A Szövetségi Tanács beszámolója a SZEF két tisztújító kongresszusa (2007-2011) közötti érdekképviseleti munkáról (Tervezet)
I. Az érdekképviseleti tevékenység feltételeinek általános jellemzése Az elmúlt négy év nemzetközi és hazai eseményei alapjaiban változtatták meg az emberi tevékenység szinte minden feltételrendszerét. Mindez oly módon történt és történik jelenleg is, hogy az emberek, a szervezetek, – köztük a szakszervezetek egy jelentős része – nem látja át, nem is érti a folyamatokat, de elszenvedi az összes következményét. 2007 nyarán – amikor a 2011-ig szóló programot elfogadtuk – még úgy tűnt, hogy konföderációnk számára a 2006-os konvergencia-program sokat vitatott intézkedéseinek következményei jelentik a legnagyobb kihívást, de bizakodhattunk abban, hogy a világ, ezen belül az Európai Unió fejlődése magával viszi Magyarországot is egy konszolidáltabb gazdaság és társadalom irányába. A magunknak sem bevallott optimizmus rövid időn belül semmivé foszlott. A magyar politikai rendszer és ennek következményeként sajnos a társadalom megosztottsága, – melynek jelei a rendszerváltás óta mindig is tapasztalhatóak voltak, de 2006 őszétől felerősödtek – végletes, a társadalom minden szegmensében jelentkező polarizálódáshoz vezetett. Mindeközben 2008-tól az amerikai ingatlanhitelezés összeomlásának következményeként kirobban a gazdaságtörténet, sokak szerint eddigi legnagyobb válsága, amely bankok, vállalkozások és államok csődjéhez vezetett. A gazdasági válsággal párhuzamosan jelentős ökológiai változások, esetenként katasztrofális jelenségek is sújtották az emberiséget. Ezek az ökológiai hatások Magyarországot sem hagyták érintetlenül. Az elmúlt évek ár- és belvizei az amúgy is meggyengült magyar gazdaságot, de különösen az érintett területeket és állampolgárokat rendkívül súlyosan érintették. A világ egyes részein lezajló természeti események, pl. a 2011 tavaszi japán földrengés és cunami gazdasági hatásai kiszámíthatatlanok, az atomerőművekre gyakorolt hatása energetikai és környezetvédelmi gondok sorozatát veti fel. Az internetes világ fejlődése számos területen radikális, a Közelkelet egy részén társadalom-átalakító változások, ma még kiszámíthatatlan eredményű elindítója lett. A fenti, és csak jelzésszerűen érzékeltetett változások az amúgy is gyenge gazdaságú, a konvergencia-program terheivel küszködő és végletesen megosztottá váló Magyarország helyzetét tovább súlyosbította. A kongresszusi ciklus egészére jellemző volt ez, a kormányzat egyes intézkedésihez való társadalmi viszony az esetek többségében nem tartalmi, nem gondolati, nem hatáselemzésen, hanem politikai szimpátián, pártpreferencián alapult. Mindez, miközben a társadalom egy jelentős része egyre növekvő apátiával szemlélte a folyamatokat, állandó, és a média által tovább erősített konfliktusokhoz vezetett. Ez megosztotta a szakszervezeteket általában is, és ez a megosztottság a SZEF-en belül is jelentkezett. Az egyes kormányzati intézkedésekhez való viszony, a tiltakozás mértéke és módja a szakszervezeteket minden valóságalapot nélkülöző módon politikailag is megcímkézte. A politikai címkézés sajnos a szakszervezetek között és a SZEF-en belül is megjelent. A SZEF szempontjából ezt önmagában is erősítette az a soha, – így a tisztújító kongresszuson – sem titkolt tény, hogy a SZEF elnök fia és testvére MSZP-s országgyűlési képviselő. Miközben a döntéseinket ez a tény soha nem befolyásolta, az ezzel kapcsolatos támadások – egyes társkonföderációk részéről, de esetenként SZEF tagszervezetek képviselőitől is – a média nyilvánosságában megjelentek, állandósultak. 1. A ciklus hazai társadalmi és gazdasági viszonyait meghatározó módon befolyásolta az erre az időszakra kibontakozott gazdasági és pénzügyi világválság, amelynek drasztikus formája az utóbbi években enyhült ugyan, de következményeinek a hatása sok vonatkozásban máig érzékelhető világszerte. A tőke minden korábbinál nagyobb befolyásra tett szert az államok életében, a társadalmi folyamatokban. Ennek következtében világszerte – így hazánkban is – érzékenyen meggyengült a munkavállalói érdekek érvényesítésének lehetősége, feltétele. 2. Egyéb tényezők mellett a világgazdasági feltételek alapos romlásával is összefüggésbe hozható a magyar gazdaság sebezhetőbbé válása, a közszolgálattal kapcsolatos kormányzati politika eldurvulása. A Magyarországon működő hazai és külföldi
2 tőke is mind nagyobb szerephez, befolyáshoz jut nemcsak a gazdasági, hanem a politikai és a társadalmi folyamatok alakulásában is. Ez - hol nyíltan, hol burkoltan - behatárolja a mindenkori kormány mozgásterét. 3. A ciklusban regnált három kormány (Gyurcsány, Bajnai, Orbán) szakszervezet-politikáját a kedvezőtlen világgazdasági viszonyokon kívül a hazai gazdasági-pénzügyi feltételrendszer is meghatározóan befolyásolta. A gazdaság alacsony teljesítőképessége, a magas hitelállomány, – ezekből adódóan a kötelező konvergencia program – s a foglalkoztatási válság mélyülése alapvetően behatárolta mind a három kormány mozgásterét. 4. Mindezzel együtt sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezek az objektív körülmények sem kényszerítették az adott kormányokat az érdekegyeztetés visszaszorítására, a szociális párbeszéd társadalmi szerepének lebecsülésére, ami – különböző mértékben és formában ugyan, de – mindhárom kormány regnálása idején megmutatkozott. A Gyurcsány-kormány idején egyeztetés helyett gyakran csak tájékoztatás, a Bajnai-kormány időszakában az esetenkénti szakmai alapú tárgyalás, jelenleg a párbeszédfórumok teljes negligálása, a jogalkotási törvény szemérmetlen kijátszása jellemzi a kormányzati magatartást. Az új – Alaptörvénynek átkeresztelt – Alkotmány a munkavállalói jogok szűkítésével, a háromoldalú szociális párbeszéd Alkotmányból történő „kifelejtésével” a jövőre nézve a gondok növekedését vetíti előre. 5. Az érdekérvényesítés feltételeit a ciklus folyamán a közszolgálati szférában drasztikusan rontotta a sorozatos létszámcsökkentés, és abból eredően az állásvesztés fenyegetése, ami miatt fokozatosan fogyott a szakszervezetek taglétszáma. A maradók sem érezhették magukat biztonságban, nem lehetett tudni, kire mikor kerül sor. A beszámolási időszak végén az indoklás nélküli elbocsájtás törvénybe iktatása tovább növelte a munkában maradók kiszolgáltatottságát, negatívan hatott a közszolgálati dolgozók részt vételi készségére érdekeik kifejezésében, a szakszervezeti akciókban. Az ország gazdasági-pénzügyi helyzete, a mindenkori kormány ebből is levezethető szakszervezet-politikája, a közszolgálatok állandó fenyegetettségben, az ott dolgozók félelemben tartása minden eddigi ciklusnál rosszabb feltételeket teremtett az érdekérvényesítő és érdekképviseleti munkához. 6. A súlyosan megromlott külső adottságok ellenére a SZEF – a IV. Kongresszuson elfogadott programban foglaltak szellemében – minden lehetőséget (testületi állásfoglalások, sajtónyilatkozatok, sajtótájékoztatók, informális találkozók, demonstrációk, sztrájk-kezdeményezések) kihasznált a közszolgálatban dolgozók érdekeinek kifejezésére. Az ilyen nyilvános fellépések, kiállások nélkül a munkavállalók a bekövetkezettnél súlyosabb érdeksérelmet szenvedtek volna el a közszolgálat minden ágában. Ugyanakkor a tisztségviselők és a tagság egy jelentős része ezeket a „kárenyhítő” megállapodásokat szinte kizárólag kudarcként élte meg annak ellenére, hogy csak a 13. havi fizetés megszüntetéséhez kapcsolódó megállapodás-sorozat több százmilliárd forintot hozott vissza a közszolgálati munkavállalók bértömegébe. 7. Az ország – és a világ – helyzetének minden téren érzékelhető jelentős romlása miatt a négy év egészében jószerivel csak részsikerekre, kármentésre szorítkozhatott az érdekképviseleti, érdekérvényesítő munka. Valószínűen még így is több eredményt érhettünk volna el, ha nem növekszik a kívülről is gerjesztett politikai polarizáció a szakszervezeti konföderációk között, ha erősebb az együttműködési, a szolidaritási készség a magyar szakszervezeti mozgalomban, a SZEF tagszervezeteiben, a szakszervezeti tagságban. 8. Az érdekképviseleti és érdekérvényesítő tevékenységet rontó, vagy egyenesen akadályozó tényezők sokasága és súlyossága ellenére a SZEF 2007 és 2011 között is karakteresen megőrizte tevékenységének alapértékeit. A pártpolitikai függetlenség, a tagszervezetek döntési, cselekvési autonómiájának kedvezőtlen körülmények között is maximális tiszteletben tartása, a SZEF vezető testületeiben születő döntések szigorú demokratizmusa a ciklus idején mindvégig érvényesült. A 2007-2011re vonatkozó program megalkotásának időszakához képest alapvetően megváltozott körülmények között és azok ellenére is e program megvalósításán törekedtünk dolgozni. Miközben szenvedtünk el kudarcokat, folyamatosan csökkent a mozgásterünk, a kedvezőtlen hatások tompításában, a kármentésben értünk el nem lebecsülendő eredményeket, amelyeket sok esetben sajnos még a tagságunk sem kellően értékelt. A SZEF és tagszervezetei – a külső és belső konfliktusok ellenére – meghatározó módon jelen voltak a magyar szakszervezeti mozgalom egészében.
3
II. A közszolgálat foglalkoztatási viszonyai 1. A 2007-2011-re szóló program meghatározó igényként fogalmazta meg a közszolgálati foglalkoztatás stabilitásának és hosszabb távú biztonságának megteremtését, valamint azt, hogy a létszámokat mindenkor csak a feladatokkal összhangban lehessen változtatni. A program indokoltnak tartotta a közszolgálatban a munkaidő rendezését, a vonatkozó hazai és európai normák következetes étvényesítését, az állandósult és szakmailag megalapozatlan létszámcsökkentések következményeként napi gyakorlattá vált ingyenes túlóráztatások megszüntetését, a ledolgozott túlórák kifizetését. A SZEF a programban elengedhetetlennek minősítette olyan konkrét képzési, átképzési lehetőségek megteremtését, amelyekkel élve a létszámcsökkentések áldozatai egyáltalán ne, vagy legfeljebb csak rövid ideig legyenek állás nélkül. Az átképzés költségeit a büdzsének kell állnia. Azt az igényt is megfogalmazta a program, hogy a közszolgálati munkahelyeken szélesebb körben alkalmazzák a távmunkát és a részmunkaidős foglalkoztatást. 2. A beszámolási időszakban minden korábbi ciklusnál súlyosabb csapás érte a közszolgálatban dolgozók foglalkoztatási viszonyait. A SZEF és tagszervezeteinek erőteljes tiltakozása ellenére mind a három kormány idején folytatódott a létszámcsökkentés, a kiszervezés, a munkában maradók kiszolgáltatottsága, amelyet a második Orbán-kormány felerősített az indoklás nélküli felmondás lehetőségének alkotmányba ütköző alkalmazásával. A veszteség-listán van az is, hogy a köztisztviselőknél jellemzően, a közalkalmazottak körében részlegesen állandósultak, a SZEF határozott tiltakozása ellenére rendszerré váltak az ingyen túlórák. A kormányok – kényszerből vagy készséggel – elfogadták és az előre látható következmények ellenére alkalmazták a gazdasági lobbinak azt az önérdekből fakadó álláspontját, hogy a közszféra a sorozatos létszámcsökkentések, kiszervezések ellenére még mindig túlméretezett és túlfizetett. A gazdasági lobbik egy-egy meghatározó alakjának voltak olyan túlzó kijelentései is, hogy a kétszázezer köztisztviselő felét el kéne bocsátani, miközben a köztisztviselői létszám a kijelentés időszakában is alig haladta meg a százezret. A változó statisztikai adatgyűjtés és a közfoglalkoztatottak számának változó szerepeltetése miatt a létszámok cikluson belüli és hosszabb időtávú összehasonlítása nehéz, ugyanakkor a folyamat a közszféra egészére vonatkozóan csökkenő. A rendelkezésre álló adatok szerint 2007-ben a KSH a költségvetési intézményeknél több mint 760 ezer foglalkoztatottat tartott nyilván. A 2011. februári adat ugyanezen a statisztikai soron alig több mint 680 ezres létszámot mutat. Ugyanakkor a ciklusban a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók létszáma valóságosan 650 ezer alá fogyatkozott. Ez az Európai Uniós összehasonlítást is kiállja, nem számít túlzott arányú közfoglalkoztatásnak. Abban az esetben, ha figyelembe vesszük azt a tényt – és a SZEF álláspontja szerint ez a tény nem hagyható figyelmen kívül –, hogy az általános foglalkoztatási mutatók tekintetében Magyarország az utolsók közé tartozik az Európai Unióban, egy az Unió átlagának megfelelő kb. 57-60 százalékos foglalkoztatási rátát feltételezve a magyar közfoglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatotton belül az Unió egyik legalacsonyabb arányát adná ki. 3. A SZEF minden a témával kapcsolatos állásfoglalásában, vezetői nyilatkozatában abból indult ki, hogy a foglalkoztatás általában is, a közszolgálatban meg különösen nem csupán gazdasági, hanem nagyon fontos társadalompolitikai kérdés is. (Az államszervezet normális működése, és a közszolgálatokat igénybevevők miatt is.) Visszatérően ismételtük: a költségvetési intézményekben, a közszolgáltatást végző munkahelyeken nincs munkaerő-felesleg, nincs létszámtartalék. Nyilatkozatok, állásfoglalások sokaságában ostoroztuk a csak pénzügyi, költségvetési szempontokat figyelembe vevő, fűnyíró elvű, a feladatokat figyelmen kívül hagyó létszámcsökkentéseket. Követeltük, – sajnos süket fülekre találva – hogy létszámot csak a feladatokkal összhangban lehessen változtatni, hogy a közigazgatásban szűnjön meg a már elvárt ingyen túlórák rendszere, érvényesüljenek a törvényes munkaügyi szabályok. A programunkban megfogalmazott álláspontnak megfelelően hangoztattuk, hogy a közszolgálatban szükség lenne, és az elektronizálás mai szintjén lehetőség is adódna az atipikus foglalkoztatási formák – a távmunka, a részmunkaidő – elterjesztésére, természetesen a munkavállalói jogok megfelelő garantálásával. Ebben az ügyben jószerivel egyetlen centit sem sikerült előbbre jutnunk. Azt is következetesen hangoztattuk, hogy ha a pénzügyi-gazdasági kényszerek miatt nem kikerülhetők a létszámcsökkentések, akkor a kormány utasítsa a munkahelyi vezetőket: kellő emberséggel, az egyéni élethelyzetek figyelembe vételével határozzák meg az elbocsátandók listáját. A SZEF aggodalma, körültekintésre intése nem volt alaptalan, hiszen az elküldöttek zöme – hiába ígérte a gazdasági lobbi – nem talált képzettségének megfelelő munkát a gazdasági szférában. 4. Több állásfoglalásban, nyilatkozatban tiltakoztunk az ellen, hogy a közszférában folytatódnak a kiszervezések, aminek következtében a munkavállalók elveszítik a közszolgálati státuszhoz kötődő jogi garanciáikat, előnyeiket. Ezért is, és a
4 feladatellátás biztonsága érdekében is szüntelenül ismételtük alapkövetelésünket: közfeladatot csak közintézményben, közszolgálati jogviszony keretében lehessen ellátni. Látva, hogy a kormány nem mutat hajlandóságot álláspontunk fogadására, konföderációnk elnöke a SZEF-ÉSZT Unió nevében azt kérte az OÉT 2009. november 12.-i ülésén, hogy a magánszférába kiszervezett, de változatlanul közszolgáltatást végző munkavállalók kapják meg az ugyanilyen feladatokat közintézményben ellátók járandóságait. Szerény – de az érintetteknek jelentős – siker: az OÉT 2010-re szóló (2009. december 1.-én aláírt) bérmegállapodásába be tudtuk erőszakolni ezt a változatlanul közfeladatokat ellátó kiszervezettekre és munkaadóikra utaló mondatot: „Az OÉT jelen ajánlása a Munka Törvénykönyve hatálya alatt álló valamennyi munkavállalóra és munkáltatóra érvényes”. (A kormányoldal csak kompromisszumként volt hajlandó befogadni a megállapodásba ezt a szöveget.) 5. A közszolgálat súlyos foglalkoztatási vérveszteségei érezhetően rontották a közszolgáltatások minőségét, növelték az állásban maradók munkaterheit, s megannyi emberi sorsot, életpályát tettek tönkre. A ciklus négy éve folyamán mintegy százezer közszolgálati munkavállaló vesztette el állását, vagy a kiszervezésekkel a közszolgálati státuszát. Nyilatkozatainkban és az érdekegyeztetés fórumain visszatérően érveltünk azzal, hogy a közszolgálati intézmények létszámát megtizedelő kormányzati lépések nem járnak a kívánt mértékű költségvetési megtakarításokkal. Sok elküldött ugyanis valamilyen ellátásba, főleg előrehozott nyugdíjba, vagy a prémium-évek programba menekült, nem kevesen pedig a szürke-, vagy a feketegazdaságban kötöttek ki, fájdalmasan apasztva ezzel is a gyenge lábakon álló költségvetés jövedelemadó bevételeit. a) A SZEF és tagszervezetei a jogi segítséget kérő elbocsátottak rendelkezésére álltak, a szakszervezeti tisztségviselők az érdekképviseleti tárgyalásokon és a nem hivatalos megbeszéléseken egyaránt kiálltak a közszolgálati létszámcsökkentések áldozatai mellett. A programunkat követve rendszeresen hangoztattuk konföderációnknak azt az igényét, hogy a kormány gondoskodjon a közfeladatok ellátásából kikerülők továbbképzési, átképzési lehetőségeinek megteremtéséről, segítsék a közszférában megszerzett tudásuk, munkatapasztalatuk más formában történő hasznosítását. Az elküldöttek sajnos csak nagyon ritka esetben kapták meg azt a kormányzati segítséget, emberséget, amit megérdemeltek volna. A kormány illetékeseivel a létszámcsökkentések következményeiről tárgyalva a SZEF abból az alapállásból indult ki, hogy nem a létszámcsökkentésen múlik a közszféra hatékonyabb működése. Inkább az állam feladatait és az azok ellátásához szükséges anyagi és személyi feltételeket kellene pontosan meghatározni. Erre azonban a ciklus idején a három kormány közül egyik sem vállalkozott. A nyakló nélküli elbocsátások társadalmi és magánemberi veszélyeit látva a SZEF szakértői tárgyalásokat kezdeményezett a kormánnyal a közszolgálati munkahelyek megtartását szolgáló lépések lehetőségeiről. A kormány és a közszolgálati szakszervezetek szakértői között 2008 decemberében elkezdődött útkereső megbeszélésen a SZEF legfőbb célkitűzése az volt, hogy olyan jogszabályi változtatásokat sikerüljön elérni, amelyek önkormányzati szinten is gátat szabnak az elbocsátási hullámnak. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. b) A politikai szintéren mindhárom kormány idején egyaránt folytatódott a közszolgálatban dolgozók lejáratása, a gazdasági gondok miatt bűnbakként kezelése. A kormány 2009. július végén létszámstopot rendelt el az államigazgatásban: tilos lett a megüresedő állások betöltése is, csakúgy, mint megbízási szerződéssel feladatokat kiszervezni a minisztériumokból és háttérintézményeikből. Mindezt úgy bejelentve, hogy a szakszervezeteket egyetlen szóval sem tájékoztatta a szándékáról a kormány. Ami ellen a SZEF és tagszervezeteinek vezetői természetesen tiltakoztak. És tiltakoztak 2010 októberében is, amikor az Orbán-kormány berkeiből kiszivárgott: 2011-ben a minisztériumoktól és az igazgatási szervektől 5, háttérintézményeiktől 10 százalékos létszámcsökkentést követel az állami takarékoskodás. Létszám-ügyben tehát változatlanul folytatódott a ciklus előző két kormányának megszorító politikája. Annyi különbséggel, hogy a 2010-es választások után az elbocsátásokban minden addiginál nagyobb arányban és könyörtelenebbül érvényesült a politikai tisztogatás szempontja. Ezt szolgálta az indoklás nélküli felmondás törvénynek álcázott gyalázata, amelyet – panaszunkra – az Alkotmánybíróság is jogsértőnek minősített. 6. A foglalkoztatási viszonyok általában a munkaerőpiac kiemelt fontosságát jelzik, hogy a SZEF legsikeresebb és legrendszeresebb munkát végző bizottsága a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaerőpiaci Bizottság. A bizottság első számú feladatának a regionális munkaügyi tanácsokba delegált SZEF képviselők tevékenységének összehangolását és segítését tekintette. A bizottság tevékenységéről hű képet ad a 2007-2010 közötti összefoglaló, amely a kongresszusi dokumentumok részét képezi. A bizottság tagjai 2009 őszén pályázati forrásból megvalósított képzésen vettek részt Genfben az ILO tevékenységének megismerése céljából. (Az erről készített szakmai beszámoló szintén megtalálható a kongresszusi dokumentumok között.)
5
III. Bérek, keresetek 1. Programunk kimondta: a 2001-es köztisztviselői és a 2002-es – történelmi értékű és léptékű – közalkalmazotti béremelés ellenére a magyar közszféra általános kereseti szintje alacsony. Nem csak az európai, hanem a magyar kereseti átlaghoz viszonyítva is. Ezért is elfogadhatatlan, hogy a konvergencia-program 2007-2008-ra befagyasztotta a közszolgálati béreket. Az államadósság és a költségvetési hiány csökkentésének kényszerét elismerve a IV. kongresszuson elfogadott program kinyilvánította a SZEF érdekeltségét egy a garanciákat is tartalmazó, több évre szóló és a közszolgálat valamennyi ágára kiterjedő bérfelzárkóztatási program kidolgozásában. Azt is leszögezte a program, hogy a SZEF részt kíván venni a közszolgálati bérrendszerek – a közszféra különböző ágainak sajátosságait is figyelembe vevő – felülvizsgálatában, de megőrzendő értéknek tartja a közszolgálati életpálya-rendszereket, vagy ahol még nincs ilyen, ott annak megteremtését. A program kikötötte: a teljesítmény szerinti bérezés, jutalmazás gyakorlatának bővítése csak akkor fogadható el, ha ellenőrizhető a munkateljesítmény mérése, biztosított az ezen alapuló munkáltatói döntések érdekképviseleti kontrollja, és garantált módon növekszik a pluszteljesítmény elismeréséhez szükséges bértömeg. 2. A SZEF a beszámolási időszakban a programnak megfelelően abból az alapállásból indult ki minden bértárgyaláson, valamennyi testületi állásfoglalásban, vezetői nyilatkozatban, hogy a magyar közszolgálati dolgozók munkajövedelme nagyobb arányban marad el az EU kereseti átlagától, mint a magyar gazdaság teljesítménye az Unió gazdaságáétól. A ciklus folyamán a 2006-ban született konvergencia-program évekig tartó hatása volt az egyik nagyon súlyos csapás a közszolgálat bérviszonyaira. Minden lehetséges formában tiltakoztunk az ellen, hogy a kormány aránytalanul nagyobb terhet rakott a munkavállalókra, mint a tőkére. Csak sztrájkfenyegetéssel (a sztrájk meghirdetésével és szervezésének megkezdésével) tudtuk kikényszeríteni a 2007. február 19.-én aláírt kompromisszumos megállapodást, amelyben azért vettük tudomásul a közszolgálati reálbérek 2007. évi csökkenését és 2008. évi szinten tartását, mert a kormány kötelezettséget vállalt: 2009-re érzékelhető mértékben emelkedik a közszolgálatban dolgozók reálkeresete. De már a 2008-as szinten-tartásért is keményen meg kellett küzdenie a SZEF-nek. Az érdekképviseleti erőfeszítések ellenére 2009-ben sem sikerült áttörést elérni a közszolgálati bérek, keresetek ügyében, nem teljesült a kormány megállapodásban aláírt vállalása. Sőt, a Bajnai-kormány újabb megszorító csomagja semmissé tette a 13. havi bérek átmeneti megmentését is. A SZEF természetesen nem lábhoz tett fegyverrel fogadta ezt a kellemetlen folyamatot. Egyetlen megszorító kormányzati lépést sem hagyott szó nélkül, az ország pénzügyi-gazdasági helyzete azonban sok mindent meghatározott. Erőfeszítéseink ellenére 2007-2009 között minden évet negatív reálkereset-változással léptünk túl. A legnagyobb veszteség a 2007-es mínusz 5,8 százalék volt. Ennek is tudható be, hogy a 2010-es javulás ellenére a ciklus egészében majdnem 3 százalékkal csökkentek a közszolgálati reálkeresetek. A versenyszférában ez az adat több mint 4 százalékos növekedést mutat. A negatív adatokat alapvetően nem az infláció, hanem az a szomorú tény okozta, hogy a kormányok 2008 kivételével a ciklus minden évében befagyasztották a közszolgálati illetményeket. Sajnos ez jellemzi a 2011-es évet is, de a további kedvezőtlen hatást az elfogadott kompenzáció mérsékli. 3. A romló kereseti viszonyokat enyhítendő szorgalmaztunk – sajnos eredménytelenül – egy olyan több évre szóló bérfelzárkóztató programot és garanciákkal alátámasztott megállapodást, amely – a kiszervezettek érdekeit figyelembe véve – minden közszolgálatot ellátó dolgozóra érvényes, függetlenül attól, hogy milyen jogviszonyban alkalmazzák az illetőt. A reménytelennek látszó pozíciókkal induló, feszült évi bértárgyalásokon és az ezekkel összefüggő informális megbeszéléseken jószerivel csak a fenyegető hátrányokat minimalizáló, kármentő egyezségeket sikerült elérni. a) Ilyen jellegű, a követeléseinket csak részben kielégítő volt az OKÉT-ben 2007 novemberében 2008-ra kialkudott 4,5 százalékos illetményemelés, amelynek nem a teljes egészére, hanem csak „legalább a 80 százalékára” biztosított fedezetet a központi költségvetés. b) Az akkori viszonyokat jellemzi, hogy a Szövetségi Tanácsnak már 2008 áprilisában nyilatkozattal kellett felszólítania a kormányt: azonnal kezdődjenek tárgyalások az OKÉT-ban a közszolgálati keresetek reálértékének megőrzéséről, mivel az előre számítottnál magasabb lesz az évi infláció. A SZEF elnöke a szakszervezeti oldal nevében június 4.-én írta alá a megállapodást a két részletben kifizetendő eseti kereset-kiegészítésről. A bruttó 15 ezer forintos első részletet a júniusra, a 20 ezer forintos másodikat pedig a novemberre járó illetményekkel együtt utalták a munkahelyek. A kormányszóvivő novemberben azt nyilatkozta a kétszeri kereset-kiegészítésről, hogy így a közszférában dolgozók reálkeresete 2008-ban is megőrzi vásárlóértékét. A SZEF egyik alelnöke a Népszabadságban cáfolta ezt a csúsztatást, mivel a reálkeresetek „megőrzése” – a konvergencia-program miatt – csak a 2007. évi csökkentett szint tartását jelentette.
6 c) A SZEF azonnali tárgyalásokat követelt a kormánytól és az Egységes Közszolgálati Sztrájkbizottság működésének felújítását kezdeményezte 2008. október 28.-án a közszolgálati munkavállalókat és nyugdíjasokat aránytalanul sújtó kormányzati lépések miatt. Ha ugyanis Gyurcsány Ferenc bejelentett intézkedései (a 13. havi bérek eltörlése, a bérbefagyasztás) megvalósulnak, a 2007 és 2009 közötti három év alatt 20 százalékkal csökkenne a közszolgálatban dolgozók reálbére. Mivel a megkezdett tárgyalások több fordulóban is eredménytelenek maradtak, a sztrájkbizottságban részt vevő szakszervezetek elkezdték intenzíven szervezni a január 12.-re meghirdetett sztrájkot. Újabb tárgyalási fordulók után 2008. december 19.-én hajnalig tartó győzködés után megszületett a kölcsönös kompromisszumokkal kialkudott megállapodás, amelyet azonban a 22 helyett csak 20 szakszervezet írt alá. (A Liga és a Munkástanácsok 1-1 szakszervezete nem értett egyet az alkuval.) Az egyezség lényege: a kormány az eredeti nulla helyett előbb 112, majd ezt emelve végül 119 milliárd forintot vállalt fordítani a kieső 13. havi bérek kompenzálására. A Sztrájkbizottság szerette volna, ha teljes körű lesz a kompenzáció, de az állami költségvetés ezt nem tudta vállalni. A kormány eredetileg a 140 ezer forintos keresetig akarta kompenzálni a 13. havi bérek megszüntetését, a sztrájkbizottságnak sikerült 180 ezerre emeltetni ezt az összeghatárt, az ennél többet keresők pedig havi 15 ezer forint pótlékot kapnak. A kormány azt is ígérte: lehetővé teszi, hogy a közszolgálatban is létrejöhessenek a kollektív szerződések kötéséhez fontos ágazati párbeszéd-bizottságok. (Nem jöttek létre.) d) 2009-ben a szja alsó kulcsa emelésének terve és a béren kívüli juttatások eddig adómentesen adható kategóriáinak megadóztatása, Bajnai Gordon válságkezelő csomagja ellen kellett harcba szállnia a SZEF-nek. Október 15.-én az Egységes Közszolgálati Sztrájkbizottságnak sikerült megállapodnia a kormánnyal abban, hogy a közszférában dolgozók 2010-ben is keresetkiegészítést kapnak: a havi bruttó 340 ezer forintos illetményhatárig két részletben összesen 98 ezer forintot. e) A 2011. évi illetményekért már az Orbán-kormánnyal kellett tárgyalásokat folytatni. Az OÉT-on és az OKÉT-on is jeleztük, hogy az egykulcsos adórendszer bevezetése, az adójóváírás többlépcsős kivezetésének elkezdése – változatlan bruttó keresetek mellett – nettókereset-csökkentést eredményez még a nemzetgazdasági átlagkereset (kb. 300-310 ezer forint) környékén kereső munkavállalóknál is. A tárgyalások a közszféra 2011-es béreiről az OKÉT-on nem vezettek eredményre. Ez a tény volt a legfőbb kiváltó oka a 2010. december 4-ei tüntetésünknek. A kormányzati kommunikáció igyekezett a demonstrációt leértékelni, az abban résztvevő szakszervezeti vezetők egy részét a magán-nyugdíjpénztári rendszer átalakításához kötve lejáratni. Ennek ellenére a demonstráció – ha figyelembe vesszük a közszolgálati keresetkompenzáció megvalósítását – sikeresnek tekinthető. Határozott fellépésünk nélkül nem, vagy csak jelentős késéssel valósult volna meg a keresetek kompenzálása. Év/éves összehasonlításban a bruttó keresetek csökkenése prognosztizálható, mivel a 2010-ben megvalósult 98.000 forintos keresetkiegészítés költségvetési fedezete lényegesen magasabb volt, mint a 2011. évi kompenzációé. A nettókeresetek alakulása a magasabb keresetűek pozíció javulása és a kompenzáció együttes hatásának köszönhetően pozitív képet fog mutatni. Ez a kép ugyanakkor félrevezető, mert a bérrendszerek befagyasztása hosszú távú keresetveszteséghez vezethet. 4. A ciklus folyamán kitartóan követeltük a munkavállalók által fizetendő közterhek csökkentését, kifogásoltuk, hogy aránytalanul magasak a munkajövedelmeket terhelő elvonások. A munkavállalói közteher mértéke a közszolgálati munkavállalók számára azért is fontos, mert az itt alkalmazottak többsége nem rendelkezik egyéb jövedelemmel, az államkincstár szervezete többségüktől azonnal és közvetlenül vonja az adót és a járulékot. Az egykulcsos 16 százalékos jövedelemadó bevezetésével egyidőben a kormány 1 százalékponttal megemelte a munkavállaló által fizetendő társadalombiztosítási járulékot. 5. A négy év alatt minden bértárgyalás időszakában kiélezett küzdelmet kellett vívnunk a béren kívüli ellátások és juttatások megőrzéséért, a jogosultak körének megtartásáért. A jogosulti kör gyakorlatilag alig bővült, és a közszféra egészére nem tudtuk kiterjesztetni. E téren is meghatározóak voltak a költségvetési korlátok és realitások. A klasszikus cafeteria-rendszer a közszféra területén alig alakult ki, egyébként a magyar munkaerőpiac egészére is kevéssé jellemző. Ugyanis a klasszikus cafeteria nem határozza meg a munkavállalónak járó természetbeni vagy egyéb béren kívüli juttatást, hanem csak az erre fordítható éves keretösszeget és a munkavállaló a keretösszeg és az adott cafeteria-elem adószabályait figyelembe véve maga határoz a konkrét igénybevételről. A kormányok a béren kívüli juttatások adóvonzatát folyamatosan változtatták, az esetek döntő többségében a munkavállaló számára kedvezőtlenül. A személyi jövedelemadó-rendszer átalakítása és a kedvezményes juttatások többségének a 16 százalékos egykulcsos adó alá vonása a cafeteria bővítését adó és járulék szempontból nem segíti.
7
IV. Érdekegyeztetés 1. A IV. Kongresszuson elfogadott program a demokratikus közviszonyok egyik elengedhetetlen elemeként fogalmazta meg a hatékony szociális párbeszédet. Igényelte az érdekegyeztetés intézményrendszerének érdemi működését, hatáskörük magas szintű jogszabályokban rögzítését. Külön is megfogalmazta a közszolgálati párbeszéd hatékony, folyamatos és számon kérhető működésének kialakítását, a munkavállalói érdekképviseletek szerepének erősítését, a kollektív képviseleti jogosítványok bővítését, a működési feltételek javítását. Határozottan követelte a program, hogy szigorú jogszabályi szankciója legyen annak, ha az érdekegyeztetés bármelyik – kormányzati, ágazati, önkormányzati, vagy munkahelyi – szintje nem működhet, vagy csak látszólagos a működése. 2. A SZEF és tagszervezetei – a programnak megfelelően – a négy év folyamán visszatérően követelték az érdekegyeztető fórumok normális működését. Sajnos vajmi kevés sikerrel. Munkavállalói szempontból ebben a témakörben követte el a legtöbb törvénysértést a beszámolási időszak mindhárom (Gyurcsány, Bajnai, Orbán) kormánya. Egyiket sem menti, hogy a rendszerváltás utáni magyar történelemnek egyetlen olyan éve sem volt, amikor a hatalom országos, ágazati vagy helyi birtokosai szakszervezeti követelés, kényszerítés nélkül, önszántukból is teljesítették volna törvényes érdekegyeztetési kötelezettségüket. 3. A Gyurcsány- és a Bajnai-kormány idejében az érdekegyeztetési szabályok megszegésének leggyakoribb módja rafinált volt. Összehívták ugyan az érdekegyeztető fórumokat, de a vaskos terjedelmű kormányzati előterjesztéseket olyan késedelemmel bocsátották az érdekképviseletek rendelkezésére, hogy azokat már lehetetlen volt szakértőkkel megvizsgáltatni, vezető testületek ülésén kialakítani, az érdekelt konföderációkkal egyeztetni a szakszervezet álláspontját. Az sem felelt meg az érdekegyeztetés szabályainak, hogy a kormányoldal érdemi tárgyalás helyett sok esetben mindössze tájékoztatásra korlátozta jelenlétét a háromoldalú érdekegyeztető testületben. 4. A második Orbán-kormány nem ilyen utat választott. Az érdekegyeztetés fórum-rendszerének teljes átalakítását (lefokozását) tervezte, illetve vezette be. Hónapokon át még összehívni sem volt hajlandó az OÉT-et. Semjén Zsolt miniszterelnökhelyettes magyarázattal is szolgált: „A kormány nem akar legitimálni kétes legitimitású fórumokat”. Közben pedig alkotmányt is, törvényeket is sorozatban egyéni képviselői indítványnak álcázva terjesztett a kormány a parlament elé, mert így legálisan ki lehetett kerülni az érdekegyeztetést. Amikor a kormány megalakulása után 110 nappal a sok sürgetésre végül mégis tárgyalóasztalhoz ült az OÉT, Orbán Viktor ezt válaszolta a kifogásokra: „néhány fontos gazdaságpolitikai kérdésben a választópolgárok kijelölték a választáson a főbb irányvonalakat, amitől a kormány nem térhet el. Legfeljebb az ütemezésről tud tárgyalni az oldalakkal.” Az időközben futószalagon, sebtében gyártott törvények ügyében pedig azt a magyarázatot adta, hogy azokat akkor is megszavazták volna, ha előtte tárgyalnak az érdekvédőkkel. A 2011-es adó- és járuléktörvényekkel kapcsolatban a 2011. évi bérmegállapodásra vonatkozó OÉT tárgyalások keretében elmondtuk a véleményünket, de ezt semmilyen szempontból nem vették figyelembe. 2011 eddigi hónapjaiban nem került ugyan sor a szociális párbeszéd rendszerének jogszabályi átalakítására, de továbbra is az érdekegyeztetés negligálása jellemezi a kormány magatartását. A 2010. december 2-ai – az idei bérmegállapodást elfogadó – OÉT-ülés óta a beszámoló véglegesítésének időpontjáig (2011. május 6.) az OÉT nem került összehívásra. Nem működteti a kormány a Gazdasági és Szociális Tanácsot (GSZT) sem, – amelynek létrejöttében dr. Szabó Endrének, a SZEF korábbi elnökének meghatározó szerepe volt, és a munkavállalói társelnöki funkciót folyamatosan a SZEF mindenkori elnöke töltötte be. Az Orbán-kabinet 2011-re a GSZT költségvetését is elvonta. 5. A közszolgálati érdekegyeztetést az OÉT-hez hasonló, de annál valamivel árnyaltabb módon kezelte Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon kormánya. Nem voltak megkérdőjelezve a szakszervezetek érdekegyeztetéssel kapcsolatos törvényes jogosítványai. Működtek, de nem kielégítően funkcionáltak a szociális párbeszéd fórumai, köztük a közszolgálatiak is. Azon az ebéden például, amelyet Gyurcsány Ferenc adott 2007. augusztus 14.-én a parlamentben az aktív szakszervezeti munkától elköszönő Szabó Endre tiszteletére, a miniszterelnök elismerte: „Belátom, hogy a kormánynak bizonyos engedményeket kell tennie a közszférának. A párbeszéd fenntartása érdekében a kormány kész lesz a lehetőségek szerint maximálisan figyelembe venni az érdekképviseletek igényeit.” Ez a biztató szándék azonban csak a párbeszéd intézményeinek fenntartásában és legfeljebb a SZEF követelései indokoltságának elismerésében mutatkozott meg. A létszámcsökkentés, a bérszigor erősödése azonban folytatódott, sőt a Bajnai-kormány idején még fokozódott is. A hatalom képviselői az érdekegyeztetés kerülésével, súlyának csökkentésével nem vették figyelembe azt, hogy a szociális párbeszéd a társadalmi stabilitás egyik forrása.
8 A 2010-es parlamenti választások eredményeként ismét hatalomra jutott Orbán-kormány jószerivel tudomást sem akart – és ma sem akar -- venni a szakszervezetek létéről. A közszolgálati érdekegyeztetést nagy ívben kikerülve születtek sorozatban a közszférában dolgozókat közvetlenül – általában hátrányosan – érintő törvények, törvénymódosítások. A közszolgálati érdekegyeztetés intézményeinek összehívását a kormány illetékeseihez intézett levelek sorában sürgette az OKÉT és a KOMT munkavállalói oldalának ügyvivője, de legtöbbször még választ sem kapott. Navracsics Tibor közigazgatási miniszter a sürgetéseket megunva sebtében néhányszor végre összehívta a közszolgálati érdekképviseletek képviselőit, de soha nem adott annyi időt, hogy a meghívottak legalább elolvassák a szóban forgó sokoldalas anyagot. Ám azonnal véleményt kért róluk. 6. Az Orbán-kormány szakszervezetekkel kapcsolatos politikájának és az érdekegyeztetés, a párbeszéd semmibe vételének egyik kézzel fogható bizonyítéka a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány (MNÜA) átalakítása. Az alapítványt még a rendszerváltást követő időszakban hozták létre a szakszervezeti konföderációk és a magyar állam azzal a céllal, hogy az üdülővagyon felhasználásával és működtetésével forrást teremtsenek a szociális célú üdültetés fenntartására. A kezdeti nehézségek ellenére az alapítvány az elmúlt ciklusban az üdülési csekkek forgalmazásának hasznából több milliárd forintot tudott fordítani szakmunkástanulók, nyugdíjasok, munkanélküliek, szociálisan hátrányos helyzetűek üdültetésének támogatására. A kormányváltást követően az alapítványokra vonatkozó törvényi szabályozást megváltoztatták és – megítélésünk szerint alkotmányellenesen – megteremtették a „jogi” lehetőségét annak, hogy a kormány akkor is egyoldalúan gazdasági társasággá alakítson egy alapítványt, ha az alapítvány létrehozásában államháztartáson kívüli szereplők is részt vesznek. A SZEF több szakszervezethez hasonlóan alkotmánybírósági beadványt nyújtott be az ügyben, de a kifogásainkat a beszámoló készítésének időpontjáig még nem tárgyalta a taláros testület. 7. A társadalmi párbeszéd egyéb fórumrendszerein (konferenciák, nemzeti csúcs, gazdasági csúcs stb.) a SZEF minden esetben képviseltette magát abban az esetben, amennyiben azokra meghívást kapott, és képviselője a lehetőségek szerint hozzá is szólt, megjelenítve ezzel a közszolgálatok érdekeit. Az előző kormányzati ciklusban két új testület is létrejött, ezek jelenleg is működnek. Parlamenti határozat alapján megalakult a Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanácsa, és évente 3-4 plenáris ülést tart. A kormányváltásig a SZEF elnöke tagja volt a napirendeket előkészítő Szakmai Bizottságnak, a választásokat követően azonban új Szakmai Bizottság alakult. Ugyancsak a ciklusban jött létre Pálinkás József akadémiai elnök kezdeményezésére a Népesedési Kerekasztal, amelybe a tagok az Akadémia elnökének személyes felkérésével kerültek. A bizottság a saját működését a személyi résztvevők helyettesítési rendszerével alakította ki. Ennek köszönhetően a SZEF elnöke és az általa – az adott téma szempontjából szakmailag is érintett – helyettesnek jelölt Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke (Szűcs Viktória), rendszeres, esetenként együttes résztvevője a bizottság munkájának, ahol nemcsak a SZEF, hanem általában a szakszervezetek és a munkavállalók érdekeit próbálják megjeleníteni és érvényesíteni.
V. A SZEF szervezeti rendszerének működése 1. A IV. Kongresszuson elfogadott program szükségesnek jelölte meg, hogy a konföderáció tevékenységében nagyobb súlyt kapjanak az általános társadalompolitikai kérdések, s élve a jogalkotási törvényben biztosított lehetőséggel, kezdeményezzük törvény születését, vagy módosítását. Ehhez erősíteni kell a SZEF szakmai, szakértői bázisát. Azt is tartalmazta a program, hogy a tagszervezetek autonómiáját tiszteletben tartva erősíteni kell a SZEF területi szervei (kezelhetetlen szóval: a koordinációk) működésének hatékonyságát, aktívabb bekapcsolódásukat az országos szintű szövetségi döntések előkészítésébe. Kiemelt feladatként határozta meg a program a tisztségviselők – a tagszervezetekkel összehangolt – felkészítését (oktatását, továbbképzését) érdekvédelmi, érdekképviseleti feladataik ellátására. A SZEF tájékoztató munkájának tartalmi bővítését, rendszerességének, gyorsaságának növelését, s ehhez kommunikációs és informatikai stratégia kialakítását is fontos feladatként határozta meg a program. Munkahelyi, ágazati és konföderációs szinten egyaránt döntően fontosnak mondta a program a szervezetépítést, a szervezettségi arány és a tagszervezetek taglétszámának növelését. 2. A SZEF vezető testületei a beszámolási időszakban mindvégig az Alapszabály előírásainak következetes és szigorú betartásával működtek. a) A Szövetségi Tanács feladatainak ellátását két tényező nehezítette. Egyfelől az, hogy a IV. kongresszuson elfogadott alapszabály bizonytalanságot teremtett a testület szavazásra jogosult résztvevői tekintetében. Másfelől pedig az, hogy az EDDSZ konföderációnkból kilépését nagy energiával előkészítő elnöke több esetben obstrukcióval tette döntésképtelenné a Szövetségi
9 Tanácsot, ami miatt néhány ülést meg kellett ismételni. Ezt az anomáliát a 2008. november 15-én tartott V. Kongresszus az Alapszabály módosításával megoldotta. b) Az Ügyvivő Testület havi rendszerességgel – szükség szerint a havi egynél többször is – tartott ülést, minden esetben a döntéshozatal demokratizmusának messzemenő tiszteletben tartásával. A kialakult hagyományoknak megfelelően az érdekegyeztető fórumokon képviselendő, vagy az ÜT nyilatkozataiban megjelenítendő álláspont előzetesen mindig a testület napirendjén szerepelt, s a vitában elhangzott és közösen elfogadott szempontok érvényre jutottak az állásfoglalásban. c) A Pénzügyi Ellenőrző Bizottság példás pontossággal tett eleget feladatainak, több évközi ellenőrzéssel folyamatosan figyelme előterében tartotta a SZEF pénz- és vagyongazdálkodását, a konföderáció éves költségvetési terveinek és azok végrehajtásának vizsgálatairól rendszeresen beszámolt a Szövetségi Tanácsnak. 3. Az általános társadalompolitikai kérdések közül elsősorban a létviszonyokkal, valamint a jogbiztonsággal összefüggőeket érintették a SZEF állásfoglalásai, tisztségviselőinek, a tagszervezetek vezetőinek a médiában közzétett megnyilatkozásai. a) A jogszabály-kezdeményezések között emlékezetes, hogy a Bölcsődék Napjáról szóló miniszteri rendelet a BDDSZ kitartó szorgalmazására született meg. A BDDSZ elnöke több nyilatkozatban figyelmeztetett az abból fakadó társadalmi gondokra és hátrányokra is, hogy az EU irányelvekben szereplő 30 helyett Magyarországon mindössze 8-10 százalékos a bölcsődei lefedettség. b) A beszámolási ciklusban a SZEF kezdeményezésére sikerült elérni azt is, hogy a 2010-re szóló (az OÉT-ben 2009 decemberében megkötött) béregyezség a közszolgálatból kiszervezett, de változatlanul közfeladatokat ellátó munkavállalókra utalva tartalmazott a kiszervezettek esélyeit javító kitételt. Ez a kiállás a SZEF részéről még közvetett módon sem jelentette a közfeladatok közszolgálatból kiszervezésének helyeslését, de még a tudomásul vételét sem, mert nem változott konföderációnk alapállása: a közfeladat ellátásának garanciája a közszolgálati jogviszony. c) A beszámolási időszakban a társadalom minden rétegét közvetlenül érintő kérdés volt az államháztartás átalakítását – valójában a közfeladatok ellátását érintő állami szerepvállalás mérséklését – szolgáló lépések sorában napirendre került egészségbiztosítási reformkísérlet. A SZEF egyértelmű álláspontja volt ebben az ügyben mindvégig, hogy az állampolgárok nagy többségének anyagi viszonyai még nem megfelelőek az öngondoskodás kiterjesztésére. Ezért a társadalombiztosításban, a humán közszolgáltatásokban, a szociális ellátó rendszer intézményeiben még hosszú ideig fenn kell tartani az állami jelenlétet. Az egészségügyi és szociális közszolgáltatásokat igénybe vevő állampolgárok és e szolgáltatásokat végző munkavállalók, közalkalmazottak érdekeit egyaránt szolgálta a SZEF, amikor megannyi formában (sajtónyilatkozatok, állásfoglalások közreadásával, szakmai tanácskozások, konferenciák rendezésével, utcai demonstrációkkal, parlamenti képviselőknek, kormányzati szerveknek küldött tiltakozásokkal, stb.) erősítettük meg többszörösen, hogy szakmailag elutasítjuk, elfogadhatatlannak tartjuk a parlamentnek benyújtott tb-törvény javaslatot. A SZEF tiltakozó kampányának része volt a 2007. november 28.-án „Profit vagy egészségnyereség” címmel rendezett szakmai konferencia, tíz nappal később, december 8.-án a SZEF-ÉSZT Unió tiltakozó gyűlése és az ezen „Még nem késő újragondolni az egészségbiztosítás átalakítását” címmel megfogalmazott és közfelkiáltással elfogadott állásfoglalás. (Az Országgyűlés december 17.-én mégis elfogadta a törvényjavaslatot.) d) Közlemény kiadásával határozottan tiltakozott a SZEF (2008. február 6.) az ellen, hogy az igazságügyi tárca az érdekegyeztetés teljes megkerülésével – a jogi segítségnyújtásról szóló törvény végrehajtásáról rendelkező jogszabály záró rendelkezései között elrejtve – adta ki a munkaügyi perek bírósági költségmentességének megszüntetését. (A más konföderációkkal összefogott tiltakozás hatására a tárca később módosította, enyhítette a rendelkezést.) e) A SZEF és tagszervezetei a különböző kormányok közszolgálatokkal, a munkavállalók helyzetével kapcsolatos intézkedései ellen rendszeresen és számos formában kifejezték tiltakozásukat. Országos és helyi sztrájkbizottságok alakításával, helyi és országos demonstrációk szerevezésével fejezték ki elégedetlenségüket. Ezek sorából kiemelkedik a 2007. novemberi öt konföderációval közösen szervezett egészségbiztosítási reform elleni demonstráció, a 2010 decemberében a Roosevelt téren megtartott, a közszolgálati bérek ismételt befagyasztása elleni demonstráció és a 2011. április 9-ei eurodemonstráció. 4. A SZEF szervezeti erejét alapvetően a tagszervezetek szervezeti ereje, akcióképessége adja. Ezért meghatározóan fontos tényező tagszervezeteink szervezettsége, akciók esetén az egymás iránti szolidaritása, az összetartás szellemének erősítése. a) A szervezeti erő gyarapításának nagy akadálya egyes szervezeti egységeink túlzott mértékű elaprózottsága, ami több esetben az adott szervezet cselekvőkészségét, érdekképviseleti bátorságát, erejét is negatívan befolyásolja. Ebből a helyzetből adódik, hogy a szétaprózott szervezetek gyér tagsága, és – a munkáltatóval közvetlen beosztotti, tehát függőségi viszonyban álló – szakszervezeti vezetőség a saját aktivitása hiányában gyakran azt kérdezi: miért nem csinál valamit a SZEF? Ez a szakszervezeti
10 rendszerváltás óta tapasztalható helyzet a beszámolási időszak éveiben sem változott, most sem sikerült megtalálni azt a konszenzust, amely érdekeltté tehetné a kis létszámú – legalább az azonos vagy rokon profilú – szervezeteket az összefogás, a valamilyen szintű fúzió kialakításában. Most, amikor a politika egyre inkább a perifériára törekszik szorítani, funkciójuk gyakorlásából kiiktatni a szakszervezeteket, a szorosabb, aktívabb összefogás nem halasztható tovább. b) A SZEF tevékenységének a beszámolási időszakban is meghatározó vonása volt a tagszervezetek autonómiájának messzemenő figyelembe vétele. Ezt az elvet szigorúan követve reagált az Ügyvivő Testület az EDDSZ 2009. szeptember 13.-án megtörtént átlépésére a SZEF-ből a Ligába. Ez az átlépés hosszú idő óta tudatosan előkészített akció volt, amelyet alapvetően motivált az EDDSZ elnökének egyénisége miatti népszerűtlensége a SZEF tagszervezetei körében. Ennek jele volt, hogy a konföderáció III. Kongresszusán a legkevesebb szavazattal választották alelnökké, a IV. Kongresszuson pedig nem sikerült vezető tisztséghez jutnia. Ezért fokozatosan növekvő vehemenciával támadta a SZEF tevékenységét, a saját ágazati érdekképviseleti munkája során elviselt fiaskókért is a konföderációt okolta. Nyilatkozataiban olyan akciókat is hiányolt a SZEF-től, amelyek megtörténtek, egyikben-másikban maga, vagy megbízottja is részt vett. A történtek ellenére az Ügyvivő Testület úgy döntött, hogy tudomásul veszi az EDDSZ SZEF-ből való kilépését, noha az a konföderáció alapszabálya kilépésre vonatkozó pontjainak figyelmen kívül hagyásával történt, s a kilépésről a SZEF elnökét értesítő levélhez nem mellékelték a döntést meghozó országos szintű vezetőtestületi ülés jegyzőkönyvének hiteles kivonatát. (Történt mindez így annak ellenére, hogy az akkor hatályos SZEF Alapszabály szerkesztő bizottságának vezetője az EDDSZ elnöke volt.) Az ÜT határozatban rögzítette: őszinte nagyrabecsülését és elismerését fejezi ki az EDDSZ-ből delegált választott, megbízott, felkért SZEF-tisztségviselőknek, SZEF-et képviselőknek a közszolgálati dolgozók közös érdekét szolgáló munkájukért. A SZEF a továbbiakban is felelősséget érez az egészségügyben dolgozók sorsa iránt, s a konföderáció az érdekegyeztetésben a jövőben is kész együttműködni az EDDSZ-szel. 5. A megyei koordinációk tevékenységének feltételei valamelyest javultak a beszámolási időszakban. Technikai ellátottságuk (mobiltelefon, számítógép/laptop, internet-hozzáférés) jobb lett. Anyagi lehetőségük azonban a némi változás ellenére még mindig nem kielégítő, a SZEF megyei jelenlétének szükségleteihez és konföderációnk társadalmi-közéleti súlyához viszonyítva egyenesen szegényes. a) Az utóbbi négy év folyamán a SZEF vezető tisztségviselői igyekeztek jobban bevonni a konföderáció tevékenységébe a koordinációk vezetőit. Ezt jelezte, hogy az Alapszabály módosítása révén szavazati joggal vehetnek részt a Szövetségi Tanács ülésein, többször kaptak meghívást az Ügyvivő Testület kibővített ülésére tanácskozási joggal. Tevékenységük rendszerbe foglalásához saját szervezeti és működési szabályzatot készíthettek. A SZEF arra törekedett a ciklusban, hogy a lehetőségekhez képest egységesebb tevékenységet végezzenek a koordinációk. Ehhez az értekezleteken túl pályázati forrásból képzést is megvalósított 2010 szeptemberében. A SZEF megyei koordinátorainak brüsszeli tanulmányútja, amely az Európai Unió és az európai szakszervezeti rendszer intézményeinek megismerését célozta, a SZEF egyik sikeres képzési eseménye volt a ciklusban. A tanulmányútról készült szakmai beszámoló része a kongresszusi dokumentumcsomagnak. b) Gondot jelent azonban hogy többszöri kérés ellenére még mindig nem minden tagszervezetünk delegál az adott megyében működő helyi szervezetei közül képviselőt a megyei koordinációba. Az is hátrányos, hogy ebben a ciklusban sem változott érdemi módon a koordinációkban a nyilvánosság kezelése. Nagyon kevés az olyan megye, ahol a koordináció választott vezetője rendszeres kapcsolatban áll a helyi médiával, s nyilatkozik is a közszolgálat megyei gondjairól, az ott dolgozókat foglalkoztató problémákról. Ez nem kis súlyú probléma, mert a SZEF neve és tevékenysége gyakorlatilag alig ismert a legtöbb megyében. A koordinációkkal kapcsolatos gondok gyökere azonban változatlanul magában az elnevezésben, illetve a konföderációs szerveződés és a tagszakszervezeti szerveződés elvi különbségeinek a következménye. Ebből fakad, hogy sokan a jobb média-jelenlét hiányát a kommunikációs szempontból kétségtelenül hátrányos elnevezéssel indokolják. A koordináció név valójában pontosan fedi a testület alapvető funkcióját, de sokan gondolják úgy, hogy a koordinátori funkciónak igazából megyei vezető funkciója lenne. A koordináció értelme és alapvető funkciója a SZEF-hez tartozó tagszakszervezetek adott önkormányzattal történő érdekegyeztetésének összefogása, szervezése a sajtóval való kapcsolat tartás és közös akciók szervezése lenne. Nem kőbe vésett szabály ugyanakkor, hogy az elnevezés – kiváltképpen, ha tömegkapcsolati szempontból nehezen kezelhető – pontosan fedje a funkciót. Ennek számos lehetséges megoldása létezhet (megyei tanács, SZEF megyei tanácsa, SZEF megyei vezetősége stb.). A megváltoztatásához azonban Alapszabályt kell módosítani. A Szövetségi Tanács határozata alapján 2010-ben elindult az Alapszabály módosításával kapcsolatos munka, elkészült egy tervezet, de a konszenzus hiánya miatt nem került sor az Alapszabályt módosító kongresszus összehívására.
11 6. Rétegszervezetek a SZEF-ben a) A Nyugdíjas Választmány a beszámolási időszakban is az alapszabálynak megfelelően funkcionált, rendszeres testületi ülésein megvitatta a nyugdíjasokat, elsősorban a közszolgálatok nyugdíjasait érintő társadalmi és szociális problémákat. A négy esztendő egészére sajnálatosan rányomta bélyegét a világgazdasági válságból és Magyarország nagy eladósodottságából is fakadó gazdasági recesszió, amely a nyugdíjasok létviszonyait is rontotta. Ennek tudható be, hogy a takarékossági intézkedések lenyelték a 13. havi nyugdíjat, és más kedvezmények is szűkültek. Sikerült azonban megvédeni a 65 éven felüliek utazási kedvezményét. A 2010-ben hatalomra került kormány választási ígéreteivel ellentétben eddig nem vett tudomást a nyugdíjasok érdekképviseleteiről, semmiféle konzultációt, párbeszédet nem folytatott velük. A nyugdíjasok helyzetét, általában az idősügyet a kormány és intézményei elhanyagolható feladatként kezelik. Napjainkban is várat magára az idősügyi törvény megalkotása, az Orbán-kormány egy év alatt egyetlen egyszer sem hívta össze az Idősügyi Tanácsot. Hosszú évek óta először nem szervezte meg a kormány 2010. október 1.-én az idősek világnapjának központi ünnepségét. A nyugdíjas érdekképviseletekkel való bármilyen együttműködésnek, de még az elemi kapcsolattartásnak is gátja, hogy a kormányzati szerveknél nincs felelőse az idősügynek. Ilyen körülmények között – Nyugdíjas Választmányunk kiállása, törekvései ellenére – sok minden nem valósulhatott meg a nyugdíjasok számára fontos célok közül, amelyeket a SZEF programja megfogalmazott. Konföderációnk elnöke a Választmány több ülésén is megerősítette: a SZEF a gazdasági gondok ellenére sem módosít a nyugdíjasok létviszonyainak javítását szorgalmazó programján, annak szellemében törekszik arra, hogy a közszolgálat idősei lehetőleg minél kevesebbet érezzenek meg a reáljövedelmek átmeneti csökkenéséből. Az idősügyi érdekérvényesítés lehetőségeinek romlását látva a SZEF 2008. október 1.-én, az Idősek Világnapján arra hívta fel a közszolgálati szakszervezetek tagjait, tisztségviselőit, hogy munkahelyükön legyenek még aktívabb őrei a nyugdíjasokat törvényesen és emberileg is megillető jogok tiszteletben tartásának, szorgalmazzák, hogy a munkahely és a szakszervezet együttműködési megállapodásában szerepeljen az intézménytől nyugdíjba ment kollégák létviszonyainak figyelemmel kísérése. A SZEF Nyugdíjas Választmányának érdekképviseleti munkáját jelentősen segíti, hogy aktívan együttműködik az idősügyi politika alakításában tekintélynek örvendő ernyőszervezettel, a Nyugdíjasok Országos Képviseletével, és az is, hogy Választmányunk elnöke tagja az Idősügyi Tanácsnak. Mihalovits Ervin tevékeny részese az európai nyugdíjas szervezeteket tömörítő FERPA vezető testületének, ami jó lehetőséget teremt értékes tapasztalatok megismerésére, felhasználására. A SZEF és tagszervezeteinek figyelmet keltő vállalkozása volt 2010-ben az a népi kezdeményezés, amelynek során több mint 69 ezer aláírás összegyűjtésével követeltük a parlamenttől: tárgyalja újra a nyugdíjkorhatár 62-ről 65 évre emelését, mert csak formális érdekegyeztetés előzte meg a beterjesztését, az OÉT kapkodva, több fontos szempontot figyelmen kívül hagyva tárgyalt a törvényjavaslatról. A kormány azt az érvet sem vette figyelembe, hogy a mai magyar egészségügyi viszonyok közepette több – főleg nőket foglalkoztató – munkahelyen egyszerűen veszélyes 65 éves kor közelében járó emberek alkalmazása. Az Országos Választási Bizottság ugyan érvényesítette az aláíró íveket, s a parlamentre kötelező döntést hozott, a „fülkeforradalomban” született összetételű országgyűlés mégsem tárgyalta újra a kifogásolt törvényt. Több tagszervezetünkben példásan aktív munka folyik a nyugdíjas tagozatokban, csoportokban, és az alapszervezetekben is figyelmes szeretettel övezik az egykori kollégákat. (Ez azonban sajnos nem általános.) A BDDSZ idősügyi érzékenységét jelzi, hogy törvényjavaslatban kérte: a bölcsődék gyermekgondozói a hatályos törvény szerint fokozatosan elérendő 65 éves nyugdíjkorhatár helyett nagyfokú egészségügyi és fizikai igénybevételük miatt 58 éves korukban mehessenek nyugdíjba. b) A SZEF Ifjúsági Tagozata (SZEFIT) megalakulása nagy reményeket keltett, de hamar kiderült: az aktivitásnak inkább csak füstje volt, lángja nem. Noha a tagszervezetek és az érintettek maguk is elismerik a SZEFIT létének és eredményes működésének, a fiatalok sajátos érdekei megjelenítésének és védelmének fontosságát, évek óta az érdektelenség süllyesztőjében vesztegel ez az ügy. Pedig több tagszervezetünkben (például az MKKSZ-ben, a KKDSZ-ben) kecsegtető kezdeményezések voltak, vannak a fiatalok érdeklődésének felkeltésére, a szakszervezethez kötődésük kialakítására. SZEF szinten azonban eddig nem tapasztalható az ilyen kezdeményezések hatása, hozadéka. Ami azért szomorú, mert a közszolgálatban dolgozó pályakezdők, más fiatalok érdekeinek erőteljesebb hangsúlyt adva a szakszervezet jövőjét is építhetné egy-egy szervezet, s maga a SZEF is. A SZEF programja 2007-ben az utat is megjelölte ehhez: „Külön program szerint kell a már szakszervezeti tag fiatalok képzését megoldani. Az érdekképviseleti munka mindennapi végzéséhez szükséges széleskörű elméleti és alkalmazható gyakorlati ismereteket kell adnunk nekik, így lehetőséget teremtünk az ágazati és országos szintű szakszervezeti vezetők és tisztségviselők utánpótlására”. Mert jövő nélkül a jelen is egyre bajosabb és értelmetlenebb lesz. A május 3-ai Szövetségi Tanácsülés a SZEF Ifjúsági Tagozatát (SZEF IT) megszűntette, egyben arra kötelezte a SZEF VI. Kongresszusán megválasztásra kerülő új vezetését, hogy a kongresszust követő első Szövetségi Tanácsülésen tűzze napirendre a SZEFIT létrehozását.
12 7. A SZEF tájékoztató tevékenysége A IV. Kongresszuson elfogadott program azt fogalmazta meg, hogy az érdekképviseleti munka nyilvánosságának bővítése érdekében indokolt a SZEF tájékoztató tevékenységének tartalmi bővítése, rendszerességének, gyorsaságának növelése. A program igényelte, hogy továbbra is fenn kell tartani a SZEF rendszeres jelenlétét a médiában, valamennyi a SZEF-hez tartozó szakszervezet és azok tagsága részére az információkhoz való gyors és közvetlen hozzáférés biztosítását. a) Az érdekképviseleti munka társadalmi nyilvánosságának lehetőségei az utóbbi években jelentősen megváltoztak. Az országos nyomtatott napilapok példányszáma jelenleg is folyamatosan csökken, s vele együtt arányosan a szerkesztőségi munkatársak száma is. A gazdaságosság erre kényszeríti a szerkesztőségeket. Így megszűnt az a kényelem, hogy az érdekképviseleti szervek tevékenységének bemutatása (a kapcsolattartás a szakszervezetekkel) egy-egy munkatárs önálló munkaterülete. Ugyanakkor az internetes hírközlés nagy előretörése révén gyors tempóban bővültek a világhálón megjelenés lehetőségei számunkra is. Gond azonban, hogy a lakossággal együtt a szakszervezeti tisztségviselők is még általában azt tartják nyilvánosságnak, ha egy szakszervezeti információ, esemény az országos nyomtatott napilapok valamelyikében jelenik meg, mert nem könnyen szokjuk meg a média jellegének változását. A megyei napilapok példányszám-fogyása teljesen más képet mutat, ezért is fontos, hogy az elkövetkező időszakban – a megyei koordinációk segítségével – célzottabban teremtsük meg a SZEF itteni megjelenését. A SZEF reagált az országos napilapoknál lezajlott változásokra. Igazodtunk ahhoz a helyzethez, hogy a szerkesztőségekben nem egy adott (megszokott) munkatársat kell keresnünk kérésünkkel, ajánlatunkkal, hanem a mindenkori napos szerkesztőt, akinek száz másik témával is foglalkoznia kell, tehát nincs ránk sok ideje. Ennek ellenére a SZEF információi, a konföderáció és a tagszervezetek vezető tisztségviselői minden számunkra fontos esetben nyilvánossághoz jutottak. Más konföderációknál nem kevesebbszer jelentünk meg sem a nyomtatott, sem az elektronikus médiumokban. Érdekképviseleti munkánknak megfelelő, sőt a körülményeket figyelembe véve jónak mondható nyilvánossága volt a beszámolási időszakban. Ehhez hozzájárult saját hírforrásunk, a SZEF Honlapja is, amely ebben a ciklusban előbbre lépett: korszerűbb, áttekinthetőbb, kezelhetőbb, frissebb és tartalmasabb lett. b) A belső tájékoztató munkánk – a tagszervezetekhez, a megyei koordinációkhoz irányuló információáramlás – is sokat fejlődött ebben a négy évben. Többet áldoztunk a technikai feltételek korszerűsítésére, aminek hála nagyon felgyorsult a tagszervezetek és a megyei koordinációk információhoz jutása. Sajnos ezeknek a tájékoztató anyagoknak a hasznosulása még nem minden esetben éri el a kívánatos optimumot, gyorsaságot. VI. Szakszervezeti kapcsolataink itthon és külföldön 1. Együttes fellépést, közös akciók szervezését szorgalmazta a program mindazon szakszervezetekkel, amelyek egyetértenek törekvéseinkkel. A kongresszus egyértelművé tette: hazai szakszervezeti kapcsolatainkban természetes szövetségeseinknek kell tekintenünk a más konföderációkhoz tartozó, vagy függetlenként működő, de a közszolgálatban dolgozókat képviselő szakszervezeteket. A SZEF-ÉSZT Unió keretében kialakult együttműködés kölcsönös előnyeire építve az akcióképesség és a szervezetkorszerűsítés továbbfejlesztését tartotta indokoltnak a program, távlati, stratégiai célként pedig a közszolgálati szakszervezetek egységes szövetségének létrehozását ajánlotta célravezetőnek. A nemzetközi kapcsolatok ügyében azt szabta meg a program, hogy tagszervezeteinkkel együttműködve erősödjön a SZEF jelenléte és szerepe Európa és a világ szakszervezeti mozgalmában. Ennek során megkülönböztetett figyelmet érdemes fordítani a visegrádi négyek 2004-ben megkezdett programjainak és közös fellépéseinek folytatására, a kétoldalú kapcsolatok erősítésére, és a határokon átnyúló ágazati kollektív szerződések létrehozásának elősegítésére. 2. A SZEF-en kívüli közszolgálati szakszervezetekkel harmonikusan alakult az együttműködésünk a beszámolási időszakban. Összefogásunk kölcsönös haszonnal járt az OKÉT-ban és más közszolgálati érdekegyeztető fórumok tanácskozásain, s az Egységes Közszolgálati Sztrájkbizottság és a kormány képviselőinek tárgyalásain. Együttműködésünk kifejezésre jutott azokon a demonstrációkon, tüntetéseken is, amelyeken közösen tiltakoztunk a közszolgálatot és az abban dolgozókat sújtó hátrányos kormányzati intézkedések ellen. Ezeken az eseményeken a résztvevők magatartásában mindig a közös gond, az azonos sorshelyzet átérzése dominált, és nem az, hogy ki melyik konföderációhoz, a közszolgálati szféra melyik csapatához tartozik. Közös fellépéseink során elvként érvényesült a más konföderációhoz tartozás, vagy a független mivolt maximális és kölcsönös tiszteletben tartása. Ez a fent vázolt magatartás azonban állandó jelleggel kizárólag csak a SZEF részéről érvényesül. Számos esetben előfordult ugyanis, hogy a társszakszervezetek a SZEF többség mögé bújva a tárgyaláson hallgattak vagy akár támogatták is az egyes megállapodások tartalmát, ugyanakkor szinte azonnal a sajtó nyilvánossága előtt támadták az abban foglaltakat, és politikai szervilizmussal, a
13 kormányzati politikának történő „lefekvéssel” vádolták a kompromisszum-kereső és a kompromisszumos megállapodásokat meg is kötő SZEF-et. Ez a szakszervezeti együttműködés szempontjából etikátlan többek között azért is, mert az érintett szakszervezetek tagsága a kármentés előnyét akkor is élvezte, ha a megállapodás látszólag kedvezőtlen kommunikációs hatását a vezetőik nem vállalták. Ez a magatartás a Liga és a Munkástanácsok közszolgálati szervezeteire gyakran volt jellemző, de előfordult az ÉSZT részéről is. 3. A SZEF-ÉSZT Unió a ciklus első felében működött, több sikeres – de a kormányzati magatartás miatt nem mindig eredményes – fórumot rendeztünk, közös nyilatkozatokat adtunk ki. Jelentős visszhangot keltett közös akciónk volt például a 2007. december 8.-án rendezett tiltakozó gyűlés, amelyen elutasítottuk a parlament elé terjesztett társadalombiztosítási törvényt, és arra szólítottuk fel a parlamenti képviselőket, ne szavazzák meg az egészségbiztosítás magánosításának utat nyitó jogszabályt. Az unió léte az ÉSZT szempontjából hasznosnak bizonyult a közalkalmazotti szakszervezetek reprezentativitásának megállapításakor is, amikor 2008. július 15.-én az illetékes bizottság azt állapította meg, hogy országosan csak a SZEF-ÉSZT Unió bizonyult reprezentatívnak a KOMT-ban. Mindkét konföderációt erősítette az európai szakszervezeti mozgalmat képviselő ETUCbeli közös szereplés is. Kompromisszumos megoldással, de végül is sikerrel járt a két konföderáció közös fellépése az OÉT-ben 2009 őszén is, amikor elértük, hogy a 2010. évi bérmegállapodás szövegében legyen legalább közvetett utalás: a magáncégekbe kiszervezett közfeladatokat ellátókra is vonatkozik a béregyezség. Mára azonban – őszintén meg kell állapítani, – a SZEF-ÉSZT Unió gyakorlatilag nem működik, miközben senki nem mondta fel a formalizált együttműködés szervezetét. Az ÉSZT elnöke a SZEF fennállásának 20 éves jubileumát köszöntő ünnepségen elhangzott beszédében ennyit mondott a bejelentés nélkül elpárolgott közös szervezetről: „Külön-külön, de több ponton együttműködve, párhuzamosan futja útját a két konföderáció.” Kérdés, ki-ki mire megy ezzel a párhuzamos futással. Őszintén beszélni kell arról is, hogy a SZEF Ügyvivő Testülete akkor, amikor a 2011-es közalkalmazotti reprezentativitás-mérésről tárgyalt, nem támogatta egy, a SZEF-ÉSZT Uniónál szélesebb, szakszervezet- és társadalompolitikai szempontból jelentősebb összefogás kialakítását. Ezzel szemben az önálló indulás mellett döntött. 4. Együttműködésünk a szakszervezeti konföderációkkal meglehetősen vegyes képet mutatott a beszámolási időszakban. A politikai kötődéssel történő vádak nehézzé tették, teszik a szorosabb érdekképviseleti együttműködést, a hat konföderáció közös akcióinak gyakoribb szervezését. Ezzel együtt is a beszámolási időszakban a hatok közül 4-5 néhányszor közösen demonstrált. a) A SZEF-ÉSZT Unió jelenleg tetszhalotti állapota ellenére a SZEF – a két konföderáció közszolgálati jellegéből adódóan – változatlanul természetes szövetségeseként tartja számon az ÉSZT-et. Kapcsolatunk alacsonyabb szintre sorolását érzékeltette, hogy az ÉSZT Elnöksége 2010. november 23.-án úgy döntött: tagszervezeteire bízza, bekapcsolódnak-e a SZEF által alapított közszolgálati demonstrációs bizottság munkájába. b) Az alapvetően közszolgáltató intézményekben, cégekben működő szakszervezeteket tömörítő Autonómok és a SZEF érdekképviseleti tevékenységében szintén elég sok a találkozási pont. Ezt felismerve még 1995. szeptember 19.-én közös vezető testületi ülést tartottunk az Autonómokkal az érdekegyeztetés egész rendszerének korszerűsítéséről, működőképessé tételéről, s a közalkalmazotti illetve a közüzemi-közszolgáltató szféra érdekeinek markánsabb megjelenítéséről. Ha nem is közös vezető testületi üléseken, de érdekképviseleti és más rendezvényeken, személyes találkozókon a két konföderáció vezetői sokszor cseréltek véleményt szakszervezet-politikai ügyekről. Ez elkerülhetetlen is, mert a SZOT-vagyon rendszerváltás utáni elosztásakor oszthatatlan vagyonközösség jött létre a SZEF, az Autonómok és az ÉSZT között. c) A szakszervezetek sokasodását követő évek kezdetén – részben szubjektív okok és az MSZOSZ akkori pártkötődéséből adódóan – nem minden esetben volt teljesen felhőtlen a viszony a pártoktól eleve magát távol tartó SZEF és az MSZOSZ között. Jelenleg sok tekintetben jó és kölcsönösen hasznos a két konföderáció együttműködése, nem csak annak okán, hogy az MSZOSZnek is van a közszolgálatban működő tagszakszervezete. Adott ügyekben elnöki szinten gyakran véleményt cserélünk, amíg a SZEFIT működött, aktív kapcsolat és együttműködés volt a két konföderáció ifjúsági szervezete között is. A SZEF és az MSZOSZ közös szakmai tanácskozáson foglalt állást a szolidaritáson alapuló társadalombiztosítás privatizációja ellen (2008. VI. 18.), és közösen állt ki az iskolai diáksport normatív költségvetési támogatásáért (2009. XI. 24.) d) A Liga és a SZEF kapcsolata – nem pusztán az EDDSZ átlépése miatt – nagyon hűvösnek mondható. Az EDDSZ átlépését (2009. IX. 13.) bejelentő sajtótájékoztatón a Liga elnöke kijelentette: „A SZEF letért arról az útról, amelyen a szakszervezetnek járnia kellene, és pártutasításokra cselekszik.” (Magyar Hírlap, 2009. IX. 15. szám 4. old.) A SZEF Sajtóirodája levélben kért indoklást a szokatlanul durva rágalomra, de az elnök úr nem válaszolt, élőszóban pedig letagadta, hogy ő ilyet mondott volna. e) A Munkástanácsokkal az oldalon való együttműködésen túl nincs érdemi viszonyunk. Az értékfelfogását tekintve, bizonyos szempontból a SZEF-től a legtávolabb álló konföderáció, – amely ma, miközben a SZEF, illetve a SZEF elnökének politikai
14 kötődését a választásokat megelőzően többször hangoztatta, – oly módon kormánypárti, amilyenre a rendszerváltás óta eltelt időszak kezdeti szakaszában is ritkán volt példa bármelyik konföderáció részéről. Az Egységes Közszolgálati Sztrájkbizottságnak a kormánnyal folytatott tárgyalásain részt vett ugyan a Munkástanácsok közszolgálatban működő – kis létszámú – tagszakszervezete, a megállapodást azonban, akárcsak a Liga képviselője, nem írta alá. Összegezve tényszerűen meg kell állapítani, hogy a ciklus egy részében (a Gyurcsány-, Bajnai-kormány időszaka) a konföderációk együttműködését általában az jellemezte, hogy a tiltakozó, de kompromisszumkereső konföderációkhoz, így a SZEFhez képest is általában a Liga és a Munkástanácsok radikálisabb, esetenként populista nézeteket vallottak, akciókat szerveztek. Az Orbán-kormány időszakában ez megváltozott, de értelmes együttműködés igazából mára se alakult ki. Egy , a jelenlegi konföderációs struktúrán túlmutató, esetlegesen két vagy több konföderáció egyesülését eredményező együttműködés igénye és szükségszerűsége a SZEF-en belül sem rendelkezik többségi támogatással, illetve a jelenlegi helyzetben a konföderációk tevékenysége, hozzáállása erre nem biztosít reális esélyt, miközben szakszervezet- és társadalompolitikai szempontból is nagy jelentősége lenne. Ezért a SZEF-nek úgy kell terveznie feladatait az elkövetkező ciklusra, hogy miközben fokozza az önálló tevékenység képességét, kész legyen az együttműködésre, a részvételre közös akciókban, és ne zárja ki az esetleges egyesülések lehetőségét se. 5. A SZEF nemzetközi kapcsolatai a) Az Európai Szakszervezeti Szövetségben (ETUC) 1995 decemberétől megfigyelői minőségben, 1998 októberétől pedig teljes jogú státuszban, a Végrehajtó Bizottság tagjaként veszünk részt a mind kiterjedtebb tevékenységet végző szövetség munkájában. A SZEF képviselője rendszeresen részt vesz az ETUC VB ülésein, s aktív szerepünk van a szövetség nyugdíjas szervezete, a FERPA munkájában is. Ha nem is kiemelkedően nagy létszámmal, de a SZEF és tagszervezetei rendszeresen részt vesznek az európai szakszervezetek közös tüntetésein. b) Tagszervezeteink révén közvetett módon kapcsolódunk több más nemzetközi szakszervezeti szövetséghez, közöttük a Független Szakszervezetek Európai Szövetségéhez (CESI), amelynek tagja az MKKSZ. A szövetség 2008. szeptember 11-12.-én Budapesten tartott konferenciáján az európai szociális modellről tanácskoztak a résztvevők. A CESI legutóbbi kongresszusán alelnökévé választotta Fehér Józsefet. c) Kétoldalú kapcsolataink közül rendszeres az együttműködésünk oroszországi testvérszervezetünkkel, amellyel több év óta delegációkat cserélünk az érdekképviseleti és a tagszervezési munka tanulmányozása céljából. d) A pályázati források és a kétoldalú kapcsolatok több külföldi tanulmányútra is lehetőséget nyújtottak. Ezek összességében sikeresek annak ellenére is, hogy a helyi érdekvédelmi feladatok miatt voltak, akiknek idő előtt kellett visszatérni, vagy nem a tervezett delegációk utaztak ki. e) A SZEF kiegyensúlyozott kapcsolatot tart a nemzetközi szervezetek magyarországi képviseletei közül a FES-sel (Friedrich-Ebert-Stiftung) és az ILO-val (International Labour Organization). A FES-sel több sikeres konferenciában és képzésben működtünk együtt. A SZEF elnöke 2008-ban – az ILO szokásos éves közgyűlése keretében – az OKÉT Munkavállalói Oldal nevében vett részt és szólalt fel. Mivel a hat konföderáció éves rotációban része a magyar ILO delegációnak, erre – változatlan konföderációs struktúrát feltételezve – részünkről legközelebb 2014-ben kerül sor. VII. A SZEF gazdálkodása és vagyoni helyzete 1. A SZEF az elmúlt ciklusban tervszerűen, minden évben a Szövetségi Tanács által jóváhagyott költségvetés kereteit alapnak tekintve kiegyensúlyozottan és takarékosan gazdálkodott. Az érdekképviseleti működéshez szükséges pénzügyi feltételeket a szövetség bevételei (tagdíj, vagyonhozadék, pályázati források) és megtakarításai folyamatosan biztosították. A SZEF országos és területi szervei működőképesek voltak, a pályázati lehetőségek eredményesen kerültek felhasználásra, és szolgálták a szakmapolitikai tevékenység minőségi fejlesztését, javították a SZEF, a megyei koordinációk és a tagszerveztek technikai ellátottságát. A gazdálkodás, a pénzügyi tevékenység irányításában az Ügyvivő Testület, ellenőrzésében pedig a Pénzügyi Ellenőrző Bizottság testületi hatáskörei érvényesültek. Miközben a SZEF elnök alapszabályban rögzített személyes felelőssége megvalósult, a szervezeti és működési szabályzatban rögzített munkamegosztás szerint a költségvetés végrehajtásáért és a gazdálkodás operatív irányításáért az egyik alelnök közvetlenül is felelősséget viselt. 2. A SZEF vagyoni helyzete a ciklusban változott. Értékesítésre került a folyamatos veszteséget termelő Unió Ász Kft., a hat konföderáció által közösen tulajdonolt pécsi irodaház és az AÉSZ Kft. által kezelt vagyonállományból a nyíregyházi Bethlen
15 utcai ingatlan. A Szövetségi Tanács döntéseinek megfelelően az értékesítés pénzügyi eredménye a SZEF költségvetési tartalékalapjába került, illetve a nyíregyházi ingatlan vételárának egy része az ÁÉSZ Kft. törzs tökéjének megemelésével energiatakarékossági célú pályázat önrészeként került felhasználásra. A Bükkszéken lévő – még a beszámolási időszakot megelőzően vásárolt – üdülő ingatlant nem tudtuk értékesíteni, annak ellenére, hogy tagszervezetek is jelezték vételi szándékukat, de az EDDSZ és a PSZ is elállt ettől. 3. A SZEF ingatlanvagyonának nagy része az AÉSZ Kft. által kezelt ingatlanokból áll. Annak ellenére, hogy a vagyonkezelt ingatlanok száma csökkent az ingatlan-együttes piaci értéke – elsősorban a Benczúr Hotel felújítása okán – elvileg növekedet. Ez az értéknövekedés ma az ingatlanpiacon még nem realizálható, mert a válság jelentős mértékben csökkentette az ingatlan értékeket. A 2008-ban kibontakozó gazdasági válság idegenforgalomra gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt a szálloda-beruházás megtérülése lassúbb az előre kalkuláltnál. Ennek ellenére a vagyonkezelt ingatlanok bérleti díja a ciklusban 23,3 %-kal növekedett. Összességében megállapítható, hogy a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma az elmúlt négy éves időszakban az előző kongresszus által elfogadott program végrehajtásán dolgozott. Tevékenységének minden mozzanata összhangban volt a SZEF több mint két évtizedes történetével. Ez annak ellenére is igaz, hogy alapvetően megváltoztak hazánk társadalmi és politikai viszonyai, átalakult a magyar gazdaság, amely a 2008-ban kibontakozott válság miatt jelentős veszteségeket is elszenvedett. Minden erőfeszítésünk ellenére az elmúlt négy évben romlott a közszolgálati intézmények működőképességének fenntartása, romlottak a közszféra munkavállalóinak munka- és életfeltételei. Ez a megállapítás annak ellenére is igaz, hogy konföderációnk fellépéseivel és kezdeményezéseivel arra törekedett, hogy az általa képviselt munkavállalók érdekeit szolgálja. Az elmúlt ciklusban az érdekérvényesítési lehetőségek áthághatatlan költségvetési korlátokba, a közszféra finanszírozását állandó jelleggel megszorító kormányzati intézkedésekbe ütköztek. A változások, az állami szerepvállalás mértékének csökkenése, a gazdasági válság, a közszféra munkavállalóit, a lakosság döntő többségét hátrányosan érintette. Tovább nőtt a munkanélküliség, általában a foglalkoztatás, és benne a közfoglalkoztatás bizonytalansága. Mélyült a társadalomban a vagyonkülönbség, nőtt a szociálisan hátrányos helyzetűek és a mélyszegénységben élők aránya. Az arányos és igazságos közteherviselés nem valósult meg, a második Orbán-kormány által bevezetett 16 %-os egykulcsos adó az aránytalanságot tovább fokozta. A Gyurcsány- és a Bajnai-kormány időszakában a makroszintű és ágazati érdekegyeztetés működött, a hatékonysága azonban elmaradt az elvárásainktól. Az Orbán-kormány a két évtizede kialakult rendszert nem működteti, egyes elemeit gyakorlatilag felszámolta. Az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT) alig hívja össze, a Gazdasági és Szociális Tanácsot (GSZT) a költségvetési támogatás teljes összegének megvonásával működésképtelenné tette. A SZEF a ciklus minden kormányával szemben következetesen képviselte a programjában foglaltakat, és komoly erőfeszítéseket tett a közszolgálati intézményrendszerek normális működéséért, és az abban különböző jogállási törvények alapján munkát vállalók egzisztenciális biztonságáért. Minden törekvésünk ellenére akcióink nem jártak maradéktalan sikerrel. Az elmúlt négy év érdekképviseleti-érdekérvényesítő munkáját mindezzel együtt is vállalhatónak minősítjük. Ez akkor is és annak ellenére is igaz, hogy a tevékenységünk eredményei nem mindenki számára azonosan elfogadhatóak. A SZEF a Gyurcsány- és Bajnai-kormány alatt mind a jogalkotás, mind a bér- és keresetpolitikában ért el sikereket az időnként durva kormányzati szándékok tompításában. Az Orbán-kormány eddigi egy éve az érdekérvényesítés nehézségeit tovább fokozta. Ennek kivédése a szakszervezetek részéről is szélesebb együttműködést, határozottabb fellépést igényel. A kormány elképzeléseiből eddig megismertek, a Széll Kálmán-terv célkitűzései, az egyeztetés nélkül Brüsszelbe kiküldött konvergencia-program tartalma azt jelzi, hogy a közszolgálatok az elkövetkező időszakban is nehéz évekre számíthatnak. A várható átalakítások nemcsak a közszolgálati munkavállalókra, hanem az intézményeket igénybe vevő állampolgárokra is súlyos hatást gyakorolhatnak. Abban az esetben, ha a kormány ezeket a változásokat a közmegegyezés minimuma nélkül, a szakszervezetek teljes kizárásával hajtja végre, a társadalmi békét veszélyeztető konfliktusok alakulhatnak ki. A SZEF továbbra is a tárgyalások, a kompromisszum-keresés, az átalakítások elviselhetőségét szolgáló megállapodások híve. Ugyanakkor az elkövetkező időszak programjában figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az alkotmányozás – ellentmondásos, a szociális partnereket kirekesztő és a társadalmat megosztó – folyamatának „eredményeként” létrejövő új Alaptörvény szűkíti a munkavállalói, ezen belül a szakszervezeti jogokat. Ez a tény magával hozhatja a ma még jogszabály alapú hatályos érdekegyeztetés rendszerének átalakítását, esetleges felszámolását. A munkajogszabályok napirenden lévő módosítási elképzelései, amelyekkel kapcsolatban még semmilyen egyeztetést nem folytatott a kormány, a szakszervezeteket, így a SZEF-et is a kompromisszumkereső megállapodások helyett radikálisabb cselekvésre ösztönözheti.
