A SZEXUÁLIS DEVIANCIA, MINT EGYÉNI ÉS TÁRSADALMI KONFLIKTUSOK FELOLDÁSA ÉS ÚJABBAK GENERÁLÁSA A XVIII. SZÁZADBAN
Az ókor végi társadalom és egyház fejlıdésének folyamatában öltött végérvényesen formát a szexualitás megítélésének keresztény eszméje, amely felfogás szerint a férfi és a nı kapcsolatának egyedüli – a keresztény erkölcs követelményeit kielégítı – színtere a házasság. Ez a felfogás gyakorlatilag még ma is érvényesül, a XVIII. században pedig, legalábbis elméletileg, fel sem merült a megkérdıjelezése. Ha például a szankcionálás, a gyakorlati és elméleti büntetıjog1 oldaláról közelítjük meg a kérdést, azt kell tapasztalnunk, hogy devianciának – etimológiailag: az útról való letérésnek – minısült és ennélfogva büntetendı volt minden szexuális cselekmény, amelyet az egyház nem hagyott jóvá, közöttük több olyan is, amelyet a modern pszichiátria már semmiképpen sem illet ezzel a jelzıvel (a házasságtörés, a paráznaság stb.) Ha mindezt összevetjük a pszichológia mai álláspontjával, érdekes eredményeket: átfedéseket és eltéréseket kapunk. A hagyományos pszichológiai iskolák szerint is létezik tudniillik egy „út”, amelyet fajfenntartási ösztönnek neveznek, ezen ösztön zavarait: csökkenését, fokozódását és a perverziót pedig devianciának. E három terület közül a két utóbbit a keresztény morál is bünteti, mint paráznaságot és szodómiát, míg a legelsıt tulajdonképpen erényként tartja számon. Munkánk tárgyának meghatározása során még egy tudományágra kell utalnunk: nevezetesen a kriminalisztikára. György Júlia írja egyik munkájában, hogy „az egészségesen fejlett, érett személyiségnél a nemi inger genitális fokon jelentkezik, amelyet a vágy tárgyával kapcsolatos bizonyos pozitív, érzelmek is kísérnek.”2 A pozitív érzelmek pedig nyilván hiányoznak – legalábbis az egyik fél részérıl – az erıszakos cselekmények esetében. Érdekes módon azonban a szexuális erıszakot sem a korabeli büntetıjog, sem pedig a modern pszichiátria nem sorolja a deviancia megnyilvánulási formái közé. Jogi szempontból ugyanis, úgy látszik, a sértett fél 1
2
Huszty István: Iurisprudentia practica, seu commentarius novus in jus Hungaricum. Ed. tertia. Agriae, 1797. György Júlia: Az antiszociális személyiség. Budapest, 1967. 138. p.
1
az erıszak folytán sokkal nagyobb kárt szenvedett el például társadalmi helyzetében, mint testében vagy lelkében.3 Mindezek ellenére mégis úgy gondoljuk, hogy a szexuális erıszak az elkövetı szempontjából deviáns cselekmény és mint ilyen, vizsgálatunk tárgya kell, hogy legyen. Az elmondottak alapján tehát a következıképpen határozhatjuk meg a szexuális deviancia fogalmát: deviáns minden olyan cselekmény, amely nem a fajfenntartási ösztön kifejezıdése és nem kíséri pozitív érzelem mindkét fél részérıl. Ebbıl a szempontból a deviancia egyes – forrásaink által is meghatározott – fajtái: a homoszexualitás (szodómia), bestialitás és az erıszak. Ezek XVIII. századi elıfordulásai képezik tehát jelen vizsgálatunk tárgyát. Szólni kell azonban néhány szót a vizsgálódás egyik különös szempontjáról is. Köztudott, hogy a különféle pszichológiai és pszichiátriai iskolák mennyire eltérı nézeteket vallanak például a homoszexualitásról, pontosabban: a homoszexuális személyiség kialakulásának az okairól. A gyökereivel a freudi elméletekig visszanyúló hagyományos pszichológia szerint az ember alapvetıen heteroszexuális beállítottságú, s annak okát, hogy ez a beállítottság végül nem valósul meg, valamilyen korai személyiségfejlıdési zavarban jelöli meg. A tanuláselméleti iskolák szerint viszont az ember alapvetıen polyszexuális érdeklıdéső, s csupán a társadalmi normák okozta kényszernek tudható be, hogy a sok egyéb lehetıség mellett és helyett ez az érdeklıdés egyedül a heteroszexualitásban nyilvánulhat meg.4 – Még ebben a két, egymással szögesen ellentétes nézetben is van azonban egy közös pont, amelyet kissé leegyszerősítve talán a következıképpen fogalmazhatunk meg: a deviancia oka egy személyes konfliktushelyzet, vagy más szavakkal: a deviáns cselekmény tulajdonképpen nem egyéb, mint kísérlet a személyiség részérıl egy adott konfliktushelyzet feloldására. És pontosan ez az a szempont, amelybıl a továbbiakban vizsgálni kívánjuk a deviancia XVIII. századi elıfordulásait. Itt kell azonban szólni néhány olyan korlátról, amely rendkívüli módon megnehezíti a vizsgálódásokat. Az egyik – és legfontosabb – korlát forrásaink belsı természetébıl fakad: ezek a periratok ugyanis nem pszichiátriai-pszichoanalitikai elemzések, s ennélfogva az esetek túlnyomó többségében még csak az sem dönthetı el egyértelmően a tanulmányozásuk során, hogy a devianciával vádolt egyén valóban deviáns személyiség-e, vagy pedig cselekedete csak egyszeri és azt csupán az alkalom szülte. Sıt, gyakran még az sem derül ki egyértelmően, hogy 3 4
2
Az erıszak megítélésérıl lásd Huszty István idézett mővében a III. könyv XX. címét. Dr. Buda Béla: A homoszexualitás mint társadalmi jelenség és tudományos probléma. (Utószó Géczi János: Vadnarancsok II. címő munkájához.) Budapest, 1987.157–168. p.
valóban elkövette-e a tettet, hiszen a beismerı vallomás sokszor a kínvallatás eredménye, másrészt pedig a körömszakadtáig való tagadás a legtermészetesebb emberi reakció az egyébként is szokatlanul kegyetlen halálbüntetés árnyékában. Komolyan számolnunk kell továbbá az alaptalan vádaskodásokkal is – amelyeknek az oka viszont nem feltétlenül a személyes ellenszenv, s ilyen szempontból, amint azt majd látni fogjuk, a vádaskodás ténye önmagában is fontos lehet tárgyunk vizsgálata során. Számolnunk kell emellett egy külsı korláttal is: mégpedig azzal a sajnálatos ténnyel, hogy éppen a büntetıperek iratai szenvedték el a legnagyobb károkat a múlt századi levéltárrendezések során. Így például a Somogy megyei Levéltárban a korabeli nyilvántartások szerint ırzött csaknem két és fél ezer büntetıperbıl száznál is kevesebb maradt fenn, s ezek is csak azért, mert néha a per tárgyát, gyakrabban pedig az ítéletet, illetve a büntetés módját érdekesnek találta a rendezést végzı levéltárnok – külön szerencse, hogy éppen a devianciával vádolt személyek esetében születtek hátborzongatóan „érdekes” ítéletek. De említhetjük Borsod vármegye levéltárát is, amelynek rendezése során az összes büntetıpert kiselejtezték, s ezek mennyiségére legyen elegendı egyetlen adat: az 1740 és 1755 közötti idıszakból 250 ilyen per iratanyagáról tudunk, s ezek között hét volt, amelyet bestialitással vádolt személyek ellen indított a magisztrátus.5 Ha már a számoknál tartunk, itt kell megjegyeznünk, hogy tárgyunk természetébıl fakadóan nem nagyon „játszhatunk” velük például olyan módon, hogy megkíséreljük a deviáns személyek arányát a nem deviánsokéhoz mérni, vagy a deviáns esetek számát az egyéb bőnesetekéhez, stb. Forrásainknak a fentebb már említett bizonytalansága mellett ugyanis az ilyen cselekmények túlnyomó többsége elvileg sem juthatott, legfeljebb véletlenszerően a bőnüldözı hatóságok tudomására, hiszen éppen az eltitkolhatóság miatt választotta ezt a módot az elkövetı. (Figyeljük meg például, hogy a paráznasági ügyek is fıleg akkor kerültek a törvényszék elé, amikor azok konkrét eredménye már „szemmel is látható” volt.) Másrészt az iszonyatos büntetés elemi erejő félelme olykor még azokat is visszatartotta a tett nyilvánosságra hozatalától, akik tudtak róla, sıt valamilyen formában szenvedı alanyai voltak: így például egy borsodi asszony
5
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (a továbbiakban: B-A-Z. m. Lt.), Borsod vármegye levéltára, elavult elenchusok és indexek.
3
1708-ban azért nem vallott fia megrontója ellen, mert félt, hogy az azóta meghalt gyereknek még a holttestét is kiveszik a földbıl és megégetik.6 Bármennyi nehézséggel kelljen is azonban számolnunk akár a deviancia fogalmának a meghatározása, akár a forrásaink által kínált lehetıségek tekintetében, azért egy dolog mindenképpen nyilvánvaló: mégpedig az, hogy a szigorú tiltásokkal, illetve a kegyetlen megtorlással erısített magatartástanulási folyamat – amelynek eredménye végsı soron az egyház által elismert és törvényesített formában megjelenı heteroszexualitás – bármiféle megtörése komoly ok miatt kellett, hogy bekövetkezzék. Más szavakkal: ezekben az esetekben olyan személyes konfliktushelyzeteket kell feltételeznünk, amelyek kényszerítı ereje nem csupán vetekedett a tiltás és a megtorlás visszatartó erejével, hanem felül is múlta azt. S a dolog ott válik számunkra igazán érdekessé, ha ezeket a konfliktushelyzeteket mintegy „társadalmasíthatjuk”: vagyis, ha be tudjuk bizonyítani, hogy léteztek olyan társadalmi csoportok, amelyeknek tagjai éppen a csoporthoz való tartozás következtében jobban ki voltak téve az ilyen konfliktushelyzetek veszélyének, mint a többi ember. Ebbıl a szempontból viszont már annak sincs különösebb jelentısége, hogy a deviáns cselekmény egy valóban deviáns személyiség megnyilvánulása-e, vagy pedig véletlen adta alkalom, hiszen – fıleg a források korlátozott volta miatt – eleve megelégszünk a helyzettípusok körvonalazásával. A következıkben tehát ilyen meggondolásokból kiindulva teszünk kísérletet forrásaink elemzésére. *** Mint már mondottuk, a szexuális magatartás-tanulási folyamat célja és eredménye a XVIII. században az egyház által szentesített házasság keretei között megnyilvánuló heteroszexuális kapcsolat volt. Ha ez nem jött létre, vagy pedig létrejötte után valamilyen külsı ok miatt megszakadt, akkor egy olyan személyes konfliktushelyzet alakult ki, amely feloldásának egyik lehetséges – bár ritka – módja a deviancia. A helyzetet talán a legkézzelfoghatóbban egy 1766-ban paráznasági perbe fogott, 46 éves miskolci férfi egyetlen mondatával érzékeltethetjük, aki a következı módon próbálta okát adni a tettének: „ezt pedig az cselekedtette vélem, hogy az feleségem nem lakik vélem. Emberi gyarlóságban megesvén, nem mehettem
6
4
B-A-Z. m. Lt. Borsod vármegye nemesi közgyőlésének jegyzıkönyvei (IV. 501/a), 15. kötet, 403. p.
az baromnak.”7 S jóllehet itt valódi egyéni konfliktushelyzetrıl van szó, azonban egy ponton mégis társadalmasítható: nevezetesen az özvegyek esetében. Mivel számukra a különféle társadalmi kötöttségek nemigen tették lehetıvé – legfeljebb egy új házasság keretein belül – vágyaik normális kielégítését, ezért elsısorban az eltitkolhatóság miatt nyilván megfelelı megoldást kínált a deviancia. S valóban feltőnıen magas forrásainkban a szexuális devianciával vádolt özvegyek száma. Annak pedig végképpen fel kellett tőnnie, hogy az összes általunk átvizsgált periratban mindössze két nıi vádlottal találkozunk és mindkettı özvegyasszony. Ugyanakkor devianciájuk jellege – az egyikük talán fiziológiai adottságai miatt is férfiszerepet játszó homoszexuális volt,8 a másikukat pedig maszturbáción kapták rajta9 – arra utal, hogy korábbi házaséletükben sem lehetett minden rendben, tehát más fajta konfliktussal is számolnunk kell, nemcsak azzal, amelyik özvegyi sorsukból következett. Már az özvegyek esetében is szerepet játszhat az életkoruk, mint olyan tényezı, amely részben megakadályozza, hogy egy új házasságban oldódjék fel konfliktushelyzetük. S valóban, a periratok által tárgyalt esetek egy olyan csoport körvonalait is felvázolják, amelyben a devianciával vádolt személyeket az életkoruk kapcsolja össze és bontja is rögtön két alcsoportra: akik még nem és akik már nem tudnak eleget tenni a társadalom morális elvárásainak. A periratok tanúsága szerint különösen a még nem csoport tagjai, vagyis a nagyon fiatalok voltak kitéve annak a veszélynek, hogy valamilyen deviáns cselekmény által meneküljenek abból a konfliktushelyzetbıl, amelyet életkoruk idézett elı. Természetesen az is nyilvánvaló, hogy a fiatalok deviáns cselekményeiben nemcsak a hiány játszott szerepet, hanem a kíváncsiság ösztöne is, amelyet nem a fajfenntartási, hanem az önfenntartási ösztön egyik fajtájaként tart számon a pszichológia. Ámde a kíváncsiság ösztöne éppen a fiatalkorban nyilvánul meg a legerısebben, tehát e kérdés nyitva hagyása nem mond ellent a fiatalok, mint veszélyeztetett csoport létezésének. Az általunk vizsgált forrásanyag eleve kizárja, hogy az azonos nemőek önként vagy kényszerbıl vállalt közösségein – egyházi közösségek, katonaság – belüli deviáns esetekkel foglalkozzunk. Korszakunk, a XVIII. század paraszti társadalmában is léteztek azonban olyan foglalkozások, amelyeket azonos ne7
8
9
B-A-Z. m. Lt. Miskolc mezıváros levéltára, feudális kori tanácsi iratok (IV. 1501/b.), sp. XV. nr. 31. Somogy megyei Levéltár (a továbbiakban: S. m. Lt.), Somogy vármegye nemesi közgyőlésének iratai: Processus criminales, I. index, 521. sz. Zala megyei Levéltár, Zala vármegye nemesi közgyőlésének iratai: Inquisitiones magistratuales, 37. sz.
5
mő, s ráadásul a falu közösségétıl hosszabb-rövidebb idıre elzárt személyek végeztek. Ilyen volt például a pásztorkodás. Mármost forrásaink szerint a pásztorok nagyon sok esetben kerültek deviáns cselekedetek miatt a törvény elé, leggyakrabban bestialitás, olykor pedig nemi erıszak vádjával. Egy elmegyógyászati egyetemi jegyzet a szodómiáról (ami a mai szóhasználat szerint a bestialitást jelenti) szólva azt állítja, hogy „legtöbbször az imbecillisek, illetve igen primitív körülmények között élı pásztorok között fordul elı”10 és ezzel a megfogalmazással mintha egyenlıségjelet látszana tenni az imbecillis és a pásztor között. Forrásaink azonban egyáltalán nem igazolják ezt a feltételezést. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a deviancia megjelenési formája összefügg azzal, hogy az elkövetı tulajdonképpen együtt él az állatokkal. A deviancia oka azonban nem keverhetı össze a megjelenési formával, s különösen nem akkor, ha ez az utóbbi nem mindig azonos. Forrásaink azt sugallják, hogy az okot sokkal inkább a foglalkozás meghatározta körülményekben kell keresni, mintsem az elkövetı elmebeli állapotában. Ennek bizonyságul álljon itt egy 26 esztendıs, nemi erıszakot elkövetı pásztor önéletrajz-szerő vallomásából egy részlet:11 Füreden, ezen tekintetes nemes Somogy vármegyében lettem a világra, ahol az édesatyám juhász lévén, engemet hol Magyaregresen, hol Jutában és Gesztiben felnevelt. Az édesatyám Jutában meghalálozván, legelsı szolgálatban Eddén állottam, ahol négy egész esztendeig csordás bujtár képpen szolgálván, innénd mentem Osztopánba, ahol esztendeig a csikósnál bujtár lévén, onnénd mentem Pamukra, ahol négy egész esztendeig Kele György uramat béres képpen szolgáltam, ahol ugyan Borda Antal uramat is esztendeig ugyan béresképpen szolgáltam. Pamukról Mocsoládra menvén, ahol esztendeig ugyan csikós bujtár voltam, innénd ismét Pamukra vissza menvén, innénd Fiadra mentem kanásznak, ahol esztendeig az helységet szolgálván … Úgy mentem Ráksiba, ahol Kovács István nevő gazdát szolgálván, innénd mentem Dömötör nap táján Rácz országba, ahol Ürményi urakat kanász bujtár képpen szolgálván, úgy jöttem ismét Szent György nap után Jutába, ahol Csonka Jánost … kanászul szolgálván … az várdai csárdán megfogattam. Talán ez a rövid részlet is elegendı bizonyságot szolgáltat arra, hogy belássuk: a foglalkozással, az életmóddal járt együtt a konfliktushelyzet, amelybıl a deviáns 10 11
6
Dr. Molnár László: Elıadások az elmegyógyászatból. Kézirat. 1972. S. m. Lt. Somogy vármegye nemesi közgyőlésének iratai: Processus criminales, I. index, 1511. sz.
cselekedet jelentette a kiutat. Nemcsak olyan társ nem akadt ugyanis a pásztor számára, aki követte volna, hanem közösség sem, amely normáival meghatározta volna az életét. Bár a korábbiakban azt mondtuk, hogy forrásaink nemigen alkalmasak a számokkal való játékra, azért egy feltőnı dologról mégis szólni kell. Nevezetesen arról, hogy az átvizsgált periratoknak körülbelül az ötödében a deviancia miatt perbe fogott személyek két etnikai csoport tagjai: zsidók és cigányok. Ez az arány pedig jóval meghaladja a két csoport létszámának az arányát a teljes népességhez képest, s ezért még akkor is érdemes az ilyen eseteket behatóbban megvizsgálni, ha joggal feltételezhetjük, hogy egy részük alaptalan rágalmazás és mint ilyen, egy egészen más fajta társadalmi konfliktust tükröz (nem pedig felold), tudniillik a másság konfliktusát. Látszólag tehát beleillenek a faji elıítéleteken alapuló perek sorába. S hogy ilyen elıítéletekkel komolyan számolnunk kell, azt maga a XVIII. századi jogelmélet bizonyítja. A jogtudós Huszty István például arról elmélkedve, hogy miért nem találni semmit a hazai törvényekben a szodómia büntetésérıl, holott minden létezı vétek közül ez a legégbekiáltóbb, a következı konklúzióra jut: mivel a rossz erkölcsök teremtik a jó törvényeket, nyilvánvaló, hogy a régi magyarok között ez a bőn ismeretlen volt. „Miután azonban a magyar nép sok és különféle, más tartományokból beszivárgott nemzetekkel keveredett, elkezdte ama bőnt is elkövetni.”12 – Van azonban egy elgondolkodtató tényünk, amely másra is utal. Az összes, általunk átvizsgált perben, amelyeket bestialitással vádolt személyek ellen indítottak, mindössze egyetlen beismerı vallomás fordul elı: egy lóval vétkezı, 18 éves cigánylegényé, aki ráadásul mindenféle kényszer nélkül még hasonló korábbi cselekedeteirıl is beszámolt.13 S mindezt olyan természetességgel tette, amely nemcsak nekünk tőnik most fel: feltőnt a fiskálisnak is, olyannyira, hogy kínvallatást kért, mert feltételezte: a legény netán elunta az életét és így akar annak véget vetni. – Mindezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hiszen nincs is elegendı adatunk rá, hogy a cigány erkölcsi normák megengedték volna a deviáns magatartást. Inkább arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy létezhetett egy reális konfliktushelyzet a cigányok és a zsidók számára, amelyet az egyén esetleg valamilyen deviáns cselekedettel kényszerült, vagy tudott csak feloldani. Elég csupán egyetlen pillantást vetni a korabeli összeírásokra, hogy lássuk: mindkét nép tagjai nagyon kis csoportokban telepedtek meg az idegen közösségekben, egy településen olykor 12 13
Idézett mővének III. könyve, XIX. cím a 98. oldalon. S. m. Lt. Somogy vármegye nemesi közgyőlésének iratai: Processus criminales, I. index, 1107. sz.
7
csak egyetlen család vagy személy lakott. Nyilván sokkal nehezebb volt tehát számukra az idegen – sıt, gyakran ellenséges – környezetben a törvényesen engedélyezett, vagy legalábbis kisebb bőnnek számító heteroszexuális kapcsolat megteremtése. Az ebbıl fakadó konfliktushelyzetnek pedig maga az etnikai csoporthoz való tartozás volt az oka. *** A deviáns cselekedeteknek kézzelfogható jellegzetessége, hogy bár – amint azt az eddig elmondottak bizonyították – feloldják az egyén személyes konfliktushelyzetét, azonnal újakat is teremtenek. Az új konfliktusok közül rendkívül érdekes lenne a belsı, vagyis a lelkiismereti konfliktus vizsgálata: errıl azonban természetükbıl fakadóan nagyon keveset szólnak a forrásaink. E kevés alapján is valószínősíthetjük ugyanakkor, hogy széles skálán mozgott az egyén viszonya az általa elkövetett bőnhöz. Az egyik véglet talán annak az asszonynak a viselkedése lehet, aki a többször említett nıi homoszexuális perben volt vádlott: mély lelkiismereti válságát részint az bizonyítja, hogy éveken keresztül nem gyónt, részint pedig az is, hogy – pszichológiailag teljesen érhetı okokból – szokatlanul részletes feltáró vallomást tett a törvényszék elıtt.14 A másik véglet pedig minden bizonnyal annak a maszturbáláson kapott zalai özvegyasszonynak a viselkedése, aki a maga védelmére a következı, a korra nem éppen jellemzı kijelentést tette: „mindenki szabad az maga testivel”.15 Az az új konfliktus, amelyik a cselekmény elkövetése után a deviáns egyén és a közösség között kibontakozott, már csak azért is figyelemre méltó, mert meglepıen ambivalens. A szigorú tiltás és a kegyetlen megtorlás ismeretében ugyanis joggal elvárhatnánk, hogy a közösség és annak minden tagja hasonló keménységgel lépjen fel a bőn elkövetésének már a gyanúja esetén is. És valóban számos példát találunk az ilyen fellépésre: a gyanúsítottat rögtön elfogják és a törvény kezére adják, aki elsıként észreveszi az esetet, rögtön más tanúkat hív – és még folytathatnánk. Nehezen magyarázható továbbá mással, mint a közösségbıl való kitaszítottsággal az a tény, hogy a homoszexuális Kukac cigány egyedül bolyongott sátrával szerte Somogyban az 1730-as években.16 Ugyanakkor feltőnıen sokszor találkozunk meglepı toleranciával is a közösség részérıl: a sokat 14 15 16
8
Lásd a 8. számú jegyzetben hivatkozott iratot. Lásd a 9. számú jegyzetben hivatkozott iratot. S. m. Lt. Somogy vármegye nemesi közgyőlésének iratai: Processus criminales, I. index, 160. sz.
emlegetett somogyi homoszexuális nı például éveken keresztül tarthatott kapcsolatot többekkel is az egész falu szemeláttára. Talán még jobb példa a szintén említett Kukac cigány esete: amikor megvádolták azzal, hogy erıszakot követett el egy kanászgyereken, az anya panaszára a plébános maga elé rendelte. A cigány csupán annyit hozott fel mentségül, hogy nem ı, hanem „az ı képében az ludvérczok cselekedték azt” – és máris elmehetett minden következmény nélkül, illetve lovait azért elvette a plébános. Amikor azonban a következı alkalommal csak kísérletet tett egy szolgalegény elcsábítására, rögtön törvény elé állították és kivégezték, mégpedig a korábbi vétkéért is. Ugyancsak a közösség és a deviáns egyén viszonyát világítja meg, ha más aspektusból is az az eset, ahogyan a kiszemelt szolgalegény el akart bánni Kukac cigánnyal. Idézzünk most fel égy részletet a vallomásból: … Mind azon által hogy szándékát megcsúfolhassa, ajánlotta oda menetelét. Monda néki a czigán: ha elgyüssz, csak a kért mellett füttyents nékem, én kimegyek hozzád. Azonban illyetén végezése után az czigán visszatért, ellenben megírt szolga legén két hasonló szolga társához menvén, az czigánnak gonosz szándékát azoknak megjelentetvén, mondotta nékik: gyertek az illen lölkő czigánnyára, ha föllebb circumscribált jel adás után az czigán rajta menne, hogy megvernék ıtet, a végre ıket kérte. Ezek így lévén, mind az hárman botokkal elmenének, azon két szolga legény az kertnek belsı részin lefeküvén, onnand vigyáztak: ellenben pedig Rámászy az elvégzett helyre magát vévén, amidın füttyentett volna, az rab czigán sátorábul feléje menvén, kénszerétette Rámászyt, hogy négy kéz lábra állván, lábra valóját salvis auribus eresztené le: a czigán pedig már praevie lábra valóját leeresztette. Már ennyire kelvén a dolog, megírt két szolga legén az elvégzett mód szerént az kerteken által ugrottak, némelly ütéseket adtak néki, míglen az nádasban magát nem vette … Az ilyesfajta önbíráskodás nemcsak az adott korra jellemzı: napjainkban is történnek hasonló esetek. Az önbíráskodókat pedig a győlölet mellett nyilván az is motiválta, hogy joggal érezhették: tettükre eleve felmentést ad a közösség a deviáns egyénnel szemben. Minden perirat példa viszont arra az új konfliktusra – ha szabad azt egyáltalán így nevezni –, amely az egyén és a büntetı hatalom között jön létre. A deviancia a régi jogelméleti szerzık szerint is a legsúlyosabb vétkek egyike. Elmond-
9
ják róla,17 hogy két fajtája van: a bestialitás, amit az ember állattal követ el, illetve maga a szodómia. Ez utóbbi is két változatra osztható: a sodomia perfecta vétkét a férfi férfival, illetve a nı nıvel követi el, míg a sodomia imperfecta vétkét ugyan a férfi nıvel, de egymásnak nem azt a testrészét használva, amelyet Isten erre a célra rendelt. Egy érdekes kettısségre külön is fel kell hívnunk a figyelmet: amíg a periratok alapján rekonstruálható joggyakorlat sokszor attól teszi függıvé a büntetés mértékét, hogy megvalósult-e ténylegesen a cselekmény – azaz megtörtént-e az ejaculatio seminis –, addig a jogelmélet a bőn égbekiáltó voltára hivatkozva már a szándéknak is éppen olyan súlyos megbüntetését követeli, mint amilyen súlyos a tényleges elkövetés büntetése. Jogi precedensként ennek indoklására a Tripartitum III. részének 23. címét idézi, amely a más házának a felgyújtásával való fenyegetést is halállal bünteti: a szodómia pedig sokkal súlyosabb vétek a gyújtogatásnál. Maga a büntetés egyébként nyilvánvalóan bibliai ihletéső: ahogyan Isten tőzzel pusztította el Szodoma városát, éppen úgy égették meg a bőn tárgyával, illetve eszközével együtt a vétkest, rosszabb esetben élve, jobb esetben pedig úgy, hogy elıbb fejét vették. Ez a büntetés, mint láttuk, még a természetes módon bekövetkezett halála után is fenyegette a vétkest, sıt, annak áldozatát is. A szexuális erıszak, amint arra a korábbiakban ugyancsak utaltunk, egészen más jogi megítélés alá esett, amellyel itt nem áll szándékunkban részletesen foglalkozni. Inkább csak az érdekesség, mintsem az általánosítás kedvéért azonban hadd említsünk meg egy esetet, amely jól példázza, milyen tág terület áll a rendelkezésünkre, ha végsı soron valamilyen, általunk szexuális devianciának minısíthetı cselekedetbıl származó új konfliktusokat akarunk győjtögetni. A történet a következı: 1770-ben egy Budai Ferenc nevő, 70 esztendıs, csoknyai lakos öregembert hitehagyás vádjával Somogy vármegye törvényszéke elé állítottak.18 A vádlott a maga mentségére elıadta, hogy ı református vallásban született és nevelkedett. Fiatal legény korában azonban az történt, hogy amikor egyszer állatokat ırzött, meglátott egy lányt és erıszakot követett el rajta. Amikor a dolog kiderült, a földes uraság arra kényszerítette, hogy vegye feleségül a lányt: aki azonban katolikus lévén, neki is át kellett térnie katolikus vallásra. Korábbi református hitét azonban soha nem tudta megtagadni – ezért minısítették apostatának. Tettének következménye tehát nemcsak egy életen át tartó lelkiismere-
17 18
10
Huszty István idézett mővében a III. könyv XIX. címe, a 97. oldalon. S. m. Lt. Somogy vármegye nemesi közgyőlésének iratai: Processus criminales, I. index, 857. sz.
ti konfliktus lett a kényszerő áttérés miatt, hanem még a törvény is elítélte azért, mert az új hitet nem tudta elfogadni. *** Összefoglalva az elmondottakat: még a fogalmak nehezen tisztázható volta, illetve a forrásaink természetébıl származó korlátok ellenére is bizonyítható, hogy a XVIII. századból ismert, szexuálisan deviáns cselekmények egy része az egyén számára menekülést jelentett valamilyen személyes, ám bizonyos fokig társadalmasítható konfliktushelyzetbıl. Úgy tőnik továbbá, hogy sikerült körvonalazni olyan társadalmi csoportokat is, amelyek tagjai éppen az adott csoporthoz való tartozás következtében jobban ki voltak téve az olyan konfliktushelyzeteknek, amelyek feloldására deviáns cselekedet is szolgálhatott. A deviancia azonban minden esetben új konfliktusokat is eredményezett, amelyeknek néhány fajtája ugyancsak kirajzolódik a forrásokból. Mindezek alapján úgy gondoljuk, hogy a társadalomtörténet számára sok lehetıséget rejthet és fontos eredményekkel szolgálhat ennek az eddig inkább csak az érdekesség kedvéért vizsgált forrásanyagnak a rendszeres kutatása.
11
