A DEVIÁNS VISELKEDÉS SZOCIOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉSE. A DEVIANCIA MAGYARÁZATAI. A DEVIANCIA ÉS A TÁRSADALMI REND. A DEVIÁNS VISELKEDÉS. DEVIANCIAELMÉLETEK Az ember társas életét normák és szabályok irányítják. A káosz és anarchia veszélye fenyegetne, ha nem ragaszkodnánk bizonyos szabályok érvényesüléséhez, melyek előírják, hogy mely viselkedésformák bizonyulnak megfelelőnek az adott szituációban. A normák révén tudhatjuk, hogy mikor mire számíthatunk, és a szociológiai irodalom egy tekintélyes része azt vizsgálja, miképpen jön létre ez a fajta rend a társadalomban. A társadalmi szabályokat és normákat többnyire azért követjük, mert a szocializáció során megszoktuk, hogy így viselkedünk. Bizonyos normákat ugyanakkor annak tudatában tartunk tiszteletben, hogy a belőlük következő viselkedésünk helyes – ez a helyzet például a közlekedési normák esetében. A gyakorlatban ráadásul minden társadalmi norma együtt jár bizonyos szankcióval, amelyek elősegítik a konformitást és védelmet nyújtanak a nonkonformitással szemben. Az éremnek azonban mindig két oldala van. Az emberek egy része nem mindig felel meg a társadalmi elvárásoknak. Az emberek meglehetősen gyakran eltérnek azoktól a szabályoktól, amelyeket egyébként követniük kellene. A deviáns, normaszegő magatartások, viselkedések tanulmányozása a szociológia nem elhanyagolható vizsgálati terepe, hiszen a szabálykövető emberi viselkedés és a társadalom integráltsága e tudomány önazonosságát meghatározó probléma. A társadalomban uralkodó normák megsértését devianciaként értelmező szociológia az anómia (törvény nélküli állapot) fogalmát használja olyan jelenségek leírására, mint a bűnözés, öngyilkosság, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, a mentális-lelki zavarok. A devianciát tehát úgy határozhatjuk meg, mint olyan normáknak vagy normarendszereknek a megszegését, amelyeket egy közösség vagy társadalom jelentős része elfogad. A deviancia jelenségeinek társadalomtudományi vizsgálata egyidős a szociológiával. A modern társadalmak kialakulása olyan új típusú problémákat vetett fel, amelyek köré új diszciplínák és új kérdésfeltevések szerveződtek. A szociológia egyik fő kérdése a társadalmi integráció lett – azaz a normális működés társadalmi fenntartása a változó politikai, gazdasági és társadalmi atmoszféra közepette. A deviáns, az elfogadott társadalmi normáktól eltérő magatartás a modern polgári államokban a feudális kötöttségektől megszabadult, iparosodó, városokba áramló népesség legsúlyosabb problémájává vált. A pauperizáció (elszegényedés), a nagyvárosok hirtelen megugró bűnözése, a gondoskodás nélkül maradt magatehetetlen öregek és betegek, az alkoholizmus nemcsak egymással szorosan összefüggő társadalmi jelenségek, hanem szervesen hozzátartoznak a modern társadalmak geneziséhez is. A szociológia már a XIX. század második felétől igyekezett átfogó(bb) gyűjtőfogalmakat alkotni a nagyon eltérő magatartásformákra, mivel az öngyilkosságtól a mentális-lelki betegségeken át a bűnözésig terjedő problémahalmaz hasonló társadalompolitikai kérdéseket vetett fel, növelve az elit problématudatát. E jelenségeket előbb társadalompatológiának, majd társadalmi problémáknak, végül devianciának nevezték el. A deviancia fogalma azonban nemcsak a hétköznapi tudat számára nehezen megfogható és absztrahálható; a kérdésben illetékességgel rendelkező különböző tudományágak sem tudtak konszenzusra jutni, sőt a szociológián belül is jelentős koncepcionális eltérések léteznek. A deviancia kifejezés ugyanakkor rendelkezik egy központi elemmel is: ez a társadalmi normáknak való meg nem felelésre, a normasértő viselkedésre utal. A társadalmi normák azonban térben és időben is állandó jelleggel változnak, ezért csak annyi állítható biztosan, 1
hogy egy viselkedés akkor deviáns, ha egy bizonyos társadalmi rend normáit sértő adott időben. A szociológia korai értékelése szerint a társadalom különböző mechanizmusok révén fejezheti ki elutasító reakcióit a nemkívánatos jelenségekkel szemben: eme arzenál a közhatalmi (büntetőjogi) tilalomtól a nem állami, közösségi szintű helytelenítésig terjedhet. A szankció mások részéről megnyilvánuló reakciót jelent egy egyén vagy egy csoport viselkedésével kapcsolatban, amely az adott norma követését igyekszik biztosítani. A szankciók lehetnek pozitívak (jutalom a konformitásért) vagy negatívak (büntetés a nonkonform viselkedésért). Egyben formálisak és informálisak is lehetnek. Formális szankcióról akkor beszélünk, ha létezik egy meghatározott testület vagy szerv, amelynek az a feladata, hogy biztosítsa bizonyos normák megtartását. Az informális szankciók kevésbé szabályozott, többé-kevésbé spontán reagálások a nonkonform viselkedésre. A modern társadalmakban a formális szankciók fő típusai a bíróságok és a börtönök által megtestesített büntetési rendszerhez kapcsolódnak. Az elmondottakkal kapcsolatban ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az állami, közhatalmi helytelenítés a történelmi tapasztalatok szerint nem mindig harmonizál a társadalmi közhangulattal, bár kétségtelenül képes annak befolyásolására. Unalomig citált példa az adócsalások eltérő jogi és társadalmi értékelése. De megemlíthetjük a totalitárius (nemzetiszocialista és bolsevik) politikai berendezkedésű rendszerek olyan büntetőjogi tényállásait is, amelyek mesterségesen növelték meg a devianciát, például a közveszélyes munkakerülés bűncselekmény-típusának szocialista rezsim általi intézményesítésével. Az ilyen rendszerek elnyomó technikáinak integráns részét képezte a társadalom tömegeinek „deviálása” és szankcionálása. Az újabb kutatási eredmények azt is bizonyították, hogy a társadalmi rosszallás az adott viselkedés mindenkori körülményeinek is függvénye. Egy viselkedés közösség általi megítélése örökkön örökké adott, ezért nem is kiszámítható; nagymértékben függ annak társadalmi, kulturális és történeti kontextusától is. DURKHEIM óta elfogadott tény, hogy egy társadalom működésének a normától eltérő magatartás bizonyos mennyisége ugyanúgy része, mint a normáknak megfelelő (konform) viselkedés. A társadalmi stabilitás és fejlődés egészséges arányához azonban a konform és nonkonform viselkedés megfelelő aránya is szükséges. Ha azonban egy magatartás olyan gyakori, hogy azzal szemben értelmetlen a társadalom többségének helytelenítéséről beszélni, akkor – szociológiai szempontból legalábbis – nem beszélhetünk devianciáról. A korábban helytelenítést kiváltó magatartás tömegessé és tipikussá válására a jogrendszer is reflektálhat, megteremtve ezzel a normalizálási folyamat utolsó feltételét. A fordított viszonyra is van azonban példa, amikor a jogszabály jár előre a „normalizációban”, erre példa a házasságtörés dekriminalizálása, azaz eltávolítása a jogilag szankcionált viselkedések köréből. Az sem ismeretlen, hogy a normalizálás bizonyos gyakorlat hallgatólagos elfogadását jelenti, anélkül, hogy a többségi társadalom vagy a jog megváltoztatta volna helytelenítő attitűdjét (ld. korrupció). DURKHEIM és az anómia, mint szabályozáshiány ÉMILE DURKHEIM klasszikus munkája, Az öngyilkosság 1897-ben jelent meg. Jelentősége túlmutat az öngyilkosság szociológiai magyarázatán, elévülhetetlennek tekinthetők a munka szociológia-módszertani tanulságai is. DURKHEIM az öngyilkosságot nem különálló, elszigetelt eseményként vizsgálta, hanem az elkövetett öngyilkosságok összességét vette 2
szemügyre valamely társadalomban, és ezt mint egészet tekintette társadalmi ténynek, amelyet a szociológiának vizsgálnia kell. Az öngyilkossági adatokat a társadalmi integráció fokával magyarázta: ahol túl lazák a társadalmi kapcsolatok, vagy ahol túl szoros az azonosulási követelmény, ott nagyobb a valószínűsége az öngyilkosságnak. A nagy társadalmi változások zavart okoznak a normarendszerben, a hirtelen életkörülmény-változások (akár válság, akár prosperálás) elértéktelenítik az addig igazodást segítő szabályokat. E norma nélküli állapot az anómia. Az anomikus, norma nélküli állapotban nincs olyan visszatartó erő, amely a legitim célok kijelölésével védelmet nyújtana az önző és elérhetetlen célok állandó hajszolása miatti feszültség ellen. DURKHEIM öngyilkosság-tipizálásának alapját a társadalmi integráció foka és a normarendszer zavarai jelentik. Az egoista öngyilkosság a gyengén integrált társadalomra, az elidegenedett, társadalomtól eloldott egyénre jellemző. Mivel az egyén elszakadt a társadalomtól, a társadalom normái sem hatnak rá. Az altruista öngyilkosság a túlazonosulást követő közösségekben fordul elő, ahol elégtelen az individualizáció. (DURKHEIM szerint a modern korban ez a típus csak az Európán kívüli népekre jellemző.) A személyiség ilyen erős alárendelésére a nyugati kultúrákban csak olyan speciális közösségekben találunk precedenst, mint a katonaság. A harmadik – egyben leggyakrabban előforduló – típus az ún. anómiás öngyilkosság, amely a társadalomban jelen lévő erős normazavarra utal. Az anómiás öngyilkosság a társadalomban jelen lévő erős normazavarra utal. Oka a társadalmi normák szabályozó erejének csökkenése következtében fékevesztetté váló vágyak korlátozatlansága. A különböző társadalmi közösségek, kiscsoportok és különösen a család azok a szabályozó közösségek, amelyek védelmet nyújtanak az egyén számára saját vágyaival szemben. A magas öngyilkossági arányszámokat általában véve a modern társadalmak gyenge integrációs erejével magyarázta. DURKHEIM a normális és patologikus közötti differenciáláskor a szociológiai megközelítés egyik alapvető szabályát fogalmazta meg: egy társadalmi tény akkor normális, ha az adott társadalomban általánosan elterjedt. Ekként a deviáns viselkedések normalitása is megállapítható, patologikus csak e jelenségek túlzott, nem szokványos mértékű növekedése. A szociológia e társadalmi tények magyarázatára és nem megszüntetésére irányul. MERTON és az anómia, mint strukturális feszültség ROBERT K. MERTON devianciaértelmezést átalakító, nagy hatású cikke 1938-ban jelent meg Társadalmi struktúra és anómia címmel, ami azóta a szociológiai irodalom leggyakrabban idézett tanulmányává vált. Az amerikai tudós DURKHEIM anómiáról kifejtett gondolatait fejlesztette tovább és ágyazta a funkcionális elméleti hagyomány keretébe; a deviáns viselkedés szerinte ugyanúgy a társadalmi struktúra terméke, mint a normakövető magatartás. A társadalmak működésében két strukturális összetevő egyensúlya a feltétele a deiváns viselkedések elkerülésének: ez a két komponens a kulturálisan meghatározott, hierarchikus rendbe szerveződő célok és érdekek, valamint e célok elérésének intézményesen biztosított útjai. Meglátása szerint az anómia kialakulásának oka nem a gyors, hirtelen változás, mint azt DURKHEIM gondolta, hanem az olyan társadalmi szerkezet, amely ugyanazokat a célokat tűzi minden tagja elé anélkül, hogy biztosítaná az egyenlő eszközöket a cél eléréséhez. Ez az ellentmondás idézi elő az értékek, normák meggyengülését, és vezet a társadalom súlyosan egyensúlytalan, anómiás állapotához. MERTON nyomán anómián ma is a „magatartást szabályozó normatív értékek szervezett rendszerében” bekövetkező zavart értjük. 3
A kulturálisan előírt törekvések a pénzt és a sikert hajszoló társadalmakban erős és hatékony normákat és viselkedési mintákat nyújtanak az egyén számára, ugyanakkor ezek legitim elérési módjai korlátozottak. Ehhez a helyzethez történő alkalmazkodásként az egyéni reakciók sokféle típusa alakult ki annak megfelelően, hogy milyen helyet foglal el az egyén a társadalmi struktúrában. A szocializáció során az egyén készen kapja a strukturális feszültségeket és elsajátítja a feloldásukra szolgáló technikákat is. A különböző rétegekre azonban eltérő módon hatnak a kulturális ösztönzések és kielégítésük korlátai. MERTON tipológiája a kulturális célokra és az intézményes eszközökre irányuló társadalmi reakciókat és szerepmagatartásokat nevez meg. A konformizmus a stabil társadalmak legáltalánosabb, széles körben elterjedt reakciótípusa, ahol az emberek értékelése szerint biztosított a strukturális összetevők egyensúlya. Az ilyen társadalmakban gazdasági, politikai, jogi, szociális, kulturális és szimbolikus mechanizmusok egész sora biztosítja a konformitás magas szintjét. A kulturális célok és intézményes eszközök egyenletlenségének gyakori esete az újítás, vagyis a tiltott, ám sokszor hatékony eszközök igénybevétele. A leginkább a bűnözésben megjelenő megatartásforma MERTON szerint inkább az alsóbb rétegekre jellemző: „a társadalmi struktúra legalján élőkkel szemben a kultúra teljesíthetetlen követelményeket támaszt. Egyfelől felszólítja őket, hogy viselkedésükkel a nagy gazdagság kilátásához igazodjanak (…) másfelől többnyire megtagadja tőlük a tényleges lehetőséget, hogy ezt intézményes formában tegyék. E strukturális következetlenség eredménye a deviáns viselkedés magas aránya. (…) Ebben a közegben AL CAPONE az erkölcstelen értelem diadalát képviseli az erkölcsileg előírásos ‹‹kudarc›› felett. ”1 A kulturális marginalizálódás következménye, de intézményes kezelést nem igénylő viselkedésmód a ritualizmus, a merev ragaszkodás a szabályokhoz, a rutinhoz, az uralkodó célok elfogadása nélkül. Az intézményes normák szorításában élő egyén beszűkíti távlatait, és lemond a többség által hajszolt célokról, illetve elutasítja azokat. MERTON értékelése szerint ez a viselkedés az alsó középosztályi szocializációs mintára jellemző. Sokkal kevésbé tolerált magatartástípus a visszahúzódás, hiszen az ilyen egyén számára teljesen idegen minden társadalmi norma, sem a célokat, sem az eszközöket nem fogadja el, tehát a többség szemében „semmirekellő”. A társadalomból kilépő egyén gyakran egy hosszú folyamat végén kényszerül a menekülésre: a sikertelenül hajszolt célok és az erős külső korlátként útjában álló szabályok semmibevételével oldja fel a konfliktust, és taszítja ki magát a közösségből. A visszahúzódással szemben a lázadás jellegében inkább kollektív magatartási forma, hiszen az önkényesnek tartott kulturális mintákkal csak kollektív erőfeszítés révén állítható szembe sikeres alternatíva. Középszintű devianciaelméletek A DURKHEIM előtt megjelenő gondolatrendszer, a társadalompatológiai szemlélet a társadalom betegségeként értelmezte a modern szociológusok által később devianciának nevezett jelenségkört. A korai szociológusok felismerték, hogy a társadalmi problémák – MERTON, ROBERT K. (1938): Társadalmi struktúra és anómia. Az írás letölthető az alábbi linkről: http://users.atw.hu/nyfgtfk/felev2/szo/szociologia%20szgy..pdf (Letöltés: 2014. 10. 20.) 1
4
köztük a normáktól eltérő magatartások – vizsgálata tudományos kérdés, de nem mentek túl egyes normaszegő egyének megfigyelésén, illetve esettanulmányok leírásán. A deviancia kutatásában az 1920-as, 1930-as években a chicagói iskola jutott túl az erkölcsi kérdések feszegetésén. Két alapmű fémjelzi az ún. társadalmi dezorganizáció elméletét. A THOMAS-ZNANIECKI szerzőpáros híres műve, A lengyel paraszt Európában és Amerikában az Amerikába kivándorolt lengyel emigránsok élettörténetein keresztül mutatta be a magatartás-irányító normák meggyengülésének devianciaképző hatásait. Szerintük a természetes életközegükből kiszakadt lengyel parasztok életében az amerikai nagyvárosi szegénynegyedekben (slumokban) tragikus dezorganizáció ment végbe: egzisztenciálisan és kulturálisan talajt vesztettek és gyökértelenségük oka, hogy az emigránsok túlreprezentáltak voltak az amerikai bűnözési statisztikákban. A chicagói iskola másik klasszikus műve, A város egy szakszociológia, a városszociológia kialakulását eredményezte. ROBERT PARK és ERNEST BURGESS a társadalom dezorganizációs jeleit a város bizonyos zónáiban regisztrálta, a gyors társadalmi változás pedig szerintük is magas devianciamutatókat produkál. E szociológusok is érzékletesen írták le a „marginális ember” életét és környezeti jellemzőit, valamint a slumok életét. A MERTON-féle anómiaelméletet követően a szociológia figyelme az egyéni viselkedések megfigyelését és magyarázatát a pszichológiára hagyta és a devianciát mint normális társadalmi jelenséget kezelte. Egyetértés alakult ki a kutatások témájában: a deviáns jelenségek szociológiája a viselkedés okait a környezeti változókban keresi, ennek segítségével fő célja a deviancia különböző formáinak magyarázata. A mertoni hatás különösen evidens a szubkultúra-elméletekben, melynek klasszikus munkája WILLIAM FOOTE WHYTE Utcasarki társadalom című írása, amely a szegénytelepi galerik struktúráját írta le. ALBERT COHEN (A bűnözőfiúk: a galeri kultúrája, 1955) a fiatalkorú bűnöző bandákat vette górcső alá, és megállapította, hogy az ilyen bandák tagjai főként alsóbb osztályokba tartozó, a középosztályi értékek ellen lázadó fiatalok. A lázadást azzal magyarázta, hogy e középosztályi értékek, normák elérése és társadalmi státuszuk emelése e bűnözővé váló munkásfiúk számára nagyon sok akadályba ütközik. Az első konfliktusok forrása szerinte a munkáscsaládból hozott szocializációs minták és az iskola által közvetített középosztályi értékvilág közötti diszharmónia. A fiatalok állandó frusztrációban élnek, környezetük elismerése pedig elérhetetlen számukra. Mivel a hasonló problémákkal küzdő fiatalok nagy eséllyel térben is közel vannak egymáshoz, kollektív válaszként megszületik a bűnöző bandák szerveződése. COHEN interpretációjában tehát a társadalmi struktúrából származó feszültségek levezetése a hasonló problémák és nyelvezet mentén kialakuló szubkultúrák segítségével történik. Ezekben a szubkultúrákban az uralkodó középosztályi normavilág tagadását jutalmazzák, így abból lesz norma (ellenkultúra). STANLEY KUBRICK éppen ezt a jelenséget ábrázolta meghökkentő naturalizmussal és őszinteséggel a Mechanikus narancs című filmjében (1971). A differenciális asszociáció EDWIN SUTHERLAND kriminológus által kidolgozott elmélete visszahozta a devianciakutatásokba az egyént. Szerinte a bűnösnek tartott viselkedési minták is tanultak. Az egyén különböző személyközi (interperszonális) helyzetekben sajátítja el a bűnöző és nem bűnöző mintákat – a mindenkori társadalmi környezetétől függően. A kriminális viselkedést a bűnelkövető kommunikációk során sajátítja el, ami ugyanolyan, főként intim vagy kiscsoportokban zajló tanulási folyamat, mint az uralkodó értékek által támogatott 5
egyéb minták elsajátítása. A jogszabályokat támogató vagy elítélő motívumok speciális készletét sajátítjuk el attól függően, hogy milyen – a jogszabályokat követő vagy azokat sértő – személyek körében élünk. Radikális fordulatot, gyökeres szemléletváltást jelent a devianciakutatásokban az ún. kontrollelmélet megjelenése. A jogszociológiai gyökerű irányzat fő kérdése nem a „miért teszik?”, hanem a „mások miért nem?” problémája. Miért is engedelmeskedik az emberek többsége a mások által alkotott szabályoknak? A kontrollelmélet gondolkodóinak válasza szerint azért, mert az intézményes kontrollmechanizmusok biztosítják az általános engedelmességet. Annál valószínűbb a deviáns viselkedés, minél gyengébbek azok a kontrollmechanizmusok, amelyek kikényszerítik a konformitást. Az integrált társadalomban a közösségi tagság (család, kiscsoportok), a karrier, társadalmi kapcsolatok iránti elkötelezettség, a hagyományos közösségi tevékenységekben való részvétel és a szabályoknak való engedelmeskedés iránti fogékonyság hatékony kontrollt, visszatartó erőt jelentenek. A család, tanárok vagy egyéb társadalmi kapcsolatok hiánya különösen valószínűvé teszik, hogy az egyén megszabadul a társadalmi kötelékektől, s ez megnöveli a deviáns viselkedés valószínűségét. A stigmatizációs elmélet szerint a deviancia a többség, a társadalmi környezet által szolgáltatott bélyeg. Az emberek különböző csoportjai kreálják a devianciát, bizonyos cselekedeteket és személyeket deviánsnak titulálva. HOWARD BECKER szerint (Outsiders, 1963) a környezet reakciója és a deviancia meghatározása a mindenkori helyzettől, a cselekedet tartalmától függ. A deviáns „karrier” alakulásában a deviáns hivatalos eljárásba kerülése a legfontosabb mozzanat, amely együtt jár a társadalmi megbélyegzéssel. A hivatalos eljárásban való stigmatizáció – mivel folyamatosan bűnözőként tekintenek rá – a normaszegő identitásának meghatározó elemévé válik. A megbélyegzés kiközösítést jelent, ezután már csak olyan közösségekbe képes beilleszkedni, amely maga is viseli a deviáns bélyeget. A hasonló stigmatizáltakkal való együttlét erős deviáns szubkultúrát alakít ki. Ilyen körülmények között nagyon valószínű a deviáns „karrier” folytatódása. Erős társadalomkritikával jelentkezett a konfliktuselmélet. E megközelítés kulcsfogalmai az osztálykülönbségek és a társadalmi csoportok ellentmondásos érdekei. A komplex társadalmakban az értékek, normák, életstílusok is egyenlőtlenek, egyesek preferáltak, mások deviánsak, az uralkodó csoportok pedig a jog segítségével saját normavilágukat emelik általánosan követendővé, „kirekesztve” az alternatívákat. RICHARD QUINNEY (A bűncselekmény társadalmi valósága, 1970) alaptézisei szerint a bűncselekmények jogi kategóriáit a politikailag szervezett társadalom uralkodó osztályai által felállított szervezetek kreálják. A különböző tényállásokat az uralkodó osztályok érdekeit sértő cselekedetek alapján állítják fel. A bűncselekmény jogi fogalmát azon osztály alkalmazza, amelyiknek hatalma van a büntetőjog alakítására és kikényszerítésére is. Ugyan az osztályérdekek határozzák meg a jogot, de más társadalmi tényezőktől függ annak valószínűsége, hogy ezeket a szabályokat megsértik: bűnös viselkedési minták, megbélyegzés, deviáns „karrier”. Az uralkodó osztály a bűncselekményekre vonatkozó ideológiákat „hegemóniájának megőrzése végett” alakítja ki és terjeszti. Az uralkodó csoportok „manipulálják” a bűncselekményekről alkotott társadalmi kommunikációt és gondolkodást. Összességében elmondható, hogy van néhány alapfogalom, fogalmi kategória, amely több devianciaformára is alkalmazható, így kiemelkedik az elméleti sokszínűségből: ilyenek a szocializáció, a viselkedési, normatív minták átadásának folyamata, a szubkulturális hatások. 6
A devianciák köre azonban változó: a „hatalmi definiálás” kienged és bevon ebbe a körbe különböző magatartásokat: ami régen deviáns volt, ma lehet megengedett és fordítva. A változás iránya a kirekesztés helyett leginkább a humanizálásra, dekriminalizálásra, a kezelés eszköztárában a deviáns jelenségek megelőzésére, az egyének gyógyítására, reszocializációjára koncentrál. A deviáns viselkedésre vonatkozó adatok egyúttal a társadalom morális állapotáról és diszfunkcióiról adnak átfogóbb képet.
7
