A herceg szerelme Corinna Miller 2014 Publio kiadó Minden jog fenntartva! Eltelt el egy hét, és Rose még egy sms-t sem kapott tőle. Nem kell hozzá túl nagy képzelőerő, hogy ez mit is jelent. Semmit. Ennyit jelentett számára az a 7 nap. Egy kalandot, ugyan nem a szokásosat, hogy a buliban "kirúgja a ház oldalát", hanem egy csendes, relaxációs, "töltsük kellemesen az időt egy csinos nő társaságában" típusút. A gond csupán az, hogy történetesen ez a csinos nő minden egyes szavát hitte, sőt, ő benne is hitt. Itt kezdődik az, ha valaki negyven évig hülye, nos, akkor már úgy is marad. A török utat lemondta. Nem tudott volna visszamenni oda, ahol olyan nagyon boldog volt. Most még fájna. Erdély minden egyes négyzetcentimétere egy friss sebet szakítana fel. Hál' Istennek sok a munka az irodában. Emiatt különösebb érvelésre – ami persze hazugság lett volna – nincs szükség, hogy megmagyarázza mérhetetlen rosszkedvének okát.
Újabb nap. Muszáj összekapnia magát, hiszen ma fontos konzultációja lesz még fontosabb emberekkel. Fehér kis nadrágkosztümöt választ, csinos szűk nadrággal, mely szépen kiemeli a hosszú lábait. Fehér magassarkú cipő, rózsaszín ing, karcsúsított blézer és az elmaradhatatlan hajzuhatag. Valljuk be, a férfiak egy kis esztétikával bármikor manipulálhatóak. Összegzésül belenézett a tükörbe, s elégedett volt az eredménnyel. Tehát a tárgyalási alap 65%-ról indul az ő javára, gondolta magában, s erre kissé mosolyra görbült a szája is. A belvárosban él, ebből adódóan szinte bárhova könnyen és gyorsan eljut akár sétálva is. A cég húsz perc gyaloglással elérhető, a törzskávéház tíz perc. Itt fújja össze a szél az összes kollégát egy napindító kávéra. – Rose, gyönyörűséges Rose! – André, ha nem tudnám, hogy minden nőnek ezt mondod, még akár egy jó napot is szerezhettél volna nekem! – foglalt helyet Rose. – Mivel azonban ez már nálad közhely, így vegyük úgy, hogy meg sem hallottam. A dolog akkor korrigált, ha jön a kávém, amit rendeltél. Ami így is történt. – Voilá, hölgyem, ön félreismer! – tolta elé André a reggeli frissítőt. – Öt éve törzsvendégek vagyunk, szerinted nem tudják, hogy ki mit iszik? Ha belépünk az ajtón, már akkor tudják mit készítsenek nekünk. – kacsintott Rose. – Drágám, van humorod, de mostanában kissé hanyagolod. Erdélyben hagytad volna? – húzta fel az egyik szemöldökét André. – Nem is kérdeztem, volt valami extra? – Á, nem, semmi, csak a szokásos. – azt persze nem tehette hozzá, hogy ott hagyott egy darabot a
szívéből. A kávé után együtt mentek dolgozni. Rose-ra várt egy fárasztó tárgyalás. Csupán az vigasztalta, hogy erre a napra csak ez az egy elvégezendő munkafeladata volt. Utána le is lép, ezt már eldöntötte. A tárgyalófél kisstílű, csökönyös, agresszív volt. Pitiáner dolgokon vitát nyitott, holott az íróasztal mögül számolják ki a vendégek fogyasztási limitjét, s nem elfelejtendő, hogy vagyonokat fizetnek egy-egy úr dorbézolása után. Sikerült lefárasztaniuk, de hála az égnek dűlőre jutottak. A kövér, kopasz vacsorázni is meghívta a végén, amit sajnálkozva megköszönt és elutasított, hivatkozva arra, hogy már elígérkezett. Ami persze nem igaz, de valahogy le kell rázni. Hazafelé sétált, gyönyörűen sütött a Nap. Kellemes az idő itt Pesten. Vajon Londonban milyen lehet? Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegette a gondolatot, mondván, neki nem mindegy is? Hazaért, s első lépésben lerúgta a cipőit. Ez afféle női kiváltság lehet. Átnézte a postát, majd következett az üzenetrögzítő. Ilyenkor valahogy elkezd gyorsabban verni a szíve, hátha... De semmi lényeges. Ekkor csörgött a ház belső telefonja. – Üdvözlöm, Rose kisasszony! – Jó napot, Péter! – Hölgyem, megérkezett a pizzája! – mondta a ház recepciósa. – Péter, ez téves, én nem rendeltem! Azért köszi, és jó éjt! – ezzel letette. A telefon viszont újra csengett. – Rose kisasszony, elnézést, hogy alkalmatlankodom –szabadkozott –, de a fiatalember az ön címét szorongatja! – Péter, akkor engedje fel, maximum ma pizzát vacsorázom. – sóhajtott egy nagyot, s magában bosszankodott is kicsit. – Köszönöm, kisasszony! Felmehet, uram! – ez még belehallatszott. Csengettek. Mezítláb, kosztümben nyitott ajtót. – Kisasszony, két tenger gyümölcse pizza rendelve, vékony tésztával természetesen. Rose álla leesett, szemei kikerekedtek, s talán még a szíve is megszűnt dobogni néhány másodperc erejéig. Az ajtóban Phil állt. Két pizzával a kezében, baseball sapkával a fején, pulcsival a nyakában. Rose titkon ezért a pillanatért epekedett már sok-sok napja, most mégis csupán ennyit tudott kimondani: – Van retúr jegyed? – Mi köze ennek a pizzához? – húzta fel a szemöldökeit Phil. – Phil, egy hete úgy váltunk el, hogy hívni fogsz. Bell már az 1800-as években feltalálta a telefont. Neked olyan okos van belőle, hogy talán még magától is lett volna annyi esze, hogy az ügyefogyott
gazdája mit ígért, és bizony telefonálni kell. Úgyhogy, szívem, ezt kissé benézted! – mondta már csaknem magából kikelve. A düh eluralkodott rajta, s felülkerekedett a szívén. – Rose, ne szórakozz velem! Legalább öt napra elszabadultam, hogy együtt lehessünk! – mondta Phil teljesen komolyan, mert nagyon is átérezte a helyzet súlyát. Nem így tervezte, most rögtönöznie kell. – Ó, hét nap, öt nap... Figyelj, Phil, egy hétig gyomorgörccsel hallgattam az üzenetrögzítőm, hátha hívtál vagy üzentél. Most pedig beállítasz két pizzával, és azt hiszed, ez baromi poénos, és én majd a nyakadba ugrom. Jelzem neked, nem teszem, bár szeretném. Úgyhogy fogd a kis cuccodat, és ülj fel a legközelebbi londoni járatra, s a mi kis sztorink itt azt hiszem idejét múlta! Ezzel becsukta az ajtót. Levegőért kapkodott, maga se hitte, hogy ezek a szavak az ő száját hagyták el. Nem szívből beszélt, sokkalta inkább a düh mondatta ki vele a szavakat. De most már kimondta őket, nincs mese, vállalni kell a következményeket. Kopogtattak. Csengettek. Uram bocsá', már ideges volt, úgyhogy ütötte, verte az ajtót. Rose kénytelen volt kinyitni, különben percek múlva megjelentek volna a szomszédok, hogy mi ez az égtelen lárma. Phil az ajtó előtt ült és pizzát evett. Az ajtó nyílásával egyenesen arányosan pattant fel, s kelt ki magából: – Reggel óta nem ettem, tíz perc alatt csomagoltam össze, hogy elérjem a gépet! Az sem volt egy leányálom, míg kiderítettem a címed, mert az ugyebár nem adtad meg. Rose, én itt ülök öt napig, ha nem engedsz be és nem beszéljük meg! – Melyik pizzát kezdted meg? – kérdezte némi gondolkodás után. – Mindegy, egyforma! – Akkor gyere be, melegen szeretem! Phil nevetett, mert érezte, hogy megenyhült. Rose bevezette a lakásába. – Ő királyi fensége, ez a konyha, s az az étkezőasztal jelenti az étkezőt. – Szép a lakásod, erre számítottam! – nézett körbe Phil. – S mielőtt belekezdenél, jártam már kisebb lakásban is! – Add oda, megmelegítem! – Rose, annyi munkám volt, külföldön voltam, minden percem be volt osztva! – kezdődött a magyarázkodás. – Mellesleg csak rád gondoltam, de nem akartalak felhívni, inkább meg szerettelek volna lepni, ami valljuk be, nem sikerült túl jól. – Nézd, a víznél jobban csak meglepődni utálok! Én szeretem a szép, kiszámított dolgokat. És legfőképpen az adott szót! – Rose, millió munkám volt, és... És vártam, hogy telefonálsz-e. – Álmodban! – nevetett fel Rose. – Erdély gyönyörű volt, nem is tudok másra gondolni, csak rád. Annyira sokat jelent nekem az,
hogy te önmagam miatt szeretsz, teszel rá nagy ívben, hogy mi a rangom. De ha ez nem így van, akkor itt és most van véged! – Szeretlek, te bolond! Persze csak azért, hogy életben maradjak! – nevette el magát. Nem bírta tovább játszani a sértődött kisasszonyt, mikor teste minden porcikája erre a férfira várt már napok óta. – Azt vártam, hogy bombázol-e sms-ekkel, telefonokkal, mint ahogy ez a gyakorlatban általában lenni szokott. – Gyakorlat... Mi vagy te, átjáróház? – Vicces... Szóval aki közelebbről, azaz egy centiméterről megismer, az sokat vár tőlem, mikor én csak amolyan "könnyen jött, könnyen ment" elvként fogom fel. Remegnek, hogy fogtak egy herceget. De tőled nem jött semmi. Ebből is azt látom, hogy te más vagy, és téged csak a londoni vörös srác érdekel. – Hmm, imádom... – Helyes! Elvárom! Sőt, kötelezlek rá! – mosolygott. – Phil, ha beledöglöttem volna se kereslek. Azt mondtad, majd hívsz. Pont. Mit nyomuljak? Mellette dolgoztam. Honnan tudtad, hol lakom? – Édesem, azért vannak kapcsolataim! – kacsintott ő királyi fensége. – Meg vagyok figyelve, majd észben tartom. Mindenesetre kérlek, többet azért ilyen hülyeséget ne csinálj, próbatételek és hasonlók semmire sem jók. Ha valami van, megkérdezel, én pedig válaszolok. Ennyire egyszerű. – Édes Rose, ha ilyen egyszerű lenne, akkor a fél világ nőjébe szerelmes lennék, de ilyen csak te vagy. – Pedig ennyire egyszerű. Akármennyire is másként látjuk a dolgokat. Vagy pedig nem ismersz. – Az kizárt! Tudom jól, hogy hagytál volna ott ülni az ajtó előtt minden további nélkül. – Simán! – nevettek. Leheveredtek a kanapéra. Rose hozzábújt, Phil pedig úgy szorította, mintha most látná utoljára. Az elmúlt napok sóvárgásai most törtek ki belőlük. Annyira vágytak már egymásra, s olyan nagyon szenvedtek a másik hiányától. A csendet Phil törte meg. – Rose, ne bizonygassuk tovább az érzelmeinket! Én szeretlek, te hogy érzel? – nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. – Szeretlek! – válaszolt Rose egyszerűen és lényegre törően. – Rose Müller, én több vagyok általad, bízom benne, s ezért mindent elkövetek, hogy te is több lehess általam. – Phil, én hiszek benned. Ha ezer kilométer választ el, akkor is. – Akkor mi egy pár vagyunk!
– Egy titkos pár. – szomorodott el egy pillanatra Rose. – Nézd, egyelőre. Az utcán átölellek, a kezed megfogom, minden gondolatom a tied. Kezdetnek nem rossz. – És a fotósok... – Kurvára nem érdekelnek! Büszke vagyok rád bárki előtt. Otthon is, ha elővesznek majd. Ezen az éjszakán mindent átbeszéltek. Kettőjükről, az elmúlt napokról. A családjukról, a legfájóbb pontokról, Phil édesanyjáról és Rose szüleiről. Megtisztelték egymást a legintimebb érzéseikkel, s legbensőbb gondolataikkal. Mindkettőjükben ezernyi érzés keringett, de a lényeg az volt, hogy ott és egymással vannak. Hajnalodott. – Alszunk ma? – kérdezte Phil. – Nem! – Akkor? – Irány a zuhanyzó! Úgy mozgott a lakásban, mintha már legalább tíz éve ott élne. Rose hallotta a víz csobogását. Bement utána, s a lehető leglassabban vette le a kiskosztümét. Imádja a vörös, vizes haját, millió hála érte Anglia éghajlatának. Bement hozzá a zuhanyzóba. Hosszú várakozás után újra boldogok voltak. Másnap délben ébredtek. A repülőút, a veszekedés, az édes kibékülés mélyen elaltatta őket. Ölelkezve nyitották ki a szemüket. – Jó reggelt, gyönyörű barátnőm! – Jó reggelt! Hogy aludtál? – Köszönöm, az utóbbi hetet toronymagasan verte. – Mondjuk az ajtó előtti csövezésnél valamelyest kényelmesebb volt így. – nevetett Rose. – Az extrákról nem is beszélve! – kacsintott. – Te tényleg kizártál volna, ha nem dörömbölök? – Simán. Bár a szívem szakadt volna meg. Viszont be kellett, hogy engedjelek, ez volt az egyetlen kiút, hogy elkerüljem a botrányt a házban. – Bravó! Tehát nem is miattam! Egy kicsit azért sajnálhattál volna! – Sajnáljon, aki akar, de én nem, magadnak köszönheted, s legalább most már tudod a mihez tartást. Fürödjünk, aztán lent reggelizhetünk. – zárta le a témát Rose. – Pakolj ki, vasalok inget, mert tuti meggyűrődött, s ez nem Erdély, ide elkél némi elegancia. – Ott, azt a kéket szeretném! Rose, kell baseball sapka?
– Persze, világít a fejed, tipikus angol vagy. Egyből kiszúrnak. – Ott sem mindenki vörös. – De, a népességet tekintve a nagy része igen. Egyébként a gyerekeid már nagy eséllyel barnák lesznek, de a következő generáció biztos. Ez Anglia éghajlata miatt van, hogy sok az ilyen gyönyörű, nekem tetsző vörös haj. A túl ködös, esős klíma miatt ez a szín képes a legtöbb D-vitamint felvenni, majd raktározni. A globális felmelegedés miatt viszont változik mindez. Több a napfény, tehát bebarnultok. – Hogy te miket nem tudsz! Én ott leragadtam, hogy a suliban gyufafejnek csúfoltak a hátam mögött, szembe persze nem mertek. – Itt az inged. – végzett közben Rose a vasalással. – Szobalány már lehetsz! – nyugtázta Phil a munkáját. – Na, húzzál öltözni! – parancsolt rá. Rose piros sarut húzott, bő, törökös fehér nadrággal, szűk, váll nélküli fehér toppal. Piros táska és egy nagyobb kendő, ha hűvösebb lesz. Kicsit erősebb smink, mégiscsak belváros az úti cél. A haját leengedte, most csak hullámos, még bírja az áldott fodrásza munkáját. – A legjobb nő velem lesz. El nem engedem a kezed, ez száz százalék. – dicsérte Phil. – Köszönöm, te is csinos vagy. – Mint mindig. – Ó, miért is hittem, hogy nem vagy öntelt...? – nevettek. Lesétáltak a városba. Rose kissé ideges volt, mert igaz a sapka és a nyakba kötött pulcsi valamelyest takar, de van, akinek sasszeme van. Sétáltak a Vörösmarty téren, majd irány a Váci utca. Délután volt, tömeg, igaz, ők épp reggelizni szerettek volna. – Ez olyan, mint egy világváros. – csodálkozott Phil. – Ez a része, persze. A turisták központja. Amilyen márka itt nincs jelen, az nincs is a világon. Egy étterem teraszrészén foglaltak helyet. Egyszerű ételt rendeltek, Phil egy ginnel kísérte le. – Nincs hozzá korán? – nézett furcsán Rose. – Időfüggő? – Nem idő, hanem függő. Phil nem szólt vissza. Jobbnak látta, ha nem nyit vitát az alkoholtémáról. – Nagyon csinos, kedves hölgyem! – jegyezte meg. – Uram, ön úgyszintén. Megreggeliztek, majd fizettek, és útra keltek.
Phil jól tűrte a sétálgatást, megnézte a sok magyar szuvenírt. – Nagyon szépek ezek a terítők! – állt meg egy kirakat előtt. Valóban azok voltak. Csupa kézzel hímzett, gyönyörű darab. – Nem viszel egyet a nagymamádnak? – kérdezte Rose. – Valószínűleg nem rakja ki, de a gesztus oldaná a restanciád, másfelől biztos jól esne neki. – Válassz te! – De te ismered őt. – Bízom az ízlésedben. Rose választott, az általa legszebbnek véltet. És mint kiderült, a legdrágábbat is. – Árakban nem vagytok semmik! – jegyezte meg Phil, mikor tovább indultak. – Mit kicsinyeskedsz? Mintha neked számítana. – Ez a tér álomszép – ájuldozott Phil –, a templom szintén. Tök megnyugvás. – Ez a Bazilika. Itt esküsznek a fontos emberek. Gyere, nem messze olyan fagyit adnak, amit virággá formáznak. Meghívlak, kompenzálom a veszteséged, ami a terítő végett ért. – Ez a minimum. – kacagott Phil. Megkapták a fagyit. Gyönyörű rózsákat. – Gyere, megesszük a Bazilika lépcsőjén. Ez a tér hatalomba keríti az ember lelkét. Nem is szóltak egymáshoz, úgy üldögéltek ott. A fagyi után Phil elterült a lépcsőn, s fejét Rose ölébe tette, aki szokásos módon, mert nem bírta visszafogni magát, simogatta az arcát és az általa annyira imádott haját. – Olyan jó itt. Veled. – Mondtam már ma, hogy imádlak? – Rose nem ismert magára, mikor ezt kimondta. – Nem! Erősen hiányoltam! – bújt hozzá Phil. – Mi az, amivel többet adunk egymásnak, mint az előző kapcsolatainkban? Én csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Biztonságot érzek melletted, függetlenül attól, hogy attól rettegek minden egyes percben, hogy éppen hol villannak a vakuk. Őszinteséget érzek, és nem felületes dolgokat. – Rose, ez így is van. Tudod, az is egyfajta boldogság, ha cipeled a másikat partiról partira, de felületes, számító. Ritka az az eset, amikor nem az. Ez viszont az egyszerű valóság. Olyannak szeretjük egymást, amilyenek vagyunk. Érdek nélkül. – Hát megnézném azt az érdeket, ami hozzám fűz. – nevetett fel Rose. – Látod, az éles eszed és a rémes humorod is idetartozik.
– Phil, én veled akkor is boldog vagyok, ha épp programunk van vagy ha beszélgetünk, de akkor is, ha csak éppen hallgatunk. Veled az is boldogság. Az is, ha üldögélsz a lakásom előtt és eszed a hideg pizzát. – Te dög! – nevettek. Misére harangoztak. – Nem megyünk be? – Meztelen vagy. – Itt a stóla, gyere nézzük meg igazi pompájában, s mondunk egy imát édesanyádért. Ez jól esett Philnek. A Bazilika csodás. Ahogy belép az ember, valami megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. Annyira magasztos, annyira ünnepélyes, annyira nem e világi, hogy mindenkit elkápráztat. Egy csendes kis helyet kerestek hátul. Phil a miséből egy szót sem értett, de figyelt végig. Rose kezeit az övébe fogta, s átkulcsolta. Behunyta a szemét, és úgy szorította, ahogy csak bírta. Rose magyarul elmondta az imát, s ő hálásan simogatta közben végig a kezét. Ez volt az a pillanat, amikor a lelkük összeért. Ahogy vége a misének, a Bazilika tere élni kezd. Belváros. Az emberek kávéházak teraszain üldögélnek, sétálnak, gyerekek futkároznak. – Itt az éjszaka. Sétálhatunk, iszogathatunk! – mondta Rose. Phil láthatóan kissé felkavarták az iménti események. – Nem! Menjünk inkább haza, veled akarok lenni. – megölelte a téren jelenlévő nagyjából ötszáz ember előtt, hajába fúrta az arcát, egyfajta menedéket keresvén. – Rose, ugye te őszinte vagy hozzám? – Ha nem érzed, az óriási baj. Nem azért öltöztettelek szkafanderbe, hogy villogjak a herceggel. – Nem is te lennél, ha ezt nem így fejezted volna ki. Felkavart a templom, illetve hogy az, aki feltétel nélkül szeretett, az nincs többé. Szeress te, kérlek! – Phil, soha, de soha nem fogsz csalódni bennem, ezt megígérhetem. Teljesen szertefoszlott minden aggályom, félelmem, ami a származásod miatt nyomasztott. Rose megfogta két kezével az arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Nem fogsz csalódni bennem, ez nagy eskü. – Menjünk haza és köszönöm. – simogatta meg a lány arcát. Átverekedték magukat a tömeggé vált sokaságon és haza sétáltak. Az ajtó zárja rossz. Öt ponton zár, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy négyszer kell fordítani a kulcsot, az ötödik alkalommal be kell lökni. – Nyisd az az ajtót!
– Nem viccelek, figyelj! Négyet fordítok, az ötödikre lökd be vállal. A hadnagy úrnak nem esett nehezére. Az ajtó pedig, dádám, kinyílt. – Az agyam a romjaiban. – összegezte Rose. – Miért, van? – nevetett Phil. – Lakatos, mint olyan, ebben az országban ismeretlen? – Drágám, ez a betörőbiztos konstrukció. Szerinted melyik tolvaj jönne rá erre? – Talált, süllyedt. Amúgy az eszedért is annyira nagyon szeretlek. – Ennyi? Jól esett volna még néhány jelző. – incselkedtek egymással. Rose a szokásos módon lerúgta a cipőket, és kiállt az erkélyre amolyan Titanic stílusban, Budapest belvárosában. Phil pedig mögé lépett. Kezeit a meztelen vállaira tette, ő is nézte a kivilágított várost, élvezte a meleg estét, s simogatta, mint a szél. Hallgattak. Örültek egymásnak, elmúltak a kétségeik, élvezték a másikat. Végre, újra együtt lehettek. Annyira hiányzott mindkettőjüknek, hogy az már maga volt a kínszenvedés. Rose szembe fordult vele. – Phil... – Mondjad, szívem egyetlen hercegnője! – Ne hülyéskedj! Figyelj jól arra, amit mondok, mert többször nem mondom el! Szeretlek! Ezt hallani fogod minden nap, de ha ez elmúlik, és azt csak egyszer mondom el neked, rögtön megmondom és elengedjük egymást. Őszintén, becsületesen. Csalás nélkül. – Ha már nem foglak szeretni, elengedlek, ami elég valószínűtlennek tűnik. – Nem akarok taktikázást, nem akarok hazugságokat. Inkább fájjon, de légy mindig őszinte velem! – Az vagyok és leszek! Hozzád akarok tartozni, semmi kétség. Rose, hozzád tartozom! Nem szóltak többet. Csak álltak az erkélyen és nézték egymást. Phil kézen fogta, és a hálószoba felé vették az irányt. Csodás éjszaka után édes volt az ébresztő. Egyszerűen nem tudtak eleget adni egymásnak, mindig kevésnek érezték azt, amennyire ki tudják fejezni, hogy mennyire fontos nekik a másik. – Kisasszony, tudom, beleszólásom ugyan nem sok mindenbe van, de ma mi a program? Bár meg kell jegyeznem, szívesen töltöm akár az egész napot ebben a kellemes hálóban. – Uram atyám, hogy te milyen választékosan is ki tudod magad fejezni! – nevetett Rose. – Nem hiába taníttattak annyit, nem volt hiábavaló munka. – Drágám, nem láttál még engem egész mélyre lealacsonyodni. – Nem is vagyok rá kíváncsi. – állapította meg Rose. – Amúgy nem tudom, hogy tudnálak-e akkor kezelni. Úgyhogy kérlek, egyszer felejtsd el, amire tanítottak, s légy olyan szinten, amikor kirúgod a
ház oldalát. Akkor eldől, veled maradok-e! – kacsintott. – Ne akard látni, elhagynál! – Nem hiszem! Szerencséje van, őfelsége, annál jobban szeretem. Nem kell veled lennem nap mint nap, elég a tudat, hogy létezel. Minden porcikámban hordozom a lényed, Phil, boldog vagyok, ha boldog vagy. Hmm, nem tudtam, hogy a romantika ilyen könnyen a felszínre tör belőlem. – nevette el magát a végén Rose. – De tudod, én pont ezt érzem. S amilyen makacs vagy, valóban elküldtél volna. De ezen túlléptünk. Egymáshoz tartozunk, nincs más opció. – Így legyen, Phil. S amit megbeszéltünk, ha egyszer elmúlik, megmondjuk egymásnak, s elengedlek. Ha fáj, akkori is. Amit elvárok tőled, az az, hogy minden egyes szavad igaz legyen, ha jó, ha rossz. Nem szeretem a ködösítést, nekem nincs rá szükségem. Rajtad fürtökben lógnak a nők, de amíg te azt mondod, én kellek, addig feltétel nélkül elhiszem. – Mindent megígértem neked, Rose, s vagyok olyan ember, hogy azt, akit szeretek, tisztelek is. Pont ezért nem érdekelnek a "fürtökben nők", mert ők a hercegen lógnak. Te meg csak rajtam. – mosolygott. – Én? Én ültem az ajtód előtt? Én csináltam balhét? Én könyörögtem öt napi szállásért? – A szállás kitűnő, az ellátás pazar. – kacsintott. – Megtárgyalva. Van kedved felmenni a várba? Nagyon szép hely. – Van! De most mondom, nem kötök pulóvert, szerinted "álca" miatt 36 fokban a nyakamba. Max egy baseball sapka, aztán aki rám kíváncsi, illetve ránk, állok elébe.
