A SZABAD BEVÁNDORLÁS ÉS AZ ERİSZAKOS INTEGRÁCIÓ
I A szabad bevándorlást támogató klasszikus érv így hangzik: Ha minden más változatlan, a vállalkozások oda mennek, ahol olcsó a munkaerı, a munkavállalók pedig oda, ahol magasak a fizetések. Ez (egy adott munka esetében) a bérek kiegyenlítıdéséhez és a tıke optimális földrajzi elhelyezkedéséhez vezet. Ha egy adott mérető, magas bérszinttel rendelkezı területre bevándorlók érkeznek, az a bérek névleges szintjét csökkenti. A reálbéreket viszont nem, ha a népsőrőség az optimális szint alatt van. Ha ez a helyzet, a megtermelt javak mennyisége jobban nı, mint a népesség, így a reálbérek emelkednek. Ezért a bevándorlás korlátozása több kárt okoz a dolgozók, mint fogyasztók számára, mint amennyit termelıként nyernek. Ráadásul a korlátozás a tıke külföldre való "kiáramlásának" mértékét is növeli, ami (bár valamivel kevésbé) szintén a bérek kiegyenlítıdéséhez vezet, de a tıke kevésbé optimális földrajzi eloszlását okozza, ami csökkenti az általános életszínvonalat. Emellett hagyományosan a szakszervezetek, újabban a környezetvédık is ellenzik a szabad bevándorlást, így ez már eleve érvnek számíthatna a szabad bevándorlás mellett.
II A fenti érv ebben a formájában megcáfolhatatlan. Ugyanolyan ostobaság volna támadni, mint tagadni azt, hogy a szabad kereskedelem magasabb életszínvonalat biztosít, mint a protekcionizmus. Azzal is helytelen volna támadni a fenti, szabad bevándorlást támogató érvet, hogy a jóléti állam miatt a bevándorlók jelentıs része a segélyek reményében dönt a bevándorlás mellett, így inkább csökkenti az életszínvonalat még akkor is, ha a célország, például az Egyesült Államok népessége az optimum alatt van. Ez ugyanis nem a szabad bevándorlás, hanem a jóléti államok léte ellen érv. Természetesen a jóléti államokat teljes egészében fel kellene számolni. Azonban a bevándorlás és a jólétiség külön probléma, így külön is kell azokat kezelni. A fenti érvvel az a probléma, hogy két olyan, egymással összefüggı hiányossággal rendelkezik, amelyek érvénytelenítik a szabad bevándorlás melletti feltétlen következtetést és/vagy az érv csak egy igen valószerőtlen, az emberiség történelmében rég túlhaladott helyzetben állja meg a helyét. Az elsı hiányosságot csak érintjük. Az osztrák iskolai nézeteit képviselı libertáriusok számára nyilvánvaló, hogy a "vagyon" és a "jólét" fogalma szubjektív. Nem csak az anyagiaknak van értéke. Így még ha a bevándorlás következtében a reáljövedelmek emelkednek is, ebbıl nem következik, hogy a bevándorlást "jónak" kell tekinteni, hiszen elıfordulhat, hogy valaki inkább elfogadja az alacsonyabb életszínvonalat, ha úgy nagyobb távolságban élhet másoktól, mint a magasabbat, ha azáltal a távolság csökken. A következıkben a második hiányosságra koncentrálunk. A tárgyalt érv ugyanis nem foglalkozik azzal, hogy azt a területet, ahová az emberek bevándorolnak, ki birtokolja (felügyeli), ha birtokolja valaki egyáltalán. Valójában azt feltételezi, hogy a kérdéses terület nincs senki birtokában, azaz a bevándorlok érintetlen területre (a nyílt határvidékre) érkeznek.
Ez ma már nyilvánvalóan nem feltételezhetı. Így ha ezt a feltevést elvetjük, a bevándorlás problémája egészen új értelmet nyer és alapjaiban kell azt átgondolni.
III A példa kedvéért vegyünk egy anarcho-kapitalista társadalmat. Bár meggyızıdésem, hogy csak ez a társadalmi berendezkedés tekinthetı igazságosnak, itt most nem kívánom leírni, hogy miért. Ugyanakkor ennek a társadalmi berendezkedésnek a segítségével próbálom elmagyarázni napjaink szabad bevándorlást támogatóinak alapvetı tévedését. Az anarcho-kapitalizmusban minden földterület, beleértve az utcákat, a folyókat, a repülıtereket, a kikötıket, stb. magántulajdonban van. Bizonyos földterületek esetében a tulajdonjog lehet korlátlan, amikor is a tulajdonos azt tesz a földjével, amit akar, amennyiben mások tulajdonában nem okoz fizikai kárt. Más területek esetében a tulajdonjog többékevésbé korlátozott lehet. Ahogy bizonyos lakóövezetekben ma is jellemzı, a telektulajdonosok nem használhatják akármire a birtokukat: például nem folytathatnak kereskedelmi tevékenységet, nem építhetnek négy emeletnél magasabb épületeket, nem adhatják el vagy nem adhatják ki zsidóknak, németeknek, katolikusoknak, homoszexuálisoknak, haitiaknak, gyermekes vagy gyermektelen családoknak, vagy dohányzóknak. Ebben a helyzetben szabad bevándorlás nyilvánvalóan nem létezhet. Ehelyett a független tulajdonosok dönthetik el, hogy kit engednek be birtokukra, vagy zárnak ki arról a korlátlan vagy korlátozott tulajdonjoguk függvényében. Egyes területekre lehet, hogy könnyő bejutni, máshova szinte lehetetlen. Azonban, ha valakinek meg is engedik, hogy egy adott birtokra betegye a lábát, abból nem következik a "mozgás szabadsága", hacsak a más birtokosok abba bele nem egyeznek. A tulajdonosok vagy azok szövetsége dönti el, hogy milyen mértékben korlátozzák a bevándorlást, a befogadást, a szegregációt és a diszkriminációt faji, származási, nyelvi, vallási, kulturális vagy akármilyen alapon. Vegyük észre, hogy a felsoroltak közül semminek, még a legnagyobb mértékő szegregációnak sincs köze a szabad kereskedelem elutasításához, és a protekcionizmus bevezetéséhez. Abból, hogy valaki nem akar négerek, törökök, katolikusok, hinduk, stb. közelében élni, nem következik, hogy bizonyos távolságból nem szeretne kereskedni velük.6 Éppen ellenkezıleg, pontosan az egyesülés és elkülönülés teljes önkéntessége — az erıszakos integráció hiánya — az, ami a békés kapcsolatokat — a szabad kereskedelmet — lehetıvé teszi kulturálisan, származásilag vagy vallási szempontból különbözı emberek között.
IV Egy anarcho-kapitalista társadalomban nincs állam, és így a "belföldi" személyek (hazai polgárok) és a külföldiek között sincs éles határvonal. Az ilyen különbségtétel csak az államnak, azaz egy, az erıszak (adószedés) területi monopóliumát élvezı szervezetnek a létrehozásával alakul ki. "Belfölddé" válik az a terület, amelyre a hatáskör kiterjed, és mindenki más, aki ezen kívül esik, az külföldi. Az államhatárok (és az útlevelek) "természetellenes" (kényszerítésen alapuló) képzıdmények. Ezek (valamint az állam) léte kétszeresen is torzítja az emberek másokkal való társulásra való természetes hajlandóságát. Elıször is a belföldiek nem zárhatják ki az államot (az adóhatóságot) a saját birtokukról és áldozatai az úgy nevezett "erıszakos integrációnak". Másodsorban, az államnak ellenırzése
alatt kell tartani az utakat, hogy azokon keresztül eljuthasson alattvalói birtokáig és beszedhesse az adókat, majd ezekbıl az adókból újabb utakat építsen, hogy a birtokokhoz, mint adóforrásokhoz minél könnyebben hozzáférjen. Az utak e túltermelése nem csupán a területek közötti kereskedelmet segíti elı (a tranzakciós költségek csökkentése révén), ahogy azt egyes csillogó szemő közgazdászok el akarják hitetni velünk, hanem az országon belül erıszakos integrációhoz (az egyébként különálló területek mesterséges deszegregációjához) vezet. Továbbá az állam és az államhatárok létrehozásával a bevándorlás egészen új értelmet nyer. A bevándorlás alatt ezután a külföldieknek az államhatáron való áthaladását értjük, és többé nem a földtulajdonosok vagy azok szövetségei döntenek egy adott személy beengedésérıl, hanem az állam, mint a hazai polgárok felett álló uralkodó és a polgárok tulajdonának tényleges birtokosa. Ha az állam valakinek megtiltja a belépést, akit egyébként egy hazai polgár szívesen fogadna a birtokán, akkor az eredmény erıszakos kizárás (amely jelenség nem létezik a magántulajdonra alapuló anarchizmusban). Ha viszont az állam beenged valakit, akit senki sem fogadna a birtokán önszántából, akkor erıszakos integrációról beszélünk (amely szintén nem fordul elı magántulajdonra alapuló anarchiában).
V Ideje kibıvíteni elemzésünket néhány "realisztikus" tapasztalati feltevés bevezetésével. Tegyük fel, hogy az állam magánkézben van. Az uralkodó tulajdona az egész ország. A terület egy részét teljes egészében, korlátozások nélkül birtokolja, a többit pedig részben (mint földesúr, akinek az alattvalói bérlık és a meglévı bérleti szerzıdésekben találhatók megkötések). Tulajdonát eladhatja vagy örököseire hagyhatja, és annak (tehát országának) pénzbeli értékét ki tudja számolni. Ezen államformához legközelebb a hagyományos monarchiák állnak. Milyen politikát követ általában egy "király" a be- és kivándorlást illetıen? Ha csak az önérdeket feltételezzük a részérıl, akkor a királyságának értékét megtartó vagy azt növelı politikát követ, hiszen az egész ország tıkeértékének birtokosa. A kivándorlás tekintetében a király megpróbálja elkerülni, hogy termékenyebb, különösen a legjobb, legtermékenyebb alattvalói elhagyják az országot, mivel az ı elvesztésük csökkenti a királysága értékét. Ezért például 1782 és 1824 között törvény tiltotta, hogy képzett munkások kivándoroljanak Nagy-Britanniából. Másrészrıl megpróbálja eltávolítani naplopó, sıt kárt okozó alattvalóit (a bőnözıket, az ingyenélıket, a koldusokat, a csavargókat, stb.), mivel ezzel szintén emelkedne birodalma értéke. Emiatt deportált Nagy-Britannia több tízezer bőnözıt Észak-Amerikába és Ausztráliába. A bevándorlást illetıen a király igyekszik kizárni a csıcseléket és a kevéssé termelékeny embereket. Az utóbbi kategóriába tartozók legfeljebb idénymunkát vállalhatnának, és számukra nem volna lehetséges állandó tulajdonjogot szerezni az országban. Emiatt vettek fel Németországban 1880 után számos lengyelt idénymunkára. A király csak a kimagasló vagy legalábbis az átlagon felüli, azaz a királyságának értékét növelı embereknek adna engedélyt a végleges letelepedésre. Ezért például 1685 (a nantes-i ediktum visszavonása) után több tízezer hugenotta telepedhetett le Poroszországban, valamint Nagy Péter, Nagy Frigyes és Mária Terézia késıbb ugyanezen okból segítette elı számos német letelepedését Oroszországban, Poroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchia keleti tartományaiban.
Bár a király a bevándorlási politikájával nem kerüli el teljes mértékben az erıszakos kizárást és integrációt, az eredmény mégis igen közel áll ahhoz, amit a magánbirtokok tulajdonosai érnének el, ha ık dönthetnék el, hogy kit engednek be, és kit zárnak ki. A király igencsak megfontolná, hogy kit enged be az országba, mivel az országa emberi tıkéje minıségének javítása rendkívül fontos lenne a számára, hiszen ezzel a telkek árát is növeli.
VI A be- és kivándorlási politika jelentısen megváltozik, ha az állam köztulajdonba kerül. A vezetı nem birtokolja többé az ország tıkeértékét, csak az annak használatából származó bevételt. Nem adhatja el vagy örökítheti át vezetıi hatalmát, hiszen csupán ideiglenes gondnok. Ráadásul a gondnoki szerepre "mindenki szabadon" jelentkezhet. Elvben bárki lehet az ország vezetıje. Az I. világháború után világszerte létrejött demokráciák szolgáltatnak történelmi példát köztulajdonban lévı államra. Milyen egy demokrácia be- és kivándorlási politikája? Ha csak az önérdeket tételezzük is fel (azaz az anyagi és eszmei jövedelem (a pénz és a hatalom) maximalizálására való törekvést), a demokratikus vezetık a jelenlegi bevételt igyekeznek növelni a tıkeérték kárára, mivel az elıbbihez saját maguk személyesen is hozzájuthatnak, míg az utóbbihoz nem. Az egy emberegy szavazat elve miatt a demokráciák alapvetıen egalitariánus rendszerek, és ennek megfelelıen a be- és kivándorlási politikájuk is egalitariánus (diszkrimináció-mentes). A kivándorlási politika tekintetében a demokratikus vezetı számára szinte, vagy akár teljesen mindegy, hogy jelentısen vagy alig termelékeny emberek, zsenik vagy ingyenélık hagyják-e el az országot. Elvégre mindegyikük szavazata ugyanannyit számít. Tulajdonképpen a demokratikus vezetıt lehet, hogy jobban bántja egy léhőtı elvesztése. Bár a zseni kivándorlása nyilvánvaló módon csökkenti az ország tıkeértékét, a léhőtıé meg inkább növelné, a demokratikus vezetı nem birtokolja az országot. Rövid távon, ami számára a legfontosabb, az egalitariánus intézkedéseket inkább megszavazó naplopó értékesebb lehet, mint a termelékeny zseni, aki az egyenlısdi legfıbb áldozataként inkább a demokratikus vezetı ellen szavaz. Ugyanebbıl az okból egy királytól igencsak eltérı módon a demokratikus uralkodó keveset tesz annak érdekében, hogy országából eltávolítsa azokat az embereket, akiknek jelenléte negatív externáliákkal jár (az emberiség söpredékét, akik miatt a telkek értéke csökken). Tulajdonképpen e negatív externáliák — lusta élısködık, naplopók és bőnözık — a legbiztosabb támogatói. A bevándorlási politikát illetıen az ösztönzések hasonló módon torzulnak, és az eredmény éppen olyan borzalmas, mint a kivándorlás esetében. A demokratikus vezetı számára az is nagyrészt mindegy, hogy léhőtık vagy zsenik, átlagon aluli vagy afeletti, civilizált és termelékeny emberek vándorolnak-e be az országba. Az idénymunkások (munkavállalási engedéllyel rendelkezık) és a letelepedı, birtokkal rendelkezı (állampolgárságot kapó) bevándorlók közötti különbség sem érdekli. Tulajdonképpen a léhőtı naplopók még jobb lakosnak és állampolgárnak számíthatnak, hiszen több úgynevezett "szociális problémát" okoznak, és a demokratikus vezetık az ilyen problémákból élnek. Ráadásul a naplopók és egyéb alacsonyabb képességő emberek inkább támogatják egalitariánus intézkedéseit, míg a zsenik és jobb képességő egyének nem. E nem diszkriminatív politika eredménye az erıszakos integráció: az alacsonyabb színvonalon álló bevándorlók tömegeinek ráerıltetése a régi lakókra és ingatlantulajdonosokra, akik, ha a döntést rájuk bízták volna, komoly
diszkriminációval éltek volna és igencsak különbözı szomszédokat választottak volna. Így a demokrácia legjobb példája, az Egyesült Államok 1965-ben a bevándorlással kapcsolatban felszámolt minden "minıségi" megkötést és az európaiak elınyben részesítését, és ehelyett szinte teljes multikulturalizmust bevezettek be, mindenféle megkülönböztetés nélkül. Egy demokrácia bevándorlási politikája ugyanolyan, mint az ország népének belsı mozgásával, az önkéntes társulással és elkülönüléssel, a szegregációval és deszegregációval és a magántulajdonnal rendelkezık közötti fizikai távolság növelésével vagy csökkentésével kapcsolatos politikája. A királyhoz hasonlóan a demokratikus vezetı is elısegíti a túlzott integrációt az utaknak, mint "közjavaknak" a biztosításával. Azonban a királytól eltérıen a demokratikus vezetı nem elégszik meg annyival, hogy az állami utakon bárki eljuthat bárki máshoz. A demokratikus vezetıt a pillanatnyi jövedelme és hatalma sokkal jobban érdekli, mint az ország tıkeértéke, és az egalitariánus eszméktıl áthatva még tovább megy. A diszkriminációt tiltó törvények — nem lehet hátrányosan megkülönböztetni például a németeket, a zsidókat, a négereket, a katolikusokat, a hindukat, a homoszexuálisokat, stb. — révén az állam bıvíteni akarja mindenki hozzáférési lehetıségeit mindenki más birtokához. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a megkülönböztetést elkerülı bevándorlási politikával, tehát az elıírt nemzetközi deszegregációval (erıszakos integrációval) egy idıben jöttek létre a "polgárjogi" törvények, amelyek az országon belül tiltották a bırszín, faj, származás, vallás, nem, kor, szexuális beállítottság, rokkantság, stb. alapján való hátrányos megkülönböztetést, így téve kötelezıvé az erıszakos integrációt.
VII Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában tapasztalható helyzetnek semmi köze a "szabad" bevándorláshoz. Egész egyszerően erıszakos integrációról van szó, amely egyenes következménye a demokrácia egy ember-egy szavazat elvének. Az erıszakos integráció felszámolásához a társadalomban a demokrácia csökkentésére és végül teljes felszámolására van szükség. Konkrétan az egyes birtokokra, földterületekre való beengedésre vagy az onnan való kizárásra vonatkozó döntést ki kell venni az állam kezébıl, és a tartományok, a megyék, a városok, a falvak, a lakóövezetek majd végül a föld- és telektulajdonosok, valamint azok szövetségeinek hatáskörébe kell utalni. E célt (az alapvetıen demokrácia-ellenes és a többség hatalmának elvét elvetı) decentralizáció és elszakadás révén lehet elérni.20 Nagy lépést tennénk a magántulajdon elvébıl fakadó társulási és elkülönülési szabadság visszaállításának, és így az erıszakos integráció által elıidézett társadalmi feszültségek feloldásának irányába, ha a városok és a falvak úgy tehetnének, ahogy az természetes volt mind Európában, mind az Egyesült Államokban a XIX. századig második feléig: ha táblákat helyezhetnének ki a városba valamint a városon belül az egyes területekre való bejutás feltételeivel (pl. nem léphetnek be a koldusok, naplopók, hajléktalanok, de a muszlimok, hinduk, zsidók vagy katolikusok sem); ha az e feltételeket nem teljesítı behatolókat kiutasíthatnák, és ha a svájci mintához hasonlóan oldanák meg az "állampolgárság" odaítélését, ahol a helyi közgyőlések és nem a szövetségi kormány dönt arról, hogy kibıl lehet, és kibıl nem lehet svájci állampolgár. Milyen viszonylag igazságos bevándorlási politikát javasolhatunk addig, amíg a demokratikus állam még mőködik és sikeresen sajátítja ki az egységes, nemzeti be- és kivándorlási politikai meghatározásának jogát? A legjobb, amiben reménykedhetünk, bár ellentétes a demokrácia "természetével", és így nem valószínő, hogy valaha meg is történik, ha a demokratikus vezetık úgy cselekszenek, mintha az ország személyes tulajdonuk volna és mintha nekik maguknak kellene arról dönteniük, hogy kit engednek be és kit zárnak ki saját személyes birtokukról (illetve házukból). Ez olyan politika folytatását jelenti, amely a lehetı
legszigorúbban diszkriminál a jó képességeket, jellemet és a kulturális hasonlóságot elınyben részesítve. Ez konkrétabban azt jelenti, hogy szigorúan különbséget kell tenni az "állampolgárok" és az "országban lakó külföldiek" között, és az utóbbiaknak nem szabad részesülniük a jóléti juttatásokból. Azt is jelenti, hogy egy külföldi csak akkor telepedhet le az országban, vagy kaphat állampolgárságot, ha ıt egy, az országban lakó állampolgár támogatja és felelısséget vállal a bevándorló által okozott minden kárért. Meg kell követelni, hogy álljon munkaszerzıdésben egy állampolgárral, és mindkét kategóriánál, de különösen az állampolgárság esetén minden bevándorlónak vizsgán kell igazolnia nem csak az ország hivatalos nyelvének ismeretét, hanem általában véve kiemelkedı (átlagon felüli) szellemi képességeit és jellemét, valamint az országéval összeegyeztethetı értékrendjét. Az Egyesült Államok esetében ez várhatóan az európai bevándorlók elınyben részesítését jelentené.
