GULYÁS LÁSZLÓ
A szlovák–magyar lakosságcsere második világháború alatti diplomáciatörténeti előzményei, különös tekintettel Edvard Beneš tevékenységére
Bevezetés A második emigrációjából Prágába győztesen visszatérő Beneš 1945. május 9-én kijelentette: „… a németek és a magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk nem élhet a németekkel és a magyarokkal közös hazában.”1 Ezzel a kijelentéssel kezdetét vette a németek és magyarok eltávolítása az újjászülető csehszlovák államból. Ezen folyamat egyik fontos eleme volt a magyar–szlovák lakosságcsere kikényszerítése. Véleményünk szerint Beneš Münchenből2 azt a tanulságot vonta le, hogy tiszta csehszlovák nemzetállamot kell teremteni. Abból a tényből, hogy Hitler a szudétanémeteket „ötödik hadoszlopként” tudta felhasználni Csehszlovákia ellen,3 arra a további következtetésre jutott, hogy a két világháború között folytatott asszimilációs politika eredménytelen volt, ezért radikálisabb eszközhöz kell nyúlni. Ez a radikális eszköz a nemzeti kisebbségek kitelepítése lett. Beneš megpróbálta a németek kitelepítésének kérdését következetesen összekapcsolni a magyar kisebbség kitelepítésével is. Arra törekedett, hogy a német és a magyar kisebbség azonos megítélés alá essék, és ennek következtében mindkét kisebbséggel szemben ugyanolyan intézkedéseket – értsd kitelepítés – lehessen meghozni. A fentiekből logikusan következik, hogy a csehszlovák–magyar lakosságcsere előzményeit Beneš második világháború alatti tevékenységében kell keresnünk. Jelen tanulmányban megpróbáljuk feltárni ezen előzményeket, azaz bemutatjuk, hogy a kisebbségek kitelepítése érdekében Beneš milyen tevékenységet folytatott második emigrációja alatt. Beneš ezen kijelentését idézi JANICS Kálmán: A hontalanság évei. 1989, 147. p. A müncheni döntésről és Csehszlovákia széteséséről lásd GULYÁS László: Beneš külpolitikájának csődje (1938–1939). Limes, 2001/3. szám, 139–158. p. 3 Erről lásd GULYÁS László: A szudétanémetkérdés és Lord Runciman prágai missziója. Kutatási Füzetek 12. Ünnepi szám Ormos Mária 75. születésnapjára. Pécs, 2005, 132– 144. p. 1 2
Békejobb vagy bosszú? Az emigráns Beneš rendszeresen használta a „Csehszlovákia újjászületése” szófordulatot, de az alatt mindig a München előtti Csehszlovákiát értette. Csakhogy az eredeti határok helyreállítása értelemszerűen Csehszlovákia összes etnikai konfliktusát újratermelte volna. Így Beneš előtt az a probléma állt, hogy hogyan lehet elkerülni a nemzetiségi viszályok újratermelődését az újjászülető köztársaságban. Logikai szempontból ezt a problémát alapvetően két módon lehet megoldani. Az egyik lehetséges megoldás: a nemzeti kisebbségek számára széles körű nemzetiségi jogok garantálásával biztosítani ezek állam iránti lojalitását. A másik lehetséges megoldás: az államot „valamilyen módon” (erőszakos asszimiláció és/vagy kitelepítés) homogénebbé tenni. Nem tudjuk pontosan rekonstruálni, hogy Beneš hogyan viszonyult a fenti két megoldáshoz. Emigrációja alatt elhangzott beszédeiben – elsősorban rádióbeszédeiben – és leveleiben a legkeményebb fenyegetéseket váltogatta a demokratikus ígéretekkel.4 Az első konkrét fenyegetést az 1938 novemberében Rašínnak írt levelében találhatjuk: „Természetesen senkinek se bocsátjuk meg az árulását, a tőlünk elvett jogokat és területeket sohasem adjuk fel.”5 Ígéreteire pedig jó példa 1940. július 24-ei rádióbeszéde, amelyben így fogalmazott: „Ünnepélyesen kihirdetem ezeket a politikai és jogi alapelveinket, és hangsúlyozom, hogy számunkra itt mindegyik érvényes államunk és nemzetünk minden állampolgárára, csehekre, szlovákokra, németekre és kárpátukránokra, és többiekre nálunk otthon.”6 Benešnek a békejobb és a bosszú gondolata közötti ingadozását a katonai-politikai konstelláció változásaival magyarázhatjuk. Annak illusztrálására, hogy a csehszlovák emigráció napi politikai gyakorlatában hogyan is nézett ki ez az „ingadozás”, tekintsük át Beneš szudétanémet emigrációval szemben folytatott politikáját!7 1939 és 1945 között Londonban létezett egy szudétanémet emigráció.8 Ez Csehszlovákia 1939. márciusi megszűnése után jött létre, főképpen a műköBenešnek a második emigráció alatt különböző helyeken – főképpen a rádióban – elhangzott nyilatkozatait és leveleit lásd Edvard BENEŠ: Sest let exilu a druhá svetová válka. Ráci, projevy a dokumenty zr. 1938–1945. Praha, 1946. 5 BENEŠ i. m., 31. p. 6 Idézi JANICS i. m., 85. p. 7 Beneš álláspontjainak változását a szudétanémet kérdésben Detlef Brandes dolgozta fel habilitációs dolgozatában. Detlef BRANDES: Grossbritannien und seine osteuropäischen Allierten. Die polnische, tschechoslowakische und jugoslawische Exilregierung im Londoner Exil 1939–1943. München, 1988. 8 KASZA Péter (szerk.): A szudétanémet kérdés a második világháborúban. Edvard Beneš és Wenzel Jaksch levelezése 1939–1943. Documenta Historica XLV., Szeged, 2000. A londoni szudétanémet emigráció történetről uő uo.: Az emigráció küzdelmei (bevezető tanulmány). 4
dését felfüggesztő Szudétanémet Szociáldemokrata Párt azon tagjaiból, akik Lengyelországon át Nyugatra (Svédországba, Norvégiába és Angliába) emigráltak. 1939 tavaszán Svédországban működött legfontosabb központjuk Ernst Paul irányításával, de az emigráció vezetése fokozatosan a Wenzel Jaksch9 – a Szudétanémet Szociáldemokrata Párt (DSAP) korábbi vezetője – irányítása alatt álló londoni csoport kezébe ment át. Mivel Beneš 1939 júliusa után, amikor visszatért az USA-ból, Londonból irányította a csehszlovák emigrációt, az első kapcsolatfelvételre már 1939. augusztus 3-án sor kerülhetett.10 Beneš és Jaksch közel négy órán keresztül tanácskoztak. Beneš kifejtette partnerének, hogy amint a körülmények lehetővé teszik, a jogi kontinuitás alapján egy emigráns csehszlovák kormányt kíván felállítani. Jaksch jelezte Benešnek, hogy amennyiben létrejön egy csehszlovák emigráns kormány, úgy abban igényt tartanak a szudétanémet emigráció képviseletére, továbbá hogy a München előtti úgynevezett Negyedik Terv alapján11 képzelik el a szudétanémetek és a csehszlovákok együttélését az újjászülető Csehszlovákiában. Befejezésképpen megállapodtak abban, hogy a kölcsönös lojalitás alapján folytatják az eszmecserét. 1939 és 1942 között Beneš legfőbb célja a müncheni szerződés érvénytelenítése, a kontinuitás elvének elfogadtatása és Csehszlovákia eredeti határainak helyreállítása volt. Ezen céljai eléréséhez nem nélkülözhette a szudétanémetek támogatását, azaz a két emigráció ekkor még kölcsönösen egymásra volt utalva. Benešnek akkori legfontosabb szövetségese, Anglia előtt demonstrálnia kellett, hogy az újjászülető Csehszlovákiában nem lesznek etnikai problémák, mert a csehszlovák politikusok már most megegyeznek a korábban legtöbb problémát okozó szudétanémet kisebbség demokratikus erőivel. Jaksch hajlandó volt támogatni a München revíziójára irányuló beneši politikát, de támogatása fejében a német kisebbség háború utáni helyzetének javítására vonatkozó garanciákat akart elérni.12 A szudétanémet emigráció az úgynevezett holmhursti deklarációban – 1940. március 11. – konkrétan is megfogalmazta ezzel kapcsolatos álláspontját. Ezek szerint: hajlandóak a cseh néppel közösen létrehozni egy államalakulatot, azaz támogatják München revízióját, cserébe széles körű autonómiát kérnek egy föderatív alapon átszervezett Csehszlovákián belül.13 Wenzel Jaksch emigráció alatt keletkezett levelezését kiadták: Friedrich von PRINZ (szerk.): Wenzel Jaksch – Edvard Beneš briefe und Dokumente aus dem Londoner Exil 1939–1943. Köln, 1973. 10 Az első Beneš–Jaksch találkozóról Jaksch levélben számolt be elvtársainak. A levelet közli PRINZ i. m., 1. dokumentum, 80–82. p. 11 A „Negyedik Tervről” lásd GULYÁS 2005 i. m. 12 KASZA i. m., 10–14. p. 13 Az úgynevezett holmhursti deklaráció teljes szövegét közli PRINZ i. m., 3. dokumentum, 83–90. p. 9
1940. október 12-én – angol nyomásra – Beneš javaslattal fordult a szudétanémet emigráció vezetőihez, s felajánlott nekik hat képviselői, illetve egy alelnöki helyet a júliusban felállított Államtanácsban. Emellett a nemzetiségi kérdés megoldására a német és a csehszlovák településterületek Csehszlovákián belüli elválasztását javasolta.14 Az események tehát abba az irányba mutattak, hogy a szudétanémet emigráció legszebb álmai valóra válnak, és Beneš a holmhursti deklaráció alapján hajlandó velük megegyezni. A németek már ki is jelölték azokat a politikusaikat, akik betöltik az Államtanácsban felkínált pozíciókat. A kérdéskör kutatója, Kasza Péter szerint valójában Beneš számára nem a konszenzus megteremtése, hanem csak a konszenzusra való törekvés bizonyítása volt a fontos.15 Jól mutatja ezt, hogy amint megtehette – az 1941-es év folyamán Beneš a Szovjetunió és az USA hadba lépésével két komoly támogatót szerzett a kontinuitás-elv számára –, zsákutcába vitte a tárgyalásokat. 1941. szeptember 22-én személyesen találkozott Jakschsal és egy táviratot mutatott neki, amelyet Csehországból kapott.16 A távirat szövege szerint a honi ellenállást mélységesen demoralizálná, ha német nemzetiségű tagokat vennének fel az Államtanácsba. Beneš ezért arra kérte Jakschot, hogy napolják el a belépés időpontját, amíg az otthoni pszichológiai helyzet kedvezőbbé nem válik.17 A szudétanémetek 1940. szeptember 28-ai konferenciája elfogadta Beneš kérését – nem tehetett mást –, hozzájárult az Államtanácsba való belépés elnapolásához.18 Beneš ezzel taktikai győzelmet aratott, hiszen ettől kezdve a cseh közvéleményre hivatkozva késleltethette a szudétanémetekkel való megegyezést. 1941–42 folyamán több személyes találkozásra, illetve levélváltásra került sor Beneš és a szudétanémet emigráció vezetői között, de egyre inkább a nézetkülönbségekre helyeződött a hangsúly.19 A lidicei mészárlás után (1942 májusa) az angol kormány feltétel nélkül hozzájárult a müncheni szerződés revíziójához, így Benešnek már nem kellett bizonygatnia megegyezési hajlandóságát. 1942. július 11-én Smutny feljegyezte Beneš távirati stílusban tett észrevételeit a szudétanémet kérdésről: „Az angolok és a szudétanémetek. Ez csak presztízskérdés, többet erről beszélni nem fogok, megmondom nekik [mármint az angoloknak – G. L.], hogy Jaksch és az egész társasága engem már nem érdekel, mulassanak velük ők.”20 A javaslatot ismerteti KASZA i. m., 16. p. Uo. 18. p. 16 Erről a találkozóról Jaksch számol be emlékirataiban. Wenzel JAKSCH: Europas Weg nach Potsdam. Stuttgart, 1958, 364–365. p. 17 Jaksch emlékirataiban kétségbe vonta a távirat hitelességét. Lásd uo. 18 A konferencia határozatait lásd PRINZ i. m., 13. dokumentum, 112–115. p. 19 A nézetkülönbségekről lásd uo. az alábbi dokumentumokat: 10. dokumentum, 104–105. p.; 14. dokumentum, 117–118. p; 19. dokumentum, 127–128. p.; továbbá KASZA i. m., 3–6. dokumentum, 35–44. p. 20 Idézi JANICS i. m., 73. p. 14 15
Röviddel a fenti cinikus megjegyzés után a szudétanémetekkel való látszólagos kooperációt is beszüntette. Utolsó személyes találkozására Jakschsal 1942. december 1-jén került sor,21 majd 1942. december 10-én Beneš levelet intézett Jakschhoz (ezt nevezzük decemberi memorandumnak), melynek záró részében így foglalta össze a szudétanémet vezetőkkel folytatott tárgyalásainak tapasztalatait: „9. Megállapítom, hogy az Önök pártjának valamennyi határozata, így az 1942. októberi határozatok is, egészében egyetlen politikai irányvonalat mutatnak, amely a fentebb említett idézetekkel egybeesik. Ennek tartalma és szellemisége lényegében a következő: Nem fogadjuk el, és nem védelmezzük a Köztársaság jogi kontinuitását. A csehszlovák állammal kapcsolatos valamennyi nyilatkozatuk feltételes jellegű, úgyhogy szabad marad az út egy más típusú szabályozás számára is. Soha nem volt világos, hogy az Önök csehszlovák állampolgársága alapvető vagy pusztán időleges tény, mivel Önöknek formálisan csehszlovák útlevelük van, és a brit, valamint az egyéb hatóságok is csehszlovákoknak tekintik Önöket. Az Ön emberei nem érezték és ma sem érzik magukat arra kötelezve, hogy a Csehszlovák Köztársasággal szembeni állampolgári kötelességeiket teljesítsék. És nem csak akkor, amikor nemzetközileg elismerték teljes jogi integritásunkat, hanem még ma is erre az álláspontra helyezkednek, amikor már egy újabb elismerésre került sor. (Lásd az Önök határozatait a katonai szolgálatot illetően.)… De hogy Önök csehszlovákok-e vagy sem, hogy vannak-e még kételyeik az állami hovatartozásukat illetően, és hogy vajon teljes mértékben és feltétel nélkül az ország mellett állnak vagy sem – mindezeket még most sem jelentették ki egyértelműen és világosan. Ez taktika? Vagy bizonytalanság? Vagy inkább határozottság, hogy más megoldások felé nyitva tartsák a kaput? 10. … Nem hiszem, hogy ez a helyzet még sokáig fenntartható.”22 Gyakorlatilag Beneš arra hivatkozva, hogy a szudétanémetek nem fogadják el az Első Köztársaság jogi kontinuitását, illetve nem lojálisak a csehszlovák államhoz, nyíltan szakított a szudétanémet emigrációval. A szudétanémet–csehszlovák tárgyalások megszakítása után Beneš koncepciójában egyre erőteljesebben jelent meg a kisebbségek kitelepítésének forgatókönyve. A kitelepítési gondolat születésének pontos dátumát nem ismerjük, de a jelek arra mutatnak, hogy már igen korán keletkeztek ilyen tervek. 1939 decemberében Franciaországban három német emigráns – Walter Kolarz, Johann Wolfang Brügel és Leopold Goldschimdt – készített egy vitairatot „Le problem du transfert de population. Trois million Sudetes doi21 22
Memoirs of dr. Eduard Beneš. From Munich to New War and New Victory. Boston, 1954, 221. p. Az úgynevezett decemberi memorandumot közli KASZA i. m., 8. dokumentum, 44–58. p.
vent-ils emigrer” címmel, melyben a szerzők a franciaországi csehszlovák emigráns csoportok között terjedő kitelepítési tervek ellen foglaltak állást.23 A hivatalos szintre emelés 1941 májusa folyamán történt meg, amikor Hubert Ripka – az Ideiglenes Csehszlovák Kormány külügyi államtitkára – egy kitelepítést szorgalmazó írást tett közé a Czechoslovak című emigráns lapban.24 Ezzel összecseng Janics Kálmán véleménye, mely szerint 1941 tavaszán a londoni csehszlovák emigráns kormány tagjai már egymás között nyíltan beszéltek, illetve vitatkoztak a németek kitelepítéséről.25 Természetesen Beneš lépéseket tett abba az irányba, hogy a Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmainak beleegyezését elnyerje a kitelepítésekhez. Elsőként az angol partnereikkel tudatták ilyen irányú terveiket a München annullálásáról szóló tárgyalások közben (1942. június–július). 1942. szeptember 21-én Peter Nichols – 1941-től a londoni emigráns kormány mellé kirendelt brit nagykövet – közölte Benešsel, hogy Nagy-Britannia kormánya jóváhagyta a németek kitelepítését Csehszlovákiából.26 Anglia hozzájárulásának megszerzése után Beneš a Szovjetunió igenjéért kezdett el dolgozni. 1943 tavaszán Bogomolov londoni nagykövettel többször tárgyalt erről a kérdésről.27 A szovjet diplomata 1943. június 5-én közölte Hubert Ripka külügyi államtitkárral, hogy a Szovjetunió egyetért a németek kitelepítésével. Ripka ezt másnap táviratban tudatta az éppen Washingtonban tárgyaló Benešsel, aki a távirat tartalmát rögtön Roosevelttel is ismertette.28 A magyar kisebbség kitelepítésének kérdése és a nagyhatalmak Beneš megpróbálta a németek kitelepítésének kérdését következetesen összekapcsolni a magyar kisebbség kitelepítésével. Az 1943-as év második felében Beneš elkezdte hangsúlyozni, hogy mindkét kisebbség kollektívan bűnös a müncheni egyezményben, illetve az Első Köztársaság szétverésében.29 1943 novemberében Hubert Ripka Oxfordban tartott egy előadást, melyben így érvelt: „… Németország és Magyarország a nemzeti kisebbségeket ötödik hadoszlopként használta fel, hogy szétzúzza azt az államot, amelyben ezek a kisebbségek éltek… ezért igazán jogos az a kívánság, amely Németországot és Magyarországot arra akarja kényszeríteni, hogy fogadják be nemzettársaikat A kézirat egyetlen fennmaradt példányát a stuttgarti Seliger-Archívban őrzik, itt találta meg Kasza Péter. 24 KASZA i. m., 44. p. 25 JANICS i. m., 65. p. 26 Uo. 73. p. 27 Memoirs… i. m., 222. p. 28 Uo. 29 JANICS i. m., 75. p. 23
és törődjenek azokkal, akiket támadó és hadi célokra használtak fel.”30 A fenti érvek segítségével Beneš megpróbálta rávenni a Szövetségeseket, hogy járuljanak hozzá a magyar kisebbség kitelepítéséhez. Roosevelttel folytatott tárgyalásain – 1943 júniusában – ebben a kérdésben azonban nem járt sikerrel. Az USA elnöke egyetértett azzal, hogy a háború után a csehszlovákiai németek számát a minimálisra kell leszorítani, de a magyarok kitelepítését elutasította. Romsics Ignác kutatásaiból tudjuk, hogy a Roosevelt által életre hívott úgynevezett Advisory Committee – mely gyakorlatilag az USA béke-előkészítő bizottsága volt – Területi Albizottsága az 1930-as csehszlovákiai népszámlálás adatai alapján tíz határ menti (ezen belül hat csallóközi, három közép-szlovákiai és egy kelet-szlovákiai) körzetben mutatott ki abszolút magyar többséget, s az etnikai korrektség és méltányosság jegyében javasolta, hogy ezek a területek tartozzanak Magyarországhoz.31 Az amerikai szakértők által kidolgozott minimális javaslat értelmében Magyarországhoz 7 ezer km2-nyi terület került volna 484 ezer lakossal (ebből 64%-nyi magyar), a maximális javaslat értelmében pedig 11 ezer km2-nyi terület 854 ezer lakossal (ebből 59%-nyi magyar).32 Tehát amikor sor került Roosevelt és Beneš találkozójára, az USA elnöke még kisebb szlovák–magyar határmódosításokban gondolkodott, és ez húzódott meg a Beneš-féle, magyarokra vonatkozó kitelepítési javaslat elutasítása mögött. Az ősz folyamán Beneš megpróbálta elérni az angolok hozzájárulását a magyarok kitelepítéséhez. 1943 októberében jelezte Nicholsnak, hogy a kétmillió német mellett – ezek kitelepítéséhez az angol kormány már korábban elvi hozzájárulását adta – négyszázezer magyart is ki kíván telepíteni Csehszlovákiából. De az angolok – hasonlóan az amerikai állásponthoz – nem támogatták a magyarok kitelepítését.33 A német és a magyar kisebbség Csehszlovákiából történő kitelepítésének követelésével Beneš 1943 decemberében, moszkvai tárgyalásai során is előállt.34 A német kisebbségek kitelepítéséről és az ezzel kapcsolatos angol álláspontról az alábbiak szerint tájékoztatta szovjet tárgyalópartnereit:35 „… Az Ripka előadását idézi JANICS i. m., 78. p. Az USA külügyminisztériumának 1942 és 1944 között kidolgozott terveit és javaslatait publikálta ROMSICS Ignác: Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról. Gödöllő, 1992. 32 ROMSICS i. m., 31–32., 90–117. p, továbbá 2. térkép. 33 JANICS i. m., 77. p. 34 A Beneš moszkvai tárgyalásairól szóló feldolgozások közül lásd még ANDRÁS Károly: Beneš Moszkvában. I. rész: Új Látóhatár, 1985. június, 137–167. p.; II. rész: Új Látóhatár, 1985. december, 425–453. p.; GULYÁS László: A csehszlovák–magyar lakosságcsere moszkvai előjátéka. Kapu, 1993/8–9. szám. 35 Benešnek a szovjet vezetőkkel folytatott tárgyalásain mindvégig jelen volt kancelláriájának főnöke, Smutny, aki az elhangzottakról feljegyzéseket készített. Smutny 30 31
angolok már megértették, hogy nem lehet visszatérni az 1938-as helyzethez… Maga Churchill mondta: Támogatni fogjuk a kitelepítést. Eden is kategorikusan kijelentette előttem. A brit nagykövet átadott nekem egy személyes jegyzéket, amelyben kijelenti, hogy támogatják a lehető legnagyobb számú német kitelepítését Csehszlovákiából.” Így indokolta a kitelepítés szükségességét: „Mivel a csehszlovákiai németek kezdték a háborút, nekik kell a legnagyobb felelősséget és büntetést viselniük.” Majd konkrét számmal is előállt: „Körülbelül 2 800 000 német van az országunkban. Ha mindannyiukat sikerül kitelepíteni, akkor jó, ha nem, akkor legalább kétmilliót.”36 Beneš azt is közölte szovjet tárgyalópartnereivel, hogy a magyarokat szintúgy ki akarja telepíteni, vagy kicserélni a magyarországi szlovákokra. Molotov elsősorban arra volt kíváncsi, hogy a nyugati szövetségesek milyen álláspontot képviselnek a kitelepítések kérdésében. Erre Beneš azt válaszolta, hogy az angolok és az amerikaiak a tervezet alapkérdéseit ismerik, és elvileg nem mondtak ellent. Meg kell jegyeznünk, hogy Beneš állítása csak részben fedi a valóságot, mivel a nyugatiak elvileg valóban hozzájárultak a németek kitelepítéséhez, viszont a magyarok kitelepítését elutasították. Beneš Sztálin és Molotov mellett tárgyalásokat folytatott a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció vezetőivel is, melyek során Gottwald, Kopecky, Slánsky és Sverma volt a tárgyalópartnere.37 Beneš hat hosszú beszélgetést folytatott a csehszlovák kommunista vezetőkkel,38 ahol felmerült a magyar és a német kisebbség kitelepítésének kérdése is. A Gottwald vezette kommunisták a magyar kisebbség kitelepítésének kérdésében árnyaltabb álláspontot képviseltek, mint Beneš. A londoni emigráció feje minden kisebbségit meg akart büntetni, míg a moszkvai csehszlovák kommunista a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után emigrációba kényszerült. Emigrációs évei alatt kimentett iratait rendezgette, de 1964-ben bekövetkezett haláláig nem fejezte be a munkát. Hátrahagyott iratai a New-York-i Columbia Egyetem Orosz és Kelet-Európai Történelmi és Kulturális Levéltárába kerültek. Egy cseh származású amerikai történész, Vojtech Mastnŷ, a zömmel cseh nyelvű jegyzőkönyveket angolra fordította, és 1972-ben The Beneš–Stalin–Molotov conversation in December 1943 címmel a Jahrbücher für Geschichte Osteuropas című nyugatnémet lapban, illetve a The American Historical Review-ban publikálta. Ezen jegyzőkönyvek magyar nyelvű fordítását lásd GULYÁS László: Az 1943. decemberi Beneš–Sztálin–Molotov megbeszélések dokumentumai. Documenta Historica XI., Szeged, 1993. 36 Uo. 19–21. p. 37 A CSKP második világháború alatti történetével kimerítően foglalkozik Paul E. ZINNER: Communist Strategy and Tactics in Czechoslovakia, 1918–1948. New York– London, 1963, 71–183. p. 38 A Beneš–Gottwald tárgyalásokról szóló feldolgozások közül lásd ANDRÁS Károly i. m., II. rész, 446–449. p.; Zbyenĕk ZEMAN – Antonín KLIMA: The life of Edvard Beneš. Oxford, 1997, 187–190. p.; Karel KAPLAN: Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, 19–20. p.; Edward TÁBORSKY: President Edvard Beneš between East and West. 170–175. p.
emigráció a kisebbségi lakosság tömeges kitelepítésének differenciáltabb végrehajtását szorgalmazta, annak „demokratikus erőit” – értsd a kommunista németeket és magyarokat – nem kívánta kitelepíteni.39 A csehszlovák kommunisták álláspontjában majd csak a következő év során következik be változás, 1944 májusától ugyanis sokkal radikálisabb hangot ütnek meg a magyarkérdésben. 1944. május 11-én Gottwald a moszkvai rádióban elhangzott beszédében már így nyilatkozott: „… nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől.”40 Gottwaldék álláspontjának megváltozása mögött valószínűleg az húzódik meg, hogy a szovjet kormány 1944 áprilisában elfogadta a magyar kisebbség kitelepítésének tervét.41 Újabb fordulatok, 1944–1945 Mint láthattuk, 1943 végére a nagyhatalmak – Anglia, az USA és a Szovjetunió – hozzájárultak a csehszlovákiai németek kitelepítéséhez, míg a magyarok kitelepítésének gondolatát csak a Szovjetunió támogatta. A kitelepítés lebonyolításáról, a kitelepítendő lakosság számáról még nem voltak konkrét elképzeléseik, Beneš e kérdésben azonban váratlan segítséget kapott – a lengyel ügyből kifolyólag – magától Churchilltől. A teheráni konferencián (1943. november 28. – december 1.) a Szövetségesek megállapodtak abban, hogy a Szovjetunió nyugati határa az úgynevezett Curzon-vonal, míg Lengyelország új nyugati határa az Odera–Neisse vonal lesz. Azaz Lengyelországot „nyugatra tolták”, a keleten elvesztett területekért nyugaton adtak kárpótlást.42 Lengyelország 1937-es határai között is jelentős német kisebbség élt, de a Teheránban felmerült Odera–Neisse vonal még tovább növelte volna ezek számát.43 Ezért Churchill 1944. február 20án kelt, Sztálinhoz intézett üzenetében egyértelműen azt szorgalmazta, hogy egész Lengyelországból telepítsék ki a németeket.44 Hasonlóképpen foglalt állást Roosevelt elnök a Mikolajczykhoz írt 1944. november 17-ei levelében, amelyben támogatta a németek Lengyelországból való kitelepítését.45 Gottwaldék mérsékeltebb álláspontjáról lásd KAPLAN i. m., 19. p.; JANICS i. m., 83–84. p. Gottwald szavait idézi JANICS i. m., 85. p. 41 Uo. 42 A teheráni konferencia lengyel vonatkozásairól lásd Andrzej PACZKOWSKI: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939–1989. Budapest, 74–79. p. 43 A két világháború közötti Lengyelország etnikai adatairól lásd Joseph ROTHSCHILD: Lengyelország története a két világháború között. Studium Füzetek 1., Szeged, 1995. 44 A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőinek üzenetváltása 1941–1945. Budapest–Uzsgorod, 1981, 233. p. 45 R. SÜLE Andrea: A közép- és kelet-európai német kisebbség kitelepítése a második világháború után. Medvetánc, 1988/4.–1989/1. szám, 108. p. 39 40
Ezen felbátorodva az 1944-es év folyamán a londoni lengyel emigráns kormány, majd 1944. szeptember 27-én a lublini Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság – ez a Szovjetunió által létrehozott lengyel ellenkormány neve – jegyzékben fordult a Szövetségesekhez, hozzájárulásukat kérve a németek kitelepítéséhez.46 A lengyel törekvések oldalvizén haladva a londoni csehszlovák emigráns kormány 1944. november 23-án jegyzéket juttatott el az úgynevezett Európai Tanácsadó Testületnek, melyben összefoglalta a Németországgal szembeni követeléseit. A memorandum azzal számolt, hogy a háború végén 2,5 millió német lakos marad Csehszlovákiában, és ebből mintegy 1,5 milliót kell kitelepíteni.47 A jegyzékben ismét megkísérelték összekapcsolni a német és a magyar kisebbség ügyét, így érvelve: „A magyar kisebbség jelenléte a Csehszlovák Köztársaságban nem kevésbé veszedelmes probléma, mint a német kisebbség kérdése. A csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot, hogy olyan módon járjon el [mint ebben a memorandumban kifejtette – G. L.] a magyar kisebbség mindazon tagja ellen, akik ellenségesen viselkedtek köztársaságunkkal szemben.”48 1945. január 31-én a memorandumra adott válaszában az Amerikai Egyesült Államok a kitelepítést a győztes nagyhatalmak döntésétől tette függővé.49 Hasonló értelemben válaszolt a memorandumra 1945. március 8án a brit kormány is.50 Beneš már 1945 januárjában közölte Nicholsszal, hogy törvényrendeletben akarja megfosztani a csehszlovákiai németeket állampolgárságuktól, s a kitelepítés lebonyolítására hivatalt kíván felállítani. A brit külügyminisztérium arra szólította fel Benešt, hogy tartózkodjon ilyen törvényrendelet kiadásától, s várja meg a nagyhatalmak döntését ebben az ügyben.53 Míg Anglia és az USA következetesen elutasította a csehszlovákiai magyar kisebbség kitelepítésének gondolatát, addig a Szovjetunió Beneš 1943. decemberi moszkvai tárgyalásai óta következetesen támogatta azt. A diplomáciai megoldás mellett – azaz a magyar kisebbség kitelepítése a Szövetségesek jóváhagyásával – az 1944-es év folyamán felmerült a fait accompli teremtésének lehetősége is.51 1944. augusztus 29-én a szlovákiai ellenállás központi szerve, a Szlovák Nemzeti Tanács52 kirobbantotta az úgyR. SÜLE i. m., 109. p. A jegyzéket ismerteti KAPLAN i. m., 185. p.; illetve JANICS i. m., 89. p. 48 JANICS Kálmán: A kassai kormányprogram és a magyarság kollektív bűnössége. Pozsony, é. n., 8. p. 49 KAPLAN i. m., 185. p. 50 Uo. 51 Uo. 186. p. 52 JANICS 1989 i. m., 88. p. 46 47
nevezett szlovák nemzeti felkelést.53 A Ján Golian vezette Katonai Központ az előkészületek során a Vörös Hadsereg terveihez igazította a felkelés terveit. Az elgondolás az volt, hogy amikor a Vörös Hadsereg a Kárpátok hegygerinceinek közelébe ér, a két kelet-szlovákiai hadosztály szabaddá teszi a Szlovákiába vezető utat, és megnyitja azt a szovjeteknek. A terv nem sikerült, a harcok elsősorban Közép-Szlovákia területére koncentrálódtak, ahol a felkelők összefüggő területeket birtokoltak. Végül 1944. október 27-én a német csapatok elfoglalták a felkelés központját, Besztercebányát. A felkelés katonai vezetőit – Rudolf Viest tábornokot és Ján Goliant kivégezték, a katonák egy része hadifogságba került, míg másik részük a hegyekbe vonulva partizánharcba kezdett. 1944. október 6-án, tehát amikor a felkelők Közép-Szlovákiában még összefüggő területeket birtokoltak, a Vörös Hadsereg katonái – a Szovjetunióban megszerveződött csehszlovák hadsereggel együtt – a Duklai-hágó térségében szlovák területre léptek.54 A duklai hadműveletek sikere azt jelenthette volna, hogy a Vörös Hadsereg mozgása Szlovákiában északról dél felé halad, és a frontzónában „menekülésre” lehet kényszeríteni a magyar nemzetiségű lakosságot. A Moszkvában kiadott „Szabad Csehszlovákiáért” című újság október 6-ai száma felhívással fordult a Dukla térségében harcoló katonákhoz, mely szerint: „Most kezdődik a harc, a Csehszlovák Köztársaság nagyarányú megtisztítása a németektől, magyaroktól és árulóktól.”55 Itt jegyezzük meg, hogy Sztálin parancsára Lengyelországban hasonló forgatókönyvet valósított meg a Vörös Hadsereg, amikor a nyugatról keletre mozgó front segítségével a német kisebbség nagy részét – egyes források szerint nyolcmillió főt – kisöpörték az országból. Azonban a Duklai-hágó térségében a német hadsereg tökéletesen kihasználta a hegyvidéki terep nyújtotta lehetőségeket, így megakasztotta a szovjet előrenyomulást. Ez az esemény, továbbá a szlovák nemzeti felkelés leverése megmentette a csehszlovákiai magyar kisebbséget attól, hogy a front kisöpörje. 1945-ben a Vörös Hadsereg délről, azaz Magyarország felől hatolt be Szlovákiába, így az ottani magyaroknak nem volt hova futni. Beneš a katonai terv mellett diplomáciai eszközökkel is próbálkozott. Egyrészt 1944. november 23-án memorandumot nyújtott be a Szövetségeseknek (ennek fogadtatását láttuk az előző oldalakon). Másrészt, amikor 1944 októberében Moszkvában elkezdődtek a magyar–szovjet fegyverszüneti tárgyalások
Erről lásd részletesen Dusan KOVAČ Szlovákia története című könyvének „A szlovák nemzeti felkelés” című fejezetét. 223–230. p. 54 A kelet-közép-európai hadműveletekről lásd RÁNKI György: A második világháború története. Budapest, 1973, 442–463. p.; GOSZTONYI Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, 1992, 225–226. p. 55 Idézi JANICS é. n., i. m., 8. p. 53
a Faraghó-féle küldöttséggel, Beneš azzal a kéréssel fordult a szovjet félhez, hogy a fegyverszünet feltételei közé iktassák be a magyar lakosság Csehszlovákiából történő kitelepítését, valamint a lakosságcserét is.56 A szovjet fél kitért a kérés elől, azt válaszolta, hogy ilyen jellegű kérdésekről a békeszerződésnek, és nem a fegyverszüneti egyezménynek kell rendelkeznie.57 A londoni emigráns kormányt azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. Hubert Ripka külügyi államtitkár 1945. január 9-ei táviratában arra utasította Fierlingert, a moszkvai csehszlovák követet, ismét szorgalmazza Moszkvában, hogy a kitelepítés kérdését vegyék be a fegyverszüneti egyezménybe.58 A szovjet diplomácia ezúttal megértőbb volt a csehszlovák kéréssel kapcsolatban, s Molotov meghívta Fierlingert arra a megbeszélésre, ahol a Magyarországgal kötendő fegyverszüneti egyezmény feltételeit tisztázták a szövetségesek. Az 1945. január 15-ei megbeszélésen – ahol Angliát Balfour nagykövet, míg az USA-t Harriman nagykövet képviselte – a csehszlovák kérést „tréfálkozva”, az alábbi módon vezette elő Molotov: „Mi legyen tehát azokkal a magyar polgárokkal, akiket a csehszlovákok nem szeretnek? Én amellett vagyok, fogadjuk el a javaslatot.”59 Ám Harriman határozottan ellenezte a felvetést, Balfour pedig nem volt hajlandó az ügyről tárgyalni, mondván, az ilyen típusú problémák a békeszerződés hatáskörébe tartoznak. A két nyugati nagyhatalom álláspontja a későbbiek során sem változott meg, így Molotov támogatása ellenére a Magyarországgal 1945. január 20án aláírt fegyverszüneti egyezményben nem történt említés a csehszlovák fél ilyen irányú követeléséről.60 A kassai kormányprogram Az 1945-ös év elején Fierlinger – aki ekkor már sokkal inkább a csehszlovák kommunisták embere volt, mint a londoni kormányé – tolmácsolta Benešnek Moszkva azon kérését, hogy az elnök és kormánya a Szovjetunión keresztül térjen vissza Csehszlovákiába. Beneš az ötlettől egyáltalán nem volt elragadtatva, mert már mutatkoztak azok a jelek, amelyek a Szovjetunió és a csehszlovák kommunista emigráció igazi arcát körvonalazták.61 Egyrészt a Moszkvából visszaérkező londoni kormányküldöttség vezetője, František Nemec arról számolt be Benešnek, hogy a szovjet politikai rendőrség, illetve a csehszlovák kommunista emigráció tagjai részéről ellenséges lépéseket taA Faraghó-féle küldöttség tárgyalásairól lásd GOSZTONYI i. m., 180–181. p. KAPLAN i. m., 98. p. 58 Uo. 98-99. p. 59 Uo. 99. p. 60 A fegyverszüneti egyezményről lásd GOSZTONYI i. m., 243. p. 61 Josef HANZAL: Edvard Beneš. Arcképek kettős tükörben. Dunaszerdahely, 1997, 60. p. Lásd még ugyanebben a kötetben ÁDÁM Magda: Edvard Beneš című tanulmányát. 56 57
pasztalt.62 Másrészt Szlovákia esetleges szovjet tagköztársasági státusának felmerülése, illetve a Kárpátalja kérdésében tanúsított szovjet magatartás is Beneš pesszimizmusát erősítette. Benešsel foglalkozó művében Táborsky, Ladislav Feierabend (a londoni emigráns kormány pénzügyminisztere) visszaemlékezése alapján azt írja 1945 márciusáról, hogy Beneš ekkor már tisztába került a dolgok valódi állásával, „nagyon szkeptikus volt a nemzetközi helyzet alakulását illetően… optimizmus nélkül tekintett háború utáni hazájára… és húsz éven belül új világháború kitörésével számolt”.63 Feierabend 1945. március 9-én azt javasolta Benešnek: „Elnök úr, nem menjen Moszkvába!”– azaz egészségügyi problémáira hivatkozva (Beneš ekkor tényleg egészségügyi problémákkal küszködött) ne fogadja el a moszkvai invitálást.64 Beneš azonban nem fogadta meg a tanácsot, 1945. március 17-én – a londoni emigráns kormány tagjaival együtt – újra Moszkvába érkezett. A londoni polgári és a moszkvai kommunista emigráció tagjai, továbbá a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttsége március 22-től március 29-ig egyeztették nézeteiket.65 A megbeszélések során „kidolgozták”, pontosabban jóváhagyták a kormányprogramot. Valójában a kommunisták Gottwald vezetésével még a tárgyalások megindulása előtt elkészítettek egy kormányprogram-tervezetet, és a többi párt képviselői – saját kidolgozott program hiányában – ezt tekintették tárgyalási alapnak, ezt próbálták meg a tárgyalások során csiszolgatni. Így gyakorlatilag a Csehszlovák Kommunista Párt programjának „némi” átalakításával született meg a kormányprogram, melyet kihirdetési helyéről kassai kormányprogramnak nevezünk.66 A program tizenhat fejezetből épült fel, közülük most csak azokkal a részekkel foglalkozunk, amelyek a kisebbségek megbüntetésével kapcsolatosak. A tárgyaló felek a német és magyar kisebbség kérdésében nagyon hamar megegyeztek.67 A kormányprogram nemzeti kisebbségekre vonatkozó VIII. fejezetében azonban Beneš kívánsága ellenére nem jelentették be a kisebbségek kitelepítését, ehelyett így intézkedtek: „Azok a szörnyű tapasztalatok, amelyeket a csehek és szlovákok a német és magyar kisebbséggel kapcsolatban szereztek – amely kisebbségek túlnyomó részben a köztársaság ellen iráA csehszlovák kommunisták taktikájára lásd ZINNER i. m., 87–99. p. TÁBORSKY i. m., 195. p. 64 ZEMAN–KLIMA i. m., 228. p. 65 A moszkvai egyeztetésekről lásd KAPLAN i. m., 103. p.; JANICS 1989 i. m., 95. p.; ZINNER i. m., 90–95. p.; ZEMAN–KLIMA i. m., 229–238. p. 66 A kormányprogram teljes szövegét közli BORSINÉ TOLDY Mária – SZOKOLAY Katalin (szerk.): Harc a hatalomért 1943–1948. Az európai népi demokratikus forradalmak válogatott dokumentumai. I. kötet, Bulgária és Csehszlovákia. Budapest, 1979, 82–113. p. 67 Lásd bővebben GULYÁS László: A csehszlovák-magyar lakosságcsere rövid története. Kapu, 1993/10–12. szám, 54–77. p. 62 63
nyuló külső hódítás eszközei lettek…, az új Csehszlovákiát mély és tartós beavatkozásra kényszerítik… A Csehszlovák Köztársaság német és magyar nemzetiségű polgárai közül…, akiknek az 1938. évi müncheni határozat előtt csehszlovák állampolgárságuk volt, akik antifasiszták, a csehszlovák állampolgárságuk meg lesz erősítve és a hazába való visszatérés lehetővé lesz téve; hasonlóképpen azok esetében, akik már München előtt aktív harcot folytattak Heinlein és a magyar irredenta pártok ellen Csehszlovákia megvédéséért, akik München és március 15-e után a német és magyar államhatalom részéről ellenzéki magatartásuk és a Csehszlovák Köztársasághoz való hűségük miatt üldözést szenvedtek, akiket bebörtönöztek és táborokba küldtek, vagy akik a német és magyar terror elől kénytelenek voltak külföldre menekülni, és ott részt vettek a Csehszlovákiáért vívott antifasiszta harcban. A többi [mármint akik nem voltak antifasiszták – G. L.] német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár csehszlovák állampolgársága megszűnik. Ezek a polgárok újra kérhetik a csehszlovák állampolgárságot, ugyanakkor a köztársaság hatóságai fenntartják azt a jogot, hogy minden kérelmet egyéni elbírálásban részesítsenek. Azok a németek és magyarok, akiket bíróság elé állítanak és elítélnek a köztársaság és a cseh és szlovák nemzet ellen elkövetett bűnökért, megfosztatnak csehszlovák állampolgárságuktól, és örök időkre kiutasíttatnak a köztársaságból, ha nem sújtja őket halálos ítélet.”68 Láthatjuk tehát, hogy Beneš radikális tervével szemben, mely a német és a magyar kisebbség kitelepítését tűzte ki célul, a kormányprogram enyhébben fogalmazott. Igaz ugyan, hogy valamennyi német és magyar lakost – kivéve az antifasisztákat, akiknek arányát Janics Kálmán a legjobb esetben is mindössze 1%-ra becsülte – meg akarták fosztani az állampolgárságától, de lehetővé tették számukra az optálást (azaz az állampolgárság visszaszerzését). A program nem szólt nyíltan a kisebbségek kitelepítéséről, azaz Beneš radikális álláspontjánál jóval enyhébben – de még így is nagyon keményen – fogalmazott. Janics Kálmán a kassai kormányprogramról írt munkájában úgy értékelte a fentebb említett nyolcadik fejezetet, hogy kellő taktikázó ravaszsággal szerkesztették meg. Szinte mindenütt burkoltan nyilatkozik a magyar vonatkozású kérdésekben, nyitva hagyva az eldurvulás további lehetőségeit, akár erőszakos, akár diplomáciai úton. Ilyen diplomáciai út lesz majd a lakosságcsere kikényszerítése.69 Konklúziók Második emigrációjának első éveiben Beneš nem foglalt egyértelmű álláspontot a kisebbségekkel szemben folytatandó politikát illetően. A szudéta68 69
A kormányprogram VIII. fejezetét lásd BORSINÉ–SZOKOLAY i. m., 95–96. p. JANICS [é. n.] i. m., 15. p.
német emigrációval történő tárgyalások ezt a véleményünket támasztják alá. Az események után ötven évvel nehéz egyértelműen eldönteni, hogy Beneš valójában ingadozott-e a két megoldás – szélesebb körű demokrácia a kisebbségeknek versus kemény homogenizálás – között, vagy csupán taktikázott. Beneš politikai pályájának,70 gondolkodásmódjának, taktikai trükkjeinek és az eseményeknek az ismeretében úgy véljük, hogy csak kényszerből, taktikai okokból folytatott a szudétanémet emigrációval tárgyalásokat, s amint a kényszer megszűnt, ejtette ezt a vonalat. Beneš Münchenből azt a tanulságot vonta le, hogy tiszta csehszlovák nemzetállamot kell teremteni, ennek pedig egyetlen lehetséges eszköze a nemzeti kisebbségek – németek és magyarok – kitelepítése. Az is világosan látszik, hogy Beneš megpróbálta a németek kitelepítésének kérdését következetesen összekapcsolni a magyarok kitelepítésével, s arra törekedett, hogy a német és magyar kisebbség azonos megítélés alá essék, ennek következtében mindkettővel szemben ugyanolyan intézkedéseket – értsd kitelepítés – lehessen meghozni. Természetesen ezen radikális eszköz használatához szüksége volt a nagyhatalmak támogatására. Ennek érdekében komoly diplomáciai erőfeszítéseket tett, melyek azonban felemás eredményt hoztak. Washington és London támogatta a németek elűzését, ezzel szemben nem járult hozzá a magyar kisebbség kitelepítéséhez. Washington és London 1945-re visszatáncolt korábbi álláspontjától, igyekezett a konkrét döntések meghozatalát a békekonferencia kezdetéig kitolni. Ezzel szemben a Szovjetunió támogatta Beneš kitelepítési terveit, nemcsak a németekre, de a magyarokra vonatkozóan is. Úgy véljük, Beneš 1943-as moszkvai útja, illetve az annak eredményeképpen megkötött csehszlovák–szovjet barátsági és együttműködési szerződés kulcsfontosságú esemény volt. Rövid távú következménye az lett, hogy Beneš emigráns kormánya egyre inkább a szovjetek vonzáskörébe került, míg hosszú távon azt jelentette, hogy Csehszlovákia önként a Szovjetunióhoz kötötte sorsát. Időben egy kissé előreugorva azt is le kell szögeznünk, hogy Beneš szovjet orientációjú politikája egy darabig jól működött. A németek és magyarok kitelepítésében, illetve a München előtti határok helyreállításában – leszámítva Kárpátalját – a szovjet külpolitika jelentős segítséget nyújtott Benešnek a különböző nemzetközi fórumokon. Ennek magyarázata, hogy 1947 közepéig Moszkva differenciált politikát folytatott a közép- és délkelet-európai államokkal szemben, megkülönböztette egymástól a győztes és legyőzött államokat, a szövetséges és nem szövetséges országokat, a szláv és nem szláv államokat. Így például a magyar– csehszlovák relációban a szovjetek szemében Csehszlovákia győztes, szö70
Beneš politikai pályájáról lásd GULYÁS László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság. Máriabesnyő–Gödöllő, 2008.
vetséges és szláv állam volt, míg Magyarország legyőzött, nem szövetséges és nem szláv állam. Ez a szovjet szemlélet és annak gyakorlati hatásai jól nyomon követhetők Molotov Csehszlovákiával és Magyarországgal kapcsolatos, a párizsi békekonferencián végzett tevékenységében is. Beneš szovjet orientációjú politikája akkor bukott meg, amikor 1947 közepétől Moszkva egy jól szervezett hatalmi tömbbé kezdte átalakítani közép- és délkelet-európai érdekszféráját, amelyben már nem differenciált az országok között. E váltás jegyében a szatellit országok közt meglévő vitákat, problémákat befagyasztotta, mindenfajta határ- és kisebbségi kérdést hoszszú időre a szőnyeg alá söpörve.
