A szerzınek ez a könyve 2007-ben már megjelent Szerelem életre-halálra címmel

Nathan nyolcéves korában belépett a fényalagútba, amelyrıl a halálból visszatérık mesélnek. Azután… még egy esélyt kapott. Húsz évvel késıbb Nathan az egyik legmenıbb ügyvéd New Yorkban. Még mindig szerelmes a feleségébe, akit gyermekkora óta imád, és aki nemrég elhagyta ıt. A gyermekkorában történtekre már alig emlékszik. És nem tudja, hogy akik visszatértek a halálból, többé már nem ugyanazok, akik voltak. Egy túlvilági hírnök meglátogatja, és élete legnehezebb próbatétele elé állítja; meg kell értenie, hogy miért jött vissza. Hogy mi a küldetése itt a földön. Musso titkokkal teli regénye lenyőgözı ezoterikus utazás, elsöprı szerelmi történet és fordulatos thriller is egyben. Van-e küldetése az életünknek, megóvhatjuk-e azt, akit szeretünk, hihetünk-e a végzet hatalmában – ezekre a kérdésekre kapunk választ a francia irodalom jelenlegi legnagyobb sztárjától. A szerzınek ez a könyve 2007-ben már megjelent Szerelem életre-halálra címmel. Az alig harmincéves író mőveit a világ minden táján publikálják, számos országban sikerlistavezetı, kritikai díjak kitüntetettje, regényeiért kiadók és filmproducerek versengenek. Ott leszel? címő regénye már magyarul is olvasható.

GUILLAUME MUSSO És azután…

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

Fordította Tótfalusi Ágnes A fordítás alapjául szolgáló mő: Guillaume Musso: Et aprés…

A mő elsı kiadása Szerelem életre-halálra címen jelent meg.

A szerzıtıl az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Ott leszel?

Elıkészületben Visszajövök érted Copyright © XO Éditions, 2004. All rights reserved. Hungarian translation © Tóthfalusi Ágnes 2007 © Ulpius ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 292 8

Suzynak

Prológus Nantucket-sziget Massachusetts 1972 ısze A tó a sziget keleti részén feküdt, a tızegáfonya-ültetvényeket tápláló mocsár mögött. Szép idı volt. Néhány hidegebb nap után újra felmelegedett a levegı, és a tó felszínén a vénasszonyok nyarának lángoló színei ragyogtak. – Hé, gyere, nézd! A kisfiú odasétált a parthoz, és arra nézett, amerre kis barátnıje mutatott. Nagy madár úszott a vízen lebegı levelek között. Hófehér tollú, koromfekete csırő, hosszú nyakú, fenséges külsejő madár. Egy hattyú. Amikor már csak néhány méterre volt a gyerekektıl, a fejét s a nyakát a vízbe merítette, majd újra a víz fölé emelte, és hosszú, dallamos, lágy kiáltást hallatott – egészen máshogy szólt, mint a közparkokban parádézó sárga csırő hattyúk rikoltása. – Megsimogatom! A kicsi lány a part szélére ment, és kinyújtotta a kezét. A madár megrémült, és olyan hirtelen mozdulattal terjesztette ki a szárnyát, hogy a kislány elveszítette az egyensúlyát. Nagyot csobbanva a vízbe zuhant, a hattyú pedig suhogó szárnycsapásokkal elrepült. A hidegtıl azonnal elakadt a kislány lélegzete, mintha satuba szorították volna a mellkasát. A korához képest nagyon jó úszó volt, a strandon néha több száz métert is leúszott. De a tó vize jéghideg volt, és valahogy nem sikerült a partot elérnie. Eszeveszetten kapálózott, és halálra rémült, amikor megértette, hogy nem tud visszavergıdni a partra. Egészen aprónak érezte magát, szinte látta, ahogy a testét elnyeli a víz hatalmas tömege. A kisfiú észrevette, hogy a barátnıje bajba került; habozás nélkül lehúzta a cipıjét, és ruhástul a vízbe vetette magát. – Kapaszkodj belém, és ne félj! A kislány rácsimpaszkodott, és nagy üggyel-bajjal sikerült közelebb jutniuk a parthoz. A fiú feje a víz alatt volt, teljes erıbıl tartotta a lányt, akinek az ı segítségével az utolsó pillanatban sikerült kikapaszkodnia a partra. Ám amikor a fiú is megpróbált felhúzódzkodni, érezte, hogy elgyengül, mintha két hatalmas kar húzná a tó mélye felé. Fuldokolt, a szíve ırült sebességgel vert, és elviselhetetlen nyomás nehezedett a halántékára. Kapálódzott, de a tüdeje hamarosan megtelt vízzel. Ekkor feladta, elengedte magát, és elsülylyedt. Mintha valami felrobbant volna a koponyájában, minden elfeketült körülötte. Sötétség vette körül, érezte, hogy ez már a vég. Mert már nem volt semmi. Semmi, csak ez a hideg és szörnyő sötétség. Sötétség. Sötétség. Azután hirtelen… Fényesség.

3

1 Van, aki nagynak születik, van, aki naggyá teszi magát… SHAKESPEARE Manhattan napjainkban december 9. Mint minden reggel, Nathan Del Amicót most is két vekker ébresztette. Mindig két ébresztıórát állított be: az egyik vezetékes volt, a másik elemes. Mallory nevetségesnek találta ezt a szokását. Nathan bekanalazott egy féltálkányi kukoricapelyhet, felkapott egy melegítıt és egy használt Reebok futócipıt, és elindult mindennapi kocogására. A lift tükrébıl egy még fiatal, jóképő, de fáradt tekintető férfi nézett vissza rá. Nathan, fiacskám, igazán szükséged lenne pihenésre, gondolta, és a tükörhöz hajolva a kékes árnyakat vizsgálgatta, amelyek az éjszaka folyamán telepedtek a szeme alá. Álláig felhúzta a melegítı cipzárját, felvette bélelt kesztyőjét, fejébe pedig egy Yankees felirattal díszített gyapjúsapkát nyomott. A San Remo Building, az Upper West Side egyik luxusházának 25. emeletén lakott. A ház ablakai közvetlenül a Central Park Westre néztek. Nathan még szinte ki sem dugta az orrát a házból, máris fehér és hideg párafelhı szállt fel az ajkáról. Alig hajnalodott, az utcát szegélyezı nagypolgári épületek csak most kezdtek kiválni a ködbıl. Tegnap este a meteorológia havazást ígért, de még egy szem hó sem esett. Nathan lassú tempóban futott végig az utcán. A karácsonyi díszkivilágítás és a bejárati ajtók fölé akasztott fagyöngykoronák ünnepi hangulatot árasztottak. Nathan elfutott a Természettudományi Múzeum elıtt, és száz méter után befordult a Central Parkba. A parkban alig volt valaki, nyilván a korai idıpont és a hideg miatt. A Hudson felıl fújó jeges szél végigsöpört a Reservoir, a park közepén elterülı mesterséges tó körüli futópályán. Bár általában nem tanácsolták, hogy napkelte elıtt ezt a pályát használja valaki, ı gondolkodás nélkül ráfordult. Több éve futott már itt, és még soha semmi veszedelmes dolog nem történt vele. Átváltott a szokásos futótempójára. Csípıs hideg volt, de a világ minden kincséért le nem mondott volna a napi edzésadagjáról. Háromnegyed órányi erıltetett tempójú futás után a Traverse Roaddal egy vonalban megállt, megivott egy jó adag vizet, majd egy pillanatra leült a főbe. A főben ülve hirtelen eszébe jutottak az enyhe kaliforniai telek és a San Diegó-i tengerpart, ahol sok-sok kilométernyi homokos fövenyen futhat az ember. Elengedte magát, és a fülében felcsendült a kislánya, Bonnie kitörı nevetése. Pokolian hiányzott neki. Felesége, Mallory arca és hatalmas, óceánkék szeme is felmerült elıtte, de ezt a képet gyorsan előzte magától. Elég volt, ne forgasd tovább a sebben a kést! De csak tovább ücsörgött a főben, és képtelen volt szabadulni a hatalmas ürességtıl, amely akkor költözött belé, amikor Mallory elment. Az ürességtıl, amely hónapok óta rágta a belsejét. Soha nem hitte volna, hogy ilyen méreteket ölthet a fájdalom. 4

Magányosnak és nyomorultnak érezte magát. Forró könnyek tódultak a szemébe, de a jeges szél kisöpörte ıket. Ivott még egy korty vizet. Ébredés óta furcsa nyilallást érzett a mellkasában, amelytıl most elakadt a lélegzete. Lassan szállingózni kezdett a hó. Nathan felállt, és visszafutott a San Remóba. Gyorsan futott, mert munkába indulás elıtt még le akart zuhanyozni. Becsapta a taxi ajtaját. Sötét öltönyében, frissen borotválva belépett a Park Avenue és az Ötvenkettedik utca sarkán álló üvegtoronyba, ahol a Marble&March irodái voltak. A város összes, munkajoggal foglalkozó irodája közül a Marble volt a legsikeresebb. Több mint kilencszáz alkalmazottat foglalkoztatott az Egyesült Államok területén, de ezeknek majdnem a fele New Yorkban dolgozott. Nathan a San Diegó-i központban kezdte a pályáját, és ott hamarosan a ház legnépszerőbb embere lett, annyira, hogy Ashley Jordan, a többségi tulajdonos felajánlotta, hogy lépjen be cégtársnak. A New York-i iroda éppen felfutóban volt, így hát a harmincegy éves Nathan összecsomagolt, hogy visszatérjen a városba, amely látta felnıni ıt, és ahol várta már az új feladat: a beszerzési és fúziós osztály helyettes igazgatója lett. Ez a korához képest szédületes pozíciónak számított. Nathan megvalósította a célkitőzését: rain-maker lett belıle, a szakma egyik legtehetségesebb és legfiatalabb ügyvédje. Sikert ért el az életben. Méghozzá nem úgy, hogy tızsdézett, vagy felhasználta a családi kapcsolatait. Nem, ı a munkájával kereste a pénzt. Magánszemélyek és vállalatok érdekét védte, és érvényt szerzett a törvénynek. Ragyogó, fiatal, magabiztos. Ilyen volt Nathan Del Amico. Kívülrıl nézve. Azzal töltötte a délelıttöt, hogy a felügyelete alá tartozó munkatársaival részletesen megbeszélte a folyó ügyeket. Dél felé Abby kávét, szezámos perecet és krémsajtot hozott be az irodájába. Abby már több éve volt az asszisztensnıje. Bár kaliforniai volt, követte Nathant New Yorkba, mert nagyon jól megértették egymást. Egyedül élt, már nem volt egészen fiatal, és rengeteg energiát fektetett a munkájába. Nathan száz százalékig megbízott benne, és habozás nélkül rábízta a legkényesebb feladatokat is. Abby munkabírása egészen kivételes volt, egyedül ı tudta követni a fınöke munkatempóját – olykor még le is hagyta –, bár az is igaz, hogy ezért titokban sok vitaminnal és koffeinnel dúsított gyümölcslevet kellett meginnia. Nathan az elkövetkezı egy órában nem várt ügyfelet, ezért gyorsan meglazította a nyakkendıjét. A mellkasi fájdalom egyáltalán nem enyhült. Megmasszírozta a halántékát, és egy kis hideg vizet permetezett az arcára. Állj, ne gondolj Malloryre! – Nathan? Abby jött be a szobába, kopogás nélkül, mint mindig, amikor ketten voltak. Felsorolta a délutáni ügyfeleket, majd hozzátette: – Ma reggel idetelefonált Ashley Jordan egyik barátja, és sürgıs találkozót kért. Egy bizonyos Garrett Goodrich… – Goodrich? Ashley soha nem beszélt róla. – Ha jól értettem, egy gyerekkori barátja, egyébként jó nevő orvos. Nathan összevonta a szemöldökét. – És mit tehetnék ezért az úriemberért? – Nem tudom, mert nem mondott semmi közelebbit. Csak annyit, hogy Jordan szerint maga a legjobb. És ez igaz is: egyetlen pert sem veszítettem a pályafutásom során. Egyetlenegyet sem. – Kérem, próbálja meg elérni Ashleyt. – Egy órája elutazott Baltimore-ba. Tudja, a Kyle-ügy. – Ja, tényleg! És mikor kell jönnie ennek a Goodrich-nak? – Délután öt órára hívtam ide. 5

Abby már kiment a szobából, de most bedugta a fejét az ajtónyíláson. – Talán valami orvosi mőhiba-per lesz – találgatta. – Igen, biztosan – felelte Nathan, már az aktákba temetkezve – Ha tényleg az, felküldjük a negyedik emeleti ügyosztályra. Goodrich valamivel öt óra elıtt érkezett. Abby nem váratta, azonnal bevezette az irodába. Javakorabeli férfi volt, magas, jó felépítéső. Elegáns, hosszú kabátja és antracitszürke öltönye még jobban kiemelte impozáns termetét. Határozott léptekkel jött be az irodába. Lecövekelt a szoba közepén, izmos birkózóteste különös erıt árasztott. Széles mozdulattal megrázta a kabátját, majd átnyújtotta Abbynek. Beleszántott deres, gondosan szétzilált hajába – már biztosan betöltötte a hatvanat, de még alig kopaszodott –, lassan simogatni kezdte rövid szakállát, és élénk, átható tekintetét Nathan szemébe mélyesztette. Amikor Nathan tekintete Goodrichéval találkozott, hirtelen rossz érzés tört rá. A lélegzete furcsán felgyorsult, és egy pillanatra összezavarodtak a gondolatai.

6

2 És láték ez angyalt állani a napban. APOKALIPSZIS 19,17 – Jól érzi magát, Del Amico úr? A mindenségit, mi van velem? Nathan gyorsan magához tért. – Igen, igen… csak egy kis szédülés. Valószínőleg enyhe kimerültség. Goodrichon látszott, hogy nem sikerült meggyıznie. – Orvos vagyok, ha kívánja, nagyon szívesen megvizsgálom – ajánlotta fel mély, zengı hangján. Nathan kényszeredetten elmosolyodott. – Nem, köszönöm, jól vagyok. – De tényleg? – Biztosíthatom. Goodrich nem várta meg, hogy hellyel kínálják, letelepedett az egyik bırfotelbe, és ráérısen nézegetni kezdte az iroda berendezését. A falakon végigfutó könyvespolcokon régi könyvek sorakoztak, a szoba közepén egy tekintélyes íróasztal állt, elıtte vaskos diófa tárgyalóasztal és egy, a gazdagság légkörét árasztó elegáns kis kanapé. – Nos, mit vár tılem, dr. Goodrich? – kérdezte Nathan rövid hallgatás után. Az orvos keresztbe vetette a lábát, kis ideig elıre-hátra hintázott a fotelben, csak azután válaszolt: – Semmit sem várok magától, Nathan… Remélem, megengedi, hogy Nathannek szólítsam? Ez inkább bejelentésnek hangzott, mint kérdésnek. Nathan nem hagyta kibillenteni magát az egyensúlyából. – De hivatalos ügyben keresett meg, nem igaz? Az irodánk néha képvisel olyan orvosokat, akiket a betegük jelentett fel… – Nem, szerencsére nem errıl van szó. Én nem operálok, ha egy pohárral is többet ittam a kelleténél. Nagy hülyeség levágni a jobb lábat, ha a ballal van a baj, nem igaz? Nathan erıltetetten elmosolyodott. – Akkor mi a problémája, doktor úr? – Hát, van egy kis súly fölöslegem, de… – Abban ugyebár egyetértünk, hogy ezt a problémát nem egy munkajoggal foglalkozó ügyvédnek kell megoldania. – Hát persze. Ez a pasas hülyének néz. Súlyos csend nehezedett a szobára, bár nem volt elviselhetetlen a feszültség. Nathant nehéz volt kihozni a sodrából. Az ügyvédi tapasztalat félelmetes vitapartnert faragott belıle, és nem szokott alulmaradni egy beszélgetésben. Mereven bámulta a Goodrichot. Hol látta már ezt a széles és magas homlokot, ezt az erıs állkapcsot, ezeket a majdnem összeérı, sőrő szemöldököket? Goodrich tekintetében nyoma sem volt ellenségességnek, és Nathan mégis fenyegetve érezte magát. – Inna esetleg valamit? – ajánlotta, és igyekezett, hogy nyugodtan csengjen a hangja. – Igen, köszönöm, egy San Pellegrinót, ha lehetséges. – Csak megoldjuk valahogy – mondta Nathan, és telefonon kiszólt Abbynek. Amíg az italra vártak, Goodrich felállt, és érdeklıdve nézegette a könyvespolcokat. 7

Csak nyugodtan, úgy, mint otthon, gondolta Nathan ingerülten. Goodrich visszaült a fotelbe, és megszemlélte a papírnehezéket – egy ezüsthattyút –, amely éppen elıtte feküdt az íróasztalon. – Tulajdonképpen embert is lehetne ölni egy ilyen darabbal – mondta, a súlyát méricskélve. – Kétségkívül – felelte Nathan merev mosollyal. – Sok hattyú szerepel a régi kelta szövegekben – jegyezte meg Goodrich, mintegy magának. – Érdekli a kelta kultúra? – Az édesanyám családja Írországból származik. – A feleségem családja is. – Úgy érti, hogy a volt felesége családja. Nathan majd átdöfte a tekintetével. – Ashleytıl tudom, hogy maga elvált – mondta nyugodtan Goodrich, ide-oda forgatva a lószırrel tömött kényelmes fotelt. Szóval Jordan az egész életemet elmesélte ennek a baromnak. – A kelta szövegekben – folytatta Goodrich – a másik világból való lények, akik a földre jönnek, gyakran öltik magukra hattyú képét. – Ez nagyon költıi, de meg tudná nekem magyarázni, hogy… Ebben a pillanatban Abby lépett be az irodába egy tálcával: egy üveget és két, gyöngyözı ásványvízzel teli poharat hozott. Goodrich letette a papírnehezéket, és szép lassan fenékig kiürítette a poharát – valahogy úgy, mintha minden egyes buborékot külön kiélvezett volna. – Megsérült? – kérdezte, és egy karcolásra mutatott Nathan bal kezén. – Á, ez semmi. Egy rács megkarcolta, amikor kocogtam. Goodrich letette a poharat, és tanáros stílusban magyarázni kezdett: – Abban a pillanatban, amikor ezt kimondja, a bırének vagy száz sejtje építi újra önmagát. Amikor egy sejt meghal, egy másik kettéosztódik, hogy a helyére lépjen: ez a szövetcsere. – El vagyok ragadtatva, hogy ezt megtudhattam. – És ezenközben, amióta betöltötte a huszadik évét, az agyának sok-sok neuronja pusztul el mindennap. – Ez, azt hiszem, minden emberi lény osztályrésze. – Pontosan, ez az állandó egyensúlykeresés a teremtés és a pusztítás között. Hát ez bolond. – És miért mondja ezt nekem? – Mert a halál mindenütt jelen van. Minden emberi lényben, az élete minden szakaszában jelen van a feszültség a két ellentétes erı, az élet és a halál között. Nathan felpattant, és az ajtóra mutatott: – Megbocsát egy pillanatra? – Kérem. Nathan kilépett az irodából, bement a titkárnık irodájába, és leült az egyik szabad íróasztalhoz. Gyorsan rácsatlakozott az internetre, és felment a New York-i kórházak oldalára. Az irodájában ülı férfi nem volt csaló, és nem volt vándorprédikátor vagy elmegyógyintézetbıl szökött ápolt sem. Tényleg Garrett Goodrichnak hívták, onkológus sebész volt, a bostoni Medical General Hospitalban töltötte a gyakorló éveit, majd a Staten Island Hospitál orvosa lett, és a kórház hospice osztályának vezetıje. Ez a férfi nagyágyú volt a szakmájában, az orvosi világ igazi híressége. Kétség sem férhetett hozzá: a fényképe azt az ápolt hatvanas férfit ábrázolta, aki Nathanre várt a szomszédos irodában. Nathan még egyszer figyelmesen elolvasta vendége szakmai életrajzát: amennyire emlékezett, soha nem járt a Garrett Goodrich doktor pályájának állomásait jelzı kórházak egyikében sem. Akkor miért találja az arcát olyan ismerısnek? Ez a kérdés motoszkált a fejében, miközben visszament az irodába.

8

– Tehát, Garrett, a halálról beszélt nekem, ha jól értem. Ugye megengedi, hogy Garrettnek szólítsam? – Az életrıl beszéltem magának, Del Amico, az életrıl és a múló idırıl. Nathannek kapóra jöttek ezek a szavak: tüntetın az órájára pillantott, jelezve, hogy az idı valóban múlik, és hogy az ı ideje drága. De Goodrich csak annyit mondott: – Túl sokat dolgozik. – Nagyon meghat, hogy valaki törıdik az egészségemmel, igazán. Megint csönd telepedett közéjük. Egyszerre meghitt és súlyos csönd. De Nathant hirtelen elöntötte az indulat: – Még egyszer, utoljára, Goodrich úr: miben lehetek a szolgálatára? – Azt hiszem, Nathan, én lehetek a maga szolgálatára. – Pillanatnyilag nemigen látom, miben. – Majd az is eljön, Nathan, az is eljön. Némelyik próbatétel nagyon gyötrelmes lehet, majd maga is meglátja. – Mire céloz tulajdonképpen? – Arra, hogy fel kell készülnie. – Nem tudom követni. – Ki tudja, mit hoz a holnap? Mindenkinek érdekében áll, hogy felmérje, melyek az élet igazán fontos dolgai. – Ez igazán mély gondolat – mulatott Nathan. – Vagy valamiféle fenyegetés akar lenni? – Nem fenyegetés, Nathan, hanem üzenet. Üzenet? Goodrich tekintetében még mindig nem volt ellenségesség, de ez nem tette kevésbé nyugtalanítóvá. Rúgd ki, Nathan! Ez az alak lebénít. Ne szállj be a játékába! – Talán nem kellene elmondanom önnek, de ha nem Ashley Jordan ajánlotta volna, már rég hívtam volna a biztonságiakat, hogy dobják ki. – Azt el is hiszem – mosolyodott el Goodrich. – Csak hogy tudja: nem ismerem Ashley Jordant. – Azt hittem, hogy a barátja! – Másképp nem juthattam volna be magához. – De figyeljen, ha nem ismeri Jordant, akkor ki mondta magának, hogy elváltam? – Az arcára van írva. Ez volt az utolsó csepp a pohárban… Nathan felugrott, és alig palástolt indulattal kinyitotta az ajtót. – Még sok a dolgom. – Nem is tudja, milyen jól mondta, és ezért is hagyom most magára… egyelıre… Goodrich felállt a fotelbıl. Az ellenfényben kirajzolódott impozáns alakja, olyan volt, mint egy széttörhetetlen, zömök kolosszus. Az ajtóhoz ment, kilépett, és vissza se fordult. – De tulajdonképpen mit akar tılem? – kérdezte Nathan tanácstalanul. – Tudja azt maga, Nathan. Azt hiszem, nagyon jól tudja – vetette oda Goodrich, már a folyosóról. – Semmit nem tudok – felelte Nathan indulatosan. Bevágta az ajtót, majd azonnal feltépte, és kikiáltott a folyosóra: – Azt sem tudom, hogy ki maga! De Garrett Goodrich már messze járt.

9

3 A siker csodálatos dolog, de az ember nem tud éjszaka hozzábújni, ha fázik. MARILYN MONROE Nathan becsukta az ajtót, behunyta a szemét, és a homlokához szorította a hideg vízzel telt poharat. Homályosan érezte, hogy ez a történet még nem ért véget, és hogy nem most hallott utoljára Garrett Goodrichról. Nehezen sikerült visszarázódnia a munkába. A belsejét elárasztó forróság és a makacs mellkasi fájdalom megakadályozta az összpontosításban. A pohárral a kezében felállt az asztaltól, az ablakhoz lépett, és a Helmsey Building kékesen tükrözıdı tömbjét figyelte. A Met Life hatalmas, bájtalan homlokzata mellett ez az emberi léptékő felhıkarcoló valóságos ékkınek hatott piramis formájú tetıvel megkoronázott, elegáns tornyával. Nathan néhány percig elnézte a felhajtó forgalmát: valóságos autóáradat tartott dél felé a sugárutat szegélyezı két hatalmas kapun keresztül. A hó megállás nélkül esett, a fehér és a szürke árnyalataival vonva be a várost. Nathant mindig rossz érzés fogta el, valahányszor ebben az ablakban állt. A szeptember 11-i terrortámadás napján éppen a számítógépénél ült, amikor az elsı repülıgép becsapódott. Soha nem fogja elfelejteni azt a borzalmas napot, a tiszta kék eget beszennyezı fekete füstoszlopokat és a tornyok összeomlásakor felszálló iszonyatos törmelék- és porfelhıt. Elıször fordult elı, hogy Manhattant és felhıkarcolóit kicsinek, sebezhetınek és mulandónak érezte. Munkatársai többségéhez hasonlóan ı is igyekezett, hogy ne pergesse le magában újra meg újra a rémálmot, amelyet akkor átélt. Az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Business as usuel. Mégis, ahogyan az itteniek mondták, New York többé már nem volt a régi New York. De tényleg, képtelen vagyok rá. Ennek ellenére felvett néhány aktát az asztaláról, becsúsztatta a táskájába, majd Abby nagy meglepetésére úgy döntött, hogy otthon fogja áttanulmányozni ıket. Egy örökkévalóság óta nem ment haza ilyen korán. Általában naponta körülbelül tizennégy órát dolgozott, heti hat napon át, és a válása óta gyakran vasárnap is bejött az irodába. Az összes cégtárs közül ı számolta el a legtöbb munkaórát. És akkor még nem is említettük a legutóbbi ragyogó húzását: bár a feladatot mindenki lehetetlennek találta, sikerült tetı alá hoznia a Downey és a NewWax cég nagy médianyilvánosságot kapott fúzióját, amelyrıl dicsıítı cikk jelent meg a National Lawyer-ben, a szakma egyik legrangosabb folyóiratában. Nathan elkeserítette a kollégáit: túl példaszerő volt, túl tökéletes. Nem elég, hogy elınyös külsıvel áldotta meg a természet, soha nem felejtett el elıre köszönni a titkárnıknek, megköszönte a portásnak, ha taxit kerített neki, és havonta néhány órában ingyen adott jogi tanácsot a rászorulóknak. Úgy érezte, az utca élénk levegıje jót tesz neki. Már alig havazott, olyan erısen biztosan nem, hogy akadályozza a forgalmat. Nathan, miközben a taxira várt, makulátlan fehér miseingbe öltözött gyerekkórust hallgatott: a gyerekek az Ave verum corpust énekelték a St. Bartholomewtemplom elıtt. Nathan akarata ellenére valami egyszerre édeset és nyugtalanítót érzett ebben a zenében. Hat órakor ért haza a San Remóba, fızött egy teát, és elıvette a telefont. Bár San Diegóban még csak délután három óra van, Bonnie és Mallory talán már otthon lesznek. Néhány részletet még pontosítani kellett Bonnie érkezésével kapcsolatban, mert pár nap múlva eljön hozzá a téli vakációra.

10

Szorongva ütötte be a telefonszámot. Három csöngetés után bekapcsolt az üzenetrögzítı: „Ön Mallory Wexlert hívta. Most nem vagyok itthon, de…” Már attól is jól érezte magát, ha hallotta Mallory hangját. Olyan volt, mintha hosszú fuldoklás után egy adag oxigénhez jutna. Íme, hová jutott, ı, aki soha nem elégedett meg a kevéssel. Az üzenetrögzítı hangja megszakadt: – Halló! Nathan emberfölötti erıfeszítést tett, hogy vidám hangon tudjon megszólalni, engedelmeskedve a hülye régi reflexnek: soha, senki ne érje gyöngeségen, még az a nı sem, aki gyermekkora óta ismeri. – Szia, Mallory. Mikor volt utoljára, hogy szerelmemnek szólította? – Szia – válaszolta Mallory hidegen. – Minden rendben? Mallory élesen felelte: – Mit akarsz, Nathan? Oké, megértettem: ez még mindig nem az a nap, amikor újra normálisan fogsz beszélni velem. – Csak azért hívlak, hogy megbeszéljük Bonnie utazását. İ is ott van? – Nem, most hegedőórája van. Egy óra múlva jön haza. – Talán te is meg tudnád mondani, mikor indul a gépe. Ha jól emlékszem, valamikor estefelé érkezik. – Bonnie egy óra múlva már itthon lesz – vágott közbe sietve Mallory; hallhatóan gyorsan véget akart vetni a beszélgetésnek. – Nagyon jó, akkor hív… De Mallory már letette a telefont. Soha nem képzelte volna, hogy a beszélgetésük a hidegség ilyen fokát is elérheti. Hogy lehetséges, hogy két ember, akik olyan közel voltak egymáshoz, úgy viselkedik, mint két idegen? Hogy lehetséges ez? Nathan leheveredett a szalonban álló kanapéra, és a plafonra meredt. Milyen naiv volt! Naná, hogy lehetséges! Csak körül kell néznie: válások, félrelépések, unalom. Az ı szakmájában könyörtelen harc dúl. Csak azok boldogulhatnak, akik a családi életük és szabad idejük egy részét feláldozzák a munka oltárán. Az iroda minden egyes ügyfele több tízmillió dollárt ért, ami azt jelentette, hogy az ügyvédeknek bármikor a rendelkezésükre kell állniuk. Ez volt a játékszabály, az ár, amelyet meg kellett fizetni, ha az ember a nagyok csapatában akart játszani. És Nathan elfogadta ezt az árat. Ennek köszönhette, hogy a fizetése már 45 000 dollár volt havonta, nem számolva a természetbeni juttatásokat. Ez azt is jelentette, hogy üzlettársként közel félmillió dollár éves jutalékban részesedett. A bankszámlája most elsı ízben átlépte az egymilliós határt. És ez még csak a kezdet volt. A magánélete viszont éppen az ellentétes pályát futotta be, mint a szakmai karrierje. Az utóbbi években leépült a házassága. Szép fokozatosan az iroda töltötte ki az egész életét. Egyre ritkábban talált idıt rá, hogy együtt reggelizzék a családjával, vagy hogy ellenırizze a kislánya házi feladatát. Amikorra felmérte, milyen nagy a kár, már késı volt visszakozni, és néhány hónapja már a válást is kimondták. Persze nem ı volt az egyetlen, akivel ilyesmi történt – az irodában például minden második munkatársa elvált –, de ez nem igazán vigasztalta. Sokat aggódott Bonnie-ért is, akit nagyon felkavartak az események. Hétéves volt, de néha bepisilt éjszaka, és az anyja azt mondta, hogy olykor szorongásos rohamok törnek rá. Nathan minden este fölhívta, de szeretett volna jobban jelen lenni az életében. Nem, gondolta, és felült a kanapén, egy férfi, aki úgy alszik, hogy senki sem fekszik az oldalán az ágyban, és aki három hónapja nem látta a kislányát, nem sikeres az életben, hiába milliomos. Lehúzta a győrősujjáról a jegygyőrőjét, amelyet még mindig hordott, és elolvasta azt a sort az Énekek énekébıl, amelyet Mallory vésetett bele: Mert erıs a szeretet, mint a halál. Nathan azt is tudta, hogyan folytatódik a vers: 11

Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el. Nyálas hülyeség! Ilyesmivel kábítják a kezdı szerelmeseket. A szerelem nem az az abszolút valami, ami dacol az idıvel és a megpróbáltatásokkal. Pedig nagyon hosszú ideig azt hitte, hogy az ı házassága valami kivételes dolog, egy titokzatos, ésszel alig felfogható dimenzió, amely még a gyermekkorukban alakult ki. Mallory és ı hatéves koruk óta ismerték egymást. Rögtön a kezdetektıl láthatatlan fonál kötötte össze ıket, mintha a sors természetes szövetségesekké akarta volna ıket tenni az élet nehézségeivel szemben. A komódhoz lépett, sorra kézbe vette és megnézte a volt feleségét ábrázoló fényképeket. Hosszan elidızött a legutóbbinál, amelyre Bonnie cinkos segítségével tett szert. Mallory nagyon sápadt volt, ami arról tanúskodott, hogy a válást megelızı és követı korszak igencsak megviselte, de ez mit sem változtatott hosszú szempillái, finom orra, fehér fogai szépségén. Aznap, amikor a fénykép készült, a Silver Strand Beachen (az ezüstös kagylók strandján) tett séta során, Mallory egy teknıcfésővel kontyba tőzte a haját. Fémkeretes szemüvegével Nicole Kidmanre hasonlított, a Tágra zárt szemekben, bár sosem szerette, ha a színésznıhöz hasonlították. Nathan akaratlanul is elmosolyodott, mert Mallory örök patchwork pulóvereinek egyikét viselte, ezeket ı maga gyártotta, és valahogy egyszerre látszott bennük elegánsnak és nagyon szabadnak. Mallory környezetgazdálkodásból doktorált, és az egyetemen tanított, de amikor a nagymamája hajdani házába költözött, San Diego mellé, otthagyta az egyetemet, és attól kezdve a hátrányos helyzetőek megsegítésére létrehozott különféle szervezeteknek szentelte minden idejét és energiáját. Egy civil szervezet weblapját gondozta, akvarelleket festett, és kagylóval kirakott kisbútorokat készített, amelyeket nyaranta a turistáknak adott el Nantucketben. Számára a társadalmi siker vagy a pénz soha nem jelentett motivációt. Szívesen mondogatta, hogy egy jó séta az erdıben vagy a tengerparton nem kerül semmibe, de Nathan csak fél szívvel tudott csatlakozni ezekhez a leegyszerősítı elméletekhez. Könnyő így beszélni, amikor valaki soha nem szenvedett hiányt semmiben! Mallory jómódú és köztiszteletnek örvendı családból származott. Az édesapja az egyik legnagyobb bostoni ügyvédi iroda igazgatósági tagja volt. Mallorynek nem volt szüksége szakmai sikerre ahhoz, hogy elnyerje azt a társadalmi helyzetet, amelyet születésétıl birtokolt. Nathan elıtt most megjelent a felesége teste, még az egész testén szétszóródott szépséglencsék pontos helyét is maga elé tudta idézni. Gyorsan előzte a képet, és kinyitotta a magával hozott aktákat. Bekapcsolta a hordozható számítógépet, jegyzeteket írt, és néhány levelet diktált Abbynek. Fél nyolc körül végre befutott a hívás, amelyet várt. – Szia, papa! – Szia, kismókus! Bonnie részletesen elmesélte az egész napját, ahogy mindig szokta az esti beszélgetéseik alkalmával. Mesélt a tigrisekrıl és a vízilovakról, amelyeket egy iskolai kiránduláson látott a Balboa parki állatkertben. Nathan kifaggatta ıt az iskoláról és az elızı esti soccer meccsrıl, ahol Bonnie is játszott. Paradox módon soha nem beszélt olyan sokat a kislányával, mint most, amikor háromezer kilométerre élt tıle. Bonnie hangja hirtelen nyugtalanná vált: – Kérhetek tıled valamit? – Amit csak akarsz, édesem. – Félek egyedül repülni. Úgy szeretném, ha eljönnél értem szombaton! – De hát ez butaság, Bonnie, te már nagylány vagy! Arról nem is beszélve, hogy aznap fontos munkatalálkozója volt: az utolsó részletkérdéseket kellett megvitatniuk két cég egyesülése kapcsán, hónapok óta dolgozott az ügyön. Sıt, ı maga harcolta ki éppen ezt az idıpontot! – Kérlek, papa, gyere értem!

12

A vonal túlsó végén is hallotta, hogy a lánya torka összeszorul a feltörı sírástól. Bonnie nem volt szeszélyes gyerek. Ha nem akart egyedül repülni, annak biztosan komoly oka volt. Nathan a világ minden kincséért sem okozott volna neki fájdalmat. Fıleg most nem. – Oké, semmi gond, kicsikém. Ott leszek. Megígérem. Bonnie megnyugodott, és beszélgettek még néhány percig. Nathan, hogy megnyugtassa és megnevettesse, elmesélt neki egy kis történetet, és többször is elıadta a rendkívül jól sikerült jelenetét Micimackóról, aki a mézes csuprot keresi. Annyira szeretlek, kicsikém. Miután letette a telefont, elgondolkodott, milyen következményekkel jár, ha lemondja a szombati találkozót. Persze végsı megoldásként még mindig megfizethet valakit, hogy menjen el a lányáért Kaliforniába. De hamar elvetette ezt a hülye ötletet. Ez éppen olyan lépés, amelyet Mallory soha nem bocsátana meg neki. Különben is azt ígérte Bonnie-nak, hogy ı maga megy el érte. Szó sem lehet róla, hogy csalódást okozzon neki. Na mindegy, majd talál megoldást erre is. A kanapén ülve még diktafonra mondott néhány észrevételt, majd elnyomta az álom; nem húzta le a cipıjét, és a lámpát sem oltotta le. A kaputelefonra riadt fel. Peter, a portás hívta: – Valaki keresi, uram. Doktor Garrett Goodrich. Nathan az órájára pillantott: a kutya mindenségit, este kilenc óra! Arra már igazán nem vágyott, hogy ez az alak még itthon is zaklassa! – Ne engedje be, Peter, nem ismerem az urat. – Ne adja itt a hülyét – kiabálta Goodrich, aki nyilván megkaparintotta a portás telefonját –, nagyon fontos a dolog! A jó életbe! Mit vétettem az Úr ellen, hogy ezt érdemlem? Nathan hallgatott, a szemét dörzsölte. Lelke mélyén tudta, hogy addig úgysem nyeri vissza a lelki nyugalmát, ameddig nem végzett Goodrichcsal. Feltétlenül meg kell tudnia, mit akar tıle ez az ember. – Rendben van, Peter, beengedheti – szólt bele a kaputelefonba megadón. Begombolta az ingét, kinyitotta a bejárati ajtót, és kiállt a folyosóra, hogy vigyázzállásban várja az orvost, aki hamarosan föl is ért a 23. emeletre. – Mi a fenét keres itt, Garrett? Van fogalma róla, hány óra van? Goodrich bekukkantott az ajtón, és kijelentette: – Szép lakás. – Azt kérdeztem, mit keres itt. – Azt hiszem, velem kell jönnie, Del Amico. – Menjen a fenébe! Nem parancsolgathat nekem! Garrett igyekezett leszerelni. – Mi lenne, ha megpróbálna bízni bennem? – És mi arra a biztosíték, hogy maga nem veszélyes? – Abszolút semmi – ismerte el Goodrich, és megvonta a vállát. – Elhiheti nekem, potenciálisan minden ember veszélyes. Goodrich zsebre dugott kézzel, a kabátjába burkolózva baktatott a sugárúton, mellette a jó fejjel alacsonyabb Nathan hadonászott. –Jéghideg van! – Maga mindig ennyit nyavalyog? – kérdezte Garrett. –Nyáron ebben a városban meg lehet fulladni. New York télen mutatja az igazi formáját. – Baromság! – Egyébként a hideg konzerválja és megöli a mikrobákat, meg azután… Nathan nem hagyta, hogy kifejtse az elméletét. – Legalább szálljunk taxiba! Kiállt a járda szélére, és hadonászva próbált taxit fogni. 13

– Hé! Hé! – Ne üvöltözzön már, röhejesen néz ki! – Ha azt hiszi, hogy a maga kedvéért hagyom, hogy lefagyjon a tököm, nagyon téved! Két taxi is elment elıttük lassítás nélkül. Végül a Century Appartements magasságában megállt egy yellow cab. Beszálltak, és Goodrich közölte a sofırrel az úti céljukat: az Ötödik sugárút és a Harmincnegyedik utca keresztezıdéséhez tartottak. Nathan a kezét dörzsölgette. Az autóban jó meleg volt. A rádióból egy régi Sinatra-dal szólt. A Broadwayn nyüzsögtek az emberek, az ünnepek miatt a legtöbb üzlet egész éjjel nyitva tartott. – Gyalog hamarabb odaértünk volna – jegyezte meg Goodrich nyilvánvaló örömmel, amikor a taxi bennragadt egy dugóban. Nathan nem túl barátságos pillantást vetett rá. A taxi néhány perc múlva bekanyarodott az Ötödik sugárútra, ahol már nem volt olyan sőrő a forgalom. A Harmincnegyedik utcánál balra fordult, és száz méter után megállt. Goodrich fizetett, majd a két férfi kiszállt az autóból. Ott álltak Manhattan egyik leghíresebb épülete: az Empire State Building elıtt.

14

4 Angyal, lángpallosos, áll a a hátad mögött, Kardot merít beléd, s lelök a szakadékba! VICTOR HUGÓ Nathan hátraszegte a fejét, és felnézett. Az Ikertornyok lerombolása óta megint az öreg Empire State lett Manhattan legmagasabb felhıkarcolója. Biztosan nyugodott vaskos talapzatán, az elegancia és az erı keverékét árasztva uralkodott Midtownon. A legfelsı harminc emelete vörös és zöld fényben ragyogott, mint mindig karácsony idején. – Tényleg fel akar menni oda? – Nathan az éjszaka szövetébe döfı fényes nyílra mutatott. – Már meg is vettem a jegyeket – felelte Goodrich, és két háromszög alakú, kék lapocskát húzott elı a zsebébıl. – Igaz is, jön nekem 6 dollárral. Nathan ingerülten megcsóválta a fejét, majd megadón az orvos nyomába eredt. Beléptek az art deco stílusú elıtérbe. A pénztár fölötti ingaóra fél tizenegyet mutatott, egy tábla pedig arról tájékoztatta a látogatókat, hogy a pénztár egy óra múlva bezár, és az épület éjfélig látogatható. A pénztár mellett az épület hatalmas reprodukciója ragyogott, mint egy rézvörös nap. A karácsony New Yorkban turisztikai szempontból mindig jó szezonnak számított; a késıi óra ellenére még mindig sokan tolongtak a hírességek fényképeivel díszített pénztárak elıtt – a fotók azokat a híres embereket ábrázolták, akik a hosszú évek során megcsodálták a felhıkarcolót. Mivel Goodrich elıre megvette a jegyeket, ık megúszták a sorbaállást. Felmentek a második emeletre, innen indultak a liftek a kilátóba. Bár már nem esett a hó, az információs tábla szerint korlátozottak voltak a látási viszonyok, mert még mindig felhık borították az eget a város fölött. Egy ultragyors lift egy perc alatt felrepítette ıket a 80. emeletre. Innen egy másik lift felvitte ıket a 86. emelet 320 méter magasan lévı kilátótornyába. A liftbıl a fedett és üvegezett kilátóterembe léptek. – Ha nincs ellenére, én inkább ebben a főtött teremben maradnék – mondta Nathan, és szorosabbra húzta télikabátja övét. – Inkább azt tanácsolnám, hogy tartson velem – felelte Goodrich ellentmondást nem tőrı hangon. Kiléptek a tetıterasz nyitott részére. Az East River felıl sarkvidéki szél fújt, és Nathan nagyon bánta, hogy elfelejtett sapkát és sálat venni. Goodrich megpróbálta túlkiabálni a szelet: – Nagyanyám mindig azt mondogatta: „Addig nem ismered az igazi New Yorkot, amíg nem mentél fel az Empire State Building tetejére.” A hely tényleg varázslatos volt. A lift mellett Cary Grant szelleme várta Deborah Kerrt, aki nem jött el soha. Valamivel távolabb a korlátra támaszkodva egy japán pár azzal szórakozott, hogy Tom Hankset és Meg Ryant utánozta A szerelem hullámhosszánban. Nathan óvatosan odalépett a terasz korlátjához, és kihajolt. Az éjszaka, a hideg és a felhık miatt a város sejtelmes fényben ragyogott, és Nathant hamar lenyőgözte az elébe táruló látvány. A felhıkarcoló központi elhelyezkedésének köszönhetıen innen nyílt a városra a legszebb kilátás. Elıttük a Chrysler Building csúcsos tornya ragyogott, és még innen is látszott, milyen nyüzsgı élet zajlik a Times Square-en. – Nem jártam itt gyerekkorom óta – vallotta meg Nathan, és egy quartert csúsztatott a távcsı nyílásába. A nyolcvanhat emelet mélységben száguldozó autók parányinak látszottak, a forgalom pedig olyan távolinak tőnt, mintha egy másik bolygón zajlanék. Az Ötvenkilencedik utca hídja viszont hihetetlenül közelinek látszott, és ragyogva tükrözıdött az East River sötét vizén.

15

Nathan és Goodrich egy hosszú pillanatig nem szóltak egymáshoz, csak némán csodálták a város fényeit. A szél tovább árasztotta jeges leheletét, és a hideg kimarta az arcukat. Általános jókedv kerítette hatalmába a kis közösséget, amely egy röpke órára verıdött össze itt, háromszáz méterre a föld fölött. Két fiatal lázasan csókolózott, nem tudtak betelni vele, hogy az ajkuk szikrát vet a felületi feszültségtıl. Egy francia turistacsoport az Eiffel-tornyot hasonlította össze a felhıkarcolóval, egy wyomingi pár pedig részletesen elmesélte mindenkinek, akit érdekelt, hogyan találkoztak ugyanitt, huszonöt évvel ezelıtt. A vastag anorákba bugyolált gyerekek fel-alá rohangásztak, olykor-olykor elrejtızve a felnıttlábak erdejében. Fejük felett a szél hihetetlen sebességgel hajtotta a felhıket, és a résekben, ahol felszakadozott a felhızet, olykor felragyogott egy-egy magányos csillag. Igazán szép éjszaka volt. De Goodrich megtörte a csöndet: – Az a fiú a narancssárga anorákban – súgta Nathan fülébe. – Hogy mondja? – Nézze azt a fiút a narancssárga anorákban! Nathan összehúzta a szemét, és végigmustrálta a fiút, akire Goodrich mutatott: húszéves lehetett, most lépett ki a nyitott teraszra. Finom szıke szakáll göndörödött az állán, hosszú és piszkos haja sok kis copfba volt fonva. Kétszer körbejárta a teraszt, és egészen közel lépett Nathanhez, aki így megfigyelhette lázas és nyugtalanító tekintetét. Nyilvánvalóan nagyon boldogtalan volt, szenvedı arckifejezése élesen elütött a többi látogató nevetésétıl és jókedvétıl. Nathanben felmerült a gondolat, hogy talán be van lıve. – Kevin Williamsonnak hívják – világosította fel Goodrich. – Ismeri? – Személyesen nem, de ismerem a történetét. Az apja errıl a teraszról ugrott le, amikor az öngyilkosjelölteknek még nem állták útját védırácsok. Kevin egy hét óta mindennap eljön ide. – Ezt meg honnan tudja? – Mondjuk úgy, hogy végeztem egy kis kutatómunkát. Nathan hallgatott egy sort, majd megkérdezte: – De mi közöm nekem mindehhez? – Mindenhez közünk van, ami a hozzánk hasonló emberek életét érinti. – Ez úgy hangzott, mintha Goodrich valamilyen nyilvánvaló tényt közölt volna. Még erısebb szélroham söpört végig a teraszon. Nathan közelebb lépett Goodrichhoz. – A jó életbe, Goodrich, miért akarja, hogy ezt az embert bámuljam? – Mert mindjárt meghal – felelte Goodrich komolyan. – Öregem, maga… maga bolond! – kiáltott fel Nathan, de közben képtelen volt Kevinrıl elfordítani a tekintetét, és homályos nyugtalanság ébredt benne. Nem fog történni semmi. Ilyesmi egyszerően nem történhet meg. Ám alig telt el egy perc Goodrich váratlan jövendölése után, és a fiú egy revolvert húzott elı az anorákja zsebébıl. Pár pillanatig csak iszonyodva bámulta a fegyvert, amely remegett a kezében. Kezdetben láthatólag senki sem figyelt fel furcsa viselkedésére, de aztán váratlanul felüvöltött egy asszony: – Annál a férfinál fegyver van! Minden tekintet a fiatalember felé fordult. Kevin, mint akin úrrá lett a pánik, hirtelen maga felé fordította a fegyver csövét. Ajka iszonyodva megremegett. A harag könnyei csorogtak le az arcán, fájdalmas kiáltás szakadt fel torkából, és olvadt bele a sötétségbe. – Ne tegye! – kiáltott fel egy családapa, de közben hihetetlen tülekedés támadt, mindenki a terasz kijárata felé rohant. Nathan mozdulatlanul állt a fiú elıtt. Lenyőgözte és elborzasztotta az, ami a szeme elıtt lejátszódott, de mozdulni sem mert – félt, hogy csak siettetné a jóvátehetetlent. Már nem érezte a hideget, éppen ellenkezıleg, heves forróság áradt szét egész testében. .

16

Ó, bárcsak ne lıne…! Ne lıj! Ne lıj, fiam…! De Kevin felemelte a tekintetét, még egyszer felnézett a csillagtalan égre, és meghúzta a ravaszt. A dörrenés szétvetette a New York-i éjszakát. A fiatalembert nem bírta a lába, összecsuklott, és a földre rogyott. Egy pillanatra szinte kimerevedett az idı. Ezután felharsantak a pánik kiáltásai, és lázas nyüzsgés támadt a teraszon. A tömeg a liftek felé tódult, az emberek félırülten taszigálták egymást, és összevissza rohangáltak. Néhányan már elı is kapták a mobiljukat… gyorsan… értesíteni kell a családot… a barátokat. A hírhedt szeptemberi délelıtt óta a New York-iakban ott élt a sebezhetıségük szinte tapintható tudata. Valamilyen fokon mindenkit áthatott a trauma, és a turisták is tudták, hogy aki New Yorkban jár, azzal bármi megtörténhet. Nathan és még néhányan a teraszon maradtak. Kör alakult Kevin holtteste körül. A szerelmespárt tetıtıl talpig összefröcskölte a vér; csendben sírdogáltak. – Lépjenek hátrébb, hadd jusson egy kis levegıhöz! – kiabálta egy ır, és a fiatalember fölé hajolt. Elıvette a talkie-walkie-ját, és segítséget kért a lobbyból. – Hívják a tőzoltókat és egy mentıautót! Sérültünk van a 86.-on. Utána újra Kevin fölé hajolt, és megállapította, hogy a mentısökre sajnos nem lesz szükség, legfeljebb azért, hogy a halottasházba vigyék szegény fiút. Nathan legfeljebb egyméternyire állt a halottól, és képtelen volt elfordítani tekintetét a holttestrıl. Kevin fájdalom gyötörte arca örökre a rettegı kiáltásba merevedett. Fennakadt, üveges szeme már csak az ürességet kémlelte. A füle mögött égett szélő, vörös lyuk tátongott. Az agya egy része péppé vált, a maradék vérrel elkeveredve folyt szét a földön. Nathan rögtön tudta, hogy soha nem fog megszabadulni ettıl a képtıl, hogy újból és újból kísérteni fogja, amint leszáll az éj, vagy nagyon egyedül érzi magát. Lassacskán visszaszállingóztak a kíváncsiak. Egy kisfiú elveszítette a szüleit, és most döbbenten állt háromméternyire a halottól, és nem tudta levenni tekintetét a vértócsáról. Nathan karjába vette, és elfordította ettıl a szörnyő látványtól. – Gyere, töpörtyő. Ne félj, minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Amikor felállt, meglátta Goodrichot, aki már-már eltőnt a tömegben. Utána iramodott. – Garrett! Várjon meg, a fenébe is! A nyakába kapaszkodó kisfiúval Nathan csak a könyökével tudott utat vágni a nyüzsgı tömegben. Végre sikerült megragadnia az orvos vállát. – De honnan tudta elıre? – kiabálta. Goodrich szórakozottan bámult maga elé, és nem válaszolt. Nathan megpróbálta visszatartani, de beleütközött a kisfiú szüleibe, akik borzasztóan megkönnyebbültek, hogy megtalálták a gyereket. – Ó, James, úgy megijedtünk, kicsikém! Nathan nehezen szabadult meg a hálálkodó pártól. Akkor érte utol az orvost, amikor annak éppen sikerült becsusszannia az elsı szabad liftbe. – Miért nem tett semmit, Garrett? A másodperc töredékére összekapcsolódott a tekintetük, de Nathan már csak a becsapódó liftajtónak üvölthette a következı kérdését: – Miért nem tett semmit, ha egyszer tudta, hogy meg fog halni?

17

5 Csak késın hisszük el azt, mit fáj elhinni. OVIDIUS (MURAKÖZY GYULA FORDÍTÁSA) December 10. Nathan keveset aludt azon az éjszakán. Másnap késın ébredt, hideg verejtékben úszva, és az elsı érzése a szorító fájdalom volt a mellében, ami csak nem akart elmúlni. Megmasszírozta a jobb oldalát, és úgy érezte, hogy még élesebben nyilall belé a fájdalom. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy újra rátört a vízbefúlós álma – ez mindig a szorongás jele volt. Nyilván azért jött elı, mert tegnap Goodrich a hattyúról beszélt. Nathan kiszállt az ágyból, és érezte, hogy reszket a lába. Olyan gyönge volt, hogy a hóna alá dugta a hımérıt. 37,8. Semmi ijesztı. A késıi órára és a rossz állapotára való tekintettel azonban nem ment kocogni. A mai nagyon rossz napnak ígérkezett. A gyógyszeres szekrénybıl kivett egy Prozacot, és egy korty vízzel lenyelte. Rendszeresen szedte, amióta… amióta úgy érezte, hogy nincs egyensúlyban semmivel. Összeszedte a kanapén heverı aktákat. A tegnap esti munkája nem sokat ért. Ma kétszeres lendülettel kell dolgoznia, már csak azért is, mert valószínőleg hamarosan sikerül egyezségre jutnia a Rightby's-ügyben. A híres aukciósházat, amelynek a védelmét ellátta, megvádolták, hogy megsértette az antitröszttörvényt, amikor megállapodott a legfıbb konkurensével, hogy azonos bizományi kamatokkal dolgoznak a mőalkotások értékesítésekor. Kényes ügy volt, és Nathan munkára szánható órái sem szaporodtak maguktól, de ha sikerülne jó egyezséget kötnie, az még jobban megdobná a hírnevét. Bár késésben volt, hosszú percekig állt a zuhany alatt, és magában újragondolta Kevin Williamson öngyilkosságát. Eszébe jutott Goodrich néhány szava is: „Azt hiszem, Nathan, én lehetek a maga szolgálatára. Némelyik próbatétel nagyon gyötrelmes lehet, majd maga is meglátja.” Azt is megemlítette, hogy neki, Nathannek „fel kell készülnie.” De mit akar tıle ez a pasas, a fenébe is? Most már nyugtalanítani kezdte az egész. Vajon nem kellene értesítenie valakit? A rendırséget? Végül is tegnap haláleset történt, az mégse semmi. Igen, de öngyilkosság volt. Többtucatnyi ember igazolhatja. De Goodrich bizonyos mértékig mindenképpen felelıs a történtekért. Például információkat tartott vissza, amelyeket nem lett volna szabad eltitkolnia. Nathan kilépett a zuhanykabinból, és nagy lendülettel megtörölközött. Talán az lenne a legjobb, ha nem foglalkozna ezzel az egésszel. Nincs is rá ideje. Csak többé nem szabad találkoznia Goodrichcsal. Soha többé… Így minden visszatérhet a rendes kerékvágásba. Munkába indulás elıtt bekapott még két aszpirint és egy C-vitamint. Nem volna szabad ennyi gyógyszert szednie, tudta jól. Vissza kéne fognia magát. De nem ma. Még nem volt rá felkészülve. Belekerült egy kis idıbe, mire sikerült egy taxit elcsípnie. Az autó a Columbus Circle magasságában elfordult, és elhúzott a Grand Army Plaza mellett. Nem sokat haladtunk elıre, gondolta Nathan, miközben szabványcsevegést folytatott a pakisztáni sofırrel. Mindennek a tetejébe egy áruszállító teherautó lecövekelt a GM Building elıtt, és a Madisonon pillanat alatt kialakult a dugó. Nathan kiszállt a taxiból, és gyalog indult el a Park 18

Avenue felhıkarcolói alkotta vas- és üvegfolyosón. A város lázas nyüzsgése hirtelen robbant az arcába a szendvicsemberek kiáltozásától kezdve egészen a dudakoncertig, amely egy füstüveg ablakú limuzinból harsant fel, amikor az utolsó pillanatban sikerült kitérnie a kocsi elıl. Nathan hirtelen úgy érezte, hogy túl szők térbe került, ellenséges világ veszi körül, és megkönnyebbült, amikor megérkezett a Marble&March székházának bizánci stílusú mozaikboltíves, mutatós homlokzata elé. Elıször a 30. emeleten szállt ki, ahol egy nagy pihenıterem állt a tagok rendelkezésére, egy kis kávézóval. Néha elıfordult, hogy itt is aludt, amikor nagyon fontos és nagyon sok munkája akadt. Kiemelt néhány dossziét a rekeszébıl, és felment az egy emelettel feljebb lévı irodájába. Mivel abnormálisan késı volt, kérdést olvasott ki a titkárnıje szemébıl. – Abby, behozná, kérem, a postámat és egy tripla adag kávét? Abby megpördült a forgószékén, és szemrehányó pillantást vetett rá: – A postája egy órája ott várja az asztalán. Ami pedig a kávét illeti, biztos benne, hogy tripla… – Nagyon erıset kérek, tej nélkül, köszönöm. Nathan belépett az irodájába, húsz percet szánt arra, hogy átfussa a postáját, majd az utolsó csésze kávéját szürcsölgetve megnézte az internetes postafiókját is. Egy munkatársa kért tıle segítséget a Rightby's-aktát illetı joggyakorlati kérdésben. Éppen nekilátott a válasznak, amikor… Nem, ma képtelen koncentrálni. Nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna. Rendeznie kell ezt az ügyet. Két másodperc alatt becsukta a notebookot, fogta a kabátját, és otthagyta az irodát. – Abby, kérem, szóljon a portásnak, hogy fogjon nekem egy taxit. És törölje, legyen szíves, a ma délelıtti megbeszéléseimet. – De délben találkoznia kell Jordannel. – Próbálja késı délutánra áttenni a találkozót, azt hiszem, akkor ráér. – Nem tudom, mit fog szólni hozzá. – Ez legyen az én gondom. Abby kiszaladt utána a folyosóra, és még odakiáltotta: – Nathan, mondtam már néhányszor, hogy pihenésre van szüksége! Nathan becsapta a taxiajtót, és odaszólt a sofırnek: – South Ferry Terminal. Hála a sofırnek felajánlott húszdolláros extra borravalónak, még sikerült utolsónak becsuszszannia a Staten Islandre tartó tízórás komp utasai közé. A hajóval huszonöt perc alatt átért New Yorknak ebbe a lendületesen fejlıdı negyedébe. Az átkelés igazán sok látványosságot kínált, de Nathan most sem a Lower Manhattanben, sem a Szabadság-szoborban nem tudott gyönyörködni, annyira szeretett volna már odaérni. A komp kikötött, és Nathan újra taxiba szállt, amely villámgyorsan a Staten Island Public Hospital elé röpítette. A kórház a sziget északkeleti végén épült központi negyed, St. George melletti nagy kiterjedéső területen állt. A taxi a Surgery Center elıtt állt meg. Tegnap este óta nem esett hó, de szürke felhık borították az eget. Nathan berontott az épületbe, de a recepciósnı lefékezte a lendületét. – Uram, a látogatás csak… – Goodrich doktorral szeretnék beszélni – vágott a szavába Nathan. Olyan paprikás hangulatban volt, mint egy mérges kiskutya. A Prozac néha furcsa hatással volt rá. A nı beütött valamit a számítógépbe, és a képernyın megjelent egy táblázat a mőtétek beosztásával. – A professzor úr most fejezett be egy biopsziát, és hamarosan lesz egy kimetszése és egy nyirokcsomómőtétje. Most nem tud beszélni vele.

19

– De legalább szóljon neki, hogy itt vagyok – kérte Nathan. – Mondja meg, hogy Nathan Del Amico keresi. Sürgıs. A nı megígérte, hogy megpróbálja elérni a professzort, és megkérte Nathant, hogy üljön le a váróteremben. Goodrich negyedóra múlva kijött hozzá. Kék orvosi ing volt rajta, fején Bandana-kendı. Nathan szinte rávetette magát: – A jó életbe, Garrett, lenne szíves elmagyarázni, mi ez az… – Mindjárt. Most nem érek rá. – De én nem engedem el! Megjelenik az irodámban, azután nálam, végignézet velem egy borzalmas öngyilkosságot, és csak annyit mond, hogy „gondolkozzék el azon, milyen rövid az élet”. Ez már azért sok! – Majd késıbb beszélünk. Az emeleten van egy szoba, ahol egy férfi arra vár, hogy kivegyünk belıle egy daganatot… Nathannek nagy erıfeszítésébe került, hogy a nyugalmát megırizze. Úgy érezte, képes lenne agyonütni az orvost. – De velem jöhet, ha kedve tartja – ajánlotta Goodrich, majd sarkon fordult. – Micsoda? – Jöjjön, nézze meg a mőtétet, nagyon tanulságos. Nathan felsóhajtott. Érezte, hogy Garrett egyre jobban átveszi az irányítást, mégis követte. Végül is, ha már idáig jutott… Aprólékosan végrehajtotta a sterilizációs protokollt. Antibakteriális habbal gondosan megmosta a kezét és az alsó karját, alaposan megtörölközött, majd felkötött egy gézmaszkot, amely eltakarta a száját és az orrát. – Mi van ma mősoron? – kérdezte erıltetett könnyedséggel. – Nyelıcsı-eltávolítás laparotomiával és thoracotomia – felelte Goodrich, és belökte a lengıajtót. Nathan kísérletet sem tett a szellemes visszavágásra, csak követte az orvost a mőtıbe, ahol már várta ıt egy nıvér és egy asszisztáló orvos. Amint belépett az ablaktalan, túl éles fénnyel megvilágított terembe, rögtön tudta, hogy nem fogja szeretni azt, amit lát majd. Micsoda borzalom! Mint a legtöbben, ı is győlölte az orvosságszagot, amely rossz emlékeket idézett fel benne. A legfélreesıbb sarokba húzódott, és nem nyitotta ki többé a száját. – Rosszindulatú daganat – magyarázta Goodrich a kollégájának. – Ötvenéves férfi, erıs dohányos, kicsit megkésett diagnózis. A nyálkahártya is meg van támadva. Áttétek a májban. Elé toltak egy tálcát, amelyen mindenféle sebészi mőszer hevert. Felvett egy szikét, és jelt adott a kezdésre. – Nagyon jó, kezdhetjük. Nathan a páciens feje fölött merılegesen felfüggesztett kis képernyın követni tudta az operáció minden mozzanatát. Átmetsszük a háromszögő ínszalagot… kiszabadítjuk a nyelıcsı hiátusát… Néhány mozdulat után Nathan már nem látott mást a lépernyın, csak egy kupac vérzı szervet. Hogy ismerik ki magukat közöttük a sebészek? Soha nem volt hipochonder, de ebben a pillanatban nem tudott másra gondolni, csak a mellkasában fészkelı fájdalomra. Szorongva figyelte Goodrichot, aki minden idegszálával a feladatára összpontosított. Nem, ez nem ırült. Hozzáértı orvos. Egy orvos, aki azért kel fel reggel, hogy életeket mentsen meg. De akkor mit akar tılem? Ebben a pillanatban az asszisztáló orvos megpróbált beszélgetést kezdeményezni a Base-Ball Eeague-xól, de Goodrich csak felé vágott a tekintetével, és a fickó azonnal elhallgatott. Közben Nathan újra elfordította szemét a képernyırıl, ahol folytatódott a mőtét. 20

Gyomorcsövezés… tüdı és abdominális drénezés… Úgy érezte, megalázták. Olyan haszontalannak tőntek most az aktái, a munkamegbeszélései, még az az egymillió dollár is a bankszámláján. A mőtét már a végéhez közeledett, amikor a beteg szívritmusa hirtelen felgyorsult. – A francba! – kiabálta az asszisztáló orvos. – Tachycardizál! – Elıfordul – mondta nyugodtan Goodrich. – Rosszul viseli a szívlassítást. Megkérte a nıvért, hogy adjon egy injekciót, és Nathan hirtelen érezte, hogy epe tolul fel a torkába. Kirohant a mőtıbıl, berohant a vécébe, egy kagyló fölé hajolt, és sokáig hányt. Ekkor jutott eszébe, hogy huszonnégy órája egy falatot sem evett. Goodrich tíz perc múlva csatlakozott hozzá. – Túléli? – kérdezte Nathan szorongva, a homlokát törölgetve. – Tovább fog élni, mintha nem próbáltunk volna semmit se tenni. Mindenesetre normálisan tud majd táplálkozni és emészteni. Legalábbis egy ideig. – A mőtét jól sikerült – magyarázta Goodrich a beteg feleségének. – Természetesen mindig felléphetnek mőtét utáni komplikációk, de én optimista vagyok. – Köszönöm, doktor úr – mondta az asszony hálásan –, megmentette. – Megtettük, ami tılünk telt. Az asszony Nathan kezét is megszorította. – Önnek is köszönöm. Nyilván Goodrich asszisztensének nézte. Nathanre olyan nagy hatással volt az iménti élmény, hogy nem világosította fel az asszonyt tévedésérıl. A kórház elsı emeleti kávézója a parkolóra nézett. Goodrich és Nathan leültek egymással szemben, és kávét rendeltek. Egy kis kosár állt az asztalon, süteményekkel. – Kér fánkot? Kicsit zsírosak, de… Nathan megrázta a fejét. – Ha mindent tudni akar, még mindig keserő ízt érzek a torkomban. Alig észrevehetı mosoly suhant át az orvos arcán. – Nagyon jó. Hallgatom. – Nem, nem, errıl szó sincs, Garrett, én hallgatom magát; miért jött el hozzám, és honnan tudta, hogy Kevin golyót akar röpíteni a fejébe? Goodrich töltött magának egy csésze kávét, és sok cukrot és tejet tett bele. Összeráncolta a szemöldökét. – Nem tudom, hogy készen áll-e már rá, Nathan. – Készen, mire? – Arra, hogy meghallgassa, amit mondani akarok. – Ó! Én készen állok mindenre, csak ha fel tudná gyorsítani kicsit a tempót… De Goodrich nem ment bele ebbe a játékba. – Szeretne örömet szerezni nekem? Ne nézze kétpercenként az óráját. Nathan felsóhajtott. – Oké, hagyjunk magunknak idıt – mondta, meglazította a nyakkendıjét, és levette a zakóját. Goodrich bekapott egy falat fánkot, és ivott rá egy korty kávét. – Bolondnak tart, ugye? – Bevallom, ez is megfordult a fejemben – felelte Nathan mosolytalanul. – Hallott már a hospice osztályokról? – Azt olvastam, hogy ebben a kórházban ön vezeti ezt az osztályt. – Pontosan. Mint bizonyára tudja, ezeken az osztályokon olyan embereket ápolunk, akikrıl már lemondott az orvostudomány. – És önök lelki támaszt nyújtanak nekik.

21

– Igen. Már csak néhány hetük van hátra, és ezt tudják is. Nagyon nehéz elfogadni egy ilyen helyzetet. Már délután két óra volt. A kávézó nagy terme félig üres volt. Nathan elıvett egy szál cigarettát, de nem gyújtott rá. – Az a hivatásunk, hogy elkísérjük ıket a halálba – folytatta Goodrich. – Megpróbáljuk elérni, hogy arra használják fel a rendelkezésükre álló kevés idıt, hogy békében menjenek el. Elhallgatott egy pillanatra, majd pontosította: – Békében önmagukkal és békében a többi emberrel. – Ez mind szép, de mennyiben érint ez… Goodrich kirobbant: – Hogy mennyiben érinti ez magát? Mindig ugyanaz a kérdés a maga kis egójával kapcsolatban. Mennyiben érinti Nathan Del Amicót, a nagy ügyvédet, aki négyszáz dollárt számláz óránként, a világ egész nyomorúsága? Nem tudna pár percre elfeledkezni a maga kis személyérıl? Ez már sok volt. Nathan ököllel az asztalra vágott. – Figyeljen rám, szarházi! Ilyen hangon az általános iskola óta nem beszélt velem senki, és szeretném, ha ez továbbra is így maradna! Felpattant, és hogy megnyugodjék, odament a pulthoz, és kért egy kis üveg Evian ásványvizet. A teremben mindenki abbahagyta a beszélgetést, és szemrehányón nézett Nathanre. Türtıztesd magad! Mégiscsak kórházban vagyunk! Lecsavarta az üveg kupakját, és megitta a felét. Várt egy percig, csak azután fordult meg, és ült vissza az asztalhoz. Tekintetét Goodrichéba mélyesztette, igyekezve a tudtára adni, hogy nem hagyja elbizonytalanítani magát. – Folytassa! – mondta nyugodtabb hangon, de lappangó haraggal. A kér férfi között tapintható volt a feszültség. Ennek ellenére Goodrich ott folytatta, ahol abbahagyta. – Ezeken az osztályokon olyan emberekkel foglalkozunk, akikrıl az orvosok már tudják, hogy meg kell halniuk. De rengeteg olyan haláleset van, amelyet lehetetlen elıre megjósolni. – Mint például a balesetek? – Igen, a balesetek, az erıszakos halál, az olyan betegségek, amelyeket az orvostudomány nem képes felfedezni, vagy túl késın fedez fel. Nathan megértette, hogy a beszélgetés fontos pontjához érkeztek. Újra érezte a fájdalmat, amely satuként szorította a mellkasát. – Mint már talán sikerült megértetnem önnel – folytatta Goodrich –, könnyebb úgy távozni az életbıl, ha az ember idıben rendezni tudja az ügyeit. – De hát az elıre kiszámíthatatlan halál esetében ez lehetetlen! – Nem mindig lehetetlen. – Hogyhogy nem mindig? – Valójában ez a Hírnökök egyik feladata. – A Hírnököké? – Igen, Nathan, vannak olyanok, akik a halálra szánt embert felkészítik a nagy ugrásra a másik világba. Nathan megcsóválta a fejét. A másik világ! Nyakig vagyunk az ırületben. – Azt akarja mondani, hogy egyesek elıre tudják, ki fog meghalni? – Igen, valahogy így – helyeselt Goodrich komolyan. –A Hírnökök feladata, hogy lehetıvé tegyék az élık és a halottak békés elválását egymástól. Hozzásegítik azokat, akiknek meg kell halniuk, hogy elrendezzék a dolgaikat, mielıtt elmennek. Nathan felsóhajtott. – Azt hiszem, velem rossz lóra tett, én inkább kartéziánus fajta vagyok, a lelki életem alig fejlettebb egy földigilisztáénál. – Tudom, hogy nehéz elhinni. 22

Nathan vállat vont, és az ablak felé fordult. Mit keresek én itt? Nagy, kövér hópelyhek zuhogtak a szürke égbıl a parkolóra nyíló üvegablakra. – És ha jól értem, maga is egyike ezeknek a… – …ezeknek a Hírnököknek. Igen. – Ezért tudta azt a dolgot Kevinrıl? – Igen. Nem szabad beszállnia ebbe a játékba. Nathan tudta, hogy semmit sem nyer vele, ha meghallgatja ennek az ırültnek a hagymázas beszédét, és mégis muszáj volt megkérdeznie: – De miért nem tett érte semmit? – Hogy érti ezt? – Mennyiben készítette fel ıt a nagy ugrásra? Mennyiben „tette lehetıvé az élık és a halottak békés elválását egymástól”? Kevin nem látszott túl békésnek a távozása pillanatában. – Nem mindig tudunk cselekedni – ismerte el Goodrich. – Az a fiú túl zaklatott volt, hogy elvégezze ezt a munkát önmagán. Szerencsére nincs ez mindig így. Nathant, még ha elfogadta is a feltételezést, nagyon zavarta valami. – Megakadályozhatta volna, hogy meghaljon. Értesíthetett volna valakit a biztonsági szolgálattól vagy a rendırségtıl… Goodrich rögtön leállította: – Az nem sokat segített volna. Senkinek nincs hatalma a halál órája fölött. És nem lehet kétségbe vonni a végsı döntést. Végsı döntés; Hírnökök; a másik világ… Ha már itt vagyunk, miért ne mindjárt a purgatórium vagy a pokol? Nathannek beletelt néhány másodpercbe, mire elraktározta ezeket az információkat, majd görcsös mosollyal megjegyezte: – Igazán azt képzeli, hogy hiszek magának? – Ezek a dolgok akkor is léteznek, ha maga nem hisz bennük. – Még egyszer: csak az idejét vesztegeti, én nem vagyok vallásos. – Ennek semmi köze a valláshoz. – İszintén azt hiszem, hogy magának elment az esze, sıt, hogy az én dolgom lenne, hogy errıl tájékoztassam a kórház igazgatóját is. – Ebben az esetben már húsz éve ırült vagyok. Goodrich hangja egyre meggyızıbben csengett: – Talán nem beszéltem magának Kevinrıl? – Az nem bizonyíték. Egy csomó más oka is lehet annak, hogy maga elıre látta az öngyilkosságát. – Csak egyet mondjon! – Valamilyen agymosás, egy szekta hatása, kábítószer… – Higgyen nekem, Nathan, igazán nem akarom ilyesmikbe belerángatni magát. Egyszerően csak azt állítom, hogy képes vagyok elıre megjósolni egyes emberek halálát. Tudom, hogy meg fognak halni, még mielıtt erre bármilyen elıjel utalna, és megpróbálom felkészíteni ıket arra, ami rájuk vár. – És honnan vette ezt a hatalmat? – Ez túl bonyolult, Nathan. Nathan felállt, felvette a zakóját és a kabátját. – Eleget hallottam mára. – Én is azt hiszem – ismerte el Garrett megértın. Nathan elindult a kijárat felé, de amikor odaért az önmőködı ajtóhoz, hirtelen sarkon fordult, és az ujját Goodrichra szegezve visszament hozzá.

23

– Bocsássa meg nekem, doktor, hogy visszatérek hitvány kis személyemre, de nem azt akarja velem megértetni, hogy miattam van itt? – Miattam van itt, Goodrich, ugye? Ezt akarja velem megértetni? Ütött az órám? Vége a dalnak? Goodrich szemmel láthatóan zavarban volt. Úgy tőnt, jobban szeretné valahogy megúszni a beszélgetést, de ı is tudja, hogy elkerülhetetlen. – Nem kifejezetten ezt mondtam. De Nathan nem elégedett meg ezzel a válasszal. Ideges lett, és egyre hangosabban és gyorsabban beszélt. – Tehát ez a módszere? Amikor jön a megérzés, beállít az emberekhez, és bejelenti: „Figyelem, az életben vannak prioritások, már csak egy hete van hátra, siessen, végezze el az utolsó igazításokat.” Garrett megpróbálta megnyugtatni: – Soha nem mondtam semmit azoknak, akiknek meg kellett halniuk. Csak tudom, és kész. – Hát akkor menjen a fenébe, Hírnök! És Nathan ezúttal tényleg kirohant a kávézóból. Goodrich egyedül maradt az asztalnál, megitta az utolsó korty kávéját, és csendben megdörgölte a szemét. Kinézett az ablakon, és megpillantotta a hidegben, hóesésben távolodó Del Amico alakját. Jeges hópelyhek tapadtak arcára és hajára, de láthatólag nem vett tudomást róla. A teremben, a pult mellıl a rádióból felhangzott Bili Evans zongoraszólója. Szomorú zene volt.

24

6 Nem lesz egyre hidegebb? Nem jönnek mindig éjszakák, egyre több éjszaka? És nem kell már reggel meggyújtani a lámpásokat? NIETZSCHE – Hány szabadnapot vettem ki az utóbbi három évben? Este hat óra volt. Nathan Ashley Jordan irodájában ült, és megpróbálta rábeszélni, hogy engedje el két hét szabadságra. Bonyolult volt a kettıjük kapcsolata. Kezdetben Nathan Jordan személyes pártfogását élvezte az irodában, de ahogy múlt az idı, Jordant ingerelni kezdte fiatal kollégája becsvágya – a lelke mélyén azzal vádolta, hogy túl gyakran kaparja ki magának a gesztenyét. Nathan viszont hamar ráébredt, hogy Jordan nem az a fajta, aki összekeverné az üzletet a barátsággal. Teljes bizonyossággal tudta, ha egy napon komoly gondja támadna, nem Jordan ajtaján kellene kopogtatnia. Nathan felsóhajtott. Fölösleges ámítania magát: mélyen felkavarta a Garrettel folytatott szócsatája és Kevin öngyilkossága. Nem is beszélve a mellkasát szorító fájdalomról. Az igazat megvallva, már nem is tudta, mit gondoljon Goodrich Hírnökökkel kapcsolatos ırültségeirıl. De egy dologban biztos volt: kell egy kis szünet, egy kis idı, és szüksége van arra is, hogy a téli szünidıben többet foglalkozzék a lányával. Megint feltette a kérdést: – Hány szabadnapot vettem ki az utóbbi három évben? – Gyakorlatilag egyet sem – ismerte el Jordan. – Általában nem jutunk el a perig, de valahányszor eljutottunk, hányat is veszítettem el? Jordan felsóhajtott, és önkéntelenül is elmosolyodott. A jól ismert régi nóta. Nathan tehetséges ügyvéd volt, de nem kifejezetten szerény. – Egyetlen ügyet sem veszítettél az utóbbi években. – Egyetlen ügyet sem veszítettem az egész pályafutásom során – helyesbített Nathan. Jordan bólintott, majd megkérdezte: – Mallory miatt van? Errıl van szó? Nathan nem adott egyenes választ. – Figyelj, nálam lesz a mobilom és a notebookom, és mindig be leszek kapcsolva, ha esetleg valami gond lenne. – Oké, vedd ki a szabadnapjaidat, ha annyira akarod. Nincs szükséged hozzá az én engedélyemre. Én magam veszem át a Rightby's-ügyet. Majd úgy ítélve, hogy a beszélgetés véget ért, újra belemerült a számítógép képernyıjén sorakozó számokba. De Nathan nem hagyta magát lerázni. Némileg emeltebb hangon megjegyezte: – Csak egy kis idıt kérek, hogy a lányommal lehessek, nem látom be, miért okozna ez problémát. – Nem okoz problémát – mondta Jordan, felnézve a képernyırıl. – Az egyetlen gond, hogy nem volt elıre látható, és te is jól tudod, hogy a mi szakmánkban muszáj mindent elıre látni. December 11. Fél hatkor csöngött az ébresztıóra. A néhány órányi alvás ellenére a Nathan mellkasát szorító fájdalom nem múlt el. Éppen ellenkezıleg, egyre erısebb volt, mintha tüzet raktak volna a mellcsontja mögött. Sıt úgy érezte, hogy már a bal vállától is kisugárzik, végig a karján.

25

Ezért azután nem is mert rögtön felkelni. Fekve maradt, és mélyeket lélegezve próbált megnyugodni. Néhány perc múlva végre elcsitult a fájdalom, de ı még tíz percig nem kelt ki az ágyból; azon tőnıdött, mit is csináljon aznap. Végül elhatározásra jutott. A jó életbe! Nem lehet, hogy csak elszenvedem az eseményeket, és nem teszek semmit. Tudnom kell! Kidugta a lábát az ágyból, és gyorsan beállt a zuhany alá. Nagy gusztusa támadt egy kávéra, de ellenállt a kísértésnek: üres gyomor kell, ha vérvételre akar menni. Felöltözött jó melegen, lement a lifttel, majd gyors léptekkel elszáguldott az épület lobbyját és bejáratát díszítı art deco motívumok mellett. Egy pillanatra megállt, hogy néhány szót váltson a portással, akit nagyon szeretett, mert kedves fickó volt. – Jó napot, uram. – Jó napot, Peter, mi volt a Knicksszel tegnap este? – Húsz ponttal legyızték a Seattle-t. Ward dobott néhány szép kosarat… – Na, annál jobb, remélem, így fog menni Miamiban is. – Nem fut ma reggel, uram? – Nem, kicsit berozsdásodott a masina. – Akkor jobbulást kívánok… – Köszönöm, Peter, és legyen jó napja! Odakint még sötét volt, és nagyon hideg. Nathan átvágott az úton, és felnézett a San Remo kettıs tornyára. Felfedezte a lakása ablakát az északi torony huszonharmadik emeletén. Mint mindannyiszor, most is az jutott az eszébe: Igazán nem rossz. Nem rossz, ha a Queens déli részén, egy mocskos negyedben felnıtt kölyök ilyen sokra viszi. Igaz, ami igaz, nehéz gyermekkora volt – a szegénység és az eszeveszett spórolás jellemezte. Szegényes volt, de nem nyomorúságos, még akkor sem, ha az édesanyjával néha csak a food stampeknek, a szőkölködıknek osztogatott ebédjegyeknek köszönhetıen jutottak ennivalóhoz. Igazán nem rossz. Hiszen a Central Park West 145. kétségkívül a Village egyik legelıkelıbb lakcíme volt. Éppen szemben a parkkal és két háztömbnyire a metrótól, amelyet az itt lakók nyilvánvalóan nem gyakran vettek igénybe. Az épület százharminchat lakásának lakói között voltak üzletemberek, pénzarisztokraták, régi New York-i családok sarjai, film- és revücsillagok. Rita Hayworth haláláig itt lakott. Azt beszélték, hogy Dustin Hoffman és Paul Simon még mindig fenntart itt egy lakást. Nathan még a ház két ikertoronyra tagolódó tetejét bámulta, mindkét tornyot egy-egy román kori kis templomot idézı kupola díszítette, ettıl az épület úgy nézett ki, mint egy álközépkori katedrális. Nem, igazán nem rossz. Ám Nathannek el kellett ismernie, hogy bármilyen menı ügyvéd volt is, soha nem tudta volna megfizetni ezt a lakást, ha nem lett volna az a történet az apósával. Vagyis az exapósával, Jeffrey Wexlerrel. Ez a San Remo-beli lakás nagyon sokáig volt Wexler átmeneti lakása; itt lakott, valahányszor üzleti ügyben New Yorkba jött. Wexler szigorú és megalkuvást nem ismém ember volt, a bostoni elit vegytiszta terméke. Ez a lakás idıtlen idık óta a Wexler család tulajdonában volt – vagyis az 1930-as gazdasági válság óta, ugyanis ekkor tervezte Emery Roth, a csodálatos építész, akinek abban az idıben már több más, a Central Park környékén épült elegáns ház öregbítette a hírnevét. A lakás felügyeletére és takarítására Wexler felfogadott egy olasz származású házvezetınıt, Eleanor Del Amicót, aki a Queens negyedben élt a fiával. Wexler a felesége akarata ellenére vette fel, az asszony ugyanis azt tartotta, nem helyénvaló egyedülálló anyát alkalmazni. Ám olyan elégedettek voltak Eleanor munkájával, hogy megkérték, a nantucketi nyaralójukat is tartsa rendben. Így tehát Nathan több egymást követı nyáron elkísérte az édesanyját a szigetre. Így következett be az az esemény, amely megváltoztatta az életét: találkozott Malloryvel.

26

Az édesanyja munkájának köszönhetıen díszpáholyból szemlélhette vágyakozva a WASP-ok (Fehér Angolszász Protestánsok) Amerikáját, ahol mintha megállt volna az idı. İ is ilyen gyermekkort szeretett volna: zongoraórákkal, vitorlázással a bostoni kikötıben és Mercedes-ajtók csapódásával. Természetesen ebbıl neki soha semmi nem jutott: nem volt apja, bátyja, pénze. Nem hordott magániskolái egyenruhát jelvénnyel díszített hajtókával, sem kézzel között, égszínkék, márkás pulóvert. De Mallorynek köszönhetıen belekóstolhatott e kortalan élni tudásba, s mohón falta néhány morzsáját. Néha meghívták a fényes és nagy felhajtással kísért piknikekre Nantucket egy-egy félreesı, árnyas zugába. Többször elkísérhette Wexlert a horgászpartikra, amelyek kivétel nélkül jegeskávé és friss bownie-k iszogatásával zárultak. És még a nagyon disztingvált Elizabeth Wexler is megengedte néha, hogy kölcsönvegyen egy-egy példányt a könyvtárból a nagy házban, ahol minden sima, tiszta és derős volt. Ám e látszólagos jóindulat ellenére a Wexlereket mindig kínos zavarba hozta a tény, hogy a házvezetını fia mentette meg lányukat a vízbefúlástól 1972-ben, egy szeptemberi napon. És ez a zavar soha nem oszlott el egészen. Éppen ellenkezıleg, az idık folyamán egyre nıtt, míg végül nyílt ellenségeskedéssé fajult, amikor Mallory és ı közölték velük azt a szándékukat, hogy összeköltöznek, majd össze is házasodnak. A Wexler házaspár ekkor minden eszközt felhasznált, hogy a lányukat eltávolítsák attól a férfitól, akirıl azt állította, hogy szereti. De minden hiába volt: Mallory nem adta be a derekát. Erıs tudott maradni: nem ingatta meg az úgynevezett józan észre való hivatkozás. Nem ingatták meg sem a fenyegetızések, sem a feszélyezett családi ebédek, amelyeken ettıl kezdve többet hallgattak, mint beszélgettek. A kötélhúzás egészen 1986 karácsonyáig tartott, amikor a családi házban tartott estélyen, amelyen szokás szerint a bostoni arisztokrácia krémje győlt össze, Mallory Nathan karján jelent meg, és mindenkinek úgy mutatta be, mint „leendı férjét”. Jeffrey és Lisa Wexler ekkor megértette, hogy nem szegülhetnek szembe a lányuk akaratával. Hogy ez így lesz, és nem másképp, és kénytelenek lesznek ilyen vagy olyan módon elfogadni Del Amicót, ha nem akarják elveszíteni Malloryt. Nathant ıszintén elképesztette felesége döntése, hogy ily módon viszi keresztül az elhatározását, és csak még jobban szerette érte. Még ma is, amikor eszébe jut ez az emlékezetes este, libabırös lesz a karja. Számára örökre ez az este jelenti azt a pillanatot, amikor Mallory igent mondott neki. Igent mások szemében. Igent az egész világ elıtt. De hiába házasodtak össze, a Wexler család továbbra sem fogadta be ıt egészen. Még azután sem, hogy megszerezte a diplomáját a Columbián; még azután sem, hogy belépett egy híres ügyvédi irodába. Ez nem pénz, hanem származás kérdése volt. Valahogy úgy állt a dolog, hogy ebben a közegben a születés már a kezdet kezdetén kijelölt egy bizonyos pozíciót az ember számára, amelybıl semmilyen módon nem törhetett ki, bármit tett is, és bármilyen nagy vagyont győjtött is össze. Wexlerék szemében Nathan örökre a házvezetını fia maradt, valaki, akit végül kénytelenek voltak elfogadni, hogy ne veszítsék el a lányukat, de aki mégsem tartozott az igazi családi körhöz. És nem is fog odatartozni soha. És azután jött az a per. 1995-ben. Az igazat megvallva, ez az ügy nem tartozott kifejezetten Nathan szakterületéhez, de amint a Marble&March megkapta, rögtön erıszakoskodni kezdett, hogy adják neki. Az ügy egyébként nem volt bonyolult: a SoftOnline cég egyik alapítója, miután a cégét felvásárolta egy nagy informatikai társaság, úgy találta, hogy az új részvényesek jogtalanul távolították el posztjáról, és húszmillió dolláros kártérítést követelt. Mivel a társaság nem volt hajlandó ekkora összeget kifizetni, a helyzet perrel fenyegetett. Ebben a stádiumban vette fel a kapcsolatot az ügyfél a Marble&Marchcsal.

27

Ezenközben az új részvényesek – akiknek a cége Bostonban székelt – megbízták az üggyel a saját ügyvédjeiket: a Branagh&Mitchell ügyvédi iroda alkalmazottait. Az iroda egyik fı részvényese éppen… Jeffrey Wexler volt. Mallory valósággal könyörgött a férjének, hogy mondjon le az ügyrıl. Semmi jó nem származhat belıle, csak tovább bonyolítaná a dolgokat, már csak azért is, mert az iroda képviseletében maga Wexler felügyelte az ügyet. De Nathan nem hallgatott Malloryre. Meg akarta mutatni nekik, mire képes a csatornatöltelék. Kapcsolatba lépett Jeffreyvel, és közölte vele: nemcsak hogy nem adja át másnak az ügyet, hanem meg is akarja nyerni. Wexler elküldte melegebb éghajlatra. Az efféle ügyekben szinte soha nem jutnak el a perig. Általában a két fél mindent elrendez egy deallel, és az ügyvédek munkája abban áll, hogy megpróbálják a mindkét fél számára lehetı legelınyösebb egyezséget megkötni. Wexler tanácsára a cég tett egy 6,5 milliós ajánlatot. Ez tisztességes ajánlat volt, és a legtöbb ügyvéd belement volna az egyezségbe. Nathan viszont minden óvatossági rendszabályt felrúgva meggyızte az ügyfelét, hogy ne fogadja el a felkínált összeget. A per elıtt néhány nappal a Branagh&Mitchell megtette az utolsó, 8 millió dolláros ajánlatát. Ekkor Nathanben komolyan felmerült, hogy engedniük kellene. Igen ám, de Wexler kiejtette a száján azt a bizonyos mondatot. Azokat a szavakat, amelyeket Nathan nem felejt el soha: – Már megszerezte a lányomat, Del Amico. Ez nem elég trófeának? – Nem jól mondja, nem „megszereztem” a lányát. Mindig szerettem Malloryt, de ezt maga nem hajlandó megérteni. – Eltaposom, mint egy csótányt! – Már megint a régi megvetés – de ebben az ügyben nem sok hasznát veszi. – Jobb lenne, ha kétszer is meggondolná. Ha a fickó maga miatt elveszít 8 milliót, a hírneve szenved csorbát. És maga nagyon jól tudja, milyen törékeny egy ügyvéd hírneve. – Foglalkozzék a saját hírnevével, öregem. – Tíz az egyhez az esélye, hogy elveszíti az ügyet. És ezt tudja is. – Annyira biztos ebben, hogy hajlandó fogadni is rá? – Akasszanak fel, ha tévedek. – Én nem kérnék magától ilyen sokat. – Akkor mit kér? Nathan elgondolkodott egy pillanatra. – A San Remo-beli lakást. – Maga megırült! – Azt hittem, szeret játszani, Jeffrey. – De magának semmi esélye sincs! – Az elıbb azt mondta, hogy egy a tízhez… Wexler olyan biztos volt magában, hogy végül hajlandó volt belemenni a fogadásba: – Oké, legyen. Ha nyer, magának adom a lakást. Majd úgy teszünk, mintha ezzel az ajándékkal ünnepelném meg Bonnie születését. Jól jegyezze meg: én semmit sem kérek cserébe, ha veszít, éppen elég gondja lesz, míg összeszedi magát, és nem akarom, hogy a lányom férje az utcán végezze. Így folytatódott a párviadaluk. Két férfi párviadala. Egy ilyen fogadás szakmai szempontból nem volt kifejezetten becsületes – Nathan nagyon is jól tudta: nem válik dicsıségére, hogy egy ügyfél sorsával játszva próbálja rendezni személyes problémáját –, de nem szalaszthatta el az alkalmat. Viszonylag egyszerő, de bizonytalan kimenetelő ügy volt, és nagyban függött a bíró érzékenységétıl és döntésétıl. Amikor Nathan ügyfele elutasította a megállapodást, nagy kockázatot vállalt, hiszen mindent elveszíthetett. 28

Jeffrey tapasztalt és alapos ügyvéd volt. Tényszerően nézve a dolgot nem tévedett, amikor azt állította, hogy Nathannek kevés esélye van a gyızelemre. De Nathan végül mégis gyızött. Így döntött Frederick J. Livingstone New York-i bíró, amikor elmarasztalta a SoftOnline-t, és utasította, hogy fizesse ki a 20 milliót, amellyel az egykori tulajdonostársnak tartozik. El kellett ismerni, hogy Wexler emelt fıvel fogadta a vereséget, és egy hónap múlva kiüríttette a New York-i lakást. De Mallory mégsem tévedett: a per csak rontott Nathan és a Wexler házaspár kapcsolatán. Jeffrey és közötte véglegessé vált a szakítás, és már több mint hét éve egy szót sem szóltak egymáshoz. Nathan azt gyanította, hogy Wexlerék titokban még örültek is a lányuk válásának. Nem is lehetett ez másképpen. Nathan lehajtotta a fejét, és az anyjára gondolt. Aki soha nem járt abban a lakásban. A híres per elıtt három évvel rákban meghalt. De nem számít: mégis az ı fia alszik most a Central Park West 145. számú toronyházának 23. emeletén. Ott, ahol Eleanor több mint tíz éven át házvezetını volt. Eleanornak soha nem volt könnyő élete. Szülei Gaetából, egy Nápolytól északra fekvı halászkikötıbıl származtak. Eleanor kilencéves volt, amikor a család az Egyesült Államokba emigrált, és a szülıföldjétıl való elszakadás nagyon hátravetette a kislányt tanulmányaiban. Soha nem tanult meg igazán jól angolul, így nagyon hamar abba kellett hagynia az iskolát. Húszéves korában ismerkedett meg Vittorio Del Amicóval, aki kımővesként dolgozott a Lincoln Center építésén. Vittorio nagyon értett a nık nyelvén, és elbővölı mosolya volt. Eleanor néhány hónap múlva teherbe esett, ekkor úgy döntöttek, összeházasodnak. Idıvel azonban Vittorióról kiderült, hogy erıszakos, csapodár és meglehetısen felelıtlen ember, aki végül elhagyta a családot, és soha többé nem került elı. Miután a férje elhagyta, Eleanornak teljesen egyedül kellett felnevelnie a gyermekét; néha kéthárom állása is volt, hogy valahogy megéljenek. Egyszerre volt takarítónı, pincérnı, recepciós nyomorúságos kis szállodákban: mindent elvállalt, és türelemmel viselte az alantas munkákkal járó gyakori megaláztatásokat. Nem voltak igazi barátai, közeli rokonai sem; csak magára számíthatott. Nathanéknek nem volt mosógépük vagy videójuk, de soha nem kellett éhezniük. Szőkösen, de méltóságteljesen éltek. Nathannek mindig tiszta volt a ruhája, és mindig megvolt a szükséges iskolai felszerelése. Anyja rengeteget dolgozott. Nathan azt látta, hogy soha nincs ideje magára, és még csak kisebb örömöket sem enged meg magának. Soha nem ment nyaralni, soha nem nyitott ki egyetlen könyvet sem, nem ment moziba vagy étterembe. Mert Eleanor Del Amico egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy tisztességgel felnevelje a fiát. Hiányos mőveltsége és iskolázatlansága ellenére mindent megtett, hogy kövesse az iskolai elımenetelében, és hogy a tıle telhetı módon segítse. Nem volt diplomája, de volt a szívében szeretet. Feltétlen és rendíthetetlen szeretet. Gyakran mondogatta a fiának, mennyire megnyugtatta, hogy fia született, és nem lánya. „Könnyebben fogsz boldogulni ebben a világban, amelyet még mindig a férfiak uralnak”, bizonygatta. Élete elsı tíz évében az édesanyja volt a nap, amely beragyogta Nathan mindennapjait, a varázsló, aki hideg vizes borogatást tett homlokára, hogy előzze rémálmait, aki, mielıtt reggel munkába indult, kedves szavakat hagyott neki egy cédulán, és egy kis aprópénzt a kakaós bögréje mellett. Igen, az édesanyja volt a bálványa, amíg valamiféle társadalmi különbség szép lassan el nem távolította ıket egymástól. Ott kezdıdött, hogy Nathan felfedezte a Wexler család elbővölı világát, majd tizenkét éves korában az a szerencse érte, hogy felvették a Wallace Schoolba, egy manhattani magániskolába, ahová minden évben egy tucat ösztöndíjast vettek fel a szegényebb negyedek kiváló diákjai kö29

zül. Az East Side vagy a Gramercy Park elegáns házaiban lakó osztálytársai többször is meghívták Nathant vendégségbe. Akkor kezdte kicsit szégyellni az édesanyját. Szégyellte a nyelvtani hibáit, és hogy rosszul beszél angolul. Szégyellte, hogy társadalmi státusa ennyire nyilvánvaló a beszédében és a gesztusaiban. Elıször érezte az édesanyja szeretetét nyomasztónak, és lassacskán függetlenítette magát tıle. Az egyetemi évei alatt tovább lazult a kapcsolatuk, és ezen Nathan házassága sem segített. Ám ez nem Mallory hibája volt, aki mindig gyızködte, hogy törıdjön többet az édesanyjával. Nem, egyedül az övé volt a felelısség. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy egyre feljebb hágjon a társadalmi ranglétrán, és nem vette észre, hogy az édesanyjának nagyobb szüksége lenne a szeretetére, mint a pénzére. Ám amikor 1991-ben egy borús novemberi reggelen azzal a hírrel hívták fel a kórházból, hogy az édesanyja meghalt, ez a szeretet a maga teljes valójában újra feltárult elıtte. Mint már oly sok fiút elıtte, ıt is furdalni kezdte a lelkiismeret, kínzón nehezedett rá minden pillanat emléke, amikor hálátlannak és közömbösnek mutatkozott. Azóta nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna édesanyjára. Valahányszor meglátott az utcán egy-egy szegényesen öltözött, munkától törıdött asszonyt, akin látszott, hogy már kora reggel fáradt, keservesen bánta, hogy nem volt jobb fiú. De már késı volt. Hiába tett magának szemrehányást, nem ért vele semmit. Sok mindent tett azért, hogy valahogy meg tudjon bocsátani magának – például hetente virágot vitt Eleanor sírjára –, de ezek a cselekedetek soha nem pótolhatták azt az idıt, amelyet nem az édesanyjával töltött, amíg még élt. A kórházi éjjeliszekrény fiókjában két fényképet talált. Az elsı 1967-ben készült, egy vasárnap délután, a tengerparton, a Coney Island-i vidámparkban. Nathan hároméves. Tölcséres fagylaltot szorongat kis kezében, és elragadtatottan bámulja a hullámvasutat. Édesanyja büszkén tartja a karjában. Ez a kevés fénykép egyike, amelyen Eleanor mosolyog. A másik fénykép ismerısebb, mert a Columbia Egyetem diplomaosztóján készült. Nathan a talárjában és jól szabott öltönyében fensıbbségesen tekint a világba. Az már igaz, hogy övé a jövı. Eleanor, mielıtt bement a kórházba, kiemelte a képet a nappali közepén trónoló aranyozott keretbıl. Azt akarta, hogy a halála pillanatában is vele legyen a fia sikerének szimbóluma, amely egyben az eltávolodása jelképe is volt. Nathan próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, mert még sebezhetıbbé tették. Nem sokkal múlt hat óra. Lement egy szomszédos épület föld alatti parkolójába, ahol két parkolóhelyet bérelt. Az egyiken egy Jaguar kupé állt, a másikon egy sötétkék luxusterepjáró. A dzsipet akkor vették, amikor eldöntötték, hogy lesz még egy gyerekük. Mallory választotta. Szerette a biztonság és a magasság érzését, amely ebbıl a fajta autóból áradt. Mallory mindig nagyon fontosnak tartotta, hogy a családja biztonságban legyen. Minden döntésében ez volt a legfontosabb szempont. Ugyan minek nekem két autó?, kérdezte magától Nathan, miközben kinyitotta a kupé ajtaját. Több mint egy éve elhatározta, hogy eladja a terepjárót, de soha nem talált rá idıt. Már majdnem elindult, amikor eszébe jutott, hogy talán mégis a terepjáróval kéne mennie, mert az utak valószínőleg csúszósak. Az autóban még mindig érezni lehetett Mallory illatát. Nathan bedugta a slusszkulcsot, és elhatározta, hogy a sportautót adja el, és a terepjárót tartja meg. Két emelettel feljebb a mágneskártyájával kinyitotta az automata sorompót, és nekivágott a még sötét városnak. Mostanra elállt a hóesés. Igazán furcsa volt az idı, állandóan ingadozott a hideg és a felmelegedés között. Nathan beletúrt a kesztyőtartóba, és talált egy régi Leonard Cohen-CD-t. Volt felesége egyik kedvencét. Betette a lejátszóba. Mallory a folkénekeseket különösen szerette, a protestálást meg úgy általában. Néhány éve elutazott Európába, Genovába, hogy a globalizáció káros következ30

ményei és a multinacionális vállalatok mindenhatósága ellen tiltakozzék. A legutóbbi elnökválasztáson aktívan részt vett Ralph Nader kampányában, és amikor a keleti parton élt, ki nem hagyott volna egyetlen FMI- vagy Világbank-ellenes washingtoni tüntetést sem. Mallory ellenzett mindent: a szegény országok eladósodását és nyomorát, a környezetrombolást, a gyermekmunkát… Az utóbbi idıben nagy lendülettel vetette bele magát a génmanipulált élelmiszerek elleni küzdelembe. Sok idıt szánt egy militáns szervezetre, amely a mőtrágya és permetezıszerek nélküli növénytermesztést tőzte a zászlajára. A válásuk elıtt két évvel Nathan néhány napra elkísérte ıt Indiába, ahol ez a szervezet nagyra törı programot indított: manipulálatlan vetımagot osztottak a parasztoknak, hogy rávegyék ıket a hagyományos termesztési mód folytatására. Nathan mindig nagyon kritikus szemmel nézte a gazdagok adakozását, de ahogy múlt az idı, kénytelen volt elismerni, hogy hozzá képest, aki soha nem csinált semmit, ez mégiscsak valami. Éppen ezért, bár néha kicsúfolta a feleségét harciasságáért, titokban csodálta is érte, mert tudta jól, ha a világ csak a magafajta alakokra számíthatna, örök idıkig várhatna, hogy sorsa jobbra forduljon. Ebben a korai órában még folyamatosan lehetett haladni. Fél óra múlva már egészen más lesz a helyzet. Elindult Lower Manhattan irányában, azután már nem gondolt semmire, hagyta, hogy Cohen karcos hangja elringassa. Valamivel a Foley Square elıtt belenézett a visszapillantó tükörbe. Az egyik hátsó ülésen egy Norman Rockwell mintás takaró feküdt, amelyet a Bloomingdale-ben vettek még házasságuk elején – Bonnie imádott beleburkolózni, amikor hármasban utaztak. Nem, nem álmodik: az autóban még mindig Mallory illata terjeng. Vanília és vágott virágok illata. Ebben a percben rettenetesen hiányzott neki. Annyira jelenlévınek érezte, hogy többször is az volt a benyomása, egy árnyék mellett ül. Mallory ott volt, az elsı ülésen, mint egy visszajáró kísértet. Másképpen is alakulhattak volna a dolgok, ha nem lett volna ez az egész: a pénz, a társadalmi különbség, a vágy, hogy felülmúlja önmagát, és bebizonyítsa, hogy megérdemli Malloryt. Már nagyon fiatalon kénytelen volt a cinizmusra és az individualizmusra építı személyiséggé formálni magát, és ki kellett irtania magából a sebezhetıséget. Hogy ı legyen a legjobb, és ne kelljen állandóan mentegetıznie a gyöngeségeiért. És most, hogy visszagondolt erre, elfogta a félelem, hogy soha többé nem látja Malloryt. A kislányán kívül nem volt közeli családtagja vagy igazi barátja. Ha most meghalna, ki siratná meg? Jordan? Abby? Megérkezett a Lafayette Street aljába, és hirtelen végtelen szomorúság töltötte el. Amikor ráfordult a Brooklyn Bridge felhajtójára, úgy érezte, bölcsıként ringatják a hidat felfüggesztı nagy acélsodronyok. A két boltív mindig egy gótikus épület titokzatos bejáratát idézte elé – éles ellentétben álltak az iker-felhıkarcolók modern formáival, de ez a kontraszt örökre megszőnt a tornyok pusztulásával. Lehet, hogy hülyeség, de valahányszor erre járt, ködös napokon szinte várta, hogy egy kanyar után feltőnjenek az égbe fúródó tornyok csillogó homlokzatukkal. Hirtelen egy egész konvoj mentıautó jelent meg mögötte, megelızték, és szirénázva elszáguldottak Brooklyn irányába. Nyilván súlyos baleset történt valahol a jeges éjszakában. Istenem, ez New York! Egyszerre szerette és győlölte ezt a várost. Nehéz volt megmagyarázni. Olyan szórakozottan vezetett, hogy a lehajtón elvétette a kijáratot, és Brooklyn Heights szők utcácskáiban találta magát. Keringett egy ideig ebben a nyugodt negyedben, míg végül sikerült átjárót találnia a Fulton Street felé. Itt elıhúzta a zsebébıl a mobilt, és beütött egy számot, amelyet már korábban megjegyzett. Élénk, éber hang válaszolt. – Dr. Bowly vagyok, hallgatom. Dr. Bowly klinikája híres volt a szolgáltatásai kiváló minıségérıl. Az ı irodájuk is ide küldte az új alkalmazottakat a felvételükhöz szükséges orvosi kivizsgálásra. A klinika egy ideje kiterjesztette a tevékenységi körét, és alkohol- meg drogelvonó központként is mőködött a keleti part válogatott közönsége számára. 31

– Nathan Del Amico vagyok a Marble&March irodától. Teljes kivizsgálást szeretnék. – Adom a titkárnıt – felelte az orvos, hallhatólag dühösen, hogy korán reggel egy közönséges idıpontkérés miatt zaklatják. – Nem, doktor, én kifejezetten magával akarok beszélni. Az orvos hallgatott egy ideig, majd még mindig udvariasan válaszolta: – Rendben… mondja, kérem. – A teljes repertoárt akarom – folytatta Nathan –, labort, röntgent, EKG-t. – Megnyugtathatom, a vizsgálatban mindez benne van. Nathan hallotta, hogy a vonal túlsó végén az orvos lenyom néhány billentyőt egy számítógép klaviatúráján. – Adhatunk önnek egy idıpontot, mondjuk… tíz napon belül. – Inkább tíz percen belül – vágott vissza Nathan azonnal. – Ugye… ugye tréfál? Nathan most érkezett a Park Slope negyedbe. Elfordult a Prospect Parktól nyugatra fekvı elegáns lakónegyed felé. Nagyon hivatalos hangnemben folytatta: – Az iroda egy adóügyben védte önt. Ez három éve volt, ha jól emlékszem. – Igen, pontosan – ismerte el Bowly, egyre jobban meglepıdve. – És jól is végezték a munkájukat, mivel felmentettek. Érezni lehetett, hogy visszavonulót fúj. – Tudom – folytatta Nathan –, egy kollégám foglalkozott az ön aktájával, és ha jól tudom, ön elhallgatott néhány adatot az adóhatóság elıl. – De… hová akar kilyukadni? – Mondjuk, hogy van néhány barátom az Adófelügyeletnél, akiket talán érdekelnének ezek az információk. – De hát ez ellenkezik az ön szakmájának valamennyi szabályával! – háborgott az orvos. – Természetesen, de ön nemigen hagy más választást a számomra – jegyezte meg Nathan. Ráfordult a Penitent Streetre, de hirtelen elvakította egy szembıl érkezı autó fényszórója. Hülye állat! Leejtette a telefont, minden figyelmét arra összpontosította, hogy jobbra rántsa a kormányt. Alig sikerült elkerülnie az ütközést. Felvette a telefont, és beleszólt: – Halló! Egy pillanatra azt hitte, Bowly már le is tette, de az orvos hosszú szünet után, erıltetetten magabiztos hangon megszólalt: – Szóba sem jöhet, hogy engedjek egy ilyen zsarolásnak. Ha azt hiszi, hogy engedem magam befolyásolni egy ilyen… – De hát nem kérek nagy dolgot – sóhajtott fel Nathan. – Egy teljes kivizsgálást, még ma. És természetesen sürgısségi díjat is fizetek. Nem messze a klinikától talált egy parkolóhelyet. Az ég lassan kékbe váltott, nemsokára felkel a nap. Becsapta az ajtót, bezárta a távirányítóval, és elindult a kovácsoltvas kandeláberekkel szegélyezeti úton. Bowly megint hallgatott egy sort, majd kibökte: – Nem szeretem a módszereit, de megnézem, be tudom-e szorítani valahová. Hány órára szeretne jönni? – Már itt is vagyok – mondta Nathan, és belökte a klinika ajtaját.

32

7 A halottak láthatatlanok ugyan, de azért jelen vannak. SZENT ÁGOSTON Sápadt fényben fürdı, hideg és sötét szobába vezették. Az ágyon természetesen ott feküdt a különféle vizsgálatokat felsoroló mőanyag foglalatú lap. Nathan lelkiismeretesen követte az utasításokat: levetkızött, vászonköpenybe bújt, kezet mosott, belevizelt egy üvegbe, majd behívta a nıvért, aki vért vett tıle. A kivizsgálás során bejárta az egész épületet. A páciensek kaptak egy mágneskártyát, amellyel kinyithatták az egymás után következı helyiségeket, ahol különféle specialisták várták ıket. Az élvezetek sorát egy teljes körő egészségügyi felmérés nyitotta meg, amelyet egy szikár, ısz hajú, ötvenes férfi végzett, aki a lágy csengéső Blackthrow névre hallgatott. Miután tüzetesen megvizsgálta, kikérdezte Nathant a személyes és családi kórelızményekrıl. Nem, soha nem volt különösebb egészségi problémája, kivéve egy ízületi reumát, tízéves korában, és egy mononukleózist tizenkilenc évesen. Nem, nem volt soha semmiféle szexuális érintkezéssel terjedı betegsége. Nem, nem tudja, miben halt meg az édesapja. Még azt sem tudja, meghalt-e egyáltalán. Nem, az édesanyja nem szívér-megbetegedésben halt meg. Cukorbeteg sem volt. A nagyszülei? Nem ismerte ıket. Utána következtek az életmódjára vonatkozó kérdések. Nem, a lánya születése óta nem iszik és nem dohányzik. Igen, tényleg egy cigarettásdoboz kandikál ki a zakója zsebébıl (ezek átkutatták a zakómat!), de soha nem gyújt rá, csak azért tartja ott, hogy lefoglalja a kezét valamivel. Igen, olykor antidepresszánst szed. És szorongáscsökkentıket is. Mint az emberek fele, aki mozgalmas életet él. Ezután átküldték egy stresszspecialistához, ahol bonyolult teszteknek vetették alá, hogy felmérjék a hivatásából és a családi életébıl fakadó szorongáskeltı tényezıket. Igen, nemrégiben vált el. Nem, nem bocsátották el. Igen, nemrégiben elveszítette egy közeli hozzátartozóját. Nem, nincs jelzálog az ingatlanán. Igen, az anyagi helyzete nemrégiben megváltozott… de elınyösen. Vannak-e változások az elalvási szokásaiban? A mindenségit, ezen a területen nincsenek szokásaim, és talán éppen ez a probléma. Nem átadom magam az alvásnak, hanem belezuhanok, ahogy az a másik mondta. A felmérés végén az orvos elhalmozta egy sor olcsó jó tanáccsal, amelyek szerinte segítenék abban, hogy jobban tudja kezelni az úgynevezett „pszichoemocionálisan stresszelı helyzeteket”. Nathan végighallgatta a tanácsokat, de magában fortyogott: Nem akarom én zen-mesterré átképezni magam, csak azt szeretném tudni, a francba is, hogy az életem rövid távon veszélyben forog-e, vagy sem. A kardiológusnál végre elkezdıdtek a komolyabb vizsgálatok is. Megkönnyebbülve állapította meg, hogy a kardiológus emberséges, megértı férfinak látszik. Nathan elmondta neki, hogy több napja mellkasi fájdalom kínozza. Az orvos figyelmesen hallgatta, és feltett néhány kiegészítı kérdést a fájdalmat kiváltó körülményekrıl és a fájdalom intenzitásáról.

33

Megmérte a vérnyomását, majd Nathannek futnia kellett egy emelkedı futószınyegen, hogy megmérjék a fokozott szívmőködés ritmusát. Ezután következett az EKG, egy szívechográfia és echodoppler: ha a szívének bármi baja van, egészen biztosan nem kerüli el az orvos figyelmét. Az orr-fül-gégészeti vizsgálattal folytatódott a kórházlátogatás. Az orvos megvizsgálta az orrát, az orrüregeket, a fülét és a torkát. Nathan nem kért hallásvizsgálatot: a hallásával nem volt semmi baja. A gégefiberoszkópiát és a tüdıröntgent viszont kénytelen volt eltőrni: úgy látszik, a dohányzásról tett kijelentése nem volt túl meggyızı. – Oké, rendben, néha elıfordul, hogy elszívok egy-egy szálat, tudja, hogy van ez… Nem nagyon lelkesedett a végbéltükrözésért sem, de megnyugtatták, hogy nem fog fájni. Amikor belépett az urológia ajtaján, rögtön tudta, hogy itt a prosztatáról lesz szó. És arról is volt szó. Nem, nem kell éjszakánként háromszor felkelnie vizelni. Nem, nincsenek vizelési problémái. Különben is, nem fiatal még egy kicsit a prosztata-megnagyobbodás-hoz? A látogatás egy echográfiás vizsgálattal zárult, ami abból állt, hogy egy szondát küldtek a teste különbözı részeibe. Egy kis képernyın csodálatos fényképeket láthatott a májáról, a hasnyálmirigyérıl, a lépérıl és a húgyhólyagjáról. Az órájára nézett: délután kettı volt. Hú! Vége. Forgott a feje, és hányingere volt. Több vizsgálatot végeztek rajta az utóbbi órákban, mint egész életében. – Két héten belül megkapja az eredményeket – szólalt meg a háta mögött valaki. Megfordult, és doktor Bowlyt pillantotta meg, aki szigorúan nézett rá. – Mi az, hogy „két héten belül”! – morgott Nathan. – Ki vagyok merülve, beteg vagyok! Tudnom kell, mi bajom! – Nyugodjék meg, csak tréfáltam – mondta Bowly. – Úgy egy óra múlva már közölni tudjuk önnel az elsı eredményeket. Figyelmesebben megnézte Nathant, és nyugtalanul kijelentette: – Az már igaz, hogy nagyon fáradtnak látszik. Ha le szeretne pihenni, amíg megérkeznek az eredmények, van egy szabad szoba a második emeleten. Megkérjem az egyik ápolónıt, hogy vigyen fel néhány szendvicset? Nathan beleegyezett. Fogta a ruháit, felment az emeletre, a kijelölt szobában újra felöltözött, majd végignyúlt az ágyon. Az elsı, amit látott, Mallory mosolya volt. Mallory fény volt, Mallory volt a nap. Mindig tele energiával és vidámsággal. Könnyen barátkozott, míg Nathannek ezen a téren mindig problémái voltak. Pár éve kifestették a lakásukat, és míg Nathan több napig is elvolt a szobafestıvel úgy, hogy egy szót sem szólt hozzá, Mallorynek alig egy óra kellett hozzá, hogy tövirıl hegyire megismerje az életét: a várostól kezdve, ahol született, egészen a gyerekei nevéig. Nathan nem vetette meg az embereket, éppen ellenkezıleg, de a legtöbb esetben nem találta meg velük a közös hangot. Az már igaz, hogy nem volt kifejezetten „édes pofa”. Mallory viszont természetétıl fogva pozitív beállítottságú volt, olyasvalaki, aki bizalmat kelt másokban. Nathan nem volt pozitív. A feleségével ellentétben nem sok illúziója volt az emberi természettel kapcsolatban. Hiába különböztek annyira egymástól, házasságuk éveken át nagyon boldog volt. Mind a ketten képesnek bizonyultak rá, hogy kompromisszumokat kössenek. Természetesen Nathan sok idıt szentelt a munkájának, de Mallory ezt elfogadta. Megértette Nathan belsı igényét arra, hogy egyre följebb kapaszkodjon a társadalmi ranglétrán. Cserébe Nathan soha nem kritizálta a felesége társadalmi elkötelezettségét és lázas aktivitását, még ha olykor nagyon naivnak találta is igyekezetét. Bonnie születése után még harmonikusabban éltek. A lelke mélyén Nathan mindig úgy érezte, hogy ık ketten soha nem válhatnak el. Pedig szép lassan eltávolodtak egymástól. Nagy része volt ebben a munkának, amely egyre több idejét vette igénybe, ahogy egyre nıtt a felelıssége. Tudta jól, a házasságuk igencsak megsínyli, hogy ı keveset van együtt a családjával. 34

De a bajok igazi oka második gyermekük, Sean fiuk három hónapos korában bekövetkezett halála volt. Három évvel ezelıtt történt, télen, február elején. Homályos okoknál fogva Mallory hallani sem akart róla, hogy felvegyen valakit a gyerekek mellé. Pedig olyan könnyő lett volna Bonnie és Sean mellé felfogadni egy Fülöp-szigeteki dajkát – annyian vannak Amerikában. Nathan összes kollégája ezt csinálta. De Mallory szívesen elmagyarázta volna bárkinek, hogy ezeknek a nıknek ahhoz, hogy gazdag amerikaiak gyerekeit nevelhessék, el kellett hagyniuk a saját gyermekeiket. Ha az északi nı felszabadításához a déli nı szolgává alacsonyításán keresztül vezet az út, akkor ı, Mallory Wexler inkább nem kér belıle. A gyerekekkel a szüleiknek kell foglalkozniuk, senki másnak. Az apáknak egyszerően nagyobb részt kell magukra vállalniuk a gyermeknevelésbıl. Ha az ember elkövette azt a baklövést, hogy hangot adott ellenvéleményének, és fehéren feketén bebizonyította, hogy a Fülöp-szigeteki dajka egész szép summát kap a munkájáért, amelyet hazaküldhet, és így fedezheti a gyermekei oktatását, Mallory rögtön undorító neokolonizátornak titulálta, belekezdett egy újabb elkötelezett beszédbe, és az ember már meg is bánta, hogy erre a területre tévedt. Nathan aznap délután korábban jött el az irodából. Mallory a szüleihez készült látogatóba, minden hónapban egyszer elutazott hozzájuk. Általában magával vitte Bonnie-t is, de mivel Bonnie-nak torokgyulladása volt, úgy döntöttek, hogy aznap nem utazik, hanem New Yorkban marad az apjával. Mallory gépe este hatkor indult. Nathan az ajtóban találkozott vele. Mallory gyorsan megcsókolta, odavetett neki valami ilyesmit: „Mindent elıkészítettem, csak meg kell melegítened a cumit a mikrobán. És ne felejtsd el megböfiztetni…” Nathan tehát egyedül maradt a két gyerekkel. Bonnie számára volt egy titkos fegyvere: a Susi és a Tekergı, videokazettán. Mallory egyik hóbortja az volt, hogy bojkottálta a Walt Disney céget, azzal a felkiáltással, hogy Micky Mause Kínában vagy Haitiben gyerekmunkásokkal állíttatja elı a reklámtermékeit. Ám ez az öntudatos civil gesztus cseppet sem volt Bonnie ínyére, akit így megfosztottak kedvenc rajzfilmjeitıl. Az apja tehát odaadta neki a kazettát, de elıtte többször is megeskette, hogy egy szót sem szól róla az anyjának. Bonnie fogta a kazettát, és nagy boldogan átvonult a nappaliba filmet nézni. Nathan befektette Seant az íróasztala mellé állított bölcsıbe. Sean békés, egészséges kisbaba volt. Este hétkor ivott egy cumisüvegnyi tápszert, majd visszaaludt. Átlagos napokon Nathan imádott a gyerekeivel foglalkozni. Csak az volt a baj, hogy aznap este nem igazán volt erre ideje. Nehéz és fontos ügyön dolgozott. Egyébként már csak nehéz és fontos ügyeket bíztak rá, ezért kénytelen volt egyre többször hazahozni az aktákat. Így valahogy gyızte, de nehezen. A filmje után Bonnie enni kért (persze spagettit: a Susi és a Tekergı után mi mást is ehetne az ember?). Nathan elkészítette a spagettit, de nem tudott Bonnie-val vacsorázni. Bonnie ezután békésen ágyba bújt. A következı négy órában Nathan teljes gızzel dolgozott, majd pont éjfélkor még egyszer megetette Seant, és ı is lefeküdt. Fáradt volt, és másnap reggel korán akart kelni. Sean valóságos ébresztıóra volt. Már átaludta az éjszakát, úgyhogy Nathan biztos lehetett benne, hogy ı is alhat legalább hat óráig. De másnap reggel csak a fia élettelen testét találta a bölcsıben, hason fekve. Amikor felemelte a pehelykönnyő kis lényt, a lepedın halvány rózsaszín foltot vett észre. Borzalom hasított belé: azonnal megértette. Nathan biztos volt benne, hogy csendben következett be a halál. İ soha nem aludt mélyen, és éjszaka nem hallott se kiáltást, se sírást. Ma már jól ismert jelenség a bölcsıhalál. Mint minden szülı, Mallory és ı is tudták, hogy veszélyes lehet hasra fektetni a kicsit, és a gyerekorvos utasításait követve mindig a hátára fektették Seant. Arra is gondosan ügyeltek, hogy sohase takarják el az arcát, mindig szabadon kapjon levegıt, a szobája ne legyen túl meleg (Mallory agyafúrt termométert szereltetett fel, amely mindig 20 °C35

on tartotta a szoba hımérsékletét), és hogy a matrac ne legyen túl puha (a legdrágább matracot vették meg, amely az összes biztonsági elıírásnak megfelelt). Hogyan is lehettek volna még jobb szülık? Többször is megkérdezték tıle: biztos, hogy a hátára fektette a babát? Persze! Igen! Mint mindig. Ezt válaszolta. De tulajdonképpen nem emlékezett pontosan arra a pillanatra, amikor lefektette. Nem látta maga elıtt a jelenetet. Csak arra emlékezett egészen pontosan, hogy azon az átkozott estén teljesen belemerült a munkájába. Abba a kurva aktába, két légitársaság pénzügyi fúziójáról. Amióta apa volt, soha, egyik gyerekét sem fektette a hasára vagy akár az oldalára. Miért tette volna éppen aznap este? Lehetetlen. Tudta, hogy nem tette, de nem emlékezett pontosan arra a pillanatra, amikor lefektette a fiát. És ez a bizonytalanság felırölte, és csak fokozta bőntudatát. Mallorynek is megvolt a maga rögeszméje: önmagát hibáztatta, mert nem szoptatta második gyermekét. Mintha az változtatott volna bármin is! És miért ment szét a házasságuk a próbatétel után, amelynek inkább közelebb kellett volna hoznia ıket egymáshoz? Nathan képtelen volt megválaszolni a kérdést, amelyet nap mint nap feltett magának. Nem tudta megmagyarázni, miért érezték szükségét mind a ketten, hogy eltávolodjanak egymástól. Pedig ez történt. Méghozzá viszonylag gyorsan. Nathan hirtelen elviselhetetlennek érezte az együttlétet Malloryvel. Hogyan is élhetne egy olyan ember szeme elıtt, aki tudat alatt talán ıt vádolja Sean halálért? Hazamegy, és mirıl beszéljenek? Megint visszatérjenek a múltra? „Emlékszel, milyen szép volt? Emlékszel, hogy vártuk már? Hogy milyen büszkék voltunk rá? Emlékszel, hol fogant? A kis faházra a White Mountainsben, a téli üdülıhelyen?… Emlékszel… emlékszel…” És nem tudott válaszolni Mallory szüntelen kérdéseire: „Hiszel abban, hogy valahol a mennyországban van? Hiszel abban, hogy van valami a halálon túl?” Nem tudott semmit. Nem hitt semmiben. Nem maradt más benne, csak ez a tátongó seb, ez a végtelen bánat, a szörnyő érzés, hogy magára hagyta a gyermekét. Meg volt bénulva, össze volt törve. Annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés és szorongás, hogy semmihez sem volt kedve, hiszen semmi sem támaszthatta föl a gyermekét. Csak úgy tudta folytatni az életet, ha még jobban beletemetkezett a munkába. De az irodában, ahová csak betette a lábát, mindig ugyanazt a kérdést tették fel neki: hogy van a feleséged? Mindig a felesége. És ı? És az ı fájdalma? Ki törıdött vele? Soha nem kérdezték meg tıle, hogy van ı. Hogyan élte meg mindezt. Erısnek hitték. A tough mari. Hiszen a szakmában annak számított, nem? Keménynek, ragadozónak, kegyetlennek, akinek nincs joga a könnyekhez és a kétségbeeséshez. Nathan kinyitotta a szemét, és felpattant. Tudta, hogy soha nem gyógyul ki ebbıl a szívtépı fájdalomból. Néha persze csodálatos pillanatokat élt át a kislányával, élvezte a sportot, és elmosolyodott egy-egy munkatársa viccén. De még ezekben a pillanatokban is sajgott a seb, amelyet Sean emléke hagyott benne. Egy órával késıbb Nathan doktor Bowlyval szemben ült egy fotelben, és az aranyozott keretbe foglalt pergament tanulmányozta, amelyen Hippokratész egyik mondása volt olvasható latinul: Vita brevis, ars longa, experimentum periculosum, judicium difficile. – Az élet rövid, a mővészet hosszú, a tapasztalat bizonytalan, az ítélet nehéz – fordította az orvos. – Ez azt jelenti, hogy… – Nagyon jól tudom, mit jelent – vágott a szavába Nathan. – Jogászdoktor vagyok, nem egy divatos popsztár, aki itt próbál leszokni a drogról. 36

– Jól van, jól van, rendben – felelte az orvos leforrázva. Átnyújtott Nathannek egy harmincoldalas dokumentumot, amelynek a fejlécében ez állt: orvosi jelentés. Nathan belelapozott, de nem olvasott bele igazán, hanem Bowlyra nézett, és szorongva megkérdezte? – És? Az orvos többször is mély lélegzetet vett, hogy elnyújtsa a feszültséget. Ez az alak igazi szadista. Nathan megköszörülte a torkát, és nagyot nyelt. Gyerünk, rajta, mondd már, hogy meg fogok dögleni! – Nos hát, nem holnap reggel fog meghalni. Semmi ijesztı nincs ebben a jelentésben. – Biztos… biztos benne? De a szívem… – Nincs artériaszőkülete. Nem mutatható ki idegi eredető magas vérnyomás. – És a koleszterinszintem? Bowly megrázta a fejét. – Semmi komoly: az LDL, vagyis a rossz koleszterin szintje nem ad okot aggodalomra. – És az a fájdalom a mellkasomban? – Nem nagy ügy, a kardiológus szerint a legrosszabb esetben is csak az intenzív stressz okozta lappangó angina pectorisról lehet szó. – Nincs infarktuskockázat? – Nagyon valószínőtlen. Azért szükség esetére adok önnek egy trinitrinalapú sprayt. De a görcs a pihenéstıl is el fog múlni. Nathan elvette az orvosságot Bowlytól. Hajszálnyira volt tıle, hogy megcsókolja. Úgy érezte, háromtonnás súlytól szabadult meg. Az orvos hosszan részletezte a különféle vizsgálatok eredményeit, de Nathan már nem figyelt rá. A lényeget már tudta: nem fog most rögtön meghalni. Amikor már az autóban ült, még egyszer figyelmesen átolvasta az orvosi jelentés egyes alfejezeteinek összefoglalóját. Semmi kétség: tökéletesen egészséges. Sıt, ritkán érezte magát ilyen jól. Néhány perc alatt sokszorosára nıtt az önbizalma. Az órájára nézett. Vajon tényleg szüksége van arra a két hét szabadságra? Most, hogy már megnyugodott, nem lenne jobb visszamenni dolgozni? Nathan Del Amico újra a parancsnoki hídon. Abby, hozza be a Rightby''s-aktákat, és reaktiválja a találkozóimat. Benn tudna maradni késı estig? Ma alaposan belehúzunk! Nem. Jobban érezte magát, de nem szabad állandóan rohanni. Nathan elég ıszinte volt magához, hogy tudja, valami nem stimmel. És igazán el akart menni Bonnie-ért. Beindította a terepjárót, és elindult a Central Park West felé. Alkoholra és cigarettára vágyott. Belekotort a zakózsebébe, kezébe akadt a doboz, gyorsan ki is vett belıle két szál cigarettát. „Soha nem gyújtok rá, csak azért tartom ott, hogy lefoglaljam a kezem valamivel”, idézte fel ügyetlen mentegetızését. Egyszerre rágyújtott mind a két cigire, és harsány nevetéssel elindult. Az biztos, hogy nem ma jön érte a halál.

37

8 Tehát mind egyedül vagyunk az élet sötétjében? IDÉZET JAMES CAMERON A MÉLYSÉG SZÜLÖTTEI CÍMŐ FILMJÉBİL

Amikor Nathan végre hazaért, tésztát fızött magának. Penne rigattét bazsalikommal és parmezánnal, és egy üveg kaliforniai borral öblítette le. Ebéd után újra lezuhanyozott, belebújt egy kasmírgarbóba, és elegáns zakót vett fel. Visszament a garázsba, de most nem a dzsipbe ült, hanem a kupéba. Ó, újra élni fog! Holnap reggel megint lemegy a parkba futni, azután megkéri Petert, hogy szerezzen neki jegyet egy jó kosármeccsre a Madison Square Gardenba. A kesztyőtartóban turkált a tucatnyi CD között, ezeket szerette hallgatni vezetés közben. Egy Eric Clapton-CD-t tett be a lejátszóba, és nagy élvezettel hallgatta a Layla felejthetetlen futamát. Igen, ez az igazi zene! Most már tudta, mivel kell eltöltenie a szabadnapjait: idıt szánni olyan dolgokra, amelyeket igazán szeret. Pénze van, a világ egyik legszebb városában él, az élet lehetne rosszabb is. Nathan szívérıl nagy kı esett le. Igazán. Be kellett vallania magának, hogy ezúttal igazán megijedt. De most egyáltalán nem érzeti fájdalmat. Na tessék. Csak stressz volt. Ez az ár, amelyet a modern életért fizet az ember, ennyi. Felcsavarta a hangerıt, kinyitotta az ablakot, és felrikkantott az égre, miközben felmordult a V6-os. Mivel tudta, hogy a kelleténél kicsit többet ivott a kaliforniai chardonnayból, elhatározta, hogy nem megy gyorsan. Még csak az kéne, hogy karambolozzon! Felhajtott a kompra, és a sebészeti központhoz hajtott, ahol már tegnap is járt. De dr. Goodrich nem volt ott. – Ilyenkor a hospice osztályon találja – mondta a recepciósnı, és egy jegyzetlapra lefirkantotta a címet. Nathan szélként száguldott kifelé. Elengedhetetlenül fontosnak tartotta, hogy Garrett azonnal tudomást szerezzen a kivizsgálás eredményérıl. Öt perccel késıbb már a hospice részleg bejárata elıtt állt: szép, rózsaszín gránitépület volt, egy park közepén. Amikor Nathan belépett az elıtérbe, különös érzés fogta el. A hely nem igazán hasonlított egészségügyi intézményre. Nem voltak sehol bonyolult orvosi mőszerek, és hiányzott a kórházakra jellemzı lázas nyüzsgés is. Hagyományosan feldíszített, nagy fenyıfa magasodott az elıcsarnok közepén. A fa tövében már győltek az ajándékok. Nathan egy széles franciaablakhoz lépett, amely egy hóborította, kivilágított kis parkra nyílt. Már leszállt az este, és hópelyhek kavarogtak a levegıben. Ellépett az ablaktól, és befordult egy folyosóra, amely a bordó-arany kárpittal bevont közösségi terembe vezetett. A teremben mindenütt gyertyák égtek, mint megannyi jelzılámpa; halk, kivételesen szép egyházi zene szólt. Talán ez adta a hely békés, megnyugtató hangulatát. A személyzet minden tagján látszott, hogy teljesen lefoglalja a feladata; senki sem figyelt fel Nathanre. Nathan egy percig elmerülten szemlélt egy tolószékben ülı fiatal nıt. Csontsovány volt, feje reménytelenül görcsös pózban csuklott féloldalra. Egy ápolónı fızelékkel etette, kiskanállal, és közben a tévémősort kommentálta. Épp egy rajzfilm ment. Nathan érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. – Jó napot, Del Amico – mondta Goodrich; meg sem lepıdött, hogy itt látja. – Nos, hozzánk is ellátogatott? – Bámulatos egy hely, Garrett. Még sohasem jártam ilyen intézményben. 38

Goodrich végigvezette az épületen. Körülbelül száz gyógyíthatatlan betegük volt, általában a rák végsı fázisában, AIDS-ben vagy különféle neurológiai betegségekben szenvedı, haldokló emberek. Sokan már annyira leépültek fizikailag, hogy Nathan csak nehezen állta a tekintetüket. Amikor befordultak egy folyosón, végre meg merte kérdezni Goodrichtól: – A betegek tudják, hogy…? – Hogy meg fognak halni? Természetesen. Itt nem hazudunk nekik, az utolsó óra nem telhet el hazugságban. Goodrich Nathannel a nyomában lassan befejezte az esti körjáratát. Derőt és nyugalmat árasztott, minden betegnél szakított idıt egy kis személyes beszélgetésre. Általában nem a betegségrıl folyt a szó: azoktól, akiknek aznap látogatói voltak, megkérdezte, mi újság a családban, mi a helyzet a barátokkal. Másokkal szívesen elemezte – akár hosszan is – a sport- vagy külpolitikai eseményeket. Remek társalgó volt, szellemes, könnyed humorú. Társaságában még a legsúlyosabb betegek is felvidultak, és ritkán fordult elı, hogy búcsúzóul ne mosolyogtak volna rá. Ez a pasas félelmetes ügyvéd lehetett volna, gondolta Nathan. A hospice osztályon tett látogatás felkavarta Nathant, de a légkört nem érezte olyan nyomasztónak, mint várta – mintha az ittenieknek egy idıre sikerült volna lerázniuk a halált, persze tudva, hogy azért a közelben ólálkodik. Goodrich bemutatott neki néhányat az önkéntesek közül, akik segítettek az ápolásban. Nathan ıszinte csodálattal adózott ezeknek az embereknek, akik az idejük egy részét másokra áldozzák, és óhatatlanul a feleségére gondolt. Mivel ismerte, tudta, hogy jól érezné itt magát, hogy képes lenne fényt és optimizmust sugározni a betegekre. İ is szeretett volna ilyen empátiát érezni az emberek iránt, de soha nem tudott igazán mások felé fordulni. Ám mivel nem akart ı lenni az egyetlen dologtalan ember az épületben, bement néhány szobába, és bátortalanul felajánlotta a segítségét: elbeszélgetett egy tévéadásról egy AIDS-beteg fiatal fényképésszel, és segített egy légcsımetszésen átesett idıs férfinak megvacsorázni. Az utolsó kanál kompótnál Nathan észrevette, hogy a keze remeg egy kicsit. A beteg állandó köhécselése és harákolása megrémisztette és feszélyezte. Képtelen volt úrrá lenni a megindulásán ennyi szenvedés láttán. Majdnem bocsánatot kért az idıs férfitól, de az szemmel láthatóan nem vette észre a zavarát. Egy mosollyal megköszönte Nathan segítségét, majd lehunyta a szemét. Goodrich ekkor lépett be a szobába, és észrevette Nathan zavarát. – Elboldogul, Del Amico? De Nathan jóformán meg sem hallotta a kérdést. A haldokló meglepıen békés arcát nézte. – Miért olyan ez az ember, mintha nem is félne? – kérdezte halkan, amikor már kimentek a szobából. Garrett levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, és elgondolkodott a válaszon, amelyet egy ilyen kérdésre adni lehet. – Gil az egyik legrégebbi lakónk. Viszonylag idıs már, és világos fejjel elfogadta a betegségét. Így volt ideje megtenni a szükséges lépéseket, elbúcsúzni és megbékélni a helyzettel. – Én soha nem lennék képes erre – állapította meg Nathan. – Ismeri a maximát: „Ha nem remélsz többé, elmúlik a félelem”? Hát erre a helyzetre ráillik: ha az ember leszámol a terveivel, szép lassan megszőnik a halálfélelem is. – De hogyan lehet letenni minden reményrıl és nem várni semmire? – Mondjuk, hogy Gil már csak egy utolsó dologra vár – felelte Goodrich lemondón. – De a félreértések elkerülése végett: nem minden haldokló megy el olyan megbékélten, mint ı. Sokan halnak meg haraggal a szívükben, a betegségük ellen lázadozva. – Na, ıket már jobban megértem – jelentette ki Nathan meglepetés nélkül. Hirtelen szomorúság fátyolozta el a tekintetét. Goodrich rámordult: – Nohát, ne vágjon ilyen arcot, Del Amico! Ezeknek az embereknek feltétlen szeretetre és megértésre van szükségük, nem pedig szánalomra. Ne felejtse, ez kicsit speciális állapot: a itt lévı legtöbb beteg tudja, hogy ez az utolsó karácsonya. – És engem is közéjük számol? – kérdezte Nathan provokatívan. 39

– Ki tudná megmondani? – kérdezte Goodrich, és vállat vont. De Nathan nem akart leragadni ennél a témánál. Egy kérdés motoszkált a fejében: – És nem frusztráló ez egy olyan orvosnak, mint maga? – Úgy érti… hogy nem tudom meggyógyítani az embereket? Nathan bólintott. – Nem – felelte Goodrich. – Éppen ellenkezıleg: ösztönzı, mert nehéz. Azért, mert nem tudunk meggyógyítani valakit, gondozni még lehet. A sebészet rengeteg technikai eszközt felhasználhat, de nem törıdik a lélekkel. Itt másképp áll a helyzet. Az út legvégéig elkísérjük a betegeket. Ezen lehet mosolyogni, pedig elég nagy dolog, elhiheti nekem. És igazat szólva, könnyebb felszabdalni egy embert a mőtıasztalon, mint vele tartani az ismeretlen vidékek felé. – De miben áll ez az elkísérés? Goodrich széttárta a karját. – Egyszerre nagyon bonyolult és nagyon egyszerő: felolvashat a betegnek, segít neki fésülködni, felrázza a párnáját, kiviszi sétálni a parkba… De a legtöbb esetben nem csinál semmit. Ott marad mellette, és megosztja vele a szenvedését és a félelmét. Egyszerően csak ott van, és mindig kész meghallgatni ıt. – Még mindig nem értem, hogyan képes valaki a végén mégis elfogadni a halált. – A halál tagadása nem megoldás! A mi társadalmunk, amikor eltörölte a legtöbb rítust, amely megkönnyíti a másik világba való átjutást, tabuvá tette a halált. Ezért olyan kétségbeesettek az emberek, amikor szembekerülnek vele! Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Pedig a halál nem valamilyen rendellenesség. Olyan nyomatékosan ejtette ki ezeket a szavakat, mintha önmagát akarná meggyızni. A két férfi közben visszaért az elıcsarnokba. Nathan már a télikabátját gombolta. De mielıtt elindult, mondani akart még valamit: – Csak hogy világos legyen, Garrett: egy szót sem hiszek az egészbıl. – Hogy mondja? – Abból, amit összehordott. Ezt az egész hadovát a Hírnökökrıl. Egy szavát sem hiszem. Goodrich nem tőnt meglepettnek. – Á, értem már: annak, aki azt gondolja, hogy ura az életének, nincs ínyére, ha megingatják a bizonyosságában. – Egyébként szeretném tudatni magával, hogy majd kicsattanok az egészségtıl. Igazán sajnálom, de azt hiszem, hogy melléfogott: egyáltalán nem haldoklóm. – Hát ezt örömmel hallom. – Sıt, szabadságot vettem ki. – Használja ki alaposan. – Maga provokál, Garrett. Nathan megnyomta a lift hívógombját. Goodrich még mindig ott állt mellette, és úgy nézte, mint aki fel akarja mérni, kiféle-miféle. Végül elszánta magát: – Azt hiszem, fel kéne keresnie Candice-t. Nathan felsóhajtott. – Ki az a Candice? – Egy lány Staten Islandrıl. Pincérnı a Dolce Vitában, egy coffe shopban St. George belvárosában. Ahol reggelenként néha megiszom egy kávét. Nathan vállat vont. – És mi van vele? – Nagyon is jól megértett, Nathan. Nathan hirtelen úgy érezte, Kevin emléke szinte az arcába robban. – Azt állítja, hogy meg fog… Goodrich bólintott. – Nem hiszek magának. Elment a nı elıtt, és csak úgy, hirtelen revelációja támadt? Garrett nem felelt. Del Amico nem hagyta annyiban a dolgot: 40

– És hogy történik ez pontosan? Az illetı feje a tömeg közepén egyszerre csak villogni kezd, s megszólal a Gyászinduló? – Nem is tudja, milyen jól mondja – ismerte el Goodrich szomorúan. – Néha tényleg van a fejük körül egy fehér fénysugárféleség, amit csak a Hírnök láthat. De nem ez a legfontosabb. – Hanem mi a legfontosabb? – Amit a lelke mélyén érez az ember. Egyszerre csak tudja, biztosra veszi, hogy az illetınek már csak néhány hete van hátra. – Azt hiszem, maga veszélyes. – Én meg azt hiszem, hogy fel kéne keresnie Candice-t – ismételte meg Goodrich egyszerően.

41

9 A kicsi gyertya oly messze sugárzik, Jótett ragyog így a silány világban. SHAKESPEARE (VAS ISTVÁN FORDÍTÁSA) December 12. A Dolce Vita Café St. George egyik legforgalmasabb üzleti utcájában állt. Már reggel nyolckor igen élénk volt a forgalom. A pult elıtt két, meglehetısen hosszú sor kígyózott, de mivel gyors volt a kiszolgálás, nem tartott örökké a várakozás. Ebben a korai órában a legtöbb vendég helybeli volt, általában a környéken dolgozó hivatalnokok ugrottak be a kávézóba egy kapucsínóért és egy fánkért. Nathan úgy döntött, hogy leül az egyik ablak melletti asztalhoz, és itt helyben megreggelizik. Egyetlen pillantással felmérte a személyzet tagjait: két alkalmazott a pultnál vette fel a megrendeléseket, ketten az asztaloknál ülı vendégeket szolgálták ki. Melyikük lehetett Candice? Goodrich egy fiatal nıt említett, de nem mondott részleteket. – Mit hozhatok, uram? A pincérnı, aki a kérdést feltette, vörös hajú, fáradt arcú nı volt. Jócskán elmúlhatott már negyven, és a kötényén lévı kitőzın az Ellen nevet lehetett olvasni. Nathan a „teljes reggeli” menüt választotta, amit a nı szinte rögtön ki is hozott. Nathan, miközben a kávéját szürcsölgette, alaposan megnézte a pultnál dolgozó két felszolgálót. Az elsı, egy feltöltött ajkú és erısen kifestett barna lány legfeljebb húszéves lehetett. Sok férfitekintetet magához vonzott dús keblével, amelyet közszemlére is tett. Kihívóan érzéki mozdulataiból látszott, hogy igyekszik megfelelni a saját magáról kialakított képnek. A másik, valamivel idısebb, rövidre vágott szıke hajú, alacsony lány jóval szolidabbnak látszott. Gyors volt és hatékony, egyszerre két vendéget is kiszolgált, mialatt a szomszédnıje csak egyet. Semmi feltőnı nem volt a kinézetében. Rokonszenves, természetesen viselkedı lány volt, minden közönségesség nélkül. Nathan ösztönösen is érezte, hogy ı az. Hogy bizonyosságot szerezzen, kivett egy papírszalvétát a pultra kitett krómozott szalvétatartóból. A lehetı legközelebb lépett, elég közel ahhoz, hogy elolvashassa a kitőzıt a szıke pincérnı kötényén. A lányt Candice Cooknak hívták. Nathan mintegy félórát üldögélt a coffe shopban, bár nem tudta pontosan, mit is keres itt. Tegnap eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra kiveri a fejébıl Goodrich hagymázas hülyeségeit. És ma reggel mégsem habozott sokáig, visszajött Staten Islandre. Valami ismeretlen érzés késztette rá. Talán a kíváncsiság? Vagy az eufória, amelyet az váltott ki, hogy egészséges? Vagy a félelem, hogy Goodrich esetleg erısebb, mint az orvosok? Nyilván mindezek együtt. Az elegáns Goodrich doktor szépen behúzta a csıbe! Be kell ismernie, hogy Kevin öngyilkossága óta valamilyen furcsa súly nehezedett rá. Mindenütt veszélyt szimatolt, féltette magát és mindenki mást is. Ezért akarta szemmel tartani Candice-t is. De mégsem ücsöröghet itt egész nap! Már régen befejezte a reggelit, és a végén még kipaterolják innen. Végül is mi baj történhetne a lánnyal ebben a nyugodt negyedben? Kiment a kávézóból. Gépiesen megvette a Wall Street Journalt, majd betért a negyed néhány üzletébe. Kihasználta az idıt, és elvégezte a karácsonyi bevásárlásait, távol a manhattani nyüzsgéstıl. Egyébként csak néhány dolgot vett: pár kottát és egy zeneprogramot vett Bonnie-nak, egy

42

üveg jó francia bort Abbynek és egy szivarvágót annak a betojt Jordannek. Mallorynek kár lett volna ajándékot vennie: úgysem fogadná el, és ez újabb kínos helyzethez vezetne kettıjük között. Visszaért a kávézóval szemben parkoló dzsiphez – mégiscsak kevésbé feltőnı, mint a Jaguar. Menet közben benézett az ablakon: semmi gond, a vendégek rohama enyhült, de Candice még mindig a helyén volt. Oké, mégsem rostokolhat itt egész délelıtt. Bedugta a slusszkulcsot, már fordította volna el, de azután meggondolta magát. Képtelen volt elszánni magát az indulásra, mintha valamilyen irracionális sugallat arra késztetné, hogy ne menjen messzire. Végül az ösztöneire hallgatott, és kinyitotta az újságot. Tisztára úgy festhetett, mint egy ırhelyén posztoló magándetektív. Fél tizenegykor megszólalt a mobilja: – Szia, papa. – Bonnie! Te nem vagy suliban? – Ma nincs tanítás. Valamilyen biztonsági gyakorlatot tartanak az iskolában. – És mit csinálsz? – Most eszem a reggelimet – felelte Bonnie ásítva. – Ne felejtsd el, itt még csak nyolc óra van. – Hol van a mama? – Még zuhanyozik. Bonnie-nak szabad volt bármikor felhívnia ıt, amikor kedve kerekedett rá. Ebben egyeztek meg Malloryvel. Nathan hallotta, hogy megint ásít egyet. – Késın feküdtél le? – Igen, Vince tegnap este elvitt minket moziba. Mintha áramütés érte volna. A felesége néhány honapja rendszeresen találkozgatott egy régi barátjával. Vince Tylerral, akivel félig-meddig együtt járt elsıéves korában. Vince gazdag kaliforniai család sarja volt, a két család hosszú idı óta összejárt. Amennyire Nathan megértette, Vince a szüleitıl örökölt kozmetikai cég járadékaiból élt. Néhány éve elvált, és újra reménykedni kezdett benne, hogy lehetnek még esélyei Mallorynél, aki visszaköltözött San Diegóba. Nathan győlölt mindent, amit Tyler képviselt. És ez kölcsönös volt. Mostanában, amikor Bonnie megemlítette Tyler nevét, mégis nagyon ügyelt rá, hogy ne mondjon rosszat róla, hátha Mallory vele akarja újra kezdeni az életét. Bonnie, aki rosszul viselte a szülei válását, hajlamos volt rá, hogy nagyon agresszívan viselkedjen, amint egy férfi közelíteni próbált az anyjához. Kár lett volna fokozni ezt az agressziót a felnıttek közötti vitákkal. – És jól érezted magad? – Tudod jól, hogy nem szeretem Vince-t. És milyen igazad van, kicsikém! – Figyelj, Bonnie, ha a mama újra férjhez akar menni, nem szabad szomorkodnod! – Miért nem? – Mamának szüksége van biztonságra, és talán egy olyan ember, mint Vince, biztonságot tudna nyújtani nektek. – Nekem már ott vagy te és a mama, hogy biztonságot nyújtsatok. – Igen, de az életben soha nem lehet tudni, mi történik. Goodrich szavaira gondolt. És ha igaz lenne, amit sugall? Ha a halál már ott állna a küszöbén? – Miért, szerinted mi történhetne? – Nem tudom. – Vince nem az apám. – Hát persze hogy nem, kicsikém. És hatalmas erıfeszítéssel végül sikerült kiböknie: – Vince talán nem is olyan rossz fiú. Mama talán nagyon boldog lehetne vele. – Azelıtt nagy seggfejnek tartottad! – Ne beszélj csúnyán, Bonnie! Ilyen szavakat nem szabad használnod! – De te mondtad így, amikor a mamával róla beszéltél. 43

– Igaz, hogy nem nagyon szeretem – ismerte el Nathan kényszeredetten. – De talán csak azért, mert nem ugyanabból a közegbıl származunk. Tudod, a Vince-hez hasonló emberek ezüstkanállal a szájukban születnek. Bonnie elcsodálkozott: – Hogyan? – Ez egy kifejezés, édesem. Azt jelenti, hogy a családjuk mindig gazdag volt. Vince-nek nem kellett dolgoznia, hogy fizetni tudja a tanulmányait. Miközben én autót mostam, meg büdös brooklyni raktárakban güriztem. – Fiatalkorukban mama és Vince együtt jártak? – Ne beszélj olyan hangosan, kicsikém, mama nem örülne, ha hallaná, hogy ilyesmirıl beszélsz. Bonnie, hogy megnyugtatássá, suttogva folytatta: – Minden oké, fölmentem a szobámba. A főtıtestnél melegszem. Nathan könnyen el tudta képzelni a kislányát, Jack O'Lantern-mintás pamutpizsamájában, kicsi lábán Harry Potteres mamusszal. Imádott titkokról fecsegni vele. – Néha elmentek együtt valahová, de csak néha, nem volt komoly a dolog – vallotta be Nathan. Bonnie elhallgatott egy idıre, nyilván gondolkodott valamin, majd nagyon logikusan megjegyezte: – De a mama is aranykanállal a szájában született! – Ezüst, kicsikém. Hát igen, ha úgy tetszik. De ı más: nem veti meg azokat az embereket, akik nem az ı társadalmi közegébıl származnak. İ becsületes. – Na, azt tudom. – És neked is becsületesnek kell lenned, ugye, érted, nem szabad lenézned azokat, akik az iskolát takarítják, vagy kiszolgálnak téged a menzán. Nagyon tiszteletreméltó lehet az ember akkor is, ha nem keres sok pénzt, ugye, tudod? Mivel Bonnie okos volt, rögtön felfedezte az ellentmondást Nathan szavaiban: – Igen… Igen, de te mindig azt mondod, hogy ha Amerikában valaki sok pénzt akar keresni, a végén sikerül is neki. – Hát igen, néha én is hülyeségeket beszélek, mint bárki más. – És akkor a gazdagokat kell megvetnem? – İket sem! Ne a pénzük, hanem a viselkedésük alapján ítéld meg az embereket. Érted? – Értem, papa. Majd bizalmas hangon hozzátette: – Tudod, nem hiszem, hogy mama szereti Vince-t. Nathant meglepte a megjegyzés, és csak rövid hallgatás után válaszolt: – Néha nincs szükség szerelemre ahhoz, hogy valakivel együtt éljen az ember. Miért mondok neki ilyeneket? İ még csak egy nagyon kicsi lány. Nem értheti meg. – De én azt hiszem, hogy mamának szüksége van szerelemre az életében. Nathan meghallotta Mallory hangját: Bonnie-t hívta a konyhából. – Most mennem kell – mondta Bonnie, és kinyitotta a szobája ajtaját. – Oké, kicsikém. De Bonnie még gyorsan belesúgta a kagylóba: – Tudod, én biztos vagyok benne, hogy mama nem szereti Vince-t. – Honnan tudod? – A nık megérzik az ilyesmit. Olyan megható volt. Nathan nem akarta elárulni, menynyire odavan, ezért erıltetett szigorral felelt Bonnie-nak: – Te nem nı vagy, csak egy kislány, akinek gyorsan meg kell ennie a maradék kukoricapelyhet. De nagyon szeretlek, kismókus. Jobban, mint bárkit a világon. 44

– Én is szeretlek. Nathan feljebb tekerte a dzsipben a főtést, és közben azon járt az esze, amit a kislányától megtudott. Ami azt illeti, nem igazán értette, mi vonzót találhat a felesége abban a seggfej Tylerban: öntelt volt, és arrogáns, az a fajta ember, aki még mindig meg van gyızıdve a felsıbbrendőségérıl, amelyet a származásának köszönhet. De mégis, Vince talán okkal bízik az esélyeiben. Ott van helyben, mindennap láthatja Malloryt, és fıleg mindig a rendelkezésére áll. Életében elıször Nathan arra gondolt, hogy talán örökre elveszítette Malloryt. Ez furcsa volt, mert még a válás pillanatában is úgy gondolta, hogy egy szép napon Mallory majd visszatér hozzá, hogy szakításuk csak idıleges. Annyira így érezte, hogy benne fel sem merült, hogy bármibe is kezdjen egy másik nıvel. A válása óta kétszer-háromszor randevúzott ugyan, de ezek csak futó kalandok voltak. Mallory mellett senki sem rúghatott labdába. Mint egy kincsvadász, lemerült érte a Sanktay Head-tó iszapos mélyére. És ez megváltoztathatatlanná tette a szerelmét. Candice délután két órakor fejezte be a mőszakot. Kifakult farmerban és bırzakóban jött ki a kávézóból, és beült egy ütött-kopott furgonba, amely az épülettıl nem messze állt. Nathan elfordította a slusszkulcsot, és elindult szorosan Candice mögött. Ebben az órában még elég folyamatos volt a forgalom. Nathan, mint a filmekben, kihasználta az elsı piros lámpát, és beengedett maguk közé két autót. Még soha életében nem követett senkit, és félt, hogy észreveszik. A furgon elhagyta a központot, és dél felé tartott. Körülbelül húsz perc múlva megérkeztek egy népes, de békés lakónegyedbe. Candice megállt egy sorház kertkapuja elıtt. Vajon itt lakik? Candice becsöngetett, egy kövér, derős arcú nı kinyitotta az ajtót. Candice bement a házba, de öt perc múlva ki is jött; egyév körüli kisfiút tartott a karjában, aki alig látszott ki a túl bı pilótadzsekibıl. – Még egyszer köszönöm, Tania – köszönt el a lány vidáman. Karjában tartotta a gyereket, és erısen magához szorította. Élénkvörös sapkát húzott a fejére. Gondosan becsatolta a kicsit a gyerekülésbe, majd elindult a szomszédos szupermarket felé. Leparkolt, a kisfiút beültette egy bevásárlókocsiba, és betolta az üzletbe. Nathan a polcok között követte. Candice nem sietett a vásárlással, nyilván ügyelnie kellett, hogy ne lépje túl a költségvetését. Majdnem mindig a legolcsóbb termékeket választotta, mégis látszott rajta, hogy élvezi a bevásárlást. Gyakran megállt, és belesúgott valamit a kisfia fülébe, megpuszilta, és rámutatott néhány érdekesebb árura: „Nézd azt a nagy halat, Josh! Látod ott azt az ananászt, ugye, milyen szép?” A kisbabának fülig ért a szája, és kerekre nyitotta a szemét. Mindenre kíváncsi volt. Candice többször is elmondta neki, hogy milyen szép, és milyen édes, majd jutalmul vett neki egy kis csomag marshmallowst. Nathan rögtön látta, hogy ez a fiatal nı jól érzi magát a bırében, és nem tetteti a boldogságot. Azon tőnıdött, hogy együtt él-e valakivel, vagy egyedülálló anya. Ez utóbbira fogadott volna, de megingott, amikor Candice megállt az italos polcoknál, és betett a kocsiba egy karton Budweisert. Ez furcsa volt, Nathan nemigen tudta elképzelni, amint sört iszik. A parkolóban elment Candice mellett. A lány arca derős volt, Nathan a kisbabára nézett, és saját fia jutott az eszébe. Candice megint beszállt a furgonba, és Nathan tovább követte ıt a kis szigeten. A több apró dombon szétszórt Staten Island jobban hasonlít New Jerseyhez, mint New Yorkhoz. Itt az ember messze kerül a Village-ben uralkodó stressztıl. Sokkal több a különálló kis ház meg villa, a hangulat jóval nyugodtabb és családiasabb, mint Manhattanben. A negyed népessége gyorsan gyarapodott, amióta Brooklyn egyes lepusztult részeinek lakói a nagyobb nyugalom és biztonság reményében kiköltöztek ide. A manhattaniek azonban továbbra 45

is falusiasnak találták a helyet; nem volt nekik elég elegáns. Staten Island lakói viszont többször is kinyilvánították, hogy szeretnének elszakadni és közigazgatásilag is leválni Manhattanról, mert elegük volt már abból, hogy csak a pazarló szomszédnak van haszna az ı nagyobb adójukból. Candice visszament egészen a házig, ahol a fiát szokta hagyni, de most nem állt meg Tania kapuja elıtt. Jobbra fordult, egy aszfaltútra, amely a telep egyik legutolsó házához vezetett. Nathan ötvenméternyire a háztól leállította az autóját. Eszébe jutott, hogy tavaly, amikor Bonnie-val a Stowe Mountainben jártak, vett egy látcsövet. Hol az ördögben van? Feltúrta a dzsip hátsó részét, és végül meg is találta az egyik ülés alatt. Gyorsan elıhúzta, és Candice Cook házára irányította. Candice egy férfival nevetgélt. Magas, hatvan év körüli, egyenes tartású, szikár férfi volt, baseballsapkában. Cigarettát tőzött a füle mögé. Nathan úgy látta, Clint Eastwoodra hasonlít kicsit. Valószínőleg az apja. A férfi abbahagyta, amit csinált – épp a verandát festette át – és segített Candice-nek kivenni a barna papírzacskókat a csomagtartóból. Úgy látszott, jól megértik egymást. „Clint” kiemelte a gyereket az ülésbıl. A kisfiú belekotort a cukros zacskóba, és egy marshmallow-t dugott a nagyapja szájába. Közben Candice beállt a kis garázsba az autóval. Nyilvánvalóan itt lakik. Candice bevitte Josht a házba, közben a cigarettás ember lemosta az ecseteket. Candice kihozott egy doboz Budweisert, nyilván az imént vásárolt kartonból, „Clint” megköszönte, majd átkarolta Candice vállát, és együtt bementek a házba. Szürke, borús volt az idı, és már sötétedni kezdett. Felgyulladt egy lámpa a nappaliban, és három árnyalak rajzolódott ki a függönyön. Nathan nevetést hallott, elkeveredve a tévé hangjával. Eltőnıdött azon, vajon miért él a lány még mindig az apjával. Mozdulatlanul ült az autóban, mások boldogságának passzív szemlélıjeként. Minden embernek van mit tennie, amikor hazamegy: elmeséli a napját a családtagjainak, megosztozik velük az újságon, és megbeszélik, mit csinálnak hétvégén… Csak neki nincs része ilyesmiben. Elég nyomorultul érezte magát, és még feljebb állította a főtést, majd úgy döntött, hogy elteszi a távcsövet, mert ráébredt, hogy tulajdonképpen kukkoló. Éppen indulni akart, amikor újra megszólalt a mobilja. De nem hívás volt, csak egy SMS. Nézze meg az e-mailjeit! Garrett Goodrich. Vajon mit akar még tıle? Némi gondolkodás után Nathan felgyújtotta a belsı világítást, kivette a note-bookot a táskájából, és bekapcsolta. Amíg a rendszer felállt, aktivizálta a mobil infravörös portját, majd csatlakoztatta a számítógéphez, és megnézte a postafiókját. Három üzenete volt. Az elsıt Abby küldte: „Élvezze ki a vakációt! Boldog karácsonyt önnek és a lányának.” Szokása szerint egy idézettel is kiegészítette az üzenetet: „Az a férfi, aki nem tölt elég idıt a családjával, soha nem lesz igazi férfi.” Nathan elmosolyodott. Régi játékuk volt ez: ki kellett találniuk, melyik filmbıl származik az idézet, amelyet a másik küldött. Ez most könnyő feladat volt. Nathan ráklikkelt a „Válasz a feladónak” ikonra, és beírta: „Vito Corleone A keresztapában.” A második üzenet egy fénykép volt Bonnie-ról. Bugst, a törpenyusziját szorította az arcához. Amióta Mallory egy webkamerát vett neki ajándékba, Bonnie rendszeresen elküldte neki ezeket a kis jeleneteket. Kartonpapírból kivágott egy oválist, olyan volt, mint a buborékok a képregényfigurák feje fölött. Filctollal beleírta: BUGS ÉS ÉN VÁRUNK TÉGED JÖVİ SZOMBATON

46

Nathan hosszan nézte a fényképet, és mint mindig, most is elbővölte a kislánya szépsége: kócos, hosszú haja, gúnyosan csillogó, okos szeme – ilyen volt Malloryé is – és kicsit elálló fogai, amelyek olyan elragadóvá tették a mosolyát. Nem igazán tudta, hogy miért, de Nathan egyszerre érezte magát nagyon boldognak és nagyon szomorúnak. Sok idejébe került, mire sikerült megnyitnia a harmadik üzenetet, amely egy csatolt MPEGfájlnak bizonyult. Nathan jól ismerte a technológiát: manapság már lehetséges egy videokamerával felvett anyagot rámenteni a memóriakártyára, és videoüzenetként elküldeni. Nathan megnézte a feladót: az üzenet Goodrich hivatali postafiókjából érkezett. Megvárta, amíg a gép letölti az egész fájlt, majd rákattintott. A kép tiszta volt, bár a filmet többször is megvágták. Nathan a képernyı aljáról leolvasta, mikor készült a felvétel: alig három hónapja. Az elsı jelenetet egy autó ablakából vették fel. Az útjelzı táblák szerint Texasban. Egészen pontosan Houstonban. Látni lehetett, ahogy az autó elhagyja a belvárost, felhajt az autópályára, és elmegy az elsı körgyőrőig. Nathan életében csak egyszer járt a texasi fıvárosban, de elég nyomasztó emléket ırzött a látogatásról. Nagy, kiterjedt külvárosra emlékezett, ahol egymást érik a dugók, tombol a hıség, és elviselhetetlenül szennyezett a levegı. Egyébként úgy hallotta, hogy néhány iroda nehezen talál ide ügyvédeket a városról kialakult nem túl hízelgı kép miatt – nem ártott volna, ha a városvezetés több gondot fordít a környezetre és az életmódra is. A kocsi az autópályák, körgyőrők hálójából kiszabadulva elért egy külvárosi övezetbe, ahol nem lehettek túl magasak a lakbérek. A kamera ipari raktárakat pásztázott, majd az autó beállt egy téglából épült, koszos, lerobbant háztömb parkolójába. Vajon Goodrich forgatta a filmet? Mindenesetre a rendezı olyan ügyesen lefilmezte a közlekedési táblákat, hogy bárki könnyen eltalálhatott a telepre. Most egy apró lakást lehetett látni belülrıl. Sárgás, sivár, de tiszta garzonlakás volt, egy eternitlapos asztalon öregecske tévé állt, a fal mellett kicsi hőtıszekrény, mellette rozsdás csap. Háttérzajként az ablak felıl érkezı felfelcsattanó, lelkesen biztató gyermekkiáltásokat lehetett hallani: nyilván gyerekek kosaraztak a betonon. A kép remegett egy kicsit, de egy kis íróasztal fölött tisztán ki lehetett venni a fényképekkel borított falat. A kamera ráközelített a legnagyobb fényképre, egy régi, kifakult felvételre. Szıke kislányt ábrázolt, aki lobogó hajjal áll egy hintán. Hangosan nevet, miközben egy férfi löki hátulról, karján fel van győrve az ing. A férfinak cigaretta van a füle mögött.

47

10 Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához. EPIKTÉTOSZ Nathan bekapcsolta a fényszórókat, majd elindította a dzsipet. Menet közben felhívta a tudakozót, majd a tudakozóval felhívatta a Staten Island Kórházat, mert eltökélte, hogy beszél Goodrichcsal. – A doktor úr már délután elment – magyarázta a recepciós. – Mivel holnap nem dolgozik, szerintem a connecticuti házába ment pihenni. – Szeretném megkapni a címét. – Sajnálom, uram, de nincs felhatalmazásunk rá, hogy ilyen jellegő információkat kiadjunk – felelte a lány gyanakodva. – Egy barátja vagyok, és az ügy elég sürgıs. – De ha a barátja, biztosan megadta önnek a címet… – Ide figyeljen – vágott Nathan durván a szavába –, tegnap is jártam ott, meg három napja is. Lehet, hogy emlékszik is rám… Ügyvéd vagyok, és… – Sajnálom… – Adja meg már azt a kurva címet! – üvöltötte Nathan a telefonba. Majdnem felrobbant. A vonal túlsó végén a recepciós lány mélyet sóhajtott. Sally Grahamnek félóra múlva járt le a mőszakja. A kórház hét dollárt fizetett neki óránként. Sem az orvosok, sem a nıvérek nem becsülték semmire. Esze ágában sincs hagyni, hogy ez a dühöngı ırült tovább szórakozzék itt vele, és talán még mindig úgy szabadul meg tıle legkönnyebben, ha megadja neki azt a rohadt felvilágosítást. Keresgélt egy ideig a gépben, majd megadta Nathannek a pontos címet. – Izé… köszönöm – dadogta Nathan –, sajnálom, hogy elragadtattam magam. De a lány már letette. Nathan beletaposott a gázba, és elindult a Verrazano Bridge felé, hogy ezúttal komp nélkül jusson át Brooklynba. Távolban a Financial District fényei tükrözıdtek a Hudson-öböl sötét vizében. A 285 lóerıs Rangé Rover valósággal rátapadt a tengerparti útra. Nathan a 95-ös úton hagyta el Manhattant, majd Connecticut felé vette az irányt. Az elıbb látott film képei peregtek a fejében. Gyorsan ment, túl gyorsan: ránézett a kilométerórára, és látta, hogy jóval túllépte a megengedett sebességet; lelassított. Szerette New Englandet a kortalan falvaival, amelyek éppen úgy néztek ki, mint Norman Rockwell illusztrációin. Számára ez volt az igazi Amerika, a pionírok és a hagyományok, Mark Twain és Stephen King Amerikája. Több mint egyórányi vezetés után elérkezett a Mystic nevő városba, a hajdani bálnavadászközpontba, amely most egy XIX. századi kikötı másolata volt. Már járt erre tavaly – vagy tavalyelıtt? – nyáron, amikor Philadelphiába utazott. Nagyon jól emlékezett a hajdani bálnavadászhajó-kapitányok elegáns házaira. A vidék nyáron nagyon népszerő volt, de télen gyakorlatilag nem jártak erre turisták. Aznap este minden nyugodtnak és halottnak tőnt, mintha az óceán hideg és sós szele kísértetvárossá kristályosította volna a várost.

48

Nathan az 1-es úton továbbhajtott néhány mérföldet kelet felé. Stonington elıtt valamivel megállt egy tengerparti magányos ház elıtt. Ha hinni lehet a recepciós információinak, itt találja Goodrichot. Kiszállt az autóból, és átgyalogolt az utat a háztól elválasztó homoksávon. Többször is el kellett takarnia szemét a szél kavarta homokfelhık miatt. Az óceán ott volt, egészen közel, és a hullámok robaja, a sirályok éles rikoltásaival összevegyülve meglepı, majdnem irreális hangot adott. A ház is felettébb titokzatosnak látszott. Háromemeletes volt, nagyon magas, de nagyon keskeny is; mintegy önmagába hajolt. Mindegyik emeleten volt egy-egy erkély, mind keskeny, de más és más mérető, és ez különösen szabálytalan, majdhogynem szedett-vedett jelleget kölcsönzött a háznak. Az ajtón nem volt csengı. Nathan erısen megdöngette, hogy elnyomja valahogy az üvöltı szelet. Jól van, Nathan, nyugi, ez azért mégsem a Bates motel!* Garrett elég gyorsan kinyitotta az ajtót. A szeme ragyogott. Nála szokatlan mosollyal nézte Nathant, majd egyszerően azt mondta: – Már vártam, Nathan. Az inge ujja fel volt győrve, és egy pecsétes kötényt kötött maga elé. Nathan szó nélkül követte a konyhába. Barátságos, lakályos helyiség volt, falait tengerkék csempe borította – itt-ott hiányzott egy-egy. A konyha egész hosszán végignyúlt egy régi fapult, és az asztal fölött, a falra akasztva nemrégiben kifényesített rézserpenyık hada ragyogott. – Helyezze magát kényelembe – mondta Goodrich Nathannek, és átnyújtott neki egy üveget. – Kóstolja meg ezt a chilei fehérbort, igazi gyönyörőség. Magára hagyta Nathant, és lázasan tett-vett a régimódi tőzhely fölé hajolva. Tengeri herkentyők illata úszott a levegıben. Az orvos több percig nem szólt egy szót sem, teljesen belemerült a bonyolult fogás elkészítésébe. Nathan zavarodottan bámulta. Ez a pasas határozottan kihozta a sodrából. Kicsoda valójában? Mit akar tıle? Garrettben valamilyen furcsa vidámság dolgozott; ebben nyilván része volt a már félig kiürült üveg bornak is, amelyet Nathan letett a bárpultra. Már láttam valahol. Tudom, hogy láttam ezt az embert. Lehet, hogy régen volt, de… Megpróbálta szakáll nélkül elképzelni, de nem akart megjönni az ihlet. Nathan csak abban volt biztos, hogy az élete egy pillanatában már megpróbálta elfelejteni ezt az arcot. Goodrich két mély fajansztányért vett elı egy festett fakredencbıl. – Remélem, velem vacsorázik. Chowdert készítettem, és szeretném, ha elmondaná róla a véleményét. – Ide figyeljen, Garrett, nem azért vagyok itt, hogy a kísérleti nyula legyek a maga konyhamővészeti próbálkozásainak. Azt hiszem, beszélnünk kellene a… – Nem szeretek egyedül enni – vágott a szavába Garrett, és telemerte a két tányért fésőkagylóból és hagymából készült sőrő krémlevessel. – Maga nem nıs, Goodrich? – kérdezte Nathan, lenyelve az elsı kanál tápláló levest. – Érzi benne a füstölt szalonnát? Ropog az ember foga alatt. Nathan elnevette magát: – Kérdeztem magától valamit, Garrett: egyedül él? – Igenis, felügyelı: az elsı feleségem több mint húsz éve meghalt. Utána tettem még egy szerencsétlen kísérletet, ami válással végzıdött. Ezután már volt annyi eszem, hogy ne próbálkozzam többé. Nathan széthajtogatott egy nagy lenvászon szalvétát. – Nagyon régen történt, ugye? – Hogy mondja? * Az ırült Norman Bartes, a Psycho fıszereplıjének háza

49

– Mi ketten. Találkoztunk már, de nagyon régen, ugye? Garrett újfent elengedte a füle mellett a kérdést. – És mit szól a legénylakásomhoz? Elbővölı, nem gondolja? Tudja, hogy van itt a környéken néhány híresen jó horgászhely? Holnap nem dolgozom, és szeretnék elmenni horgászni. Ha van hozzá kedve, velem tarthat. Goodrich látható élvezettel szervírozta a grillezett Szent Jakab-kagylót, vadrizzsel és fokhagymás vajjal. Kibontottak még egy üveg chilei bort, majd még egyet. Nathan nagyon hosszú idı óta elıször érezte, hogy valami felenged benne. Testetlen jó érzés áradt szét benne, és hirtelen mintha tökéletes egyetértés alakult volna ki közte és az orvos között. Garrett arról a szörnyő valóságról beszélt, amellyel a munkájában nap mint nap szembesülnie kellett: a gyógyíthatatlan betegekrıl, a halálról, amely gyakran meglepetésszerően csap le, addig rejtızködı forrásként tör fel, befröcskölve az embereket, akik nincsenek felkészülve az ismeretlenbe való átmenetre, és arról az örökre ki-elégületlen vágyról, hogy gondját viselje embertársainak, és enyhítse fájdalmukat. Beszélt arról is, mennyire szeret fızni és horgászni; hétvégenként így próbál erıt győjteni. – Tudja, nagyon nehéz tartani magam. Nem szabad azonosulni a beteggel, de mégis közel kell maradni hozzá, hogy támasza lehessünk, és együtt tudjunk érezni vele. Nem mindig találom meg az arany középutat. Nathan visszagondolt a tegnap esti látogatására a hospice osztályon, a betegek lelki és testi szorongására. Hogyan gondozzuk-ápoljuk tovább a beteget, amikor elıre tudjuk, hogy elveszítettük a játszmát? Hogyan lehet reményt önteni egy haldoklóba és értelmet adni az életének egészen a végsı pillanatig? – Nem, nem könnyő megtalálni az arany középutat – mondta Goodrich szinte saját magának. Ezután hosszú csend következett. Ekkor kérdezte meg Nathan: – És mi lenne, ha beszélne nekem Candice Cookról? A konyhából egy széles boltíven át lehetett bejutni a nappaliba. Minden helyiség terrakottalapokkal volt kövezve, ami egységesítette a teret, mintegy megszüntetve a konyha és a nappali külön voltát. A nappali kétségkívül a ház legszebb része volt, és Nathannek rögtön nagyon megtetszett. Olyan hely volt, ahol nagyon szívesen eltöltött volna egy estét Bonnie-val és Malloryvel. Itt mintha mindent úgy terveztek volna, hogy meghitt légkört teremtsenek: a szabadon hagyott gerendáktól kezdve a lambériás falakig. A kandallópárkányon egy háromárbocos modellje állt, mellette egy öreg szextáns, az egyik sarokban, a földön több, kötélbıl font kosár hevert, egy csomó horgászemlékkel. Nathan betelepedett egy mézszínő rattan karosszékbe, miközben Garrett egy régi, finom mintázatú kávéfızıvel babrált nagy óvatosan. – Tehát találkozott vele? Nathan felsóhajtott: – Maga nemigen hagyott más választást. – Tudja, nagyon helyes lány. Szomorúság fátyolozta el Goodrich tekintetét. Del Amico észrevette: – Mi fog történni vele? Azonnal meg is bánta a megjegyzést, amely azt sugallta, hogy elismeri az orvos hatalmát élet és halál felett. – Az elkerülhetetlen – felelte Goodrich, és átnyújtott egy csésze kávét. – Semmi sem elkerülhetetlen! – jelentette ki Nathan határozottan. – Maga is tudja, hogy van, ami igen. Nathan elıhúzott egy szál cigarettát a dobozból, és egy gyertya remegı lángjánál rágyújtott. Mélyet szippantott, és rögtön nyugodtabbnak, de gyöngébbnek érezte magát. – Ez nemdohányzó ház – figyelmeztette Goodrich. 50

– Na ne vicceljen, most eresztett le a torkán két liter alkoholt, úgyhogy ne tartson nekem erkölcsi prédikációt. Beszéljen inkább róla. Beszéljen Candice-rıl! Garrett lehuppant egy vitorlavászonnal bevont kanapéra, és összefonta karját boltozatos mellkasán. – Candice Houston egyik népes negyedében született, egyszerő családban. A szülei elváltak, amikor hároméves lett. Édesanyjával New Yorkba költözött, de továbbra is rendszeresen találkozott az édesapjával, egészen tizenegy éves koráig. – Szokványos történet – jegyezte meg Nathan. Goodrich megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy magából jó orvos lett volna. Minden élet egyedi. Hirtelen újra felszikrázott köztük a feszültség. Nathan azonnal visszavágott: – Jó ügyvéd vagyok. Ez nekem elég. – Hatékonyan védelmezi egyes nagy cégek érdekeit. Ez még nem jelenti feltétlenül, hogy jó ügyvéd. – Teszek a véleményére. – Magából hiányzik az emberség… – Na, ez az! – …és az alázat. – Most nem akarok leállni vitatkozni magával, Garrett, inkább folytassa. Candice továbbra is rendszeresen találkozott az apjával, egészen tizenegy éves koráig, és azután…? – …azután az apja váratlanul nem adott többé életjelt magáról. – Miért? – Annál az egyszerő oknál fogva, hogy… börtönben ült. – Ez az a férfi, akit az elıbb láttam, aki vele lakik? – Pontosan az, egy hajdani sittes. 1985-ben ítélték el egy rosszul végzıdött betörésért. – És már kiengedték? Goodrich letette a csészéjét a dohányzóasztalul szolgáló viaszolt faládára. – Igen, két éve szabadult. Karbantartóként helyezkedett el az egyik houstoni repülıéren, és abban a kis lakásban élt, amelyet a filmen látott. – Maga találta meg? Goodrich bólintott. – Nem volt bátorsága kapcsolatba lépni a lányával. Több levelet is írt neki a börtönben, de egyiket sem merte elküldeni. – És maga eljátszotta az ırangyal szerepét? – Kíméljen meg ettıl a kifejezéstıl. Egyszerően csak feltörtem a lakás ajtaját, amikor nem volt otthon, elloptam a leveleket, és elküldtem a lányának, a kis filmmel együtt, hogy Candice eljuthasson hozzá. Nathan felháborodottan nézett rá: – De kinek-minek a nevében merészel ennyire beleavatkozni az emberek életébe? – Candice-nek szüksége volt arra, hogy újra rátaláljon az apjára. Mindig abban a tudatban élt, hogy az édesapja elhagyta. Erıt nyert a tudatból, hogy az apja soha nem szőnt meg szeretni ıt. – És ez olyan fontos? – Tudja, az apa hiánya olykor nem teszi lehetıvé, hogy az ember személyisége teljes mértékben kialakuljon. – Az attól függ – jelentette ki Nathan –, az én apám ütötte-verte az anyámat, majd elhúzott az ország másik végébe. Így aztán nem éreztem nagy hiányát. Kínos csönd telepedett a szobára. – Ennek a férfinak darabokra tört az élete. Lassacskán építette újra önmagát. Igazán joga volt ahhoz, hogy újra megtalálja a lányát, és végre megismerje az unokáját. – De a kurva életbe, ha tudja, hogy Candice meg fog halni, védje meg! Csináljon valamit, hogy ne következzék be a dolog! 51

Goodrich behunyta a szemét, és lemondón válaszolta: – Nathan, az én lehetıségeim arra korlátozódnak, hogy összehozzam ennek a családnak a tagjait, és némi vigaszt nyújtsak nekik, de mondtam már: senki nem tudja megváltoztatni a dolgok menetét. Ezt el kell fogadnia. Nathan felpattant: – Ha én az életben mindent elfogadtam volna, amit rám akartak kényszeríteni, akkor még mindig ládákat tologatnék egy gyárban! Goodrich is felállt, és elfojtott egy ásítást. – Magának megvan az a rossz tulajdonsága, hogy mindent a saját személyére vonatkoztat. – Mert azt ismerem a legjobban. Goodrich odalépett egy kis lépcsıhöz, amely a nappaliból vezetett fölfelé, és megfogta a karfáját. – Itt alhat, ha tetszik. Az elsı emeleten van egy vendégszoba, tiszta ágynemővel. Odakintrıl behallatszott a szél süvöltése és a partnak csapódó hullámok robaja. Érezni lehetett, hogy az óceán itt van, egész közel. Nathant elkeserítette a gondolat, hogy egy üres és hideg lakásba kell hazamennie, és mivel azt is tudta, hogy többet ivott a kelleténél, nem kérette magát, elfogadta a meghívást.

52

11 She's like a rainbow… THE ROLLING STONES December 13. Amikor Nathan másnap kora reggel leballagott a nappaliba, Goodrich már nem volt ott; pisztránghorgászatra ment. Rövid levelet hagyott az asztalon: „Ha elmegy, dobja be a kulcsot a postaládába.” Nathan visszaült az autóba, és a tengerparton elindult Staten Island felé. Vezetés közben mindvégig Garrett iránti érzésein merengett: elutasítás keveredett benne rajongással. Természetesen gyakran feszengett a társaságában, máskor viszont azt érezte, hogy tökéletesen megértik egymást, mint a családtagok, és nem tudta mivel magyarázni ezeket az ellentétes érzéseket. Az egész napot Candice és a családja megfigyelésével töltötte. Ide-oda autózott a coffe shop és a kis ház között. Josh ezúttal a nagyapjával maradt. Odakintrıl Nathan csak homályosan látta, ami a házban történik, azt viszont megállapította, hogy „Clint” mindig lelkiismeretesen kimegy a verandára, valahányszor rágyújt. Egész délelıtt békésen barkácsolt, délután pedig elvitte az unokáját sétálni. Jól érezte magát a gyerekkel, gondosan betakargatta, hogy meg ne fázzék, és határozott lendülettel tolta a kocsit. Nathan messzirıl nézte ıket, ahogy sétáltak a füvészkert gyepes teraszán és a melegház trópusi fái között. Ha közelebb ment volna, azt is hallja, hogy „Clint” régi déli nótákat dúdol altatóul. Az autójában töltött magányos órák alatt Nathan gyakran gondolt Malloryre: a boldog pillanatokra, amelyek nem térnek vissza soha, a mosolyára, ahogyan tréfálkozott vele, és helyre tette ıt. Többször is megpróbált telefonálni San Diegóba, de mindig csak a rögzítı válaszolt. Nem volt jó passzban. Az ilyen nyomott pillanataiban rögtön megrohanták a fiával kapcsolatos emlékek. Mindenre emlékezett, és minden hiányzott: testének érintése, puha arcocskája, meleg feje búbja, apró kezei, ahogyan hadonászott velük elalvás elıtt. És önkínzó fájdalommal sorolta fel azokat a dolgokat, amelyekben soha nem lehetett része: az elsı karácsonyt, elsı fogait, elsı szavait… Kora este Candice szélvészként hazaszáguldott, mielıtt újra elment volna dolgozni. Péntekenként volt egy másik munkája is: a város egyik legnépszerőbb bárjában szolgált fel. Persze jobban szeretett volna otthon maradni az apjával és a kisfiával. Milyen békésen eltölthették volna az estét: fıznek egy jó vacsorát, begyújtanak a kandallóba, feltesznek valami jó zenét… De nem mondhatott le a pénzkereseti lehetıségrıl. Közeledett a karácsony. Nagy öröm forrása volt ez a számára, de sok kiadást is jelentett. Kilépett a zuhany alól, és óvatosan benyitott a fia szobájába. Mintha sírást hallott volna. Az ágyhoz lépett, Josh az igazak álmát aludta. Vaklárma volt, de nem árt az óvatosság: Tania Vacero, a szomszédasszonya azt mesélte, hogy influenzajárvány dúl a környéken. Candice megnyugodott, adott egy puszit Josh arcocskájára, és kiosont a szobából. Közben a faliórára pillantott: húsz perc múlva kezdıdik a mőszak. Sietnie kell, ha nem akar elkésni. Egy hályogos állótükör elıtt öltözködött, gyorsan belebújt az egyenszoknyába és blúzba. Joe, a fınök elvárta a pincérnıitıl, hogy szexik legyenek, s ezt jó gyakran el is mondta nekik. Candice megpuszilta az édesapját, meghallgatta az elıvigyázatosságra vonatkozó tanácsait, a forma kedvéért tiltakozott egy kicsit („de papa, nem vagyok már tizennégy éves!”), és eltőnt az 53

éjszakában. Boldog volt, hogy megint az apjával él. Nyugodtabb volt, hogy férfi van a háznál, meg azután az apja annyit törıdött Josh-sal… Csak sokadszorra sikerült beindítania az öreg Chevy furgont, az egyetlen autót, amelyet valaha is birtokolt – még a történelem elıtti idıkben vette (az idısebbik Bush elnökségének kezdetén…). Igaz, hogy nem volt már fiatal jószág, de ha egyszer elindult, rövidebb utakra tökéletesen megfelelt. Aznap este jó kedve volt Candice-nek. Bekapcsolta a rádiót, és együtt énekelte Shania Twainnel: Man! I feel like a womanl Éneklés közben hirtelen nagyot ásított. Istenem, milyen fáradt! Szerencsére holnap szabadnapos lesz. Sokáig alhat, és befektetheti maga mellé Josht az ágyba. Utána elmegy, és megveszi a karácsonyi ajándékokat. Két szép plüssállatot is kinézett neki az áruházban: egy mosolygós medvét és egy hosszú nyakú teknısbékát, azt nagyon mulatságosnak találta. Josh még kicsi. A hasonló korú gyerekek még jobban szeretik az olyan játékokat, amelyeket bevihetnek magukkal az ágyba. Néhány év múlva, amikor már nagyobb lesz, vesz neki egy biciklit, utána könyveket és számítógépet. Megint ásított egyet. Hiába mondják egyesek, nem olyan könnyő az élet ebben az országban. Minden hónapban megpróbált félretenni néhány dollárt a kisfia tanulmányaira, de nehéz volt kijönnie a keresetébıl, és nagyon elkelt volna egy kis pluszpénz. Igen, Josh egyetemre fog járni. És Candice remélte, hogy majd valamilyen hasznos foglalkozást választ: orvos lesz, tanár vagy talán ügyvéd. 18 óra 58 perc Egy sötétkék terepjáróval egy idıben állt be a parkolóba, majd bement a Sally's Bárba, ahol már forró volt a hangulat. Az ivó már háromnegyed részt megtelt. Patakban folyt a sör, és teljes erıvel bömbölt Springsteen zenéje. Kellemes légkör volt, inkább „New Jersey-s”, mint New York-ias. – Na, megjött a legszebb virágszál is – szólt oda neki Joe Conolly, aki már ott tett-vett a pult mögött. – Szia, Joe. Conolly nyugdíjas ír zsaru volt, aki úgy tizenöt éve költözött Staten Islandre. Mindenki úgy tartotta, hogy a bárja clean hely, leginkább rendırök és tőzoltók látogatták. Candice-nek, amióta itt dolgozott, nem akadt komolyabb kellemetlensége: a viták sohasem fajultak verekedéssé, és mindenki tisztelettel bánt a pincérnıkkel. Candice felkötötte a kötényt, és megkezdte a mőszakot. – Szia, Ted, mit adhatok? 20 óra 46 perc – Kapásod van, kicsikém. – Mit beszélsz, Tammy? – kérdezte Candice. – Azt mondom, kapásod van. Az a pasi ott a pult szélénél, azokban a márkás cuccokban egyfolytában téged bámul, amióta megérkeztél. Candice vállat vont. – Félrebeszélsz, öreglány – felelte. Felragadott egy újabb söröskriglikkel megrakott tálcát, elszáguldott, de azért odapillantott a pult szélére. A kérdéses férfi tényleg ıt bámulta. Még soha nem látta itt. Nem nézett ki sem rendırnek, sem tőzoltónak.

54

A tekintetük egy pillanatra összeakadt, és történt köztük „valami”. Remélem, nem hiszi, hogy ki akarok kezdeni vele, gondolta Candice. Remélem, nem hiszi, hogy ki akarok kezdeni vele, gondolta Nathan. Amióta itt ült, egyfolytában azon rágódott, hogyan szólíthatná meg Candice-t. Még ha Garrettnek az ellenkezıjét állította is, akarva-akaratlan aggódott a lányért. Mindenáron tudni akarta, nincs-e valami Candice életében, amibıl talán a közeli halálra lehetne következtetni. Csak azt nem tudta, hogyan kerülhetne közelebbi ismeretségbe egy lánnyal péntek este, egy bárban, másképpen, mint évıdı hangot megütve. 21 óra 04 perc – Maga új errefelé? – kérdezte Candice. –Tulajdonképpen igen. Ügyvéd vagyok Manhattanben. – Kér még valamit? – Nem, köszönöm, ma még vezetek. Candice közelebb lépett Nathanhez, és mosolyogva bevallotta neki: – Ha nem rendel még egy sört, az öreg Joe haragudni fog, és esetleg megkéri, hogy hagyja el a helyiséget, mert elfoglal egy helyet a bárpultnál. – Oké, akkor kérek még egy sört. 21 óra 06 perc – Nem is olyan rossz – állapította meg Tammy, és közben elképesztı tempóban nyitogatta a Budweisereket. – Most már állj le a hülyeségeiddel, kérlek! – Hiába mondod, nem normális dolog, hogy egy ilyen szép, fiatal lány nem jár senkivel! – Pillanatnyilag nincs szükség férfira az életemben – jelentette ki Candice. Amint ezt kimondta, szomorúan felidézte magában legutóbbi szerelmi kalandjait. Kénytelen volt megállapítani, hogy nem volt köztük semmi komoly. Egy-egy futó szerelem, de olyan mélyebb kapcsolat nem akadt, amelyre családot lehetett volna építeni. Egy villanásra eszébe jutott Josh apja is, a kereskedelmi ügynök, akivel egy buliban ismerkedett meg, egy hajdani gimnáziumi barátnıjénél. Vajon miért hagyta, hogy elszédítse az az alak? Mit hitt tulajdonképpen? Igaz, hogy elég rokonszenves volt, és értett a nık nyelvén, de Candice nem volt balek. Inkább úgy emlékezett arra az estére, mint olyan pillanatra, amikor eszeveszetten vágyott rá, hogy életre keljen valaki másnak a tekintetében. Ez a csalóka vágy csak egy ölelés erejéig tartott, és néhány hét múlva a legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy teherbe esett – beigazolódott a régi elmélet, mely szerint egyetlen védekezési mód sem lehet 100%-ig biztonságos. Egyáltalán nem gondol vissza keserően a kalandra, mert ennek köszönheti a világ legszebb ajándékát: Josht. Értesítette a gyerek apját a terhességérıl, de nem kért tıle sem segítséget, sem gyerektartást; csak azt sajnálta, hogy a férfi soha nem akarta látni a fiát. Természetesen jobban szerette volna, ha van mellette valaki, akivel együtt nevelheti fel Josht, de hát ez volt a helyzet, és kész. Ahogy az apja mondogatta: „Forgive and forget.”* 21 óra 08 perc – Tessék, a söre. – Köszönöm. – Na és mi dolga errefelé, manhattani ügyvéd úr? * Tudni kell megbocsátani és felejteni.

55

– Nathannek hívnak. – Miért jött pont a mi bárunkba… Nathan? – Tulajdonképpen azért, hogy magával beszéljek, Candice. Candice visszahıkölt: – Honnan tudja a keresztnevemet? – kérdezte gyanakodva. – Az összes törzsvendég így hívja magát… – jegyezte meg Nathan mosolyogva. – Oké – ismerte el Candice megenyhülve –, egy-null a maga javára. – Figyeljen ide – folytatta Nathan –, ha itt végez, nem mehetnénk el egy másik helyre inni valamit? – Csak az idejét vesztegeti velem. – Nem próbálom szédíteni, ígérem. – Hiába makacskodik, igazán. – A szája nemet mond, de a szeme igent. – Na, ez például szédítés. Méghozzá vaskos szédítés, ha jól emlékszem, legalább tízszer hallottam már ilyesmit. De Nathan csak annyit felelt: – Jázminillata van. 21 óra 12 perc Ami azt illeti, tényleg nem olyan rossz. 22 óra 12 perc – Kaphatok még egy sört? – Még a másodikba sem kezdett bele. – Igen, de nem akarom elveszíteni a jó kis helyemet itt a bárpultnál. – És miért olyan fontos magának ez a hely? – Mert innen nézhetem magát. Candice vállat vont, de akaratlanul is elmosolyodott. – Ha ez elég a boldogságához… – Gondolkodott az ajánlatomon? – Az ajánlatán? – Hogy a mőszak végén igyunk meg együtt valamit. – A pincérnık sohasem járnak a vendégekkel, ez alapszabály. – Ha a bár bezár, maga nem lesz többé pincérnı, és én nem leszek többé vendég. – Na, ez például egy tipikus ügyvédi megjegyzés. És ez az ı szájából nem hangzott bóknak. 22 óra 18 perc Nem rossz, de túl magabiztos. 22 óra 30 perc – Mindenesetre soha nem járok nıs férfiakkal – mondta Candice, és Nathan jegygyőrőjére mutatott, amelyet még mindig viselt. – Pedig nem jól teszi, mert a nıs férfiak a legérdekesebbek, éppen azért, mert már foglaltak. 56

– Ez buta megjegyzés volt. – Vicc volt. – Rossz vicc volt. Nathan éppen felelni akart, amikor Joe Conolly lépett oda hozzájuk. – Minden rendben, Joe – nyugtatta meg Candice. – No azért – dünnyögte Joe, és elballagott. Nathan megvárta, amíg a tulaj elég messzire kerül, majd megismételte az ajánlatát. – És ha nem lennék nıs, hajlandó lenne velem meginni valamit? – Talán. 23 óra 02 perc – Az az igazság, hogy elváltam. – És miért hinném el, hogy ez igaz? – Megmutathatnám a válóperes okmányokat, de nem gondoltam, hogy már ahhoz is szükség lesz rájuk, hogy meghívjak egy lányt egy italra. – Hagyja, megelégszem a szavával. – Akkor igen? – Azt mondtam, talán. 23 óra 13 perc Miért érzem úgy, hogy megbízhatom benne? Ha még egyszer hív, igent mondok. 23 óra 24 perc A bár lassan kiürült. A Boss harcias rockzenéjét felváltották Tracy Chapman akusztikus balladái. Candice kivette az ötperces pihenıjét, és most Nathannel beszélgetett a bár mélyén. Egyre rokonszenvesebbnek találták egymást, de váratlanul félbeszakították a beszélgetésüket. – Candice, telefon! – harsogta Joe a pult mögül. Candice felpattant. Vajon ki hívhatja ıt itt, a munkahelyén? Ijedten ragadta meg a kagylót, és néhány pillanat múlva eltorzult az arca. Elsápadt, letette a telefont, eltántorgott a pultig, de majdnem összecsuklott a lába. Nathan, aki végig követte az eseményeket, odarohant hozzá, és még sikerült elkapnia, mielıtt a földre roskadt volna. Candice zokogásban tört ki a karjában. – Mi történt? – kérdezte Nathan. – Az apám… Szív… szívrohama volt. – Hogyhogy? – A mentı bevitte a kórházba. – Jöjjön, odaviszem! – ajánlotta Nathan, és felkapta a kabátját. Staten Island Kórház Kardiológiai Intenzív Osztály Candice, aki még mindig a pincérnık egyenruháját és kötényét viselte, az apját ellátó orvos felé rohant, imádkozva magában, hogy megnyugtató híreket kapjon. Most ott állt az orvos elıtt. Még a nevét is el tudta olvasni a köpenyén lévı kitőzın: Dr. Henry T. Jenkils. Candice a tekintetével könyörgött: Nyugtasson meg, doktor, mondja, hogy semmi haj, hogy hazavihetem, hogy együtt fogjuk tölteni a karácsonyt. Majd én vigyázok rá, fızök neki gyógyteát és húslevest, ahogyan ı is fızött, amikor kicsi voltam… 57

De Dr. Jenkils már rég leszokott róla, hogy olvasson a betegek hozzátartozóinak szemében. Az évek során megtanulta felvértezni magát, hogy „ne érintse személyesen a dolog”. Kénytelen volt megtanulni: a túl erıs együttérzés elbizonytalanította volna, és nem tudta volna megfelelıen ellátni a munkáját. Óvatosan hátralépett, amikor Candice túl közel hajolt hozzá. Kimérten magyarázni kezdte: – Kisasszony, az édesapjának csak annyi ideje volt, hogy értesítse a mentıt, azután összeesett a konyhában. Amikor a mentık rátaláltak, a súlyos infarktus jeleit mutatta. Mire behozták, már leállt a szíve. Mindent megtettünk, hogy újraélesszük, de nem élte túl a rohamot. Sajnálom. Ha látni akarja, egy nıvér megmutatja a szobáját. – Nem, nem! – kiáltotta Candice, s arcán könnyek csorogtak. – Csak nemrég találtam rá! Ez nem igazságos! Nem igazságos! Reszketett, lába majdnem összecsuklott, úgy érezte, mintha egy szédítı mélység tátongana elıtte, és most is csak egyetlen vigasztaló karra támaszkodhatott: Nathan karjára. Nathan kézbe vette a dolgokat. Elıször is utánanézett, mi lett Josh-sal: a kisfiút is bevitték a kórházba, ugyanakkor, amikor a nagyapját, és a gyerekosztályon várja az édesanyját. Nathan ezután elkísérte Candice-t ahhoz a szobához, ahol az apja élettelen teste feküdt. Candice megköszönte Nathan segítségét, és megkérte, hagyja magára egy pillanatra. Nathan visszament az elıcsarnokba, és a recepcióstól megkérdezte, nem ügyel-e ma este dr. Goodrich. Amikor megtudta, hogy nem, keresett egy telefonkönyvet az elıcsarnokban, és végül a hospice osztályon sikerült Goodrichot elérnie. – Alaposan melléfogott, Garrett! – jelentette ki elszorult torokkal. Annyira meg volt rendülve, hogy a kagyló remegett a kezében. – Miben fogtam mellé? – kérdezte Goodrich. – Nem Candice-nek kellett meghalnia! – Micsoda? – Az apjának. – Idefigyeljen, Nathan, fogalmam sincs, mirıl beszél. Nathan mélyeket lélegzett, hogy kicsit lecsillapodjék. – Itt vagyok a kórházban – magyarázta nyugodtabban. – Candice apja az imént halt meg szívinfarktusban. – A francba! – kiáltott fel Goodrich döbbenten. Nathan hangja most már remegett a haragtól: – Ugye, ezt a halált nem látta elıre? Ugye, nem vette észre a fénykoszorút a feje körül? – Nem – ismerte el Goodrich –, nem vettem észre semmit, de soha nem mentem annyira közel ahhoz az emberhez, hogy bármit is mondhassak a… – Idefigyeljen, azt hiszem, ideje felhagynia a zavaros elméleteivel. A halál célt tévesztett, jobb lenne, ha elismerné! – Csak ne olyan hevesen! Ez az ember már nem volt fiatal, talán már régóta baj volt a szívével… A halála semmit sem bizonyít. – Candice mindenesetre megmenekült, csak ennyit tudok, Garrett, de ez nekem pont elég. – Tiszta szívembıl remélem, Nathan, hogy igaza van. Candice Cook lakása hajnali három óra A szoba sötétségbe borult. Az ablakban égı néhány karácsonyi gyertya derengı fényében alig lehetett kivenni a tárgyak és az arcok körvonalait. Candice végre elaludt a nappali kanapéján, de egyfolytában reszketett, és arcán lázrózsák égtek. Nathan a fotelben ült, és úgy bámulta, mint akit hipnotizáltak. Tudta, hogy Candice zaklatott álmát gonosz erık népesítik be. İ ment fel Joshért a gyerekosztályra, majd két óra körül mindkettıjüket hazahozta. Candice annyira össze volt törve,

58

hogy automataként engedelmeskedett. Pár percig beszélgettek, majd Nathan rávette Candice-t, hogy vegye be az altatót, amelyet a kórházi orvos írt fel neki. Halk, panaszos kiáltást hallott a szomszéd szobából. Josh ébren volt: nagy, kerek szemmel bámult maga elé, és halkan gagyogott. – Szia, kicsikém, na, ne félj – mondta Nathan, és kivette az ágyból. A gyerek szomjasnak látszott. Nathan kitöltött egy kis vizet, és kivitte Josht a nappaliba. – Hogy vagy, kisbaba? Josh megpróbálta elismételni utána: – Bab… ba… Nathan megpuszilta a homlokát. – Nézd csak, hogy alszik a mama… – súgta. –Mam… ma… Nathan leült vele a fotelba, és lassan ringatni kezdte. Nem tudta megállni, eldúdolt néhány ütemet a Brahms' Lullabyból. A fia halála óta nem énekelte ezt a bölcsıdalt, és hirtelen olyan megindultság fogta el, hogy szinte rögtön abba is kellett hagynia. Josh néhány perc múlva elaludt. Nathan betette az ágyába, és visszament a nappaliba. Candice még mindig aludt. Nathan felírt néhány szót egy bevásárlólista túloldalára, az asztal közepére tette, majd hazaindult. Odakint esett a hó. December 14. Candice félrehúzta a reteszt, és kidugta a fejét az ajtón. – Ó, maga az! Jöjjön be! Nathan belépett a konyhába. Reggel kilenc óra volt. Josh az etetıszékében ült, fülig maszatosan, épp most végzett a reggelijével. – .. .szejbusz – mondta Nathannek. – Szervusz, kicsi Josh – felelte Nathan, és rámosolygott. Candice beletúrt a fia hajába, de közben Nathant nézte. – Meg szeretném köszönni, hogy tegnap este olyan sokáig itt maradt. – Nem tesz semmit. Jobban van már egy kicsit? – Jól vagyok – bizonygatta Candice, bár tekintete az ellenkezıjét mondta. Nathan meglóbált egy kis kulcscsomót. – Hazahoztam az autóját. – Köszönöm, maga igazán… tökéletes. – Candice széttárta a karját. – És Joe parkolójában hagyta a terepjáróját? Nathan bólintott. – Akkor visszaviszem, de elıbb iszik velünk egy kávét. – Köszönöm – mondta Nathan, és leült. Néhány másodpercig tépelıdött, végül elszánta magát: – Igaz is, szeretnék kérdezni magától valamit – jelentette ki, és egy kis bır aktatáskát tett az asztalra. – Mit? – kérdezte Candice nyugtalanul, mintha egy férfi feltőnı kedvessége csak kellemetlen meglepetésbe torkollhatna. – Szeretném, ha elfogadna tılem egy kis… – Mit? – Pénzt – mondta Nathan –, szeretném, ha elfogadna egy kis pénzt a fia tanulmányaira. – Ez… ez valami vicc? – kérdezte Candice, és gyorsan letette csészéjét az asztalra, mert majdnem leejtette. – Nem, én igazán segíteni szeretnék magának. Candice felháborodott: – Kinek néz maga engem? Dühödten felpattant a székrıl. Nathan megpróbálta lecsillapítani: 59

– Nyugodjék meg, Candice, semmit nem kérek cserébe. – Maga bolond – mondta Candice –, nincs szükségem a pénzére! – De igen, szüksége van rá! Szüksége van rá, hogy a fia tanulhasson. Szüksége van rá, mert a kocsijában már háromszázezer kilométer van, és bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot. Szüksége van rá, mert nincs már senkije, aki segíthetne. Candice száján akaratlanul kiszaladt a kérdés: – És mennyit akar adni pontosan? – Mondjuk százezer dollárt – ajánlotta Nathan. – Százezer dollárt! De… de hát ez képtelenség! Nincs olyan ember, aki ennyi pénzt ad, és nem kér érte cserébe semmit! – Tudja, a szerencse forgandó… Gondolja azt, hogy nyert a lottón. Candice egy pillanatra megmerevedett. – Ez nem valami pénzmosó akció vagy ilyesmi? – Nem, Candice, ez nem piszkos pénz. Ebben az ügyben nincs semmi illegális. – De nem is ismerem magát! – Amit tegnap mondtam magamról, mind igaz – jelentette ki Nathan, és kinyitotta a kis aktatáskát. – Nathan Del Amicónak hívnak, ismert ügyvéd vagyok a Park Avenue-n, feddhetetlen embernek tartanak, és az ügyeim százszázalékosan tisztességesek. Elhoztam magának egy rakás dokumentumot, amelyek mind igazolhatják az állításaimat: az útlevelemet, a bankszámlakivonataimat, a jogi szaklapok rólam szóló cikkeit… – Ne is gyızködjön, nem szállok be a buliba. – Legalább gondolkodjon a dolgon – mondta Nathan, kiszállva az öreg furgonból. A Sally's Bar kihalt parkolójában voltak, a bárral szemben. Candice visszahozta Nathant a terepjáróhoz. – Már mindent átgondoltam: nem akarom, hogy bárki is számon kérhesse rajtam, hogyan élem az életemet. – Nem kell számot adnia semmirıl, se nekem, se másnak – ígérte Nathan, behajolva az ablakon. – Úgy használja fel ezt a pénzt, ahogy magának megfelel. – De maga mit nyer ezzel? – Egy héttel ezelıtt még eszem ágában sem lett volna ilyen ajánlatot tenni – ismerte el Nathan –, de azóta néhány dolog megváltozott az életemben… Candice, én nem voltam mindig gazdag. Az anyám nevelt fel, akinek még magánál is kevesebb pénze volt. Szerencsémre én tanulhattam. Ne fossza meg a fiát ettıl a lehetıségtıl! – De a fiam mindenképpen tanulni fog, akár segít nekünk, akár nem! – védekezett Candice. – Kárnem! – ismételte Josh a gyerekülésben, mintha támogatni akarná az anyját. – Gondolkodjék még egy kicsit! A telefonszámom benne van az aktatáskában. Hívjon fel, ha átnézte a papírokat, amelyeket otthagytam az asztalon. – Már mindent átgondoltam. Ahogy mondta, szinte semmim sincs, de megıriztem két dolgot, amit a nálam gazdagabb emberek nagy része már régen elveszített: a méltóságomat és a tisztességemet. – De én nem várom el, hogy lemondjon bármelyikrıl is! – Ugyan, hagyja ezt a rossz dumát! A maga ajánlata túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Vajon mit kér majd tılem, ha átvettem a pénzt? – Nézzen a szemembe! – követelte Nathan, és közelebb lépett az autóhoz. – Maga nem parancsolhat nekem! De azért Nathanre emelte a tekintetét. Nathan mélyen a szemébe nézett, és megint kijelentette: – Becsületes ember vagyok, nincs félnivalója tılem, esküszöm. Gondoljon a fiára, és fogadja el azt a pénzt! – A válaszom: nem! – felelte Candice, és becsapta az ajtót. – Gondolom, megértett. Nem, nem és nem! 60

Nathan és Candice hazament, mindegyik a saját lakásába. Candice a délelıtt hátralévı részét azzal töltötte, hogy átlapozta az aktatáskában lévı iratokat. Nathan egy fotelben üldögélt, és le nem vette szemét a telefonról. Délben végre megszólalt.

61

12 …a vadak foga bántana majd a halálban… LUCRETIUS (TÓTH BÉLA FORDÍTÁSA) Nathan tíz percig keringett a háztömb körül, mire végre talált parkolóhelyet, de akkor elsıre végrehajtotta a bonyolult parkolási manıvert. A mellette ülı Candice megvárta, amíg a kocsi megáll, kiszabadította Josht a kocsi hátuljába beszerelt babaülésbıl, majd becsatolta egy jókora összecsukható babakocsiba, amelyet Nathan emelt ki a terepjáró csomagtartójából. Joshnak jókedve volt, teli torokból fújta halandzsadalait, és egy félig teli cumisüveget szopogatott. Mind a hárman elindultak egy szürke-vörös téglás épület, a New Jersey First Bank egyik irodája felé. Csúcsidı volt; a tömeg és a keskeny forgóajtó miatt küszködniük kellett egy kicsit, mire sikerült bejutniuk a babakocsival az épületbe. A biztonsági ır – egy barátságos arcú, fiatal fekete – sietett segítségükre, közben vidáman eltréfálkozott velük arról, hogy ezeket a modern épületeket nem kifejezetten babákra tervezték. Végre ott álltak a világos, nagy ablakos teremben. Kellemes hangulatú, célszerően berendezett helyiség volt, barátságos pénztárablakokkal és sötét fabokszokkal, ahol az ügyfelek és az alkalmazottak bizalmas beszélgetését nem zavarta meg a külvilág. Candice kotorászni kezdett a táskájában, majd elıhúzta a híres csekket. – Igazán azt hiszi, hogy jó ötlet? – Hiszen már megbeszéltük – felelte Nathan kedvesen. Candice Joshra nézett, a jövıjére gondolt, és úgy döntött, beáll az egyik ablak elıtti sorba. – Maradjak magával? – kérdezte Nathan. – Fölösleges, nem tart sokáig. Csak üljön le oda – mondta Candice, és egy sor székre mutatott a terem mélyén. – Hagyja itt Josht velem! – Nem, jól lesz ez így, majd karba veszem. Csak szabadítson meg ettıl az átkozott babakocsitól! Nathan az üres babakocsit tolva elballagott. Candice rámosolygott, és odaintett neki. Ebben a pillanatban Malloryre hasonlított. Nathan határozottan érezte, hogy egyre jobban vonzza ez a fiatal nı, az egyszerősége, a lényébıl áradó nyugodt biztonság. Megindító volt a közte és a fia között meglévı mély cinkosság, ahogy puszilgatja Josht, és kedves csacsiságokat sugdos a fülébe, valahányszor sírva akar fakadni. Szelíd, higgadt anya volt. Nem számított, hogy kopott a bırdzsekije, és olcsó sminket használ. Lehet, hogy nem volt olyan elegáns, mint a Cosmopolitan ifjú hölgyei, de jóval megnyerıbb és barátságosabb volt náluk. Nathan Candice-t követte a tekintetével, és akaratlanul is a saját életének alakulásán töprengett. Lehet, hogy tévedett, amikor mindenáron ki akart törni abból a társadalmi közegbıl, amelybe beleszületett? Talán boldogabb lett volna egy olyan nıvel, mint Candice, egy kis kertes házban, egy kutyával és egy fellobogózott furgonnal. Csak a gazdagok hiszik azt, hogy a szegény emberek élete egyhangú. Nathan, aki a szegények közül jött, pontosan tudta, hogy ez nem igaz. Pedig ı aztán nem dılt be a blablának, ami szerint csak az élet apró örömeiben találhatja meg az ember az igazi boldogságot. Túl sokat szenvedett a pénz hiányától ahhoz, hogy most, amikor már volt pénze, köpjön rá. De szemben azzal, amiben sokáig hitt, most már tudta, hogy önmagában a pénz nem elég. Kell valaki, akivel megoszthatja. Egy kéz nélkül, amely az útjára bocsátja, nem akart menni sehová; egy hang nélkül, amely válaszolhatna neki, csak a csend maradt; egy arc nélkül, amely szembenéz az övével, ı nem létezett többé. 62

Nathan váltott pár szót a bejárati ajtóban álló biztonsági ırrel. Tegnap este a Yankees bejelentette, hogy szerzıdést kötött egy jó játékossal a következı szezonra, és az ır valósággal tőzbe jött az elképzeléstıl, milyen csodás eredményeket fog elérni kedvenc csapata. Az ır hirtelen elhallgatott: egy izmos, nagydarab férfi lökte be a forgóajtót. Magas volt, mint egy kosaras, nyakában sál, vállán sporttáska. Furcsa ötlet ilyen nagy táskával jönni a bankba, gondolta Nathan. A pasas izgatottnak látszott. Láthatólag kellemetlenül érezte magát, többször is hátrafordult, és alattomosan méregette a két férfit. Az ır elindult felé, a fickó erre úgy tett, mint aki be akar állni az egyik sorba, de a terem közepén hirtelen megtorpant. A másodperc töredéke alatt elırántott a táskájából egy fegyvert és egy fekete símaszkot, amelyet villámgyorsan felhúzott. – Hé, maga! Mielıtt a biztonsági ır elıránthatta volna pisztolyát, egy másik férfi bukkant elı a semmibıl, és egy gumibottal kétszer fejbe vágta. Az ır a földre roskadt, mire a férfi gyorsan lefegyverezte. – Nem mozduljanak! Ne mozduljanak, a kurva életbe! Emeljék a kezüket a rohadt fejük fölé! A második férfi irányította a mőveletet. Rajta nem volt símaszk; katonai gyakorlónadrágot és levetett amerikai katonazubbonyt viselt. Seszínő haja kefeként meredezett a fején, szeme fehérje véres volt. Állig fel volt fegyverkezve, jobb kezében nagy kaliberő pisztolyt tartott, a vállán átvetve pedig géppisztolyt, valami olyasmit, mint az Uzi, amit a videojátékokban látni. De ez nem volt játék. Egy ilyen fegyverrel le lehet adni egy egész sorozatot, vagyis rengeteg embert meg lehet ölni vele. – Térdre! Mindenki térdre, mozgás, az istenit! Kiáltások harsantak. Az ügyfelek és az alkalmazottak letérdeltek, volt, aki rögtön hasra feküdt a földön. Nathan azonnal Candice-t kereste a tekintetével. A fiatal nı az egyik bokszban, az íróasztal mögött talált menedéket. Szorosan a melléhez szorította Josht, és ringatni próbálta. Folyamatosan suttogott a fülébe: „Ez csak játék, ez csak játék, kicsikém”, és rámosolygott. Josh szokása szerint kerekre nyitotta a szemét, és kíváncsian figyelte a körülötte zajló furcsa eseményeket. Minden arcon rémület ült. A többiekhez hasonlóan Nathan is letérdelt. Hogyan tudott bejönni ezekkel a fegyverekkel? A bejáratnál át kellett volna vizsgálni a táskájukat. És miért nem kapcsolt be a riasztó, a jó életbe? Nathan jobb oldalán egy rettegı asszony magzati pózba kuporodott össze az egyik boksz mellett. Nathan néhány megnyugtató szót szeretett volna súgni neki, de amikor kinyitotta a száját, mintha áramütés érte volna a testét, és mellkasába belehasított a fájdalom. Még a szíve tompa dobbanásait is hallotta. Belenyúlt a kabátja zsebébe; a trinitrinsprayt kereste. – Tartsd a kezed a fejeden! – üvöltötte vadállati hangon a katonaruhás, majd elindult egy férfi felé, akit nyilván a bankfiók vezetıjének gondolt. A bankrablók csak ketten voltak. Cinkosuk bizonyára odakint várta ıket egy közelben parkoló autóban. – Te velem jössz, szükségem van a kódra, ami az ajtót nyitja. A gazfickó a terem mélyébıl nyíló helyiség felé taszigálta a fiókvezetıt. Hallották, ahogy kinyílik egy fémajtó, majd egy rövid kattanás elárulta, hogy kinyitottak egy másik ajtót is. A símaszkos férfi a teremben maradt, hogy felügyeljen a túszokra. Felállt az egyik íróasztalra; mindenáron meg akarta mutatni, hogy ura a helyzetnek. – Senki ne mozduljon! Senki ne mozduljon! – kiabálta megállás nélkül. A két bankrabló közül kétségkívül ı volt a gyöngébbik láncszem. Percenként megnézte az óráját, és közben dühödten harapdálta a nyakát szorító símaszk alját. Türelmetlen volt: – Mi a fenét csinálsz, Todd? Mozogj már, a kurva életbe! De a másik nagyon el volt foglalva a belsı teremben, és nem válaszolt. A nagydarab bankrabló nem bírta tovább, lerántotta a símaszkot. Az izzadság sötét félköröket rajzolt a hónaljába, és ott gyöngyözött a homlokán. A pasas valószínőleg belekóstolt már a börtönélet gyönyöreibe, és nem szeretett volna hosszabb idıre visszakerülni oda. 63

Hiszen most nagyban játszott: fegyveres bankrablás, erıszak alkalmazása. Nagyban játszott, az idı meg rohant. Végre a „katona” is megjelent a teremben egy tömött zsákkal. Odakiáltott a cinkosának: – Ari, szedd össze a maradékot! – Figyelj, Todd, húzzunk el inkább, elég zsozsónk van, hogy… De a gyakorlónadrágos férfi más véleményen volt: – Szedd össze a maradékot, beszarikám! Nathan arra akarta kihasználni ezt a kis összetőzést, hogy közelebb kerüljön Candice-hez. Szíve ırülten dobogott. Felelısnek érezte magát Candice életéért. Amikor már majdnem egy vonalba ért a lánnyal, az Ari nevő fickó észrevette, rárontott, és akkorát rúgott belé, hogy a feje nekikoppant az asztalnak. – Te a helyeden maradsz, értve? De a „katona” rögtön Ari mellette termett, és üvölteni kezdett: – Azt mondtam, szedd össze a pénzt! Majd én szemmel tartom ıket. Nathan elszédült, majd úgy-ahogy összeszedte magát, és szemöldökéhez emelte a kezét. Vér csorgott keskeny csíkban a halántékán, és beszennyezte az ingét. Ha élve kikerül innét, akkor is több napig dagadt arccal járkálhat majd. Érezte, hogy Candice megmozdul. Felemelte a fejét. Candice nyugtalan pillantást vetett rá, mintha azt kérdezné: „Hogy van?” Nathan megnyugtatón bólintott. Candice megpróbált mosolyogni, de Nathan látta, hogy nagyon sápadt, majdnem fehér. Csak bámult Candice szemébe, és hirtelen minden összezavarodott a fejében. A másodperc töredékére Candice és Mallory arca összeolvadt. És mindkettıjüket szerette volna megvédeni az erıszaktól, az erıszak minden formájától. Hirtelen, amikor már senki sem várta, megszólalt a riasztó éles szirénája. A bankrablók pánikba estek. Ari rohant be a terembe, kezében bankjegykötegek. – Hát ez meg micsoda? – El kell húznunk, mielıtt a rendırök ideérnek! – vetette oda „a katona”. – De azt mondtad, hogy kikapcsoltátok a riasztórendszert. A francba, Todd, azt mondtad, hogy nincs semmi kockázat! Izzadságcseppek csorogtak le az arcán. Annyira beijedt, hogy a dollárkötegeket is leejtette. Todd a bejárati ajtóhoz lépett, és meglátta, hogy egy autó lı ki a bank elıl. – A kurva életbe, az a szemétláda Geraldo elhúzott nélkülünk! – És most mit csinálunk autó nélkül? – kiáltott fel Ari magánkívül. De Todd már nem figyelt rá. Egy szempillantás alatt a vállára dobta a nagy táskát, egyik kezébe kapta a géppisztolyt, a másikba a revolvert. Dühödten kilökte az ajtót, és éppen akkor ért ki az utcára, amikor vijjogó szirénával megérkeztek a rendırautók. Lövöldözés és kiabálás hallatszott. Ari, aki nem tudta eldönteni, hogy kövesse-e a cinkosát, gyorsan visszarohant, és bezárta az ajtót. – Ne mozduljanak! – üvöltötte, és 9 milliméteres revolverét a földön fekvı alkalmazottakra és ügyfelekre szegezte. Úgy kapaszkodott a fegyverébe, mint az utolsó mentıövbe. Nathan képtelen volt elfordítani a pisztolyról a tekintetét. Vajon hány áldozatot szed majd ez a dühöngı ırült? Újabb lövéssorozat hallatszott, azután csend lett, majd megszólalt egy hangszóró: BE VAN KERÍTVE! A CINKOSÁT LETARTÓZTATTUK. HAGYJA EL AZ ÉPÜLETET! DOBJA EL A FEGYVERÉT, ÉS TARTÓZKODJÉK A HIRTELEN MOZDULATOKTÓL! A dühöngı ırültnek azonban más tervei voltak. 64

– Te, gyere csak ide! Amitıl Nathan félt, bekövetkezett: a rabló karjánál fogva durván elırángatta Candice-t, ıt akarta túsznak használni. De Candice nem tartozott a vesztesek kategóriájába. Mindenre kész volt, hogy megvédje a fiát, dühödten hadakozott, és a teli torokból üvöltı Joshsal a karjában végül sikerült bemenekülnie a terem belsejébe. Nathan felpattant, és Ari és Candice közé állt. Ari ırült haragra gerjedt az ellenállás miatt, és Nathanre szegezte a 9 milliméteresét. Nathan agya közben ırült sebességgel dolgozott: Lehet, hogy engem megöl, de Candice-nek nem esik haja. Még ha engem lelı is, a zsaruk mindjárt behatolnak. Candice-nek nem lehet baja. Végtelen hosszúnak érezte a másodperceket. Garrett téved. Tudom, hogy téved. Nincs olyan, hogy eleve elrendelés. Az élet nem mőködhet így. Candice megmenekült. Gyıztem, Garrett. Gyıztem. Nathan szinte áttetszınek érezte magát Ari fegyvere, egy Glock 17 Lüger parabellum elıtt; ilyen fegyvert 50 dollárért bárki vásárolhat bármelyik fegyverpiacon ebben az országban, ahol a barbecue partival egybekötött céllövészet az egyik kedvenc nemzeti sport. Az ırült tekintető Ari még mindig két kézzel markolta a fegyver tusát. A ravaszra tette az ujját. Már nem volt ura magának. Lıni fog. Nathan a bejárati ajtó felé pillantott. Egy tizedmásodperc volt az egész, de ennyi idı alatt is meglátta, hogy a biztonsági ır már magához tért, és éppen elıhúzza a jobb bokájára csatolt kis tokból a szolgálati pisztolyát. Olyan gyorsan történt mindez, hogy Arinak felfognia sem volt ideje. Az ır felpattant, kinyújtotta a karját, és leadott két lövést. Az elsı golyó elsüvített a célpont mellett, de a második a hátán találta el a bankrablót, aki a földre rogyott. A dörrenések hatalmas pánikot váltottak ki. Az emberek a kijárat felé rohantak, közben az ellenkezı irányból futólépésben megérkeztek a rendırök és a mentısök, és gyorsan biztosították a helyszínt. – Ürítsék ki a termet! Azonnal! – parancsolta egy rendır. De Nathan a terem belseje felé rohant. Ott már egész csoport győlt egy földön heverı test köré. Nathan közelebb lépett a csoporthoz. Candice a földön feküdt, és Josh a rettegéstıl csukladozva, kétségbeesetten kapaszkodott a nyakába. – Hívják a mentıket! – üvöltötte Nathan teli torokból. – Hívjanak egy mentıt! Az elsı golyó visszapattant az egyik fém ajtószárnyról, és az oldalán találta el Candice-t, akit már teljesen elöntött a vér. Nathan a lány fölé hajolt, és megragadta a kezét. – Ne halj meg! – könyörgött, és térdre rogyott mellette. Candice arca már áttetszıvé vált. Kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de csak egy keskeny vércsík csorgott le a szája szélén. – Ne halj meg! – üvöltötte Nathan, az ég összes istenéhez fohászkodva segítségért. De Candice már messze járt. A földön csak egy élettelen test feküdt, amelynek már semmi köze nem volt ahhoz a fiatal nıhöz, aki alig egy órája még vidáman mosolygott, s történeteket mesélt a fiának. Nathan szemét elöntötték a könnyek. Nem maradt más hátra: lefogta Candice szemét. A tömegben valaki megkérdezte: „A felesége volt?” Az Emergency Medical System mentıautója néhány perccel késıbb érkezett meg. Nathan szorosan ölelte Josht. Valamilyen csoda folytán a gyerek nem sérült meg, de sokkos állapotban volt. Nathan követte a hordágyat, amelyen Candice holttestét kivitték a bankból. Amikor az alumíniumkoporsó fedele rácsukódott Candice arcára, Nathan eltőnıdött: vajon tényleg minden véget ért Candice számára? Mi történik a halál pillanatában? Van valami utána? Van folytatás?

65

Megint ugyanazok a kérdések, amelyeket annyiszor föltett magának az édesanyja és a kisfia halála után. Egy hét óta most elıször felragyogott az a szikrázó napfény, amely telente néha felderíti New Yorkot. A levegı tiszta volt, hideg és száraz szél söpört végig az utcán. A járdán az emberek lassan tértek magukhoz a trauma után; Josh fuldokolva zokogott Nathan karjában. Nathan teljesen kába volt; úgy érezte, örvény szippantotta magába. Hangfoszlányokat hallott, és kivörösödött szeme káprázott a rendırautók villogó kék lámpájának a fényétıl. A híradósok és az újságírók már kérdezgetni kezdték a túszokat. Nathan majdnem összeroppant a lelkiismeret furdalás és az önvád súlya alatt. Minden erejével azon volt, hogy legalább Josht megóvja a zőrzavartól. Közben elszállították a bankrabló holttestét, a New York-i rendırség egyik sötétkék egyenruhás nyomozója pedig odalépett Nathanhez, hogy néhány kérdést tegyen fel neki. Alacsony és köpcös, kölyökképő, latin típusú férfi volt. A rendır beszélt hozzá, de Nathan nem hallotta. Inge ujjával gyöngéden törölgette Josh arcocskájáról a könnyeivel összekeveredett vért. Candice vére volt. Nathant újra elöntötte a szomorúság, és elsírta magát. – Én öltem meg! Miattam jött ide! A rendır vigasztalni próbálta. – Nem tudhatta, uram. Nagyon sajnálom. Nathan leült a járdára, és két keze közé fogta a fejét. Testén görcsös rángások futottak át. Az ı hibája az egész. İ küldte Candice-t a halálba. Ha nem ajánlotta volna fel neki azt a rohadt pénzt, Candice soha nem teszi a lábát a bankba, és mindez nem történik meg! Egyedül ı, Nathan a felelıs ezekért a pokoli eseményekért. İ a gyalog, akit egy adott pillanatban felállítottak a táblára, hogy beteljesítse egy nála nagyobb hatalom akaratát. De hogyan is lehetne elfogadni egy világot, ahol az élet és a halál ilyen pontosan meg van írva a sorsunkban? Nathan fejében ott visszhangoztak Goodrich szavai: Senkinek nincs hatalma a halál órája fölött. És nem lehet kétségbe vonni a végsı döntést. A rendırre nézett, arca könnyben ázott. Az meg, mintha vigasztalni akarná, még egyszer elmondta: – Maga nem tudhatta.

66

13 Gondolkodj ezen, kérlek, éjjel és nappal. CICERO Kezdetben a múlt és a jövı nem létezett. Ez még a nagy robbanás elıtt volt. Ebbıl a robbanásból keletkezett az anyag, a tér és az idı. Az enciklopédiákban azt írják, hogy a világegyetemünk története tizenötmilliárd évvel ezelıtt kezdıdött. Ilyen idısek a legöregebb csillagok. A Föld körülbelül ötmilliárd évvel ezelıtt alakult ki. Nagyon hamar, vagyis egymilliárd évvel késıbb megjelentek az elsı kezdetleges élılények: a baktériumok. Utána következett az ember. Mindenki tudja, de mindenki elfelejti: az emberiség kora a világegyetem korához képest elhanyagolható. És ezen a végtelenül rövid, morzsányi idıszakon belül is csak a neolitikumban kezdtek az emberek véglegesen letelepedni, növényt termeszteni, ekkor építették ez elsı városokat, és fedezték fel a kereskedelmet. Valamivel késıbb, a XVIII. század végén következett be az újabb törés. A gazdaság szerepe egyre fontosabb lett, és egyre szaporodtak a termelt javak – késıbb ezt ipari forradalomnak és modern kornak nevezték. És ennek a korszaknak az elıestéjén az emberek nemigen remélhették, hogy harmincöt évnél tovább cinek. A halál mindenütt jelen volt. Normális volt. Mindenki elfogadta. A kezdetektıl napjainkig több mint nyolcvanmilliárd emberi lény élt a földön, épített városokat, írt könyveket és zenét. Ma csak hatmilliárdan vagyunk, élık. A halottaink tehát majdnem tizennégyszer többen vannak nálunk. Itt porladnak a lábunk alatt és a fejünkben. İk adják földjeink és táplálékunk illatát. És néhányan hiányoznak nekünk. Hamarosan, néhány milliárd éven belül a Nap hidrogéntartalékai kimerülnek, a tömege pedig megszázszorozódik. A Föld hımérséklete meghaladja majd a 2000 °C-ot, de valószínő, hogy addigra az emberi faj már régen eltőnik a föld színérıl. A világegyetem meg csak tágul tovább, és galaxisai sorra eltőnnek. Idıvel maguk a csillagok is kihunynak, s az őr egy hatalmas temetı lesz. Ma este alacsony az ég, és nyugodt az éjjel. Nathan Del Amico a lakásában ül, és hagyja, hogy lassan beterítsék a város fényei. Hallgatja New York zajait, ezt a dudaszóból, tőzoltó-és rendırautók szirénázásából összevegyülı nagyon sajátságos, állandó zümmögést. Egyedül van. Fél. Hiányzik a felesége. És tudja, hogy hamarosan meg kell halnia.

67

14 A halottak csak egy dolgot nem tudnak: azt, hogy jobb élınek lenni. STANLEY KUBRICK ACÉLLÖVEDÉK CÍMŐ FILMJÉBİL December 15. A nagy, csúcsíves ablakokon át hullámokban áradt be a fény a lakás tágas galériájára. A nap olyan erıvel sütötte a villogóan fehér falakat, mint nyár közepén. Meleg volt. Halkan bekapcsolt egy automatikus rendszer, és leengedte a redınyöket. Nathan kimerülten hevert egy alacsony, világos kárpitú kanapén. Egy üres Corona sörösüveget tett le a bükkfa parkettára. Ez volt a negyedik, és mivel általában nem ivott, enyhe hányingere volt. Reggel óta céltalanul kószált a lakásában. Candice meghalt. Garrettnek tehát tényleg megvan az az átkozott képessége, hogy elıre látja a halált. Az ı számára ez azt jelentette, hogy hamarosan véget ér az utazás. Most már nem kételkedett benne. Goodrich elıször a fiatal Kevin miatt látogatta meg, azután Candice miatt, és végül saját maga miatt. Nehéz volt felfogni, de el kellett fogadnia. És mit tegyen most, hogy tudja: halálra van ítélve? Hogyan dolgozza fel ezt a sokkot? Az ı világában versenyszellem uralkodik, ebben a világban kevés hely jut a gyöngéknek. Nathan olyan beleéléssel alakította az emberfölötti embert, hogy szinte elfelejtette: ı is halandó. Pedig volt az a balesete, régen, Nantucketben, de úgy látszik, nem tanult belıle semmit. Feltápászkodott, és lecövekelt az ablak elıtt, ahonnan igézı kilátás nyílt a parkra. Az alkoholtól megfájdult a feje. Újra az elválás, a gyász és a szenvedés borzasztó képei tolultak az agyába. Joshra gondolt. Szívszaggató fájdalmat érzett, amikor a szociális szolgálat alkalmazottja a bankrablás után néhány perccel elvette tıle a gyereket. Még alig egyéves, és máris árvaságra jutott: vajon milyen gyermekkor vár rá? Az egyik örökbe fogadó család a másik után, otthonok, ahol mindig ı lesz az ötödik kerék, szeretethiány, kiszolgáltatottság. Nathan kétségbe volt esve. Nem, ı aztán nem hatalmas. Egyébként senki sem az. Minden csak egy hajszálon függ: az ı élete éppúgy, mint Seané. És még volt mersze azt mondani, hogy szeret minden elıre látni! Bár tudta, hogy halálra idegesíti vele Malloryt, sorra kötötte a biztosításokat, hogy kivédje a legfıbb kockázatokat: volt biztosításuk betörés, tőzvész, árvíz, villámcsapás, terrorcselekmény esetére… – de azért semmit sem tett, hogy ez a kurva rövid határidı ne érje felkészületlenül. Ha feltették a kérdést, naná, hogy azt felelte, hogy hisz Istenben. Mi mást mondhatott volna? Hiszen Amerikában vagyunk, a jó életbe! Egy olyan országban, ahol még az elnök is a Bibliára tett kézzel esküszik föl! Pedig a lelke mélyén soha nem hitt a túlvilágban vagy a lélek halhatatlanságában. Körülnézett. Amikor berendezte ezt a lakást, kerülte a hatásvadász elemeket, inkább kifinomult egyszerőségre és modernségre törekedett. Minden tágas, világos és átlátható volt – nagy terek, csupa fény, letisztultság. Szerette ezt a helyet. Egyedül költözött ide a válása után, mert Mallory soha nem volt hajlandó beköltözni az apja hajdani lakásába. Nathan általában biztonságban érezte magát itt, úgy érezte, megvédik a környezı természetes anyagok, a fa és a márvány, amelyek látható sérülés nélkül vészelték át az éveket. 68

Az egyik, lambériával borított falra felszögelte Mallory ceruzarajzait. A boldog napokról tanúskodó vázlatokat. Félelem töltötte el, de ugyanakkor azt is érezte, hogy elönti a düh. Miért pont ı? És miért így? Nem akart ilyen hamar meghalni. Még annyi tennivalója van: látnia kell felnıni egy kislányt, és vissza kell hódítania egy feleséget. Annyi embert elragadhatna elıbb, mint engem! Igaz, nem vittem véghez örök érvényő dolgokat az életemben, de tulajdonképpen nem csináltam rosszat sem. Ha ezek a nyomorult Hírnökök tényleg léteznek, akkor nem kéne valamilyen rendnek vagy koherenciának lennie a halálban? Naná, hogy nincs semmi ilyen! Hiszen minden percben meghalnak gyermekek és ártatlanok is. A halál nem ismeri a jóindulatot. Az emberek pedig szépen beveszik ezt az egész maszlagot, és azzal vigasztalják magukat, hogy az Isten azt szólítja magához, akit nagyon szeret! De ı nem akarta, hogy bárki bárhová szólítsa. Élni akart. Itt és most. Azok körében, akiket szeretett. Mit tegyen? Nem olyan volt a természete, hogy szépen kivárja, míg a dolgok megtörténnek. Egy ilyen kivételes helyzetben muszáj volt valamibe belekapaszkodnia, méghozzá mielıbb, most, hogy ennyire felgyorsult a visszaszámlálás. Odalépett egy polchoz, és felemelte Bonnie kezének gipszlenyomatát. Kezét a kislánya kezére tette, és megint eszébe jutott a saját gyermekkora. Zőrzavaros idıszakként maradt meg az emlékezetében, és életének ebbıl a korszakából nem ırzött sem játékokat, sem fényképalbumokat. İk egyébként sem fényképezkedtek sokat… Nathan megint körülnézett. A lépcsı tövében egy toszkán terrakottaangyal ırködött egy kıpárduc közönyös tekintete elıtt – ezt Jordan hozta Rádzsasztánból. Nathan hiába lett gazdag, tudta jól, hogy semmi sem kárpótolhatja gyermekkora szegénységéért. De ezért nem neheztelt senkire. Éppen ellenkezıleg: tisztában volt vele, hogy a nyomor évei alatt győjtött erıt arra, hogy felépítse a személyiségét. Mert késıbb, az egyetemen, minden megváltozott. Nathan képes volt megragadni a szerencséjét. Be akart futni, és inaszakadtáig dolgozott, napokon át ült a hatalmas könyvtári olvasóteremben, jogi tankönyvekbe és esettanulmányokba temetkezve. De a sportról sem mondott le. Nem volt ragyogó atléta, de minden várakozás ellenére a lobogó hajú pompon-lányok nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, hogy lelkesen biztassák ıt. Ekkor már nem egy takarítónı fiát látták benne, hanem szépreményő ügyvédjelöltet, akire fényes karrier vár. Ebbıl az idıszakból viszont rengeteg emléke maradt. Átment a szobán, megmarkolta a kovácsoltvas korlátot, és felszaladt a hálóba és a dolgozószobájába vezetı római bazaltkı lépcsın. Az emeleten az opálüveg és fémfalú kis pihenısarokba ment, amelyet ı maga rendezett be. Afféle könyvtárszalon volt, itt tartotta a lemezeit és a CD-it is. A falon Yankees feliratú sisakok és mezek lógtak. Az egyik polcon egy baseball-labda mellett néhány, az egyetemen elnyert serleg állt, és volt ott egy fénykép is róla, az elsı autója, egy olcsón vett Mustang elıtt, amelyben már akkor is több százezer kilométer volt. Hosszú évek óta elıször vette kézbe nosztalgiával az 1980-as évek elejérıl származó öreg bakelitlemezeit. Zenei szempontból jó idıszak volt: Pink Floyd, Dire Straits, a Bee Gees és Madonna, még mielıtt bálvánnyá vált… De talált egy még régebbi lemezt is. Na nézd csak, erre nem emlékszem. Biztosan Malloryé. Leemelte a polcról a 33-as fordulatszámú kislemezt. Az Imagine volt az, John Lennon fétisalbuma. 69

A borítón az ex-Beatles arca, üres tekintete ablakként nyílik rá a felhıkkel borított égre. Kis, kerek szemüvegével Lennon már egy, a mennybolton átsuhanó szellemre hasonlít. Nathan tényleg nem emlékezett erre a lemezre. A dalt persze ismerte – az egyetemes béke himnuszát, amelyet mindig kicsit nyálasnak talált –, de az énekes pacifista utópiái általában az övénél idısebb nemzedéknél találtak visszhangra. Nathan megfordította a borítói: az album 1971 szeptemberében jelent meg. Nathan most megpillantott egy tollal írt ajánlást: Nathannek Nagyon bátor voltál, bajnok. Ne félj semmitıl, és nagyon vigyázz magadra! „Bajnok”? Nem emlékezett rá, hogy valaha is bajnoknak hívta volna valaki. Az ajánlás alatt egy olvashatatlan aláírás állt. Nathan kivette a lemezt a tokból, és a lemezjátszó korongjára tette. Ösztönösen a harmadik szám, a Jealous Guy elejére tette a tőt. Felhangzottak az elsı zongoraakkordok, és hirtelen minden a felszínre tört. 1972-ben történt. İsszel. A Nantucket Island-i rendelıintézet egyik szobájában.

70

15 Valójában mit sem tudunk, mert az igazság a mélyben van elrejtve. DÉMOKRITOSZ Nathan bepattant a Jaguarba, és elindult Mystic felé. Olyan gyorsan ment, hogy a New York Haven lehajtónál majdnem balesetet okozott. Képtelen volt a vezetésre figyelni. Igaz, ami igaz, a vérében levı alkohol sem segített a koncentrálásban. Képek sorjáztak emlékezetében. 1972. Nyolcéves volt. Ebbıl az idıbıl a történészek a Watergate-ügyet jegyezték fel, Nixon nagy médianyilvánosságot kapott kínai útját és egy amerikai sakkozónak egy orosz felett aratott gyızelmét a sakkvilágbajnokságon… Baseballban az oaklandi A-k legyızték a cincinnati Reedeket a bajnokság döntıjében, a dallasi Cow Boys pedig megnyerte a Superbowlt. Ezen a nyárom Nathan elkísérte az édesanyját a nantucketi Wexler-nyaralóba, ahol Eleanor házvezetını volt. Ez volt Nathan elsı igazi utazása. Elıször látott bármit is a lakóhelyén, Queensen kívül. A délután közepén érkezett meg Goodrich háza elé. Egyre rosszabb lett az idı. Jeges szél söpört végig a parton, a viharos ég szinte egybeolvadt a homokdőnék mögé rejtızı, háborgó tengerrel. Nathan többször is csöngetett, de senki nem nyitott ajtót. Furcsa. Vasárnap volt, és ha Nathan jól értette, Garrett itt tölti minden hétvégéjét. Ám ha nincs itt, azt ki kell használnia. Egészen idáig Goodrich mozgatta a szálakat, és nyilvánvalóan rengeteg dolgot eltitkolt elıle. Nathannek még sok mindenre fényt kell derítenie, ha a sarokba akarja szorítani az orvost. Körülnézett. A legközelebbi szomszéd is legalább száz méterre lakott. Mindenképpen be kell jutnia a házba, akár betörés árán is. Talán az lenne a legegyszerőbb, ha felmászna a házhoz épített garázs tetejére, és onnan valahogy átkapaszkodna az egyik erkélyre. Nem lehet olyan bonyolult! Nathan megpróbált felugrani, hogy elkapja az ereszt, de a tetı túl magasan volt. Már éppen elszánta magát, hogy körbejárja az épületet, és keres valamit, aminek a segítségével elrugaszkodhatna, amikor egy nagy fekete dog jelent meg a háta mögött. Nathan életében nem látott még ekkora kutyát. Kétméternyire állhatott tıle, és tompán morgott. Már csak ez hiányzott! A szelindek majdnem a derekáig ért. Ha kevésbé veszedelmes körülmények között találkozik vele, Nathan talán csodálatosnak találja a fajtiszta állat hatalmas, nemes vonalú testét. De most csak egy agresszív, remegı pofájú házırzı szörnyet látott. Felemelte fejét, és fülét hegyezte. Rövid, fényes szıre nyolcvankilónyi, robbanásra kész izomzatot takart. Nathan érezte, hogy jeges izzadság csorog le a hátgerincén. Soha nem volt nagy haverságban a kutyákkal. Óvatosan megmozdult, erre a kutya még hangosabban kezdett morogni, és kivicsorította félelmetes fogsorát. Nathan hátralépett. Ebben a minutumban a dog villámgyorsan nekirontott, és megpróbált az arcába ugrani. Nathannek alig sikerült elhajolnia, és egy rúgással hátraküldeni a kutyát. A kétség71

beesés erıt adott neki: sikerült magasra ugrania, és elkapnia a garázs ereszét. Már úgy hitte, megúszta, amikor érezte, hogy a kutya fogai a lábszárába mélyednek. Csak el ne engedd azt az ereszt! Ha most leesel, felfal. Hevesen rázni kezdte a lábát, hogy megszabaduljon a kutyától, de hiába. A kutya erıs állkapcsa már az Achilles-inát marcangolta. Ez a szörnyeteg letépi a lábamat! Nathan teljes erejébıl rugdalózott, míg a kutya végül elengedte, és Nathannek nagy nehezen sikerült felhúzódzkodnia a tetıre. Fucking hell! Leült, kifújta magát; fintorgott a fájdalomtól. A nadrágja szára cafatokban lógott. Felhajtotta, és megállapította, hogy a sebe mély, és ömlik belıle a vér. Kit érdekel! Majd késıbb ellátja. Pillanatnyilag megelégedett azzal, hogy a zsebkendıjébıl hevenyészett szorítókötést csinált. Mindenestre szó sem lehet róla, hogy visszaforduljon: a kutya izmos lábát megfeszítve szemmel tartotta ıt, közben a nyállal kevert vért nyalogatta a pofájáról. Sajnálom, öregem, nem vagyok ehetı. Csak remélni merem, hogy nem ragasztottad rám a veszettséget. A sérülése ellenére különösebb akrobatikus gyakorlatok nélkül sikerült feljutnia a ház egyik apró erkélyére. Ahogy remélte, Goodrich nem reteszelte be belülrıl a tolóablakot. Nathan elhúzta az egyik szárnyat, és bemászott a házba. Isten hozott a bőnözés világában. Ha most elkapnának, búcsút mondhatnál az ügyvédi engedélyednek. Szinte látta maga elıtt a szalagcímet a National Lawyer címapján: „A Marble&March egyik híres ügyvédjét tetten érték betöréses rablás közben, és öt évre ítélték.” Az emeleten volt. Goodrich a legtöbb ablaktáblát nyitva hagyta, de a rossz idı miatt a házra félhomály borult. Nathan hallotta, hogy a kutya megállás nélkül ugat az úton. Ez a hülye dög az egész környéket fellármázza. Óvatosnak és gyorsnak kell lennie. A lenti nagy hall fölötti keskeny átjáró két hálóba és egy dolgozószobába vezetett. Nathan ez utóbbiba lépett be. Nagy, világos tölgyfa parkettás helyiség volt, rengeteg fémpolccal, amelyek zsúfolva voltak aktákkal, hang- és videokazettákkal, flopikkal és CD-kel. Nathan gyorsan átlapozott néhány dokumentumot. Úgy látta, Goodrich megırizte minden beteg anyagát, akivel foglalkozott. Vajon ez a normális ügymenet? Az akták idırendben sorakoztak a polcon, a kórházak szerint, ahol az orvos a pályafutása során megfordult, az elsı, 1968-as esettıl napjainkig. Nathan türelmetlenül száguldott visszafelé az idıben: a bostoni Medical General Hospitál, a New York-i Presbyterian Hospitál, a washingtoni Children's Medical Center… Végül elérkezett 1972-höz. Dr. Goodrich ebben az évben tette le a sebészi szakvizsgáját a szövetségi fıváros kórházában. Huszonhét éves volt. Az 1972-bıl származó dokumentumok oszlopában Nathan végül egy barna, főzött könyvecskét talált. Ügyeleti napló Nantucketi Rendelıintézet 1972. szeptember 12-25.

72

Beigazolódott Nathan megérzése, amely a John Lennon-lemez borítóján lévı dedikáció láttán töltötte el. Goodrich Nantucketben volt 1972-ben. Két hétig helyettesített a rendelıintézetben. Éppen abban az idıszakban, amikor Nathannel az a baleset történt! Nem csoda, hogy az arca olyan ismerıs volt. Nathan lázasan átfutotta a naplót, és ráakadt arra, amit keresett. 1972. szeptember 19. Ma különös esetem volt az ügyeleten. A délután vége felé behoztak egy nyolcéves kisfiút a klinikai halál állapotában. A sétálók, akik kimentették a tóból, azt állították, hogy már több perce leállt a légzése. Egy kislány sikoltozására figyeltek fel. Elektrosokkal próbálkoztunk, hiába. Ennek dacára teljes erıvel tovább masszíroztam a mellkasát, egy ápolónı pedig befúvásos lélegeztetést végzett. Várakozásaink ellenére végül sikerült újraélesztenünk. Életben van, de kómába esett. Vajon jól tettük, hogy ilyen kitartóan harcoltunk érte? Nem vagyok biztos benne, mert még ha magához tér is, az agya nagyon sokáig nem jutott oxigénhez. Nyilván sok agysejtje elpusztult, és valószínőleg agykárosodásra számíthatunk. Csak azt remélem, hogy nem visszafordíthatatlan a károsodás… Nathan meg volt rendülve. Az akarva-akaratlan elfojtott emlékek a felszínre törtek. Remegı kézzel és dobogó szívvel folytatta az olvasást: 1972. szeptember 20. A kisfiú kora reggel magához tért, azonnal értesítettek. Figyelmesen megvizsgáltam, és megvallom: el vagyok képedve. Természetesen nagyon le van gyengülve, de minden tagját mozgatja, és érti a kérdéseinket. Nathan Del Amicónak hívják. Félénk és zárkózott gyerek, de nagyon okosnak látszik. Sikerült néhány szót váltanom vele. Hogy elszórakoztassam, bevitettem a szobájába a lemezjátszómat, és feltettem neki John Lennon lemezét. Úgy látom, tetszik neki… A délelıtt vége felé meglátogatta az édesanyja. Olasz nı, takarítónıként dolgozik Jeffrey Wexlernél, egy bostoni ügyvédnél, akinek nyaralója van a szigeten. Az asszony nagyon zaklatott volt, meg akartam nyugtatni, mondtam neki, hogy a fia szervezete erıs, és hogy nagyon bátor, de a nı nem beszél jól angolul, és valószínőleg csak a felét értette a magyarázataimnak. Délután a kis barátnıje is meglátogatta. Wexler lánya. Annyira szorongott, hogy egy percre beengedtem a kisfiúhoz. A kislány a korához képest nagyon érett, és láthatólag nagyon szereti Nathant. Egyébként igazán hálás lehet neki, mert ı mentette meg a vízbefúlástól. 1972. szeptember 21. Lehet, hogy tegnap túl derőlátó voltam. Ma reggel hosszan kérdezgettem Nathant. Összefüggéstelenül beszélt. Azon gondolkodom, vajon nem lesznek-e mégis súlyos következményei a balesetnek. Másrészt nagyon helyes kölyök, gazdag szókinccsel, aki a korához képest nagyon jól fejezi ki magát. Magnóra vettem a beszélgetésünket. Nem igazán tudom, mit gondoljak… Nathan mindenáron meg akarta hallgatni azt a felvételt. Egy másik polchoz lépett, amelyen kartondobozok álltak, tele kazettákkal. Olyan lázasan kezdett turkálni bennük, hogy a dobozoknak majdnem a felét kiborította. Végül talált egy magnószalagot, a következı felírással: „72. 09. 21.” Betette a kazettát az asztali számítógép mellett álló hifitoronyba, és néhány másodperc múlva mélyen megrendülve hallgatta a múltból felcsendülı hangokat. 73

Goodrich szólalt meg elıször, erıltetett vidámsággal: – Szia, bajnok. – Jó napot, uram. Nathan teljesen elfelejtette a gyermekkori hangját. Alig lehetett hallani. Felcsavarta a hangerıt. – Jól aludtál? – Igen, uram. A háttérben egy kerekes kocsi zörgése hallatszott. Goodrich nyilván közben vizsgálta ıt, mert néhány szokásos kérdést tett fel az egészségi állapotáról, majd megkérdezte: – Emlékszel, mi történt? – Úgy érti, a balesetemmel kapcsolatban? – Igen, meséld el. Csend támadt, Goodrichnak meg kellett ismételnie a kérést: – Megtennéd, hogy elmeséled? Újabb csend – aztán Nathan hallotta magát, amint válaszol: – Tudtam, hogy meghaltam. – Micsoda? – Tudtam, hogy meghaltam. – Miért gondolod? – Mert maga azt mondta. – Nem értelek. – Amikor behoztak a hordágyon, maga azt mondta, hogy halott vagyok. – Hát… ezt nem egészen így mondtam, és ráadásul nem hallhattál engem. – De igen, kívül voltam a testemen, és magát néztem. – Miket beszélsz? – Nagyon hangosan kiabált, de nem értettem a szavakat. – Te is tudod, hogy… De Nathan félbeszakította: – Az ápolónı betolt egy kerekes kocsit, két eszköz volt rajta, maga összedörzsölte a kettıt, és a mellkasomra helyezte. Utána felkiáltott: „hátra!”, és az egész testem felemelkedett. Nathan hallgatta ezt a makacs kis hangot, a saját hangját, és teljesen megzavarodott. Szíve szerint leállította volna a magnót, mert érezte, hogy a folytatás csak szenvedést okozhat neki, de a kíváncsisága erısebbnek bizonyult. – És ezt honnan tudod? Ki mesélte neked? – Senki. A plafon alatt úsztam, és mindent láttam. Körbe tudtam repülni az egész kórházat. – Azt hiszem, félrebeszélsz. Nathan nem felelt, újra csend támadt, majd Goodrich kétkedı hangon újra megszólalt: – És utána mit láttál? – Már nincs kedvem beszélni magával. – Ide hallgass, sajnálom. Nem azt akartam mondani, hogy félrebeszélsz, csak hát olyan meglepı dolgokat állítasz, hogy nehéz elhinni. Gyerünk, bajnok, meséld el, hogy mit láttál még! – Beszippantott egy alagútféleség, és én nagyon nagy sebességgel száguldottam benne. Megint elhallgatott, de Garrett tovább noszogatta: – Figyelek. – Miközben az alagútban voltam, újra láttam a baleset elıtti életemet, és embereket is láttam. Azt hiszem, halottak voltak. – Halott emberek? Mit csináltak ott? – Segítettek átkelni az alagúton. – És mi volt az alagút végén? 74

– Azt nem igazán tudom elmondani. – Próbáld meg, kérlek! A gyerek folytatta, egyre szilárdabb hangon: – Valamiféle fehér fény, egyszerre lágy és erıs. Vakítóan erıs. – Beszélj még róla! – Tudtam, hogy meg fogok halni. El akartam merülni a fényben, de olyan volt, mintha egy ajtó megakadályozná, hogy elérjek hozzá. – És mi volt az ajtó elıtt? – Nem igazán tudom elmondani. – Kérlek, bajnok, próbáld meg! Goodrich most már szinte könyörgött, és újabb szünet után Nathan folytatta: – „Lények” voltak ott. – „Lények”? – Egyikük kinyitotta az ajtót, hogy beléphessek a fénybe. – Féltél? – Nem, sıt. Jól éreztem magam. Goodrich nem értette a gyerek logikáját. – De az elıbb azt mondtad, tudtad, hogy meg fogsz halni. – Igen, de ez nem volt nyugtalanító. És aztán… – Folytasd, Nathan! – Éreztem, hogy meghagyták nekem a választást. – Hogy érted? – Azt is megengedték, hogy ne haljak meg, ha még nem vagyok rá kész. – És ezt választottad? – Nem. Meg akartam halni. Jól éreztem magam a fényben. – De az hogy lehet? – Bele akartam olvadni a fénybe. – Miért? – Mert ez ilyen. – Micsoda? – A halál. – És miért nem haltál meg? – Mert az utolsó pillanatban küldtek nekem egy látomást, és úgy döntöttem, hogy visszajövök. – És mi volt az a látomás? Nathan könnyes szemmel hallgatta a gyönge hangocskát: – Sajnálom. – Mit sajnálsz? – Az nem magára tartozik. – Mi volt az, Nathan? – Nem magára tartozik. Sajnálom. – Semmi gond, bajnok, semmi gond. Mindenkinek joga van hozzá, hogy titkai legyenek. Itt vége lett a felvételnek. És Nathan sírva fakadt. Forró könnyeket ontva gátlástalanul sírt, úgy, ahogyan csak a gyerekek mernek sírni, majd összeszedte magát, elıretekerte a szalagot, de nem talált semmit. Újra belemerült a naplóba. 1972. szeptember 23. Két napja egyfolytában azon gondolkodom, amit Nathantıl hallottam, és még mindig nem értem, hogyan tudott ennyire pontosan és részletesen beszámolni arról, hogy milyen orvosi ellátást kapott. Kicsit olyan, mintha a túlvilágról tért volna vissza. 75

Soha nem hallottam még ilyesmit egy beteg szájából, fıleg egy gyerekébıl. Igazán felkavart, és szívesen beszélnék róla a kollégáimmal, de félek, hogy ez a téma tabu orvosi körökben. Igaz, hogy ott van az a svájci nı, Kübler-Ross kisasszony, a chicagói Billings Hospitalból. Ha jól emlékszem, a Life-ban olvastam, hogy beszélgetéseket folytatott a haldoklókkal az élményeikrıl és érzékeléseikrıl. Azt hiszem, a cikkbıl nagy botrány lett, ıt el is bocsátották. Pedig azt beszélik, hogy már vagy tucatnyi vallomást összegyőjtött olyan emberektıl, akiknek hasonló tapasztalataik voltak. Azon gondolkodom, nem kellene-e kapcsolatba lépnem vele. 1972. szeptember 25. A kisfiú ma hazament a kórházból. Mivel az általános állapota kielégítı volt, nem tarthattam bent tovább. Tegnap este megpróbáltam újra beszélgetésbe elegyedni vele, de bezárult, mint egy kagyló, és azt hiszem, többet már nem fogok kihúzni belıle. Amikor az édesanyja ma reggel eljött érte, megkérdeztem, gyakran szokott-e a fiának az angyalokról és a paradicsomról beszélni. Határozottan kijelentette, hogy nem, így nem is kérdezısködtem tovább. Mielıtt Nathan elment, neki ajándékoztam a lemezjátszót és a Lennon-lemezt. A szobára sötétség borult. Hideg volt, de Nathan nem érezte. Elmerült a saját múltjában, a gyermekkorában, amelyrıl azt hitte, hogy végérvényesen elfelejtette, és most hirtelen életre kelt; így nem is hallotta, hogy egy autó áll meg a ház elıtt. Valaki felgyújtotta a lámpát. Nathan felugrott, és az ajtó felé fordult.

76

16 Minden nap a halálba tart, az utolsó megérkezik. MONTAIGNE – Látom, megismerkedett Cujóval*. Garrett Goodrich a küszöbön állt, és szakmai érdeklıdéssel vizsgálgatta Nathan sérült lábát. – Mit keres itt, Garrett? – kérdezte Nathan, és becsapta a naplót, mint egy tetten ért gyerek. Goodrich csúfondáros mosollyal vágott vissza: – Nem gondolja, hogy inkább nekem kéne ezt a kérdést feltennem? Nathan a haragtól remegve váratlanul kirobbant: – De miért nem szólt róla? Miért titkolta el, hogy maga volt az orvosom harminc évvel ezelıtt? Goodrich vállat vont. – Nem gondoltam, hogy képes elfelejteni azt az embert, aki megmentette az életét. Ami azt illeti, meg is vagyok sértıdve… – Menjen a fenébe! – Oké, de elıbb még fertıtlenítem a sebét. – Nincs szükségem magára – vetette oda Nathan, és elindult a lépcsı felé. – Nagyon téved, a kutyák szája mindig tele van baktériumokkal. Nathan már leért a lépcsı aljára, és most visszafordult. – Már amúgy sincs hátra sok idım, úgyhogy… – De ez még nem ok rá, hogy sietesse a dolgokat? – kiabálta után Goodrich. Hatalmas tőz ropogott a kandallóban. A tomboló széltıl remegtek az ablakok. Hó örvénylett a ház elıtt. Viharos éjszaka volt, fenséges és félelmetes. Nathan egy karosszékben ült, lába egy zsámolyon pihent, kezében egy pohár grog gızölgött. Szemmel láthatóan megszelídült, már nem volt olyan ellenséges. Goodrich feltette a szemüvegét, és vízzel tisztogatta a sebet. – Jaj! – Hm… bocsánat… – A sors küldte a maga átkozott cerberusát, hogy a halálba kergessen? – tréfálkozott Nathan. – Ne túlozzon – felelte Goodrich, vizes ronggyal törölgetve a sebet –, az emberek ritkán halnak bele egy kutyaharapásba. – Na és a veszettség és a tetanusz? – Szívesen megmutatom Cujo oltási könyvét, de azt persze jól teszi, ha holnap beadat magának egy tetanusz-injekciót. Most fertıtlenítıszerrel kezdte tisztogatni a sebet. – Jaj! – Hogy maga milyen kényes! Jól van, elismerem, elég mély a seb. Az ín is megsérült. Azt hiszem, holnap be kéne mennie a kórházba. Nathan belekortyolt a grogba, és pillanatnyi tőnıdés után megkérdezte: – Magyarázza el, Garrett, hogyan éltem túl a fulladást? * Stephen King regényének címszereplıje, amely egy hatalmas, veszett bernáthegyi vérengzésérıl szól.

77

– Önmagában a jelenségben nincs semmi kivételes, gyakran élesztettek újra tóba vagy folyóba esett gyerekeket. – De ez hogy lehetséges? Goodrich felsóhajtott, mintha egyszerő választ keresne egy nehéz kérdésre. – Az ilyen emberek többségénél a halál oka asphyxia, azaz fulladás, pánikba esnek, és megpróbálják megakadályozni, hogy a tüdejük megteljen vízzel. Elfogy az oxigénjük, és végül megfulladnak. – És mi történt, amikor én elmerültem? – Nyilván hagyta, hogy a víz megtöltse a tüdejét, ettıl hipotermiás állapotba került. A szívverése olyan mértékben lelassult, hogy majdnem leállt. – És az utazás az alagútban egy halál közeli élmény volt, ugye? – Pontosan, de 1970-ben még senki nem beszélt a halál közeli élményrıl. Ma már jól ismerjük a jelenséget, több ezren éltek át ilyesmit szerte a világon. A tudományos világban mindegyikük visszaemlékezését lejegyezték és elemezték. – És vannak hasonlóságok az én esetemmel? – Igen, sokan említik ugyanezt a alagutat, az intenzív fényt és azt az érzést, hogy végtelen szeretet árasztja el ıket. – De miért nem haltam meg? – Még nem jött el az ideje, ennyi. – Au! Ez nem igaz, direkt csinálja, vagy mi? – Bocsánat, megcsúszott a kezem. – Jól van… Nézzen csak hülyének. Goodrich még egyszer bocsánatot kért, majd vastag fertıtlenítıszeres kötést tett a sebre. De Nathan kíváncsisága még egyáltalán nem elégült ki, folytatta a kérdezısködést: – És ezeket a halál közeli élményeket nem lehet a túlvilág bizonyítékának tekinteni? – Semmiképpen sem – jelentette ki Goodrich határozottan. – Ha még itt van, annak az az oka, hogy nem halt meg. – De akkor hol voltam? – Valahol az Élet és a Halál között. De ez még nem a túlvilág volt. Legfeljebb annyit állíthatunk, hogy az agy normális mőködésén túl létezhet egy másfajta tudatállapot. – De semmi nem bizonyítja, hogy ez az állapot tartós lehet, ugye? – Pontosan errıl van szó. És ahogyan harminc évvel azelıtt is tette, megint megpróbálta szóra bírni Nathant. – Mondja csak, Nathan, mi volt az a látomás? Nathan arca elborult. – Én sem emlékszem már rá. – Na, ne gyerekeskedjék! Tudnom kell, hát nem érti?! De Nathan most sem volt hajlandó elárulni. – Mondtam már, hogy nem emlékszem! Goodrich megértette, hogy semmit sem fog kihúzni belıle. Végül is érthetı, hogy nem akar beszélni róla. Amikor beleesett a tóba, olyan közel került a halálhoz, olyan kivételes tapasztalatban volt része, hogy szinte természetesnek kellett venni, hogy meg akarja ırizni a maga számára a rejtély, a csodálatos megmenekülés egy darabkáját. Mintha meg akarná törni a lassan nyomasztóvá váló csendet, Goodrich megpaskolta a hasát, és derősen kijelentette: – Na jól van, mit szólna egy kis harapnivalóhoz? A konyhában ültek, most fejezték be az evést. Goodrich többször is bıségesen szedett magának, míg Nathan alig nyúlt az ételhez. Húsz perccel korábban egy áramkimaradás sötétségbe borította a szobát. Goodrich buherált valamit a villanyórán, majd visszajött, bocsánatot kért: nem volt otthon biztosíték. Meggyújtott két viharlámpát, ezek világítottak most pislákoló fénnyel. 78

Nathan kinézett az ablakon. Az idı csak nem akart megjavulni. A viharos szél iránya gyakran és gyorsan változott, olyan volt, mintha egyszerre fújna mindenhonnan. Minden olyan sőrő és vastag volt, hogy szinte semmi nem látszott odakint. Gondolni sem lehetett arra, hogy most elinduljon. Nathan megcsóválta a fejét, és mintegy magának suttogta: – A Hírnökök… Goodrich nem tudta, megszólaljon-e. Nagyon is jól tudta, milyen érzelmi sokk érte Nathant. – Most már hisz nekem? – kérdezte óvatosan. – Le vagyok sújtva. Mit hitt? Hogy majd ugrálok örömömben, amiért én következem a listán? Goodrich nem felelt semmit. Egyébként mit felelhetett volna? – Túl fiatal vagyok a halálhoz! – jelentette ki Nathan, de rögtön érezte, milyen gyengécske érv ez. – Senki sem túl fiatal a halálhoz! – jelentette ki Goodrich szigorúan. – A kijelölt órában halunk meg, ennyi. – De még nem vagyok rá kész, Garrett. Goodrich felsóhajtott. – Tudja, ritkán kész rá az ember. – De nekem több idı kell! – kiáltott fel Nathan, és felpattant az asztaltól. Az orvos megpróbálta visszatartani. – Hová megy? – Mindjárt megfagyok. Visszamegyek a szalonba, hátha felmelegszem egy kicsit. Beburkolózott a kanapén heverı skót gyapjútakaróba, a kandallóhoz sántikált és leült. Az orvos két perc múlva követte. – Szükségünk van egy kis szíverısítıre – mondta, és átnyújtott Nathannek egy pohár fehérbort. Nathan egy hajtásra kiitta. A bornak méz- és pirított-mandula-íze volt. – Remélem, nem azon mesterkedik, hogy megmérgezzen! – Viccel? Ez egy különleges évjáratú Sauternes! Le sem tette az üveget. Töltött magának egy pohárral, majd leült Nathan mellé. A kandallóban lobogó magas lángok vörös fénnyel világították meg a szobát. A két férfi óriási torz árnyéka furcsa táncot járt a falon. – És nem lehet alkut kötni? – kérdezte Nathan halvány reménnyel. – Ne is ábrándozzon róla! – Azoknak sem, akik jól viselik magukat? – Nahát, ne legyen nevetséges! Nathan rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. – Gyerünk, meséljen, Garrett! Mondjon el mindent, amit csak tud a Hírnökökrıl! Azt hiszem, jogom van tudni. – Már elmagyaráztam a lényeget. Megérzem, ki fog meghalni, de nincs egyéb hatalmam, sem mindentudó nem vagyok, sem különösebben erıs. – De nem maga az egyetlen Hírnök, ugye? – Nem. Idıközben megtapasztaltam, hogy rajtam kívül vannak más Hírnökök is. – Ez valamiféle titkos szövetség? – Mondhatjuk így is. A világ tele van Hírnökökkel, de kevesen tudnak a létezésükrıl. – Még mindig nehezen hiszem el. – Meg tudom érteni. – És mirıl ismerik fel egymást? Úgy értem, maguk Hírnökök. – Nincsenek látható jelek. Gyakran elég egy jelentéktelen apróság. Csak szólunk egymáshoz, egymásra nézünk… és már tudjuk. – Nem halhatatlanok? Goodrich játékosan összeborzongott. 79

– Persze hogy nem, a Hírnökök éppúgy megöregszenek és meghalnak, mint bárki más. Ne nézzen így rám! Nem vagyok félisten. Ember vagyok, éppen olyan, mint maga. Nathan nem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán: – De nem volt meg mindig ez a képessége, ugye? Akkor például még nem, amikor engem kezelt, 1972-ben? – Nem, de a tény, hogy az utunk keresztezte egymást, felkeltette az érdeklıdésemet a halál közeli élmények és a palliatív ellátás iránt. – És hogy kezdıdik az egész? Egy nap felkel az ember, és azt mondja, „No nézd csak, Hírnök lettem!”? Garrett kitérın válaszolt: – Amikor megtörténik, tudja az ember. – És ki tud róla? Maga nıs volt, Garrett. A családtagjai tudták? – Soha nem szabad megtudnia senkinek. Soha. Maga szeretne olyan emberrel élni, aki ilyen képesség birtokában van? – És ez olyan dolog, amit maga választ az ember? – Vannak dolgok, amelyeket nagyon nehéz visszautasítani. De hogy maga választaná… – De hogyan választják ki a Hírnököket? Hírnöknek lenni büntetés vagy jutalom? Goodrich arra elborult, és sokáig töprengett, mielıtt válaszolt volna. – Erre a kérdésre nem felelhetek, Nathan. – És azt legalább megtudhatom, miért jár egyeseknek Hírnök? – Az igazat megvallva, ezt én magam sem tudom. Tudja, mi kicsit olyanok vagyunk, mint a szociális munkások. Nem mi választjuk ki azokat, akikkel dolgunk van. – És… van valami… a halál után? Goodrich az elıbb felállt, hogy egy fahasábot tegyen a tőzre. Figyelmesen nézte Nathant: valahogy meghatónak találta. Néhány pillanatig a kisfiú járt az eszében, akit harminc évvel ezelıtt kezelt. Megint erıs vágyat érzett, hogy segítsen rajta. – Segítsen, Garrett! – Én sem tudok többet a halál utáni életrıl, mint maga. Ez már a hit körébe tartozik. – Miért nem beszél világosabban? Legalább azt mondja meg, hogy igazam van-e. Sürget az idı, ugye? – Igen, sürget az idı – ismerte el Goodrich. – Akkor mit tanácsol? Goodrich tehetetlenül tárta szét a karját. – Minden jel arra utal, hogy még szereti a feleségét. Tudassa vele valahogy! Nathan rosszallón csóválta a fejét: – Azt hiszem, nem ez a megfelelı pillanat. Úgy érzem, nem vagyunk még készek rá. – Nem készek? Siessen, a jó életbe! Hiszen éppen maga mondta: meg vannak számlálva a napjai. – Azt hiszem, Garrett, ennek vége. Mallory egy ideje egy másik férfival találkozgat. – Nem hinném, hogy ez leküzdhetetlen akadály lenne egy olyan férfi számára, mint maga. – Nem vagyok Superman. – Az igaz – ismerte el Goodrich jóindulatú mosollyal. Majd összeráncolta a szemöldökét, mintha az emlékezetében kutatna, és hozzátette: – Eszembe jutott valami. – Hallgatom – mondta Nathan kíváncsian. – A balesete idején történt. A második vagy a harmadik napon. Mallory bejött meglátogatni az egyik délután. Maga mélyen aludt, és nem engedtem, hogy felébressze. İ mégis ott maradt, és egy órán át nézte magát, ahogy alszik. Mielıtt elment, megcsókolta. – De hogy lehet, hogy emlékszik erre? Goodrich szeme csillogott a viharlámpa fényében.

80

– Mert olyan intenzív élmény volt. Mallory mindennap bejött magához – tette hozzá meghatottan. Nathan ellágyult attól, amit Goodrich mondott, de hirtelen visszatért a jóval szomorúbb valóságba. – Tudja jól, hogy nem építhetünk egy egész életet néhány gyerekkori emlékre. A Malloryvel való kapcsolatom mindig nagyon bonyolult volt. Goodrich felállt. – Nincs ez másképp a többi párnál sem – mondta, és belebújt a kabátjába. – Hé! Hová megy ilyenkor? – Visszamegyek New Yorkba. – Az éjszaka közepén? Ilyen idıben? – Még nincs olyan késı, és a forgalom miatt talán még nem túl jegesek az utak, és ezt a holnap reggelrıl már nem merném állítani. Egyébként magának is azt tanácsolom, hogy kövesse a példámat, ha nem akar egész hétre itt rekedni. Egy szempillantás alatt az ajtónál termett. – Ne felejtse el bedobni a levélszekrénybe a kulcsokat. Még egyszer visszafordult és hozzátette: – Bezártam Cujót a garázsba, nehogy eszébe jusson benézni hozzá! Miután egyedül maradt, Nathan sokáig elmélyülten bámulta a kihunyóban lévı tüzet a kandallóban, és azon töprengett, hogyan képes Goodrich megırizni a lelki egyensúlyát, a mosolyát abban a gyászos környezetben, amelyben nap mint nap mozog. Még mindig a sokk hatása alatt állt, de eltökélte, hogy ı is szembenéz a helyzettel. Soha nem adta fel küzdelem nélkül. Még nem igazán tudta, hogyan fogjon hozzá, de nem ülhet ölbe tett kézzel. Már érezte, hogy szorítja az idı. Sietnie kell. Sietnie kell mindennel. Még mindig nem volt áram. Nathan fogta az egyik viharlámpát, és visszasántikált a dolgozószobába, ahol az orvosi dossziékat találta. A szobában olyan hideg volt, hogy libabırös lett az egész teste. A lámpát letette a földre. Úgy érezte, halottasházban van, soktucatnyi halottal körülvéve – mindenfelıl a fenyegetı végzet lesett rá. Fogta a kazettát és az ı esetét is taglaló orvosi naplót, és zsebre vágta. Mielıtt elment, szégyenkezés nélkül átkutatta a polcokat, bár nem igazán tudta, mit is keres. Ekkor vette észre, hogy az orvosi dossziékon kívül több kartondoboz is van ott, címkéjükön a egyes betegek nevével. Két dobozon a következı felirat állt: Emily Goodrich (1947-1976) Nathan kinyitotta az elsı dobozt, s az iratkupac tetejérıl leemelte a legfelsı dossziét. Garrett elsı feleségének orvosi dossziéját. Nathan törökülésben letelepedett a padlóra, és átfutotta a tartalmát. Egy egész részletes dokumentációt talált a Hodgkin-kórról, az immunrendszer rosszindulatú sejtburjánzásáról, arról a betegségrıl, amelyben Emily szenvedett. A többi írás azt a harcot dokumentálta, amelyet az asszony folytatott a betegsége ellen, az 1974-es diagnosztizálástól kezdve Emily két évvel késıbb bekövetkezett haláláig: orvosi elemzések, a különbözı kórházakkal folytatott konzultációk, a kemoterápia állomásai… Amikor a második dobozt is kinyitotta, egy vastag könyv akadt a kezébe. Felemelte a lámpát. Afféle mindenes album volt. Személyes napló, amelybe Garrett felesége gömbölyő betőivel leírta élete utolsó két évének eseményeit.

81

Nathan tehát ott állt Emily Goodrich titkos kertjének kapujában. Van-e joga erıszakkal betörni? Nincs rosszabb annál, mint amikor valaki be akar hatolni a másik ember magánéletébe, gondolta Nathan. Átkutatni Goodrich orvosi archívumát, az egy dolog, de ennek az asszonynak a naplójába beleolvasni, az egész más. Becsukta az albumot. De mégis el szerette volna olvasni, és nem morbid kíváncsiságból, hanem mert Emily az élete utolsó napjairól írt, és egy kicsit olyan helyzetben volt, mint ı, Nathan. Lehet, hogy tanulhatna tıle valamit? Végül megint kinyitotta az albumot, és belelapozott. Fényképek, rajzok, újságkivágások és préselt virágok követték egymást a lapokon… Az album nem akart a könnyzacskókra halni. Nagyfokú mővészi érzékenységrıl tanúskodó, meghitt hangú napló volt. Nathan figyelmesen elolvasott néhány megjegyzést, amelyek mind egy központi gondolat felé tartottak: a közeli halál tudata arra készteti az embert, hogy másképpen éljen, hogy próbálja meg igazán kiélvezni a még hátralévı szép pillanatokat, és akár pokolra is menjen egy kis haladékért. Az egyik fénykép fölé, amely futás közben ábrázolta ıt, Emily egy varázsigét írt: Olyan gyorsan futok, hogy a halál ne érjen utol soha. Egy másik oldalra felragasztotta egy hajfürtjét, még a kemoterápia elıttrıl. Kérdések is volta a naplóban, az egyik többször is elıfordult: „Vajon van egy hely, ahová mindannyian megyünk?” A napló egy dél-franciaországi nyaralás leírásával zárult. Emily megırizte a szállodaszámlát és egy képeslapot: egy pínea és sziklák voltak rajta, szikrázó napsütésben. A képeslapot 1976 júniusában keltezték, néhány hónappal Emily halála elıtt. A kép jobb alsó sarkában ez állt: „Kilátás az Antibes-fokról.” A képeslap mellé Emily két kis borítékot ragasztott: az egyikben sárga homok volt, a másikban préselt virágok. Nathan orrához emelte a borítékot; levendulaillatot érzett, de ez az illat talán csak a képzeletében létezett. Az utolsó laphoz egy levelet tőzött valaki. Nathan azonnal felismerte Goodrich kézírását. A feleségének címezte a levelet, de… 1977-ben keltezte. Egy évvel Emily halála után! Magyarázd meg, Emily! Hogyan lehettünk Antibes-ban egy hónapig olyan boldogok, miközben te tudtad, hogy halálra vagy ítélve? Hogy csináltad, hogy továbbra is szép és jókedvő maradtál? És én honnan vettem a bátorságot, hogy ne omoljak össze? Hiszen akadtak derős pillanataink is. Úsztunk, horgásztunk, és halat sütöttünk nyárson. És a hővös esti levegıben gyakran sétáltunk a parton. Elnéztelek, ahogy rövid nyári ruhában futsz a homokon, és hinni akartam, hogy végül megkímél a halál, hogy csodával határos módon meggyógyulsz, Szent Emily, és eseted elıtt értetlenül állnak majd az orvosok szerte a világon. Egyszer feltettem egy lemezt a teraszon: Bach Goldberg-variációit, amit gyakran hallgattunk. Teljes hangerıvel szólt a zene, én messzirıl néztelek, és majdnem elsírtam magam. De nem sírtam, hanem rád mosolyogtam, te pedig táncolni kezdtél a napon. Magasba emelted a karodat, és integetni kezdtél, hogy menjek le hozzád a partra. Úszni akartál. Aznap sós és nedves volt az ajkad, ahogy csókokkal borítottál, és még egyszer, újra ráébresztettél, hogy mi is az az ég, a tenger és a napon szárítkozó testek langyos borzongása.

82

Lassan egy éve, hogy magamra hagytál. Annyira hiányzol… Tegnap volt a születésnapom, de úgy érzem, már nincs is korom. Nathan továbblapozott az albumban, és megint Goodrich kézírására bukkant. Nagyon kemény szöveg volt, Emily haldoklásáról szólt. Október van. Ez már a vég. Emily nem kel fel többé. Három napja egy könnyebb pillanatában még egyszer utoljára odaült a zongorához. Egy Scarlatti-szonátát játszott – a jobb kéz nehéz, ismétlıdı ujjváltásokkal, a bal tört akkordokkal. Megint elámultam a tökéletes és gyors elıadáson. Nagyon kicsi volt, amikor ezt a szonátát tanulta. Amikor az ágyába vittem, azt mondta: – Ezt neked játszottam. Több napig tombolt a vihar. A tenger vastag fatörzseket sodort ki a partra. Emily nem kel fel többé. Az ágyát beállítottam a nappaliba, mert ez a legvilágosabb szobánk. Hallani sem akar róla, hogy bevigyem a kórházba, és jól van ez így. Mindennap kijön hozzá egy orvos. Nem bízom a saját orvosi ítéleteimben. Emily egyre nehezebben lélegzik. Szinte állandóan láza van, reszket, azt mondja, fázik, pedig a teste tőzforró. A főtıtest is mőködik, de mindennap begyújtok a kandallóba is. Emilyn és az orvoson kívül több mint egy hónapja nem beszéltem senkivel. Az eget és az óceánt bámulom, jóval többet iszom a kelleténél. Ez már-már szánalmas. Azt hittem, különb vagyok a többieknél, pedig pont úgy döntöm magamba az italt, mint bárki más. Azt hittem, az alkohol majd tompítja a fájdalmamat, és lehetıvé teszi, hogy elfeledkezzem errıl a pokolról. De éppen az ellenkezıje történt. Az alkoholtól kifinomulnak az érzékeim, és még sebezhetıbb leszek. Nem hiszem, hogy ezzel a viselkedéssel túl sokat segítenék Emilynek. Nem beszél többé hozzám. Már nem tud beszélni. Kiesett két foga. Borzalmas. Nem ezt vártam. Nem voltam rá felkészülve. Már sok embert láttam meghalni. A halál a mesterségem része. De ennek semmi köze ahhoz, amit most élek át. Felbontottam még egy üveg bort, igazi unikum, de úgy nyakaltam be, mint valami kocsisbort. Emily ma egy világos pillanatában megkért, hogy adjak be neki egy morfiumadagot. A morfiumadagot. Ez az, amitıl féltem, bár tudtam, hogy elıbb-utóbb meg fog kérni rá. Beszéltem a dologról az orvossal. Nem akadékoskodott. Nathan becsukta az albumot. Nagyon felzaklatta mind az, amit olvasott. Visszament a nappaliba, eloltotta a két lámpát, bezárta az ajtót, kilépett az éjszakába. Vajon van egy hely, ahová mindannyian megyünk?

83

17 Mire megtanulunk élni, már túl késı… ARAGON Nathan lassan gurult az éjszakában, a behavazott utakon. Nagyon megviselte ez az este. Teljesen eluralkodtak rajta az érzelmek; elıször mély melankóliába süllyedt, amely lassacskán szorongássá alakult, ehhez járult még a borzalmas felfedezés, hogy többé nem tudja irányítani az életét. Voltak pillanatok, amikor a kihalt úton úgy érezte, hogy már nincs is ezen a világon, kísértetté változott, New England vidékein bolyongó kísértetté. És ha belegondol, hogy mennyit panaszkodott az életére: túl sok a munka, túl sok az adó, túl sok a kötelezettség… Te jó ég, milyen hülye volt! Nincs semmi, ami szórakoztatóbb lenne az életénél. Még egy szomorú nap is megélt-átélt nap volt. Most már tudta. Kár, hogy nem jött rá hamarabb. Igen ám, öregem, de nem te vagy az elsı ember, aki erre rájött. Ez a nagy baj a halállal: akkor szembesít a legfontosabb kérdésekkel, amikor már túl késı. Kiábrándultan elmosolyodott, majd belenézett a visszapillantó tükörbe. Egy átmenetileg „felfüggesztett halálraítélt” nézett vissza rá. Vajon mit gondol a halálról a lelke mélyén? Gyerünk, lejárt a hazugságok ideje, kis Nathanem. Megmondom neked, mi fog történni: a szív megszőnik dobogni, és kész. Az ember nem több egy rakás sejtnél. Teste felbomlik a földben, vagy elég a hamvasztókemencében, és vége. Basta. Minden más csak csalás és szélhámosság. Valójában erre gondolt, ahogy száguldott az éjszakában. Egyre hidegebb lett. Kis párafelhık gomolyogtak a szája elıtt. A maximumra állította a főtést, és tovább morfondírozott. És ha mindennek ellenére az ember több a földi porhüvelynél? Ha van valami más is? Egy rejtély. Ha tényleg van egy erı, amely elválik a testtıl? Egy lélek. Végül is miért ne lenne, ha vannak olyan lények, akik képesek elıre látni a halált? Ha valaki egy évvel ezelıtt beszélt volna neki a Hírnökökrıl, kinevette volna. Ma viszont egyáltalán nem kételkedik a létezésükben. De még ha elfogadjuk is, hogy létezik valamiféle energia, amely elhagyja a testet a halál után, milyen úton távozik? És hová tart? Abba a „másik világba”, amelyet megközelíteni vélt gyermekkorában? A halál közeli élmény megtapasztalása vitathatatlanul valaminek a küszöbére vezette ıt. A halált akkor veszedelmesen édesnek érezte, olyan csábítónak, mint az anesztézia elıidézte mesterséges álmot. Annyira jól érezte magát. De akkor miért jött vissza? Erınek erejével előzte az emléket. Homályosan érezte: még mindig nem áll készen rá, hogy szembenézzen életének ezzel a fejezetével. Most még jobban elhatalmasodott rajta a szorongás. Sokért nem adta volna, ha még egy ideig részt vehet a játékban. Akár csak néhány napig, akár csak néhány óráig is. Ahogyan közeledett a városhoz, egyre sőrőbb lett a forgalom. Hamarosan tábla jelezte, hogy New York már csak néhány mérföldre van, és egy óra múlva Nathan meg is érkezett a lakásához. Átvágott a San Remo elıcsarnokán – olyan elegáns volt a maga szórt fényeivel és régies berendezésével. Már messzirıl meglátta Petert, aki hőségesen ırködött a recepciós pult mögött, és

84

az egyik idıs lakóval beszélgetett. Amíg a liftre várt, Nathan elcsípett néhány foszlányt a beszélgetésükbıl. – Jó éjszakát, Fitzgerald asszony, és boldog karácsonyt. – Magának is boldog karácsonyt, Peter. Csókoltatom Melissát és a gyerekeket. Melissát és a gyerekeket? Nathan azt sem tudta, hogy Peternek vannak gyerekei. Soha nem szánt idıt arra, hogy hoszszabban elbeszélgessen vele. Igen, ez volt a nagy baj az életével: soha nem fordított elég figyelmet a többi emberre. Hirtelen eszébe jutott Mallory egyik kedvenc mondása: „Ha másokkal foglalkozunk, magunkkal foglalkozunk.” Nathan becsukta maga mögött a lakása ajtaját. Több mint két órájába került, mire hazaért Manhattanbe, és hullafáradt volt. Pokoli megterhelı volt a vezetés, mert a hó kezdett összeállni, és helyenként már jegesedett is. És akkor még nem is említettük a sebet a lábán, amely most már rettenetesen fájt. Néhány nap óta különösen érzékeny volt a fizikai fájdalomra, gyakran tőnıdött azon, hogyan fog reagálni a teste a közelgı halálra. Vajon édes vagy inkább fájdalmas lesz a halál? Hm… jobb, ha nem táplál túl sok illúziót, tekintve, hogyan halt meg Candice és Kevin. Odasántikált a gyógyszeres szekrényhez, és bekapott két szem aszpirint, hogy némiképp csillapítsa a fájdalmat, majd lerogyott egy fotelba. Bal kéz felıl, az egyik polcon egy méregdrága bonszaj kornyadozott, sorra veszítve el a leveleit. Sehogy sem boldogult a fácskával, Mallory ajándékával. Hiába vágta vissza az ágacskáit, és spriccelte vízzel rendszeresen, mit sem ért: napról napra sárgult, és jóvátehetetlenül potyogtatta a leveleit. Igen, nagyon nehezen boldogult a felesége nélkül, aki olyan talpraesett, ügyes volt ezekben az életet megédesítı apró dolgokban is. Behunyta a szemét. Minden olyan gyorsan történt. Mintha tegnapelıtt kapta volna meg a diplomáját, és tegnap lett volna elıször apa. És máris arra készüljön, hogy el kell mennie? Nem, ez lehetetlen. És volt még valami, ami kínozta: elképzelte Vince Tylert, ahogy Mallory ajkára tapasztja az ajkát, haját simogatja, lassan levetkızteti, majd szeretkezik vele. Uramisten, ez undorító! Vince egy tahó, hiányzik belıle minden kifinomultság, és szemernyi önkritikája sincs! Mallory igazán jobbat érdemel! Nathan nagy nehezen kinyitotta a fél szemét: éppen elıtte ott virított egy majdnem teljesen fehér vászon, közepén egy rozsdabarna folttal. Mallory egyik festménye volt, Nathan különösen szerette, bár nem értette igazán. Fogta a távkapcsolót, és váltogatni kezdte a csatornákat: a Nasdaq újabb mélyrepülése; egy Ozzy Osbourne-klip; Hillary Clinton David Lettermannél; a fürdıköpenyes Tony Soprano szétesett arca; egy dokumentumfilm Szaddamról; egy protestáns lelkész esküje és végül Lauren Bacall A szorongás kikötıjében. Éppen most ígérte meg Bogartnak: „Ha szükséged van rám, csak füttyents.” Nathan leragadt egy pillanatra ezen a csatornán, amikor észrevette, hogy villog az üzenetrögzítı. Nagy nehezen feltápászkodott, és lenyomta a gombot. Bonnie vidám hangja betöltötte a lakást: „Szia, papa, én vagyok. Jól vagy? Képzeld, ma a cetféléket tanultuk az iskolában. Úgyhogy azt kérdezem: a jövı tavasszal elmehetnénk a Stellwegon Bankre, megnézni a bálnák vonulását? Mama azt mondja, hogy egyszer régen elvitted ıt oda, és hogy szuper volt. Annyira szeretnék én is elmenni! Ne felejtsd el, hogy állatorvos akarok lenni, és ez késıbb nagyon hasznos lehet még nekem. Rendben, szia. A Simpson család megy a tévében. Puszi.” Nathannek eszébe jutott ez a kirándulás. Kora tavasz és október közepe között a bálnák a Golf-áramlattal a karibi térségbıl felúsznak egészen Grönlandig. Ez a látvány megér egy utazást. Persze hogy ezt Bonnie-nak is látnia kell. 85

De talán nem ı fogja elvinni oda: április még messze van, és valahol a világegyetemben valaki úgy döntött, hogy Nathan Del Amico életében nem lesz „jövı tavasszal”. A gondolatai visszaszálltak 1994 májusába, ahhoz a hővös, de napos délutánhoz, a Massachusetts melletti nyílt tengerre. Egy bérelt hajó orrában ültek Malloryvel, a Cape Cod és Cape Anne között elnyúló hatalmas homokpad fölött vetettek horgonyt. Nathan szorosan Mallory mögött ült, állát felesége vállára támasztotta. Mind a ketten a nyugodt látóhatárt fürkészték. Mallory egyszerre csak a nyílt tengerre mutat. Egy körülbelül tizenöt bálnát számláló raj bukkan fel az óceán mélyébıl, nagy robajjal többméteres vízoszlopokat lövellve a magasba; olyan, mint valami fenséges tőzijáték. Fejük és testük egy része hamarosan a hajó közelében merül fel a vízbıl. Az ötventonnás behemótok furcsa, lágy kiáltásokat hallatva szinte súrolják a hajót. Mallory feléje fordul, szélesen mosolyog, szeme tágra nyílik. Mindketten érzik, hogy kivételes pillanatot élnek át. A bálnák hamarosan végleg lemerülnek a mélybe. Végtelenül kecsesen magasra emelik legyezıpálma alakú farkukat, majd egyre halkuló éles füttyentésekkel eltőnnek az óceánban. Azután nem marad semmi, csak az égen cikázó tengeri madarak, akik újra birtokba veszik a területüket. A visszaúton a hajó tulajdonosa, egy öreg provincetowni halász elmesél nekik egy furcsa történetet. Öt évvel ezelıtt két kis fésősbálnát találtak a strandon, az áramlat kisodorta ıket. A nagyobbik, a hím bálna megsérült, bal fülébıl dılt a vér. A másik egészségesnek látszott. Ezen a vidéken nem túl erıs az árapály, és mindenki úgy gondolta, a két bálna ki tudna úszni a nyílt tengerre, ha akarna. A parti ırség két napig próbálkozott azzal, hogy kishajók és kötelek segítségével kiterelje az egészséges nıstény bálnát a tengerre. De valahányszor vízbe tették, a nıstény panaszos kiáltásokat hallatva azonnal visszaúszott a párjához a fövényre, mintha védelmezni akarná. A harmadik nap reggelén végül meghalt a hím, és még egyszer, utoljára megpróbálták visszaterelni a nıstényt a vízbe. A bálna nem vetette ki magát azonnal a partra, a part közvetlen közelében körözött, és olyan panaszos, elnyújtott kiáltásokat hallatott, hogy halálra rémítette a parton maradt kíváncsiskodókat. Ez sokáig eltartott, majd amilyen hirtelen elkezdıdött, olyan váratlanul véget is ért a gyászszertartás, a nıstény lassan kiúszott a partra, és hamarosan meghalt. – Csodálatos, hogy ilyen kötıdés létezhet két állat között – jegyezte meg a halász, és rágyújtott. – Inkább ostobaság – jegyezte meg Nathan érzéketlenül. – Nem, egyáltalán nem – mondta Mallory rövid hallgatás után. – Hogy érted ezt? Mallory elırehajolt, és belesúgta Nathan fülébe: – Ha te hevernél ott, én is hagynám, hogy partra vetıdjem melletted. Nathan hátrafordult és megcsókolta. – Nagyon remélem, hogy nem – felelte, és Mallory hasára tette a kezét. Mallory már hathónapos terhes volt. Nathan felpattant. Mi a francot csinálok itt egyedül, a kanapén kornyadozva, a múlton búslakodva, miért nem vagyok a lányommal és a feleségemmel? A rádiós ébresztıóra hajnali 2 óra 24 percet mutatott, ami azt jelentette, hogy az idıeltolódás miatt Kaliforniában nem sokkal múlt tizenegy. Felkapta a telefont, és felhívta a memóriába betáplált elsı számot. Néhány csengetés után fáradt hang szólt bele:

86

– Tessék! – Szervusz, Mallory. Remélem, nem ébresztettelek fel! – Miért hívsz ilyen késın? Történt valami? – Nem, semmi komoly. – Akkor mit akarsz? – kérdezte Mallory nyersen. – Talán valamivel kevesebb agresszivitást, amikor velem beszélsz. Mallory nem reagált a megjegyzésre, hanem fáradtan megismételte a kérdést: – Mit akarsz, Nathan? – Közölni a szándékomat, hogy már holnap elmegyek Bonnie-ért. – Micsoda? Ezt nem mondod komolyan! – Hadd magyarázzam meg… – Ezen nincs mit magyarázni – füstölgött Mallory. – Bonnie-nak a hét végéig a suliban a helye. Nathan felsóhajtott. – Igazán lóghatna néhány napot. Nem lenne olyan tragikus, és… Mallory nem engedte, hogy befejezze: – Megtudhatnám, minek köszönhetjük a megtiszteltetést, hogy korábban el akarsz jönni érte? Meg fogok halni, drágám. – Kivettem néhány nap szabadságot, és látnom kell Bonnie-t. – Felállítottunk néhány szabályt. – Igen, de ı az én lányom is. – Nathan hangja elárulta a zavarát. – És emlékeztetlek rá, hogy együtt neveljük. – Tudom – ismerte el Mallory némileg megenyhülve. – Ha te kérnél ilyesmit, én nem csinálnék ekkora cirkuszt belıle. Mallory nem felelt, de Nathan hallotta a lélegzetét a vonal túlsó végén. Nathannek hirtelen eszébe jutott, hogy talán üzletet köthetnének. – A szüleid még mindig Berkshiresben vannak? – Igen. Úgy döntöttek, hogy ott töltik az ünnepet. – Figyelj, ha holnap elengeded velem Bonnie-t, utána hajlandó vagyok két napra elvinni ıt a szüléidhez. Mallory hallgatott, majd döbbenten megkérdezte: – Komolyan megtennéd? – Igen, ha muszáj. – Ami azt illeti, már nagyon rég nem látta a nagyszüleit – ismerte el Mallory. – Akkor rendben? – Fogalmam sincs. Hadd gondolkodjam rajta. Le akarta tenni. De Nathannek elege volt már ezekbıl a zaklatott beszélgetésekbıl, ezért úgy döntött, felteszi Mallorynek a kérdést, ami olyan régen nyomta már a szívét. – Emlékszel, hogy régen mindent elmeséltünk egymásnak? Mallory elnémult. Nathan gyorsan folytatta: – Emlékszel azokra az idıkre, amikor mindig kézen fogva jártunk az utcán, naponta háromszor felhívtuk egymást a munkahelyünkrıl, és esténként órákig beszélgettünk? – Miért kell ezt felemlegetni? – Mert én mindennap gondolok rá. – Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelıbb pillanat, hogy beszéljünk errıl. – Néha úgy érzem, hogy te mindent elfelejtettél. Nem húzhatsz át egy tollvonással mindent, amit együtt átéltünk. – Nem is teszem. 87

Mallory hangja alig észrevehetıen megváltozott. – Figyelj… Képzeld el, hogy történik velem valami… mondjuk, holnap elüt egy autó. Az utolsó kép, ami megmaradna benned rólunk, egy szétment házaspár képe volna. – De hát azok vagyunk, Nathan – mondta Mallory szomorúan. – Haraggal és nehezteléssel válnánk el egymástól. És akkor már nem lehetne visszacsinálni. Azt hiszem, még sokáig szemrehányást tennél érte magadnak, és nehéz volna ezzel a gondolattal együtt élned. Mallory kirobbant: – Csak szólok, hogy ez az egész miattad… Érezte, hogy mindjárt elsírja magát; nem fejezte be a mondatot, letette a telefont. Visszanyelte a könnyeit, mert nem akarta Bonnie-t felébreszteni, és leült az egzotikus fából készült lépcsıre. Papír zsebkendıvel törölgette kivörösödött szemét. Felnézett, és egészen megzavarodott a földszinti hall nagy tükrébıl rámeredı arctól. Fia halála óta nagyon lefogyott, s elvesztette minden életkedvét, már semminek sem tudott örülni. Újra az a rideg, kimért nı lett, aki régebben volt, és aki ellen egész életében harcolt. Már fiatal lányként sem tudta elviselni a saját Grace Kelly-s vonásait: a fagyos távolságtartást, a kifogástalan viselkedést és modort, amely többnyire azoknak a nıknek a sajátja, akik az övéhez hasonló nevelést kaptak. Mallory mindig gyanakodva szemlélte a tökéletességet. Nem akart elérhetetlen lenni, éppen ellenkezıleg: bele akart merülni a világba, és szeretett volna nyitott maradni. Ezért hordott általában farmert és bı, kényelmes pulóvereket. Ezer éve nem bújt kosztümbe. Felállt, eloltotta a lámpákat, meggyújtott néhány gyertyát és egy füstölıt. A legtöbb ember szemében magabiztos és kiegyensúlyozott nınek látszott. Pedig nagy adag törékenység is volt benne, még kamaszkorában alakult ki, amikor több anorexiás idıszakon is átesett. Nagyon sokáig azt hitte, hogy az anorexiától végleg megszabadult… egészen Sean halálig. Három éve történt a tragédia, de a fájdalom azóta sem enyhült. Mallory szinte beleırült abba a téveszmébe, hogy minden másképpen történt volna, ha ı is otthon van azon a szörnyő éjszakán. Nem múlt el nap anélkül, hogy lélekben ne tért volna vissza a kisfia elsı hónapjaihoz. Talán volt valami, amit nem vett észre? Nem lehet, hogy egy tünet, egy jel elkerülte a figyelmét? Amióta kislány korában majdnem belefulladt a tóba, mániákusan rettegett a haláltól. Soha nem képzelte volna, hogy van rosszabb dolog is a saját halálánál. De amint anya lett, megértette, hogy a legkegyetlenebb próbatétel nem más, mint megélni annak a lénynek az eltőnését, akit ı hozott a világra. Akkor megértette: igen, van rosszabb dolog a halálnál. Persze tudta, mert olvasta valahol, hogy a XVIII. században a gyerekek 90%-a nem élte meg a hároméves kort. De ez régen volt, egy olyan korban, amikor a halál még mindenütt jelenvaló volt, és az emberek sokkal jobban fel voltak készülve rá, hogy elfogadják szeretteik halálát. Ám az ı számára hosszú és borzalmas hónapokra teljesen megállt az élet. Iszonyatosan kétségbe volt esve, elveszített minden kapaszkodót. Sean halála örökre élete nagy tragédiája marad, de a legnagyobb csalódást a házassága csıdje jelentette a számára. Amióta összeköltöztek, az egyetemi éveik elején, biztosra vette, hogy minden reggel Nathan oldalán ébred majd, egészen addig, amíg valamelyikük meg nem hal. És mégis tehetetlenül nézte, ahogy széthullik a házassága. Annyira meg volt gyızıdve róla, hogy le kell vezekelnie egy bőnt, hogy harc nélkül beletörıdött: a férje eltávolodott tıle. Életében elıször úgy érezte, hogy idegen Nathan számára, és képtelenek voltak beszélni egymással. Abban az idıszakban, amikor a legnagyobb szüksége volt a férje támogatására, Nathan még inkább beletemetkezett a munkájába, ı pedig végképp bezárkózott a fájdalmába. Csak úgy tudott talpon maradni és kivergıdni a depressziójából, hogy belevetette magát a társadalmi tevékenységbe. Az utóbbi hónapokban egy civil szervezet internetes oldalának kifejlesztésén dolgozott; a szervezet az etikai szabályok és normák betartását szorgalmazta és figyelte a nagyvállalatok mőködésében. Munkajogi és a környezetvédelmi kritériumok alapján szigorúan 88

osztályokba sorolták a multinacionális vállalatokat. A szervezet azzal is foglalkozott, hogy mozgósítsa és bojkottra szólítsa fel a fogyasztókat azon cégek ellen, amelyek gyermekmunkásokat alkalmaztak, vagy nem tartották be az érvényben lévı szabályozásokat. De Malloryt mindez közel sem elégítette ki. Olyan sok volt a tennivaló! Mallory La Jollában, San Diego egyik gazdag negyedében lakott, de a város azért nem a gondtalan jólét és fényőzés szigete volt: az ember lépten-nyomon szembesült a nyomor különbözı megnyilvánulásaival. A strandok és a tengerparti csillogó-villogó szállodák és toronyépületek talmi díszlete mögött a város lakosainak egy jelentıs hányada egyik napról a másikra élt, kevés pénzbıl, néha valódi otthon nélkül, az utcán. Mallory a hét három napján egy hajléktalanközpontban dolgozott. Ez a munka nagyon megviselte, de legalább hasznosnak érezte magát, fıleg az évnek ebben az idıszakában, amikor a város fele a nagyáruházakba tódult, hogy fölösleges holmikra szórja el a pénzét. Mallory az idı múlásával egyre nehezebben viselte a fogyasztásra kényszerítı nyomást, amely jó ideje megfosztotta a karácsonyt a valódi értelmétıl. Volt egy idıszak, amikor nagyon szerette volna, ha a férje is részt vesz ezeken a tiltakozó megmozdulásokon. Nathan ragyogó ügyvéd volt, aki akár egy eszme szolgálatába is állíthatta volna a képességeit. De nem így történt. Bár nem voltak tudatában, házasságuk valamiféle félreértésre épült. Pedig mind a ketten megpróbáltak engedményt tenni a másiknak. Mallory mindig távol tartotta magát a nagyvilági élettıl, és alig érintkezett valakivel a saját társadalmi osztályából. Világos üzenetet küldött a férjének: „Nem zavar, hogy szerény közegbıl származol.” Nathan viszont be akarta neki bizonyítani, hogy nem egy lúzerhez ment feleségül, hogy képes egyre feljebb jutni a társadalmi ranglétrán, kényelmes életet biztosítva a családjának. Mindketten azt hitték, hogy lépéseket tesznek a másik felé, de mégsem találkoztak. Nathan számára az élet folytonos harc volt, ahol egyre magasabbra és magasabbra kellett állítani a szakmai mércét, hogy bebizonyítsa… Mallory nem is tudta pontosan, micsodát. Mallory hiába magyarázta el neki százszor is, hogy nem egy supermanhez akart feleségül menni, mit sem ért; Nathan állandóan úgy érezte, hogy még többet és többet kell tennie, mintha attól félne, hogy csalódást okoz Mallorynek, pedig ez a kezdetektıl fogva csak ingerelte a feleségét. Mindennek ellenére még mindig megırül Nathanért. Ahogy a dal mondja: Crazy about him* Mallory behunyta a szemét. Mint egy szupernyolcas filmen, a múlt képei peregtek a szeme elıtt.

* Megırül érte.

89

18 Az ember csak egyszer fiatal, de egész életében emlékszik rá. BARRY LEVINSON SZABAD A SZERELEM CÍMŐ FILMJÉBİL 1972. Nantucket, kora nyár Mallory nyolcéves. Ekkor találkoznak elıször. Mallory elızı este érkezett Bostonból. Aznap reggel a családi villa hatalmas kertjében sétál. Pamutruha van rajta, bıven a térde alá ér, és győlöli. Olyan elviselhetetlen a meleg, hogy szívesen vett volna sortot és pólót, de az anyja ragaszkodik hozzá, hogy mindig mintakislányként öltözzön. Már többször is észrevett egy szép fekete hajú kisfiút, aki nem merte megszólítani, és mindig elszaladt, amikor ı ment közelebb hozzá. Mallory kíváncsi lett, megkérdezte az édesanyját, aki azt felelte, hogy ne törıdjön vele: „csak” a házvezetını gyereke. Délután újra találkozik vele a strandon. A kisfiú egy sárkánnyal játszik, amelyet maga fabrikált bambuszpálcákból és egy darab vitorlavászonból, egy halász ajándékából. A madzagot nagyon leleményesen egy régi függönykarikára tekerte fel. Bár házilag készítették, a sárkány már magasan repül az égen. Mallory is kihozta a maga sárkányát, egy bonyolult modellt, amelyet egy nagy bostoni játékboltban vásároltak neki. Ám a szerkentyő nem akar felemelkedni. Mallory hiába szaladgál fel-alá, a sárkány állandóan visszapottyan a homokba. Mallory azonban nem veszíti el a kedvét, újabb kísérletet tesz, de a csodálatos játék ezúttal sajnos a vízbe zuhan. A vitorlázat átázott, és tele van homokkal. Könnyek szöknek Mallory szemébe. A kisfiú most odalép hozzá, és a kezébe adja a saját sárkánya fogantyúját. Elmagyarázza, hogy háttal kell állnia a szélnek, megadja a lendületet, és gyorsan felengedi a kötelet. A sárkány villámgyorsan az égbe röppen. Mallory kiabál örömében. Szeme ragyog, hangosan kacag. Nathan késıbb – meg akarja mutatni, milyen tájékozott – elmagyarázza Mallorynek, hogy a kínaiak szerint a sárkány szerencsét hoz a használójának. Mallory sem akar lemaradni, és elmeséli, hogy Benjámin Franklin arra használta a sárkányt, hogy a villámcsapást tanulmányozza, és a sárkány segítségével fedezte fel a villámhárítót (ezt a saját sárkányának a dobozán olvasta). Nathan ezután nagy büszkén közelebbrıl is megmutatja a sárkányát, szeretné, ha Mallory megcsodálná az állatot, amelyet ı pingált a vászonra. – Én festettem. – Mi ez, teknısbéka? – kérdezi Mallory. – Nem, egy sárkány – feleli Nathan kicsit sértıdötten. Mallory megint vidám nevetésben tör ki. Jókedve ragadós, és a két gyerek kacagása belevegyül a hullámok zajába. Valamivel távolabb, a homokra letett tranzisztoros rádióból Carole King You've Got a Friend címő száma, a nyár egyik slágere szól. Mallory figyelmesebben megszemléli Nathant, és úgy találja, hogy a leghelyesebb kisfiú, akit valaha is látott. 90

A fiú ünnepélyesen bemutatkozik: – Nathannek hívnak. Mallory nem kevésbé komolyan feleli: – Én pedig Mallory vagyok. 1972 ısze Nantucket – Nat! Mallory próbálja kiköpni a tó vizét, amely lassan megtölti a száját. A hideg szinte megbénítja, egyre nehezebben lélegzik. Már kétszer is kinyújtotta a kezét, kétségbeesetten próbált elkapni egy ágat, de túl magas a part. Lélegzete akadozik, halálosan meg van rémülve, érzi, hogy nemsokára elmerül. De Nathan már úszik is felé. Mallory tudja, hogy ı az utolsó esélye. – Kapaszkodj belém, és ne félj! Mallory kimerülten belecsimpaszkodik, mint egy mentıövbe. Érzi, hogy valami felfelé löki, és még éppen sikerül megmarkolnia egy főcsomót és felhúzódzkodnia a partra. Megmenekült. Levegı után kapkodva gyorsan hátrafordul, de már nem látja Nathant. – Nathan! Majd megırül a félelemtıl, szeme könnyben úszik, és teli torokból kiabál: – Nathan! Nathan! De Nathan nem jön fel a tó felszínére. Mallory agya lázasan pörög. Tennie kell valamit! Csuromvizesen, minden ízében reszketve, elkékült szájjal elrohan, hogy keressen egy felnıttet. Rohanj, Mallory! 1977. július 13. Nantucket Tizenhárom évesek. Ma biciklivel indultak el, és a kerékpárúton eltekertek a Surfside Beachre, a sziget legnagyobb strandjára. Az ég kezd beborulni, tajtékos a hullámok taréja. Ám nekik eszükbe sem jut lemondani a fürdésrıl. Éppen ellenkezıleg, sokáig bent maradnak az óceánban, és kimerülésig úsznak. Csak akkor jönnek ki a vízbıl, amikor már veszélyesen magasra csapnak a hullámok. Erıs szél fúj. Mallory reszket. Csak egy törülközıt hoztak. Nathan a vacogó Mallory haját és hátát szárogatja. A homokra nagy cseppekben esni kezd az esı, és a strand percek alatt kiürül. Már csak ık állnak a parton, a tomboló szélben és esıben. Nathan áll fel elıször, és felhúzza Malloryt is. Váratlanul lehajol hozzá. Mallory ösztönösen felnéz, és lábujjhegyre ágaskodik. Nathan átöleli a derekát. Mallory átöleli a nyakát. Amikor az ajkuk találkozik, Mallory testén ismeretlen remegés fut át. Érzi a tengeri sót Nathan ajkán. Ez a nagyon gyöngéd elsı csók egészen addig tart, amíg össze nem koccan a foguk. 1982. augusztus 6. Beaufort, Észak-Carolina Mallory tizennyolc éves. Idén nyáron messzire utazott. Egy nyári táborba. Már este nyolc óra van. Sétára indult a kis kikötıben, ahol vitorlások ringatóznak a helyi halászok bárkái mellett. A narancsszínő nap lassan lehanyatlik a látóhatáron, és lángba borítja az eget. Messzirıl nézve a kikötı olyan látványt nyújt, mintha a hajók fortyogó láván ringanának.

91

De Mallory számára szomorú az este. Csupa kimondhatatlan bánat. Mint egy blues. Elringatja a gáthoz csapódó hullámok csobogása, és megpróbál mérleget készíteni az utóbbi néhány hónapjáról. Az elsı egyetemi éve kudarc volt. Nem annyira tanulmányi szempontból, hanem ami az egészségét és a szerelmi életét illeti: két érdektelen sráccal járt, és nincs egyetlen igazi barátnıje sem. Sok könyvet elolvasott, érdeklıdik a napi események és az ıt körülvevı valóság iránt, mégis úgy érzi, hogy teljes a zőrzavar a fejében. Ezek alatt a hónapok alatt szép lassan magába zárkózott, pedig korábban olyan nyitott volt mindenkivel. Észrevétlenül lecsökkentette az étkezései számát, kihagyta a reggeliket, az uzsonnákat, és egyre kevesebbet evett a fıétkezéseken is. Ez is csak eszköz volt, hogy valamiképpen kiegyensúlyozza a fejében uralkodó rendetlenséget: ürességet teremtett a testében. De olyan sokáig játszott a tőzzel, hogy végül egy zsúfolt elıadóteremben leli rosszul, és az egyetemnek orvosi kellett hívnia. Az utóbbi idıben valamivel jobban van, de tisztában van vele, hogy bármikor visszaeshet. Nemsokára három éve, hogy semmit nem hallott Nathanrıl. Amióta Eleanor Del Amico nem dolgozik a szüleinél, Nathant sem látta. Kezdetben hosszú leveleket írtak egymásnak, de a távolság lassan felmorzsolta kötıdésüket. Pedig ı sohasem felejtette el. Nathan mindig jelen volt valahol az agya szögletében. Ma este azon tőnıdik, vajon mi lehet vele. Még mindig New Yorkban lakik? Sikerült bejutnia valamelyik nagy hírő egyetemre, ahogy szerette volna? Vajon szeretné viszontlátni ıt? Még mindig a gát mentén sétál. De egyre jobban szaporázza a lépteit. Hirtelen sürgetı vágyat érez, hogy beszéljen vele. Itt, ma este, azonnal. Belép egy telefonfülkébe, és a tudakozótól megkapja a kért telefonszámot. Azután az a hívás az éjszaka közepén. Bárcsak ı venné fel a telefont! – Halló? Ez Nathan. Sokáig beszélgetnek. Nathan bevallja, hogy a múlt nyáron többször is megpróbálta elérni ıt telefonon. „A szüleid nem adták át az üzeneteimet?” Mallory érzi, hogy a lényeg nem változott, még mindig éppolyan jól megértik egymást, mintha az elızı este beszéltek volna utoljára. Megbeszélik, hogy a hónap végén találkoznak. Mallory visszaakasztja a kagylót. A kikötıben közben végleg lenyugodott a nap. Könnyőnek érzi magát, elindul a tábor felé. Más nı lett belıle. A fejében hallja a saját szívdobbanásait. Nathan… Nathan… Nathan… 1982. augusztus 28. Seaside Heights, New Jersey Hajnali két óra A tengerparton még mindig villognak a színes fényfüzérek, bár a búcsú forgataga már elült, és a standok lassacskán bezárnak. Sültek illata vegyül a vattacukor és a karamellás sült alma illatába. Az óriáskerék mellett a hatalmas hangszórók századszor harsogják Joe Cocker Up Where We Belong címő számát. Mallory leállítja az autóját a szabadtéri parkolóban. Nathan elé jött. Nathan itt talált nyári munkát, egyórányira Manhattantıl, a kis tengerparti fürdıhelyen. A tengerpartot szegélyezı fagylaltosbódék egyikében dolgozik néhány dollárért. Amióta a múlt hétvégén találkoztak, mindennap felhívják egymást.

92

Egyébként úgy beszélték meg, hogy a jövı vasárnap találkoznak, de Mallory meg akarta lepni Nathant, és idejött Bostonból. Elhozta az apja egyik autóját, egy sötétzöld, erıs Aston Martint, így négy óra alatt sikerült megtennie az utat. Nathan végre feltőnik, bermudanadrágban és a cég lógójával díszített pólóban. Nem egyedül van, hanem egy csapat hozzá hasonló alkalmi munkással. Mallory ki tudja venni a beszélgetık ír és spanyol akcentusát. Mivel Nathan nem várta Malloryt, amikor elıször megpillantja, nem is érti, ki lehet ez a filmsztár, aki a meseautójának támaszkodva mintha ıt figyelné. Azután megismeri. Futva elindul felé, és amikor odaér hozzá, felkapja és megpörgeti. Mallory nevetve átöleli a nyakát, magához húzza, és megízleli az ajkát, miközben a szíve hevesen dobog. Ilyen a szerelem, amikor elkezdıdik. 1982. szeptember 20. Nathan, csak néhány szót: csodálatos pillanatokat töltöttem veled a nyár végén. Hiányzol. Ma elkezdtem az egyetemet, de állandóan rád gondolok. Napközben a campusban sétálva többször is elképzeltem, hogy velem vagy, és folytatjuk a beszélgetést. Néhányan, akikkel találkoztam, biztosan nem értették, ki lehet ez a bolond lány, aki az eget bámulja, és magában beszé.i Jól érzem magam veled, imádom, hogy belém látsz, és akkor is megértesz, ha ki sem nyitom a számat. Remélem, te is boldog vagy. Csókollak és szeretlek. Mallory (A borítékra piros tintával felírta: Postás, kedves postás próbáld meg idejében kiosztani a leveleket, hogy a kedvesem a lehetı leggyorsabban elolvashassa a szerelmes soraimat!) 1982. szeptember 27. Mallory, most tettem le a telefont… de máris hiányzol. Minden veled töltött perc csak erısíti bennem a vágyat,hogy még több percet töltsek veled. Boldog vagyok veled. Olyan boldog, hogy azt talán már nem is szabad. Ezentúl, ha a jövıre gondolok, nem azt mondom majd: „én ezt és ezt teszem”, hanem azt: „mi ezt és ezt tesszük.” És ez mindent megváltoztat. Nathan 1982 decembere, egy vasárnap délután Mallory cambridge-i kollégiumi szobája A hifibıl Dvorák Concertója szól, Jacqueline Du Pré játssza szenvedélyesen híres Stradivariusán. Már egy órája csókolóznak az ágyon. Nathan levette Mallory melltartóját, és úgy simogatja a bırét, mintha valami nagyon becses holmit érintene. Most fognak elıször szeretkezni. – Biztos vagy benne, hogy most szeretnéd? – Igen! – feleli Mallory határozottan. Ezért szereti Nathant annyira: a gyöngédség és az elırelátás keverékéért, amely megkülönbözteti az összes többi fiútól. Lelke mélyén már tudja, hogy ha majd egy napon gyereket akar, akkor senki mástól, csakis Nathantıl. 1983. január 3. 93

Nathan, szerelmem, vége a karácsonyi szünetnek. Imádtam megosztani veled az éjszakáimat. De ma este szomorú vagyok. Ma indultál vissza autóval Manhattanbe. Ma este nagyon is érzem, milyen nehéz lesz elviselni,hogy nem találkozom veled a következı szünetig. Még akkor is, ha tudom, hogy holnap beszélünk telefonon. Attól félek, hogy mindez véget ér. Mert amit veled átélek, az kivételes. İrülten szerelmes vagyok beléd. Mallory (A borítékra rányomta rúzsos ajkát, és aláírta: Kérem, dobja be ezt a levelet a csókjaimmal együtt Nathan Del Amico úr levélszekrényébe. És vigyázzon, el ne rabolják a csókjaimat!) 1983. január 6. Mallory, édes kis tanácsnokom! Hiányzol, de a jelenléted még itt úszik a levegıben körülöttem. Ha tudnád, mennyire szeretnélek újra a karomba szorítani és melletted ébredni! A szobámban csókok röpködnek, és kiszállnak az ablakon Cambridge felé. Imádlak. Nathan (A borítékba egy fényképet csúsztatott, amelyet ı készített Malloryrıl a legutóbbi szünidıben a cambridge-i campus parkjában. A hátára kimásolta a Rómeó és Júlia egy sorát: Ó, több veszélyt rejt a te két szemed, mint húsz kivont kard! – Mészöly Dezsı fordítása.) 1984. Családi ház Bostonban Dudálás hallatszik az utcáról. Mallory kipillant az ablakon. Nathan várja ıt a kapu elıtt az öreg Mustangjában. Mallory az ajtó felé iramodik, de az apja elállja az utat. – Szó sem lehet róla, Mallory, hogy továbbra is ezzel a fiúval járj. – És megtudhatnám, hogy miért nem? – Azért, mert! Mallory édesanyja is igyekszik a lánya lelkére beszélni: – Annyival jobbat is találhatnál, édesem! – Jobbat? Kinek? Nekem vagy neked? Mallory újra elindul az ajtó felıl, de Wexler nem hagyja magát: – Mallory, közlöm veled, ha kimész ezen az ajtón… – Akkor mi történik? Kidobsz az utcára? Kitagadsz? Egyébként is, semmi közöm a pénzetekhez. – Úgy? Semmi közöd? Ha nem tudnád, ebbıl a pénzbıl élsz, és ebbıl fizetem a tanulmányaidat. És különben is elég volt, te még gyerek vagy. – Emlékeztetlek, hogy húszéves vagyok. – Azt tanácsolom, ne húzz ujjat velünk! – Én is adok egy tanácsot: ne akarjátok, hogy választanom kelljen közöttetek. Várt pár másodpercig, hatásszünetet tartott, majd hozzátette: 94

– Mert ha választanom kell, ıt választom. Úgy ítélte meg, hogy a beszélgetés véget ért, kilépett az ajtón, és becsapta maga mögött. 1987 nyara, az elsı igazi külföldi nyaralásuk Egy szobrairól híres firenzei kert. Nagy szökıkút elıtt állnak, amelyet narancsfák, fügefák és ciprusok vesznek körül. A szökıkút sugarai csillognak a napfényben, és kis szivárványokká fröccsennek szét. Mallory egy pénzdarabot dob a vízbe, és Nathant is erre kéri. – Kívánj valamit! Nathan húzódik. – Nem hiszek nz ilyesmiben. – Gyerünk, Nat, kívánj valamit! Nathan megrázza a fejét. De Mallory makacskodik: – Kívánj nekünk valamit! Nathan nagy kegyesen elıbányászik egy ezerlírást a zsebébıl, behunyja a szemét, és a szökıkútba dobja. Mallory nem tud többet kívánni annál, ami éppen van. Hogy minden így maradjon. For always. For ever. 1990 nyara Spanyolországi nyaralás A barcelonai Horta labirintuskertben vannak. Ez az elsı igazi veszekedésük. Tegnap este Nathan bejelentette, hogy a munka miatt két nappal korábban haza kell utazniuk. Itt vannak, a világ egyik legromantikusabb helyén, és Mallory még mindig haragszik Nathanre. Nathan meg akarja fogni a kezét, de Mallory elhúzza, és egyedül lép be a kert zöld útvesztıjébe. – Lehet, hogy egy napon elveszítesz. – De megint megtalállak majd. Mallory kihívón néz rá: – Hú, de biztos vagy magadban. – Bennünk vagyok biztos. 1993 ısze Vasárnap reggel, a lakásukban Mallory a kulcslyukon les be a fürdıszobába. Nathant figyeli. Nathan a zuhany alatt áll, a szokása szerint szaunává változtatott fürdıszobában. Teli torokból (hamisan) egy U2-számot énekel. Utána elzárja a meleg vizes csapot, elhúzza a zuhanyfüggönyt, és boldogan felkiált. A tükrön lecsapódott párában megjelent egy mondat: APA LESZEL! 1993. Ugyanez a nap Tíz perccel késıbb Mind a ketten a zuhany alatt állnak, csókolóznak, közben beszélgetnek. – És ha lány lesz? Mallory terelte a névválasztásra a beszélgetést. – Mit szólnál a Bonitához? – kérdezi Nathan egész komolyan. 95

– Bonita? – Bonita vagy Bonnie. Mindenképpen valami olyasmi, ami „jóságot” jelent. Ezt a szót akarom hallani, valahányszor megszólítom. Mallory elmosolyodik, lecsavarja a tusfürdı kupakját, és a gélt Nathan hátára csorgatja. – Rendben, de egy feltétellel. – Éspedig? – A következıt én választom. Nathan fogja a levendulaszappant, és szappanozni kezdi Mallory hátát. – A következıt? – A második gyerekünk keresztnevét. Magához húzza Nathant. Habos testük egymáshoz simul. 1994. Mallory nyolchónapos terhes, az ágyon fekszik, és egy magazint lapozgat. Nathan a hasára tapasztja a fülét, és a kisbaba mozgását figyeli. A CD-lejátszóban Pavarottinak épp most sikerül kiénekelnie a magas C-t egy Verdi-áriában. Amióta Nathan azt olvasta egy könyvben, hogy a klasszikus zene áldásos hatással van a babák figyelmének a fejlıdésére, egy este sem múlhat el opera-elıadás nélkül. Mallory szerint lehet, hogy a zene jót tesz a babának, de neki semmiképpen sem. Ezért feltette a walkmanje fülhallgatóját, és a Nirvána About a Girljét hallgatja. 1999. Egy West Village-i étteremben Rendeltek egy üveg pezsgıt. – És ha fiú lesz… – Fiú lesz, Nathan. – Honnan tudod? – Tudom, mert nı vagyok, és már öt éve várok erre a babára. – Ha fiú lesz, szerintem hívjuk… – Vitának helye nincs, Nathan. Sean lesz a neve. – Sean? – Írül annyit tesz: „Isten ajándéka”. Nathan elfintorodik: – Nem tudom, mi köze ehhez Istennek. – Éppen ellenkezıleg, nagyon is tudod. Persze hogy Nathan is tudja. Bonnie születése után az orvosok biztosan állították, hogy Mallorynek nem lehet több gyereke. De Mallory nem hitt nekik. Tudja jól, hogy Nathan nem szereti, ha a vallásra hivatkoznak, de ma este annyira boldog, hogy bármit elfogad. – Nagyszerő – mondja, és felemeli a poharát –, akkor egy kis Seant várunk. Mallory kinyitotta a szemét, és a boldog napokról szóló film váratlanul megszakadt, mintha leállt volna a vetítı. Egész teste libabırös volt. Fájdalmas volt visszatérni a múltba. Mint mindig, a töményen boldog idıszakok emléke túl sok érzelmet kavart fel, és ezt nehezen tudta kezelni. Újabb papír zsebkendıt húzott elı a zsebébıl, és felitatta a szeme sarkában összegyőlt könynyeket. Istenem, tényleg mindent elrontottunk. 96

Nathan természetesen nagyon hiányzott neki, de már túl mély lett köztük a szakadék, és Mallory úgy érezte, nem képes megtenni az elsı lépést. Nyugodtan oszthatott levest a hajléktalanoknak, harcolhatott a gyermekmunka vagy a genetikailag módosított élelmiszerek ellen: ettıl nem ijedt meg. De hogy megint Nathan szemébe nézzen – ez nehezebb ügy volt. Megállt az utcára nézı ablak elıtt, és sokáig nézte az eget. A felhık eloszlottak, és a hold egy sugara megvilágította az asztalt, amelyen a telefon állt. Mallory elszánta magát, és felemelte a kagylót. Legalább egyetlen gesztust tennie kell. Nathan nagyon hamar felvette: – Mallory? – Rendben, Nathan, jöhetsz elıbb Bonnie-ért. – Köszönöm – felelte Nathan megkönnyebbülten –, megpróbálok kora délután ott lenni. Jó éjszakát. – Még valami… – Igen? Mallory kihívón belekezdett: – Mindenre emlékszem, Nat: az összes együtt töltött pillanatunkra, minden apró részletre, az ég színére és a homok illatára, amikor elıször megcsókoltuk egymást, pontosan emlékszem, mit mondtál, amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok, az éjszakákra, amikor annyit csókolóztunk, hogy megfájdult a szánk… Mindenre emlékszem, és rajtad kívül semmi nem számított az életemben. Úgyhogy nincs jogod úgy beszélni velem, ahogy az elıbb beszéltél. – Én… Nathan mondani akart valamit, de Mallory már letette. Nathan az ablakhoz lépett. A hó még mindig esett a Central Parkra. Kövér hópelyhek kavarogtak az ablak elıtt, és győltek fel az ablakpárkányon. Nathan tekintete céltalanul járt ide-oda az éjszakában, és azon gondolkodott, amit a felesége mondott. Majd az inge ujjával letörölte kicsorduló könnyeit.

97

19 A szemét disznók rendesen túl vannak reprezentálva ezen a bolygón. PAT CONROY December 16., reggel hat óra Houston Street Soho negyed Goodrich óvatosan lépegetett lefelé a háza, egy kis, barna téglás, utcára nyíló épület jeges külsı lépcsıjén. Körülbelül tíz centiméteres hóréteg fedte az autóját, amelyet tegnap este kint hagyott. Elıhúzta a zsebébıl a hókaparót, és nekilátott a szélvédınek. Mivel késésben volt, csak a vezetı elıtti részt tisztogatta le. Beült a volánhoz, megdörzsölte a kezét, hogy felmelegítse, bedugta a slusszkulcsot, és… – A repülıtérre lesz szíves! Goodrich összerázkódott, hirtelen hátrafordult, és Nathant pillantotta meg a hátsó ülésen, a másik oldalon. – A francba, Del Amico. Ne merészelje még egyszer rám hozni a szívbajt! Hogy szállt be a kocsimba? – Nem kellett volna nálam hagynia a tartalék kulcsait – felelte Nathan, és meglóbálta a kulcscsomót Goodrich orra elıtt. – Tegnap este elfelejtettem bedobni a postaládába. – Rendben, és mi a francot keres itt? – Majd útközben elmagyarázom, ugyanis Kaliforniába repülünk. Goodrich megrázta a fejét. – Képtelenség! Zsúfolt napom van, és máris késésben vagyok, úgyhogy… – Kaliforniába megyek a lányomért – magyarázta Nathan. – Örömmel hallom – felelte Goodrich vállat vonva. Nathan felemelte a hangját: – A legkisebb veszélynek sem akarom kitenni. – Sajnálom, öregem, de nem tudom, miben lehetnék a segítségére. De azért elfordította a slusszkulcsot, hogy elindítsa a főtést. Nathan közelebb hajolt hozzá: – Nézzük objektívan a dolgokat, Garrett. Én amolyan „felfüggesztett halott” vagyok, maga viszont remek formában van. Feltételezem, a következı huszonnégy óráját illetıen nincs rossz elıérzete. Ugye nem látott glóriát a feje fölött, amikor ma reggel belenézett a tükörbe? – Nem – ismerte el Goodrich megadón –, de még mindig nem értem, mire akar kilyukadni. – Bevallom magának, sikerült halálra rémítenie. Már alig merem kitenni a lábam otthonról, állandóan attól félek, hogy elüt egy taxi, vagy rám dıl egy állványzat. Megmondom, mire gondolok: amíg magával vagyok, kevés esély van rá, hogy valami bajom esik. – Ez teljesen téves. Figyeljen… – Nem – vágott közbe Nathan durván –, maga figyeljen: a kislányomnak semmi köze ezekhez a kurva elıérzetekhez. Nem akarom kockáztatni, hogy akár a haja szála is meggörbüljön, amíg velem van a repülın. Tehát együtt maradunk, maga és én, amíg biztonságban ide nem hozom. – Aha, azt akarja, hogy én legyek a maga életbiztosítása! – kiáltott fel Garrett. – Pontosan. Goodrich megcsóválta a fejét. 98

– Maga ırült. Nathan, a dolgok nem így mőködnek. – Azt kell hinnem, hogy de igen. Megváltoztak a szabályok, és kész. – Hiába erısködik – jelentette ki Goodrich határozottan. – Nem kísérem el magát sehova. Megértette, Nathan? Sehova. Néhány órával késıbb Nathan az órájára pillantott. A United Airlines 21 l-es járata hamarosan leszáll San Diegóban. Mivel nem találtak közvetlen járatot, kitérıt kellett tenniük Washington felé, és így kicsit hosszabbra nyúlt az utazás. Nathan a mellette ülı Goodrichot nézte. Az orvos épp befejezte az evést; szép komótosan elfogyasztott mindent, amit a légikisasszony félórával azelıtt felszolgált. Nathan már nem tudta, mit is gondoljon Garrettrıl. Egy dolog biztos volt: a bajok akkor kezdıdtek, amikor az orvos megjelent az életében. Másrészt akaratlanul is valamiféle csodálattal elegy részvétet érzett iránta. Mert ha igaz, amit Goodrich állít (és Nathan most már biztos volt benne, hogy Garrett tényleg Hírnök), a saját élete sem lehet valami vidám: hogyan képes normális életet élni ezzel az adománnyal? Nehéz teher lehet állandóan halálraítélteket látni maga korul. Persze Nathan jobban szerette volna, ha soha nem találkozik vele – vagy nem ilyen körülmények között –, de nagyra becsülte: érzékeny, egyenes ember volt, aki nyugalmat sugárzott maga körül. Egy sebzett férfi, aki szenvedélyesen szerette a feleségét, és most testestül-lelkestül a betegeinek szenteli magát. Nem volt könnyő rávennie, hogy elkísérje ıt Kaliforniába. Egy fontos mőtét volt kitőzve erre a napra, arról nem is beszélve, hogy a hospice osztályról sem jöhetett el csak úgy. Elıször válogatott fenyegetésekkel próbálkozott, de hiába. Rájött, hogy hangnemet és taktikát kell váltania. Ekkor megmutatta Garrettnek a valódi énjét, azt, aki volt: egy férfi, aki talán utoljára találkozik a kislányával; egy férfi, aki még mindig szereti a feleségét, és még egy kísérletet tesz, hogy újra közel kerüljön hozzá; egy férfi, akinek a sarkában ott a halál, és most a segítségéért könyörög. Garrettet megrendítette Nathan segélykiáltása, és hajlandó volt elhalasztani a mőtétet, hogy elkísérhesse San Diegóba. Ráadásul részben felelısnek érezte magát a Nathan életében bekövetkezett zőrzavarért. – Nem eszi meg a lazackaviáros szendvicsét? – tudakolta Goodrich, amikor a légikisasszony már nekiállt összeszedni a tálcákat. – Egészen máson jár az eszem – felelte Nathan. – Vegye csak el egész nyugodtan. Nem kellett kétszer mondania. Garrett ügyesen lecsapott a szendvicsre, mielıtt a kisasszony elvette volna a tálcát. – Miért olyan izgatott? – kérdezte teli szájjal. Nathan felsóhajtott. – Mindig izgatott leszek, valahányszor bejelentik, hogy hamarosan meghalok. Afféle rossz szokás ez nálam. – Meg kellett volna kóstolnia azt a jó kis ausztrál fehérbort, amit az elıbb körbekínáltak. Gyógyír lett volna a lelkére. – Ha nem veszi rossz néven, Garrett, szerintem kicsit többet iszik a kelleténél. De Goodrich más magyarázatot talált: – Egyszerően csak vigyázok magamra. Nyilván maga is tudja, hogy a bor jót tesz a vérkeringésnek. Nathan egy kézlegyintéssel lesöpörte ezt az érvet. – Ez mesebeszéd. Csak arra jó, hogy ne legyen bőntudata. – Szó sincs róla! – bizonygatta Goodrich. – Tudományos tény, hogy a szılıszem héjában lévı polifenolok gátolják a lipidtermelést, márpedig a lipidek az érszőkület elıidézıi… Nathan vállat vont, és megint félbeszakította az érvelést: – Látom, azt hiszi, elszédíthet az orvosi hantájával.

99

– Magának is meg kell hajolnia a tudomány hatalma elıtt – jelentette ki Goodrich diadalmasan. Nathan kijátszotta az utolsó kártyáját: – Ha elfogadom is, hogy igaz, amit mond, akkor is azt olvastam valahol, hogy a vérkeringésre kizárólag a vörösbor van jótékony hatással. – Ó… hát ez igaz – ismerte el Goodrich kénytelen-kelletlen; nem várta ezt az érvet. – Szakítson félbe, ha tévedek, Garrett, de ha jól emlékszem, az a jó kis ausztrál bor, amely maga szerint olyan jótékony hatású, fehérbor, vagy nem? – Maga aztán ért hozzá, hogy rontsa el az ember örömét… – morogta Goodrich kicsit sértıdötten. Majd hozzátette: – …de átkozottul jó ügyvéd lehet. Ebben a percben a légikisasszony bejelentette: „Hölgyeim és uraim, gépünk hamarosan megkezdi a leszállást. Kérjük, ellenırizzék, hogy be van-e csatolva a biztonsági övük, és hogy derékszögbe állították-e székük támláját.” Nathan a kerek ablak felé fordult. Hegyeket látott, és valamivel távolabb a kaliforniai tengerpartot, ott kezdıdött a sivatag. Hamarosan viszontlátja Malloryt. „A United Airlines 435-ös washingtoni járata leszállt. Kérjük az utasokat, hogy fáradjanak a 9es kapuhoz.” Mivel nem volt csomagjuk, azonnal elhagyták a repülıteret. Nathan bérelt egy autót az Avis ügynökségnél, és minden várakozás dacára Goodrich ragaszkodott hozzá, hogy ı vezessen. Az idıjárás éppen az ellenkezıje volt a New York-inak: az ég tiszta volt, az idı pedig langyos, majdnem 20 °C. Nem telt el sok idı, a hátsó ülésre dobálták a sálakat és a kabátokat. San Diego városa több kilométer hosszan nyúlik el a két félszigeten. Nathan megkérte Goodrichot, hogy kerülje el a városközpontot, ahol ebédidı tájt nagyon sőrő szokott lenni a forgalom. Elkalauzolta a körgyőrőig, majd észak felé fordultak, a kis öblökkel és sziklákkal tarkított homokos strandok mentén. A La Jolla nevő tengeri fürdıhely egy kis dombra épült, amelyre egy elegáns házakkal szegélyezett, kanyargós úton lehet feljutni. Goodrich még sohasem járt erre, de azonnal Monaco és a French Riviéra jutott róla eszébe; réges-régen járt arra, a franciaországi utazása során. Elbővölte az óceánra nyíló csodálatos kilátás, többször is kihajolt az ablakon. Innen már jól ki lehetett venni a hatalmas hullámokat: szörfösök próbálták meglovagolni ıket, mielıtt a sziklafalhoz csapódtak volna. – Azért nézze az utat is! Goodrich lelassított, hogy gyönyörködhessen a kilátásban, és beszippanthassa az óceán felıl áradó éltetı tengeri levegıt. Elengedett egy lilára festett Ford Mustangot, majd két HarleyDavidsont – kivénhedt hippi külsejő, hatvan körüli pasasok ültek rajtuk. – Hiába, a kaliforniai édes élet, ez azért más dolog – jegyezte meg Goodrich, amikor egy mókus futott át elıttük az úton. La Jolla valóban varázslatos hely volt az éttermeivel és boltocskáival; nagyon kellemes volt itt élni. Nathanék az egyik fıutcában hagyták az autót, és gyalog tették meg az út hátralévı részét. Nathan sietett, mielıbb oda akart érni. A lábsérülése ellenére erıltetett tempót diktált, Goodrich a nyomában ügetett. Nathan hátrafordult. – Na jól van, mi lenne, ha sietne egy kicsit? – kiabálta. Mert Goodrich megállt újságot venni, és jó szokása szerint felhasználta az alkalmat egy kis csevegésre az újságárussal. Már megint kíváncsi valakire. Egy vadidegenre! Hihetetlen egy alak! Goodrich utolérte. – Látta az árakat? – kérdezte, és egy ingatlanügynökség kirakatára mutatott. Igaza volt: az utóbbi években a környéken az egekbe szöktek az ingatlanok bérleti díjai. Malloryt ez szerencsére nem érintette, mert a házat, ahol lakott, még a nagymamája vásárolta akkoriban, amikor La Jolla kis halászfalu volt, amely a kutyát sem érdekelte. Egy kis faház elé értek. Nathan Goodrichhoz fordult.

100

– Megérkeztünk. Az ajtóra egy táblát szögelt valaki: CYBER ÁLLATOKNAK TILOS A BELÉPÉS. Nathan errıl rögtön ráismert Malloryre. Dobogó szívvel bekopogott. – Na nézd csak, a jó öreg Del Amico! Vince Tyler! Nathan mindenre számított, csak arra nem, hogy Tyler nyit neki ajtót. Bronzbarnára sülve, kicsit túl hosszúra hagyott szıke hajjal állt az ajtóban, majd félrehúzódott, beengedte ıket, mosolygás közben rájuk villantva frissen polírozott fogsorát. Mi a fenét csinál ez itt napközben? Hol van Bonnie és Mallory? Nathan legyőrte az ellenérzését, és bemutatta egymásnak Garrettet és Tylert. – A lányod hamarosan itt lesz – mondta Vince –, egy barátnıjénél van. – És Mallory is vele van? – Nem, Lory fönt van. Készülıdik. Lory? Soha senki nem hívta a feleségét Lorynak. Mallory nem szerette sem a kicsinyítéseket, sem a beceneveket. Nathan csak egyet akart: látni a feleségét. De mégsem akart egyenesen fölmenni a szobájába, mert nem volt benne biztos, hogy Mallory örülne neki. Jobban teszi, ha itt lent vár rá. Mintha csak cukkolni akarná, Tyler hozzátette: – Elviszem homárt enni a Crab Cratcherbe. A Crab Cratcher egy divatos étterem volt, a tenger felé kinyúló Prospect Streeten. A mi éttermünkbe, gondolta Nathan, ahol megkértem a kezét, ahol Bonnie születésnapját szoktuk ünnepelni… Egyetemista korában olykor hetekig takarékoskodott, hogy ilyen helyekre vihesse Malloryt. Tyler most úgy tett, mintha váratlanul eszébe jutna valami: – Nem voltál te ott pincér valaha? Nathan a szemébe nézett, és eltökélte, hogy nem tagadja le a származását: – Igen, gyakran töltöttem azzal a nyarat, hogy füvet nyírtam és felszolgáltam. Ha ettıl jobban érzed magad, a te autódat is gyakran lemostam, amikor az autómosóban dolgoztam. Tyler úgy tett, mintha nem értené a visszavágást. Hanyagul leült a szófára, és a whiskyjét kortyolgatta. Kigombolt ingével és királykék zakójával egyedül ı rítt ki a szobából. Az éttermet reklámozó kiadványt tartotta a kezében, és hangosan felolvasta a borlapot: – …Bordeaux-i, Sauternes, chianti – imádom a francia borokat… – A chianti olasz bor – jegyezte meg Goodrich. Ez talált, Garrett. – Az mindegy – jelentette ki Tyler, palástolni igyekezve a zavarát. Majd gyorsan témát váltott: – Amúgy hogy mennek a dolgaid New Yorkban? Ismered a legutóbbi viccet a kollégáidról? És belekezdett egy szakállas viccbe. – Na, figyelj: egy jogászkonferenciáról jövı, ügyvédekkel tömött autóbusz balesetet szenved egy farmer földjén. De Nathan már nem figyelt rá. Azon tőnıdött, hogy a Mallory és Vince közötti kapcsolat milyen fázisban lehet. Ez a tahó láthatólag nagyobb sebességre kapcsolt. Idáig nem érhetett el túl sokat Bonnie nyilvánvaló ellenségessége miatt. De vajon mi történik egy Crab Cratcherben elköltött meghitt ebéd után? Már százszor is megrágta magában a kérdést, mégsem értette, miféle vonzerıt gyakorolhat Tyler egy olyan okos nıre, mint Mallory. Éppen elég régen ismerték Vince-t ahhoz, hogy mind a ketten tudják: arrogáns, pökhendi alak, aki szeret felvágni. Amikor még szerették egymást, gyakran emlegették Tylert. Jókat nevettek az

101

otromba igyekezetén, ahogyan Malloryt próbálta megkörnyékezni. De a felesége akkoriban is talált mentséget a számára, azt állította, hogy Vince jól kommunikál, és nagyon kedves is tud lenni. Nathan soha nem tapasztalta meg ezt az állítólagos kedvességet, azt viszont nagyon is jól tudta, hogy Tyler képes illúziókat kelteni másokban. Született manipulátor volt, és gyakran sikerült kedélyességgel leplezni az önteltségét. Az utóbbi idıben úgynevezett szociális érzékenységet fedezett fel magában, és alapítványt létesített a gyermeksegítı szervezetek támogatására. Tyler Alapítványnak nevezte el. Micsoda szerénység! De Nathan jól tudta, hogy az emberbaráti igyekezet mögött az adócsökkentés reménye és a Mallorynek való tetszeni vágyás bújik meg. Ahogy a közmondás mondja: két legyet egy csapásra. Nathan csak abban reménykedett, hogy Mallory nem dılt be Tylernek. Vince végzett a viccel: – Biztos benne, hogy mind halottak voltak, amikor eltemette ıket? – kérdezi a rendır. A farmer azt feleli: Egyik-másik azt állította, hogy nem, de tudja, az ügyvédek mind hazug disznók! Tyler harsány nevetésben tört ki. – El kell ismerned, kisfiam, hogy nem olyan rossz! – Nem vagyok a kisfiad! – vágott vissza Nathan, aki eldöntötte, hogy ringbe száll. – Megint érzékenykedünk, mi, Del Amico? Ezt mondtam az este is Lorynak, amikor… – A feleségemet Mallorynek hívják. Nathan még be sem fejezte a mondatát, tudta: bekapta a horgot. – İ már nem a te feleséged, kisfiam – vágott vissza Tyler. Hangjában volt valami alig észrevehetı gúnyos árnyalat, ami nem kerülte el Nathan figyelmét. Tyler közelebb hajolt Nathanhez, és a fülébe súgta, mint aki meg akarja forgatni a tırt a sebben: – İ már nem a te feleséged, hanem majdnem az enyém. Nathan megértette, ha nem akarja elveszíteni az arcát, nincs más választása: be kell húznia egyet Tylernek. Soha nem hagyta, hogy az ilyen alakok fölébe kerekedjenek. Meg kellett tennie ezt a lépést, akkor is, ha esztelenség volt, akkor is, ha belátta, hogy ez csak még jobban eltávolítja majd a feleségétıl. Különös módon tudta: nem kell hozzá sok, és a Park Avenue-i hírneves ügyvéd már vissza is vedlik az olasz cseléd fiává, a hajdani bad boy-já, aki fiatalkorában gyakran használta az öklét a Queens negyedben, ha meg akarta védeni magát. A múlt nagyon gyorsan utolér minket, akkor is, ha egész életünkben mást sem teszünk, mint megpróbálunk távol kerülni tıle. Most kinyílt a bejárati ajtó, Bonnie lépett be rajta, és ez megfékezte Nathan lendületét. – Buenos días!* – rontott be nagy vígan a szobába. La Jolla alig húsz kilométerre fekszik a mexikói határtól, és Bonnie kedvenc mulatsága volt, hogy az utcán vagy az iskolában tanult spanyol szavakat belekeverte a beszédébe. A kislánya megjött, és Nathan érezte, hogy egy csapásra elszáll a Tyler iránti haragja és neheztelése. Itt volt Bonnie, és semmi más nem számított. Bonnie a karjába vetette magát, ı pedig a magasba emelte és megforgatta. Bonnie színes ruhát viselt, amely kiemelte barnaságát, és egy perui sapkát, kétoldalt lelógó fülekkel. Nagyon mulatságos volt ebben a viseletben. – Már csak egy poncho hiányzik, és átterelhetsz egy egész nyáj lámát az Andok hegyláncain – mondta Nathan, és letette a földre a kislányt. – Kaphatok egyet karácsonyra? – kérdezte gyorsan Bonnie. – Egy ponchót? – Nem, egy lámát. – Ez vicc volt, kicsikém – szólalt meg Mallory hangja. * Jó napot (spanyol).

102

Nathan megfordult. Mallory már jött is lefelé a lépcsın, maga után vonszolva Bonnie utazótáskáját. Mallory futólag odaköszönt neki. Nathan bemutatta Garrettet, azt állítva róla, hogy kiváló sebész, aki épp egy San Franciscó-i kongresszusról tart hazafelé, és akivel üzleti kapcsolatban áll. Mallory kicsit meglepıdött, de udvariasan köszönt Goodrichnak, majd feltőnıen az órájára nézett. – Késésben vagyunk. Jól van! Csinálj csak úgy, mintha valaha is érdekelt volna, hogy idıben odaérj egy vendéglıbe! De Nathan eldöntötte, hogy nem száll vitába Malloryvel. Sehová sem vezetne, és semmire se vágyott kevésbé, mint hogy Vince elıtt veszekedjék vele. Megelégedett azzal, hogy hasonló hangnemben válaszolt: – Mi sem állunk túl jól: a gépünk egy óra múlva indul. – Los Angelesen keresztül mentek? – kérdezte Mallory, és bekapcsolta a riasztót. Nathan bólintott. Vince lépett ki az ajtón elsınek, kulcsával hadonászva, a többiek a nyomában. Odakint lassacskán beborult az ég. Érezni lehetett, hogy közel a vihar. Mallory bezárta az ajtót, majd megcsókolta Bonnie-t. – Jó utat, és el ne felejts felhívni, ha megérkeztél New Yorkba! Ezt már menet közben mondta, mert elindult Vince valamivel feljebb parkoló metálszürke Porschéja felé. – Hasta luego!* – kiáltotta Bonnie, és meglengette perui sapkáját. Mallory megfordult, és odaintett neki. Közben egyszer sem nézett Nathan szemébe. – Bon appétit! – kiáltotta utána Nathan franciául, hangjába belesőrítve minden keserőségét és fájdalmát. Mallory nem felelt. Nathan megfogta Bonnie kezét, és Garrett nyomába eredtek – Garrett egyébként kérdezés nélkül megkaparintotta az utazótáskát. A Porsche zajosan kilıtt, és feléjük tartott. Tyler provokációképpen egészen közel hajtott Nathanhoz, szinte súrolta a kocsi. Efféle hülyeségeket játszanak néha a férfiak, hogy fitogtassák az erejüket. Mallory Vince mellett ült, de éppen lehajolt, hogy kivegyen valamit a táskájából, és nem vette észre, mit mővel a férfi. Már csak azért sem, mert Tyler a kis csele után azonnal kiintegetett Nathannek. Faszkalap, gondolta magában Nathan, és az elszáguldó autó után bámult. A San Diegó-i nemzetközi repülıtér „Hölgyeim és uraim, a 25-ös kapunál megkezdıdött a beszállás a United Airlines 5214-es, Los Angelesbe tartó járatára. Kérjük, készítsék elı a beszállókártyájukat és valamilyen személyazonosságukat igazoló okmányt.” Erre a hívásra mintegy negyven utas emelkedett fel egy emberként a fémszékekrıl, és két sorban beálltak a pult elé. İk szállnak be elsınek a repülıbe. Ott állt Bonnie is, az MP3 lejátszó fülhallgatójával a fején, és Hillary Hann hegedőakkordjainak a ritmusára ingatta a fejét. Garrett az ötödik csokiszeletet majszolta, Nathan pedig kibámult az ablakon, és úgy tett, mintha a légiirányítók vezényelte repülıbalettet figyelné. Néhány perce gyászos elıérzet kerítette hatalmába: és ha soha többé nem látja Malloryt? Nem érhet így véget a történetük! Látnia kell a feleségét, legalább még egyszer, utoljára. * Viszontlátásra.

103

A Malloryvel való találkozása volt a legjobb dolog, ami az életben történt vele. Ahhoz bizonyára már túl késı van, hogy egy második esélyben reménykedjék, de jogában áll, hogy másképpen búcsúzzék el tıle, nem Vince Tyler gunyoros megjegyzései közepette. Garrett átnyújtotta a hosztesznek a beszállókártyáját. Nathan megfogta a karját. – Nem utazom el – mondta egyszerően. – Vissza akar menni La Jollába? – Látnom kell, még egyszer utoljára. Tudnia kell, hogy… Goodrich a szavába vágott: – Tegye, amit tennie kell – jelentette ki semleges hangon. – Viszem Bonnie-t is. – Hadd jöjjön velem, tudja, velem nincs félnivalója. Félreálltak, elengedték a többi utast, akik kezdtek már türelmetlenkedni. Nathan lehajolt a kislányához. Bonnie levette a fülhallgatót, és rámosolygott az apjára. – Figyelj, kicsikém, elfelejtettem valamit megmondani a mamának, úgyhogy azt hiszem, mi ketten a következı géppel megyünk. Bonnie felnézett Goodrichra. İ, aki általában félénk volt, e mellett az óriás mellett rögtön biztonságban érezte magát. Rövid tétovázás után megkérdezte: – Nem mehetnék Garrettel? Nathant nagyon meglepte ez a kérés. Megsimogatta Bonnie haját. – Biztos vagy benne, kicsikém, hogy jó lesz ez így? – Muy bien* – felelte Bonnie, és megpuszilta. Nathan mélyen Garrett szemébe nézett. Kevés olyan ember volt a világon, akire rábízta volna a lányát, akár csak néhány órára is, de Goodrich nyilvánvalóan közéjük tartozott. Igen, bízott Goodrichban, és annak ellenére, hogy az orvos morbid képességei olykor visszatetszést keltettek benne, tudta, hogy Bonnie teljes biztonságban lesz vele. Mindenesetre a Hírnök nem Bonnie miatt, hanem miatta van itt. – Velem nincs félnivalója – ismételte Goodrich. – Hiszen tudja, én egy életbiztosítás vagyok. Nathan önkéntelenül elmosolyodott. Kivette a zsebébıl Bonnie repülıjegyét, és átnyújtotta Goodrichnak. – Majd megpróbálok helyet szerezni a következı járatra – vetette még oda, és elindult az ellenkezı irányba, igyekezve átverekedni magát a tömegen. – A kórházba jöjjön érte! – kiáltotta utána Goodrich. –Ne féljen, gondom lesz mindenre. Nathan kirohant a tranzitból, bepattant egy taxiba, és La Jollába vitette magát.

* Nagyon jó.

104

20 Kétségkívül van valami rokon a baráti és a szerelmi vonzalomban. Mondhatod, hogy az utóbbi esztelen barátság. SENECA (KURCZ ÁGNES FORDÍTÁSA) Ömlött az esı. Nathan csöngetett az ajtón, de Mallory még nem ért haza. Az utca túloldaláról leste azt a néhány autót, amelyek ezen a kis keresztutcán vágtak át a fıútra. A francba is, ez valóságos özönvíz! Ráadásul nincs egy hely, ahova beállhatna. Arra nem is szabad gondolnia, hogy menedéket keres valamelyik szomszéd ház verandáján: a környék lakóinak az a hírük – s nem alaptalanul –, hogy bármilyen gyanús egyén láttán azonnal kihívják a rendıröket. Most nem lenne túl praktikus bevitetnie magát, akkor inkább bırig ázik. Még hogy nincs szebb a kaliforniai életnél! – gondolta, és nagyot tüsszentett. Hülyén és nyomorultul érezte magát, egyre nagyobb súllyal nehezedett rá a halál gondolata, nem tudott szabadulni tıle. Mi a fenét csinálok itt? Mallory talán egész nap nem jön haza, vagy Tylerrel együtt jön haza. Arra pedig mérgei vehet, hogy ha egyedül van is, közönyösen és tartózkodón fog viselkedni vele. A rohadt életbe! Csuromvizes volt. Reszketett. Soha nem érezte még ilyen erısen, hogy elrontotta az életét. Abban a pillanatban, amikor az esı még jobban rákezdett, most kétszeres erıvel szakadt, a kis ház elıtt megállt a Porsche. Nathan összehúzta a szemét. Onnan, ahol állt, nem látott sokat, de úgy tőnt, sem Mallory, sem Tyler nem szállt ki a kocsiból. Olyan volt, mintha vitatkoznának. Vagy lehet… hogy csókolóztak? Nathan valamivel közelebb óvakodott, de az esıfüggöny eltakarta a kíváncsi tekintetek elıl az autó belsejét. Két-három perc múlva Mallory kiszállt a kocsiból, kicsit mintha tétovázott volna, majd futva elindult a ház felé. A Porsche teljes sebességgel kilıtt, és mindent lefröcskölt, ami mellett elhaladt. Kisvártatva a házban sorra felgyulladtak a lámpák, és a muszlinfüggönyök mögött felderengett Mallory árnyéka. Nathan magányosnak és sebezhetınek érezte magát, és nem igazán tudta, mit csináljon. İ, aki mindig azzal kérkedett, hogy a tettek embere, most teljesen meg volt bénulva. Vajon van valami értelme annak, hogy megmondja ennek a nınek, hogy még mindig szereti? Az ajtó hirtelen kinyílt, és a küszöbön megjelent Mallory, majd, mint akit az esıfüggöny ránt magával, kifutott az út közepére. Mi ütött belé, hogy esernyı nélkül jött ki a házból? – csodálkozott Nathan. Most lecsapott egy nagy villám, és megdördült az ég. Mallory megpördült, körülnézett, majd felkiáltott: – Nathan? A gyertyáknak fahéjillatuk volt. Nathan levette az ingét, és buzgón dörzsölte magát egy törülközıvel.

105

A szomorú és esıs idıben Mallory lakása még hívogatóbbnak, még barátságosabbnak tőnt. Virágok és vidám színek a nappali minden sarkában. Nathan észrevette, hogy nincs karácsonyfa, és nincsenek karácsonyi díszek, de ez nem lepte meg: a karácsony mindig szorongást váltott ki a feleségébıl. Vállfára tette a zakóját és a nadrágját, és a főtıtest fölé akasztotta. Utána beburkolózott egy vastag takaróba, és befészkelte magát a kanapét borító színes párnák közé, felzavarva szundikálásából egy tigriscsíkos macskát. A cica fel volt háborodva, hogy betolakszanak jó puha kis menedékébe, és megzavarják békés szendergésében, és ellenségesen nyávogott. Nem perzsa vagy sziámi macska volt, csak egy nagy kóbor kandúr, akit Mallory szedett fel és fogadott örökbe barátnak Bonnie nyuszija mellé. – Szia, ne félj! Nathan gyorsan megragadta, és behúzta maga mellé. Megsimogatta a fejét, mire a macska hajlandó volt vele megosztani a területét, és hangos dorombolással fejezte ki elégedettségét. Nathan még kényelmesebben elvackolódott, elringatta a macska dorombolása, és mert olyan fáradt volt, ı is behunyta a szemét. Odakint kétszeres erıvel tombolt a vihar, és cikcakkos villámok követték egymást fenyegetı mennydörgés kíséretében. Mallory kávét fızött a konyhában. A rádióból egy régi Van Morisson-dal szólt halkan – nagyon szerette ezt a számot. Az ajtó a nappaliba nyílt. Mallory oldalra hajolt, lopva Nathant figyelte. Látta, hogy behunyja a szemét, és mint régen, amikor alvás közben figyelte, most is elöntötte a gyengédség. Vajon mibıl érezte meg jelenlétét az imént, pedig nem is sejtette, hogy nem szállt fel a repülıre? Soha nem fogja tudni megmagyarázni. Így volt, és kész. Egy titokzatos erı hirtelen arra késztette, hogy rohanjon ki az esıbe, és keresse meg ıt. Biztosan tudta, hogy ott lesz, és ıt várja az utca túloldalán. Nem elıször történt ilyen. İ sem volt vallásosabb a férjénél, mégis gyermekkoruk óta rejtélyes és biztonságot adó spirituális kötelék főzte össze ıket. Mallory errıl nem beszélt senkinek, mert nem akart nevetségessé válni. Újra Nathanre nézett. Miért jött vissza? Malloryt már ma reggel is nyugtalanította a sebész, aki vele volt, és homályosan úgy érezte, hogy valami nincs rendben. Lehet, hogy Nathan beteg? Az utóbbi napokban, amikor telefonon beszéltek, Mallory többször is szorongást vélt kihallani a hangjából, és az elıbb, az esıben félelmet látott a szemében. Nagyon jól ismerte azt a férfit ott a kanapéján. Olyan jól ismerte, mint senki mást ezen a földön. És amennyire vissza tudott emlékezni rá, Nathan Del Amico soha nem félt semmitıl. 1984 tele Genfi repülıtér Mallory a váróteremben áll. Három napja beszéltek utoljára, és Mallory már felkészült rá, hogy egyedül lesz a huszadik születésnapján az intézményben, amely hatezer kilométerre van az otthonától. Megkérte Nathant, hogy ne látogassa meg: a New York-Genf repülıjegy borzasztó sokba kerül, és Mallory tudja, hogy Nathannek nincs pénze, és szenved tıle. Természetesen ı kifizethetné a jegyet, de Nathan soha nem fogadná el. És most mégis kijött, és a Swissair érkezı gépét lesi. Arra az esetre, ha… Lázasan, reszketve figyeli a kiszállingózó utasokat. Néhány hónappal azelıtt, amikor már azt hitte, végleg túl van a dolgon, megint visszaesett. Hiába találtak egymásra megint Nathannel, ez nem segített rajta. A bimbózó szerelem túl sok akadályba ütközött: szülei ellenségességébe, a társadalmi korlátokba, a nagy földrajzi távolságba… Mallory végül annyira lefogyott, hogy már csak negyven kilót nyomott. Kezdetben viszonylag könnyen sikerült eltitkolnia a súlyveszteséget a szülei és Nathan elıtt. Amikor hazament a szünidıben, egy ideig egészen jól boldogult: sikerült megjátszania, hogy re106

mek formában van. De az édesanyja viszonylag hamar felfedezte a változást. A szülei úgy tettek, mint mindig: nem érték be félmegoldással, a radikális lépést választották, amely szerintük egyszer s mindenkorra orvosolja a problémát. Így kötött ki Mallory ezen a nagyon drága, serdülıkori patologikus esetekre specializálódott svájci klinikán. Már három hónapja itt van, ebben a rohadt szanatóriumban. Persze utálja, de ha tárgyilagos akar lenni, el kell ismernie, hogy hatott a kezelés, hiszen elkezdett enni, és az ereje egy részét is visszanyerte. Pedig minden egyes nap folyamatos küzdelem, harc a saját testében dúló pusztító erık ellen. Az összes orvos azt magyarázza neki, hogy a táplálkozás elutasítása valamilyen belsı fájdalom kifejezıdése, és hogy elıször ezt a fájdalmat kell nevén neveznie, ha meg akar gyógyulni De valódi fájdalomról van szó? Igen, egészen biztosan lehet így is nézni a dolgokat. Ó! Nem volt nehéz gyermekkora, nem érték nyilvánvaló traumák. Nem, ez valami zavarosabb érzés volt, amely gyermekkora óta ott lakozott benne, és amely, ahogy nıtt, egyre nagyobb súllyal nehezedett rá. Bármikor, bárhol bekövetkezhetett. Például az elegáns sétálóutcákban, amikor a barátnıivel korzóztak, és vásárolgattak a divatos butikokban. Elég volt, ha elmentek a hóban, kartondobozban alvó hajléktalanok elıtt. Mindig ugyanaz történt: mintha senki nem vette volna észre ıket. Senkinek sem szúrtak szemet. İ viszont csak ezeket a szerencsétleneket látta: nem tudta levenni a tekintetét hideg kimarta arcukról, míg a többiek szemében átlátszók voltak. Ezek után igazán nem lehetett csodálkozni, hogy nem érdekelték a világ hívságai! Nagyon is tudatában volt kivételezett helyzetének, szenvedett a furcsa bőntudattól, és képtelen volt elviselni, hogy a gazdagság és a nyomor ilyen közel lehet egymáshoz. Lassan mindenki kiszállt már a gépbıl. Az utolsó utasok is lefelé tartanak a mozgólépcsın a vámvizsgálat után. Mallory nagyon szorosan összefonja az ujjait. Nagyrészt Nathan miatt kezdett újra enni: a Nathannel való kapcsolata élete sarkköve lett, egy boldogságbuborék, amelyet mindenáron meg akar ırizni. Mallory már nem is reménykedik, amikor a mozgóképcsı tetején hirtelen Nathan tőnik fel. Igen, ez ı, a Yankees feliratú baseballsapkájában és a világoskék csavart mintás pulóverben, amelyet tıle kapott karácsonyra. Mivel meg sem fordul a fejében, hogy valaki vár rá, nem veszi magának a fáradságot, hogy körülnézzen. Mallory nem szól neki rögtön, megvárja, amíg a futószalaghoz lép, ahol a poggyászok keringenek. Csak ekkor kiáltja a nevét. Nathan megfordul, látszik rajta, hogy igazán meglepıdött, leteszi a táskáját, Malloryhez lép, és forrón megöleli. Mallory a karjába veti magát, maradéktalanul kiélvezve ezt a boldog pillanatot. Gyöngéden a válla öblébe fúrja fejét, és úgy szívja be Nathan illatát, mint egy részegítı parfümöt. Csodálatos, vigasztaló ölelés! Mallory egy percre behunyja a szemét, és újra érzi a gyermekkor illatát, amikor még nem ismerte a szenvedést és az élet nehézségeit. – Tudtam, hogy a világ végére is eljössz értem – viccelıdik, és gyorsan megcsókolja. Nathan a szemébe néz, és ünnepélyesen kijelenti: – Én a világ végénél messzebbre is elmennék érted. És Mallory ebben a pillanatban biztosan tudja, hogy Nathan élete nagy szerelme. És hogy ez mindig így marad. – Nem hallottalak bejönni – dünnyögi Nathan, és kinyitja a szemét. Mallory egy csésze forró kávét tesz a nyers fából készült alacsony székre. – A nadrágodat betettem a szárítógépbe. Nemsokára felöltözhetsz. – Köszönöm. Zavartak, tanácstalanok, mint két régi szeretı, akik valaha nagyon jól ismerték egymást, de már rég elszakították ıket az élet viszontagságai. – Mi ez a két csomag? – kérdezte Nathan az ajtó mellett álló bıröndökre mutatva. 107

– Megkértek, hogy vegyek részt a Társadalmi Fórum elıkészítı tanácskozásán Porto Alegrében. Elıször visszautasítottam, Bonnie miatt, de mivel hamarabb elviszed… – Micsoda? Brazíliába utazol? – Csak három-négy napra. Karácsonyra itthon leszek. Mallory kinyitotta az egyik táskát, és kivett belıle valamit. – Tessék, bújj bele, különben halálra fagysz – mondta, és egy kivasalt pólót nyújtott át Nathannek. – Ezeréves, de azt hiszem, még jó neked. Nathan széthajtogatta a pólót, és rögtön felismerte: ezt viselte azon a felejthetetlen éjszakán, amikor elıször szeretkeztek egymással. Nagyon-nagyon régen. – Nem tudtam, hogy megtartottad. Mallory nem akarta tovább nyújtani a félszeg pillanatot, ezért gyorsan felkapta a kanapén heverı kendıt, és beleburkolózott. – Brrr… tényleg nincs itt valami meleg – mondta és összeborzongott. Eltőnt néhány másodpercre, és egy üveg Tequilával került elı. – Tessék! Az egyik legkellemesebb módszer, ha fel akar melegedni az ember – mondta, és töltött Nathannek. Egy örökkévalóság óta elıször fordult elı, hogy Nathan mosolyt látott a felesége arcán, ráadásul ez a mosoly neki szólt. – A tu salud!*, ahogy Bonnie mondaná. – A tu salud! – felelte Nathan. Koccintottak, majd ahogy a hagyomány megkívánja, egy hajtásra kiürítették a poharat. Mallory magára húzta a takaró másik végét, és leült Nathan mellé a kanapéra. Vállára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. – Nagyon régen nem beszélgettünk már mi ketten, ugye? Az esı még mindig zuhogott, az ablaktáblákat verte, és függıleges csíkokat rajzolt rá. – Mondd el, mi bánt! – Semmi – hazudta Nathan. Elhatározta, hogy nem beszél Mallorynek a Hírnökökrıl. Az egész történet túlságosan irracionális volt, már-már a természetfölötti határát súrolta. Mallory ırültnek tartaná, és izgulna, hogy Goodrich gondjaira bízta Bonnie-t. De Mallory nem hagyta annyiban: – Ez nem volt túl meggyızı. Mitıl félsz? Nathan ezúttal nem hazudott: – Hogy elveszítelek. Mallory zavartan vonta meg a vállát. – Azt hiszem, már eléggé elveszítettük egymást. – Szerintem a másik elvesztésének különbözı szintjei vannak. Mallory félresimított egy tincset az arcából. – Mire gondolsz? De Nathan válasz helyett megkérdezte: – Hogy jutottunk ide, Mallory? – Nagyon jól tudod. Nathannek elrévedt a tekintete. – Minden másképp lenne, ha Sean életben marad. Mallory dühös lett: – Ne hozd elı nekem Seant! Hagyd békén nyugodni ott, ahol van. Nem, Nathan, te már nem az voltál, akit szerettem, ez minden. * Egészségedre!

108

– A szerelem nem így múlik el. – Soha nem mondtam, hogy már nem szeretlek. Csak megállapítottam, hogy már nem az vagy, akibe beleszerettem. – De hát nyolcéves korom óta ismersz! Még szerencse, hogy megváltoztam! Mindenki változik. – Ne tégy úgy, mintha nem értenéd: az egész életed a munkád körül forgott. Már nem figyeltél rám. – De hát muszáj volt dolgoznom! – védekezett Nathan. – De a munkád miatt még nem kellett volna megaláznod apámat azzal a perrel! A hiúságod fontosabb volt a feleségednél. – Azt az egészet Jeffrey kereste magának. Ne felejtsd el, mit tett a családod az anyámmal. – De én nem vagyok a családom, és te nem gondoltál rám. Annyira eltávolodtál tılem, Nathan. Mindig másra vágytál, mindig a tökéletes boldogságot hajszoltad. Nathan mentegetızni próbált: – De hát magunknak kerestem azt a boldogságot. Neked és a gyerekeknek… – De miénk volt az a boldogság, Nathan. Te ugyan nem vetted észre, de a miénk volt! Mi kellett volna még? Még több pénz? És minek? Hogy vehessünk egy harmadik, aztán meg egy negyedik autót? Vagy hogy azt a hülye golfot játsszuk egy sznob klubban? – Méltó akartam lenni hozzád. Megmutatni neked, hogy sikeres vagyok. Mallory most már nagyon dühös volt. – Á, helyben vagyunk! Megmutatni, hogy sikeres vagy: ez Nathan Del Amico legfıbb célja. – Ezt te nem értheted. Onnan, ahonnan én jövök… Mallory nem engedte, hogy befejezze. – Nagyon is jól tudom, hogy honnan jössz, és hogy ez az egész milyen nehéz volt neked – mondta, keményen megnyomva minden szótagot de az élet nem szakadatlan versengés, és nem háború, és nem kell minden téren állandóan a sikeredet bizonygatnod! Felpattant a kanapéról. – Mallory! Nathan megpróbálta visszatartani, de Mallory süket maradt a könyörgésére. A szoba túlsó végébe menekült, és hogy kicsit megnyugodjék, sorra gyújtotta meg az asztalon lévı nagy üvegtálban úszó gyertyákat. Nathan odament hozzá, és megpróbálta a vállára tenni a kezét, de Mallory kíméletlenül ellökte. – Olvass csak bele! – mondta, és odadobta a New York Times egyik példányát, amely ott hevert a nappali asztalán. Bár Mallory már Kaliforniában lakott, továbbra is járatta ezt a New York-i napilapot, amelyet egyetemista kora óta mindennap elolvasott. Nathan elkapta az újságot, és egymás után átfutotta a szalagcímeket: Ohio: Egy pisztollyal felfegyverkezett gimnazista lelıtte három osztálytársát. Chile: Egy vulkánkitörés humanitárius katasztrófával fenyeget. Afrika: Több százezer menekült a Nagy-tavak környékének útjain. Közel-Kelet: Újabb feszültségek egy öngyilkos merénylet után. Mallory néhány másodperc múlva megkérdezte: – Mi értelme van az életnek, ha nem oszthatjuk meg valakivel? Könnybe lábadt a szeme. Dühödten meredt Nathanre. – Mi lehetett fontosabb a számodra, mint hogy megoszd velünk a szeretetedet? Nathan nem felelt, Mallory pedig tovább támadott. – Azt hiszed, megnyugtató olyasvalakivel együtt élni, aki hibátlan? El kellett volna ismerned a gyöngeségedet, legalább elıttem. Bíznod kellett volna bennem… 109

Ezek a szavak azt jelentették: olyan nagy csalódást okoztál nekem. Nathan ragyogó szemmel nézte Malloryt. Amit mondott, az mind igaz volt, de azt azért nem érdemelte meg, hogy mindenért egyedül ı legyen a felelıs. – Én legalább megtartottam a jegygyőrőmet – mondta, és megrázta a győrősujját. – Én megtartottam a jegygyőrőmet, miközben te képes vagy elvinni azt a szerencsétlen kretént a mi vendéglınkbe! Tovább rázta az ujját Mallory szeme elıtt, valahogy úgy, mint amikor egy ügyvéd meggyızı bizonyítékot mutat fel az esküdteknek. De most nem a védıbeszédét mondta. A nı elıtt állt, akit szeretett, és aki úgy nézett rá, mintha azt mondaná: Ne merészelj lebecsülni ezen a területen, ne merészelj megtámadni! Mallory a garbójából lassan elıhúzott egy láncot, amelyen egy kis fehérarany karika lógott. – Én is megtartottam a jegygyőrőmet, Nathan Del Amico, de ez még semmit se bizonyít. Könnyek ragyogtak a szemében, de megpróbálta végigmondani, amit akart: – És ha már Vince-rıl akarsz beszélni, tudd meg, hogy nincs köztünk semmi. Majd egy vállrándítással hozzátette: – És ha még mindig nem értetted meg, hogy manipulálom azt a szerencsétlen balféket, akkor nem vagy valami éleslátó. – Gyakran elveszítem az éleslátásomat, amikor rólad van szó. Egyszerően kihasználom ıt. Nem vagyok rá nagyon büszke, de kihasználom. A pasasnak óriási vagyona van, és ha el tudom érni, hogy legalább egy részét a legszegényebbek megsegítésére fordítsa, akkor szívesen elkísérem a világ összes éttermébe. – Elég cinikusan csinálod – jegyezte meg Nathan. Mallory szomorúan mosolygott. – „Cinizmus és merészség: ez az üzlet két alappillére.” Kedves szuperügyvéd úr, ezt te tanítottad nekem, vagy elfelejtetted? Elıvett egy csomag papír zsebkendıt, és megtörölte a szemét. Nathan nem mert többé közel lépni hozzá, félt, hogy ellöki. Ehelyett csendben végigment a szobán, kinyitotta az ablakot, és beleszippantott a friss levegıbe. Úgy látta, hogy a sötét viharfelhık elvonultak észak felé. – Már alig esik – jegyezte meg, hogy oldja a feszültséget. – Leszarom az esıt – vágott vissza Mallory. Nathan felé fordult. Mallory arca beesett volt, bıre fakó, majdnem áttetszı. Azt akarta neki mondani, hogy mindig az övé volt az elsı hely az életében, és hogy mindig az övé is marad. De csak ennyit bírt kinyögni: – Mallory, én ezt tudom. – Mit tudsz? – Mindent, amirıl beszéltél: hogy a boldogság nem egyenlı az anyagi jóléttel. Hogy a boldogság mindenekelıtt abban áll, hogy az ember meg tudjon osztani a másikkal mindent: az örömöket és a rossz dolgokat. Hogy egy tetı alatt, egy családban éljenek… Most már mindezt tudom. Tehetetlenül széttárta a karját, és zavartan elmosolyodott. Mallory ellágyultan nézte. Amikor Nathan ilyen volt, mindig azt a hajdani kisfiút juttatta az eszébe, akinek képtelen volt ellenállni. Félretette neheztelését, és Nathanhez simult. Nem szabad túl szigorúnak lennie hozzá, hiszen ı is tudja, hogy Sean halála után a munka volt Nathan egyetlen menedéke az egyetlen mód, amelylyel könnyíteni tudott a szenvedésén. És ezért nem is kárhoztathatta, még ha sajnálta is, hogy ık ketten, akik ugyanazt a tragédiát élték át, nem tudtak egymásba kapaszkodni. Behunyta a szemét. Nathan még el sem ment, de ı már tudta, hogy néhány perc múlva borzalmasan fog hiányozni neki. A biológusok szerint a szerelmi érzés leginkább molekuláris szinten dıl el, és az agyban felszabaduló kémiai anyagok váltják ki a vágyat és a kötıdést. Ha tényleg így áll a helyzet, bizonyára egy ilyen horderejő esemény játszódott le minden alkalommal, amikor Mallory kapcsolatba került Nathannel.

110

Mallory azt szerette volna, ha ez a pillanat egy örökkévalóságig tart, de hihetetlen erıfeszítéssel mégis véget vetett neki. Még nem jött el az ideje. Vonzódott Nathanhez, de még mindig rettenetesen haragudott is rá. – Indulnod kell, különben lekésed az utolsó repülıt is – mondta, és kibontakozott az ölelésébıl. Nathan már a küszöbön állt, de képtelen volt elszánni magát az indulásra. A taxi járó motorral várta, legalább öt perce már. Hogyan magyarázhatná meg Mallorynek, hogy talán ez az utolsó búcsújuk, az utolsó mosolyuk, hogy utoljára ér egymáshoz a bırük? – Ha történne velem valami, nagyon szeretném, ha te… De Mallory a szavába vágott: – Ne beszélj hülyeségeket! – Nem beszélek hülyeségeket, Mallory, képzeld el, hogy… – De ha mondom, hogy találkozunk, Nat. Ígérem. Mivel Mallory soha nem hazudott, Nathan ezúttal is nagyon szeretett volna hinni neki. Mallory belecsókolt a saját tenyerébe, és gyöngéden megsimogatta volt férje arcát. Nathan bevágta magát a taxiba, de muszáj volt hátrafordulnia, hogy még egy utolsó pillantást vessen Mallory re. Egy férfi utolsó pillantását, aki attól fél, hogy örökre elveszíti azt, akit szeret. Egy utolsó hálás pillantást, amellyel egy lélek köszönetet mond a sorsnak, amiért megadatott neki itt a földön, hogy megtalálja a másik felét. Mallory nézte Nathant, ahogy távolodik az esıtıl kitisztult levegıben, és megragadta a nyakában lógó jegygyőrőt. Teljes erejébıl szorította, és magában elkezdte mondani, mint egy ráolvasást: Mert erıs a szeretet, mint a halál… Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el.

111

21 Ha gyerekem van, azzal mintha azt mondanám: megszülettem, megízleltem az életet, és megállapítottam, olyan jó, hogy érdemes sokszorosítani. MILAN KUNDERA

December 17. – ¿Qué hora es?* – kérdezte Bonnie a szemét dörzsölve. Az imént ébredt föl. Apja a karjába kapta: – Találd ki! Nathan a reggeli hatórás géppel érkezett meg San Diegóból. Elment a lányáért, aki a kanapén aludt Goodrich dolgozószobájában. „Késın feküdt le – magyarázta Garrett. – A rossz idı miatt késett a New York-i gép.” Nathan karjába vette bóbiskoló lányát, és elindultak a San Remo felé. Nathan végül reggel nyolc felé került ágyba, már fényes nappal. Bonnie hitetlenkedve bámulta a konyhai faliórát. – Már délután három óra van? – Igen, kisbabám, jó nagyot aludtál. – Már nem vagyok baba – tiltakozott Bonnie ásítva. – De igen – felelte Nathan, és felültette Bonnie-t egy magas székre egy csésze gızölgı kakaó elé –, te az én kisbabám vagy. – Életemben elıször aludtam ilyen sokáig – mondta Bonnie nagy vígan, és kivett a kosárból egy szezámmagos bagelt. Nathan gyöngéden nézett rá. Valóságos felüdülés volt Bonnie-val lenni. Már tegnap megállapította, hogy a lánya jól néz ki. Vidámnak és oldottnak tőnt, szemmel láthatóan sokkal kevésbé szorongott, mint az ıszi szünetben. Múlóban volt a válás okozta sokk. Bonnie végre megértette, hogy a szülei válása nem távolítja el sem az anyjától, sem az apjától. Annál jobb. De alig oldódott meg ez a probléma, egy másik, és ó, mennyivel súlyosabb rajzolódott ki a látóhatáron: nemsokára elveszíti az apját. Nathan sokat nyugtalankodott Bonnie miatt. Vajon képes lesz-e szembenézni ezzel a megpróbáltatással, a legnehezebbel, amellyel rövid kis életében találkozott? Van-e olyan módszer, amellyel fel lehet készíteni egy gyereket az egyik szülıje közeli halálára? Nathan most inkább elhessegette ezeket a sötét gondolatokat; ki akarta használni a szép idıt. – Vehetnénk egy karácsonyfát – mondta, mert sejtette, hogy Bonnie nagyon örülne neki. – Ó, igen! Sok dísszel: gömbökkel, csillagokkal és égıfüzérrel, ami villog a sötétben. – És azután elmehetnénk vásárolni, és fızhetnénk egy finom vacsorát. – Csinálhatnánk tintahalas fekete tagliatelle-salátát? –könyörgött Bonnie. Bonnie-nak ez volt a kedvence, egy tribecai étteremben evett ilyet elıször, még kicsi korában. – Igen, egy szuper desszerttel. Akarod, hogy csináljunk valami finom édességet? – Persze! Bonnie ugrándozott örömében. – És minek örülnél? – Egy pumpkin pie-nak* – vágta rá Bonnie azonnal. *Hány óra? * Sütıtöktorta.

112

– De az hálaadás napi desszert. Nem akarsz valamilyen karácsonyi édességet? Bonnie megrázta a fejét: – Nem, imádom a sütıtöktortát, amikor nem száraz, sok mascarponéval – jelentette ki, száját nyalogatva. – Akkor siess, gyorsan fejezd be a reggelit! – Nem kérek többet. – Bonnie felállt az asztaltól, és Nathan karjába vetette magát. Szorosan ölelte, közben összedörzsölgette a meztelen lábát. – Fázol, mókuskám? – Igen, egészen meg vagyok dermevde. Imádnivaló volt, amikor igyekezett bonyolult szavakat használni. – Dermedve – helyesbített Nathan nevetve. – Egy megdermedt kicsi lány vagy, akinek gyorsan fel kell vennie valami meleg ruhát. Nem kaptak egykönnyen fekete tagliatellét. Egészen a Dean&Deliccáig el kellett kutyagolniuk. A híres sohói csemegeüzlet így karácsony elıtt pár nappal dugig volt emberekkel. Bonnie és Nathan elıreengedték a tülekedı vevıket, akik rekordidı alatt akarták lebonyolítani a vásárlást. Kit érdekelt: nekik rengeteg idejük volt. A Broadwayen Bonnie jó negyedórán keresztül válogatott egy utcai karácsonyfaárus készletében. Végül választott, Nathan betette a kis fácskát a terepjáró csomagtartójába, majd megállt a Harmadik sugárúton, mert szerinte az egész városban itt árulták a legszebb zöldségeket és gyümölcsöket. Vettek egy szép sütıtököt és egy üveg francia halászlevet, amelynek mulatságos neve volt: séte-i hallevesnek hívták. Estefelé értek haza, és alig várták, hogy belevessék magukat a bonyolult konyhai mőveletekbe. Bonnie ledobta bélelt dzsekijét, és gyorsan kirakta a nyersanyagokat és hozzávalókat a konyhapultra: a linzertésztát, a sütıtököt, a narancsot, a vaníliás cukrot, a mandulalikırt és a mascarponét… – Segítesz? – kérdezte mosolyogva. – Jövök! Nathan nézte a lányát, és összeszorult a szíve. Szerette volna azt mondani neki, hogy ne féljen a jövıtıl, és hogy a halála után is mindig mellette lesz, és vigyázni fog rá. De mit tud errıl? A dolgok nyilván nem így mőködnek. Szinte biztos, hogy nem változik ırangyallá, akinek az a küldetése, hogy megvédje Bonnie-t minden rossztól. Az az igazság, hogy félt. Félt itt hagyni a kislányát, aki a segítsége nélkül, egyedül lesz kénytelen szembeszállni a mocskos és cinikus világgal. Az asztalhoz lépett. Bonnie már felvette az ı kötényét, amelybe háromszor is belefért volna, kinyitotta a szakácskönyvet a megfelelı oldalon, és most türelmesen várta az utasításait. – Munkára! Nathan kinyújtotta a tésztát, belesimította a tortaformába, majd letakarta sütıpapírral, és betolta a sütıbe. Közben Bonnie kikaparta a sütıtök belsejét. Nathan segített kis kockákra vágni a tök húsát, majd Bonnie ráöntött néhány csepp mandulalikırt, és szélesen, elégedetten rámosolygott. Nathan feltette fıni a tököt, és a kis pihenıt felhasználva Bonnie-hoz fordult. – Emlékszel arra, amikor Sean meghalt? – Persze – felelte Bonnie, és egyenesen a szemébe nézett. Bár megpróbálta palástolni, Nathan látta az átsuhanó bánatot Bonnie szép arcán. Mégis folytatta a beszélgetést. – Akkor még nagyon kicsi voltál. – Négyéves voltam – pontosított Bonnie, mintha két-három évtized telt volna el azóta. – A mamával úgy magyaráztuk el neked, hogy „Sean az égben van”. Bonnie bólintással jelezte, hogy emlékszik. 113

– Az elején sok kérdést feltettél a dologgal kapcsolatban. Többször is megkérdezted, hogy nagyon hideg van-e az égben. Azt is tudni akartad, hogy mit eszik majd a kis öcséd, és hogy meglátogathatod-e odafönt. – Emlékszem – felelte Bonnie egyszerően. – Szóval nem tudom, hogy a legjobb módszert választottuk-e rá, hogy megmagyarázzuk neked, mit jelent a halál. – Miért, nem megy fel az ember az égbe, amikor meghal? – İszintén szólva, senki nem tudja, kicsikém. Bonnie elgondolkodott, felidézte magában a témával kapcsolatos összes ismeretét. – Sarah, a barátnım azt mondja, hogy amikor az ember meghal, a paradicsomba vagy a pokolba kerül. – Nem tudjuk – ismételte Nathan. De sejtette, hogy Bonnie nem éri be ezzel a válasszal. – Miért nem nézzük meg a lexikonban? – kérdezte Bonnie lelkesen. – Mama mindig azt mondja, hogy amikor az ember nem tud valamit, nézze meg a lexikonban. – Ez még a lexikonban sincs benne. Ez egy rejtély. Megszólalt a sütı csengıje. Nathan kivette a fehérre sült tortalapot. Bonnie most – szokásától eltérıen – nem ajánlotta fel a segítségét. – Gyerünk, Bonnie, szükségem van rád. Meg kell csinálnunk a tölteléket. Mutasd, fel tudod-e még úgy törni a tojásokat, ahogy tanítottalak. Gyorsan, gyorsan! Bonnie belekezdett, elıbb kicsit kelletlenül, azután egyre lelkesebben. Összekeverte a cukrot a tojással. Ügyesen csinálta, és öt perc múlva újra felragyogott a mosolya. – Nézd, milyen habos! – kiabálta. – Igen, most adjuk hozzá a tököt, a narancslevet és a mascarponét. Megosztották a feladatokat. Nathan kifacsarta a narancs levét, Bonnie a robotgéppel péppé törte tököt. Bonnie belenyalt a krémbe, amely vékony narancssárga bajuszt rajzolt az orra alá. Nathan elment a fényképezıgépért, és mind a ketten lefényképezték a másikat, majd Nathan fél kézzel a fejük fölé tartotta a gépet. Egymáshoz szorították az arcukat. – Egy, kettı, három, cheese! Még egy szép emlék. Nathan megengedte, hogy Bonnie terítse rá a krémet a tortalapra, majd segített neki betenni a sütıbe. Bonnie leguggolt a sütı üveges ajtaja elé, és a sülı tortát figyelte. Olyan elbővölten nézte, mint valami izgalmas tévémősort. – Nyamm… Finom lesz. Sokára készül el? – Úgy negyven perc múlva, kicsikém. Bonnie felállt, feltartotta orrocskáját, és néhány másodpercig így maradt, mintha gondolkoznék, hogy megosszon-e vele egy titkot. Végül döntött: – Nagymama nem szereti, ha a halálról kérdezem. Azt mondja, hogy túl kicsi vagyok hozzá, és hogy balszerencsét hoz. – Ez butaság, édes. Csak arról van szó, hogy a felnıttek félnek a halálról beszélni a gyerekekkel. – Miért? – Félnek, hogy megijesztik ıket, pedig szerintem az okozza a félelmet, ha nem beszélünk valamirıl. Az ember mindig fél attól, amit nem ismer. Bonnie a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte: – És mit kell tudni a halálról? Nathan elgondolkodott. – Elıször is, hogy elkerülhetetlen. – Az azt jelenti, hogy nem lehet megúszni? 114

– Igen, kicsikém, mindenki meghal. – Még Lara Croft is? – Lara Croft nem létezik. Te is jól tudod. – És Jézus? – Te nem vagy Jézus. – Az már igaz – mondta Bonnie, és egy villanásnyi idıre elmosolyodott. – Meg azután a halál visszafordíthatatlan. Bonnie megpróbálta elismételni ezt az új szót, amelynek nem ismerte a jelentését. – „Visszaforrhatatlan?” – Visszafordíthatatlan, kicsikém. Ez a bonyolult szó azt jelenti, hogy ha egyszer meghalt az ember, nem kezdhet újra élni. – Milyen kár – jegyezte meg Bonnie ıszintén elszomorodva. – Igen – ismerte el Nathan –, nagyon kár. De ne aggódj, te nem ma fogsz meghalni. Sem holnap, sem holnapután. – Akkor mikor fogok meghalni? Nathan már bánta, hogy belekezdett ebbe a beszélgetésbe. Bonnie olyan nagy szemekkel bámulta, mintha valamiféle végsı kinyilatkoztatást várt volna tıle a jövıjét illetıen. – Csak amikor már nagyon-nagyon öreg néni leszel. – Ráncokkal? – Igen, ráncokkal, fehér hajjal és szırszálakkal az álladon. Ennek az utolsó megjegyzésnek a hallatán Bonnie halványan elmosolyodott, de azután megint elkomorodott az arca. – És te és a mama? Ti mikor fogtok meghalni? – Ne félj, az sem ma lesz. De ha meghalnék, nem szabad túlságosan búsulnod utánam. Bonnie furcsán nézett rá: – Ha meghalnál, nem kéne szomorúnak lennem? – kérdezte, mintha Nathan valami képtelen badarságot mondott volna. – De, persze, lehetsz szomorú, csak nem szabad semmit bánnod, és semmiért sem kell szemrehányást tenned magadnak. Érted? Semmiképpen sem a te hibád lesz. Én nagyon büszke vagyok rád, és a mama is. Nem szabad olyasmin bánkódnod, hogy nem töltöttél velem elég idıt. Gondolj arra, hogy milyen sok dolgot csináltunk együtt, és hogy milyen szép emlékeket fogunk ırizni róla. – Te is ezt érezted, amikor az anyukád meghalt? Nathant felkavarta a kérdés. Csak ennyit válaszolt: – Nem egészen ezt, de megpróbáltam. Nem szabad félned attól, hogy megvalld az érzéseidet azoknak, akiket szeretsz. – Rendben – felelte Bonnie, bár nem igazán értette, amit Nathan mondott. – Könnyebben elfogadod egy számodra kedves ember halálát, ha azokra támaszkodsz, akik szeretnek. İk majd segítenek neked. – El kell majd jönnöm hozzátok, mamához és hozzád? – Igen. Mindig eljöhetsz hozzánk, ha félsz valamitıl, vagy bánt valami. Még akkor is, amikor nagyobb leszel. Mindig eljöhetsz hozzánk, és mi mindig ott leszünk neked. És ha egyszer majd meghalok, ott lesz neked a mama. Csodálatos mamád van, és mindig tudja majd, hogy vigasztaljon meg. – De azért nagyon nehéz lesz – mondta Bonnie remegı hangon. – Igen – ismerte el Nathan –, kemény lesz. Néha nagyon egyedül érzed majd magad, és sírhatnékod lesz, és akkor sírd is ki magad, mert az jót tesz. – Csak a kisbabák sírnak – jegyezte meg Bonnie, már a sírás szélén.

115

– Nem, mindenki sír. Esküszöm. Azok az emberek, akik már nem tudnak sírni, a föld legszerencsétlenebb teremtményei. Valahányszor arra vágysz majd, hogy közel érezz magadhoz, elmehetsz egy olyan helyre, ahol mind a ketten nagyon szerettünk lenni, és beszélhetsz hozzám. – Te is beszélsz néha Seanhoz? Nathan az igazat válaszolta, szinte megkönnyebbült, hogy megteheti. – Igen, én még mindig beszélgetek Seannal és az édesanyámmal. Sean tovább él a szívemben. Mindig a fiam marad. És ez így lesz majd nálad is: mindig az édesapád leszek, mama pedig mindig az édesanyád marad. Ha meghalunk is, ez nem változik. – Te a temetıbe szoktál menni, amikor beszélni akarsz velük? – Nem, nem szeretem a temetıket. Kimegyek a parkba korán reggel, amikor még alig van ott valaki. Mindenkinek azt mondom, futni megyek, hogy formában maradjak, de tulajdonképpen azért futok, hogy velük legyek. Mindenkinek meg kell találnia a maga helyét. Nem szabad elveszíteni a kapcsolatot, hogy az, akit szeretünk, egész életünkben velünk legyen. – Mindennap gondolsz rájuk? – Nem – hazudta Nathan –, nem mindennap, de gyakran. Érezte, hogy libabırös lesz a karja. Azután elmerengve, kicsit önmagához beszélve hozzátette: – Az élet csodálatos dolog. A legbecsesebb kincs. Bonnie a nyakába ugrott, és mind a ketten vigaszt találtak a másikban. Bonnie nem igazán értette a szüleit, akik mindig csak jót mondtak egymásról. Akaratlanul is felmerült benne a kérdés: miért van az, hogy az ı csodálatos mamája és nagyon figyelmes papája nincsenek mellette karácsonykor mind a ketten? De sejtette már, hogy a felnıttek élete nagyon bonyolult valami, és nem szabad túlságosan belekeverednie. Jó hangulatban telt a vacsora. Nem beszéltek többé sötét vagy nyomasztó témákról. A leves és a saláta is nagyon jól sikerült, a süteményt pedig Bonnie egyenesen delicio-sanak találta a cukormázzal meg a narancsos töltelékkel. Este gondosan feldíszítették a kis fenyıfát, közben Claude Debussy Gyermekkuckóját hallgatták – Bonnie nagyon élvezte. Odakint csendben hullott a hó. – Mama miért nem szereti a karácsonyt? – Mert úgy gondolja, hogy megfosztották az ünnepet a valódi értelmétıl. Bonnie furcsán nézett rá: – Egy szót sem értek abból, amit mondasz. Nathan rájött, hogy jobban oda kell figyelnie: a kislánya nem felnıtt. Bocsánatot kért tıle, és megpróbálta érthetıbben elmagyarázni a dolgot: – Mama úgy gondolja, hogy az évnek ebben a szakaszában azokra az emberekre kéne gondolnunk, akiknek rosszul megy a soruk, ahelyett hogy egy csomó dolgot összevásárolunk, csupa olyasmit, amire tulajdonképpen nincs is szükségünk. – De ez igaz, nem? – Bonnie el sem tudta képzelni, hogy másképpen is lehetne, ha már egyszer az anyja így gondolja. – Igen, igaz – ismerte el Nathan. – Itt vagyunk melegben, biztonságban, miközben mások egyedül vannak. És nagyon rossz egyedül lenni, amikor szomorú az ember. – De most éppen a mama is egyedül van – jegyezte meg Bonnie. – Nyilván Vince-szel van – mondta Nathan meggyızıdés nélkül. – Nem hiszem. – A nıi megérzésed mondatja ezt veled? – kérdezte Nathan, és Bonnie-ra kacsintott. – Igen, pontosan – felelte Bonnie, és egyszerre behunyta mind a két szemét. Ezt hívta „kettıs kacsintásnak”, egyébként másképpen nem is tudott kacsintani. Nathan belecsókolt a hajába. Miután feldíszítették a karácsonyfát, DVD-n megnézték Shrek, a tölcsérfülő zöld óriás történetét. 116

Utána Bonnie hosszú hegedőkoncertet adott, válogatást azokból a darabokból, amelyeket kívülrıl tudott, majd elénekelte spanyolul a Besame mucho énekórán tanult, igen jól sikerült változatát. Nathan lelkes közönségnek bizonyult, és több ráadást is kierıszakolt. Végül elérkezett a lefekvés ideje. Nathan ágyba dugta Bonnie-t, aki megkérte, hogy hagyja égve a lámpát a folyosón. – Jó éjszakát, kismókus – mondta Nathan, és elindult kifelé. – Nagyon szeretlek. – Én is nagyon szeretlek – felelte Bonnie –, és ez „összefordíthatatlan”. Nathannek nem volt szíve kijavítani; adott neki még egy puszit. A szobából kilépve eszébe jutott az az áprilisi nap a San Diegó-i szülıotthonban. Elıször vette a karjába újszülött kislányát. Annyira meg volt illetıdve, hogy azt sem tudta, mit csináljon vele. Nem látott mást, csak egy ráncos arcú picike babát, aki behunyt szemmel furcsán fintorgott, és összevissza hadonászott parányi kezével. Akkor még nem sejtette, hogy egyszer majd milyen nagy helyet foglal el az életében. Hogy ez az apró kis lény drágább lesz a szeme világánál. Azt persze tudta, hogy az apaság alapvetı változást fog hozni az életébe, de arról fogalma sem volt, mit jelent ez érzelmi szempontból. Még nem tudta, hogy egy gyermek milyen sok örömet képes adni az embernek. És azt sem, hogy egy gyermek elvesztése milyen gyötrı boldogtalanságot okozhat. Fogalma sem volt róla. Azután az a törékeny kis angyal kinyitotta a szemét, és figyelmesen ránézett, kicsit úgy, mintha meg akarná értetni vele, hogy szüksége van rá. Nathan egészen megrendült, és elöntötte a határtalan szeretet. Tényleg nincs szó, amely leírhatná ezt a boldogságot.

117

22 Minden ember egyedül van, mind fütyül a másikra, és a fájdalmunk egy lakatlan sziget. ALBERT COHEN December 18. Bár Nathannek nemigen volt kedve hozzá, be kellett tartania a feleségének tett ígéretét: két hosszú napra elvinni Bonnie-t a nagyszüleihez. Korán kelt, és a korai idıpont ellenére habozás nélkül felhívta Jeffrey és Lisa Wexlert, és értesítette ıket az érkezésükrıl. Tudta, hogy a „sokáig szundikálni” kifejezés hiányzik a szótárukból, még az ünnepek alatt is. Mivel Bonnie az este késın került ágyba, Nathan csak reggel nyolckor ébresztette fel. Másfél óra múlva mégis sikerült elindulniuk a nagyszülıkhöz, pedig közben megálltak a Starbucksban is egy csésze forró csokoládéra. Nathan a terepjáró mellett döntött. A hó miatt biztonságosabb volt ez így. Bonnie, akárcsak az anyja, imádta ezt a tankszerő autót a hatalmas kerekeivel. Olyan magasan ült a talaj szintjéhez képest, hogy úgy érezte, egy őrhajó kormányánál ül, és a föld fölött repül. A Wexler házaspár már több mint harminc éve a Berkshires Mountainsben töltötte a karácsonyokat, Massachusettstıl nyugatra. New Yorkból kicsit sokáig tartott az út, de csodálatos tájon vezetett keresztül: az erdıs dombok közötti völgyekben jellegzetes New England-i falvacskák bújtak meg. Nathan Norwalk magasságában rákanyarodott a 7-es útra, majd Great Barringtonnál elfordult Stockbridge felé. Óvatosan vezetett, mert helyenként még csúszós volt az út. A mellettük elfutó tájat vékony porhótakaró borította. Bonnie becsúsztatott egy CD-t a lejátszóba: hamarosan megszólalt Keith Jarrett zongoraimprovizációja az Óz, a nagy varázsló témájára. Bonnie ráénekelte a szöveget: Somewhere, over the rainbow… Éneklés közben megörvendeztette az apját a híres „kettıs kacsintással”; Nathan nagyon aranyosnak találta a túl nagy ellenzıs sapkában, amelyet az erıs napsütés miatt tett a fejére. Lopva figyelte; csodálatosnak találta, hogy ilyen jó természető gyereke van. Lelke mélyén büszke volt rá, hogy sikerült ilyennek nevelni. Malloryvel a kezdet kezdetétıl igyekeztek határozottak lenni és leszögezni néhány alapelvet: tisztelni kell másokat, és tudni kell, hogy az embernek vannak jogai, de kötelezettségei is. Sikerült ellenállniuk a kísértésnek, hogy túlságosan elkényeztessék a lányukat: szó sem lehetett kétszáz dolláros edzıcipıkrıl vagy méregdrága ruhákról. Valahogy illetlennek találták az ilyesmit, mint ahogy lealacsonyítónak érezték azoknak a szülıknek a viselkedését, akik nem bánták, ha a csemetéjük csúnyán beszél velük, és ahelyett hogy leszidták volna, még ámuldoztak is, hogy milyen változatos szókincse van a gyereknek. Nathan néha elgondolkodott, vajon mi lesz az ilyen rosszul nevelt gyerekbıl. Nyilván önzı és éretlen felnıtt, aki, hozzászokva, hogy körülugrálják, mint egy szeszélyes herceget, nagyot néz majd, amikor szembesülnie kell az alkukkal és frusztrációkkal, az élet kikerülhetetlenül velejáróival. Újabb pillantást vetett Bonnie-ra: a zene elringatta a gyereket, nekidılt a napban fürdı ablaknak, és összeszorított ököllel bóbiskolt. Nathan a jövıre gondolt.

118

Idáig könnyő dolguk volt Bonnie-val, de a neheze még hátravan. Mert nyilván eljön majd a nap, amikor este el akar menni bulizni, piercinget akar az orrába vagy máshová… Igen, mindig eljön az a pillanat, amikor a dolgok elromlanak, és még a legaranyosabb kislány is undok tinédzserré változik, aki meg van gyızıdve róla, hogy a szülei vén hülyék, akik képtelenek megérteni ıt. De Mallorynek már egyedül kell boldogulnia ebben a helyzetben. İ már nem lesz mellette, hogy segítsen neki. Nem ismeri meg a szorongást, ha Bonnie késın jön haza, sem az elsı fiút, akit majd hazahoz, nem izgulja végig az elsı utazást a barátnıkkel az ország túlsó végébe… Pedig ösztönzı kihívás lenne, és tudta magáról, hogy nem vallana kudarcot. Ha nem várnák valahol máshol. A Bonnie-val való jó kapcsolatáról néha eszébe jutott a saját gyermekkora, amikor még valódi cinkosság kötötte össze az édesanyjával, amikor még nem alakult ki kettıjük között az a furcsa közömbösség, amelyet ı szándékosan tartott fenn, mert úgy képzelte, hogy nincs esélye a társadalmi felemelkedésre, ha kulturálisan nem szakad el eredeti közegétıl. Egy takarítónı fia nehezen ábrándozhat arról, hogy meghódítja New Yorkot! Csak nemrégiben ébredt rá, hogy végeredményben sokkal többet kapott az édesanyjától, mint hitte. Eltanulta tıle a lemondással elegy bátorságot, a képességet, hogy küzdjön, bármi történjék is. És mégis hagyta ıt úgy meghalni, hogy soha nem mondott neki köszönetet mindezért. Az utolsó években, amikor már egyre jobban ment a sora, újra közel kerülhetett volna az édesanyjához, és együtt örülhettek volna a sikereinek. Azt mondhatta volna neki: „Látod, végül is sikerült, nem hiába hoztad azt a rengeteg áldozatot. Boldog vagyok.” De nem mondta ezt, sıt szinte alig látogatta Eleanort. Túlságosan lefoglalta a saját harca; így csak annyit tett, hogy havonta átutalt neki egy bizonyos összeget, hogy ne kelljen többé dolgoznia. És ha véletlenül elvetıdött hozzá, csak beszáguldott és kiszáguldott, mint a szélvész. Néhány közömbös szót váltott vele, és már ment is, de elıtte még átadott neki egy (minden alkalommal egyre vastagabb) köteg pénzt, remélve, hogy ezzel mindent jóvátesz. Ma már nagy bőntudattal gondol vissza az elszalasztott alkalmakra, de nem csak ez az emlék gyötörte. Hallgatag megegyezés volt kettıjük között, hogy errıl az epizódról soha többé nem beszélnek, de ı egész életében emlékezett rá. Nathan akkoriban töltötte be a tizenharmadik évét. 1977 nyarán történt, augusztus elején, ez volt az utolsó vakáció, amelyet Malloryvel töltött Nantucketben (ezen a nyáron csókolta meg elıször Malloryt… de ez egy másik történet). Az elızı évben, miután ragyogó eredménnyel megírta a felvételi tesztet, Nathan bejutott a nagy hírő manhattani Wallace Schoolba. Bár az intézmény néhány tehetséges diáknak elengedte a tandíj felét, a másik felét a családnak kellett kifizetnie. Eleanor Del Amico számára ez tetemes összeg volt. Nathan tudta, hogy nagy áldozatot kér az anyjától, már csak azért is, mert az iskola elıre kérte a tandíj harmadát. Nathan azonban elmagyarázta az édesanyjának, hogy ez egy olyan befektetés, amely biztosan megtérül a jövıben, és ez az egyetlen esélye, hogy ne hadtáposként vagy ablakmosóként végezze. Ezen a 77-es nyáron Eleanornak egy fillére sem volt: télen egy makacs hörghurut miatt néhány napot kórházban kellett töltenie, ami komoly pluszkiadást jelentett. A hónap elején elıleget kért Wexleréktıl, hogy be tudja fizetni a fia tandíját. De Jeffrey, aki nagyon ragaszkodott a maga puritán elveihez, határozottan nemet mondott. „Látod, milyen ronda természetük van – mondta ekkor az anyja –, megmentetted a lányuk életét, de a kisujjukat sem mozdítják érted.” Eleanornak igaza volt, de Nathan nem örült, hogy arra akarja felhasználni ezt az esetet – amely egyébként már több éve történt –, hogy engedményt csikarjon ki a munkaadójától. Ilyen körülmények között történt, hogy Lisa Wexler ékszerdobozából eltőnt egy igazgyöngy karkötı. 119

Nathan soha nem értette igazán, hogy miért, de rögtön az édesanyjára… és ırá terelıdött a gyanú. Jeffrey Wexler úgy vallatta ıket, mintha biztos lenne a bőnösségükben. Még meg is motozta ıket, háttal kellett állniuk neki, kezüket pedig feltenni a falra. Akkoriban Nathan még nem tanult jogot, és nem tudta, hogy ehhez Jeffreynek nincs is joga. Mivel a házvezetını továbbra is tagadott, Wexler átkutatta a szobáját, kihúzta a fiókokat, kiborította a bıröndöket, mint egy házkutatás alkalmával szokás. Mivel nem talált semmit, megfenyegette Eleanort, hogy kihívja a rendıröket – azt gondolta, ettıl majd megrémül az asszony. De Eleanor továbbra is hevesen tagadott, kis híján térdre esett a gazdája elıtt: „Nem én voltam, Wexler úr, esküszöm, hogy nem én loptam el.” A történet vége az lett, hogy azonnali hatállyal felmondtak Eleanornak. Bár a felesége nagyon biztatta, Wexler nem hívta ki a rendırséget, csak végkielégítés nélkül elbocsátotta Eleanort. Nathan és az édesanyja a nyár kellıs közepén, megszégyenítve, egy fillér nélkül kullogott vissza a New York-i hıségbe. Ez volt Nathan életének legnagyobb megaláztatása: tekintetével keresztezni Mallory tekintetét, amikor odaállították a falhoz, mint egy tolvajt. Úgy érezte, ennél jobban nem szégyeníthetik meg. Ez a szégyen máig elkísérte, örökre bevésıdött az emlékezetébe, de erıs hajtómotor is volt, mintha attól a pillanattól kezdve Nathan úgy érezte volna: soha nem emelkedhet olyan magasra, hogy ezt a szégyent lemossa magáról. Nem elégedett meg azzal, hogy átkerült a sorompó túloldalára. Neki több kellett: hogy azzal a rohadt perrel megalázza Jeffreyt, és úgy fizettesse meg vele a sértést, hogy megszerzi tıle a San Remo-beli lakást, ezt a több millió dollárt érı ingatlant. Tudta jól, hogy ezzel a párviadallal fájdalmat okoz Mallorynek. De szándékától még az a kilátás sem tudta eltántorítani, hogy megbántja azt, akit szeret. Az ember néha mindenre képes, hogy megszerezze azt, amit akar. És az volt a legfájdalmasabb az egészben, hogy végül Wexlernek hitt inkább, mint a saját anyjának. Soha többé nem beszéltek a karkötırıl, de miután minden oldalról megvizsgálta a kérdést, Nathan arra a következtetésre jutott, hogy bizony az anyja lopta el azt az ékszert. És hogy miatta lopta el. 1977 októberében, az utolsó pillanatban valamilyen csoda folytán rendezıdött a befizetés, így Nathan folytathatta a tanulmányait. Akkoriban nem sokat vívódott azon, hogy történhetett ez a csoda. De különösen depressziós napjain néha megfogalmazódott benne a szörnyő igazság: anyja tolvaj lett, és miatta lett tolvaj. Bonnie kinyitotta a szemét. Már csak néhány száz méterre voltak a céljuktól. A Berkshires Mountains közepén elterülı Stockbridge elbővölı kisváros, még a mohikánok alapították, majd jöttek a misszionáriusok, akik mindenáron a keresztény hitre akarták ıket téríteni, és mindent tönkretettek. Wexleréknek egy kisebb farmjuk volt itt. A városszéli ranch tulajdonképpen elegáns nyaraló volt, néhány lóval és egy szép pónival, lánya kedvencével. Nathan megállt, és dudált egyet a biztonsági kamerával felszerelt kapu elıtt. Kisvártatva kinyílt a kapu, és a terepjáró begördült a kavicsos úton. Nathan leparkolt a kertész házaspár házikója elıtt. Amikor utoljára itt járt, ki sem szállt a kocsiból, de most másképpen lesz. Goodrich azt tanácsolta neki, hogy a halála elıtt béküljön ki mindenkivel. És ı megfogadja a tanácsát! Jeffrey a pénze miatt neheztelhet rá. Nathan most eldöntötte, hogy feltár elıtte egy titkot, amit még soha nem mondott el senkinek. Egy olyan titkot, ami tönkreteheti a hírnevét, és örökre kizárja ıt a tárgyalótermekbıl. Egyetemi hallgató korában az ügyvédi hivatás hihetetlen vonzerıt gyakorolt rá. Igazi elhivatottságot érzett, meg akarta védeni a gyöngéket, azokat, akik hozzá hasonlóan hátrányos helyzetőnek születtek. Ám ennek a hivatásnak csak akkor van értelme, ha az ember szigorúan betartja egy bizonyos erkölcsi kódex szabályait. Ahogyan Nathan mindig is tette – kivéve egyetlen esetet. Becsapta a kocsi ajtaját. A nap magasan állt az égen, és a szél sárga porfelhıcskéket kavart. Messzirıl meglátta Jeffreyt, szép komótosan tartott feléjük. Bonnie, aki ünnepet csinált mindenbıl, boldogan kiabálva rohant a nagyapjához. Nathan már csak néhány méterre volt Wexlertıl. 120

Belenézett apósa szemébe, és mint mindig, most is megállapította, hogy Mallory nagyon hasonlít Jeffreyre. Ugyanaz a világoskék szempár, ugyanaz az arisztokratikus, finom vonású arc. Igen, Mallory nagyon hasonlított az apjához. Ez volt az oka, hogy minden neheztelése ellenére Nathannek soha nem sikerült Wexlert igazán meggyőlölnie. Megérkezésekor Nathan ragaszkodott hozzá, hogy beszéljen az apósával, és most itt voltak kettesben, Jeffrey irodájában. Senki más, csak ık ketten. Én és ı. Wexler öngyújtóval meggyújtott egy rövid, vastag szivart, naponta több ilyent elszívott. Rövid szippantásokkal beszívta a füstöt, közben Nathan szakértı szemmel nézegette a könyvespolcokon a bırkötéses, híres jogi szakkönyveket. Jeffrey valóságos kis könyvtárnak rendezte be az irodáját. A zöld-arany lámpák értékes fából készült patinás bútorokra szórták fényüket, és a hatalmas íróasztalt szinte teljesen elborították a halomba rakott akták, floppyk és a két bekapcsolt notebook. Néhány hónapnyira a hivatalos nyugdíjkorhatártól Jeffrey még mindig aktívan dolgozott. Wexlernek furcsán alakult az élete. Fiatalkorában ragyogó baseballjátékos volt, de egy hegyi baleset miatt le kellett mondania kedvenc sportjáról. A meglehetısen súlyos sérülés – koponyatörés – arra késztette, hogy a tanulmányaira fordítsa az energiáit, évfolyamelsı lett a Harvardon, kezdetben egy ügyvéd mellett dolgozott, majd belépett az egyik legrangosabb bostoni ügyvédi irodába. Az utóbbi években – felismerve, honnan fúj a szél – kiharcolta, hogy saját irodája legyen, ahol csoportos jogi ügyekkel foglalkozott. Sikerrel képviselte egy hajóépítı telep azbesztmérgezést szenvedett munkásainak az ügyét, majd hatalmas vagyont szerzett, amikor a dohányzás áldozatainak kártérítést harcolt ki a nagy dohánygyártó vállalatoktól. Két éve újabb háborúba kezdett: a mobiltelefon-társaságok ellen indított perekben képviselte az agydaganatos áldozatok érdekeit, akik azzal vádolták a társaságokat, hogy eltitkolták az elektromágneses sugárzás veszélyeit. Nathannek el kellett ismernie, hogy Wexler nagyon jó a szakmájában. Régi vágású ügyvéd volt, az egyik utolsó azok közül, akik nosztalgiával emlékeztek a rég múlt idıkre, amikor a törvény emberei még meggyızıdésbıl és nem üzleti érdekbıl tették, amit tettek. Annak idején egyébként valamiféle cinkos barátság alakult ki közöttük, amíg az a karkötıügy mindent tönkre nem tett. És Nathan akarva-akaratlan titokban még ma is csodálja az apósa karrierjét. Jeffrey támadott elsıként: – Nos, milyen különleges mondanivalód van a számomra? – kérdezte két füstkarika között. – Ugye emlékszik a perünkre… – kezdte Nathan. Jeffrey elkedvetlenedett. – Ha most ezekkel a régi vitákkal akarsz elıhozakodni… Nathan nem hagyta, hogy végigmondja. Eltökélte, hogy mindent kitálal, ami a szívét nyomja. – Megvásároltam azt a bírót – vágott Wexler szavába –, megvásároltam Livingstone bírót. Az egyik munkatársán keresztül lefizettem, hogy az én javamra döntsön. Jeffreynek a szeme sem rebbent. Kemény ember volt, aki a látszólagos szeretetreméltósága ellenére soha nem mutatta ki az érzéseit. De Nathan ma nem találta annyira megnyerınek: fáradtnak látszott, szeme karikás volt, arca borostás. – Bosszút akartam állni, Jeffrey, mindenáron meg akartam szerezni magától a San Remó-i lakást, azért, amit az anyámmal tett. De csak ezt a módszert tudtam kieszelni, és elárultam a hivatásomat. Wexler bólintott, láthatóan gondolataiba merült, már nyitotta a száját, de végül nem szólt semmit. Inkább megállt az ablak elıtt, és a havas hegyeket bámulta. Fordulj meg, Jeffrey! Hallgass meg! Nathan tehát Jeffrey hátához intézte szavait. Túl régóta győltek benne, túl régóta próbálta elfojtani ıket magában, s most szinte áradt belıle a szemrehányás és panasz. – Emlékezzen csak, Jeffrey, amikor nyolcéves voltam, és elvitt horgászni a tóra, és közben a perekrıl mesélt, amelyeket megnyert. Azt hiszem, akkor döntöttem úgy, hogy én is ügyvéd le121

szek. Természetesen elsısorban magamért tanultam olyan keményen, de az elején részben azért is, hogy elnyerjem a maga elismerését. Naivan úgy képzeltem, hogy egyszer majd elfogad, és büszke lesz rám. Nem is tudja elképzelni, mennyire szerettem volna, hogy elfogadjon. Hogy mennyire szerettem volna egy olyan apát, mint te. A szobában csend volt. Jeffrey megfordult, hogy szembıl fogadja a veje haragját. – El kellett volna fogadnia! – Nathan élesen, tagoltan beszélt. – Bizonyítottam. Azt hittem, hogy a szakértelem és az érdem olyan értékek, amelyeket maga is tisztel. Ehelyett arra kényszerített, hogy bemocskoljam a hivatásomat, mint egy ócska zugügyvéd. – Megmentettelek – vágott közbe Jeffrey. – Hogy mondja? – Annak idején együtt jártam egyetemre Livingstone bíróval. A per idején eljött hozzám, és elmondta, hogy meg akartad vesztegetni. Nathan el volt képedve. – Micsoda? Wexler felsóhajtott, és hosszan kutatott az emlékezetében. – Livingstone igazi gazfickó, de mindig elég óvatos volt, hogy ne érjék tetten. Úgy döntöttem, hogy a dupláját ígérem annak, amit te adtál neki, hogy ne jelentsen fel a felettes hatóságoknál, és hogy a te javadra döntsön az ügyben. – De miért, Jeffrey, miért? Jeffrey nem válaszolt rögtön, majd egy kicsit tétován bevallotta: – Természetesen Mallory miatt, nem akartam, hogy ıt is magaddal rántsd a botrányba. Meg azután… miattad is. Ezzel tartoztam neked. Nathan megdörzsölte a homlokát. Apósa kitalálta, mit akar kérdezni. A semmibe révedt a tekintete, majd beszélni kezdett. A múltról. – Aznap este, azon az emlékezetes 1977-es augusztusi estén sokat ittam. Nehéz idıszaka volt ez az életemnek, a házasságomban éppúgy, mint a munkámban. Bostonból jöttem haza, és Lisa megkért, hogy ugorjak be az ékszerészéhez egy karkötıért, amelynek a csatját kellett megjavítani. Mielıtt hazamentem volna, a délutánt az egyik titkárnımmel töltöttem, aki a szeretım is volt. Természetesen soha nem ígértem neki semmit, akkoriban és a mi köreinkben nem volt szokás válni, fıleg nem egy titkárnı miatt, de az a nı érzelmileg zsarolt, azt remélte, hogy elhagyom érte a feleségemet. Arra még emlékszem, hogy amikor eljöttem tıle, betértem egy szálloda bárjába, és ittam egy whiskyt. Vagy inkább nem is egyet, hanem négyet vagy ötöt. Gondolom, hallottál már róla, hogy problémáim vannak az ivással. Nathan nem is értette meg rögtön. – Hogy mirıl hallottam? – Akkoriban sokat ittam. Krónikus alkoholista vagyok. Nathan mindenre számított, csak egy ilyen jellegő vallomásra nem. – De mióta? – A nyolcvanas évek elején sikerült leállnom, de többször is visszaestem. Mindent megpróbáltam: elvonókúrát, az anonim alkoholisták egyesületét… de nem volt könnyő elmenni ezekre a győlésekre, elismerni, hogy függı az ember, és intim dolgokról beszélni vadidegenek elıtt. – Én nem… én nem tudtam – dadogta Nathan. Most Jeffrey csodálkozott el: – Biztos voltam benne, hogy Mallory elmesélte neked. Nathan elıször látott érzelmet megvillanni az apósa szemében. A megalázottsága ellenére Jeffrey büszke volt rá, hogy a lánya ilyen sokáig megırizte a titkot, még a férfi elıtt is, akit szeretett. Miközben Wexler vallomását hallgatta, Nathan úgy érezte, végre választ kap a Mallory szorongásával kapcsolatos kérdéseire. Jeffrey folytatta az elbeszélését: 122

– Amikor hazaértem Nantucketbe, nem találtam az ékszert. A titkárnım jóval késıbb bevallotta, hogy ı lopta el, hogy összeveszítsen a feleségemmel. De akkor fogalmam sem volt róla, hová tőnt. Pánikba estem, és amikor másnap Lisa megkérdezte, mit csináltam a karkötıvel, nem jutott más az eszembe, mint hogy azt mondjam, betettem az ékszerdobozába. Ez vezetett oda, hogy megvádoltuk az édesanyádat. Azt hiszem, Lisa csak színlelte, hogy elhiszi a történetet, de így legalább megırizhettük a látszatot. Hosszan hallgatott, majd színtelen hangon hozzátette: – Nagyon sajnálom, Nathan. Gyáva voltam. Hát ezzel nem mondtál sokat. Nathan képtelen volt megszólalni. Lesújtotta a vallomás, de meg is volt könnyebbülve. Nem, az anyja nem tolvaj volt, hanem egy nagy igazságtalanság áldozata. Jeffrey pedig, akit erényesnek és feddhetetlennek hitt, hazug fráter volt, aki csalta a feleségét, és ivott. Közönséges, hétköznapi ember volt. Olyan, mint ı. Apósára emelte a tekintetét, és furcsa módon úgy érezte, hogy egyszeriben elpárolgott az iránta érzett haragja. Még csak pálcát sem akart törni felette. Nem ez volt a megfelelı pillanat. Csak annyit látott, hogy Jeffrey vonásai kisimultak, mintha ı is régóta várta volna már, hogy megtehesse ezt a vallomást. Mind a két férfi súlyos titkot ırzött magában, amely megkeserítette életük sok szép pillanatát. Jeffrey törte meg a csendet: – Tudom, hogy ez nem mentség, de titokban elintéztem, hogy az édesanyád találjon másik munkát, és abban az évben én fizettem a tandíjad egy részét. – Igaza van – felelte Nathan kivörösödött szemmel –, ez tényleg nem menti fel magát. Jeffrey a páncélszekrényhez lépett, kinyitotta, kiemelt belıle valamit, és remegı kézzel átnyújtotta Nathannek. Négysoros gyöngy karkötı volt, gyémántokkal díszített ezüstcsattal.

123

23 Ha nem vagy kész mindenre, nem vagy kész semmire. PAUL AUSTER A beautiful sight, we're happy tonight. Walking in a winter wonderland… Nathan halkan leütötte a híres karácsonyi ének utolsó akkordját. Lecsukta a zongora fedelét, és meghatottan nézte a lányát, aki elaludt a szalon bırkanapéján. Odakint leszállt az éj. A látóhatár, amely az imént még vörös, rózsaszín és narancssárga színben lángolt, mostanra sötétebb árnyalatokat öltött. Újabb fahasábot tett a tőzre, és felszította a kihunyófélben lévı parazsat. A szomszéd szobában talált egy hímzett takarót, széthajtogatta, és Bonnie lábára terítette. Békés délutánt töltöttek el ebben a meghitt környezetben. Egy békés délutánt, amely csak az övék volt. Ebéd után Lisa Wexler elment karácsonyi ajándékokat venni egy jótékonysági szervezet számára, Jeffrey pedig kölcsönkérte a veje kocsiját, és felkerekedett Pitsfieldbe, hogy horgászfelszerelést vásároljon – már az eljövendı szép nyári napokra gondolt. Nathannek tehát nem volt más dolga, mint a lányával maradni. Bonnie ebéd után rögtön kirohant az istállóba a pónijához, egy szép Connemarához, akit Spiritnek keresztelt el. Nathan segített a lányának felkészíteni a lovagláshoz a pónit, majd felnyergelte magának Wexler egyik lovát. A délután hátralévı részében lóháton bebarangolták a birtok körül végtelen hosszan elnyúló erdıs dombokat. A karácsonyi képeslapra illı tájban Nathan egyszer sem gondolt a halálra. Hagyta, hogy elringassa a lovaglás ritmusa, a vízesések és folyók megnyugtató zúgása. Néhány órára semmi más nem létezett. Semmi, csak Bonnie mosolya, a friss, tiszta levegı és a finom, fehér hólepel, amely újra érintetlenné varázsolta a vidéket. Éppen ennek a pár órának az édességét próbálta újra felidézni, amikor kinyílt a szalon magas ajtaja, és Lisa Wexler lépett be. – Jó estét, Nathan – mondta. Még mindig nagyon szép nı volt, nyúlánk, elegáns, és minden körülmények között megırizte azt az arisztokratikus viselkedést, amelyet csak több nemzedéken át lehet elsajátítani. – Jó estét, Lisa, nem is hallottam, hogy megérkezett. – Az autó motorjának alig van hangja. Azért a pénzért, amennyit a Bentleyért kifizettetek… – Jót kirándultak? – kérdezte Lisa, és ellágyult tekintetet vetett Bonnie-ra. – Csodálatos volt. Nathannek kedve támadt ugratni egy kicsit, és megkérdezte: – És hogy vannak a szegényei? Lisa gyanakvó pillantást vetett rá, de nem válaszolt. A provokáció és a viccelıdés nem az a terület volt, ahol Lisa Wexler szívesen kalandozott. – Hol van Jeffrey? – kérdezte, és lejjebb vette a világítást, hogy ne ébredjen fel az unokája. – Biztos nemsokára itthon lesz, bement Pitsfieldbe egy új horgászfelszerelésért. Lisa szép arca elborult. – Úgy érti, hogy kölcsönkérte az autóját? – Igen. Van valami gond? – Nem… nem… – dadogta Lisa, és megpróbálta leplezni nyugtalanságát. Egy ideig fel-alá járkált a szalonban, majd leült a kanapéra, keresztbe vetette a lábát, és felemelt egy könyvet az alacsony asztalkáról. Megvolt benne az a természetes fensıbbség, amellyel 124

azonnal távolságot tudott teremteni saját maga és mások között, elegánsan megértetve a partnerével, hogy a beszélgetés véget ért. Egyébként Nathan ennek most még örült is: Jeffrey vallomása az ellopott karkötırıl nyomasztón nehezedett rá, és tudta, nem kellene sok, hogy haragja Lisa ellen forduljon. Mivel nem akart tétlenül üldögélni, az egyik elegáns kötéső kötetet nézegette az üveges könyvszekrényben. Szívesen töltött volna magának egy pohár italt, de az egész házban nem volt egy csöpp alkohol. Idınként lopva az anyósára pillantott. Nyilvánvaló volt, hogy Lisa Wexlert nyugtalanítja valami. Öt percen belül már sokadszor pillantott az órájára. Jeffrey miatt ilyen ideges. Nathan kénytelen volt elismerni, hogy mindig is elbővölte ez az elérhetetlen és méltóságteljes nı, a bostoni arisztokrácia tipikus képviselıje. Mégpedig fıleg azért, mert Mallory tudatosan hideg és merev anyja tökéletes ellentétévé alakította magát. Nathan tisztában volt vele, hogy felesége imádja az apját. Nagyon hosszú ideig nem tudta pontosan, milyen természető kapcsolat köti össze ezt a két embert. De Jeffrey ma reggeli vallomásából végre megértette: Mallory apjának éppen azt az esendı, sebezhetı énjét szerette, amelyrıl Nathannek még csak sejtelme sem volt. Mallory mindig afféle „fegyvertársként” tekintett az apjára, mert mind a ketten reménytelen harcot folytattak: Jeffrey az alkoholizmusa, Mallory a krónikus depressziója ellen. Mellettük Lisa volt a család erıs és uralkodó pólusa. Ám Lisán most látszott, mennyire szorong, hogy a férje Pitsfieldbe ment. Nathan törte a fejét, de nem értette az okát. Jeffrey nem olyan ember volt, aki engedélyt kér a feleségétıl, ha pár ezer dollárt el akar költeni egy vadonatúj horgászfelszerelésre. Mintha valamilyen hatodik érzéke riasztotta volna, Lisa felpattant, és kifutott a nyitott lépcsıfeljáróra. Nathan a nyomában. Lisa felkapcsolta az autóbehajtó összes lámpáját, és kinyitotta az automata kaput. Hamarosan felzúgott a terepjáró motorja. Amint az autó feltőnt a kapuban, Nathan rögtön látta, hogy Jeffrey cikcakkban vezet. A Land Rover kivágott oldalra, ráhajtott a gyepre, darabokra törte a locsolóberendezést, és áthajtott egy kis virágágyáson, ahol jövı tavasszal nem fognak kinyílni a virágok. Amikor az autó a lámpák fénykörébe ért, Nathan észrevette, hogy több helyen is megsérült, és az egyik elsı dísztárcsája hiányzik. Azonnal megértette, hogy Jeffreynek balesete volt. A motor felköhögött, és az autó a gyep közepén megállt. – Tudtam! – kiáltott fel Lisa, és a férjéhez rohant. Jeffrey nagy nehezen kikászálódott az autóból, és durván félrelökte feleségét. A dülöngélésébıl rögtön látszott: holtrészeg. – Pisálnom kell! – kiabálta a nézıközönségnek. Nathan Lisa segítségére sietett: apósához lépett. Jeffrey bőzlött az alkoholtól. – Segítek, Jeffrey, jöjjön velem. – Hagyj békén! Nincs szükségem a segítségedre… Én csak pisálni akarok. Kigombolta a nadrágját, és a teraszra vezetı lépcsı melletti gyepre vizelt. Nathan megzavarodott, szégyennel elegy részvétet érzett az apósa iránt. – Nem elıször történik, Nathan… – suttogta Lisa, és megszorította a karját. Nathant meghatotta ez a kis bizalmas vallomás, amely annyira nem volt jellemzı Lisára, és arról árulkodott, hogy most segítségre van szüksége. – Hogy érti? – Jeffreyt néhány hónapja elkapták, amikor részegen vezetett. A kapcsolataink ellenére komoly büntetést kellett fizetnie, és egy évre bevonták a jogosítványát. Lefoglalták az ı nevére bejegyzett autókat is. – Csak nem azt akarja mondani, hogy jogosítvány nélkül vezetett? Lisa bólintott. – Figyeljen, Lisa, ez nagyon komoly dolog. Feltétlenül meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem okozott-e valami nagyobb bajt. Megint Jeffreyhez lépett. Apósa szeme úgy ragyogott, mint még soha. 125

– Balesete volt, ugye? – Nem! – üvöltötte Jeffrey a veje arcába. – Én pedig azt hiszem, hogy igen. – Nem! – ismételte Wexler. – Kikerültem. – Kit került ki, Jeffrey? Nathan megragadta az apósa kabátgallérját, és alaposan megrázta. – Kit került ki? – kiabálta. – Azt a biciklit… ki… kikerültem. Nathannek baljós elıérzete támadt. Jeffrey megpróbált kiszabadulni a szorításából, és végül lecsúszott a hóba. Nathan felemelte, és eltámogatta az ajtóig, Jeffrey itt már engedelmesebbnek bizonyult, és hagyta, hogy a felesége bekísérje a hálószobába. Lisa arcán a szégyen könnyei csorogtak. Nathan visszament a szalonba, felkapta a kabátját, és kirohant a szobából. Lisa a lépcsıfeljárón érte utol. – Hová megy? – Vigyázzon rá, Lisa, én megyek és megnézem, nem történt-e valami nagyobb baj. – Ne beszéljen errıl senkinek, Nathan! Könyörgök, ne említse senkinek, hogy ilyen állapotban látta Jeffreyt! – Én inkább azt hiszem, hogy értesítenie kéne a rendırséget és egy orvost is. Igazából nem tudjuk, mi történhetett. – Szó sem lehet róla, hogy bárkit is értesítsek – mondta Lisa határozottan, és becsukta az ajtót. Egy pillanat alatt visszanyerte eltökéltségét, és újra feltámadt benne az oltalmazó ösztön. Nathan beült a Land Roverbe, és megfordult. Éppen a gázra akart lépni, amikor Bonnie jelent meg elıtte. – Veled megyek, papa – kiáltotta, és kinyitotta az ajtót. – Nem, édes, menj vissza a házba! Segíts a nagymamának! Ne hagyd egyedül! – Inkább veled szeretnék menni. Bemászott az autóba, és becsapta az ajtót. – Mi történt, papa? – kérdezte, álomittas pofikáját dörzsölgetve. Nem találkozott a tökrészeg nagyapjával. Annál jobb. – Majd késıbb elmesélem, kicsikém, most csatold be a biztonsági övedet. Nathan sebességbe kapcsolt, és felszáguldott az emelkedın. A városközpont felé tartott. – Figyelj, édes, vedd ki a mobiltelefonomat a kesztyőtartóból, tárcsázd a 911-et, és kérd a seriff irodáját. Bonnie el volt ragadtatva, hogy részt vehet egy ilyen kalandban, gyorsan és ügyesen végrehajtotta a feladatot. A második csöngetés után büszkén nyújtotta át az apjának a telefont. – A stockbridge-i seriff irodája, azonosítsa magát – hallotta Nathan a vonal túlsó végérıl. – A nevem Nathan Del Amico, és pillanatnyilag az apósom és anyósom, Jeffrey és Lisa Wexler házában lakom. Azért hívtam, mert szeretném tudni, nem történt-e autóbaleset valahol a környéken. – Valóban értesítettek bennünket egy, a lenoxi országút és a 183-as keresztezıdésében történt balesetrıl. Tanúja volt valaminek, uram? – Még… még nem tudom, köszönöm, jó estét. Letette, nem hagyott idıt a rendırnek újabb megjegyzésre. Öt percen belül megérkezett a megjelölt helyre, egy városszéli kis útkeresztezıdéshez. Már három villogó lámpás rendırautó is állt ott. Egy rendır elterelte a forgalmat, hogy utat adjon egy, az ellenkezı irányból érkezı szirénázó mentıautónak. Ahogy Nathan egyre közelebb ért a sötétségbıl kiváló hang- és fénykavalkádhoz, megértette, hogy valami súlyos dolog történt. A nagy

126

nyüzsgés miatt nem tudta rögtön felmérni, mekkora a baj, mert nem látott sem összetört autót, sem áldozatot. – Mi történt, papa? Mi történt? – kérdezte Bonnie egyre idegesebben. – Nem tudom, kicsikém. Egy rendır intett neki, hogy húzódjon félre, ı lehúzódott a padkára, és leállította az autót. A szabályok szerint ülve maradt az autóban, a kezét a kormányon tartotta, és várta, hogy a rendırnek legyen ideje rá. Ahol most állt, jobban rálátott a mentısökre, akik egy kis, élettelen testtel foglalkoztak, akit az elıbb emeltek ki az útszéli árokból. Egy kisfiú volt, annyi idıs lehetett, mint a lánya, és olyan fényvisszaverı dzsekit viselt, amilyent éjszaka viselnek a biciklisták, hogy az autósok észrevegyék ıket. Istenem, szegény kölyök! Jeffrey rohadt nagy bajba került! – Meghalt? – kérdezte Bonnie, és felállt az autóban. – Remélem, hogy nem, édes, csak elveszítette az eszméletét. Ülj le, és ne nézz oda! Átölelte Bonnie-t, Bonnie a vállára hajtotta a fejét, és Nathan gyöngéden ringatta, hogy megnyugtassa. A kurva életbe, mi ütött Jeffreybe, hogy elmenekült? Hiszen ügyvéd. Pontosan tudja, hogy egy cserbenhagyásos gázolás bőncselekménynek számít. Nathan félrehajtotta a fejét. Éppen elıttük egy rendır állt. A mentısök már becsukták a mentıautó ajtaját, és elindultak a gyerekkel egy kórház sürgısségi osztálya… vagy a halottasház felé? Uram, kérlek, ne engedd, hogy meghaljon ez a gyerek! Nathan megint az árok felé nézett. A bicikli ripityára tört. Az egyik mentıs mászott ki a kis vízmosásból. Egyik kezében szakadt hátizsákot tartott, amelyre rá volt csatolva a biciklis bukósisak – a gyereknek valószínőleg nem volt kedve felvenni. Nathan hunyorgott. A férfi másik kezében meglátta a Land Roveré alumínium dísztárcsáját. Ha ez a gyerek meghal, Jeffreyt gyilkossággal fogják vádolni. Nathanben felülkerekedett az ügyvéd. Jogosítvány nélküli vezetés, visszaesıként elkövetett ittas vezetés, cserbenhagyásos gázolás, a segítségnyújtás elmulasztása… Együtt van az összes súlyosbító tényezı. Nathan tudta, hogy hasonló esetben akár huszonöt évnyi börtönre is ítélhetik az embert. Sıt, hallott egy olyan ügyrıl, ahol az ügyész szándékos emberöléssel vádolta meg a visszaesı ittas vezetıt, és elérte, hogy életfogytiglant kapott. A börtön! A börtön! Ez a szó lüktetett Nathan agyában. A rendır a Land Roverre irányította a zseblámpáját. Körbejárta az autót, és a sötétség ellenére is azonnal felfedezte a sérüléseket és a hiányzó dísztárcsát. Jeffrey nem fogja kibírni. Néhány hónapnál tovább nem marad életben egy börtöncellában. Lisa pedig soha nem tudja feldolgozni azt, hogy a férje börtönbe került. És Mallory! Nathan most már tudta, hogy meg fog halni. Nem lesz mellette, hogy a lelket tartsa benne a kétségbeesett és magányos idıszakaiban. Férje a temetıben, apja a börtönben, anyját a szégyen emészti. Ez lesz a vég, gondolta Nathan, a Wexler család vége. – Papa, tiéd ez az üveg? – kérdezte Bonnie, és meglóbálta a háromnegyedrészt üres whiskysüveget, amelyet az anyósülés alatt talált. Na, már csak ez hiányzott. – Ne nyúlj hozzá, kicsikém. A zsaru intett a zseblámpával, hogy engedje le az ablakot. Nathan lassan engedelmeskedett. Az ellenséges éjszaka fagyos levegıje hirtelen betöltötte az autó belsejét. Nathan Malloryre gondolt. Az elkövetkezı órák nagyon nehezek lesznek. Mély meggyızıdés töltötte el. – Én voltam… én ütöttem el a gyereket.

127

24 Minden más dologgal szemben szerezhetünk védelmet, de ami a halált illeti, mi, emberek, mintha egy fal nélküli városban élnénk. EPIKUROSZ Pitsfieldi Városi Kórház Sürgısségi Osztály 20 óra 06 perc – Claire, szükségünk van magára! Claire Giuliani doktornınek, a kórház fiatal osztályos orvosának éppen lejárt az ügyelete, amikor az ügyeletes nıvér riasztotta. A kollégája, akinek váltania kellett ıt, még nem érkezett meg, és váratlanul egy súlyos beteget hoztak be. Claire egy szempillantás alatt ledobta gyapjúsapkáját meg télikabátját, és visszabújt a fehér köpenybe, amelyet az elıbb akasztott be a fém öltözıszekrénybe. Nagyon gyorsan össze kellett szednie magát. Még csak egy hónapja dolgozott önállóan, teljes felelısséget vállalva betegeiért, és még mindig szorongott, hogy nem tud tökéletesen helytállni. Ami azt illeti, ez az elsı hónap nem volt egy sikertörténet: a munkáját felügyelı orvos nem zavartatta magát, és ország-világ elıtt felemlegette a hibáit. Claire-t ez nagyon érzékenyen érintette. Nem olyan könnyő mindig képviselni az embernek az érdekeit, amikor még csak huszonnégy éves. A parkolóba beszáguldó mentıautó üvöltı szirénájától megfagyott az ereiben a vér. Ma este egyedül kell intézkednie, és nem térhet ki a feladat elıl. Néhány másodperc múlva kivágódott a lengıajtó, kerekes hordágyat toltak be rajta, körülötte mentısök nyüzsögtek. Claire mély lélegzetet vett, és fejeset ugrott a munkába, mint az óceánba. – Mink van, Armando? – kérdezte a fımentıstıl. – Hétéves gyerek, gázolás. Húsz perce kómában. Többszörös medence-, borda és sípcsontzúzódás és törés. Glasgow hat, tenzió kilenc, pulzus 110, a szaturáció normális. Nincsenek ismert elızmények. Claire a gyerek fölé hajolt. A mentısök már intubálták, és gépre tették, hogy nehogy lezuhanjon a vérnyomása. Claire a mellkasa bal oldalára tette a sztetoszkópot, és ellenırizte a lélegzetét. Rendben, nincs mellkasi vérömleny. Megtapogatta az alhasat. Nincs lépsérülés. – Rendben, ionogram, NFS, koaguláció. Nyugi, Claire. – Kérek még: EEG-t, tüdı-, medence-, koponya- és vállröntgent. Valamit elfelejtesz, öreglány. Valamit elfelejtesz. – És sípcsontröntgent. Gyerünk, mindenki munkára! Háromra felemeljük: egy, kettı… – …hármat! Három embert, ha mondom! Három embert küldtem a földre egyetlen ökölcsapással. Kár volt belém kötniük, érted?! Nathan oda sem figyelt a cellaszomszédja, egy részeges alak handabandázására, aki verekedésl provokált egy szupermarketben. Együtt csukták be ıket a rendırırs egyetlen szabad zárkájába. Már több mint negyedórája rázárult a rácsos ajtó, de még mindig nem sikerült felfognia, hogy börtönben fogja tölteni az éjszakát. Egy pillanat sem kellett hozzá, és többé nem tiszteletre méltó 128

ügyvéd volt, hanem csak egy szemét alak, aki cserbenhagyott egy elgázolt gyereket. Nem tudott szabadulni az elütött kisfiú, a törékeny és élettelen kis test látványától, amely szinte elveszett a foszforeszkáló dzsekiben. Megkérdezte a rendıröktıl, mi lett vele, de senki nem válaszolt. Az emberek nem állnak szóba a szemét alakokkal. Csak egy dolgot tudott róla: hogy Ben Greenfieldnek hívják. Kevin, Candice és a kis Ben… Úgy látszik, ezentúl már mindig a sarkában van a halál. Minden sarok mögött ıt lesi, és ártatlan áldozatokat lök elé, amíg rá nem kerül a sor. Garrettnek igaza volt: a halál mindenütt jelen van. Ez a szörnyő valóság, amellyel soha nem mert szembenézni, most az arcába robbant, és öszszezavarta a világról alkotott képét. A fenébe is, milyen hideg van itt! És ez a barom képtelen befogni a pofáját… Összefonta a karját, és megdörzsölte a vállát. Kimerült volt, összetörte a fáradtság és a kétségbeesés, de mégis meg mert volna esküdni rá, hogy soha többé nem fog tudni elaludni. Kevin, Candice, Ben… Véres, élettelen testük látványa pánikot és a tehetetlenség érzését váltotta ki belıle. Hátradılt a keskeny fapriccsen, és két keze közé fogta a fejét. Az utóbbi két óra filmje pergett a szeme elıtt. Abban a pillanatban, amikor a zsaru megkérte, hogy engedje le az ablakot, kitágult az idı, és megrohanták a gondolatok. Villámként hasított agyába a felismerés, hogy ı, a takarítónı fia tartja a kezében ennek a tiszteletre méltó családnak a sorsát. İ, a törtetı, a felkapaszkodott alak, akit soha nem fogadtak be a családba, most mindnyájukat megmentheti. És ezt fogja tenni. Megmenti ıket. Hiszen a Wexlerek becsületétıl függött annak a két embernek a sorsa, akik a legfontosabbak számára. És ettıl kezdve semmi nem számított, csak Mallory és Bonnie szeretete. Nem akarom elveszíteni Malloryt, gondolta. Ha ıt elveszítem, mindent elveszítek. Felszólították, hogy szálljon ki a kocsiból, és ne tegyen hirtelen mozdulatot. Utána tetıtıl talpig megmotozták és megbilincselték. Jól tudta, hogy ez a kép örökre bevésıdik Bonnie emlékezetébe: látta, ahogy a rendırök beültetik a rendırautóba megbilincselt apját, és börtönbe viszik. Börtönbe. Vajon mit gondolhatott errıl? Tulajdonképpen mit tudott Bonnie az apja foglalkozásáról? Nem sokat. Elmagyarázták neki, hogy „vállalati ügyekkel foglalkozó jogász”, de Nathan sejtette, hogy ez nem sokat mondhat Bonnie-nak. Azt viszont határozottan tudta, mi a rendırök dolga. A rendırök dolga letartóztatni a bőnözıket. És a rendırök letartóztatták az apját. Az sem használt az ügyének, hogy a zsaruk lefoglalták Jeffrey majdnem üres whiskysüvegét is. Massachusetts államban tilos felbontott alkoholt tartani és szállítani az autóban. Ez újabb törvénysértés, amelyért Nathannek kell vállalnia a felelısséget. Ráadásul egy hajszálon múlt, hogy nem járt még katasztrofálisabb következményekkel a dolog, mert az ıt kihallgató rendırtiszt szemében az üveg egyértelmő bizonyíték volt rá, hogy Nathan részegen vezetett. Nathan hevesen tiltakozott, és ı maga követelte, hogy végezzék el rajta a józansági tesztet: követnie kellett a rendır ujját a tekintetével, gyors egymásutánban megérinteni az egyik kezének ujjait a mutatóujjával, számolni oda és vissza… De mert a zsarut még mindig nem sikerült meggyıznie, Nathan ragaszkodott hozzá, hogy megfújja az alkoholszondát. Természetesen egyetlen gramm alkohol sem volt a vérében, de a rendıröket annyira elkeserítette az eredmény, hogy háromszor is megismételték a tesztet, persze sikertelenül. Így tehát „csak” cserbenhagyásos gázolásért tartóztatták le. Az ügy nagyon komoly volt. Bár a jogásztársadalom elitjéhez tartozott, nem bújhatott ki a felelısség alól: balesetet okozott, amelynek súlyos sérültje volt, és ezért akár több év börtönre is ítélhették. Arról nem is beszélve, hogy még rosszabbodhat is a helyzet, ha Ben, ne adj' isten, meghal. – A kurva életbe, az embernek befagy a segge! – háborgott a részeg. Nathan felsóhajtott. Nem szabad odafigyelnie erre az emberre. Erısnek kell maradnia. Holnap egy bíró majd megállapítja az óvadék – nyilván csillagászati – összegét, és feltételesen szabadlábra helyezik. Ha per lesz, akkor is csak több hónap múlva tőzik ki a tárgyalást, és akkor ı már nem lesz az élık sorában. Akkor neki már valószínőleg egy másik bíró elıtt kell számot adnia a tetteirıl, aki bizonyára félelmetesebb lesz, mint Massachusetts állam bírája. 129

Éppen ekkor, száz kilométerre onnan Abby Cooper Norwalk mellett beállt a kis Toyotájával egy élelmiszerbolt parkolójába. Széthajtogatta a térképet a motorháztetın; a Stockbridge-be vezetı legrövidebb utat kereste. – Hapci! Hapci! Többször tüsszentett. Szörnyen meg volt fázva, és a feje is pokolian fájt. Mindennek a tetejébe esni kezdett az a rohadt havas esı, és a szemüvege bepárásodott. Micsoda pech! Többször is megpróbálkozott a kontaktlencsével, de soha nem sikerült igazán megszoknia. Közben századszor is szóról szóra végiggondolta a fınökével folytatott beszélgetést. Nem volt képes elhinni a történetet. Nathan börtönben! Letartóztatása elıtt jogában állt felhívni valakit, és Nathan az irodát hívta fel. Jordannel akart beszélni, de Jordan nem volt bent, ezért ı, Abby vette fel a telefont. Erezte Nathan szorongását a vonal túlsó végén. Annyira összeszorult tıle a szíve, hogy azonnal elindult érte. De hogy higgye el, hogy elmenekült, és otthagyta azt a gyereket az út szélén? Vajon igazán ismeri az embereket? Talán túl ideális képet alakított ki róla magában. Igaz, nagyon jól tudtak együtt dolgozni. İk ketten igazán nagyszerő páros voltak. Lehet, hogy mások törtetınek tartották Nathant, cinikus ragadozónak, aki kész bármilyen kompromisszumra, de ı ismerte a sebezhetı, kétkedı Nathant is. Néha, amikor szép volt az idı, ebédidıben együtt szendvicseztek a Bryant Parkban, egy padon. Ilyenkor Abby különösen közel érezte magához Nathant. Mindig úgy találta, hogy Nathanben van valamilyen megható, majdnem gyermekes vonás. Nathan válása után kis ideig reménykedett benne, hogy még közelebb kerülhetnek egymáshoz, de ez nem következett be. Abby érezte, hogy Nathan még mindig nagyon kötıdik a feleségéhez. Látta ıket néha együtt, amikor még San Diegóban dolgozott. Igazán különös párt alkottak, mintha valami megbonthatatlan egység lenne kettejük között. Pitsfieldi Városi Kórház váróterem 1 óra 20 perc – Greenfieldék? Claire Giuliani félve vágott át a várótermen. Nagyon nem szerette az ilyen pillanatokat. – Igen, kisasszony. A házaspár már több órája gyötrıdött a bizonytalanságtól, és most türelmetlenül fordultak a fiatal orvosnı felé. Az anya tekintete könnyben úszott, az apáé csupa harag volt. – Doktor Giuliani vagyok. Én láttam el Bent, amikor behozták, és… – Istenem, hogy van, doktornı? – vágott a szavába Ben édesanyja. – Láthatjuk? – A fiuk sok törést szenvedett – folytatta Claire. – Stabilizáltuk az állapotát, de a koponyasérülése miatt subduralis haematoma alakult ki nála. – Subduralis haematoma? – Ez… ez egy ödéma, asszonyom. Ödéma, amely nyomást fejt ki az agytörzsre. Mindent megteszünk, hogy csökkentsük a koponyaőri nyomást, és biztosíthatom önöket, hogy… – És ez mit jelent? – kérdezte az apa indulatosan. – Azt jelenti, hogy egyelıre nem tudjuk megmondani, mikor tér magához a fiuk a kómából – magyarázta Claire már nyugodtabban. – Talán néhány óra múlva, de az is lehet, hogy tovább tart a dolog. Várnunk kell. – Várnunk, de mire? Hogy meglássuk, magához tér-e, vagy olyan marad, mint egy növény… Claire megpróbálta lecsillapítani: – Remélnünk kell, uram – mondta, és a férfi vállára tette a kezét. De ı ellökte Claire kezét, és dühödten belebokszolt az egyik italautomatába, – Megölöm! Ha Ben nem tér magához, megölöm azt a nyomorult ügyvédet!

130

December 19. – Szó sem lehet róla, hogy magadra vállald azt, amit én követtem el! Jeffrey Wexler és a veje a 90-es államközi út melletti egyik parkoló éttermében ültek. Sok kávét megittak már. Az asztaluk melletti régi Coca-Cola falióra reggel tíz órát mutatott. Az étterem tele volt: a helyi rádióban bejelentették, hogy a következı órákban mindenhol jeges utakra kell számítani, és a kamionsofırök hangos beszélgetése majdnem elnyomta a forgalom zaját. Nathant egy félórával korábban engedte ki a zárkából a seriff helyettese, egy Tommy Diluca nevő alak. Éjféltájt Nathan engedélyt kért, hogy kimehessen a mosdóba. A seriffhelyettes nemhogy nem teljesítette a kérését, hanem még szitkokat is zúdított rá, és részletesen elmesélte, milyen válogatott kínzásokkal fogják pokollá tenni az életet a Lowell elítéltjei, ha „húsz évre” ıt is bevarrják. Jeffrey kifizette a teljes óvadékot, amelyet ötvenezer dollárban állapítottak meg, Abby közben elintézte a jogi formaságokat. Nathan rögtön visszakapta a személyes holmiját. Csak egy vágya volt: minél hamarabb lelépni. – A viszontlátásra – köszönt el tıle a helyettes seriff sunyi mosollyal. Nathannek csak nehezen sikerült erıt venni magán. Nem felelt, felszegte a fejét, és szálegyenesen tartotta magát, bár a háta borzalmasan fájt a kemény fapriccsen töltött álmatlan éjszaka miatt. Amikor kilépeti az üvegajtón, az utolsó akadályon, amely elválasztotta a szabadságtól, az üvegen visszatükrözıdni látta feszült, fáradt vonásait: olyan volt, akár egy kísértet, mintha soksok évet öregedett volna egyetlen éjszaka alatt. Jeffrey a sofırje kíséretében várta a reggeli hidegben. Frissen borotválva, elegáns kasmírkabátjában, amelyben úgy nézett ki, mint valami nagyfınök, Wexlerbıl áradt az erı. Nehéz volt elképzelni, hogy ugyanez a férfi néhány órája még a delírium tremens határán volt. Csak az árulta el idegességét, ahogy lázasan szívta a szivarját. Mivel Jeffrey nemigen szokta kimutatni a gyöngédségét, most sem tett mást, csak bátorítón megveregette Nathan vállát, amikor az beült a kocsiba. Nathan, amint visszakapta a mobilját, rögtön megpróbálta elérni Malloryt Brazíliában, de a telefon néhány csöngetés után a rögzítıre kapcsolt. Jeffreynek sem volt nagyobb szerencséje, pedig ı is megpróbálta néhányszor. A sofır hamarosan kitette ıket az autópálya melletti étterem elıtt. Mind a ketten tudták, hogy nem úszhatják meg ezt a beszélgetést. – Szó sem lehet róla, hogy magadra vállald azt, amit én követtem el! – mondta Jeffrey, és megszorította az asztal mőanyag lapjának a szélét. – Higgye el nekem, jobb lesz ez így. – Idefigyelj, lehet, hogy alkoholista vagyok, de nem vagyok gyáva. Nem akarok megfutamodni a felelısség elıl. De Nathan nem akarta ezt a logikát elfogadni. – Pillanatnyilag a maga felelıssége annyiban áll, hogy törıdnie kell a családjával. Engem pedig hagyjon békén. Hogy azt tehessem, amit kell. Jeffrey nem adta be a derekát. – Én nem kértem tıled semmit. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy jót cselekszel. Te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy sokat kockáztatsz. – Nem többet, mint maga, Jeffrey. Tényleg a sitten akarja végezni az életét? – Ne játszd a hıst, Nathan! Legyünk realisták: az én életem már véget ért, de neked van egy lányod, akinek szüksége van rád. Meg aztán te is nagyon jól tudod, hogy Mallory és te… hogy kettıtök között még nem ért véget a dolog… Légy valamivel felelısségteljesebb! – De nekik magára van szükségük – felelte Nathan, és kerülte Jeffrey tekintetét. Wexler összevonta a szemöldökét. – Nem értem.

131

Nathan felsóhajtott. Legalább az igazság egy részét el kell mondania az apósának. Nem tehetett másként, bár arról szó sem lehetett, hogy a Hírnököket megemlítse. Némi habozás után bevallotta: – Hallgasson ide, Jeffrey… meg fogok halni. – Miket beszélsz? – Beteg vagyok. – Most hülyítesz? – Nem, ez komoly. – Mi az? Rák? Nathan bólintott. Jeffrey Wexler meg volt döbbenve. Nathan haldoklik! – De legalább hozzáértı orvosokkal beszéltél? – kérdezte dadogva. – Tudod, én ismerem az MHG* legjobb dokijait… – Fölösleges, Jeffrey, halálra vagyok ítélve. – De még negyvenéves sem vagy! Az ember nem hal meg negyvenéves korában! A szomszéd asztaloktól feléjük fordultak néhányan. – Halálra vagyok ítélve – ismételte el Nathan szomorúan. – Pedig nem úgy nézel ki, mint aki haldoklik – makacskodott Jeffrey, aki képtelen volt belenyugodni a gondolatba. – Pedig ez van. – A fenébe! Wexler sőrőn pislogott. Könnycsepp csordult le az arcán, de ezúttal nem próbált harcolni az érzelmei ellen. – És mennyi idıd van hátra? – Nem sok. Néhány hónap… talán kevesebb. – A kurva életbe – morogta Jeffrey gyöngéden, mert nem igazán tudta, mi mást mondhatna. Nathan nyomatékos hangon mondta: – Hallgasson ide, Jeffrey, errıl ne beszéljen senkinek! Ugye értette: senkinek, Mallory még nem tud róla, és én magam akarom elmondani neki. – Természetesen. – Vigyázzon rá, Jeffrey! Tudja, hogy imádja magát. Szüksége van magára. Miért nem hívja fel gyakrabban? – Mert szégyellem magam – vallotta meg Wexler. – Mit szégyell? – Szégyellem a gyöngeségemet, hogy képtelen vagyok abbahagyni az ivást. – Mindenkinek vannak gyöngéi, maga is jól tudja. Tényleg feje tetejére állt a világ. Nathan fog meghalni, és ı vigasztalja! Jeffrey nem tudta, hogyan fejezze ki az együttérzését. Igazán bármit megadott volna, ha megmentheti a veje életét. Egy sereg emlék merült fel benne: látta Nathant tízéves korában, amikor együtt jártak horgászni, vagy amikor elvitte ıt a „cukorházikóba”, juharszirupszüret idején. Akkoriban kicsit úgy nézett rá, mint a saját fiára, és eldöntötte, támogatni fogja, hogy tanulhasson. Késıbb akár együtt is dolgozhattak volna, saját irodát alapíthattak volna (Wexler&Del Amico), és tehetségüket hasznos ügyek – emberek rehabilitálása, a gyengék védelme – szolgálatába is állíthatták volna… De a karkötıügy és az a kurva ital mindent tönkretett. Az ital és a pénz, a pénz, amely mindent megrontott, mindennek elvette az értelmét, pedig minden egyformán végzıdik: a halállal. Öreg testén végigfutott a libabır, a gerincvelıbıl indult, majd a vállán át lecikázott a hasáig. Tegnap este még csak fel sem fogta, hogy elütötte azt a gyereket. Hogy történhetett ez? Hogyan süllyedhetett ilyen mélyre? * Massachusetts General Hospital: híres bostoni kórház

132

Bár már százszor fogadalmat tett, most százegyedszer is megesküdött, hogy soha többé életében nem nyúl alkoholhoz. Segíts, Uram!, könyörgött magában, bár nagyon is jól tudta, hogy Isten már nagyon régen a sorsára hagyta ıt. – Hadd legyek én az ügyvéded – jutott eszébe hirtelen –, legalább hadd védjelek én ebben a gázolásos ügyben! Ez volt az egyetlen dolog, amelyre még alkalmasnak érezte magát. Nathan bólintott. – Kihúzlak belıle – ígérte Jeffrey, és újra csillogni kezdett a szeme. – Rohadt ügy, de majd alkut kötök az ügyésszel: mondjuk tizennyolc hónap próbaidıt és száz óra közmunkát fogunk kérni. Meg tudom csinálni, én vagyok a legjobb… Nathan kortyolt a kávéból, és mosolyogva kijelentette: – Maga a legjobb. Utánam. Halvány fénysugár tört át a felhıkön… mintegy a meghitt pillanat üdvözléséül. A két ügyvéd az ablak felé fordult, hogy kihasználják ezt a kis meleget. Abby éppen ebben a pillanatban érkezett meg az étterem parkolójába, itt beszélték meg a találkozót. Jeffrey megkérte, hogy hozza ide a terepjárót. Mivel Nathan nem volt részeg a baleset idején, nem vették el a jogosítványát, amikor letartóztatták. Tehát abszolút jogában állt vezetni az ítéletig. Nathan kiintegetett az ablakon. – Abby majd hazafuvaroz Manhattanbe – mondta Jeffrey, és felállt. – Én majd hazavitetem az autóját. – Bonnie-t is magammal viszem – jelentette ki Nathan határozottan. Jeffrey zavartnak látszott. – Figyelj… Lisa ma reggel elvitte két napra Nantucket-be. İ… – Micsoda? Elrabolják tılem a lányomat egy ilyen pillanatban! – Senki nem rabolja el tıled. Amint hazaért, visszaviszem New Yorkba. A szavamat adom. Neked is kell egy kis idı, hogy magadhoz térj. – De nekem nincs idım, Jeffrey! – Holnapután hazaküldöm, ígérem. Próbálj pihenni egy kicsit. Nathan beleegyezett: – Rendben. Majd rövid hallgatás után hozzátette: – De hívjon fel rögtön, amint hírt kap Malloryrıl. Kimentek Abbyhez a parkolóba. Abby zavartnak tőnt. – Nagyon örülök, hogy látom, Abby. Nathan közelebb lépett hozzá, hogy átölelje, de Abby elhúzódott. – Minden rendben van az óvadék körül – jelentette ki hivatalos hangon, mintha egy ügyfélnek magyarázná a jogi helyzetet. – És van híre a gyerekrıl? – kérdezte a két ügyvéd egyszerre, meri tudták, hogy Abby a kórházból jön. – Még mindig kómában van. Az orvosok nagyon visszafogottan nyilatkoznak. Egyébként a maga helyében nem tenném be oda a lábamat – mondta Nathan felé fordulva. – A szülık nagyon ki vannak borulva. Jeffrey lehajtotta a fejét. Nathan nem felelt. Elkísérte Jeffreyt az autóhoz, és hosszan kezet szorított vele. Viszontlátja-e valaha az apósát? Utána a titkárnıje felé fordult. – Szívbıl köszönöm, hogy eljött, Abby. – Szívesen tettem – felelte Abby, de a hangján hallatszott, hogy nem így érzi. Hátat fordított Nathannek, és kinyitotta az ajtót a távkapcsolóval. – Én vezetek, ha nem okoz gondot. – Ugyan már, Abby, ne legyen nevet… 133

– Én vezetek – mondta Abby olyan határozottan, hogy Nathan nem mert ellentmondani neki. Már majdnem beült az anyósülésre, amikor egy öreg Chrysler furgon fékezett le mellettük. Nagydarab ember ugrott ki az autóból, és elállta Nathan útját. – Gyilkos! Soha nem lett volna szabad kiengedni magát! – İ annak a kisfiúnak az apja, akit elütött – mondta Abby nyugtalanul. Nathan felemelte a hangját: – Greenfield úr, baleset volt… Megértem a fájdalmát. Kérem, higgye el nekem, hogy a fia a leggondosabb ellátásban részesül. És ön komoly kártérítést igényelhet. A férfi már egész közel állt hozzá, és majd szétvetette a düh. Nathan szerette volna megnyugtatni, de azt is tudta, hogy hasonló esetben mit érezne ı a sofır iránt. – Nem kérünk a szaros pénzébıl, mi az igazságot akarjuk. Otthagyott egy haldokló gyereket az út szélén, maga szemét! Maga egy… Nathan nem tudott kitérni a hatalmas ökölcsapás elıl, amely a földre terítette. A férfi fölé hajolt. Elıvette a fia fényképét a zsebébıl, és meglengette Nathan szeme elıtt: – Remélem, hogy ez az arc egész életében kísérteni fogja! Nathan nagy nehezen feltápászkodott. Orrához emelte a kezét. Nagy vércseppek hullottak a hóba, vörös nyilat rajzolva a földre.

134

25 Azt hiszem, te éppen olyan jól tudod, mint én, hogy mi a probléma. A HAL SZÁMÍTÓGÉP A 2002, ŐRODISSZEA CÍMŐ FILMBEN – Ne nézzen így rám, Abby! Már félórája elindultak, de gyakorlatilag egy szót sem váltottak. – Tehát igaz? – kérdezte Abby, és megelızött egy kamiont. – Micsoda? – Tényleg otthagyott egy haldokló gyereket az út szélén? Nathan felsóhajtott. – Nem hagytam ott. Már elmagyaráztam, hogy visszamentem az apósomékhoz, hogy segítséget hívjak. Abby túl szőkszavúnak találta a magyarázatot. – Hiszen mindig magánál van a mobilja! – De most otthon felejtettem, és kész – felelte Nathan. Abby kétkedve csóválta a fejét, és jobbra kanyarodott. – Sajnálom, de ez nem túl hihetı. – És miért nem? – Mert jártam a baleset helyszínén: sőrőn lakott környék. Bármelyik háznál megállhatott volna telefonálni. – Én… én pánikba estem, azt hittem, közelebb vagyok már a farmhoz. Abby most megforgatta a tırt a sebben: – Ha korábban értesítette volna a mentıket, a fiúnak talán több esélye lenne, hogy megússza. Hiszen egy gyerek életérıl volt szó! – Tudom, Abby. Abby, mintha magában beszélne, halkan hozzátette: – A francba, ez a gyerek pont annyi idıs, mint az én fiam. Nathan megdöbbent. – Soha nem mondta, hogy van egy fia. – Nem nekem ítélték, ennyi. – Nem tudtam – dadogta Nathan. Hallatszott a hangján, hogy tényleg meg van zavarodva. – Na igen. Látja, sok évet ledolgozhat az ember valakivel anélkül, hogy bármit is megtudna a magánéletérıl – mondta Abby szemrehányón. – így van ez, ilyen idıket élünk, ilyen az üzlet… Néhány pillanat múlva pontosabban is elmagyarázta, mire gondol: – Mindennek ellenére én valahogy mindig csodáltam magát. Habozás nélkül követtem San Diegóból New Yorkba, mert annyira másnak láttam, mint azokat a kis golden boyokat. Úgy éreztem, ha egyszer valami történne velem, számíthatnék magára… – Maga idealizál engem, Abby. – Hadd fejezzem be! Röviden: azt hittem, hogy a lelke mélyén ön jó ember, értékes valaki… Most óvatosan megelızött még egy kamiont, csak utána folytatta: – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de tegnap este elveszítettem az illúzióimat. Elveszítettem a legfontosabbat. 135

– És mi lenne az? – Tudja jól: a bizalom. – Miért mondja ezt? Abby egy pillanatig nem az utat nézte, hanem Nathan felé fordította a fejét. – Mert nem tudok megbízni egy olyan emberben, aki otthagy egy haldokló gyereket az út szélén. Nathan nem válaszolt. Abby még soha nem beszélt így vele. Egy pillanatra kísértésbe jött, hogy rálépjen a fékre, és mindent kitálaljon Abbynek ott, az autópálya közepén: a Hírnököket, a rá leselkedı halált, hogy kénytelen hazudni a felesége és a lánya védelmében… De nem roppant össze, és Manhattanig már nem is szóltak egymáshoz. Csak úgy mőködhet a dolog, ha senki nem tudja meg. Senki, kivéve Bonnie-t és Malloryt. – Del Amico úr, egy rövid nyilatkozatot a Trial TV-nek! Nathan durván félretolta a mikrofont, amelyet az újságíró tartott az orra elé. Az újságíró mögött egy operatır állt, és megpróbált elkapni néhány képet. Nathan ismerte a két pasast: egy kábelcsatornának dolgoztak, amely a híres személyiségek nagy érdeklıdést kiváltó bírósági ügyeivel foglalkozott. A francba, mégsem vagyok O. J. Simpson! Maga elé engedte Abbyt, majd ı is belépett a Park Avenue-i toronyház ajtaján. Megkönnyebbült, amikor meglátta az elıcsarnok bizánci mozaikdíszítését. Abby egyenesen a saját irodájába ment, de Nathan kiszállt a harmincadikon, és betért a fitneszterem elıtti pihenıbe. Majdnem félórát állt a tőzforró zuhany alatt, olyan fáradt, kiürült, boldogtalan volt. Majd lassacskán erıre kapott, a víz olyan hatással volt rá, mint egy növényre. Tisztán és frissen borotváltan lépett be az irodájába. Abby vigyázzállásban várta. Egy dupla kávét és néhány muffint tett le elé. Nathan addig keresgélt a szekrényében, amíg talált egy vadonatúj inget, amelyet még ki sem csomagolt. Micsoda luxus, gondolta, majd felvette az inget. Lerogyott a bır karosszékébe, bekapcsolta a számítógépet, és maga elé húzta az asztalán heverı néhány dossziét. Az is jót tett neki, hogy visszajöhetett az irodába, ahol annyi órát eltöltött, és annyi gyızelmet élt át. Szerette ezt a helyet. Szerette a munkáját és ezt az elegáns, kényelmes környezetet, amelytıl úgy érezte, hogy ı a helyzet ura. Hogy úgy cselekedhet, hogy nem kell a saját bırén megtapasztalnia az eseményeket. Megint megpróbálta felhívni Malloryt, de hiába. Ekkor belépett a National Lawyer internetes oldalára. Az ı szakmájában nagyon gyorsan terjedtek a hírek. Ha két újságíró lesett rá az utcán, akkor nyilvánvaló, hogy már tudnak az ügyérıl. Nem kellett sokáig keresgélnie: csak rákattintott a „nap hírei” rovatra, és rögtön a következı cikk ötlött a szemébe: A PARK AVENUE HÍRES ÜGYVÉDJE ORSZÁGÚTI BALESETET OKOZOTT Nathan Del Amicót, a Marble&March egyik sztárügyvédjét a múlt éjjel letartóztatták cserbenhagyásos gázolásért, miután elütött egy fiatal biciklistát Stockbridge (MA) környékén egy alsórendő úton. Az áldozatot azonnal a Pitsfieldi Városi Kórházba szállították, de az orvosok egyelıre borúlátón nyilatkoznak az állapotáról. Az ügyvédet – akit ma reggel ötvenezer dolláros óvadék ellenében szabadlábra helyeztek – Jeffrey Wexler, az egyik leghíresebb bostoni ügyvéd fogja védeni. Egyelıre még nem tudjuk felmérni az ügy következményeit, de azt máris kijelenthetjük, hogy alighanem komoly megtorpanást fog okozni Del Amico karrierjében – akit egyébként „Amadeusnak” is szoktak nevezni egyes kényes ügyekben tanúsított kivételes találékonysága miatt. Megkérdeztük az ügyrıl Ashley Jordant, a Marble&-March többségi részvényesét, aki kijelentette, hogy ez az ügy a munkatársa „személyes szféráját” érinti, és „semmi köze az ıt alkalmazó társaság egyéb ügyeihez”. 136

Ha Nathan Del Amicót bőnösnek találják az ellene felhozott vádakban, nyolcévnyi börtönbüntetésre számíthat. Kösz a támogatást, Jordan, gondolta Nathan. Képtelen volt elfordítani a cikkrıl a tekintetét. A vállalati joggal foglalkozó ügyvédeknek a National Lawyer volt a referencialapja. Az abszolút tekintély. Tekintete megakadt egy félmondaton („komoly megtorpanást fog okozni… a karrierjében”), és keserően elmosolyodott. Igen, az egyszer biztos, hogy a karrierje megszakad, de nem egészen az újság által említett okokból. Mindenesetre nem lesz túl dicsıséges a távozás. Éveken át fényesítette a „szakma ifjú sztárja” képet, mindig gondosan kiválasztotta azokat az ügyeket, amelyek miatt sokat emlegették a nevét. És néhány óra alatt összeomlott ez az egész gyönyörő építmény. Abby szakította félbe a gondolatait: – Nagyon furcsa faxot kaptunk – dugta be a fejét az ajtón. – Nem tudom, hogy maradok-e, Abby. Nézze át Jordannel majd késıbb. – Én mégis azt hiszem, hogy érdekelni fogja magát – jelentette ki Abby rejtélyesen. Nathan az elején alig vett ki a faxból valamit. Kicsit elmosódott, fekete-fehér fénykép volt, egy terepjárót ábrázolt egy benzinkút elıtt. A lap egyik sarkára kinagyították a fotó egyik részletét, ebbıl le lehetett olvasni – vagy inkább ki lehetett találni – a rendszámtábla számait. Semmi kétség: a fényképen az ı Land Roveré látszott. Nathan futólag megállapította, hogy az autó még tökéletes állapotban van: nincsenek rajta karcolások, és megvan a jobb elsı dísztárcsája is. A fénykép tehát a baleset elıtt készült. A kép aljára valaki felfirkantotta egy weblap címét. Nathan a számítógépe elé ült, és megkereste a megadott oldalt. Üres, fekete képernyıt talált, csak egy hivatkozás futott rajta keresztül, Nathan rákattintott, de nem történt semmi. A hivatkozás eltőnt. Mi ez a disznóság? Ez a néhány perc elég volt, hogy megint úrrá legyen rajta a rossz érzés. Megkérte Abbyt, nézze meg, hol adták fel a faxot. Egy speciális keresıprogramnak köszönhetıen Abby egy perc alatt kiderítette: – A szám egy pitsfieldi copyshopé. Vagyis egy olyan helyen adták fel, ahonnan bárki névtelenül elküldheti a faxokat. Nathan újra beírta a weblap címét, vigyázva, nehogy eltévessze. Megint ugyanaz a képernyı. Semmi. Újra megnézte a fényképet. Mit akarnak közölni vele? És ki van e mögött? Amikor visszafordult a képernyıhöz, egy hibaüzenet jelent meg rajta. Nathan lenyomta az enter gombot, és újra megjeleni a hivatkozás. Fölé kattintott: egy párhuzamos ablakban beindult egy multimédia program, és néhány másodperc múlva elindított egy kis jelenetet. Az iroda széles sávú internetkapcsolatának köszönhetıen Nathan jó minıségben nézhette a filmet. Egy benzinkút biztonsági kamerájának felvételeit látta. A helyszín azonos volt a fényképen látható helyszínnel, csakhogy most Jeffrey Wexler is látható volt, ahogy a terepjáróra hajolva tankol. Nathan nem értette meg rögtön a felvétel küldıjének szándékát. Majd észrevette, hogy a felvétel idıpontja is megjelenik a kép jobb felsı sarkában: december 19-én készült, 19 óra 14 perckor. A rendıri jelentés szerint körülbelül 19 óra 20 perckor következett be a baleset. Márpedig Stockbridge környékén nincs harminchatezer benzinkút. A kút száma és a jól látható Texaco logo könnyen azonosíthatóvá tette a helyet, és Nathan szinte biztos volt benne, hogy a naumekeagi benzinkútról van szó, amely nem messze található attól a keresztezıdéstıl, ahol Ben Greenfieldet elütötték. Márpedig ha Jeffrey 19 óra 14 perckor teletankolta az autót, akkor semmi kétség sem marad a bőnössége felıl.

137

A film leállt, éppen abban a pillanatban, amikor Jeffrey elindult fizetni. A következı jelenetben megint ı látszott, a terepjáróhoz tántorgott, nagyot húzott a whiskybıl, majd beült az autóba. – De hát ezek a képek tökéletesen tisztázzák magát? –kiáltott fel Abby, aki engedélyt sem kérve Nathantıl, a válla fölött áthajolva vele együtt nézte a filmet. Nathan csak bólintott. A titkárnıjére nézett, és látta, hogy boldogan ragyog a szeme. A film lassan véget ért, az utolsó képen az autó elhagyta a benzinkutat. Nathan megpróbálta újraindítani, de sikertelenül. Keresgélt egy ideig a winchesteren, de a film nem volt elmentve. – A francba! Levették a filmet az oldalról. – De ki áll e mögött? – Hogy ki állt e mögött? Majd én megmondom: ennek a nyamvadt a benzinkútnak a vezetıje. Valaki, aki most nagyon boldog, hogy rátalált az aranytojást tojó tyúkra. – De miért titkolja el, hogy kicsoda? – Mert óvatos. Közli velünk, hogy kicsoda, de nem akarja, hogy bizonyítékokat győjtsünk ellene. – De mit akarnánk bizonyítani? – kérdezte Abby naivan. – Hogy zsarolni akar engem. Abby leült egy székre Nathan mellé. – Figyeljen, Nathan, vissza kell vonnia a vallomását. Bár nem tudom, miért csinálja, de azt tudom, hogy nem jó ötlet. Még visszakozhat. Nem áldozhatja fel az egész karrierjét azért, hogy megmentse az apósát! – Nem Jeffreyt akarom megmenteni, hanem a feleségemet és a lányomat. – De azzal nem menti meg ıket, ha megvádolja magát az apósa helyett – mondta Abby tagoltan, és Nathan orra alá dugta a National Lawyert. – A folyosón már múlt idıben beszélnek magáról, és ha nem tesz valamit, az egész szakma maga ellen fordul, és kicsinálják. Nem hiszem, hogy éppen magának kell ezt magyaráznom. Nathan nem felelt azonnal. Lassan feltámadtak a kétségei. Lehet, hogy Abbynek igaza van. Olyan kényelmes lenne visszatáncolni… és ez a váratlanul érkezett film lehetıvé is tenné. Nem tett meg mindent, hogy segítsen az apósának? Ha még messzebb menne, túl sok nehézség merülne fel. Talán ideje lenne leszállnod a földre, és visszaszerezned a becsületedet, gondolta megkönynyebbülten. Ebben a pillanatban Abby irodájában újra felhangzott a fax diszkrét sípszava. Nathan kikapta a papírlapot, Abby a vállán át nézte: csak három, vastag kiemelı tollal írt jel volt rajta: 1M$ – Egymillió dollár! – kiáltott fel Abby. – Ez az alak megırült! Nathan megbővölten meredt a papírra. Amikor végül Abby felé fordult, már meghozta a döntést. Úgy fogom megnyerni az utolsó ügyemet, hogy elveszítem, gondolta szomorúan. – Abby, akar nekem segíteni? – Hogy kimásszon ebbıl a csávából? Persze. – Nem, Abby, hanem hogy még jobban belemásszam, amennyire csak lehet…

138

26 Szerezz sok pénzt, és az egész világ uramnak fog szólítani. MARK TWAIN Creed Leroy a felvétel elejére tekerte a videokazettát. A két nap alatt már legalább húszszor megnézte a kis jelenetet, de még mindig nem unta. Igazán nem bánta, hogy néhány hónapja megvette azt a kis infrakamerát. A felesége akkor éktelen patáliát csapott, mert az egészben csak azt látta, hogy megint fölösleges dolgokra szórja a pénzt, és neki nyelnie kellett. Pedig ez a kis masina igazán nem került egy vagyonba, 475 dollár volt utánvéttel, és ebben benne volt a házhoz szállítás díja is. De az is igaz, hogy Christy mindig talál okot, hogy cirkuszoljon vele. De mindez most már a múlté, mert az a nyamvadt 475 dollár egymilliót fog hozni neki. Egymillió dollár, ki tud ennél jobbat? Minden idık legjobb pénzbefektetése. Amikor mindenki a tızsdei árfolyamok zuhanására panaszkodik, ı, Creed Leroy, megütötte a fınyereményt. Beállította a monitor fényerısségét és kontrasztjait, majd egy üres kazettát helyezett a második videomagnóba, amelyet összekapcsolt az elsıvel. Biztosabb, ha készít még egy másolatot. Az is igaz, hogy szerencséje volt. Általában minden este letörölte a felvételeket, meg sem nézte ıket. Ám december 18-án valami baj volt a riasztórendszerrel, legalább egy órát vacakolt vele, és mivel nem akart túl késın lefeküdni, másnapra halasztotta a kazetták letörlését. Haha! „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”, állítja a közmondás. Micsoda baromság! Mert reggel, amikor kinyitotta az újságot, rögtön a terepjáró fényképe ötlött a szemébe, alatta a cikk a Greenfield fiú balesetérıl. Azonnal megismerte az autót, amelyet a baleset elıtt nem sokkal tankoltak tele. De a legfurcsább a sofır személye volt, tegnap este ugyanis nem az a fiatal ügyvéd ült a volánnál. Nem, nagyon is jól emlékezett rá, a környék egyik öreg pénzeszsákja vezette az autót: az a Jeffrey Wexler, aki mindig sofırrel jár. Creed rohant, és megnézte a videofelvételeket, amelyek igazolták a megérzését: Wexler nagyon is egyedül volt, tökrészegen, néhány perccel azelıtt, hogy a terepjáró elütötte azt a gyereket. Márpedig az újság szerint az a New York-i ügyvéd önként beismerte, hogy ı okozta a balesetet. Lehet, hogy Creed Leroy soha nem járt egyetemre, de azt nagyon hamar megértette, hogy valami nem stimmel ebben a történetben. Már megint valami ügyvédi trükközés, gondolta. Mint a legtöbb honfitársa, Creed is győlölte az ügyvédeket, ragadozóknak látta ıket, akiket csak a kapzsiság hajt. Megnézte a pénztári bizonylatokat: Wexler készpénzzel fizetett, egy húszdollárossal. Tehát nem maradt nyoma a banki átutalásokban, és nem is látta ıt senki, amikor megjelent a benzinkútnál. Creed elıször azt gondolta, hogy értesíti a zsarukat, de gyorsan letett róla: a jó cselekedetek soha nem nyerik el a jutalmukat ezen a földön. Nem, semmiféle jutalmat nem kapna az együttmőködéséért. Legfeljebb benne lenne a neve a helyi újságban. Az egyik tintanyaló eljönne, és interjút készítene vele, két-három napig még beszélnének róla, azután mindenki elfelejtené az egészet. Nem, jobb ötlete támadt. Egy sokkal ragyogóbb ötlete. Némi veszéllyel járt, de egyedülálló alkalmat kínált rá, hogy változtasson az életén. Ösztönösen úgy döntött, hogy semmit nem mond el a feleségének. Egy ideje szörnyen fárasztotta az élete. Legtitkosabb álmaiban meg volt gyızıdve róla, hogy valahol egy másik élet vár rá. Egy másik élet, ahol ı is valaki más lesz. Creed Leroy esténként általában sokáig ült a számítógépe elıtt, és az interneten barangolt, maradék szabad idejében pedig horgászott és kirándult. Néha, két kuncsaft között szívesen olvasgatta a benzinkút shopjának könyvállványán található sikerkönyveket. A sorozatgyilkosok történetei 139

egyáltalán nem érdekelték, annál jobban szerette a jogi és gazdasági tárgyú thrillereket, bár nem mindig értette meg ıket teljesen. Egyszer nagyon izgalmas könyv akadt a kezébe; képtelen volt letenni. John Grisham regénye volt (Grisham maga is ügyvéd volt valaha…), a címe: Cégtárs – vagy valami ilyesmi. Különös történet volt, amelyben egy férfi halottnak adta ki magát, hogy más személyazonosság alatt újra kezdhesse az életét. De az ember csak akkor tudja nulláról kezdeni, ha van pénze hozzá. A Grisham-könyv fıhıse több száz millió dollárt nyúlt le a cégtársától, de ı, Creed Leroy megelégszik egyetlen milliócskával. És ezt az egymillió dollárt az a New York-i ügyvéd, az a Nathan Del Amico lesz olyan kedves leperkálni neki. Elsı ötlete az volt, hogy Jeffrey Wexlert zsarolja meg, de rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy a veje ellen indít támadást. Végül is ı vállalta magára a bőncselekményt. Meg azután Wexlernek túl nagy hatalma van a környéken. Leroy tehát egész napra bezárta az üzletet. Keresgélni kezdett az interneten, és rögtön rengeteg információt talált Del Amicóról, például az irodája faxszámát is. Utána vett egy kis numerikus átjátszót, a videomagnójához csatlakoztatta, hogy egy tetszılegesen kiválasztott weboldalra elküldhesse a biztonsági kamera felvételét. És mivel nem akart nyomot hagyni, a faxot egy pitsfieldi nyilvános fénymásolóból küldte el. Egész életében erre a pillanatra várt. A visszavágás pillanatára. Majd ı megmutatja nekik, mire képes Creed Leroy. Ha minden jól megy, hamarosan ı is olasz öltönyökben és Ralph Laureningekben feszíthet. Talán még egy legújabb márkájú Land Rovert is vehet magának, olyat, amilyen az ügyvédé. De ami a legfontosabb: elmegy innen messzire. Messze ettıl az isten háta mögötti helytıl és a győlöletes munkájától. És messze a feleségétıl. Már elviselni sem bírta a nıt, akinek nem volt más vágya, mint újraszabatni a melleit és kígyó alakú tetoválást csináltatni a fenekére. Kivette a magnóból a kazettát, és betette egy vastag kartonpapír borítékba. Szinte hallotta a szívét: két napja gyorsabban vert a mellében. Legalább egyszer neki is szerencséje lehet! A szerencsérıl soha senki nem beszél ebben az országban, pedig gyakran azon múlik minden. Sokkal inkább, mint az egyéni képességeken. Jó idıben lenni jó helyen, legalább egyszer az életben: ez a legfontosabb. Creed bekapcsolta a riasztót, és lelakatolta a benzinkút bejáratát. A füstüveg ablak visszatükrözte az arcát. Még nem is öreg. Most márciusban lesz negyvenéves. Az élete elsı felét elszúrta, de most eltökélte, hogy a második sikerülni fog. De ehhez az kell, hogy az az ügyvéd hajlandó legyen fizetni. December 20. Nathan visszatért a jó szokásaihoz: kocogás a parkban hajnali hatkor, érkezés a munkába reggel fél nyolckor. – Vettem magának néhány fánkot – hajolt be Abby az irodája ajtaján. – Meg se mutassa, elég, ha rájuk nézek, s máris felszedek két kilót. Munkához láttak, és hamarosan sikerült kideríteniük a stockbridge-i benzinkút vezetıjének nevét: Creed Leroynak hívták. Nathan tudta, hogy ez lesz élete utolsó csatája. Az elhatározása nem változott. Eldöntötte, hogy megmenti Jeffreyt a börtöntıl, kerül, amibe kerül. Hogy Malloryt megvédje, még azt a csillagászati összeget is hajlandó kifizetni, amelyet Leroy követelt. Normális körülmények között nem így tett volna, addig kutakodott volna Leroy múltjában, amíg talál valamit, amivel kivédheti a zsarolást. Ügyvédként annyit már jó ideje megtanult, hogy mindenkinek vannak bevallhatatlan titkai. Ha az ember elég idıt szán a keresésre, a végén mindig talál valamit. De most már nincs ideje ilyesmire. Azt a szép kerek milliót, amelyre olyan büszke volt, át kell engednie egy jelentéktelen benzinkutasnak. Különös módon cseppet sem izgatta a gondolat, hogy mindent elveszít. Sıt, még valamilyen furcsa izgalmat is érzett, hogy mindent nulláról kell kezdenie. Jó lenne, ha mindenkinek két élete 140

lehetne, ábrándozott. Ha lehetısége adódna rá, ı például igyekezne nem elkövetni ugyanazokat a hibákat: nem mondana le a nagyságról szıtt álmairól, csak más irányt szabna a becsvágyának. Elhagyná a hiú gesztusokat, nem ragaszkodna annyira a múlékony és hiábavaló dolgokhoz; jóval lényegesebb dolgokra koncentrálna. Megpróbálná „mővelni a kertjét”, ahogy a filozófus tanácsolja. Igen, de azért gondolom így, mert tudom, hogy meghalok. Az órájára nézett. Oké, eleget filozofáltunk, gondolta. Felhívta a brókerét, hogy megtudja, hogy állnak a számlái. – Szia, Phil, mi újság a Wall Streeten? Phil Knighttal együtt kezdte a tanulmányait. Nem voltak igazán közeli barátok, de Nathan sokra tartotta, és rendszeresen együtt ebédelt vele. – Halló, Nat, melyik újabb multinacionális vállalatot mented meg egy hosszú és költséges pertıl? Felhívott már Bill Gates? Nathan elıször meggyızıdött róla, hogy átutalták-e a pénzt, amelyet Candice-nek adott a halála elıtt. Utána megkérte Knightot, hogy adja el az összes részvényét és kincstárjegyét, mert készpénzre lesz szüksége. – Csak nincs valami gond, Nathan? – kérdezte Knight; nyugtalanította, hogy az ügyfele számláján jóformán egy fillér sem marad. – Semmi baj, Phil, megnyugtatlak, hogy ez a pénz a legjobb helyre kerül. Vajon tényleg ez a legjobb megoldás?, tőnıdött, miután letette a telefont. Az efféle zsarolási ügyek rosszul szoktak végzıdni. Nem az összeg nagysága nyugtalanította, hanem a veszély, hogy ezzel nem szőnik meg a fenyegetés, és hogy fél vagy egy éven belül Creed újabb követeléssel áll elı, s ezúttal Jeffreyt vagy Malloryt zsarolja majd. Az a baj, hogy ez az alak annyi másolatot készíthet a filmrıl, ahányat csak akar! Nathan összefonta a karját, és a karosszékében hintázva elgondolkodott. Nem szabad felcserélnie a prioritásokat. Ebben a szakaszban az a legfontosabb, hogy Leroynak véletlenül se jusson eszébe értesíteni a rendırséget. Az íróasztalon az óra 10 óra 22 percet mutatott. Nathan felemelte a telefont, és felhívta Creed Leroyt. Most már nagyon kíváncsi volt rá, milyen fából faragták az emberét. Nassau (Bahama-szigetek) valamivel késıbb, még aznap délelıtt Creed Leroy korán reggel Bostonba utazott, hogy elérje az elsı, Nassauba tartó gépet. A nassaui repülıtéren felszállt a városba vivı buszra a csapat turistával együtt, akik melegben, napsütésben akartak karácsonyozni. A város morajlott, hatalmas volt a forgalom. A kisbusz dudált, megállt a járdasziget mellett, és kizúdította seregnyi utasát. Creed jól érezte magát a tömegben. Szerette a nagyvárosok névtelenségét és a személytelen helyeket. Végigmenve a Bay Streeten – a város fıutcáján –, ahol hatalmas dugó volt az öreg autóktól és a turistákkal zsúfolt lovas kocsiktól, kaméleonnak érezte magát. Itt nem benzinkutas volt. Itt bárki lehetett. Elhatározta, hogy azokat a recepteket alkalmazza, amelyeket az utóbbi években a gazdasági témájú krimikben olvasott. Amint pénzmosásról vagy off-shore számlákról volt szó, a regényekben azonnal Nassau neve merült fel, a maga négyszáz bankjával és pénzügyi intézetével. Aztán jött a csaló pénzemberek leírása, akik az adóhatóságot kikerülve névtelenül zsonglırködtek a milliókkal, és egyetlen kattintással mesés összegeket utaltak át az egyik pénzügyi paradicsomból a másik pénzügyi paradicsomba. Creed mindig szerette volna tudni, hogy a valóság megfelel-e a fikciónak, és most hamarosan megtudja. Az interneten kikereste egy olyan bank irodájának az adatait, amely az ıt érdeklı szolgáltatást kínálta. E-mailt küldött nekik, amelyben bıvebb információt kért. Elméletileg ahhoz, hogy off-

141

shore számlát nyisson, a lábát sem kellett volna kitennie otthonról, de Creed mindenáron beszélni szeretett volna valakivel. Befordult az egyik mellékutcába, és belépett egy kis bankintézet utcára nyíló ajtaján. Amikor alig félóra múlva kijött a bankból, fülig ért a szája. John Grisham és a Társaság nem hazudott! Még könnyebben ment, mint a regényekben! Rögtön azokat a szavakat hallotta, amelyeket várt: megbízhatóság, banktitok, semmi adó… A többi szinte magától ment: negyedóra alatt megnyithatta és aláírhatta a számlát. 5%-os éves kamat, ami után nem kell adót fizetni, csekkfüzet és egy bankkártya, amelynek a mágneses csíkján nincs rajta sem a neve, sem egyéb fontos adata, de a világ összes pénzkiadó automatájánál használható. Éppen erre volt szüksége. Azt is megígérték, hogy sem az adóhatóságok, sem a rendırség nem férhet a számlájához. Ráadásul az egyik kis alagsori páncélszekrényben sikerült biztonságba helyeznie egy másolatot a filmfelvételrıl, amely valóságos vagyont hoz majd neki. És mindehhez nem kellett más, csak az útlevele fénymásolata és egy tizenötezer dolláros letét. Tegnap este – szintén a felesége tudta nélkül – eladta az autóját, hogy megszerezze az összeg egy részét. Ötezer dollárt leemelt a közös számlájukról is. Megfogadta, hogy a dupláját küldi vissza Christynek, ha már messze lesz tıle, és dúskálni fog a pénzben. Creed Leroy mélyen beszívta a meleg levegıt. Soha nem volt még ilyen jókedve. Már csak egyetlen dolog hiányzott a boldogságához: hogy Nathan Del Amico felhívja, és megállapodjanak a találkozó helyében. Éppen egy elegáns, gyarmati stílusban épüli fodrászüzlet elıtt ment el, és benézett az ablakon. Mint a régi szép idıkben, egy vendég éppen a szakállát vágatta le, és szemmel látható gyönyörőséggel hagyta, hogy gızölgı törülközıt borítsanak az arcára. Ettıl a látványtól Leroynak kicsordult a nyála. Még soha senki nem borotválta meg. Gyorsan döntött. Eljött az idı, hogy megváltoztassa a külsejét, levágassa elhanyagolt szakállát, nyakába lógó haját. Utána majd elmegy a város egyik elegáns üzletébe, és vesz néhány ruhadarabot, amelyek jobban illenek a leendı társadalmi helyzetéhez. Egy fiatal nı széket tolt alá. Alighogy leült, megszólalt a mobilja; a töltıállomásra érkezı hívásokat ugyanis átirányíttatta a mobiljára. Az órájára nézett. Mivel elfelejtette átállítani az óráját (egy óra volt az eltérés), 10 óra 22 percet mutatott. – Halló! – szólt bele a telefonba türelmetlenül. – Nathan Del Amico beszél. Garrett Goodrich nagyot kiáltott örömében: – A mindenségit, Nathan, több üzenetet is hagytam magának! És csak most hív vissza! Mi ez a história azzal a balesettel? – Mindent megmagyarázok, Garrett. Figyeljen, a kórház kávézójában vagyok. Van egy perce számomra? – Hány óra van? – kérdezte Goodrich, mintha elveszítette volna az idıbeli tájékozódási képességét. – Majdnem fél egy. – Befejezek néhány aktát, és tíz perc múlva jövök. – Garrett! – Igen? – Még egyszer utoljára szükségem van magára. Megtenne nekem egy nagy szívességet? A Marble&March irodája 16 óra 06 perc – Nincs valami ötlete, Abby? – Mivel kapcsolatban? Nathan összekulcsolt kézzel hintázott a széken, és titokzatos arcot vágott.

142

– Ahogy már mondtam, elhatároztam, hogy kifizetem azt az összeget. De biztos akarok lenni benne, hogy csak egyszer fizetek. Sajnos, ha elkezdıdik egy zsarolás… – …nem tudjuk, mikor ér véget – fejezte be Abby. – Errıl van szó. Nem akarom, hogy fél vagy egy év múlva Leroy újra kezdje Jeffrey-vel vagy Mallory-vel… vagy velem – tette hozzá, erıt véve magán. – A zsarolást a törvény szigorúan bünteti – jegyezte meg Abby. – Igen, de csak úgy tudjuk Leroyt megakadályozni abban, hogy újra kezdje, ha bizonyítékot szerzünk a zsarolásról. Márpedig ez a pasas nagyon óvatos, ahogyan az imént alkalmam volt megállapítani. – Micsoda, beszélt vele? – Abby fel volt háborodva, hogy csak most értesült róla. – Igen, reggel felhívtam, de ragaszkodott hozzá, hogy menjek le a ház elé egy nyilvános telefonhoz, és visszahívott. – Megbeszéltek egy találkozót? – Igen, holnapra. – És hogy akarja csinálni? – Ki kell valamit találnom, hogy szóra bírjam, és fel is kell vennem valamivel, úgyhogy komolyabb felszerelésre lesz szükségem: rejtett mikrofonra, amilyet a titkosszolgálatoknál használnak például. – Csak jelzem, hogy már nem vagyunk a Watergate idejében – nevetett Abby. – Miért, ismer hatékonyabb eszközt is? – Igen, például ezt. – Nathan mobiltelefonjára mutatott. – A mobilt? – Igen. Csak a szokásostól kissé eltérı módon kell használnia. Nathan összeráncolta a szemöldökét. Abby látta, hogy nem érti, hát alaposabban elmagyarázta: – A maga telefonján is van olyan üzemmód, hogy „szabad stílus”, ugye? – Igen, hogy vezetés közben is tudjak beszélni. – Rendben. És mi történik akkor, amikor szól a telefon, és maga éppen vezet, és nem tudja felvenni? – Akkor a telefon automatikusan bekapcsol, de még mindig nem értem, hogyan… – Hadd fejezzem be. Most képzelje el, hogy hangtalan üzemmódra állítja a telefont. – Hogy rezegjen? Abby megcsóválta a fejét. – Nem, amikor a telefon vibrál, zümmögı hangot ad. Nem elég észrevétlen. Nathan kétségbeesetten törte a fejét. – Akkor nem értem, hogy mőködik a dolog. Abby felkapta a mobilt, és csinált vele valamit. – Egyszerően csak hangtalan üzemmódra állítja. – Tehát némára. – És íme, 007-es ügynök, a mobilját titkos mikrofonná alakítottam. Odadobta Nathannek a telefont, aki röptében elkapta. Kipróbálta a rendszert: felhívta a mobilt az iroda vonalas telefonjáról, mire a mobil hangtalanul bekapcsolt. – Ez hihetetlen – ismerte el Nathan. – Hol tanulta? – Egy nıi magazinban, volt ott egy érdekes cikk: tíz kivédhetetlen módszer, amellyel ellenırizhetjük a férjünket, és megtudhatjuk, nem lép-e félre.

143

27 Nem vagyok hibátlan. VILLON Pitsfieldi Városi Kórház Intenzív Osztály hajnali egy óra – Megérkeztünk, Goodrich doktor. – Nagyszerő. Claire Giuliani hátralépett. Mély benyomást tett rá a New Yorkból jött híres orvos, aki látni akarta a beteget. – Rendben, itt hagyom egy kis idıre. Szóljon, ha bármire szüksége van. – Köszönöm, doktornı. Goodrich belépett a szobába. Személytelen helyiség volt, csak egy éjjeli lámpa szórta lágy fényét az ágyra. A szoba hátsó részében hófehér, egyszerő asztal állt, mellette fémmosdó. Az egész szobában a beteg szívverésének jellegzetes bip-bipje és a hatalmas lélegeztetıgép fujtatása visszhangzott, amely zajosan pumpálta a levegıt az intubálócsıbe. Goodrich az ágyhoz lépett, és Ben fölé hajolt. Az ápolónık lepedıket és egy vastag takarót terítettek rá, hogy megóvják a kihőléstıl. A gyerek mozdulatlanul feküdt, mint egy porcelánszobor, aprócska volt, szinte elveszett a nagy ágy közepén. Az arcán lévı zúzódások még szembetőnıbbé tették törékenységét. A karjából csövek vezettek az infúziós állványra akasztott tasakba. Goodrich gépiesen a monitorhoz hajolt, és ellenırizte a szívverés ritmusát és a vérnyomást, majd az automata fecskendıt is, amely szabályos idıközönként morfiumot juttatott a beteg szervezetébe. Ismerte az efféle helyeket, mint a tenyerét, ám valahányszor belépett egy betegszobába, mégis mindig elöntötte a részvét és még valamilyen furcsa érzés. Az imént röviden elbeszélgetett a fiatal doktornıvel, Claire Giulianival, aki láthatólag nem bízott a képességeiben. Pedig jó munkát végzett. A fiút tökéletesen ellátták. Ennél többet nem tehetett volna senki. Most nincs más hátra: várni kell. Goodrich csak Nathan kérésére vállalkozott erre a hosszú útra. Nathan elmesélte neki a balesetet, de Garrett egy szót sem hitt az egészbıl. Nathan ideküldte, hogy gyızıdjék meg róla, hogy a gyermek elég gondos ápolásban részesül-e, és hogy érthetı emberi nyelven mondjon róla orvosi véleményt. Nathan másról nem beszélt, de Goodrich pontosan értette, mit is akar tudni valójában; azt, hogy életben marad-e Ben, vagy megvannak számlálva a napjai. Goodrich az üveges ajtó felé fordult, és meggyızıdött róla, hogy senki nem figyeli. Leoltotta az ágy fölötti lámpát. Nagyon megkönnyebbült: nem látott fénykört a gyermek feje körül. Lehet, hogy Ben nem ébred fel tíz percen belül, de az biztos, hogy nem fog meghalni. Garrett elhatározta, hogy megpróbálkozik még valamivel – amivel csak ritkán kísérletezett. Óvatosan Ben arca felé nyújtotta mindkét kezét… Errıl a képességérıl soha nem beszélt Nathannek. Egyébként ez olyasvalami volt, aminek ı sem volt ura igazán. Nem hatalom, nem is adomány, csak egy járulékos képesség, amely idıvel kialakul a Hírnökökben. Egyébként nehéz volt meghatározni a képesség mibenlétét. Agyában egy röpke pillanatra kinyílt egy kis ajtó, olyan volt, mint a vaku villanása, olyan rövid és hirtelen, mint a villámcsapás. Néha még fájdalmat is okozott, mintha a testébıl hirtelen kifutott volna az erı, de az egész csak egy pillanatig tartott. A következı másodpercben már minden rendben volt. Ám az egész csak akkor sikerülhetett, ha megérintette a másikat. 144

Keze már csak néhány milliméterre volt Ben arcától. Hosszú ideig maga sem volt tudatában ennek a képességének, és még ma sem mőködött minden esetben. De néha „megsejtett” valamit, sikerült bepillantania az ajtón, és megtudnia, hogy mi fog történni. Tudta, és kész, és ennek semmi köze nem volt a racionális észleléshez. Olyan volt, mint egy elıérzet. Ujja hegyével megcirógatta a gyermek homlokát, és egy kép jelent meg elıtte: a körülbelül húszéves Ben Greenfield képe, ahogy ejtıernyıvel ereszkedik valahonnan lefelé. A látomás rögtön véget is ért, és Garrett elveszítette a kapcsolatot a titokzatos világgal. Kissé megizzadt, és le kellett ülnie az ágy szélére, hogy összeszedje magát. Aztán begombolta a kabátját, és elhagyta a kórházat. Arról halvány fogalma sem volt, milyen körülmények között ugrott ki Ben azzal az ejtıernyıvel. De egy dologban biztos volt: a gyermek nem fog meghalni, sıt hamarosan magához tér a kómából. December 21. Manhattan – a Great Central pályaudvar Nathan gyalog tette meg az irodája és a pályaudvar közötti pár száz méteres utat. A Metlife Building masszív épülettömbje elé érve az órájára pillantott. 11 óra 41 perc Nagyszerő, éppen idıben van. Sıt négy perccel korábban lépett be a Great Central elıcsarnokába. A hatalmas üvegtetın beáradó fehér fényben a nagy csarnok egy katedrálisra hasonlított. Az aranyozott csillárok és a márványszobrok miatt inkább olyan volt, mint egy múzeum, és jogosan viselte a „világ legszebb pályaudvara” címet. Nathan gyors léptekkel átvágott a csarnokon, és megállt az információs iroda felett függı híres kerek óra alatt. Creed Leroy itt adott neki találkozót. Nathan máskor nagyon élvezte ezt a helyet, amely számára örökre összekapcsolódott Hitchcockkal, aki itt forgatta az Észak-északnyugat címő filmjének egyik híres jelenetét. A csarnokban szokás szerint nagy volt a nyüzsgés. Naponta több mint félmillió ember útja keresztezte itt egymást, innen indultak Manhattanbe, vagy tértek haza a külvárosba. Tökéletes helyszín arra, hogy észrevétlen maradjon az ember. Nathan nem mozdult, megpróbált egy helyben maradni az ıt mindenfelıl taszigáló utasok szüntelen áradata közepette. Megnézte, hogy a telefonja „bekapcsolt” állapotban van-e. Abby a vonal túlsó végén várta, hogy felvehessen minden szót, amellyel sarokba szoríthatnák Leroyt. Nathan türelmetlen volt. Azt sem tudta, hogy néz ki a férfi, akire vár. „Majd én megismerem magát”, jelentette ki a zsaroló. Két-három perce állt már ott, amikor egy kéz nehezedett a vállára. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem, Del Amico úr. A férfi már több perce ott állt, de Nathanben fel sem merült, hogy ı lenne Creed Leroy. Nem úgy nézett ki, mint egy benzinkutas: jól szabott, sötét öltöny, jó minıségő télikabát, új vagy tökéletesen ápolt cipı, ha nyakkendı is lett volna rajta, nem sokban különbözik valamelyik környékbeli iroda ügyvédjétıl. Külsejében egyébként nem volt semmi jellegzetes. Minden átlagos volt rajta: termete, testalkata, arcvonásai… Minden átlagos volt, kivéve smaragdzöld szemét, amelyben tőz égett. Nem tőnt bıbeszédőnek. Fejével intett Nathannek, hogy kövesse. A peronokhoz vezetı lépcsıket szegélyezı üzletsor felé tartottak, majd lementek az alsó szintre, amely tele volt kávézókkal, szendvicsbárokkal és éttermekkel. A légszennyezést és zajártalmakat elkerülendı, a Grand Central vasútvonalait levezették a föld alá, ettıl volt az a furcsa érzé-

145

se az embernek, hogy egy vonat nélküli pályaudvaron jár. Nathan és Creed Leroy belépett az Oyster Bar ajtaján. A hely híres volt arról, hogy az egész városban itt lehet a legjobb tengeri herkentyőket enni. Rendes körülmények között Nathan szívesen ült be ebbe a kedélyes sörözıbe, szerette nagy, boltíves termét. – Gyerünk a mosdóba! – mondta Leroy idegesen. – Tessék? – Csak semmi vita! Nathan követte a mosdóba. Creed megvárta, amíg kiürül a helyiség, majd ráparancsolt Nathanre: – Ide a télikabátjával! – Micsoda? – Adja ide a kabátját és a zakóját, nem akarom, hogy felvegye a beszélgetésünket! – De nincs nálam semmi, amivel felvehetnem! – háborgott Nathan, és már látta, ahogy szépen kiagyalt terve kútba esik. – Siessen! – parancsolta Creed. Nathan levette a kabátját és a zakóját. Zakója zsebébıl kivette a mobiltelefont, és az ingzsebébe csúsztatta. Egy próbát mindenesetre megért. – Vegye le az óráját! Nathan engedelmeskedett. – Gombolja ki az ingét! – Maga teljesen paranoiás! – Nem mondom még egyszer. Nathan sóhajtva kigombolta az ingét. Leroy gondosan megvizsgálta a felsıtestét. – Óhajt még valamit? – kérdezte Nathan gunyorosan. – Használja ki az alkalmat, nagyon szép Calvin Klein-alsónadrág van rajtam. – Kérem a telefont! – De hát ez nevetséges! Leroy kitépte kezébıl a telefont. A francba! – A jegygyőrőjét! – Hozzá ne nyúljon! Creed habozott, majd Nathan markára tette a kezét. – Nyissa ki a markát! Nathan villámgyorsan torkon ragadta, és a falhoz préselte. – Hrrrrgl… – hörgött Creed Leroy. Nathan még erısebben szorította a torkát. – HOZZÁ NE NYÚLJON! Világos? – Hrrrrgl… vi… lágos. Nathan hirtelen elengedte. Leroy összegörnyedt, köhögött, csak néhány pillanat múlva sikerült lélegzethez jutnia. – A kurva életbe, Del Amico… Ezért még megfizet! – Na, kapja össze magát, Leroy! – parancsolt rá Nathan a mosdóból kifelé menet. – Gondolom, nem azért hívott ide, hogy megkóstoltasson velem egy finom fésőkagylólevest. Egy-egy Martini állt elıttük a kockás abrosszal borított asztalkán. A nagy terem morajlott a vendégek beszélgetésétıl. Leroy – miután Nathan kabátját, zakóját és mobilját beadta a ruhatárba – némi nyugalmat erıltetett magára. Egy pakli tarokk-kártyát húzott elı zsebébıl, és átnyújtotta Nathannek. – Az elsı kilenc kártya egy Bahama-szigeteki bankszámla számát adja ki – magyarázta. – Most felhívja a bankját, és átutaltatja a pénzt a számlámra. A bank neve Excelsior. Nathan bólintott.

146

Milyen kár, hogy Abby nem tudta felvenni! A jó életbe, valahogy vissza kell szereznie a mobilját! De ehhez elıbb el kell altatnia Leroy éberségét. – Jó ez az ötlet a kártyákkal, Creed. – Ugye? – Igen… Nincsenek nyomok… Csak összekeveri, és semmi bizonyíték a zsarolásra. Leroyban újra feltámadt a gyanakvás: – Oké, elég a dicshimnuszból, hívja fel inkább a bankját! – És mondja, mégis hogy csináljam, ha elvette a telefonomat? – Hát használja az étterem telefonját. – Ha úgy akarja… Nathan Leroyra nézett, megkönnyebbülten elmosolyodott, felállt, és elindult a pult felé, mintha éppen erre várt volna. Ez a váratlan buzgalom újból elbizonytalanította Creed Leroyt. – Várjon, Del Amico! Használja mégis inkább a saját telefonját, hallani akarom, mit beszél. Nathan kivette a mobilját a ruhatárból, és ellenırizte, be van-e kapcsolva. Oké, minden rendben. A lesben álló, magnóval felfegyverzett Abbyre gondolt, a vonal túlsó végén. Most az ı játszmája következik. Az ı védıbeszéde. Vajon képes lesz-e Nathan Del Amico, a nagy ügyvéd szóra bírni Creed Leroyt? Igen, ı volt „a legjobb”, vagy legalábbis szerette így hinni. De tényleg ı-e a legjobb? Még mindig ı a legjobb? Visszaült Creed mellé, és hanyagul az asztalra tette a mobilját. Érezte, hogy Leroy egyre idegesebb. – Na mi lesz, még ma elintézi azt a hívást? Nathan fogta a telefont, úgy tett, mintha hívást kezdeményezne, majd váratlanul abbahagyta: – Igaz is, a brókerem általában korán ebédel, és… – Hagyjuk a cirkuszt, Del Amico! Nathan megvakarta a fejét. – Tízezer dollárban egyeztünk meg, ugye? – A jó életbe, ne szórakozzon velem! – Nyugi, ahhoz képest, hogy egyetlen nap alatt megkeresi azt, amiért én éveken át dolgoztam… – Nyomás, telefonáljon már! – És milyen érzés, hogy nemsokára átkerül a sorompó túloldalára? Biztos vagyok benne, hogy felmerül magában a kérdés: „vajon minden reggel úgy ébredek majd, hogy eszembe jut: megcsináltam, gazdag vagyok?” Talán… – Ne provokáljon! – Figyeljen, lehet, hogy valamikor máskor kéne ezt elintéznünk. Valahogy olyan idegesnek látszik… Leroy durván az asztalra csapott, és végre kimondta a szavakat, amelyeket Nathan ki akart szedni belıle: – Telefonáljon már a kurva bankjába, és utaltassa át azt az egymilliót a számlámra! – Jól van, jól van, maga a fınök. Igen, de én vagyok a legjobb. Nathan fogta a telefont, megszakította a hívást, majd gyorsan új hívást kezdeményezett. Felhívta Philt a bankban, és Leroy vigyázó szeme elıtt megkérte, hogy indítsa el az átutalást. – Tessék, átutalták a pénzt. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, Creed máris felpattant a székrıl, és elvegyült a tömegben. Nathan csak a másodperc töredékére veszítette szem elıl, de képtelen volt újra felfedezni. Creed felszívódott. 147

Leroy sietség nélkül jött ki az étterembıl. Olyan jellegtelen volt, hogy Abby kis híján szem elıl tévesztette. Creed kilépett a járdára, és leintett egy taxit. – A newarki repülıtérre – mondta beszállás közben. Abby a taxihoz rohant. – Én is Newarkba megyek, osztozhatnánk a taxin? Olyan fürgén pattant be a kocsiba, hogy Leroy még csak vissza sem tudta utasítani. A taxi éppen csak elindult, amikor megszólalt Abby telefonja. – Azt hiszem, magát hívják – mondta, és átnyújtotta Leroynak a készüléket. – Hát az meg hogy lehet? – Majd meglátja. Én most inkább kiszállok. Megkocogtatta az üveget, és szólt a sofırnek. – Jó utazást, Leroy úr. A taxi megállt, és Abby kiszállt belıle. Leroy döbbenten bámult utána. Nem vette fel rögtön a telefont, de végül a kíváncsisága gyızedelmeskedett. – Halló! Legnagyobb meglepetésére a saját hangját hallotta: Telefonáljon már a kurva bankjába, és utaltassa át azt az egymilliót a számlámra! – Jól van, jól van, maga a fınök. – A francba, miféle játék ez, Del Amico? – Egy olyan ember játéka, aki egyszer még hajlandó fizetni, de kétszer semmiképpen sem. – És mit csinál ezzel a felvétellel? – Semmit, csak megırzöm, ahogyan maga is megırzi a videokazettát. Megırzöm „arra az esetre, ha”. De csak magán múlik, hogy felhasználom-e. – Nem fogom még egyszer megzsarolni magát, ha csak ez izgatja. – A maga érdekében remélem, Creed, mert a játék jóval kevésbé mulatságos, ha egy zárkában játssza az ember. – Nem lesz másodszor. – Nagyon szeretnék hinni magának. Ja, és még valami, Creed: meglátja majd, hogy nem váltja be az összes hozzá főzött reményt. – Kicsoda? – Hát a pénz, Creed, a pénz. Nathan letette. Nantucketben lenyugodni készült a nap. Napok óta keleti szél fújt, napnyugtakor mindig felkorbácsolta a hullámokat, amelyek nagy robajjal törtek meg a Wexler-villa elıtti sziklákon. Jeffrey és Mallory az óceán fölé kinyúló fedett verandán állt. Ez volt a ház legcsodálatosabb helye, egy szinte a vízbe merülı, páratlan megfigyelıállás. Mallory a reggeli géppel érkezett Brazíliából. San Diegóból felhívta a szülei berkshiresi házát, de a házvezetınıtıl megtudta, hogy „uram és asszonyom” végül úgy döntöttek, hogy Nantucketben töltik a karácsonyt. Mallory nyugtalan lett ettıl a változástól, Bostonba repült, és alig egy órája érkezett a szigetre. – Nos, Mallory, most már ismered az egész történetet. Jeffrey részletesen elmesélte az legutóbbi napok eseményeit. Semmit sem hagyott ki, elmondta, hogy tökrészegen elütötte Ben Greenfieldet, beszélt a Nathan hozta áldozatról és Creed Leroyról is, mert Nathan beszámolt neki a zsarolásról. A múltat sem hallgatta el, elmesélte, hogy már huszonöt évvel ezelıtt is az alkohol volt az oka, hogy lopással vádolta meg Nathan ártatlan édesanyját. Mindent elmondott, csak azt nem, hogy Nathan meg fog halni. Mallory könnyes szemmel közelebb lépett az apjához. – Van híred a gyerekrıl? – Naponta kétszer hívom a kórházat. Stagnál az állapota. Még bármi megtörténhet. Jeffrey át akarta ölelni Malloryt, de a lánya eltolta magától.

148

– Hogy tehetted? – kérdezte elcsukló hangon. – Hogy hagyhattad, hogy Nathan vállalja helyetted az egészet? – Nem… nem tudom – dadogta Jeffrey –, ı ragaszkodott hozzá. Az gondolta, így jobb lesz mindenkinek. – Fıleg neked! Jeffreyt úgy érte ez a mondat, mint egy arculcsapás. Nem tudta, hogyan védekezhetne a vád ellen. Kötötte a Nathannek tett ígérete, és eltökélte, hogy mindenáron megtartja, még akkor is, ha a lánya gyávának gondolja majd. Ez az ı része a fehérbıl. Így fog vezekelni. – De ugye nem engeded, hogy börtönbe kerüljön? – Nem, drágám – fogadkozott Jeffrey –, esküszöm neked, hogy kihúzom a csávából. Talán ez az egyetlen dolog, amit jól csinálok az életben, és gondolhatod, hogy minden tılem telhetıt megteszek. Jeffrey a kezére nézett: szörnyen remegett – az alkoholelvonás tünete volt. Tíz perc alatt már harmadszor kapta fel az asztalról az ásványvizes palackot, hogy nagyot húzzon belıle; azzal áltatta magát, hogy éppen olyan megnyugtató hatással van rá, mint egy korty vodka. – Ne haragudj rám, Mallory! Nyomorultul érezte magát, egy szégyennél is erısebb érzés bénította meg. A lánya, az ı imádott és törékeny lánya itt sír mellette, és ı még csak meg sem ölelheti. Mallory a verandát körülvevı hatalmas üvegfalhoz lépett, és az óceánt kémlelte a horizontra révedı tekintettel. Kicsi korában viharos napokon nem mert kijönni ide, félt a szél és a hullámok mennydörgı zajától. Az elemek tombolása megrémítette, egy orkán kellıs közepében érezte itt magát. Jeffrey félénken hozzálépett. – Drágám… Mallory megfordult, és az apja karjába vetette magát, éppúgy, mint tízéves korában. – Papa, halálosan boldogtalan vagyok, amióta Nathan nincs mellettem. – Beszélj vele, drágám! Azt hiszem, ı is mondani szeretne neked valamit. – Amikor elváltunk, nagyon fájt, de az elején még megkönnyebbülést is éreztem. – Megkönnyebbülést? – Igen, egész életemben attól féltem, hogy kiszeret belılem, ha észreveszi, milyen gyönge és esendı vagyok. Ebben az értelemben szinte fellélegeztem, amikor már nem voltam vele, mivel már amúgy is elveszítettem, legalább attól nem kellett félnem többé, hogy elveszítem. – Neki is éppen olyan nagy szüksége van rád, mint neked ırá. – Nem hiszem. Már nem szeret. – Amit most tett, éppen az ellenkezıjérıl árulkodik. Mallory felnézett rá, tekintete csupa remény volt. – Keresd meg! – tanácsolta Jeffrey nagyon komolyan. –De siess: sürget az idı.

149

28 Hunyd be a szemed, pördülj meg háromszor a sarkadon, és gondolj erısen arra, hogy jól csak otthon érzi magát az ember. VICTOR FLEMING ÓZ, A NAGY VARÁZSLÓ CÍMŐ FILMJÉBİL

– Ehetek egy hot dogot? Bonnie egy mozgóárus kocsija elıtt ugrándozott, az Ötödik sugárút és az 58. utca sarkán. – Már négy óra van, kicsikém, nem akarsz inkább valami gyümölcsöt? Bonnie hevesen megrázta a fejét: – Nem, nem! Imádom a hot dogot, sok mustárral és sült hagymával! Isteni! Nathan tétovázott: a hot dog nem túl egészséges étel – végül beleegyezett. – ¿Cuanto cuesta esto?*- kérdezte Bonnie halálosan komolyan, és a zsebébıl elıvette kis pénztárcáját, amelyben a spórolt pénzét tartotta. Apja zsörtölıdött: – Nem beszélhetsz mindenkivel spanyolul! – Son dos dólares*- felelte az árus, és Bonnie-ra kacsintott. Nathan is elıvette a pénztárcáját, és néhány kettéhajtogatott bankót vett ki belıle. – Gyerünk, tedd el a pénzed! Kifizette a két dollárt, és a lánya bőbájos mosollyal mondott köszönetet érte. Bonnie átvette a hot dogot, és nyílegyenesen egy csoporthoz száguldott, ahonnan karácsonyi dalok hallatszottak. Száraz, üdítıen hideg volt a levegı, és a homlokzatok ragyogtak a verıfényben. Nathan a lánya után eredt. A rengeteg ember és az utcai mutatványosok forgatagában nagyon kellett figyelnie, hogy el ne veszítse szem elıl, így rögtön meglátta Bonnie kabátján a mustár szép, élénksárga foltját is. Meghallgatták egy spirituálékat éneklı csoport a cappella elıadását, Bonnie eldúdolt velük néhány számot, majd egy másik csoporthoz szaladt. Nem sokáig állt ellent a kísértésnek, és a két dollár zsebpénzét hamarosan odaadta egy Mikulásnak öltözött hegedősnek, aki az Üdvhadseregnek kalapozott. Ezután a Central Parknak a Grand Army Plazával szemközti délkeleti bejáratához vonszolta Nathant. A hideg ellenére ezen a délutánon a nagy zöld park tele volt sétálókkal. Mindenhonnan özönlöttek az emberek: ki gyalog, ki biciklivel vagy hintón, sıt még sífutó léccel is! Most egy reklámtábla elé értek, amelyen a park fáit kínálták örökbefogadásra. – Örökbe fogadhatok egyet a születésnapomra? Nathan határozottan nemet mondott: – Nem, ez hülyeség, fákat nem lehet örökbe fogadni. Bonnie nem makacskodott, rögtön újabb ötlete támadt: – Nem lehetne, hogy a Times Square-en szilveszterezzünk? – Az nem kislányoknak való hely. Meg azután nem is olyan szép. – Na, papa… Sarah azt mondta, hogy ott van az egész ország legnagyobb szabadtéri szilveszteri bulija! – Meglátjuk, édes. Addig is gombold be a kabátod, kezd nagyon hideg lenni. * Mennyibe kerül? * Két dollárba.

150

Bonnie a szemöldökéig lehúzta a perui sapkát. Nathan szorosabbra kötötte a sálat Bonnie nyakán, és megtörölte az orrát egy papír zsebkendıvel. Bonnie imádni való gyerek volt, és érezte, hogy mérhetetlen kiváltság gondoskodni róla. Bonnie-t nem viselték meg túlságosan a baleset estéjének eseményei. Nem volt könnyő látnia, hogy úgy viszik el az apját, mint egy közönséges bőnözıt, de nagyszülei már másnap elmondták neki az igazságot. Ha szóba hozta a dolgot, csak azért, mert nyugtalankodott a sérült kisfiú miatt. Egyébként Nathan éppen aznap reggel nagyon megnyugtató hírt kapott: Jeffrey telefonált neki, hogy Ben magához tért a kómából. Mindkét férfi határtalanul megkönnyebbült, hogy a kisfiú túl van a veszélyen, de egy jóval önzıbb okuk is volt az örömre: Nathant többé már nem fenyegette a börtön. Három csodálatos napot töltöttek el Bonnie-val, nem csináltak semmi mást, csak pihentek, szórakoztak. Nathan meg se próbált valamiféle üzenetet átadni a lányának. Nem akarta bölcselkedésre pocsékolni az idıt, egyszerően csak szeretett volna együtt lenni a lányával, azt akarta, hogy Bonnie jól érezze magát vele, hogy késıbb legyen mire emlékeznie. Megmutatta neki a MoMA*-ban az egyiptomi szobrokat és Picasso képeit. Elızı este megnézték a gorillát a hatalmas bronxi állatkertben, és reggel elmentek egészen a Fort Tryon Parkig, ahol Rockefeller kırıl kıre felépíttetett néhány dél-franciaországi kolostort. Nathan az órájára nézett. Megígérte Bonnie-nak, hogy felülhet a Nagy Körhintára, de sietniük kellett: késı volt, és ez a híres attrakció fél ötkor bezárt. Futva indultak a körhinta felé. Olyan hangulat volt itt, mint a búcsúban, és Bonnie nagyon jól érezte magát. – Felülsz mellém? – kérdezte Nathant kifulladva. – Nem, kicsikém, ez felnıtteknek nem való. Bonnie a falovakra mutatott: – De vannak más felnıttek is! – Na, ülj fel gyorsan! – buzdította Nathan. – Kérlek! – könyörgött Bonnie. Nathan ma nem akarta Bonnie egy kérését sem visszautasítani, felpattant hát az egyik csodálatosan kifestett paripára. – Elindult! – kiáltotta Bonnie lelkesen, miközben a körhinta tényleg forogni kezdett, pattogó zenére. A körhinta után kenyérmorzsát dobáltak a tó nyugodt vizén úszkáló kacsáknak, majd elsétáltak a Wollman Ringnél lévı korcsolyapályához. Az évnek ebben a szakában ez a hely Manhattan egyik legvarázslatosabb szabadtéri színhelye. A pályát fák veszik körül, a fákon túl a Midtown felhıkarcolói emelkednek. Bonnie sóvárogva nézte a korlát mögül a pályán keringı, boldogan kiabáló, kunsztokat bemutató gyerekeket. – Te is kipróbálnád? – Miért, lehet? – kérdezte Bonnie, aki nem hitt a fülének. – Csak akkor, ha úgy érzed, hogy menni fog. Fél éve Bonnie még azt felelte volna, nem, félek, vagy nem, túl kicsi vagyok hozzá, de egy ideje jobban bízott már magában. – Szerinted sikerülne? – Persze – felelte Nathan mélyen a szemébe nézve. –Hiszen bajnok vagy a görkorcsolyázásban. És a rendes korcsolya ugyanúgy mőködik. – Akkor szerencsét próbálok. Nathan kifizette a hétdolláros belépıt, feladta Bonnie-ra a korcsolyát, és betámogatta a jégpályára. Bonnie nagyon félénken kezdte, és hamarosan el is esett. Gyorsan, kétségbeesetten feltápászkodott, és Nathant kereste a szemével. Nathan a pálya szélén állt, onnan buzdította a folytatásra. * MoMA: Museum of Modern Art.

151

Bonnie kicsit magabiztosabban újra kezdte, és siklott is néhány métert. Amikor már éppen sikerült egy kicsit felgyorsulnia, nekiütközött egy vele egyidıs kisfiúnak. De nem sírta el magát, hanem felnevetett. – Csinálj így! – kiabálta Nathan, és két kezével mutatta neki, hogyan kell tartania a korcsolyát, hogy le tudjon fékezni. Bonnie feléje emelte a hüvelykujját. Abban a korban volt, amikor gyorsan tanul az ember. Nathan megnyugodva elballagott a kis italos bódéhoz, kért egy kávét, de mindvégig szemmel tartotta Bonnie-t. A friss téli hideg pirosra csípte az arcocskáját, és egyre magabiztosabban korcsolyázott a rock'n roll ritmusára. Nathan a tenyerébe lehelt, hogy felmelegítse. Manhattan ma kicsit olyan volt, akár egy hatalmas síparadicsom. A jégpálya úgy ragyogott, mintha színezüstbıl volna. A korcsolyapálya melletti hókupacra múlékony szerelmi vallomást írt valaki: I ♥ NY. Nathan szerette ezt a téli hangulatot, amikor az egész város olyan, mint egy kristály ékszerdoboz. A kerítés mellé állt, hogy kihasználja a délutáni nap utolsó sugarait. İrület, hogy egyszeriben milyen fontos lett számára, hogy arcán érezze a nap sugarait! Ez a gondolat mélyen felkavarta. Hamarosan eljön a vég. Soha többé nem csiklandozza orrát a kávé illata, soha többé nem cirógatja bırét a nap melege. Könnyek szöktek a szemébe, de rögtön ki is törölte ıket. Most nem hagyhatja el magát. Végül is hagytak neki idıt, hogy elbúcsúzzék a lányától és a feleségétıl. Nem minden halálos betegnek van ekkora szerencséje. Az aranyló nap nemsokára lenyugszik a felhıkarcolók mögött. Még egy röpke pillanat, és leszáll az este. Az utcai lámpák gyertyaként gyúlnak ki a havas tájban, és éjszakai tündérvilággá változtatják. Most még világos van, de a hold fehér sarlójának csücske már megjelent az égen, a tornyok mögött. És Nathan ekkor meglátta ıt a fényben. Malloryt. Alakja körül narancssárga izzás. A szél hátrasöpörte haját, arca kiszínesedett a hidegben. Amikor Mallory meglátta ıt, futva elindult felé, és levegı után kapkodva a karjába vetette magát. Mintha megint húszévesek lettek volna – csak az volt a különbség, hogy amikor megfordultak, egy kislányt pillantottak meg, aki ledobta a korcsolyáját, és boldogan kiabálva rohant feléjük. Bonnie a karjukba röpült, és mind a hárman szorosan átölelték egymást. – Játsszunk virágot! – kérte ıket Bonnie. Ezt a játékot nagyon régen találták ki, amikor Bonnie még egészen kicsi volt. Elıször nagyon-nagyon közel léptek egymáshoz, összeölelkeztek, és azt mondták: „összecsukódott virág”, majd hátraléptek, és azt kiáltották: „kinyílt virág”. Három-négyszer megismételték a játékot. Összecsukódott virág, kinyílt virág. Összecsukódott virág, kinyílt virág… Egyszerő kis játék volt, a család összetartozásának a jele, annak a családénak, ahonnan örökre hiányozni fog valaki.

152

29 Mindig a szerelemtıl szenvedünk, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy nem szenvedünk semmitıl. CHRISTIAN BOBIN Néhány órával késıbb December 24. éjszaka Lakás a San Remo Buildingben Az ágy közepén hevertek, és a csillagokat bámulták. Az ég olyan tiszta volt, hogy a hold kékes fénnyel árasztotta el a szobát. Mallory ajka Nathan nyakán vándorolt. Újra egybeforrasztotta ıket a heves vágy, lélegzetük felgyorsult. Mallory beletúrt Nathan hajába. – Tudod, ugye, hogy idısebb vagyok nálad? – súgta a fülébe. – Csak néhány nappal – felelte Nathan mosolyogva. – Azt hiszem, téged nekem teremtettek – tréfálkozott Mallory. Nathan a mellére tette a kezét. – Hogy érted? Mallory folytatta a játékot: – Azt hiszem, amikor megfogantam, egy jó szellem úgy döntött, küld mellém valakit, aki segít leküzdeni az élet nehézségeit. – Tehát ilyen magas helyen döntöttek a létezésemrıl? – kérdezte Nathan nevetve. – Igen. És azt hiszem, nagyon hálás lehetsz nekem, és köszönetet kéne mondanod – dünnyögte Mallory, és megcsókolta Nathant. – Nélkülem világra se jöttél volna. Nathan hosszan viszonozta a csókot. Ezentúl mindig érezni akarta Mallory illatát. Kifinomult érzékeivel mindent észlelt: bıre legapróbb rezdülését, leghalkabb sóhaját. Nyerhet az ember a lottón, megnyerheti az évszázad perét, hét-nyolc nulla is lehet a bankszámláján lévı összeg végén, ezt soha semmi nem pótolhatja. Nathan még erısebben ölelte Malloryt, a tarkóját csókolgatta, a csípıjét cirógatta, és olyan szorosan simult a hátához, mintha ez lenne utolsó kapcsolata az élettel. Az utóbbi napokban átélt események szélsebesen peregtek a szeme elıtt, és hirtelen ráébredt, hogy soha nem érezte magát annyira élınek, mint amióta megértette, hogy hamarosan meg kell halnia. És rögtön ezután megint megérezte a körülötte ólálkodó halált. Ma este fordult elı elıször, hogy kész volt elfogadni. A félelem persze nem múlt el, de valami furcsa türelmetlenséggel társult. Nathan kíváncsi lett a halálra, ahogyan egy új földrészre kíváncsi az ember. Lehet, hogy az ismeretlenbe indul, de szeretet veszi körül. Békében önmagukkal és békében a többi emberrel, ahogyan Garrett mondaná. Teste tőzben égett, mintha lázas lenne. Újra érezte a fájdalmat a mellkasában, amelyrıl pedig már majdnem elfelejtkezett, és szinte ugyanabban a pillanatban a seb is ismét sajogni kezdett a lábán. Minden csontja tüzelt, és szinte darabokra tört. Úgy érezte, lassacskán kilökıdik az élık világából, és egy ismeretlen dimenzióba kerül. Mintha már csak azért élne, hogy meghalhasson. Hajnali kettıkor hunyta le a szemét, és Goodrich felé szállt az utolsó gondolata: Hamarosan nem lesz többé mellettem. Nem látom többé. Nem hallom többé a hangját. İ – pedig tovább operálja az embereket, másokat pedig átkísér a halálba. 153

Én meg, mint elıttem mindenki, végül választ kapok a kérdésre: vajon van egy hely, ahová mindannyian megyünk? Úgy száz kilométerre tılük Jeffrey Wexler hangtalanul kikelt az ágyból. Kinyitotta a szalon lépcsıje alatt megbújó keskeny ajtót, meggyújtotta a plafonról lógó csupasz, poros égıt, és óvatosan lement a pincébe. Az egyik fapolc alól kihúzott egy ládát hat üveg whiskyvel, amelyet néhány napja hozott egy küldönc; húszéves Chivas volt, karácsonyra kapta egy régi ügyfelétıl, akit megmentett egy ballépés következményeitıl. Amikor az este ágyba bújt, Jeffrey megértette, hogy addig nem jön a szemére álom, amíg ezek az üvegek itt vannak a házban. Felcipelte a ládát a konyhába, és az üvegek tartalmát szép komótosan kiöntötte a mosogatóba. A mővelet eltartott néhány percig, és ı tőnıdve nézte a whiskyt – úgy ömlött le a lefolyón, mint a spagetti fehér habos fızıvize. Utána kinyitotta a csapot, és bı vízzel leöblítette az alkoholt, nehogy eszébe jusson kinyalni a mosogatót. Hogyan juthatott ide egy olyan ember, mint ı? Mindennap feltette magának a kérdést, de tudta, hogy soha nem fogja megválaszolni. Mára már biztos lehetett benne, hogy ellen tud állni a kísértésnek. Ám holnap új harc kezdıdik, és holnapután is és azután is és így tovább. Ez a háború állandó készenlétet igényel, mert amikor jelentkeznek az elvonási tünetek, bármilyen alkohol megteszi: a kölnivíz, a dezodor, a patikában beszerezhetı 90%-os alkohol. A veszély mindenütt jelen volt. Visszafeküdt a felesége mellé, de nagyon le volt törve. Ökölbe szorult a keze. Talán megpróbálhatna újra közelebb kerülni Lisához, többet beszélgethetnének, bevallhatná neki kínzó szorongását. Ez az a pillanat. Most vagy soha. Igen, holnap mindenképpen beszél vele. Ha lesz hozzá bátorsága. Éjfél után Brooklyn egyik sőrőn lakott negyedében Connie Booker kinyitotta az ajtót, vigyázva, hogy ne csapjon zajt. Josh fölé hajolt, és mélységes gyöngédséggel figyelte. Tíz napja ez a helyiség csak egy hideg, élettelen vendégszoba volt. És most egy pöttöm gyerek alszik itt egy kiságy melegében. Connie még mindig nem fogta fel teljesen. Minden olyan gyorsan történt. Elıször volt az a tragédia, az a szörnyő bankrablás, ami az unokahúga, Candice életébe került. Utána, néhány órával késıbb felhívták a gyámügytıl, hogy nem akarja-e örökbe fogadni a gyereket. Connie nem sokáig gondolkodott. Hamarosan ötvenéves, többször is elvetélt, már jó ideje nem remélte, hogy gyereke lehet. Elérkezett abba a korba, amikor az ember már nem vár sokat az élettıl. Az utóbbi években egyre fáradtabbnak és öregebbnek érezte magát. De Josh érkezése óta elszállt minden fáradtsága, mintha az élet megint értelmet nyert volna. Biztosan érezte, hogy jó anya lesz. Josh nem fog hiányt szenvedni semmiben. A férje és ı keményen dolgoztak egész életükben, és Jack, a büszke apa még túlórákat is vállalt a laktanyában. Csak egyvalami nyugtalanította: ma reggel a postaládában egy csomagot talált, egy távirányítós kisautó és pénz volt benne, levél gyanánt pedig egy fehér lap, rajta néhány sor és egyetlen név: „Nathan”. A levél írója tudatta, hogy Josh karácsonyára szánta a pénzt. Jackkel többször is elolvasták a levelet, de nem igazán tudták, mit gondoljanak róla. Egyszóval: nagyon különös karácsony volt. Connie óvatosan megpuszilta Josht, és halkan kiment a szobából. Becsukta az ajtót, de még mindig azon tőnıdött, vajon ki lehet a titokzatos adományozó.

154

Greenwich Village Abby Cooper most ért haza a karácsonyi partiról. Egyedül. Pokolian fájt a feje, és egy dologban biztos lehetett: már megint nem aznap este találja meg élete nagy szerelmét. Az ajtaja elé a portás egy csomagot állított. Abby kíváncsian kibontotta. Egy üveg francia bor volt benne, mellette kísérıkártya: Nathan boldog karácsonyt kívánt neki, és köszönetet mondott mindenért, amit Abby valaha is tett érte. Abby gyorsan lerúgta a cipıjét, a CD-lejátszóba betette a kedvencét – a Brad Mehldau dzsessztrió Songs címő lemezét –, és lejjebb csavarta a lámpákat. Leült a kanapéra, és kinyújtóztatta a lábát. Még egyszer elolvasta a karácsonyi üdvözlılapot. Volt benne valami különös, mintha búcsúlevél lenne, mintha Nathan úgy érezné, hogy nem találkoznak többé. Nem, hülyeség, nem kell fantáziálni. Azon tőnıdött, hol lehet most Nathan. A hatodik érzéke megsúgta: biztosan a volt feleségénél. Igazán kár. Mert Nathan lehetett volna élete nagy szerelme. Garrett Goodrich éppen most jött el a Staten Island-i hospice osztályról. Kinyitotta az autó hátsó ajtaját. – Gyerünk, Cujo, kiskutyám! A hatalmas dog szót fogadott, és beugrott a kocsiba. Garrett beült a kormányhoz, elfordította a slusszkulcsot, és bekapcsolta az öreg rádiót. Keresgélt az állomások között, Britney Spears hallatán elfintorodott, Eminem refrénjétıl a homlokát ráncolta, de egy klasszikus zenét közvetítı adón végül nagy örömére rátalált Verdi Nabuccójára.. Tökéletes, gondolta, és a fejét ingatva hallgatta. Lassan elindult a lakása felé, közben a zsidó rabszolgák kórusa belekezdett a Va, penserio, sull'ali dorate címő dalba. Az elsı piros lámpánál vetett egy pillantást a hátsó ülésen elnyúlt kutyára, és elnyomott egy ásítást. Mióta nem aludta ki magát? Hiába erılködött, nem jutott az eszébe. De az biztos, hogy nagyon-nagyon sok ideje már. Bonnie Del Amico nem bírt elaludni. Olyan boldog volt, hogy a szülei megint együtt vannak. Mindig erre vágyott. Két éve nem múlt el este, hogy ne ezt kérte volna az imájában. De a szorongása mégsem múlt el teljesen, mintha még mindig valami homályos veszély lesne a családra. Kimászott az ágyból, fogta a perui sapkát, amely ott hevert az egyik széken, bevitte magával alvókendınek, és végre sikerült elaludnia. Hajnali három óra, egy queensi temetıben. Jeges, vastag hótakaró borítja Eleanor Del Amico sírját. Elızı nap a fia friss virágot hozott: egy csokor rózsát tett az ónvázába. Ha a váza üvegbıl lenne, mindenki láthatná, hogy valami összefogja a virágok szárát. Egy négysoros igazgyöngy karkötı, apró gyémántokkal kirakott kapoccsal. Még mindig éjszaka. Mystic városa, Massachusetts. Az egyik part menti üres házban van egy szoba, fémpolcokkal. Az egyik nagy kartondobozban egy album hever – nemrégiben kinyitotta valaki. Egy album, mindenféle bejegyzésekkel, szövegekkel, rajzokkal, préselt virágokkal, fényképekkel. Az egyik fényképen fiatal nı látszik, egy tengerparton szalad. A kép fölé tollal odaírta: Olyan gyorsan futok, hogy a halál ne érjen utol soha. A fiatal nıt Emily Goodrichnak hívták, és nagyon jól tudta, hogy a halál hamarosan elragadja. Soha nem hitt igazán Istenben. Pedig talán mégis van valami. Egy rejtély. Egy hely, ahová mindannyian megyünk. Mallory kinyitotta a szemét. Mellette alvó férje lélegzését hallgatta az éjszakában.

155

Hosszú idı óta elıször bízott a jövıben és abban, hogy lehet még gyerekük. Ez a lehetıség túláradó boldogsággal töltötte el. Elalvás elıtt, isten tudja, miért, eszébe jutott, hogy a brazíliai út miatt még mindig nem ment el annak a nıgyógyászati vizsgálatnak a leleteiért, amelyre az orvosa küldte el a múlt héten. Nem baj, a dolog várhat még néhány napot. Dr. Albright apróságok miatt szokott nyugtalankodni. A Nantucket-szigeten felkelt a nap. Ebben a korai órában egy lélek nem volt a tızegáfonyaültetvényeket tápláló mocsár mellett elterülı Sanktay Head-tó partján. A környéken néhány napja befagytak már a tavak és a kis lápok. Csak egyetlen hattyú úszkált a tónak azon a részén, amelyet még nem borított jégpáncél. Vajon hogy került ide a tél kellıs közepén? Soha senki nem tudja meg. És meglátni sem fogja senki, mert a hattyú felszállt, és suhogó szárnycsapásokkal elrepült. Valahová máshová.

156

30 Sohase mondd rá semmire, hogy „elvesztettem”, hanem csak azt, hogy „visszaadtam”. Meghalt a gyermeked? Visszaadtad. Elhunyt a feleséged? Visszaadtad. EPIKTÉTOSZ December 25. Nathan elıször csak azt érezte, hogy meleg hullám csap az arcába, és egyáltalán nem volt kedve kinyitni a szemét. Félt attól, amit meg kell látnia. Távolról zenét hallott. Ismerıs volt. Vajon mi lehet? Talán Mozart. Igen, Mozart Zongoraversenye, N° 20. A kedvence. Most palacsinta illatát érezte. Csak ekkor határozta el, hogy kinyitja a szemét: a túlvilágon nemigen esznek palacsintát. Igen, még mindig a lakásában volt, a hálószobában, ahol tegnap éjszaka elaludt. Bármilyen nehéz volt elhinnie: még mindig élt. Felült az ágyban; egyedül volt. Kinézett az ablakon: szép karácsonyi reggel. A nap szemérmetlenül ragyogó fénnyel árasztotta el a szobát. Nagyot ásítva Bonnie dugta be a fejét az ajtón: – ¿Qué tal?*- kérdezte, látván, hogy az apja már ébren van. – Szia, hogy vagy, kismókus? – Nagyon jól! – Bonnie elrugaszkodott, és felugrott az ágyra. Nathan röptében elkapta, és szorosan magához ölelte. – Hol van a mama? – Palacsintát süt. Az ágyban fogunk reggelizni, mind a hárman! Bonnie túláradó lelkesedésében úgy ugrált a szülei ágyán, mint valami trambulinon. Felugrott, visszapattant, megint a magasba szökkent. Nathan a fülét hegyezte. Klasszikus zene hangjai szálltak a földszintrıl, összekeveredve az edények csörömpölésével. Mallory mindig rádiót hallgatott fızés közben. Nathan kikelt az ágyból, a hálószobai állótükörhöz lépett, figyelmesen megnézte magát, kézfejével megdörzsölte serkedı szakállát, mintha nem hinne a szemének. Semmi kétség, ez ı, és minden porcikája ép. Pedig éjszaka úgy érezte, hogy már meg is halt. Most viszont nem érzett semmit, sem lázat, sem fájdalmat, mintha egyszerre csak elmúlt volna a fenyegetı veszély. Mivel magyarázza ezt? Az nem lehet, hogy az egészet csak kitalálta! Mallory hangját hallotta a konyhából: – Segít nekem valaki? – Megyek! – üvöltötte Bonnie, és ügyesen leugrott a parkettára. A kislánya, a felesége, ık hárman, végre együtt – elmúlt fejük fölül a fenyegetés. Túl szép volt. Túl sok egyszerre ennyi boldogság. Pedig homályosan érezte, hogy valami nincs rendben. Beszélnie kell a feleségével. Felajánlotta a segítségét: – Drágám, szükséged van rám? – Minden rendben, szerelmem, elboldogulunk – felelte Mallory. Nathan az ablakhoz lépett; az ébredezı Central Parkot szemlélte. A szokásos reggeli köd, amelyben elmosódtak a kontúrok, mostanra teljesen eloszlott. * Hogy vagy?

157

Bonnie szökdécselt fel a lépcsın, kezében tálca, rajta palacsintával púposán megrakott tányér. Letette a tálcát az ágyra, egyik ujját beledugta a juharszirupba, lenyalta, és híres kettıs kacsintásával az apjára kacsintott. – Nyam-nyam – mondta, és megdörzsölte a hasát. Nathan háta mögött felhangzottak Mallory lépései. Visszafordult az ablaktól, felesége érkezését lesve. Elıször nem látott semmi különöset. Mallory ragyogó arccal állt a fényben, az ablak elıtt, kezében kávéval, gyümölccsel és bagellel megrakott reggelizıtálca. De amikor az ágyhoz lépett, hogy megkerülje, Nathan megremegett, és azt hitte, megnyílik alatta a föld: Mallory feje körül fehér fénykoszorú ragyogott.

158

31 Nem a halál a rossz. Hanem a bevégezetlen feladat. BESZÉLGETÉS AZ ANGYALLAL Nathan labilis lelkiállapotban teljes sebességgel robogott a Soho felé. Fejében tébolyultabbnál tébolyultabb gondolatok kergették egymást. Meg kell tudnia. És egyedül Garrett felelhet a kérdésére. A mőszerfalon lévı órára pillantott. Ebben az idıben, ünnepnapon az orvost még bizonyosan otthon találja. Rakétaként vágódott ki a Houston Streetre, a terepjárót otthagyta az út kellıs közepén, és Goodrich háza felé rohant. Gyors pillantást vetett a levélszekrények névtábláira, majd a lépcsıket hármasával véve felnyargalt a legfelsı emeletre. Az orvos ajtaja elıtt megállva hangosan bekopogott. Senki. Dühében akkorát csapott öklével az ajtóra, hogy az megremegett. A lármára hajlott hátú kis öregasszony kukkantott ki az egyik szomszédos ajtón. – Maga dörömböl ilyen rémesen? – kérdezte vékonyka hangon. – Nincs itthon a doktor úr? A nénike a karórájára nézett. – Ilyenkor biztosan a kutyáját sétáltatja. – Nem tudja véletlenül, hogy merrefelé? – kérdezte az ügyvéd nyugodtabb és békítı hangon. – Hát… – felelte az apró öregasszony még mindig kissé riadtan – néha elmennek a… A válasz vége már a lépcsıházban érte utol: – …a Battery Park környékére. Nathan bepattant a terepjárójába, gázt adott, és a centrum felé robogott. Hiába volt folyamatos a forgalom, úgy érezte, nem halad elég gyorsan. Piros jelzésen áthajtva kanyarodott rá a Broadwayre. Alig figyelt rá aggodalmában, hogy merre is megy. Folyton Bonnie képe lebegett a szeme elıtt, ahogy az ágyon ugrál ujjongva, és Mallory arcát látta a fény koszorújában. Rögtön odalépett hozzá, hogy megérintse, végigsimított a haján, hogy elhessegesse azt az átkozott glóriát. De a fény nem tőnt el. És egyedül ı látta. Folytatta az eszeveszett száguldást. A TriBeCa magasságában megállt, visszafarolt, és behajtott egy utcába, mert rövidíteni akart, de az utca egyirányú volt. A forgalommal szemben gurult egy darabig, a járdára is felhajtott, többször harsány dudaszóval próbálták rendreutasítani. Végre sikerült megfordulnia, és türelmetlenségét fékezve lassított is; jelenlegi helyzetében már csak az hiányzott, hogy a város rendırautói szirénázva a nyomába eredjenek. A Fulton Streetnél Nathan leparkolt a kocsival, és otthagyta, arra se figyelt, hogy az ajtaját bezárja. Gyalog folytatta az útját, és néhány perc múlva elért Manhattan legdélibb pontjára. Átvágott a Battery Park fasorain, és kiért a Hudson partján húzódó sétaútra. Érkezése egész sirályrajt riasztott tel. Dél tele nem vezeteti út tovább. A nyílt víz szélrohamaitól felkorbácsolt New York-iöböl tárult ki elıtte. Végigfutott a folyóparti magaslaton. Alig látott embert; néhány magányos kocogó igyekezett megszabadulni a friss levegın a szilveszter éjszakai dorbézolás kellemetlen következményeitıl, egy öreg pedig a komphajók távollétét kihasználva horgászbotokat rakott ki a móló kıgátjának a tetejére. A napot kis ködfelhı fátyolozta el, így a Szabadság-szobor körvonalai a Staten Island felé nyújtott fáklyával csak halványan sejlettek elı. Végül megpillantotta Garrettet. 159

Kezét hátrakulcsolva ballagott, félelmetes kutyája, Cujo pedig néhány méterrel elıtte ügetett. Nathan még meglehetısen messze volt tılük, amikor odaüvöltötte az orvosnak: – Hát ez meg mit jelent? Garrett hátrafordult. Nem tőnt különösebbnek meglepettnek Nathan láttán, mintha mindig is tudta volna, hogy ez a történet csak itt és így érhet véget. – Azt hiszem, hogy maga pontosan tudja, Nathan. – Nekem akkor nem ezt mondta – tiltakozott Nathan, amikor végre odaért az orvoshoz –, úgy beszélt, mintha nekem kéne meghalnom. Garrett a fejét rázta. – Ilyesmit sohasem állítottam. Csak maga értette így. – De azt mondta! Az nem lehet, hogy csak álmodtam az egészet! Jól emlékezett, hogy akkor föltette az orvosnak a kérdést: Maga miattam van itt? De ahogy most belegondolt, Nathan megértette, hogy Garrettnek van igaza: soha nem jelentette ki nyíltan, hogy ı, Nathan rövidesen meg fog halni. Egyetlenegyszer volt hajlandó valami válaszfélét adni, de akkor is, amikor errıl vitatkoztak ott, a kórház büféjében, helyesbített: Nem kifejezetten ezt mondtam. De ı, Nathan inkább eleresztette a füle mellett ezt a megjegyzést. Most Goodrich más mondatai is visszacsengtek az emlékezetében. Vannak olyanok, akik a halálra szánt embert felkészítik a nagy ugrásra a másik világba. Ez valamiféle szövetség. A világ tele van Hírnökökkel, de kevesen tudnak a létezésükrıl. A Hírnökök feladata, hogy lehetıvé tegyék az élık és a halottak békés elválását egymástól. Nem vagyok félisten. Ember vagyok, éppen olyan, mint maga. Ez az utolsó mondat. Éppen olyan, mint maga… Nathan megborzongott. Minden elem ott volt végig a szeme elıtt, és ı mégsem kapcsolta öszsze ıket. Farkasszemet nézett Garrettel. – Nem azért jött, hogy tudtomra adja, hogy hamarosan meghalok. – Úgy van – ismerte be az orvos rezignált hangon –, valóban nem ezért vettem fel a kapcsolatot magával. – Arra akart felkészíteni, hogy Hírnök lesz belılem, igaz? Goodrich bólintott. – Igen, a valóságnak ezt a rejtett arcát kellett feltárnom maga elıtt. Az volt a feladatom, hogy mintegy beavassam új tisztébe, és meggyızıdjem róla, képes lesz-e megfelelni a magára váró szerepnek. – De miért éppen én? Garrett a végzetre utalva széttárta karját. – Ne akarja megérteni azt, amire nincs magyarázat. A szél megélénkült. Ideje, hogy megtudjam, amiért jöttem, gondolta Nathan. – Ugye, Mallory fog meghalni? Garrett a vállára tette a kezét, és nagyon gyöngéden felelte: – Igen, Nathan, attól tartok. A fiatal ügyvéd hevesen félrelökte az orvos támaszt nyújtó karját. – De miért? – üvöltötte kétségbeesetten. Garrett mély lélegzetet vett, és csak azután felelt. – A Hírnökre váró elsı feladat mindig nehéz, mert azt a lényt kell a halálba kísérnie, aki a legközelebb áll hozzá. – Ez galádság! – szakadt ki Nathanbıl a kiáltás, és fenyegetın elırelépett. Néhány kíváncsi járókelı megállt, hogy tanúja legyen a jelenetnek. – Nyugodjon meg, a szabályokat nem én hozom – felelte Goodrich szomorúan. – Egyébként magam is átéltem ugyanezt, Nathan. Emily árnya suhant át a tekintetén, és Nathan indulata csillapodott. 160

– De miért? – kérdezte újra, már csendesebben. – Miért kell jelen lennünk a legkedvesebb lény halálánál, hogy ezt a státust elnyerjük? – Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Ez az ár, amit fizetnünk kell azért, hogy Hírnökök lehessünk. Az ügyvéd újra indulatba jött. – Mi az, hogy fizetnünk kell? Én sohasem akartam Hírnök lenni! Garrett számított erre az érvre. – Ez nem igaz, Nathan. Maga döntött úgy, hogy visszatér. – Miket beszél! Goodrich részvevın nézett Nathanre. Mintha huszonöt év elıtti önmagát látta volna, fiatal kezdı orvos korában, amikor hasonló próbatételen kellett átesnie. Szerette volna megerısíteni az ügyvédet, jóllehet tudta, hogy az ilyesfajta kinyilatkoztatást nehéz elfogadni. – Emlékszik arra a halál közeli élményére? – Amikor kómában feküdtem a balesetem után? – Igen. Milyen kép bírta rá, hogy visszatérjen az életbe? Nathan most újra érezte, ahogy áramütés fut át a testén, mielıtt szelleme belép a fényalagútba. – Mit látott? – faggatta tovább Garrett. – Ki vagy mi bírta rá, hogy visszatérjen az élık világába? Nathan lehajtotta a fejét. – Egy arcot láttam – ismerte be –, egy arcot, amelynek mintha nem lett volna kora… Igen, most minden felidézıdött benne. Látta magát gyereknek, nyolcévesnek abban a nevezetes pillanatban, amelynek az emlékét mindig elfojtotta. Most viszont jól emlékezett a lágy fehér fényre, amely ellenállhatatlanul vonzotta a halál felé. Aztán hirtelen, az utolsó pillanatban, amikor már a túloldalon hitte magát, megérezte, hogy van választási lehetısége. Elmehet vagy viszszatérhet. Hogy a döntésben segítse, az ismeretlen erı látomást küldött: egy illékony képet, mintegy röpke villanást a jövıbıl. Egy arcot látott. Annak az arcát, aki sok évvel késıbb a felesége lett. Fizikai értelemben az arc más volt, de a lelke mélyén mindig tudta, hogy ı volt az. İ volt és szenvedett. Egyedül volt, és ıt hívta. Ezért tért vissza. Hogy mellette lehessen, ha majd eljön érte a halál. Garrett harmadszor is nekiszegezte a kérdést: – Kit látott akkor, Nathan? – Malloryt… Félt. És szüksége volt rám. Kis széllökések borzolták fel a Hudson vizét. A köd már teljesen feloszlott, a tekintet befogta az öböl teljes hosszát, a brooklyni parttól New Jersey partjáig. Nathan Del Amico gyalog indult vissza Manhattan északi része felé. Tudta, hogy nagyon nehéz napok várnak rá. Annyi minden kavargott a fejében! Mit mond majd Mallorynek, ha újra ott áll elıtte? Képes lesz úgy viselkedni, mintha semmirıl se tudna? Helyesen fogja-e használni azt a félelmetes hatalmat, amelynek a birtokába jutott? Egy dologban biztos volt: olyan nagy szerelemmel fogja körülvenni asszonyát, amekkora csak telik tıle, mély és megingathatatlan szerelemmel, amely sose szőnt meg, és amely mindenen át kitart. És azután… nem volt ereje elképzelni, mi lesz akkor, amikor Mallory már nem lesz mellette, amikor neki már más nıket és férfiakat kell felkészítenie a nagy ugrásra. Most csak Malloryre tudott gondolni. İ lesz Mallory számára az iránytő, a kalauz az utolsó pillanatokban. A Hírnök, aki kézen fogva kíséri el ıt annak a helynek a küszöbére. 161

Ama ismeretlen és rettegett helyre. Amely felé mindnyájan tartunk. A Trinity Churchhöz érve meggyorsította a lépteit: a nı, akit szeret, otthon várja ıt. És szüksége van rá.

162

Köszönetnyilvánítás Valentin Mussónak számos ötletéért és mindig helytálló tanácsaiért. Köszönöm, Valen, az És azután… nem létezne nélküled a jelen formájában. Szüleimnek és bátyámnak, Juliennek a bátorításukért és a gyakran igencsak jogos bírálatukért. Bernad Fixot-nak és Caroline Lépée-nek. Megtiszteltetés volt veletek dolgozni.

163

MEGJELENT GUILLAUME MUSSO

Ott leszel? (Részlet) Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunknak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen szerencse folytán visszamehetnénk a múltba? Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fájdalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szívesen? Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek? Mivé válnánk? Merre tartanánk? És kivel?

Bevezetés Északkelet-Kambodzsa Esıs évszak 2006. szeptember A Vöröskereszt helikoptere pontosan a megbeszélt idıben ért Földet. Az erdıvel övezett fennsík tetejére települt falu közel száz, nagyrészt rönkfából és gallyakból épült kezdetleges házból állt. Az elveszettnek, idın kívülinek tőnı hely távol esett az angkori és a Phnom Penh-i turistaövezettıl. Páradús volt a levegı, és sőrő sár borított mindent. A pilóta le sem állította a turbinát. Egy önkéntes orvoscsoportot kellett a városba szállítania. Normális idıben könnyő küldetés, de sajnos szeptember volt, és a szünet nélkül szakadó esı megnehezítette a manıvert. Üzemanyagból is csak korlátolt mennyiség állt a rendelkezésére, de ahhoz elég, hogy mindenkit eljuttasson a célállomásra. Feltéve, ha nem húzzák az idıt… Két sebész, egy altatóorvos és két ápolónı futott ki a hevenyészett rendelıbıl, ahol két napja dolgoztak. Az utóbbi hetekben már körbejárták a környékbeli falvakat, és lehetıségeikhez mérten kezelték a mocsárláz, az AIDS vagy a tuberkulózis áldozatait, ellátták az amputáltakat, ha tehették, mővégtaggal szerelték fel ıket. Az országnak ez a csücske tele volt taposóaknákkal. A pilóta hívására az öt egészségügyisbıl négy már el is tőnt a helikopter gyomrában. Az utolsó, egy hatvan év körüli férfi, kissé lemaradt. Tekintete a gépet körülálló kambodzsaiak csoportján idızött. Képtelen volt elszánni magát az indulásra. – Gyerünk, doktor! – kiáltott a pilóta. – Ha nem szállunk fel azonnal, nem érik el a repülıt. 164

Az orvos bólintott, és elindult a gép felé, de akkor tekintete megakadt egy kisgyereken, akit egy öregember tartott a magasba. Vajon hány éves lehet? Kettı? Háromnál biztos nem több. Felsı ajkán szörnyő hasadék éktelenkedett, mely eltorzította kis arcát. Veleszületett fejlıdési rendellenesség. Élete végéig csak levest és pépes ételeket ehet, és egyetlen értelmes szót sem tud majd kiejteni. – Igyekezzen! – kiáltott le neki az egyik ápolónı. – Meg kell operálnom azt a gyereket – felelte az orvos, megpróbálva túlkiabálni a fejük felett forgó lapátok zaját. – Nincs több idınk! Az árvíz miatt járhatatlanok az utak, és a helikopter csak napok múlva jönne vissza értünk – erısködött a kollégája. Az orvos nem mozdult. Nem tudta levenni a tekintetét a kisfiúról. Tisztában volt vele, hogy a világnak ebben a zugában az ısi hagyományok szerint élı szülık gyakran magukra hagyják a nyúlszájjal születı gyerekeket, akiknek, ha egyszer bekerülnek az árvaházba, torz kinézetük miatt esélyük sincs arra, hogy örökbe fogadják ıket. Az ápolónı újra kérlelni kezdte: – Holnapután San Franciscóban várják, doktor! Sorban állnak a betegek, nagyon szoros a mőtéti beosztása, konferenciák és… – Menjenek nélkülem – döntötte el végül, és elindult a kisfiú felé. – Akkor én is maradok – felelte az ápolónı, és leugrott a földre. Emilynek hívták. Fiatal amerikai lány volt, és ugyanabban a kórházban dolgozott, mint az orvos. A pilóta a fejét csóválta, és nagyot sóhajtott. A helikopter a levegıbe emelkedett, egy pillanatra megállt, majd elindult nyugat felé. Az orvos karjába vette a sápadt, félénk kisgyereket, és az ápolónıvel bevitte a rendelıbe. Mielıtt hozzákezdett volna az altatáshoz, beszélgetett vele, hogy enyhítse a kisfiú félelmét. Amikor a gyerek elaludt, ı fogta a szikét, nagy gonddal lefejtette az ínyvitorlát, és megnyújtotta, hogy pótolja vele a szájpadláshasadékot. Hasonló eljárással helyrehozta az ajkakat is, hogy a kisfiú arcán igazi mosoly ragyoghasson majd. A mőtét végeztével az orvos kiment, és letelepedett a bádoglemezzel és száraz levelekkel borított verandán. A beavatkozás hosszúra nyúlt. Két napja alig aludt, és érezte, hogy hirtelen elhatalmasodik rajta a fáradtság. Cigarettára gyújtott, és körülnézett. Az esı elcsendesedett. A felhık közti résen ragyogó fénysugár tört át, s az ég bíbor-narancs színben pompázott. Nem bánta meg, hogy maradt. A Vöröskereszt megbízásából minden évben több hetet töltött Afrikában vagy Ázsiában. Igaz, ezek a humanitárius küldetések mély nyomot hagytak a lelkében, mégis egyfajta kábítószerré váltak, mert így a maga módján idınként kiléphetett a kaliforniai fıorvos megszokott életébıl. Épp a cigarettáját nyomta el, amikor megérezte, hogy áll valaki a háta mögött. Megfordult, és rögtön ráismert az öregre, aki a kisfiút feltartotta a helikopter indulásánál. A falu vezetıje lehetett. Görnyedt hátú, barázdált arcú öregember, hagyományos öltözetben. Köszönésképpen állához emelte összekulcsolt kezét, és feltartott fejjel az orvos szemébe nézett. Aztán intett, hogy kövesse a házba. Rizspálinkával kínálta, mielıtt megszólalt: – Lu-Nannak hívják. Az orvos kitalálta, hogy a gyerek keresztnevérıl van szó, és bólintott. – Köszönöm, hogy újjávarázsolta az arcát – tette hozzá az öreg kambodzsai. A sebész alázatosan fogadta a köszönetnyilvánítást, és zavarában elfordította a tekintetét. Az üveg nélküli ablakon át a közelben burjánzó, sőrő trópusi erdıre látott. Különös érzés fogta el, mert eszébe jutott, hogy alig néhány kilométerrel távolabb, feljebb, a Ratanakiri hegy oldalában még élnek tigrisek, kígyók és elefántok… Elmerengett, így aztán elıször nem is értette vendéglátója szavait, aki ezt kérdezte tıle: – Mit kívánna, ha teljesülhetne egy kívánsága? – Tessék? 165

– Mire vágyik a legjobban ezen a világon, doktor? Az orvos elıször valami szellemes válaszon törte a fejét, de aztán a fáradtságtól leverten és egy ismeretlen, hirtelen támadt érzés sugallatára halkan így szólt: – Szeretnék újra találkozni egy nıvel. – Egy nıvel? – Igen. Az egyetlennel… az egyetlennel, aki számított. És abban a pillanatban, azon az isten háta mögötti helyen, a nyugati világ tekintetétıl távol különös ünnepélyesség költözött a két férfi közé. – Nem tudja, hol van most az a nı? – kérdezte az öreg khmer, akit meglepett a kérés egyszerősége. – Meghalt harminc éve. Az ázsiai a homlokát ráncolta, és gondolkodóba esett. Rövid hallgatás után méltóságteljesen felállt, és a helyiség végébe ment, ahol egy ingatag polcon egymás hegyén-hátán különleges szerzemények hevertek: szárított csikóhal, ginzenggyökér, formalinban eltett egymásba fonódó mérges kígyók… Addig turkált a kacatok közt, míg rá nem akadt arra, amit keresett. Az orvoshoz lépett, és egy fújt üvegbıl készült kis fiolát nyújtott át neki. Tíz pici aranysárga pirula bújt meg benne…

Elsı találkozás Egy este a jövı már múlt lesz. Akkor visszanézünk, és látni fogjuk az ifjúságunkat. LOUIS ARAGON Miami repülıtér 1976 szeptembere Elliott 30 éves Szeptemberi vasárnap délután a floridai ég alatt… Egy lehajtható tetejő Thunderbird kormányánál ülve a lány felhajt a terminál felé vezetı útra. Haja száll a szélben, gyors iramban halad, több autót is megelız, mielıtt egy rövid idıre megáll az indulási csarnok elıtt. Épp csak pár percre, míg a mellette ülı férfi kiszáll, kiveszi a táskáját a csomagtartóból, és az ablakon behajolva egy csókot küld neki. Ajtócsapódás, majd a férfi belép az üveg-acél épületbe. İ Elliott Cooper. Megnyerı külsejő, magas termető férfi. Orvos San Franciscóban, de bırdzsekijében és borzas üstökével fiatal kamasznak látszik. Gépiesen a pulthoz lép, hogy elkérje a beszállókártyát a Miamiból San Franciscóba induló gépre. – Fogadok, hogy máris hiányzom… Az ismerıs hang hallatán Elliott meglepetten fordul hátra. A lány rászegezi smaragdzöld tekintetét, amely egyszerre kihívó és esdeklı. Csípıig érı farmert, peace and love feliratú, karcsúsított szarvasbır kabátot és szülıhazája, Brazília színeit idézı pólót visel. – Mikor is csókoltalak meg utoljára? – kérdezi a férfi, és kezét gyengéden a lány tarkójára fonja. – Már legalább egy perce. – Örökkévalóságnak tőnik… Megöleli, és magához szorítja. 166

A lányt Ilenának hívják. Elliott szerelme. Tíz éve ismeri, és neki köszönhet minden jót az életben. Orvosi hivatását, az emberek iránti nyitottságát és azt a fajta igényességet, amellyel az életét irányítja… Meglepi a lány hirtelen felbukkanása, mert megegyeztek, hogy kerülik a hosszú búcsújeleneteket. Tisztában vannak azzal, hogy a néhány utólag lopott pillanat több fájdalmat tartogat számukra, mint vigaszt, s csak megnehezíti az elválást. Életük kissé bonyolult. A lány Floridában él, a férfi San Franciscóban. Távszerelmüket az idıeltolódás szabályozza, a keleti partot a nyugatitól elválasztó négy idızóna és négyezer kilométer. Ennyi év után természetesen már összeköltözhettek volna, de ık nem ezt a megoldást választották. Eleinte az idı vasfogától tartottak. Attól, hogy szerelmük megkopik, hogy egy nyugodtabb életért cserébe a mindennapok megfosztják ıket az újbóli és újbóli egymásra találás mindkettejük számára éltetı erıt adó, szívpezsdítı gyönyörétıl. Végül külön, a hivatásuk vonzásában építették fel életüket. Egyikük arccal a Csendes-óceán felé, míg a másik az Atlanti-óceán partján. Elliott befejezte az orvosi tanulmányait, és nemrég helyezkedett el sebészként egy San Franciscó-i kórházban. Ilena állatorvos, delfinekkel és gyilkos bálnákkal foglalkozik az orlandói Ocean World-ben, a világ legnagyobb tengeri vidámparkjában. És néhány hónapja sok idıt szentel egy bizonyos szervezetnek is, amely egyre többet hallat magáról. A Greenpeace-t békepárti környezetvédık alapították 1972-ben. A kezdetben „Szivárványharcosok ligája” nevet viselı csoportosulás az atomkísérletek elleni tiltakozásnak köszönheti ismertségét. Ilena fıként azért csatlakozott hozzájuk, hogy részt vegyen a bálnák és a fókák védelméért folytatott kampányban. Mindkettejük élete mozgalmas. Egyikük sem ér rá unatkozni. Ennek ellenére az elválás minden alkalommal egyre jobban megviseli ıket. „A San Franciscóba induló 711-es járat utasait kérjük, hogy azonnal fáradjanak a 18-as kapuhoz…” – Ez a te géped? – kérdezi Ilena, kibontakozva a férfi ölelésébıl. Elliott bólint, és mivel úgy ismeri már a lányt, mint a tenyerét, így szól: – Mondani akartál valamit, mielıtt elutazom? – Igen. Elkísérlek a tranzitig – feleli a lány, és kézen fogja. Szorosan a férfi oldalán lépkedve hosszú beszédbe kezd bájos dél-amerikai akcentusával, amelytıl Elliott mindig elérzékenyül. – Tudom, hogy a világ a pusztulás felé tart, Elliott. Itt a hidegháború, a kommunista fenyegetés, az atomfegyverkezési verseny… Valahányszor búcsút vesznek egymástól, Elliott úgy néz rá, mintha utoljára látná. Álomszépnek találja. – .. .a természeti erıforrások kimerülése, nem beszélve a környezetszennyezésrıl, a trópusi erdık kiirtásáról vagy a… – Ilena? – Tessék? – Bökd ki végre, mit akarsz! – Gyereket szeretnék, Elliott… – Itt most menten, a repülıtéren? Mindössze erre a válaszra futotta tıle. Tréfával próbálta leplezni a zavarát, de Ilena nem volt mókás kedvében. – Nem viccelek, Elliott, komolyan beszélek. Kérlek, gondolkozz a dolgon – feleli, mielıtt elengedi a férfi kezét, és elindul a kijárat felé. – Várj! – kiált utána Elliott, hogy visszatartsa. „Utolsó figyelmeztetés. Mr. Elliott Coopert, a 711-es járat utasát kérjük, hogy…” – A francba! – szitkozódik, miközben lemondó arccal felugrik a tranzitba vezetı mozgólépcsıre. 167

Már majdnem felér, amikor egy utolsó búcsúra hátrafordul. A szeptemberi nap sugarai elöntik az indulási csarnokot. Elliott integet. De Ilena már eltőnt. Éjszaka volt, mire a repülı leszállt San Franciscóban. Az út hat óráig tartott. Kaliforniában este kilenc óra múlt. Elliott kifelé tartott a terminálból, hogy fogjon egy taxit, de hirtelen meggondolta magát. Farkaséhes volt. Ilena szavai annyira felkavarták, hogy hozzá sem nyúlt a gépen felszolgált ételhez, és tudta, hogy otthon üres a hőtı. A második emeleten megpillantotta a Golden Gate Cafét, ahol már megfordult legjobb barátjával, Mattel, aki olykor elkísérte a keleti partra. Leült a pultnál, és rendelt egy salátát, két császárzsemlét és egy pohár Chardonnayt. Az idıeltolódás miatt fáradtan megdörzsölte a szemei, majd kéri egy telefonérmét, s a terem végében álló készülékhez sietett. Ilena számát tárcsázta, de a lány nem vette fel a telefont. Floridában elmúlt éjfél. Ilena bizonyára hazaért már, de úgy tőnik, nem akar vele beszélni. Gondolhattam volna… Elliott a lelke mélyén mégsem bánta meg, hogy tréfával ütötte el Ilena kérését. Egyszerően nem akart gyereket. Tiltakozásának nem érzelmi okai voltak. Imádta Ilenát, és a szíve csordultig volt szerelemmel. De a szerelem nem elég. A hetvenes évek közepén jártak, s ı úgy vélte, hogy az emberiség nem jó úton halad, és az adott körülmények között nem szívesen vállalna felelısséget egy gyerek világra jöttéért. Ilena azonban másképp viszonyult a kérdéshez. Elliott a pulthoz visszatérve befejezte a vacsorát, és rendelt egy kávét. Ideges volt, és szinte akarata ellenére ropogtatni kezdte az ujjait. A kabátja zsebében lapuló cigarettásdoboz a lábához ért. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, rágyújtott. Tudta, hogy le kellene szoknia. Körülötte egyre többet beszéltek a dohányzás ártalmairól. Orvosi tanulmányokban egyre-másra mutatták ki, hogy a nikotin súlyos függıséget okoz, és sebészként Elliott tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a tüdırák vagy a szív- és érrendszeri betegségek kockázata megnı a dohányosok körében, de mint orvostársai általában, ı is többet foglalkozott mások, mint a saját egészségével. És bárhol rágyújthatott az ember, étteremben vagy akár a repülın. A cigaretta a kifogástalan megjelenés elmaradhatatlan kellékeként a kulturális és a társadalmi szabadság szinonimája volt. Hamarosan leszokom – fogadkozott magában füstkarikákat eregetve –, de nem ma este… Túlságosan kimerüli volt egy ilyen erıfeszítéshez. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Tekintete az üvegfal mögé tévedt. Akkor pillantotta meg elıször. Furcsa megjelenéső férfi volt, égszínkék pizsamát viselt, és úgy tőnt, hogy a kávézó kirakatán keresztül egyenesen ıt bámulja. Elliott hunyorgott, hogy alaposabban szemügyre vegye. A férfi hatvan év körüli lehetett. Sportos. Deresedı, rövid szakállával az öregedı Sean Conneryra emlékeztetett. Elliott a szemöldökét ráncolta. Mit keres ez a fickó mezítláb, pizsamában, ilyen késın a repülıtéren? Valójában ügyet sem kellett volna vetnie rá, de valami megmagyarázhatatlan erı hatására ı mégis felállt a bárszékrıl, és kiment a kávézóból. A férfi elveszettnek tőnt, mintha a semmibıl csöppent volna oda. Elliott elindult felé, és minél közelebb ért hozzá, annál kényelmetlenebbül érezte magát, bár ezt még magának sem merte bevallani. Ki ez a pasas? Talán az egyik közeli kórházból szökött meg…? Ha így van, neki orvosként kutya kötelessége segíteni rajta! Már csak három méter választotta el ıket egymástól, amikor rádöbbent, mi zaklatta fel annyira. Az idegen elképesztı módon emlékeztetett az apjára, aki öt évvel azelıtt halt meg hasnyálmirigyrákban. Döbbent arccal még közelebb merészkedett. A hasonlóság már szemet szúrt. Minden részlet egyezett: a fejforma, a gödröcske az arcán, melyet ı is megörökölt… Valóban ı lenne…?

168

Nem, lehetetlen! Legyen már észnél! Az apja halott. Semmi kétség. A szeme láttára tették be a koporsóba és hamvasztották el. – Uram, segíthetek? – fordult hozzá készségesen. A férfi hátrahıkölt. İ is zavartnak tőnt, és felemás benyomást keltett. Lényébıl erı sugárzott, Elliott mégis kiszolgáltatottnak látta. – Segíthetek? – ismételte meg a kérdést. – Elliott… – suttogta a férfi alig hallhatóan. Honnan tudja a nevemet? És a hangja… Milyen ismerıs! Hogy az apjával soha nem volt jóban, az enyhe kifejezés, de mióta meghalt, Elliott olykor már sajnálta, hogy soha nem igyekezett megérteni. Bárgyú arccal, és a feltevés lehetetlenségének tudatában, Elliott meghatottan, elcsukló hangon mégis megkérdezte: – Apa, te vagy? – Nem, Elliott, nem az apád vagyok. Az ésszerő válasz furcsamód egyáltalán nem nyugtatta meg. Valami azt súgta, hogy az igazi meglepetés még hátravan. – Akkor ki maga? A férfi Elliott vállára tette a kezét. Ismerıs fény csillant a szemében. Néhány másodpercig habozott, majd így felelt: – Önmagadat látod, Elliott… A fiatal orvos hátrahıkölt, aztán mozdulatlanná dermedt, mintha villám sújtott volna le rá. A férfi befejezte a mondatot: – …a harminc évvel idısebb önmagadat. * Harminc évvel idısebb önmagam? Elliott hitetlenkedve tárta szét a karját. – Ezt hogy érti? A férfi szóra nyitotta a száját, de további magyarázatra már nem volt módja. Hirtelen ömleni kezdett az orrából a vér, és nagy cseppekben a pizsamakabátjára hullott. – Hajtsa hátra a fejét! – parancsolt rá Elliott, miközben a zsebébıl kirántotta a kávézóban kapott papírszalvétát, és a férfi orrára nyomta. Úgy bánt vele, mintha egyik betege volna. – Minden rendben lesz – biztatta. Bosszantotta, hogy nincs nála az orvosi táskája, de a vérzés szerencsére hamar elállt. – Jöjjön, mossuk le az arcát! A férfi szó nélkül követte, de a mosdóhoz érve remegés fogta el, mintha epilepsziás rohamot kapott volna. Elliott segíteni akart, de a férfi határozott mozdulattal félretolta. – Hagyj magamra! – követelte, és belökte a mosdó ajtaját. Elliott segítıkészsége megtört, és elhatározta, hogy kint várakozik. Hirtelen felelısnek érezte magát a férfiért, és nyugtalanította az állapota. Mi ez az egész? – töprengett magában. Elıször a nyilvánvaló külsı hasonlóság, aztán az értelmezhetetlen mondat, hogy ı a harminc évvel idısebb énem, most meg ez az orrvérzés, a rángógörcs… A rohadt életbe, micsoda nap! És még messze volt a vége. Egy idı múlva megunta a várakozást, és úgy döntött, utánamegy a mosdóba. – Jól van, uram? Hosszú helyiség volt. Elliott elıször a mosdók felé pillantott. Senki. A helyiségben nem volt ablak, és vészkijárat sem. A férfi bizonyára bement az egyik kabinba. – Merre van, uram? Nem kapott választ. Elliott attól tartott, hogy a férfi elájult, ezért sietısen benyitott az elsı ajtón. Senki.

169

Második ajtó, senki. Harmadik, negyedik… tizedik ajtó, minden kabin üres volt. Jobb híján felnézett a plafonra, de a födémelemeket nem mozdították el. Képtelenségnek tőnt, mégis kénytelen volt elismerni a nyilvánvaló igazságot: a férfi nyomtalanul eltőnt.

170

ELİKÉSZÜLETBEN GUILLAUME MUSSO

Visszajövök érted (Részlet)

Prológus Most vagy soha Senki nem ad neked semmit. Neked kell elvenned. MARTIN SCORSESE THE DEPARTED CÍMŐ FILMJÉBİL. Az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni. LA FONTAINE Képzeld csak el… New York. A Times Square nyüzsgı forgataga. Kiabálás, nevetés, zene. Popcorn- és hotdog-illat, füstszag. Neonfeliratok, óriáskivetítık, kivilágított táblák a felhıkarcolók homlokzatán. A dugók, a taxik, a rendırautók szirénái és dudakoncert. És az egymást tipró, lökdösı tömeg. A turisták, zugárusok és zsebtolvajok szüntelen áradata. Te is csak egy homokszem vagy a tömegben. Huszonhárom éves vagy. Két méterrel elıtted, a járdán ott andalog a menyasszonyod és a legjobb barátod. A lányt Marisának hívják. Elsı gimnázium óta együtt jártok, a hónap végére van kitőzve az esküvıtök. Jimmyvel még régebbi a kapcsolatod: együtt nıttetek fel Dél-Boston munkásnegyedében. Ma este van a születésnapod. Marisa és Jimmy azért szervezte ezt a kis manhattani kiruccanást, hogy örömet szerezzenek neked, egy öreg, rozzant Mustangon tettétek meg az utat Bostonból idáig. Még csak huszonhárom éves vagy, de a jövıd máris pontosan és reménytelenül rajzolódik ki elıtted. Meg kell vallani, amikor megszülettél, nem lökdöstek egymást jó tündérek a bölcsıd körül. A szüleid egész életükben güriztek, de ez nem volt elég arra, hogy fizessék a tanulmányaidat, és 171

érettségi óta építkezéseken melózol Jimmyvel. Mindennapjaid cementes zsákok között telnek, az építıállványon, izzadságban úszva, a munkafelügyelı üvöltözése közepette. A szórakozás? Bedobsz néhány sört munka után, elkíséred Marisát a hétvégi nagybevásárlásra, és hetente kétszer bowlingozol a haverokkal. Kicsit kábán hagyod magad sodortatni a tömeggel, felfelé bámulsz, hipnotizálnak a fények. A villogó fényreklámok autókat ajánlgatnak, amelyeket nem fogsz vezetni soha, órákat, amelyek tízszer annyiba kerülnek, mint a béred, ruhákat, csodaszép nıkön, akik soha meg sem látnának téged. A jövıd? Egy szenvedély teli házasság, két-három gyerek, a szakadatlan munka, hogy fizesd egy olyan ház jelzáloghitelét, amelyet még csak szeretni sem tudsz. És tovább iszod a sörödet, bowlingozol, és építed a világot Jimmyvel, de nem élsz benne igazán. Még csak huszonhárom éves vagy, és máris beszippantott egy olyan élet, amelyhez nincs igazi közöd. Már jó ideje úgy érzed, hogy nem olyan vagy, mint a téged körülvevı emberek. Nem mintha lenéznéd a családodat vagy a barátaidat. Nem, másról van szó: állandó gyötrelemként éled át a megaláztatást, hogy szegény van. Ez az érzés nem gyötri sem Marisát, sem Jimmyt, akik szívesen mondogatják: „Lehet, hogy szegényen élünk, de legalább boldogok vagyunk.” De olyan biztos ez? Ki az, aki elhiszi, hogy az életnek nem egészen más az íze a sorompó túlsó oldalán? Tovább bandukolsz a sugárúton, névtelenül a névtelen tömeg közepén. Jimmy és Marisa idınként hátrafordulnak, feléd biccentenek, de te szándékosan egyre jobban lemaradsz tılük. Néhány hónapja, szinte titokban, könyveket kezdtél vásárolni. Egyre erısebb benned a vágy a felemelkedésre, hogy az eredeti közegedtıl eltérı alapra építsd az életed. A walkmanedben Mozart és Bach váltotta fel a rapet és a soult. És az építkezésen, hiába gúnyolódnak a többiek, az ebédszünetben mindig szakítasz rá idıt, hogy átfusd a New York Times cikkeit. A nap lenyugodni készül. Tovább merengsz az utca látványán. Fiatal pár lép ki nevetve egy luxusszállóból, beülnek egy élénkvörös kabrióba. Mint egy divatkatalógusban, hófehér a foguk, és árad belılük a tipikusan új-angliai felszabadultság és elegancia. Mindaz, amiben neked nem lesz részed soha. Ebben az országban, ahol szívesen mondogatják, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, úgy érzed, nem a helyeden vagy. Az éjszaka csendjében gyakran eljátszadoztál már a gondolattal: a nulláról indulni, mindent hátrahagyni, és folytatni a tanulmányaidat, hogy te is megkaparintsd a részedet az amerikai álomból. De ehhez szakítanod kellene az egész közegeddel, a családoddal, a menyasszonyoddal, a barátaiddal, és tudod jól, hogy ez lehetetlen. Tényleg lehetetlen? Ebben a pillanatban az 50. utca sarkán álló öreg hotdog-árus bekapcsolja a rádiót, amely egy rockadóra van állítva. A járdát hirtelen betöltik Elvis Presley klasszikusának, az It's Now or Neverjének hangjai. Most, vagy soha. Éppen egy újságosbódé mellett mész el, tekinteted a New York Times címlapjára esik. Mi játszódik le ebben a pillanatban a fejedben? Mi szüli az ırült fogadalmat? Egyszer majd az én fényképem lesz ezen a címlapon. Tizenöt év múlva én leszek a címlapon. Esküszöm. Felméred a horderejét annak, amit tenni akarsz? Tudod-e, hogy egészen a halálodig minden éjszaka eszedbe jut majd ez a nap? A nap, amikor egyetlen vonással áthúztad az egész életedet. A nap, amikor elhagytál mindenkit, aki szeret. A nap, amikor abban a reményben, hogy mindent megnyerhetsz, mindent el kellett veszítened. Most, vagy soha. A turisták tömegébe merülve kihasználod a forgalom pillanatnyi megtorpanását, és átsurransz a széles sugárút túloldalára. Sem Marisa, sem Jimmy nem vette észre. 172

Most, vagy soha. A menyasszonyod fél perc múlva hátrapillant, de addigra te már eltőntél. Mindörökre. Pontosan fél perc múlva a legnagyobb és legkülönösebb kihívás elıtt fogsz állni. Valaki mássá kell lenned, mint aki vagy.

Prológus 2 Egy szerelem vége Én szerettelek téged, te szerelmes voltál belém. A kettı nem ugyanaz… RÉSZLET FRANCOIS TRUFFAUT EGY Nİ CÍMŐ FILMJÉBİL Tíz évvel késıbb Kis kávézó a West Side-on, a Brodway és az Amsterdam Sugárút között. Tompított, meleg hangulat. Sötét bırrel bevont kényelmes székek, a helyiség közepén hosszú, csillogó krómacél pult. A teremben fahéj, vanília és méz illata terjengEgy stewardess-egyenruhát viselı fiatal nı ül veled szemben. Céline Paladino. A mandzsettájával törölgeti arannyal pöttyözött zöld szemébıl ömlı könnyeit. Valamivel több mint egy éve ismered ıt. A kéthetenkénti Paris-New York utak ritmusára lüktetı, Atlanti-óceánon átívelı szerelem. Céline a szerelem, amelyet már nem is vártál. Egy valószínőtlen villámcsapás, amely kegyelmi állapottá nyúlt, és egy eddig ismeretlen világba vezetett el. Logikus, hogy neked kellene a legboldogabbnak lenned a világ összes férfija közül. De te nem vagy olyan, mint a világ összes férfija. És már tudod, hogy egy napon el fogod veszíteni ıt. És ez a nap a mai nap. Hiszen, bár minden múló pillanattal egyre szerelmesebb leszel, a szerelem sebezhetıbbé is tesz, és ezt nem tőrheted. Még abban a stádiumban vagy, amikor nem tudod, hogy az ember lehet úgy is érzékeny, hogy nem válik törékennyé is egyben. Meg azután biztos vagy benne, hogy a szerelmi történetetek félreértésen alapul: Céline csak azért szeret téged, mert nem ismer igazán. Egy szép napon majd felnyílik a szeme, és megismeri az igazi természetedet, vagyis, hogy mocskos, törtetı alak vagy. De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy egy belsı hang állandóan azt hajtogatja: ha igazán szereted Céline-t, el kell hagynod, mert melletted veszélyben van. Honnan ez a titokzatos elıérzet? Fogalmad sincs róla, de annyira betölt, hogy kénytelen vagy komolyan venni. Még egyszer, utoljára Céline-re nézel. A könnyei a csokoládétortára csorognak. Pedig amikor belépett a kávéházba, ahol találkozni szoktatok, ragyogott, olyan boldog volt a hírtıl, amit hozott: kinevezték az Air France manhattani irodájába. – Végre összeköltözhetünk, lehet egy gyerekünk… Hirtelen visszahúzódtál a csigaházadba. Hogy összeköltözzetek? Még nem vagy rá készen. Hogy gyerek? Egy egész sor érvet vágtál Céline arcába, hogy miért nem jó ötlet a gyerek: a gye-

173

rek a vágy halálát jelenti, nagy felelısség, és amúgy is, téged halálra idegesít, amikor az anyaságot mint valami felsıbbrendő erényt magasztalják… Céline egy ideig állta a csapást, majd egy szívet tépı másodpercre teljesen elnémult. Ez már sok volt. Alig tudtad elviselni a fájdalmát, majdnem felálltál és a karodba zártad, de az alattomos belsı hang újra rázendített az elcsépelt nótára: Ha Céline-nel maradsz, meg fog halni. így inkább elkerülöd a tekintetét, és kibámulsz az esıben tülekedı gyalogosokra. – Akkor hát vége? – kérdi Céline, és feláll. Nem mersz felelni, csak bólintasz. * Két hét múlva megint elmész a kávéházba. Az egyik pincér egy borítékot nyújt át neked, rajta Céline finom betői. Ellenállsz a vágynak, és nem bontod fel a levelet. Egyszerően csak hazamész, és nem vagy biztos benne, hogy képes leszel úrrá lenni ezen a zőrzavaros helyzeten. Ezután berámolod egy kartondobozba a kevéske holmit, amelyet Céline nálad hagyott, és még ırzi az ı nyomát: néhány ruhadarabot, egy piperetáskát, egy Cacharel parfümöt, a Belle du Seigneur papírkötéső kiadását, egy Aragon-verseskötetet, egy Nina Simone-cédét, egy Modiglianireprodukciót, az Egy téli szív címő film plakátját, egy szarufésőt, egy japán teáskannát és az utolsó levelét, amelyet nem bontottál fel… A Greenwich Village-beli New York University mögötti kis lakásodból lemész az utcára, és tettetett lazasággal bedobod a kartondobozt a túlsó járdán álló kukába. Azután az éjszaka kellıs közepén megint lemész a hideg utcára, és kihalászod a levelet. Soha nem fogod felnyitni, de mindig nálad lesz, mintegy Céline jelenlétének illúziójaként. Ami talán azt bizonyítja, hogy mégsem vagy olyan szemét alak. És csak múlnak az évek Egy év, két év… öt év. Részed lesz a társadalmi felemelkedésben, amelyrıl álmodtál: hírnév, sportkocsik, utazás az elsı osztályon, manökenek az ágyadban, a pofád a tévében… És ahogy múlik az idı, elhiteted magaddal, hogy elfelejtetted Céline-t. De nélküle… Mindig egyedül érzed magad.

Elsı rész Menekülés 1 Azon a napon… Az igazi ellenségeink bennünk laknak. BOSSUET Manhattan 2007. október 31. szombat 7 óra 59 perc 57 másodperc

174

A Hudson folyón kikötött luxusjachton Ethan Whitaker kihasználja az utolsó három, alvással töltött másodpercet. Nagyon mélyen alszik, az álmok országának ködében lebeg, amelyet hamarosan el kell hagynia, hogy megéljen egy rémálomszerő napot. 7 óra 59 perc 58 másodperc Még két másodperc. Ebben a pillanatban még semmi nem indította be ezt a különös utazást, amely a rejtelmek és a szenvedés mélyére veti majd ıt. A titkos, magányos zarándokutat, amely össze fogja törni, de mégis újjászületik tıle, és szembesíti ıt a legnagyobb félelmeivel, legmélyebb megbánásaival, legırültebb reményeivel. Egészen biztosan tudják, hogy mi lakik a lelkük mélyén? És ha nem biztosak benne, mit adnának meg érte, hogy megismerjék önmagukat? 7 óra 59 perc 59 másodperc Az ébredés elıtti utolsó másodperc. Az Ébredés elıtti utolsó másodperc. És ha mindenki valami olyasmit hajszol, ami már régen az övé? 8 óra 00 perc Felriadás. Ethan találomra kinyújtotta a kezét, és az ébresztıóra után tapogatott, de csak néhány másodperc múlva sikerült elhallgattatnia a csengést. Általában felélénkítette, ma kínszenvedést okozott neki. Csak lassan sikerült a felszínre bukkannia, lázasnak érezte magát, és úgy kifulladt, mint valami komoly erıfeszítés után. A torka kiszáradt, mintha már több napja egy kortyot sem ivott volna. Hányingere volt, és erıs fájdalom nyilallott rajta végig a fejétıl a talpáig. Megpróbálta kinyitni a szemét, de errıl hamar le kellett mondania: a szemhéját mintha sebek borították volna, a feje majd szétrobbant, és egy láthatatlan fúrógép fúrófeje brummogott a koponyájában. Vajon milyen tegnapi kicsapongásért bünteti a szervezete? Megpróbálta csillapítani a heves szívdobogást, majd emberfeletti erıfeszítés árán kinyitotta a szemét. Lágy fény áradt be a kis jacht kerek ablakain, és ragyogó sziporkákat gyújtott a világos faburkolaton. A tágas, kényelmes kabin a hajó egész szélességét elfoglalta. A berendezése – a design és a technológia keveréke – fényőzést árasztott: king size franciaágy, a lehetı legmodernebb hifiberendezés, letisztult vonalú bútorok. Az ágy szélén összekuporodva fekvı Ethan lassan magához tért, és hirtelen megérezte, hogy van mellette valaki. Gyorsan megfordult, és pislogott néhányat. Egy nı. Na, még ez is! A nı teljesen betekerte magát a szatén ágynemőbe, csak a halvány szeplıkkel borított válla látszott ki. Ethan fölé hajolt, és egy hosszúkás, finom vonású arcot pillantott meg, amelyet részben eltakartak a párnára zuhatagként leomló vörös hajfürtök. Ismerem? Ethan a szörnyő migrén ellenére megpróbálta felidézni, ki ez a nı, és milyen körülmények között kötött ki az ı ágyában, de… Semmi.

175

A fejében nem volt más, csak üresség. A memóriája olyan volt, mint egy számítógépprogram, amely nem hajlandó betölteni a kívánt adatokat. Ethan elıbb megzavarodott, majd megsokszorozta az erıfeszítéseit: emlékezett rá, hogy tegnap késı délután eljött a munkahelyérıl, majd beugrott a Socialistába, a West Street egyik új, felkapott bárjába, egy pohár italra. A 40-es évek Havannáját idézı Cuba Libre hangulatban megivott egy Mojitót, majd egy másodikat, majd egy harmadikat… Majd… nincs tovább. Hiába erılködött, nagy bosszúságára meg kellett állapítania, hogy semmilyen emléke nem maradi a tegnapi estérıl. A jó életbe! Egy pillanatra felmerült benne, hogy felébreszti a szép szendergett, abban a reményben, hogy ı talán felfrissíti a memóriáját, de hamar elvetette ezt az ötletet – nem volt kedve a viharosnak ígérkezı beszélgetéshez. Nesztelenül kikászálódott az ágyból, és tántorogva elindult a fürdıszobába vezetı rövid folyosón. A zuhanykabint trópusi falemezek borították, a berendezése olyan volt, mint egy szaunáé. A csapot „gızfürdı” üzemmódba állította, és a forró gız azonnal elárasztotta az üvegkalitkát. Ethan két kezébe fogta a fejét, és a halántékát masszírozta. Ne ess pánikba! Ez az emlékezetkiesés elbizonytalanította. Utálta a gondolatot, hogy elveszítheti az önmaga fölötti ellenırzést. Élj felelısen, urald az életed folyását: könyvekben, elıadásokon és tévéadásokban állandóan ezt hangoztatta. Azt tedd, amit mondok, és ne azt, amit teszek… A pánik fokozatosan elpárolgott. A másnapos ábrázatát látva nem kell médiumhoz fordulnia, hogy megértse a tegnap este történteket: körbejárt egy csomó bárt, ennyi. Egy alaposan elázott (talán néhány csík fehér porral megédesített) este. És a lány? Egy manöken, akivel egy bárban találkozott, és nyilván akkor csábította el, amikor még észnél volt. Az órájára pillantott, megijedt, hogy milyen késı van, a forró gızt jéghideg zuhanyra állította át, mert azt remélte – bár nem igazán hitt benne –, hogy a hısokk talán felébreszti az emlékeit. Ethan a szobába lépve megállapította, hogy a titokzatos ismeretlen még mindig alszik, ökölbe szorítva a kezét. Megtorpant, elbővölte a fehér bır és a rézszínő hajzuhatag kontrasztja. Törülközés közben szemügyre vette a földön heverı nıi ruhadarabokat: Victoria Street fehérnemő, fekete Dolce & Gabbana ruha, egy pár kristályokkal kirakott Jimmy Choo… Csupa elsı osztályú holmi. Valami határozottan nem stimmelt: ez a lány túl szép, túl elegáns volt, hogyan felejthette el, hogy elcsábította? Ethan egy monogramos kistáskát talált, ez lehetett a lány retikülje. Lelkiismeret-furdalás nélkül átvizsgálta a tartalmát. Nem talált benne személyit vagy jogosítványt, ami fényt deríthetett volna az alvó lány kilétére. Csak egy napszemüveg volt benne, egy púdertartó, két százdolláros, egy kis, kettéhajtott boríték, amelyben valószínőleg kokain lehetett. Nyugtalanul becsukta a táskát. És mi van, ha ez egy call-girl? Ethan kénytelen volt megvizsgálni ezt az eshetıséget is. Bár amúgy nem kételkedett a férfiúi vonzerejében. Igazán nagy hatással van a nıkre, de nem, amikor részeg, mint a disznó, hajnali négy van, és nem emlékszik semmire. Bár… Amióta híres lett, gyakran szerepelt a tévében, és milliókat érı jachton lakott, nem kellett kezét-lábát törnie, hogy „felcsípjen valakit”. Ez volt a hírnév egyik jó oldala, ezt pontosan tudta, még ha néha szomorúnak találta is a dolgot. Mindenesetre, ha ez a lány hivatásos, fizetnie kell neki. De mit kóstál egy ilyen „szolgáltatás”? Ezret? Ötezret? Tízezret? Halvány fogalma sem volt róla. Végül a köztes megoldás mellett döntött, és négy ötszáz dollárost csúsztatott a borítékba. Jól látható helyre, az éjjeliszekrényre tette. Tudta, hogy nem valami dicsıséges megoldás, de így megy ez. Így mőködik az élet. Szívesen adott volna ráadásul még valamit, egy becsületes magyarázatot, de már így is késésben volt, lemondott hát róla. Nem volt rá ideje. Egyébként jó né176

hány éve nem volt már ideje „magyarázkodni” a nıknek. Valaha másképpen volt ez. Valaha ı is valaki egészen más volt. De az már régen volt. Előzte a feltoluló emléket. Azt a nıi arcot. Miért gondol rá éppen most, amikor már évekkel ezelıtt új fejezetet nyitott? Megint az órájára nézett, felment a felsı fedélzetre, és meg volt gyızıdve róla, hogy sikerült annak rendje-módja szerint lezárni ezt a kétes történetet. * A szalon krémszínő bırkanapéjával és panorámaablakaival minıségben nem maradt el a jacht többi helyiségétıl: elegáns volt, csupa fény. A komoly és funkcionális konyha natúr színő tölgyfa és lakkozott üveg étkezısarokban folytatódott. Ethan felkapott egy kölnisüveget, amely két fénykép között állt; mindkét képen ı volt látható, az egyiken Barack Obama, a másikon Hillary Clinton társaságában. Befújta magát a férfias, dohány- és nyersbır illatú parfümmel. Szerette kiemelni „férfias” oldalát, ı nem tartozott azok közé, akik a kor szellemének engedve énjük nıies oldalát hangsúlyozták. Micsoda hülyeségek. Aznap reggel fontos televíziós felvétele volt az NBC-nél, tehát kifogástalanul kellett kinéznie, mindenben megfelelve a gondosan felépített képnek: az együtt érzı, emberséges terapeuta, aki a szakmájában a következetesnél is következetesebb, de a megjelenésében „cool”, afféle hibrid Freud, Teréz anya és Georges Clooney között. Az akasztós szekrénybıl elıvette kedvenc öltönyét: egy gyapjúselyem Pradát, hozzá egy Oxford inget és egy pár Santoni cipıt. Soha ne mozdulj ki 4 000 dollárnál olcsóbb cuccban otthonról. Ezt a szabályt kell követnie annak, aki jólöltözöttnek kíván látszani. A tükör elıtt begombolt egy gombot a zakóján – Tom Ford szerint így rögtön tíz kilót veszít az ember –, és felöltötte természetesen laza külsejét; azt az arcát mutatta, amelyet tavaly alakított ki, amikor a fényképe megjelent a Vogue New York-i hírességekrıl szóló számában. Az óragyőjteményébıl kiemelt egy Hamptonst, és Burberry kabáttal koronázta meg a mővét. A lelke mélyén pontosan tudta, hogy mindez a luxus az égvilágon semmit nem jelent, sıt, hogy egy kicsit röhejes is. De Manhattanben voltunk! És Manhattanben nagy gondot kell fordítani a csomagolásra, mivel manapság minden csak látszat. A konyhában elmajszolt egy fél bagelt, majd kilépett a fedélzetre, ahol azonnal a hajába szántott a New York-i öbölben fújó friss tengeri szél. Feltette könnyő, ergonomikus napszemüvegét, majd egy percre megtorpant, és megcsodálta a felkelı napot. Nem sokan tudtak a kis North Cove-i kikötı létezésérıl. Két lépésre a Battery Parktól és a Ground Zérótól csodálatos kis zárvány volt a város szívében. A négy gránit- és üvegtorony közé beékelıdött World Financial Center egy elegáns tér mellett állt, ahol egy lenyőgözı üvegtetı télikertet oltalmazott, nagy pálmafákkal. A fülükön iPoddal, a legújabb divatú sportöltözékben kocogok egy csapata itt fejezte be a reggeli testedzést, tekintetüket az Ellis Islandre vagy a Szabadság-szoborra függesztve. Ethan rágyújtott, már csak azért is, hogy dacoljon velük, és összedörzsölte a tenyerét, mert fázott a keze. Bár az elején alig lehetett észrevenni, erısen fújt a szél, de ı szerette az elsı friss ıszi szeleket. Felnézett, és magányos, nagyon alacsonyan szálló vadlibát pillantott meg. Ezt jó elıjelnek tekintette. Igaz, hogy különösen kezdıdött a reggel, de most úgy érezte, újjáéledt, és kész szembeszállni az élettel. A mai nap nagy nap lesz. – Jó napot, Whitaker úr – mondta a kikötıır, amikor Ethan a kis parkolóba lépett. De Ethan nem felelt. Földbe gyökerezett a lába az autója – egy legújabb márkájú, ezüst-fekete, nagyragadozót idézı Maserati kupé – elıtt, és dühösen megpróbálta felmérni a kár mértékét: a hőtırács behorpadt, az autó bal elsı oldala összetört, az egyik kerékabroncs megrongálódott, és az ajtó is komolyan megkarcolódott. Ez nem lehet igazi

177

Nem emlékezett semmiféle balesetre. Amikor utoljára az autóba ült, a karosszéria csillogott, mint a gyémánt, kirajzolva a tökéletesen hajlékony vonalakat. Ethant egy pillanat alatt megint elöntötte a forróság. Valami komoly dolog történt az éjjel. Valami, amirıl a leghalványabb emléke sem maradt. Nem, szokás szerint fölöslegesen idegeskedsz. Részeg voltál, és nyilván elsodortál egy korlátot. Csak ennyi. Már hétfın elviszi a Maseratit a szervizbe, és vadonatúján fogja visszakapni. Bele fog ugyan kerülni tíz- vagy húszezer dollárjába, de a pénz nem probléma. Ethan kinyitotta az ajtót, és beült az értékes fából és finom varrató, olasz bırbıl készült puha fészekbe. A luxus édes illata egy pillanatra elringatta ugyan, de ez nem tartott sokáig. Bánta már, hogy nem ébresztette fel a mellette alvó vörös hajú nıt. Ha jobban belegondol, talán ö az egyetlen ember, akitıl megtudhatná, mi történt az elmúlt éjszaka. Ethan habozott, majdnem visszament a jachtra, ám végül letett róla. Igazán tudni akarja? Nem volt benne biztos. Ez már a múlthoz tartozott, és Ethan tizenöt év alatt megtanulta, hogy ne terhelje magát túlságosan a múlttal. Elfordította a slusszkulcsot, és már éppen elhagyta a parkolót, amikor bizonytalan kép zavarta meg az elméjét, és a képet ırjítı gondolat követte. A fiatal nı, a rézvörös fürtjeivel… …és ha halott? Nem, ez képtelenség. Hogy jut ilyesmi eszébe? Pontosan emlékezett, hogy érezte a nı édes, langyos leheletét. Majdnem biztos volt benne. Majdnem, de nem teljesen… A keze ökölbe szorult, a kormányra csapott. Összevissza beszélsz! Már megint úrrá lett rajta a paranoid oldala. Ez a szorongás a sikerrel és a pénzzel együtt érkezett az életébe. A félelem táplálta, hogy egyetlen pillanat alatt mindent elveszíthet, amit tizenöt év alatt megszerzett. Legyen már vége, hogy ilyen ırült agyszüleményekkel mérgezed az életed! A fejében megszólaló normális hang elektrosokként hatott rá, és szinte egy csapásra kisöpörte a rossz gondolatokat és az idegességet. Most már tényleg kihajtott a parkolóból, és a gázra taposott, a puszta örömért, hogy meghallja a nyolchengeres, négyszáz lóerıs motor hördülését. Márpedig ez a mai nap jó nap lesz! Ebben biztos volt. Egy nagy nap. Egy ırült nap.

2 A férfi, aki nagyon siet Jól tudom, mitıl menekülök, de azt nem, hogy mit keresek. MONTAIGNE Manhattan 2007. október 31. szombat 8 óra 53 perc Az utastér tizenegy hangszórójából kristálytisztán szóló Jimmy Hendrix-gitárakkordok belehasítottak a motor tompa, békés brummogásába. 178

Ethan gyorsan áthajtott a hét közben oly nyüzsgı, de most, szombat reggel szinte kihalt üzleti negyeden, majd elindult Midtown felé. Nem kellett hozzá sok, hogy visszanyerje a magabiztosságát. A gyorsaság, a kék ég, a felhıkarcolók ablakaiból visszaragyogó napfény mind-mind New York dicsıségét hirdették. És Ethan imádta New Yorkot. A város, ahol az ember otthon érzi magát, ha a semmibıl érkezett. Ám ma reggel nem volt rendjén valami. Az utcák valahogy mővinek látszottak, mint egy film díszletei, mintha ez nem a megszokott New York lenne. Ethan összevonta a szemöldökét, a gyalogosokat, az autókat, az épületeket kémlelte, de nem sikerült rájönnie, mi az, ami nem stimmel. Idegesen bekapcsolta a rádiót, és keresett egy helyi adót: Több ezer taxisofır lépett sztrájkba ma reggel Manhattanben negyvennyolc órára, így tiltakozva a városházi tervezet ellen, amely kötelezıvé kívánja tenni a GPS és a bankkártyaterminál beszerelését a jármővekbe… Tehát ez hiányzott a díszletbıl, és ennek köszönhetı, hogy olyan folyamatos a forgalom! A legendás sárga jármővektıl megfosztva Manhattan mintha elveszítette volna egyéniségének egyik fontos összetevıjét. …mivel a sofırök szerint ez a rendelkezés támadást jelent a magánélet ellen, hiszen a magas beszerelési költségek mellett azt is lehetıvé teszi a hatóságok számára, hogy nyomon kövessék a helyváltoztatást. A TCL szerint jelentıs, majdnem 100%-os lesz a sofırök részvételi aránya a sztrájkban, amely komoly fennakadásokat fog okozni. Máris hosszú sorok kígyóznak a Kennedy és a Newark repülıtér, valamint a Pennsylvania Station elıtt… Ethan rápillantott a mőszerfal órájára, és vágott egy grimaszt: a híres reggeli televíziós show, a Saturday in America élı felvételére várták. Népszerő adás volt, hétvégenként több mint hatmillió tévénézı volt kíváncsi rá. Valahányszor szerepelt a mősorban, könyvei és DVD-i eladási mutatója a sokszorosára emelkedett, a tanfolyamaira és elıadásaira való várakozási idı több hétre nyúlt. Ethan három évvel ezelıtt lett híres médiaszemélyiség, szinte egyik napról a másikra. Bár néha „doktornak” szólították, nem volt orvos. Nagyon szeretett volna orvosi tanulmányokat folytatni Seattle-ben, de négy egyetemi év után megértette, hogy ez tévútra vinné. Az orvosi egyetem túl drága volt, és túl hosszú lett volna a képzési idı. Egyébként az orvosok világa nem is igazán érdekelte, és nehezen tudta magát elképzelni egyszerő általános orvosként, amint egész életében reumás és fejfájós betegeket kezel. Ezzel szemben nagyon vonzotta minden, ami távolról vagy közelebbrıl kapcsolatos volt a pszichológiával. Nagyon hamar ráébredt, hogy jól forog a nyelve és hatással van az emberekre. Miért ne állíthatná ezt a tehetségét valami olyasmi szolgálatába, ami szenvedélyesen érdekli, például az emberi lélek rejtelmeinek szolgálatába? De mivel gyakorlatias volt, és boldogulni akart az életben, hasadékot keresett az idık szelében. Furcsa szavak jelentek meg egyre gyakrabban a könyvekben és a médiában: személyiségfejlesztés, boldogságra nevelés, jobb élet, önmagunk tisztelete, lehetıségeink kiaknázása… Ethan rájött, hogy ezen a gyorsan fejlıdı területen olyan lehetıségek várják, amelyeket meg kell ragadnia… Tehát félbehagyta a tanulmányait, és egy kis pszichoterapeuta rendelıt nyitott a Morningside és az East Harlem határán. Éveken át gyógyított depresszióval, szenvedélybetegségekkel, ízületi gyulladással és hátfájással küzdı egyszerő embereket. Visszatekintve pontosan fel tudta mérni, milyen fontos volt számára ez az idıszak. A szegénynegyed lakóival való mindennapi kapcsolatában sokat fejlıdött, kiegészíthette pszichológiai ismereteit, rengeteget olvasott, miközben részt vett számos ál- „spirituális vezetı”, coach és egyéb személyiségfejlesztı guru szemináriumain. A különbözı forrásokból felcsipegetett összetevıkbıl kiindulva építette fel saját módszerét, amely kipróbált vagy modernebb, újító technikák egyvelegére épült: pozitív gondolkodás, viselkedésterápia, sophrológia, szerepjáték, pszichodráma*, fényterápia, akupunktúra, érzelmi kommunikáció… * Olyan terápia, melynek során egy csoport tagjai által eljátszott rögtönzött jelenetek lehetıvé teszik a neurózisok felszínre kerülését

179

Elsıként ajánlotta Manhattanben a walk and talk terápiát, ami abból állt, hogy a pácienseit a Central Park sétányain kószálva beszéltette önmagukról. Mit számított, hogy ezeknek a gyógymódoknak nincs feltétlenül tudományos megalapozottságuk: attól a pillanattól kezdve, hogy egy technikával eredményt lehet elérni bizonyos személyeknél, miért mondanánk le róla? Négy éve az élete különös fordulatot vett. Egyik este, amikor már zárni készült a rendelıt, titokzatos hölgy jelent meg nála egy tizenéves fiúval. A napszemüveg és a selyem fejkendı ellenére Ethan azonnal felismerte Loretta Crownt, a nevét viselı híres talk-show producerét és vezetıjét. Hogy történhetett, hogy ez a híres afro-amerikai asszony, a show-business egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb figurája itt kötött ki nála, a szerény harlemi rendelıben? A válasz két szó: a takarítónıje, akit Ethan néhány hónapja – három akupunktúra-kezelés során – olyan sikeresen megszabadított a krónikus migrénjétıl, hogy azóta főnek-fának Ethan dicséretét zengte, míg végül a hír a munkaadója fülébe is eljutott. Loretta a fia miatt fordult Ethanhez: a fiút súlyos traumás neurózis gyötörte az apja két éve, tragikus körülmények között bekövetkezett halála óta. Egy jachtkirándulás során az apa engedett a gyerek kérésének, és néhány percre átengedte neki a kormánykereket, és ki akarván használni az idıt, nekiállt leszerelni egy-két vitorlát. Egy szélrohamtól azonban elveszítette az egyensúlyát, és a tengerbe zuhant, a fiú pedig, aki nem tudta megállítani a vitorlást, maga is az Atlanti-óceán hideg vizébe vetette magát. Egy órával késıbb a mentıegységek csak egy túlélıt húztak ki. A szörnyő baleset óta a fiút bőntudatrohamok gyötörték, a szorongás, a rémálmok és a szüntelen flashbackek miatt újra meg újra átélte a tragédiát. Amikor Ethan találkozott vele, már krónikus álmatlanságban szenvedett, reszketett, képtelen volt koncentrálni, és hónapok óta be sem tette a lábát az iskolába. Loretta Crown elhurcolta a fiát a Keleti part összes felkapott pszichológusához, de sem az antidepresszánsok, sem a bétablokkolók, sem a hipnózisok nem tudták megszabadítani a lelki zavaraitól. Ethannek szerencséje volt, és jó megérzései. Néhány szemmozgás-kezelésnek* köszönhetıen a fiúnak sikerült „újra átélnie” a traumatikus epizódot, és így az agya „meg tudta emészteni” a tragédiát. Miután a fia túljutott a nehezén, Loretta Crown úgy érezte, adósa Ethannek. İ nógatta, hogy írjon könyvet a terápiás tapasztalatairól, majd meghívta a mősorába. A húsz év alatt, amióta a képernyın volt, a talk show királynıje valóságos intézménnyé nıtte ki magát. Loretta nagymiséjét több mint százötven helyi tévéláncon sugározták, jobb napokon a nézıszám meghaladta a tizenötmilliót, és nézıinek 80%-a nı volt. Mint Larry King, Loretta is a népszerő kultúra ikonja volt, és komoly hatást gyakorolt többmilliónyi tévénézı ízlésére. Miután Ethan könyvét olvasásra ajánlotta a mősorában, a könyv azonnal az eladási listák élére került. A fiatal terapeutáról cikkek jelentek meg a sajtóban, ezeknek köszönhetıen több meghívást is kapott rádiós és televíziós mősorokba. És nem telt bele fél év, Ethan a televíziós beszélgetések elmaradhatatlan vendégévé vált, valahányszor olyan téma került szóba, aminek bármi köze volt a pszichológiához. Ethan röptében kapta el a labdát, és mára valóságos kis üzleti birodalom fölött uralkodott. Könyvek, elıadások, méregdrága képzések, weboldalak, DVD-k, hangoskönyvek, zen-naptárak és relaxációs CD-k formájában árulta a „tanítását”. Sıt nemrégiben több egyetem is felajánlotta, hogy tartson „boldogságkurzusokat”; ezek nagy divatba jöttek, amióta a fiatal pszichológus, Tal Ben Shakar elıször beszélt a témáról a harvardi kampusz nagyelıadóiban. * Az Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) olyan pszichoterápia, amelyet fıleg a poszttraumatikus stresszek tüneteinek kezelésekor alkalmaznak. A szemmozgások kihasználásán alapul ezek a mozgások az álom alatt mőködı spontán szem mozgáshoz hasonlítanak-, és lehetıvé teszi az agy számára, hogy gyorsan „megeméssze”a múltban megesett traumák leülepedett maradványait.

180

A televízió képernyıjén Ethan bizalmat ébresztett. Jó arca volt, áradt belıle a biztonság, de nem volt öntelt. Soha nem tolta fel magát a spirituális guru szerepébe, így még hitelesebbé vált. Jól tudott beszélni, közérthetıen, és könnyen alkalmazkodott kétkedı korunkhoz. Arra szólította fel az embereket, hogy törıdjenek magukkal, komoly pszichoanalízis és antidepresszánsok nélkül is – bár ı maga súlyos Prozac-függı volt. Az egyszerő, anyagi javaktól független életmódot hirdette – bár ıt magát luxus és hivalkodó gazdagság vette körül –, a családra, a barátságra és a társadalmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt – miközben úgy élt, mint egy remete… Azt tedd, amit mondok… Ethan lassított, mielıtt rátért volna a Brodwayre. Bár késésben volt, szeretett volna kitérıt tenni a Times Square felé: az utolsó rendezni való számlája a múltjával. Mert tizenöt éve, napra pontosan tizenöt éve annak, hogy egy ıszi estén hátrahagyta a régi életét, abban a reményben, hogy valaki mássá válik. Megállt a Marriott elıtt, a slusszkulcsát egy szállodai alkalmazottra bízta, de nem ment be a szállóba, hanem átballagott a sugárút túlsó oldalára. A Times Square-en szinte nem is volt forgalom. Az út közepén egy csapat pityókás japán turista fényképezkedett, és kedvenc tévésorozatukra utalva viccesen azt kiáltották: „YATTA”. Ethan rágyújtott. Az újságos még mindig ugyanott volt, mint emlékeiben. Bedobta a kívánt pénzdarabot, és kivette az aznapi New York Timest. Széthajtogatta az újságot, a közepébıl kiemelte az Art & Culture betétet, melynek elsı oldalán ott díszelgett a fényképe, a következı felirat alatt: A pszichológus, aki elbővöli Amerikát Eredetileg úgy volt, hogy a cikk a jövı heti számban jelenik meg, de a kapcsolatainak köszönhetıen Ethannek sikerült elırehozatnia a megjelenését, így megünnepelhette a különös születésnapot, amelyet ı tartott számon egyedül. Gyorsan átfutotta a cikket: meglehetısen hízelgı volt, szinte egy felszenteléssel felért. Ökölbe szorította a kezét, és egy fém telefonfülke oldalára csapott. Íme, hát sikerült! Megtartotta az ígéretét: tizenöt év alatt a New York Times elsı oldalára került! A semmibıl indulva felért a csúcsra, és ahogy az itteniek hajtogatták: Amit New Yorkban elérsz, azt a világ bármelyik pontján elérheted… Az út túlsó oldalán két munkás üvegezte a Virgin Megastore egyik kirakatát. Ahogy elnézte ıket, Ethan újra maga elıtt látta önmagát, amint az építkezéseken dolgozik Jimmyvel. Talán életében elıször mérte fel, milyen nagy utat tett meg. Ugyanezen az utcán ment át tizenöt évvel ezelıtt. Tizenöt métert tett meg, hogy átkeljen az út túloldalára, tizenöt év kellett hozzá, hogy befusson. A fejében egymást kergették az emlékek, de ı elfojtotta ıket. Természetesen ahhoz, hogy idáig eljusson, mindent feláldozott, és valóságos őr támadt körülötte, de ez a mulatság megérte az árát. A dél felé áramló forgalmat figyelve azért parányi mélabút érzett. Mégiscsak furcsa, nem, hogy nincs senki, akivel megoszthatná a sikert? Hirtelen villanásszerő látomás rémlett fel elıtte: Céline zöld szemét érezte magán. Pislantott egyet, és a látomás eltőnt. Ethan szíve hevesebben vert, és mély zavart érzett. Nem, szedd össze magad! Az élet szép. Mindened megvan, amire csak vágysz. És nagyon jól tudod, hogy mindig egyedül vagyunk. Az élet igazán gázos pillanataiban egyedül vagyunk. Egészen egyedül vagyunk, amikor elmúlik a szerelem, egyedül, amikor a zsaruk hajnalban beállítanak, egyedül az orvossal szemben, amikor bejelenti, hogy rákunk van, egyedül, amikor megkrepálunk… Előzte a rátörı mélabút. Csak úgy kerülheti el a nagy sikereket menetrendszerően követı levertséget, ha egy újabb kihívásra összpontosít. Elgondolkodott: talán a politika… Tettek már fel neki tapogatózó kérdéseket a polgármesteri hivataltól… Ha igazán ráhajt, úgy érezte, képes lenne megszerezni New York polgármesteri székét. Nem a következı választásokkor, hanem nyolc év múlva.

181

Éppen ezen tőnıdött, amikor a BlackBerry rezegni kezdett a zsebében. Az NBC producere volt, aki nyugtalankodott a késése miatt.

182

Kedves Olvasónk! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthetı a www.ulpiushaz.hu címő honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelıs kiadó Kepets András Felelıs szerkesztı V. Detre Zsuzsa Nyomás és kötés: Gyomai Kner Nyomda Felelıs vezetı: Fazekas Péter vezérigazgató

183