Konfliktusok atér körül

Konfliktusok a tér körül

Konfliktusok a€tér körül Kormányzati területrendezési törekvések és a€lokális identitás elbeszélései az 1870-es években Magyarországon Cieger András

A magyar kormányok az 1870-es évek során több lépcsőben a helyi közigazgatás szervezeti és területi átalakítását hajtották végre. A folyamat politikaés intézménytörténeti vonatkozásai jól ismertek a szakirodalomból.1 Éppen ezért számunkra a téma jelentősége abban áll, hogy a helyi közösségek 1873 és 1876 között tulajdonképpen először (és ilyen átfogó módon Trianonig lényegében utoljára) mondtak véleményt országuk, régiójuk, megyéjük, városuk területéről, annak határairól, jellemzőiről. Kutatásaink során mindenekelőtt arra vagyunk kíváncsiak, hogy a  központi kormányzat hatékonyságnövelő, centralizáló, nemzetépítő céljaival, az állam territorializációs politikájával szemben a  lokális közösségek saját autonómiájuk, különállásuk megvédéséhez milyen érveket alkalmaztak, identitástudatuk milyen térképzetekhez, valós és virtuális helyekhez kötődik. A  kormányzati szervekhez intézett beadványok írói, miként határolják körül saját közösségüket és különítik el magukat másoktól: például a szomszéd rivális várostól, megyétől, az öntudatos polgárság a vidéki dzsentritől, vagy éppen egy másik etnikumtól, illetve a távoli központ akaratától (azaz: miben különbözünk mi tőlük, miért vagyunk jobbak náluk, miért fontos különállásunk fenntartása a  tágabb politikai közösség szempontjából). A rendelkezésünkre álló források módszertani korlátainak figyelembe 1

Lásd például Hencz 1973: 114–129; Stipta 1976.

101

CIEGER ANDRÁS

vételével a  lokális közösségek identitásának térbeli aspektusait igyekszünk feltérképezni, a kormányzati hivatalokban fogalmazott törvényekhez egykorúan beérkezett iratok áttanulmányozása segítségével. A magyar királyi belügyminisztérium és miniszterelnökség nagy terjedelmű levéltári anyaga (térképekkel, kimutatásokkal, tiltakozó feliratokkal stb.) mellett a törvényjavaslatokról lefolytatott képviselőházi viták szövegeit, valamint a korszakban kiadott megyei (és kisebb részt városi) monográfiákat vontuk be a vizsgálatba. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a vizsgált szövegekből a térhasználat, a térképzetek társadalmi gyakorlatára csak óvatosan következtethetünk, hiszen a helyi narratívák megalkotói döntően a megyei illetve városi tisztviselők (például mérnökök, főjegyzők), illetve a helyi politikai és kulturális elit (például a törvényhatósági gyűlések aktív szereplői) köréből kerültek ki. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a központi homogenizáló, betagoló törekvések ellenhatásaként sok esetben a  térhez kötődő kényszer szülte identitásteremtés is zajlott: érveket kellett találni egy-egy község vagy jogi és területi kiváltság megtartása érdekében. E tanulmány keretei között csupán ízelítőt adhatunk az imént felvázolt szempontok szerint végzett kutatásaink eredményeiből, a  téma átfogó feldolgozására egyelőre nem vállalkozhatunk.

A „fegyvertelen forradalom korszaka”: kormányzati tervek

102

A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870: XLII. tc. 2. §-a egyértelműen kimondta, hogy a  törvényhatóság „az önkormányzat és közigazgatás költségeit megállapítja, s a fedezetről gondoskodik”, azaz költségvetését maga alkothatja meg, kiadásait pedig ősi jogának megfelelően házipénztárából (cassa domestica), például háziadó útján fedezi, mely a köztörvényhatóság területéről beszedett állami egyenes adó meghatározott százalékában (pótadókulcs) kerül kivetésre (11. §). Ezzel az intézkedéssel az országgyűlés egy neoabszolutizmus idején keletkezett jogsérelmet igyekezett orvosolni: 1849 után ugyanis megszűntették az önadóztatást, melyet a  központból osztott államsegély váltott fel. Ugyanakkor a döntéshozók a kérdés végleges rendezésére – az állami adók leszállítására, illetve a kivetés és beszedés módjára – egy közeljövőben meghozandó törvényben kívántak sort keríteni (11. és 90. §). Az 1871 őszére elkészült kormányzati felmérés azonban igen hamar világossá tette, hogy az eredeti elképzelések szerinti háziadó bevezetése mindenféle elvi megfontolás ellenére a  gyakorlatban lehetetlen: a  megyék területe, lakosságszáma és a  polgárok vagyoni helyzete között ugyanis olyan nagy

Konfliktusok a tér körül

különbségek voltak (a kormány kimutatása szerint míg például Bács-Bodrog 5,7%-os és Pest vármegye 10,9%-os háziadókulcs mellett fedezhette volna közigazgatási költségeit, addig Ung vármegye 36%-os, Torontál 47,5%-os és Aranyos szék 51,8%-os adót lett volna kénytelen kivetni), amelyek az adórendszeren belül jelentős igazságtalanságokat és ezáltal a  politika számára vállalhatatlan társadalmi feszültségeket idéztek volna elő. A  képviselőház pénzügyi bizottsága ezért a  köztörvényhatósági törvény háziadóról szóló paragrafusainak a végrehajtását egy gyökeres közigazgatási reform megvalósításáig elhalasztani javasolta.2 A megoldást nyilvánvalóan a  területrendezés jelenthette volna, amelyre átfogóan Szapáry Gyula belügyminiszter tett kísérletet. Az  1873 őszére elkészült kormányzati tervezet az ország területét nagyjából arányosan, lekerekített körvonalú megyékre kívánta felosztani, mégpedig úgy, hogy a területükön élőktől legalább 500 ezer forintnyi adót lehessen évente beszedni (8 megye esetében már a tervezet sem tudta oly módon meghúzni a határokat, hogy ez a kritérium teljesülhessen). A minisztérium 153 helyett 76 városi és megyei törvényhatóságot tervezett (81 megye, szék stb. helyett 51 törvényhatóság, 72 város helyett 24 maradt volna). A  legjelentősebb területi-közigazgatási változtatások a katonai Határőrvidéket és Erdélyt érintették. Előbbi esetében a polgári közigazgatás bevezetése és a megyerendszer kiépítése volt a feladat a Temesi bánságban, Erdélyben pedig a különféle területi-etnikai alapon élvezett autonómiák (esetenként területi zárványok) miatt széttagolt közigazgatás egységesítése ígért gyökeres változást. A reformterv szerint az itt létező 8 vármegyéből, 5 székely és 9 szász székből, valamint 4 vidékből (közük 2 szász) a kormányzat 9 vármegyét kívánt szervezni.3 A nagyszabású átalakítás országosan mindössze 12 megye területét hagyta volna változatlanul. Az előterjesztés a pénzügyi takarékosság fő célkitűzése mellett további szempontokat is említ: 2

3

Az  állandó pénzügyi bizottság jelentése a  köztörvényhatósági házi pénztárak alapjáról szóló törvényjavaslat tárgyában, 1871. nov. 5., 1133. sz. Képviselőházi irományok 1872: 94–96. és 369–372., valamint Stipta 1995: 156–159. Lásd „A törvényhatóságok területének szabályozása- és új beosztásáról”, „A közigazgatási járások száma és székhelyeinek meghatározásáról”, és „A községek rendezéséről szóló 1871:XVIII. törvénycikk némely §-nak a sz. kir. és a törvényhatósági joggal felruházott városokra való kiterjesztéséről” szóló törvényjavaslatokat: Képviselőházi irományok 1874: 36–408. (X. köt.) és 3–53., 54–67. (XI. köt.) Az új közigazgatási beosztást ábrázoló térkép egy változatát (amely már 53 megyével számolt) közli Hajdú 2005: 131. A térkép eredetije ma már a (dualizmus kori) levéltári iratok között nem lelhető fel. Hajdú Zoltán szóbeli közlése szerint azt az 1949/50-es megyerendezési munkálatoknál is felhasználták, tehát feltehetően ekkor kiemelhették.

103

CIEGER ANDRÁS

A törvényhatóságok „oly természetes központok szerint alakíttassanak, melyek felé a  lakosság közforgalmi, ipar- és kereskedelmi, valamint egyéb érdekeknél fogva leginkább irányul, valamint általán véve, az egész kikerekítési munkálatnál kiváló figyelemmel voltam a természetes határokra, s a meglevő és tervezett közlekedési összeköttetésekre, melyek az érintkezést könnyítik, vagy megnehezítik.”

A távlatos elgondolás szerint egy következő lépcsőben az új közigazgatási beosztáshoz igazították volna az igazságszolgáltatási és pénzügyi igazgatást, sőt a választókerületeket is eszerint szabták volna át. „[C]élszerűnek tartanám a magyar államot ezen új területi felosztás alapján hét kerületre felosztani és pedig Budapest, Pécs, Pozsony, Kassa, Debrecen, Kolozsvár és Szeged székhellyel. A kerületek ezen beosztásánál tekintettel voltam az ország politikai és nemzetiségi viszonyaira, s  e végből terveztem az alföldi kerületet annak kimutatott kiterjedésében.”4

A belügyminiszter szándékai tehát összetettek voltak: a  közigazgatás hatékonyságának a  növelése, az állami kiadások lefaragása, az államélet centralizálása és racionalizálása. Mindez azonban az egyenlősítésre és a  valós önadóztatási jogra hivatkozva a  történeti privilégiumok felszámolásával és a  központból irányított homogenizálással, betagolással járt együtt. Másodlagos szempontként a minisztérium ügyelni kívánt az 1867-es közjogi rendszert és a magyar szupremáciát támogató etnikai és politikai viszonyok megőrzésére, esetenként erősítésére.5 A fennmaradt iratok tanúsága szerint a  minisztériumi apparátus gondos előkészítő munkát végzett: a megyei és városi tisztviselőktől statisztikai adatokat, térképeket gyűjtött be, kimutatásokat kért például a piackörzetekről, a községek egyházigazgatási beosztásáról, valamint beszerezte az angol, francia és osztrák területi közigazgatásról szóló törvényeket. Tudatosan nem véleményeztették azonban az elkészült törvényjavaslatot magukkal az érintettekkel, mert úgy ítélték meg a  központban, hogy a  részérdekek szétzilálnák a  minisztériumi tervezőasztaloknál megalkotott egységes és logikus jogszabályt. 4 5

104

A  miniszteri indoklás tervezete, Nehrebeczky Sándor osztálytanácsos aláírásával, 1873. augusztus 21. MOL K 150. 1876-II-1–878. 485. cs. 34.752/73. Erre következtethetünk a  „Némely tervezett törvényhatóságok bizottsági tagjainak a nemzetiségi arány szerinti kimutatása” címmel ellátott minisztériumi táblázatos kimutatásból is. MOL 150. 1876-II-1–878. 483. cs. 511/74. Közli Stipta 1995: 180–181.

Konfliktusok a tér körül

Néhány megye és város vezetése már az adatgyűjtés időszakában aggódó feliratokat intézett a belügyminisztériumhoz, ám a tiltakozó beadványok özöne a  törvényjavaslat országgyűlési benyújtásakor (december) árasztotta el a  kormányt és a  képviselőházat. A  nagymértékű felháborodás és a  számos beérkezett módosító javaslat miatt a  jogszabálytervezet törvényhozási tárgyalására nem került sor. Az átfogó reformot az érintett megyék, városok kormánypárti képviselői sem támogatták. A  kormány azonban – az államháztartási egyensúly helyreállítása érdekében – nem mondott le végleg a kérdés rendezéséről. Az országgyűlés úgy próbálta feloldani a  feszültséget, hogy egy 21 fős bizottságot küldött ki, melynek feladata az államélet több területét érintő reformjavaslatok kidolgozása volt (a testületben minden pártárnyalat képviseltette magát). Az 1874 tavaszára elkészült reformcsomagban a helyi közigazgatás ügye is helyet kapott. Az  ekkor született javaslat ténylegesen is visszaállította volna a megyék önadóztatási jogát, de a kivethető háziadó mértékét az állami egyenes adó 20 százalékában tervezte maximálni. Az állam az adott megye és város területéről beszedett egyenes adó 10%-át vissza kívánta juttatni a törvényhatóságoknak közigazgatási célokra, amelyet a megyék és városok maximum 10% pótadóval egészíthetnek ki. Azok a törvényhatóságok viszont, amelyek nem képesek a  20%-nyi adóból (házipénztárukból) fenntartani működésüket, kerüljenek egyesítésre más megyékkel, a városok pedig olvadjanak be az őket körülvevő megyékbe. A  bizottság továbbá javasolta, hogy a szomszédos megyébe feltűnően beszögelő, a központtól távol eső községeket kebelezzék át, ám minden területi átalakítás előtt be kell szerezni az érintett törvényhatóságok hozzájáruló nyilatkozatát. A megyék és városok éltek a felkínált alkalommal és 1874 nyarától ismét feliratok sokaságát küldték a kormányzatnak. Az érvek részben a korábbiak voltak, de a feliratok új elemeket is tartalmaztak, mivel már egy-egy konkrét községről, földdarabról kellett véleményt mondaniuk és gyakran ékesszólóan bizonyítaniuk, hogy miért is fontos megtartásuk.6 Az év végére, mire a javaslatok a törvényhozás elé kerültek, végleg szétmállott a politikai akarat az államélet reformjára, így a törvényjavaslat már országgyűlési bizottsági szinten elvérzett. A belpolitikai válság időszakában a  részérdekek erősebbnek bizonyultak a  felbomlás szélére sodródott kormánypárt és a gyenge kormányzat akaratánál. Amint azt a belügyminiszternek írott levelében egy főispán együtt érzőn megállapította:

6

A tipikus érveket ismerteti Szabó 2011.

105

CIEGER ANDRÁS

„[M]iként különösen Erdélyben kevés megyének jutott a  szerencse, hogy úgy területének terjedelme, valamint alakjának meglehetős kerekdedsége által biztosítva legyen a szétdaraboltatás eshetőségétől s így közönsége ment maradhatott sok vidéki és egyéni érdekek megsértésének aggodalmától, minélfogva ezen fontos kérdésben független felterjesztést tehetett. El  lehet képzelni, hogy oly törvényhatóságok részéről, melyek ily szerencsés körülményekkel nem dicsekedhetnek, ezer meg ezer érdeket érintő kérdésben mennyi egymásnak ellentmondó fölterjesztés ment Nagyméltóságodhoz.”7

Az ország közigazgatásának területi átszabására végül csak két évvel később került sor. A  sikerhez kellett egyrészt egy új és erős kormánypárt, a Deák-párt és a Balközép egyesülésével 1875-ben létrejött Szabadelvű Párt megalakulása. Másrészt pedig az, hogy a Tisza Kálmán miniszterelnök által elfogadtatott 1876. évi XXXIII. törvénycikk (és az azt pontosító 1877: I. tc.) – a  felesleges politikai konfliktusokat kerülendő – csupán „némely törvényhatóság területének szabályozását” valósította meg. A  törvény elsősorban a  középkori illetve a  rendi privilégiumokon alapuló területi és igazgatási különállásokat (pl. a hajdú és a jászkun kerületeket) szüntette meg, valamint Erdély közigazgatási integrálását gyorsította fel azáltal, hogy felszámolta a  területén található sajátos közigazgatási egységeket, és megyék összevonásáról intézkedett. A megyék száma ekkor 65 lett, majd Krassó és Szörény (1880: LX. tc.), illetve Abaúj és Torna vármegyék egyesítésével (1881: LXIV. tc.) 63-ra csökkent. Nagyobb arányú érdeksérelem érte viszont a dualizmus kori városi autonómiák rendszerét. A hivatalos statisztikai kimutatások szerint például 1870-ben 81 szabad királyi és 88 rendezett tanácsú város,8 1877-ben viszont 24 törvényhatósági jogú és 122 rt. város volt található Magyarországon. A törvényhatósági jogú városok közül 47-től ugyanis az 1876: XX. törvénycikk megvonta e státust (a szabad királyi címet azonban sokuk tovább használta).9 Az ekkor (immár harmadik alkalommal) beérkezett törvényhatósági feliratok egy része még a tiltakozás hangján szólt, nagyobb részük viszont csalódottan beletörődött az addig élvezett jogaik illetve területeik elvesztésébe, 7 8

9

106

Gr. Bethlen Sándor Belső-Szolnok főispánjának levele a  belügyminiszterhez. Bethlen, 1874. október 5. MOL K 150. 1874-II-1–511. 481. cs. Későbbi változás, hogy az 1873: XI. törvénycikk Baját és Hódmezővásárhelyt, az 1873: XXVII. tc. pedig Pancsovát, Fehértemplomot és Karánsebest ruházta fel törvényhatósági joggal, miközben az 1872. évi XXXVI. törvénycikk értelmében lezajlott Pest és Buda egyesülése. A törvényhatósági jogú városok köre az 1907. évi LI. törvénycikk nyomán, csupán 1909ben bővült: Miskolc belépésével 25-re nőtt a számuk (Horvátország, valamint Fiume és Budapest nélkül).

Konfliktusok a tér körül

és gyakorlati kérdésekkel foglalkozott (a községek átcsatolásával, a  megyeszékhely átköltöztetésével stb.). A tordaiak például az őket fenyegető veszélyt egyenesen kortendenciának látták, és úgy vélték, hogy az európai reformhullám elől nem igen lehet kitérni: „Belátjuk, hogy nem csak hazánk, hanem egész Európa egy fegyvertelen forradalom korszakát éli, és így a  múltak iránti kegyeletre hivatkoznunk hasztalan, elismerjük, hogy a mai politikai áramlatok városokat hagynak fel, és új központokat teremtenek…”10

Ugyanakkor látnunk kell, hogy Magyarországon a  területrendezési törekvéseket elvi szinten indokoló mélyreható közigazgatási és pénzügyi reformokra nem került sor. Az önmagát finanszírozni képes önkormányzati rendszer megteremtése helyett az állami szerepvállalás mértéke növekedett az évtizedek során, anélkül azonban, hogy a  területi közigazgatás államosításának elvét sikerült volna elfogadtatni. A megyék, városok egyre inkább államsegélyre szorultak a korszakban.11 A fennmaradt iratokból úgy tűnik, hogy a Szapáry-féle tervezet a területrendezést mindenekelőtt fiskális okokból szorgalmazta és tudatosan nem törekedett a  korábbi területi szolidaritások szétrombolására, valamiféle új közösségi szellem megteremtésére.12 A  Tisza-kormány irataiban azonban már kétségkívül gyakrabban bukkant fel „a magasabb állami szempontokra” való hivatkozás, amely nem teszi lehetővé „a százados megszokottság”, „az eddigi együvé tartozáson alapuló megosztottság” fenntartását, bármennyire is „fájdalmasan érintette mindazon részeket, melyek addigi törvényhatóságuk kötelékéből más megyék hatósága alá mentek át.”13 10 11 12

13

Torda megye bizottmánya és Torda város képviselőtestülete beadványa, 1874. július 6. MOL K 150. 1874-II-1–511. 481. cs. A közigazgatási önkormányzatok átalakítása körüli politikai vitákról, a törvényi változásokról és a pénzügyi problémákról részletesen lásd Cieger 2005. Szemben például a francia törekvésekkel. Vö. Ozouf-Marignier 2001., Revel 2002. A francia közigazgatás 18. század végi átalakítására mint elrettentő példára a képviselőházban is hivatkoztak. Szomjas József honatya szerint a korábbi lokális identitások szétrombolása egyértelműen magyarázza Franciaország belpolitikai válságát az 1870-es években. Lásd Szomjas József 1876. június 12-i felszólalását: Képviselőházi Napló 1876: 227. Nagy-Küküllő vármegye szervezése kapcsán készített felterjesztésében válaszolt Tisza Kálmán e szavakkal az uralkodónak, aki részletesebb tájékoztatást kért néhány település sorsát illetően. 1876. november 20. MOL K 150–1876-II.-1a-54992. 487. cs. Az erdélyi közigazgatás átalakítását értékelve Pál Judit úgy véli, hogy a magyar nacionalizmus fenyegetést látott a rendi autonómiákban és az etnikai-kulturális különbözőségekben,

107

CIEGER ANDRÁS

A tiltakozás retorikája Mivel alapvetően a belügyi kormányzat kérdőpontjai határozták meg a beérkezett válaszszövegek beszédmódját, így leggyakrabban a szociológiai-statisztikai érveléssel találkozhatunk a dokumentumokban. Adatokban bővelkedő mondatokkal és (például a  lakosság, az írástudók vagy éppen a  kőépületek számáról, az adóbevételekről szóló) táblázatos kimutatásokkal demonstrálták gazdasági, műveltségi és infrastrukturális fejlettségüket, illetve a rivális megye, város elmaradottságát. Természetesen nem hiányzott, különösen a  megyék részéről, az ősi alkotmányosság beszédmódja sem: azaz annak bizonygatása, hogy a Szent István által alapított vármegyék miként voltak a nemzetmegtartó alkotmányosság és magyar szabadság ősi bástyái az évszázadok alatt.14 Ugyancsak gyakran használtak a  tiltakozók az adott város vagy megye határain belül élők mentális-kulturális összetartozását hangsúlyozó érveket. A  „családi, baráti kötelékek”, a  közös szokások az otthonosság, „az együvé tartozóság”, tágabban pedig a hazaszeretet érzetét keltik az évszázadok óta ismerős határok között élő közösségekben,15 éppen ezért csak fokozott körültekintéssel szabad használni a „mérnöki körzőt” a területi kikerekítés során. A nemzetiségi vidéken található városok, megyék rendre beemelték okfejtésükbe az etnikai megfontolásokat, és siettek figyelmeztetni a kormányzatot, hogy milyen veszélyekkel járna a fennálló társadalmi viszonyok megbolygatása a közigazgatási határok átszabásával (például a magyarság rovására változna a képviselőtestület összetétele). Marosszék törvényhatósági bizottsága viszont éppen az egységes magyar haza és állam megteremtése érdekében buzdította a kormányt határozottabb területrendezésre: „Erdélyt az ő  századokon át gyakorolt különböző nemzetiségi kiváltságaival tekintve, melyek miatt a közös haza szeretetében s annak java közös előmozdításában különböző ajkú lakói nem tömörülhettek, most midőn látjuk, hogy még az uniótörvény dacára is majd mindenik reformkérdésnél ugyanezen különböző

108

ezért a közigazgatás átszervezésével a lakosság homogenizálását kísérelte meg, ám a központosító állam csak pürrhoszi győzelmet arathatott. Pál 2010: 403–404. 14 Az ebben az alfejezetben olvasható érvek (köztük a dicső történelmi múltra való hivatkozások) rendszerint régebbi keletűek, az erdélyi közigazgatás átalakítása kapcsán például már a reformkori országgyűlési anyagokban felbukkannak. Lásd Pál 2010: 334–335. Ugyanakkor az itt bemutatott tipikus érvelési módok egy része később is megjelenik, például az 1989/90-es rendszerváltás közigazgatási vitáiban. Lásd Szűcs 2010: 147–163. 15 Lásd például Szabolcs megye közönségének feliratát, 1874. szeptember 14. MOL K 150. 1876-II-1–878. 483. cs. 38.817/74., illetve Bars megye közönségének feliratát, 1873. október 21. 485. cs. 49.398/73.

Konfliktusok a tér körül nemzetiségek a  mindnyájunkkal közös legfőbb állami céltól eltérő törekvéseknek adják újabb meg újabb tanújelét, határozottan ki kell mondanunk, miszerint a  megyék kikerekítése kérdését, kiválólag Erdélyre nézve, a  magyar államiság szempontjából politikai napi kérdéseink legfontosabbikának ismerjük, és pedig elannyira, hogy csak ennek helyes megállapodásától várjuk Erdély különböző nemzetiségeinek a közös haza rész javára célzó egyesítését, rövidebben: a magyar országgal uniónak realisalását. Éppen ezért, miután a székely nemzet több mint egy ezer év alatt szerzett sarkalatos ősi kiváltságos jogait a  hon egységének javáért feljajdulás nélkül nagy részben feladta, méltányos, szükséges, sőt jogos is, hogy most a megyék kikerekítésével az itt lévő különböző nemzetiségi törekvések figyelembe ne vétessenek, nehogy ellenesetben, ez által a statusban külön meg külön statusok alkotására újabban is tér és alkalom nyittassék.”16

A földrajzi érvek rendszerint mint kiegészítő szempontok jelentek meg a feliratokban. A megyék, ha érdekeik úgy kívánták, tudtak érvelni a természetes határok elve mellett és ellene is, de ugyanúgy megtalálták az előnyeit mind a  nagy, mind a  kis területű törvényhatóságok kialakításának (megőrzésének) is. A  jászkunok például így nyilatkoztak: „mi a  Tiszát oly természetes határnak tartjuk, melynek jobb és balpartján egymástól függetlenül s elkülönítve kell a kerületi rendezésnek foganatosíttatni.”17 Ellenben Heves és Külső-Szolnok döntéshozói határozottan tagadták, hogy „a  Tisza oly elválasztóvonalat képezne, hogy annak innenső és túlsó partján fekvő községeink ezentúl is ugyan egy törvényhatósághoz ne tartozhatnának, hogy tehát Heves vármegyének ezentúl csupán a Tiszáig lehetne terjeszkednie, el nem ismerhetjük.” Különben is „újabb időben a folyók éppen nagyon is alkalmas közlekedési elemnek vannak elismerve”, az pedig majd csak megoldódik, hogy Tiszafüredtől Szolnokig nincs híd a folyón.18 Az ellentétes megközelítés teljesen érthető, hiszen mindkét közösség területi integritását igyekezett megvédeni az elcsatolási törekvésektől. Liptó megye felirata a  nagy nemzeti tájakat állítja szembe egymással, méghozzá azért, hogy saját vidékének nagyobb patriotizmusát hangsúlyozza, ily módon is tiltakozva a megye tervezett beolvasztása ellen. Ebben az értékrendben az Alföld ugyan vonzó, de hazaszeretet tekintetében egyértelműen hátrébb sorolódik mint az ország peremén elhelyezkedő hegyvidék: 16 17 18

Marosszék törvényhatósági bizottsága, 1874. szeptember 7. MOL K 150. 1874-II-1–511. 481. cs. A  Jászkun kerületek közönsége a  belügyminiszterhez, 1874. augusztus 31. MOL K  150. 1876-II-1–878. 483. cs. 98.626/74. Heves és Külső-Szolnok megye közönsége a  belügyminiszterhez, 1874. szeptember 15. MOL K 150. 1876-II-1–878. 483. cs. 38.894/74.

109

CIEGER ANDRÁS

„[A] rideg Kárpátok magyar honfi népe talán jobban tud lelkesülni [a polgári kötelességek teljesítéséért], mint az áldott Alföld tág rónájának lakója, mert nekünk a föld rögéhez kötött feladatunkat ezerszer kedvesebbé és értékesebbé teszi ama sanyarúság, mellyel a mostoha természettől a létfeltételét, a mindennapi kenyeret lépten-nyomon kiküzdenünk kell.”19

Bandl Károly Antal újságíró és tiszteletbeli főjegyző éppen azért ragadott tollat, hogy a  földrajzi szempontok fokozottabb figyelembe vételére szólítsa fel a kormányzatot. Hosszú beadványában a Temesi bánság megyésítését mindenekelőtt földrajzi elvek szerint képzelte el. A szerző szerint a polgári közigazgatás határainak a kialakításakor a domborzati viszonyokat, a folyóés úthálózatot, a  talaj minőségét és a  bányák elhelyezkedését kellene mérlegelni. Nem titkolta el, hogy a lehetséges települések közül saját lakóhelyét, Fehértemplom városát látná szívesen a közigazgatás központjaként, például Versec szabad királyi várossal szemben. Továbbá nem értett egyet a kormány azon szándékával, miszerint az újonnan kialakítandó megyéket a  történeti jogfolytonosság jegyében Horom és Keve névvel lássák el (pedig az Árpádkori elnevezéseket az MTA is támogatta). Ezek helyett az 1789-es francia forradalom közigazgatási reformjának mintájára a földrajzi elnevezések használatát javasolta: „Ha valamely nemzet történelmi dicső múltjára büszke s azt magasra becsülve, történelmi nevek felélesztése által polgáraiban a  hazaszeretet megszilárdítani igyekszik, úgy ez helyeslésünkkel találkozik. De ez esetben a rég eltűnt nevek újbóli használata történelmi és földrajzi helytelenségek miatt nem ajánlható. Ennélfogva bátorkodunk, anélkül, hogy utánzási viszketegből az ellenkező külsőségbe esnénk – mint az a  múlt század végén a  területi felosztás alkalmával Franciaországban történt – a  tiszteletre méltó tartományi elnevezések helyett a megyéknek kizárólagosan folyók szerinti elnevezését javaslatba hozva, következőt indítványozni: tekintettel arra, hogy Magyarországnak két, még címerében is jelvényezett és az állam életereit képező felséges folyama szerint egyetlen egy megye sem lett elnevezve – a Duna és Tisza összefolyásánál alakítandó egyik új megye „Tiszamegyének”, a másik, a Dunával határos és ennek az országbóli kimeneteléig terjedő megye pedig „Dunamegyének” neveztessék.”20 19

110

Liptó megye bizottsága a képviselőházhoz, 1874. november 4. MOL K 150. 1876-II-1–878. 483. cs. 51.756/74. A hegy – alföld szembeállítás – természetesen utóbbi javára – tipikusnak mondható a nemzeti táj és karakter megalkotásának folyamatában. Erről Albert 2009: 33. 20 Fehértemplom város emlékirata a törvényhatóságok szabályozását illetőleg, szerkesztette Bandl Károly Antal tb. főjegyző, 1874. január. MOL K 26. 1874-II-277. 84. cs.

Konfliktusok a tér körül

A leggyakoribb persze az volt, hogy az eddig felsorolt különféle szempontok mindegyike együtt jelent meg a terjedelmes feliratokban: „Torda megye létjoga mellett történelem és geográfia, statisztika és az országos és megyei közigazgatás érdekei, sőt hogy úgy szóljunk, még a  fűszálak is felszólalnak…”21

Rivalizáló önkormányzatok A kormányzat tervei között szerepelt például négy, egymással szomszédos kis dunántúli megye átalakítása: az eredeti elgondolás szerint Mosont Győr vármegyével, Komáromot Esztergom vármegyével vonták volna össze úgy, hogy az előbbi törvényhatóság székhelye Magyaróvár, az utóbbié pedig Komárom lett volna. A  belügyminisztérium indokai leginkább a  megyék (Győr, Esztergom) rossz anyagi helyzetére és aránytalanul kis területére vonatkoztak. Úgy tűnik, hogy a  hivatali tervezőasztaloknál ülők a  jobban gazdálkodó és valamivel nagyobb megyék központjait kívánták megőrizni, függetlenül például az adott település városhierarchián belül elfoglalt helyétől. Feltehetően ezért fordulhatott elő, hogy Győr szabad királyi várossal szemben Magyaróvár községet részesítették előnyben (Győr a  16., Magyaróvár a  113. helyet kapta a  kutatóktól).22 Csakhogy Győr legalább megtarthatta törvényhatósági jogú státusát, míg Esztergomot a  tervezet visszaminősítette rendezett tanácsú várossá. A tervezett átalakítás legfőbb vesztesének így az esztergomiak számítottak, hiszen nem csak városuk rangja csorbult, de megyéjük önállósága is megszűnni látszott. Ezzel magyarázható, hogy a négy megye és város közül az esztergomiak fejezték ki a legtöbbször és talán a legélesebben tiltakozásukat a központi akarattal szemben. Esztergom és Komárom Az esztergomi feliratokban az ősi alkotmányosság érvelésmódja a  legmarkánsabb, melyből nem hiányzott az angol példára való hivatkozás sem. 21

Torda megye bizottmánya és Torda város képviselőtestülete beadványa, 1874. július 6. MOL K 150. 1874-II-1–511. 481. cs. 22 Beluszky 1990: 31–36. Az  1900-as adatok alapján készített rangsorban Komárom a  38., Esztergom pedig az 53. helyet kapta. Lásd még a kutatóknak az 1910-es helyzetre vonatkozó, módszertanilag pontosított felmérését: Beluszky – Győri 2005: 214–228. (Győr itt már a 10., Esztergom a 38., Komárom a 39., Magyaróvár viszont a 127. helyre került.)

111

CIEGER ANDRÁS

Vélekedésük szerint a régi intézményrendszer és ősi szokások átgondolatlan politikusi ötlettől vezérelt hirtelen felforgatása zavart kelthet a  társadalom értékrendjében és lerombolhatja alkotmányos öntudatát: „Ennélfogva a  magyar állambölcsességnek egyik fő követelménye, hogy az alkotmányos nemzetek egyik legfontosabbikának, Angolországnak példáján tanulva, hol a fejlődés folytonos, de fokozatos volt, és a kegyelet még a régi szokások és elnevezések iránt mai napig is megőriztetik, hol nem döntik halomra a nemzet jogéletéből kifejlődött s meglévő intézményt, míg helyébe lassankint nem képesek jobb s helyesebb institutiokat életbe léptetni, a nemzetnek ősi jogai és intézményei iránt kegyeletét nem csak nem sérteni, hanem inkább fejleszteni és erősbíteni kell, mert különben azon nemzet, mely hazafiságának annyi fényes tanújelét adva, azt látja, hogy a divatos állameszmékért évszázados jogok és intézmények mily könnyen töröltetnek el, megszokja azokat kedvére becsülni, s félő, hogy közönnyel nézendi majd, ha a rombolás keze az ország sarkalatos jogait fogja megtámadni.”23

Az általánosabb érvényű politikaelméleti fejtegetések után a  megye és a város saját dicső múltját, történelmi és közjogi érdemeit hangsúlyozta: „Mit vétett e megye, és ezen kir. város, milyen bűnt követett el a haza ellen, hogy attól ily mostoha büntetés méretik reájuk?” „A magyar állam egyik legszilárdabb fennállásának egyik legszilárdabb alapját a történelmi jog képezi, ez azon törhetlen kapocs, mely a Szent István koronája alatt élő népeket egyben tartja, s mely az ország területi épségét évszázadokon át a  legnagyobb veszélyek között is fenntartotta. Épp azért a nemzet történelmi jogainak nagyban, valamint kicsinyben való kíméletét nemcsak a politikai eszély, hanem az állam érdeke is egyiránt követeli. Azon ragaszkodás, mellyel a magyar az ősi megyéhez, szülővárosához vagy falujához és megszokott intézményeihez viseltetik, ugyanazon forrásból fakad, melyből a hazaszeretet: a hazai földből. Ezen érzelem nem kevésbé nemes azért, mert annak tárgyai kisebbek, sőt alapja és összefüggő része az a hazaszeretetnek.” „Ha van Magyarország területén törvényhatóság, mely múltjánál fogva az országos kegyeletet méltán igényelheti, úgy elsősorban Esztergom városa az.” Itt született a „második honalapító”, Szent István, itt élt Balassi Bálint, Bottyán János innen ment harcba Rákóczi hívására; a  város fontos egyházi és oktatási központ is. „A magyar nemzet kegyelete nem engedheti azért, hogy Esztergom 23

112

Esztergom megye bizottsága a  képviselőházhoz, 1874. január 10. MOL K  150. 1876-II1–878. 484. cs. 4821/74.

Konfliktusok a tér körül vármegye és sz. kir. város törvényhatóságainak önállósága kétes értékű csekély megtakarítások kedvéért feláldoztassék.”24

Mivel gazdasági, kereskedelmi és adózási eredményekkel nem különösebben büszkélkedhettek (a város és a megye népessége ekkoriban stagnált; Duna-hídja, vasútvonalai csak a századfordulón épültek ki, stb.), így a kulturális-történelmi érvek után az épített és a természeti környezet szolgált hivatkozási alapként. Az esztergomiak szerint a két megye egyesülése már csak azért sem kívánatos, mert Komáromban gyakoriak a  földrengések, árvizek, egészségtelen az időjárása, rossz az utak minősége, erődje pedig potenciális veszélyforrást jelent a lakosságra. „Legnagyobb akadályt képez azonban ama nagy fontosságú körülmény, hogy Komárom, mint az ország első rendű vára és hadászati kulcsa, minden külellenség megtámadásának célpontját képezi s a körülzárolásnak, ostromoknak és ezzel a közlekedés végképpen megszakításának, a hadjáratok jelenkori gyorsaságánál fogva mindenkor kitéve van, mely hadjáratok tartalma alatt a közigazgatás és törvénykezésnek, melyek rendkívüli viszonyok között még kevésbé nélkülözhetők, ezen megyék területén egészen szünetelne.”

Itt említjük meg, hogy az erődre a  komáromiak is hivatkoztak, természetesen ellenkező előjellel: igaz, hogy a várak katonai jelentősége csökkent, mégis az erőd szilárd pont a polgárok életében, amely rendkívüli helyzetekben védelmet és eligazítást nyújt számukra, mind valós, mind elvont értelemben: „Ily fontos hadászati pont a hadjáratok alkalmával kétségen kívül gyakran oly helyzetbe jut, hogy az ellenség által körülzárolva lévén, önsorsára van hagyva s minden külbefolyástól érintetlen. Városunk lakóira mily visszás és fonák helyzet lenne az, ha ily esetben a  közigazgatás szálai nem kezében lennének összpontosítva […] Honnan vesszük mi ily kivételes viszonyok között azon erkölcsi erőt, melyet eddig önállóságunkból meríténk, ha attól a törvény maga foszt meg s hogy fogjuk mi magunkat beletalálni azon helyzetbe, melyet a körülmények kényszerítő hatalma idéz elő. E  szempont egyedül elégnek tűnik fel előttünk Komárom városát a többi bekebelezni kívánt város fölé emelni.”25 24

Esztergom sz. kir. város közönségének kérvénye a belügyminiszterhez, dátum nélkül (1874. február 5. körül) MOL K 150. 1876-II-1–878. 484. cs. 4821/74. 25 Komárom sz. kir. város közgyűlésén elfogadott jelentés, 1874. szeptember 10. MOL K 150. 1876-II-1–878. 482. cs. 38.628/74.

113

CIEGER ANDRÁS

Esztergom városának közgyűlése azonban nem csak a  megyék tervezett egyesítése miatt volt elégedetlen: határozottan tiltakozott szabad királyi városi rangjának elvesztése miatt is. A város képviselőtestülete ugyanis saját megyéje fennhatóságát sem kívánta elfogadni. A  tervbe vett közigazgatási beolvasztást végzetesnek tartotta a polgárság által képviselt értékekre és érdekekre nézve (például a közgyűlési szavazásoknál a városi képviselők akarata nem érvényesülhetne), pedig egy erős középosztály megteremtése záloga lehetne az ország felemelkedésének: „A megyei és városi lakosság között ugyanis a  közigazgatás terén semmiféle érdekközösség nem létezik, sőt ellenkezőleg azok különböző műveltségi fokozatok egymástól eltérő gondolkodási irányok és számos nagyfontosságú ellentétes érdekek által egymástól élesen el vannak különítve. Ezeknél fogva a gyakorlati irányú polgári elem miként eddig, úgy ezután is épp oly közönnyel viseltetnék a  megyei érdekek iránt, mint amilyent az ellenállás korszakának leszűnte óta a megyei hatóság a közügyek iránt általában tanúsított, s nagyobb érdekeltség csak oly esetekben fejlődnék ki, midőn arról lenne szó, hogy a  közterheknek valamely része a megyéről a városra háríttassék […] Az alkotmány visszaállítása óta lefolyt évek tapasztalatai eléggé megmutatták, hogy a megyék az élénk közszellem kifejlésére és ébrentartására, melynek éltető eleme a gyakori érintkezés, kevesebbé alkalmasak a  kir. városoknál, hogy tehát a  közszellem kifejlésének valódi föltételei az előre haladottabb kir. városokban léteznek. Ezen közszellem fészkeinek kiművelése és gondos ápolása, és az értelmes előre törekvő, a fennálló rendhez és alkotmányos törvényekhez híven ragaszkodó középosztálynak gyarapítása pedig sehol sem lehet oly annyira szükséges mint e hazában, hol az eddigi új alkotások a belviszonyok megszilárdítása helyett fájdalom nagyrészt inkább azoknak megrendülését eredményezték.”26

Forrásaink megerősítik az esztergomiak rendszerváltozás körüli identitását vizsgáló szociológiai felmérés megállapítását:

26

114

Esztergom sz. kir. város közgyűlésének jelentése, 1874. szeptember 10. MOL K 150. 1876II-1–878. 482. cs. 38.657/74. Hasonlóan érveltek a sepsiszentgyörgyiek is, akik a „pöffeszkedő megyei omnipotentia” uralmától tartottak. Hunyad város beadványa pedig a megyei elitet túlzottan „aristocraticus érzelműnek” mondta, amely érzéketlen a  polgárság kéréseivel szemben. Sepsiszentgyörgy képviselőtestülete beadványa, 1874. szeptember 2. MOL K 150. 1876-II-1–878. 482. cs. 37445/74; Hunyad város törvényhatóságának fölirata a belügyminiszterhez, 1874. május 27. MOL K 150. 1876-II-1–878. 484. cs. 31698/74.

Konfliktusok a tér körül „Esztergom ebben a korszakban [a 19. század második felében] olyan valós ’társadalmi teljesítményt’, amely reprezentálná ezt a pozitív különbözést, s amely így tényleges hivatkozási alapja lehetne lokálpatriotizmusnak, nem tud felmutatni. […] Ennek a tényleges teljesítménynek a híján kellett a lokálpatriotizmus alapjául egy ideologikusan konstruált értéket, a történeti hagyományt állítani.”27

Gazdasági prosperitás és erős polgárság híján maradt a  dicső múlt felemlegetése, illetve egy fokozatosan kialakuló, de már az általunk idézett forrásokban is érzékelhető sértett büszkeség, amely mélyen beleivódott a várostudatba (a későbbi korok ezt az érzést újabb sérelmekkel tetézték). A megye monográfiája az esztergomiak magatartást így jellemezte: „[C]sak az 1870-es évek elején lendült fel a közélet. A városi polgárság eladdig vajmi keveset törődött a haladással, inkább élt puritán egyszerűségben, mintsem a haladás hívó szavának engedett volna. […] És talán folytatja is ama kor a jobbra törekvő irányzatot, hogyha el nem következik egy óriási csapás a törvényhatósági jogtól való megfosztás, a falusi községekkel egyenlő nívóra való helyeztetés, mely mindenkit egyenlően lesújtott. […] A lüktetni kezdő akaraterő elernyedt, az alkotó kedv elenyészett”, maradt „a nemes dac, amely szinte örökségül hagyta az utódoknak az ősi jelleg visszaszerzésének kötelességét”.28

Győr és Magyaróvár Elutasítással fogadták a kormány elgondolását Moson és Győr megyében is. Hiába őrizte volna meg megyeszékhelyi rangját Magyaróvár, az átalakítás ellen mégis hevesen tiltakozott a közgyűlés. Egyrészt azért, mert a vagyonos Moson nem kívánta átvállalni a szomszéd megye adósságainak terhét, másrészt attól is tartott, hogy az összeolvadás után a közgyűlés hosszú idő alatt kialakult nemzetiségi arányai felbillennének, ami feszültségekhez vezetne (ti. a Győr megyei magyar képviselők megjelenése a német és horvát többségű mosoni törvényhatósági bizottságban). A megye a kormányzati törekvéseket

27

Bánlaky 1992: 43. Az  ún. „sértett” városok (politikai) magatartását vizsgálja Pápa és Veszprém rivalizálásán keresztül Navracsics 1997. Zalaegerszeg és Nagykanizsa dualizmus kori versengését tárgyalja bevezetőjében Foki 2011. Sajnos azonban a bőséges dokumentumválogatás éppen a rivalizálásról nem árul el semmit. 28 Esztergom vármegye [1908a]: 69. A fejezetet O’sváth Andor városi főjegyző írta. A szerző azonban nyilvánvalóan túloz, amikor a „csak” rendezett tanácsú várost a községekkel helyezi azonos szintre.

115

CIEGER ANDRÁS

az 1850-es évek abszolutista módszereivel rokonította és elvi szinten is vitatta a nagyobb területű törvényhatóságok kialakításának racionalitását: „[A] megyék ősi időktől fennálló s századok viharain át célszerűnek bizonyult független és csonkítatlan területi lételét, mely a nép vérébe átszivárgott, az által kegyelettel őriztetik, s melyet megsemmisíteni még az absolut kormány is csak itt-ott tartotta tanácsosnak, minden körülmények közt lehetőleg fenntartani óhajtjuk, főleg ha azok geográfiai fekvése, mint p.o. saját megyénké bármely megyéveli egyesítést úgyszólván lehetetlenné tesz, ezt az igazság, méltányosság és célszerűség egyaránt követelvén, miután továbbá a  tapasztalat kétségbevonhatatlanul azt igazolja, hogy az administratio teljesen ki nem elégítő állapotának egyik fő oka egynémely megyék felette nagy területében rejlik, mely a központi közegek részéről szükséges áttekintést és szigorú ellenőrzést lehetetlenné teszi, enélkül pedig jó administratio nem is képzelhető […] azon kegyeletes kapocs, mely egy-egy megye lakosságát évszázadok viszontagságai közt egymáshoz köté, a nép legnagyobb elkeseredésére minden alapos ok nélkül széttépetnék s ez által a közelégületlenség új tápanyagot nyerne.”29

Egyébként is a  területrendezés következtében az új megye „abnormis”, „nyolcas alakú” lenne (15 mérföld hosszú, de helyenként csupán 3 mérföld széles), éppen ezért Győrnek Sopron és Komárom vármegyékből kellene inkább községeket kapnia.30 A megye felirataiban az önállóság, a különbözés indokaként a mosoni emberek szorgalmát, vagyonosságát és országos szinten is kiemelkedően jó írni-olvasni tudását hangsúlyozta. A levéltári dokumentumokat olvasva úgy tűnhet, mintha nem is ugyanazon földrajzi régió két szomszédos közigazgatási egységéről lenne szó: „[A] két megye egészen más műveltségi, vagyoni fokon álló, más nemzetiségű s egymással eddig semmi összeköttetésben nem volt lakossága leghatározottabb akaratja ellenére egy testé illesztetnék.”31

Valójában ezt a túlzónak tűnő korabeli megállapítást az újabb statisztikai elemzések is megerősítik: míg Moson vármegye egészének fejlettsége átlag feletti volt a kisalföldi régióban (jórészt Bécs közelsége, de a német etnikum 29

116

Moson megye közönsége a képviselőházhoz, 1873. augusztus 4. MOL K 150. 1876-II-1–878. 484. cs. 52.507/73. 30 Moson megye közönsége a miniszterelnökhöz, 1873. október 18. MOL K 150. 1876-II-1–878. 485. cs. 46.017/73. 31 Uo.

Konfliktusok a tér körül

magasabb aránya miatt is), addig Győr megyét átlagos vagy átlag alatti regionális fejlettség jellemezte. E kedvezőtlen helyzetből csak Győr városa emelkedett ki szigetszerűen.32 Az ezekben az években megjelent monográfia a  megye tájképéről szólva Moson vidékét az Alfölddel állította szembe. A szabadság érintetlen (és parlagon heverő) földjével szemben a Kisalföld ezen része a szorgos munka élettel teli tájaként jelenik meg a műben: „A mi rónánk nem az alföld rónája, nem a sértetlen természet, nem a szűz szabadság képe – mint Petőfynk [sic!] mondá – régen meghódolt az eke vasa előtt, sötét barázdák fedik a porhadt hantokat. […] e halmok között ember és élet van […] eke, fogas, henger és a vetőgép méla komolysággal végzik munkájukat”.33

A győri döntéshozók abban egyetértettek a  mosoniakkal, hogy a  két megye egyesítése nem vezetne semmi jóra. Feliratukban igyekeztek kisebbíteni a  szomszéd megyeszékhely infrastrukturális és gazdasági jelentőségét: „Magyaróvár egy félreeső eldugott oly község, mely távol a  vasúttól feküdvén csak egyetlen országút által hasíttatik.” Ott csupán a  gazdasági akadémia működik, amúgy kereskedelmileg és kulturálisan „Győrhöz mérve csak jelentéktelen pontot képez”.34 A megye alispánja szerint nem a beszedett adók nagyságát kellene figyelembe venni a közigazgatás átszervezésénél, hanem az adott terület kereskedelmi kapcsolatait és társadalmi viszonyait. „Mert tiszteletteljes nézetünk szerint a társadalmi és forgalmi áramlat volna az egyes megyék felállításánál leginkább irányadó útmutatásul veendő, miután az élet szükséglete tanítja az embereket, az együttélésre és a territoriális, közkereseti, nemzetiségi sat. közös érdekek mind megannyi gyúpontok, amelyek körül egy adott vidéken lakó nép természet és ösztönszerűleg vonatik érintkezésbe, és hozatik társadalmilag egy tömbbe. […] A  törvényhozó célszerűen cselekszik, ha e  már meglévő társadalmi conglomeratiokat az állam területpolitikai beosztásánál mint kormányzati tekintetben is legtermészetszerűbb és ennélfogva legszilárdabb egységeket egyszerűen átveszi.”35 32

Győri 2006: 245., 247–248. Igaz, hogy a vizsgálat néhány évtizeddel későbbi adatsorokat dolgozott fel, a fejlettségbeli különbségek azonban már korábban is léteztek. 33 Major 1878: 12–13. A puszta itt már nem a hegyvidékkel, hanem a civilizációval áll szemben (ám nem a romlatlanság – romlottság ellentét jegyében). Vö. Albert 2009: 34. 34 A győri alispán szavait idézi Néma 2000: 112. 35 Győr megye közönsége a belügyminiszterhez, 1874. január 3. MOL K 150. 1876-II-1–878. 484. cs. 2470/74.

117

CIEGER ANDRÁS

Ám, ha mégis sor kerülne a  megyehatárok átszabására, akkor Sopron, Veszprém és Komárom vármegye egyes részeire tartanának igényt (arról, hogy e kérés vajon megfelel-e a fentiekben megfogalmazott elvnek, nem szól a forrás). Az elkövetkező hónapokban a győriek önállóságuk megőrzéséért nem csak feliratokat fogalmaztak, hanem mozgásba hozták érdekérvényesítő gépezetüket is. A  helyi elit tagjaiból álló küldöttséget menesztettek a  kormányzati szereplőkhöz és az országgyűlési pártok vezetőihez (taktikusan az ellenzékieket is felkeresték), de levelet írt a belügyminiszterhez Zalka János győri püspök is.36 A területrendezés végül mind a négy itt tárgyalt megyei törvényhatóságot megkímélte 1873 és 1876 között (Esztergom és Komárom azonban rendezett tanácsú várossá vált), ám e néhány év kormányzati törekvései a megyei monográfiákban még évtizedekkel később is örök sérelemként, az autonómiát fenyegető halálos veszélyként jelentek meg.37

Összegzés A feliratokban és a tiltakozó akciókban nyilvánvalóan együtt volt jelen a helyi elitek félelme addig élvezett befolyásuknak és hatalmi pozícióiknak az elvesztésétől, valamint a lokális közösségek aggodalma a várható valós problémák miatt. A levéltári iratok azonban a központi akarat és a helyi érdekek konfliktusán túl az identitások térbeli kereteiről is árulkodnak. Az elbeszélésekben tetten érhető térbeli gyakorlatok (pl. határkijelölés vagy éppen a  határok fenntartása, a  múlthoz és a  helyekhez kötődő otthonosság konstrukciója) sokat megmutatnak a korabeli társadalmi viszonyok rejtettebb dimenzióiból is. Döntően ugyan az elitek hangján, de számos esetben valós különbözőségekre rávilágítva szólnak a központból egységesnek tételezett közösségeket megosztó törésvonalakról és identitáskonfliktusokról, a  közösségek önmagukról és másokról alkotott képéről, a  települések presztízshierarchiájáról, végső soron pedig arról, hol is tartott a  nemzet- és államépítés egymással párhuzamosan haladó (ám sokszor egymást akadályozó) nagy programja a 19. század utolsó harmadában.

36

118

Zalka János győri püspök a belügyminiszterhez, 1874. január 2. MOL K 150. 1876-II-1–878. 484. cs. 511/74. A győri küldöttségekről: Győr vármegye [1908b]: 412–413. 37 A megyei monográfiák által használt kifejezések: „igazságtalanság”, „óriási csapás”, „fájdalmas megdöbbenés” stb. A  drámai szavak felbukkanása a  20. század elején készült kötetekben minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a  monográfiák közigazgatási fejezeteit rendszerint a régi közgyűlési jegyzőkönyvek alapján állították össze.

Konfliktusok a tér körül

Állításunkat a sajnos csak kivételes esetben rendelkezésre álló személyes források is megerősítik. A  Versecen született, de Fehértemplomban gimnazistáskodó Herczeg Ferenc visszaemlékezésében például saját megélt tapasztalataként ír az egymástól alig huszonöt kilométerre található, etnikailag hasonló összetételű két Temes vármegyei város ellentétéről. Az író hatvan év távolából is felsorolja a  két város vetélkedésének mindazon elemeit, melyeket az általunk elemzett források is tárgyalnak (a feleakkora lakosságszámot, az infrastrukturális különbségeket, az egyesületi élet eltérő intenzitását stb.). Kétségtelen ugyanakkor, hogy a térhez kötődő bizonyos identitásbeli és mentalitásbeli különbözőségek csak a személyes források révén tárulhatnak fel: „A lakosság vérmérsékletén és mint ma mondanánk: világnézetén is nyomot hagyott a geográfiai fekvés. Fehértemplom valahogyan az élet déli, Versec pedig északi lejtőjére került. A fehértemplomiak is szorgalmas svábok, de ők főleg azért dolgoznak, hogy „feieramt” után annál jobban mulathassanak. Mind a két város népe bortermelő volt, a verseciek azonban csak azt itták meg maguk, amit eladni nem tudtak, a fehértemplomiak pedig azt adták el, amit meginni nem tudtak.”38

FORRÁSOK Magyar Országos Levéltár [MOL] K 26. Miniszterelnökség K 150. Belügyminisztérium. Általános iratok Esztergom vármegye. [1908a] Szerk. Borovszky Samu és Csánki Dezső. (Magyarország vármegyei és városai). Budapest. Győr vármegye. [1908b] Szerk. Borovszky Samu és Csánki Dezső. (Magyarország vármegyei és városai). Budapest. Herczeg Ferenc 1985: Emlékezései. Budapest. Képviselőházi irományok 1872: Az  1869-dik évi april hó 20-dikára hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. XI. köt. Pest. Képviselőházi irományok 1874: Az  1872-dik évi september hó 1-jére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. X. és XI. köt. Pest. Képviselőházi napló 1876: Az 1875-ik évi augusztus hó 28-ára kihirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. VII. köt. Budapest. Major Pál 1878: Mosonmegye monographiája. Magyaróvár.

38

Herczeg 1985: 123.

119

CIEGER ANDRÁS

H I VAT KO Z O T T I RO DA L O M

120

Albert Réka 2009: Kísérlet egy esszencialista nemzeti képzet antropológiai megközelítésére. Korall 37. 26–40. Bánlaky Pál 1992: Esztergom. A szent és gyámoltalan város. Töredékek Esztergom újabb kori társadalomtörténetéből. Budapest. Beluszky Pál 1990: A polgárosodás törékeny váza. Városhálózatunk a századfordulón. I. (Városhierarchia – vázlat, tényképekkel) Tér és Társadalom (4) 3–4. 13–56. Beluszky Pál – Győri Róbert 2005: Magyar városhálózat a  20. század elején. Budapest – Pécs. Cieger András: A  közigazgatás autonómiájának nézőpontjai 1848–1918. In: Gergely Jenő (szerk.): Autonómiák Magyarországon 1848–2000. 1. köt. Budapest, 25–62. Foki Ibolya (szerk.) 2011: Riválisok polgárosodása. Források Zalaegerszeg és Nagykanizsa történetéhez, 1867–1918. Zalaegerszeg. Győri Róbert 2006: Bécs kapujában. Területi fejlettségi különbségek a Kisalföld déli részén a 20. század elején. Korall 24–25. 231–250. Hajdú Zoltán 2005: Magyarország közigazgatási földrajza. 2. bőv. kiad. Budapest. Hencz Aurél 1973: Területrendezési törekvések Magyarországon. Budapest. Navracsics Tibor 1997: A Dunántúl Athénje és a Királynék Városa. Társadalmi Szemle (52.) 2. 37–54. Néma Sándor 2000: Adalékok a polgári Győr vármegye közigazgatási szerveinek kialakulásához. In: Horváth József (szerk.): Fejezetek Győr, Moson és Sopron vármegyék közigazgatásának történetéből. Győr, 107–118. Ozouf-Marignier, Marie-Vic 2001: A centralizáció és a társadalmi kötődés: vita a 19. század első felének Franciaországában. In: Czoch Gábor – Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Debrecen, 137–150. Pál Judit 2010: Unió vagy „unificáltatás”? Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867–1872). Kolozsvár. Revel, Jacques 2002: A département-ok kialakítása. In: Benda Gyula – Szekeres András (szerk.): Tér és történelem. Budapest. Stipta István 1976: A törvényhatóságok egységesítésére irányuló reformmunkálatok 1873–1874-ben. In: Acta Iuvenum.(Sectio Iuridica et Politica. Series Nova. Tom. 1.) Szeged, 111–150. Stipta István 2005: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Budapest. Szabó Dániel 2011: Korabeli érvek a  dualizmuskori igazgatásról. In: Baráth Magdolna – Bánkuti Gábor – Rainer M.  János (szerk.): Megértő történelem. Tanulmányok a hatvanéves Gyarmati György tiszteletére. Budapest, 303–318. Szűcs Zoltán Gábor 2010: Az  antalli pillanat. A  nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban, 1989–1993. Budapest.

TEREK, TERVEK, TÖRTÉNETEK Az identitás történetének térbeli keretei 2.

Szerkesztette Cieger András

Atelier Budapest, 2011.

© Cieger András, Czoch Gábor, Csizmadia Dominika, Erdősi Péter, Gergely András, Granasztói György, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Illés Iván, Klement Judit, Lajtai L. László, Sonkoly Gábor, Takács Ádám, Tevesz László, 2011.

A kiadásért felel: Gergely András kutatócsoport-vezető

A borító Navratil Judit‚ Tsepadub és Tsa’ című képsorozata (2010) felhasználásával készült.

A kötet Az identitás történetének térbeli keretei: civilizáció, nemzet, régió, város kutatási program keretében készült. MTA–ELTE Atelier, Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Kutatócsoport (MTA TKI).

Nyomdai előkészítés: Kalonda Bt. Készült az OOK-Press Kft. nyomdájában Vezetõ: Szathmáry Attila

ISBN 978-963-08-3222-9

Tartalom

Cieger András: Előszó

7

Hajdú Zoltán: Magyarország természeti erőforrás-ellátottságának minősítése és ennek tükröződése a nemzeti tudatban, 1796–1956

11

Kovács Ákos András: „Németországba a Politiával!” Egy politikai fogalom használatáról Magyarországon a 18–19. század fordulóján 37 Tevesz László: „A hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához”. Az államterület és a nemzet a reformkori ellenzéki liberális gondolkodásban 59 Czoch Gábor: A későrendi magyarországi polgári identitás területi különbségeinek kérdéséről

85

Cieger András: Konfliktusok a tér körül. Kormányzati területrendezési törekvések és a lokális identitás elbeszélései az 1870-es években Magyarországon

101

Varga Bálint: Árpád és Mária Terézia között. Pozsony város identitásai és emlékművei a 19. század végén

121

Horváth Gyula: Kísérletek az orosz államhatalom térbeli berendezkedésére az 1920–30-as években

145

Heltai Gyöngyi: Orfeum az operettben. A pesti zenés színházi szórakoztatás helyszíneinek fikcionalizálása

169

Sonkoly Gábor: Pannonhalma újkori territorializációja

191

Rácz Szilárd: Déli szomszédsági városhálózatok és hatások

211

5