes költemény, mondani sem kell, hogy kiváltképpen különösen Hulló Katát, akit látszólag annyira magával ragadott a hirtelen jött érzelmi töltés, hogy bizony egy-két óvatlan könnycseppet

sikeredett gyorsan kitörölnie szeméből. Mindig meghatódott, ha a szerelem, és a halhatatlan romantika került terítékre. S most is csak ámult, de amint néhány percen belül magához tért idillikus álmaiból rögtön magához ragadta a szót: - Igen! Igen! Tessék csak tapsolni! Ezt nekem írta! – s önmagába is meglepődött önmagán, hogy valami olyan csodálatos, és egekig repítő boldogságot, és határtalan büszkeséget érzett, amit még talán sohasem, ha az ember egy másik érzékeny lelkű emberrel összeakad, aki még maga sincs azzal tisztában, hogy beszéli a hölgyek rejtett apokrif beszédét.