7 nap a herceggel Corinna Miller 2014 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
1. NAP Új feladat, de gyötrő újabb hét nap. Idegenvezetőként újat mondani nem nagyon tudnak vagy legalábbis ritkán, meglepni meg végképp nem. A vendégház fekvése gyönyörű, ami történetesen Erdélyben fekszik. Erdély a szerelmem. Imádom. Hegyek, fenyvesek, patakok, csend és végtelenül kedves emberek. Tökétesen ellensúlyozza a mostani, rendkívüli vendéget, akit én kalauzolok, pátyolgatok. Philip, Ő királyi fensége. Írd és mondd csupa nagybetűvel. Mit kezdek én itt az éjszaka császárával, a nők bálványával, itt a világ végén? Édesapja, Eduárd herceg, a vendégek gyöngye. Egyszerű, nyitott, kedves, érdeklődő. Amikor „megszökni” támad kedve, hozzánk húz a szíve, Erdélybe. Felkészültem a hercegből. Édesanyja alapítványait mélyen a szívén viseli, hasonlóan feltűnően jótékonykodó ember. Katona, nem is akármilyen, helikoptert vezet, megjárta Afganisztánt, számos kitűntetést birtokol. A nőkön kívül a lovaspólóba szerelmes, s komolyan sportol. Ez nem mellesleg meg is látszik a 190 centiméter, 30 éves fiatalemberen. És hab a tortán, a bulvár kifogyhatatlan táplálója. Nőügyei s egyéb botrányai miatt meglehetősen sok bocsánatkérés jelent meg nyilvános lapokban. Mellette én… Rose Müller… 40 éves… Megőrülök, eddig egy pasi sem vett el, magyarul megmondva, hajadon. 180 centiméter magas, szőke, igencsak bongyor hajú, vékony, sportos nő vagyok. Munkám révén társasági ember, magánéletem a MAGÁNY. Csupa nagybetűvel. A barátok az állandó elfoglaltságaim, utazások miatt elmaradtak… Néha egyedül érzem magam nem „csak” fizikailag (bár úgy is), de lelkileg mindenképp. No, de a munka vár, a személyzet készen áll, 10 óra körül várunk egy fekete furgont. Általában két testőr jön, Eduárddal meglepő módon egy. Utálom őket, vezetsz valakit, társalogtok, napokat együtt töltötök, s ők, mint a néma, süket árnyék, úgy járnak mögötted. Hát, nem olvadok el tőlük, az biztos. Philip herceget hányan óvják, majd meglátjuk. 10 órakor másodperc pontosan begördült a lesötétített fekete mikrobusz. Testőrök két darab. Bravo. Nyugodt percem nem lesz, az már most biztos. Utánuk szállt ki a herceg. Nem vagyok mai csirke, de anyám, a katonaság és a sok sport, az anyai genetika megtette a hatását. Meglepően jókedvű, s még annál is kedvesebb. A személyzet természetesen felsorakozott, hogy üdvözölje, de mivel a „tárlatvezető” én vagyok, én mentem először köszönteni. Szerintem meglepődött, hogy az erdő mélyén, meglehetősen egyszerű, férfias környezetben nem női vezetőt várt. Nem volt mit tenni, a magam 58 kilogrammjával, 180 centiméterével, derékig érő göndör fürtjeimmel a legkedélyesebben üdvözöltem: – Ő királyi fensége, Philip herceg, üdvözlöm, örülök, hogy nálunk tölt néhány napot. Minden elkövetünk a magam és a személyzet nevében, hogy ez a hét nap kellemes kikapcsolódással teljen. – Phil vagyok. Igazán kedves, de kérem, felesleges köröket ne fussunk a titulusokat illetően, ezt mindnyájuktól kérem. Legfőképp öntől, Miss Rose. Ez meg mégis honnan tudja, hogy egy lélek sincs kerek e Földön, aki elvett volna, egyszer, csupán egyetlen egyszer? – Igazán nagyon kedves, köszönöm. Fáradjanak be, Hédi mindenkinek megmutatja a szobáját, mert itt nem lakosztályok vannak. – Ezt a megjegyzést megbántam, de amikor a herceg rám mosolygott, gondoltam, nem lőttem mellé. – Kedves Rose, Afganisztánban és a katonai iskolában minimum hatan aludtunk egy szobában, úgyhogy bátran kijelenthetjük, a szállásom ennél jobb nem is lehetne. – Ebben az esetben igazán megnyugtat. – mondtam – Javaslom, frissítsék fel magukat, azután pedig várjuk önöket, hogy Hédi ellenállhatatlan menüsorát végigkóstolják. Teszem hozzá, az ízek isteniek, de képtelenség végigenni azt a rengeteg ételt. – Amilyen karcsú, gondolom, óvja az alakját, oka csak ez lehet – mondta. – Phil, kedves! Én végigeszem a sort, jelenleg egy medvét is felfalnék. – mosolyogtam el magam. – Várjuk vissza önöket. Mindenki elvonult. Anyám, még a vörös haj is jól áll neki. Nem mondom, a Dávid szobor épp köreinkben van. Ebédhez természetesen átöltöztem. Szeretem a szobám. A hatalmas faragott tölgyágy, a sok csecsebecsém a fésülködő asztalon, ahol soha nem fésülködöm. Nem megy. Hosszú, göndör hajat kifésülni egy örökkévalóság. Most viszont gondban vagyok. Nem tudom, miben menjek le. Nem szoktam ebből ekkora faksznit csinálni, nem is értem. Dolgozom, mindegy, kinek. Ha jóképű, ha nem. Amúgy a kérdés alapból ejtve, hiszen 10 évvel fiatalabb nálam. Kék, szűk farmer mellett döntöttem, mégsem a palotában kajálunk. Rózsaszín trikót, s egy árnyalattal sötétebb kardigánt vettem fel. Szépen lebarnultam, jó, ha látszik a bőröm, s a szőke hajam szinte világit. De ezzel mit csináljak? Máskor copfba fogom és kész, de most mit variálok, nem is értem. Oké. Egy csat, és a többi hátul hosszan maradhat. Leheletnyi smink. Pici rózsaszín fülbevaló. Kész. Ennyi. Lemegyek. Meglepetésemre már lent várt a megterített asztal két főre. Máskor mindenki együtt evett a házban. Phil is lent volt. Ő is farmer mellett döntött, zöld pulcsival. Katona szín.
– Ha elkéstem, elnézést! Vagy éhesebb, mint én? – élcelődtem. – A helyzet az, hogy akármennyi ideig is maradtam volna fent, nem lennék olyan csinos, mint ön. – Kedves! De ebben a házban ez a maximum. – válaszoltam lányos zavaromban. – Foglaljon helyet, Rose. – Köszönöm, Phil. – Nézze, Rose. Én pihenni jöttem ide. Nem játszom a herceget, a hátam közepére nem kívánom. Tehát a következőt kérem. Beszélgessünk, kiránduljunk, élvezzük ezt a hét napot, kérem, segítsen nekem kikapcsolni a nagyvárost. – Rendben. Eztán csak fűről, fáról, vadvirágról beszélgetünk. – És arról, hogy nagyon csinos. – Mosolygott. – Megértem önt. A személyzet átlag életkora 60 év. Ebből némi előnyre azért valóban szert teszek. De ha én is kérhetek valamit, a kötelező udvariassági dicséreteket kérem, mellőzzük. Kedves, jólneveltségének mutatója, de én nem igénylem. – Nem udvariasság… – ezt csak mormolta az orra alatt. – Nos, Phil, 7 napunk van, amit nagyon szeretnék, ha úgy töltene el, hogy emlékezetes maradjon. Vagy legalábbis egy pici emlék az ön sűrű életében. – Ami egy káosz… – dörmögte. – Készítettem minden napra egy programot. – mondtam, mintha meg sem hallottam volna az előző, már-már bennfentes kijelentését. – Drága uram, A és B menüből választhat, merem remélni, kettő közül tud majd érdekeset találni. A mai napot illetően A program: pihen, B program: felnyergeltetünk és kilovagolunk. – Rose! Ha nyugdíjas klub tagjaként lennék jelen, A verzió. De azt beláthatja, hogy ezt még nem értem el teljes mértékben. Tehát B program. – No, de ne egy vad vágtára gondoljon. Kérem, legyen rám tekintettel ön, mint lovaspóló őrült. Egy kicsi vágta belefér. Beszélgetünk, mert mégiscsak idegenként nem tölthetjük ezeket a napokat. – Pompás. Az első program kitűnő. – csillant fel a szeme. – Megígérem, nem hagyom cserben, bevárom, ha kell. – Húzta száját kisfiús mosolyra. – Nem szükséges. Előre mehet, s akkor gyönyörű barnamedve családdal találkozhat, akik ebben az időszakban fenevadként védik bocsaikat. Tehát válasszon, vagy én, vagy egy elkóborolt ösvényen egy két méteres medvemama. – Mérlegelnem kell. – Mondta. – Van egy 180 centiméter magas, aranyhajú kedves hölgy, aki poroszkál mellettem, s egy számomra nem ismert medvecsalád… – Előre jelezném, hogy az anyamedve simán kitép egy darabocskát a fenséges hátsójából és akkor nem mutogathatja többet azt a bulvárban. – Szívem szerint leharaptam volna a nyelvem, de már késő volt, kimondtam. A válasz olyan harsány nevetés volt, hogy a személyzet előjött a konyhából. – A világsajtót bejárta, s úgy látom eljutott Erdélybe is – mondta, miközben a nevetéstől könnyes szemét törölgette. – Eljutott. Bár én sem remeteként élek itt. Budapest az én városom. Csak a munkám köt ide, Erdélybe. – Tehát maga már látott meztelenül, még ha csak az újságokon keresztül is. Most én jövök! – Mosolygott. – Kétségtelen, láttam, de nem voltam kiélezve a kérdésre. Nézze, nagy látvány nem vagyok, kellemes emlékeket szeretnék hagyni önben, tehát az utóbbi kizárva. Közben végig ettük a menüt. A házi rétesből, ha a jó modorom nem fog vissza, meg tudtam volna enni egy egész tállal. – Nos, akkor öltözzünk át és mehetünk „lóval sétálni”. – Élcelődtem. – Lent megvárom.
– Köszönöm.
Felmentem a szobámba. Ugyan rám nem fog várni. Gyors öltözés, levett ruhák szétdobálva. Lovaglónadrág, csizma, szűk póló, mellény. Utóbbit semmi esetre sem hagyom ki, összehúzom, mert a melleim lovagláskor önálló életet élnek. Nem kockáztatok. Állig becipzárazom magam, copf, ennyi. Én értem le előbb. A személyzettel váltottam néhány szót, lovak felnyergelve. Mit tökörészik ennyi ideig. – Itt is vagyok. – hangzott el a gondolataimmal pontosan egy időben. Azt hittem lehidalok. A ruházata a melltakaró mellény kivételével ugyanaz, mint az enyém, haj bezselézve, megborotválkozva!, s illatos, mint egy parfüméria. – Én alul öltöztem, de ön az arisztokrata. – ez az egy mondat volt, mi tőlem tellett, kellett néhány perc, hogy felocsúdjak. – Maradjon már az arisztokrata hülyeségével! 30 éves férfi vagyok, aki élné az életét, ha nem kötné annyi szabály, hogy az Egyesült Királyságig érne a lista. – mondta most meglehetősen komolyan. – Bocsánat! – szégyelltem el magam. – Semmi baj, Rose.
Megismerkedtünk a lovakkal, az istállós fiú ellátott minket néhány instrukcióval. Természetesen a szelíd jószágot én kaptam.
Elindultunk. – Van itt egy 5 kilométeres ösvény, egy kis tóhoz érünk. Ott megpihenhetünk. Közben próbálom az iramot tartani egy profi lovaspólóssal. – Nem semmi, hogy miket tud, de a lovaspóló nem sétagalopp. – Az már bizonyos. – mondtam. – Baromi veszélyes, de ön itt is egy hős. Phil, ahogy én maga után néztem, sokkal több a jó tulajdonsága, mint amennyi hülyeséget tud csinálni. Annyira nevetett, hogy majdnem leesett a lóról. – Példákat várok. – dobta fel magasra azt a bizonyos labdát. Közben sétáltunk tovább. – Nos, nézze. Kezdjük a lovaspólónál. A társát baleset érte, s ön az első volt, aki lendületből a segítségére sietett. A tag sokkal rosszabbul járhatott volna. Rengeteg olyan rendezvényen vesz részt, ami jótékony, bár tudom, rangjából adódóan ez elvárt, de az ön esetében többről hallottam, mint a családjában bárkinél. Ebben messzemenőkig az édesanyjára hasonlít. – Egyetlen jó, amit örököltem, de jól esik... – mondta kissé elmerengő hangon. – Bocsásson meg, nem akartam felkavarni. – Nem tette. Nem okoz gondot, ha anyámat emlegetik, mert nagyon büszke vagyok rá. A legjobb volt, akit valaha ismertem. – Tudja, ha itt tartunk, s a témát kérem, zárjuk le, mert vidámnak szeretném látni, de ő sok mindentől megkímélte volna magát. Nagyon érzékeny korban volt, mikor elveszítette őt, s minden pszichológiai ismeretem azt sugallja, ő lett volna, aki ettől a sok hülyeségtől megkíméli, illetve hatni tud önre, pozitívabb irányba terelni. Amúgy hasonlít rá, ő is lázadt, de jegyezzük meg, úri módon tette. – Fájt, hogy elvesztettem, s igaza van, egy 13 éves kamasz fiú gyökér nélkül maradt. Voltak és vannak rokonaim százával, de
anyámat soha senki nem pótolhatja. Azt sem tudtam, mi igaz, mi hamis. S ekkor jöttek elő a merénylet elméletek. Megjegyzem, ma azt mondom, se pro, se kontra: nem tudom, hogyan halt meg az anyám. S persze jöttek a 15-16 éves évek. Mindent ki akartam próbálni, mindenben a féktelenséget kerestem, nem szándékosan, de a történtek ezt váltották ki belőlem. Amúgy egy angyal vagyok, nem tud felróni három negatív tettemet. – zárta, s próbálta oldani némi poénnal ezt a komoly és végtelenül tiszta, őszinte „vallomást”. – Meztelenül fotózkodott, náci egyenruhát húzott, paparazzikat vert meg vagy csak akart… Mondjuk ezt az utóbbit patronálom. – mondtam némi mosoly kíséretében, mert nem szerettem volna még kellemetlenebb helyzetbe hozni, azzal, hogy tovább feszegetem a magánügyeit. – Maga aztán otthon van a bulvárban. – nevetett. – Kérdezte, válaszoltam. – kacsintottam. – Megnézné a zablát a ló szájában? Úgy kell fognom, mint egy kamiont. – Persze. Lepattant a nyeregből – mit lepattant, lelépett –, én pedig megfogtam lovának szárát. Próbált valamit rajta igazítani, természetesen sikeresen. – Most jó lesz. – biccentett. – Köszönöm, Fenség! – próbáltam terelni a szót előző beszélgetésünkről. – Nos, Rose, voltam pucér, kiskoromban részeg, már bevallom – nevetett –, ezt-azt elszívtam, ütlegeltem fotósokat. Hölgyem, én ilyen vagyok, féktelen, benne minden buliban, nincs kontroll. De láthatja, tudok egy szelíd bárány is lenni, és még nem is kezdtem el udvarolni, pedig egy gyönyörű nővel vagyok. – rám nézett, s csak a szeme villant. – Phil, megbeszéltük. Egyezség. – Felelőtlen! – vágta rá egyből. – De más is vagyok, segítem anyám hagyatékát, az éhező gyerekeket, de nem ám az íróasztal mögül, odamegyek, velük vagyok, hogy magam láthassam, hol a szükség. Kitűnően végeztem a katonai akadémiát, Apache helikoptert vezetek, megjártam Afganisztánt, egy szó, mint száz, nem ülök a seggemen. – nézett rám őszintén. – Nem vagyok könnyű eset, de remélem, lesz valaki miatt behúzni a féket. – sóhajtott. Erre nem lehetett mit mondani. Őszinte volt. Meglepően őszinte. S tulajdonképpen jól látja magát, ezt meg is mondom. – Phil, kitűnően látja magát, akkor mi a gond? Tudja, honnan származik. Bár azt is megértem, ha egyszerűen csak élni akarja a 30 éves fiatal emberek „normális” életét. Nehéz a kompromisszum, s félek, hogy nincs is. – De van! Teszek az etikettre! – kacagtunk. – Az ösvény kettéágazik, levezet a tóra. Az egyik út rövidebb. Verseny a tóig? – Mi a győztes jutalma? – A dicsőség! – Kevés… – mosolygott a szeme sarkából. – Indulhatunk! Tudtam, hogy az én lovam nyugodtabb és lényegesen gyorsabb. Az ösvény is rövidebb, persze volt annyi esze, hogy utánam eredt, hiszen helyismeretem révén csak nem a hosszabb utat választom. Hajtotta a lovát, mint az eszement… S természetesen nyert. Mire odaértem, már fűszállal a szájában üldögélt a tóparton. Kikötöttem a lovamat és mivel nagyon kimelegedtem, sörényemet kontyba fogtam. – Nyereményt…! – mondta azzal a mosollyal, ami mélyen a szemében van. – Opciók? – mert igaza van. – A: fürdünk. B: fürdünk. C: fürdünk. Ön két lehetséges programot állított össze, nem mondhatja, hogy Őfelsége nem ad elegendő lehetőséget.
