A SZAKADOZÓ HÁLÓK (Lukács 5, 1 alapján) A halászháló megtisztítva száradt a napon. Jól esett neki a pihenés a hosszú, éjszakai halászat után. - Mennyi halat fogtunk ma is - nyújtózkodott ráérősen a déli napsütésben. - Bezzeg azon az éjszakán... Szegény gazdám, Simon hiába vetett ki újra, meg újra, s én hiába próbáltam társaimmal akár csak egy fikarcnyi halacskát is bekeríteni. Sehol sem találtunk semmit, mintha üres lett volna a Genezáret-tava. Reggel, amikor visszatértünk, gazdám a parton tisztogatott a szemeim közé akadt hínárdaraboktól. Hirtelen. Jézus, az a híres tanító állt meg mellettünk, s megkérte gazdámat, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól. Sokan akarták Jézust hallgatni azon a reggelen, s Ő tanította az embereket a mi csónakunkból. Gazdám is, aki egyébként igen kemény ember, és ki nem állhatja a fecsegőket, csodálkozva hallgatta a szavait. Mikor Jézus befejezte a tanítást, odaszólt neki: - Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! - No, ez a Jézus se sok halat fogott életében - kuncogtam magamban. - Látszik, hogy ács, hiszen a Galileaitenger partján még a gyerek is tudja, hogy halászni csak éjszaka lehet. Gazdám szemében is láttam az elképedést, de aztán így felelt: - Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Izgatottan eveztek ki a mélyebb vizek felé, ahol hálóikat a mélységbe vetették, köztük engem is. - Nappal halászni - dohogtam magamban -, hiszen ilyenkor minden épeszű hal lehúzódik a tó aljára, a hűvös iszapba. Egy darabot se fogunk találni... De még végig sem gondolhattam, mikor sűrű, tömött rajokban közeledtek a halak felénk. Csak jöttek, özönlöttek, ki
tudja honnan és miért. Mintha valaki terelte volna őket, egyenesen bele a karjainkba. Már teljesen tele volt minden szemem, úgy éreztem elszakadok. - Jaj, húzzatok fel, nem bírom tovább! - kiáltottam volna legszívesebben, ha egy háló tudna kiáltani, így csak a szemeim kezdtek szakadozni a tehertől. - Annyi itt a hal, hogy nem bírok velük! Hívjatok segítséget gyorsan, gyorsan!
És valóban, egy másik hajó is ott termett rövidesen. Annyi halat még életemben nem láttam. Hajónk is, a szegény öreg jószág, csak recsegett-ropogott kínjában, majdnem elsüllyedt, ahogy megtelt a sok hallal. Csoda történt, csoda esett meg velünk! Erre gondolhatott Simon, a gazdám is, mert leborult Jézus elé: - Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! Ám Jézus közel lépett hozzá, és így szólt: - Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! No, ezen igencsak elcsodálkoztam! Emberhalász? Az meg mi? Nálam többet nemigen halászott senki a Genezáret-taván, de emberhalászatról még sohasem hallottam. Ha valaki a tóba pottyan, hát akkor kiúszik a partra. Mifelénk még a gyerekek is tudnak úszni. Így hát még jobban figyeltem; hátha megértek valamit. De Simon, Jakab és János, a régi halászcimborák otthagytak bennünket a parton. A hálók és a hajók üresen maradtak, s gazdáink elindultak Jézus nyomában. Sok időt töltöttem azután tétlenül, a tó partján, ráértem töprengeni. Mindig csak ezen az emberhalászaton járt az eszem. Hálószemeimmel újra meg újra magam előtt láttam gazdám Jézus nyomában lépkedő, távolodó alakját, és egyszer csak rádöbbentem, hogy sok embert fog még ő Jézushoz vezetni a maga határozott módján. Mennyivel csodálatosabb lehet majd az a halászat, mint a mienk volt, itt a Genezáret-taván. Jézus korában többféle hálót használtak a halászok. A hajítóhálót a partról vetették a vízbe (I), a kerítőhálót vagy vontatóhálót (2) két hajóról vetették ki, majd a parthoz vontatták, a szárazföldre húzták A harmadik hálófajtát, a kivetőhálót (3) mélyvízi halászatra használták.
A TE SZAVADRA MÉGIS KIVETEM A HÁLÓKAT. Lukács 5,5 2. A SZÍNŰLTIG TELT VEDREK (János 2,1- alapján) A hat kőveder az udvar szélén, a tornáccal szemben állott, színültig tele vízzel. A ház gazdája, Jakab, naponta többször megmosta bennük a kezét, úgy, ahogy azt a zsidó szokások követelték tőle. Ám egyszer, egyetlenegyszer nem vízzel teltek meg a hatalmas kővedrek. A legkisebb mindig elől állt, hogy könnyebben hozzáférjenek, így jól látott mindent. - Igen, Naomi esküvőjén történt... - emlékezett vissza arra a napra. - Milyen nagy sokaság gyűlt össze akkor a házban! Itt volt az egész város, Kánaán apraja-nagyja itt tolongott! Még Názáretből, a közeli városból is jöttek rokonok, barátok, ismerősök. Akkor éppen üresek voltunk, szomjasan néztük a boros korsókat, melyekben meg-megcsobbant a jóízű bor. Igazság szerint megfeledkeztek rólunk a háziak. Fontosabb volt nekik a mulatság, mint a törvény betartása. Még az öreg is sóhajtozott közöttünk a szárazságtól, pedig az ő gyomrába akár egy kisebb hordónyi víz is belefér. - Nézzétek, kiürülnek a boros korsók! - kondult meg egyszer csak mérgesen az a veder, mely leghátul állt a sorban. Évekkel ezelőtt lecsorbult a füle, s azóta csak azt kereste, kit bánthatna meg. - Szégyen! Egy lakodalomban nem fogyhat ki a bor!
Bizony, jól láttam én is, hogy az összes bor elfogyott. Szegény Jakab gazda ijedten tekingetett a szolgákra, honnan keríthetne valami italt. De ők nem tudtak segíteni. Mária, Jakab gazda rokona, aki már napok óta ott sürgött forgott a házban, segített az előkészületekben, rögtön észrevette, hogy baj van, elfogyott a bor - folytatta gondolatait a kicsi veder. - A fia is ott ült a vendégek között, akiről sokat
sutyorogtak a háziak, mert azelőtt ács volt, de most otthagyta a műhelyét, és vándortanító lett belőle. Még a tanítványai is vele jöttek, valami tizenketten. No, hát Mária megkérte a fiát, hogy segítsen. De Jézus még nem látta itt az idejét ennek, így aztán Mária odaszólt a szolgáknak: - Bármit mond nektek, tegyétek meg! Nem is kellett olyan sokáig várni, és Jézus ezt mondta a szolgáknak: - Töltsétek meg a vedreket vízzel! A szolgák erre hordani kezdték a vizet, bár nem valami nagy lelkesedéssel fogtak hozzá a mulatság kellős közepén. De azért hordták, az volt a dolguk, és én nemsokára éreztem, a szájamon kicsordul, a hasamon csorog lefelé a víz. Színültig töltöttek mind a hatunkat. Akkor Jézus meghagyta a szolgáknak, hogy merítsenek a vízből, és vigyenek belőle a násznagynak. Szinte még ma is látom a szolgagyerek riadt képét, amint fölém hajol, hogy korsójával merítsen a vízből, aztán remegő lábakkal odalép a násznagy elé. Hiszen jól tudta, hogy mi van a korsóban, maga is segédkezett a vízhordásnál. Most mi lesz? A szolgáknál csak Jézus tanítványai voltak feszültebbek, akik figyelték mesterük minden mozdulatát. A násznagy megízlelte a vizet, ami közben borrá változott, s igen elcsodálkozott, mert ilyen finomat még életében nem ivott. Meg is jegyezte a vőlegénynek: - Minden ember a legjobb borát kínálja először, és csak később a rosszat, te pedig most adod a jót. A víz borrá változott - susogta halkan a kicsi veder -, Jézus szavára bor lett a vízből. És ezt nem vette észre senki más, csak a szolgák, a tanítványok és mi, a színültig telt kővedrek. Majd elhallgatott, s a vedrek immár csendesen álltak az udvaron, csak a víz csobbant meg bennük, ahogy Jakab gazda odalépett, és megmosta a kezét. A képen néhány kőből készült vedret, korsót láthattok Jézus korából. Ezekhez hasonló állhatott a lakodalmas házban is, Kánában, ahol a csoda esett. A zsidóknak, vallási szokásuk szerint, naponta többször kezet kellett mosniuk. Ezért álltak ott a kővedrek, melyek igen nagyok voltak, egy kisgyermek nyugodtan beléjük bújhatott volna.
BÁRMIT MOND NEKTEK, TEGYÉTEK MEG. János 2,5 3. A HÁNYKÓDÓ HALÁSZHAJÓ (Márk4,35-47 alapján) A halászhajó csendesen ringatózott a Genezáret-tavának vízén. A nap melegen sütött le rá, s egy incselkedő hullám magasra felcsapott a hajó orra felé. - Jól van, no! - csendesítette a szemtelen hullámot a bárka. Ismerlek én jól! Most csak játszol, de ha felkorbácsol a szél, képes vagy akár eltemetni, még engem is. Egy pillanatra elmerengett, eszébe jutottak azok a viharok, melyeket itt, a Genezáret-taván élt át. Nemhiába nevezik az emberek Galileai-tengemek is, néha valóban olyan, mint az igazi tenger. - Mekkora hullámokat szeltem keresztül! Nem volt olyan vihar, amit én le nem győztem volna! Büszkesége azonban hirtelen elpárolgott, és elszégyellte magát. Esszébe jutott a legnagyobb vihar. - Hát igen... Ha nincs ott Jézus, akkor biztosan elsüllyedtem volna. Aznap Jézus tanítani kezdte az embereket a tengerparton. De olyan sokan gyűltek köré, hogy nem értették a szavát. Akkor Ő engem választott, tanítványai beljebb eveztek, és az én hajótestemből tanította a sokaságot. Az emberek a partról hallgatták példázatait. Mire este lett, igencsak elfáradhatott, mert így szólt tanítványainak: - Menjünk át a túlsó partra! Nekem egyetlen porcikám sem kívánta most az utazást. A levegő nehéz volt, párás, éreztem, hamarosan itt a vihar. De nem lehetett sok választásom. Nekivágtunk hát a tónak. Jézus annyira fáradt volt, hogy azonnal elaludt. Néhány hajóval követni próbáltak minket az emberek, de hamarosan eltűntek a szemünk elől.
Mi a tó közepe felé járhattunk, amikor hirtelen feltámadt a szél. Hatalmas, fekete felhőket sodort maga előtt. Elsötétült az ég, villámok cikáztak, a mennydörgés majd megsüketített: Vitorláimat csak úgy tépte, szaggatta a vihar. Minden deszkám recsegett-ropogott, ahogy a ház magasságú hullámokat próbáltam átszelni. A tanítványok is buzgón segítettek nekem, de sokszor úgy éreztem, menten kettészakít a szélvihar. Csak Jézus aludt csendesen, mintha semmit sem venne észre a körülötte tomboló viharból.
Éppen az egyik hullámhegyet akartam megmászni, mikor egy galád hullám oldalba támadott, s teljesen elborított. Azután jött a második, a harmadik. Még az orrom sem tudtam kiemelni a vízből, olyan hatalmas volt az áradat. - Jaj, elveszünk! - szerettem volna kiáltani, de helyettem megtették a tanítványok. Odaugrottak Jézushoz, és ijedten ébresztették fel: - Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Jézus csodálkozva nézett körül. Azután felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: - Hallgass el, némulj meg! Erre elállt a vihar, és nagy csendesség lett. A hullámok elültek, és szakadozott vitorlám is végre fáradtan megpihenhetett. Jézus a tanítványaihoz fordult: - Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek? A tanítványokat még nagyobb félelem fogta el, és döbbenten néztek össze: - Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki? - Isten Fia! - szerettem volna kiáltani nekik, hiszen én tudtam a legjobban, hogy a vihart csak maga Isten képes így, egyik pillanatról a másikra lecsendesíteni. De nem szólhattam, hanem boldogan úsztam tovább a part felé. A képen egy halászhajót látunk Jézus korából. Ehhez hasonló lehetett a tanítványok bárkája is. Evezőkkel hajtották, de megfelelő széljárás esetén vitorlákat is használtak. Nem voltak túl nagyok. de akár tizenöt-húsz ember is beléjük férhetett. Bírniuk kellett a sokszor ház magasságú hullámok háborgását is, mely a Genezáret taván nem volt ritka. MIÉRT FÉLTEK ENNYIRET Márk 4,40
4. A TETŐN KERESZTÜL LEERESZTETT ÁGY (Márk 2,1-12 és Lukács 5,17-26 alapján) Az öreg gyékény szőnyeg, amit rendesen csak ágyként használnak errefelé, felgöngyölítve állt a sarokban. Gazdája már kora reggel felugrott róla, s indult a dolga után. - Nem így volt ez régen... - gondolta magában az ágy. Hónapokon, sőt éveken keresztül meg sem tudott mozdulni szegény gazdám. Barátai sűrűn meglátogatták, vigasztalni próbálták, de nem nagyon sikerült nekik. - Rajtam már csak az Isten segíthet - sóhajtozott ilyenkor -, hiszen megütött a guta, kezem-lábam béna. Nem tud azon ember fia segíteni... Persze a barátai sem tudtak, csak sóhajtoztak, sóhajtoztak, mígnem egy napon csodálatos tanító érkezett a városunkba, akiről az a hír járta, hogy mindenféle betegséget meg tud gyógyítani. Gazdám barátai szinte észveszejtve szaladtak el hozzánk. - Elviszünk, elviszünk Jézushoz! Ô biztosan meggyógyít! - kiabálták egymást is túlharsogva. Csakhogy szegény gazdám nem akart menni.
- Jaj, ne is kínozzatok - fordította el a tekintetét -, úgyis hiába. Ám a barátai nem hallgattak rá. Megragadták velem együtt, s elindultunk az utcákon. De jó volt végre friss levegőt szívni, érezni a napsugarat! Gazdám is örülhetett, mert nagyokat szippantott a levegőből. Hamarosan elértük a házat, ahol Jézus megszállt. Próbáltunk bejutni, de olyan tömeg vette körül az ajtót, hogy mozdulni sem lehetett. - Engedjenek, engedjenek! - kiáltott az egyik barát. - Beteget hoztunk! - Van itt beteg elég! - mordult ránk valaki, s nem adtak utat.
A barátok tehetetlenül tettek le minket. - Látjátok... - sóhajtott szegény gazdám, de akkor már újra felkaptak, s cipeltek magukkal, fel, a ház lapos tetejére. - Jaj, mit csináltok! - sikoltottam volna legszívesebben, amikor megláttam, hogy bontani kezdik a tetőt. Éppen akkora lyukat vágtak, amin a gazdám és én átfértünk. Négy sarkamra köteleket kötöttek, úgy engedtek lefelé. - Óvatosan fogjátok, úgy eresszétek... - hallottam még az egyik barát hangját, és nemsokára ott feküdtünk Jézus lábai előtt. Ô cseppet sem lepődött meg ezen, sőt, mikor felnézett, és látta a barátok arcán, hogy mennyire bíznak benne, így szólt a gazdámhoz: - Fiam, megbocsáttattak a te bűneid! Sokan morgolódtak magukban, hogy Jézusnak nincs joga erre, hiszen csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket. Én meg azt gondoltam, hogy jobb lenne, ha inkább a gazdám lábával, meg kezével törődne, és meggyógyítaná végre. Ám Jézus, mintha olvasott volna a gondolatainkban, újra megszólalt: - Mit gondoltok, mi a könnyebb, megbocsátani ennek az embernek a bűneit, vagy meggyógyítani inkább? Azért tudjátok meg, hogy van hatalmam a bűnöket megbocsátani. Neked mondom hát - fordult a gazdám felé -, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza! Mozdulatlanul vártam, mi fog történni. Gazdám, az évek óta bénán fekvő beteg, először a karját mozdította meg. - Ez az! - ujjongtam fel magamban. - Sikerült! Most a lábad, a lábad is mozdítsd! S a gazdám levette rólam a lábát, felkelt, összetekert, és kiment a házból mindenki szeme láttára. Az emberek csodával telve dicsőítették az Istent, és álmélkodva mondták egymásnak: - Ilyet még sohasem láttunk! Gazdám szintén Istent dicsérve indult haza, csak úgy zengett az utca vidám énekétől, s hóna alatt én is boldog csodálkozással töprengtem magamban: - Meggyógyította... Jézus teljesen meggyógyította. Ilyet csak Isten hatalmával tehetett. Csoda történt! Jézus korában nem olyan ágyak voltak, mint manapság. Egy gyékényszőnyeget vagy egy takarót terítettek le a földre, azon aludtak. Így az ágynak nem volt lába vagy támlája, össze is tudták tekerni. A képen egy ilyen ágyat
láttok !kiterítve és föltekerve egyaránt. Ezt vihették a beteg barátai négy sarkánál fogva vagy az oldalához erősített rudak segítségével
KELJ FEL ÉS JÁRJ ! Lukács 5,23 5. A LEGKEDVESEBB IVÓCSÉSZE (Márk 5,21-43 alapján) Az ivócsésze most is ott állt a korsó mellett a szobában, ahol mindig szokott. Nagyon megbecsülte mindenki, hiszen a ház kicsi úrnőjének kedves edénye volt ez. - Bizony - mosolyodott el magában a csupor -, belőlem tanult meg inni a leányka. Nem is lehetett neki másból tejet adni. Vigyáznak is rám a háziak, nehogy összetörjenek, mert jaj, mit szólna ahhoz Jairus leánya? Tán még a szemét is kisírná utánam. Pedig volt olyan idő, amikor hiába kínálgatták a leánykának az ételt, az italt, nem evett, nem ivott semmit. Szomorú volt az egész ház, hang se nagyon hallatszott egész nap. Még a szolgáló is elfelejtett énekelni, pedig előtte csak úgy zengett a hangja. Mert megbetegedett Jairus leánya. Először csak a nevetés tűnt el az arcáról, aztán egyre csak fogyott, sápadozott, míg egy napon ágynak esett. Hiába kérdezgette az anyja, az apja: - Mit innál, mit ennél, drága gyermekem? A kisleány csak a fejét rázta. Hiába öntöttek belém forró tejecskét, vagy finomabbnál finomabb nyalánkságokat. A leányka semmit sem kért. Apja és anyja kétségek között vergődött. Hiába hívták az orvosokat, egyik sem tudott segíteni. Végül a leányka már szólni sem tudott, csak feküdt hangtalan, lehunyt szemekkel az ágyán. Ekkor az édesanya így szólt férjurához: - Bocsáss meg uram, hogy újra szólok, hiszen te jóval bölcsebb vagy énnálam. De ma reggel a piacon hallottam, hogy a csodatévő rabbi, Jézus, hamarosan városunkba érkezik. Talán ő tudna segíteni a kislányunkon... Jairus tehetetlenül nézett a feleségére:
- De hiszen a zsinagóga elöljárója vagyok, hogy mehetnék én egy vándortanító elé... Ám felesége szemében megcsillant egy könnycsepp, és Jairus elindult. Az asszony még utána szólt: - A kikötőben találod meg, most érkezik. Alighogy becsukódott az ajtó, a leányka egyre rosszabbul lett. Lélegzete gyöngült, arca sápadt volt, mint a fehér vászon. Egy halk sóhaj, és örök álomra szenderült. Anyja sírva borult a testére.
A szolgáló riadtan lépett ki a szobából, és így szólt társaihoz: - Meghalt a leányka! Szaladjon valaki a gazda után, ne fárasszák a mestert! Hamarosan nagy sírás; jajveszékelés támadt odakint, a gyászolók a szobába is betódultak, és kétségbeesve állták körül a halottat, majdhogynem engem is összetörtek. Ám nemsokára nyílott az ajtó, és Jézus lépett be rajta. Mögötte is hangosan síró és jajgató emberek. Jézus halkan szólalt meg: - Miért csináltok ilyen zűrzavart, és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik. Erre kinevették, de ő mindenkit kiküldött a szobából, csak Jairus maradt odabent a feleségével, és a vele érkezett három tanítványa. Majd Jézus megfogta a gyermek kezét, és ezt mondta neki: - Leányka, neked mondom, ébredj fel! A gyermek arca kipirult, szeme felpattant, és mosolyogva ült fel. Azonnal felkelt, és járkálni kezdett. Mindenki döbbenten figyelte az eseményeket, ám Jézus meghagyta, hogy adjanak neki enni, gondoskodjanak róla. A leányka anyja ugrott is rögtön, szaladt velem a konyhába, friss tejet töltött belém, s már fordult is vissza. Gyermeke remegő kézzel emelt a szájához az ágyára újra leülve, és lassan itta ki belőlem a tejet. Mikor letett maga mellé a földre, akkor vettem észre, hogy Jézus már nincs idebent. Csak a csodálat maradt itt utána, meg az én kis gazdaasszonykám, aki meghalt, de most újra él. Jézus korában az edények java részét cserépből készítették Nagyon ritka volt az üvegedény, a porcelánt pedig még nem is ismerték Izraelben. A képen ivóedényt látsz, ami megfelelt a mai bögrének, vagy pohárnak, mellette pedig vizeskorsót LEÁNYKA, NEKED MONDOM, ÉBREDJ FEL! Márk 5,41
6. TIZENKÉ'T TELI KOSÁR (Máté 14,13-21 és Márk 6,30-44 alapján) - Azt hiszem, az asszonyom azóta se látott ilyen csodát - sóhajtozott a kenyereskosár, amikor az utolsó morzsákat csipegették belőle. - Pedig ránk férne most is egy kis csoda, de olyan, mint ami akkor esett, nem történhetik meg velünk még egyszer. Forró, nyári nap volt az, csak úgy szikkadtam a szárazságtól. Asszonyom éppen kenyérsütéshez készülődött, mikor lélekszakadva érkezett haza a férje: - Gyere, itt van Jézus a közelben! Neked is hallanod kell a tanítását! Gazdasszonyom kicsit bizonytalanul nézett körbe: - Éppen sütéshez készülődtem... Nem is igen van mit magunkkal vinni az útra... Gazdám gyorsan szétnézett. Megakadt a szeme öt árpakenyéren, és két halon, ami még reggeliről maradt az asztalon. Megragadta és belém dobta a kenyereket meg a halakat is. - Fogd csak meg! - adott oda legkisebb fiának. - Te viszed a kosarat az élelemmel! De jól vigyázz rá! A gyerek boldogan szorított magához, csak asszonyom szemébe ült ki az aggodalom: "Hogy fogunk ennyien jól lakni ezzel a kis étellel?" De nem mert szólni, engedelmesen követte urát. Amint kiértünk a városból, megláttuk a távolban kígyózó sokaságot, csak férfiak lehetettek vagy ötezren. Mi is követtük őket, míg egy lakatlan helyre nem értünk, messze a várostól. Ott letelepedtünk. Nekünk szerencsénk volt, mert Jézushoz egészen közel kerültünk. Mások, aki távolabb voltak, biztosan nehezebben hallották a tanítását.
Gazdám, gazdasszonyom, a fiaik és a többi ember, mind áhítattal hallgatták, Ô pedig beszélt nekik Isten országáról, ami itt van, egészen közel. Csak akkor eszméltek föl, mikor már esteledett. Odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: - Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a közel falvakban ennivalót vehessenek maguknak! Jézus azonban így válaszolt nekik: - Nem kell elmenniük: Ti adjatok nekik enni! Ezen aztán én is elcsodálkoztam! Hiszen nagyon sok pénzre lenne szükség ahhoz, hogy ennyi embernek kenyeret vegyenek. Meg aztán hol is találnának egy szekérre való élelmet ezen a lakatlan vidéken? A tanítványok is így gondolkodhattak, meg is mondták ezt Jézusnak. Akkor ő meghagyta nekik, hogy menjenek, nézzék meg, hány kenyerük van összesen Gazdám, látva tanácstalanságukat, odaküldte legkisebb fiát az öt kenyérrel és a két hallal. A tanítványok Jézus elé vittek engem a kenyerekkel és a halakkal együtt. Akkor Jézus parancsára csoportokban leültették az embereket a zöld fűre. - Mi lesz itt? - tépelődtem magamban, ahogy megláttam a több ezer embert. - Ez az ételem még a gazdáméknak sem lett volna elég, nem hogy ennek a sokaságnak... Ám Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, megáldotta, megtörte a kenyereket, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a népnek. - Eeegy... keeetőőő... hááárom.. - számoltam magamban a szétosztogatott kenyereket - nééégy... jaj, mindjárt elfogy, és még mennyien nem kaptak enni... öööt... vége... nincsen több. Vagy... vagy talán mégis? És valóban, Jézus kivette az ötödik után a hatodik, a hetedik s a ki tudja még hányadik kenyeret is. Mindig újabb és újabb kenyereket és halakat emelt ki, mindaddig, míg mindenki nem kapott belőle. Mikor pedig valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a kenyérdarabokat, meg a maradék halat, tizenkét tele kosárral. Hát így esett... Magam sem hinném, ha nem velem történt volna. Jézus úgy megszaporította az öt kenyeret és a két halat, hogy az a rengeteg ember mind jóllakhatott. Még ma is bizsereg belé a két fülem, mint akkor, a tanítványok markától. A kosarakat Jézus korában is fonással készítették, sásból vagy szalmából Sokféle kosárformát ismertek a kicsitől a nagyig a fülestől a fületlenig. Volt olyan is. amelyet szurokkal kentek be, így vízhatlanná vált. Általában élelmiszert tartottak bennük, de használták teherhordásra is.
NEM KELL ELMENNIÜK: TI ADJATOK NEKIK ENNI! Máté 14,16
