Szociális konfliktusok a mai Magyarországon

Szociális konfliktusok a mai Magyarországon

Tam János 2013. december 12.

Tam János: Szociális konfliktusok a mai Magyarországon

2

Tartalomjegyzék Bevezetés 1. A globalizáció hatása a társadalmakra 2. A társadalmi egyenlőtlenség szociológiai megközelítése 2.1. Egyenlőség – egyenlőtlenség 2.2. Méltányosság, igazságosság 2.3. Szegénység 2.4. Az elfogadható egyenlőtlenség mértéke 2.5. Az egyenlőtlenség és a szegénység okai 2.6. Nemzetközi tendenciák 2.7. Társadalompolitika 2.8. A jóléti állam kiépülése 2.9. Viták a jóléti államról 3. Társadalmi szerkezet és rétegződés 3.1. A társadalmi struktúra 3.2. A társadalmi szerkezet elméletei 4. Társadalmi mobilitás 4.1. A társadalmi mobilitás 4.2. Vándorlás (migráció) 4.3. Ingázás, nemzetközi vándorlás, vándorlási egyenleg 5. A társadalom alapfogalmai 5.1. Társadalom 5.2. Állam 5.3. Csoport 5.4. Közösség 5.5. Család 5.6. Háztartás 5.7. Házasságtípusok 5.8. Egyén és személyiség 6. A társadalmi egyenlőtlenségek, konfliktusok típusai 6.1. Politikai egyenlőtlenségek 6.2. Gazdasági egyenlőtlenségek 6.3. Az oktatás egyenlőtlenségei 6.4. Kulturális egyenlőtlenségek 6.5. A lakáseloszlás egyenlőtlenségei 6.6. Etnikai egyenlőtlenségek és konfliktusok 6.7. Az egészségi állapot egyenlőtlenségei 6.8. Térségi egyenlőtlenségek és konfliktusok 6.9. Nemi egyenlőtlenségek és konfliktusok 6.10. Életkori egyenlőtlenségek 6.11. Generációs ellentétek 7. Az egyenlőtlenségekből eredő társadalmi problémák 7.1. Politikai válság 7.2. Társadalmi válság 7.3. A család válsága 7.4. Szociális válság 7.5. Etnikai válság 7.6. Egészségügyi válság 7.7. Térségi válság 7.8. Demográfiai válság Irodalomjegyzék

3 4 6 6 6 6 7 7 8 8 9 9 10 10 10 11 11 12 12 13 13 13 14 15 16 19 20 20 21 21 23 28 29 31 32 35 37 39 41 42 44 46 46 46 48 49 52 53 54 56


3

Szociális konfliktusok a mai Magyarországon Bevezetés A dolgozatomban abból az evidenciából indulok ki, hogy nem létezik populáció az egyedek különbözősége nélkül. Ezek a különbözőségek részben az öröklött tulajdonságokban jelentkeznek, részben az egyedeket érő eltérő környezeti hatások az okai. A különbözőségek azután eltérő képességekkel és lehetőségekkel ruházzák fel az egyes embereket. Az eltérő képességek és lehetőségek pedig érvényesülési különbözőségekhez vezetnek. Az emberrel veleszületett tulajdonságok és a születésekor adott környezet eleve meghatározzák az induló társadalmi helyzetét. Egy kevésbé mobilis társadalomban ez az egyén teljes életútját is megszabja, amit tovább örökít az utódainak – így a társadalmi helyzet újratermelődik. Ez különösen jellemző a hagyományosan alacsony társadalmi mobilitású Magyarországra. Az egyéni különbözőségek tehát társadalmi egyenlőtlenségek forrásai. Az egyenlőtlenségeket egy szilárd értékrenden alapuló, rendezett és szolidáris társadalom képes úgy kezelni, hogy legalább valamennyire elviselhetők legyenek az emberek számára. Amikor azonban az egyenlőtlenségek érdekek, értékek, vélemények, szándékok, nézetek, igények ütközésévé fajulnak, akkor már konfliktusról beszélünk. Amikor pedig a konfliktus valamelyik szereplője már nem képes az érdekei érvényesítésére, mert a másik fél ebben súlyosan akadályozza, az összeütközéshez, lázadáshoz, harchoz vezet. A magyarországi „szocializmus” a puha formájában („legvidámabb barakk”) a maga viszonylagos (látszólagos) egyenlőségével elviselhetővé tette a szegénységet, mert a gazdagok nem hivalkodtak, nem tűntek ki annyira a tömegből, mint ma. A pártállam a szilárd értékrend, a rendezettség és a szolidaritás látszatát keltette, ezért a rendszerváltás előtti Magyarországon ha voltak is egyenlőtlenségek, azok az 1956os forradalom után már nem vezettek nyílt konfliktusokhoz. Ehhez az is hozzájárult, hogy a pártállam az élet legtöbb területén lényegében kiküszöbölte a versenyt, helyette kényszerű kompromisszumot fogadtatott el az emberekkel a kooperáció látszatának fenntartása mellett. A mai Magyarországon azonban a rendszerváltás előttihez képest sokszorosára nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. A tulajdon 90 százalékát a leggazdagabb 10 százalék birtokolja, a jövedelmi eltérés pedig a legfelső és a legalsó decilis között több mint 7-szeres. Ez már nem egyszerű egyenlőtlenség, hanem konfliktus. Bár a mai Magyarországon a szociális egyenlőtlenségek még nem vezettek olyan nyílt összeütközésekhez, például éhséglázadásokhoz, mint a posztkommunista országok némelyikében, a hamu alatt ízzik a parázs. A gazdasági és etnikai ellentétek már olyan mértékűre nőttek, hogy fenyegető veszélyt jelentenek. A dolgozatomban határozottan érzékeltetni kívánom a társadalmi egyenlőtlenségek okozta veszélyt, ezért a címében az „egyenlőtlenség” helyett szándékosan az erőteljesebb „konfliktus” kifejezést használtam. A téma kifejtése közben azonban mindkét kifejezést alkalmazni fogom, mégpedig igyekezve mindkettőt a saját jelentésében használni. A dolgozat részben a saját gondolataim ismertetése, részben a témára vonatkozó munkák összefoglalása. Ahol mások munkájára támaszkodom, ott a szövegbe beszúrva, lábjegyzetben vagy az irodalomjegyzékben adom meg a forrást.


4

1. A globalizáció hatása a társadalmakra Amint a bevezetőben már jeleztem, a dolgozatomban abból az evidenciából indulok ki, hogy nem létezik populáció az egyedek különbözősége nélkül. Egy ikerpár két tagja sem tökéletesen egyforma, de még két, ugyanolyan hatású vírus vagy két baktérium sem teljesen azonos. A különbözőség a természet alapvető lényege, anélkül a természet sem létezne, nem alakulhatott volna ki a bonyolult, sokszínű élővilág. Ma már az iskolásgyerek is tudja, hogy a biodiverzitás az élő rendszerek fennmaradásának alapvető feltétele. Az a populáció, amely nem elég változatos, sokkal sérülékenyebb, mert a fenotípusosan nagyon hasonló egyedek a kedvezőtlenül változó külső körülményeknek (például járvány, lehűlés, szárazság) egyszerre esnek áldozatául. Az emberi faj ma még kellően sokszínű, ami az etnikai diverzitásban nyilvánul meg. Bár a közismert és népszerű természettudós, David Attenborough éppen néhány hete jelentette be az emberi evolúció végét, azért ez a vég inkább szenzáció, mintsem valóság. Kétségtelen, hogy a globalizáció hosszú távon az emberi faj etnikai diverzitását csökkenti, ez azonban remélhetőleg még sokáig nem jár végzetes következményekkel. Az emberi faj nem csak testi megjelenésében és lelki-szellemi tulajdonságaiban változatos, hanem viselkedésében, szokásaiban is. Az emberre jellemző öröklött viselkedésformák is sokszínűek, de az ember nem csak ösztönös, hanem közösségekben élő és gondolkodva cselekvő lény is. Az emberi közösségek olyan értékeket, szokásokat, szabályokat (normatív elemek) alakítanak ki, olyan tárgyakat, szellemi műveket, nyelvet (kognitív elemek) alkotnak, amelyek egyrészt megkülönböztetik őket más közösségektől, másrészt ezeket az egymást követő generációk egymásra hagyományozzák. Ezek együttesét nevezzük kultúrának. Az emberi kultúra több dimenzióban is változatos. Egyrészt egy nagyobb közösségben rétegződések jönnek létre és az egyes rétegek között kulturális különbségek is vannak (szubkultúrák), másrészt a különböző közösségek kultúrája is eltér egymástól. A kultúra azonban nem csak térben változatos, hanem egy adott közösség két egymást követő generációja között is különbségek keletkeznek. Sőt, az időbeli különbségek változása folyamatos. Vegyük észre, hogy a kultúra dinamikus rendszert alkot, amelyet két, egymással látszólag ellentétes tulajdonság jellemez: egyrészt a folyamatos változás, másrészt a hagyomány. Egy jól működő közösség őrzi a hagyományait, mert ezek biztosítják számára a stabilitást, a belső biztonságot, ugyanakkor folyamatosan alkalmazkodik a környező világ változásaihoz, ami a külső biztonságot jelenti. A jól működő közösség biztonságának alapja éppen a hagyomány és a haladás összhangja. Az emberi kultúra változatossága, diverzitása ugyanolyan fontos, mint a biológiai diverzitás. A körülmények megváltozásához sokkal jobban tud alkalmazkodni egy változatos kultúrájú, de együttműködő közösség, ugyanis az eltérő tudású tagjai a munkamegosztás révén sokkal több feladatot képesek megoldani. A megőrzött hagyomány és az abban megjelenő tudás segíti a közösséget a váratlanul felmerülő nehézségek elhárításában. Ha egy közösségben felborul a hagyomány és a haladás összhangja oly módon, hogy a hagyomány meggyengül, ugyanakkor a közösséget érő külső hatások felerősödnek és felgyorsulnak (mint a rendszerváltás után Magyarországon), akkor a közösség túlélő képessége lecsökken vagy teljesen megszűnik.


5

Amíg azonban a globalizáció egyelőre nem fenyegeti az ember etnikai diverzitását, annál nagyobb veszélyt jelent a kulturális sokszínűségére. A globalizáció először a közösségek kultúráját változtatja meg a hagyományos, szerves úton létrejött kultúra fellazításával. Ennek elsődleges eszköze a globalizáció szellemi ökle: a posztmodern. Ez az irányzat jellemzően a metanarratívák iránti bizalmatlansággal definiálja önmagát (Lyotard), ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy az emberiség által évezredek alatt felhalmozott szellemi értékeket megtagadja és felrúgja. A posztmodern gondolkodás és viselkedés egyetlen motivációt ismer: a pillanatnyi érdeket. Ennek a legfőbb terjesztője a globalizáció szolgálatába állított média, amely az ember életének minden pillanatában meghatározóan jelen van. A mai „civilizált” társadalmak mindegyikére már egyértelműen a posztmodern gondolkodás és viselkedés jellemző. A hatás szemmel láthatóan kezdi elérni a keresztény egyházakat is. Jegyezzük meg: posztmodern korban élünk! Az értékrend felborítását a kultúra teljes elszíntelenedése követi. Ezt fokozza a globalizációnak az a hatása, amely a „kultúra szabad áramlása” elve alapján a kultúrák keveredéséhez, majd uniformizálódásához vezet. Ez a gondolkodó embert vásárlógéppé változtatva egyetlen érdek – a minél több fogyasztás – hajszolására készteti. Az erőszakos reklámok hatására beteljesül az a posztmodern állítás, mely szerint „nem te választod az árut, hanem az áru választ téged”. A közösségi kapcsolataitól megfosztott ember azután – mivel az ember alapvetően mégis „falkalény” – már könnyen szervezhető mesterségesen kialakított közösségekbe. Így jönnek létre például a nagy futballklubok egész világra kiterjedő szurkolótáborai, de ugyanígy lehet internetes közösségekbe terelni az embereket a közösségi oldalak segítségével. Ezek azonban nem pótolják a valódi közösségeket, csak szimulálják azokat, de a félrevezetett emberekben a közösséghez tartozás érzetét keltik, ezáltal újabb félrevezetést tesznek lehetővé. A globalizáció az embereket egyetlen masszává gyúrja, ez azonban az egyenlőtlenségeket nem szünteti meg. Ám a maga szintjén mindenkit kiválaszt a maga áruja, mindenki megkapja a maga fogyasztását, ami végső soron elégedetté teszi. Az egyenlőtlenségeket morális értékrend híján természetesnek veszi, és elfogadja. Ez a hatalom célja szerint elvileg a társadalmi konfliktusok megszűnéséhez vezet, de ez éppúgy nincs kipróbálva, mint annak idején kommunizmus. A hatalom által várt eredmény tehát korántsem biztos. Az azonban biztos, hogy a globalizáció és a posztmodern egyelőre már tönkretette a hagyományos értékrendet és társadalmi struktúrát, de még nem alakult ki teljesen a hatalom számára kívánatos végleges értékrend és struktúra. Ez abban nyilvánul meg, hogy a köznyugalom már felborult, a bűnözés mértéke az egekbe szökött, a humán szolgáltatások (egészségügy, oktatás) színvonala elfogadhatatlanná, az élet elviselhetetlenné vált, de minden embert még nem sikerült annyira elbutítani, hogy ezt ne érzékeljék, és beletörődjenek. Azt is illik azonban észrevenni, hogy a köznyugalom felborítása, a bűnözés elurakodása, a szolgáltatások tönkretétele nemcsak következmény, hanem eszköz is. Az ily módon a végtelenségig elbizonytalanított és magukra hagyott emberek végül boldogan fogadják majd az Új Világrendet – legalábbis annak urai azt hiszik. A dolgozatomban a továbbiakban azt szeretném bemutatni, hogy ebben a globalizált, posztmodern, de még nem a végletekig lepusztított, ezért átmeneti korban milyen konfliktusok terhelik Magyarországot.


6

2. A társadalmi egyenlőtlenség szociológiai megközelítése* Minden mai társadalomban vannak szegények és gazdagok, hatalmasok és a hatalomnak kiszolgáltatottak, olyanok, akik el tudják érni, amit szeretnének, és ezért elégedettek, és olyanok, akiknek nem sikerül életcéljaikat megvalósítani, ezért elégedetlenek. Ezt a jelenséget nevezzük egyenlőtlenségnek. A szociológiának a kezdetei óta egyik központi kutatási témája az, hogy mekkorák az egyenlőtlenségek, hogyan alakul – nő vagy csökken – a szegénység, mi az oka és hogyan lehet enyhíteni. 2.1. Egyenlőség – egyenlőtlenség A társadalmi egyenlőtlenségen azt értjük, hogy az egyének és családok, valamint különféle ismérvek alapján definiált társadalmi kategóriák helyzete a társadalomban nagy különbséget mutat. Az egyenlőtlenségnek számos dimenzióját lehet megkülönböztetni. Ilyenek a jövedelem, a vagyon, a munkakörülmények, a lakásviszonyok, a lakóhely környezete, a műveltség, a szabadidő mennyisége és eltöltésének módja, az egészségi állapot stb. A felsoroltak mind társadalmi pozíciók közötti egyenlőtlenségek. A társadalmi egyenlőség fogalmát is alapvetően két értelemben szokás használni. Az aktuális pozíciók egyenlősége azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának az adott időszakban azonos a jövedelme, a vagyona, azonosak a lakásviszonyai stb. Az esélyek egyenlősége pedig azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának (legalábbis életpályája elején) egyenlő esélye van arra, hogy a jövedelem stb. szempontjából kedvező pozíciókat elérje. 2.2. Méltányosság, igazságosság Az egyenlőség mint elérendő cél alternatívájának tekintik egyes szerzők a méltányosságot (equity). Ez azt jelenti, hogy a társadalom tagjai akkora jövedelemben, megbecsülésben stb. részesülnek a társadalom részéről, amely arányos a társadalom érdekében végzett szolgálatukkal. Azt az elképzelt társadalmat, ahol ez megvalósul, szokták meritokráciának nevezni. A méltányossággal rokon fogalom az igazságosság (justice). Igazságosnak nevezik azokat az egyenlőtlenségeket, amelyeket egy hipotetikus kiinduló helyzetben, amikor még senki sem tudja, hogy a jobb módúak vagy a szegények közé fog tartozni, a társadalom minden tagja elfogadhatónak tartana. 2.3. Szegénység A szegénység fogalmát inkább a hagyományos fajtájú hátrányos helyzet megjelölésére, és inkább az alacsony jövedelem és az ebből adódó egyéb hátrányok, mint például a nem megfelelő táplálkozás, rossz lakásviszonyok stb. megjelölésére szokták használni. A depriváció szó szerint „valamitől való megfosztottságot” jelent. Amikor a szegénység megjelölésére használjuk, többnyire azt értjük rajta, hogy a deprivált személy vagy család nélkülöz valamit, ami az adott társadalomban a nagy többségnek rendelkezésére áll. Ezért inkább relatív, mint abszolút hátrányt jelent. A hátrányok egyszerűen csak alacsony jövedelmet és ebből adódó hátrányokat jelentenek. (*) Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába


7

A hátrányos helyzet fogalmát a depriváció magyar fordításaként értelmezhetjük, tehát relatív lemaradást jelent, és nem csak a jövedelmi, hanem egyéb hátrányokra (például elmagányosodás) is vonatkozik. A többszörösen hátrányos helyzet olyan személyekre vagy családokra utal, akiknél egynél több hátrány (például alacsony jövedelem és rossz egészségi állapot) jelentkezik. Abszolút szegénységről beszélünk, ha az egyén vagy a család létminimum alatt él. A létminimumot legtöbbször egy bizonyos egy főre jutó havi jövedelemben határozzuk meg. A relatív szegénység viszont azt jelenti, hogy az egyén vagy a család erősen elmarad az adott társadalom átlagos viszonyaitól, például az egy főre jutó jövedelem kevesebb, mint az átlag 60, 50 vagy 40 százaléka. 2.4. Az elfogadható egyenlőtlenség mértéke Inkább társadalomfilozófiai kérdés, hogy mennyire indokoltak, szükségesek az egyenlőtlenségek. Három álláspontot különböztetünk meg: 1. Az egyenlőtlenségek szükségszerűek, sőt kívánatosak. A XIX. századi szociáldarwinizmusra nyúlik vissza, miszerint kívánatos, hogy a legrátermettebb emberek minél sikeresebbek legyenek és mintegy természetesen kiválasztódjanak. Ennek az álláspontnak háromféle indoklása van a szakirodalomban: 

A társadalomban szűk elitek állnak szemben a tömegekkel, ezek az átlagnál tehetségesebbek, intelligensebbek, ők viszik előre a gazdaság, a társadalom, a kultúra fejlődését, ezért magas jövedelmeket érdemelnek.



A fennálló jövedelemelosztásba a szegényebbek érdekében történő minden társadalmi beavatkozás sérti a gazdagok szabadságjogait, így végső soron szolgasághoz, diktatúrához vezet – libertariánus álláspont.



A fennálló jövedelemelosztás pontosan azt tükrözi, hogy a társadalom tagjai mennyire hasznos funkciót töltenek be a társadalom számára – a funkcionalista szociológiai iskola álláspontja.

2. Mérsékelt egyenlőtlenség elfogadható, de az esélyek legyenek egyenlőek (J.S. Mill álláspontja). Azokat, akik erre az álláspontra helyezkednek, Amerikában liberálisoknak, Európában szociáldemokratáknak nevezik. Eszerint a méltányos jövedelemkülönbségek elfogadhatóak, ha azok a társadalomnak nyújtott szolgálatok különbségét tükrözik. Az egyenlőtlenség azonban csak addig a határig fogadható el, amíg elősegíti a gazdaság fejlődését azáltal, hogy a társadalom tagjait nagyobb teljesítményre ösztönzi. John Rawls (1972) fogalmazta meg az igazságos társadalom két fő elvét: 

A társadalom minden tagjának egyenlő joga van az alapvető szabadságjogok legteljesebb körére addig a határig, amely még összeegyeztethető a társadalom többi tagjának hasonló teljes körű szabadságával.



A társadalmi egyenlőtlenségeket úgy kell elrendezni, hogy azok hosszabb távon a legszegényebbek helyzetét is javítsák, továbbá a társadalom minden tagjának egyenlő esélye legyen a kedvező pozíciókba való bejutásra.

3. A fentiekkel ellentétben a teljes egyenlőség kívánatos. Ezt nevezzük egalitárius álláspontnak. E nézet fő képviselője Karl Marx és Friedrich Engels. Az általuk a kommunista társadalomról felvázolt jövőkép valóban ilyen teljes egyenlőséget tartalmazott.


8

A mai magyar társadalomban az egyenlőtlenséget és a szegénység kívánatos alakulását illetően két alapelvet fektetett le a politika: a társadalmi egyenlőtlenségek minden olyan csökkenése kívánatos, amely a gazdasági fejlődést nem hátráltatja, és nem jár az egyéni szabadság elfogadhatatlan korlátozásával. Továbbá a magyar társadalom jelenlegi fejlettségi viszonyai között középtávon arra kell törekedni, hogy senki se kényszerüljön a létminimumnál kisebb jövedelemből megélni, és senki se szenvedjen egyéb tényezők miatt súlyos hátrányokat. 2.5. Az egyenlőtlenség és a szegénység okai Egyik álláspont szerint a társadalmi egyenlőtlenségek az emberek közötti alapvető különbségekből származnak, melynek okát sokan a biológiai adottságokban látják, és azt feltételezik, hogy ezek többé-kevésbé öröklődnek. Radikálisan társadalomkritikus szociológusok szerint – legalábbis az iparosodott társadalmakban – a szegénység oka a gazdasági-társadalmi rendszer jellege, működése, ezért az elsőrendű feladat ennek megváltoztatása. Az 1960-as években és a 70-es évek elején sok képviselője volt annak az irányzatnak, amely a műveltség és az iskolai végzettség terén fennálló hátrányokban látta a szegénység fő okát. Egy másik álláspont a szegények rossz testi és különösen lelki egészségi állapotára hívta fel a figyelmet, és azt hangsúlyozta, hogy többségükben krónikusan beteg, rokkant emberek – egyebek között rokkantak, leépült, de kórházban tartást nem igénylő elmebetegek, alkoholisták. Van olyan álláspont, amely szerint elsősorban a csonka – egyszülős – családok válnak szegénnyé, és képtelenek ebből a helyzetből kiemelkedni. Empirikus vizsgálatok alapján megfogalmazták azt a hipotézist is, hogy a szegénység elsősorban életciklus-jelenség. Angliai vizsgálatok szerint azt találták, hogy a századfordulón a munkáscsaládok először a házasságkötést követően, jellemzően a gyermekek megszületése után válnak szegénnyé, majd mikor a gyermekek már felnőnek és keresőkké válnak, kiemelkednek a szegénységből. 2.6. Nemzetközi tendenciák A XIX. században nemcsak a szociológusok, hanem a közvélemény számára is nyilvánvaló volt a szegénység megléte. Az 1930-as évek nagy világgazdasági válsága ismét rádöbbentette a társadalomtudományokat arra, hogy a szegénység még a legfejlettebb országokban is súlyos probléma. A II. világháború után a szegénység iránti érdeklődés lelohadt. A fejlett nyugateurópai és észak-amerikai országokban a szegénység az életszínvonal-emelkedés következtében fokozatosan csökkent. Kiépültek az ún. jóléti államok, melyektől azt remélték, hogy a mégis előforduló szegénységet kezelni tudják. A 60-as évektől kezdték felismerni, hogy a fejlett országokban sem sikerült a szegénységet megszüntetni. 2.7. Társadalompolitika Minden emberi közösség, társadalom gondoskodott szegény tagjairól, vagy legalábbis megpróbált róluk gondoskodni. Nevezetes az 1572. évi angol szegénytörvény, mely arra kötelezett minden helyi közigazgatást – várost, falut –, hogy az ott élő szegényekről gondoskodjék. Ezzel elejét akarták venni a szegények vándorlásának, a koldulásnak, a közrend megzavarásának. Tehát az angol társadalom vitathatatlanul gondoskodott legnyomorultabb tagjainak létfenntartásáról.


9

Ezt a törvényt viszont 1832-ben eltörölték, ugyanis egyesek szerint a szegénységtörvény akadályozta a szabad munkaerőpiac érvényesülését. A szegényekről való gondoskodás a XIX. században kezdett elterjedni Európában. Egyik úttörő lépés a Bismarck által bevezetett kötelező munkás-társadalombiztosítás volt. A nagy fellendülés azonban csak a II. világháború után következett be. Churchill kidolgozta a háború után megvalósított Beveridge-tervet. 2.8. A jóléti állam kiépülése Elméleti alapját T. H. Marshall fogalmazta meg. A jóléti állam azt jelenti, hogy az állam növekvő részt vállal az állampolgárok jólétében, nyugdíjat biztosít, családi támogatásokat ad, betegségi, baleseti, munkanélküliségi támogatást nyújt, továbbá ingyenes egészségügyi ellátást biztosít. Némely országokban az ingyenes oktatás is a jóléti állam része. Ezek a jóléti programok eltérő időpontban és eltérő mértékben majdnem minden fejlett országban kiépültek a II. világháború után. Titmuss (1958) megkülönböztette a következő jóléti modelleket: 1. reziduális modell (Egyesült Államok), ebben csak azoknak nyújtanak támogatást, akik képtelenek a piacon a megfelelő jövedelemhez jutni. 2. a teljesítménymodell (Németország), ebben a támogatásokat – elsősorban a nyugdíjat – a korábbi járulékbefizetéshez és azok arányában adják. 3. az intézményes modell (Svédország) minden állampolgár életkörülményeit és életesélyeit kívánja az egyenlőség felé közelíteni univerzális (mindenkinek alanyi jogon adott) támogatásokkal. 2.9. Viták a jóléti államról Létrejötte óta folyik a vita arról, hogy a kiterjedt szociális célú jövedelemújraelosztás segíti-e, vagy hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ellenzői szerint nagy megterhelést jelentenek a gazdaság számára, és fejlesztésre szánt összegeket kötnek le, másrészt gyengítik az egyének kezdeményezőkészségét és egyéni felelősségvállalását. Hívei viszont azt állítják, hogy a nagy tömegű szegénység sok közvetett költséget jelent a társadalomnak, másrészt a szegénység mérséklése csökkenti a társadalmi konfliktusok élességét, ezáltal segíti a gazdasági fejlődéshez szükséges társadalmi együttműködést. Az 1970-es évek második felétől a jóléti állam további kiépítése lefékeződött, aminek három oka volt: 

A kapitalista országoknak a második világháború utáni fellendülési korszaka véget ért, lelassult a növekedési ütem. A fordulópont az 1973. évi olajválság volt.



A gazdasági növekedés lelassulásával megnőtt a munkanélküliség. A munkanélküliek támogatása jelentős többletmegterhelést jelent a jóléti rendszerek számára.



A fejlett országok népessége öregedni kezdett, az idős korú, nyugdíjjogosult népesség aránya megnőtt, a munkaképes korú kereső és ezáltal jövedelemadót és társadalombiztosítást fizető népesség növekedése lelassult, néhol megállt, a közeljövőben pedig már csökkenni fog. Ezáltal kevesebb állampolgár járulékaiból kell növekvő számú állampolgár juttatásait kifizetni.


10

3. Társadalmi szerkezet és rétegződés* 3.1. A társadalmi struktúra  a társadalom eltérő helyzetű csoportokra tagolódása (például értelmiség, vállalkozók, hajléktalanok);  a csoportok egymáshoz való viszonya (férfiak-nők),  a társadalomhoz való viszonya (cigányság helyzete). A társadalmi szerkezet a társadalmon belüli különböző pozíciók közötti viszonyokat jelenti. Mivel a pozíciókat személyek vagy csoportok töltik be, a társadalmi szerkezet is személyek vagy csoportok közötti viszonyt jelent. A pozíciók vagyoni állapottól, társadalmi helyzettől, anyagi javakhoz való hozzájutás módjától és mértékétől stb. függnek. Ilyen pozíciók például a vezetők és a beosztottak pozíciói. Amerikai szociológusok úgy fogalmazzák meg, hogy a társadalmi szerkezeten belül státuszok vannak, a státuszok betöltői meghatározott szerepek szerint viselkednek, és ezek a szerepek meghatározott viszonyokat írnak elő az őket betöltők számára. A beosztott például követni tartozik a vezetők utasításait. A társadalmi szerkezetnek ezek a tömbjei lehetnek osztályok, rétegek vagy más csoportok. A társadalmi rétegződés különféle ismérvek (például foglalkozás, beosztás, munkahely, iskolai végzettség, lakóhely) szerint megállapított társadalmi kategóriák helyzetének eltérése (melyik van jobb-rosszabb helyzetben), ezek hierarchikus sorrendje az életkörülmények és az életmód különböző dimenzióiban. A társadalmi szerkezet alapvető jellemzői a társadalmi rétegződésben tükröződnek. Társadalmi osztálynak nevezzük a termelőeszközökhöz való viszony alapján definiált társadalmi kategóriákat. Három osztályt különböztetünk meg:  

a termelőeszközökkel nem rendelkező munkások; a csupán a saját maguk foglalkoztatásához elegendő termelőeszközzel rendelkező kisiparosok, kiskereskedők, önálló parasztok;  tőkések, nagybirtokosok, akik annyi termelőeszközt birtokolnak, hogy azokkal bérmunkásokat tudnak foglalkoztatni. Társadalmi rétegek a saját tulajdonságaik (foglalkozás, iskolai végzettség, lakóhely, a jövedelem nagysága stb.) szerint definiált társadalmi kategóriák. Elit a társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú – az uralkodó osztálynál szűkebb – csoport. A szociológiában ez általában hatalmi elitet jelent, azaz a politikai és gazdasági hatalmat kezében tartó szűk csoportot. 3.2. A társadalmi szerkezet elméletei A társadalomfilozófia nagy kérdései közé tartozik a jó és a rossz, az igazságos és igazságtalan társadalom ismérveinek meghatározása. Ezzel kapcsolatban több elmélet is született. A harmóniaelméletek szerint az igazságos társadalmakra elsősorban az együttműködés jellemző, a konfliktus kivételes és diszfunkcionális jelenség. A harmóniaelméletek híveit szokás konzervatívoknak nevezni (Lenski). Egy társadalomban különféle funkciókat kell ellátni, amelyek eltérő fontosságúak és eltérő képesség, ismeret szükséges hozzájuk. Ahhoz, hogy a legmegfelelőbb emberek kerüljenek a fontosabb funkciókba, őket jobban meg kell becsülni, jobban meg kell fizetni. A jövedelemkülönbségek tehát funkcionálisak (Davis és Moore). (*) Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába


11

A konfliktuselméletek szerint minden emberi társadalmat alapvetően a konfliktus jellemez, ami nem szükségszerűen káros jelenség, mert a konfliktusok viszik előre a társadalmi fejlődést. Ezen elméletek híveit radikálisoknak nevezik (Lenski). Ide sorolható Marx és Engels az osztályharc elméletével, vagy például Pareto a régi és az új elit harcával. Pareto szerint a társadalmi változások során elitcsere történik, melynek következtében azonban nem változik meg az elitnek a társadalomban betöltött szerepe. Az új elit ugyanúgy elnyomja a társadalom nagy többségét, mint a régi. Pareto elméletéből az következik, hogy a történelemben – Marx és Spencer felfogásával ellentétben – nincs semmiféle fejlődés valamilyen jobb társadalom felé. A csereelméletek szerint a társadalom tagjai javakat cserélnek egymással, mégpedig az anyagi, pénzben mérhető értékű javak mellett eszmei, szellemi javakat is, például megbecsülést, engedelmességet, szeretetet, segítséget. A kényszerelméletek szerint a társadalmakat nem a kölcsönös előnyöket jelentő csere, hanem inkább a hatalommal rendelkezők által az elnyomottakkal szemben alkalmazkodott kényszer jellemzi. A javak átadása nem egyenrangú csere révén, hanem kényszer, fenyegetés hatása alatt történik.

4. Társadalmi mobilitás* 4.1. A társadalmi mobilitás Az egyén, illetve a család társadalmi helyzetének megváltozása. A társadalmi helyzet oly módon változhat meg, hogy az egyén, elhagyva a korábbi társadalmi rétegét, belép egy másik rétegbe: például a parasztságból a munkásságba kerül, vagy szakmunkásból önálló iparos, vállalkozó lesz. A réteg vagy a társadalmi csoport megváltozása többet jelent, mint a foglalkozási pozícióban bekövetkezett változás, hiszen a réteget váltó egyénnek, családnak mielőbb alkalmazkodnia kell az új rétegben honos értékekhez, kultúrához, életmódhoz. Ez az alkalmazkodás több-kevesebb időt vesz igénybe, ebből adódóan egy adott réteg „törzsökös”, tehát többgenerációs tagjai, valamint az újonnan bekerülők társadalmi arculata hosszú ideig jelentősen eltér. E folyamat hatására érthetően növekszik az egyes rétegek belső tagoltsága. A társadalmi mozgások legfontosabb hajtóerői a gazdasági folyamatok, pontosabban a gazdaság szerkezetében bekövetkezett változások. Akkor növekszik meg tehát leginkább a társadalmi mobilitás, amikor felerősödik a gazdaság szerkezeti átalakulása. Így például az 1950–1960-as években lezajló iparosításnak döntő szerepe volt a tömeges rétegmozgás elindításában. Sokat vitatott kérdés, hogy mi a kedvező a társadalmak hatékony működése szempontjából. A szakemberek körében többnyire egyetértés van abban, hogy sem a túlzott és gyakorta erőltetett, sem az alacsony mobilitás nem segíti elő az adott társadalom kiegyensúlyozott fejlődését. Így például az 1950-es években a túlhajszolt iparosítás „mellékhatásaként” igen jelentős kényszermobilitás zajlott le, amely tömegesen a kuláküldözés formájában jelent meg, és nem csupán társadalmi, hanem gazdasági téren is jelentős károkat okozott. Az alacsony mobilitásra példaként említhető az 1930-as évek időszaka, amikor részben a gazdasági pangás, részben a feudális kötöttségek miatt a társadalom megmerevedése volt a jellemző.

(*) Magyarország a XX. században (főszerkesztő Tarsoly István)


12

A társadalmi mobilitás meghatározza a társadalom nyitottságát, ezáltal a mobilitási esélyegyenlőségek alakulását is. A mobilitási esélyek akkor tekinthetők egyenlőeknek, ha a különböző rétegekből származók – előnyös vagy előnytelen – kilépése, mobilitása egyenlő. Ebben az esetben nyitott társadalomról beszélünk. Ha viszont a kilépési mobilitási esélyek nagyon eltérőek, akkor az adott társadalomra többnyire a zártság a jellemző, és ez esetben növekszik az esélyek egyenlőtlensége. A nyitottság kapcsán kiemelt figyelmet érdemel az elitek mobilitása, körforgása, illetve az elitek cserélődésének mértéke. A modern „versenytársadalmak” esetében többnyire az egyén teljesítőképességén múlik az elitekbe való bekerülés esélye. Ha egy adott társadalomban az elitek újratermelődését alapvetően a származási háttér határozza meg, akkor – a verseny lehetőségének korlátozása miatt – az elitek zárttá válnak. Ellenkező esetben, például forradalmi változások idején viszont az elitek teljes vagy közel teljes lecserélődése megy végbe. A társadalomtörténeti tapasztalatok azt mutatják, hogy hosszú távon mindkét szélsőséges eset kedvezőtlen a társadalomfejlődés szempontjából. *A társadalmi helyzetet meghatározhatjuk a jövedelem, az iskolai végzettség, a kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb lakóhely, az egyéni megbecsültség vagy presztízs stb. alapján is, ebben az esetben az ilyen kategóriák közötti mozgást is mobilitásnak tekintjük. A társadalmi hierarchiában történő fölfelé vagy lefelé mozgást szokás vertikális mobilitásnak is nevezni. Horizontális mobilitásról akkor beszélünk, amikor például a gépkocsiszerelő foglalkozást változtat és gépkocsivezető lesz. Nemzedékek közötti (intergenerációs) mobilitásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor valakinek a társadalmi helyzete a szüleihez képest változik meg, például a munkás fia mérnökké válik. Nemzedéken belüli (intragenerációs vagy karrier-) mobilitásnak pedig azt, amikor valaki foglalkozási életpályája folyamán lép át másik társadalmi helyzetbe, például egy termelőszövetkezeti paraszt kilépett a szövetkezetből, és segédmunkásként vállalt munkát egy ipari üzemben, vagy egy szakmunkás elvégzi a műszaki egyetemet, és mérnök lesz. Házassági mobilitáson azt értjük, ha valaki a házasságkötése révén lép át másik társadalmi helyzetbe, például egy asszisztensnő házasságot köt egy orvossal. 4.2. Vándorlás (migráció) A vándorlás vagy lakóhely-változtatás, latinos nevén a migráció, a demográfiai tudomány kutatási körébe tartozik. Definíciója a demográfiában a következő: olyan lakóhelyváltoztatás, amely településhatár átlépésével jár. Tehát az egy településen belüli lakóhelyváltoztatás (költözés) nem számít vándorlásnak. 4.3. Ingázás, nemzetközi vándorlás, vándorlási egyenleg A vándorlás témaköréhez tartozik az ingázás. Ez az a jelenség, amikor az aktív keresőnek más településen van a lakóhelye és a munkahelye. Megkülönböztetünk napi ingázást, amikor naponta utazik a személy a lakóhelyéről a munkahelyére, valamint heti és annál ritkább ingázást. Nemzetközi vándorlásnak nevezzük az országhatárt átlépő lakóhely-változtatást, vándorlási egyenlegnek pedig a településre való vándorlás és az onnan való elvándorlás különbségét, illetve a nemzetközi vándorlásban a bevándorlás és kivándorlás különbségét. (*) Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába


13

5. A társadalom alapfogalmai 5.1. Társadalom A társadalom a közös lakóterületen élő emberek összessége, akiket a közös viszonyrendszerük és intézményeik – gyakran a közös érdeklődésük, ismertetőjegyeik, kultúrájuk – megkülönböztet más csoportok tagjaitól (Wikipédia). Köznapi értelmezés

A társadalom köznapi értelmezése nagyobb embercsoportot jelöl, akik egyfajta rend szerint együtt élnek. Tagjai társas hatás, befolyásolás révén nyomást gyakorolhatnak az egyénre és ezen módon az egyén is hatással van tagjaira. Társadalomtudományos meghatározás

Anthony Giddens Szociológia című könyvében (Osiris Kiadó, Budapest, 1995.) a következőként definiálta a társadalom szót: „A társadalom a politikai uralom egy adott rendszerének alávetett, különálló területen élő és a körülöttük lévő csoportoktól eltérő identitással rendelkező emberek csoportja”. A társadalomtudományok a társadalom kifejezést használják félig zárt (vagy félig nyitott) társadalmi rendszert alkotó emberek csoportjára, amelyben a legtöbb interakció a csoporttagok között történik és itt zajlik le a társas hatás, befolyásolás is. Még elvontabban a társadalom önálló egyedek közötti kapcsolatok hálózata (pl. „melegtársadalom”). A társadalom kifejezést szintén gyakran használják kölcsönösségi viszonyrendszeren alapuló közösségekre (pl. „civil társadalom”). Politikai értelmezés

Magától értetődik a társadalom jelentésében, hogy a tagjai egyetértőlegesen megosztanak egymással valamilyen kölcsönös érdeket vagy hasznot. Ennek alapján a kifejezés alatt gyakran egy ország állampolgárainak közösségét értik. Sőt, amikor a polgári jólétet biztosító nemzeti intézmények vonatkozásában használják, a társadalom kifejezés magának az országnak lesz a szinonimája. 5.2. Állam Az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalommal bíró politikai egyesülés. Ez hagyományosan magába foglalja azt az intézményrendszert, amely birtokolja a törvénykezés jogkörét, mellyel kormányozza területének társadalmát – aminek állami státusa gyakran függ attól, hogy több más állam elismeri mint efeletti belső és külső önálló korlátlan hatalmat (Wikipédia). A szociológiában az államot általában Max Weber következő elterjedt meghatározásával írják le: az a szervezet amely rendelkezik „a fizikai erő legitim használatának monopóliumával egy adott területen belül”, amely tartalmazhatja a fegyveres erőket, társadalmi szolgáltatásokat, állami bürokráciát, bíróságokat és a rendőrséget. A három hatalmi ág:   

törvényhozó hatalom végrehajtó hatalom bírói hatalom

Az újkor kezdetén a három hatalmi ágat gyakorlatilag felosztották, ez lett a modern demokráciák működésének alapelve – melynek lényege, ha három közül kettő egy kézben van, az önkényuralmat szül. Például, ha a törvényeket végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket.


14

Az állam feladata a közjó szolgálata. Az állam e feladata megvalósításakor egyféle kiegyenlítő szerepet is betölt, amikor az egyes csoportok érdekeit védve az erkölcs és az igazságosság talaján a közjóra törekszik. 

Stabilizálás: o a gazdasági működőképességének fenntartása, közintézmények fenntartása: a gazdaság vagy piac számára fontos, de államon kívül más nem tudja vagy nem akarja működtetni; közüzemi hálózat (áram, vízellátás stb.) tömegközlekedés pénzügyi szabályozás (például infláció ellenőrzése)



társadalmi rend fenntartása, törvényekkel és rendfenntartó szervekkel (bíróság, rendőrség) állampolgári jogok biztosítása, például: o élethez való jog o tulajdon védelmének biztosítása o munkához való jog



Elosztás: társadalmi működés és fejlődés biztosítása, méltányossági juttatások a rászorulóknak o feladatok bevételi forrásainak biztosítása (adók, illetékek és járulékok beszedése) o közoktatásügyi rendszer biztosítása o közegészségügyi rendszer biztosítása o szociális segélyezés munkanélküli segély nyugdíj



Külső védelem biztosítása: hadsereg

5.3. Csoport Az emberek társas interakcióik során csoportokba szerveződnek. Az interakció nem feltétlenül személyes kontaktusban jelenik meg (például internet). A csoportnak határozott szerkezete van, általában két vezetővel, akik közül az egyik a közös munkát irányítja, a másik egy „érzelmi felelős”. A tagok a mindenki által elfogadott csoportnormákat szem előtt tartva egy közös cél érdekében tevékenykednek. A közös célt nem mindig fogalmazzuk meg – például család (Wikipédia). A csoport több, mint az egyének összessége, a csoporthoz tartozás kisebbnagyobb mértékben akkor is megszabja a viselkedésünket, ha nem vagyunk együtt. A csoport összetartó ereje függ az egyének közötti szimpátia mértékétől, a bekerülés nehézségétől, valamint attól, milyen mértékben segíti a csoport az egyént saját céljai elérésében. A szociológiában csoportnak nevezik az egyének olyan együtteseit, amelyeket bizonyos közös ismérvek jellemeznek, kötnek össze.


15

Kiscsoportnak nevezzük azokat a csoportokat, amelyeknek tagjai olyan kis létszámúak, hogy egymást személyesen ismerik, szoros kapcsolatban vannak. (munkahely, lakóhely). Formális csoportnak nevezzük azokat a csoportokat, amelyeket szervezeti szabályok definiálnak. Ilyen például a vállalat egy-egy osztálya. Informális csoportok azok a csoportok, amelyeket nem formális szabályok definiálnak. Ilyen például a baráti csoport vagy klikk a vállalaton belül. A kiscsoporttal rokon, de szűkebb fogalom az elsődleges csoport, melyben a csoporttagok teljes személyiségükkel vesznek részt. Egyes csoporttagok érzelmi biztonságot, segítséget várnak és kapnak, ezek a kapcsolatok elősegítik személyiségük fejlődését, gazdagodását. Elsődleges csoportokban megy végbe a gyermekek szocializációja, személyiségük fejlődése. A legfontosabb elsődleges csoportok a család, a tágabb rokonság és a baráti, közöttük a kortársi kiscsoportok (Andorka). 5.4. Közösség Közösségről több értelemben beszélhetünk, így biológiai értelemben az élőlények közösségéről, társadalmi értelemben emberi közösségről, politikai értelemben pedig államközösségről (Wikipédia). Az emberi közösség az embereknek a családnál nagyobb, együtt élő, illetve szoros társas kapcsolatokat fenntartó csoportja. A közösségre jellemző, hogy tagjai a magánéletüket önként megosztják egymással, segítik egymást, pénzüket és szabadidejüket a közösség javára fordítják. Általában nem nevezzük közösségnek az egyesületeket, társadalmi szervezeteket és politikai vagy társadalmi mozgalmakat, amelyek ugyan szintén sok önkéntes munkát igényelnek, de tagjaik elsősorban csak egy-egy konkrét tevékenységre, feladatra szövetkeznek. Ugyancsak nem hívjuk közösségnek azokat az egyházakat és politikai pártokat sem, amelyek a hivatásszerű, fizetett munkára épülnek. A közösség kifejezést sokszor egyszerűen a szoros egység értelmében használjuk, például vagyonközösség, életközösség, nemzeti közösség. Lakóhelyi közösség

Elsősorban a kisebb településekre jellemző, hogy lakóik szoros közösséget alkotva élik az életüket, de a nagyobb településeken, sőt elméletileg a városokban is kialakulhat igazi közösségi élet egy-egy szűkebb lakóterület vagy egy nagy ház lakói között, ha az ott lakók ezt igénylik, illetve ha szeretik és jól megértik egymást. Előfordulhat, hogy egy nagyobb embercsoport eleve azzal a szándékkal települ le egy adott helyen, hogy szoros közösségben éljen. Ha ezt az anyagi javaik teljes megosztásával teszik, akkor kommunáról vagy kommunisztikus közösségről beszélünk (hippiközösségek, kibucok stb.) Etnikai közösség

Az etnikai közösség egy etnikumhoz vagy nemzetiséghez való tartozás alapján szerveződik. Jellemző például akkor, amikor egy népcsoport tagjai idegen, esetleg ellenséges többségi nép között élnek. Ilyenkor a közösségi élet és összefogás a nemzeti identitás megőrzésének is alapvető feltétele lehet (például emigráns közösségek). Az etnikai közösség gyakran a rokoni, nagycsaládi kapcsolatokra épül. Ilyenek például a természeti népek vagy a nomád népek törzsi közösségei vagy a hagyományos cigány közösségek.


16

Vallási közösség

A vallási közösségeken belül megkülönböztetünk szerzetesközösségeket és világi vagy laikus közösségeket. Az előbbiek tagjai a közösség keretében élik mindennapi életüket, míg az utóbbiak tagjai elsősorban a szabadidejüket töltik egymással. 5.5. Család A család emberek egy közössége, vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, illetve házasság vagy örökbefogadás. A családok tagjai általában hasonló tulajdonságokkal rendelkező emberek, általában ugyanazon rasszba tartozóak (Wikipédia). Az európai (nyugati) típusú társadalmakban a családot közvetlen leszármazással („vérrokonság”), házassággal, örökbefogadással (vagy hasonló jogi kötődéssel) jellemzik. Számos antropológus vitatja azt, hogy a „vér” kapcsolata szó szerint értendő; mások pedig a nem nyugati típusú társadalmakat hozzák példának, ahol a „vérrokonságtól” eltérő elvek érvényesülnek abban, hogy kiket tekintünk családnak. A statisztika családdefiníciója ennél valamivel szűkebb: csak a szülőket és a velük együtt élő nem házas gyermekeiket számítja a családhoz. Ennek alapján három családtípust különböztet meg: a házaspárt, a házaspárt gyermekkel, továbbá egy szülőt gyermekkel. Ezt szokás családmagnak vagy nukleáris családnak is nevezni. A család funkciói*

A család öt fontos, klasszikus funkciója: 

termelési funkció – mert a legtöbb esetben maga a család volt a termelőegység (parasztgazdaság, kisipari műhely),



fogyasztás – túlnyomó része a családban történt, a fejlett társadalmakban egy növekvő része a családon kívülre kerül (például munkahelyi étkezés),



reprodukciós funkció – a gyermek szülése, a népesség fenntartása nemzedékről nemzedékre nagyrészt a család körében maradt,



felnőttek pszichés védelme,



a gyermekek szociológiája.

Egyesek szerint az iskola átvette a szocializációs funkciók egy részét, a mentálhigiénés és hasonló intézmények pedig a felnőttek lelki védelmét. Ch. Lasch (1977) nevezte a családot „menedéknek egy szívtelen világban.” Ezen azt érti, hogy a modern társadalomban az emberi kapcsolatok egyre felszínesebbekké válnak, elhidegülnek, csak a család marad meg olyan elsődleges csoportként, ahol érzelemgazdag kapcsolatok vannak. Giddens (1992) ezt úgy fogalmazta meg, hogy a modern társadalomban eluralkodtak az instrumentális, vagyis meghatározott célt szolgáló kapcsolatok, ugyanakkor az embernek változatlanul szüksége van intimitásra, amelyet csak a párkapcsolatokban és a családban találhat meg.

(*) Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába


17

Másként megfogalmazva: a családok termelési és fogyasztási funkcióinak csökkenése azzal jár, hogy megerősödött a családtagok egymás közötti érzelmeinek a fontossága. E felfogás szerint a korábbi évszázadokban a házasságkötésnél is döntő szerepet játszottak a gazdasági szempontok, ma viszont a házastársak egymás iránti érzelmei játszanak szerepet a párválasztásban. A múltban a legtöbb család különálló gazdasági egység volt, melynek működéséhez egy-egy felnőtt férfira és nőre volt szükség, ma viszont meg tud élni egy magányos felnőtt, vagy egy szülő és gyermeke is – adott esetben könnyebben –, ezért a házasságkötés sokkal kevésbé gazdasági kényszerűség, és a házasság felbomlása sem feltétlenül teremt leküzdhetetlen gazdasági problémákat. Háború a család körül*

Az elmúlt évtizedekben kialakult egy heves vita a családról és annak jövőjéről. B. Berger és P. Berger (1984) a vitáról beszámoló könyvüknek azt a találó címet adták, hogy „Háború a családról”. Három tábort különböztettek meg a vitában: 1. A kritikus tábor szerint a család a nők elnyomásának és a gyermekek személyiségfejlődése eltorzításának intézménye. A legszélsőségesebb feministák szerint a nemek közötti kapcsolatok lényege a harc, ezért a heteroszexuális kapcsolat egyértelműen egyenlő az erőszakkal, az anyaság egyértelműen egyenlő a rabszolgasággal. Elmegyógyászok szerint a lelki betegségek, pszichiátriai problémák legfőbb okai a családban találhatóak meg. Ezért szerintük kívánatos lenne a család teljes eltűnése az emberi társadalomból. 2. A neotradicionalista tábor az előbbi tábor reakciójaként jött létre: ellenzi a családok felbomlását, a két szülő és gyermek típusú családtípustól eltérő formák elterjedését, a homoszexualitás tolerálását. Mindezen elveiknél sokkal közismertebb a művi abortusz engedélyezése elleni igen harcos fellépésük. 3. A „szakmai” (professional) tábor azokból a szakemberekből (családgondozókból, pszichológusokból stb.) áll, akik munkája a problematikus helyzetű családok segítéséből áll. Nekik az az érdekük, hogy a család helyzetét úgy definiálják, hogy szolgálataikra nagy szükség van. Ezért a családok problémáit súlyosnak és igen elterjedtnek mondják, a családok segítését e problémák megoldásában égetően szükségesnek tartják. B. Berger és P. Berger a „középső területet” szeretnék képviselni a vitában, ezért olyan családpolitikát látnak kívánatosnak, amely elismeri, hogy a család a társadalom számára fontos intézmény, elfogadja, hogy többféle családforma létezhet, nem szól bele a családok magánügyeibe, például a szexualitásukba, anyagilag támogatja a családokat az eltartottakról való gondolkodásban, és korlátozza az állami beavatkozást a családba. A gyermek helyzete a családban*

A családszociológia egyik ágazata a gyermekek családon belüli helyzetét kutatja. Aries (1987) a szülő-gyermek kapcsolatokban vélt történeti változásokat felfedezni: egészen a reneszánsz korszakig a szülők nem sok szeretetet éreztek gyermekeik iránt. Ezt azért sem tehették, mert a csecsemőknek és gyermekeknek közel fele meghalt, mielőtt a fiatal felnőttkort elérte volna, és nagyon szeretett kisgyermekek sorozatos elvesztése igen nagy érzelmi terhet jelentett volna a szülők számára.

(*) Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába


18

Aries szerint a XIV. században láthatóak az első jelei annak, hogy a kisgyermek a család számára értékké válik. A gyermekek értékének, az irántuk érzett szeretetnek megnövekedésével párhuzamosan kialakult a gyermekkor fogalma. Míg korábban a gyermekeket a csecsemőkor és az egész fiatal kisgyermekkor után mindjárt felnőttként kezdték kezelni, öltöztetni, sőt a háztartás munkájába is bevonták, a XVIII. századtól kezdve a kisgyermekkor után egy külön életszakasz alakult ki, amikor a gyermek iskolába járt, ezért nem vehetett részt a háztartás munkáiban, gyermekruhákat és gyermekjátékokat kapott. A modern korban egyrészt a gyermek igen nagy értékké, Aries szerint „királlyá vált”, mely paradox módon azzal járt, hogy a családok kevesebb gyermeket vállalnak, mert a gyermekeiknek minél kedvezőbb anyagi feltételeket akarnak teremteni, ami egyre költségesebbé vált. A család egyes funkciói nagymértékben a gyermekhez kapcsolódnak (Wikipédia). Reprodukciós („népesség-újratermelő”) funkció: azt jelenti, hogy az utódok világra hozatala és felnevelése tipikusan a család keretei között történik. A család legfontosabb társadalmi funkciója, mivel ez biztosítja a társadalom újratermelődését, emellett az utódok felnevelése biztosítja magának a családnak a reprodukcióját is. A szülői generáció idős korában csak akkor számíthat gondozásraellátásra (közvetlenül vagy közvetítéssel), ha vannak olyanok, akik ezt nyújtani tudják. A gyermekek világra hozatala és nevelése semmivel sem pótolható érzelmi töltést visz a család életébe. Irányítási és ellenőrzési funkció: család és gyermek magatartásának szabályozása. Fontos a helyes viselkedési formák elsajátítása különböző szituációkban. Egy külső szemlélő ezeken a normákon keresztül ismeri meg a családot. Szocializációs (nevelő-társadalmasító) funkció: a szocializáció az a folyamat, amelyben az egyén megtanulja azokat az ismereteket, értékeket, normákat és szabályokat, amelyek birtokában a társadalomnak megfelelően tud működni. A szocializáció folyamatában a családnak kitüntetett szerepe van: itt alakulnak ki azok a vezérlő értékek, melyek a későbbi életben megszabják cselekvéseink fő irányát –> más emberekhez való viszony alakításának képessége, itt alakul ki az egyén társadalmi szerepkészlete (apa, anya, férfi, női szerepek). A szocializáció kétirányú folyamat –> formálja a család felnőtt tagjait is (felelősségvállalás, közös döntéshozatal, toleranciakészség) –> a szocializáció, mint társadalmi tanulási folyamat a család egészére vonatkozik. Mivel a szocializáció alapvetően családi keretek között zajlik, ezért a szocializációs funkció a család funkciórendszerének fontos eleme. A szocializáció azonban nemcsak a család keretei között történik –> a családot körülvevő közösségekben, különféle intézményekben –> így az a kérdés, hogyan változott a szocializációban a család és más ágensek aránya. Szellemi-kulturális funkció: A család közvetíti és egyben alakítja a kulturális értékeket, hagyományokat, egyidejűleg a különböző aktuális információk napi közvetítője –> így a véleményformálódás egyik elsődleges színtere. Az egyén számára nemcsak az a fontos, hogy hozzájusson a számára szükséges információkhoz, hanem hogy legyen egy olyan vonatkoztatási kerete, amely segít szelektálni és értelmezni a rázúduló információ áradatot.


19

Az információk szelektálása, értelmezése egyéni feladat –> a család egyrészt kialakítja azokat a logikai struktúrákat, amelyek segítségével a feladat elvégezhető, másrészt segít az egyénnek az információ feldolgozásban. Mindez feltételezi a családon belüli állandó információáramlást –> ám időigényes és együttlétigényes. Gondozó-ellátó funkció: A család a még, vagy időlegesen, vagy már önellátásra képtelenek (kisgyermekek, betegek, idősek) gondozásának, ellátásának legtermészetesebb szervezési módja. Azért a legtermészetesebb, mert a család közel van a gondozásra, ellátásra szorulóhoz –> közel van fizikai értelemben és mentális, érzelmi értelemben is (akit szeretünk, azt szívesebben, odafigyelőbben gondozzuk, és ő sem érzi magát annyira kiszolgáltatottnak). A rászorulók gondozása-ellátása általában a család szokásos tevékenységszerkezetének kisebb-nagyobb módosításával megoldható. A gondozás-ellátáshoz a családi keretben az alapfeltételek általában adva vannak, míg az intézményes ellátáshoz ezeket az alapfeltételeket is meg kell teremteni. A gondozás-ellátás szükség esetén szervesen beépül a család tevékenységrendszerébe. A felnőttek és idős szüleik közötti kapcsolat

A családszociológia figyelme újabban fordult a felnőttek és az idős szüleik közötti kapcsolatokra. A felnőtt gyermekek és a külön háztartásban, tehát külön nukleáris családban élő szülei közötti kapcsolatok meggyengülnek. Újabb kutatások azt igazolják, hogy a felnőtt házas gyermekek és idősebb szüleik között sok esetben eléggé intenzív marad a kapcsolat. A szülők meglehetősen sokáig nyújtanak anyagi támogatást gyermekeiknek, a felnőtt gyermekek viszont az idős emberek számára a legfontosabb emberi kapcsolatot jelentik, és a szülők sok esetben tudnak gyermekeik gondozására is támaszkodni, ha erre rászorulnak. 5.6. Háztartás* A családtól meg kell különböztetni a háztartás fogalmát. Ez az együtt lakó és a megélhetési költségeket megosztó, együtt fogyasztó emberek csoportja, akik általában, de nem szükségképpen rokonok. Attól függően, hogy kik élnek együtt a háztartásban, különféle háztartástípusokat szokás megkülönböztetni: 1. nukleáris családi háztartások – ezekben egyetlen nukleáris család tagjai élnek együtt, 2. kiterjesztett családi háztartások – ezekben egy nukleáris család tagjain kívül más, ehhez a családmaghoz tartozó rokonok élnek együtt (leggyakrabban az özvegy szülő, vagy egy nem házas testvér), 3. több családmagból álló háztartások – ezekben több családmag él együtt, legtöbbször a szülők és házas gyermekük házastársával, A kiterjesztett és több családos típust szokás együtt összetett háztartásnak nevezni. 4. olyan háztartások, amelyeknek tagjai közül senki sem tartozik ugyanolyan családmaghoz, például két egyedülálló, nem házas unokatestvér. 5. egyszemélyes háztartás. (*) Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába


20

5.7. Házasságtípusok* A magyar és más fejlett országok társadalomstatisztikájában házasságnak nevezik azt a jogi cselekményt, amelynek során egy férfi és egy nő a jogszabályoknak megfelelően házastársi kapcsolatot létesít.  Monogám házasságnak nevezik egy férfi és egy nő házas együttélését.  Poligám házasság: egy férfinak vagy nőnek több házastársa van (poligínia, ha a férfinak van több felesége; poliandria, ha a nőnek van több férje).  Csoportházasságnak nevezik azt az esetet, amikor több férfi és több nő él együtt közösen házas kapcsolatban.  Az emberi társadalmak általában szigorúan szabályozzák, hogy tagjaik kivel házasodhatnak és még inkább azt, hogy kivel nem házasodhatnak. A vérrokonok tiltott házassága vagy tiltott szexuális kapcsolata az incestus.  Endogámiának nevezik a csoporton (törzsön, klánon, falun) belüli házasságkötést, exogámiának a csoporton kívülivel kötött házasságot.  Homogámiának nevezik az egy adott társadalmi osztályon, rétegen, felekezeten, etnikumon belüli házasságkötést, heterogámiának azt az esetet, amikor a vőlegény és a menyasszony más-más osztály stb. tagja.  Válásnak tekintik azt, amikor a bíróság a fennálló jogszabályok értelmében kimondja a házasság megszűnését. A statisztikában négyféle családi állapotot különböztetnek meg:  nőtlen, ill. hajadon,  házas,  elvált,  özvegy. 5.8. Egyén és személyiség** A társadalomban emberi egyének léteznek és cselekszenek. Egyénnek nevezzük az egyes embert, ha olyan szempontból fontos számunkra, hogy az ember általános tulajdonságaival rendelkezik, azaz meghatározott testi szervezete van, amely egyben lelki tulajdonságainak is hordozója. Az egyén fogalmában eltekintünk attól, hogy az egyes emberek sajátos, más emberek tulajdonságaitól eltérő testi és lelki tulajdonságokkal is rendelkeznek. Személy: az egyén sajátosan rá jellemző testi és lelki tulajdonságok hordozója. E tulajdonságok bár kifejezik az ember általános tulajdonságait, de többé vagy kevésbé eltérnek más egyének tulajdonságaitól. A személyiség fogalma viszont már csupán az adott személy tartós lelki tulajdonságaira vonatkozik. A személyiség az egyén mint testi és lelki egység tartós lelki tulajdonságainak sajátos összessége, amely meghatározza egyrészt az adott egyén jellemző viselkedését és gondolkodását, másrészt a változó körülményekhez való alkalmazkodását. Minden egyén személyisége eltér másokétól, nincs két ugyanolyan lelki tulajdonságokkal rendelkező egyén, nincs két ugyanolyan személyiség. Azok a tényezők, melyeket a viselkedése alapján az adott egyén tulajdonságainak látunk, az egyénen belüli testi és lelki folyamatok eredményei. E folyamatok viszonylag állandóak, még akkor is, ha a személy különbözőképpen viselkedik különböző körülmények között. Az egyenlőtlenségek a személyiség különbözöségeiben vezetnek konfliktusokhoz. (*) Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába (**) Farkas Zoltán: Az egyén, a környezet és a cselekvés, Miskolci Egyetem, 2004


21

6. A társadalmi egyenlőtlenségek, konfliktusok típusai A dolgozatban nemhogy vizsgálni, de mégcsak felsorolni sem tudom az összes létező egyenlőtlenségtípust. A társadalomnak olyan bonyolult, sokágú a rétegződése, hogy a teljes körű elemzés meghaladná a dolgozat ésszerű terjedelmét. Ezért csak a társadalmi közérzet szempontjából legfontosabb egyenlőtlenségeket vizsgálom. A továbbiakban csekély mértékben alkalmazkodom a szociológiai irodalomban szokásos rendszerezéshez, kategóriákhoz és tárgyalásmódhoz. Igyekszem a rendelkezésemre álló eszközrendszert a saját mondanivalóm alátámasztására felhasználni, hogy a végén ennek megfelelően vonhassam le a saját nézőpontomnak megfelelő konklúziókat, vállalva akár az elfogultság nem éppen tudományos alapú vádját is. A társadalmi egyenlőtlenség az egyének, a családok, a közösségek, az osztályok, a rétegek helyzete közötti különbség. A különbségek – ahogy ezt korábban láttuk – szükségszerűek, azonban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mértékűek és miből fakadnak. Fontos tulajdonságuk, hogy általában halmozottan jelentkeznek. Minden társadalomban vannak szegények és gazdagok, erősek és kiszolgáltatottak, a különbségek azonban nem öröktől fogva adottak és egyáltalán nem örökérvényűek. Tartósságuk és mértékük nagyban függ attól is, hogy az adott társadalomban élők többsége e különbségeket mennyiben tartja méltányosnak és jogosnak. 6.1. Politikai egyenlőtlenségek A különböző társadalmi rétegek között a politikai érdekérvényesítő képességük terén szakadékok tátonganak. E témakörben leggyakrabban a nők hátrányos politikai helyzetét szokás említeni, de az csak egy keskeny szelete a problémának, ezért azt majd a nemek közötti egyenlőtlenségek között tárgyalom. A bajok oka elsősorban a magyar parlamenti rendszerben keresendő. A magyar Országgyűlés egykamarás, a választási rendszer pedig vegyes. A képviselők egyrészt egyéni körzetekből, másrészt pártlistán jutnak be a Parlamentbe. A vegyes rendszer ellenére azonban a Parlamentben egyértelműen „pártokrácia” uralkodik. Az egyéni képviselők elvileg azt a körzetet képviselnék a Parlamentben, ahol megválasztották őket. Ez azonban két okból sem teljesül. Az egyik az, hogy ezek a képviselők is pártszínekben indulnak a választáson. A pártokkal szemben a közéleti szereplésben elszenvedett hátrányok és a médialehetőségek hiánya miatt független képviselőnek alig van esélye arra, hogy megválasszák. A pártok által jelölt képviselők azonban nem a választóikat képviselik, hanem a pártjukat. A másik ok az, hogy a képviselőjelöltek jelentős része nem is ott él, ahol jelölték, ezért elkötelezettsége és ismerete sincs azokkal a helyi érdekekkel kapcsolatban, melyeket képviselnie kellene. A pártok élcsapatait leszámítva tehát a magyar Parlamentben semmilyen társadalmi rétegnek nincs közvetlen képviselete. A társadalmi rétegek részvétele a politikai döntésekben mindössze annyi, hogy elszenvedik azokat. Még a különböző nemekhez, etnikumokhoz és felekezetekhez tartózó képviselők sem ebben a minőségükben vannak jelen a Parlamentben, hanem a pártok frakcióiban. A független képviselő sem választás útján „születik”, hanem később valamelyik frakcióból kilépve vagy kizárva azzá válik. Amíg a magyar Országgyűlés egykamarás, ez a helyzet nem is fog megváltozni. Többször felmerült, hogy legalább a kisebbségeknek legyen saját képviselőjük, ez azonban olyan toldozgatást-foltozgatást jelentene a választási rendszeren, amely alkotmányossági aggályokat is felvetne – de a fennálló hatalomnak sem érdeke.


22

A helyzeten nem javított a rendszerváltás után bevezetett országgyűlési biztosi (ombudsman) rendszer sem. Ennek az az oka, hogy az ombudsmanok jogköre erősen korlátozott, és még ezt is folyamatosan kurtítgatják az egyes kurzusok. A valódi problémák azonban mélyebben keresendők. Az „egyszerű” állampolgár már a képviselők jelölésekor hátrányt szenved a pártokkal szemben. Hiába ismer erkölcsileg és szakmailag is rátermettebb embert, hiába jelöli az illetőt, ha az már a helyi médiában is hátrányban van a pártjelöltekhez képest, ezért mások nem ismerik, így nem kapja meg a megfelelő számú ajánlást sem. Ennek tudható be, hogy Magyarországon lényegében nem volt rendszerváltás, csupán elitcsere történt, az is csak részlegesen. A mai elitben még mindig ott vannak a pártállam őskövületei, csak éppen mára kapitalistává átvedletten. A mai elit ugyanúgy magához ragadta a politikai és gazdasági hatalmat, mint az egykori állampárt, és ugyanúgy elnyomja a társadalmat és a nemzetet, mint az (Pareto). A probléma oka főként az, hogy a mai Magyarországon a civil szféra rendkívül fejletlen. Az egyes társadalmi rétegeknek nemcsak az Országgyűlésben nincsenek képviselőik, hanem a közéletben sincsenek. A pártállami rendszer intézményesen sorvasztotta el a civil szférát, de a rendszerváltás utáni kurzusok sem igyekeztek feléleszteni, hiszen ezzel önmaguk erős ellenzékét teremtették volna meg. A média nem tesz semmit – még a közmédia is alig – a meglevő civil szervezetek megismertetése érdekében. Kivéve akkor, ha a szervezet mögött valamely erős érdekérvényesitő képességű párt, egyház vagy vállalkozás áll. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a különböző hazai és külföldi vagy éppenséggel nemzetközi gazdasági érdekcsoportoknak erős befolyásuk van nemcsak a képviselők jelölésében, hanem a pártok közvetlen vagy közvetett támogatása révén a választások kimenetelét is képesek befolyásolni. Mindez a civil szféra működését és sorsát is meghatározza. Ha egy civil szervezet a hatalmi és médianyomás ellenére (vagy éppen azért) megerősödik és jelentős befolyást szerez a közéletben, valamelyik párt, egyház vagy vállalat azonnal ráteszi a kezét. Ez természetesen mindig a háttérben zajlik, legfeljebb egy ellenérdekű oknyomozó újságíró hívja fel rá a figyelmet. Az eddig elmondottak elsősorban az országos politikára, tehát a Parlamentre vonatkoznak, a helyi politikára és az önkormányzatokra kevésbé. A helyi választások kimenetelét a nagypolitikánál jobban befolyásolja a jelölt ismertsége. Ez persze kétesélyes, mert ahogy egy közkedvelt, rátermett jelölt is győzhet, ugyanúgy egy helyi hatalmasság is megnyerheti a választást, vagy ráerőltetheti a saját jelöltjét a település lakosságára, esetleg a befolyása alá vonhatja a megválasztott személyt. A politikai egyenlőtlenségeket azért tettem első helyre, mert ezek a gazdasági egyenlőtlenségekkel együtt lényegében meghatározzák a társadalom összes jelenségét, beleértve a többi társadalmi egyenlőtlenséget is. Nehéz megmondani, hogy a politikai és gazdasági egyenlőtlenségek közül melyik a meghatározó, mert kölcsönösen hatnak egymásra. Mivel azonban demokratikus keretek között a politikai hatalom szűk határokon belül képes a gazdasági hatalom korlátozására, az előbbinek adtam prioritást. Mindenesetre az egyenlőtlenségeket a hátrányt elszenvedők nem tudják kiküszöbölni vagy befolyásolni, ha nincs meg az ehhez szükséges politikai és gazdasági érdekérvényesítő képességük.


23

Az úgynevezett „szocialista” – valójában pártállami – rendszernek az volt a trükkje, hogy nagy hangon, ezzel ideig-óráig megtévesztve az egyszerű embereket, meghirdette a „proletárdiktatúra” majd a „népi demokrácia” hamis eszméjét és gyakorlatát, miközben az egyszerű népnek annyi hatalma és érdekérvényesítési lehetősége sem volt, mint az eredeti tőkefelhalmozás idején a kapitalizmusban. Be kell látnunk, hogy a szocialista és kapitalista rendszer ugyanolyan osztálytársadalom, csak a szocializmusban az állam és a pártbürokrácia a termelőeszközök tényleges tulajdonosa, ezáltal az uralkodó osztály szerepét tölti be (Gyilasz 1957). 6.2. Gazdasági egyenlőtlenségek A gazdasági egyenlőtlenségek a politikai egyenlőtlenségekkel együtt olyan mértékben szabják meg az emberek életének minden szegmensét, hogy lényegében az összes többi társadalmi egyenlőtlenség forrásainak tekinthetők. A gazdasági egyenlőtlenségek önmagukban is olyan sokrétűek, összetettek és bonyolultak, hogy minden formájuk kifejtésére a dolgozatomban nincs lehetőségem. Ezért csupán a legmeghatározóbbakat fogom felsorolni és vázlatosan tárgyalni. Az erőforrásokhoz való hozzáférés egyenlőtlenségei

Az erőforrások maguk is sokrétűek. Közülük azokat vizsgálom, amelyek a többi egyenlőtlenség kialakulásában vezető szerepet játszanak. A tulajdon birtoklásának egyenlőtlenségei már a szocializmusban kialakultak. Elfogadva Milovan Gyilasz elméletét az új osztályról, azt mondhatjuk, hogy a pártállami rendszerben a tulajdon birtokosa az állampárt apparátusa és az általa kinevezett vállalatvezetői réteg volt. A munkásnak az „üzemi demokrácia” szemfényvesztő intézménye ellenére sem volt érdemi beleszólása semmilyen döntésbe. A spontán privatizáció során is fennálltak az egyenlőtlenségek. A pártelit és kedvezményezettjeik fillérekért vették tényleges tulajdonukba a nemzet vagyonának jelentős részét. Ez azonban nem terjedt ki a nemzetvagyon egészére, hiszen a nemzetközi nagytőke – cserébe a pártállami vezetőknek nyújtott politikai mentességért – bejelentette igényét a vagyon értékesebb részére. A privatizáció során újabb egyenlőtlenségek keletkeztek, mivel nem vehetett részt benne bárki. Elvileg létezett munkavállalói résztulajdonosi program, azonban ez is csak arra volt jó, hogy az alkalmazottak által megszerzett részjegyeket a vezetők később olcsón felvásárolhassák a megszorítások és az infláció miatt egyre nehezebb helyzetbe kerülő dolgozóktól. Emellett a privatizátorok az általuk létrehozott privatizációs intézményrendszerben osztották szét a külföldi igénylők között a nemzedékek által felhalmozott közkincset, nyilván részesedve az osztogatás hasznából is. Így már a rendszerváltás első éveiben kialakult a máig érvényben levő politikai és gazdasági hatalmi struktúra, amely néhány lényegtelen személycserétől eltekintve nemcsak az eltelt két évtized alatt nem változott, de a jövőben sem várható változás, hacsak az ország fel nem ébred a közben kialakult mélydepresszióból. A leosztott lapok további játszmák kimenetelét döntik el. A pénztőkéhez való hozzájutás egyenlőtlenségei is ennek a lapleosztásnak a következményeképpen alakultak ki. Már kezdettől is csak a tűzhöz közel ülők kaphattak nagyobb összegű hitelt, ők azonban könnyített feltételekkel, fedezet nélkül és kedvező kamatozással. Ebbe ugyan belebukott a Postabank, de a pénz addigra már a kedvezményezettek zsebében volt. Az egzisztenciahitel pedig a kormány hibájából bukott meg, mert nem volt állami fedezete, ezért az adósok tömegei mentek tönkre.


24

A 2000-es években megindult a devizahitelezés, azonban többnyire jelzáloghitel formájában. A reklámokkal megtévesztett emberek százezrei mentek bele ezekbe a veszélyes ügyletekbe, majd mentek tönkre éppen a felelőtlen ingatlanhitelezés bedőlése következtében közben kirobbant nemzetközi botrány és az azt követő gazdasági világválság miatt. A válság magával sodorta nemcsak azokat a vállalkozásokat, amelyeket ezekből a hitelekből alapítottak, hanem addig jól működő cégek sokaságát is. Az uniós támogatások elosztásának egyenlőtlenségei pontosan azokat sújtják, akik az eddigi folyamatok vesztesei voltak. Nemcsak azok maradnak ki a támogatásból, akik nem voltak képesek támogatható vállalkozás alapítására, hanem azok is, akiknek a vállalkozása a válságba belebukott. Kimaradnak, mert nem képesek előteremteni a támogatáshoz szükséges önrészt. A vállalkozásalapítás egyenlőtlenségei

Ezek részben az eddig felsorolt egyenlőtlenségek következményei, részben más egyenlőtlenségek a forrásai. Jellemző, hogy elsősorban azok képesek sikeres vállalkozást létrehozni és működtetni, akik vagy már a szocializmus idején is innovatívak voltak, rendelkeztek az önállóság és önfenntartás képességével, vagy ezt a példát látták-látják a szüleiktől. A vállalkozási készség memetikai alapon öröklődik. A foglalkoztatás egyenlőtlenségei

Az egyén társadalomban elfoglalt helyének egyik legfontosabb mutatója az iskolai végzettség, amelynek jelentős hatása van a foglalkozási életpályára is. Ennek alapján könnyen belátható, hogy a különböző iskolai végzettségek a társadalmi munkamegosztásban eltérő, egyenlőtlen pozíciókat hoznak létre. (Természetesen a jövedelmi és vagyoni helyzet mindezt még tovább módosíthatja, példaként a „nyomorgó" tudós és a milliomos „analfabéta" esete említhető meg.) *A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely szerint egy ország népessége három fő csoportra osztható:  gazdaságilag aktívak, azaz foglalkoztatottak,  gazdaságilag inaktívak (pl. nyugdíjasok, leszázalékoltak, rokkantak) és eltartottak (gyermekek, tanulók), illetve  munkanélküliek. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a három pozíció alapvető egyenlőtlenségek forrása lehet. Nem mindegy, hogy van-e valakinek állása és rendszeres jövedelme vagy sem, öregségi nyugdíjat kap vagy csak rokkantsági járadékban részesül. A regisztrált munkanélküliek száma 1993-ban érte el a csúcsot, majd ezt követően fokozatos visszaesés következeti be. 2001-ben már „csak" 230 ezer regisztrált munkanélkülit tartottak nyilván. A 2011-es népszámláláskor azonban 40%os növekedést mértek, 2013. augusztus–októberben pedig a munkanélküliek száma már 434 ezerre nőtt. A foglalkoztatási egyenlőtlenségek elemzésekor először vegyük szemügyre az aktív munkaerőpiacon betöltött pozíciók közötti egyenlőtlenségeket. Az első osztályozási szempont szerint mezőgazdasági, ipari vagy szolgáltatói jellegű munkáról beszélünk. Magyarországon az elmúlt évtizedben jelentősen visszaesett a mezőgazdaságban és az iparban foglalkoztatottak száma, míg ezzel párhuzamosan emelkedett a szolgáltatásokban dolgozók részaránya. (*) Bartal Anna Mária: Szociálpolitikáról alapfokon


25

Az aktív munkaerőpiacon betöltött pozíciókat osztályozhatjuk továbbá: 

a munka jellege szerint: „fehérgalléros", azaz szellemi, illetve „kékgalléros", azaz fizikai munka,



a munka irányítása szempontjából: vezetői vagy beosztott munka,



a munka tartama szerint: állandó vagy alkalmi munka, a munkaidő kihasználását tekintve: teljes vagy részfoglalkoztatású,



a foglalkoztatás minősége szerint: önálló (vállalkozó) vagy alkalmazott.

Ezen jellemzők összevonása alapján különböző foglalkoztatási típusokat lehet alkotni. A leggyakrabban használt típusok: 

vezető szellemi (pl. gyárigazgató), vezető fizikai (pl. üzemvezető),



beosztott szellemi (pl. osztályos orvos), beosztott fizikai (pl. műhelyfőnök),



önálló szellemi (pl. ügyvéd), önálló fizikai (pl. szobafestő kisiparos),



szellemi alkalmazott (pl. titkárnő) vagy fizikai alkalmazott (pl. lakatos).

Ezek azok a fő foglalkoztatási típusok, amelyek alapján meghatározhatjuk az egyén munkamegosztásban elfoglalt helyét, amelyek a foglalkoztatási egyenlőtlenségek alapvető forrásai, és amelyeket további tényezők befolyásolhatnak. Egy társadalomról annak szerkezete alapján alkothatunk képet. Nincs ez másképp a foglalkoztatás esetében sem, csak itt foglalkoztatási szerkezetről beszélhetünk. A foglalkoztatási szerkezet megmutatja, hogy a társadalomban élő egyének a munkamegosztásban milyen pozíciókat vehetnek fel. Így pl. az iparosítás idején igen nagy létszámú fizikai munkásra (segéd-, betanított és szakmunkásra) volt szükség. Ma egyre inkább előtérbe kerültek a kevésbé munkaerő-igényes iparágak, és inkább képzettebb, szellemi foglalkozású munkaerőre van szükség. A mai magyar foglalkoztatási szerkezet folyamatos átalakuláson megy át. Biztonsággal csak a végpontokat jelölhetjük ki: az egyik végponton az állami szektor vezető szellemi és a piaci szektor vezető tulajdonosi csoportjai, míg a másik végponton az inaktívak és a munkanélküliek állnak. A foglalkoztatási egyenlőtlenségek vizsgálatakor valójában a munkanélküliség és okainak feltárása a központi kérdés. Magyarországon már korábban, a '80-as években is beszéltek úgynevezett „kapun belüli munkanélküliségről" – amikor alacsony bérért látszólag foglalkoztattak embereket. A '90-es évek elején – a politikai, társadalmi és gazdasági rendszerváltozásnak nevezett átalakulást követően – a magyar társadalom egyik megrázó „élménye" volt a munkanélküliség tartós megjelenése. Az elmúlt, közel egy évtizedben a munkanélküliség több mint egy millió embert érintett. A munkanélküliség többféle alakban jelenik meg. Típusai: 

abszolút munkanélküliség: a munkaadók abszolút mennyiségét tekintve kevesebb állást kínálnak fel, mint ahányan munkát kívánnak vállalni.



strukturális munkanélküliség: az állást keresők munkahely iránti keresletének és a felkínált állásoknak a szerkezete eltér egymástól. Ilyen esetben nem az az oka a munkanélküliség létrejöttének, hogy kevesebb az állás, mint ahányan munkát keresnek, hanem az, hogy a kereslet és a kínálat szerkezete nem illik össze.

Tam János: Szociális konfliktusok a mai Magyarországon 

26

súrlódásos munkanélküliség: főleg azért jön létre, mert a munkavállalók nem kötődnek egész életükben egy munkahelyhez (vállalathoz, hivatalhoz, lakóhelyhez stb.), ezért amikor új munkahelyet keresnek átmenetileg munkanélküliekké válnak. A munkanélküliségnek ez a típusa gyakran a munkavállalók saját elhatározásából keletkezik, és arról tanúskodik, hogy a munkaerő mobil, a munkaerőpiac rugalmas.

A munkanélküliség különböző szempontok alapján írható le és vizsgálható:  idősszakossága szerint: tartós, átmeneti és szezonális,  társadalmi csoportok szerint: ifjúsági, női, kisebbségi csoportok stb.,  földrajzi hely szerint: országos, regionális, városi, falusi stb.,  a munkavállaló szándéka szerint: önkéntes és nem önkéntes. A kilencvenes évek elején először az ipari munkahelyeken dolgozó szakképzetlenek, a szakmunkás, a városlakó vagy ingázó munkások, majd a termelőszövetkezetek fölbomlását követően a mezőgazdaságban dolgozó, községekben élők váltak munkanélkülivé. Ma a munkanélküliség által legveszélyeztetettebb társadalmi csoportok életkor szerint a fiatal pályakezdők, illetve a 45–50 év felettiek; képzettség alapján a szakképzetlenek és a szakmunkások bizonyos csoportjai; lakóhely szerint pedig a községekben élők, valamint a cigány népességhez tartozók. A munkanélküliség nem egyszerűen csak munka nélkül töltött idő, nemcsak jövedelemkiesés, hanem egy társadalmi csoport alávetettségének konkrét megnyilvánulása. A munkanélküli életének minden formája (életmód, emberi kapcsolatok, önkép) megváltozik, életének normális megszokott ritmusa megszakad, és mindezek egész önazonosságát is bomlással fenyegetik. A jövedelemelosztás egyenlőtlenségei

Ezek is összefüggenek az előzőekkel. Aki nem tud sikeres önálló vállalkozást alapítani és működtetni, az nem jut saját profithoz, csakis a munkáltatója profitjából részesedik munkabér révén. Egy piacgazdaságban elvileg alkupozícióban van az, aki jó szakember, ezért ki tudja harcolni magának a piaci bért, azonban kimagasló bért csak a kimagaslóan jó szakemberek kapnak, a többség azt a nyomott bért kapja, amelyben a munkaerőpiacon a munkáltatói bérkartell kiegyezett. Nem véletlen, hogy Magyarországon az átlagbér 20 év óta még mindig az uniós (a többi posztkommunista ország miatt alacsony) átlagának egyötöde, a fejlettebb uniós országok átlagának egynyolcada körül tanyázik. Még rosszabbul jár az, aki csak a másodlagos elosztásban jut bérhez, nyugdíjhoz, járadékhoz vagy segélyhez. Ezen a területen nincs piac, nincs alkupozíció, a juttatáshoz jutás módját és a juttatás mértékét az állam jogszabályban határozza meg. Ez a réteg már leszakadt és a társadalom perifériájára szorult. Az öregségi nyugdíjasok többsége is a kifejezetten szegények közé tartozik, a rokkantakról és más járadékosokról nem is beszélve. *Amikor egyenlőtlenségekről beszélünk, általában a jövedelem és a vagyon alapján meghatározott egyenlőtlenségek jutnak az eszünkbe. Leginkább a két szélsőséges jövedelmi helyzet szerint különböztetjük meg az embereket: ez szegény, az gazdag. (*) Bartal Anna Mária: Szociálpolitikáról alapfokon


27

A jövedelmi egyenlőtlenségek eredetének megértéséhez elsőként tisztázni kell a vagyon és a jövedelem fogalmát. A vagyon egy időpontban az egyén vagy egy család birtokában lévő összes tárgyi és pénzbeli értéket jelenti (értékpapír, ingatlan, autó, ékszer stb., azaz minden, ami eladható). A jövedelem egy adott időszak (rendszerint egy év) alatt keresett vagy összegyűjtött teljes pénzösszeget jelenti. Nem soroljuk a „valódi" jövedelmek közé az ún. szociális jövedelmeket, a szociális járadékot, segélyeket stb., noha ezek egyes családokban a valódi jövedelmet helyettesítik. A szociális törvény ugyanakkor a szociális jövedelmeket is a „valódi" jövedelmek közé sorolja. Formáját tekintve a jövedelem lehet pénz vagy természetbeni jövedelem. A jövedelemhez való jutás történhet munkaviszony, tőketulajdon (osztalék) és vállalkozás formájában. A különböző iskolai végzettségek a társadalmi munkamegosztásban eltérő, egyenlőtlen pozíciókat hoznak létre. Ezt a gondolatsort úgy folytathatjuk, hogy ezekhez az eltérő, egyenlőtlen pozíciókhoz eltérő – sokszor egyenlőtlen – jövedelmi viszonyok is társulhatnak. Ezt a helyzetet még tovább módosíthatja az, ha az egyén valamilyen örökölt vagy szerzett vagyonnal is rendelkezik. Kolosi Tamás és Sági Matild 1995-ös kutatásaik alapján megállapították, hogy Magyarországon a jövedelmi egyenlőtlenségek egyre erőteljesebben kapcsolódnak az iskolai végzettséghez. Véleményük szerint a magasabb iskolai végzettségűek stabilizálják kedvező helyzetüket. Akiknek közülük kedvezőtlenebbek voltak jövedelmi viszonyaik, azok is előbb-utóbb felzárkóztak. Az alacsonyabb iskolai végzettségűeknél ez a folyamat éppen fordított irányú volt, azaz folyamatos leszakadás jellemezte jövedelmi helyzetüket. A jövedelem, a vagyon az egyik legfontosabb mutatója az egyének, családok társadalomban elfoglalt helyének. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy Magyarországon 1990 után a jövedelmi egyenlőtlenség lényegesen megnőtt, majd úgy tűnt, hogy ez a folyamat 1993-ban beáll a nyugat-európai országok átlagának szintjére. 1995-től azonban a jövedelemi egyenlőtlenség ismét növekedni kezdett, és ez a tendencia azóta is tartósnak mutatkozik. A társadalmi jövedelemegyenlőtlenségeket több módszerrel is igyekeznek feltárni. Az egyik ilyen módszer, amikor a Központi Statisztikai Hivatal ötévenként, többnyire a népesség fél százalékától (egy reprezentatív mintától) megkérdezi az előző évi összes jövedelmét. Ebből számítások után megállapítják az egyes családok egy főre jutó jövedelmét, és azt általánosítják az egész népességre vonatkozóan. További, olyan jövedelemszámítási „technikák" ismeretesek, amelyek megmutatják az egyén, vagy egy család jövedelmi helyzetét. Az egyik legismertebb a létminimum-számítás. A létminimum az a pénzösszeg, amely biztosítja a folyamatos életvitellel kapcsolatos igen szerény, alapvető szükségletek kielégítését. Az adatok értékeléséhez két dolgot kell figyelembe venni. Egyrészt az egyszemélyes háztartásnak éppen úgy elő kell teremteni azt az összeget, amit a fűtésre, vízre, csatorna-, illetve szemétdíjra stb. kell kifizetni, mint egy ugyanilyen lakásban élő 3–4 tagú háztartásnak, ahol ezekből a költségekből egy-egy főre kevesebb jut. Másrészt, viszonyításként figyelembe kell venni a minimálbért, illetve az alkalmazásban állók havi nettó átlagkeresetét. A létminimum alá kerülésnek két meghatározó elemét mutatták ki a vizsgálatok. Az egyik meghatározó elem az eltartott gyermekek száma, a másik pedig a foglalkozás, illetve a keresőtevékenység hiánya. 1999-ben azon háztartások közül, ahol nem volt 20 év alatti eltartott gyermek, 15% élt létminimum alatt. Az egy- és


28

kétgyerekeseknél ez az arány 33–36%, a három- és többgyermekeseknél pedig 57% volt. A létminimumnál is kevesebből élő háztartások között nagy számban találtak járadékkal rendelkező vagy járadékban már nem részesülő munkanélkülieket. A létminimumérték körüli és az annál alacsonyabb jövedelmi szinten élők mindegyikére igaz, hogy jövedelmükből nem jut a mindennapi szükségleteken túli vásárlásra. Minél alacsonyabb jövedelemből él egy háztartás, kiadásainak annál nagyobb hányadát kénytelen élelmezésre és lakásának fenntartására, azaz elemi szükségleteinek kielégítésére fordítani. A közterhek elosztásának egyenlőtlenségei

Elsősorban az alacsonyabb jövedelműeket sújtják azáltal, hogy a jövedelmük ugyanakkora százalékát vonják el tőlük, mint a magas jövedelműekét. Abszolút összegben az elvonás kisebb, mint a magas jövedelműeké, azonban azok még így is többet tudnak költeni. Márpedig a magas jövedelműek jogos igényei nem sokkal haladják meg az átlag vagy akár a leszakadtak jogos igényeit. Az egyenlőtlenségeket az is fokozza, hogy az alkalmazottaknak sem költségelszámolásra, sem a közterheik más módon való csökkentésére nincs lehetőségük. 6.3. Az oktatás egyenlőtlenségei Az ingyenes közoktatás fogalma évtizedek óta üres maszlag. Amikor még elvileg ingyenes volt az oktatás, a kötelező iskolaruha, a tanszerek, a kötelező kirándulások önköltsége és más összegek akkor is komoly terhet jelentettek a szegényebb családok számára. A középiskolák természetesen sokkal drágábbak voltak a több és drágább tanszer miatt. A főiskolák és egyetemek beíratkozási és utóvizsgadíjai, a jegyzetek és az eszközök horribilis árai a jó képességű, de szegény fiatalok számára szinte lehetetlenné tették a továbbtanulást még akkor is, ha a diák ez egyetem mellett munkát vállalt. Mára ezek az egyenlőtlenségek megsokszorozódtak. Az állami felsőoktatásba csak a tehetősebbek jutnak be, a fizetős intézményekbe még inkább. Így a felsőoktatás, különösen a fizetős kontraszelektálttá válik, mert nem azok jutnak diplomához, akik arra alkalmasak, hanem azok, akik a magas tandíjat meg tudják fizetni. A fizetős intézmények pedig eleve abban érdekeltek, hogy minél több felvett diák végezzen is, mert annál nagyobb az árbevétel. Ez pedig a tudásszint csökkenéséhez vezet még akkor is, ha az akkreditált intézmények elvileg kötelesek magas színvonalat biztosítani. Az oktatásban való részvétel lehetősége nagymértékben a tanuló társadalmi hovatartozásától függ. A földrajzi hely befolyásolja az általános és középiskola színvonalát; a származás, a családi körülmények pedig ezen belül a tanulás eredményét. Az elmaradott térségből és szegény családból származó gyermek továbbtanulási esélyei erősen korlátozottak. *Az iskola a tudás megszerzésének színhelye. A modern társadalomban az intézményesített iskola azon túl, hogy alapismereteket, információkat vagy egy konkrét szakmához szükséges tudást nyújt a diákok számára, rejtett módon a felnőtt életre is felkészít. Az iskola elsődleges feladata az esélyegyenlőség megteremtése a tudás átadásán keresztül. Feladata továbbá az intézményrendszer elsajátíttatása abból a célból, hogy önálló és döntésképes polgárokat neveljen. (*) Bartal Anna Mária: Szociálpolitikáról alapfokon


29

A kutatások azonban azt bizonyítják, hogy az egységes iskolai oktatás csak kiegyenlítheti, de el nem tüntetheti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ugyanis az, hogy „ki hová születik", milyen családból származik, nagymértékben befolyásolja azt, hogy milyen típusú iskolában tanul, milyen pályát választ, kap-e (szellemi, anyagi) ösztönzést a továbbtanuláshoz. A vizsgálatok arra is rámutattak, hogy azok a tudások – szaknyelven a kulturális tőke –, amelyeket a családban észrevétlenül sajátítunk el és tovább is örökítünk, döntő jelentőségűek iskolai előmenetelünkben. Mindezek bár rejtetten, de befolyásolják későbbi helyünket is a társadalomban. 1960 és 2000 között 2,5-szeresére nőtt a középfokon eredményesen végzettek, és 1990-től fokozatosan csökkent a szakmunkásvizsgát tett tanulók száma. Mindez szoros összefüggésben van a rendszerváltozás óta beindult gazdasági-társadalmi folyamatokkal. Nevezetesen a gazdaságban egyre nagyobb igény mutatkozott a középfokú végzettségűek iránt, melyre az iskolai oktatásnak is válaszolnia kellett, mégpedig úgy, hogy minél nagyobb számban bocsátott ki érettségizett fiatalokat. Noha a 20–24 éves népességhez viszonyítva erősen nőtt a felsőoktatásban tanulók és végzettek száma, ez még mindig elmarad a fejlett országok hasonló adataitól. Megállapítható tehát, hogy közel húsz év alatt tovább emelkedett a magyar társadalom iskolázottsága, mivel a tanulónépesség egyre nagyobb arányban szerzett közép- és felsőfokú végzettséget. A vizsgálatok azt jelzik, hogy az alapfokú iskolai végzettség vagy szakképzettség nélküli egyének életpályája szükségszerűen nagyon hátrányosan alakul. A legrosszabbul fizetett és a legnehezebb munkával járó munkaköröket töltik be. Szinte esélyük sincsen arra, hogy a szakképzetlen rétegből felemelkedjenek. Ők azok, akik közül a munkanélküliek 40–50%-a kikerül. Az országos arányszámuknál nagyobb arányban vannak köztük deviáns viselkedésűek, börtönbüntetésre ítéltek, alkoholisták, drogfüggők. Néhány konkrét adat a 2001-es és 2011-es népszámlálás közötti változásokról: 

Az általános iskola 8. évfolyamánál alacsonyabb végzettségűek aránya 5 százalék alá csökkent. 2011-re a felnőtt népesség csaknem fele érettségizett vagy ennél is magasabb iskolai végzettséget szerzett. A felsőfokú végzettségűek aránya 11-ről 17 százalékra emelkedett.



Nagyok a területi különbségek a diplomások arányában: a fővárosban 34, Nógrád megyében 11 százalék.



2011-ben a magyar anyanyelvű népesség 25 százaléka beszélt a magyaron kívül legalább egy másik nyelvet, ez 6 százalékpontos emelkedés 2001-hez képest.

6.4. Kulturális egyenlőtlenségek *A kulturális egyenlőtlenség javarészt az iskolai végzettséggel hozható összefüggésbe, de nagy szerepet játszik benne a családból hozott kulturális tőke is. Azokban a családokban, ahol a felnevelkedő gyermeket gazdag szókincsű szülők, a tudományok iránt érdeklődő közeg veszi körül, ott a műveltséget gazdagító műsorok megtekintése, a könyvolvasás hagyománya a mindennapok részévé válik. Abban a családban, ahol a tanulás, az ismeretszerzés érték, ott az iskolai előmenetel is fontos szempont lesz. (*) Szili-Darók Ildikó: Egyenlőtlenségek a társadalomban


30

A tudás megszerzésén és ezáltal a világ jobb megérésén túl az létezik még egy igen fontos terület, melyet kapcsolati tőkének nevezünk. Minél több embert ismerünk, minél több emberrel kerülünk ismerősi, baráti viszonyba, annál több lehetőségünk van probléma esetén segítséget kérni, megoldásokat találni. A szakirodalmakban újabban egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a digitális egyenlőtlenség és a kulturális egyenlőtlenség közötti összefüggések. Néhány nemzetközi és magyarországi kutatásból az derül ki, hogy az internethasználat terjedésének egyik fő gátja a kulturális hozzáférés hiánya. Az internet használói és nem használói között nem annyira gazdasági (természetesen az is), mint inkább kulturális különbségek mutatkoznak. Érdemes figyelembe venni Pierre Bourdieu elméletét a kulturális tőke szerepéről a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésében. Bourdieu a kulturális tőkét három formában határozta meg (Vitál Attila 2003): 1. az úgynevezett inkorporált tőke, amely alapvetően testreszabott és valamilyen belsővé tételt feltételez. Egy elsajátítási folyamat előzi meg, amely képzési és tanulási időt igényel, azaz időbe kerül. A képviseleti elv kizárt, vagyis az időt a beruházónak magának kell beruháznia. Ha valaki a saját műveltségén dolgozik, önmagát műveli, így az ember „személyével fizet”. Ez egy olyan tulajdon, amit nem adhat át az ember csak úgy, rövid idő alatt. Sokrétűen kötődik a személyhez, annak halálával a tudása és műveltsége is vele hal legtöbbször. A digitális egyenlőtlenség szemszögéből itt meg kell említeni, hogy eleve kell, hogy a hátrányos helyzetben lévők akarjanak tanulni. A számítógép és az internet használatát nekik saját maguknak kell elsajátítani. Ez is egy befektetés, ami hosszú távon térül meg és nehezen forintosítható. 2. tárgyiasult (objektivált) tőke, minden olyan hasznot termelő eszköz, amelyben tudás testesül meg, így például egy jegyzet, egy tananyag, műszaki eszköz, vagy műalkotás is. Legfontosabb tulajdonsága, amelyről a nevét is kapta, hogy tárgyiasult, azaz megfogható, továbbadható, sokszorosítható, közvetlenül értékesíthető. Például egy mérnök tudása, inkorporált tőkéje tárgyiasul akkor, amikor egy termék, például egy mobiltelefon vagy laptop lekerül a gyártósorról, és értékesíthetővé válik. Vagyis a digitális egyenlőtlenség esetében arról van szó, hogy az illetőnek nem elég megvásárolnia/használnia az info-kommunikációs eszközöket, illetve elsajátítania a használatukat, hanem létre kell vele hoznia valamilyen produktumot is. (például egy titkárnő produktuma az általa legépelt szöveg, amit a főnöke kért, ehhez viszont kell hogy tudja használni a számítógépet). 3. intézményesült tőke (minden olyan papír, bizonyítvány, jogosítvány, tudományos cím, fokozat stb., amelyhez iskolák, tanfolyamok, képzések elvégzése útján jutunk). Az intézményesült tőke azért fontos, mert egyrészt igazolja valamilyen tudás megszerzését, képzés elvégzését, másrészt jogosít valamilyen pozíció, például egy tanári állás betöltésére. A kulturális tőke kiemelt jelentőségű a társadalmi rendszer működési mechanizmusai szempontjából: Bourdieu-nél a kulturális tőke a kulcsa a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének két tulajdonsága folytán. Egyrészt a kulturális tőke a legnehezebben megszerezhető tőke (az átörökítésnek ezen tőke esetében a legnagyobb a jelentősége), „mert a megszerzés módja is része, a korai szocializációtól kezdve belsővé, „tulajdonból tulajdonsággá”, azaz habitussá válik, ezért teljesen


31

soha nem levetkőzhető; továbbá a leghosszabb ideig tartó felhalmozást igényli, mert az egész családban megtestesült kulturális tőkétől függ elsősorban. Másrészt viszont a legjobban konvertálható a többi tőkére.” (Bourdieu 1997). A felsoroltak alapján érdemes megvizsgálni, hogy mi adja a kulturális különbségeket a digitális világban. Amennyiben a kulturális tőkével való rendelkezés meghatározza az info-kommunikációs eszközökhöz való hozzáférést és azok használatát (esetünkben az internetét), akkor Bourdieu elmélete alapján várható, hogy a digitális egyenlőtlenség a hagyományos egyenlőtlenségek mentén termelődik, és tovább növeli ezeket az egyenlőtlenségeket azáltal, hogy más tőkék egyenlőtlen megszerzési esélyéhez vezet. Ez azt jelenti, hogy a digitális világban is hosszú távon realizálódó, nagy – időbeli, anyagi és energia – befektetést igénylő döntést hoz az, aki belép ebbe a „digitális világba”. Számítógépet vásárol magának vagy gyermekeinek, megtanulja a használatát (vagy taníttatja gyermekeit) és internet-hozzáférést tesz lehetővé otthonában. Márpedig az ehhez a befektetéssorozathoz szükséges gondolkodásmód jellemzőbb a felsőbb társadalmi rétegekre, azokra, akik – neveltetésük folytán – rendelkeznek kulturális tőkével. Ezeknek pedig éppen a tőkével való rendelkezésük következtében még több tőke megszerzésére nyílik lehetőségük. Ugyanakkor, akik eleve hátrányból indulnak, még jobban perifériára szorulnak, és még jobban leszakadnak. Magyarországon a legnagyobb kulturális különbségek egyrészt a térségek között mutathatók ki, ezért ezeket a vonatkozásokat ott tárgyalom. 6.5. A lakáseloszlás egyenlőtlenségei A lakáshelyzet egészében javulóban van, de itt is érezhető a távolságok növekedése. A víz-fürdőszoba nélküli lakások 8 százalék körüli aránya évek óta nem változik. A szegény harmadnál ez az arány 20 százalék körüli. Az UNICEF jelentései szerint folytatódik egyfelől az egyes régiók, kis térségek, zsákfaluk leszakadása, másfelől a településeken belüli lakóhelyi szegregáció, gettósodás. A szegénységet hosszú éveken át a városok a romló helyzetű falvakba szorították vissza. A végképp reménytelen helyzetbe került falusi munkanélküliek viszont elkezdtek visszaáramlani egy-egy csökkenő lakosságú városba vagy városrészbe. Az újonnan érkező szegények többnyire jogcím nélkül beszivárognak a lepusztult és elhagyott településrészekbe, és ezzel egyelőre a lefelé futó spirál végpontjára jutnak. A javulás – ahogy a más téren bekövetkező javulás is – szinte minden esetben a viszonylag jobb helyzetűekre korlátozódik. A tanulatlan, szegény népességnél, a kis településeken az utolsó 5 évben sem javult a lakáshelyzet. Magyarországon a lakhatás egyenlőtlenségei tehát összefüggenek a térségi, jövedelmi és egyéb viszonyokkal, ezért itt csupán néhány adatot mutatok be (KSH). 

A 2011. évi népszámláláskor a lakásállomány nagysága 4 390 302 volt, 8 százalékkal több a 2001. évinél.



A lakott lakások átlagos alapterülete 2011-ben 78 m2, 3 m2-rel több, mint 2001-ben.



A 100 m2-nél nagyobb alapterületű lakások aránya nőtt, már minden negyedik lakás ebbe a kategóriába tartozik.

Tam János: Szociális konfliktusok a mai Magyarországon   

32

2011-ben száz lakott lakásra átlagosan 248 lakó jutott. A népesség fogyása és a lakásállomány gyarapodása következtében 2001 óta a laksűrűség 21 fővel tovább csökkent. A csak időskorúak lakta lakások aránya 26,2 százalék. Budapesten a legkisebb a laksűrűség, száz lakásban átlagosan 213, míg Pest megyében 278, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 274 fő élt.

6.6. Etnikai egyenlőtlenségek és konfliktusok Magyarország soknemzetiségű ország, jelentős létszámú nemzeti, illetve etnikai kisebbséggel. Az 2011. évi népszámlálás adatai szerint 644 524 fő, vagyis a lakosság 6,5%-a vallotta magát valamelyik hivatalosan elismert nemzetiséghez tartozónak. Becslések szerint azonban a nemzetiségek (nemzeti és etnikai kisebbségek) tagjainak valódi létszáma ennél jóval magasabb: az ország 10 milliós népességének hozzávetőlegesen 8–10%-át teszi ki, igaz ennek is nagy része elsődlegesen a magyar nyelvet használó cigány (Wikipédia). Magyarországon 13, törvényben elismert, nemzetiség él, ezek között 2012. január 1-je előtt 12 nemzeti kisebbség, illetve egy etnikai kisebbség (a cigányság) volt, ezután a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény hatályba lépése miatt megszűnik a nemzeti, illetve az etnikai kisebbség fogalma, helyükbe egységesen a nemzetiség kifejezés lép. A népszámlálások, a kisebbségjogi intézmények csak ezen kisebbségek adatait, társadalmi mozgásait mérik és kisebbségi önkormányzatot csak ezek az etnikumok alakíthatnak, mivel ezek azok a népcsoportok, amelyek minimum egy évszázados itt-tartózkodást tudtak igazolni (történelmi kisebbségek). Saját döntésük folytán nem tartozik a törvényben elismert nemzetiségek közé a zsidóság. Más, jelentősebb nemzeti kisebbségek is léteznek Magyarországon, amelyek nem teljesítik a nemzetiséggé nyilvánítás feltételeit, például az itt élő oroszok, arabok, kínaiak, kurdok, valamint egyes afrikai közösségek. Az egymást követő népszámlálások adatait tekintve a következőket látjuk:  A magukat valamely hazai nemzetiséghez tartozónak vallók száma 2001 óta a legtöbb hazai nemzetiséget tekintve jelentős mértékben emelkedett.  A legnépesebb hazai nemzetiség Magyarországon a cigányság. 2011. október 1-jén 315 ezren vallották magukat cigány (cigány) nemzetiséghez tartozónak, mintegy másfélszer annyian, mint 2001-ben. 186 ezer fővel a németeké a második legnagyobb létszámú hazai nemzetiség.  A bevándorolt nemzetiségi csoportok közül legnagyobb létszámú az orosz közösség 13,3, ezer fővel. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a színes etnikai összetétel ellenére a kisebbségek többsége jól beilleszkedett a magyar társadalomba, és a cigányság kivételével nem beszélhetünk konfliktusról. *Az etnikai egyenlőtlenségeket tekintve először, meg kell vizsgálni, hogy milyen kapcsolat van a társadalom és a kultúra között. Egy társadalom kultúráján a társadalmi működés során keletkezett értékeket, normákat és a társadalom anyagi javainak használati módját értjük. Az értékek elvont dolgok (például a szabadság, igazságosság), míg a normák konkrét elvek vagy szabályok (például egynejűség vagy többnejűség). (*) Bartal Anna Mária: Szociálpolitikáról alapfokon


33

Kultúra nélkül nem létezik társadalom, ami fordítva is igaz: a társadalom jelenti az emberi kultúra számára azt a közeget, amelyben létrejöhet. Giddens szerint szinte valamennyi ismert kultúra egyik legfontosabb jellemzője, hogy rendelkezik egy saját nyelvvel. Van felismerhető családrendszere, ahol az értékek és normák a gyermekgondozáshoz kapcsolódnak. További jellemzője egy adott kultúrának a házasság intézménye, a vallási szokások és tulajdonjogok elismerése. Ezek az általános jellemzők igen nagy változatosságot mutatnak az egyes kultúrákon belül. Az emberi kultúra bámulatosan sokszínű, mely a különböző társadalmi csoportok által megőrzött értékekből és követett normákból épül fel, amit más néven szubkultúrának nevezünk. Ennek leírása számos jellemző mentén történhet úgy, mint: életkor (például tizenévesek, középkorúak szubkultúrája), települési helyzet (például városi, falusi szubkultúra), foglalkozás (például munkás, értelmiségi szubkultúra) vagy etnikai (például cigány, néger szubkultúra) hovatartozás szerint. Egyre szűkítve a kultúra fogalmát eljutottunk tehát az ún. etnikai szubkultúrához, amelynek hordozója az etnikai csoport. Az etnikai csoport egy olyan közösség, amelynek tagjai olyan közös kulturális azonosságtudattal rendelkeznek, amely megkülönbözteti őket a körülöttük élő más, többségi csoportoktól (az azonosságtudat kifejezés azt jelenti, hogy valaki ehhez a csoporthoz való tartozása mentén határozza meg önmagát.) Egy etnikai csoport kultúrájára jellemző, hogy az jelentős különbségekben tér el a társadalom kultúrájától, illetve más szubkultúráktól: „más" nyelven beszél, saját értékei és normái vannak, amelyek sokszor nem esnek egybe a szélesebb társadalmi normákkal. Az etnikai közösségekben kialakult értékek és normák szigorú erejűek és hatályúak a közösség tagjai számára. A „másság" legszembetűnőbben az életmódban nyilvánulhat meg. „Nézhetjük emberközelből a mindennapokban, életnagyságban az idő tágabb folyamatában, vizsgálhatjuk a társadalmi feltételek szintjén, s kereshetjük a társadalmak és a kultúrák mindennapi kifejeződésében.” Az életmódot nem csak a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely határozza meg, hanem fordítva is: az életmód szerepet játszik az egyén társadalomban kijelölt helyében. Az egyén vagy egy társadalmi csoport életmódjának vizsgálatakor olyan alapvető kérdésekre keressük a választ, mint ki, kivel, mikor, hol és hogyan él. Magyarországon a legnagyobb számú etnikai csoport a cigányság, melynek nagyságát óvatosan is 6–700 000 főre becsülik. Az etnikai egyenlőtlenség okai és következményei a Kemény István és munkatársai által 1971-ben a cigány lakosság körében végzett első kutatás, majd a megismételt 1994-es vizsgálat eredményei alapján mutathatók be. A cigányok az egész ország területén szétszóródva élnek, de eloszlásuk nem egyenletes. Míg 1971-ben főként Kelet- és Észak-Magyarország, Dél-Dunántúl és Budapest ipari vonzáskörzetében éltek nagyobb számban, addig 1994-ben ÉszakMagyarország, Dél-Dunántúl és Kelet-Magyarország voltak a cigányok által legsűrűbben lakott országrészek. A cigány népesség 70-es években meginduló területi átrendeződése az iparosítás következménye volt, ami magával hozta az életmód, a szokások teljes átalakulását, és hatással volt a gyerekek iskoláztatására is. Egy hagyományos életmódból ipari munkahelyeken való tartós elhelyezkedés, havi keresetre való átállás a szerzők szerint a cigányság proletarizálódását hozta magával.


34

Figyelemre méltó, hogy ma a nem cigányok 36%-a lakik községekben, míg a cigányok 61%-a. az 1000 fő alatti lélekszámú községekben a cigányok 40%-a él, míg a teljes népességnek csak a 17%-a. Az iskolázottság tekintetében az 1971-es vizsgálatok szerint a cigány fiatalok 7374%-a gyakorlatilag majdnem teljesen analfabéta maradt. 1994-re a 20–24 éves korosztály 77%-a végezte el az általános iskolát. A kilencvenes évekre megváltozott a cigány szülők hozzáállása mind az iskolához, mind a továbbtanuláshoz. Megjelentek olyan intézmények, alapítványok, amelyek a cigány fiatalok továbbtanulását segítik elő. Vélhetően ezen tényezők hatására 1994-ben a cigány népesség nyolcadik osztályt végzett tanulóinak már 51%-a tanult tovább (ugyanakkor ez az arány a nem cigány népességen belül 98% volt). Az 1994-es vizsgálat alapján az állapítható meg, hogy a cigányok és a nem cigányok közötti távolság főként a középiskolai továbbtanulás arányaiban mutatkozott jelentősnek. Míg az 1971-es vizsgálat szerint a cigányság közel jutott a teljes foglalkoztatottság állapotához, addig a kilencvenes évekre egy teljesen ellentétes irányú folyamat zajlott le. A nyolcvanas évek közepétől a cigányok nagy része kiszorult a munkaerőpiacról. A kilencvenes évek elejére össztársadalmi szinten megjelenő munkanélküliség a cigányoknál korábban kezdődött és sokkal erőteljesebb formában zajlott le. 1993-ban a 15–59 éves cigány férfiak már csak 29%-a volt foglalkoztatott. A nők esetében közel felére esett vissza az amúgy sem magas, 1971-es, 30%-os foglalkoztatási arány. Ezt az alacsony foglalkoztatási arányt már akkor is a magas gyerekszám magyarázta. Drámaibb képet mutat, ha megnézzük – a cigányok és nem cigányok közötti munkaerő-piaci különbség érzékeltetésére – az úgynevezett inaktív (nyugdíjas, rokkant, gyesen, gyeden lévők, eltartottak) népességarányát. 1993-ban a cigány népesség 21%-a volt foglalkoztatott, 22%-a munkanélküli és 57%-a inaktív (ugyanez a nem cigány népességnél: 48% foglalkoztatott, 7% munkanélküli és 45% inaktív). Az etnikai csoportok többséghez való viszonyulásának három módja lehetséges: 

beilleszkedés (integráció),



beolvadás (asszimiláció),



elkülönülés (szegregáció).

Integráció esetén az etnikai csoport megtartja az azonosságtudatát, de viselkedésében alkalmazkodik a többség törvényeihez és normáihoz. Asszimilációról akkor beszélünk egy etnikai csoport esetében, ha az – belső vagy külső körülmények hatására – feladja azonosságtudatát annak érdekében, hogy egy nagyobb kultúra részévé váljon, beolvadjon. A térbeli szegregáció példáival már az előzőekben szó esett. Ebben az esetben arról van szó, hogy a nagyobb kulturális közösség fizikailag vagy erkölcsileg elkülöníti az adott etnikai csoportot, vagy az etnikai csoport különíti el magát, hangsúlyozva másságát. Az integráció azoknál a cigányoknál sikeres, akik ezt maguk is akarják. Ezért az ilyen törekvések eddig többnyire nem jártak sikerrel. Az integrált oktatás is inkább az iskolák lezüllésével járt. Az asszimiláció a vegyes házasságok ritkasága miatt csekély mértékű. A jellemző elsősorban a sokszor önként vállalt szegregáció.


35

6.7. Az egészségi állapot egyenlőtlenségei Magyarországon a lakosság egészségi állapota és az egészségügyi ellátás színvonala évtizedek óta katasztrofálisan rossz, és állandó társadalmi elégedetlenségek forrása. Elmaradásunk a fejlett országokhoz képest kétségbeejtő, de szembeszökő a különbség akkor is, ha a gazdaságilag hasonló fejlettségi szintű szomszédainkkal hasonlítjuk össze. A vezető halálokok tekintetében több betegségben is tartósan Európa sereghajtói vagyunk, például a rosszindulatú daganatos betegségek és a szív- és érrendszeri betegségek halálozási arányszámaiban. *A legtöbb európai országhoz hasonlóan Magyarországon is a keringési rendszer betegségei okozzák a legtöbb elhalálozást. Ezen a téren jelentős javulás tapasztalható, a halandóság utóbbi évtizedben bekövetkezett csökkenése nagyrészt a kardiovaszkuláris halandóság mérséklődésének köszönhető. Nemzetközi összehasonlításban azonban továbbra is igen kedvezőtlen a helyzet. Magyarország halandósága európai viszonylatban igen magasnak tekinthető, még a közép-keleteurópai rendszerváltó országokkal összehasonlítva is. Az egyes társadalmi csoportok közötti halandósági különbségeket is elsősorban a keringési rendszer betegségeihez kapcsolódó halálozásokban mutatkozó egyenlőtlenségek okozzák. A daganatos halálozás tekintetében igen csekély javulás mutatkozott az utóbbi két évtizedben, nemzetközi összehasonlításban jelenlegi helyzetünk különösen rossznak minősíthető. Elsősorban a légzőszervi daganatok terén drámai a helyzet. A fertőző betegségek okozta halálozások terén kedvező változások történtek Magyarországon is, ám ezek súlya napjainkban igen csekély. A külső halálokok terén jól érzékelhető a javulás. Az öngyilkosság, az emberölés valamint a baleseti halálozás terén az ország európai pozíciója nem túl kedvező, de kelet-európai viszonylatban nem is túl rossz, és a tendenciák is biztatóak. A két legismertebb rizikófaktorral, az alkoholfogyasztással és a dohányzással összefüggő halálozás szintje Magyarországon igen magas. Az ország népessége életmód, táplálkozás terén nem követte a nyugat-európai változásokat és nem közelített a hagyományosan egészségesebb dél-európai táplálkozási szokásokhoz. Az életmód azonban csak részben választás dolga: az életszínvonal, a munkakörülmények, a kiszolgáltatottság mind döntő fontosságú tényező. A halálozási és megbetegedési mutatók szoros összefüggést mutatnak a társadalmi helyzettel. Az alábbiakban bemutatom az összefüggést a társadalmi helyzet legfontosabb összetevőivel. A társadalmi helyzet egyik legfontosabb meghatározója – különösen az utóbbi évtizedek Magyarországán – az iskolai végzettség. Az iskolai végzettség szerinti különbségek a halálozásban, valamint az egészségi állapotban egyrészt közvetlenül az iskolai végzettséghez kapcsolódnak. A tudás ugyanis magában foglalhatja az egészséggel, a betegségek korai felismerésével és menedzselésével és az egészségügyi rendszerben való eligazodással kapcsolatos ismereteket is. Az iskolai végzettség másrészt közvetetten – például a magasabb iskolai végzettséghez nagyobb eséllyel kapcsolódó magasabb jövedelmen, illetve a könnyebb, egészségre kevésbé káros munkavégzésen keresztül – hat az egészségre. (*) KSH Népességtudományi Kutató Intézet Budapest, 2009


36

Magyarországon a rendszerváltozás környékén a legalább középfokú végzettségű, azaz érettségivel rendelkező férfiak 30 éves korban várható élettartama 5,5 évvel volt hosszabb az ennél alacsonyabb végzettséggel rendelkezőkénél. A rendszerváltozást követő halálozási válság idején a magasabb végzettségű férfiak életkilátásai stagnáltak, az alacsonyabb végzettségűeké viszont romlottak, így a köztük lévő különbség növekedett, a kilencvenes évek során elérte a 8,5 évet. A kilencvenes évek második felében az életkilátások minden iskolai végzettség szerinti csoportban javulni kezdtek, a különbségek azonban fennmaradtak. A magasabb iskolai végzettségűek életkilátásai a 2000-es évek során inkább stagnálni látszanak, míg az alacsonyabb iskolai végzettségűek között lassan javulnak. Az életkilátásokban mutatkozó különbségek a 2000-es évek közepén így 8 évet tesznek ki. A nők várható élettartamában a rendszerváltás körül 2 évnyi különbség mutatkozott a magasabb és az alacsonyabb iskolai végzettségű csoportok között. A halálozási krízis során az alacsonyabb iskolai végzettségű nők halandósága nem javult, míg a magasabb végzettségűeké mérséklődött. A kilencvenes évek második felében megindult ugyan a várható élettartam javulása az alacsonyabb iskolai végzettségű csoportban is, de jóval lassabban, mint a magasabb végzettségűek körében. A 30 éves korban várható élettartam tekintetében 5 évre emelkedett közöttük a különbség. A 2000-es években a magasabb iskolai végzettségűek csoportjában a javulás megállt, míg az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében folytatódott. A különbségek így 4,2 évre mérséklődtek. Az iskolai végzettség szerint mutatkozó halandósági különbségek azonban továbbra is nagyok, és nemzetközi összehasonlításban is kimagaslónak tekinthetők. A társadalmi helyzet másik fontos dimenziója a foglalkozás. A foglalkozás szerinti társadalmi különbségeket a standardizált halálozási ráták országos átlaghoz viszonyított nagyságával (standardizált halálozási hányados) mutatjuk be. A mezőgazdasági fizikai, az egyéb fizikai, illetve a szellemi munkát végzők csoportját megkülönböztetve látható, hogy 1990 környékén a fizikai foglalkozásúak halálozása csupán 25 százalékkal volt magasabb, mint a szellemi foglakozásúaké, ám 2005-ben már közel 100 százalékkal. A halandósági különbségek növekedése mellett a mezőgazdasági fizikaiak helyzetének alakulása arra is felhívja a figyelmet, hogy egyes – különösen a kis és csökkenő létszámú, marginalizálódó csoportok – egészségi állapotukat, életkilátásaikat tekintve is „marginalizálódnak”. A mezőgazdasági fizikai dolgozók halálozása 2004/2005-ben mind a férfiak, mind a nők körében már mintegy 50 százalékkal haladta meg a többi fizikai dolgozó egyébként is magas halálozási szintjét. A társadalmi pozíció más fontos dimenziói szerint nem rendelkezünk halálozási adatokkal, a szubjektív egészségértékelésben mutatkozó különbségek azonban kérdőíves adatfelvételek alapján jól ismertek. Az egészségi állapot iskolai végzettség és jövedelem szerint hasonló társadalmi különbségeket mutat, mint a halandóság. Ha jövedelmi különbségek szerint vizsgáljuk az egészségi állapot alakulását, azt találjuk, hogy a szegényebbek lényegesen rosszabbnak értékelik egészségi állapotukat, mint a jólétben élők. Ugyanakkor az is szembeötlő, hogy ezek a különbségek az életút során fokozatosan alakulnak ki. A felnőttek körében az egészségi állapot értékelésében mutatkozó jövedelem szerinti különbségek jelentéktelenek. A 35–44 éves nők esetében – az egészséget 11 fokú skálán értékelve – 0,7 pont, a férfiak között pedig 1,3 pont a különbség a népesség legszegényebb és leggazdagabb ötöde között.


37

Ez a távolság az 55–64 évesek esetében 1,5 illetve közel 2 pont. Idősebb korban a különbségek valamelyest kisebbek, de mindvégig fennmaradnak. A különbségek alakulása nyilvánvalóan kapcsolatban áll a szegénység okozta egészségi ártalmak összegződésével, hiszen a szegények nagyobb eséllyel (bár nem feltétlenül) voltak szegények életük korábbi szakaszaiban is. Összességében azonban a középkorúak között a népesség legszegényebb ötöde – egészségi állapotát tekintve – mintegy húsz évvel „idősebb”, mint a népesség legjobb anyagi körülmények között élő ötöde. A cigány népesség iskolai végzettségbeli, munkaerőpiaci és jövedelmi hátrányai az egészségi állapot értékelésében is megjelennek. A 18–24 éves cigány férfiak még jobbnak értékelik egészségi állapotukat, mint a nem cigányok. A 35–44 éves férfiak között már megjelenik a cigányok hátránya, de ez viszonylag kicsi. Az idősebb – itt az 55–64 éves – korcsoport esetében azonban igen jelentős az egyenlőtlenség. A cigány nők már a fiatal korosztályokban is kedvezőtlenebbnek látják az egészségi állapotukat: a 18–24 évesek egészségértékelése több mint egy ponttal alacsonyabb, mint nem cigány kortársaiké. Az 55–64 éves korosztályban pedig ez a különbség 2,5 pontra nő. 6.8. Térségi egyenlőtlenségek és konfliktusok* A társadalmon belül az egyenlőtlenségek földrajzilag eltérnek, amit területi (térbeli, regionáliskistérségi-települési) egyenlőtlenségnek nevezünk. Ezek a különbségek határozzák meg az ország, a társadalom térszerkezetét, melyben jól tükröződik a fejlettség szintje. Ebben a térszerkezetben központi elhelyezkedésű (centrum) és az azt körülvevő (periféria) területeket különböztethetünk meg. A térbeli elhelyezkedés számos társadalmi jelenséget tekintve magyarázó erejű. Magyarország térszerkezetében a sugaras elhelyezkedés a centrum és a perifériák aláfölérendeltségi helyzetét jelzi. Az életminőség szempontjából azonban igen meghatározó ez a térszerkezetben megmutatkozó alá- és fölérendeltségi helyzet. Ma Magyarországon ugyanis nem mindegy, hogy valaki az ország mely régiójában (a megyéknél nagyobb területi egységben) milyen típusú településen (tanyán, falun, nagyközségben, megyeszékhelyen vagy városban) él. Magyarországon hét régiót különböztetünk meg. Nyugatról keletre haladva ezek a következők: nyugat-dunántúli (Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megyék), középdunántúli (Komárom-Esztergom, Veszprém és Fejér megyék), dél-dunántúli (Somogy, Baranya és Tolna megyék), közép-magyarországi (Budapest és Pest megye), északmagyarországi (Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyék), északalföldi (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar és Jász-Nagykun-Szolnok megyék), végül pedig a dél-alföldi régiói (Csongrád, Békés, és Bács-Kiskun megyék). A területi különbségek nem állandóak, hanem folyamatosan változnak, azaz területi folyamatok mennek végbe a térségeken belül és a térségek között. Ezek olyan jelenségek, melyek hosszabb időn keresztül érvényesülnek és „területi” lenyomatuk van: lényeges, érzékelhető társadalmi gazdasági különbségeket okoznak. Ilyenek például: 

vállalatok bezárása és megnyitása;



vállalatok szerkezetváltása-, munkakultúra fel-, és leértékelődése

(*) Bartal Anna Mária: Szociálpolitikáról alapfokon


38



térségek elérhetőségének változásai: az elérhetőséggel kapcsolatos elvárások változásai



infrastruktúra fejlesztése és lépéstartása



migrációs folyamatok



Demográfiai folyamatok



Közszolgáltatások – önkormányzatok – fejlesztése

Az egyes régiók, kistérségek társadalmi, gazdasági helyzetét az alapvető keletnyugati, centrum-periféria, főváros-vidék viszonylatokon túl a régiók gazdasági ereje, a munkahelyek száma, és a közszolgáltatásokkal (infrastruktúrával) való ellátottsága befolyásolja számottevően. A kilencvenes évek elejének politikai, gazdasági és társadalmi változásai Magyarországon felerősítették az ország területi szétszakadását: egy gazdaságilag, társadalmilag előnyösebb helyzetű nyugati régióra, és egy hátrányosabb helyzetű keleti régióra. Jelenleg ennek a helyzetnek a kezelése az egyik legnagyobb társadalompolitikai kihívás az ország számára. Magyarországon 1960 és 1990 között 9%-kal nőtt a városi népesség, és 10%-kal csökkent a falusi népesség aránya. Az elmúlt tíz évben ez a folyamat úgy tűnik megállt, és a községekben élők aránya – ha nem is számottevően, de – növekedett. Ugyanakkor Budapest lakóinak száma 1980 óta fokozatosan csökken. A településeken, a városokban és a falvakban különböző képzettségű, foglalkozású, anyagi helyzetű, stb. társadalmi csoportok élnek együtt. Ha e különböző képzettségű, foglalkozású és jövedelmű társadalmi csoportok közötti társadalmi távolság valódi térbeli távolsággá – területi elkülönüléssé – válik, akkor szegregációról beszélünk. így alakultak ki például az úgynevezett munkás- vagy tisztviselő negyedek, a villasorok vagy éppen a cigánysorok. A települések típusa szerinti státuszkülönbség a települési lejtő: 1. főváros 2. megyei jogú város 3. város 4. falu, község 5. tanya Másfelől különbségek vannak a kelet-magyarországi és a nyugat magyarországi, azonos településtípushoz tartozó települések között is (régiós különbségek). A különböző településtípusok más-más életminőségei kínálnak lakóiknak. Az elmúlt tíz évben a magyar községek jelentős változásokon mentek keresztül a közszolgáltatások (például az út-, víz-, telefonhálózatok) kiépülése révén. Ugyanakkor a rendszerváltozás gazdasági hatásai a falvakban, aprófalvakban élők társadalmi helyzetét igen kedvezőtlenül befolyásolták. A helyi (ipari és mezőgazdasági) munkalehetőségek csökkenése vagy megszűnése a tartós munkanélküliség kialakulásához, a fiatalok elköltözése a falvak elöregedéséhez vezetett. Összességében elmondható, hogy falun élni ma is hátrányosabb helyzetet jelenet, mint városban lakni. Nézzünk egy példát:


39

Települési egyenlőtlenségek Egyenlőtlenségi dimenziók 1. Elhelyezkedés 2. Mennyiség 3. Minőség 4. Szerkezet 5. Szerepkör 6. Kapcsolatok 7. Viszonyok

Nagyváros centrális népes fejlett tagolt Sokfunkciós kapcsolatgazdag Irányító

Aprófalu peremhelyzetű kicsi elmaradott homogén funkcióhiányos elszigetelt függő

Forrás: Társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek

Végül nézzünk néhány konkrét tényadatot: A 15 éves és idősebb nőkre jutó élveszületett gyermekek száma 153-ról 147-re csökkent. Az ország területei között a termékenységben jelentős különbségek vannak: Budapesten mindössze 113, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 175 gyermek jut száz nőre. Az elmúlt évtizedben a lakó- és tartózkodásihely-változtatások következtében a népesség nagymértékben az ország középső részére, kisebb mértékben pedig a nyugati területekre koncentrálódott. A népsűrűség 3 fővel tovább csökkent, 2011-ben 110 fő jutott egy négyzetkilométerre. Budapest után a legsűrűbben lakott terület Pest megye, itt átlagosan 191 fő, a legritkábban lakott pedig Somogy, itt 52 fő él egy négyzetkilométeren. 6.9. Nemi egyenlőtlenségek és konfliktusok A nemek között társadalmi egyenlőtlenségek elsősorban a nőket sújtják. A nőket érő hátrányok között is első helyen a politikai egyenlőtlenséget kell említeni. 2002-ben 35 nő volt a 386 parlamenti képviselő között. Számuk 2009-ben 43 volt. A 2010-es választásokon viszont ismét csak 35 nő szerzett mandátumot, majd távozott a fideszes Pelczné Gál Ildikó, aki Schmitt Pált váltotta az Európai Parlamentben, így a képviselőnők száma a 2002-es szint alá, 34-re zuhant. Míg a nők aránya a parlamentben 2009-ben 11,14 százalék volt, ma már csak 8,8 százalék. 2009-ben a parlamenti bizottságokban 10,6 százalék volt a nők aránya, és a 18 bizottság közül csak 4-nek volt női elnöke. Mára az egyenlőtlen helyzet még inkább kiéleződött: jelenleg 19 állandó bizottság működik, de közülük csak egynek, a nemzetbiztonsági bizottságnak van női elnöke, a szocialista Vadai Ágnes. Az összesen 40 bizottsági alelnök közt mindössze 3 nő akad (origo.hu). A politikai egyenlőtlenség egyik szemléletes megnyilvánulása, hogy míg a bírói pálya erősen elnőiesedett, az Alkotmánybíróságnak mindössze egy női tagja van. A gazdasági egyenlőtlenség is a nőket éri hátrányosan. Bár a legtöbb nő számára nem ez a legfontosabb, de megjegyzendő, hogy a 100 leggazdagabb magyar listáján csupán 4 nő neve olvasható. Ugyanakkor a nők között lényegesen több a szegény. A bérezés terén is hátrányban vannak a nők. Az igaz, hogy elvileg ugyanabban a beosztásban, ugyanolyan végzettséggel és gyakorlattal rendelkező férfiak és nők között nem lehet jövedelemkülönbség, a gyakorlatban azonban ez sem mindig érvényesül. Arról nem is beszélve, hogy a nők többnyire az alacsonyabb jövedelmű szakmákban találnak munkahelyet.


40

A foglalkoztatás terén mindkét nemet hátrányosan érintette, hogy a rendszerváltás után eltűnt sok, a nemekhez hagyományosan kötődő munka, így a zömmel nőket foglalkoztató könnyűipar, valamint a férfiaknak munkát adó nehézipar. Az már a férfiak hátránya, hogy sok szakma egyre jobban elnőiesedik. Már a rendszerváltás előtt megkezdődött a pedagóguspálya elnőiesedése. Ennek az volt az oka, hogy az alacsony pedagógusbérek miatt a férfiak inkább más pályát választottak. Az elnőiesedés a legnagyobb mértékű a bölcsődékben és az óvodákban, ahol alig dolgozik férfi pedagógus. Az általános iskolákban és a középiskolákban is többségben vannak a nők, de a középiskolákban kisebb mértékben. A felsőoktatásban még ennél is kevésbé dominálnak a nők, viszont az egyetemi tanárok, doktori címet szerzett kutatók és akadémikusok között már a férfiak vannak többségben. Jellemzően tehát a magasabb presztízzsel és jövedelemmel járó pozíciókat inkább férfiak töltik be. Kifejezetten elnőiesedett a gyógyszerészet, amelyben alig van férfi, különösen az asszisztensek között. A gyógyszerész férfiak között azonban arányaiban több a tulajdonos, illetve a vezető, mint a nők között. Elnőiesedett a jogászpálya is, ezen belül különösen a bírók között vannak többségben a nők. Az ügyvédek között is egyre több a nő, de a sztárügyvédek közé nehéz bekerülniük, az egyelőre inkább a férfiak világa. Az egyes szakmák elnőiesedése mellett javult a nők iskolázottsága is. A 2011-es népszámlálás előzetes eredményei szerint az érettségizettek között 33,9/29,5% a nők és a férfiak aránya a 18 éves és idősebbek számához képest, de már a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között is 19,5/18,1% az arány a 26 éves és idősebbek számához viszonyítva. Ugyanakkor az érettségi nélkül szakképzettséggel rendelkező 18 éves és idősebbek között a nők és a férfiak aránya 13,2/28,9%. Vagyis az alacsonyabb iskolázottságúak között kevesebb nőnek van szakképzettsége. A családban ismét több tekintetben vannak hátrányban a nők. A magyar társadalom a családot tekintve patriarchálisnak tűnik, mert a családi munkamegosztásban a házimunkából és a gyermeknevelésből a férfiak kevésbé veszik ki a részüket. Például egy anya naponta átlagosan 41 percet foglalkozik a gyermekével, míg egy apa csupán 20 percet. A családon belüli fizikai erőszak terén nagyjából kiegyenlített a nemek elkövetési aránya, azonban a durvább, főként halálos kimenetelű bántalmazást többnyire a nők szenvedik el. A verbális agresszióról a dolog természetéből adódóan nincs pontos adat, de a becslések szerint ennek elszenvedői elsősorban a férfiak. Egyes vélekedések szerint a fizikai agressziót gyakran a másik fél verbális agressziója előzi meg. A válások – nem kis mértékben az elnőiesedett bírságok miatt – többnyire a nőket hozza előnyösebb helyzetbe. Már a rendszerváltás előtt is szokás volt, hogy a gyermeket csak kivételes esetben ítélték az apának, a tanácsi lakást pedig az kapta, akinél a gyermeket elhelyezték. A gyermekelhelyezésben ez ma is változatlan. Ezért az elvált apák a gyermekükkel kapcsolatban ki vannak szolgáltatva az anyának. Elmondhatjuk, hogy míg a magyar nők általában a társadalom legtöbb szegmensében még mindig el vannak nyomva, a válás során jóval nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, mint a férfiak. Ennek következtében a férfiak között sokkal több a válási okból hajléktalan, mint a nők körében. A feminizmus térnyerése következtében várható, hogy a férfiak hátránya növekedni fog.


41

A felnőtt, különösen az idősebb férfiak magasabb halandósága miatt ezer férfira 2001-ben 1102, míg 2011-ben már 1106 nő jutott. A férfiak és a nők eltérő halandósága miatt az idősebb korosztályokon belül minden életkori csoportban magasabb a nők aránya. A két nem létszáma közötti különbség annál nagyobb, minél idősebb korcsoportot nézünk. A 65–69 éves korosztályban még 41,5/58,5% a férfiak és nők aránya, 75–99 év között már csak 35,4/64,6%, míg 85 fölött mindössze 28,2/71,8%. A férfiak és a nők egészségi állapotát összevetve azt állapíthatjuk meg, hogy a nők körében magasabb a mindennapokat korlátozó egészségi problémák jelenléte. A férfiaknak 51, míg a nőknek 57 százaléka volt érintett. Ennek egyik oka az, hogy a férfiak magasabb halandósága miatt a 65 éves és idősebb férfi ak a hasonló korú nőkénél szelektáltabb csoportot alkotnak, mivel a legnagyobb betegségi kockázattal rendelkező csoportok (alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők, fizikai munkát végzők) jelentős része meg sem éri ezt az életkort. Szintén az eltérő várható élettartammal függ össze, hogy a 65 éven felüli nők körében magasabb a nagyon idősek aránya, akiknek még rosszabb az egészségi állapota. A harmadik ok, hogy a nők könnyebben tudatosítják és vállalják a betegségüket, mint a férfiak. Végül szerepet játszik az is, hogy a nők körében többen élnek egyedül. Az egyedüllét pedig növelheti a betegség kockázatát, illetve az egyedüllétből adódó életforma jobban megterheli az egészséget, mintha valaki párkapcsolatban, vagy nagyobb családban élne. Ha az egészségi állapotot egyenlőtlenségeit más rétegzettségekkel összevetve vizsgáljuk, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a férfiak körében sokkal erőteljesebbek a társadalmi rétegek közötti különbségek, mint a nők körében. Az egyéb egyenlőtlenségek miatt a férfiak és a nők nyugellátásának összege eltér egymástól, a nők átlagos nyugdíja a férfiakénak mindössze 86 százalékát teszi ki. A nők nyugellátása leginkább az öregségi nyugdíjak esetében marad el a férfiakétól. Ez részben abból adódik, hogy a mai nyugdíjas nők több időt töltöttek el háztartásbeliként, de dolgozóként is alacsonyabb volt a bérük. A hozzátartozói nyugdíjak összege viszont a nők körében magasabb, ami abból adódik, hogy a nők között sokkal több az özvegy, mint a férfiak között. 6.10. Életkori egyenlőtlenségek A magyar társadalom egyik legszembetűnőbb jelensége a népesség elöregedése. Az ország minden tizedik lakosa 70 éves vagy idősebb. Magyarországon a népszaporulat 1981-ben fordult negatívba. Azóta a népesség természetszerűleg öregszik, mivel a születéskor várható halálozási életkor ha lassan is, de növekszik. 1980 óta a gyermekkorúak száma 832 ezer fővel csökkent, ugyanakkor a 65 év felettieké 174 ezer fővel gyarapodott. Az öregedési index (a 100 gyermekkorúra jutó időskorúak száma) az időszak folyamán 62-ről 108-ra emelkedett. Míg 1980-ban a gyermekkorúak aránya (22%) 8 százalékponttal meghaladta a 65 éves és idősebbekét, 2008. év elején (15%) egy százalékponttal elmaradt attól. A kilencvenes évektől az elöregedési folyamat felgyorsult. Fordulópontnak a 2006. év tekinthető, ekkortól – országos szinten – az időskorúak eltartottsági rátája meghaladta a gyermekkorúakét. Az öregedési index (100 gyermekkorúra jutó időskorúak száma) 2006-ban országosan 100, a legmagasabb a fővárosban (146), a legalacsonyabb SzabolcsSzatmár-Bereg (71), Pest megyében (78) és Hajdú-Bihar megyében (84).


42

Az időskorúak (65+) aránya is különböző az egyes megyékben, így pl. Budapesten (17,9%), Békés és Heves megyében (16,8-16,6%) a legmagasabb. Ezzel szemben legalacsonyabb az idős népesség aránya Szabolcs-Szatmár megyében (13%), Hajdú-Bihar, illetve Fejér megyékben (18,6%), és Pest megyében (13,1%). Csaknem 250 ezerrel kevesebb gyermekkorú, 171 ezerrel kevesebb 15–39 éves és 92 ezerrel kevesebb 40–59 éves élt 2011-ben Magyarországon, mint 2001-ben. A 60 évesek és idősebbek száma ugyanakkor csaknem 250 ezer fővel nőtt. Az ország katasztrofális egészségügyi helyzete miatt az idősebbek egészségi állapota a teljes népességhez képest is sokkal rosszabb. 2004-ben a 65–78 év közötti korosztálynak 55 százaléka számolt be arról, hogy mindennapi tevékenységeit korlátozó egészségi problémája van. A fiatalokat elsősorban a foglalkoztatási gondok sújtják. A pályakezdő fiatalok nem kapnak a településükön munkát, így tanulmányaik után vagy munkanélküliek lesznek, vagy nem térnek vissza a településre, ami tovább fokozza az elvándorlást, a társadalmon belüli migrációt. Országos szinten ez a külföldi munkavállalásban nyilvánul meg. A külföldön dolgozók közül egyre többen véglegesen le is telepednek, ami további népességfogyás okozója. 6.7. Generációs ellentétek A generációk közötti kapcsolat lazulása abban is megnyilvánul, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik pénzben vagy természetben támogatják más háztartásban élő gyermekeiket, szüleiket, egyéb rokonaikat, csökken a háztartások közötti transzferáramlásban résztvevők aránya. A társadalom idősekről alkotott képe ellentmondásos. Bizonyos vonatkozásokban azt lehet mondani, hogy a fiatalabb generációk toleránsabbak az idősebbekkel, mint a korábbi években, míg más tekintetben csökkent az idősebbek társadalmi elismertsége. A fiatalabb generációk ma kevésbé érzik azt, hogy az idősek be akarnak avatkozni az életükbe (valószínűleg ez a tényleges folyamatok szubjektív leképeződése), ugyanakkor például az idősek munkatapasztalata a korábbi évekhez képest leértékelődött. Lényegesen kevesebben értenek egyet azzal, hogy „a felnőtt gyerekeknek kötelességük támogatni idős szüleiket.” 1982-ben 93 százalékuk vélekedett így, 2001-ben csak 73 százalékuk. Ennek az oka azonban valószínűleg inkább a nehezebb megélhetési körülményekben keresendő. A társadalom tagjai pontosan érzékelik, hogyan becsülik meg az idősebbeket a munkaerőpiacon. A vizsgált időszak alatt majdnem kétszeresére nőtt azoknak az aránya, akik egyet értenek azzal, hogy „a munkahelyeken egyáltalán nem becsülik meg azokat, akik kezdenek kiöregedni a munkából.” Az idősebb korosztályok munkatapasztalata leértékelődött. Kevesebben vannak, akik egyetértenek azzal, hogy „az öregek munkája – nagyobb tapasztalatuk miatt – többet ér a fiatalok munkájánál”, de még határozottabb a véleményváltozás iránya, ha azoknak az arányát nézzük, akik nem értenek egyet az állítással. Ők 1982-ben még a felnőtt népességnek 28 százalékát tették ki, 2001-ben már 45 százalékát. A generációs ellentétek oka a posztindusztriális társadalomban keresendő. Korábban, a hagyományos társadalmakban még a gyermekek és a fiatalok tanultak az idősebbektől. Az idősebb generáció tudása hosszú idő alatt sem évült el, a műveltségi kritériumok évtizedekig változatlanok voltak.


43

Ma azonban főleg az info-kommunikációs technológiák hihetetlenül felgyorsult fejlődése miatt a legfrissebb ismeretek is egy-két alatt elavulnak. Így nemcsak a sok évtizedes ismeretek értéktelenednek el, hanem a maiak sem sokáig érvényesek. A gyors változásokkal még a fiataloknak sem könnyű lépést tartani, az idősebbeknek ez legfeljebb a saját szakterületükön sikerül. Ez pedig tekintélyvesztéshez vezet. A fiatalok közül is leszakadnak azonban azok, akik vagy nem rendelkeznek elegendő tudással, vagy anyagi okokból nem jutnak hozzá a korszerű eszközökhöz. Ennek következtében kialakul egy új, info-kommunikációs elit, a társadalom többi tagja pedig egységesen a perifériára kerül. A generációt korábban a szülők és utódaik születése közötti átlagos időintervallumként határozták meg. A biológiai generáció hosszára évezredekig 20-25 évben állapodott meg a társadalom. Ma már a csoportok olyan gyorsan változnak az új technológiákra, az átalakuló karrierre, a tanulási opciókra vagy az eltolódó társadalmi értékekre adott válaszként, hogy két évtized túlságosan tág generációs intervallum. William Strauss és Neil Howe meghatározása szerint „a generáció olyan személyek csoportja, akik azon a történelmi időn és téren osztoznak, mely kollektív személyiséget biztosít nekik” (korszellem). A hagyományos életszakaszok és az ahhoz kapcsolódó felelősségek már nem alkalmazhatók a mai gyerekekre és fiatalokra. A gyermekkor nagymértékben lerövidült, mialatt a húszas és harmincas éveinkben kialakuló, hagyományosan felnőtt felelősségek kitolódtak. Mead szerint az ifjúság és a felnőtt társadalom viszonya a civilizációk különböző fejlettségi szakaszában eltérő módon jelenik meg. Az ifjúsági kultúráknak három korszakát különíti el:  posztfiguratív korszak, amikor a jövő ismétli a múltat, a fiatalok az idősektől tanulnak és függenek;  konfiguratív korszak, amikor a jelen felkészít a jövő elvárásaira, az alávetettséget autonómiák kezdik fellazítani;  prefiguratív korszak, amikora jövő a jelennek mintegy integráns része, a minták átadása egyirányúról kétirányúra változik, a felnőtt társadalom is kénytelen mintákat, értékeket átvenni a fiataloktól. A mai generációk: a születés-fiatalkor-középkor-öregkor jellemző időszakaival  nagy generáció (veteránok): válság-fejlődés-ébredés-feltárás periódusban,  1946–1964 között születettek a baby-boom korszak tagjai (más néven a próféta/idealista nemzedék): fejlődés-ébredés-feltárás-válság periódusban,  1965–1979 közöttiek az X-generáció nomád/reaktív nemzedék: ébredés-feltárás-válság-új fejlődés periódusban,  1980–1995 közöttiek az Y-generáció hős/civil nemzedék: feltárás-válság-új fejlődés-ébredés periódusban,  1996 után születettek a Z-generáció tagjai művészek/alkalmazkodók: válság-új fejlődés-ébredés-feltárás (párhuzam a nagy generációval). A generációk élményeit jelentő időszakok körforgásban ismétlődnek. Most az Ygeneráció korszakát éljük, a 20–30 éves „digitális nemzedék” posztmodern, tekintélyt nem ismerő, biztos támpont nélküli, útkereső, sikerorientált, stresszes világát.


44

7. Az egyenlőtlenségekből eredő társadalmi problémák *Ma Magyarországon a társadalom legégetőbb problémája az egyenlőtlenségek minden területet átfogó, parttalan növekedése. Egyenlőtlenségek mindig voltak, és az eloszlások sosem voltak folytonosak, azaz mindig felsejlett két szakadás „alul” és „felül”. Ma legalább két új vonása van az eloszlásoknak. Az egyik a szakadások szakadékká növekedése: a korábbinál sokkal nagyobb gazdagság, és a korábbinál sokkal mélyebb, reménytelenebb szegénység, a „társadalom alatti osztály” markáns megjelenése. A másik a középrétegek megoszlása munkaerő-piaci helyzetük biztonsága-bizonytalansága szerint, azaz egy, a szegénységgel, lecsúszással fenyegetett széles réteg kialakulása. Magyarországon nem egy-két egyenlőtlenség kirívóan nagy, hanem az ország szinte minden, a fizikai és társadalmi életesélyek szempontjából fontos területen az európai egyenlőtlenségek rangsorának valahol a végén áll. Vagyis „rendszerszerűen” nagyok, és az utóbbi években is nőnek az egyenlőtlenségek. A születéskor várható élettartam az ország átlagát tekintve nő, ám a javulás csak a jobb helyzetűekre korlátozódik: a szegényebbek élete rövidül. Miközben az iskolázottság átlagos mutatói javulnak, rohamosan nő az iskolák közötti és az iskolákon belüli szegregálódás. Ilyen jellegű társadalmi elkülönülésre a kutatók szerint Magyarországon kívül csak egy-két országban látunk példát. Az iskolák eredményességét mérő nemzetközi vizsgálatok szerint a gyerekek társadalmi indulás szerinti teljesítménykülönbségei is szokatlanul nagyok nálunk. Mindez a korábbinál nagyobb mértékben rontja a cigány gyerekek és minden szegényebb gyerek társadalmi, munkaerő-piaci esélyeit, emberibb élethez való jogát. (Lássuk be, a kormányzatok a rendszerváltás óta nemhogy semmit nem tettek a cigányság felzárkóztatása érdekében, hanem az elhibázott neoliberális gazdasági és szociális politikájukkal csak mélyítették a különbségeket, egészen a súlyos etnikai konfliktusok szinte szándékosnak tűnő kirobbantásáig – a szerk.) A továbbtanulási arányok az utolsó 15 évben ugrásszerűen javultak, de a legrosszabb helyzetű 20–30 százaléknál a javulás a 8 osztály elvégzésénél gyakorlatilag megállt – a középiskolát, felsőfokot sikeresen megszerzők száma alig emelkedik. A lakáshelyzet egészében javulóban van, de itt is érezhető a távolságok növekedése. A víz-fürdőszoba nélküli lakások 8 százalék körüli aránya évek óta nem változik. A szegény harmadnál ez az arány 20 százalék körüli. Az UNICEF jelentései szerint folytatódik egyfelől az egyes régiók, kis térségek, zsákfaluk leszakadása, másfelől a településeken belüli lakóhelyi szegregáció, gettósodás. A szegénységet hosszú éveken át a városok a romló helyzetű falvakba szorították vissza. A végképp reménytelen helyzetbe került falusi munkanélküliek viszont elkezdtek visszaáramlani egy-egy csökkenő lakosságú városba vagy városrészbe. Az újonnan érkező szegények többnyire jogcím nélkül beszivárognak a lepusztult és elhagyott településrészekbe, és ezzel egyelőre a lefelé futó spirál végpontjára jutnak. Egy 2001-et és 2006-ot összehasonlító szegénységvizsgálat számokkal alátámasztva azt mutatja, hogy a szegénységet okozó fő tényezőkben – iskolázás, foglalkoztatás, lakás – két ellentétes tendencia érvényesült, és nemcsak az elmúlt másfél évtizedben, hanem az utolsó, 2001 és 2006 közötti öt évben is. (*)Szemelvények Ferge Zsuzsa: Miért szokatlanul nagyok a magyarországi egyenlőtlenségek? c. tanulmányából


45

Érzékelhetően, gyakran látványosan javult az iskolázás, a lakáshelyzet, sőt, a magasabb képzettségűek foglalkoztatási feltételei is jobbak lettek. A javulás azonban szinte minden esetben a viszonylag jobb helyzetűekre korlátozódott. A tanulatlan, szegény népességnél, a kis településeken az utolsó 5 évben sem javult a lakáshelyzet, és valamennyire tovább romlott a foglalkoztatási és iskolázási hátrány. A szegénység és az egyenlőtlenségek mélyen összefüggnek. Minél szélsőségesebbek az egyenlőtlenségek, annál mélyebb és reménytelenebb a szegénység. A szegénység egyes jelei néha olyan elviselhetetlenek, hogy a közfigyelmet is sikerül ideig-óráig felkelteniük. Általánosabb azonban a közöny és a távolságtartás. A közönség belefáradt abba, hogy folyton szembesüljön a társadalom kudarcaival, a kolduló, hajléktalan emberroncsokkal, a „megélhetési” (idézőjel tőlem – a szerk.) bűnözés terjedésével, amely egyre fiatalabb gyerekeket is magával sodor. Több mint ötven OECD-ország (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) közül hazánkban a legerősebb a tanulók társadalmi-gazdasági háttere és a felsőfokú képesítés megszerzése közötti kapcsolat. Itt jutunk el az egyenlőtlenségek korlátozását gátló, harmadik magyar sajátossághoz, a magyar liberalizmus jellegéhez. A magyar liberalizmus mai uralkodó szárnya, a liberális párt elnökével együtt nem a szó hagyományos értelmében vett liberális, hanem fundamentalista neoliberális, amit Nyugaton neokonzervatívnak, neokonnak hívnak. A neoliberalizmus uralma (noha ezt sokan mind veszélyesebbnek látják) globális. A magyar neoliberalizmus (érzésem szerint) még a globálishoz képest is különlegesen és öntudatosan neoliberális, továbbá különlegesen és öntudatosan artikulált. (Az eddigi kormányzó pártok mindegyike neokon – a szerk.) (A mindenható piac elkötelezett híveinek – a szerk.) tudomásul kellene venniük például, hogy a piac lényegéhez tartozik a nem fizetőképes kereslet kirekesztése. Vannak szükségletek, amelyek esetében ez nem tragédia. Autó vagy francia parfüm nélkül lehet élni. A folyóvízből, lakásból, jó iskolából, jó egészségügyi ellátásból való kirekesztés azonban rombolja az életesélyeket, növeli az egyenlőtlenségeket. Az állam képes lehet arra, hogy közpénzekből megoldja ezeket a problémákat (kötelező vízszolgáltatási [és általában közműszolgáltatási – a szerk.] minimummal, a rossz iskolák célzott és jelentős javításával, az egészségügyi ellátás lehető legjobb színvonalának garantálásával stb.). Ehhez azonban nagyon erős kormányzati akarat és az eddiginél sokkal több közpénz kell. Az eddigi tapasztalatok szerint az akarat hullámzó. A közpénz inkább csökken, mint növekszik az adócsökkentésre irányuló nyomás és az „öngondoskodásra áttérés” ideológiája miatt. A közpolitika viszonya a szegénységhez és egyenlőtlenségekhez Magyarországon változó, gyakran ellentmondásos volt. A szegénység valamilyen szintű politikai „kezelése” 1989 óta minden kormányzat kötelező feladata lett volna. A nagy egyenlőtlenségek azt is jelentik, hogy az erősebb csoportoknak számtalan eszközük van az ő érdekeiket sértő kormányzati akarat kivédésére. (Például a közös, deszegregált iskola helyett bármilyen drága piaci megoldás választására.) Nemzetközi rossz helyezésünknek komplex – gazdasági, társadalmi, politikai, pszichológiai – összetevői vannak. A változtatás eszközei is csak összetettek lehetnek. Egészséges gazdaság nehezen képzelhető el beteg társadalomban. A súlyos egyenlőtlenségek mellett pedig a társadalom nem lehet kiegyensúlyozott.


46

7.1. Politikai válság Az általános, a társadalom egészét és minden rétegét, minden folyamatát átható súlyos egyenlőtlenségek, egyes területeken már konfliktusok, a közelgő katasztrófa felé mutató válság képét vetítik elénk. A társadalmi válság elsősorban politikai válság. A politikai válság a nemzet egészét érinti. A második világháború óta a politika folyamatosan meríti ki a nemzet életerejét, összetartó képességét. A folyamatosság következtében a nemzet gerince nem megtört, hanem meghajlott. A rendszerváltás valójában csupán elitváltás volt, a régi elit a hatalmat átmentette az új elit számára. Ez azonban csak a nemzet figyelmének a lényegről való elterelése által volt lehetséges. Ennek érdekében „divide et impera” elve alkalmazásával a régi elit először az értelmiséget osztotta ketté a népies-urbánus ellentét mesterséges felélesztése révén, majd a kettéosztást kiterjesztette az egész nemzetre. A nemzetet két tábor közötti árok két partján felsorakoztatott, szintén mesterségesen létrehozott pártok mögé terelte, hogy a táborok onnan acsarkodjanak egymásra. A megosztás nemcsak házasságokat, párkapcsolatokat, barátságokat tett tönkre, hanem az állandó közéleti háborúskodás valósággal kivéreztette a nemzetet. Az ellenségeskedés odáig fajult, hogy az emberek a választásokon nem a saját boldogulásukra, hanem a másik tábor ellen szavaznak. 7.2. Társadalmi válság A politikai válság a társadalom minden szegmensét áthatja, és először az alapokat tette tönkre. A globalista neoliberalizmus és a posztmodern a gazdasággal együtt lerombolta a nemzet erkölcsi és kulturális alapjait. Megszűnt a társadalmi szolidaritás, a helyét a közöny, az immoralitás, az anyagiasság vette át. Az emberek nemcsak a politikából ábrándultak ki, hanem elveszítették nemzeti önérzetüket is. A válság mentálisan is tönkretette az országot, társadalmi depressziót okozva. A depresszió következménye a közéleti aktivitás és a politikai-gazdasági önállóság teljes hiánya. A társadalom mozdulatlanná dermedt, a mobilitás minimumra csökkenése miatt a kialakult egyenlőtlenségek valósággal megkövesedtek. Az embereknek nincs jövőképük, ezért a maradék erejükkel a múltba kapaszkodnak. Így lehetséges, hogy még mindig Kádár János a legnépszerűbb XX. századi magyar politikus. Az emberek többsége a mai kormányokon is az évtizedeken keresztül megszokott, kényelmes paternalizmust kéri számon. 7.3. A család válsága Az általános társadalmi válság a családokat sem kímélte. A morális alapok hiánya miatt az emberek összezavarodtak, a korábban kialakult értékrend felborult. Sokakban még él egy olyan vélekedés, hogy a magyar társadalom gyerekbarát és családcentrikus. Ugyanakkor közismert tény, hogy a fiatalok alig és a korábbi időszakokhoz képest később vállalnak gyermeket. Eszerint a magyar társadalom attitűdje és értékrendje között éles ellentmondás van a családdal, a nemi szerepekkel és a gyerekvállalással kapcsolatban. A család válságában jelentős szerepet játszik a családellenes politika. A posztmodern szemlélet a hagyományos struktúrákra és azok elemeire ellenségként tekint. A rendszerváltó kormányok nem tudtak vagy nem is akartak megküzdeni a média által terjesztett családellenességgel, és nem voltak hajlandók családbarát politikát folytatni. Amelyik mégis megtette, az is csupán látszólagosan tette.


47

Az általános morális válság a párkapcsolati problémákban is tükröződik, amelyek viszont kihatnak a családokra is. A párkapcsolati erőszakot nemhogy kiküszöbölni nem sikerül, hanem még fokozódott is. A stressz és az anyagi problémák miatt frusztrált emberek „jobb híján” a családtagjaikon vezetik le a feszültségüket. Nemcsak emiatt, hanem számos egyéb ok miatt is megnőtt a válások száma. Régebben az emberek a nagycsaládokban már a gyermekkortól kezdve elsajátították az együttélés szabályait, felnőtt korukra megtanulták a konfliktuskezelést is. Erre a mai fiataloknak nincs lehetőségük, ezért az első probléma felmerülésekor a megoldás helyett a válóperes bíróságra rohannak. Ma tartósan évente 20–25 ezer válást mondanak ki a bíróságok, ez az összes házasság 40%-át jelenti. A válás a volt házastársakra is súlyos következményekkel jár, gyakori az egzisztenciális ellehetetlenülés egészen a hajléktalanná lecsúszásig. Nagyobb azonban a válás kártékony hatása a gyermekre. Az egyszülős családokban élő gyermekek például gyakrabban betegszenek meg. Mivel a gyermekeket a bíróságok gyakrabban itélik az anyának, a csonka családban nincsenek férfi viselkedésminták, amit a pedagóguspálya elnőiesedés miatt az iskola sem tud pótolni. Az ilyen gyermekek értékrendje sérült, ezért közöttük több a veszélyeztetett, a bűnöző, a kábítószer-fogyasztó és többen kerülnek állami gondozásba is. Az elvált szülők gyermekei gyakrabban válnak, korábban létesítenek szexuális kapcsolatot, többen élnek élettársi kapcsolatban. A sok válás miatt leértékelődik a házasság intézménye, gyakoribbá válik a házasságon kívüli együttélés, ezzel megnő a házasságon kívüli születések száma is. Az élettársi kapcsolatok azonban többnyire még a házasságoknál is kevésbé tartósak, ezért ezek a kapcsolatok is “válási árvákat” termelnek. A házasság védelmében több érvet is fel lehet sorolni:  az élettársi kapcsolatok kimutathatóan 2–5-szörösen bomlékonyabbak, mint a házasságok,  az élettársi kapcsolatokból kevesebb gyermek születik, mint a házasságokból,  a válás olyan maradandó pszichés károsodást okoz a gyermeknek, amelynek negatív hatása felnőtt korban is kimutatható,  a két szülő által ép családban felnevelt fiatalok körében jóval ritkábban fordulnak elő devianciák (dohányzás, alkoholfogyasztás, kábítószerfogyasztás), mint az egy szülő által csonka családban neveltek között,  a csonka családban nevelkedés a gyermek szegénységét növelő egyik fő kockázati tényező,  a sok válás és a családok szétesése az állam és a társadalom számára is jelentős plusz kiadásokkal jár. A családok válsága következtében Nyugat-Európához hasonlóan csökkent a családok és a háztartások átlagos nagysága. Csökkent a nagy létszámú háztartások aránya, nőtt a egyfős háztartások és a nukleáris családháztartások aránya. Az ötfős és ennél nagyobb háztartások aránya 1930-ban 33%-ot tett ki, 1960-an már csak 17%-ot, 1990-ben 8%-ot. Az egyszemélyes háztartások aránya folyamatosan nőtt (főként egyedül maradt idős nők). A háztartásnagyság csökkenésének oka: csökkent azoknak a családoknak az aránya, ahol három, vagy annál több gyermeket vállaltak, ez főleg a második világháború után gyorsult fel.


48

A 2011-es népszámlálás előzetes adatai szerint:  A háztartások száma jelentősen emelkedett, 2011-ben meghaladta a négymilliót.  A családháztartások túlnyomó többsége egycsaládos, alig fordul elő, hogy több család vezessen közös háztartást.  Száz háztartásra 236 személy jutott, 2001-ben még 257.  Négy évtizeddel ezelőtt minden hatodik, 2011-ben már minden harmadik háztartásban egy személy élt. Az egyedülállók száma 1 millió 317 ezer fő.  A 2001. évi népszámlálásig mindig a kétszemélyes háztartások aránya volt a legmagasabb, 2011-ben azonban már egytagú háztartásból volt a legtöbb.  A kétszemélyes háztartások száma 1 millió 202 ezer, az ennél nagyobb háztartások aránya népszámlálásról népszámlálásra csökken.  A családok száma 2011-ben 2 millió 713 ezer volt, a párkapcsolatok összes családon belüli részaránya meghaladta a 80 százalékot.  A párkapcsolatokon belül egyre inkább teret hódítanak az élettársi kapcsolatok, számuk megközelítette a 405 ezret.  2011-ben száz családra átlagosan 287 személy jutott, míg tíz évvel korábban 291.  A házasságkötések számának csökkenése következtében a házas családi állapotú népesség aránya 44,4 százalékra esett vissza.  Nagymértékben emelkedett a hajadon nők és nőtlen férfiak aránya, 2011ben 32,6 százalék volt. Az özvegy családi állapotúak aránya alig változott, az elváltaké valamelyest tovább nőtt. 7.4. Szociális válság A szociális válság oka egyrészt a megélhetéshez szükséges jövedelem alacsony összege vagy hiánya, másrészt a jövedelem elköltésének helytelen módja. Jellemzően a szegények, munkanélküliek, szakképzetlenek, bűnözésből élők, hajléktalanok körében gyakoribb a dohányzás és az alkoholizmus, ami konzerválja a szegénységet és az azt kiváltó társadalmi helyzetet. A jövedelem csökkenése esetén a családok fogyasztási szerkezete megváltozik, vagy eladósodás következik be. A fogyasztás csökkentésével, a takarékos beosztással elkerülhető lenne az eladósodás. A csökkentés megváltoztatja a fogyasztás szerkezetét, a létfenntartás kerül előtérbe, az egyéb területeken minimalizált, illetve meg is szűnhet a fogyasztás. Jellemző területek, ahol jövedelemhiány esetén csökken a fogyasztás:  kulturális kiadások  rekreációs kadások  egészségügyi kiadások  kényelmi eszközök  Minőségi termékek helyett olcsóbb  ruházat  elektronika Jellemző, hogy a szűkös anyagi helyzet ellenére sem csökken, inkább növekszik az élvezeti szerekre költött összeg.


49

7.5. Etnikai válság* A cigányság létszáma Magyarországon a 2011-es népszámlálás adatai szerint 315 583 volt, a 2001-es adat másfélszerese. A szakemberek megegyeznek abban, hogy a korábbihoz hasonlóan a mostani adat is erősen alulszámlált, a valós adat még óvatos becslések szerint is 7–800 ezer. Az országon belüli elhelyezkedésük nem egyenletes, egyes megyékben az átlagosnál lényegesen magasabb a részarányuk. A legtöbb cigány szám szerint és arányaiban is Borsod-Abaúj-Zemplén megyében él, az összes cigány egynegyede, a megye lakosságának legalább 20 százaléka. A cigány nemzetiségűek számának gyors növekedését alapvetően az magyarázza, hogy e népesség fiatal korösszetételű, illetve az, hogy egy nagyobb népesség részeként is megtartották sajátságos életszemléletüket. A cigányság ezzel a dinamikus növekedésével a demográfiai átmenet harmadik szakaszában van, amikor már túljutott a népességrobbanás szakaszán, de számuk – a magas halandóság ellenére – még mindig erősen növekszik. Teszi mindezt egy olyan népességen belül, amely a demográfiai átmenet következő szakaszán van, és amelyet a rendkívül alacsony termékenység és magas halandóság miatti népességcsökkenés jellemez. A teljes népességben a nők aránya magasabb és egyre növekszik, a cigány népességben viszont a férfiak száma és aránya a magasabb. Az egymást követő népszámlálások a népesség átlagos életkorának tartós emelkedését mutatják, aminek oka a termékenység visszaesése, a halandóság mérsékelt javulása, a várható élettartam növekedése, és mindezek következtében a népesség öregedése. A cigány népesség átlagos életkora 15 évvel alacsonyabb az össznépességénél. Ezen belül a cigány férfiak 13, a cigány nők 16 évvel fiatalabbak a teljes népesség megfelelő neméhez képest. Említésre érdemes még, hogy a két nem átlagéletkora közötti különbség a cigány népességben kisebb. A cigány népességen belül az időskorúak számának az átlagosnál kisebb ütemű növekedése a magas halandóságra utal. Ha a halandósági viszonyaik lényegesen javulnak, akkor az időskorúak száma és aránya számottevően emelkedik. A teljes népesség korfája „hagyma alakú”, ami egy öregedő, fogyó népességet mutat. A cigány népesség korfája a „fenyőfa” formájával viszont egy fiatal, növekvő népességet takar. Az 1950-es évek szigorú abortusztilalma a nem cigány népességben jelentős születésszám-emelkedést eredményezett, emiatt magas a 45−49 és az 50−54 éves korcsoport száma és aránya. A cigány nőket az abortusztilalom kevésbé érintette. Az eltartottak aránya részben a fiatal korösszetételből adódóan igen magas. A cigány felnőtt korú népességnek kétszer annyi gyermekkorúról és negyedannyi időskorúról kell gondoskodni, mint a teljes népességben a felnőtt korúaknak. A cigány foglalkoztatottak munkaerőpiacról való kiszorulásának legfontosabb okai az alacsony iskolázottság, illetve a kedvezőtlen területi elhelyezkedés. A munkanélküli cigányoknak a nem cigányokhoz képest azért is lényegesen rosszabbak a munkaerőpiacra történő visszakerülési esélyei, mivel jóval hosszabb ideje állástalanok. (*) Bari Károly: A roma népesség főbb demográfiai jellemzői Békés megyében


50

A rokkantsági nyugdíjban részesülő cigányok megfelelő korú népességükhöz viszonyított aránya a fiatalabb korcsoportok esetén több mint háromszorosa, de az idősebbeknél is kétszerese a teljes népesség megfelelő arányának. A cigány népesség aktív keresőinek tehát lényegesen több eltartottról kell gondoskodni, mint a teljes népesség aktív keresőinek. Az aktív keresőkre jutó eltartottak száma is kiugróan magas. Amíg Békés megyében 2001-ben 100 aktív keresőre 88, addig a cigány népességnél 803 eltartott jutott. Ez a tény kedvezőtlenül befolyásolja e résznépesség megélhetését. Ha figyelembe vesszük a gyermekek magas számát, akkor a nők munkába állását – az egyéb hátrányosságok mellett – még ez is nehezíti. A cigány népesség és a teljes népesség iskolázottsági színvonala nagyon eltér egymástól. A 7 éves és idősebb cigány népességben 8% körül van azoknak az aránya, akik az általános iskola első osztályát sem végezték el. Ez a mutató a teljes népességben 1,6%-os. Az általános iskolát elvégzettek aránya is alacsonyabb az átlagosnál, és rendkívül alacsony a középiskolai végzettségűek (érettségizettek) száma és aránya. Még alacsonyabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya: a teljes népességnek mindössze egyhuszada. E népességen belül a nők lényegesen iskolázatlanabbak, mint a férfiak. Bár az utóbbi évtizedben javult a cigányság iskolázottsága, a szakemberek véleménye szerint az iskolázatlanság újratermelődik, mivel a jelenlegi iskolarendszer nem tudja ellátni esélykiegyenlítő szerepét. A cigány gyerekek iskolán belüli szegregációja, illetve az, hogy az iskolarendszer nem tud megbirkózni a tanulási gondokkal küszködő gyermekek problémájával, hozzájárul ahhoz, hogy a cigány gyerekek közül sokan kudarcot valljanak az iskolában, és később felnőttként esélytelenek legyenek a munkaerőpiacon. A cigányság a rendszerváltás egyik nagy vesztese, mivel elsők között és nagymértékben szorult ki a munkaerőpiacról, ezzel elveszítve a nehezen megszerzett – alacsony szintű –, de megélhetést biztosító munkáját. A cigány foglalkoztatottak munkaerőpiacról való kiszorulásának legfontosabb okai az alacsony iskolázottság, illetve a kedvezőtlen területi elhelyezkedés. A munkanélküli cigányoknak a nem cigányokhoz képest azért is lényegesen rosszabbak a munkaerőpiacra történő visszakerülési esélyei, mivel jóval hosszabb ideje vannak állás nélkül. A két népesség nemek szerinti gazdasági aktivitása az átlagosnál nagyobb különbséget mutat. A férfiak esetében a teljes népességen belül a foglalkoztatottak aránya négyszerese a cigány foglalkoztatottakénak, a munkanélküliek aránya mintegy négytizede, az eltartottaké pedig valamivel több mint fele; a nők esetében a foglalkoztatottság hatszorosa, a munkanélküliség a hattizede, az eltartottaké fele a cigány népességben kimutatott arányoknak. A cigány népesség magasabb gyermeklétszáma indokolja, hogy a cigány nők – a gyermekgondozási ellátásban részesülők magasabb száma és aránya miatt – 43 százalékos részarányt képviselnek az inaktívak között; a teljes népességben ez az arány 12 százalék. A cigány háztartásokban az átlagosnál gyakoribb a több család együttélése, aminek az erős családi kötelékeken kívül jellemzően anyagi okai is vannak. Amíg a teljes népességben az a jellemző, hogy a fiatalok a párkapcsolat létesítése után különköltöznek a szülőktől, addig a cigány háztartásokban a háromgenerációs


51

családok együttélése is előfordul. Az egy családból álló háztartások zöme – a teljes népességhez hasonlóan – házaspáros vagy élettársi kapcsolatot takar; az össznépesség átlagánál viszont magasabb az egy szülő gyermekkel típusú családháztartás. Az egyszemélyes háztartások aránya az átlagosnál jóval alacsonyabb, mindössze 9 százalék, ezzel szemben a teljes népességben 26 százalék. A foglalkoztatási nehézségek fokozottabban jelentkeznek a cigány háztartásokban, amelyek közel háromnegyedében egyáltalán nincs foglalkoztatott. A cigány háztartásoknak 27 százalékában, a teljes népesség háztartásainak viszont 6 százalékában volt munkanélküli. A cigány nők magasabb termékenysége révén a cigány családok átlagos gyermekszáma jóval magasabb, mint a teljes népességben. Az utóbbiban a házastársi és az élettársi kapcsolaton alapuló családok 43, a cigány családoknak csak 20 százalékában nem él gyermek. A cigány nők termékenységi rátája az egyszerű reprodukciós szint (száz nőre jutó 215 élveszületés) másfélszerese. A cigányok lakásainak négytizede komfort nélküli, 5 százaléka szükséglakás. A cigány háztartások hattizede nem jut hozzá a vezetékes gázhoz és több mint egyharmada a vezetékes vízhez sem. Összefoglalva a különbségek a következők:  A cigány népességben – a magas halandóság mellett – magasabb a termékenység, a cigány nők magas termékenysége révén számottevően nő a népesség száma.  Az előbbi következtében magas a gyermekkorú és alacsony az időskorú népesség aránya, emiatt fiatal népességről beszélhetünk.  A magas fiúgyermek-halandóság miatt az egyes gyermek-korcsoportokban már a leányok vannak többen; összességében viszont a férfiak.  A cigány népesség iskolázottsága jóval alacsonyabb a teljes népességénél, s ez az iskolázatlanság újratermelődik.  A 15 éves és idősebb cigány népességen belül magasabb a nőtlenek/hajadonok és alacsonyabb a házasok, az özvegyek és az elváltak aránya, az előbbivel összefüggésben magasabb az élettársi kapcsolatban élők aránya.  A cigány népességre az alacsony aktivitási szint, azaz a foglalkoztatottak alacsonyabb aránya és a magas munkanélküliség a jellemző.  A cigány népességen belül nagyon magas a rokkantnyugdíjasok aránya.  A magas gyermekszám miatt magas a gyermekgondozási ellátásban részesülő nők száma és aránya.  A cigány háztartások 27%-ában, a teljes népesség 6%-ában volt munkanélküli.  A cigányok által lakott lakások komfortosság és felszereltség szerint jóval alatta maradnak a teljes népesség által használtakénak. A cigány népességnek − sajátos és a teljes népességétől eltérő demográfiai összetétele, különösen a magas termékenysége következtében − az elkövetkező évtizedekben további növekedése várható. Ez a növekedés részben a gyermekkorúak, részben pedig az időskorúak számának a növekedését (a halandóságuk jelentős csökkenése esetén), végső soron a cigány népesség átlagéletkorának az emelkedését idézi elő. Mindez megváltoztathatja a teljes népesség kor szerinti összetételét is, aminek az első jelei természetesen a gyermekkorúak össznépességen belüli arányának a növekedését eredményezhetik.


52

7.6. Egészségügyi válság A korábban ismertetett egészségi egyenlőtlenségeket összefoglalva azért kell egészségügyi válságról beszélni, mert Magyarország a halálozások, valamint a kardivaszkuláris és daganatos megbetegedések számát tekintve Európa sereghajtói közé tartozik, és még a többi posztkommunista országgal összehasonlítva is rosszabb helyzetben van. Az általános társadalmi válság miatt elterjedtek a devianciák: a dohányzás, az alkoholizmus és a drogfogyasztás. Az alkohol és dohányzás okozta halálozás terén szintén a legrosszabbak közé tartozunk Európában. A tüdőrák okozta halálozásban ban például még Oroszországot is megelőzzük. Magyarország egyik különösen súlyos problémája az egészségtelen táplálkozás és a mozgásszegény életmód. Emiatt gyakoriak az életmódbetegségek, például a magasvérnyomás és az anyagcsere-betegségek. Általában is elmondhatjuk, hogy Magyarországon az egészségmegőrzés, az egészséges életmód szokásai nem alakultak ki. Ehelyett a beteg embereket gyógyszerekkel tartjuk életben, ami nemcsak költséges, de veszélyes is. Ha a gyógyszerkassza összeomlik, kétmillió ember kerül közvetlen életveszélybe. Az egészségügyi válság okai szerteágazóak, csak a legfontosabbakat említve: Magyarországon az egészségügyre fordított kiadások aránya a GDP-ből igen alacsony (3–3,5%), a fejlett országokban kb. 10%. A maradékelv alapján részesülnek a költségvetésből, más érdekek jobban érvényesülnek. Az egészségügyi intézmények nem érdekeltek abban, és nincsenek rákényszerítve arra, hogy hatékonyan gazdálkodjanak (tovább benntartják a beteget, mert az ápolási napok után kapják a pénzt). A háziorvosok hajlamosak arra, hogy a szakrendelőkbe irányítsák betegeik egy részét. Az ambuláns szakrendelők pedig inkább kórházba utalják a beteget. A jelenség oka a túlterheltség, ami fokozatosan felfelé tolódik. A gyógyítás viszont elembertelenedik. Az orvosi fizetések tűrhetetlenül alacsonyak, ezért még mindig szokás a hálapénz. Az ápolónők és középszintű személyzet hiányának oka az alacsony jövedelem. Megkezdődött az egészségügyben dolgozók külföldre áramlása, jelenleg mintegy 5000 orvos dolgozik külföldön. A minden eddigi kormányzatra jellemző fejetlen, szakszerűtlen egészségpolitika helyett korszerű, a maradékelvű költségvetési szemlélet ellenében funkcionálisan tervezett, a valós társadalmi szükségleteket figyelembe vevő, emberséges egészségügyet kell létrehozni és fenntartani. Az egészségügy középpontjába az egészségmegőrzést és betegségmegelőzést kell állitani. Ezzel lehet a leghatékonyabban javítani a nemzet egészségi állapotát, csökkenteni a megbetegedések és halálozások számát, melyekben az EU sereghajtói vagyunk. Ki kell építeni a népegészségügynek mind a civil szféráját, mind a klinikai oldalát és a kettőt össze kell kapcsolni. A civil szféra feladata a fiatalok nevelése és a felnőttek oktatása révén az egészségkultúra, az egészségtudatos magatartás, az egészséges életmód kialakítása. Fontos az egészségről szóló tudás és az elsősegélynyújtás általános ismerete. A betegségmegelőzésben jelentős szerepet kell szánni a természetgyógyászatnak is.


53

7.7. Térségi válság A pályakezdő fiatalok nem kapnak a településen munkát, így tanulmányaik után vagy munkanélküliek lesznek, vagy nem térnek vissza a lakóhelyükre, ami tovább fokozza az elvándorlást, a társadalmon belüli migrációt. Országos szinten ez a külföldi munkavállalásban nyilvánul meg. Az alacsony foglalkoztatottsági arány miatt a hasznosítható tudással rendelkező, mobil rétegek (középosztálytól felfelé) szintén elhagyják a fejletlenebb régiókat, ami a térség további lecsúszását vonja maga után. Az elvándorlás gátat szab a további fejlődésnek, hiszen épp a piacképes tudással rendelkezők hagyják el a hátrányos helyzetű településeket, ami azt jelenti, hogy ha akadna is befektető, nem kap megfelelő szaktudással rendelkező munkavállalót. A megfogyatkozó és szűkösebb anyagiakkal rendelkező helyben maradó népesség fogyasztása csökken, nem tudja a meglévő szolgáltatókat fenntartani. A szolgáltatók köre csökken, ami további elvándorláshoz vezet. A helyben maradottak általában az alacsonyabb jövedelmű vagy a jövedelemmel nem rendelkezők, illetve az idősek, akiket érzelmi kötődés is motiválhatott a maradásra. A települési lejtő alján elhelyezkedő települések lakói az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés lehetőségeit tekintve hátrányosabb helyzetben vannak az urbanizáltabb települések lakóihoz viszonyítva. A települési folyamatok öngerjesztőek, a település a lejtő aljára csúszhat. Esélyegyenlőtlenséget fokozó tényezők:  infrastruktúra hiányosságai  munkahelyek hiánya  intézmények hiánya  tömegközlekedés színvonala  legközelebbi munkahely szempontjából lényeges település távolsága, elérhetősége  kulturális és szórakozási lehetőség hiánya Az infrastruktúra megléte vagy hiánya jelentősen befolyásolja a munkahelyek számát. A befektetők nem települnek nehezen megközelíthető, közművekkel nem teljes mértékben ellátott területekre, tehát az nem csupán a kényelmi komfort érdekében fontos. Az intézményrendszer elérhetősége a munkáltatók ügyintézésre fordított idejét befolyásolja, valamint a munkaerő-utánpótlásra is hatást gyakorol az oktatási intézmények távolsága miatt. Az egyén a helyben hiányzó szolgáltatásokat, intézményeket csak többletköltséggel érhet el, amit esetleg nem képes finanszírozni, így számára az elérhetetlené válik. Például a szűkös anyagi helyzete miatt nem tud könyvet vásárolni, de szívesen kölcsönözne. Amennyiben az adott településen nincs könyvtár és a legközelebbi nagyobb távolságra van, az utazás magas költségei miatt nem tudja igénybe venni. Jellemző probléma az önkormányzatok eladósodása és a forráshiány. Ezért az uniós pályázati pénzekből való részesedés is egyenlőtlen. A jobb helyzetű települések a pályázatoknál több okból eleve jobb helyzetben vannak. (Több az információjuk, jobb pályázó szakembert tudnak megfizetni stb.) Behozhatatlan előnyük, hogy a legtöbb pályázathoz önrész kell – ez pedig a szegény településeknek nincsen.


54

7.8. Demográfiai válság Magyarország egyik legsúlyosabb problémája a népességfogyás és a népesség elöregedése. A természetes fogyás 1981-ben kezdődött, ekkor 10 709 463 lakos volt, míg 2009 év eleji adatok szerint 10 031 000 fő. 2011. október 1-jén Magyarország lakónépessége 9 937 628 fő volt. 2001 óta a lakosság száma 261 ezer fővel csökkent. A csökkenés a természetes fogyásból eredt, aminek mindössze egyharmadát tudta ellensúlyozni a nemzetközi vándorlás teljes időszakra számított egyenlege. A nemzetközi migráció további problémák forrása, mert a bevándorlók többsége idegen kultúrájú országokból származik, ezért a beilleszkedésük nem konfliktusmentes. Nem előnyös azonban az elcsatolt részek magyar lakosságának bevándorlása sem, mert azzal az ottani magyarság lélekszáma csökken. Mivel a nők átlagosan kilenc évvel élnek tovább, mint a férfiak, arányuk a népességben belül egyre nagyobb. A korösszetételt a demográfiai öregedés átfogó folyamata, az idősek arányának folyamatos emelkedése mellett az elmúlt évtizedek egymástól jelentősen eltérő születésszámai formálják. Jelenleg népességünk több mint egyötöde betöltötte 60. életévét, illetve minden hatodik polgár elmúlt 65 éves. Folyamatosan emelkedik az öregedési index, 2007 óta már több a legalább 60 éves ember, mint a 20 év alatti fiatal. A népesség területi elhelyezkedését továbbra is a Közép-Magyarországi régió túlsúlya jellemzi, ezen belül a főváros részaránya Pest megye javára csökkent. A gazdaságfejlődés földrajzi egyenetlensége kismértékben módosította a népesség területi eloszlását a fejlettebb régiók javára. A cigány népesség Magyarország népességének növekvő részét, a becslések szerint jelenleg minimum 6–7 százalékát teszi ki. A magas szintű gyermekvállalás hatására a gazdaságilag nehezebb helyzetben lévő régiókban létszámuk erősen növekedett, bár sokan vándoroltak kedvezőbb körülmények reményében főként Közép-Magyarországra és Közép-Dunántúlra. A népesség legújabb előreszámítása szerint további létszámcsökkenés és a fokozódó öregedés várható. 2030-ig a népesség száma félmillió fővel, 5–6 százalékkal csökken, az idősek, a legalább 60 évesek aránya megközelíti a 30 százalékot és több mint másfélszer annyi lesz az idősek, mint a 20 éven aluliak száma. A különböző előreszámítási modellek szerint a gyermekvállalás, az élettartam és a nemzetközi vándorlás terén egyaránt jelentős pozitív változás szükséges Magyarországon ahhoz, hogy a létszámcsökkenés megálljon és az öregedési folyamat lelassuljon. Az elöregedésnek hátrányos következményei vannak: 

Az egészségügy és a szociális rendszer terhei nőnek.



Ketyeg a „nyugdíjbomba”, a nyugdíjasok eltartása egyre nehezebb.



Az otthonápolási szolgáltatások elégtelensége miatt a betegek egyre több időt töltenek a sokkal költségesebb fekvőbeteg-ellátásban

A „nyugdíjbomba” többek között azért is veszélyes, mert a társadalom morális meggyengülése miatt felerősödött az idősellenesség. Ma már társadalmi mozgalmak kampányolnak a nyugdíjak csökkentése mellett.


55

A születések alacsony számához minden bizonnyal hozzájárul a művi terhességmegszakítások magas száma is. Az abortusztörvény liberalizálása óta több mint ötmillió magzatelhajtás történt. Ugyanakkor nem lehetnek illúzióink a törvény szigorításával kapcsolatban sem. Az igaz, hogy Európai viszonylatban a nagyon szigorú szabályokat érvényesítő Írországban a legmagasabb a születések száma, de a teljes termékenységi mutató éppencsak eléri a reprodukciós határt. Viszont egész Európában az írek nemzeti öntudata az egyik legerősebb. A hasonlóan szigorú abosztörvényt alkalmazó Lengyelország születési mutatói azonban alig jobbak a miénknél. A magyarázatot abban kell keresni, hogy a tehetősebb lengyel nők Ausztriába, a kevésbé tehetősek Bulgáriába és Romániába járnak abortuszra. A terhességmegszakítások számának alakulását számos tényező befolyásolja, többek közt a népesség egészségügyi kultúrája, fogamzásgátlási ismeretei, a tudatos (vagy a kevésbé tudatos) családtervezés, valamint az engedélyezéshez kapcsolódó jogszabályok. A művi vetélések száma érzékelhetően csökkent a magzati élet védelméről szóló törvény 1993. január 1-jei hatályba lépését követően. Az első évi látványos visszaesés után azonban lényegében azonos szinten stabilizálódott ez a szám egészen 1997-ig, amikor újabb jelentős mérséklődés következett be. Ezt követően évről évre kevesebb művi abortuszt hajtottak végre, 2012-ben 36 175 esetben. Ez Európában a lakosság lélekszámához viszonyítva az egyik legmagasabb adat. Különösen fájdalmas, ha azt vesszük, hogy ugyanebben az évben az élveszületések száma 90 269 volt, vagy ha azt nézzük, hogy a népesség éves fogyása kb. 50 ezer. Az abortuszok számának csökkenése mellett azonban tovább csökkent a születések száma. Ezért vagy azt kell hinnünk, hogy a nők elővigyázatosabbak lettek, vagy azt, hogy az a réteg, amelyre jellemző az abortusz, a problémáját nem Magyarországon oldja meg. Sokan az abortuszt egyszerűen egy fogamzásgátlási eszköznek tekintik, különösen a gyógyszeres formáját. Ennek beszüntetése óta a középosztálybeli nők Ausztriába járnak abortuszra. Egyes klinikákon naponta 5 magyar nő is megfordul. A műtéti beavatkozás költsége Magyarországon 30 ezer Ft, míg a gyógyszeres Ausztriában 500 euró, bár a hazaihoz képest luxus körülmények között. Kissé cinikusan tehát azt mondhatjuk, hogy magyar kormány szociálisan támogatja a magzatelhajtást. A 15 éves és idősebb 100 nőre jutó élveszületett gyermekek száma a két legutóbbi népszámlálás között 153-ról 147-re csökkent. Az ország területei között a termékenységben jelentős különbségek vannak: Budapesten mindössze 113, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 175 gyermek jut száz nőre. Más összefüggéseket tekintve:  100 évvel ezelőtt: 42% gyerek, 7% nyugdíjas. 

Napjainkban: 17,5% gyerek, 23% nyugdíjas.

Ha a csökkenést hosszú távra vetítjük ki, 2200 után kihal a magyarság!


56

Irodalomjegyzék A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobilitásának fő folyamatai a rendszerváltás óta, Kolosi Tamás–Róbert Péter 2006 A mai magyar társadalom térbeli viszonyai, jellemzői, Petrován Pál Gyula 2008 A roma népesség főbb demográfiai jellemzői Békés megyében, Szűcs Anna A társadalmi egyenlőtlenségek a mai magyar társadalomban, Tóth Zsuzsanna A társadalmi szerkezet alapfogalmai, vizsgálatának elméleti kérdései, Bartha Annamária Békés megye népességének egészségi állapota és egészségügyi ellátása, Beke Szilvia Családszociológia jegyzet, Rigó Róbert Egyenlőtlenségek a társadalomban, Szili-Darók Ildikó Generációk közötti különbségek a posztindusztriális társadalomban, Veres Valér Magyar statisztikai évkönyv, 2010 Magyarország a XX. században, főszerkesztő Tarsoly István Miért szokatlanul nagyok a magyarországi egyenlõtlenségek?, Ferge Zsuzsa 2008 Művelődésszociológia, Vitál Attila 2003 Népszámlálás sajtótájékoztató, KSH 2013 Szociálpolitikáról alapfokon, Bartal Anna Mária 2004 Szociológia jegyzet, Andorka Rudolf Szociológia tételek, Major Éva Társadalmi egyenlőtlenségek, Nagy Kriszta Társadalmi rétegződés, egyenlőtlenségek, mobilitás, Páthy Ádám Terhességmegszakítások Dél-Alföldön, Dr. Takács Béláné

Szociális konfliktusok a mai Magyarországon

Recommend Documents