A Szentírás és a hagyomány viszonya (Fabiny tanulmányának kivonata) 1 (13. tétel)

A Szentírás és a hagyomány viszonya (Fabiny tanulmányának kivonata)1  (13. tétel) A kereszténység a zsidósághoz és az iszlámhoz hasonlóan a kinyilatkoztatás vallása. A  katolikus teológia szerint a kinyilatkoztatásnak két forrása van: a Szentírás és a hagyomány,  sőt a hagyománynak logikai elsőbbsége van a Szentíráshoz képest, hiszen a kereszténység is  Jézus Krisztus tanításából és az őróla szóló igehirdetésből indult ki.  Rahner–Vorgrimler­féle Teológiai kisszótár:  Az eredeti hagyomány még az Egyház első nemzedékében lecsapódott és létrejött a  Szentírás, de a Szentírás terjedelmén (kánon) és értelmén ezután is az Egyház hittudata  őrködött, amelyet a hagyomány útján adtak tovább, és amelyet a tanítóhivatal tekintéllyel  ruházott fel. Ebben az értelemben a hagyomány még mindig formális normája a  Szentírásnak. (Rahner–Vorglimler, 245)  Akár a „Szentírás­elv” (protestáns), akár a „hagyomány­elv” (katolikus) abszolutizálása, az  egyik  kizárólagos   érvényesítése   a  másik   rovására   komoly   teológiai  veszélyeket  hordozhat  magában.   A   kereszténység   egyetemes   hitvallásainak   értelmében   a   hívő   ember   nem   a  Szentírásban, nem is a hagyományban, hanem az Atya, Fiú, Szentháromság Istenben hisz, és  vallja, hogy a Szentírás és a hagyomány is erről a Szentháromság egy Istenről tanúskodik. N.   S.   Lane   hat   klasszikus   modellt   vázol   fel   a   Szentírás,   a   hagyomány   és   az   egyház  viszonyáról.   Először   röviden   interpretáljuk   a   hat   klasszikus   modellt,   majd   egy   újszerű  hetediket   kívánunk   részletesebben   is   bemutatni   egy   önmagát   evangelikál–katolikus– orthodoxnak   nevező   amerikai   presbiteriánus   teológus,   Kevin   J.   Vanhoozer   (1957–)  munkássága kapcsán. I. A klasszikus modellek 1. Egybeesés­elmélet („Tradíció I”) Alapvető  harmónia   van  a Szentírás,   az  apostoli  hagyomány   és   az  egyház  tanítása   között.  Irenaeus   és   Tertullianus   a   gnosztikusokkal   szemben   fogalmazták   meg   a   hitüket,   akik   azt  állították,   hogy   titkos,   szóbeli   kinyilatkoztatást   kaptak   valamelyik   apostoltól.   Irenaeus   és  Tertullianus   szerint   azonban   az   apostoli   tanítást   a   Szentírás   őrzi.   Az   Ó­   és   Újszövetség  egységet képez, s ez Isten üdvtervében jut kifejezésre (oikonomia). Az apostoli hagyomány  nem   a   Szentíráshoz   való   hozzáadást,   kiegészítést   jelent,   hanem   azt   mutatja   meg,   hogy  miképpen kell az írásokat értelmezni. Heiko   Oberman   „koinherenciánk”   nevezi   azt   a   szemléletet,   ami   szerint   a  Szentlélek   által  életre hívott Egyház, a Szentírás és a Hagyomány egymásra mutat, s szerinte annyira szerves  ez   a   hagyomány,   hogy   a  Tradíciót   akár   kinyilatkoztatásnak   is   lehetne   fordítani.   Ebben   a  modellben szóba sem jöhet a Szentíráson kívüli hagyomány gondolata.  2. A kiegészitő nézet és a két forrás­elmélet („Tradicó II”)

1 Akinek van ideje, olvassa végig a teljes tanulmányt, akinek nincs, azt megmentheti ez a kivonat,

amelyet még tovább lehet természetesen redukálni

1

Viszonylag   korán,   a   liturgia   kapcsán   jelentkezett   az   a   nézet,   hogy   a   hagyomány  „kiegészíti” a Szentírást. Keleten Nagy Szent Baszileosz kappadókiai atyánál (300–370), a  Szentlélekről írt művében jelentik meg a gondolat, hogy a liturgia szempontjából az írott és a  szóbeli hagyomány egyformán jelentős: „Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések   közül   némelyik   írott   hagyományból,   mások   a   misztériumban   hagyományozódtak   ránk   az  apostoli  igehirdetésből,  ezek mind egyforma  érvényűek  az  istentisztelet  szempontjából.” A  „lex orandi lex credendi”­elv érvényesült, vagyis az istentiszteleti liturgia határozza meg a  tanítást. A középkorban azonban még megvolt a „Tradició I”, s csak A 15. században, főleg a  kánonjogászok   kezdeményezésére   (pl.   Gabriel   Biel,  †1495)   már   az   íratlan   hagyományra  kezdenek   úgy   hivatkozni,   mint   a   Szentírással   egyenértékű   tekintélyre.   A   kánonjogászok  ennek alapján fogalmazzák meg a két forrás­elméletet: (Szentírás és hagyomány). Obermann  szerint csak ekkor jelentkezett az a hagyományfogalom, amit úgy kezdetek emlegetni, mint a  kinyilatkoztatásnak   a   Szentíráson  kívüli,  „külön”  forrása.   Ezt   a   másik   forrást   jelentő  hagyományt, amit majd a Trentói Zsinat fog megerősíteni, nevezi Obermann „Tradíció II”­ nek (Obermann, 269–296).  Később a reformátorok azért bírálták ezt a nézetet, mert szerintük az egyház már nem  csupán „többet”, hanem lényegileg „mást” tanít mint a Szentírás.  3. A reformáció modellje: „a Tradíció I” a Szentírás szolgálatában Közismert, hogy a reformáció számára a Szentírás a mértékadó norma („norma normans”), a  hitvallások és a hagyomány csak a Szentírás mérlegén megmért norma („norma normata”).  Ám a reformáció képviselői elsősorban nem a Szentírást és a hagyományt állítják szembe  egymással, hanem a Tradíció I­et a Tradíció II­vel! A kánonjogászok elleni harc azonban a  reformáció utáni évszázadban biblicizmussá merevedik. A reformáció nagy vitája Isten igéje  és   az   egyház   kapcsolatáról   szól.   Luther   a   katolikus   nézettel   szemben   (egyház   anya:   a  Szentírás a gyermek) azt képviseli, hogy Isten igéje „nemzi az egyházat” (Luther, 1959,107).  Ugyanakkor   az   anabaptistákkal   való   vitájában   Luther   határozottan   elveti   azt,   hogy   a  Szentlélek   közvetítés   nélkül   szólna   az   emberhez:   „[A]   mi   rajongóink   […]   Isten   Igéjének  hirdetését elítélik, és ők maguk mégsem hallgatnak, hanem elárasztják szóval és írással az  egész világot, mintha bizony az Istennek lelke az apostolok írásaiból és élőszóbeli igéjéből  nem származhatnék, hanem az ő írásukból és beszédjükből kellene annak erednie. Miért nem  dobják félre hát saját beszédeiket és írásaikat is, hogy a Lélek írásaik nélkül s előtt szállhatna  be a népek szívébe, úgy, amiként ők hirdetik nagy kérkedve, hogy a Lélek az írás hirdetése  nélkül szállt vala lelkükbe” (Idézi Ittzés, 51). A   reformátorok   nem   a   hagyományt   ellenezték,   hanem   a   római   katolikus   egyház  tekintélyelvű tanítását,  mert az szerintük a középkorban felül kerekedett  a Szentírás  tiszta  tanításán.   A   skolasztikával   szemben   ők   a   korai   egyházra,   s   különösen   is   Ágostonra  hivatkoztak. Tehát nem vetették el sem a hagyományt, sem az egyház tanítását, hanem azt  alárendelték   a   Szentírás   tekintélyének:   a   hagyomány   a   Szentírás   szolgálóleánya.   Isten  beszéde, a Szentírás állandóan korrigálja az emberi tanítást. McGrath Obermann „Tradício II”­jéhez hozzáteszi a „Tradíció 0”­át, amely a radikális  reformációra   volt   csak   jellemző.   Ők   ugyanis   minden   olyan   tanítást   (gyermekkeresztség,  Szentháromság, Krisztus istensége) elvetettek, amely szerintük közvetlenül nem található meg  a Szentírásban, s ezért az egyházatyákat is megtagadták. A rajongók egyik vezére Sebastian  Frank 1530­ban odáig ment, hogy ezt állította: „Augustinus, Jeromos és Gergely nem az Isten  küldöttei, hanem az Antikrisztus apostolai” (McGrath, 108). Luther szemében azonban a sola   2

scriptura  nem formális  elv volt, hanem azt tartalommal  töltötte  meg, s ez a tartalom  egy  dogmatikai szűrő, a solus Christus­elv volt (Reuss 34).  Gerhard Ebeling mutat rá, hogy a reformáció Biblia alapján állította szembe a verbum deit  a traditiones humanae­val, hiszen Jézus a farizeusok hagyományát tartotta akadálynak Isten  igéjének   megértésében   és   elfogadásában.   Az   evangélium   nemcsak   a   hagyománytól   való  szabadságot, hanem a hagyománnyal való helyes élés szabadságát is jelenti. Luther már az  1522­es   „Mi   az   evangélium?”   című   írásában   elutasítja   azt   a   középkori,   többek   között  Jeromosra   jellemző   felfogást,   hogy   az   evangéliumot   törvénykönyvnek   tekintsük,   amely  Krisztus tetteit példaképpen állítja elénk. Az evangéliumot mindenek előtt „élő hang” (viva   vox evangelii), amit hirdetni kell. Ezt a hangot nem csak „négy evangélium” jegyzi fel, hanem  Pál és Péter levelei is. Az evangélium valójában történés, mint írja: „nem más ez, mint egy   krónika, történet, elbeszélés Krisztusról, hogy ki ő, mit tett, mit mondott és mi történt vele…”  (Luther   1995,   8).   Luther   szerint   tulajdonképpen   elég   lenne   az   Ószövetséget   Szentírásnak  nevezni, s az Evangélium nem Szentírás, hanem a szóbeli ige, amely ugyanúgy magyarázza  az Írásokat amint Krisztus és az apostolok”. A   tanúságtétel,   az   ige   hirdetése,   a   szentségek   mind   a   hit   hagyományát   jelentik,   s  mindezeket átfogja a Szentlélek  Tradíciója. A protestantizmus ezt az elvet nevezi  analogia  fidei­nek (hit analógiája) szemben a skolasztika analogia entis­ével (a létezés analógiája).  A   keresztény   hagyomány   mindig   ki   van   téve   annak   a   veszélynek,   hogy  megmerevedjék,   legalizmussá,   emberi   hagyománnyá   torzuljon.   A   sola   scriptura  elve   a  hagyomány   helyes   használatát   szolgálja.   Walter   Mostert   Luther   hermeneutikájáról   szóló  Scriptura   sacra   sui   ipsius   interpres  című   tanulmányában   mutat   rá,   Luther   esetében   az  önmagát értelmező Szentírás elve azt jelenti, hogy az Írásnak le kell rombolnia az ember által  képzett autoritást, a  sensus proprius­t, amit az ember önmaga és az Isten közé állít. Ilyen  sensus   proprius  lehet   az   egyházi   struktúra   elve   (Róma),   a   tárgyiasított   Lélek­fogalom  (Münzerék),   az   objektívként   előadott   Írás­princípium   is   (zsidóság)   és   a   humanista  racionalizmus. Ezzel  szemben a  sensus proprius­t leromboló önmagát  értelmező  Szentírás  közvetlen kapcsolatban hoz Istennel, megteremti a relációt coram Deo. Mostert szerint mind a  négy téves értelmezés egy tőről fakad, ugyanis mindegyik a „saját lelkét” (spiritus proprius­t)  akarja ráerőltetni a szövegre, az önmagát értelmező Szentírás viszont lerombol minden ilyen  külső tekintélyt, s azok helyett élő viszonyt hoz létre az ember és Isten között. A teológia, s  azon belül az írásmagyarázat feladata, hogy „szavába vágjon az igazság szavába vágóknak”  (Róma, zsidóság, rajongók, humanisták), s ahhoz, hogy megszólaljon az evangélium, el kell  hallgatnia minden külsődleges törvénynek, saját értelemnek. 4. „Solizmus” a protestáns ortodoxiában Anthony Lane mutat rá, hogy amíg a sola fide (egyedül hit által) gondolata már az 1530­as  években megjelenik, de a sola scriptura (csak a Szentírás) elve igazán csak a reformáció utáni  évszázadban,   a   protestáns   ortodoxia   idején   vált   meghatározó   szemponttá.   A   protestáns  ortodoxia   az   autoritást   csak   a   Szentírás   számára   biztosítja.   Ez   a   nézet   vezetett   a  verbálinspiráció,   illetve   a   Biblia   „tévedhetetlenségének”   (inerrantia)   tanításához,   a  megmerevedett konfesszionalizmushoz (fundamentalizmus). Ebeling helyesen észleli, hogy a  protestáns orthodoxia nem aknázta ki a verbum dei non scriptum történelmi elsődlegességét a  verbum   dei   scriptum  megértése   érdekében.   A   lutheránus   orthodoxia   képviselői   Johann  Gerhard (1582–1637), Abraham Calov (1612–1686), Johann Quenstedt (1617–1688), David  Hollaz   (1648–1713)   sokszor   arisztotelészi   kategóriákat   alkalmaztak   a   Szentírás   isteni  eredetének   igazolására.   Quenstedt,   a   diktálás–elmélet   képviselője   így   ír:   „A   Szentlélek 

3

nemcsak a szavak jelentését inspirálta, hanem egyenesen maga diktálta a szavakat a szent  íróknak… A Szentírás eredeti kánona csalatkozhatatlanul igaz, mentes minden  tévedéstől….a  Szentlélek ugyanis nem engedhetett meg hanyagságot vagy feledékenységet azok részéről,  akik   lejegyezték   az   ő   szavait”   A   „solizmus”   ilyen   radikális   és   merev   felfogásában  természetesen semmilyen szerep nem juthat a hagyománynak. 5. Római katolikus tanítás (Trento és a II. Vatikáni Zsinat) Amíg  a  reformáció   a  Szentírás   és   az  egyház  koinherenciáját   hangsúlyozta   a  „Tradició   I”  szellemében,   addig   a   Trentói   Zsinat   nyolcadik   ülésszaka   a   Szentírás   és   az   egyház  koinherenciáját   a   „Tradicio   II”   szellemében   fogalmazta   meg.   A   Szentíráson   kívüli  hagyományt ugyanolyan tisztelettel és áhítattal kell fogadni mint a Szentírást.  A Trentói Zsinat a protestantizmussal szemben állást foglalt a kinyilatkoztatás két forrása,  nevezetesen a Szentírás és a Szent Hagyomány mellett. Senki sem értelmezheti a Szentírást az  egyház tanításával ellentétesen.   A   Szentírástól   független   hagyomány­felfogás   vezetett   el   szeplőtelen   fogantatás   (1854),   a  pápai csalatkozhatatlanság (1870) illetve Mária menybemeneteletének dogmájához (1950). A konfesszionalizmus századaiban (17–20. század első fele) megmerevedtek és egymással  kibékíthetetlennek   tűntek   az   egymástól   eltérő   álláspontok:   a   protestáns   orthodoxia  sola   scriptura elve és a római katolicizmus kettős forrás elmélete. Változást a 20. század hatvanas éveiben a II. Vatikáni Zsinat hozott. Érdemes közelebbről  szemügyre   venni   a   II.   Vatikáni   Zsinat  Dei   verbum  című   dogmatikus   konstitúcióját.   A  dokumentum  II. fejezete  szól „Az isteni  kinyilatkoztatás  továbbadásáról”.  Ha figyelmesen  összehasonlítjuk a 2.9. pontot és a 2.10. pontot, érdekes árnyalatnyi különbségre figyelhetünk  fel.   „A   Szentírás   és   a   Szent   hagyomány   viszonya”   címet   viseli   az   előző,   s   „A   Szent  Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal” címet az utóbbi szakasz. A Szent hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni  forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak.  A Szentírás ugyanis Istennek a   Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus   Urunk   és   a   Szentlélek   bízott   az   apostolokra,   sértetlenül   származtatja   át   ezek   utódaira,   hogy   igehirdetésükkel   az   igazság   Lelkének   fényének   hűségesen   őrizzék,   kifejtsék   és   terjesszék;   ennek   következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból   meríti. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.  (Diós, 431– 432)  Az utóbbiban pedig ezt olvassuk:  A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá   ragaszkodik   Isten   szent   népe,   amikor   pásztora   köré   összegyűlve   állhatatosan   kitart   az   apostolok   tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. görögben ApCsel 2,42). Innét   van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és   megvallásában. A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag   az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a   Tanítóhivatal   nem   Isten   szava   fölött,   hanem   annak   szolgálatában   áll,   csak   az   áthagyományozottat   tanítja,   amennyiben   azt   a   Hagyományt   isteni   parancs   alapján,   a   Szentlélek   vezetésével   áhítatosan  hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit  Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyünk, elénk ad. Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira  összetartozik és egymásra van   utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az Egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a  

4

másik   kettő   nélkül.   Mind   a   három   együttesen,   de   mindegyikük   a   saját   módján   a   Szentlélek   tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét”(Diós, 432).

Megfigyelésünk a következő: a 9. pont inkább Trentónak igyekszik megfelelni (Mindkettőt   egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.”) A 10. pontban viszont  felbukkan a reformáció „alárendelő” elve: „Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem   annak szolgálatában áll”. E szófordulat protestáns füleknek ismerősnek hangzik – („minister  verbi domini”). A megfogalmazás tehát összességében cizellált, s közel áll az első pontban  bemutatott   „Tradició   I”   koncepciójához,   amelyet   –   mint   láttuk   –   az   első   századok  kereszténysége   képviselt,   s   amelyre   igent   mondott   a   reformáció   klasszikus   vonulata   is,   s  amelyre   fogadókészséget   mutathat   az   egy   egyház   apostoliságát   és   katolicitását   valló  huszonegyedik századi protestantizmus is.   6.  A katolikus–protestáns konvergecia modell Gerhard Ebeling „Sola Scriptura és a hagyomány” c. tanulmány (1964): a katolikus és  protestáns   álláspontok   közötti   különbségek   tulajdonképpen   csak   a   Trentói   Zsinat   után  merevedtek   meg.   A   20.   század   második   felében   sajátos   közeledést   figyelhetünk   meg.  Katolikus:   „Írás­princípiumról”   protestánsoknál:   szövegek   áthagyományozásának,   a  kanonizálásnak a történetisége  Már Luthernél megjelenik a „kánon a kánonban” elv, ami a katolicizmus tradíció­fogalmához  rendkívül hasonló dogmatikai szerepet tölt be. Mindehhez hozzájárul a lutheri hermeneutika a  (viva vox evangelii) felismerése (amelyet éppen az Ebeling által képviselt Új hermeneutika  fedezett   ismét   fel,   miszerint   a   hirdetett   ige,   a  verbum   dei   non   scriptum  legalább   annyira  fontos, mint a  verbum dei scriptum.  Ebeling „Új hermeneutikája” szerint a textualitás csak  átmeneti állapot, a lényeg a „szótörténés” (Wortgeschehen), vagyis az esemény, mivel a hit is  hallásból   van.   )   Az   oralitás,   a   szóbeliség   elsődlegességének   kérdését   már   Morus   Tamás  (1477­1535)   is   felvetette   a   William   Tyndale­lel   (1494–1536)   folytatott   vitájában   az  „unwritten   verities”   (íratlan   igazságok)   szerepét,   utalva   arra,   hogy   a   szóbeliség   az  Ószövetségben és az Újszövetségben is megelőzte az írásbeliséget (Fabiny, 19–26). E   konvergencia­elméletet   jól   tükrözik   az   amerikai   lutheránus   teológusnak,   Carl   E.  Braatennek, Pro Ecclesia című folyóirat egyik alapítójának szavai: A Szentírás­principium csak az egyház hátterén és az egyház érdekében létezik. A reformáció teológiájának  Szentírás­elve  és annak hermeneutikai  következményei  csak az  egyházon belül  nyerik el   értelmüket. A  Szentírás   tekintélye   nem   az   egyháztól   függetlenül,   hanem   csak   a   Szentlélek   által   gyümölcsöket   termő  egyház   életében:   az   egyház   hitének   apostoli   megvallásában   és   annak   életet   teremtő   szentségeivel,   a  keresztséggel és a feloldozást nyújtó úrvacsorával összefüggésében működik.

II. Vanhoozer újszerű megközelítése: a hagyomány mint „performancia”

Vanhoozer szerint – sokat merítve Hans Urs von Balthasar Theo­Drama című könyvéből – a  teológiának   a  theoria  helyett   a  theatrum  felé   kell   közelítenie,   hiszen   a   keresztény   hit  alapvetően drámai természetű: a szó és a cselekedet drámai egysége nemcsak Jézusra, hanem  a kereszténységre  is  jellemző.  A hit tárgya, a hit és  a megértés  viszonya, illetve  a biblia  értelmezése is lényegében egy drámai folyamat.

5

Vanhoozernál   a   színházi   metaforák   revitalizálják   a   rendszeres   teológia   élettelenné   vált  nyelvezetét.   Így   a   teológia   „dramaturgia”,   a   Szentírás   „szövegkönyv”,   a   megértés  „performancia”, az egyház „színtársulat”, a lelkipásztor „rendező” lesz. A   Szentírás   ebben   az   esetben   olyan   kanonikus   szövegkönyv,   ami   állandóan   előadásra,  „performanciára”   vár.   Obermannt   idézve   így   fogalmaz:   „az   egyház   hagyománya   az  engedelmes interpretáció története.” Maga a kánon is performancia: Jézus Krisztus múltbeli  tevékenységének előadása. A sola sciptura elve állandó korrektívum, a hitnek az egyházban  történő  performanciáját hivatott állandóan ellenőrzni. Vanhoozer rámutat, hogy bár igaz a refromáció felismerése, mely szerint a Szentírás önmagát  értelmezi   (sacra   scriptura   sui   ipsius   interpres),   ám   arra   nem   képes,   hogy   önmagát  performálja,   vagyis   előadja.   A   Szentírásnak   közönségre,   publikumra,   azaz   egyházra   van  szüksége, aki végrehajtja a „szövegkönyv” („Script”) által igényelt performanciát.  A szerző által képviselt kánoni–nyelvi megközelítés egyszerre vallja a sola sciptura elvét és  igenli a hagyomány szükségszerűségét, sőt elkerülhetetlenségét, hiszen a kánon maga is az a  folyamat, amelyben az egyház saját épülése érdekében használja a Szentírást.  Vanhoozer szerint két szélsőséges álláspont között kell csapást vágnia: az egyik a biblicista  pozitivizmus,  amelyik  a   „solo  (sic!) sciptura”­  elvet képviseli,  a másik az ekkléziológiai  pozitivizmus, amely szerint „csak a performancia”, vagyis az egyházi hagyomány létezik. A  „solo Scriptura” elve tagadja a katolicitást, amíg e másik nézet pedig mellőzi a kanonicitást  azáltal,   hogy   szerinte   az   újabb   kinyilatkoztatás,   vagy   annak   magasabb   szintű   megértése  felülírhatja, kiegészítheti a kánont. Mi is a hagyomány? A hagyomány egyszerre időbeli és egyszerre térbeli fogalom: az átadás  nemzedékről   nemzedékre   illetve/és   az   egyik   helyről   a   másikra   történik.  A   hagyomány  biblikus fogalom. Az Ószövetségben olvassuk: „Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink  elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszélünk a jövő nemzedéknek az Úr dicső  tetteit   és   erejét”   (Zsolt   78,2–4).   Bár   az   Újszövetségben   mind   az   evangélisták   mind   Pál  különbséget tesznek Isten törvénye és a „vének„ illetve az „emberek hagyománya” (Mk 7,3;  ApCsel 22,3; Kol 2,8) között, a paradosis alapvetően újszövetségi fogalom: Pál 1Kor 11,23­ ban arról szól, hogy az „Úrtól vett” úrvacsora hagyományát ő „át is adta”. A feltámadásról  pedig ezt írja. „Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy  tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint” (1Kor 15,3).  Vanhoozer   számos   egyháztörténeti,   filozófiai,   kultúrhistóriai   érvet   sorakoztat   fel   a  hagyomány védelmében. Legfontosabb azonban ezek közül a spirituális szempont: az egyház  élete   és   gyakorlata   ugyanis   a   Szentlélek   munkája.   Reinhard   Hütter   szerint   az   egyház   a  Szentlélek közönsége (publikuma), a hagyomány pedig a Szentlélek hatástörténete. Felvetődik a kérdés: biztos­e, hogy csak a Szentlélek munkája a hagyomány; nem lehetséges,  hogy a hagyomány éppen a Szentlélek munkája ellen dolgozik? A hagyomány esendő, írja  Vanhoozer.   Legjobb   esetben   a   hagyomány   az   ige   előrehaladásának   és   az   egyén   lelki  formálódásának eszköze. Legrosszabb esetben a hagyomány a büszkeség, az öndicsőítés, a  bűn testületi szentesítése is lehet. Amikor a hagyomány önmagáról túl sokat kezd gondolni, a  színház bálványává válik. Van bűn a hagyományban, van bűn az egyházban: Hiszek az egyházban. Isten magáénak választott egy népet, Krisztus testét, a Szentlélek teremtményét és  templomát. A kérdés, hogy vajon az egyház mennyiben azonos az egyházi szervekkel  és azok történeti  formáival. Hiszem, hogy az egyház egy, bár ezt nem látom. Hiszem, hogy az egyház szent, bár a látható  egyház nem így jelenik meg. 

Vanhoozer szerint nem akkor járunk helyes úton, ha az egyházi hagyomány iránti konformitás  mozgat bennünket, hanem akkor, ha arra a Lélekre figyelünk, aki az Írásokon keresztül Jézus  6

Krisztusról  szól.  A   korai   egyháznak   még  egészséges,  „realista  hagyományfelfogása”   volt:  akkor azért lehetett az egyház interpretációját követni, mert az összhangban volt a Szentírással  (Tradició   I).   A   posztmodern   kontextusban   viszont   a   hagyományt   összekeverik   az  olvasóközpontú hermeneutikával. A Szentírás egyszerre befejezett és befejezetlen, hiszen Isten szó–tettei Izrael történetében és  Jézus   Krisztusban   befejeződtek.   A   megváltás   drámájának   csúcspontján   (kereszt   és  feltámadás) túl vagyunk. Ám ezt valakinek elő kell adnia, be kell fejeznie. A tradíció, az  egyház feladata az előadás beteljesítése.  Vanhoozer „Performance II”­nek nevezi azt, amint a közösség (az egyház vagy a tudományos  közösség)   sajátítja   el   a   szövegkönyv   jelentését,   „Performance   I”­nek   pedig   az   szerzői– kánoni–isteni szöveghasználatot. A posztmodernitás az olvasói befogadásra, a „Performance  II”­re helyezi a hangsúlyt. Ez a szemlélet kétségbe vonja, hogy a szövegkönyvnek van egy  megragadható   jelentése.   Eszerint   az   olvasó–befogadó   nem   rekreálja,   hanem   kreálja   a  szöveget,   tehát   maga   az   előadás   az   alkotás,   „a   performancia   az   a   hely,   ahol   a   szerző  megvalósul”.  Vanhoozer modelljének, a kulturális–nyelvi teológiának nagy kérdése, hogy végső soron mi  vagy   ki   is   konstruálja   a   keresztény   identitást:   a   befogadó   közösség   (az   egyház)   vagy   az  apostoli hagyomány, amelyet a Szentírás közvetít. A Szentírás nem bármilyen, hanem első renden isteni performanciát igényel. Isten ugyanis a  végső szerző, aki különféle emberi hangokat alkalmaz szerzőként theodrámája érdekében. A  kánon isteni/emberi performancia, amely további performanciát eredményez.  A theodráma válasz a szerző forgatókönyvére. A „Performancia II” elhanyagolta a szerzői  beszédaktust, mert a magyarázók performanciáját részesítette előnyben, s egyre többen ezt a  performanciát kezdték „szöveg értelmének” tekinteni. Pedig a kánon az a szövegkönyv, amely  a megváltás  drámájának  kulcspillanatait  feljegyzi,  s egyúttal  fel is szólít bennünket, hogy  vegyünk részt ebben a drámában.  Vanhoozer szerint a hívő performancia nem az emberi teljesítmények hagyománya, hanem  annak a hatása, ahogyan a Szentlélek az egyházat elvezeti az igazságra. A „Performance I”  elismeri azt, amit a szövegkönyv Szerzője a Szentírás különféle hangjain keresztül cselekszik,  és egyúttal válaszol is erre a cselekedetre. A „Performance I” és a „Performance II” között  ugyanaz a különbség, amit C. S. Lewis a szövegek „befogadtatása” és „használata” között lát:  „Amikor egy műalkotás  szövegét befogadjuk, akkor érzékeinket,  képzeletünket  és minden  más erőnket azokra a mintákra fordítjuk, amelyeket a szerző talált ki. Amikor használjuk a  szöveget, akkor csupán saját  aktivitásunk  szolgálatába   állítjuk  azt”. (Lewis, 88). Az igazi  hagyomány tehát nem a szöveg „használata”, hanem a „befogadása”. A 4. században Leréni  Vince mondta: „Nem szerzőnek kell lenned, hanem őrzőnek, nem kezdőnek, hanem követőnek,   nem vezérnek, hanem oltalmazónak. Tartsd meg a hitletéteményt” 

7