A SZOCIÁLIS KIADÁSOK ÉS A SZOCIÁLPOLITIKA MAGYARORSZÁGON

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon (elektronikus verzió, készült 2006-ban)

A tanulmány eredetileg nyomtatásban megjelent: Andorka Rudolf–Tóth István György (1992): „A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon” in: Társadalmi riport 1992, Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.). Budapest: TÁRKI,. Pp. 396–507.

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon

A SZOCIÁLIS KIADÁSOK ÉS A SZOCIÁLPOLITIKA MAGYARORSZÁGON Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy felmérje a szociális kiadások alakulását Magyarországon és megvizsgálja azok felhasználásának hatékonyságát abban az értelemben, hogy a szociális kiadások elősegítik-e deklarált céljaik elérését és azok az egyének, családok részesednek-e belőlük, akiknek erre elsősorban szükségük van. A szociális kiadások és a szociálpolitika ilyen elemzése mindig fontos feladat. Ma Magyarországon azonban különösen aktuálissá teszi azonban három tény: 1. a magyar gazdaság a nagyrészt állami tulajdonon alapuló és többé-kevésbé központilag tervezett gazdasági rendszerből egy, a magántulajdon túlsúlyán alapuló piacorientált rendszer felé halad. A gazdaság ilyen átalakulása szükségessé teszi a szociálpolitika olyan átalakulását, hogy piackonformmá váljék, vagyis ne akadályozza a piacgazdaság érvényesülését, hanem a piaci hatások szociális szempontból szükséges korrekcióját szolgálja ott, ahol ez társadalmi szempontból szükséges. 2. A szociális kiadások összességükben meglehetősen magasak, a gazdasági fejlettségünk színvonala által megengedhetőnél magasabbak, nagy megterhelést jelentenek az állami költségvetés számára, ezért kívánatos lenne azoknak a szociális kiadásoknak a csökkenése, amelyek nem szolgálnak a piacgazdaság körülményei között feltétlenül fontos társadalmi célokat. 3. Számos elemzés arra enged következtetni, hogy a szociális programok egy része nem hatékony abban az értelemben, hogy nem a legmegfelelőbben szolgálja azt a célt, amelynek érdekében e kiadásokat bevezették. Ez megnyilvánul egyebek között abban, hogy nem a társadalom leginkább rászoruló rétegei részesednek elsősorban vagy nagy részben a szóban forgó szociálpolitikai támogatásokban, így azok nem vagy csak kevéssé járulnak hozzá a nemkívánatos egyenlőtlenségek mérsékléséhez, a legszegényebb, leginkább rászorult rétegek védelméhez. Más szóval nem képeznek igazi „szociális védőhálót”. A szociális kiadások körét tágan definiáljuk, mert úgy látjuk, hogy ennek az egész szférának az elemzéséhez és értékeléséhez figyelembe kell venni mindazokat a kiadásokat, amelyek közvetlenül vagy közvetve, kimondottan vagy csak félig kimondva szociális célokat szolgálnak. Ezért elemzésünket megpróbáljuk kiterjeszteni: 1. az úgynevezett pénzbeni társadalmi juttatásokra, társadalmi jövedelmekre, ezen belül 1.1 a nyugdíjakra, 1.2 a táppénzre, 1.3 a családi 396


pótlékokra és más, a gyermekvállaláshoz kapcsolódó pénzbeni juttatásokra, 1.4 a munkanélküli-segélyre, 1.5 a szociális segélyekre, továbbá 2. az egészségügyre, 3. az oktatásra, 4. a lakásügyre, végül 5. az ártámogatásokra. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a fenti 2–5. területekre vonatkozó adataink lényegesen kevésbé részletesek és pontosak, mint az 1. pont alatt említett pénzbeni társadalmi jövedelmekre vonatkozóak, és ennek következtében a 1–5. területek elemzése is sokkal kevésbé mélyre tud menni, mint az 1. terület elemzése. A tanulmány első részében bemutatjuk a szociálpolitikai újraelosztási rendszert, annak helyét a nemzeti számla összefüggésekben. A második részben tárgyaljuk az összes szociális-kiadások alakulását és jellemzőiket. A negyedik rész megpróbálja bemutatni, hogyan befolyásolta a szociálpolitika a magyar társadalomban a jövedelmi viszonyok alakulását, az egészségi állapotot, és a népesség iskolai, vagyis azokat a területeket, amelyeket a szociálpolitika elvben kedvező irányban kívánt változtatni. 1. A SZOCIÁLPOLITIKAI ÚJRAELOSZTÁS RENDSZERE Az 1. ábra a jóléti célú újraelosztás finanszírozási rendszerének 1991. december végi állapotát rögzíti. Az államháztartás egészéből kivettük a szociális kiadásokat elosztó intézményeket, és az ábra maga a szóban forgó intézmények közötti pénzáramlásokat mutatja. (Lásd a 399. oldalon lévő ábrát.) A szociális kiadások allokációs mechanizmusának elemzését kezdjük a bevételekkel! A bevételeknek két típusát különíthetjük el. Az egyik csoportba az általános adóbevételek tartoznak, a másikba a címkézett, meghatározott célokra elkülönített bevételeket sorolhatjuk. A központi költségvetés általános bevételei közé a lakosságtól és a gazdálkodó szervezetektől származó különböző közvetett és közvetlen adók, illetve egyéb bevételek tartoznak (az 1. ábrán az 1. számmal jelölt nyilak). A közvetlen adók egyik részét a gazdálkodó szervezetek és a pénzintézetek fizetik be a költségvetésbe, vállalkozási nyereségadó és egyéb befizetések formájában. Az elmúlt években ezt a szférát egy meglehetősen magas jövedelemcentralizációs hányad (a költségvetési elvonás magas szintje) jellemezte. Az utóbbi időben (nagyjából 1987-tő1 kezdődően) a központosított jövedelmek aránya csökkent. A közvetlen adóbefizetések másik csoportját a lakosságtól származó befizetések képezik: ezek között a legnagyobb jelentősége a személyi jövedelemadónak van. A közvetett adók két legfőbb típusa az általános forgalmi adó (ÁFA) és a fogyasztási adó. Az ÁFA a végső fogyasztást, a fogyasztási adók pedig egyes, a

397


központi kormányzat által luxuscikkeknek minősített javak fogyasztását adóztatja meg (az ebből származó bevételek egyébként elég tekintélyesek szoktak lenni). A közvetett és közvetlen adók általában szolgálják a költségvetés finanszírozását. Ebben az értelemben tehát nem lehet megmondani, hogy a szociális kiadásokra fordított összegeknek milyen a megoszlása mondjuk a közvetett és a közvetlen adók között, hiszen ugyanezekből a forrásokból fedezik a költségvetés többi kiadásait is. Más a helyzet a különböző címkézett adókkal, más néven járulékokkal (1. ábrán az 1/A nyilak). Ilyen járulékok folynak be a Társadalombiztosítási Alapba és a Szolidaritási Alapba. A kiadási oldal főbb tételei: (a nyilak számozásának sorrendjében) 2. nyíl: Központi allokáció, költségvetési intézmények. Ebbe a körbe tartoznak egyfelől maguknak a szociális kiadásokat kezelő különböző hatóságoknak, minisztériumoknak az igazgatási, működési kiadásai, másfelől pedig a szóban forgó minisztériumok (Népjóléti Minisztérium, Művelődési és Közoktatási Minisztérium) által működtetett különböző központi költségvetési intézményeknek a működtetési kiadásai. Az egyes területeken ide tartoznak például: oktatás (MKM): egyetemek és főiskolák, továbbá különböző továbbképző intézetek egészségügy (NJM): orvosi oktatás országos hatáskörű szakkórházak és klinikák mentőszolgálat közegészségügy stb. szociálpolitika (NJM): központi szociális szakintézetek (pl. vakok, mozgássérültek intézetei stb.) gyermek- és ifjúságvédelem stb. 3. nyíl: Központi allokáció: szakmai programok és ágazati szakfeladatok Az egyes területeken ide tartoznak például: oktatás (MKM): oktatási felzárkózási program, tankönyvek,

398


1. sz. ábra

A HAZAI JÓLÉTI CÉLÚ ÚJRAELOSZTÁS FINANSZÍROZÁSÁNAK (ERŐSEN LEEGYSZERŰSÍTETT) VÁZLATA, (1991)

399


jegyzetek kiadása, közoktatás-fejlesztés nem állami humán szolgáltatások finanszírozása (ld. a 3. nyíl tovább) egészségügy: (NJM): megelőzési programok kiemelt szakmai programok a közegészségügy oltóanyagtöbblete szociálpolitika (NJM): kiemelt szociális intézmények mozgáskorlátozottak gépkocsivásárlása nevelési segélykeretek kiegészítése nem állami humán szolgáltatások finanszírozása (ld. a 3. nyíl tovább) 4. nyíl: Családi pótlék A családi pótlék 1990 áprilisától tartozik a költségvetés feladatai közé. Addig a Társadalombiztosítási Alap finanszírozta, majd az ún. forráscsere során az addig a Szociális és Egészségügyi Minisztérium által fizetett egészségügyi ellátás költségei átkerültek az Alaphoz, helyüket vette át a családi pótlék. 5. nyíl: Az önkormányzatok támogatása Típusok: – címzett és céltámogatások bizonyos célokra pályázati alapon nyújtott kormányzati források (egészségügyi és szociális intézmények fejlesztése, rekonstrukciók, egyedi beruházások, vízgazdálkodás stb.) – központosított előirányzatok különböző fejlesztésekre – normatív állami támogatások a kalkuláció alapja: az országos átlag, felhasználási kötöttség nincs Típusok: – településekhez kapcsolódban: – általános, egyösszegű átalány – a lakosok bizonyos kategóriáihoz pl. állandó lakosokra vagy a település inaktív lakosaira – kiegészítő támogatások (pl. az üdülőhelyi díjhoz nyújtott kiegészítés) – bizonyos szakfeladatok ellátásához – pl. szociális intézmények működtetésére – oktatási intézmények működtetésére – közművelődési feladatokra – stb. 401


A normatív állami támogatások a meghatározott kritériumok szerint felhasználási kötöttség nélkül illetik meg az önkormányzatokat. A szóban forgó összegeket tehát a törvényben meghatározott célokra fordíthatják az önkormányzatok, de nem kötelesek azt megtenni. Így azt ugyan meg tudjuk mondani, hogy a kormányzat ezeken a címeken mekkora összegeket juttat az önkormányzatok számára, de azt egyelőre csak becsülni lehet, hogy az önkormányzatok valójában mennyit is költöttek ezekre a célokra. – A fentieken kívül a területi (megyei) és a fővárosi önkormányzatok kapnak a költségvetésből összegeket, speciális feladataik ellátására. 6. nyíl: Az önkormányzatok egyéb forrásai Az egyéb forrásoknak alapvetően két összetevője van. Az önkormányzatok általános bevételeit gyarapítják az 1991-töl kivethető helyi adók. Ezeknek három típusa van: a vagyoni (pl. ingatlantulajdonra kiróható) típusú adó, a kommunális (pl. idegenforgalmi) adók és az iparűzési adó. Ezeknek az adóknak a kivetéséről az önkormányzatok döntenek, a törvényben megszabott mértékben. Az önkormányzatok által fenntartott intézmények (1991) Oktatás: Óvodák általános iskolák zeneiskolák középfokú oktatási intézmények diákotthonok többsége. Egészségügy: Bölcsődék kórházak egy része az egészségügyi alapellátás csaknem egésze. (Ez utóbbiak fenntartásához 1990-től a forráscsere után a társadalombiztosítás járul hozzá. (Ld. a 7. nyilat.) Ezekre a kiadásokra közvetlen költségvetési normatíva nincsen.) Szociálpolitika: Az önkormányzatok szociálpolitikai kiadásai két nagyobb csoportra oszthatók. Egyik részük kifejezetten szociális intézetek finanszírozását célozza. Ilyenek például: idősek napközi otthona szociális otthonok szociális intézetek (vakok, mozgáskorlátozottak, értelmi fogyatékosok intézetei) 402


állami gondozottak intézményei egészségügyi gyermekotthonok (pl. gyógypedagógiai intézetek) nevelési tanácsadók, családsegítő központok. A szociális kiadások másik része a rászorulók pénzbeni támogatására szolgál. Ide tartoznak: a rendszeres segély a rendkívüli segély egyéb segélyek Lakásszektor Vagyoni értékét tekintve az önkormányzatok tulajdonának egyik legnagyobb tétele az önkormányzati bérlakásrendszer. Ez az utóbbi időben (különösen a bérlakások privatizációjának következtében) az egyik leggyorsabban változó szektor. 8. nyíl: A költségvetés lakáskiadásai A központi lakáskiadások az elmúlt néhány évben roppant mértékben emelkedtek. A korábbi rendszer már a költségvetés egyensúlyát veszélyeztette. E támogatások finanszírozása a Lakásalapon keresztül történt. Ez az alap sok más társával együtt a költségvetésen belül elkülönített alapok közé tartozott. A Lakásalap kötvényeket bocsátott ki, ezekkel fedezték az OTP-nek nyújtott kamattámogatásokat. 1991-re a kötvények kamatainak emelkedése és a törlesztési támogatás emelkedése már csaknem 100 milliárd forintra rúgott volna. Az 1991-es változások a lakossági támogatások rendszerét változtatták meg. Az adósok a kölcsöneik visszafizetésére két lehetőség között választhattak. Az egyik változat szerint a kölcsönök felét (magasabb kamatozású bankkölcsönök esetén egyharmadát) elengedték, a fennmaradó részre piaci kamatot kell fizetni. A másik változat a kölcsön változatlan összegére 15%-os kamatot állapított meg. Az 1991-es változások a központi költségvetés lakáskiadásait mintegy 71 milliárd forintra szorították vissza. Ez az eredmény ugyanakkor csak átmenetileg, rövid távon jelent megoldást. A költségvetés egyéb lakáscélú kiadásai: a szociálpolitikai támogatás és a bérlakásszektor támogatása.

403


9. nyíl: Foglalkoztatási Alap A Foglalkoztatási Alapot a költségvetésen belüli elkülönített alapként 1986-ban hozták létre. Feladata: az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök (átképzés, közmunkák, a korengedményes nyugdíjazás költségei, munkahelyteremtési támogatások, a korábban felfüggesztett újrakezdési kölcsön kamatai) finanszírozása. Az alap forrásait 1988–89-ben nem használták fel teljesen, 1990-ben viszont már kevésnek bizonyultak a forrásai. Az alapot a Munkaügyi Minisztérium kezeli. 10. nyíl: Szolidaritási Alap A Szolidaritási Alapot 1991 februárjában hozták létre, a megnövekvő munkanélküliségi segélyezés finanszírozására. Ez az alap fedezi a munkaerőpiaci szervezet költségeit is. Az alapot 1991 első félévében a központi költségvetés finanszírozás váltotta fel. Az alapot az Országos Munkaerőpiaci Központ kezeli, a regionális szervezésű, a munkáltatók, a munkaválla1ók és a helyi önkormányzatok képviselőiből álló munkaerőpiaci tanácsokkal együtt. 11. nyíl: Társadalombiztosítási Alap A szociális rendszer legnagyobb tétele, dinamikusan növekedett az elmúlt évtizedben. A társadalombiztosítás 1988. december 31-ig nem különült el a központi költségvetéstől. Az 1988/XXI. törvény alapján 1989. január i-jétő1 létezik az önálló Társadalombiztosítási Alap.1990. január 1-jétől finanszírozza az egészségügyi ellátást (a gyógyító, megelőző szolgáltatásokat). Cserébe a költségvetés 1990 áprilisától vette át a családi pótlék finanszírozását. 12. és 13. nyilak: Fogyasztói ártámogatások 2. AZ ÖSSZES SZOCIÁLIS KIADÁSOK ALAKULÁSA Ha a hazai szociális kiadásokat nemzetközi összehasonlításban vizsgáljuk, előzetesen több kérdést is tisztáznunk kell. Mihez viszonyítsuk a szociális kiadások nagyságát? Mekkora a kiadások nagyságrendje? Nagy vagy kicsi a szociális büdzsé? Mit tudunk meg abból, ha egyik vagy másik ország404


ban nagyok vagy kicsik a szociális közkiadások? A következőkben ezeket a kérdéseket vesszük sorra. 2.1. Mi legyen a számbavétel egysége? A szociális közkiadások számbavételéhez a legkézenfekvőbbnek a költségvetés szerkezetének elemzése tűnik. Ennek azonban komoly korlátai vannak. Noha igaz az, hogy gazdaságpolitikai szempontból, a folyamatok irányítása, kontrollálhatósága szempontjából a központi költségvetésnek megkülönböztetett szerepe van, a szociális „köz”-kiadások ennél tágabb kategóriát ölelnek fel. Különösen a nemzetközi összehasonlításokban lehet félrevezető, ha csak a központi költségvetés adatai kerülnek számbavételre. A különböző országok államháztartásának szerkezete nagyban különbözhet egymástól attól függően, hogy milyen munkamegosztás alakult ki a központi kormányzat, a helyi kormányzatok, a társadalombiztosítás és az egyéb, a költségvetésen belül vagy kívül elkülönített alapok között. Ez a számbavétel ugyanakkor még mindig csak egy részét képes megmutatni annak, hogy egy országban az összterméknek végül is mekkora hányadát költik egy adott jószág vagy szolgáltatás előállítására. Magyarországon például az egészségügyi kiadások egy részét (bizonyos központi kórházak, központi fejlesztési programok stb.) miniszteriális költségvetések tartalmazzák, a kiadások másik (döntő) részét a társadalombiztosítási alap fedezi, és nem hagyhatjuk ki a számbavételből a helyi önkormányzatok fenntartási kiadásait sem. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, az egészségügy teljes költségeinek egy komoly (egyes szakértők becslései szerint akár az összkiadás húsz-huszonöt százalékát is kitevő) része származik a zsebből zsebbe (ennélfogva adózási és a fejlesztésekbe való visszaforgatási kényszer nélkül) fizetett pénzekből. Szeretnénk itt alaposan aláhúzni: mindezeknek a problémáknak a felsorolása nem egyszerűen statisztikai mezbe bújtatott szőrszálhasogatás. A szóban forgó fogalmaknak nagyon is komoly közgazdasági tartalma van: arról van szó, hogy egy adott jószág vagy szolgáltatás előállításának mekkora része fölött döntenek választott köztestületek vagy szakbürokráciák, és mekkora az a hányad, amely a gazdaság autonóm szereplői döntéseinek eredményeképpen „allokálódik”. Ennélfogva az államháztartás oly sokat emlegetett reformja sem lehet eredményes, ha nem ezeknek az allokációs módoknak a technikáit, arányeltolódásait érinti. A reform alapkérdése tehát az, hogy miképpen lehet elérni a „kollektív racionalitás” és az „egyéni racionalitás” közötti arányok megváltoztatását.

405


2.2. A szociális kiadások nemzetközi összehasonlítása 2.2.1. A költségvetés szociális kiadásai A szociális kiadások – bármilyen számbavételi egységet és módszert alkalmazunk – jelentősen nőttek az 1980-as évek folyamán Magyarországon (1. tábla). A központi költségvetés szerkezetére vonatkozó legfrissebb elérhető nemzetközi adatok 1989-ból valók (2. tábla). Ezek alapján két tény állapítható meg bizonyossággal: 1. A központi költségvetésnek a GNP-a belüli aránya a vizsgált országok közül Magyarországon volt a legmagasabb. 2. A hazai költségvetés kiadásai közül a gazdasági célú kiadások a többi országhoz viszonyítva aránytalanul magasabb részarányt képeztek 1989ben. A többi adat semmit nem mutat anélkül, hogy ismernénk az egyes országokban a különböző szektorokra költött erőforrásoknak az államháztartás különböző szintjei közötti megoszlását. A tételenkénti nagy szórás minden bizonnyal ennek, és nem az adott kormányok eltérő preferenciáinak köszönhető. Mindazonáltal 1989 óta a hazai költségvetési kiadások szerkezetében átrendeződés ment végbe: a gazdasági célú kiadások részaránya csökkent, a jóléti célú kiadások aránya pedig valószínűleg növekedett. 2.2.2 Az államháztartás kiadásai Valamivel többet tudunk meg a szociális közkiadások nagyságrendjéről, ha államháztartási szemléletben vizsgáljuk az egyes tételekre költött erőforrások GDP-n belüli arányát (3. tábla). A teljes szociális közkiadások GDP-n belüli arányaira vonatkozó, összehasonlító szerkezetben is értelmezhető adatok a legjobb esetben is csak a nyolcvanas évek közepére vonatkozóan állnak rendelkezésre. A szóban forgó adatokat elemző tanulmányok megegyeznek abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig bezárólag a nagyfokú újraelosztás nem a szociális kiadások magas arányának, hanem a gazdasági célú kiadásoknak volt köszönhető. Az ismertetett adatok szerint tehát a GDP-ből a nagyobb szociális programokra szánt kiadások nagyságrendje nagyjában-egészében az alacsonyabb jövedelmű OECD-országok átlagához állt közelebb a nyolcvanas évek első felében. Ugyanakkor, már akkoriban is az oktatásra szánt kiadások az osztrák, az egészségügyi kiadások a görög, a nyugdíjra szánt források pedig körülbelül a norvég szintnek feleltek meg. 406


A nyolcvanas évek közepe óta lényeges átrendeződések mentek végbe a hazai szociális kiadások szerkezetében. Pontos és kellően árnyalt statisztikai elemzések a legutóbbi adatokra vonatkozóan ismereteink szerint még nincsenek, ezért a következőkben kénytelenek vagyunk a kiadások szerkezetére és nagyságrendjére vonatkozóan becslésekre hagyatkozni. A 4. táblázat ezeknek a kezdetleges becsléseknek az eredményeit tartalmazza. A számbavétel eredménye elég megdöbbentő. Amellett, hogy összességében a (nem konszolidált) jóléti kiadások az államháztartási kiadások csaknem 57 százalékát emésztik fel, ma Magyarországon a GDP-nek több mint 37 százaléka megy el jóléti kiadásokra. Ez nemzetközi összehasonlításban is rendkívül magas arány, kifejezetten kiterjedt jóléti államra utal. A helyzet valójában még „ilyenebb”, hiszen ez a számbavétel nem tartalmaz még néhány elég jelentős tételt. Így kimaradt lényegében a teljes önkormányzati bérlakásszektor, és kimaradtak az ún. adókiadások, vagyis a személyi jövedelemadó rendszer keretében különböző szociális Célokkal elengedett adóbevételek. Ugyanígy nem szerepelnek a számbavételben a jelentős részben szociális célokat szolgáló termelési támogatások sem. Igaz ugyanakkor az is, hogy az ismertetett adatok tartalmaznak halmozódást is (elsősorban az intézmények által fizetett társadalombiztosítási járulék miatt). Ezt a részarányt még akkor is magasnak kell tekintenünk, ha tudjuk: a jóléti kiadások látszólagos növekedéséhez hozzájárulhat egyfajta „statisztikai illúzió” is. Miközben valószínűsíthető, hogy a jövedelmek egyre nagyobb hányada egyre kevésbé látható, a kiadásoknak minden forintja pontosan számbavehető. Mindezek miatt talán helyesebb lenne a mérhető nemzeti termékhez viszonyított arányokról beszélni. Ugyanakkor a magas részarány nem írható csak ennek a rovására. Az egyes tételek értékelésével a tanulmány későbbi része még foglalkozik, de annyit már itt érdemes megjegyezni, hogy az egyes kiadási tételeknek jelentős önmozgása van, nagyon erősen determinált a növekedés. A kiadások „önmozgása”, a folyamatos jogkiterjesztések és „ellátási korrekciók” eredményeképpen alakuló fenti kiadási nagyságrendek megjelennek a lakossági jövedelmek változásaiban is. Magyarországon az elmúlt harminc évben a lakosság összjövedelmében nagymértékben magnövekedett a társadalmi jövedelmek aránya. Különösen nagy dinamikát mutatott a pénzbeni társadalmi jövedelmek részarányának emelkedése. Ez a nagyfokú emelkedés mindenekelőtt a társadalombiztosítás kiterjedésével van összefüggésben. Erről a továbbiakban még szó lesz.

407


2.3. Mit tudunk meg ezekből az adatokból? Az összehasonlítások ezen a pontján felmerül a kérdés: mit tudunk meg a nemzetközi összehasonlításokból? Van-e valamilyen közvetlen gazdaságpolitikai következménye annak, ha azt mondjuk, Magyarországon a szociális közkiadások ennél vagy annál az országnál magasabbak vagy alacsonyabbak? A válasz legalábbis nyitott. Az irodalomban mindenesetre sem makroökonómiai szempontból, sem mikroökonómiai szempontból nem kellőképpen bizonyított az, hogy a szociális közkiadások nagyságának korrelációt kellene mutatniuk akár a gazdasági növekedéssel, akár pedig a munkaerőkínálattal. Az valószínűnek tűnik, hogy recesszióban a kormányok a szociális kiadások visszafogására kényszerülnek, növekedés esetén pedig könnyebben ígérnek, de a hetvenes-nyolcvanas évek OECD-tényadatai még ezt sem egyértelműen bizonyítják. Egyébként pedig egy sor más tényezőt (pl. az adott ország demográfiai szerkezete, a recesszió vagy konjunktúra természete, a jövedelemeloszlás konkrét formája stb.) is tekintetbe kellene ahhoz venni, hogy többet mondhassunk a szociális közkiadások hatásairól. Továbbá a nyers nagyságrendeknél minden bizonnyal többet mondana az intézményi szerkezet összevetése. Összefoglalva és egy kissé provokatívan megfogalmazva: önmagukban ezen mutatók nemzetközi összehasonlításának csak nagyon korlátozott a közvetlen gazdaságpolitikai érvényessége. Két szempontból mégis fontos üzenetük van. Az egyikről már volt szó: a „kollektív racionalitás” kiterjedtségét mutatják, vagyis azt, hogy az erőforrások milyen nagy hányadának elosztásáról döntenek a „köz” testületei (a parlament, a kormány vagy az „önkormány”). A másik: a jóléti rendszer fenntartása nagy inputokat igényel, sok pénzbe kerül. Az eredmény, ami ebből kijön, mégsem túl meggyőző. Valahol tehát baj lehet az újraelosztó rendszerek hatásfokával. Erről még tételről tételre szó lesz. A jóléti intézményrendszer belső hatékonyságán túl azonban van még egy kritérium, amivel részletesebben is érdemes foglalkozni: a jóléti rendszer forrásainak szerkezete. 2.4 A szociális rendszer pénzforrásai A jóléti rendszer gazdaságpolitikai vonatkozásairól többet mond az, ha megvizsgáljuk, hogy mik a forrásai a szociális kiadásoknak. Ebben a tekintetben két részre érdemes bontani a bevételi forrásokat. Az egyik csoportba a közvetett (ÁFA, fogyasztási adó stb.) és közvetlen (SZJA, VÁNYA stb.) általános adók tartoznak. Ezek az adók a költségvetés általános bevételeit gyarapítják, nincsenek felhasználáshoz kötve. A másik csoport a 408


címkézett adókat tartalmazza. Ilyen járulékok folynak be a Társadalombiztosítási Alapba és a Szolidaritási Alapba. A szociális kiadások közül általános adózásból finanszírozzák például a családi pótlékot, az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközrendszert, a lakástámogatásokat, a központi szociálpolitikai intézményeket, az önkormányzatoknak nyújtott támogatásokat stb. A címkézett adók adják a forrását a társadalombiztosítási nyugdíjaknak, családi ellátásoknak (Gyes, Gyed, anyasági segélyek), táppénznek, illetve a munkanélküli-járadéknak stb. A szigorúan szociálpolitikai kiadások mintegy 56 százaléka a béreket és a bérjellegű járulékokat terheli. A tágabb értelemben vett jóléti kiadások figyelembevétele ezen a képen csak egy kicsit változtatna (5. tábla). Ez a finanszírozási struktúra részben magyarázza azt, hogy miért olyan magyar Magyarországon a bérek terhelése nemzetközi összehasonlításban is (6. tábla). Magyarországon a közvetlen (jövedelem- és bér) adók a GDP 36,9 százalékát tették ki 1990-ben. Ez nemzetközi összehasonlításban a legmagasabbak között van, a vizsgált országok közül csak a svéd adatok magasabbak. Ez a tény nyilván érzékenyen érinti a magyar cégek nemzetközi versenyképességét. E magas bérterhek fenntarthatóságával kapcsolatosan erős kétségek merülnek fel. A TB-alap kinnlévőségei már így is nyolcvan milliárd forint körül vannak, s ez a nagyságrend csak növekedni fog a csődtörvény következményeképpen. A magas bérterhek ugyanakkor egy önmagát erősítő spirálba kényszerítik bele a gazdaság szereplőit: igyekeznek megtalálni azokat a különböző trükkös megoldásokat, amelyekkel elkerülhetik például a magas TB-járulékot, ezzel csökkentve a TB bevételeit, emelve a szürke és fekete foglalkoztatást, újabb járulékemelést indukálva, és így tovább. Itt csak közbevetőleg jegyezzük meg: nagy szükség lenne olyan elaszticitási vizsgálatokra, amelyek azt mutatnák meg, hogy a járulékok egy százalékpontos emelkedése milyen hatással van a járulékbevételek volumenének alakulására. Ilyen számítások ismereteink szerint jelenleg nincsenek és nem is folynak.

409


3. AZ EGYES SZOCIÁLPOLITIKAI PROGRAMOK ÉS SZOCIÁLIS KIADÁS-FAJTÁK JELLEMZŐI ÉS PROBLÉMÁI Ebben a fejezetben egyenként vizsgáljuk meg a tág értelemben vett összes jóléti programok vagy szociális kiadásfajták jellemző adatait, azok tendenciáit, a belőlük adódó problémákat. Az egyes programok tárgyalása előtt röviden foglalkozunk a társadalombiztosítás egészével, mivel az több programot fog át és ezáltal több közös problémát vet fel 3.1 Társadalombiztosítás Magyarországon egészen 1989-ig a társadalombiztosítás nem különült el az állami költségvetéstől, a bevételek az állami költségvetés bevételi oldalába kerültek és a kiadások az állami költségvetést terhelték. Az utolsó években a társadalombiztosítás kiadásai olyan mértékben nőttek, hogy azzal fenyegettek, hogy túlhaladják a bevételeket. Ez részben demográfiai tendenciák következménye volt: egyrészről nőtt a nyugdíjasok száma, másrészről csökkenni kezdett az aktív keresők száma, akik kereseteikből társadalombiztosítási járulékot fizettek, illetve akik után a munkahelyeik járulékokat fizettek. Ennek hátterében részben a népesség korösszetételének öregedése állt: nőtt a nyugdíjas életkorban lévők száma, viszont csökkent a munkavállalási életkorban lévők száma. A középfokú és felsőfokú iskolázás kiterjedése csökkentette az aktív keresők arányát a munkavállalási életkorú népességen belül, ugyanakkor a nők foglalkoztatása már olyan magas szintet ért el, hogy nem nőtt tovább; sőt kissé csökkent, így a nők fokozódó munkába állítása megszűnt az aktív keresők száma növekedésének lényeges forrása lenni. 1989-ben a társadalombiztosítási alapot szétválasztották az állami költségvetéstől. Ettől kezdve a társadalombiztosítási nyugdíjakat, a családi pótlékot, GYES-t és a GYED-et, a táppénzt és a gyógyszerek ártámogatását a társadalombiztosítási járulékokból származó bevételből fedezték. 1990 márciusában ezt olyan módon változtatták meg, hogy a gyermekes családoknak nyújtott támogatások átkerültek az állami költségvetés kiadásai közé, viszont az egészségi ellátás kiadásai átkerültek a társadalombiztosítás kiadásai közé. Legújabban az országgyűlés eldöntötte a társadalombiztosítási alap kettéválasztását nyugdíjalapra és egészségbiztosítási alapra. A társadalombiztosítás bevételei a bruttó bérek után a munkavállalók által fizetett 10 százalékos és a munkaadók által fizetett 44 százalékos társadalombiztosítási járulék. A társadalombiztosítás kiadásai között a legnagyobb tételt a nyugdíjak alkotják (7. tábla), ehhez képest a többi tételek 410


(nagyságuk szerinti sorrendben:) az egészségi ellátás, a családi juttatások, a gyógyszerártámogatás, a táppénz jóval kisebbek, bár együttesen az összes kiadás 43 százalékát alkotják. Ez a tény jelzi, hogy a társadalombiztosítási alap hosszú távú egyensúlyának kérdése elsősorban a nyugdíjrendszer kezelésének, átalakításának kérdése, de fontos a többi ellátási rendszer; mindenekelőtt az egészségügyi finanszírozás korrekciója is. Hosszú távon a népesség további öregedése a nyugdíjkiadások lényeges növekedését fogja okozni. Hozzá kell tenni, hogy a népesség öregedése az egészségi ellátási kiadások lényeges emelkedését is okozza, mert az idős népesség egy főre jutó egészségi ellátási költségei sokkal nagyobbak, mint a fiatalabb felnőttek ellátásának költségei. A társadalombiztosítási rendszer egyensúlya és a demográfiai tendenciák közötti ezen összefüggést semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor annak tendenciáit és távlati reformjának lehetőségeit vizsgáljuk. A magyar társadalombiztosítási rendszer – a legtöbb más ország kötelező társadalombiztosításához hasonlóan – a felosztó-kirovó elv szerint működik: az adott évi járulék-befizetésekből történnek a kifizetések. A korábbi járulékbefizetések tőkésítésére nem került sor. Ezért nem létezik olyan tőke, amely a korábbi aktív keresők járulékaiból halmozódott volna fel és amely alapul szolgálhatna nyugdíjaik kifizetésére a nyugdíjbavonulásuk után. A tőkefedezeti elvre való áttérés nem valósítható meg olyan módon, hogy annak elhatározásától kezdve a befizetett járulékokat nem fizetik ki nyugdíjként, hanem tőkésítik, a nyugdíjak kifizetésének ugyanis semmilyen más fedezete sincsen, mint az adott évben befizetett járulékok. A teljes tőkefedezetnek az állami tulajdon privatizációja útján való előteremtése igen sok bonyolult technikai problémát vetne fel. A felosztó-kirovó rendszer azonban a jelenlegi demográfiai tendenciák folytatódása mellett magában hordozza a fizetésképtelenné válás növekvő veszélyét. A fizetésképtelenség átmenetileg elhárítható a társadalombiztosítási járulékok felemelésével, ez azonban – tekintettel azoknak már jelenleg is igen magas szintjére – rontaná a magyarországi vállalatok nemzetközi versenyhelyzetét és arra ösztönözne, hogy a magánvállalatok „feketén”, a társadalombiztosításnak való bejelentés nélkül alkalmazzanak munkásokat. Átmenetileg elhárítható a fizetésképtelenség a kiadások csökkentésével, például a nyugdíjkorhatár felemelése útján, a nyugdíjak csökkentése (akár a nyugdíjszámítási elvek megváltoztatása, akár egyszerűen a nyugdíjak reálértékének csökkenése elleni intézkedések elmulasztása) útján. Mindegyik intézkedés nagymértékben népszerűtlen lenne.

411


A társadalombiztosítás egyensúlyának távlati biztosítása a jelenlegi demográfiai tendenciák alapvető változása esetén remélhető. Más szóval a népesség korösszetételének további öregedése kellene, hogy megálljon vagy legalább lényegesen lelassuljon. Ennek két lehetséges útja van: 1. a születésszám felemelkedése az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szintre (ez körülbelül 10 százalékos növekedést tételez fel), 2. nagyszámú fiatal felnőtt bevándorlása más országokból. Mindkét említett út járhatóságának kérdései túlnyúlnak ennek a tanulmánynak a témakörén. Amikor azonban a társadalombiztosítás hosszú távú egyensúlyának és általában a szociálpolitika hosszú távú perspektíváinak kérdéseit tárgyaljuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyermekszám és a bevándorlás (illetve kivándorlás) jövőbeni alakulásának különféle elképzelhető alternatíváit. 3.2. A nyugdíjrendszer Az elmúlt évtizedekben a nyugdíjasok száma és a nyugdíjkiadások igen nagy mértékben nőttek (9: táblázat). A nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya magasabb Magyarországon, mint az OECD-országok átlagában. A nyugdíjkiadások növekedését négy tényezőre lehet felbontani (a tábla az 1960–1989 közötti változásokat rögzíti): Tényező

A nyugdíjkiadások arányának 1960 óta bekövetkezett növekedéséből a megnevezett tényezőnek tulajdonítható rész (1960 =100)

A függőségi arány (55 és több éves/ 15–54 éves népesség arány) változása A jogosultsági arány (nyugdíjas/55 éves és idősebb népesség) változása A transzfer arány (átlagnyugdíj/egy aktív keresőre jutó GDP) Inaktív arány (15–54 éves népesség/ aktív kereső népesség) Együtt Forrás: Kopits et al,1990, 23. oldal

412

A nyugdíjkiadások arányának 1960 óta bekövetkezett növekedéséből a megnevezett tényezőnek tulajdonítható rész (százalék)

126

16,7

229

60,4

136

22,4

101 395

0,5 100


A nyugdíjkiadások GDP-hez viszonyított aránya növekedésének fő tényezője tehát a jogosultsági arány növekedése volt, vagyis az, hogy a nyugdíjasok aránya az időskorú népességen belül gyorsan nőtt. Ez a nyugdíjrendszer kiterjesztésének és az eltartottak aránya növekedésének a következménye. Ennél kisebb hatása volt annak, hogy a nyugdíjak átlagos szintje az egy főre jutó nemzeti jövedelemhez képest emelkedett és hogy az idős népesség aránya a munkavállalási korúakhoz viszonyítva szintén nőtt. Az aktívak és inaktívak aránya változásának 1960 óta szinte semmi hatása nem volt. 1970 óta e különböző tényezők hatásának fontossága némileg változott (11. táblázat). A jogosultsági arány emelkedése az 1970–75 években játszott döntő szerepet. 1975 és 1980 között viszont a nyugdíjak emelkedése volt a nyugdíjkiadás arány-növekedésének fő tényezője. Az időskorúak arányának növekedése az 1970-es évek második felétől kezdett szerepet játszani. Végül az 1985–1990 időszakban az inaktívak aránya a munkavállalási életkorú népességben kezdett nőni és ezáltal szintén hozzájárult a nyugdíjkiadások arányának növekedéséhez, noha az 1960-as években még az inaktívak arányának csökkenése (a nők foglalkoztatásának növekedése) lényegesen visszafogta a nyugdíjkiadások arányának növekedését. 2000 után azonban a korösszetétel változása, az időskorúak arányának emelkedése fogja döntő módon befolyásolni a nyugdíjkiadások alakulását, ha a jelenlegi nyugdíjszabályozás fennmarad. Ettől kezdve ugyanis várhatóan erősen növekedni fog a száz munkavállalási életkorú személyre jutó nyugdíjkorhatáron felüliek száma. Ezt az alábbi leegyszerűsített adatokkal lehet bemutatni: a száz 20–54 éves (nagyjából a szokásos női munkavállalási életkorú) személyre jutó 55 éves és idősebb személyek száma 1990-ben 52 volt, 2050-re azonban már 86-ra nő, ha a KSH Népességtudományi Kutató Intézetének III/A előreszámítási változata valósul meg, amelyben a termékenység a jelenlegi szinten marad és a halandóság fokozatosan javul (ami valószínű és kívánatos). Ez természetesen azt jelenti, hogy azonos számú társadalombiztosítási járulékot fizető aktív kereső befizetéseiből nagyobb számú idős személy nyugdíját kell fedezni. Ez a tény jelzi, hogy a nyugdíjrendszer távlatilag alapvető átalakítást igényel. Átalakítás hiányában biztosra vehető a fizetőképtelensége. Ahhoz, hogy az átalakítás lehetőségeit jobban lássuk, érdemes végigtekinteni a magyarországi nyugdíjrendszer sajátosságait. A sajátjogú öregségi nyugdíjrendszert az alábbiak jellemzik: 1. Magyarországon a nyugdíjkorhatár – más fejlett országokhoz viszonyítva – igen alacsony, továbbá – sok más országtól eltérően – a nők nyugdíjkorhatára alacsonyabb. Az OECD-országok többségében a nyugdíjkor413


határ a férfiak számára 65 év, némelyikben ennél is magasabb, a nők számára pedig 60 vagy 65 év. A magasabb nyugdíjkorhatárt indokolttá teszi az, hogy a fejlett országokban a 60 éves férfiak és nők nagy többsége teljes mértékben munkaképes. A nők alacsonyabb nyugdíjkorhatárát semmi sem indokolja, hiszen a nők várható élettartama hosszabb a férfiakénál. Az 1990. évi halandósági táblák szerint a 60 éves korú férfiak várható átlagos élettartama 15 év, az 55 éves korú nőké 23 év. Bizonyos foglalkozási csoportok tagjai korkedvezményes nyugdíjra jogosultak, ami tovább csökkenti az effektív nyugdíjba vonulási kort. 2. A nyugdíj kiszámításának módja meglehetősen magas nyugdíjat biztosít a nyugdíjbavonulás után. 42 évi szolgálati idő után a nyugdíj a megelőző évek keresetének 75 százalékát éri el. A nyugdíj kiszámításának alapja a nyugdíjazást megelőző utolsó öt év közül a legmagasabb keresetű három (1992-től négy) év keresetének átlaga. Ez az utóbbi években lehetővé tette, hogy a munkahelyek a nyugdíjazás előtti erős keresetemelésekkel viszonylag kedvező kezdő nyugdíjat biztosítsanak alkalmazottaiknak, elsősorban azoknak, akiket speciális előnyökhöz akartak juttatni. Ez a keresetemelés viszonylag kevés költséget jelent a munkahelynek, viszont erősen és hosszú időre megnöveli a társadalombiztosításra nehezedő nyugdíjterhet. Itt hozzá kell azonban tenni, hogy az utóbbi időben ez a tendencia változóban van. Egyfelől a magánszektor terjedésével és az állami szektor vállalatai pénzügyi helyzetének nehezedésével általában „keményedik” a vállalatok költségvetési korlátja, másfelől pedig az aktív időszak utolsó éveinek nagyobb munkanélküliségi kockázatával csökkennek az utolsó évek átlagkeresetei. 3. A nyugdíjak kiszámításánál a szolgálati éveket nem lineárisan veszik számításba, hanem a nyugdíjjogosultsághoz legalább 10 év szolgálati idő szükséges, ekkor a nyugdíj a megelőző kereset 33 százalékával egyenlő. Ezt követően lineárisan nő évente 2 százalékkal 24 év szolgálati időig, ekkor a kereset 61 százalékát éri el. A 25 éves szolgálati időtől a 34 éves szolgálati adóig évi 1 százalékkal nő, a 35. szolgálati évtől a 42. szolgálati évig pedig évi fél százalékkal. Ekkor éri el a 75 százalékot, tovább nem nő. Ez a nyugdíjkiszámítási képlet egyrészt lényegesen magasabb nyugdíjkiadást eredményez, mint ha a nyugdíj/kereset arány az első szolgálati évtől lineárisan azonos százalékkal nőne a nyugdíjazásig, másrészt kevéssé ösztönöz a 42. szolgálati év utáni továbbdolgozásra, mert a megállapított nyugdíj ekkor már csak abban az esetben nő, ha a kereset tovább emelkedik. A nyugdíjbavonulók átlagos szolgálati ideje az elmúlt időszakban emelkedett ugyan, de a férfiaknál 40 év alatt, a nőknél 30 év alatt van (13. tábla).

414


4. A nyugdíjjárulékok és a nyugdíjak kezelése a személyi jövedelemadórendszerben ellentmondásos. A munkavállalók által fizetett társadalombiztosítási járulékot nem lehet a személyi jövedelemadó-alapból levonni. A zugdíjakat azonban a nettó kereset alapján számítják ki. A nyugdíjasok esetében az adómentes jövedelem felső határa magasabb, mint az aktív keresőknél. Ez a nyugdíjasok jövedelmi helyzetének egyenlőtlensége irányában hat. 5. A viszonylag korai nyugdíjbavonulási lehetőség és a bőkezű nyugdíjszámítási módszerek következtében jelentkező nagy nyugdíjkiadások fedezésére a már említett magas társadalombiztosítási járulékok szükségesek. E magas járulékok sem elegendőek azonban ahhoz, hogy az összes nyugdíjak reálértékének megtartását biztosítani lehessen. 1972-től minden nyugdíj évente 2 százalékkal emelkedett. 1986 óta a 70 évesek és idősebbek nyugdíja évente az árindexnek megfelelően emelkedett. Továbbá a kormány, illetve a parlament által elfogadott időnkénti nyugdíjemelések az infláció okozta reálérték-csökkenés egy részét ellensúlyozni igyekeztek. Ezek a nyugdíjemelések – esetenként eltérő mértékben – nagyobb emeléseket adtak az alacsony nyugdíjakhoz, hogy a nyugdíjasoknak a létminimum szintje alá süllyedését akadályozzák vagy legalább részben kivédjék. Ennek ellenére a nyugdíjasok nagy többsége azzal kell hogy számoljon, hogy nyugdíjának reálértéke évről évre csökken, amíg csak 70 éves korában már igen alacsony szintre csökkent. Ettő1 kezdve számíthat arra, hogy nyugdíjának reálértéke tovább már nem csökken. A nyugdíjasok nagy része számára tehát az életszínvonal süllyedése és – élete végén – a létminimumhoz közeli szint elérése a perspektíva. A parlament által 1991 őszén előirányzott indexálási gyakorlat minden bizonnyal változtatni fog ezen. Az új szabály szerint a megelőző év nettó bérindexéhez kell igazítani a nyugdíjakat. A sajátjogú öregségi nyugdíjak mellett jelentős és növekvő kiadástételt alkotnak a rokkantsági nyugdíjak (12. és 14. tábla). A rokkantnyugdíjasok jelentős része viszonylag fiatal (15. tábla). Ennek oka egyrészt a magyar felnőtt lakosság közismerten rossz egészségi állapota. A másik ok azonban az, hogy a rokkantság megállapításának gyakorlata meglehetősen engedékeny. A rehabilitációs lehetőségek hiánya pedig azt eredményezi, hogy a rokkantnyugdíjas állapot a legtöbb esetben végleges. Összefoglalóan egyet lehet érteni az IMF elemzésének következtetésével, hogy Magyarországon túlságosan sokan, túlságosan korán kapnak átlagosan túlságosan alacsony nyugdíjat.

415


3.3. Táppénz A táppénzkiadás nagy mértékben nőtt az elmúlt évtizedekben. Ennek egyik tényezője az, hogy a társadalombiztosításba bevont népesség száma (8. tábla) erősen nőtt és elérte a száz százalékot. Ennél lényegesen gyorsabban nőtt a táppénzen lévők átlagos napi száma (16. tábla). A táppénzes napok nagy számának egyik oka kétségtelenül a magyar munkavállalási életkorú felnőtt népesség rossz egészségi állapota. A másik ok azonban az, hogy mind a munkavállalók, mind – a közelmúltig – a vállalatok érdeke lehet a táppénzes állományba vétel. A munkahelyek 1991 végéig csak az első három napi táppénzt fizették, a további napok táppénzét a társadalombiztosítás fedezte. Ezért a munkahelyek – legalábbis a múlt év végéig – kevéssé voltak abban érdekeltek, hogy a táppénzes állományba vételt korlátozzák, annak indokoltságát ellenőrizzék. Olyan időszakokban, amikor a munkahelyen átmeneti vagy tartós munkaerőfelesleg jelentkezett, a vállalat számára egyenesen előnyös volt, ha a munkavállalók táppénzes állományba kerültek, mert ebben az esetben a munkahelyet nem terhelték a bérköltségek, illetve nem volt szükséges a bérköltségek csökkentése érdekében a foglalkoztatottak egy részét elbocsátani. A táppénz kiszámításának szabályai meglehetősen bőkezűek. A táppénz/bér arány az első 90 napon 75 százalék, ezt követően 85 százalék. Foglalkozási betegség és munkahelyi balesetből származó betegség esetén a táppénz a bér 100 százaléka. Más fejlett országokban a táppénz/bér arány általában ennél alacsonyabb, 50 és 70 százalék között helyezkedik el. Mivel a táppénz viszonylag magas, a munkavállaló sincs erősen ösztönözve arra, hogy a táppénzes állományba vételt kerülje, különösképpen ha a betegállományban módja van így felszabadult idejét mellékjövedelmek szerzésére fordítani. Mivel a magyar társadalom felnőtt tagjainak többsége valamilyen formában részt vett a második gazdaságban, a mellékjövedelmek szerzésére bőven nyílt lehetőség, sőt, sok esetben a táppénzes állományba vétel által biztosított rendelkezésre álló idő növekedése tette lehetővé a második gazdaságban a mellékjövedelmet biztosító munkák elvégzését.

416


3.4. Családi támogatások A családi támogatások közé soroljuk az alábbi pénzbeni társadalmi juttatásokat: – családi pótlék a 0–18 éves gyermekek után, – a gyermekgondozási segély, vagyis a korábban munkaviszonyban álló anyák számára fizetett fix összegű juttatás, abban az esetben, ha a szülési szabadság lejárta után a gyermek 3 éves koráig munkáját szünetelteti és otthon gyermekét gondozza; – a gyermekgondozási díj, amely a táppénzhez hasonló – a fix kereset százalékában megállapított – juttatás, amelynek igénybevételi feltételei a gyermekgondozási segélyhez hasonlóak, de csak a gyermek 2 éves koráig vehető igénybe; – az 5 hónapos szülési szabadság, amely alatt az anya teljes fizetésének megfelelő juttatást kap; – a gyermek születésekor kapott egyösszegű anyasági segély; – a beteg 0–6 éves gyermekét gondozó anya (vagy apa) táppénze a bér 75 százaléka, évente 60 napig a 0–3 éves, és 30 napig a 4–6 éves gyermekek esetében. A családi támogatások közül a családi pótlék alkotja az ilyen célú kiadásoknak a legnagyobb részét (17. tábla). A családi támogatások aránya a GDPhez viszonyítva gyorsan nőtt, a növekedésnek jelentős része a GYES 1967. évi és a GYED 1985. évi bevezetéséből származott. Hosszú távon a családi pótléknak az átlagbérhez viszonyított értéke is erősen nőtt (18. tábla). Mivel azonban sem a családi pótlék, sem a gyermekgondozási segély nincs „indexálva”, vagyis nem nő automatikusan az árszínvonallal együtt, mindkettőnek a reálértéke jelentős ingadozásokat mutatott. A nominál érték időnkénti – némelykor jelentős – emelését a reálérték csökkenése követte. 1990-ben és 1991-ben a családi pótlékok nominális értékét ugyan többször emelték, de ez az emelés elmaradt az árszínvonal emelkedésétől, így a családi pótlék reálértéke kissé csökkent, és az átlagbérhez viszonyított értéke is csökkent. A gyermekgondozási segélynek az átlagbérhez viszonyított értéke a bevezetésekor, 1967-ben volt a legmagasabb, ezt követően némileg ingadozva enyhén csökkenő tendenciát mutatott (19. tábla). A csökkenés az 1980-as években felgyorsult, az 1989. évi jelentős értékemelkedést követően újra felemelkedett, ezt követően azonban ismét csökkenni kezdett. A gyermekgondozási segély reálértékcsökkenését ellensúlyozta a gyermekgondozási díj bevezetése 1985-ben. Mivel a gyermekgondozási díj a táppénzhez hasonlóan a megelőző bér meghatározott (75) százaléka, az át417


lagbérhez viszonyított értéke kevéssé változik (attól függ, hogy milyen bérű anyák veszik igénybe). A családi támogatások együttvéve a GDP 4,2 százalékával egyenértékű ősszeget tettek ki, ezen belül a családi pótlék 3,3 százalékot. Kevés olyan fejlett ország van, ahol a családi támogatásoknak, ezen belül a családi pótléknak az aránya a GDP-n belül ilyen magas. Hasonlóképpen kevés olyan ország van, ahol a családi pótlékoknak az átlagbérhez viszonyított szintje olyan magas, mint Magyarországon. Hozzá kell azonban tenni, hogy a családi támogatások teljeskörű nemzetközi összehasonlítása nagy nehézségekbe ütközik. Országonként nagyon eltérő a gyermekes családoknak nyújtott „természetben” támogatás. Továbbá nagyon eltérő a gyermekes családok kezelése a személyi jövedelemadó-rendszerben. Míg Magyarországon a személyi jövedelemadó bevezetésekor csak a három és többgyermekes családok részesültek szerény adóalap kedvezményben, számos más országban a családban élő eltartottak száma nagy mértékben befolyásolja az adóalapot vagy a fizetendő adót. Ezért az összes természetbeni juttatások és a személyi jövedelemadó kedvezmények együttes figyelembe vétele nélkül, nem lehet végleges ítéletet mondani arról, hogy Magyarországon a GDP-ből mennyit fordítunk a gyermekes családok támogatására, és hogy a családoknak a gyermekek alapján nyújtott összes támogatások mekkora összeget tesznek ki, az átlagos reáljövedelemhez vagy az átlagbérhez viszonyítva. A családi támogatások megítélésénél nem szabad elhanyagolni azt sem, hogy bevezetésüknek és nyújtásuknak két indoka volt és lehet: 1. a gyermekes családok anyagi terheinek mérséklése, 2. a családonkénti gyermekszám szerény növelése, hogy az elérje a népesség egyszerű reprodukciójához szükséges szintet. A családi pótléknak az 1960-as évek közepén történt első lényeges felemelése és a gyermekgondozási segélynek 1967. évi bevezetése óta eltelt időszak termékenységi adatainak gondos és sokoldalú elemzése feljogosít annak a következtetésnek a megfogalmazására, hogy ezek a családi támogatások, amelyek különben az eredetileg tervezetteknél végül lényegesen alacsonyabbak lettek, legalább megállították a termékenység csökkenését, esetleg kisfokú emelkedését segítették elő. Majdnem biztosan állítható, hogy ha bevezetésükre nem került volna sor, akkor a gyermekszám – más európai országokhoz hasonlóan – tovább csökkent volna. Mivel a nyugdíjkiadásokkal kapcsolatban elmondottak szerint a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer hosszú távú egyensúlya szempontjából igen nagy mértékben kívánatos lenne a születésszám emelkedése (az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szintre), a családi támogatások jelenlegi nagyságának és rendszerének fenntartása, esetlegesen emelése a magyarországi 418


szociálpolitika egészének egészséges továbbfejlesztése szempontjából is fontos. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a családi támogatás rendszer egyes részleteit a következő években ésszerűsítsük. 3.5. Munkanélküliségi-segély A szocialista rendszerben az utolsó évekig Magyarországon hivatalosan nem létezett munkanélküliség, sőt a munkahely hiánya elvben – megfelelő indok meg nem léte esetén – büntetőjogilag üldözött cselekmény, állapot volt. Ugyanakkor elég világos, hogy létezett kisebb szintű rejtett munkanélküliség abban az értelemben, hogy voltak olyas eltartottak, akik szívesen vállaltak volna munkát, ha megfelelő munkahelyet találnak. Létezett továbbá – igen kiterjedt mértékben – úgynevezett kapun belüli munkanélküliség vagy túlfoglalkoztatás. Mivel a szocialista központi tervezés mechanizmusát egyrészt a puha költségvetési korlát jellemezte, amelynek következtében a vállalatoknak nem kellett minden erővel költségeik, közöttük bérköltségeik csökkentésére törekedniük, másrészt a krónikus hiány jellemezte nem csak az áruknak és szolgáltatásoknak; hanem a munkaerőnek a piacán is, ezért a vállalatok számára gazdaságilag előnyös lehetett munkaerőt tartalékolni azokra a várható jövőbeni időszakokra, amikor a foglalkoztatott létszámot növelniük kell, a vállalatok általában több munkást és irodai foglalkozásút alkalmaztak, mint amennyire feltétlenül szükségük volt folyó termelésükhöz. A munkanélküliség, mint a piaci reformok esetleges következménye, felmerült az 1968. évi reformok bevezetése idején is. Az 1980-as évek közepén a piaci viszonyokra való áttérés a korábbinál kényszerítőbb szükségszerűségként jelentkezett, ezért újra felmerült a munkanélküliség kialakulásának a veszélye. Ennek kezelésére 1986-ban a kormány a munkanélkülivé válók segélyezésére szolgáló átmeneti intézkedéseket hozott. A munkahelyükről elbocsátottak a korábbi fizetésükkel arányos segélyre váltak jogosultakká. Ezt a segélyt egy ideig a munkahely, ezt követően a kormányzat, végül a helyi államigazgatás fedezte. Ennek a segélynek 1988. évi megszüntetéséig csak körülbelül 5 ezer személy részesült belőle. 1989 januárjában a kormány munkanélküliségi segélyprogramot vezetett be. Eszerint a munkanélkülivé váló személy, ha előzetesen alkalmazásban állt, hat hónapon keresztül korábbi bruttó keresetének 70 százalékát, további 6 hónapon keresztül 60 százalékát kapja meg. A munkanélküliségi-segély nem lehetett alacsonyabb a minimálbér 80 százalékánál és nem lehetett magasabb a minimálbér háromszorosánál. 1991 januárjától az egy éven keresztül adott munkanélküliségi-segély után egy éven keresztül az eredeti segély 75 százalékát, vagyis a korábbi kereset 45 százalékát lehetett átmeneti 419


munkanélküliségi-segély formájában megkapni. Ezt a munkanélküliségi programot az év első felében az állami költségvetésből finanszírozták, azóta pedig az elkülönített Szolidaritási Alapon keresztül. 1991. december végén az országgyűlés megváltoztatta a munkanélküliségi-segély eddigi szabályozását. A munkanélküliségi-segély ettől fogva 3603 napon keresztül az utolsó évi átlagos kereset 70 százaléka, ezt követően 180 napon keresztül annak 50 százaléka. Minimális összege a bérminimum, maximális összege annak a kétszerese. A munkanélküliségi-segélyt a szolidaritási alapból fedezik, ez az aktív keresők keresetének 6 százalékával egyenlő befizetésekből származik, a befizetésből 1 százalékot a munkavállaló béréből vonnak le, 5 százalékot a munkahelyeknek kell befizetniük. A regisztrált munkanélküliek száma a közelmúltban rohamosan nőtt (20. tábla). Jelenleg félmillió körül van, tehát túllépi a munkaerő 10 százalékát. 1992 végére egyes becslések szerint elérheti a 800 ezret. Nem lehet biztosan állítani, milyen szinten fog a munkanélküliség emelkedése megállni. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Spanyolországban a rendszerváltozást követően 20 százalék fölé emelkedett a munkanélküliség, és a munkanélküliek aránya ma is jóval a magyarországi fölött áll. Ezért elképzelhető, hogy a közeljövőben Magyarországon a munkanélküliség kezelése válik a legakutabb szociálpolitikai problémává, és a munkanélkülieknek nyújtott támogatás a szociális kiadásoknak igen jelentős részét fogja lekötni. A munkanélküliség problémájának kezelése nem állt egyszerűen a munkanélküliségi-segélyek folyósításából. Emellett szociális kiadásokat fordítottak közmunkákra, indító kölcsönökre, átképzésre, a hátrányos helyzetű régiókban indított foglalkoztatási programokra, a csökkentett munkaképességűek foglalkoztatására. Ide tartoznak továbbá a nyugdíjkorhatárhoz 3 évnél közelebb lévő munkanélküliek korkedvezményes nyugdíjazására fordított összegek is. Kétféle forrásból kétféle adatunk van a munkanélküliek összetételéről. Az 1990. évi népszámlálás adatai, amelyek január elejére vonatkoznak, azt mutatják, kiknek nem volt munkahelyük azok közül, akik munkát kívántak vállalni. Arányuk a férfiak között jóval nagyobb, mint a nők között, és a fiatalabb korcsoportokban sokkal nagyobb, mint az idősebbek között (22. tábla). A regisztrált munkanélküliek adatai, amelyeket a munkanélküliekkel foglalkozó hivatalok havonta gyűjtenek és közölnek (20., 21. és 23. tábla), arra engednek következtetni, hogy a regisztrált munkanélküliek között a munkavállalási életkor középső korcsoportjaiban, a 31–50 éves életkorban levők vannak a legtöbben. Több közöttük a férfi, mint a nő. Iskolai végzett420


ség szerinti összetételük azt mutatja, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségi kategóriákhoz tartozók vannak többségben. A foglalkozás jellege szerinti csoportok szerint különösen a segédmunkások közül kerül ki sok munkanélküli. Ugyanakkor azonban nem szabad elhanyagolni azt a tényt, hogy 1991. első félévi adatok szerint közel 34 ezer középiskolai végzettségű és 8 ezer felsőfokú diplomával rendelkező személy is volt a munkanélküliek között. Tekintettel arra, hogy azóta a munkanélküliek száma közel megkétszereződött, feltehető, hogy az ilyen végzettségű munkanélküliek száma is hasonlóan emelkedett. A munkanélküliség szociálpolitikai kezelése több súlyos problémát és dilemmát vet fel. . 1. A munkanélkülivé válás súlyos megrázkódtatást és nagy anyagi problémákat okoz a munkanélküli személynek és családjának. A munkanélkülisegélyen lévők jelentős része az egy személyre jutó létminimumnak megfelelő összegnél kisebb munkanélküli-segélyt kap. Ezáltal a legsúlyosabb elnyomorodás fenyegeti. Ezért feltétlenül indokolt szociálpolitikai eszközökkel való segítése. 2. A munkanélküliségi-segély nem csak Magyarországon, hanem minden fejlett országban azzal a veszéllyel jár, hogy gyengíti az új munkahely keresésére való ösztönzést, ezáltal a munkanélküli állapotban maradás esélyét növelheti. Különösképpen akut ez a veszély, ha a munkanélküli személy akár törvényesen (pl. részmunkaidős állás vállalásával), akár a szürke gazdaságban vagy legális második gazdaságban mellékjövedelmekhez tud jutni. Ha a munkanélküli-segély és az így szerezhető kiegészítő jövedelem összege eléri az új munkahelyen elérhető keresetet, akkor a munkanélküli kevéssé fogja magát ösztönözve érezni az új állás elvállalására, ha ezáltal elveszti azt a lehetőségét, hogy az említett kiegészítő jövedelmekhez hozzájusson, vagy csökken erre a lehetősége, egyszerűen azért, mert kevesebb ideje marad a mellékjövedelmet biztosító munkatevékenységekre. 3. A munkanélküliségi-segély megléte mindig minden országban arra indítja a segélyen lévők egy részét, hogy be nem jelentett, „fekete” munkát vállaljon vagy ilyent önálló vállalkozóként végezzen, miközben felveszi a munkanélküliségi-segélyt. Ennek a lehetősége a munkanélküliségi-segélyt felvevők szigorú ellenőrzésével mérsékelhető, de teljesen ki nem küszöbölhető. Ugyanakkor az ellenőrzés minden munkanélküli számára – tehát azok számára is, akik nem képesek kiegészítő jövedelmekhez jutni – kellemetlen élményeket okoz. 4. A munkanélküliségi-segélyt mindig és minden országban csak meghatározott időig folyósítják. Ez a rendelkezés az új munkavállalásra kellene hogy ösztönözzön. Vannak azonban olyanok, akik minden erőfeszítésük 421


ellenére sem tudnak a munkanélküliségi-segély lejárta előtt új munkahelyet találni. Számukra valamilyen jövedelemforrásról kell gondoskodni. Elképzelhető, hogy ez a forrás a jövedelmi helyzet egyéni ellenőrzésén alapuló szociális-segély legyen. Ha ezekről a tartós munkanélküliekről való gondoskodást a szociális segélyezésre bízzuk, akkor ez – ha a munkanélküliségi helyzet a jövőben nem javul – igen súlyos anyagi terhet okozhat a szociális segélyezés számára és elvonhatja az erőforrásokat más rászorulóktó1. Ezért ebben az esetben az egyéni szociális segélyezésre fordítható összegek lényeges emelése is szükségessé válhat. 3.6. Szociális segélyezés Magyarországon a szocialista korszakban a szociális segélyezés nagyon kevéssé volt kiterjedt és fejlett. Ennek oka, hogy a szocialista rendszer ideológiája hosszú ideig tagadta a szegénység létét, vagy legalább nyilvánosan nem volt hajlandó azt elismerni. A szegényeknek nyújtott szociális segély pedig hallgatólagosan azt jelentette, hogy szegénység létezik. A másik ok az a meggyőződés volt, hogy a nagy szociálpolitikai rendszerek – a nyugdíj, a teljes foglalkoztatás, a minimális bér, az ingyenes egészségi ellátás és oktatás, .az állami tulajdonú olcsó bérlakások – lehetővé teszik az alacsony jövedelmű családok és személyek jövedelmi problémáinak kezelését. A szociális segély léte viszont annak beismerése volt, hogy vannak Magyarországon olyan emberek és családok, akik a nagy rendszerek által nyújtott védőhálón kihullanak, ezért speciális eseti gondoskodást igényelnek. Ennek következtében a szociális segélyezésre fordított évi összeg igen alacsony maradt, lényegesen alacsonyabb, mint más – nálunk lényegesen gazdagabb – fejlett országokban. 1990-ben 3,6 milliárd Ft-ot fordítottak a felnőttek szociális segélyezésére és 1,3 milliárd Ft-ot gyermekeknek a gyámügyön keresztül történő segélyezésére. A szociális segélyeknek három formája létezett: 1. Rendszeres szociális segélyek (24. tábla). Ezeket olyan – túlnyomórészben idős – emberek kaphatták, akiknek egy főre jutó háztartási jövedelme nem érte el az özvegyi nyugdíj minimumát (1990 végén havi 4003 Ft-ot). A segély megadása a helyi önkormányzat megítélésétől függött, a helyi önkormányzat vizsgálta a segélyezendő személynek és háztartásának egyéb jövedelmeit, vagyoni helyzetüket, továbbá az eltartásra elvben kötelezett egyéb (a háztartáshoz nem tartozó) rokonok meglétét. Amennyiben a segélyezendő személynek voltak egyéb jövedelmei, akkor részösszegű segélyt lehetett megítélni, amely a jövedelmeit az özvegyi nyugdíj minimum szintjére emelte. 422


Kevesebb mint 50 ezer személy részesült az 1970-es és 1980-as évek folyamán évente ilyen rendszeres szociális segélyben. Ha ezt a számot összevetjük a szegénységben élőknek a létminimum-számítások alapján becsült egymillió körüli számával, akkor világosan látható, hogy a rendszeres szociális segély csak a létminimum alatt élők egy töredékének juttatott valamelyes támogatást. Úgy látszik, hogy ezt a rendszeres szociális segélyt a legtöbb helyi önkormányzat a nyugdíjjal nem rendelkező idős emberek segítésére fordította. Az igen alacsony egy főre jutó háztartási jövedelmű munkavállalási korú felnőttek és a gyermekek kiestek a rendszeres szociális segélyezés köréből. A teljes összegű segély mindvégig alacsonyabb volt az adott évi átlagos létminimumnál. 2. Eseti szociális segélyek (24. tábla). A helyi önkormányzatok alkalmanként eseti szociális segélyeket adtak különféle alkalmi és nagyösszegű kiadások fedezésére, például temetés, elemi károk stb. esetén. Egy személy vagy család évente legfeljebb 6 alkalommal kaphatott eseti szociális segélyt. Ellentétben a rendszeres szociális segélyben részesülők számával, amely az elmúlt két évtizedben nem nőtt, az eseti szociális segélyek száma erősen emelkedett, 1990-ben már 800 ezer fölé emelkedett. Az eseti segély összege azonban csekély volt, úgyhogy nyilvánvalóan csak – kimondott céljának megfelelően – egy adott szükséghelyzet enyhítésére volt alkalmas. Az általános és tartós szegénység állapotán nem segített. 3. Rendszeres és eseti nevelési segély: Mindkettőt a helyi önkormányzat megítélése alapján adták ki, a gyámügyi osztály vagy csoport közreműködésével. A rendszeres nevelési segély megadásának feltétele az volt, hogy a háztartásban az egy főre jutó jövedelem a nyugdíjminimumnál alacsonyabb legyen, és hogy – ezen kívül – a gyermek fejlődése ezáltal veszélyeztetve legyen. Körülbelül 80 ezer család kapott rendszeres nevelési segélyt, ez messze elmarad a létminimumnál kisebb jövedelemből megélni kényszerült gyermekek számától. A helyi önkormányzatok ezen túlmenően egyéb – természetbeni – szociális szolgáltatásokat is nyújtottak, mint ingyen ebédet, öregek napközi otthonát, házi gondozást stb. Ezeknek célja elsősorban az volt, hogy idős emberek számára, akiknek a napi életvitel problémákat okoz, lehetővé tegyék, hogy családjukban, otthonukban, korábbi környezetükben maradhassanak, élhessenek. Mindezek a szolgáltatások az idős embereknek egy kisebb körét érték csak el. Az 1980-as évek második felében egyes helyi önkormányzatok kezdtek családsegítő központokat létrehozni. Ezeknek feladata lenne a területükhöz tartozó lakosság anyagi, gondozási és lelki problémáinak megoldásához való 423


segítségnyújtás. 1990 végén 114 ilyen családsegítő központ működött az országban. Az ország teljes lakosságának a családsegítő szolgáltatásokkal való ellátásához 500–600 ilyen családsegítő központra lenne szükség (átlagosan 20 ezer lakosra számítva egy ilyen központot). Az egyéni szociális segélyezés nyilvánvalóan nem a legtökéletesebb eszköz a szegénység problémáinak kezelésére. Hátránya, hogy 1. az egyedi elbírálás és a segélyek egyedi kiadása maga is kiadásokkal jár, amelyek így nem a szegényeknek jutnak, 2. az egyedi elbíráláson alapuló segélyezésből kiesnek azok, akik a segélyért nem jelentkeznek, valamint akiket a segélyeket adminisztráló szervek a segélyre nem találnak érdemesnek, 3. a segélyre való érdemesség elbírálása kellemetlen és megalázó eljárás lehet, maga a segély stigmatizálhatja a segélyezettet a társadalmi környezet szemében. Az egyedi elbíráláson alapuló szociális segélyezés előnye viszont az, hogy 1. a nagy szociálpolitikai rendszerek által nem kezelt, előre nem látható szükséghelyzetekben gyorsan segítséget nyújthat, 2. a nagy szociálpolitikai rendszereknél jobban biztosítható, hogy a szociálpolitikai támogatásban csak a legszegényebbek, a leginkább rászorulók részesednek. Magyarország jelenlegi és a közeljövőben várható helyzetében a szociális segélyezés nagyfokú kiterjesztése látszik szükségesnek és várhatónak. Ezért különösképpen indokolt felhívni a figyelmet a szociális segélyezés jelenlegi rendszerének néhány lényeges hiányosságára: 1. Lényegében csak az idős emberekre terjed ki, nem öleli fel a munkavállalási életkorban lévő szegényeket (közöttük a munkanélkülieket, közöttük is azokat, akik a tartós munkanélküliség miatt már nem kapnak munkanélküli-segélyt) és a gyermekeket (akik csak rendszeres nevelési segélyt kaphatnak). 2. A segély kiadása a helyi önkormányzattól függ, tehát elvben a rászorulónak nincs joga a segélyre. 3. A segély megadásának kritériuma nem csak a megállapított minimális egy főre jutó jövedelemnél (az özvegyi nyugdíj minimumánál) kisebb jövedelem, hanem egyéb kritériumok (eltartásra köteles rokon hiánya, a gyermek veszélyeztetettsége) is vannak. Indokolt lenne egyszerűen a jövedelemminimumot tekinteni kritériumnak. 4. Nem egyértelmű a szociális segélyek finanszírozásának mechanizmusa. A helyi önkormányzatok egységes normatívák alapján kapnak meghatározott összeget az állami költségvetésből és ezt az összeget tetszésük szerint használják fel és egészítik ki saját erőforrásaikból. Szükségesnek látszik a normatívák újra átgondolása, mert az utolsó években a szegénység előfordulása minden valószínűség szerint erős változásokon ment keresztül.

424


Végül, de elsősorban, a jelenleginél lényegesen nagyobb összegeket kellene szociális segélyezésre fordítani annak érdekében, hogy a gazdasági átmenettel együttjáró átmeneti vagy tartós elszegényedés problémáit kezelni lehessen, az ezek által sújtott családokat meg lehessen védeni a szélsőséges szükséghelyzetekbe jutástól. 3.7. Egészségi ellátás Magyarországon a szocialista korszakban az egészségi ellátás elvben ingyenes volt. Ténylegesen egyes gyógyszerek, egészségi segédeszközök, bizonyos diagnosztikai tesztek és szanatóriumi kezelésfajták kivételével minden ellátás ingyen járt a biztosítottaknak. A gyógyszerek nagy többsége esetében a társadalombiztosítás fedezte az ár nagy részét, a vásárló annak töredékét fizette. 1972-tó1 az ingyenes egészségi ellátás minden állampolgárnak járt, függetlenül attól, hogy be biztosított volt-e vagy sem. Az egészségi ellátás költségeit – az egyéb társadalombiztosítási kiadásokhoz hasonlóan – az állami költségvetés fedezte. Ugyanakkor az állami költségvetésbe folytak be a befizetett társadalombiztosítási járulékok, amelyek nem voltak megosztva aszerint, hogy a nyugdíjak, az egészségi ellátás vagy más kiadások fedezésére szolgálnak-e. 1990-ben a személyes egészségi ellátásnak a finanszírozása átkerült a Társadalombiztosítási Alaphoz. Ide folynak be 1989 óta a társadalombiztosítási járulékok. A közegészségügyi kiadások finanszírozása továbbra is az állami költségvetésből történik. Az ingyenes állami egészségi ellátás rendszere elvileg igen jó rendszer, mert minden állampolgár számára biztosítja a legmagasabb szintű egészségi ellátást. A gyakorlatban azonban igen sok ellentmondáshoz vezetett és végeredményben mindenkinek – a betegeknek és az egészségügyi személyzetnek egyaránt – nagyfokú elégedetlenségéhez vezetett. Nehéz pontosan megállapítani, mérni, hogy az elégedetlenség mennyire indokolt. A magyar népesség egészségi állapotának tárgyalása e tanulmány következő részében mindenesetre alátámasztja azokat a feltételezéseket, hogy a magyarországi egészségi ellátás ténylegesen rosszul működött, vagyis az elégedetlenség indokolt. Nem lehet azt állítani, hogy az egészségi állapot romlásának egyedüli oka az egészségi ellátás rossz működése volt, de nehéz lenne elutasítani azt a feltevést, hogy az egészségi ellátás hiányosságainak része volt a népesség egészségi állapotának romlásában. Az egészségi ellátás rossz működésének és ellentmondásainak néhány jól kimutatható jelét lehet az ebben a tanulmányban bemutatott adatokból kiolvasni. 425


Más országokhoz képest az összes egészségi ellátási kiadásoknak az aránya a GDP-hez viszonyítva Magyarországon hosszú ideig feltűnően alacsony volt. Bár ezeket a kiadásokat nehéz pontosan összehasonlítani, egyrészt mert a közkiadások különféle tételeit nem egyformán számítják be, sőt az egészségi ellátás területe sem feltétlenül azonos minden ország statisztikájában, másrészt mert az egészségi ellátásra fordított egyéni kiadásokat nehéz mérni, mégis levonható az a következtetés, hogy míg Magyarországon az egészségi kiadások aránya a GDP-hez viszonyítva 1990 körül 5 százalék környékén helyezkedett el, az OECD országok nagy többségében 6–11 százalék körül van. Az egészségi kiadások aránya akkor is feltűnően alacsony, ha gazdasági fejlettségünket – az egy főre jutó GDP-t – figyelembe vesszük. Az egészségi kiadások alacsony arányának oka minden bizonnyal az úgynevezett „maradék-elv” érvényesülése volt az állami költségvetés kiadási oldalának tercezésekor. Ez az elv ugyanis azt eredményezte, hogy a „humán szféra” kiadásai, mint az egészségügy és az oktatás, háttérbe szorultak egyrészt az államigazgatás kiadásaihoz, másrészt a gazdasági kiadásokhoz képest, az utóbbiak kiadásai után fennmaradó maradékból részesültek. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy, ha figyelembe vesszük a táppénzkiadásokat és a gyógyászati segédeszközök és gyógyszerek ártámogatását, akkor a kiadások már nem tűnnek olyan alacsonynak. Az egészségi ellátásra fordított kiadások ugyanakkor nagyjából 1980 óta gyorsan növekedtek (28. tábla). Paradoxnak tűnő jelenség, hogy azokban az 1980at megelőző években, amikor a gazdaság viszonylag gyorsan növekedett, a kormányzatnak sikerült visszatartania az egészségügyi kiadásoknak a GDP-nél gyorsabb ütemű növekedését. Ezzel szemben az 1980-as években, amikor a gazdaság közel stagnált, az egészségügyi kiadások gyorsan növekedni kezdtek. A kiadások megnövekedésének oka feltehetően a népesség korösszetételének az öregedése. Az idősebb emberek sokkal nagyobb mértékben veszik igénybe az egészségi ellátás különféle szolgáltatásait, mint a fiatalabb felnőttek. Mivel az idős népesség arányának növekedése a jövőben folytatódni fog, az egészségügyi kiadások további növekedésére kell számítani. Ezért – a nyugdíjkiadások növekedése mellett – az egészségi ellátás kiadásainak növekedése is felborulással fenyegeti a társadalombiztosítási rendszer egyensúlyát. Az egészségi ellátásra fordított kiadásoknak viszonylag alacsony aránya a GDP-n belül ellentmondásban van azzal a ténnyel, hogy a legtöbb egészségi ellátási „kemény” mutató szerint Magyarországon magasabb szintű az ellátás, mint az OECD országok többségében (25. tábla). Különösen magas az ezer lakosra jutó orvosok száma Magyarországon. Ugyanakkor alacsony az ápolónők száma. Feltűnő az is, hogy ennek ellenére az orvosok száma gyorsabban nőtt, mint az ápolónők száma (27. tábla). Az 1980-as években javultak a kórházi ellátás mutatói is (28. tábla). 426


Végeredményben kevés egészségügyi kiadással viszonylag nagy egészségügyi apparátus működött, sok egészségügyi foglalkozásúval és viszonylag nagy kórházi ágyszámmal. Ez az ellentmondás arra enged következtetni, hogy a viszonylag nagy egészségi ellátási apparátus viszonylag rossz anyagi ellátottsági színvonalon működött. Alacsony színvonalú a kórházak felszereltsége, közismerten rossz a kórházban fekvő betegek napi ellátása (például élelmezések) és – mindenekelőtt – igen alacsony az orvosok, ápolók és más egészségügyi foglalkozásúak fizetése. Ehhez kapcsolódik a magyarországi egészségi ellátás egyik legésszerűtlenebb intézménye, a hálapénz. A különféle egészségi ellátásokért az orvosoknak és más egészségügyi foglalkozásúaknak hálapénzt kell vagy illik fizetni. A betegeknek mindenesetre az az érzésük, hogy ajánlatos hálapénzt adniuk, hogy megfelelő ellátást kapjanak. A hálapénzen keresztül tulajdonképpen a piaci viszonyok tértek vissza az egészségügybe. A betegek saját jövedelmükből az ellátást fizették meg. Ez a félig rejtett, félig elismert fél-piaci rendszer azonban számos torzulást okozott annak következtében, hogy a piaci viszonyok nem tisztán érvényesültek. Mindenekelőtt a betegek nagy része nem tudja mennyit és kinek kell fizetnie az ellátásért. Különösképpen a társadalmi hierarchiában hátrányosabb helyzetben lévő rétegek tagjai, az alacsonyabb iskolai végzettségűek, alacsonyabb jövedelműek nincsenek ezekkel tisztában, mivel nem rendelkeznek azokkal az információs kapcsolatokkal, ahonnan ezeket pontosan meg lehet tudni. Ennek következménye, hogy a betegek sok esetben a szükségesnél többet fizetnek és nem annak fizetnek, akitől az ellátás minősége leginkább függ. (Pl. a kezelőorvos helyett a főorvosnak fizetnek.) Egy másik probléma az egészségügyi foglalkozásúak oldalán jelentkezik. A hálapénz rendszer indokolatlan jövedelmi különbségeket hoz létre közöttük. Az ápolók eleve igen alacsony fizetéséhez többnyire viszonylag kevés hálapénz adódik hozzá. Egyes orvosi részterületeken dolgozók igen nagy, mások sokkal kisebb vagy semmi hálapénzhez nem tudnak hozzájutni. Nincsenek erről pontos adatok, de közismerten sok hálapénzhez jutnak a szülészek és sebészek (mivel viszonylag gyorsan nagyon látványosan sikeres orvosi ellátást tudnak nyújtani), lényegesen kevesebbhez mindazok, akiknél a betegek hosszabb ideig tartó kezelést kapnak (belgyógyászok), végül egyes orvosi szakmák (például alkohológusok) hálapénzszerzési lehetőségei igen rosszak, mert a hozzájuk kerülő betegek már eleve szegények és hosszú kezelés után sem lehet általában nagyon látványos gyógyulást elérni. A hálapénzhez jutás fenti különbségei semmiképpen sem tükrözik a kérdéses orvosi szakmák iránti társadalmi igényt vagy azok tevékenységének hasznosságát. Ha arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy Magyarországon becsülhetően félmillió alkoholista él, világosan belátható az alkohológus szakorvosok iránti igen nagy társadalmi igény.

427


Több adat van arról is, hogy az elvben ingyenes állami egészségi ellátás az egészségügyi infrastruktúra felhasználásában is ésszerűtlenségekhez vezet. A kórházi ágyakat nem minden esetben azokban az ellátási formákban használják fel, ahol a betegek száma alapján rájuk a legnagyobb szükség lenne. Szemléltető példa erre az, hogy amikor Budapesten a szülések száma lecsökkent, a szüléssel kapcsolatban kórházban töltött napok száma meghosszabbodott, feltehetően azért, hogy az ágykihasználási arány magas maradjon és az ágyak egy részét ne használják fel másfajta betegek ellátására. Mindent egybevetve az egészségi ellátás alapvető reformja szükségesnek látszik, amely valamilyen formában piaci elemeket vinne az ellátásba. Ez feltehetően hozzájárulhatna ahhoz, hogy az egészségi ellátási kiadások növekedése lelassuljon. Továbbá érdekeltekké tehetné az intézményeket és az egészségügyben dolgozókat abban, hogy jobb ellátást adjanak, mert ennek fejében magasabb jövedelemhez jutnának. Végül ésszerűbbé tehetné az egészségi ellátásra fordított összes kiadásoknak az elosztását a különböző egészségi ellátási formák között. Arra azonban nem lehet számítani, hogy ezáltal a társadalombiztosítás egészségi ellátásra fordított kiadásai csökkenjenek. 3.8. Oktatás Az oktatás demokratizálása (amelyen feltehetően azt kellett érteni, hogy a korábbinál nagyobb számú fiatal, különösen a társadalom szegényebb rétegeiből, tanulhasson középfokon és felsőfokon) és ingyenessé tétele a szocialista rendszer kiemelt céljai között szerepelt. Lényeges előrelépést hozott ténylegesen a 8 osztályos általános iskolai képzés bevezetése 1947ben. Hozzá kell tenni, hogy ezt már az 1945 előtti kormányok tervbevették, és hogy egy még legalább formailag koalíciós kormány iktatta törvénybe. Ezt követően is egy ideig nőttek a középfokon és felsőfokon beiskolázott létszámok. A középfokú és felsőfokú oktatás kiterjedése azonban az 1970-es években lelassult, majd az 1980-as években majdnem teljesen megállt. Ennek következtében a 20–24 éves korcsoport beiskolázási aránya tekintetében az európai országok sorrendjében az utolsó helyek egyikén állunk. (Hozzá kell tenni, hogy a felsőfokú diplomával rendelkezők aránya tekintetében nem állunk ennyire hátul, mivel más országokban a felsőfokon tanulók közül lényegesen többen nem szereznek diplomát.) Így az oktatás kiterjesztése és demokratizálása – kezdeti előrelépések után – nagyon csekély eredményekhez vezetett, azt lehet mondani, hogy nem valósult meg (33. és 34. tábla). Hasonlóképpen problematikus az oktatás ingyenessége. Elvben nincs vagy csak egészen csekély tandíj van. Ugyanakkor a középfokú és még in428


kább a felsőfokú iskoláztatás meglehetősen nagy költségekkel jár. A tanulóknak a tanulmányokkal kapcsolatos kiegészítő kiadásai, az öltözködés, társasági élet stb. kiadásai meglehetősen nagy terhet jelentenek, különösen az egyetemi és főiskolai hallgatók esetében. Egészen különleges probléma a hallgatók lakásköltsége abban az esetben, ha nem helyben vagy a közelben laknak és nem jutnak kollégiumi elhelyezéshez. 1990 óta a középfokon és felsőfokon tanulók létszámában pozitív változás következett be, a beiskolázási létszámok növekedni kezdtek. Hozzá kell azonban tenni, hogy az 1990-es évek közepén lépnek az egyetemi és főiskolai tanulmányok életkorába az 1975 körül született nagyobb létszámú nemzedékek tagjai, úgyhogy a beiskolázott létszámok kisebbfokú növelése legfeljebb a beiskolázási arányok változatlanul tartásához elég. A felsőfokon tanulók létszámának igen lényeges növekedése lenne ahhoz szükséges, hogy ezekben a nemzedékekben a beiskolázási arányok is javuljanak. Egészükben véve az oktatásra fordított közületi kiadások 1989-ben a GDP 5,6 százalékát érték el és más fejlett országokhoz viszonyítva a közepesnél valamivel magasabbaknak tekinthetőek (30. tábla). Ha beszámítjuk a nem a Művelődési Minisztérium által, hanem más minisztériumok által fedezett kiadásokat, akkor ez az arány még magasabb (4. tábla). Az oktatási kiadások más országokhoz képest igen magasak az óvodai szintjén, meglehetősen magasak az alapfokú oktatás szintjén, az átlag alatt vannak a középfokú oktatás szintjén és igen alacsonyak a felsőfokú oktatás szintjén (31. tábla). Ez annak ellenére így van, hogy az egy tanulóra jutó oktatási kiadás a felsőfokú oktatásban sokkal magasabb, mint az általános iskolákban és a középfokú oktatás különböző formáiban (32. tábla). A felsőfokú oktatás elhanyagoltsága ezekből az adatokból nyilvánvaló. Az említett pénzügyi adatok mögött a magyar oktatási rendszer struktúrájának mélyebb problémái húzódnak meg. Ezeket a következőképpen lehet összefoglalni: 1. A 8 osztályos általános iskola bevezetése 1947-ben ugyan nagy előrelépést jelentett, azonban ma már nem látszik elégségesnek a minden magyar fiatal számára nyújtott legalább 8 osztályos képzés. Az utolsó években ugyan már az általános iskolát végzetteknek csupán kevesebb mint 7 százaléka nem tanult tovább középfokon, azonban ez a 7 százalék, továbbá az általános iskola 8 osztályának sikeres befejezéséig el nem jutó mintegy 5 százalék, együtt körülbelül 12 százalék, lényeges hátrányokkal indul a felnőtt életbe, szakképzetlen munkánál jobb foglalkozást nem remélhet, ezáltal nem csak várható keresete lesz alacsony, hanem a munkanélküliség is fokozottan fenyegeti.

429


2. Az általános iskolát elvégzetteknek 42 százaléka, ezen belül a fiúknak 56 százaléka szakmunkástanuló iskolákban tanul tovább. A szakmunkásképzés előnye a benne résztvevők számára, hogy viszonylag fiatalon szakmához jutnak és így viszonylag magas keresetekkel kezdik foglalkozási életpályájukat. Ugyanakkor a szakmunkásképzés jelenleg az esetek túlnyomóbb többségében vakvágány, innen nem lehet továbbmenni, más oktatási intézményekben továbbtanulni. Kérdéses továbbá, hogy az elmúlt évtizedekben elsajátított, erősen specializált szakismeretek milyen mértékben lesznek használhatóak a következő évtizedek várhatóan gyorsan változó gazdasági és technológiai feltételei között. 3. Létesítésük óta kétséges, hogy a szakközépiskolák milyen célt szolgálnak: a szakmunkásokénál valamivel magasabb, technikusi jellegű ismeretekkel a munkavállalásra készítenek fel, és/vagy lehetőséget nyújtanak a felsőfokú továbbtanulásra is? 4. Mind a szakközépiskolai, mind a gimnáziumi érettségi esetében súlyos probléma az, hogy az érettségizetteknek csupán egy kisebb részét veszik fel egyetemekre és főiskolákra. Ez az arány az 1970. évi 1/5 részről ugyan 1990re 1/4 részre nőtt, azonban a felsőfokon tovább nem tanulók, elsősorban a gimnáziumi érettségivel tanulmányaikat befejezők további foglalkozási életpályája erősen kétséges. A gimnázium ugyanis elvben a felsőfokú továbbtanulásra készít fel. Ezért nem ad olyan szakismereteket, amelyek a munkavállalásnál előnyt jelentenek. Gimnáziumi érettségivel – továbbképzés nélkül – elvben csak szakképzettséget nem igénylő szellemi munkahelyet és/vagy szakképzetlen fizikai munkahelyet lehet betölteni. 5. Mindez megerősíti azt a fent már említett következtetést, hogy ma felsőfokon beiskolázott létszámoknak igen jelentős (a nappali hallgatóknál körülbelül 72 ezerről körülbelül 130 ezerre) emelése lenne szükséges. A középfokú és még inkább a felsőfokú képzés (ingyenessége és az időnkénti erős adminisztratív felvételi szabályozások ellenére) mindvégig erősen szelektív volt társadalmi szempontból. A jobbmódú családok gyermekei sokkal nagyobb arányokban tanultak tovább felsőfokon, mint a szegényebb családok gyermekei. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy indokolt-e a felsőfokú képzés gyakorlatilag ingyenes voltának fenntartása. Igen erős érvek szólnak a tandíj bevezetése mellett, mert semmi sem indokolja, hogy a jobbmódú családok a tandíjmentességen keresztül természetbeni társadalmi jövedelmekhez jussanak. Hozzá kell azonban tenni, hogy a tandíj bevezetése aligha képzelhető el másképpen, mint az ösztöndíjrendszer egyidejű kiterjesztésével és átalakításával (hogy valóban a szegényebb családok gyermekei részesüljenek elsősorban ösztöndíjban), valamint a felsőfokú tanulási hitelek valamilyen formájának bevezetésével. 430


Mivel egyidejűleg a felsőfokon tanulók számának lényeges kiterjesztése látszik szükségesnek, nem lehet arra számítani, hogy az oktatás szociális kiadásai a jövőben csökkenni fognak, inkább a növekedésükre kellene számítani. 3.9. Lakástámogatások Az ingyenes bérlakás biztosítása nem szerepelt olyan kimondott formában a szocialista rendszer céljai között, mint az ingyenes egészségi ellátás és oktatás. Hallgatólagosan azonban élt az a felfogás, hogy az államnak, amely a nagyobb lakóépületeket a tőkésosztály elleni harc jegyében államosította, feladata az olcsó bérlakások biztosítása legalább a városi lakosság számára. A lakbérek ugyan igen alacsonyak voltak az 1950-es és 1960-as évek folyamán, de ezzel párhuzamosan az állami bérlakásépítés háttérbe szorult, elsődlegesen azért, mert a rendelkezésre álló beruházási alapokat a termelő beruházásokra összpontosították, másodlagosan azonban azért is, mert az állami bérlakások számának növelése közvetlenül azt eredményezte, hogy az államnak a lakások fenntartására és karbantartására fordítandó kiadásai nőttek. A lakbérek ugyanis az új állami bérlakásban is messze elmaradtak a fenntartási és karbantartási költségektől. Az 1960-as évek második felében a fokozódó lakáshiány arra indította a gazdasági vezetést, hogy nagy lakásépítési programba kezdjen. Ennek keretében 1966-tól 1985-ig mintegy 1,6 millió új lakás épült. A lakásépítés csúcsidőszaka az 1976–1980 évek voltak (38. tábla). Az 1980-as évek első felében az állami lakásépítés már erősen csökkent és ezt már nem tudta ellensúlyozni a magánerőből történő lakásépítés emelkedése. Hangsúlyozni kell, hogy az eredeti célkitűzésektől eltérően a megépült új lakások többsége nem állami, hanem magánerőből épült és az állami lakásépítés aránya az új lakásépítésen belül fokozatosan csökkent. Az 1980-as évek második felében az állami bérlakásépítés minimálisra zsugorodott össze és a magánerőből történő lakásépítés is lassan csökkent. Az utóbbi csökkenésének oka valószínűleg egyrészt az életszínvonal stagnálása, másrészt a lakásépítési költségek rohamos – az általános inflációnál gyorsabb ütemű – növekedése volt. 1990-ben az új kormány egy igen nagy nehézségekkel terhes helyzetet örökölt a szocialista korszakból. A bérlakások lakbére továbbra is messze elmaradt a fenntartási és karbantartási költségektől. A szocialista kormányok több alkalommal kísérletet tettek a lakbéreknek a reális lakbérszinthez való közelítésére, de sohasem közelítették meg azt. 1971-ben kétszeresére emelték a lakbéreket, némileg differenciálva a lakás 431


minősége és területi elhelyezkedése szerint. 1982-ben újabb 2–2,5-szeres lakbéremelésre került sor. 1989-ben a kormány újabb 100 százalékos lakbéremelést terjesztett az országgyűlés elé, ez azonban elutasította a javaslatot és végül 1990 februárjában 35 százalékos lakbéremelést fogadott el. Az új országgyűlés 1990 után az önkormányzatoknak adta át a lakásállományt. Lakbéremelést nem vezetett be. Ennek következtében a fenntartási és karbantartási költségek és az alacsony lakbérek közötti különbségből adódó teher az önkormányzatok vállára nehezedik. Ehhez az állami költségvetés bizonyos összegű lakáscélú támogatást ad át az önkormányzatoknak (37. tábla). Az önkormányzatok két alternatíva között választhatnak: 1. tulajdonukban tartják a lakóépületeket és – tekintettel a rendelkezésre álló erőforrások igen csekély voltára – elhanyagolják azoknak felújítását, ez a slumosodás veszélyével jár, 2. eladják a lakásokat a bérlőknek. A lakók számára történő értékesítésnél az eladási árak messze elmaradnak a becsülhető piaci árak mögött (39. tábla). Az értékesítésnek előnye az önkormányzatok számára, hogy a fenntartás és karbantartás, majd felújítás összes kiadásait a vevőkre hárítják. Hátránya viszont, hogy nagy értékű vagyonról igen olcsón mondanak le. Az utolsó években felerősödött infláció a bankkölcsönnel épített magántulajdonú lakásokkal kapcsolatban is súlyos költségvetési terheket okozott. A lakásépítési és vásárlási hitelek ugyanis igen alacsony (0–3 százalékos) kamatúak voltak. Az infláció felerősödése idején ez nyilvánvalóan súlyos veszteségeket okozott a kölcsönöket adó Országos Takarékpénztárnak. A bank csődbejutásának elkerülése végett az állami költségvetés átvállalta az inflációs ráta és a kamatláb közötti különbségből adódó veszteséget. Egyidejűleg a kormány több kísérletet tett, hogy ettől a kiadási tételtől megszabaduljon, vagy azt legalább csökkentse. Az utolsó szocialista kormány előterjesztett egy javaslatot a korábban megállapított kölcsönök kamatának törvényi felemelésére. Az Alkotmánybíróság 1990 tavaszán alkotmányellenesnek minősítette és elutasította ezt a javaslatot. Több közbenső alternatív megoldás született, ezeknek keretében az állam felajánlotta a kölcsönök jelentős részének elengedését, ha a kölcsöntulajdonos a másik részét kifizeti vagy vállalja kamatának felemelését. A vártnál többen fizették vissza kölcsönök megkívánt részét, így az állami költségvetés megterhelése ennek a tételnek következtében csökkent, de nem tűnt el (39. tábla). Ugyanakkor az állami költségvetés egy igen jelentős kölcsönösszegről egyszerűen lemondott, ingyen átadta azt a kölcsönnel rendelkező

432


állampolgároknak, csökkentve a költségvetés folyó kiadásait, növelve azonban az államadósságot. Végeredményben a lakásszektor állami szubvencionálása 1990-ról 1991re némileg csökkent, de még ma is igen nagy terhet jelent. Fő tétele változatlanul a korábbi lakáshitelek szubvenciója. Emellett igen jelentős tétel az új lakásépítéseknél adott szubvenció. A bérlakások bére továbbra is messze elmarad a személyi tulajdonú lakások lakásfenntartási költségeitől (39. és 41. tábla). Ugyanakkor a magánerőből történő lakásépítés tovább csökken, ezért a lakáshoz jutás nehézségei nőnek. Ezért a lakásszektor látszik az egyik olyan területnek, ahol a tág értelemben vett szociális kiadások leginkább csökkenthetők és ezáltal a szociálpolitika más területeire fordítható összegek felszabadíthatóak. 3.10. Fogyasztói ártámogatások A fogyasztói ártámogatásokat a nemzetközi statisztikák és szociálpolitikai elemzések nem szokták a szociális kiadások közé sorolni. Magyarországon a szocialista rendszerben azonban a fogyasztói ártámogatások túlnyomó részét szociálpolitikai megfontolások alapján, vagy legalábbis szociális szempontokra hivatkozva vezették be, mondván, hogy ezekkel az ártámogatásokkal elősegítik azt, hogy az alacsonyabb jövedelmű rétegek megvásárolhassák az ennek a támogatásnak következtében alacsonyabb árú termékeket és szolgáltatásokat. A szociális szempontokra való hivatkozással egyidejűleg nyilvánvaló volt – több elemzés kimutatta –, hogy a jobbmódú családok összegszerűen többet vásároltak a támogatott árú termékekből és szolgáltatásokból (például több húst vásároltak és többet vették igénybe a tömegközlekedést), mint a szegényebb családok. Tehát az ártámogatások formájában megjelenő szociális kiadásokból nagyobb összeg jutott a magasabb jövedelmű családoknak, mint az alacsonyabb jövedelműeknek. Az ártámogatások másik hatása a túlfogyasztás volt. A fogyasztói ártámogatásokat általában az állami költségvetés fedezte. Kivételt képeznek a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök árainak támogatásai, ezeket a társadalombiztosítás fedezi. Az ártámogatások ellentétesek a piaci mechanizmussal. Ezért a piaci viszonyokra való áttéréssel párhuzamosan az ártámogatások reálértékben lényegesen csökkentek, bár összességükben nominálértékben nem változtak (42. tábla).

433


Viszont az összes ártámogatásokon belül szerkezeti átrendeződés ment végbe 1988 óta. 1991-ben már csak a tej, az energia, a közlekedés, továbbá a víz- és csatorna szolgáltatások árai tartalmaztak fogyasztói ártámogatást. 1992-től a tervek szerint már csak a közlekedés árainak a költségeknél alacsonyabb szinten tartásához járul hozzá a költségvetés. Jelentősen (kb. kétszeresére) emelkedett azonban a vizsgált időszakban a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök támogatásának nominálértéke. 1988-ban az összes támogatásnak mindössze 10 százaléka volt a gyógyszertámogatás, ez azonban 1991-re 18,7 százalékra emelkedett. A gyógyszer-ártámogatások növekedését több tényező együttesen határozza meg. Ezek közül csak az egyik, és nem is a legfontosabb az, hogy, mint minden nyomott ár, a gyógyszerek nyomott ára is túlfogyasztásra ösztönöz. Az elmúlt évben ide is „begyűrűzött” a keleti kereskedelem átalakulása. A hazai gyógyszerfogyasztás jelentős részét kitevő keleti gyógyszerek ára lényegesen emelkedett. Másfelől, úgy tűnik, a hazai gyógyszergyári lobbi alkupozíciója viszonylag erős: képesek a költségeik emelkedését a társadalombiztosításra hárítani. Ez a probléma valószínűleg nem is oldható meg mindaddig, amíg a gyógyszertámogatás rendszere nem a fogyasztókat, hanem a termelőket fogja támogatni. Ez persze fordítva is megfogalmazható: mindaddig, amíg nem változik meg a támogatás rendszere, nem szabad a tehernövekedést közvetlenül a fogyasztókra terhelni. A még meglévő fogyasztói ártámogatásokkal (közlekedés) és a gyógyszerek árának támogatásával ugyanez a probléma. Mindkét esetben gyakorlatilag „nyitott vég” támogatásokról van szó. A támogatás a fogyasztáshoz kapcsolódik, a kifizetett összeg az elfogyasztott egységektől (buszjegy vagy gyógyszer) függ, az árakat viszont alapvetően a termelők határozzák meg (még akkor is, ha esetleg alkudozniuk kell a társadalombiztosítással, vagy az önkormányzattal). Az összes (a termelői támogatásokat és a lakásszektor támogatását is magában foglaló) támogatást tekintve a legnagyobb dinamikát még az 1991es visszafogási kísérlettel együtt is a lakásszektor támogatása mutatta fel: 1991ben az összes támogatásnak éppen egyharmada ment el a lakásszektor támogatására. Az ártámogatások további leépítése egy olyan megtakarítási forrásnak látszik, amelyből a szociálpolitika más területeire fordítható összegeket lehetne felszabadítani.

434


4. A SZOCIÁLIS KIADÁSOK ÉS SZOCIÁLPOLITIKAI HATÁSAI A fentiekben bemutatott szociális kiadások és szociálpolitikai programok céljait úgy fogalmazhatjuk meg, hogy 1. a szegénységet kívánták mérsékelni, 2. a népesség egészségi állapotát kívánták javítani, 3. a népesség iskolai végzettségi színvonalát kívánták emelni. Ezért indokolt lehet annak vizsgálata, hogy együttesen az összes programok és külön-külön az egyes programok hogyan hatottak a jövedelmi viszonyokra, az egészségi állapotra és az iskolai végzettségre. 4.1. Jövedelmi viszonyok A jövedelem-különbségek alakulását és a szegénység kiterjedését a KSHnak 1962 óta öt évenként végzett háztartási jövedelem vizsgálataiból, illetve az 1968-ra vonatkozóan, valamint 1982 óta évente kiszámított létminimumokból és társadalmilag elfogadható minimumokból ismerhetjük meg. Mivel az 1991-re vonatkozó (egy évvel előrehozott, de mint mindig, a következő év tavaszán, tehát a jelen esetben 1992 tavaszán végzett) háztartási jövedelem-vizsgálatok adatai még nem állnak rendelkezésre, az utolsó évekről viszonylag kevés pontos adattal rendelkezünk. Ilyen adatforrás az 1988-ra vonatkozó úgynevezett incidencia vizsgálat, amely a jövedelemfelvételek adatai alapján becsülte a különféle szociális kiadásokból származó pénzbeni és természetbeni társadalmi jövedelmeket az egy főre jutó jövedelem alapján számított kvantilisekben. A háztartási jövedelem-vizsgálatok eredményei (43. tábla) azt egyértelműen megmutatták, hogy a magyarországi jövedelmi viszonyok távol voltak az egyenlőségtől, és hogy – ha lehet tendenciáról beszélni – a jövedelmi egyenlőtlenségek 1962-től 1977-ig csökkentek (ebből arra lehet következtetni, hogy az 1950-es években, a szocializmus „klasszikus” időszakában, még nagyobbak lehettek, mint az 1970-es és 1980-as években), majd 1972-ig kissé nőttek, ezt követően 1982-ig kissé csökkentek, 1982 után azonban ismét nőni kezdtek (44. tábla). A rendelkezésre álló (igen kismintás felvételeken alapuló, ezért nem teljesen megbízható) adatok szerint 1990 óta a jövedelmi egyenlőtlenségek tovább nőttek. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a jövedelem-egyenlőtlenségek tendenciája nem a rendszerváltozással fordult meg, hanem az 1980-as évek elején megindult egyenlőtlenség növekedési tendencia folytatódott, esetleg erősödött fel 1990 után. Az egyenlőtlenségek alakulása idősorának vizsgálata alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy mindazokban az időszakokban – az 1968. évi gazdasági reformok után, majd az 1980-as évek elejétől –, amikor a piaci viszonyok nagyobb szerephez 435


jutottak a magyar gazdasági mechanizmusban, a jövedelmi egyenlőtlenségek is kisebb-nagyobb mértékben megnőttek. Ugyanakkor nem szabad arról megfeledkezni, hogy a „klasszikus” szocializmus korszakában, az 1950-es években valószínűleg nagyobbak voltak az egyenlőtlenségek, mint bármikor máskor azóta. Ennek magyarázata feltehetően az 1950-es években nagyon elterjedt falusi nyomor volt. A szegénység kiterjedését a jövedelmi adatok (43. tábla) és a létminimumok összevetése alapján becsülhetjük meg. Az 1968-ra kiszámított egy főre egy hónapra jutó átlagos létminimum 625 Ft volt. Ezt a létminimumot – az eltérő számítási módszerek miatt – nem lehet minden további nélkül összehasonlítani az 1982-től kezdve évenként számított létminimummal. Mégis alkalmas arra, hogy a szegénység nagyságrendjéről az 1960-as években fogalmat alkossunk. Eszerint azt lehet mondani, hogy 1962-ben legalább 3 millió, 1967-ben legalább 1 millió ember élt Magyarországon a létminimumnál kisebb jövedelemből, tehát a szegénység körülményei közt. Ebben az időszakban elsősorban idős emberekből és falusi lakosokból állt a szegénység. 1982 óta az egy főre jutó havi jövedelem minimuma, amely az alapvető létszükségletek fedezéséhez szükséges volt, a KSH számításai szerint a következőképpen alakult: 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991. június 1992

1990 Ft 2130 2300 2480 2590 2810 3260 3890 7077

(Az 1991. júniusi adat a két szülő és két gyermek típusú aktív háztartásokban egy főre jutó létminimum. Erre az évre a KSH nem közölt átlagos létminimumot, ezért használtuk helyette e családtípus létminimumát, amely az előző években mindig közel volt az átlagos létminimumhoz) Ennek alapján a létminimum alatti egy főre jutó jövedelemből megélni kényszerülők száma 1982-ben és 1987-ben is egymillió körül lehetett. Nincsenek újabb megbízható adataink a szegénység kiterjedéséről, a 436


rendelkezésre álló (kismintás vizsgálatokon alapuló) adatok alapján azonban arra lehet következtetni, hogy 1,5–2,0 millió ember lehet jelenleg a létminimum alatt. Mivel az 1970-es és az 1980-as években körülbelül a népesség 10 százaléka – 1 millió ember – becsülhető szegénynek, a legalsó jövedelmi decilist nagyjából azonosítani lehet a szegénységgel. Így az alsó decilis összetétele alapján következtethetünk arra, hogy kikből tevődött össze a szegénység. Demográfiai és aktivitási csoportok szerint vizsgálva az alsó decilis összetételét (és összehasonlítva azt minden esetben az összes népesség összetételével), kitűnik, hogy nagyon lényegesen csökkent a nyugdíjasok aránya a szegények között, úgyhogy az 1980-as években a nyugdíjasok aránya a szegények között kisebb volt, mint az össznépességben. Ezzel szemben nőtt a, gyermekek aránya a szegények között. Jelenleg a gyermekeknek nagyobb része szegény, mint az össznépességnek. Az aktív keresők aránya is, bár az aktív keresők között még mindig kisebb a szegények aránya, mint az össznépességben. Csökkent az egyéb (nem-gyermek) eltartottak aránya a szegények között, de ez nagyrészt annak a következménye, hogy ezeknek a nem-gyermek eltartottaknak az aránya az össznépességben is erősen lecsökkent (45. tábla). Korcsoportonként vizsgálva a szegénységet az előbbi tendencia még egyértelműbben kitűnik: a gyermekeknek növekvő része, az idős embereknek csökkenő része él a szegénység körülményei közt (46. tábla). Az idősek közül csak a 70 éven felüliek vannak „túlreprezentálva” a szegények között, ezzel szemben a 0–14 éves gyermekek, valamint a 25–34 éves felnőttek, tehát e gyermekek szüleinek nemzedéke is túl vannak reprezentálva a szegények között. Tehát 1987-ben elsősorban a gyermekes családokat sújtotta a szegénység, továbbá a legidősebb, 70 éven felüli korcsoportot. Ezt a tényt azért szükséges hangsúlyozni, mert a közvélemény sokkal inkább az idős embereket, a nyugdíjasokat tartja a szegénység által leginkább veszélyeztetett csoportnak, a fiatal gyermekes családok veszélyeztetettségét sokkal kevésbé veszi tudomásul. Vizsgáljuk meg ezután, hogyan hatottak a különféle szociális kiadások a háztartások jövedelmi különbségeire, a szegénység kiterjedésére. A pénzbeni társadalmi jövedelmek együttesen a jövedelem-különbségek mérséklése irányában hatottak, mert az alacsony jövedelmű háztartások összes jövedelméhez nagyobb mértékben járultak hozzá, mint a magas jövedelmű háztartások jövedelméhez (47. tábla). Különösen határozottan érvényesül ez a tendencia az aktív kereső háztartásfőjű háztartásokban, ahol a fő pénzbeni társadalmi jövedelemformák a családi támogatások. 437


Ha a pénzbeni társadalmi jövedelmek abszolút összegét nézzük, akkor a családi támogatások és a nyugdíjak ellentétes tendenciát mutatnak: 1. a családi támogatások abszolút összege is magasabb az alacsonyabb jövedelmű háztartásokban, mint a magas jövedelműekben; ezzel szemben a nyugdíjak abszolút összege magasabb a magasabb jövedelmű háztartásokban, mint az alacsony jövedelműekben. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a nyugdíj a korábbi jövedelemtől és szolgálati időtől függően differenciált, a családi támogatások (a gyermekgondozási díj kivételével) fix összegűek. Különösen erősen jövedelem-kiegyenlítő és szegénységcsökkentő hatása van a családi pótléknak. Az 1988. évre vonatkozó incidencia vizsgálat szerint az összes kifizetett családi pótléknak 16,3 százalékát kapják a legalsó decilishez tartozó háztartások, további 14,3 százalékot a második decilishez tartozók. E két decilisben a családi pótlék aránya az összes háztartási jövedelemben 20,8, illetve 13,7 százalék. Ugyanakkor a legfelső decilis az összes családi pótlék kiadásának csupán 4,7 százalékát kapja és az összes háztartási jövedelmeiknek 1,4 százalékát alkotja a családi pótlék. Így azt lehet mondani, hogy – az eddig viszonylag kisvolumenű szociális segélyezés mellett – a családi pótlék a szociális kiadásoknak az a fajtája, amely a szegénység csökkenéséhez a leginkább hozzájárult. A családi pótlék reálértékének csökkenése ezért szükségképpen a szegénység lényeges növekedését eredményezi, mivel ebben az esetben a már amúgy is erősen veszélyeztetett gyermekes családoknak növekvő része süllyed le a létminimumhoz szükséges jövedelemszint alá. Ennek ellenére a családi támogatások – noha a családi pótlék reálértéke hosszú távon nőtt és a gyermekgondozási díj lényeges új támogatásforma volt – nem tudták a gyermekes családok átlagos helyzetét a gyermektelenekéhez viszonyítva lényegesen javítani. A gyermektelen aktív keresős családok egy főre jutó jövedelméhez viszonyítva az egy-gyermekeseké 76 és 79 százalék közt, a kétgyermekeseké 62 és 67 százalék közt, a háromgyermekeseké 51 és 53 százalék közt, a négy- és többgyermekeseké 35 és 39 százalék közt ingadozott 1972 és 1987 között (50, tábla). Ennek magyarázata, hogy a családi pótlék aránya a gyermekek átlagos fogyasztási kiadásaihoz viszonyítva nem emelkedett (51. tábla), a családi pótléknak a létminimumhoz viszonyított aránya pedig hosszú távon ugyan emelkedő tendenciát mutat, de minden egyes nagyobb családi pótlék-emelést követően újra csökkenni kezdett (52. tábla). Így a családi pótlék 1991 első felében a két szülő – két gyermek típusú családokban csupán az ezekre a családokra számított egy főre jutó létminimum 36 százalékát fedezte. A gyermekek átlagos fogyasztási kiadásaiból a családi pótlék által fedezett rész 438


ennél is alacsonyabb, a két szülő – két gyermek típusú családokban 1987-ben 20 százalék volt (51. tábla). A családi pótlék tehát – ellentétben az 1970 körül megfogalmazott távlati tervekkel, amelyek a gyermekek fogyasztási kiadásai felének fedezését vették tervbe –, ma is csak a gyermekkel kapcsolatos családi kiadásoknak egy töredékét fedezik. Ezzel ellentétes a nyugdíjak alakulása. Jelzi ezt a nyugdíjas háztartásfőjű háztartások egy főre jutó átlagos jövedelmének alakulása az országos átlaghoz viszonyítva: 1962-ben még csak az országos átlag 84 százaléka, 1982re 98 százalékra nő, 1987-re 94 százalékra esik vissza. Ennek oka, hogy az egész nyugdíjrendszer a nyugdíjak emelkedése irányában hatott. Az elmúlt évtizedekben lényegesen nőtt a nyugdíjbavonulók szolgálati ideje, ezáltal nőttek a kezdő nyugdíjak. Továbbá a keresetek életkor szerinti megoszlása is abban az irányban mozdult el, hogy az idősebb munkaképes korú korcsoportokba tartozók átlagos keresete a fiatalabbakénál gyorsabban nőtt. Ezáltal a nyugdíj kiszámításánál alapul vett kereset az országos átlagkeresetnél gyorsabban emelkedett. Végül ellentétben a korábbi helyzettel, amikor számos nyugdíjas életkorú házaspárból csak az egyik kapott nyugdíjat és így két személynek kellett egy nyugdíjból megélnie, jelenleg a legtöbb új nyugdíjasnak a házastársa is részesül vagy részesülni fog nyugdíjban. A nyugdíjasok átlagos helyzetének javulása azonban nem mond ellent annak, hogy a nyugdíjasok egy növekvő része valóban igen nehéz helyzetben van, a létminimumnál kisebb jövedelemből kénytelen megélni, és hogy a nyugdíjasok túlnyomó többsége joggal panaszkodik amiatt, hogy jövedelmi helyzete évről évre romlik. A sajátjogú nyugdíjaknak elég jelentős része alacsonyabb a létminimumnál (48. tábla). Még nehezebb helyzetben van az özvegyi nyugdíjasok jelentős része, mivel az özvegyi nyugdíjak átlaga is alacsonyabb a létminimumnál. Az igen alacsony nyugdíjak fő oka az, hogy a nyugdíjak egészen a legutóbbi időkig nem voltak indexelve, ennek következtében reálértékük évről évre csökken. Kivételt képeznek a legalacsonyabb nyugdíjak, amelyeknél az időről időre elhatározott központi nyugdíjemelések ellensúlyozták az infláció reálértékcsökkentő hatását, valamint a 70 éven felüliek nyugdíjai, amelyek indexelve vannak. A 70 éven felüliek többnyire eleve alacsony nyugdíjúak, mert a nyugdíjbavonulástól a 70. életév eléréséig a nyugdíj reálértéke már erősen lecsökkent. Az 1980-as években a magasabb nyugdíjak reálértékének csökkenése az egyharmadrészt is elérte (49. tábla). Érthető, hogy mindezen nyugdíjasok nagyon kellemetlen élményként élik át azt, hogy évről évre rosszabb jöve-

439


delmi helyzetbe kerülnek, így korábbi életszínvonalukról fokozatosan le kell mondaniuk. Tehát a nyugdíjrendszer hatása a jövedelmi különbségekre és a szegénységre meglehetősen ellentmondásos. Nyugdíj hiányában természetesen nagyobb lenne a jövedelem-egyenlőtlenség és sokkal többen élnének szegénységben. A nyugdíjrendszer azonban minden akár csak közepesen fejlett ország intézményeinek alapvető eleme, ezért viszonyítási alapnak nem tekinthetjük azt a helyzetet, amikor nem lenne nyugdíj. Viszonyítani inkább a nyugdíjrendszer különféle megoldásait lehet egymáshoz. Ilyen viszonyítás esetén azt kell mondani, hogy a jelenlegi magyarországi nyugdíjrendszer csak kevéssé járul hozzá ahhoz, hogy a jövedelem-különbségek mérséklődjenek és a szegénység csökkenjen. A viszonylag kedvezően megállapított kezdő nyugdíj és az indexálás hiánya együttesen meglehetősen nagy jövedelmi különbségeket hoz létre a nyugdíjasok között. Egy olyan nyugdíjrendszer, amely a nyugdíjkorhatár felemelése és a kezdő nyugdíj nagysága feltételeinek szigorítása árán meg tudná valósítani az indexálást, kisebb jövedelem-különbségeket hozna létre és a nyugdíjasoknak sokkal nagyobb részét meg tudná attól védeni, hogy életkoruk előrehaladtával a létminimum alá vagy annak közelébe süllyedjen a nyugdíjuk. A természetbeni társadalmi jövedelmeknek az életszínvonal-különbségekre való hatását kétféle forrás alapján becsülhetjük meg. Ezek: 1. a KSH 1987. évi háztartási jövedelem-felvétele és makrostatisztikai adatok alapján becsült természetbeni jövedelmek a háztartások egy főre jutó jövedelme szerint csoportosítva, 2. a KSH 1988-ra vonatkozó incidencia vizsgálata. Az 1987. évi háztartási jövedelem vizsgálata kérdéseket tartalmazott a háztartásban élő gyermekek beiskolázásáról, az ambuláns egészségi ellátás felkeresésének gyakoriságáról, a kórházban töltött napok számáról, a színházlátogatás gyakoriságáról, az aktív sportolásban való részvételről. Továbbá adatokat gyűjtöttek a lakás tulajdoni jellegéről. Ennek alapján figyelembe véve a makrostatisztikai adatokat, megbecsülték öt nagy természetbeni társadalmi jövedelemtípus nagyságát a különböző jövedelmű aktív és inaktív keresős háztartásokban (53. tábla). Ennek alapján az összes természetbeni társadalmi jövedelem egy főre jutó összege valamivel magasabb az alacsonyabb jövedelmű háztartásokban, mint a magasabb jövedelműekben. A természetbeni társadalmi jövedelmek összességükben hozzájárulnak ugyan az életszínvonal-különbségek mérsékléséhez, de nem állítható, hogy a szegényebb háztartások az átlagosnál lényegesen nagyobb mértékben részesülnek belőlük.

440


Az egyes természetbeni társadalmi jövedelemtípusok jövedelem-kategóriák szerinti megoszlása nagyon eltérő tendenciákat mutat. A szegényebb. családok részesedése elsősorban a viszonylag kis összegű szociális ellátásból (bölcsőde, szociális segély stb.) és az oktatás révén megvalósuló természetbeni jövedelmekből a legnagyobb. A szociális ellátás esetében a szociális segélyekben elsősorban a szegényebb családok részesülnek, a bölcsődei ellátást viszont inkább a jobbmódú családok veszik igénybe. Az oktatási természetbeni társadalmi jövedelmek esetében két ellentétes tendencia érvényesül: a gyermekes családok túl vannak reprezentálva az alacsonyabb jövedelműek között, ezért a rájuk jutó általános iskolai és középiskolai szociális kiadások nagyobbak, viszont a felsőfokú iskolába járó fiatalok túl vannak reprezentálva a jobbmódú rétegek gyermekei között, tehát a felsőfokú oktatás szociális kiadásaiból elsősorban a jobbmódúak részesülnek. Az egészségi ellátás szociális kiadásai kismértékben magasabbak az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban. Ez az összefüggés azonban nem érvényesül külön-külön véve az aktív keresős és a nyugdíjas háztartások esetében. Ennek oka, hogy a nyugdíjas háztartások, akiknél – az életkor miatt – az átlagosnál sokkal magasabb az egészségi ellátás igénybevétele, kissé túl vannak reprezentálva az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban. A kultúra, sport, üdültetés címén nyújtott természetbeni társadalmi jövedelmek teljesen egyértelműen lényegesen magasabbak a magasabb jövedelmi kategóriákban. Az 53. táblában bemutatott számítások az egyéb kategóriába sorolták az állami bérlakások lakbérdotációját. Egyéb, a lakásszektorral kapcsolatos társadalmi jövedelmeket nem vettek figyelembe. Az incidencia vizsgálat viszont megkísérelte a legkülönfélébb lakásjellegű természetbeni jövedelmek és egyéb támogatások jövedelem-kategóriák (kvantilisek) szerinti nagyságát becsülni (58. tábla). Ezek szerint az alacsony lakbérekből adódó dotáció, rejtett társadalmi jövedelem sokkal nagyobb a magasabb jövedelemkategóriákban. Csupán a legfelső 5 százalékban csökken kevéssé ennek összege a közvetlenül alatta elhelyezkedő 5 százalékhoz képest. Ennek az a magyarázata, hogy a magasabb jövedelmű háztartások inkább állami bérlakásban, az alacsonyabb jövedelműek inkább magántulajdonú családi házban laknak. Ezért a jelenlegi erősen dotált lakbérek az állami tulajdonú bérlakásokban jóval nagyobb mértékben kedveznek a jobbmódúaknak, mint a szegényebbeknek. Hasonlóképpen nagyon nagy mértékben a jobbmódú rétegek számára kedvező a lakáshitelek szubvencionálása. Ezzel szemben a lakáshozjutás szociálpolitikai segélyezése elsősorban az alacsonyabb jövedelmű családoknak nyújt támogatást. 441


Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a lakásszektoron keresztül juttatott támogatások nagy része elsősorban a jobbmódú rétegeknek jut, ezért a szociálpolitikai célok szempontjából indokolatlan. A különféle ártámogatásoknak a jövedelem-kategóriák közötti megoszlását mutató becslések az incidencia vizsgálat keretében (59. és 60. tábla) kétféleképpen ítélhetőek meg: – Ha azt nézzük, hogy az életszínvonal-különbségeket csökkentették vagy növelték-e, akkor a legtöbb ártámogatás – a táblázatokban kimutatottak közül a sajtó és a mozi-színház kivételével – csökkentette az életszínvonal-különbségeket, mert a legalsó decilisnek több, a legfelső decilisnek kevesebb jut belőlük, mint az összes pénzbeni jövedelmekből – Ha azonban azt nézzük, hogy melyek azok a dotációk, amelyekből a legalsó decilis nagyobb mértékben részesül, mint a legfelső decilis, vagyis amelyeknek egy főre jutó összege nagyobb a legalsó, mint a legfelső decilisben, akkor csak a lakáshozjutás szociálpolitikai támogatását és a tankönyvek ártámogatását tekinthetjük egyenlőtlenség csökkentő vagy szegénységet mérsékelő hatásúaknak. Összefoglalva: az ártámogatások, amelyeknek összege még mindig nem jelentéktelen, általában nem segítik elő a jövedelem-különbségeknek és a szegénységnek a mérséklését, ezért szociálpolitikai szempontból indokolatlanok. Így végeredményben a lakásszektor és az árak szubvencionálása az a két terület, ahol a szociális kiadásoknak – vagy a nyíltan vagy rejtetten szociálisnak tekintett kiadásoknak – a csökkentése úgy valósítható meg, hogy az a szegényebb rétegek számára a legkevesebb kárt okoz. Ez az a két terület, ahol szociális kiadásokat leginkább meg lehetne takarítani. 4.2. Egészségi állapot Vitathatatlan adatok bizonyítják, hogy Magyarországon a népesség egészségi állapota az elmúlt évtizedekben romlott. A férfiak születéskor várható átlagos élettartama az 1960-as évek közepén elért csúcsértékről a következő években visszaesett, a nők születéskor várható élettartamának emelkedése nagyon lelassult, sőt 1989–1990-ben kissé csökkent (54. tábla). A férfiak esetében a 20 éves életkoron felüli halálozási gyakoriságok nőttek, különösen nagyfokú volt a rosszabbodás a 40–59 éves életkorban. A nőknél is romlott a halandóság a 40–49 éves életkorban, de a 40 évesnél fiatalabb életkorok halandóságának javulása ellensúlyozta a 40–49 év közötti romlást. A férfiaknál a 20 évesnél fiatalabb életkorban bekövetkezett csekély javulás nem volt elég az ennél idősebb korcsoportok romlásának ellensúlyozására (55. tábla). 442


A haláloki halandóság adatai alapján egyértelműen megállapítható, hogy az általános halandóság romlását a következő halálokok romlása okozta: keringési rendszer betegségei, elsősorban infarktus és agyvérzés; egyes rosszindulatú daganatok (elsősorban tüdőrák); májzsugorodás, öngyilkosság, balesetek. A haláloki adatok alapján az is megállapítható, hogy a fenti halálokok által okozott halandóság romlása az 1950-es években kezdődött, de az 1960-as évek közepéig a fertőző betegségek okozta halandóság javulása ellensúlyozta ezt a romlást. Amikor az 1960-as évek közepe után a fertőző betegségek okozta halandóság olyan alacsony szintre csökkent, hogy további javulásnak nem lehetet lényeges hatása az általános halandóságra, a fenti halálokok okozta romlás láthatóvá vált az általános halandóságban is. Nem tudjuk egyértelműen meghatározni, hogy a fenti halálokok okozta halandóság-romlásnak milyen mélyebb okai vannak, pontosabban hogy a különböző feltételezhető mélyebb okok mekkora szerepet játszottak. Ilyen okok: az egészségtelen táplálkozás, a nagy és növekvő alkohol- és dohányfogyasztás, az egészségtelen (mozgásszegény) életmód, a mindennapi élet feszültségterhes volta. Nem lehet azonban kizárni azt a lehetőséget, hogy az egészségi ellátás rossz működése lényeges szerepet játszott a halandóság romlásában. Amennyiben ezt elfogadjuk, ez a legerősebb érv amellett, hogy az egészségi ellátás egész rendszere alapvető reformokat igényel. 4.3. Iskolai végzettség Az összes népesség iskolai végzettsége Magyarországon az elmúlt évtizedekben folyamatosan emelkedett (56. tábla). Ennek a javulásnak az alapvető okai azonban a meglehetősen távoli múltban vannak. Lényeg, szerepet játszott benne az, hogy 1947-ben a 6 osztályos alapfokú oktatást a 8 osztályos alapfokú oktatás váltotta fel. Ennek következtében az azóta az általános iskolás életkorba lépő nemzedékben természetesen sokkal magasabb a 8 osztályt végzettek aránya, mint az idősebb nemzedékekben. Mivel az ezen reform által érintett legidősebb nemzedék 1990-ben 50–55 éves életkor körül járt, a 8 osztályt végzettek aránya az össznépességben a nemzedékek természetes kicserélődése, az alacsonyabb végzettségű nemzedékek kihalása következtében állandóan emelkedik (56. tábla). Ugyanakkor nem vagy alig nő a fiatal nemzedékekben a legalább 8 osztályt végzettek aránya, mert az már 95 százalék fölött van. A középiskolai végzettségűek arányának növekedése a középiskolai beiskolázási arányszámoknak az 1950–1960-as évekbeni nagy növekedésével függ össze. A nemzedékek kicserélődése következtében az össznépességben

443


folyamatosan nő a középiskolai végzettségűek aránya, noha a fiatal nemzedékekben ez az arány már stabilizálódott 41–42 szálalék körül. Ugyanezért a felsőfokú diplomával rendelkezők aránya az össznépességben csak azért nő, mert az egyetemekre és főiskolákra beiskolázott hallgatók száma az 1950–1960-as években erősen emelkedett. Az 1935 után született nemzedékekben azonban sem a legalább á1talános iskola 8 osztályát, sem a középiskolát végzettek, sem a felsőfokú diplomával rendelkezők aránya nem nőtt, vagyis az iskolai végzettség emelkedése ezekben a nemzedékekben megállt (57. tábla). Ezen a helyen nincs mód a magyarországi oktatási rendszer egészének értékelésére, annak eldöntésére, hogy az 1970–1980-as évek erősen restriktív közép- és felsőfokú beiskolázás-politikája hátrányos vagy előnyös volt-e. Ha azonban feltételezzük, hogy a fiatal nemzedékek iskolai végzettségi szintjének stagnálása hátrányos volt, akkor joggal állíthatjuk, hogy az oktatásra fordított szociális kiadások nem járultak hozzá ahhoz, hogy a magyarországi népesség iskolai végzettsége emelkedjék. Ez mindenképpen indokolttá teszi annak a kővetkeztetésnek a levonását, hogy az oktatási rendszer, a rá fordított szociális kiadások alapvető reformra szorulnak. 5. ÖSSZEFOGLALÁS Ebben a tanulmányban arra törekedtünk, hogy a hozzáférhető statisztikai adatok segítségével többé-kevésbé átfogó képet nyújtsunk a szociális kiadások alakulásáról és a szociálpolitikai-jóléti intézményrendszerről. Részben a dolog természetéből adódóan, részben pedig terjedelmi korlátok miatt nem tudtunk mindenütt részletekbe menő, alapos elemzésekbe bocsátkozni. Mindazonáltal reméljük, hogy sikerült rámutatnunk a fontosabb feszültségpontokra és a szociális rendszer alapos reformjának szükségességére. Részletes reformjavaslatok kidolgozása azonban már egy másik tanulmány feladata lehet.

Andorka Rudolf – Tóth István György

444


IRODALOM Állami Költségvetés 1991. Pénzügyi Szakoktató és Kiadó Vállalat, Budapest,1991. Állami Költségvetés 1992. A kormány 3636/1, 2, 3 sz. javaslata. Budapest,1991. november Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György szerk., 1990: társadalmi riport 1990. Budapest, TÁRKI Andorka Rudolf – Antal Z. László – Hegedűs József – Horváth D. Tamás – Tosics Iván – Tóth István György (1992): The Hungarian welfare state in transition: structure, developments and options for reform Paper prepared for the Blue Ribbon Commission Budapest draft,125 p. Dániel Zsuzsa (1992): Legyenek-e bérlakások? Közgazdasági Szemle. vol. 39. no. 2. 109–122. p. Fraternité Rt. (1991): Jelentés a társadalombiztosításról. Fraternité Rt., Budapest, 359 p. Gács, E. (1985): Szociális kiadásaink nemzetközi összehasonlításban. Statisztikai Szemle, Vol. 63. 1126–1237. p. Gáspár Pál (1992): Egyes európai fejlett ipari gazdaságok költségvetéseinek kiadási szerkezete. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1992. május, kézirat, 27 p. Gyulavári Antal (1987): A költségvetési kiadások csökkenthetőségéről. Budapest, kézirat, 63 p. Háttérinformációk a Társadalombiztosítási Alap költségvetéséről, valamint a Társadalombiztosítási Alapról szóló 1988. évi XXI. törvény módosításáról beterjesztett 3750. számú törvényjavaslathoz Hegedűs József – Tosics Iván (1991): A költségvetés lakáskiadásainak elemzése. In: Szakmai háttértanulmányok az 1992. évi költségvetési törvényjavaslat vitájához. Parlamenti Módszertani Iroda, Budapest, 1991. október,19. p. Jelentés az Országgyűlés számára a társadalombiztosítási rendszer megújításának koncepciójáról és a rövid távú feladatokról (2534. sz.) Kessides, C.–Davey, K.–Micklewright, J.–Smith, A.–Hinayon, C. (1991): Hungary: Reform of the Social Policy and Distribution System, The World Bank, Draft, February Kopits, G. – Holzmann, R. – Schieber, G. – Sidgwick, E. (1990): Social security reform in Hungary. Washington, IMF KSH, 1988. Az életszínvonal változása 1978–1989. Kézirat

445


KSH (é. n.): Incidence Study, ’90. The Hungarian Social Policy Systems and Distribution of Incomes of Households Paper Prepared by an expert team of the Ministry of Finance and of Central Statistical Office, Budapest, mimeo KSH (1990): A természetbeni társadalmi jövedelmek és a dotációk rétegeloszlása 1989-ben, Budapest,1990. Lado, M. – Szatai, J. – Szikraczki, Gy. (1991): Recent Labour Market and Social Develop ments in Hungary. Paris: ILO, OECD–CCEET, September,1991. Magyar Köztársaság Kormánya (1992): 6085. sz. Jelentés a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetésének végrehajtásáról. 1–4. kötetek, Budapest, június Magyar Statisztikai Évkönyv 1990. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1991. Matukovics Józsefné – Salamin Pálné (1990): Jövedelemeloszlás Magyarországon. Budapest, KSH Muraközi László (1985): Hazánk költségvetéséről – nemzetközi összehasonlításban. Pénzügyi Szemle. 10. sz. OECD (1985): Social Expenditures 1960–1990 Problems of Growth and Control OECD, Paris OTF (1991): Statisztikai Jelentés. 1990. Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság, Budapest OTF (1992): Statisztikai Jelentés. 1991. Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság, Budapest OTF (1992): Statisztikai Zsebkönyv. 1991. Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság, Budapest Pénzügykutató Rt. (1989): A költségvetés korszerűsítésének lehetőségei. Pénzügykutató Rt. Budapest, Kézirat Pénzügyminisztérium (1992): Nemzetgazdasági mérlegek és mutatószámok, Budapest, március Szalai Júlia (1990): Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról. In: Andorka, Kolosi, Vukovich (1990), pp. 418–430. Szociális és Egészségügyi Minisztérium, 1989. Információs Évkönyv,1988. Tóth I. György (l991): Jóléti intézmények, szociális közkiadások: helyzetfelmérés és problémafeltárás. Kézirat, Budapest,1992. május, 53 p. The World Bank. Hungary. The Ttansition to a Market Economy (Critical Human Resources Issues), Washington, D.C.: August 6, 1990. World Development Report, 1991

446


MELLÉKLET 1. sz. táblázat NÉHÁNY NAGYOBB TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI PROGRAM KÖLTSÉGEINEK ALAKULÁSA (MILLIÁRD FT ÉS ZÁRÓJELBEN A GDP SZÁZALÉKÁBAN)

Kiadás Nyugdíjak Táppénz Egészségi ellátást1 Munkanélküliség Családi juttatások2 Szociális segélyi3

1985 91,7 (8,9) 11,6 (1,1)

1986 99,3 (9,1) 12,8 (1,2)

1987 110,1 (9,0) 13,3 (1,1)

1988 130,0 (9,2) 16,7 (1,4)

1989 156,5 (9,1) 21,7 (1,3)

34,6 (3,3) – (–)

38,4 (3,5) – (–)

43,0 (3,5) – (–)

52,5 (3,7) 1,1 (0,1)

61,8 (3,7) 2,1 (0,1)

27,7 (2,7)

29,5 (2,7)

32,1 (2,6)

49,7 (3,5)

68,0 (4,0)

1,5 (0,1) 181,5 (16,7)

1,8 (0,1) 200,3 (16,3)

2,1 (0,1) 255,2 (18,1)

3,0 (0,2) 309,3 (18,3)

1,4 (0,1) Összesen: 167,0 (16,2) Forrás: Kopits et al., 1990., 7. old.

1

Tartalmazza a gyógyszerek ártámogatását Tartalmazza a családi pótlékot, a GYES-t és a GYED-et 3 Rendszeres és alkalmi szociális segélyek 2

447

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 2. sz. táblázat A KÖZPONTI KÖLTSÉGVETÉS KIADÁSAINAK SZERKEZETE A FEJLETT ORSZÁGOKBAN: AZ EGYES SZEKTOROK SZÁZALÉKOS RÉSZESEDÉSE A KÖLTSÉGVETÉS KIADÁSAIBAN, 1989. Ország Védelem Oktatás Egészségügy Lakás, tb Gazdasági célú Egyéb Összesen Költségvetés/GNP, segélyezés kiadás % Írország 2,8 11,8 12,4 Hollandia 5,0 11,0 11,6 Belgium 4,7 12,1 1,7 Olaszország 3,6 8,3 11,3 Norvégia 7,8 9,1 10,6 Franciaország 6,1 6,9 21,0 Dánia 5,4 9,2 1,2 Svédország 6,5 8,7 1,0 Ausztria 2,7 9,2 12,8 Egyesült 12,5 2,9 14,3 Királyság Spanyolország 6,5 5,1 12,5 Finnország 5,1 14,1 10,6 Németország 8,7 0,7 18,3 USA 24,6 1,8 12,9 Magyarország 3,7 2,6 2,1 Forrás: World Development Report, 1991

448

30,3 40,6 43,9 38,6 39,6 40,7 37,8 55,9 48,3

15,4 8,2 9,8 11,5 17,5 6,5 6,9 8,0 10,1

27,3 23,7 27,9 26,6 15,4 18,8 39,6 19,8 16,8

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

57,9 54,5 50,7 47,9 42,7 42,6 41,8 40,6 39,3

34,8 37,0 36,5 49,4 29,3 29,9

6,7 10,4 20,6 7,5 8,0 25,1

28,8 28,5 13,1 15,5 23,3 36,7

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

34,6 34,3 29,3 29,0 23,0 58,6


3. sz. táblázat SZOCIÁLIS KÖZKIADÁSOK NEMZETKÖZI ÖSSZEHASONLÍTÁSBAN,1980-BAN ÉS 1986-BAN Szociális közkiadások a GDP százalékában Magyarország OECD alacsonyabb OECD jóléti államok jövedelmű országok 1980 1986 1980 1986 1980 1986 Összesen Oktatás Egészségügy Nyugdíj Munkanélküli Egyéb

21,1 3,6 3,3 7,8 0,0 6,5

24,4 4,0 4,1 9,1 0,0 7,1

17,3 3,9 5,1 5,9 1,2 1,3

20,9 3,7 4,8 7,8 1,8 2,9

30,3 6,7 6,3 9,8 1,4 6,0

30,6 6,3 6,4 10,1 2,5 5,3

Megjegyzések: Magyarországra vonatkozóan a „társadalmi jövedelmek” kategóriája a szociális, kulturális és sportszolgáltatásokkal több, mint az OECD definíció OECD „alacsony jövedelműek”: Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország és Törökország OECD „jóléti államok”: Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Hollandia, Norvégia és Svédország Forrás: Kessides et al.,1992., 7. old.

449


4. sz. táblázat AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS JÓLÉTI KIADÁSAI 1991-BEN (NEM KONSZOLIDÁLT ADATOK) Összeg Nyugdíjak 262,8 181,7 Oktatást4 Egészségügy5 117,1 105,3 Családi támogatások6 72,8 Lakástámogatás7 Szociálpolitika8 43,1 Fogyasztói ártámogatások 40,4 Gyógyszer és 39,4 segédeszköz Táppénz 29,0 30,3 Foglalkoztatás9 Összesen 921,9 Államháztartás kiadásai: 1641,9 Mrd Ft GDP várható: 2487,5 Mrd Ft Források: saját számítások, ld. az 5. tábla forrásait

4

Az államháztartás a GDP százalékában 16,0 11,1 7,1 6,4 4,4 2,6

10,6 7,3 4,7 4,2 2,9 1,7

2,5

1,6

2,4 1,8 1,8 56,1

1,6 1,2 1,2 37,1

A felsőoktatási kiadások között a Művelődési Minisztérium felügyelete alá tartozó felsőoktatási intézményeken kívül az agrár-, orvosi- és kereskedelmi felsőoktatás működési és fejlesztési kiadásai is szerepelnek. A közoktatási kiadások az önkormányzatok normatíváit, központi költségvetésből származó fejlesztési forrásait, központi intézmények és ágazati programok kiadásait és az önkormányzatok saját forrásaira vonatkozó becsléseket is tartalmazzák. 5 Az egészségügyi kiadások a társadalombiztosítási alapból finanszírozott gyógyító-megelőző ellátások adatain kívül a központi egészségügyi intézmények működési és fejlesztési kiadásait, a központi egészségügyi programok költségeit, továbbá a helyi önkormányzatok egészségi ellátásra vonatkozó kiadásainak becslését tartalmazza. 6 Családi pótlék, terhességi-gyermekágyi segély, anyasági segély, GYES, GYED. 7 A lakáskiadások csak a költségvetés lakáskiadásait tartalmazzák. Ez az államháztartás tényleges lakásterheit biztosan alábecsüli. Egyfelől itt nem szerepelnek az önkormányzatok saját forrásból fizetett lakáskiadásai, továbbá a lakásrendszerből a bérlakásszektoron keresztül „elszivárgó” tételek. Az „elszivárgó” (a nyomott lakbérek miatt be nem folyt) lakbérbevételt 7– 14 milliárd forintra, a mélyen a piaci ár alatti bérlakás-kiárusítás miatt elszivárgó bevételeket pedig több, mint 50 milliárd forintra becsüli Hegedűs és Tosics (1991). 8 Az önkormányzatok szociális célú normatívái és egyéb önkormányzati támogatások, szociális intézményrendszer, szelektív szociálpolitika „válságkezelés”. 9 Tartalmazza a Szolidaritási Alap és a Foglalkoztatási Alap kiadásait, de nem tartalmaz semmit a részben foglalkoztatási célokat is szolgáló, mintegy 60 milliárdnyi termelési támogatások közül.

450


5. sz. táblázat JÓLÉTI KIADÁSOK FORRÁS SZERINTI MEGOSZLÁSBAN, 1991 (BECSLÉS)10 A kiadások forrása Általános adóbevételek Címkézett bevételek ebből Tb és nyugdíjjárulék foglalkoztatási járulékok Összesen

milliárd Ft 252,2 320,0 315,6 4,4 572,2

% 44,1 55,9 55,2 0,8 100,0

Forrás: Saját számítások, Magyar Köztársaság Kormánya: 6058. sz. Jelentés a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetésének végrehajtásáról, 1–4. kötetek, Budapest, 1992. június hó Pénzügyminisztérium: Nemzetgazdasági mérlegek és mutatószámok, Budapest, 1992, március hó

10

Oktatás, egészségügy és gyógyszertámogatás nélkül, konszolidált adatok

451

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 6. sz. táblázat TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI JÁRULÉK ÉS JÖVEDELEMADÓ A GDP SZÁZALÉKÁBAN, 1988 Társadalombiztosítási járulékok 1. Hollandia 2. Franciaország 3. Magyarország 4. Belgium 5. Németország 6. Ausztria 7. Svédország 8. Olaszország 9. Görögország 10. Spanyolország 11. Norvégia 12. Svájc 13. Portugália 14. Amerikai Egyesült Államok 15. Japán 16. Nagy-Britannia 17. Írország 18. Kanada 19. Finnország 20. Dánia A magyar adatok 1990-re vonatkoznak Forrás: Fraternité Rt.,1991.,104. old.

452

20,5 19,2 17,5 15,6 14,0 13,7 13,7 12,4 12,2 11,9 11,4 10,3 8,9 8,6 8,6 6,8 5,6 4,6 3,2 1,9

Vállalati és személyi jövedelemadók 1. Dánia 2. Svédország 3. Magyarország 4. Belgium 5. Finnország 6. Kanada 7. Norvégia 8.Írország 9. Japán 10. Nagy-Britannia 11. Amerikai Egyesült Államok 12. Hollandia 13. Olaszország 14. Svájc 15. Németország 16. Ausztria 17. Spanyolország 18. Franciaország 19. Görögország 20. Portugália

Összesen 29,4 23,4 19,4 18,1 17,8 16,3 16,0 15,1 14,2 14,0 13,3 13,2 13,1 12,9 12,8 11,0 9,8 8,1 6,1 6,1

1. Svédország 2. Magyarország 3. Belgium 4. Hollandia 5. Dánia 6. Norvégia 7. Franciaország 8. Németország 9. Olaszország 10. Ausztria 11. Svájc 12. Japán 13. Amerikai Egyesült Államok 14. Finnország 15. Kanada 16. Nagy-Britannia 17. Írország 18. Spanyolország 19. Görögország 20. Portugália

37,1 36,9 33,7 33,6 31,3 27,3 26,8 25,5 24,7 23,1 22,8 21,9 21,0 20,9 20,8 20,7 20,0 18,3 115,0


7. sz. táblázat A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI ALAP BEVÉTELEI ÉS KIADÁSAI, MILLIÁRD FORINT Év

Bevételek Adminisztráció

1970 1975 1980 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991

2A,7 49,2 83,8 135,3 149,4 158,5 218,5 293,7 360,7 436,4

0,2 0,4 0,6 0,9 ' 1 1 1,3 2,6 3,2 4;3

Táppénz 4,0 6,2 7,9 12,0 13,1 12,4 19,3 23,3 26,3 31,6

Kiadások Gyógyszer Családi juttatás11 2,7 4,3 0 0 0 0 18,2 19,2 27,6 39,4

4,8 11,2 19,3 27,7 29,5 32 49,7 67,9 32,9 23,8

Egészségi ellátás12 0 0 0 0 0 0 0 0 68,3 89,2

Nyugdíj

Összesen

13,0 27,1 56,0 91,7 99,3 110,1 130,0 156,5 202,1 262,8

24,7 49,2 83,8 132;3 142,9 155;5 218,5 269,5 360,7 458,4

Forrás: OTF Statisztikai Évkönyv, 1991 és korábbi évek OTF statisztikai jelentései

11 12

1990 januárja óta a családi pótlékot az állami költségvetés finanszírozza 1990 januárja óta az egészségi ellátás költségeit a társadalombiztosítási alap finanszírozza

453

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 8. sz. táblázat EGYES PÉNZBENI TÁRSADALMI JUTTATÁSOK IGÉNYBEVEVŐINEK SZÁMA Év

A társadalombiztosításban bevont népesség aránya százalék

A nyugdíjasok száma ezer13

A családi pótlékban részesülő családok száma ezer

Táppénzes napok száma, millió

GYES

GYED

a részesülők száma 1938 1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970

13

31 47 51 56 59 60 60 64 62 65 72 85 94 96 97 97 97 97 97 97 97 97

– – – 562 541 552 562 574 582 609 623 636 796 912 983 1046 1101 1156 1213 1269 1319 1330

„folyósítási tételszám”, adott év január 1-jén

454

– 595 636 740 504 451 467 475 487 500 519 577 593 609 614 612 612 685 682 736 739 731

– – – 26,2 30,6 36,5 34,4 32,4 36,0 37,4 40,0 42,2 43,0 46,4 47,0 48,3 50,7 51,1 55,1 56,3 58,2 64,8

– – – – – – – – – – – – – – – – – – 34200 92000 143800 167450

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


EGYES PÉNZBENI TÁRSADALMI JUTTATÁSOK IGÉNYBEVEVŐINEK SZÁMA 8. sz. táblázat folytatása Év

A társadalombiztosításban bevont népesség aránya százalék

A nyugdíjasok száma ezer14

A családi pótlékban részesülő családok száma ezer

Táppénzes napok száma, millió

GYES

GYED

A részesülők száma 1971 97 1453 724 65,7 1972 99 1535 761 63,7 1973 99 1608 790 67,3 1974 99 1683 830 73,6 1975 100 1748 905 78,4 1976 100 1802 964 73,0 1977 100 1871 1009 73,2 1978 100 1928 1052 75,9 1979 100 1974 1086 74,6 1980 100 2018 1113 76,5 1981 100 2082 1133 74,3 1982 100 2121 1153 66,7 1983 100 2176 1346 67,8 1984 100 2215 1368 66,0 1985 100 2261 1363 67,5 1986 100 2299 1360 70,4 1987 100 2337 1357 67,1 1988 100 2374 1357 97,9 1989 100 2422 1368 101,8 1990 100 2477 1514 98,9 1991 100 2556 1544 91,3 Forrás: Statisztikai Évkönyv, 1990, OTF Statisztikai Zsebkönyv,1991.

14

178430 185200 195070 228530 264930 287150 290030 277220 263900 254110 241460 223220 223940 217626 149990 107850 113360 80780 86920 96707 108851

– – – – – – – – – – – – – 69760 116990 117350 159300 157760 154844 150922

„folyósítási tételszám”, adott év január 1-jén

455

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 9. sz. táblázat A NYUGDÍJKIADÁSOK ALAKULÁSA, 1964–1991 Év

1960 1961 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991

Összes kiadás milliárd Ft

a GDP százalékában

4,4 5,1 5,7 6,4 7,0 7,7 8,7 9,5 10,3 11,2 13,0 14,9 16,9 20,3 23,3 27,1 32,3 36,3 40,0 48,3 56,0 61,2 68,5 75,0 84,1 91,7 99,3 110,1 130,0 156,5 202,1 262,8

2,5 2,7 2,9 3,1 3,2 3,6 3,7 3,7 3,7 3,6 3,9 4,1 4,3 4,7 5,2 5,6 6,1 6,3 6,4 7,1 7,8 7,8 8,1 8,4 8,6 8,9 9,1 9,1 9,3 9,0 9,7

A nyugdíjban részesülők száma, ezer

810 912 983 1046 1100 1156 1213 1269 1319 1380 1453 1535 1608 1683 1748 1802 1871 1928 1974 2018 2082 2131 2176 2215 2261 2299 2337 2374 2422 2477 2556 2620

Évi átlagnyugdíj folyó évi Ft

1989. évi Ft

54695573 5834 6139 6356 6671 7180 7496 7837 8143 8938 9692 10493 12059 13333 15043 17249 18836 20272 23913 26890 28714 31504 33865 37183 39903 42490 46377 53675 63181 79069 100687

23795 25184 25868 25985 26195 26222 27085 27286 27355 27601 29908 21792 33451 37214 40419 43933 47978 50425 51881 56198 57924 59133 60692 60801 61643 61824 62519 62834 62853 – – –

Forrás: Kopits et al.,1990., 24. old. és OTF Statisztikai Évkönyv,1991.

456


10. sz. táblázat NYUGDÍJTRENDEK 1970–1991 Nyugdíjkiadások (Mrd Ft) Nyugdíj/GDP Nyugdíjasok száma/össznépesség, százalék Foglalkoztatottak száma/nyugdíjasok száma Nyugdíj/átlagkereset; százalék

1970

1975

1980

1985

1990

1991

13,0 3,9

27,1 5,6

56,0 7,8

91,7 8,9

202,1 9,7

262,8 10,6

14,0

17,0

19,4

21,6

24,7

25,9

3,44

2,82

2,44

2,14

1,75

0,45

0,51

0,61

0,60

0,69

0,67

Forrás: Kopits et al.,1990., és OTF Statisztikai Zsebkönyv,1991.

11. sz. táblázat A NYUGDÍJKIADÁSOKNAK A GDP-N BELÜLI ARÁNYA NÖVEKEDÉSÉNEK ÖSSZETEVŐI Év 1975/1970 1980/1975 1985/1980 1990/1985 1990/1970 A nyugdíj/GDP arány növekedésszázalék Jogosultsági arány változása, % Függőségi arány változása, % Inaktív arány változása, % Transzfer arány változása, %

37

46

20

11

166

24 0 0 10

13 3 –1 26

8 5 2 3

9 3 8 –8

66 11 8 32

„Jogosultság”: nyugdíjban részesülők a nyugdíjas korúak százalékában „Függőségi arány”: nyugdíjaskorúak aránya az aktívakhoz viszonyítva „Inaktív arány”: az aktívak aránya a foglalkoztatottakhoz „Transzfer arány”: az egy főre jutó nyugdíj az egy keresőre jutó GDP-hez viszonyítva Forrás: Réti János számításai

457

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 12. sz. táblázat A NYUGDÍJKIADÁSOK ÖSSZETEVŐINEK ALAKULÁSA, 1980–1991 1980

1981

1982

1983

1984

1985

68,54 75,02 66,43 73,68 54,53 60,49 32,46 36,02 12,17 13,52 3,01 3,09 6,89 7,86 6,42 7,24 1,38 1,60 4,10 4,34 igénybevevők száma, ezer 2200,5 2209,7 1624,4 1540,4 955,2 982,5 367,5 377,6 124,4 104,9 177,3 175,4 285,1 186,6 73,9 78,0 217,1 204,7

84,05 81,56 66,95 39,41 14,98 3,54 9,01 8,17 1,83 4,61

91,74 89,30 73,62 43,35 15,33 3,89 10,05 8,89 2,04 4,74

milliárd Ft Összes kiadás Összes nyugdíjkiadás15 ebből: sajátjogú nyugdíj ebből: öregségi nyugdíj rokkantsági nyugdíj öregségi és özvegyi16 egyéb sajátjogú17 özvegyi és szülői nyugdíj árvanyugdíj egyéb18 Összes nyugdíjas19 ebből: sajátjogú ebből: öregségi rokkantsági öregségi és özvegyi egyéb sajátjogú özvegyi és szülő árva egyéb 15

55,98 53,95 43,69 25,92 9,97 2,21 5,59 5,29 1,08 3,89 2060,8 1476,8 881,3 345,2 90,5 159,8 273,1 68,3 242,6

61,18 59,92 48,99 29,06 10,98 2,73 6,22 5,78 1,21 3,94 2127,8 1548,1 925,2 357,1 96,8 169,0 279,5 72,1 228,1

Az évi nyugdíjasok átlagos száma és az évi átlagnyugdíj alapján számítva. Alacsony öregségi nyugdíj özvegyi nyugdíjjal kiegészítve. Önálló és paraszt. 18 Mezőgazdasági kisszövetkezeti tag, baleset áldozata és egyéb nem-társadalombiztosítási nyugdíj. 19 Az év elején. 16 17

458

267,1 1290,8 996,2 387,0 110,6 197,0 293,7 82,4 200,2

2288,8 1117,9 999,4 396,5 114,7 207,3 297,7 189,6

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 12. sz. táblázat folytatása 1986

1987

1988

1989

1990

1991

130,00 156,50 128,72 147,65 107,27 122,80 62,30 70,47 23,43 27,58 5,56 6,02 15,98 18,73 12,45 14,20 3,11 3,84 5,89 6,81 igénybevevők száma, ezer 2453,1 2554,3 1877,4 1904,5 1085,8 1091,8 421,9 436,6 124,0 121,0 245,7 255,1 297,5 294,5 90,9 89,5 163,9 160,1

2675,9 2018,6 1120,7 461,1 232,8 204,0 274,0 94,0 163,4

2107,4 1114,0 481,7 272,4 239,3 262,3 99,5 206,7

milliárd Ft Összes kiadás Összes nyugdíjkiadás20 ebből: sajátjogú nyugdíj ebből: öregségi nyugdíj rokkantsági nyugdíj öregségi és özvegyi21 egyéb sajátjogú22 özvegyi és szülői nyugdíj árvanyugdíj egyéb23 Összes nyugdíjas24 ebből: sajátjogú ebből: öregségi rokkantsági öregségi és özvegyi egyéb sajátjogú özvegyi és szülő árva egyéb

99,30 96,89 80,55 47,51 17,56 4,20 11,28 9,39 2,24 4,71 2361,8 1796,4 1054,3 405,6 118,2 218,3 300,0 83,6 179,3

110,10 108,58 90,74 53,22 19,63 4,71 13,17 10,38 2,52 4,94 2399,4 1845,2 1074,7 413,7 121,9 234,9 296,5 86,1 166,8

20

Az évi nyugdíjasok átlagos száma és az évi átlagnyugdíj alapján számítva. Alacsony öregségi nyugdíj özvegyi nyugdíjjal kiegészítve. Önálló és paraszt. 23 Mezőgazdasági kisszövetkezeti tag, baleset áldozata és egyéb nem-társadalombiztosítási nyugdíj. 24 Az év elején. 21 22

459

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 12. sz. táblázat folytatása 1980 Havi átlag nyugdíj ebből: sajátjogú ebből: öregségi rokkantsági öregségi és özvegyi egyéb sajátjogú özvegyi és szülői árva egyéb

Havi átlag nyugdíj ebből: sajátjog ebből: öregségi rokkantsági öregségi és özvegyi egyéb sajátjog özvegyi és szülői árva egyéb

1981

1983

1984

1985

2,923 2,844 2,283 3,445 1,984 1,599 1,714

3,200 3,104 2,549 3,629 2,226 1,766 1,894

3,492 3;313 2,725 3,842 2,417 1,949 2,083

1989

1990

1991

5,070 4,832 4,027 5,622 3,788 3,041 3,335

6,187 5,945 6,085 7,320 5,019 4,071 4,502

7,903 7,582 7,704 9,404 6,166 5,258 6,283

Forint 2,326 2,310 1,934 2,786 1,562 1,256 1;346

2,490 2,448 2,010 2,907 1,648 1,325 1,420

2,705 2,642 2,121 3,128 1,795 1,454 1,557

1986

1987

1988 Forint

3,652 3,513 2,871 4,079 2,575 2,076 2,233

3,990 3,805 3,087 4,431 2,812 2,245 2,407

Forrás: 1989 és korábbi adatok: Kopits et al., 1990, későbbi adatok: OTF

460

1982

4;567 4,360 3,621 5,116 3,315 2,674 2,830


13. sz. táblázat AZ ADOTT ÉVBEN NYUGDÍJBA VONULÓK SZOLGÁLATI ÉVEINEK ÁTLAGOS SZÁMA Év

Munkás és alkalmazott

Mezőgazdasági termelőszövetkezeti tag

1975

férfi 31,1

nő 22,6

összes 27,1

férfi 19,8

nő 13,7

összes 17,8

1980

35,9

23,9

29,3

29,8

18,0

24,5

1985

36,5

25,8

30,5

30,0

19,5

25,3

1986

37,0

26,2

31,0

30,8

20,1

25,9

1987

37,4

26,7

31,5

31,7

20,8

26,6

1988

38,1

27,8

32,3

32,3

11,2

26,9

1989

38,4

28,4

32,7

22,7

21,7

27,7

33,4

34,2

22,4

28,4

1990 38,7 29,1 Forrás: OTF Statisztikai jelentés, 1990.

14. sz. táblázat AZ ÚJ ROKKANTSÁGI NYUGDÍJASOK MEGOSZLÁSA ÉLETKOR SZERINT, 1989 Életkor

Munkás és alkalmazott

–19 20 – 24 25 – 29 30 – 34 35 – 39 40 – 44 45 – 49 50 – 54 55 – 59 Nyugdíjazási életkor felett Összesen

fő 286 733 987 2126 3497 4986 8084 13915 8549 811 43974

% 0,7 1,7 2,3 4,8 8,0 11,3 18,4 31,6 19,4 1,8 100,0

Mezőgazdasági termelőszövetkezeti tag fő % 2 0,0 22 0,3 49 0,8 180 2,9 400 6,5 631 10,3 1133 18,5 1963 32,0 1650 26,9 108 1,8 6138 100,0

Forrás: OTF Statisztikai jelentés,1990.

461

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 15. sz. táblázat AZ ÚJ ROKKANTSÁGI NYUGDÍJAK ÉVI SZÁMA, 1968–1989

Év

Az új rokkantsági nyugdíjasok száma Munkás és alkalmazott Mezőgazdasági szövetkezeti tag száma, fő ezer munkásra és száma, fő ezer alkalmazottra jutó termelőszövetkezeti száma tagra jutó száma

1968 1969 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989

16257 16765 18571 22537 25490 24312 22857 24022 27232 27551 25879 27158 29187 29389 29751 29531 30875 31904 31610 34748 37178 43974

46,0 46,5 49,1 58,5 65,5 61,5 57,0 59,2 66,8 67,4 62,8 65,9 71,6 72,4 73,4 72,9 76,4 79,4 78,9 87,0 93,7 112,0

Forrás: OTF Statisztikai jelentés, 1990.

462

4149 6729 11576 14963 13452 13950 12764 10075 8157 7172 6108 5618 5122 5151 5132 5089 5705 6009 5359 5663 6213 6138

60,7 99,5 175,3 239,5 225,4 242,9 231,9 180,0 150,9 133,6 114,4 105,4 97,5 99,6 100,2 101,8 117,9 130,6 124,6 134,8 156,4 164,1


16. sz. táblázat A TÁPPÉNZKIFIZETÉSEK ALAKULÁSA, 1960–199125 Táppénzkiadás, milliárd Ft Táppénzkiadás a GDP százalékában Táppénzre jogosultak átlagos száma ezer fő A táppénzen lévők átlagos napi száma, ezer fő

25

1960

1970

1975

1980

1984

1985

1987

1989

1990

1991

1,6

3,9

6,2

–

9,9

–

10,7

21,1

24,3

28,7

0,9

1,2

1,3

–

1

–

0,9

1,3

1,2

1,2

2985

3949

4219

4230

–

4164

4135

4064

3906

3660

134

214

259

248

252

258

256

279

271

–

Munkás, alkalmazott és kisipari szövetkezeti tag

463

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon A TÁPPÉNZKIFIZETÉSEK ALAKULÁSA, 1960–199126 16. sz. táblázat folytatása

A táppénzen lévők aránya a jogosultak között, százalék Táppénzen töltött napok évi száma, millió Egy táppénzes napra jutó átlagos táppénz, Ft

1960

1970

1975

1980

1984

1985

1987

1989

1990

199127

4,5

5,4

6,1

5,9

–

6,2

6,2

6,9

6,3

6,4

42,2

68,5

78,4

76,5

–

67,5

67,1

101,8

98,9

85,5

39

57

75

98

147

150

176

204

241

289

Forrás: Kopits et al., 1990., OTF Statisztikai jelentés,1990., „Háttérinformációk . . .”

26 27

Munkás, alkalmazott és kisipari szövetkezeti tag E1őrebecsült adat, csak munkások és alkalmazottak

464

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 17. sz. táblázat A CSALÁDI TÁMOGATÁSOK ALAKULÁSA 1960–1991 Családi pótlék kiadás, milliárd Ft Családi pótlék kiadás a GDP százalékában Családi pótlékban részesülő családok, ezer Családi pótlékban részesülő ,gyermekek, ezer Átlagos gyermekszám a családi pótlékban részesülő családokban Átlagos családi pótlék az átlagbér százalékában Átlagos családi pótlék a létminimum százalékában GYES Kiadás, milliárd Ft GYES kiadás a GDP százalékában GYES-en lévők száma, ezer GYES az átlagbér százalékában GYED Kiadások, milliárd Ft GYED kiadás a GDP százalékában GYED-en lévők száma, ezer Átlagos GYED az átlagbér százalékában

1960

1970

1975

1980

1985

1990

1991

1,4 0,8 577 1422

2,8 0,8 731 1597

6,4 1,3 905 1773

13,6 1,9 1113 2095

21,3 2,1 1363 2350

64,7 3,1 1514 2498

80,9 3,3 1545 –

2,19 14,0

1,96 20,8

1,88 24,4

1,72 24,2

1,65 34,3

1,64 43,4

1,2

3,0 0,5 250 28

3,9 0,3 263 21

29 2,7 0,2 167 20 1,6 0,2

43 3,7 0,2 95 26 9,7 0,5 41 155

35 5,8

157 28

67

109 12,0 0,5 41 152

Forrás: OTF Statisztikai jelentés, 1990., OTF Statisztikai Zsebkönyv,1991.

465


18. sz. táblázat A KÉTSZÜLŐS-KÉTGYERMEKES MUNKÁS ÉS ALKALMAZOTT CSALÁDOKNAK FIZETETT CSALÁDI PÓTLÉK AZ ÁLLAMI SZEKTOR ÁTLAGBÉRÉNEK SZÁZALÉKÁBAN, 1950–1990 Év

1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970

466

Családi pótlék az átlagbér százalékában kétgyermekes háromgyermekes családok 5,9 10,3 8,1 7,6 6,9 6,6 6,1 5,2 5,1 4,9 4,8 4,7 4,5 4,4 4,3 11,3 16,2 15,7 15,6 14,9 14,0

9,7 18,5 14,5 18,2 16,5 15,8 14,6 12,5 12,2 23,4 22,9 22,5 22,0 21,2 20,5 20,4 27,5 26,6 26,5 29,3 23,8


A KÉTSZÜLŐS-KÉTGYERMEKES MUNKÁS ÉS ALKALMAZOTT CSALÁDOKNAK FIZETETT CSALÁDI PÓTLÉK AZ ÁLLAMI SZEKTOR ÁTLAGBÉRÉNEK SZÁZALÉKÁBAN, 1950–1990 18. sz. táblázat folytatása Év

1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990

Családi pótlék az átlagbér százalékában kétgyermekes háromgyermekes családok 13,4 12,8 15,9 22,4 20,8 23,7 21,9 20,2 25,9 24,4 23,0 21,6 25,2 26,6 24,2 22,6 24,1 29,9 35,3 34,3

22,8 34,6 38,2 35,8 33,3 37,5 34,7 32,0 40,4 49,3 46,4 43,6 41,6 47,2 43,0 40,1 41,9 49,3 56,9 54,5

Forrás: Saját számítások, KSH Statisztikai Évkönyvek alapján

467

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 19. sz. táblázat A MUNKÁS ÉS ALKALMAZOTT ANYÁKNAK FIZETETT GYERMEKGONDOZÁSI SEGÉLY AZ ELSŐ GYERMEK SZÜLÉSE UTÁN ÉS A GYERMEKGONDOZÁSI DÍJ HAVI ÁTLAGA AZ ÁLLAMI SZEKTOR ÁTLAGBÉRÉNEK SZÁZALÉKÁBAN, 1967–1991 Év

GYES

GYED az átlagbér százalékában

1967 1968 1969 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990

32 31 30 28 27 26 24 30 28 27 25 23 22 21 19 18 17 15 20 19 19 – 27 26

Forrás Saját számítások, KSH Statisztikai Évkönyvek alapján

468

– – – – – – – – – – – – – – – – – – 41 43 44 – 43 41


20. sz. táblázat REGISZTRÁLT MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS MUNKAHELYKÍNÁLAT, 1986–1992 Év

1986

1987

1988

1989

Negyedév Munkanélkühónap liek száma

I. II. III. IV. I. II. III. IV. I. II. III. IV. I. II. III. IV.

1442 4613 7595 6387 10381 9188 10465 10809 16845 11462 15254 14163 22678 23488 22146 28484

Állás kínálat

61468 75434 81654 63888 56652 60877 55473 46795 43762 54127 70129 72637 68131 66748 60236 46609

Állás kínálat/ munkanélküliek

42,6 16,4 10,8 10,0 5,5 6,6 5,3 4,3 2,6 4,7 4,6 5,1 3,0 2,8 2,7 1,6

Átlagos napi munkanélküli segély

Munka nélküliek aránya az összes munkaerőn belül

0,1

0,2

0,4

0,7

469

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon REGISZTRÁLT MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS MUNKAHELYKÍNÁLAT, 1986-1992 20. sz. táblázat folytatása Év

Negyedév hónap

1990 Január Február Március Április Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December 1991 Január Február Március Április Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December 1992 Január Február Március Április Május

Munkanélküliek száma

23426 30055 32498 32146 38155 41754 45055 45518 56115 60997 69982 79521 100526 128383 144840 167407 165022 185830 216569 251084 294106 317692 351284 406127 442532 454622 477987 502064 522707

Álláskínálat

37711 38335 34048 35191 37938 37859 36222 33732 26969 22763 17150 14815 12949 14721 13583 16478 14919 14848 15186 14124 15351 15389 13021 11519 10258 – – –

Forrás: Országos Munkaerőpiaci Központ

470

Álláskínálat/ munkanélküliek

Átlagos napi munkanélküli segély

Munkanélküliek aránya az összes munkaerőn belül

1,6 1,3 1,0 1,1 1,0 0,9 0,8 0,7 0,5 0,4 0,4 0,2 0,1 0,1 0,1 0,1 0,1 0,1 0,1 0,1 0,1 0,0 0,0 0,0 0,0 – – –

– 99 99 103 108 113 118 116 127 130 130 137 118 114 131 140 145 149 152 158 163 164 169 171 268 – – –

– – – – – – 1,1 – – – – 1,7 2,1 2,7 3,0 3,4 3,3 3,8 4,4 5,0 6,1 6,6 7,3 8,5 9,2 – – –

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 21. sz. táblázat A MUNKANÉLKÜLIEK SZÁMÁNAK MEGOSZLÁSA SZAKKÉPZETTSÉG ÉS A FOGLALKOZÁS JELLEGE, ISKOLAI VÉGZETTSÉG ÉS ÉLETKOR SZERINT

Szakképzettség szerint Szakmunkás Betanított munkás Segédmunkás A foglalkozás jellege szerint Szellemi Fizikai Iskolai végzettség szerint Kevesebb mint teljes általános iskola Teljes általános iskola Szakmunkásképző iskola Szakiskola Középiskola Felsőfokú diploma

1989 együtt

férfi

1990 nő

együtt

férfi

1991. első félév nő

2406 2439 4021

17426 10802 15007

5115 11166 23202

45185 21968 30805

11112 28085 16465

56297 27205 47270

55290

8866 3198

43235 10141

24476 11425

67711 21566

104075 14471

54782 18942

158857 33413

2236

7215

4243

11458

14927

8781

23708

3575 2304 187 2720 1042

14838 17117 218 9546 4442

12983 5694 1137 10015 1829

27821 22811 1355 19561 6271

36859 44343 351 16473 5593

31625 11574 2049 17262 2433

68484 55917 2400 33735 8026

együtt

471

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon A MUNKANÉLKÜLIEK SZÁMÁNAK MEGOSZLÁSA SZAKKÉPZETTSÉG ÉS A FOGLALKOZÁS JELLEGE, ISKOLAI VÉGZETTSÉG ÉS ÉLETKOR SZERINT 21. sz. táblázat folytatása

Életkor szerint – 20 21– 25 26 – 30 31– 35 36 – 40 41– 45 46 – 50 51– 55 56 – Összesen

1989 együtt 462 1483 1910 2384 2007 1527 1158 825 308 12064

Forrás: Statisztikai Évkönyv, 1990.

472

férfi

1990 nő

együtt

férfi

2005 8705 8509 9355 8740 6480 4998 3182 1402 53376

1651 4845 6106 7172 6552 4612 3277 1634 52 35901

3656 13550 14615 16527 15292 11092 8275 4816 1454 89277

4769 19651 17460 18855 19322 14770 11054 7709 4956 118546

1991. első félév nő 3093 8869 10682 13192 13770 10582 7753 5713 70 73724

együtt 7862 28520 28142 32047 33092 25352 18807 13422 5026 192270


22. sz. táblázat A MUNKANÉLKÜLIEK ARÁNYA A MUNKAVÁLLALÁSI KORÚ NÉPESSÉGBEN ÉLETKOR SZERINT, 1990. JANUÁR Életkor

Férfi

15 – 19 20–24 25–29 30 – 39 40 – 49 50 – 54 55 – 59 15 – 59 15 – 54 Összesen

8,9 4,1 3,4 2,5 2,1 1,7 1,1 2,9

Nő a munkanélküliek aránya, százalék 7,0 2,9 2,3 1,3 0,9 0,7

Együtt 8,1 3,5 2,8 1,9 1,5 1,2 0,9

1,7 2,4

Forrás: Az 1990. évi népszámlálás előzetes eredményei, Ladó–Szalai–Sziráccki, 1991

23. sz. táblázat A MUNKANÉLKÜLIEK ARÁNYA SZAKKÉPZETTSÉGI SZINTEK SZERINT, SZÁZALÉK Segédmunkás 198628 198729 198830 198931 199032 199133

0,7 1,2 1,8 2,8 6,2 9,9

Betanított munkás 0,1 0,2 0,3 0,5 1,5 2,6

Szakmunkás

Szellemi

Összesen

0,1 0,1 0,2 0,6 1,5 2,5

0,1 0,1 0,1 0,5 1,7 1,5

0,1 0,2 0,4 0,7 1,7 2,7

Forrás: Országos Munkaerőpiaci Központ

28

1 Első negyedév 1 Első negyedév 30 1 Első negyedév 31 1 Első negyedév 32 2 December 33 3 Február 29

473

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 24. sz. táblázat A SZOCIÁLIS SEGÉLYEZÉS ADATAI, 1970–990 Rendszeres szociális segélyezés Összesen teljes összegű segély Részösszegű segély Kiegészítő segélyezés Tsz járadékosok segélye Szociális étkeztetés

1970

1980

51361 24497 4298 1256 21310 1560

51212 30816 7285 1873 11238 11152

Együtt Tejes összegű segély Részösszegű segély Kiegészítő segélyezés Tsz járadékosok segélye Szociális étkeztetés Eseti szociális segélyek Összesen Temetési segély Elemi károsultak segélye Sokgyermekes anyák jutalma Egyéb eseti segélyek

212 347 224 169 68 154

970 1340 680 610 160 280

55594 1174 238 3584 4436

186271 1310 3011 1563 6129

Összesen temetési segély Elemi károsultak segélye Sokgyermekes anyák jutalma Egyéb eseti segélyek

428 700 1471 1354 1098

880 1430 620 1370 1360

1986

1988

A segélyezettek száma 48671 48070 47406 28862 27644 26942 11456 13484 13810 1813 2099 2109 6 540 4 846 4141 32321 50772 64192 A segély átlagos havi összege, Ft 1508 1792 2109 2036 2406 2811 1023 1208 1429 1001 1175 1367 168 174 194 358 408 529 Az esetek száma 446235 563952 545485 1841 2180 2410 1621 555 337 961 827 4352 5818 13746 A segély átlagos összege, Ft 1164 1424 1676 2103 2739 3250 3180 3775 4175 1159 1443 1036 1092 1950

Forrás: SZEM Információs Évkönyv 1988, Statisztikai Évkönyv, 1990.

474

1987

1989

1990

46823

82606

90992

2496

3209

781122

807836

1937

2159

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 25. sz. táblázat ADATOK AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSRÓL KIVÁLASZTOTT ORSZÁGOKBAN34 Kórházi ágy ezer lakosra

Magyarország OECD átlag Ausztrália Ausztria Belgium Kanada Dánia Finnország Franciaország Németország Görögország Izland

34

9,8 9,3 11,0 10,8 9,5 6,9 7,4 15,5 11,6 11,1 6,2 11,1

Kórházban töltött nap egy főre 2,8 2,8 3,2 3,4 2,8 2,1 2,2 4,8 3,1 3,4 1,6 3,9

Kórházból elbocsátott beteg ezer lakosra 209 153 210 207 139 147 192 209 118 181 119 202

Átlagos kórházban töltött idő, nap 13,2 17,9 7,4 16,3 13,5 13,3 11,9 22,2 14,1 18,7 13, 18,0

Ágykihasználás, százalék

80,3 80,5 79,5 86,6 81,6 83,3 78,6 84,7 73,2 84,1 71,2 97,0

Orvosok száma ezer lakosra

3,4 1,9 1,9 1,7 2,6 1,9 2,4 2,2 2,2 2,4 2,5 2,2

Ambuláns kezelés egy főre

12,0 5,4 6,4 – 7,1 5,5 8,4 3,4 4,7 – 5,3 4,9

1 A magyarországi adatok 1987-re, a többi országok adatai az 1980-as évek közepére vonatkoznak

475

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon ADATOK AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSRÓL KIVÁLASZTOTT ORSZÁGOKBAN35 25. sz. táblázat folytatása Kórházi ágy ezer lakosra

Írország 9,7 Olaszország 7,7 Japán 12,1 Luxemburg 13,0 Hollandia 12,0 Új-Zéland 9,9 Norvégia 6,5 Portugália 5,1 Spanyolország 5,4 Svédország 14,0 Svájc 11,5 Törökország 2,1 Egyesült 8,1 Királyság Egyesült Államok 5,9 Forrás: OECD, 1987; KSH, 1987.

35

Kórházban töltött nap egy főre

Kórházból elbocsátott beteg ezer lakosra

Átlagos kórházban töltött idő, nap

Ágykihasználás, százalék

Ambuláns kezelés egy

1,5 2,2 3,7 3,7 4,0 2,7 2,0 1,4 1,3 4,8 3,1 –

164 154 67 181 118 157 149 96 92 192 128 –

9,0 12,0 55,1 21,0 34,1 12,4 13,0 14,4 14,6 22,7 25,4 –

80,1 78,1 83,8 78,4 91,5 74,8 77,5 74,5 66,0 94,0 73,7 –

1,2 1,3 1,4 1,7 2,1 1,7 2,0 2,1 2,6 2,4 1,6 0,6

6,0 8,3 14,2 – 3,2 3,8 4,5 3,8 4,7 2,7 5,6 1,2

2,4 1,7

127 170

18,6 9,9

81,4 78,6

1,3 4,6

4,2

A magyarországi adatok 1987-re, a többi országok adatai az 1980.as évek közepére vonatkoznak

476

Orvosok száma ezer lakosra

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 26. sz. táblázat AZ ORSZÁGOS EGÉSZSÉGÜGYI KIADÁSOK, MILLIÓ FT, 1980–1995 1. Összes egészségi ellátás (a+b) a. Közületi kiadás Járóbeteg alapellátás Járóbeteg szakellátás Fekvőbeteg ellátás Mentő Egyéb gyógyító-megelőző Gyógyszerek ártámogatása b. Magánkiadás 2. Közegészségügy Közegészségügy-járványügy Egyéb közegészségügy (beruházás nélkül) 3. Kutatás, beruházás, oktatás Építés, karbantartás Kutatás Egészségügyi képzés Egyéb képzés Összes egészségügyi kiadás (1+2+3) GDP százalékában Állandó értékű 1986. évi forintban Egy főre számítva Állandó értékű 1986. évi forintban egy főre számítva

1980

1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

25224 19364 1632 1964 9538 523 271 5436 5860 1506 450 1056 2274 1460 334 454 26 29004 4,0 39248 2708 3665

28875 22265 1896 2111 10929 590 299 6440 6610 1204 660 544 2503 1730 233 513 27 32582 4,2 41933 3041 3914

31641 24281 2102 2274 11778 644 322 7161 7360 1500 741 759 3117 2320 227 542 28 36258 4,3 44163 3385 4123

35298 27188 2712 2662 12081 737 551 8445 8110 1031 766 265 2757 1840 316 571 30 39086 4,4 45343 3653 4238

38909 30049 2945 2872 13234 772 544 9682 8860 1127 793 334 3133 2010 491 599 33 43169 4,4 47128 4043 4413

44225 34630 3255 3200 14721 837 592 12 025 9625 1253 851 402 3557 2300 565 658 34 49065 4,7 50530 4604 4741

48960 38390 3518 3585 15155 859 1507 13766 10570 1406 931 474 3564 2200 617 687 40 53929 5,0 53132 5069 4994

54565 43045 3815 3837 16838 914 1795 1584 11520 1723 981 748 3661 2150 697 770 44 59955 4,9 54455 5645 5127

477

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon AZ ORSZÁGOS EGÉSZSÉGÜGYI KIADÁSOK, MILLIÓ FT, 1980–1995 26. sz. táblázat folytatása 1. Összes egészségi ellátás (a+b) a. Közületi kiadás Járóbeteg alapellátás Járóbeteg szakellátás Fekvőbeteg ellátás Mentő Egyéb gyógyító-megelőző Gyógyszerek ártámogatása b. Magánkiadás 2. Közegészségügy Közegészségügy-járványügy Egyéb közegészségügy (beruházás nélkül) 3. Kutatás, beruházás, oktatás Építés, karbantartás Kutatás Egészségügyi képzés Egyéb képzés Összes egészségügyi kiadás (1+2+3) GDP százalékában Állandó értékű 1986 évi forintban Egy főre számítva Állandó értékű 1986 évi forintban egy főre számítva

Forrás: Kopits et al., 1990.

478

1988

1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

66508 52465 4612 4883 21101 1021 1448 19450 14043 3579 1151

78285 61757 5923 6207 28166 1362 2099 18000 16528 4169 1489

83451 65832 6351 6656 30182 1460 2283 18900 17619 4355 1594

92023 72589 7145 7488 33955 1643 2558 19800 19434 4899 1793

101660 80185 8036 8424 38199 1848 2878 20800 21475 5512 2017

110503 87160 8842 9266 42019 2033 3100 21900 23343 6063 2219

120160 94786 972 10193 46221 2236 3410 23000 25374 6673 2444

131048 103365 10699 11512 50843 2460 3751 24100 27683 7336 2685

2428 3955 2620 462 828 45

2680 4574 3079 518 927 50

2761 5029 3458 583 932 56

3106 5657 3890 656 1048 63

3495 6363 4376 737 1179 71

3844 6999 4814 811 1296 78

4229 7699 5295 892 1426 86

4651 8470 5825 982 1569 94

74042 5,3 58904 6982

87028 5,4 60732 8252

92835 5,3 59435 8824

102579 5,4 61956 9770

113535 5,4 64691 11015

123565 5,4 66421 11811

134532 5,4 68223 12876

146854 5,4 70256 14069

5555

5759

5649

5901

6276

6349

6530

6731


27. sz. táblázat ADATOK AZ EGÉSZSÉGÜGYI FOGLALKOZÁSÚAKRÓL, 1980 ÉS 1987

(ezer lakosra számítva) Orvos és fogorvos Orvos Fogorvos Aktív orvos és fogorvos Más egészségügyi foglalkozású Gyógyszerész Ápoló személyzet Védőnő Szülésznő Gondozónő Asszisztens

1980

1987

30,842 (2,9) 27,411 (2,6) 3,431 (0,3) 26,898 (2,5) 115,878 (10,8) 4,262 (0,41) 39,856 (3,7) 4,959 (0,5) 2,640 (0,2) 14,887 (1,4) 25,304 (2,4)

35,433 (3,4) 31,562 (3,0) 3,881 (0,4) 30,794 (2,9) 136,159 (12,8) 4,569 (0,41) 44,524 (4,2) 5,227 (0,5) 2,709 (0,3) 15,844 (1,5) 33,827 (3,2)

Átlagos évi változás, százalék 2,1 2,5 2,2 2,2 1,9 4,8 2,1 2,3 2,5 2,6 1,0 1,l 1,7 1,9 0,8 0,9 0,4 0,6 0,9 1,0 4,8 4,9

Forrás: Kopits et al., 1990., 69. old.

479

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 28. sz. táblázat ADATOK A KÓRHÁZAKRÓL, 1980 ÉS 1987

Kórházak száma Ezer ágyra jutó orvosok Ezer ágyra jutó ápolók Ezer ágyra jutó egyéb egészségügyi foglalkozású Összes ágy Kórházi ágy ezer lakosra Elbocsátott betegek száma, ezer Elbocsátott beteg, ezer lakosra Átlagos kórházban tartózkodás, nap Kórházban töltött nap egy főre Ágykihasználás, százalék Összes ágy kihasználás, százaléka39

1980 Összes

Akut

Krónikus36

Összes

1987 Akut

Krónikus37

154

–

–

148

–

–

10,8

–

–

11,9

–

–

47,6

–

–

52,6

–

–

40,5 97,056

– 70,269

– 26,787

46,2 104,18138

– 73,164

– 31,014

9,1

6,6

2,5

9,8

6,9

2,9

2,012

1,794

218

2,219

1,939

280

188

168

20

209

183

26

14,2

11,2

38,5

13,2

10,3

33,1

2,7

1,9

0,8

2,8

1,9

0,9

86,0

83,3

93,2

80,3

77,6

86,9

80,6

78,3

85,8

77,0

74,8

81,9


36 1 Rehabilitációs ágyak, ágyak krónikus betegek számára, szanatóriumok, pszichiátriai betegek és TBC-s betegek számára. 37 1 Rehabilitációs ágyak, ágyak krónikus betegek számára, szanatóriumok, pszichiátriai betegek és TBC-s betegek számára. 38

2 A működő ágyak száma 101,494.

39

3 Összes ágyra, nem csak-működő ágyakra számított ágykihasználás.

480


29. sz. táblázat A KÓRHÁZAK IGÉNYBEVÉTELE KORCSOPORTONKÉNT, 1985 Életkor

0–4 5 –14 15 – 44 45 – 64 65+ Összesen

Népesség

6,1 15,8 42,2 23,8 12,5 100,0

Esetek százalék

Kórházi napok

7,4 7,4 38,3 26,5 20,4 100,0

5,8 4,2 32,8 3,3 25,9 100,0

Egy főre jutó nap

Átlagos kórházban töltött idő, nap/eset

0,3 0,1 2,2 3,6 5,8 2,8

11,2 8,3 12,3 16,9 18,2 14,3


30. sz. táblázat KÖZÜLETI KIADÁSOK AZ OKTATÁSRA, 1989 (A GDP százalékában) Ország Ausztria Belgium Dánia Finnország Franciaország Németország Görögország Magyarországx Olaszország Japán Hollandia Norvégia Portugália Egyesült Királyság

Óvoda 0,35 – – – 0,51 0,10 0,17 0,71 0,34 0,06 – – 0,10 0,16

Alapfokú 1,00 1,27 3,29 1,80 1,01 0,58 0,88 2,16 1,03 1,64 1,62 2,92 1,95

Középfokú 2,82 2,35 1,49 2,36 2,00 1,96 1,09 1,26 1,67 1,81 1,84 1,57 1,26

1,22

2,22

Felsőfokú 1,13 1,20 0,67 1,14 0,65 0,95 0,64 0,75 0,75 – 2,18 0,94 0,72 0,98

Összesen 5,92 5,09 7,50 5,31 4,99 4,25 2,70 5,60 4,96 4,98 7,01 6,83 4,26 4,97

x 1990. Forrás: OECD Observer, Na 170, June/July 1991., 48–49. old és Statisztikai Évkönyv, 1990., 275. old.

481

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 31. sz. táblázat AZ OKTATÁSI INTÉZMÉNYEK KIADÁSAI, MILLIÓ FT, FOLYÓ ÁRON Oktatás összesen Folyó kiadások ebből az állami költségvetésből40 Beruházás GDP százalékában Reálérték növekedés, százalék Alapfokú oktatás összesen Folyó kiadások ebből az állami költségvetésből41 Beruházás GDP százalékában Reálérték növekedés, százalék Középfokú oktatás összesen Folyó kiadások ebből az állami költségvetésből42 Beruházás GDP százalékában Reálérték növekedés, százalék 40 41 42

A Pénzügyminisztérium költségvetése. A Pénzügyminisztérium költségvetése. A Pénzügyminisztérium költségvetése.

482

1985 49,365 43,177 37,188 6,188 4,78% – 20,942 18,225 16,089 2,717 2,03% – 10,877 9,180 8,368 1,697 1,05% –

1986 54,264 45,595 39,189 8,669 4,98% 3,65% 22,178 19,069 16,905 3,109 2,04% –0,08% 13,050 9,684 8,882 3,366 1,20% 12,96%

1987 59,855 49,547 42,441 10,308 4,88% 2,07% 24,100 20,537 18,222 3,563 1,97% 0,51% 14,427 10,496 9,588 3,931 1,18% 2,56%

1988 – 63,043 54,325 – – – 28,973 25,324 22,782 3,649 2,05% –0,52% 17,238 13,499 12,443 3,739 1,22% 0,33%

1989 – 86,890 72,763 – – – – – 35,025 32,393 – – – 19,504 18,239 – – –

1990 – – – – – – – – – – – – – – – –


AZ OKTATÁSI INTÉZMÉNYEK KIADÁSAI, MILLIÓ FT, FOLYÓ ÁRON 31. sz. táblázat folytatása 1985 Felsőfokú oktatás összese Folyó kiadások ebből az állami költségvetésből43 Beruházás ebből az állami költségvetésből44 GDP százalékában Az összes közkiadás százalékában45 A folyó kiadás reális növekedése, százalék A folyó kiadás állami szubvenciójának reális növekedése, százalék A beruházás reális növekedése, százalék A beruházás állami szubvenciójának reális növekedése, százalék

6,445 5,566 4,973 879 650 0,62% 1,02% – – -

1986

1987

1988

1989

1990

7,025 5,974 5,238 1,051 800 0,65% 0,98% 1,24% –0,64%

7,988 6,562 5,735 1,426 1,100 0,65% 1,01% 1,23% 0,91%

12,057 10,468 9,854 1,589 1,250 0,85% 1,36% 29,30% 39,27%

14,542 12,464 11,805 2,078 1,700 0,86% 1,43% -2,80% –2,20%

17,050 14,550 14,080 2,500 2,100 0,85% 1,56% 0,05% 2,22%

13,22% 16,54%

28,29% 30,01%

5,32% 7,41%

12,69% 17,20%

5,00% 7,82%

Forrás: Kopits et al., 1990.

43

A Pénzügyminisztérium költségvetése. A Tervhivatal költségvetése. 45 Összes közkiadás tartalmazza a közintézmények, a társadalombiztosítás kiadásait, a kamat, termelés és árszubvenciókat. 44

483


32. sz. táblázat AZ EGY FŐRE46 JUTÓ KÖLTSÉGVETÉSI KIADÁS OKTATÁSI SZINTENKÉNT FORINT Év 1985 1986 1987 1988 1989 1990

Óvodai Általános Szakmunkásképzés Gimnázium Szakközépiskola Felsőfokú intézmények iskolák oktatás 15919 17049 18706 22207 29804 39583

13651 14257 15352 18691 26748 37169

21448 22609 23909 28613 37242 47728

17339 18189 20357 26590 37169 48877

24576 25597 27686 34189 45592 58974

78013 82447 89447 108142 147409 200133

Forrás: Statisztikai Évkönyvek 33. sz. táblázat AZ OKTATÁSI INTÉZMÉNYEKBE BEISKOLÁZOTTAK SZÁMA ÉS A MEGJELÖLT SZINTŰ OKTATÁST EREDMÉNYESEN BEFEJEZŐK SZÁMA OKTATÁSI SZINTENKÉNT EZER FŐ Év

1938 1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959

46

Beiskolázottak száma, ezer fő Óvoda

Alapfokú

Szakmunkásképző

Középfokú

Felsőfokú

112 106 121 130 132 118 146 168 162 171 180

1101 1268 1244 1255 1275 1260 1260 1288 1288 1307 1397

65 57 60 50 45 52 62 75 89 102 117

52 108 122 139 164 162 155 173 159 178 204

12 33 40 49 53 47 45 43 36 34 38

Egy nappali tagozatos tanulóra (hallgatóra) számítva.

484

Az eredményesen befejezők, száma, ezer fő AlapSzakKözépFelsőfokú munkás fokú fokú 34 70 79 80 104 115 108 105 107 119 112

17 79 49 55 52 38 38 31 36 56 46

11 16 16 16 22 123 27 26 29 29 29

2 4 5 5 7 6 6 10 7 6 6


AZ OKTATÁSI INTÉZMÉNYEKBE BEISKOLÁZOTTAK SZÁMA ÉS A MEGJELÖLT SZINTŰ OKTATÁST EREDMÉNYESEN BEFEJEZŐK SZÁMA OKTATÁSI SZINTENKÉNT EZER FŐ 33. sz. táblázat folytatása Év

1960 1961 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990

Beiskolázottak száma, ezer fő Óvoda

Alapfokú

184 172 278 184 187 189 192 197 204 213 227 247 270 296 316 329 349 384 422 457 478 477 466 455 441 425 407 399 195 392 392

1509 1555 1605 1607 1561 1498 1449 1392 1310 1229 1166 1122 1105 1125 1141 1144 1161 1171 1180 1192 1221 1272 1301 1326 1343 1355 1353 1332 1297 1184 1131

Szakmunkásképző 125 135 144 151 164 172 184 195 212 224 223 211 197 186 175 165 158 154 153 153 154 157 169 175 178 176 175 177 187 202 209

Középfokú

Felsőfokú

241 204 333 385 417 407 376 351 135 337 347 352 347 349 375 382 373 361 352 342 334 327 319 317 319 321 319 322 329 349 360

45 53 67 82 92 94 90 84 79 79 81 86 91 98 103 108 111 109 106 103 101 103 101 100 100 99 99 99 99 101 102

Az eredményesen befejezők, száma, ezer fő AlapSzakKözép- Felső fokú munkás fokú fokú 120 156 171 179 19S 194 175 179 194 190 173 1S8 146 145 155 154 143 138 135 132 130 133 143 141 140 136 136 139 154 171 165

60 65 71 81 76 75 73 74 72 77 81 81 58 79 83 80 80 76 73 72 67 64 60 59 60 58 60 60 59 58 58

32 36 44 50 57 63 70 71 73 68 62 64 69 72 75 72 74 79 80 78 72 68 68 68 66 68 68 69 70 69 68

6 6 7 10 11 14 18 21 21 18 18 17 18 23 24 24 26 26 28 27 27 25 25 26 25 25 25 24 24 25 24

Forrás: Statisztikai Évkönyvek

485

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 34. sz. táblázat BEISKOLÁZÁSI ARÁNYOK, 1950–1991 Év

1950 1955 1960 1965 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980

A megfelelő életkorú népességből a megnevezett szintű oktatási intézményekbe jár (százalék) Óvoda Alapfokú Szakmunkás Gimnázium Szakközép Felsőfokú tanuló nappali 23,5 28,0 33,7 47,1 57,7 58,9 62,0 66,1 71,8 75,5 79,7 83,2 83,2 85,0 87,6

96,5 97,6 98,5 98,8 98,4 98,2 98,3 98,3 98,2 98,4 98,6 98,7 98,8 98,8 98,8

12,8 13,9 28,3 33,2 37,9 38,6 39,5 40,3 39,8 39,0 39,4 40,0 40,5 40,5 40,2

84,2 87,0 89,0 91,3 92,0 96,8 86,0 85,7 84,9

98,3 98,3 98,4 98,2 98,2 98,1 99,3 99,0 99,0 99,2 99,2

39,6 40,2 40,1 39,8 40,1 40,0 40,2 30,8 30,9 30,4

8,3 12,0 18,4 21,5 16,0 15,9 15,9 16,4 16,9 17,4 17,3 17,2 17,3 17,4 17,7

7,9 8,2 8,0 13,1 14,3 14,8 15,6 16,6 17,9 18,7 19,6 20,6 21,5 22,1 22,4

3,4 4,2 4,1 6,8 6,3 6,5 6,5 6,6 6,7 6,9 7,2 7,7 8,3 8,8 9,2

1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991

39,8 39,8 39,7 39,7 40,0 40,5 40,7 41,0 41,9 42,4

9,4 9,7 9,8 9,9 9,9 9,6 9,6 10,0 10,0 11,9 12,8

Forrás: Oktatás és művelődés c. Statisztikai Évkönyvek, valamint KSH Statisztikai Évkönyvek

486


35. sz. táblázat AZ ÁLTALÁNOS ISKOLÁT VÉGZETTEK ÉS TOVÁBBTANULÓK Év

Az általános iskola 8 évfolyamát a nappali tagozaton eredményesen végzettek

Ebből a végzés évében továbbtanulók aránya, % szakmunkásközépfokú szakközépgimnáképző szakiskolában iskolában ziumban iskolában

együtt

1970 165611 41,1 2,2 17,7 18,5 79,5 1980 119809 43,8 3,0 26,0 20,3 93,1 1985 130992 43,8 2,9 26,0 20,8 93,5 1986 131219 43,5 2,9 27,0 20,7 94,1 1987 134223 44,3 2,7 26,7 21,1 94,8 1988 149640 44,5 3,0 27,4 20,1 95,0 1989 170891 42,7 3,2 27,0 20,4 93,3 1990 164161 42,0 2,8 27,5 21,1 93,4 Ebből: Fiú 82955 56,3 – 26,0 13,7 96,0 Leány 81661 27,4 5,7 29,0 28,6 90,7 Forrás: Oktatás és művelődés c. Statisztikai Évkönyvek, valamint KSH Statisztikai Évkönyvek

36. sz. táblázat AZ ÉRETTSÉGIZETTEK TOVÁBBTANULÁSA FELSŐFOKÚ OKTATÁSI INTÉZMÉNYEKBEN, 1970–1990

Az adott évben érettségizettek száma, ezer Felsőfokú oktatási intézménybe jelentkezettek száma, ezer Felsőfokú oktatási intézménybe felvettek száma, ezer

1970

1980

1990

62

72

68

31

33

47

12

15

17

Forrás: Statisztikai Évkönyvek

487

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 37. sz. táblázat A LAKÁSSZEKTOR KÖLTSÉGVETÉSI SZUBVENCIONÁLÁSA, MILLIÁRD FT, 1990–1991 A szubvenció célja, formája

1990

1991 várt

Lakástulajdon szubvenció Szociálpolitikai támogatás a gyermekes családok lakásépítéséhez és vásárlásához Állam bérlakásszektor A helyi önkormányzatoknak adott lakáscélú támogatás47 Lakásépítési hitel szubvenció Lakásalap48 Katonai lakások Összesen

20,2

21,8

1,0 3,5

0,5 –

– 3,5 44,0 4,0 76,2

5,8 2,8 37,7 2,0 70,8

Forrás: Hegedűs–Tosics, 1991.

38. sz. táblázat A LAKÁSÉPÍTÉS PÉNZÜGYI FORRÁSAI Időszak, év

Állami erőből

1961–1965 104128 1966–1970 121995 1971–1975 148675 1976–1980 162245 1981–1985 81483 1986–1990 28947 1986 7622 1987 7769 1988 5200 1989 4886 1990 3461 Forrás: KSH Statisztikai Évkönyvek

47

Magánerőből állami állami kölcsön (pénzintézeti) nélkül kölcsönnel 103417 147632 235456 256232 280931 239622 60659 48609 44700 46061 39593

74811 57803 54007 34238 7270 3883 1147 822 657 540 717

Összesen (db)

282356 327430 438138 452715 369684 272452 69428 57200 50566 51487 43771

1 A helyi önkormányzatok ezt az állami költségvetésből kapott lakáscélú támogatást saját eszközeikből növelhetik, és el is vonhatnak belőle más célokra. 48 2 Az 1988. előtti lakásépítési és vásárlási kölcsönök kamatainak szubvencionálása.

488


39. sz. táblázat AZ 1990-BEN ELADOTT ÁLLAMI TULAJDONÚ LAKÁSOK ÉRTÉKESÍTÉSI ADATAI Megnevezés Eladott lakások száma (db) Az eladott lakások átlagos becsült forgalmi értéke (1000 Ft) Az eladott lakások átlagos tényleges eladási ára (1000 Ft) Egy négyzetméterre jutó becsült forgalmi érték (1000 Ft) Egy négyzetméterre jutó tényleges eladási ár (1000 Ft)

Budapest 22156 1681,2 330,5 28,9 5,7

Ország összesen 54023 1148,5 268,8 21,2 5,0

Forrás: Dániel Zs., 1992.

40. sz. táblázat A LAKÁSFENNTARTÁSI TERHEK VÁRHATÓ ALAKULÁSA A SZEMÉLYI TULAJDONÚ LAKÁSOKBAN 1991-BEN (FORINT/HÓ) Költségtípus

Település

A lakásépítési hitelfelvétel időpontja 1971 1984 1988

Törlesztőrészlet

Vidék Budapest Vidék Budapest Vidék Budapest Vidék Budapest Vidék Budapest Vidék Budapest 200 Vidék Budapest

2400 2400 700 700 700 700 500 340 4300 4160 3000 3000 200 7500 7500

Közös költség Karbantartás Víz-, csatornadíj Összes költség Energiaköltség Önkormányzati adó Lakásfenntartási terhek Összesen

3700 3900 900 1100 500 750 600 340 5700 6090 2800 3300 200 8800 9560

4590 5700 1200 1400 300 600 600 340 6690 8040 2800 3300 9690 11540


489

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 41. sz. táblázat A BÉRLAKÁSOK KÖLTSÉGEINEK VÁRHATÓ ALAKULÁSA 1991-BEN (FORINT/HÓ) Komfortfokozat

Alapterület négyzetméterben

Összkomfortos Komfortos Félkomfortos Komfort nélküli

40

60

5195 – 5475 4490 – 4750 2890 – 3060 2550 – 2670

6860 – 7270 5470 – 5850 3820 – 4080 2910 – 3100


42. sz. táblázat A TÁMOGATÁSOK ALAKULÁSA 1988–1991, FOLYÓ ÁRON, MILLIÁRD FT A támogatás fajtája Fogyasztói ártámogatások Gyógyszer és segédeszköz Lakásszektor Termelői támogatások Összesen

1988

1989

1990

1991

42,5

42,5

36,8

40,2

18,2 32,7 88,0 181,4

19,2 81,8 81,9 235,4

27,6 83,4 66,1 213,9

39,4 69,9 60,8 210,3

Forrás: Állami Költségvetés, 1992. (A kormány javaslata.)

490


43. sz. táblázat A NÉPESSÉG MEGOSZLÁSA A HAVI EGY FŐRE JUTÓ JÖVEDELEM NAGYSÁGA SZERINT 1962–1987

Forrás: Andorka et al., 1990.

491

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 44. sz. táblázat A LEGALSÓ ÉS A LEGFELSŐ EGY FŐRE JUTÓ JÖVEDELMI DECILIS SZÁZALÉKOS RÉSZESEDÉSE AZ ÖSSZES JÖVEDELEMBŐL, 1962–1987 Év

Legalsó Legfelső decilis részesedése, százalék

1962 1967 1972 1977 1982 1987

3,9 4,1 4,0 4,5 4,9 4,5

20,2 18,0 19,9 18,6 18,6 20,9

Forrás: Andorka et al., 1990.

45. sz. táblázat A LEGALSÓ DECILIS ÉS AZ ÖSSZES HÁZTARTÁSOK NÉPESSÉGÉNEK ÖSSZETÉTELE DEMOGRÁFIAI ÉS GAZDASÁGI AKTIVITÁSI ISMÉRVEK SZERINT, 1977–1987 Demográfiai és gazdasági aktívitási ismérvek Aktív keresők 18,6 Gyermekgondozási segélyen lévők (GYES, GYED) Nyugdíjasok 6 év alatti gyermekek Tanuló gyermekek Összes gyermek Más eltartottak Összesen Forrás: Szalai, 1990.

492

Alsó decilis

1977 Összes népesség

Alsó decilis


Alsó decilis

47,0

23,7

45,7

32,7

45,1

3,3 25,5 15,0 19,4 34,4 18,2 100,0

2,5 18,6 9,0 15,4 24,4 7,5 100,0

4,8 17,3 18,9 21,9 40,8 13,4 100,0

2,2 20,3 9,0 17,2 26,2 5,6 100,0

4,2 14,9 13,0 26,1 39,1 9,1 100,0


2 21,7 7,3 19,8 27,1 4,1 100,0


46. sz. táblázat A LEGALSÓ DECILISHEZ TARTOZÓK ARÁNYA KORCSOPORTONKÉNT Életkor

1972

1987

0–2 3–6 7 –14 15 –19 20 – 24 25 – 29 30 – 34 35 – 39 40 – 44 45 – 49 50 – 54 55 – 59 60 – 69 70 + Összesen

15,2 15,3 15,1 6,3 5,0 5,1 7,9 6,7 4,4 3,2 3,6 6,2 15,1 27,9 10,0

20,7 17,0 15,1 7,2 6,0 12,0 11,5 9,7 6,4 4,7 5,4 6,0 9,8 11,7 10,0

Forrás: KSH Jövedelemfelvételek adatai

493

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 47. sz. táblázat A PÉNZBENI TÁRSADALMI JÖVEDELMEK RÉSZE AZ ÖSSZES SZEMÉLYES RENDELKEZÉSŰ HÁZTARTÁSI JÖVEDELMEN BELÜL AZ EGY FŐRE JUTÓ HAVI JÖVEDELEM NAGYSÁGA SZERINA SZÁZALÉK, 1987

Egy főre jutó havi jövedelem, Ft -2 600 2601–3400 3401–4200 4201–5000 5001–5800 5801–6600 6601–7400 7401–8200 8201–10000 10000 – Összesen

A pénzbeni társadalmi jövedelmek része az összes személyes rendelkezésű háztartási jövedelmen belül, százalék Aktív háztartásfőjű Inaktív háztartásfőjű Összes háztartások háztartások háztartások 33,5 26,5 21,1 18,1 15,4 14,0 11,5 10,9 8,9 6,0 15,1

Forrás: Matukovics, Salamin, 1990.

494

88,4 83,8 79,1 73,5 69,2 67,3 65,1 60,9 58,5 43,7 71,5

44,8 39,8 33,1 28,0 23,1 22,0 18,0 15,6 14,3 8,4 23,5


48. sz. táblázat SAJÁTJOGÚ NYUGDÍJASOK AZ ALAPNYUGDÍJAK NAGYSÁGA SZERINT (1991. MÁRCIUS) Az alapnyugdíj havi összege, Ft

Öregségi Férfi

Rokkantsági Nő

4999 és kevesebb 693 2875 5000 – 6999 16581 145578 6000 – 6999 114240 232846 7000 – 7999 160177 330711 8000 – 8999 125516 78394 9000 – 9999 67987 30897 10000 – 11999 75565 26666 12000 és több 55773 13182 15000 és több 34284 4295 Összesen 650816 865444 Forrás: OTF Statisztikai jelentés, 1990.

Férfi 346 17885 87299 86131 55202 29957 30046 19258 10032 336156

Sajátjogú összesen

Nő 1185 46853 92003 71273 15271 6088 4249 1551 425 238898

Férfi 1039 34466 201539 246308 180718 97944 105611 75031 44316 986972

Nő 4060 192431 324849 401984 93665 36985 30915 14733 4720 1104342

49. sz. táblázat AZ 1980-BAN MEGÁLLAPÍTOTT NYUGDÍJAK, JÁRADÉKOK, VÁSÁRLÓÉRTÉKÉNEK ALAKULÁSA49 1980. évben Ft/hó

1981

1982

1983

1984

1500 2000 3000 4000 5000

102,1 100,5 98,8 98,1 97,8

103,3 99,5 95,5 94,1 93,4

104,0 98,3 92,4 90,2 89,2

105,6 97,9 88,0 85,1 83,9

1985 1986 várható 1980 = 100,0 106,4 97,2 84,0 80,7 79,3

107,0 96,8 82,9 78,8 77,3

1987

1988

1989

107,3 95,7 80,9 75,9 73,9

107,0 93,6 77,4 71,3 68,7

109,1 93,6 75,6 68,3 64,9

Forrás: KSH, 1988.

49 1987-től az adatok a 70 éven felüli nyugdíjasokra nem vonatkoznak, esetükben 1987-tő1, magasabb összegnél is, a nyugdíj reálértéke az 1986. évi szinten maradt.

495


50. sz. táblázat AZ AKTÍV HÁZTARTÁSFŐJŰ HÁZTARTÁSOK EGY FŐRE JUTÓ JÖVEDELME A HÁZTARTÁSBAN LÉVŐ 0–18 ÉVES GYERMEKEK SZÁMA SZERINT ÉS AZ AKTÍV HÁZTARTÁSFŐJŰ HÁZTARTÁSOKBAN ÉLŐ NÉPESSÉG MEGOSZLÁSA GYERMEKSZÁM SZERINT A 0–18 éves gyermekek száma a háztartásban

0 1 2 3 4 és több Együtt

Egy főre jutó jövedelem a gyermektelen háztartásokhoz viszonyítva 1972

100 79 65 53 35 79

1977 1982 gyermektelen = 100

1987

100 77 64 52 36 78

100 79 67 53 38 79

100 76 62 51 39 75

A háztartásokban élő népesség megoszlása, százalék 1972

1977

1982

1987

31,8 32,0 26,0 6,1 4,1 100,0

32,9 28,3 29,0 6,6 3,2 100,0

29,4 26,8 33,2 7,5 3,1 100,0

30,8 26,8 32,7 7,3 2,4 100,0

Ft 6856 5399 4591 3664 2639 5390

Forrás: KSH, 1988.

51. sz. táblázat A CSALÁDI PÓTLÉK A GYERMEKEK ÁTLAGOS ÖSSZES FOGYASZTÁSI KIADÁSAINAK SZÁZALÉKÁBAN, A SZOKÁSOS FOGYASZTÁSI EGYSÉG KULCSOKKAL SZÁMÍTVA Családtípus Egy szülő – és egy gyermek – és két gyermek Két szülő – és két gyermek – és három vagy több gyermek Forrás: KSH,1988.

496

1978

1980

1985

1987

18 23

21 28

20 27

18 24

22 28

24 35

23 33

20 29


52. sz. táblázat AZ EGY GYERMEKRE JUTÓ CSALÁDI PÓTLÉK A 2 SZÜLŐ – 2 GYERMEK TÍPUSÚ CSALÁDOKBAN, A 2 SZÜLŐ – KÉT GYERMEK TÍPUSÚ CSALÁDOKBAN EGY FŐRE JUTÓ LÉTMINIMUM SZÁZALÉKÁBAN 1982– 1991 Év

1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989. augusztus 1990. augusztus 1991. jan.-jún.

A 2 szü1ő – 2 gyermek típusú családok egy gyermekre jutó családi pótléka

A 2 szü1ő – 2 gyermek típusú családok egy főre jutó létminimuma

490 600 710 710 710 820 1320 1800 2170 2570

1920 2060 2220 2390 2500 2720 3180 3760 5050 7077

A családi pótlék a létminimum százalékában

26 29 32 29 28 30 42 48 43 36

Forrás: saját számítások, KSH Statisztikai Évkönyvek alapján

497

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 53. sz. táblázat A TERMÉSZETBENI TÁRSADALMI JÖVEDELMEK EGY FŐRE JUTÓ ÉVI ÖSSZEGE A SZEMÉLYES JÖVEDELEM NAGYSÁGA ALAPJÁN KÉPZETT CSOPORTOKBAN, 1987, FORINT A főkereső osztályréteg hovatartozása és az egy főre jutó jövedelem nagysága

Egészségügy

Oktatás

Szociális ellátás

Kultúra, Étkezési sport, hozzájárulás üdültetés

Egyéb

Összesen

A természetbeni társadalmi

az összes

A személyek száma 1000-ben

Jövedelem egy főre jutó havi összege Aktív keresős háztartások összesen 2600 Ft alatt 2601– 3400 3401–4200 4201– 5000 5001– 5800 5801– 6600 6601– 7400 7401– 8200 8201–10000 10000 Ft felett Együtt

498

2355 2834 2694 2842 2620 2611 2852 2475 2383

6499 6208 5868 5105 4376 4007 3615 3305 3154

640 899 503 532 520 414 414 377 451

760 1088 1276 1371 1470 1505 1675 1751 1718

153 275 361 414 474 502 557 566 615

254 232 248 243 315 303 434 430 519

10669 11616 11030 10507 9791 9422 9547 8904 8840

809 968 919 876 816 785 796 742 737

3010 4016 4723 5469 6204 6960 7756 8512 9666

539,0 1089,2 1579,4 1518,2 1227,9 865,9 602,4 427,6 466,1

2564 2674

3236 4872

373 553

1988 1400

574 425

699 328

9434 10252

786 854

14216 6244

465,1 8780,8

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon A TERMÉSZETBENI TÁRSADALMI JÖVEDELMEK EGY FŐRE JUTÓ ÉVI ÖSSZEGE A SZEMÉLYES JÖVEDELEM NAGYSÁGA ALAPJÁN KÉPZETT CSOPORTOKBAN, FORINT 53. sz. táblázat folytatása A főkereső Egészségügy Oktatás osztályréteg hovatartozása és az egy főre jutó jövedelem nagysága


Kultúra, Étkezési sport, hozzájárulás üdültetés

Egyéb

Összesen

A természetbeni

Az összes

A személyek száma 1000-ben

Jövedelem egy főre jutó havi összege Inaktív háztartások összesen 2600 Ft alatt 5868 2601– 3400 5936 3401– 4200 6334 4201– 5000 4631 5001– 5800 5418 5801–6600 5338 6601– 7400 4503 7401– 8200 6086 8201–10000 5715 10000 Ft felett 3462 Együtt 5557

2753 859 548 563 465 339 649 505 370

1350 1143 1002 862 754 657 656 457 438

557 405 489 626 780 898 961 1281 1209

0 0 0 0 0 0 0 0 0

374 680 530 411 458 759 784 845 659

10902 9023 8903 7093 7875 7991 7553 9174 8471

909 752 742 591 656 666 629 764 706

3071 3793 4532 5179 6002 6837 7609 8570 9676

136,8 331,2 415,4 330,5 208,5 152,3 82,4 43,4 56,2

170 741

1174 927

1893 664

0 0

491 550

7190 8447

599 704

13827 5338

31,6 1788,3

499

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon A TERMÉSZETBENI TÁRSADALMI JÖVEDELMEK EGY FŐRE JUTÓ ÉVI ÖSSZEGE A SZEMÉLYES JÖVEDELEM NAGYSÁGA ALAPJÁN KÉPZETT CSOPORTOKBAN, FORINT 53. sz. táblázat folytatása A főkereső osztályréteg hovatartozása és az egy főre jutó jövedelem nagysága

Egészségügy

Oktatás


Kultúra, sport, üdültetés

Étkezési hozzájárulás

Egyéb

Összesen

A természetbeni

Az összes

A személyek száma 1000ben

Jövedelem egy főre jutó havi összege Összes háztartás 2600 Ft alatt 2601– 3400 3401– 4200 4201–5000 5001– 5800 5801– 6600 6601– 7400 7401– 8200 8201–10000 10000 Ft felett Együtt

3066 3556 3452 3162 3026 3019 3051 2808 2741 2621 3162

5741 5023 4759 4293 3808 3458 3250 3047 2854 3041 4173

Forrás: Matukovics, Salamin, 1990.

500

790 956 671 591 561 450 443 385 450 424 617

719 929 1112 1218 1377 1415 1588 1708 1672 1982 1275

122 211 286 340 405 427 490 513 549 538 353

278 336 307 273 336 439 477 468 534 685 367

10716 11011 10587 9897 9513 9208 9307 8929 8800 9291 9947

893 918 882 825 793 767 776 744 733 774 829

3023 3964 4683 5417 6175 6941 7738 8517 9667 14191 6091

675,8 1420,4 1994,8 1848,6 1436,4 1018,3 684,8 471,0 522,3 496,7 10569,1


54. sz. táblázat A SZÜLETÉSKOR VÁRHATÓ ÁTLAGOS ÉLETTARTAM, ÉV Év, évek átlaga

Férfiak

Nők

1920–1921 1930–1931 1941 1949 1955 1960 1965 1970 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990

41,0 48,7 54,9 59,3 64,8 65,9 66,7 66,3 63,3 65,5 65,6 65,1 65,1 65,1 65,3 65,7 66,2 65,4 65,1

43,1 51,8 58,2 63,4 68,7 70,1 71,5 72,1 72,1 72,7 73,2 73,0 73,2 73,1 73,2 73,7 74,0 73,8 73,7

Forrás: Demográfiai Évkönyvek

501

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 55. sz. táblázat A HALÁLOZÁSI ARÁNYSZÁMOK ALAKULÁSA KORCSOPORTONKÉNT 1970–1990 Életkor 1970 Férfi 20 – 24 éves 25 – 29 éves 30 – 34 éves 35 – 39 éves 40 – 49 éves 50 – 59 éves 60 – 69 éves 70 éves és idősebb Nő 20 – 24 éves 25 – 29 éves 30 – 34 éves 35 – 39 éves 40 – 49 éves 50 – 59 éves 60 – 69 éves 70 éves és idősebb

1990

1,45 1,72 1,99 2,91 5,23 12,77 33,78

1,57 1,78 2,24 3,91 7,70 17,44 38,56

1,50 1,97 2,84 4,38 8,79 19,29 36,43

1,40 1,85 3,03 4,58 8,83 19,96 39,97

1,55 2,03 3,23 4,90 9,19 20,64 39,75

101,67

109,02

107,20

106,92

109,20

0,54 0,70 0,90 1,45 2,98 7,22 18,86

0,54 0,70 1,04 1,71 3,59 8,10 20,85

0,49 0,70 1,20 1,86 3,62 8,31 17,97

0,51 0,73 1,24 1,87 3,61 8,22 18,67

0,57 0,66 1,26 1,94 3,72 8,07 18,82

82,38

82,12

80,02

82,21

84,52

Forrás: Demográfiai Évkönyvek

502

Ezer megfelelő életkorú személyre jutó haláleset 1980 1985 1989


56. sz. táblázat A MEGFELELŐ KORÚ NÉPESSÉG ISKOLAI VÉGZETTSÉGÉNEK ALAKULÁSA, 1960–1990 Iskolai végzettség

1960

1970

1980

1990

százalék A 15 éves és idősebb népességből legalább az általános iskola 8 osztályát végezte A 18 éves és idősebb népességből legalább befejezett középiskolai végzettségű A 25 éves és idősebb népességből befejezett felsőfokú iskolai végzettségű

32,8 8,8

51,4 15,5

66,1 23,4

78,1 30,1

2,7

4,2

6,5

9,4

Forrás: 1990. évi népszámlálás 2. Részletes adatok

57. sz. táblázat A LEGALÁBB BEFEJEZETT KÖZÉPISKOLAI VÉGZETTSÉGŰEK ÉS A BEFEJEZETT FELSŐFOKÚ VÉGZETTSÉGŰEK ARÁNYA KORCSOPORTONKÉNT, 1990 Életkor

Legalább befejezett középfokú iskolai végzettségű, százalék

Befejezett felsőfokú

25 – 29 30 – 34 35 – 39 40 – 44 45 – 49 50 – 54 55 – 59 60 – 64 65 – 69 70 – 74 75 +

41,9 41,1 41,1 42,6 33,5 25,6 20,2 17,7 13,4 12,9 7,9

13,3 12,5 12,5 13,4 11,7 7,6 7,7 6,4 5,0 4,0 3,0

Forrás: 1990. évi népszámlálás 2. Részletes adatok

503

Andorka Rudolf–Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon 58. sz. táblázat A LAKÁSSAL KAPCSOLATOS SZUBVENCIÓK EGY FŐRE JUTÓ ÖSSZEGE AZ EGY FŐRE JUTÓ HÁZTARTÁSI JÖVEDELEM KVANTILISEI SZERINT, 1988 Szubvenciók

I. Lakbér, fűtés, víz, csatorna a) Lakbér b) Fűtés –szilárd fűtőanyag – távfűtés c) Víz, csatorna – bérlakás – társas-, családi ház Összesen II. Lakásberuházás c) Lakásberuházás – lakáshitel – lakás szoc. pol. Összesen

504

Alsó 5%

5–10 %

10–15 %

Kvantilisek 15–20 %

20–30 %

30–40 %

40–50 %

430

667

752

698

804

848

1,011

1,186 278

1,471 372

1,396 453

1,281 474

1,097 590

1,201 571

1,122 608

73 463 2,430

113 445 3,068

127 438 3,166

118 452 3,023

136 469 3,096

144 500 3,264

171 511 3,497

1,417 1,244 2,661

1,957 1,155 3,112

2,083 1,188 3,272

2,646 1,264 3,910

2,509 727 3,237

2,827 819 3,646

2,821 875 3,696


A LAKÁSSAL KAPCSOLATOS SZUBVENCIÓK EGY FŐRE JUTÓ ÖSSZEGE AZ EGY FŐRE JUTÓ HÁZTARTÁSI JÖVEDELEM KVANTILISEI SZERINT, 1988 58. sz. táblázat folytatása Szubvenciók

I. Lakbér, fűtés, víz, csatorna a) Lakbér b) Fűtés – szilárd fűtőanyag – távfűtés – bérlakás – társas-, családi ház Összesen – lakáshitel – lakás szoc.pol Összesen

50–60 %

60–70 %

70–80 %

Kvantilisek 80–85 85–90 % %

1,084

1,171

1,092

1,380

1,700

1,867

1,731

1,062

1,142 674 184 509 3,593 3,215 660 3,874

1,201 847 198 515 3,932 3,070 651 3,721

1,093 839 185 550 3,759 3,477 685 4,162

1,060 964 234 494 4,132 4,230 544 4,774

1,318 1,174 298 488 4,968 4,688 457 5,146

1,615 1,143 316 517 5,458 3,862 237 4,099

1,393 1,324 293 658 5,400 5,501 235 5,737

1,222 729 180 503 3,696 3,111 758 3,869

90–95 %

Felső 5%

Összes

Forrás: KSH incidencia vizsgálat

505


59. sz. táblázat AZ ALACSONY ÉS MAGAS JÖVEDELMŰ KVANTILISEK RÉSZESEDÉSE AZ EGY FŐRE JUTÓ DOTÁCIÓBÓL TÁMOGATÁSFAJTÁNKÉNT, SZÁZALÉK 1. Dotációfajták Lakás szoc. pol. kedv. Tankönyv Helyi közlekedés Tej Szilárd fűtőanyagok Társas-, családi ház, víz, csatorna Egyéb tejtermékek Távolsági közlekedés. Vaj Lakáshitel Lakbér Bérlakás víz, csatorna Távfűtés (Jövedelem eloszlás Sajtó Mozi, színház 0,85 Összesen

2. öt százalék

20.

1.

10.

Lakosság összesen

decilis

8,21 8,01 4,30 4,46 4,86

7,62 8,29 4,82 4,63 6,02

1,56 1,91 4,61 4,81 6,61

1,55 1,91 4,10 4,79 5,70

15,83 16,30 9,12 9,09 10,88

3,11 3,82 9,01 9,60 12,31

100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

4,61 3,04

4,43 3,61

5,14 5,88

6,53 6,59

9,04 6,65

11,67 12,47

100,00 100,00

3,45 2,86 2,28 2,02

2,98 3,55 3,15 3,14

5,08 5,88 6,21 8,79

5,10 6,58 8,84 8,15

6,43 6,41 5,43 5,16

10,18 12,46 15,05 16,94

100,00 100,00 100,00 100,00

2,02 1,91

3,14 2,55

8,79 7,84

8,15 9,08

5,16 4,46

16,94 16,92

100,0 100,00

2,02 1,42 1,17 3,45

2,36 2,20 8,20 4,10

8,42 8,52 13,73 6,09

11,85 10,33 2,02 7,01

4,65 3,62 21,93 7,55

20,27 18,85 100,00 13,10

100,00) 100,00

Forrás: KSH incidencia vizsgálat, 1990.

506

19.

100,00


60. sz. táblázat A KVANTILISEKRE JUTÓ DOTÁCIÓ ARÁNYA A KVANTILISEK JÖVEDELMÉHEZ VISZONYÍTVA, DOTÁCIÓFAJTÁNKÉNT, SZÁZALÉK (1988) 1. Dotációs fajták Lakáshitel Szilárd fűtőanyagok Helyi közlekedés Lakás szoc. pol. kedv. Lakbér Távfűtés Társas-, családiház víz, csatorna Bérlakás víz, csatorna Tej Mozi, színház Távolsági közlekedés Vaj Egyéb tejtermék Sajtó Tankönyv Összesen

2. öt százalék

19.

20.

1. decilis

10. Lakosság összesen

4,63

4,91

3,03

3,06

4,78

3,05

4,10

3,87 3,08

3,69 2,65

1,27 0,79

0,78 0,54

3,77 2,83

0,98 0,64

1,61 1,45

4,06 1,40 0,91

2,89 1,67 0,93

0,19 1,46 0,90

0,13 0,96 0,74

3,40 1,55 0,92

0,15 1,17 0,82

1,00 1,40 0,96

1,51

1,12

0,41

0,37

1,29

0,38

0,66

0,24 0,57 0,09

0,28 0,45 0,09

0,25 0,15 0,20

0,16 0,10 0,23

0,26 0,50 0,23

0,20 0,12 0,09

0,24 0,26 0,22

0,42 0,20 0,19 0,05 0,16 21,37

0,28 0,19 0,18 0,06 0,12 19,51

0,15 0,10 0,09 0,08 0,01 9,05

0,16 0,08 0,07 0,07 0,01 7,40

0,34 0,19 0,18 0,06 0,14 20,32

0,12 0,09 0,08 0,07 0,01 8,08

0,25 0,14 0,13 0,08 0,04 12,52

Forrás: KSH incidencia vizsgálat, 1990.

507

A SZOCIÁLIS KIADÁSOK ÉS A SZOCIÁLPOLITIKA MAGYARORSZÁGON

Recommend Documents