TAKÁCS PÉTER
A SZÁNTÓVETŐ FOGLALKOZÁS ES A V E L E KAPCSOLATOS ÁLLATTARTÁS FELTÉTELRENDSZERE ARANYOSSZÉKEN AZ 1820-AS ÉVEKBEN 1820 május-júniusában öt összeíró bizottság járta Aranyosszék
21 falvát, s eleget téve az
uralkodói rendelkezésnek, maga elé hívta minden faluban a földesurakat vagy azok megbízottait, s az ő jelenlétükben - szigorú eskü alatt - megvallatta a szolgálónépeket telki állományukról, megélhetési viszonyaikról, határbéli haszonvételeikről, káraikról, a tőlük követelt robotról, dézsmáról, ajándékokról, egyéb szolgáltatásokról és a rendi státuszukról.
1
Módszerében és céljában
az
1785-ös erdélyi úrbérrendezési
kísérlet
' A bizottságok és az általuk megvallatott falvak a következők voltak: a/ Gál Simon és Benedek Miklós: Alsószentmihály, május 25-27. Veresmart, május 29 - június 2. Csegez, június 5-6. Harasztos, június 16-19. Hidasjúlius 15-19. b/ Szabatkai Kis László és kövendi ifjú Kováts János: Inakfalva, május 29-31. Dombró, június 2. Várfalva Június 5-6. Bágyon Június 15-17.
cl Idősb Váró Mózes e/ Rácz István és Szilágyi János: és Seres István: Mohács, május 31 - június 2. Székelykocsárd, Aranyosrákos, június 3-8. május 29 - június 2. Felsőszentmihályfalva, június 16-18. Kövend, június 3-5. Örményesjúnius 19-20. Mészkőjúnius 15-20. ál Szilágyi Sándor Csákó Június 21. és Boncza Sámuel: Székelyfóldvár, június 2-3. Keresed, június 5-7. Sinfalvajúnius 15-17. Aranyospolyán Június 19-21.
A bizottság tagjai mindenütt hangsúlyozták, hogy ök királyi parancsra, nem a Szék választott tisztikarának akaratából, és nem is örömmel végzik ezt a munkát. Sorra feljegyezték minden helységben a megjelent birtokosok, vagy azok megbízottainak a nevét, majd utaltak rá, hogy a szolgálónépek közül mindenütt tízet idéztek maguk elé, akiket „erősen meghiteltek", felesket tek, hogy csak az igazat fogják mondani. A Magyarországon már korábban - Mária Terézia ide jén - megtörtént úrbérrendezés vallató kérdéseit, és azok alpontjait sorra felolvasták, majd hol hosszabban, hol rövidebben lejegyezték a szolgálónépek megbízottainak a kérdésekre adott vá laszait. Megengedték a földesuraknak, hogy a parasztok vallomásainak ellentmondjanak, s eze ket az ellentmondásokat is rögzítették. Ha volt valamelyik községben korábban keletkezett ur bárium vagy contractus, azokat hiteles másolatban csatolták a vallomásokhoz. Ezt követően, ahol szükségét látták, személyesen megvizsgálták a határ - szántók, kaszálók - minőségét, majd táblázatban rögzítették a szolgálónépek által használt, s az általuk bediktált adatokat, a beltelkek, szántóföldek és a rétek terjedelméről. Mindezeket láttamoztatták a jobbágyokkal, zsellé rekkel, mivel azonban azok között csak elvétve volt, aki írni tudott, ezért az analfabétáktól a szokásos kézjegyet, a keresztvonást kívánták meg. Végül az összeíró biztosok saját aláírásukkal és pecsétjükkel hitelesítették a vallomásokat és a táblázatokat. Az egész folyamatra lásd Conseriptio Czirakyana, Aranyosszék. Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár, 25 724-es tekercs. Lásd m é g Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Bp., 1973. (a továbbiakban Trócsányi, 1973.)
procedúráját ismételték meg, ami a feltett kérdéseket tekintve legfeljebb annyiban kü lönbözött a Magyarországon Mária Terézia uralkodása alatt lezajlott úrbérrendezés elő munkálataitól, hogy ezúttal - Aranyosszék mind a 21 falujában - a megvallatandó szol gálónépek száma tízben volt minimálva, s I I . József 1785-ös erdélyi jobbágyrendeletét követően fölösleges volt rákérdezni a szolgálónépek röghözkötöttségére, nem lévén már ilyen állapotú jobbágy. Helyette az erdőhasználatról és a telekforgalom mikéntjéről tu dakozódtak a kirendelt conscriptorok. A formailag hasonló három történelmi cselek mény között azonban volt egy lényegi különbség. Magyarországon Mária Terézia 1767-1774 között keresztülvitte az akaratát. Nemcsak szándéka szerint és elviekben, de a gyakorlatban is minden településen tabellákba rögzítették - a megyei törvényhatóság által hitelesíttették - kinek-kinek a telki hányadát, és ehhez igazították a szolgáltatáso kat. Számszerüsítették azokat a birtokhasználati állapotokat, amelyek alapját képezték a faluhatárok regulációjának, a földesúri és paraszti földek tulajdonjogi viszonyait tisztázó és rendező úrbéri pereknek. Az úrbérrendezés következtében - sok tiltakozás és zenebo na ellenére - bírói úton tisztázható és szétválasztható volt a nemesi és paraszti földtulaj don, még akkor is, ha az 1767-1784 között számszerűsített úrbéres földek mennyiségei hét-nyolc évtizeddel később szociális feszültséget gerjesztően kevésnek és igazságtala nul szűknek bizonyultak az ipari, kereskedelmi és szolgáltató szektorba csak vontatot tan átáramló föld népének a megélhetéséhez. Erdélyben sem 1785-ben, sem 1820-ban nem sikerült az úrbérrendezést végrehajtani. Nemcsak az erdélyi nemesség szükkeblüsége miatt, hanem az erdélyi birtokjognak a magyarországinál sokkal bonyolultabb volta miatt is. Súlyos eljárási, jogi és szociális hátrányt jelentett ez akkor is, ha végül a polgári földtulajdon megvalósításának bonyo lult procedúráját itt is - elfogadhatóbb történelmi és tulajdonjogi alap, és ennél kedve zőbb szociális állapotot megvalósítani képes összehangzó társadalmi akarat nem lévén - az 1820-as úrbérrendezési kísérlet bevallási tabelláiból indították el, s mindvégig arra alapozták. 2
3
4
2
3
4
Az 1785-ös és 1820-as erdélyi úrbérrendezési kísérletre: Berlász Jenő: Az erdélyi úrbérrende zés problémái. Századok, LXXV. (1941) 236-277., 344-362.; Uö: Az erdélyi jobbágyság gaz dasági helyzete a XVIII. században. ÉTTK. Bp., 1959.; - Trócsányi Zsolt: Az erdélyi paraszt ság története 1790-1849. Bp., 1956.; Uö: Az északi Partium 1820-ban. Bp., 1966. 3. A magyarországi úrbérrendezésnek tengernyi az irodalma. Meghivatkozásuk kötetnyi terje delemre rúgna. A feltűnően széleskörű vizsgálódások ellenére azonban máig kevesen foglalkoz tak a kilenc kérdőpontra adott paraszti vallomásokkal. Ennek a forrástípusnak a vallatásával a helytörténeti szakirodalmat kivéve - eddigelé Szabó István és Wellmann Imre foglalkoztak legbehatóbban. Szabó István: Ugocsa megye. Bp., 1937.; - Wellmann Imre: A parasztnép sor sa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében. Bp., 1967.; - Lásd még Takács Péter: Úrbéresek vallomása Szabolcsban 1772. Bp., 1991. A IX. vallató kérdés még 1785-ben arról tudakozódott, hogy örökös jobbágyoknak vagy szabadmenetelű szolgálónépeknek vallják-e magukat a megkérdezettek. 1820-ban ez a kérdés ak tualitását veszítette, s helyette az erdőhasználat és a fával való kereskedés lehetőségeiről, illetve arról érdeklődtek a conscriptorok, hogy szabadon adhatják-vehetik-e a telküket a lakosok.
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy 1820-ban - mint 1785-ben is - az úrbérrendezési kísér let során Erdélyben a pénzt és hivatali energiát pazarló állami akaratból levéltári iratter melésnél nem futotta többre. Nincs most terünk - s a választott témánkon is túlmutat annak taglalására, hogy milyen félelmek, manipulációs kényszerek, riogatások hiteltelenítették a paraszti bevallások számsorait a szántóföldek, rétek paraszti kézen lévő menynyiségének a táblázatba rögzítésekor. Az adott pillanatban egyébként maga a történelmi szituáció is kedvezett a paraszti kézen lévő szántók, rétek zsugorításának. Egy több évig - 1813 és 1818 között - tartó katasztrofális szárazságnak, éhínséges periódusnak a vé gén vagyunk, amikor leginkább a paraszti - jobbágy és zsellér kézen lévő - igás állatok száma ritkult meg. Egy évekig tartó belső vándorlás és a Moldvába, Havaselvébe történő lakossági kiáramlás éppen megszűnt, s itt-ott visszájára fordult. Az éhínséges évek és a nyomukban kibontakozó vándormozgalom nem feltétlenül kedveztek az igás állatok tar tásának, szaporításának. Mélypontra zuhant a szántóföldi termelés, aminek vissza kel lett tükröződnie a szolgálónépek által bevallott és ténylegesen használt szántóföldek, rétek mennyiségében is. Másrészt a rendszeres piaci kereslet hiánya sem igen ösztönözte jelentősebben a föld népét a szántóvető szorgalomra. Az a tény, hogy a székely székek ben többnyire ismeretlen volt - vagy csak nagyon elvétve követelték a földesurak és az egyház a szolgálónépektől - a tized és a kilenced természetbeni szedése, önmagában is apasztotta - elvileg ötödével - a szántók területét a magyarországi és az erdélyi vár megyei falvakhoz viszonyítva. Ilyen jobbágyi szántóföldeket kisebbítő tényezőnek kell betudnunk a Székelyföld - közöttük Aranyosszék - természetföldrajzi viszonyait is, és természetesen a székelység birtoklásrendjét, a székely örökség hagyományát. Ehhez tár sult a népsűrűségnek az a viszonylag alacsony volta, amikor még sok helyen megenged hették maguknak az erdélyiek, hogy a szántóvető tevékenységnél fontosabb megélhetési forrásnak, főleg pedig fontosabb piaci áruforrásnak tekintsék az állattartást, mint a ga bonatermelést. Mindezekhez társult az összeírok, pontosabban az uralkodói rendelet ál tal erőltetett, Erdélyben teljesen ismeretlen mértékrendszer alkalmazása. Mind a vallató kérdések során, mind a tabellákban a conscriptorok területmértékként a bécsi mérőt, illetve a jugerumot használták a beltelkek, a szántók és a rétek nagyságának meghatáro zásakor, holott Erdélyben a szebeni véka, a temesvári köböl stb. területmértékek diva toztak. A rögzített adatok tükrében bizton állíthatjuk, hogy sem a parasztok, sem az összeírok nem törekedtek a mértékek következetes átszámítására. A nemesség szabad sága korlátozásátjogai sérelmét vélelmezte az úrbérrendezési procedúrában, a jobbágy ság és egyéb rendű szolgálónépek pedig a bekövetkezhető adóemeléstől tartottak, mert hasonló összeírások többnyire az adókivetéssel voltak kapcsolatosak. Ha volt valami mozzanata az eljárásnak, amely a valós tények felé terelte a vallomásokat, és a paraszti használatban lévő szántók, rétek mennyiségnek a bevallását, az legfeljebb a szigorú, a boldogulásukra, a hitükre és a túlvilági üdvözülésükre apelláló eskü lehetett, s az a pa raszti lelkiismeretesség, amelyik arányosan tagadta vagy nagyította fel a jellemzőket a falu minden lakosát illetően. Bármennyire manipulált, befolyásolt volt is az előzetes fel mérés, bármilyen mértékű volt is a számsorok torzítása, a falusi lét jellemzői, a 5
5
Berlász Jenő és Trócsányi Zsolt vonatkozó tanulmányai. Lásd még I. Tóth Zoltán: Parasztmoz galmak az erdélyi Érchegységben 1848-ig. Bp., 1951.
gazdálkodás keretei, a haszonvételek és károk minéműsége, a jobbágyi szolgáltatások jellege, a falusi lakosság mozgástere, piacozási, vásározási szokása, a pénzgazdálkodás hoz való viszonya, a szántóvető foglalkozás és az állattartás jellemzői, a jövedelemszer ző lehetőségek mégis elég hitelesen tükröződnek vissza a vallomásokból. Legfeljebb az egyes családok szorgalma vagy lustasága, igyekezete vagy közönye maradt rejtve, de ebben a hagyományokra épülő, patriarchális világban az is majdnem összemosódott, s egy-egy közösségben hasonló jellemzőket mutatott fel. Ez alól legfeljebb a helyüket és gazdájukat szinte évenként változtató zsellérek voltak kivételek, ha egyáltalán kivételek voltak. Összességében az úrbérrendezési kísérlet hallatlan tömegű információt hagyott az utókorra, amelyeknek a következetes vallatásával megközelíthetőeka korabeli hétköz napok. Az iratok, dokumentumok, táblázatok vallatásakor legelőször ötlik szembe az, hogy Erdélyben - pontosabban most csak Aranyosszék falvaiban maradva - még az 1820-as években sincs stabil telekrendszer, amelynek a keretében belső fundus és külső járandó ságok, appertinentiák szoros korrelációja határozná meg a jobbágy- és zsellérlét állapo tát és minőségét, a földesúri szolgáltatás mennyiségét és jellemzőit. Ezen a földesúri szolgálónépek létbizonytalanságát időtlenítő állapoton az örökös jobbágyság I I . József által történt felszámolása sem változtatott. Nem túlzott merészség azt állítani, hogy a fel világosult császár parasztrendelete - nevezzük ezúttal így az örökös jobbágyság eltörlé sét kimondó uralkodói rendelkezést - nagyfokú belső vándorlást indított ugyan el, de nem könnyített a szolgálónépek sorsán, legfeljebb megszaporította a zsellérek számát a jobbágylét rovására, ami gyakorta csak annyit eredményezett, hogy az új földesúrhoz álló zsellér kisebb szántót, kevesebb rétet kapott ugyanannyi szolgálat fejében. A zselléresedés felgyorsulása összefüggött természetesen azzal is, hogy ezt megelőzően szervez ték meg az Aranyosszék hat településére is kiterjeszkedő határőri katonaságot, ami egy keveset könnyített az állami adóterheken, de olykor hetekre, hónapokra elvonta a földtől a munkáskezet, s ezt zsellérek felfogadásával pótolta a határőr. A határőrök földjeinek munkaerő igényénél is nagyobb mértékű zselléresedést eredményezett Erdélyben az 1813-1818 közötti szomorú éhínség. Sok szabad székely kényszerült a puszta megélhe tés okán magára és utódaira venni a zsellér sorsot. 6
Sem a határőr katonaság felállítása, sem az örökös jobbágyság eltörlése, sem az éhín ség következtében felgyorsult zselléresedés nem változtatta meg az erdélyi társadalom rendi tagozódását. Aranyosszéken az erdélyi feudális társadalom - a főhercegek és her cegek, főpapok: érsek, püspök, apát kivételével - teljes palettája jelen volt. Nemhogy színek, árnyalatok sem hiányoztak erről a palettáról. Ugyanakkor ez az állapot és társa dalmi struktúra nemcsak avuló, erodálódó, léhásodó, az idők rostáján kihullásra ítélt volt, hanem kisszerű is. Grófocskák, bárócskák, előkelőcskék, lóföcskék, darabontocskák, határőröcskék, libertinusocskák, jobbágyocskák, zsellérecskék éltek itt, számban is 6
Garda Dezső: Székely hadszervezet és faluközösség. Gyergyószentmiklós, 1994. úgy tudja, hogy Aranyosszéken nem voltak határőr katonák. Ezzel szemben Imreh István azt állítja, hogy 6 faluból voltak tagjai a székely lovas határőr ezrednek. Az 1820-as összeírás szerint 4 faluban a határőr katonák szolgálónépeket is tartottak.
kevesecskén, erőben is gyengécskén. Ezernyi kicsinyítőképzővel átitatott világ néz viszsza ránk az iratokból. Aranyosszék - elszakítva az erdélyi székely tömbtől - miniatűr enkláveként jött lét re. Székely területi tömbjét - valószínűleg már alakulásakor, V, István idején - várme gyei enklávék és később nemeseknek adományozott királyi és egyházi földek tarkítot ták. Később Bethlen Gábor és az 1622. évi törvények vonták meg néhány falu - Csákó, Örményes, Hidas, Mohács és Dombra - székely jogát, amiért azoknak a lakói az 1617-es moldvai hadjáratból hazaszöktek. Ezen falvakat, s mindazon székelyek jobbá gyait, akik a társadalmi státuszukhoz illőnél kevesebb lovassal jelentek meg a fejedelmi hadban, Bethlen Gábor 1620-ban Székely Mózes árván született fiának adományozta. Bár a szék egyetlen mezővárosa volt, de kivált Aranyosszék joghatósága alól Felvinc is, amely települést valamikor a 15. században ruházta fel királyaink valamelyike városi joggal. 1538-ban Szapolyai János már úgy ítélkezett róla, mint olyan városról, amelyik „ a király részére adandó ökörsütéstől és az Aranyosszék közköltségeihez való járulástól mentesítve van". 1568-ban pedig János Zsigmond már úgy említette, mint Székelyud varhellyel, Csíkszeredával „és a többi székely városokkal" egyenrangú települést. 7
8
A székely jogú földeket oklevéllel datálható létrejötte - 1291 - óta körbefogták Torda és Kolozs megyék, a szék közepébe ékelődött Torda megye Alsó- és Felsőfügedet, Décsét magába foglaló miniatűr enklávéja. Ezért a szék társadalmi elitjének jövőbeni perspektíváját az egyéni nemesedés mindig jobban szolgálta, mint a kollektív jogú szé kely rendiségbe tagozódás konzerválása. Egyesek közülük - a sinfalvi Tatár Erzsébet, a nemes és agilis mészkői Hadnagy Jakab - már a 16. században árulták az őket „illető székely nemességet, primori, kapitányi és lófői joghatóságot (totalem nobilitatem, neo non iurisdictionem suam primátus, capitaneus et primipilatus Siculicalem) ", illetve a „székely tisztségbeli részüket (totalemportionem Siculicalis officii sui) ". 9
A 18. század elejére Erdély legtarkább társadalmi képződménye bontakozott ki Ara nyosszéken. Zömmel magyarok, illetve székelyek és románok lakták. Megtelepedett kö zöttük kevés számú szász, akik jobbágysorba süllyedtek, és néhány zsidó család is be költözött az aranyosszéki falvakba az itt-ott munkálkodó aranymosók miatt. Aranyos szék falvaiban divatozott a római katolikus, az ortodox görögkeleti, a Rómával unionált görög katolikus, a református és az unitárius vallás, de itt-ott élt néhány evangélikus és zsidó hitű lakos is. A lakosság rendi tagozódása is roppantul kevert volt. Grófok, bárók, adományos köznemesek, armalisták, agilisek, primőrök, lőfők, darabontok, határőrök, libertinusok, jobbágyok, zsellérek, céhes mesterek és kontár iparosok, zsidó kereskedők kéredzkedtek egy-egy összeírás tabelláiba. E pompázatos tarkaság ellenére is nagyfokú homogenitás jellemezte Aranyosszék népéletét. Az egészet mélyen átitatta egy patriarchális viszony rendszer, és a torockói vas, a tordai só, és talán a kalotaszegi vagy Alsófehér me gyei cserépedények vásári, piaci forgalmán kívül az élet minden területén önellátásra
7
8
9
Orbán Balázs: A székelyföld leírása. Pest, 1868. V. (a továbbiakban Orbán, 1868.) 116. Uo. V. 89-102. Jakó Zsigmond: A Kolozsmonostori Konvent jegyzőkönyvei. I—II. Bp., 1990. I I . 4926. sz., 5035. sz.
rendezkedett be a társadalma. Az önellátásnak ez az eléggé nem hangsúlyozható kény szere a lakosság hétköznapi életében felértékelte a közigazgatási autonómia területének természeti, tájföldrajzi jellemzőit. Egy-egy falusi mikroközösség léte, megélhetése, nyu galma és biztonsága, létszáma, de társadalmi tagozódása, vagyoni helyzete, mozgástere döntően attól függött, hogy milyen határbeli jellemzők között élt. A 18. század végétől, ha nem is kizárólagosan döntő, de Aranyosszék egészét illetően meghatározó szerepet játszott a lakosság életében a szántóvető foglalkozás, és az ezzel korrelációban lévő állattartás. Ehhez társult fontosságában a lakosság energiaszükségle tét, épület- és eszközállományát biztosító erdők léte, állapota, vagy hiánya.
A szántóvető foglalkozás A Maros és Aranyos szögében, a Létom patak völgyében meghúzódó Aranyosszék szán tóföldjei erdélyi viszonylatban nem voltak rosszak. Majdnem minden faluban megter mettek a tiszta búzát, a rozsot, a kétszerest (ahogyan ők mondották: az elegyest) vagy abajdóc életet, a tavaszgabonát és a kukoricát (törökbúzát). A képlet azonban mégsem volt olyan egyszerű, mint amiről a summázat árulkodik. Felvincnek jelentős - a középkori területébe az idők során négy falut földjeivel együtt beolvasztó - határa volt, amely területen - a környező falvak lakosainak vallo másai szerint - jelentős mezei gazdaság folyt, ahol minden időben bárki elszegődhetett napszámra." 1820-ban - mint taxás város - Felvinc kimaradt a megvallatott települések sorából, de 1785-ben a mezőváros lakóit is kifaggatták. Szántóföldjükről akkor azt mon dották, hogy azok közepes minőségűek, két fordulóban művelik őket, és mindenhol négy ökörrel szántják. Már ekkor szót ejtettek a külön kiszakított törökbúza földjeikről, amelyeket időnként a Maros vize rongált áradásaival. Termeivényeik közül - a törkbúza mellett - megemlítették a tiszta búzát, elegyest és rozsot. A szántóföldek két fordulóra osztásáról, a külön kiszakított, minden évben vetett ku korica földek rendszeréről Alsószentmihály, Bágyon, Inakfalva, Székelykocsárd és Veres mart lakói vallottak. Három fordulóban élték határukat Mohács és Aranyospolyán lakói. Nem tettek említést a nyomások számáról Csegez, Keresed, Aranyosrákos, Székelyföld vár és Örményes szolgálónépei. A többi faluban két nyomásra oszlott a határ. A földek minőségére különösebben sehol sem panaszkodtak, de rossz minőségű szántóföldek 10
12
10
11
12
Orbán, 1868. 95. Erről vallanak Dombró, Inakfalva, Veresmart lakói. Dolgozatom legfontosabb forrásbázisa az 1820-as úrbérrendezés során keletkezett iratok. Lelőhelyükre lásd Trócsányi, 1973. Conscriptio Czirakyana. Az anyag ma már csak mikrofilmen tanulmányozható. Aranyosszék forrásai az Országos Levéltár Mikrofdmtárának 25 724-es tekercsén találhatók, két járásra bontva. Amennyiben a jövőben ezt a forrásanyagot használom, csak a falu nevére hivatkozom. Felvinc lakóinak 1785-ös vallomása is csak mikrofilmen tanulmányozható. Felvinc anyaga a MOL, Mikrofilmtár 25 010-es tekercsén. Az 1785-ös rendezési kísérlet korából Aranyosszék nek csak az alsó járásából maradt fenn néhány falu anyaga. A jövőben ezekre hivatkozva csak a falu nevét említem, az 1785-ös évszámmal megtoldva.
szinte minden község határán voltak. Alsószentmihályfalva határának egyharmada köve cses volt. Minden évben vetett kukoricaföldjeiknek egy részét pedig olykor az Aranyos áradásai öntötték el. „Némely helyen sárga agyagos, vizenyős, másutt pedig borzét és tö vist termő" volt Bágyon határa. Csegez szántóinak egyharmadaoldalas és kősziklás lé tére nézve trágyázhatatlan,... az esőzésekből eredő árvizek azokról a jó termőföldet gyakran le szokták mosni". Felsőszentmihályfalva határának négyötöd része bizonyult jónak, egyötöde azonban „köves és a trágyát megkívánja". A kercsediek sem büszkél kedtek különösebben szántóikkal, mert azok egyharmada „palás, vizenyős, s ezek miatt lett összeomladozása miatt... trágyázással sem lehet rajta segíteni, mert oldalakon esvén a fekvése, mihelyt egy záporeső jön, a trágya mindjárt lemosattatik" róla. A másik har mada megtermetté ugyan a búzát és a rozsot, „ de a szántóvetőnek, hogy termékennyé te hesse, több indusztriat kelletik reá fordítania". A kövendiek némi érdektelenséggel osz tották 6 részre földjeiket, amelyből csak egyhatod részt minősítettek rossznak. Nem di csekedtek, nem is panaszkodtak. Mészkő lakói határuk egyheted részét rossznak, egyhetedét pedig a legrosszabbnak mondották, mert ez a rész „ el lévén süllyedezve, és köves, vizes is lévén sok helyeken ". Aranyosrákos szántóinak egynyolcad része találtatott vize nyősnek, egynyolcada pedig a hegyen volt, ezért nem is trágyázhatták. Sinfalva lakói nem panaszkodtak. Tárgyszerűen közölték, hogy szántó mezőjük kétheted része „köve cses volta miatt középszerű". A külön szakasztott és minden évben müveit kukoricaföl dekről több településen is hallgattak, de ennek hiányát csak Várfalván tették szóvá: „esztendőnként használható földeink nincsenek" - mondották - , s határuk két nyomás ra volt felosztva, melynek egynegyed része „ kősziklás, köves, forrásos, agyagas " volt. Csákó szolgálónépei kilenc részre osztották határukat, s abból háromkilenced részt val lottakjónak, egykilenced részt középszerűnek, melynek „földe sárga, sovány, és inkább trágyával használható", míg négykilenced része „északra fekvő oldalas", és egyki lenced része a legrosszabb, „ omladozott, elsüllyedezett, palaköves, a vizet állandóul ma gában tartó " volt. Dombró határának fele bizonyult rossznak, szakadásosnak, meredek nek, ahonnan a „ záporok a trágyát is le szokták hordani". Legbüszkébbek szántóföld jeikre a székelyföldváriak voltak. Határuk háromötödét a legjobb minőségűnek vélel mezték, amelyik mind az őszi, mind a tavaszi gabonát „gazdagon termi", s az az egy ötöd rész is, amit gyengébbnek vallottak, szerintük „jó míveléssel mindenféle gabonát megterem". Nem adták alább a dicséretet a harasztosiak sem. Földjüknek csak egyha tod részét minősítették középszerűnek, amelyikben „ imitt-amott szakadásos és tós he lyek" voltak. Hidas szántó határának háromötöde „meglehetős gabonát termett", egy ötöde viszont nagyon rossznak tartatott, mert „sárgás földű, köves és szakadásos", s „őszgabonát nem..., hanem inkább tavaszt termő" volt. Inakfalva határának egy részét a Maros vize járta, s a partmenti földjeiket szaggatta a folyó, rongálták a tutajosok, akik gyakorta kikötvén községük alatt a tutajokat, a kikötéshez levert karóikkal a folyóba szaggatták a partmenti földeket úgyannyira, hogy szántóik egyhatod része a Maros men tén „elvizenyősödtek és elromlottak". Székelykocsárd földjeinek kétharmada jó, egyhar mada középszerű volt. Voltak „minden évben használható törkbúzaföldjei" is a falunak, amelyek évről évre „bőséggel termettek". Mohács és Aranyospolyán határát 1820-ban már három nyomásban hasznosították a lakosok. A mohácsiak nem dicsekedhettek földjeik jóságával. Hegyek között lakván, földjük kétötöde rossz, ami „az őszi vetést
teljességgel nem, de a tavaszit jól termi". A szántójuk egyötöde a legrosszabb minősé gűnek bizonyult, amely „a tavaszit is igen gyengén termi", s a hegyekből lezúduló zápor nemcsak beiszapolta veteményeiket, hanem az itt lévő földjeik trágyázását is lehetetlen né tette. A középszerű egyötöd rész az őszi gabonából csak a rozsot, az elegyes búzát termetté meg, de ezen a részen sikeresen termeltek „ tavaszbúzát, zabot, alakort és tön kölyt, törökbúzát". Az aranyospolyániák három fordulós, és háromnegyed részben j ó földű határukban - vallomásuk szerint - búzát, rozsot és kukoricát termeltek. A legmos tohább viszonyok között talán Örményes lakói gazdálkodtak. Tizenkét részre osztott ha táruknak csak az egy tizenketted része minősült jónak, amelyik megteremte a búzát, ro zsot és kukoricát. A határ nyolctizenketted része középszerűnek, háromtizenketted része rossznak bizonyult, amelyik „a tavasz gabonát is rosszul" termetté. A határuk nagyob bik része „ oldalon lévén, a trágyát, melyet egy részire bajosan, más részire teljességgel nem is vihetünk, a záporeső lemossa, földeinket árkolja, sok gabonáinkban is kárt tészen " - panaszolták. Veresmart lakói szerint, hogy „ egész határunk csak két fordulóra oszoljék fel,... Abba/!/ semmi hátrányunk nincs, hogy három fordulóra nem osztatott, mert törökbúza s más tavaszgabona földeinket minden esztendőben használjuk". Köze pes minőségűnek vélelmezett határuk egyharmad részét legjobbnak, egyharmad részét jónak, egyharmad részét gyengébbnek mondották, mert ez utóbbi rész „ oldalas és dom bos, nem trágyázható,... némely helyt sárga földje vagyon és vizenyős". Az aranyosszékiek fő termeivénye a búza, a rozs, az elegyes vagy kétszeres, a búza és rozs keveréke és a kukorica volt. Termeltek azonban tavaszgabonát, zabot, tavasz búzát, alakort, tönkölyt is. Hidas lakói csak tavaszgabonáról, zabról tettek említést. Mészkőn kevés búza mellett alakort, zabot és kukoricát vetettek. A tavaszbúzát Mészkő, Csákó és Mohács lakói emlegették, mint fontos termeivényüket. A földeket Bágyonban, Inakfalván és Veresmarton négy, olykor és olyik helyen hat ökörrel szántották, a többi helyen néggyel. Keresed, Sinfalva, Várfalva, Csákó, Dombró és Székelyföldvár szántó vetői nem szóltak az ekék elé fogandó ökrök számáról, de arról Aranyosszéken sehol sem tettek említést, hogy határukat két ökörrel művelhetnék. Azt viszont több helyen megemlítették, hogy az igás robotot négy ökörrel végzik, s akiknek csak kettő van, azok cimborálnak másokkal. Bizonyára így történt ez akkor is, amikor a maguk használta földjeiket szántották. Négy ökröt fogtak hordáskor a gabonás és szénás szekerek elé is. A paraszti vallomásokhoz csatolt tabellák ugyan tartalmaznak a szolgálónépek által usuált szántókról és rétekről számszerű adatokat, de ezek a számsorok nemcsak az adóz tatástól való félelem miatt megbízhatatlanok, hanem azon okból is, hogy 1820-ban - lé nyegében 1785-től, az örökös jobbágyság megszüntetésétől - mind a jobbágyok, mind a zsellérek akárha éveként is változtathattak urat, s minden évben más-más mennyiségű földet, más-más földesúréból szánthattak, vethettek. Arról nem is szólva, hogy Aranyos széken is - négy-öt jobbágy falut kivéve - domináns volt a szabad népelem jelenléte. Armális nemesek, primőrök, lőfők, darabontok, libertinusok, határőr katonák mind-mind gazdálkodtak, majorkodtak, és szolgáló népeiknek, főleg a zselléreknek a magukéból 13
13
Az erdélyi szóhasználatban a majorság leggyakrabban a ház körüli aprójószágokra, a ház kö rüli gazdaságra vonatkozott. A sertések tartását éppúgy jelentette, mint a portára hordott me zőgazdasági termékeket, szénát, az otthon tartott jószágokat stb.
mértek földet, néha többet, néha kevesebbet. Több helyen szót ejtettek a lakosok feles földekről, részes aratásról, felesben kaszált rétekről. Mindezen jelenségek óva intik a történészt az egy-egy család, háztartás vagy gazda által használt földek konkrét szám sorokhoz kötésétől, mert könnyen tévedhet olyan zsákutcába, ahol az esetlegesen fel bukkanó számoknak semmi közük a tényleges valósághoz. Ugyanígy homályban maradt az elvetett mag hozama is. A legkülönbözőbb minőségű földek más-más termékenységűek voltak. Erdély különböző régióiban a másfélszerestől a négy-ötszörös termésho zamig kalkulálhatunk őszi és tavaszi gabonából, s ennek többszörösével a kukoricából. Arról, hogy különösebben nagy gond sem a vetett terület nagyságával, sem a termésho zammal nem lehetett, két említésre méltó mozzanat győzhet meg bennünket. Egyrészt a lakosság vásározási szokásairól tudakozódó kérdés kapcsán Aranyosszék majdnem min dentelepülésén emlegették a szolgálónépek, hogy Tordán és Nagyenyeden haszonnal ér tékesíthetik termékfölöslegüket, ugyanakkor mindössze az alsó járás két községében tet tek említést arról, hogy az 1813-1818-as éhínség idején földesuraik segítségére és könyörületességére szorultak." Az aranyosszéki falvak lakóinak elsődlegesen önellátásra termelt őszi és tavaszi ga bonaféle termeivényei mellett meg kell még említenünk a kendert mint háziipari rostnö vényt. Erről direktben sehol sem tettek említést, de Mohács és Hidas kivételével min denütt említették a kenderáztatókat. Ennek hiányára csak Kövenden panaszkodtak. Rendre szóltak arról is a megvallatottak, hogy feleségeik évenként két-három font ken dert fonnak, némelyek néhány sing vásznat is szőnek földesuraiknak jobbágyi vagy zselléri szolgálatban. A kenderre, ha Aranyoszéken nem is annyira ruházkodás okán, az ön ellátó paraszti háztartásokban nagy szükség volt. Ponyvákat, búzás-, gabonás- és lisztes zsákokat szőttek a fonalából, de kenderből készültek az állattartásban és a fogatoláskor, a kalászosok és a széna behordásakor nélkülözhetetlen kötelek is. 14
Az állattartás A történeti szakirodalom részletesen foglalkozott már azzal, hogy miként vált lótartó népből szarvasmarha tartóvá a székelység, s miként függött ez össze az ökörsütési adó meghonosodásával. Ezzel együtt sem igen ildomos lebecsülni a lótartás jelentőségét, 16
15
16
Ez a mulasztás az összeírókat, a „kirendelt conscriptorokat" terheli, mert mind a vármegyék ben, mind a többi székely székben rendre bevallották a szolgálónépek, hogy egy-egy véka vagy köböl mag vetéséből hány kalangyát takarítanak be, s egy-egy kalangyából hány véka magot csépelnek. A szóródás elég tág határok között mozgott. A másfélszeres maghozamtól a négy ötszörös szemnyerésig terjed, de a jobb minőségű földek olykor hatszoros termést is adtak. (Lásd Conscriptio Czirakyana) Aranyosszék falvaiban 1820-ra elmosódott az 1813-1818 közé eső éhínséges idők emléke. Mindössze Sinfalva és Hidas lakói említették akkori nehéz állapotukat, s a földesuraik segítő készségét. Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla. I—III. Bp., 1986. (a továbbiakban Köpeczi, 1986.) I . kötet vonatkozó fejezetei.
aminek az elterjedt voltát a statisztikai adatok is alátámasztják. Ha csak a lovas kato nai szolgálatra kötelezett primorokat és lófőket tekintjük, akkor is szükségszerűen jelen tősnek kell vélelmeznünk a székelyek körében a lótartást. Külön hangsúlyoznunk kell azonban a lovak szerepét Erdély közlekedésében és áruszállításában. A szántóvető fog lalkozás terjedése azonban előnyben részesítette az ökröket, ennek révén a szarvasmar hatartást. A legújabb kutatások azt valószínűsítik, hogy a ló és szarvasmarha aránya Er dély egészét illetően 1:4,5 volt. Ez jellemző lehetett Aranyosszékre is, bár azokban a falvakban, amelyekben az arra alkalmas férfiakat besorozták a székely lovas határőrez redbe, a lótartás jelentősége ugrásszerűen megnőtt. A z aranyosszéki szolgálónépek azonban az 1820-as megvallatásukkor a szántást illetően mindenütt négy vagy hat ökör ről szóltak. Aranyosszék az 1820-as évekre - az általunk vizsgált paraszti vallomások és az 1786-os népszámlálási adatok népsürüségi mutatója alapján, amelyik 34,8-es népsűrű séget tüntet fel négyzetkilométerenként - túljutott gazdasági állapotának azon a fokán, amikor a népesség domináns tevékenységi formája még az állattenyésztés volt. Falvak ra lebontható állatszámlálási adataink nincsenek 1820-ból. 1850-ben azonban 569 lovat és 7733 szarvasmarhát írtak össze a szék falvaiban. A népszámlálás adatai szerint 1850-ben 18 532 lélek élt a szék településein. 1786-ban pedig 12 184 volt a lakosok szá ma. Az 1820-as évtől majdnem azonos időbeli távolságban megejtett népszámláláskor a népsűrűség négyzetkilométerenként 34,8 illetve 52,4 lélek volt. Óvakodnunk kell azon ban e két szám középarányosát vissza-, illetve előrevetíteni 1820-ra, mert ma még isme retlen az a népességmozgás, amit az 1813-1818-as éhínség váltott ki ebben a régióban. Óvakodnunk illik a lakosság számát szorosabb összefüggésbe hozni az állatok számával is, de az nyilvánvaló, hogy a nagyobb népsűrűség az állattartás rovására kényszerítette ki a növénytermesztés fokozottabb térhódítását, s ezt a lakosság - az erdőségekben már 1820 táján is megkopott és megszorult térségben - csak az állattartás céljait szolgáló le gelők és rétek rovására tehette. A z adatok egymás mellé helyezése során számításba kell vennünk azt is, hogy 1813-1818 között a rossz termésű évek nagy mértékben apasztot ták az állatok számát, amit 1820-ig aligha sikerült hiánytalanul pótolni. Ugyanakkor az éhínséges évekhez hasonló, vagy az embert és állatot még annál is kegyetlenebbül pusz tító időszaka volt Aranyosszéknek az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kor szaka. 1820-ban tehát feltehetően annyi, vagy majdnem annyi állat lehetett Aranyos szék falvaiban, mint 1850-ben. Azzal együtt, hogy az 1850-ben regisztrált állatszám is bizonyára messze áll a valós ténytől. Heverő és növendék marhák, borjak, üszők, tinók, meddő tehenek aligha kerültek mind regisztrálásra, s bizonyára a csikók, ménesekben legelő lovak nagyobbik hányada is elkerülte az állatösszeírók figyelmét. Még keveseb bet tudunk a juhok, kecskék, sertések számáról. Az itt-ott a jobbágyoktól megkövetelt 17
18
19
20
21
17
18
19
20
21
Benda Gyula: Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez (1767-1867). Bp., 1973. Köpeczi, 1986. II. kötet. 981-85., 1040-1047. Danyi Dezső - Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás. Bp., 1960. Dávid Zoltán: Az 1850. évi erdélyi népszámlálás. Bp., 1983. 120-121., 124-125. Orbán, 1868.
évi egy-két tyúkon, többnyire háztartásonként adni szokott 10 tojáson kívül szinte sem mit nem vallanak a szárnyas állatokról, csirkékről, tyúkokról, kappanokról, libákról, ka csákról. A lakosok vásározási helyeik között - egy-két hetipiacot tartó város mellett rendre három-négy olyan távolabbi települést emlegettek, amelyeken állataikat adtákvették több-kevesebb haszonnal. Feltételezhetően nem fordítottak volna gondot az em lített vásáros helyek megnevezésére, az állataik eladásával, vételével kapcsolatos emle getésükre, ha nem forgalmazták volna ezeken a távoli vásárokon marháikat, lovaikat, egyéb jószágaikat. Ha az állataik számáról nem is informáltak bennünket a vallomástevők, annál részle tesebben tájékoztattak az állattenyésztés feltételeinek milyenségéről, a rétekről, legelők ről, itatóhelyekről, a szénaszerzés lehetőségeiről. Az aranyosszéki szolgálónépek vallomásaiból egy félig rideg, félig istállózó állattar tás rajzolódik elénk, amelyiknek feltételrendszerében a legelő dominált. A korabeli lakosság- és családszámhoz viszonyított nagy határú aranyosszéki falvakban - hihet nénk - legelő bőven állt rendelkezésre. A lakosok mégsem így vélekedtek. A legtöbb te lepülésen panaszkodtak ennek szűkösségére, rossz minőségére, marháik számára elégte len voltára. Ennek kettős oka lehetett. Részben maguk is sok állatot tartottak - szarvas marhát, juhot, kecskét, sertést, lovat - , másrészt a szabad székelyek, armalisták és föld birtokosok szorították meg őket a legelők használatában. Az állatok magas számával függhetett össze a kétnyomásos gazdálkodás általánosan elterjedt volta. Ezt látszik iga zolni az is, hogy a falvak többségében a réteken nem takartak sarjút, hanem a széna be takarítása után a legelő állatokkal etették meg az újra sarjadó füvet. De szóljanak mind ezekről a megesketett falusiak. Alsószentmihályfalva viszonylag nagy határában a lakosok marhái számára elegendő volt a legelő, és jó füvet is termett. Idegen határra nem szorultak ugyan marháikkal, de a rétek szénájának feltakarása után kénytelenek voltak a növekedő sarjút legeltetni. Tet ték ezt annak ellenére, hogy a sarjúra is rászorultak volna, de inkább pénzért vásároltak szénát, semmint állataikat idegen határokon bérelt legelőre hajtották volna. A legelőjü kön keresztül folyó Aranyos vize j ó itatóhely volt, de a határban és a faluban bent lévő források és kutak is alkalmasnak bizonyultak a jószágok itatására. Bágyon lakói - 7700 holdnál nagyobb kiterjedésű határuk ellenére - megszorultak a legelőkben. Az nemcsak kevésnek bizonyult, hanem „bokros, sovány" volt úgyannyira, hogy heverő marháikat „más falu legelőjire/!/is kenteiének" voltak „fizetés mellett ki adni". Dombos, hegyes, oldalas helyen lévő rétjeiken jóféle, „marhák hizlalásra igen alkalmas" szénát kaszáltak, de sarjú azokon nem termett. Itatóhelyük - főleg a legelő kön - kevés volt. Egy patakocska „megdugásával", vizének felduzzasztásával csináltak itatóhelyet, de bent a faluban bővizű kútjaik voltak, s „kivált estve, reggel" ezekből itat ták marháikat. Más falu határain béreltek legelőt marháik számára, és pénzért vásárolták a szénát Csegez lakói, mert mind a legelőjük, mind a rétjük elégtelennek bizonyult. Itató helyei ket azonban - „mind benn a faluban, mind künn a határon " - olyan jónak vélelmezték, amilyeneknél „az országban sincs különb". Jó füvű, de szűk - az Aranyos szaggatásai miatt „mindinkább szűkülő" - legelője volt Felsőszentmihályfalvának, ahol a zselléreknek, egyéb szolgálóknak rétet nem is
osztottak a földesurak. A nagyon j ó minőségű, de kevés szénát termő rétek és elégtelen kiterjedésű legelők miatt a faluból gyakorta kellett a szék erdeire hajtani a marhákat le gelni, a teleléshez szükséges szénát pedig vagy részért kaszálni Tordán, vagy pénzért venni a környező falvakból. Annak ellenére, hogy „sok lévén a jószágos nemesség" Kéréseden, a legeltetésre, a szénatermő rétekre a zsellérek sem panaszkodtak. „Egészségesfüvet termő", rétkaszálás előtt is elegendő legelőjük van - állították. A rétjeik négyötöd része „igen jó fekvésű..., marhák hízlalására a legjobb füvet termő... oldalas helyeken fekvő, minden víz okozhat ta kártól" mentes. Azoknak csupán egyötödét vélelmezték középszerűnek, de ezekre sem panaszkodtak. A sarjúról nem tettek említést. Valószínűleg azért, mert nem szorul tak rá, lévén az első kaszálásból elegendő szénájuk. Az aranyosszéki viszonylatban kö zepes méretű falu 3700 hold feletti határának több mint a harmadát kaszálhatták. Jutott tehát széna nemcsak a szarvasmarhák, lovak, juhok tel éltetésére, de eladásra is. Kaszál hattak a zsellérek pénzért vagy részért is a „jószágos nemesek" rétjein. Jónak és minden időben alkalmasnak vélelmezték itató helyeiket is. Bent a faluban, és künn a határban is bármikor találtak itatásra alkalmas forrásokat, patakokat, kutakat. Kövenden csak zsellérek szolgáltak, akik a falu szűk és sovány füvet termő legelőire ugyan kihajthatták marháikat, de gyakorta kényszerültek jószágaikat a szomszéd falvak határainak legelőire pénzért elszerződtetni. Lévén a faluban sok gazdálkodó nemes és székely, a zselléreknek sem szántóföldet, sem rétet nem mértek. Szénát a nemesek és székelyek is más települések határairól szereztek. Nem voltak szerencsésebbek a lako sok a marhák itatását illetően sem. „Itató helyeink nem igen vágynak - mondották - , és sokszor szorulunk arra, hogy tokot dugunk, s úgy itatjuk marháinkat". A mostoha kö rülmények ellenére, elég sok szarvasmarhát, lovat és juhot tartottak a kövendiek, bérel vén számukra legelőt és vásárolván szénát más falvak határán. Tágas határa volt Mészkőnek, s benne legelő és rét bőven. A jobbágyok, zsellérek együtt legeltettek a birtokosokkal, s azok engedelméből „az határ némely míveletlen ré szeiben és az erdőkben is" marháikat „jó renddel" legeltethették. Az említett „jó ren det" azonban a jobbágyok és zsellérek megsértették. Történt ugyanis, hogy a birtokosok - szénanyerés okán - megtilalmazták az ugart. A jobbágyok és zsellérek megsértvén a tilalmat, ahogy maguk is vallották: „határunknak rendezetlen forgatása által az ugaron való legeléstöl marháinkot önnön magunk hibánk által... fosztottuk meg". A faluvalla táskor éppen a határrendezésről egyezkednek földesurak és szolgálónépek, s ez utóbbi ak reményüket fejezték ki, miszerint „most magunk és a birtokos urak között megegyez tünk határunknak jobb móddal lehető elrendezése aránt, reméljük, hogy legelőnk dolga végre helyrejön, és minthogy a birtokos urak is attól nem idegenek, hogyha az határ rendbehozattatik, akkor a legelő dolga is eligazítódik". Szükségük volt erre az egyezke désre a mészkői jobbágyoknak, zselléreknek azért is, mert „a sylvestris ordó értelme szerént... az erdőbeli legeltetéstől" is eltiltattak, lévén - különösen a zsellérek között nagy divatban a kecsketartás. A határban található jó és közeli itatóhelyek mellett 22
Kádár Zsombor: A Székelyföld erdészettörténete (Rövid áttekintés az 1400-as évektől 1948ig) Erdészettörténeti Közlemények XIV. Bp., 1994.; — Oroszi Sándor: Emlékezés a székely közösségek erdőire. Erdészettörténeti Közlemények XVII. Bp., 1995.
elégedettek voltak a lakosok a rétekkel is, bár azoknak csak kétharmadát tartották igazán jónak, egyharmadát csak középszerűnek, mert az azon termett széna „petreselmes és sátés ". Volt a község lakóinak egy olyan rétje is, amelyen „ ritkán-ritkán " sarjút is kaszál hattak. Mindenesetre sem legelőt bérelni, sem pénzért más falu határán szénát vásárol ni nem kellett a mészkőieknek. Tágas határához viszonyítva kevés szénatermő rétje és szűk legelője volt az aranyosrákosiaknak. A zsellérek csak a j ó és közeli itatóhellyel büszkélkedhettek, ugyanis uraik nekik sem szántót, sem rétet nem juttattak. A szénatermő rétek felét rendszeresen elön tötte áradáskor az Aranyos vize, ilyenkor ott a széna meghínárosodott, megsásosodott. Sarjút a rét árvíztől mentes részén sem kaszálhattak, mert takarás után ráhajtották a mar hákat, lovakat. A zsellérek többnyire az erdőn legeltethették marháikat, egyéb állataikat, de az erdei legelők „füvet vadat teremnek", s ezért marháik soványak maradtak, sőt az erdők is sínylették a legeltetést. Szántóban és erdőkben Sinfalva határa is gazdagabb volt, mint rétekben és legelők ben. Panaszkodtak is a lakosok, hogy „ legelőhelyeink kevesek, s azok is az Aranyos vi zén túl lévén ", a folyó áradásakor „ egynéhány napig marháink a legeléstől elrekednek, és olyankor istállón kelletik tartani", pedig szénájuk is kevés volt. „ Valósággal kicsiny" rétjük háromötödét „ esős esztendőkben a gátolhatatlan Aranyos vize " elöntötte, eliszapolta. Ezért rendszeresen arra kényszerültek - „nem kevés nyughatatlansággal" - , hogy a tordai határon „felibe/!/szénát csináljanak". Csak itató helyeikkel voltak elégedettek. A legelőjüket átszelő Aranyos vize a marhák, lovak és juhok itatására kiválónak bi zonyult. Lovat, szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést egyformán tartottak Várfalván a lako sok, pedig Aranyosszék felső járásában ők voltak a legmostohább helyzetben az állattar tást illetően. „Legelőhelyünk nem jó - panaszolták káraik között, s meg is indokolták - , mert kősziklás. Ami kevés vagyon is, nem terem jóféle füvet. Ezenkívül a kőszirtekről ottan-ottan egy-egy marhánk béhúll és elkárosodik. A farkas - mint erdős helyen - mar háinkban sok károkat tészen. A tolvajok által is ottan-ottan károsíttatunk, szomszédos lé vén helységünk nemes Torda vármegyének havasos részével". Az említett károk mellett legelőjük „oly szűk, hogy a tordai erdőn lévő legelését" marháiknak a vallatás évében is „ Tordára való kőhordással árendálták ki". Kevéske rétjükön j ó széna termett, de az Aranyos vizén túl lévő kaszálók a hegyek aljában voltak, s a hegyekről lejövő patakok nyári záporok idején beiszapolták azokat, s telehordták kövekkel, használhatatlanná téve a füvét. Mindezekért a „ tordai és csányi határokon felibe /!/" csináltak szénát. Egyedül az itatóvízzel voltak elégedettek, mert azok „jók, hasznosak, alkalmatosak, és elég közel vannak". A csákóiak szabad embereknek vallották magukat. Szarvasmarhát, kevés sertést, több juhot tartottak. Marhalegelőjük nem volt, „hanem - amint vallották - a szomszéd falusi erdőkkel vagyunk szerencsések, hogy ottan egyezés szerént marháinkot járathat juk". Itatóik alkalmasak voltak, de csak egyetlen darab rétjük volt, s annak is háromne gyede rossznak minősült, mert „ sárgás, vizes a földe, s vadpetreselymet terem, s az is csak egyszer kaszálható ". A juhaikat és néhány kecskéjüket a maguk határán, a rossz, „sok helyen béomladozott... igen kicsin" legelőjükön terelgették Dombró lakói, de szarvasmarháikat - amint
vallották -„kénteleníttetünk nyári legelőre kiadni, akiknek a fizetésre módunk vagyon, 9-10 garast adván egy marháért". Allataikat kutakból itatták, és „a forrásoknak folya mat] ai megdugulásából", a vízfolyások elárkolásával összegyülemlő vízből. Az „olda las és hegyes" helyeken lévő rétjeiken „sarjút soha nem csinálhattak", s a termett kevés széna a szabadokat és a földesurakat illette. A zselléreknek Dombrón sem mértek szán tót és kaszálót. Kaszálhattak más falvak határán részért, vagy vásárolhatták pénzért a szénát. Néhány lovat, kevés juhot, sok sertést és szarvasmarhát tartottak Székelyföldvár la kói. Kevesebb legelőjük, több rétjük volt ehhez. Ahogyan vallották: „Legelőhelyünk ta vasszal és nyárban szűköcske, mindazonáltal marháinkat jó móddal legeltetve, más le gelőhelyekre nem hajtjuk, annyival is inkább, hogy a fűnek egészséges volta marháinkat szembetűnöleg hizlalja". Réti szénájuk sem volt lebecsülendő. A lakosok dicsérték rét jeik fekvését, s azt állították, hogy „marhatartásra a legjobb szénát termik". A rét felét kétszer kaszálhatták, a másik felét éveként csak egyszer. Itatóhelyeik bőven voltak. Jó szágaikat a határuk mellett elfolyó Maros, a határukat átszelő Szako és Szabéj/M patakok vizéből, valamint a falu végén lévő, a vízimalmot hajtó patakocskából itatták. Nagy bá natukra szolgált azonban, hogy rétjük „ igen termékeny részét" egy idő óta a Mikes gró fok által a Marosra épített malom gátján átszökő víz időről időre elárasztotta, eliszapolta. Székelyföldvár földesurai és maga a község perelték is emiatt a grófot. A jobbágyok és zsellérek is bíztak benne, hogy a hatóság lebontatja a malmot, mert az nemcsak az ö szénafüvüket iszapolta el, hanem több más határban is - rendre visszatérően - tetemes kárt okozott. Rétjük egyhatod részét kétszer is kaszáihatónak vélelmezték Harasztos lakói, de j ó nak, „marhahizlalásra alkalmas szénát" termőnek kétharmad részét vallották. Sarjút azonban az említett egyhatod részen sem kaszáltak, hanem takarás után azt marháikkal legeltették, pedig „elegedendők, jók és a faluhoz közel" lévők voltak a legelőik is, oly bőségben, hogy „jármas marháiknak külön ökörtilalmast" is kiszakíthattak. Bent a fa luban kutakból itatták jószágaikat, a határban pedig „itató tók" voltak. Hidast többségükben a nagyenyedi Református Kollégium jobbágyai, zsellérei lak ták, akik az úrbérrendezési kísérlet idején már évek óta perben, szolgálat-megtagadás ban voltak a kollégiummal, s közülük a hangadók nemcsak a jobbágyi kötelezettségük teljesítését hanyagolták el, hanem a határhasználat rendjét is gyakran megzavarták. A 3800 hold fölötti határból a legnagyobb területet az erdők foglalták el, amelyeket épp úgy használtak fakereskedelemre, mint legeltetésre. Nem panaszkodhattak a legelökre és rétekre sem. Az eskü alatt történt vallatáskor a legelőkről, azok állapotáról csak anynyit mondtak, hogy a bőséges itatóvizek mellett marháik „legeltetésére nézve más hely ségekhatárára nem" szorulnak. Rétjeik füvét állattartásra alkalmasnak vallották, de a szénájuk „egy kevéssépetreselymes" volt. Sarjút nem kaszáltak. Ennek inkább lehetett az oka a nagyszámú állat legelőigénye, mintsem a rétek gyenge fűtermő képessége. Inakfalvónak volt Aranyosszéken a legkisebb a határa. Mindössze 983 katasztrális hold, s több földesúr szolgálónépe mellett, magának Aranyosszéknek is élt itt 37 taxás szolgája. A lakosok főleg szarvasmarhát és juhot tartottak, de módjával. Ezért vallhat ták, hogy legelő „a falunk mekkoraságához képest elegendendő vagyon úgy, hogy más falu határára nem szorulunk. Sarjúinkat marháinkkal nem kínteleníttettünk ellegeltetni,
és kaszálás előtt is elegendő legelője van marháinknak". Itatóvizük is volt elegendő. A rétjeiket kiválónak tartották, amelyek „a marhák hizlalására kövér füvet szoktanak te remni". Azokon „sarjút is lehet mindenütt csinálni". Az inakfalviak még az áradások kal is jól jártak. Érdemes szavaikra odafigyelni: rétjeikre a „víz ugyan majd minden esz tendőn ki szokott ütni - mondották - , tavaszon, hómenéskor, de ez kárt nem okoz ". A j ó kor jött áradás a hegyekből hozott lösszel megterítette rétjeiket, s ettől dúsabban és jobb minőségben nőtt a széna. „Az is megesik, mikor különes országos áradás van, hogy nyárban kiütvén, szénánkat eliszapolja, és sarjút nem lehet csinálni, de ez oly ritka, hogy öregekül is csak három-négy ilyen esetre emlékezünk". Néha-néha a Fügédről „lejövő patak" szokott kárt tenni füveikben, de korrektül elismerték, hogy ez saját hibájukból történt valahányszor, mert „ árkot nem csináltunk néki. Most pedig már jo árkot csinál ván, minden kártól megmenekedtünk". Ritka őszinteség és korrektség a 19. század eleji Erdélyben, különösen jobbágyok, zsellérek ajkáról. A természet meghálálta őszintesé güket és szorgalmukat. Dús legelőkkel, marhákat hizlaló szénával, friss itatóvízzel ajándékozta meg őket. Nagy szükségük is volt rá, mert erdőjük nem volt. Kellett a pénz fára, tüzelőre, akkor korszerű szerszámokra, egyéb fontos dolgokra, és természetesen adóra. Nagy határú település volt Székelykocsárd, és több csordája is volt a falunak. Aho gyan a lakosok vallották, mindennemű - heverő, növendék, meddő, fejős és igás - álla taiknak „külön-külön csordája" volt. A legelőjük bőségére jellemző, hogy „mindenik csorda megelégedett" a határon, mert kaszálás előtt is elégséges páscumukon „min denfele hasznos és bő fű teremvén", sem idegen határra nem kellett elszerződtetni csor dáikat, sem takarás után a rétre nem kellett ráhajtani. Itató vizük is volt mindenfelé bő ven. Rétjeikre sem panaszkodhattak. Minden részében minden évben sarjút kaszálhat tak, de amíg kétharmadában „a marhák használására jó szénát teremnek", egyharma dán „olyatén füvet terem, melyet a marha meg nem ehetik". Ez utóbbi gazt „csak épü leteink fedelére, s efféle szükségekre használhatjuk" - panaszolták, hozzátévén azt is, hogy a Maros vize olykor-olykor Vajdaszegnél „megütközik", kicsap a medréből, s a rétjeikre zúdul. Ennek az előidézője a már Székelyföldvár által is perelt gróf Mikes Zsig mond malma. Ezért Székelykocsárd is perelte a grófot, s bíztak benne, hogy a Gubernium nekik ad majd igazat. Három jobbágy és két zsellér háztartás szolgált Mohácson, a többi lakos libertinus, szabad székely, vagy határőr katona volt. Kiterjedt határuk bővelkedett erdőkben, s a rét szénájának feltakarásáig itt legeltették barmaikat, juhaikat kecskéiket az emberek, aho gyan maguk is vallották: „Marhalegelőink nagy részit teszik az erdők, melyeken kaszá lás előtt mindenféle marháink jól legelődhetnek, azután pedig kaszáló reléinken legel nek". A vallomás ezen részéből természetszerűleg adódik, hogy sarjút nem kaszálhat tak, pedig a rétjük nem volt alávaló. Ahogy mondották, a „marhák hízlalására igen jó szénát teremnek", s olyan helyen voltak, ahol az árvíz, hegyekről lezúduló zápor soha sem tett kárt bennük. Örményes számra a legkevesebb ember által lakott falu volt Aranyosszéken. Határuk jelentős részét erdők alkották. Ebben legeltették szarvasmarháikat, juhaikat, kecskéi ket, s ahogyan vallották, az erdők „mindenféle marháink számára elégséges füvet te remnek". Rétjük nem is volt a lakosoknak. Téli takarmányt „a parlagban hagyott
szántóföldeken " kaszáltak, amit,, a meg nem akadályoztatható záporvizek" szüntelenül eliszapoltak. Itatóhelyük - a rendkívüli szárazságot kivéve - közel volt. Nem a határának kiterjedését, csak népességszámát tekintve tartott sok állatot Aranyospolyán lakossága. Főleg szarvasmarhát, kevesebb juhot és sertést. Itatni az Ara nyosban itattak, s a legelőjükről sommásan, de lényegre törően nyilatkoztak: „elegendendők, és a marha nevelésére a legalkalmasabbak". Amilyen lakonikusak voltak a leg előt illetően, olyan bőbeszédűen vallottak a rétekről. Kaszálóik öthetedét tartották jónak, egyhetedét középszerűnek, egyhetedét pedig „a mostani állapotjában - vizenyőssége és mocsáros volta miatt - rossznak". Jobb időjárású években, ha a takarást zavartalanul és időben befejezhették, a Rákosfő nevű kaszálójukon sarjút is csinálhattak. Olykor-olykor - „jó időben " - ezt megtehették a középszerűnek mondott réten is, „ de ez ritkán esik meg, mert ha felettébb esős az esztendő, az öszvegyűlt víz miatt csaknem járhatatlan, és oly sátis terem, mely a marhát nem táplálja". Sokat javítana rétjeiken - ismerték fel a lehetőségeiket - , ha „oly módot" találhatnának, melynek révén határuk „meg nem ron tásával a vizet egészen" kivezethetnék. Ezáltal kaszálójuknak „a mostani alábbvaló részei is... használhatóbbak és jobb füvet termők lehetnének". Veresmart lakossága a szántóvető foglalkozás mellett szarvasmarha- és juhtartásra alapozta az életét. Erdőben szűkölködő határában a szántóföldnek, a rétnek és a legelő nek volt nagyobb jelentősége. Legelője - az ott élők vallomása szerint - nem volt nagy kiterjedésű, de „elégségesnek és jónak" mondották, és igázható barmaikat „különös ti lalmas helyen", az ökörtilalmason legeltették. Mivel a „Maros vize éppen a legelő szé lén" folyt el, többnyire a folyóban itattak, de a határon voltak más itatóhelyek is. „Jó szénát termő" rétjeiknek kétharmadát évenként kétszer kaszálták, bár a Maros partjára lehúzódó kaszálókban olykor a folyó áradása kárt tett, különösen azóta, mióta gróf Mi kes Zsigmond ama ominózus malmának a gátja megduzzasztotta a folyó vizét. Az aranyosszéki földesurak, a fő- és köznemesek, három rendű székelyek, egyéb rangú szabadok és határőrök jelenlétében és ellenőrzése mellett kivett paraszti vallomá sok azt bizonyítják, hogy a legelők, itatóhelyek, rétek, az ezekre alapozott állattartás szo rosan kapcsolódott Aranyosszéken a szántóvető foglalatossághoz. Feltétlenül figyelmet érdemel, hogy az állattartásról szólva, a marhatartáson kívül minden más állatról mélyen hallgattak a lakosok. Lovakról még áttételesen sem esett szó. Hallgattak a vallomástevők a juhokról, a sertésekről, a kecskékről, a szárnyasokról, majorságbeli jószágokról. Itt-ott azonban ezek létét sem hallgathatták el. Ahol a feleségek a kender mellett gyapjút is fontak, feltételezhetjük, hogy nemcsak a földesurak birkáinak a gyapjával bíbelődtek, s ahol évenként egy-két tyúkot, 10-20 tojást követeltek földesuraik a jobbágyoktól, zsel lérektől, ott sem csak a szolgálat okán tartottak a házaknál baromfit. A megkerülhetetlen tényekre lekopaszított információk mögött egy sokkal gazdagabb paraszti majorságot kell elképzelnünk, sok-sok kotlóssal, csirkével, tyúkkal, kakassal, kappannal, libával, kacsával, a kondába kicsapott malaccal, a sertésólban vagy a makkosban zsendülő hízó val, a juhász kezére adott birkával, jónéhány településen a ház körül mekegő, vagy a juhnyájba, kondába kicsapott kecskékkel. Bizonyára volt számos olyan zsellérház, még több olyan más házán - többnyire armális nemes vagy határőr katona nemesi vagy szé kely fundusán - élő alzsellér, akinek nem volt egyetlen állata sem, és csak a két keze munkájával megszerezhető természetbeni juttatásokból és napszámbérből tengette
életét. A lakosság többsége azonban ebben a patriarchális jovialitással átszőtt világban - egymást utánozva is - tartott háza körül állatot. Ennek semmiféle akadályát nem ész leljük még Aranyosszéken 1820-ban. Nem voltak még olyan szinten rendezettek a ha tárok, hogy akármelyik faluban ne lettek volna olyan bokros, elhagyott, senkiföldjének tartott területek, ahol egy-két kecskének ne talált volna bárki zöldet, takarmányt. Nem volt olyan közlegelő, ahová a pásztorbér, esetleg egy-két krajcárnyi fűbér megfizetése mellett bármelyik zsellér ne hajthatott volna ki egy fejőstehenet, s annak a szaporulatát. Ahol a jobbágyaiknak, zselléreiknek a házakat maguk a földesurak építették, építtették, s a robotolás idején napi két cipóval, egyéb élelemmel, és a nehezebb munkák idején pá linkával is ellátták a robotolókat, ahol szénát kaszálni még felében is lehetett, s az aratás, a cséplés a téli megélhetést biztosító részért történt, nem individualizálódott még annyi ra a mikrotársadalom, hogy ha a felabaráti szeretet nem is, de a felebaráti felelősség ne nyitott volna utat a megélhetési javak megszerzésére. Ahol a vegyes vallású település közösségi bevételét éveken keresztül átengedték az óhitű román templom építésére, ott sem az etnikai féltékenység, sem a vallási irigység, sem a társadalom széles rétegeit pauperizáló haszonelvűség nem uralkodott még el annyira, hogy a közföldekről kiverték volna a zsellér fejős tehenét, az özvegy kecskéjét, a jobbágy disznóját. Lehet, hogy szán tóföldet nem mért a földesúr a zsellérének, lehet, hogy a hétköznapjait fölöttébb magas számban vette igénybe a háza körüli vagy a mezei, az erdei javainak betakarításához, de az elképzelhetetlen, hogy egyetlen marháját a csordából kiverte volna. 1820-ban messze volt még Aranyosszéken az az idő, amikor a paraszti, falusi patriachális viszonyokat szétverő haszonelvű individualizmus könyörtelen cinizmusával száműzte az erdélyi em berek életéből a felebaráti odafigyelést és a közösségi szolidalítást. Bár már készülődött ez a világ is. Éppen a szántóföldek tájékán. A népesség megszaporodása fokozatosan át rendezte a határbeli földek, művelési ágak értékrendjét, s ahogy növekedett egy-egy falu lakossága, azzal arányosan, vagy még gyorsabb ritmusban emelkedett a szántóföldek értéke. 1820 táján Aranyosszék minden települése átlépte már a gazdasági és demográ fiai összefüggések e kényszer-Rubikonját. Bár három nyomásra még csak két falu hatá rában osztották fel a szántóföldeket, de két-három település kivételével már minden falu határában ott díszelegtek a minden évben művelt, ezért rendszeresen trágyázni is szük séges törökbúza földek. Az, hogy a falvak szolgálónépei haszonvételeik között már 1785-ben, majd 1820-ban is első helyen a szántóföldeket említették, önmagában még betudható volt annak a Bécs ben megfogalmazott, a birodalom fejlettebb térségeinek sajátosságaiból táplálkozó szemléletnek, amelyiket 1785-ben és 1820-ban egyformán sikertelenül kíséreltek meg ráerölteni Erdélyre. Azonban ennél a birodalmi központból táplálkozó szeszélynél és szemléletnél már ekkor is többről volt szó. A már említett, 1786-ban regisztrált négyzet kilométerenkénti 34 ember fölötti népsűrűség arra enged következtetni, hogy Aranyosszék lakossága túllépett az állattartás dominanciáján, s létének megtartó elemé vé az állattartással, főleg a szarvasmarha tartással szorosan összekapcsolódó szántóvető foglalatosság vált. Nemcsak az 1813-1818-ban megtapasztalt éhínséges évek következ ményei, nem is csak a kukoricatermelés általánossá válása jelzik ezt. Árulkodnak erről 23
Mindezekről a falvak szolgálónépeinek vallomásai tanúskodnak.
azok a vásári szokások is, amelyek 1820-ban már minden településen első helyen emlegettették a lakosokkal a gabonafelesleget és a házkörüli majorságok kínálatait felvevő heti piacokat, s csak ezt követően az állatvásárokra alkalmas országos sokadalmakat. Er ről meséltek azok a mezei napszámbérek, amelyeket most már nemcsak a szőlőhegye ken, hanem a szántóföldeken is megszerezhetett az arra rászoruló halandó. Ezzel párhu zamosan egyre több községben hozták szóba a részes aratást is. Ezt bizonyítják azok a meggyökeresedő szokások is, amikor három-négy napi gyalognapszámért megszántat hatta magának a zsellér az egy-két vékásnyi nyilasát a kukoricás-, káposztás-, vetemé nyes- vagy kenderföldeken. 1820-ban már ott kopogtatott Aranyosszék lakóinak ajtaján egy új értékrendű világ, amelyet ugyan a megszokás, a patriarchális jovialitás még nem engedett teljes erővel felszínre törni, de árnyoldalai s előnyei már befészkelték magukat az emberek hétköznapjaiba.
