A svéd nyelvű eredeti mű címe:

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Färjkarlen Copyright © by Margit Sandemo, 1986 All rights reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-60-8 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 392 Ft Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harmincegyedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A révész. Benedikte Lind, a Jéghegyek Népének kiválasztott tagja Sander Brinkkel együtt egy kísérteties falu rejtélyének kibogozásába kezd. A veszélyes kaland során a csinosnak cseppet sem mondható lány beleszeret a jóképű Sanderbe. Sok esélye nincsen…

GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből, örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő

családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol DélEurópában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.

1. fejezet HOSSZÚ, hosszú szendergés után, lent délen, a Jéghegyek Népe északi birodalmától távol, a föld mélyében Gonosz Tengel ébredezett. Minden erejét össze kellett szednie, hogy legalább résnyire nyissa sárgás ragadozószemét. Mások az orruk hegyéig sem láttak volna, hisz vaksötét vette körül, de Gonosz Tengel több ezer mérföldnyire is ellátott. Sokszáz éves, mély álmát olykor-olykor megzavarták. A nemzetség leszármazottai időnként felkerekedtek, hogy felkutassák a Jéghegyek Népének völgyében elásott korsót a gonoszság vizével. Akkor aztán össze kellett szednie minden erejét, nehogy megkaparintsák a kincset. Mozdulni sem bírt. Az alvás nemcsak a testét, hanem a gondolatait is elnehezítette. Nem tudott teljes erővel megküzdeni a támadóival. De még így is épp elég halálos eszköz volt a tarsolyában. Nagyon megviselte, amikor Heike és Tula a völgyben járt. Heike a nemzetség azon leszármazottaihoz tartozott, akik ellene fordultak. Épp ő, a hatalmas varázsló. Szörnyű próbatétel volt számára, amikor a Jéghegyek Népének ősi múltjából származó ráolvasással próbálkozott ellene. Ennél rosszabb csak az volt, amikor Tula, az az átkozott leány a négy démont hívta segítségül. Rettenetes emlék! Utána hosszú pihenőre kényszerült, hogy új

erőre kapjon. No de szebb napokat is látott! A sárgásszürke, förtelmes szempár lassan mozgott ide-oda a sötétben, mintha kellemesebb emlékek után kutatna. Nem mindegyik átokverte leszármazott lett hűtlen hozzá. Ennél a gondolatnál nem kevés boszszúságára eszébe jutott a gyűlöletes Jó Tengel, akinek sikerült az átokkal sújtott leszármazottakat ellene fordítania. Ennek ellenére maradt azért némi öröme. Vegyük például azt a szép férfit, aki levágta a felesége fejét. Vagy Kolgrimot, bár benne csalódott. Kivéve, amikor megölte a veszélyes Tarjeit. De akkor Gonosz Tengel maga irányította a cselekedeteit. Sölve már jobban bevált. No és Ulvar! Ő volt a legígéretesebb. Kár, hogy Ulvhedin mindent elrontott! Még szerencse, hogy itt vannak a furulyák! Ahányszor csak valamelyik leszármazott rábukkant egy elvarázsolt furulyára, Gonosz Tengel új erőre kapott. Tula is talált egyet, de varázserejű ősei szövetkeztek ellene és megakadályozták, hogy életre keltse. Félbehagyott, befejezetlen furulyajátéka még így is jót tett neki. Éberebb lett, olyannyira, hogy nyitogatni kezdte a szemét. Nem rossz kezdet. Pislantott egyet. Ez a jelentéktelen mozdulat bűzös, szürke porfelhővel töltötte be a körülötte lévő teret. Tula befejezetlen furulyajátéka elegendő volt

ahhoz, hogy Eldafjordba csalja a nemzetség egyik bárgyú leszármazottját, Eskilt. Akkor kis híján életre kelt. Éppen Heike, egyik legkeményebb ellenfele segítette majdnem hozzá. Tengel ördögi lelkében gonosz nevetés kelt erre a gondolatra. Aztán eljött a LÁNY. Az a förtelmes nőszemély! Tengel szeme izzott a gyűlölettől. Megkaparintotta a tiszta forrásvizet! Shira, a halálos ellensége. Értékes furulyáját örökre elrontotta az a némber. Az emlékek éles késként hasítottak belé. Nem akart többé erre a szégyenletes eseményre gondolni. Ulvar, a tanítványa, talált egyszer egy félkész furulyát – persze Tengel parancsára. De azt a furulyát is elpusztították. Tengel nem is tudott több furulya létezéséről. Az az átkozott csürhe, az ő vérei! Egész idő alatt, amíg itt feküdt elvarázsolva, ügyelnie kellett, nehogy keresztülhúzzák a számításait. Most éppen meggyengült a nemzetség. Csak egyetlen átokverte tagja volt. Egy leány, aki ráadásul a jók oldalán áll. Nem nehéz ellenfél. Benediktének hívják. Gonosz Tengel mindent tudott a Jéghegyek Népéről! A gonoszság sötét forrásvize örök életet adott neki, és hatalmat az emberek fölött. Ezt még nem bontakoztathatta ki, mivel a szendergés megbénította. Hanem a Jéghegyek Népének sorsát jól tudta követni titkos pihenőhe-

lyéről is, kiváltképp a természetfeletti képességekkel megáldottakét. Gonosz hatalmát a kinti világban a földön, levegőben, a vízben, a tűzön és köveken keresztül is érvényre juttatta. Amikor ugyanis felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből, az elemek is a rabszolgájává váltak. Egyszer az egész földkerekség fölött uralkodott… Ó hányszor megbánta már azt a napot, amikor elhatározta, hogy csendes szendergésbe vonul viszsza! Elárulták! Méghozzá a saját rokonai! Hiába tombolt dühében, semmit nem használt. Kábultan feküdt. Addig volt szendergésre kárhoztatva, amíg valaki rá nem talál az egyik elvarázsolt furulyára, amelyen eljátssza a jelet, ami felébreszti végre szendergéséből. A haszontalan mérgelődés elgyengítette. Becsukta a szemét és megpróbált a jelenre koncentrálni. Nem esett nehezére követnie az eseményeket, csak gyengének érezte magát. Úgy érezte, gúzsba van kötve. Veszedelmes varázstudományát nem is tudta teljesen kamatoztatni ilyen legyengült állapotban. Benedikte nem jelent igazi veszélyt. De mivel azok közül való, akik szembefordultak vele… jobb, ha nyitva tartja a szemét. No nem mintha kárt tudna tenni benne, de ha segítséget kap… Óvatosnak kell lennie ezzel az ostoba leánnyal. Mi volna, ha olyan nagy veszélybe sodorná, mely a pusztulását okozná? Remek ötlet! Így végre ő is ki tudna törni bör-

tönéből. Titokban kell végeznie vele. Hirtelen dermesztő félelem járta át. Valahol… valahol más veszély is leselkedik rá. Nem, nem csak Shira. Nem ismeri pontosan a veszélyforrást, sikerült elrejtőznie előle. Ám azzal tisztában van, hogy ereje rendkívüli! A lánnyal tehát egy jól eldugott helyen kell végeznie, nehogy a veszélyes erő a segítségére tudjon sietni. Gondolatai ide-oda cikáztak, lázasan kutatott az emlékezetében. Valahol messze északon járt… Hirtelen felvillant előtte egy emlékkép. Megvan! Ismer egy helyet, ott, ahol a madár se jár. A gonoszság birodalma. Ínyére való. Maga is járt arrafelé. Nagyon jól érezte ott magát. Gyönyörű időszak volt. Emlékszik egy… összeszedte minden erejét, hogy vissza tudjon emlékezni. A révész! Hát persze! Újra feltört belőle a kárörvendő nevetés. Kellemes volt együtt dolgozni azzal a fickóval. Tengel azon töprengett, mi történhetett azután, hogy elhagyta azt a helyet. Azon a vidéken akkor is a sötét gonoszság uralkodott, amikor még be sem tette oda a lábát. Irtóztató események színhelyéül szolgált. Tehát kiváló hely, hogy elpusztítsa a kis Benediktét. Hatalmas varázserejével odacsalja majd a lányt. Hogy is kezdjen hozzá?

Mint a pók, lassan szövögetni kezdte szörnyű, halálos hálóját. Kellemes szórakozás a világ leggonoszabb teremtményének.

2. fejezet A HOLD ELBÚJT az égen elvonuló sötét felhők mögött. Olykor-olykor előtört sápadt fénye, és kékeszöld fénybe burkolta a dombok közt álló házat. Nagy, emeletes ház volt, ablakaiban visszaverődött a holdfény. Egykor színes lehetett, de most már egyre több helyen csak a deszkák látszottak ki a megfakult, lepergő festék alól. A tetőt benőtte a moha, a verandát tartó oszlopok elkorhadtak. A földszinten, egy poros függöny mögül gyenge fény szűrődött ki. Az emelet lakhatatlannak tűnt. Rongyos függönydarabok lógtak az ablakokban. Amikor a holdat újra eltakarták a felhők, a sötétben a ház még komorabbnak látszott. Hirtelen mintha fény cikkázott volna át az emeleten. Mintha valaki egy vastag pókháló függönye mögött gyertyát vitt volna a kezében. Aztán újra előbújt a hold, és a látomásnak vége szakadt. Senki nem járt az úton, amely a hegyoldalban a házhoz vezetett. Így a ház többnyire rejtve maradt az emberek szeme elől. Senki sem próbált kapcsolatba lépni a lakóival. Senkinek nem volt kedve utánajárni a ház rossz hírének. Azt beszélték, hogy kísértettanya. Akik éjjel a közelében jártak, sikoltozást és más furcsa hangokat hallottak kiszűrődni a falai közül. MEGVIRRADT. A hold eltűnt az égről.

Guri Martinsen kigombolta a gallérját és kesztyűjével az arcát legyezte. Harmincöt éves, teltkarcsú nő volt. Kipirult arcán izzadságcseppek csillogtak. Nem az alkalomhoz illő ruhát öltött magára. Uszályos szoknyát viselt, és hegyes tűkkel mélyen a homlokába erősített kalapot. – Nem bírom tovább. Lemegyek a folyópartra pihenni. Férje kissé ingerülten lerakta a bőröndöt. Ő is szenvedett a melegtől. – Guri, nincs vesztegetni való időnk. Későre jár. Várnak a nénéim, te is tudod. Guri már el is indult lefelé. – Azt mondtad az állomáson, hogy csak egy kicsit kell gyalogolnunk. És már órák óta úton vagyunk! – Órák óta – dünnyögte a férje. – Mindig túlzásba esel. Ám be kellett látnia, hogy az út sokkal hoszszabb, mint ahogyan emlékezett. Nem is csoda. Hihetetlenül régen járt itt utoljára. Akkor még nem is létezett a vasút. – Gyere! Sidsel! – kiáltotta felesége nyolc éves kislányuknak. Sidsel félénken elindult. Szőke, gyér hajú, aprócska teremtés. Arcán olyan kifejezés ült, mintha mindig bocsánatot kérne. Apja megadóan felsóhajtott, és utánaindult. – De nem pihenhetünk sokáig – kiáltotta. – Gyorsan megy az idő, és este tovább kell mennünk. Sidsel kis kezével megfogta apja kezét.

– Nem maradhatnék veletek? – kérdezte félénken. – De hisz már megbeszéltük. Életünkben először utazhatunk külföldre. Tudod, szükségünk van arra, hogy egy kicsit magunkban legyünk. Amíg távol vagyunk, nagyapa nővéreinél fogsz lakni. Biztosan kedves teremtések. Különben is nemsokára visszajövünk. Ove Martinsen mindenesetre szívből remélte, hogy a nagynénikéi kedvesek. Gyerekkora óta nem látta őket. Akkoriban kicsit félt tőlük. Öreg napjaikra csak megenyhült a természetük. Furcsán viselkedtek mindig, annyi biztos. A család többi része nem is tartotta velük a kapcsolatot. Guri és ő úgy gondolták, megtörik a jeget, és a három kedves öreg nénikére bízzák Sidselt egy kis időre… Sidsel nem is hozta szóba többé az utazást. Úgysem tehetett semmit ellene. A folyóparton mászkált, míg szülei a köveken pihentek. Olyan sovány volt a lányka, hogy nem izzadt a nagy melegben. Kis köveket keresgélt a parton és a vízbe dobálta őket. Ahogy így keresgélt a folyóban, a part közelében, hirtelen valami fényeset pillantott meg. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Mi a csuda ez? A vízbe dugta a kezét. Az erős sodrás ellenére sikerült kivennie azt a valamit. Amikor a tenyerében tartotta, úgy látta, egy pénzérme. Különös mintát véstek rá. Néhány betű volt rajta, vagy valami jel. Siralmas állapotban volt, de azért letörölte és zsebre tette. Anyja hívá-

sára visszaszaladt a szüleihez. Folytatták a fárasztó gyaloglást felfelé. – Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk? – kérdezte Guri a férjét. Hát, mitagadás… – Elvileg igen – felelte félve – , de nagyon megváltozott minden, amióta utoljára itt jártam gyerekkoromban. A vasút és… – Agyalágyult! – sziszegte Guri. – Egy tapodtat sem megyek tovább. Megkérdezzük azoktól a gyerekektől ott a fűrészmalomnál, jó helyen járunk-e. Persze eltévedtek. Sok időbe telt, amíg rátértek a helyes útra. Ove egész úton hallgathatta felesége szitkozódását. KEDVETLENÜL nézegették a házat a dombtetőn. Besötétedett, fent járt már a hold. Mivel nem fújt a szél, nem takarták el a felhők. A ház zavartalanul fürödhetett a hold hideg, kékeszöld fényében. – Milyen félelmetes kísértetkastély! – suttogta Guri – A nagynénéid tényleg itt laknak? – A cím egyezik. De a ház rosszabb, mint amire számítottam – vallotta be a férje. – Évek óta nem renoválták. Sidsel egy szót sem szólt, csak reszketett félelmében. – Ha ilyen körülmények között laknak, biztosan szívesen látják majd a kislányt – mondta Ove később, mintegy önmagát vigasztalva. – Erősen kétlem – vágott vissza Guri. – A lapjukból nem erre következtetek. – A lány jöhet.

Természetesen bizonyos ellenszolgáltatás fejében. Ennyi. – Öregek már és bizonyára szegények. No de gyere már. Bent biztosan barátságosabb. Csengettek. Kis idő múlva résnyire nyílt az ajtó. A biztonsági lánc a belső oldalon megfeszült. – Jó estét – üdvözölte Ove a rájuk bámuló szempárt. – Mi vagyunk azok, a kislánnyal. Az ajtó lassan kinyílt. Beléptek az előszobába, ahol a bútorokat egy régi lámpa gyér fénye világította meg. – Jó estét, jó estét… ööö… Gerd nénikém. Régóta nem láttuk egymást – köszöntötte Ove még egyszer. Sidsel a hatalmas kámea brosst bámulta, mely fölött egy hideg haltekintet meredt rá. Gerd néni alaktalanul kövér volt, és fénytelen, gyér haj keretezte az arcát. Az ajtóban egy szintén sápadt, de soványabb öreg hölgy állt, Agnes néni. Bent a szobában terpeszkedett gömbölyded húguk, Beata. Elmélyülten pasziánszozott, és közben bonbont eszegetett. – Kerüljetek beljebb – szólt rekedt hangon Gerd néni – Későn érkeztetek. Ove motyogott valamit, hogy eltévedtek. Miután üdvözölték egymást, Agnes nénje így szólt: – A pénzt az asztalra, Ove! Apád mindig könynyelműen bánt a pénzzel. Így az lesz a legjobb, ha a lányért járó fizetséget előre megkapjuk. Miután visszatérsz a szabadságról, bizonyára semmid nem lesz. Utánajártam, mibe kerül mostanság a koszt és

a kvártély. A fűtést is bele kell számolnunk, a bútorok is jobban igénybe lesznek véve. Az esetleges károkat előre felszámolom. Továbbá minket is meg kell fizetned, amiért vigyázunk a lányodra. Huszonöt koronában megegyezhetünk, nem igaz? – Huszonöt koronában? – kiáltott fel Guri – Nyolc napra? Nem, ez… – Na jó, akkor legyen harminc. – Nem, nem. Huszonöt rendben van – dünynyögte Guri. Ennyi volt szinte a teljes útiköltségük. – Hol fog lakni? – kérdezte Ove. – A barna szalont választottuk ki számára – felelte Gerd néni. – Nincs fölösleges hálószobánk. A barna szalonban van némi kevésbé értékes bútor. Ezért nekünk az a legjobb, ha ott alszik. Hogy mi lenne a legjobb Sidselnek, az láthatólag egyáltalán nem volt fontos. – Persze ez nem jelenti azt, hogy használhatja a szép bútorainkat – szakította félbe Agnes néni. – Családi ereklyék, nagyon ragaszkodunk hozzájuk. „Szép bútorok” – erős túlzás. Ha ezek számítanak családi ereklyének… A szoba egy régiségkereskedő raktárához hasonlított, ahol az eladhatatlan bútorokat tárolja. Különböző korszakokból származó, nagy kupacokban felhalmozott ócskaságok és kétes értékű dísztárgyak. Talpalatnyi hely sem volt a helyiségben. Ove utat tört magának az asztalok, székek, polcok és nagy festett gipszszobrok között. Egy bizonytalan lábakon álló ágyhoz ment. – Itt fogsz aludni, Sidsel – szólt bátorítóan a

lányához, akinek sírásra állt a szája. Végzetes hibát követtek el, amikor eszükbe ötlött itt elhelyezni a lányukat. Megértette kétségbeesését. Ő maga sem szívesen maradt volna ebben a házban. Guri félrevonta az urát. Nem sok jót árult el a tekintete. – Nincs senki más a családban, aki vigyázhatna Sidselre? A férje a fejét rázta. – Most már késő ezen töprengeni. – Ráadásul itt kell éjszakáznunk – suttogta Guri. – Egy napot elvesztegetünk, de legalább az első éjszaka nem hagyjuk magára Sidselt. Persze idebent nem alhatunk mindannyian, nincs hely. Nem kevés rábeszélés után sikerült meggyőzniük a három nővért. A nappaliban éjszakázhatnak a földön, persze csak ha fizetnek érte. Sidsel az ablaknál állt. Az erős holdfényben csupán a legfényesebb csillagok látszottak. Az Oriont sem lehetett teljesen látni. Gonosz szempárra és sunyin vigyorgó szájra hasonlított. A HOLDFÉNY bevilágított a barna szalonba. Sidsel az ágyban feküdt, orráig húzta a takarót. Szomorúan sírdogált alatta. Nyolc hosszú nap és éjszaka ebben a szörnyű házban, ilyen nagynénikkel! Bárcsak a szüleivel utazhatna! De ők egyre csak azt hajtogatják, hogy végre egyedül lehetnek és megpróbálhatnak újra egymásra találni és egyéb ostobaságot. Holnap el kellene szöknie innét. Mindegy,

hogy fázni fog, éhezni, napszúrást kap vagy az erdőben kell aludnia. Még az is jobb, mint ezek a szívtelen nagynénik és az undorító házuk! Sidsel hirtelen abbahagyta a sírást, és kidugta fejét a takaró alól. Nehéz volt megkülönböztetni a tárgyakat ebben az agyonzsúfolt szobában. Hirtelen furcsa zajt hallott. Több szoba választotta el a szüleitől. Semmire sem megy, ha suttogni kezd. Kiáltani nem mert. És ha van valaki a szobában? De nem. Nem is a szobából hallotta ezt a különös hangot, hanem föntről. Csoszogó léptek az emeletről, ahol állítólag nem lakik senki. Valaki járkál odafönt. Óvatosan lépkedett, de a padló nyikorgása elárulta. Sidsel kicsit megkönnyebbült. Akárki is az, idelent nem tudja elérni. Újabb hangokat hallott. Ezt már jól ismerte. Többször hallotta otthon a szülei szobájából. Halkan, ütemesen nyikorgott az ágy. Soha nem szerette ezt a zajt, pedig nem tudta, valójában micsoda. Volt, hogy felerősödött a nyikorgás, majd tompa puffanásokat hallott a falon, és a szülei heves lélegzését. Ezek a hangok különös, ismeretlen érzéseket keltettek benne. Odaföntről is sokáig hallotta a nyikorgást. Pont úgy, mint otthon, egyszerre hangosabban és gyorsabb ritmusban nyikorgott az ágy, majd minden elcsendesedett. Kis idő múlva újra hallotta a surranó lépteket.

Aztán csend lett. Sidsel összekuporodott a takaró alatt. Kifárasztotta az utazás. Elaludt. Nyugtalan álmai voltak. Dübörgést, kaparászást hallott alvás közben. Szokatlanul ijesztő képek gyötörték, fülsiketítő zajok kínozták. Felriadt. Most tényleg zajt hallott. Éles csattanást és puffanást. Ez most itt csattant mellette, semmi kétség! A hold még mindig erős fénnyel világított. Sidsel körülnézett a szobában. A szíve hevesen dobogott, fogai vacogtak a félelemtől. Halk, jajveszékelő hangot hallott. Ahogy végignézett a bútorhalmokon, észrevette, hogy valami megváltozott. De micsoda? Igen! Valaki járt a szobában, mert a két szék az asztal mellett a szoba közepe felé volt fordítva, mintha valaki felmászott volna rájuk. No és hova lett a kis asztal a fal mellől? Hiszen ott állt a fal mellett! A helyén most egy néger szobor feküdt. Talán a papa járt itt, hogy megnézze, mi van vele? És utat tört magának…? Nem volt egészen biztos benne, hogy tényleg állt-e ott korábban asztal. Az is lehet, hogy a szobor egész idő alatt ott feküdt. Az egész szoba tele van limlommal. Igen, biztosan a papa járt itt. Olyan hevesen zihált, mintha legalábbis futott volna. – Papa? – kérdezte óvatosan. Nem érkezett

válasz. No igen, nyilván elment és lefeküdt. Sidsel lehajtotta a fejét és behunyta a szemét. Hirtelen újra kinyitotta. Valami kaparászást hallott a padlón. Hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit. Hanem aztán… Azt hitte, eláll a szívverése. Amint egy hatalmas tükörre vetődött a pillantása, amelyet különös minták díszítettek, az üvegben hirtelen meglátta a szobának azt a részét, melyet eddig nem láthatott. Egy magas polcot látott a tükörben, amely tele volt mindenféle csúnya vázával és kacattal. Látta, amint a polc megindul a padlón, az ágya felé. Sidsel felordított. Felugrott és a szobákon át a szüleihez rohant. Természetesen felverte az egész házat. – Mi történt? Mi a baj? – kérdezték rémülten a szülei. Megérkeztek a nagynénik is. Miután meghallgatták a lány elég zavaros beszámolóját, gyertyát gyújtottak és elindultak a barna szalon felé. A szobában leírhatatlan felfordulás uralkodott. A bútorokat felborították, a dísztárgyakat összetörték, porcelándarabok hevertek szerteszét. A fiókokat kihuzigálták. – Ezt nevezem! – kiáltotta Agnes néni, miután döbbenten álltak egy darabig. – Nem rossz teljesítmény egy nyolcéves kislánytól! – Csak nem képzeli, hogy Sidsel tette? – tiltakozott az apja. – Csakugyan azt hiszik, hogy képes

elmozdítani azt a nagy szekrényt? Nem. A nagynénik belátták, hogy ez képtelenség. – De hát akkor ki járt a szobában? – kérdezte Beata. – Te nem mászkálsz álmodban, Ove? – Nem, biztosíthatom, hogy… Sidsel zokogott. – Nem a papa volt! Láttam, amint az a nagy polc magától elmozdult és megindult felém. Senki nem volt a szobában. – Micsoda ostoba beszéd – háborodott fel Gerd. – Ó, a kedvenc könyvszekrényem – sajnálkozott Agnes egy csúnya régi monstrum fölött – , eltört az üvege. Nézzétek csak, vázával betörték az üvegét, és tönkretették a kedvenc könyveimet. Ezért drágán megfizettek, ezt garantálom! – De hát mi… – kezdte Guri, majd elhallgatott. Lehetetlen bebizonyítaniuk ártatlanságukat a nagynénik előtt. Mindenáron bűnbakot kerestek. No és persze pénzt is akartak szerezni. Miközben a szobában ácsorogtak és értetlenül bámulták a felfordulást, a szobán átrepült egy régi óra, és hatalmas csattanással a falba csapódott. – Mondjanak amit akarnak, de ilyen erőset egy felnőtt férfi sem képes dobni – jelentette ki Ove. Hallották, amint Gerd nagynéni felsikolt az ijedtségtől. Remegő kézzel mutatott a falra. Mindannyian abba az irányba bámultak. Fent a falban, talán fél méterre a mennyezettől, mély lenyomat látszódott a barna tapétában. Olyan

erős becsapódás volt, hogy a fa is benyomódott a tapéta alatt. Egy óriási állat mancsának és karmainak lenyomata látszott. Ilyen állat valójában nem is létezhet.

3. fejezet TURISTA BUKKANT FEL a környéken. Bátran bekopogott az első tanya ajtaján, és afelől kérdezősködött, melyik út vezet fel a Révkikötőhöz. Megkérdezték, mi keresnivalója van ott. Az elhagyatott helyek érdeklik, magyarázta a fiatalember meggyőző mosollyal, amit nemigen viszonoztak, majd így folytatta: – Kacérkodom a néprajzkutatás gondolatával, és hallottam a Révkikötő hírét… Megint felnevetett, de a tanya három lakója újból néma elutasítással viszonozta jókedvét. – Nem hiszem, hogy fel kellene keresnie azt a helyet – szólalt meg végül az egyik paraszt. – Nem minden ok nélkül menekültek el az emberek a faluból. – Ó, igen? Nos, ezt inkább hadd döntsem el én magam. De ha megmutatnák nekem a felfelé vezető utat… – Már nincs meg az odavezető út. De ha mindenáron fel akar menni, hát legyen. Menjen el az erdő széléig. Lát majd egy vízesést. Ha annak a mentén megy felfelé, a végén Révkikötőbe ér. A turista megköszönte a segítséget, és elindult. A tanyasiak a függöny mögül követték tekintetükkel. Látták, hogy megfelelően felkészült az életre a vadonban. Erről felszerelése árulkodott. Térdnad-

rágot, bakancsot viselt. Kabátja jól védett a hideg szél ellen. Kalapját ferdén a fejébe csapta. Hátizsákján ide-oda himbálóztak a különböző szerszámok. Biztosan nem fog hiányt szenvedni semmiben, ami a felszerelését illeti. De különben…? A gazdasszony komoran csóválta a fejét, és visszatért a munkájához. A RÉVKIKÖTŐRŐL karácsony körül hallott először, és azóta nem tudta kiverni a fejéből. A név arról árulkodott, hogy a tó partján fekvő falu valamikor forgalmas átkelőhely lehetett. A tóból egy folyó is eredt. A férfi, akitől először hallott erről a helyről, azt is említette, hogy a faluban egy kis templom is épült. Márpedig nyomós ok kell ahhoz, hogy egy egyházközség elnéptelenedjen. Persze Norvégiában sok az isten háta mögötti, kihalt hely. Néhány falut meredek hegyoldalba, szédítő magasságba építenek. Másokat mélyen fekvő völgyekbe. A városi fejlődés és a tömeges kivándorlás Amerikába nagyban hozzájárult az ilyen eldugott falvak elnéptelenedéséhez. Az erdő aztán újból birtokba veszi ezeket a kihalt területeket. Hosszan és meredeken vezetett fel az út a vízesés mentén. Nem csoda hát, hogy az emberek inkább leköltöztek a völgybe. A turista jól ismerte a másik magyarázatot is, hogy az emberek miért hagyták el a falut. Valójá-

ban ez keltette fel az érdeklődését és késztette arra, hogy elinduljon. Azt beszélik ugyanis, hogy kísértetek járnak errefelé. El akarta hozni magával a menyasszonyát, de a férfiembert is próbára tévő gyaloglás nem való neki. Ráadásul a sok kósza hír is megrémítette a jövendőbelijét. Köszöni szépen, inkább a városban marad. Így hát egyedül indult útnak. Annyira azért nem sajnálta. Őszintén szólva a nők néha túl sokat beszélnek, és rögtön panaszkodnak, ha nem tetszik nekik valami. Az út már nem folytatódott olyan meredeken. Még mindig nem látta be a vidéket, mert sűrű erdőben ment tovább, de a vízesés végéhez, egy folyóhoz ért. Már nem vette olyan szaggatottan a levegőt sem, mint az előbb. Egyszerre hirtelen elétárult a titokzatos falu. Az előbb még egy tüskés bozóton verekedte magát keresztül, és ahogy kiért belőle, ott feküdt előtte az egész vidék. Későre járt, de mivel nyár volt, az északi táj fényben úszott. Az amatőr néprajzkutató és archeológus, vagy minek nevezzük, megigézve állt a csodálatos látvány előtt. Megtalálta a tavat. A folyó torkolatát a másik oldalon sejtette. Ott ugyanis ködfátyol takarta a partot. Elmosolyodott. Büszkeség öntötte el, hogy beigazolódott a következtetése.

Most értette meg, miért lett ezen a helyen révkikötő. A part, ahol állt, kővel borított, járhatatlan terület. A túlpart viszont szép, valószínűleg napos oldal. Valaha arra csábította az ideérkezőket, hogy beépítsék. Csak egy módon juthat át az ember, ha végigmegy a szinte járhatatlan úton a torkolatig, és ott csónakba száll. Furcsa egy hely a letelepedésre – gondolta, de azért megértette az ősöket, akik kiszemelték maguknak. A túlparti házak, a zöld mezők nagyon szép látványt nyújtottak. A kis templom körvonalai kirajzolódtak a ködfátyolon keresztül. Szinte teljesen ép maradt. Összedőlt, szürke házak romjait látta még. Nicsak, ott az a nagy emeletes ház arról árulkodik, hogy lakói nem is olyan régen hagyhatták el a falut. Még az ablakai is megvoltak, igaz, a teteje már bedőlt. A templom körül terült el a temető. Előtte egy kis szigethez vezetett az út, melyet fák borítottak A tó fölött egyre sűrűbbé vált a köd, már alig lehetett látni a falut. Béke és nyugalom áradt a vidékből, az eltűnt napoknak csak az emléke kísértett. Annak ellenére, hogy nagyon elszigetelten élhettek itt az emberek, nehéz volt megérteni, miért hagyták el a falut. Mi történhetett? Járvány tört ki? Lassan elnéptelenedett, mert a fiatal nemzedék a városba költözött? Vagy igazak lennének a titokzatos legendák, melyek egy elátkozott faluról mesélnek? Persze nem az ostoba híresztelések miatt szánta

el magát az útra. Meg akart nézni közelebbről egy elhagyott falut. Talán rábukkan valamire, amiről kutatást folytathat az egyetemen. De hogyan jut át a túloldalra? A legrosszabb esetben átúszik. A víz bizonyára hideg. A torkolatnál a víztükör nyugodtnak, simának látszott. Ott nincsenek örvények, valószínűleg könnyedén átúszhat. Vidáman elindult a bozóton át a torkolat irányába. Rátalált a régi, szinte láthatatlan ösvényre. Félúton hirtelen megállt. Összeráncolta a homlokát és a torkolat felé bámult. Már alig látott a köd miatt, ezért szinte könnyes lett a szeme az erőlködéstől. Embereket lát a túlsó parton? Minden kihaltnak látszott, mégis a tejfehér ködfoszlányok között mintha valami mozgást észlelt volna. A szíve hevesen kalimpálni kezdett. Mi ez a zaj? Ezek a tompa, ritmusos csobbanások… Úristen, hisz ez egy csónak! És benne a révész evez lassan, egyenletesen. Nem látott tisztán. A csónak és a férfi sötét árnyékká mosódott a ködben. A falu teljesen eltűnt, még a templomtorony sem látszott. De az evezők tompa csobbanását továbbra is hallotta. Nos, akkor legalább lesz, aki átviszi. Előresietett és harsányan hallózott. Egyszeriben elfelejtette azt a sok szörnyű történetet, amit erről a helyről meséltek.

Csak akkor hasított belé az emlékezés, amikor már egészen közel járt. „A révész”. A szóbeszéd szerint… Tovább nem jutott a gondolkodásban. Rémülten bámult maga elé, és felkiáltott. „Nem!” De már késő volt. Csend borult a tájra. MESSZE Dél-Norvégiában egy halász hajnalban kihajózott, hogy bevonja a hálóját. Békés szívvel hallgatta a tengeri madarak rikoltozását és az evezők ütemes csobbanását. Ez a nap legszebb része. Ilyenkor nem kellett az állatokra gondolnia és arra, hogy pénzszűkében élnek. Szabadnak érezte magát. Ezért nem akart soha magával vinni kísérőt, bár akkor biztosan könnyebb dolga lett volna. Hogyne tudná bevonni a halászhálót egyedül is! Tekintete végigsiklott a tavi nádason. A hattyútojások már kikeltek, ezért nem evezhetett túl közel a nádashoz. Különben előtör a hattyúpár, lehajtott fejjel sziszegve, széttárt szárnyakkal. Behúzta az evezőket. Mi fekszik ott bent a nádasban? Az nem lehet kődarab! Kicsit mintha megmozdult volna. A halász óvatosan közelebb merészkedett, elszorult a gyomra. Félelme beigazolódott. Gyorsan elkezdett kifelé evezni, vissza a partra, az emberek közé! De hiszen nem jelentették senkinek az eltűnését!

Nyilván éjszaka történhetett. PEDIG NEM így történt. Lensmann Sveg – jóképű, szakállas, ötvenes éveit taposó férfi – kilépett a folyóból. – Sokáig lehetett a vízben – jelentette ki szárazon. – Nagyon sokáig. Látja, ugye, Olsen? Van azonban néhány furcsaság. Lássuk csak, mi különöset észlel a hullán? A fiatal vizsgálóbíró-tanonc, aki állandóan azt hitte magáról, hogy mindent jobban tud, mint Sveg, a vén róka, elgondolkozva vizsgálgatta a holttestet. – Nos, igen – kezdte habozva. – Valaminek nekicsapódhatott. – Hát persze, ez eddig is teljesen nyilvánvaló volt! No de nem lát valami mást is? A fiatalember meglehetősen kellemetlenül érezte magát, nagyokat nyelt: – Iiigen… iigen… – Jaj, hát nézze meg a kezét, a lábát és a nyakát! A fiatal Olsen, bár úgy gondolta, nem sok látnivaló van ezen a hullán, összeszedte magát és megpróbált olyan intelligens arcot vágni, amilyen egy főiskolát végzett ifjúhoz illik. Majd lehajolt és alaposan megvizsgálta a testet. Hirtelen felderült az arca: – Van egy seb a nyakán! Sveg csak dörmögött: – Ember, hát nem látja, hogy összekötözték a

kezét és a lábát? Feszes kötél nyomai látszanak a bokáján és a csuklóján. A legkülönösebb ez a sebhely a nyakán. Ami rögtön szembetűnik, az a rendkívüli vérveszteség! – Igen, pontosan ezt akartam mondani – mondta Olsen. Ezt akarta mondani! Nagyokos! Csak azért, mert több iskolát végzett, mint én, azt képzeli, hogy okosabb nálam. Istenem, mit vétettem, hogy ilyen fajankót küldtél a nyakamra? – gondolta a vizsgálóbíró. Megfordította a halottat. A ruhája cafatokban lógott. A háta pucér volt és különös sebhelyek látszottak rajta. Ezért akart Sveg szakértői véleményt kérni. EZ ALKALOMMAL egy másik iskolázott fiatalemberrel hozta össze a munka. Sander Brink az egyetemen tanult, mégpedig olyan jól és eredményesen, hogy professzora őt ajánlotta Svegnek maga helyett. Sveg a professzort akarta segítségül hívni, de az a családjával Itáliába készült szabadságra, és egyben régészeti ásatásokat végezni. Sveg bizalmatlanul méregette a fiatalembert. Túl fiatalnak és megnyerőnek találta. Sandernek csábos mosolya és kellemes hangja volt. A nők biztosan a lába előtt hevernek – gondolta Sveg keserűen. Barna szem és világosszőke haj, így párban mindig nagy sikert arat. Ehhez még férfias kisu-

gárzás is párosul. Nyilván könnyen szerelemre gyúlnak iránta a nők. Be kellett ismernie, hogy a fiú érti a dolgát. Sander kultúrtörténetet és vallástudományt hallgatott. Ezért is fordult hozzá Sveg segítségért. A fiatalember – alig huszonhárom éves – könynyeden megérintette a holttest vizenyős, kékesfehér hátát. – Igen. Nos, ez egy pogány jelkép – jelentette ki. – Nem egyszerű karmolások, hanem madárfejek… – Hol? – kérdezte Sveg, aki csak különböző vonásokat látott. – Itt ni. Látja ezt a két vonalat? Két madárcsőr egymással szemben. – Á, persze – mondta a vizsgálóbíró, bár még mindig nem látott semmit. – Ez a jelkép a merovingok idejére utal. – Hogy micsodára? – A 600-800-as évekre nyúlik vissza. Svédországban Vendel-időszaknak nevezik, az upplandi Vendel idejéből származó leletek alapján. Mi meroving kornak nevezzük, a frank birodalom hatása miatt. – Vagy úgy! Na és mit keresnek ezek a jelek ennek a férfinak a hátán? – Ez jó kérdés. Egyébként nem túl bíztató. Kevesen ismerik ilyen jól az ebben a korban dívó pogány emberáldozat rítusát. – Emberáldozat? – Persze, azt hittem, rájött. Egy szabályos po-

gány rituálé tanúi vagyunk. Abban a korban elvágták a kiválasztott áldozat torkát, vérét egy edénybe csapolták, és felajánlották az isteneknek. Az áldozatot aztán felakasztották egy fára. – Nem túl étvágygerjesztő – dünnyögte Sveg. Olsen is jelen volt, de amint Sander Brink a szertartás részletezésébe kezdett, kiment a szobából. – Az uppsalai emberáldozat a legismertebb. Minden kilencedik évben került rá sor. Egy szemtanú hetvenkét áldozatot, köztük lovakat, kutyákat és embereket látott lógni a szent áldozati helyen Svédországban, Uppsalától nem messze. – Jó, jó, de Norvégiában vagyunk és 1891-et írunk – fakadt ki Sveg. – Gondolja, hogy ez a szerencsétlen is fán lógott volna korábban? – Nem kizárt. Hiszen tisztán kivehetők testén a kötél nyomai. Hány éves lehet az áldozat? – Már nem fiatal. Körülbelül hatvan éves. Egyébként nem könnyű meghatározni, cudar állapotban van. No de nincs több időm. Egy házhoz hívtak ki, kicsit messzebb, fent a völgyben. A körzetem meglehetősen nagy. Az az eset is elég különös. Furcsa nővérek lakják a házat. Azt állítják, hogy egy szellem dúlta fel a házukat az éjszaka folyamán. – Az ilyen ügyek is a vizsgálóbíróra tartoznak? – kérdezte Sander. – Tulajdonképpen nem, de a vénlányok ragaszkodnak a kártérítéshez. Ezért föl kell mennem, hogy szemügyre vegyem a terepet.

Sander elgondolkozva fordult felé: – Szabadna önnel tartanom? Úgyis maradnom kell egy darabig, hogy többet megtudjak az áldozatról. Ma már úgysem tudnék munkához látni. – Persze, jöjjön csak – felelte Sveg. – Ha beéri az öreg szekeremmel és Olsen társaságával. – Örömmel! Hálás vagyok a meghívásért. A FOLYÓ MENTÉN göröngyös utakon vezetett az út. Sveg mesélni kezdett a három nővérről. – A hölgyek persze hisztérikák és erőszakosak. Nagy kártérítést követelnek valamiért, ami már az eset előtt is bizonyára tűzre való volt. – Kinek kellene kártalanítani őket? – Két fiatal rokonnak, akik látogatóban voltak náluk a nyolcéves kislányukkal. A kislány abban a szobában aludt, ahol a pusztítás történt. – Akkor bizonyára jó erőben van! – Igen. A szülei ma külföldre utaznak. Nem tudják hova tenni a kislányt. Nem is értem, micsoda szülők lehetnek, hogy abban a házban akarják hagyni a lányukat! – De hát miért? – Félelmetes nőszemélyek! Csak néhányszor találkoztam velük, de ilyen hárpiákat még életemben nem láttam! A külvilágtól elzártan élnek abban a kísértetkastélyban, nemsokára meglátja. Korábban volt egy féleszű szolgájuk, de még az sem bírta velük sokáig. Rettentően fogukhoz verik a garast. Állítólag egy fillért sem kapott, míg náluk dolgozott. Nos, az emberek kísértetkastélynak nevezték

el a házat, és senkinek sincs kedve felmenni oda. De nemsokára megérkezünk. Ott van a kanyar után. – Tudja, miközben vártam magukra, elküldtem valakiért, akit bizonyára nagyon érdekel ez a kísértethistória – szólt Sander. – Igen? – Igen. Egy fiatal lányról van szó. Személyesen nem ismerem, de apám jó barátságban van a nagyapjával, akit Viljar Lindnek hívnak. A lány úgy húszéves lehet, és egy különös család sarja. – Csaknem a Jéghegyek Népének leszármazottja? – De igen. Ismeri? – Azt hittem, csak mendemonda az egész – mormogta Sveg. – Nem, valóban létezik ez a furcsa nemzetség. Nos, gondolom azt is hallotta már, hogy a család tagjai természetfeletti adottságokkal rendelkeznek. A lány, akit Benediktének hívnak, szintén ilyen különös teremtés. Ő biztosan meg tudja mondani, van- e kísértet abban a házban vagy, nincs. – Azért előbb én akarom szemügyre venni. Az út elkanyarodott. Sander Brink szeme kikerekedett, amikor meglátta a házat. – Te jó isten – motyogta. – Azt hiszem, valóban hasznát vesszük majd Benediktének! Nemsokára itt kell lennie, nem messze lakik. A fiatal Olsen, aki szégyenszemre hátul ült a szekéren, hirtelen megszólalt. – Két lovast látok közeledni.

Sander megfordult: – A küldöncöm. Ha jól látom, egy hölgy lovagol mellette. Hála istennek. Nos, vizsgálóbíró uram, azt hiszem, nyugodtan beléphetünk abba az elvarázsolt kastélyba. Onnan egy szellem sem menekül! A TIZENKILENC ÉVES BENEDIKTE a kis Vanjával játszott otthon a Hársfaligetben, amikor megérkezett a küldönc. Ulvar és Agnete leánya, Vanja, hétéves volt. Mivel Benedikte elég gyerekesen viselkedett a korához képest, ráadásul imádta unokahúgát, jól eljátszottak együtt. Vanja különösen szép, érzékeny kis teremtés volt, Benedikte viszont nem dicsekedhetett külső adottságaival. Nyurga, esetlen fiatal leány, kócos haját sehogyse lehetett csábos frizurába fésülni. A hangja úgy szólt, mint a ködkürt, és nagy lapát kezei voltak. Arcán tükröződtek a Jéghegyek Népének legjellemzőbb vonásai. Mivel Henning kedves, de erőteljes arcélét örökölte, cseppet sem lehetett csinosnak nevezni. Ennek ellenére Benediktének rengeteg barátja volt. Néhányan talán sajnálták. „Szegény kislány, soha nem fog elkelni ilyen külsővel. Kár, pedig olyan kedves! Vanját is a kishúgának tekinti, pedig csak nagyon távoli rokoni szálak fűzik őket egymáshoz” – mondogatták. Az emberek többsége elfogadta olyannak, amilyen. Meleg, huncut tekintetén és barátságos mosolyán túl nem is láttak mást.

Henning nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Benedikte nem örökölte az átokverte leszármazottak rossz tulajdonságait. Gyermekként persze néha szörnyű haragra gerjedt, amikor úgy érezte, hogy igazságtalanság érte. De később barátságos, kedves természete győzedelmeskedett rosszabbik énje felett. Senki nem tudta, mi játszódik le benne valójában. Senki nem sejtette, milyen rémálmok gyötrik éjszakánként. Kiskorában gyakran sírva menekült apjához és Agnetéhez, hogy vigaszra találjon. De soha nem beszélt a kínjairól. Akkor érezte igazán otthon magát, amikor sötétség borult a házra és mindenütt csend honolt. Ilyenkor szédítő mélységekben járt, titkos sötét folyosókon, ahol ijesztő lények bukkantak fel, rábámultak, majd eltűntek. Ezeken az éjszakákon megismerte a titkok világának birodalmát, és megtanult titkot tartani. Tudta, úgysem oszthatja meg tapasztalatait senkivel a világon. Sokszor került kapcsolatba a Jéghegyek Népének őseivel. Sok segítséget kapott tőlük, sok mindenre megtanították. Ők voltak az igazi barátai, mivel ők értették csak igazán, milyen kínokat áll ki. Erőt adtak neki, hogy ne vegye magára az emberek ostoba, rosszindulatú megjegyzéseit a külsejét illetően. Értett a varázslás tudományához. Részben vele született képességei segítették ebben, részben pedig ősei adták át neki tudományukat. Benedikte erősségei közé tartozott az a képessége, hogy amint

kezébe vett egy tárgyat, az mesélni kezdett neki. Amikor betöltötte tizennyolcadik évét, Henning átadta neki a Jéghegyek Népének kincsét. Úgy vélte, Benedikténél nincs veszélyben. Benedikte el volt ragadtatva az örömtől, tisztelettel vette át a kincset. Henning tudta, hogy tanulmányozza, sőt kísérleteket is folytat a gyógynövények receptjeivel. Csak a mandragóra-gyökeret tartotta meg. Úgy gondolta, ennyivel tartozik neki. A mandragóra segítsége nélkül hogyan tudta volna gondját viselni tizenegy éves fejjel a különös ikertestvérpárnak? Az 1883 és 1891 közötti időszak jó fejezetnek számít a Jéghegyek Népe történetében. Henning ügyesen gazdálkodott a Hársfaligetben. Agnetével kötött házassága nagyon boldog volt az első év után, miután felesége túljutott a kétségbeesésen. Lesújtotta, hogy Ulvar megerőszakolta, de amikor kiderült, hogy Vanját hordja a szíve alatt, megnyugodott. Ebben nagy része volt Henningnek is. Kikezdhetetlen szerelme és végtelen jósága rendkívül sokat jelentett felesége számára. Vanját a saját gyermekének tekintette. Henning leánya, Benedikte is el volt ragadtatva tőle. Malin és férje, Per Christoffer a fiukkal még mindig a járásban laktak, nem költöztek vissza Svédországba. Malin szüleitől, Christertől és Magdalenától 1889-ben kaptak egy levelet. A levélben az állt, hogy a két nemesi család, melynek életében a Jéghegyek Népe mindig nagy szerepet

játszott, egyesült. Charlotte Posse fia, Axel Reuterskiöld elvette feleségül Oxenstierna lányát, Gabriellát. A kör bezárult. Ezen a szép nyári napon egy férfi érkezett lóháton a Hársfaligetbe, és Benedikte után érdeklődött. A férfi levelet hozott egy bizonyos Sander Brinktől, akinek az apja ismerte Henning apját, Viljart. A család összeült a nappaliban. Igen, Viljar kezeskedik Sander Brinkért, tehetséges kutatónak ígérkezik, nemsokára befejezi egyetemi tanulmányait. Tulajdonképpen Alexandernek hívták, de mindenki csak Sandernek szólította. A fiatal Brink Benedikte segítségét kérte. Egy kísértet házról volt szó… A leveléből érződött, hogy egy másik ügyön is dolgozik, de a furcsa ház rejtélyének megoldásához szakértőre van szükség. Benedikte könyörgő pillantást vetett az apjára. Vajon elengedi-e? Eddig még senki nem kérte a tanácsát, a legközelebbi hozzátartozókat leszámítva. Henning nem akarta, hogy kihasználják a lányát, miután fény derült különleges adottságaira. – Úgy gondolom, elengedhetjük – kezdte Viljar. – Nagylány már. Túlságosan elszigetelten él itt velünk. Brinkék különben is megbízható emberek. – Ráadásul nem menne messzire – szólt bele Belinda is. Henning aggódott. Ha elengedi a lányát, ki lesz téve az emberek gonoszkodó megjegyzéseinek a külseje miatt. Elbírja-e ártatlan gyermeki lelke ezt a terhet?

– Rendben van, elmehetsz – határozott végül. – Ha megígéred, hogy olyan gyorsan hazatérsz, amilyen gyorsan csak lehet. Nincs időnk veled tartani, de nem is akarunk. Elég nagy vagy már, hogy egyedül is boldogulj, nem igaz? Benedikte arca sugárzott a boldogságtól. Apja nyakába vetette magát. Henning eltolta magától, komolyan a lányára nézett. Gyengéd mosoly bujkált a szemében. – Eljött az ideje, hogy átnyújtsam örökséged másik részét – mondta komolyan és levette nyakából a mandragóra-gyökeret. – Jó hasznát veszed majd. Megvédelmez, ha kell. Vigyázz rá nagyon! Benedikte visszatartotta a lélegzetét, majd lehajolt, hogy a nyakába akasszák a mandragóragyökeret. – Úgy tűnik, mintha… mintha jól érezné magát a nyakamban – mondta végül. – Számítottam rá – bólintott Henning. – Tudjátok, én nem vagyok kiválasztott, de még nemzetségünk átokverte tagja sem. Csak kölcsönbe kaptam – sóhajtott fel. – Viszont most hirtelen nagyon furcsán érzem magam nélküle. Áldásom reátok, Benedikte és nemzetségünk leghűségesebb barátja. Járjatok szerencsével! TITKOS, FÖLD ALATTI BARLANGJÁBAN Gonosz Tengel elégedetten és várakozástelien mosolygott. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Még mindig képes mások életét irányítani akár ilyen

messziről is. Nem volt könnyű Benediktét is bevonnia a játékba. Rettentő nagy koncentrálást igényelt. El is fáradt. Majd ha végre valaki felébreszti szendergéséből, könnyebb lesz a dolga. De addig is nehéz körülmények között kell dolgoznia. Ilyen messziről irányítani a dolgok menetét nem gyerekjáték. Hiszen nem is látja, nem is hallja a szereplőket. Ráadásul megbénítja ez a szendergés. Elnehezíti a gondolatait, érzékeit. Kétszer akkora erőfeszítésébe kerül, hogy elérje az emberszörnyetegeknél, amit akar. Rossz érzés fogta el, amikor eszébe jutott ez a szó. Emberszörnyeteg, a taran-gajiak hívták így, amikor megtalálta a gonoszság barlangjához vezető utat. Ez az emlék még most is félelemmel tölti el. Szörnyű volt az út a gonoszság próbatételein keresztül. Mivel életében soha nem követett el jó cselekedetet, megnyílt előtte az út a fekete vizű forráshoz. Szerencsére nem tett semmi jót ezen a világon. Különben úgy járt volna, mint azok a szerencsétlenek, akiknek a csontvázai szanaszét hevertek az úton. Csak egyedül ő érdemelte ki a gonoszság forrásvizét! De mibe került ez neki! Fájdalmas ordítása még mindig a fülében cseng, amikor végre elérte célját. No de megérte. Az egész világot a markában tartja. Csak ébredne már fel végre szendergéséből!

4. fejezet BENEDIKTE csodálkozva ment végig a kísértetház helyiségein. Várakozásteli volt a tekintete. Arcáról azt lehetett leolvasni, hogy a háznak „légköre” van. A többiek kíváncsian követték. A ház három tulajdonosnője nemtetszéssel fogadta a produkciót. Szigorú pillantásokat küldözgettek felé. A Martinsen házaspár csodálkozva figyelte az eseményeket, már alig várták, hogy elutazhassanak. Sveg hitetlen, Olsen okoskodó, Sander Brink pedig inkább csalódott volt. Már hallotta hírét Benediktének, és másmilyennek képzelte. Légies, titokzatos teremtésnek, nagy vonzóerővel. Benedikte azonban teljesen más volt. Olyan magas, hogy Olsen felnézett rá. Sander pedig egyenesen a szemébe tudott nézni. Esetlen volt, széles arcában kicsit ferde szemek ültek. Mint egy eszkimó-mongol keverék. De kedvesség és jóindulat áradt a tekintetéből. A legkisebb jel sem mutatott arra, hogy varázsereje van. Benedikte nem mert Sander Brinkre nézni. Teljesen összezavarta a gondolatait. Soha nem látott még ilyén vonzó férfit. Sajnos azzal is tisztában volt, hogy ő semmit nem jelent a számára. Legszívesebben elbújt volna és titokban nézegette volna. Nem tudott betelni a látvánnyal. No de most mással volt elfoglalva. Mély lélegzetet vett, megpróbált nem gondolni rá, hogy a fér-

fi a közelében van és figyeli. Csak a házra akart koncentrálni. A kislány nagyon fontos tényező. Leguggolt elé és a kezébe fogta Sidsel kezét. A kislány zárkózott volt, de nem félt. – Lépéseket hallottál az emeletről? – kérdezte Benedikte halkan. Sidsel bólintott. A három öregasszony abban mesterkedett, hogy kihallgassák, mit beszélnek, de sikertelenül. Benedikte nagyon halkan beszélt, mivel tudta, hogy a nagynénik ellenségesen viselkednek Sidsellel. – Ne félj, mindent elrendezünk – nyugtatta meg a kislányt. Értett a gyerekek nyelvén. – Nem maradhatsz ebben a házban. Mielőtt más helyet találunk neked, körülnézünk itt egy kicsit. De azt hiszem, nem kell itt maradnunk éjszakára. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a törékeny lányka ajkát. – Ne félj – tette hozzá Benedikte. – Mindig a nyomodban leszek. Benedikte érezte, hogy Sidsel eltitkol valamit. Nem nézett a szemébe, amikor az emeleti zajokról faggatta. Úgyis kiderül előbb-utóbb, mit rejteget. Most következett a neheze. Benedikte nagyon jól tudta, hogy a nagynénikkel kesztyűs kézzel kell bánni. Márpedig a diplomatikus beszélgetés nem volt erőssége, mivel őszinte ember volt. A három vénkisasszony egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a házukat feldúlja a rendőrség. Nagy nehezen beletörődtek abba, hogy beengedjenek ennyi ide-

gent, persze csak a kárpótlás reményében. Ove és Guri Martinsen sem hagyta békén őket, hiszen nem hagyhatják lányukat egy olyan házban, ahol kísértetek járnak. A nagynénik váltig állították, hogy korábban semmi ilyesmit nem tapasztaltak. Martinsenék hozhatták a kísérteteket a házba. Benedikte mosolyt erőltetett az arcára és az ellenszenves nagynénik felé fordult. – Martinsen kisasszony – szólt Beátához, aki a legfiatalabb és talán a legbarátságosabb volt hármójuk közül – , később szeretnék mindhármójukkal beszélni, ha lehet. Biztosan sok értékes információval tudnak szolgálni. De először Sidsel szüleivel beszélnék, hiszen nemsokára elutaznak. Így ha megengedik, négyszemközt maradhatok velük egy pillanatra? Vajon elég udvarias volt? Nem úgy tűnt, mert a nagynénik sértődött képpel vonultak vissza szobájukba. Benedikte, Brink pillantását kerülve, Ove és Guri Martinsenre nézett. – Kicsit zavarban vagyok. Ez a ház, bevallom, nagyon különös. Legalább három dolog van, amit sehogy sem értek. Ó bárcsak könnyedén és elegánsan tudná magát kifejezni! De ő nem a szavak embere. – Először is nem tudom mire vélni ezt a nagy rendetlenséget. Másodszor a lépések zaja fentről. A vizsgálóbíró azt állítja, hogy kívülállók néhányszor láttak ködös fényt felvillanni az emeleten. Harmadszor van itt valami, amit egyáltalán nem…

Gondolataiba merült. – Az állatmancsra gondol? – kérdezte Sveg vizsgálóbíró. – Tessék? – riadt fel gondolataiból. – Nem… Szinte biztosan tudom, mi történt a barna szalonban. De előbb még egyszer meg akarok bizonyosodni, hogy igazam van-e, és ez sajnos a kis Sidsel segítsége nélkül nem megy. – Hanem most már indulnunk kellene – türelmetlenkedett Martinsen. – Igen, persze – felelte Benedikte, majd odament Martinsen asszonyhoz, megfogta a kezét és így szólt: – Ne aggódjon Sidsel miatt, nem esik bántódása. Elhallgatott, de Guri kezét még mindig nem engedte el. – Érzem, hogy gondjai vannak, Martinsen aszszony. Nem szabad gyötörnie magát. Féltékeny, pedig nem kellene féltékenykednie. Mindig mondtam, hogy túl élénk a fantáziád, Guri – fakadt ki Ove hevesen. – Nem, nemcsak képzelődik – Benedikte elengedte Guri kezét, és a férfi felé fordult. – Sok mindent megéreztem magával kapcsolatban, amikor megérkeztem és üdvözöltem. Szereti a nőket, de csak úgy, mint sok férfi a maga korában. Inkább flörtölget velük, semmi több. Felesége iránt a megfelelő tiszteletet tanúsítja. Utazzanak el, jót fog tenni, de többet kellene törődniük Sidsellel. Nagy szüksége van mindkettőjükre. Nem látják, mennyi-

re ki van éhezve a szeretetre? Sokat veszekednek, ugye? – Igen. Te jó ég! Kicsoda maga? – kiáltotta Ove elképedve, majd összeszedte magát és így folytatta: – Jó, jó, majd elrendezzük a magánéletünket, de nem erről akartunk beszélgetni, nem igaz? – Nem, persze hogy nem. Ne haragudjanak – mondta Benedikte, majd elköszönt. – Azt hiszem, az emelettel kellene kezdenünk – szólt a vizsgálóbíróhoz. – Hogy jutunk fel oda? – Ezt kérdeztem én is a három nővértől. Azt állítják, hogy nem lehet felmenni. Több éve senki nem használta az emeletet. A kis Sidsel feldúltnak látszott. – Lépéseket hallottál fentről, ugye? – kérdezte Benedikte. – Ó igen! – suttogta a kislány. – Egészen biztos! – Hiszek neked. De… nem mondtál el mindent, igaz? Sidsel elpirult. Benedikte félrevonta a kislányt. – Mi az, amit nem akarsz elárulni? Nekem nyugodtan elmondhatod. Tudnom kell. – Nem lehet, olyan undorító! – Igen, sejtem. Súgd a fülembe, nem árulom el senkinek! A kislány sokáig habozott, majd Benedikte fülébe súgta: – Hallottam, amint fent nyikorog egy ágy.

– Mintha lakna fent valaki? Sidsel nyelt egyet. – Olyan undorító ágynyikorgás volt, mint amikor… Benedikte összeráncolta a szemöldökét. – Úgy érted… mint amikor szeretkeznek? – Nem tudom – suttogta gyorsan a kislány. – Lehet, hogy azt csinálják, nem tudom. – Persze honnan is tudhatnád, hisz még csak nyolcéves vagy. Köszönöm, hogy elmondtad, nagyon sokat segítettél. Nem árulom el senkinek. Rosszat sejtett. – Biztosan nem lehet felmenni az emeletre? – kérdezte a férfiakat. – Biztosan, legalábbis a hölgyek szerint – felelte Sveg vizsgálóbíró. – Hol van a lépcső? – Ott az ajtó mögött. Az ajtó persze be van zárva. De mivel a három hárpia eltűnt a szemünk elől, nincs semmi akadálya, hogy feltörjük. Olsen, ez a magánterülete! Épp ideje, hogy végre csináljon valamit, ne csak engem oktatgasson ki egész idő alatt. Olsen sértődött képet vágott, kivett a zsebéből valami szerszámot, és rövid idő alatt feltörte a zárat. Benedikte kinyitotta az ajtót, remélte, hogy á három nővér nem hallja meg a nyikorgást. Nedves levegő csapta meg az orrukat. Amint elétárult az ajtó mögötti látvány, Benedikte elhúzta a száját.

A lépcsőház egy romhalmaz volt. Korhadt nyírfalépcső maradványok hevertek szanaszét a földön. A lépcső felső darabja a mennyezetről lógott lefelé himbálózva. Óriási szuvas fogakra hasonlítottak a lépcsőfokok. Fent a fölső helyiség tátongott feketén a pókháló mögül. – Köszönöm, ennyi elég is! – jelentette ki Benedikte, és becsukta az ajtót. MÁR CSAK a három nővérrel való beszélgetés volt hátra. Sander Brink elment sétálni a kis Sidsellel, hogy a kislány minél kevesebbet tartózkodjon ebben a furcsa házban. A vizsgálóbíró és Olsen Benediktével tartott. A nappaliban ültek le beszélgetni. Nem volt könnyű megvívni a három rosszindulatú, gyanakvó öregasszonnyal. – Soha nem járkáltak kísértetek a házban – jelentette ki a magas, szikár Agnes asszony. – A leány csak képzelődik. – Az a szóbeszéd járja, hogy az emeletről néha-néha fényt látnak kiszűrődni – szólt Sveg barátságosan. – Az emberek annyi mindent beszélnek. Különösen rólunk vannak rossz véleménnyel – jelentette ki Gerd. Brossa szinte remegett felindultságában. – Manapság már három védtelen nő sem élhet békében. Csak azért, mert nem akarunk akárkivel érintkezni! A lépcső huszonöt évvel ezelőtt szakadt le. Azóta senki nem járt odafönt. Hisz látják, itt a

földszinten egész otthonosan berendezkedtünk. – Örökölték a házat? – Igen, még jó apánk vette fiatal korában. Megpróbáltuk megőrizni az állagát. Hát ez nagyon látszik – gondolták a többiek. Beata a csokoládét nyalogatta az ujja hegyéről. – Nincs könnyű életünk. Szegény, magányos nők vagyunk, és tartalékainkat éljük föl. A vizsgálóbíró témát váltott. – Este magunkkal visszük a kislányt. Mindenkinek jobb lesz, ha nem marad a házban. – Nem is akarjuk, hogy az a szörnyű gyerek itt maradjon! Szóval azt állítja, hogy nem fogunk jelentős kártérítést kapni a tönkretett kedves, régi bútordarabjainkért? – Nos, a kislány szüleitől már kaptak bizonyos pénzösszeget – jelentette ki Sveg. Ezután nagy nehezen rábeszélték a nővéreket arra, hogy a pénz felét adják vissza Martinsenéknek. Hallani sem akartak róla, hogy az egészet visszafizessék, hisz a család egy éjszakát a házban töltött, és micsoda pusztítást végeztek! Megkönnyebbülve látták, hogy Sander megérkezett a kislánnyal. A beszélgetés már kezdett kínossá válni. A nagynénik persze a házban maradtak. Benedikte alig tudta leplezni örömét, amikor újra meglátta Sandert. A veranda szinte megingott, mikor mindannyian kitódultak. – Ne kapaszkodjon abba az oszlopba – szólt Sveg Olsenre. – Még ránk dől az egész.

– Tudják, szinte sajnálom a három öregaszszonyt – mondta Benedikte. – Képzeljék csak el, ilyen rozoga kísértetházban lakni szegényen és magányosan! – Sajnálja ezeket? – háborodott fel a vizsgálóbíró. – Nem kell őket félteni, élősködők! Ravaszabb nőszemélyekkel életemben nem találkoztam. Azt hallottam, mindennek képesek lealkudni az árát. A világ minden kincséért sem költöznének el innen, annál zsugoribbak. Nem, én cseppet sem sajnálom őket. MIUTÁN MEGVACSORÁZTAK – valami ízetlen ételt ettek, borsos áron – beesteledett. A vizsgálóbíró felkérte az örökké savanyú hölgyeket, hogy vonuljanak vissza, mert Benedikte munkához lát. Megpróbálja megfejteni a barna szalon titkát. Bár a lány felajánlotta, hogy segít elmosogatni, a nagynénik visszautasították. A konyha a ház szentélye volt, oda betolakodó nem tehette be a lábát. Agnes szigorúan nézett a vizsgálóbíróra: – Ha újra kárt tesznek a szalonban, magának kell megfizetnie! Mindenáron pénzhez akartak jutni. A barna szalon ajtajában Sidsel megtorpant. – Nem akarok bemenni ebbe a szobába! – Leülhetsz az ajtóban – nyugtatta meg Benedikte. – És… És talán majd Sander melléd ül. Sanderre nézett, szeme szinte elhomályosult. A férfi, ha csalódott volt is egy kicsit, hogy gyereket

fog őrizni, nem látszott rajta. Ellenállhatatlan mosolyt küldött Benedikte felé, és magához vonta Sidselt. – Gyere, leülünk itt szép nyugodtan, és ha bármi történik, gyorsan elfutunk, jó? – nyugtatta meg a kislányt. Sidsel nagyot bólintott, nem szólt semmit. A szobát időközben rendbehozták. Összesöpörték a cserepeket, a bútorok a helyükre kerültek. A falon tisztán kivehető volt a nyom. A vizsgálóbíró épp azt vizsgálgatta fejcsóválva. – Nem szívesen találkoznék a mancs tulajdonosával – mondta Benediktének. – Hát nem jött rá, miféle nyom ez? – kérdezte a lány meglepődve. – Azt hittem, mindannyian rájöttek. – Nem vagyok látnok – felelte a vizsgálóbíró sértetten. Benedikte már éppen azt akarta mondani, hogy ehhez nem kell egy csöpp varázserő sem, csak logika, amikor észrevette Sander és Olsen kérdő tekintetét. Meggondolta magát. A világért sem akarta megsérteni őket. Sidsel egész testében remegett, ahogy Sander ölében ült. Benedikte rettentően sajnálta, de szükséges volt a lány jelenléte. Benedikte kerülte Sander tekintetét, de minden idegszálával érezte jelenlétét. A férfi fantasztikus kisugárzása szinte megbénította. Legszívesebben azt kívánta volna, bárcsak ne lenne a szobában. Így nem tudott olyan erősen koncentrálni.

A vizsgálóbíró és Olsen is bent volt a szobában, hogy alaposabban szemügyre vegyék. – Szóljanak, ha valami különöset észlelnek! – kiáltotta Benedikte az ajtóból. – Nem baj, ha kiabálunk? – Nem, nem számít. Csendben várakoztak. Múltak a percek. A Martinsen nővérek bizonyára már nyugovóra tértek. Sidsel ásított egyet. Sveg arra lett figyelmes, hogy Benedikte hirtelen felkapja a fejét, mintha valamit észlelne a szobában. Sander is felfigyelt erre. Mindenki feszülten várta, mi fog történni. De semmi nem történt. A vizsgálóbíró elővette a pipáját és megtömte. Ebben a pillanatban a pipa kicsúszott a kezéből és átrepült a szobán, majd nagy csattanással nekivágódott a falnak. A pipadarabok szanaszét gurultak. A nehéz tükör is leesett a földre és ripityára tört. – Benedikte! – kiáltott föl Sander Brink. – Micsoda zajt csinál ez a szellem! – Az ám! – kiabálta Benedikte az óriási zajban. – Vidd ki a lányt gyorsan! Ennyi elég volt mára. Amint kifelé igyekeztek, még látták, amint az asztal felemelkedik. Most mindannyiuk számára világossá vált, minek a nyomát látják a falon. SIDSEL keservesen sírt. Benedikte megkérte

Olsent, vigye el a lányt a vendégfogadóba. Jobb, ha ott tölti az éjszakát. Amint elrendezett mindent, rögtön térjen vissza. Hallották, ahogy bent a szobában valami végigsüvít a levegőben és a falnak ütközik. – Zörgőszellem – mondta Sveg elgondolkodva. – Olvastam róla, de el nem tudom képzelni, miféle szerzet. – A zörgőszellem valójában nem kísértet, inkább fizikai jelenség – felelte Sander. Hirtelen megértették, honnan ered az a szörnyű nyom a falon. Elismerően néztek a lányra, aki még mindig a benti zajokra figyelt. – Micsoda hülye vagyok – kezdte a vizsgálóbíró. – Nem vettem észre, hogy az asztal lábába oroszlánkörmök vannak faragva. – Nem csodálom. Ebben a zsúfoltságban! – nyugtatta meg Benedikte. – Valóban úgy gondolja, hogy az asztal repült neki a falnak? – kérdezte Sveg, miközben lehajolt, nehogy fejbe vágja egy felé repülő nipp. – Ebben biztos lehet – felelte Sander. – Hanem látom, hogy valami nyugtalanít, Benedikte. A lány félrevonta őket egy csendesebb zugba. – Nem egészen értem. Tudják, az ilyen jelenségeknél szokatlanul erős feszültség keletkezik. Élnek olyan emberek, akik képesek ezeket az erőket mozgásba hozni. – Aha! Úgy gondolod, a kis Sidsel? – kérdezte Sander. – Igen, azt hittem. De nézzék, már nincs a szo-

bában, mégis folytatódik a pusztítás! Tudják, egész idő alatt idegen erőt éreztem a szobában. Úgy gondolom, ez az erő váltotta ki ezeket a jelenségeket. Nem Sidsel okozta a felfordulást. Te jó ég, az egész polc lerepült a porcelánokkal! – Ne is törődjön vele! Hogyan vethetnénk véget a pusztításnak? – kérdezte Sveg. – Meg kell keresnünk az erőforrást. Idebent kell lennie. – Legjobb lesz, ha befedjük magunkat, még a fejünknek repül valami – dünnyögte a vizsgálóbíró és fejére húzta a kabátját. – Tegnap éjjel kezdődött az egész cirkusz, ugye? – Igen. Korábban nem történt ilyen pusztítás. Nem hiszem, hogy a három testvér beletörődött volna, hogy ripityára zúzzák a családi ritkaságokat – jelentette ki Sander. – Tehát úgy gondolom, mégis a kislány jelenléte váltotta ki a jelenségeket. Egyébként is itt felejtette a kabátját, ott van a széken. – A kabátját? – kérdezte élénken Benedikte. – Vigyük ki innen, de rögtön! Au! A szék nekicsapódott a lány lábának. Sander gyorsan odaugrott, magához vette a kabátot és így szólt: – Gyerünk, menjünk ki a verandára. Megindultak kifelé. Mögöttük hirtelen minden elcsendesedett. – Tehát mégis – kiáltott fel Benedikte. – Mivel a kabátja nálunk van, máshol is ugyanezeket a jelenségeket idézhetjük elő?

– Nem, nem hiszem. Abban a szobában hatalmas feszültségek gyűltek fel, nem tudom, miért. De ez nem is lényeges. Az a fontos, hogy tudjuk, a kabát volt az oka. A verandán leültek a lépcsőre. A nyári éjszaka félhomályában összemosódtak a tárgyak. – Egy átlagosnak tűnő gyerekkabát – kezdte Sander. – Jó minőségű, újnak látszik… A kabátzsebben kotorászott. Hirtelen megállt a keze. Talált valamit! – Idenézzenek! – mutatta a többieknek. – Mi ez? – Egy nagy pénzdarab? – kérdezte Sveg. – Nem, lyuk van a közepén. Benedikte kinyújtotta a kezét, hogy elvegye, de ijedten hőkölt vissza. – Megégetett – suttogta. Csodálkozva néztek rá. Sander feltartotta, Sveg rávilágított a lámpással. – Úgy néz ki, mint egy medál vagy amulett – állapította meg Sander. Megfordította: – Itt van valami minta. Mi lehet ez? Amint Sander és a vizsgálóbíró közelebbről szemügyre vették, megrökönyödtek. – Mintha már láttam volna ezeket a vonásokat valahol – szólt Sveg rosszat sejtve. – Hát persze! Ezek ugyanazok a jelképek, amiket a vízben talált hulla hátán láttunk – mondta Sander. – Valami összefüggést sejtek!

– Nem – szólt Benedikte határozottan. – Az amulett csak véletlenül került a házba. Az a kérdés, Sidsel hol találta. – Igaza van – helyeselt Sander. A lányt csodálatos érzés töltötte el, ahogy ott ült a férfi mellett. Sander egyetért vele, komolyan veszi. Nem számít, hogy csúnya és esetlen. – Meg kell találnunk Sidselt. – Nemsokára aludni fog, jobb ha várunk holnapig – vetette fel a vizsgálóbíró. – Rendben – bólintott Benedikte. – Úgyis utána akarok járni egynek s másnak. – Minek? – Azok a lépések az emeleten. És… Itt megakadt. A férfiaknak képtelen lett volna elmondani a titkot, amit Sidsel rábízott. – Igaza van – helyeselt Sveg. – Mit gondol, miféle léptek? – Nem tudom. Csak azt érzem, hogy ennek a háznak rettentő rossz a légköre. – Ezt én is megerősíthetem, minden látnoki képesség nélkül. Elég egy pillantást vetni rá. De hogy akar felmenni? Szárnyakon? – Azt hiszem, van még egy lépcsőfeljáró – szakította félbe őket Sander. – Még világosban szemügyre vettem a házat kívülről. A konyha mellett láttam egy kis ablakot, pont fölötte az emeleten pedig egy ugyanolyat. Azt hiszem, ott lesz a lépcső. – De ha az a lépcső is ilyen rossz állapotban van, nem jutunk fel rajta – jelentette ki a vizsgáló-

bíró. Benediktének eszébe jutott a romos lépcsőfeljáró és megborzongott. – Itt kell maradniuk, és őrködniük kell, nehogy a három nővér gyanút fogjon. Ha segítségre lenne szükségem… – Nem mászhat fel egyedül, kislány! Sander majd magával megy, mi Olsennel szemmel tartjuk a házisárkányokat. – Nem! – tiltakozott Benedikte. Nem akarta, hogy Sander vele tartson. Hátha valami illetlenségnek lesz a szemtanúja. De aztán arra gondolt, milyen illetlenség történhetne egy üres emeleten. Így beletörődött Sveg ajánlatába. Úgysem volt nagy kedve egyedül a kalandhoz. – Ha szükségük lenne a segítségemre, csak kiáltsanak. Igaz, még soha nem tartóztattam le kísérteteket – tréfálkozott Sveg. Benedikte halvány mosolyra húzta a száját. Érezte, hogy most jön a java. Ráadásul Sander kellőképpen összezavarta a lelkivilágát. A helyzetet csak súlyosbította, amikor a férfi bátorítóan Benedikte vállára tette a kezét. Számára ez természetes volt, mivel náluk otthon mindennapos volt az ilyen mozdulat. Egymás iránti szeretetük gyakran nyilvánult meg ölelésben vagy csókban. Benedikte számára ez furcsa volt. Otthon a Hársfaligetben, bár nagyon ragaszkodtak egymáshoz, a szeretetüket egy-egy meleg pillantás vagy baráti cselekedet tükrözte. Nem érintették meg egymást, csak ünnepélyes alkalmakkor vagy ha

búcsúzkodtak. Ezért Sander érintését teljesen félreértette. Megérintett! Még mindig érzem a kezét a vállamon. Átölelt a karjával! Biztosan azért, mert tetszem neki. Vagy mégsem? Lehet, hogy csak sajnál? Valószínű. De akkor sem felejtem el soha ezt a csodálatos érzést. Benedikte reménytelen szereimre gyúlt egy férfi iránt, akiről nők százai álmodoztak, és aki minden lányt megkapott, csak a kisujját kellett mozdítania.

5. fejezet MEGÁLLAPODTAK, hogy Benedikte megy előre, mivel ő megérzi a titokzatos erőket. Sander szorosan a nyomában halad, Sveg a lépcső aljában őrködik. Reménykedtek, hogy Olsen nem épp most fog megérkezni nagy dirrel-dúrral. Ez keresztülhúzná a számításaikat. A konyhaajtót zárva találták. Nem is vártak mást. Sveg mormogott valamit a bajusza alatt, miközben a zsebeiben kotorászott, és kivett egy ügyes kis szerszámot, majd kezelésbe vette a zárat. Ekkor lépéseket hallottak fentről, akárcsak Sidsel az előző éjszaka. Istenem, tégy valamit, hogy azokat az undorító hangokat ne halljuk – rimánkodott Benedikte magában. A zár egyet kattant és kinyílt az ajtó. Benedikte és Sander bólintott, majd besurrantak. A konyhában teljesen sötét volt. Nem mertek világosságot gyújtani. A lányt úgy összezavarta Sander közelsége a sötét konyhában, hogy remegett a keze és folyton azt hajtogatta: „Törődj bele, Benedikte! Nem jelentesz számára semmit. Észre sem vesz téged!” Feldúlt lelkiállapota megakadályozta, hogy minden erejével a feladatára összpontosítson. Elvesztették tájékozódási képességüket a sötétben. Remélhetőleg nem rossz ajtót nyitottak ki, és az idős hölgyek hálószobájában vannak?

Hirtelen huzatot érzett. Megérezte, hogy egy ajtó van előtte. Mégsem lehet ez hálószoba. El nem tudta képzelni, hogy a három testvér közül valamelyik nyitott ablaknál aludjék. Embert sem érzett az ajtó mögött. Amikor Sander megragadta a kezét, elpirult. Szerencsére a sötétben nem látszott. A férfi csak vezetni akarta, ő is rátalált az ajtóra. Óvatosan megfogta a kilincset. Az ajtó kinyílt, megcsapta őket a hideg. Benediktének csak az járt a fejében, hogy a legnagyszerűbb férfi, akivel az életben valaha találkozott, a kezét fogja. Észrevettek egy kis ablakot fent a falon. Keskeny, magas szobában találták magukat. A lába hirtelen egy lépcsőfoknak ütközött. Kezükkel tapogatták végig a lépcsőfokokat, mielőtt feljebb léptek, mivel nem felejtették el, milyen állapotban volt a másik lépcsőfeljáró. Ez a lépcső használható volt. Benedikte lassan, csendesen lopózott felfelé, Sander utána. Még egy ajtó. Kinyitotta. Érezte, amint Sander megáll az ajtóban. Benedikte belépett, és egy darabig mozdulatlanul állt. Eddig minden simán ment. Most egyszeriben itt állt a titokzatos ház emeletén. Megpróbálta feltérképezni az emeletet. Annyira koncentrált, hogy még a szemöldökét is összeráncolta. Érezte, hogy egy lyuk tátong előtte. Egy lépést

sem mert tenni addig, amíg nem tudta biztosan, hol lehet a beszakadt lépcsőház. De nemcsak ezért várakozott. Érezte, hogy nincs egyedül a sötétben. Valaki volt a közelében, és ez a valaki bántani akarta. Forduljon meg, és keressen oltalmat Sander Brink oldalán? Nem, ezt a lehetőséget elvetette. Hogy jobban tájékozódjon, közelebb húzódott a falhoz az ajtó mellett. Ahogy kezével a falon tapogatózott, beleakadt a pókhálóba és leszakította… Ekkor valami puhát érzett. Mire felocsúdott és a kilincs után tapogatózott, késő volt. Meglepően erős karok megragadták, megkötözték a lábát, mozdulni sem bírt. Kiáltani próbált, hogy segítségül hívja Sandert és Sveget, de szájára erős, nyirkos kéz tapadt. Hogy kiszabaduljon, a földre vetette magát és odébb gurult. Észrevette, hogy Sandert is elkapták. Hallotta, amint dühében szitkozódik. Lentről Sveg dübörgő lépései hallatszottak. A láthatatlan lények karjánál fogva megragadták a lányt és végighúzták a földön. Sandert elintézték, elkínzott nyögéseit már nem lehetett hallani. Hallotta, ahogy őt is végighúzzák a földön. Támadóik hihetetlenül erősek voltak, érthetetlen szavakat súgtak egymásnak. Mindkettőjükre rávetették magukat, és egy bizonyos irányba vonszolták őket. Piszkos és büdös volt a padló. Benedikte arcára pókháló tapadt. Megpróbálta kiszabadítani magát. Hirtelen, ahogy egy ablak alatt haladtak el, a beszűrődő fényben tátongó lyukát pillantott meg,

pókháló lengedezett előtte. A leszakadt lépcső! Rémülten felkiáltott. Kiabált, ahogy csak bírt, hogy az ájult Sandert felébressze. Ha akarná sem tudná megakadályozni, hogy letaszítsák a mélybe, hisz nincs magánál. Már épp befogta volna a száját egy erős kéz, amikor érezte, hogy valaki megragadja ezt a kezet. Sveg! Olsen is visszajött, és szerencsére volt nála lámpás. A fény egy pillanatra elvakította támadóikat. Benedikte kihasználta az alkalmat, és gyorsan elgurult a veszélyes szakadéktól, Sveg pedig elvágta a kötelet a lába körül. Ez idő alatt Olsen Sandert helyezte biztonságba. Néhány perc elteltével a három fúriát lefegyverezték, és a fejük fölött talált ruhaszárító kötéllel megkötözték. – És most, hölgyeim – szólt a vizsgálóbíró a három Martinsen nővérhez –, egy kicsit körülnézünk itt az emeleten. Benedikte ajkát kétségbeesett sóhaj hagyta – Én… én inkább lemegyek – mondta halkan, mivel rosszat sejtett. – De hát miért? – kérdezte a közben magához tért Sander. – Már nincs szükség rám. – Azt sohasem tudhatjuk – szólt Sveg. Mindkét férfi elgondolkodva méregette a lányt. – Mitől fél ennyire? – Semmitől – felelte gyorsan. – Csak nincs kedvem… – A kis Sidsel elárult valamit, amiről mi nem tudunk igaz? – kérdezett rá Sander – Láttam,

mennyire feldúlt lettél, miután beszéltél vele. Benedikte kerülte a tekintetét. – Nem, nem. Nos jó, menjenek előre, majd maguk után megyek. Elindultak hát a pókhálóval beszőtt, romos előszoba felé. Olsenre rábízták a három fúriát. Sveg vizsgálóbíró kinyitotta az első ajtót. Benediktét az egész jelenet Kékszakállú Herceg várára emlékeztette, ahol a zárt ajtók szerencsétlenséget takartak. Kedvetlenül követte a többieket. Beléptek egy kis szobába. A három nővér iszonyatos átkozódásba kezdett. A vizsgálóbíró felemelte a lámpást. – Nahát, még ilyet…! – kiáltotta. Gyönyörűen berendezett szobában találták magukat. Minden luxusról árulkodott. Az ablakokat vastag bársonyfüggöny borította. Rejtett szoba, innen irányíthatták a házat. Három gyönyörű szék állt egy elegáns asztal körül. A falnál drága komód és szépen faragott ládikó. A padlót értékes szőnyeg borította. Az asztalon nagy könyvek hevertek. Sveg kezébe vette az egyiket, amelyik ki volt nyitva. Kiderült, hogy könyvelést vezettek. Az utolsó oldalon szépen be volt jegyezve, mennyi pénzre tettek szert az elmúlt két nap folyamán. Felírták a pocsék vacsoráért kapott összeget, továbbá Martinsenék éjszakájáért és a Sidselért kapott pénzt. – Ez a könyv is bizonyítja, hogy a házat nem

három szegény, szerencsétlen öregasszony lakja – jelentette ki Sveg. Majd odalépett a ládikóhoz, felnyitotta és majd hanyattesett a csodálkozástól. Kihúzta a komód fiókjait és újra elámult. Pénz, pénz mindenütt, rengeteg pénz! – Vajon csak ezért akartak végezni magukkal az imént? Miért akarták mindenáron leplezni a gazdagságukat? – töprengett Sveg hangosan. Benedikte a homlokát ráncolta: – Hát nem érzik, hogy még rejtegetnek valamit? Jaj, bocsássanak meg, mindig elfelejtem, hogy mások nem rendelkeznek olyan rendkívüli érzékenységgel, mint én. Vizsgálóbíró úr, azt ajánlom, nézzenek alaposabban körül az emeleten, de én nem kívánok ebben részt venni. – Furcsa egy lány vagy, hallod-e – ismerte el Sander. – Mindig így megérzel mindent? Benedikte kerülte a pillantását, úgy válaszolt: – Igen, és most biztosan érzem, hogy van itt még valami, amiről le kell rántanunk a leplet. Rám tovább már nincs szükség, nem érzek természetfeletti erőt. Így nyugodtan kinyithatják egyedül Kékszakállú többi ajtaját, hogy felfedjék a titkot. – Inkább nem, köszönöm szépen – vágott közbe a vizsgálóbíró. – Nincs kedvem tovább vesztegetni az időmet ebben a szörnyű házban. Vezessen minket rögtön ahhoz az ajtóhoz, ami mögött a titok rejtőzik. Ez parancs! Megint kiléptek az előszobába. A három nővér továbbra is szitkozódott, és aggódó tekintettel kö-

vette a kis csoport útját. Benedikte megállt, megpróbálta megérezni, melyik ajtóra irányul a félelmük. Megvan… Kicsit habozva megindult az ajtó felé. A három fúria pokoli kiabálásba kezdett. – Jöjjenek ide – szólt Benedikte a többieknek. – Itt az ajtó mögött van valaki. – Micsoda? – kiáltott fel Sveg. – Igen, érzem a félelmét. A szorongását, hogy lelepleződik. Az ajtó zárva volt, de a vizsgálóbíró gyorsan megtalálta a kulcsot. Az ajtó fölé rejtették. Kinyílt az ajtó. A szoba levegője áporodott volt, erős parfüm illatával keveredve. – Világítsa meg a szobát, Sander. – utasította Sveg. Bentről nyöszörgést hallottak. – Nem csináltam semmit, nem tehetek róla, ne tartóztassanak le… A szobát egy hatalmas ágy töltötte ki. Benedikte úgy vélte, a szoba épp a barna szalon fölött fekszik. Behunyta a szemét és nyelt egyet. Fiatal férfi ült összekuporodva az ágyon, félmeztelenül. Arckifejezése elárulta, hogy szellemileg visszamaradott. – A rendség… rendség – nyöszörögte ijedten. – Nyugodj meg, August, senki nem akar bántani – csitította Sveg. – Hát itt voltál az utóbbi hónapokban? – Nem tehetek róla – szipogott a fiú. – Fogva tartottak, ugye? Mi pedig el nem tud-

tuk képzelni, mi lett a szolgálójukkal! A fiú megtörölte orrát és szemét, majd belefogott a mesélésbe: – Amikor idekerültem szolgálni, kezdetben mulattatott a dolog. Majd megőrültek értem. Nem bántam, addig nekem nem volt nőtársaságom. Esténként jól eljátszadoztunk. De aztán kezdtem unni a dolgot. Fogva tartottak. Nem mehettem sehova. Azt mondták, ha kiderül mit tettem, letartóztatnak. Látták, hogy a fiút odakötözték az ágyhoz. Benedikte lesütötte a szemét, Sander sem mert ránézni. – Nem kell félned tőlünk, August – kezdte rekedten a vizsgálóbíró. – Nem tehetsz semmiről. Majd intézkedem, hogy rendes emberekhez kerülj. Minden rendbe jön, meglátod. Miközben eloldozta a fiú kötelékeit, így folytatta: – Kínzóid majd megkapják jól megérdemelt büntetésüket, mert bezártak. Azért is bűnhődniük kell, hogy megpróbálták megölni ezt a két fiatal teremtést. August arcán alig látható, megkönnyebbült mosoly futott végig. ÚJRA A SZEKÉREN ültek, igyekeztek vissza a városba. Hajnalodott. A láp fölött és lent a völgyben a folyónál köd szitált. Benedikte szótlanul ült. Zsibbadt fáradtságot érzett. Gondolatai viszont összevissza csapongtak. Még mindig szégyellte magát az imént hallottak

miatt. Sander is némán ült. Nem lehetett tudni, fáradte vagy más oka van a szótlanságának. Amikor már látszott a falu határa, Sveg felsóhajtott és így szólt: – Nos, az első ügyet lezártuk. Most következhet a hulla. – Meg az amulett. – Igen – szólalt meg végre Sander is. – Ha nem tettük volna be a lábunkat abba a kísértetházba, soha nem találjuk meg. Biztosan összefüggés van az amuletten és a hulla hátán talált ábra között. Beszéljünk a kislánnyal ez ügyben. – Feltétlenül – felelte Sveg. – Meg kell tudnunk, hol találta. Felemelte a medalionfélét. – Benedikte, téged megégetett, ugye? – Igen… Nem mesélhette el a többieknek, hogy a mandragóra-gyökér erősen összerándult, amikor megérintette a medaliont. Talán később, így csak enynyit mondott: – Veszélyes. Azt hiszem, gonosz átok ül rajta. Brink elvette a vizsgálóbírótól és tanulmányozni kezdte. – Azt nem tudom megmondani, hogy valódi-e vagy hamis. De kétségtelen, hogy gonoszság árad belőle. Természetesen nem amulett. – Hát akkor mi a fene? – kérdezte Sveg. Sander elmosolyodott. – Azt akarja, hogy előadást tartsak?

– A világért sem! Próbálja meg rövidre fogni! – Nem lesz könnyű, de megpróbálom. A népvándorlás korában a Római Birodalom hatást gyakorolt észak fejlődésére. Ekkor terjedtek el nálunk is ezek az érmék. Részben pénzérmék, részben pedig vékony, nemesfémből készült medalionok, melyek egyik oldalába általában a császár arcképét vésték… – Ebbe nem – szólalt meg Sveg. – Csak irkafirka látszik rajta. Ahogy az érmét forgatta, Benedikte észrevette milyen szép, érzéki keze van Sandernek. Teljesen elbűvölte a látvány. És milyen okos! Sander talán megérezte Benedikte pillantását, mert így szólt: – Nem fázol, Benedikte? – Hangja Benediktét meleg bársonyra emlékeztette. Olyan boldogsággal töltötte el a férfi gyöngédsége, hogy elfogódottságában csak a fejét rázta. A férfi futólag rámosolygott, majd így folytatta: – Igen, tele van ákombákommal, mert bár római hatásra, de itt készült északon. Varázserejű rúnákat véstek bele, és szimbolikus jelentése van: két madárcsőr, egymással szemben. – Miből gondolja mindezt? – kérdezte Sveg. – Két okból. Részben abból, milyen hatással volt Benediktére, részben pedig mert pusztító, szerencsétlenséget hozó rúnákat véstek bele. – Meg tudná magyarázni, mitől van gonosz ereje, persze úgy, hogy mi is értsük? – Igen, lássuk csak…

A medalion fölé hajolt. Benedikte érezte arca melegét, szinte beleszédült. – Látják itt a szélén a rúnákat igaz? Ez itt a Naud rúna, vagyis az N. Ez a szolgaság jele. Ez a T a varázserő jele. – Nem hangzik valami biztatóan – dünnyögte Sveg. – És ez még nem minden! Itt van még egy T betűhöz hasonló rúna, ami lefelé fordított nyílra hasonlít. – Így van. – Ez Tyrs isten rúnája. Vérre, vízáldozatra utal. – Ez be is következett – suttogta Sveg. – Itt az F és a H rúna – folytatta a fiatal tudós. – Igen, no és mit jelentenek? – kérdezte türelmetlenül a vizsgálóbíró. – Nem tudom, miért tulajdonít ekkora jelentőséget ezeknek a kusza rúnáknak? Lehet, hogy csak egy nevet írnak le. Sander felemelkedett és ránézett: – A vikingkor előtti évszázadokban minden rúna varázserővel bírt. Minden egyes rúna valaminek a jelképe volt. Később előfordult, hogy kontárok kezébe került a varázslás tudománya, és nem vették olyan komolyan a… – De ez a medalion régebbi időkből származik. – Ez kétségtelen. Nos, az F rúna fokhagymát jelent, nagy szerepe volt vérzések esetén. Ebből pedig arra következtetek, hogy volsével van dolgunk. – Hát az meg micsoda? – A fokhagymát és a hársfalevelet különleges

alkalmakra használták. A volséra utalnak, ami egy pogány szertartás. – Megtudhatnánk, mi volt a jelentősége? – kérdezte Benedikte kíváncsian. – Talán még várhatunk a magyarázattal. – Badarság! – türelmetlenkedett Sveg. – Mit jelent a volse? Sander szemlátomást kellemetlenül érezte magát. – Nos, Benedikte jelenlétében nem akartam belefogni a magyarázatba, de ha arra gondolok, minek volt a szemtanúja az éjszaka, akkor… A lány nem válaszolt. Sander folytatta: – A volsét rendkívül nagy becsben tartották. Amikor a lovat leölték, az asszonyok levágták a szaporodási szervét. Fokhagymával, hagymával és különböző füvekkel bebalzsamozták és becsavarták finom hársfalevélbe, hogy sokáig elálljon. Őszszel a háziasszony minden este elővette a ház legdíszesebb ládikájából. Az ünnepre a ház aprajanagyja összegyűlt. Aztán körbeküldték a volsét és különböző rigmusokat mormoltak a termékenységről. – Képzelem milyen versikéket – mondta Sveg. – Akkoriban ezen senki sem rökönyödött meg. Úgy gondolták, így átvészeli a gazdaság a hosszú telet, ezzel biztosítják a jószág szaporodását. – Ha jól értem, ennek a rituálénak nem sok köze van a vérhez – szólalt meg Sveg. – Közvetett módon igen – folytatta Sander. –

Ugyanis a fokhagyma és a hársfalevél rúnáját az áldozati késbe metszették bele, amivel a volsét levágták, és amivel az áldozatok nyakát elvágták. – Van valami köze ehhez az egészhez a három vénasszonynak? – kérdezte Sveg. – Semmi, csupán az, hogy Sidsel medalionja véletlenül a házukba került. Megérkeztek a fogadóhoz, ahol Sidsel az éjszakát töltötte. A kislány már nem aludt, félénk mosollyal üdvözölte őket. – Jól aludtál? – kérdezte Benedikte. – Igen – suttogta Sidsel. A reggeli fény kegyetlenül kiemelte Benedikte előnytelen vonásait. Kedves tekintete azonban védtelenségét sugárzott, és ez megérintette a két férfit. Néhány kedves szót váltottak a gyermekkel, majd Sveg elővette a medaliont. – Hol találtad ezt? – kérdezte. Sidsel azt hitte, rossz fát tett a tűzre, védekezni kezdett: – Nem loptam – mondta gyorsan. – Ezt tudjuk, de hol találtad? – A folyóban, nem messze a parttól. Úgy csillogott. Azt hittem, aranytallér. – Nem, ez nem pénzdarab, hanem medalion. Szívesen megvennénk tőled. Igazi pénzt kapnál érte. Rendben? A kislány a medalionra nézett, majd bólintott. – Remek, de először meg kellene mutatnod, pontosan hol találtad – folytatta Sveg, majd a többiek felé fordult. – Ez többé-kevésbé kizárja annak

a lehetőségét, hogy összefüggés lenne a hulla és a medalion között. Mivel a folyó még csak nem is érintkezik a tóval, ahol a hullára bukkantunk. – De közel vannak egymáshoz – jelentette ki Sander. – Igen, de egy hosszú hegygerinc húzódik közöttük. Szóval Sidsel, a nénéid háza közelében találtad? – Nem, nem hiszem… – felelte a lány zavartan. – Úgyis fel kell másznunk oda újra, pedig átkozottul messze van – sóhajtott a vizsgálóbíró. – Nem ott találtam – szólalt meg a kislány hirtelen. – Eltévedtünk. – Hogyan? Szegény gyermek láthatóan össze volt zavarodva. De Sander Brink értett a gyerekek nyelvén. Leguggolt és barátságosan megkérdezte: – Most jutott eszedbe, hogy egy másik folyóban találtad, a nénéid házától messzebb, igaz? – Igen – felelte megkönnyebbülve a kislány. – Szekéren jöttetek ide? – Nem, vonattal. Rosszul is lettem út közben. – Szegénykém – mondta Sander együttérzően. – A vasútállomás – szakította félbe őket Sveg. – Ha a vasútállomástól indultak, a völgyben lévő folyó mentén kellett haladniuk. Sidsel, az állomás közelében lévő folyó partján indultatok útnak? – Igen! – És abban a folyóban találtad az érmét? – Igen! – Remek! Az a folyó a tóból ered. Gyerünk, fel

a szekérre, indulás! Már a folyóparton jártak, amikor Sidsel hirtelen felkiáltott: – Itt találtam! Megálltak, lementek a folyóhoz. – Itt álltam ezeken a köveken. És ott feküdt az érem. – Bele is eshettél volna a folyóba, te lány – jegyezte meg a vizsgálóbíró. – No de nagyon hálásak vagyunk neked. Ahogy ott álltak, nem kerülte el a figyelmüket egy, a két kő közé beékelődött bőrszíj. Kicsit már megkopott az erős sodrásban. Sveg kinyújtotta a kezét és nagy nehezen kiszedte a vízből. – Feltételezhetjük, hogy a hulla fennakadt, majd továbbsodorta a víz, amikor a szíj elszakadt – jelentette ki diadalmasan Sveg. – Logikus feltételezés, de nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy valóban így történt – jegyezte meg Sander. – Ez igaz, de így magyarázatot találunk a holtest testén lévő horzsolásokra. Sander hitetlenkedő képet vágott. – A folyó nagyon nyugodt sodrású, megfigyeltem útközben. Nem okozhat ilyen súlyos sebeket. – Ne cáfolja meg a teóriámat – morogta Sveg rosszkedvűen. Tovább keresgéltek egy darabig, végül arra a következtetésre jutottak mindannyian, hogy a holttestet aligha vethette ki a folyó pont ezen a helyen.

– Feljebb sebesebb a folyó? – kérdezte Benedikte. – Nem hinném – felelte Sveg –, hiszen tóból ered. No de gyerünk, induljunk vissza és vessünk még egy pillantást a halottunkra, mielőtt állva elalszunk! Az úton találkoztak Olsennel, akire a három fúriát bízták. Tőle megtudták, hogy jelentkezett egy hölgy, aki látni akarja a halottat. A vőlegénye ugyanis eltűnt. AZ IFJÚ HÖLGY Christianiából érkezett. Elegáns ruhát viselt, szép volt és magabiztos, olyan teremtés, aki otthonosan mozog a városi környezetben. Sander Brink jól ismerte ezt a típust. A hölgy igéző pillantásokat vetett a férfira. Benedikte elkeseredett. Olyan képet vágott, mintha hasfájás gyötörné. – Nem, nem az én jegyesem – jelentette ki a hölgy, miután undorodva elfordult a hullától. – A vőlegényem, Morten Hjortsberg fiatal és szőke. Ez a személy pedig kopasz, bizonyára idős ember. A vizsgálóbíró tudni akarta, mióta van távol a vőlegénye. A hölgy elmarasztaló pillantást vetett rá, ami azt jelentette, hogy ez nem tartozik rá, de aztán mégis válaszolt. – Hat hete nem láttam. Őszintén szólva nem igazán számítottam rá, hogy itt rátalálok. Ugyanis valahol a hegyeket járja, hogy kutatásokat végezzen egy kihalt faluról. Révkikötő a neve. Azt akarta, tartsak vele, de erről szó sem lehet. Megértően bólogattak.

– És azóta nem is hallatott magáról? Nyilván nagyon izgalmasnak találta azt a falut. A hölgy újból gyilkos pillantást küldött a vizsgálóbíró felé. Sveget nem nagyon izgatta. Fáradt volt az átvirrasztott éjszaka után. A kisasszony sértődötten így válaszolt: – A vőlegényem igen tehetséges egyetemista. Klämmer docens személyes jóbarátja ajánlotta figyelmébe azt a különös falvat. – Klämmer docens? – kérdezte Sander Brink. – Már hallottam hírét, bár nem ugyanazon a fakultáson dolgozik. Ám ő eltűnt… Hirtelen elhallgatott. A többiek türelmesen várakoztak. – Nem tudom, hogy néz ki – folytatta Sander Brink. – De talán ön, Wide kisasszony, meg tudja mondani. A kisasszony kissé zavarba jött. – Nos, egyszer találkoztam vele futólag, egy igazgatói vacsorára voltunk hivatalosak. – Úgy látszott, nagyon szereti a különböző címeket. – Idősebb úr… kopasz. – Mikor tűnt el? – kérdezte Sveg. – Nem tudom, én nem is tudtam, hogy nyoma veszett. – Úgy kora tavasszal – válaszolta Sander. – Ostoba pletykák keringtek az egyetemen, hogy a felesége nem akarta bejelenteni az eltűnését, mert azt hitte, külföldre menekült előle. – Nem, nem hiszem – szólt Wide kisasszony. – Morten elmondta nekem, hogy Klämmer docens

érdeklődését is felkeltette a falu. Ősi szokásokat emlegetett, és egy révészről is említést tett, aki visszajár kísérteni. Ez mind butaság persze, de a férfiak néha olyanok, mint a gyerekek. Véleményem szerint versengtek is egymással, ki ér előbb a faluba. – Szóval a jegyese nem tudott Klämmer eltűnéséről? – Nem, ebben biztos vagyok. Morten azt hajtogatta, minél hamarabb el kell indulnia, nehogy Klämmer docens megelőzze. – Klämmer kora tavasszal tűnt el, a maga vőlegénye pedig hat hete. – Igen, így van. – Hol lehet ez a Révkikötő? – kérdezte Olsen, aki majd felfalta szemével a kisasszonyt, de azt csak Sander érdekelte. – Biztosan valahol fent a hegyekben. – Tudja, hol van? – kérdezte Sveg fenyegetőn a helyettesét. – Csak azt sejtem, milyen irányban fekszik. – Akkor nyögje már ki, ne álljon ott, mint szamár a hegyen! Olsen mérgesen nézett felettesére. Egy ilyen csinos hölgy jelenlétében nem ilyen hangot kellene megütnie. Sander és Benedikte visszafojtotta a nevetését. – Arra gondoltam, hogy a vízesés… – Na, egyszerre milyen okos ötlete támadt! Arra gondol, hogy ez a vízesés abból a faluból ered, ugye?

Olsen szigorúan nézett a főnökére. – Nem tudom biztosan, de nagy a valószínűsége. – Aha! – kiáltotta Sveg. – Azt hiszem, nem árt, ha többet tudunk meg arról a kihalt Révkikötőről. Wide kisasszony, remélem, a vőlegényével kapcsolatos balsejtelmeim nem fognak beigazolódni. A hölgy elsápadt: – Mire gondol? – Túl sok időbe telne a magyarázat. Nos, maguk fiatalok alusznak egy keveset a fogadóban. Én is nyugovóra térek, de előbb ráállítom egy kipihent emberemet erre a különös ügyre, nyomozza ki, hol lehet ez a falu. Aztán mindnyájan felkerekedünk és megkeressük. – Értesítenem kellene az otthoniakat – szólalt meg halkan Benedikte. – Elküldjük hozzátok a futáromat – mondta Sander Brink. – Most nem nélkülözhetjük a társaságodat. Meleg pillantása újra levette a lányt a lábáról. Míg azon töprengett, mit üzenjen az otthoniaknak, nem tudta levenni a szemét Sanderről. Kellemes forróságot érzett, amit korábban még soha.

6. fejezet SANDER BRINK nagyon kellemesen töltötte az estét Benedikte társaságában. A fogadóban megvacsoráztak, eszébe sem jutott, hogy szégyenkezzen a lány külseje miatt. Az igazat megvallva Sander szűkében volt a pénznek. Benedikte szívesen fizetett helyette is. Otthon mindenki bőven ellátta pénzzel. Boldogság töltötte el, hogy meghívhatja, tehet valamit a férfiért. Felajánlotta, hogy kölcsönad némi pénzt az útra. Nem lehet előre tudni, mibe keverednek majd. Sander először habozott, de aztán elfogadta a segítséget. – Csak azzal a feltétellel adok kölcsön, ha megígéred, hogy nem érzed magad lekötelezve. Az ilyesmi tönkreteheti a legjobb barátságot. – Megígérem – mosolygott a férfi. – Visszafizetek mindent, amint találkozom apámmal. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig itt maradok. Azt hittem, néhány óra alatt végzünk az üggyel. – Én sem gondoltam – mosolygott Benedikte zavartan. – Köszönöm, hogy értem küldtél. Olyan izgalmas ez az egész! – Igen, számomra is. Benedikte sírni tudott volna örömében. De aztán megérkezett Wide kisasszony, leült az asztalukhoz. Sander beszélgetni kezdett vele. Közben a számukra jól ismert diákzsargont használták. Sander próbálta belevonni Benediktét is a

beszélgetésbe, de nem sok sikerrel, Wide kisaszszony még csak kísérletet sem tett rá. Benedikte egyre kellemetlenebbül érezte magát és egyre ügyetlenebbül fogalmazott. Úgy tűnt, Adele Widének nem sokat jár az eszében eltűnt vőlegénye. Egyre csak Sander meghódításán fáradozott. Végül Benedikte úgy döntött, visszavonul. Sander udvariasan az ajtóig kísérte, de aztán viszszament az asztalhoz. Benediktét végtelen szomorúság öntötte el. MÁSNAP REGGEL készen álltak az útra. A Hársfaligetbe megüzenték, hogy Benedikte még néhány napig távol marad. Olsen és Adele Wide is velük tartott. Csak a kis Sidsel maradt a fogadóban, ahol egyébként remekül érezte magát. Közösen fizettek érte arra a hétre, amíg a szülei távol vannak. A folyó mentén indultak felfelé. Senki nem tudta pontosan megmondani, hol fekszik az a kísérteties hely. Csak Olsennek volt némi elképzelése, hol lehet a Révkikötő. Neki is csak azért, mert egyik évfolyamtársa fent lakott a hegyekben, és egyszer említette a kihalt falut. De azt persze nem mondta, hogy pontosan merre van. Wide kisasszony nagyjából tudta, milyen irányba indult útnak a jegyese, de igazából nem érdekelte a dolog. Nagy bosszúságára a vizsgálóbíró úgy határozott, hogy Olsen kis kocsiján kell utaznia.

Úgy tervezte, hogy az út során majd behálózza ezt a különös, megközelíthetetlennek tűnő Sander Brinket. A szerencsétlen Benediktét nem tekintette riválisának. A kisasszony úgy találta, hogy Sander Brink igen visszafogott férfi. Talán így próbál védekezni a nők csábítása ellen. Hiszen a nők szívesen legeltették rajta a szemüket. Sokszor hallotta, milyen vonzó férfi, és még elbűvölőbb, ha közelebbről megismerik. Persze volt, hogy kihasználta a vonzerejét, ha meg akart nyerni magának egy nőt. De valójában bizonytalan volt magában. Hihetetlenül könnyen szerzett barátokat, de egy idő után mintha megunta volna őket, új emberekkel akart találkozni. Maga sem értette, miért van ez. Nyughatatlan és gyakran elégedetlen volt az eddigi életével, de képtelen volt megváltozni. A tanulás a szenvedélyévé vált. Teljesen el tudott merülni az anyagban, ezért a legjobb úton haladt, hogy kiváló kutató váljék belőle. Ezt az utazást rendkívül izgalmasnak találta. Egyre a medaliont forgatta, hogy valódi-e vagy csak másolat. Megpróbálta rávenni Benediktét, hogy vizsgálja meg ő is közelebbről, de a lányt mindig megégette. Ezért ő tartotta a lány elé, ám így a lány nem érezte a kisugárzását. Az volt az érzése, mintha Benedikte félne tőle. Ez felkeltette Sander érdeklődését. Kellemes volt tanulmányozni Benedikte különös vonásait. Sander az utóbbi hónapokban zaklatott életet folytatott, több kalandja is volt. Megrí-

katta a nőket, akiket végül faképnél hagyott. Természetesen észrevette, hogy a lány mennyire érdeklődik iránta. De Benedikte nagyon finoman viselkedett, soha nem próbálta meghódítani. Épp ellenkezőleg! Félénk volt és kerülte a pillantását. Ezért aztán ő is visszafogott volt vele, bár nagyon barátságos és udvarias. Tetszett neki, hogy a lány ilyen ártatlan és félénk. Szokásukká vált elbeszélgetni esténként a fogadókban a vacsoraasztalnál. Hihetetlen, milyen sok közös témájuk akadt. Pedig nagyon különböző környezetben nőttek fel. Sok dologról egyformán gondolkoztak, ha pedig nem, akkor megpróbálták megérteni a másik érveit. Ilyenkor szinte kipirultak az izgalomtól, hogy végre van kivel eszmét cserélni. Persze egy bizonyos határon belül. Az esték aztán mindig ugyanúgy végződtek. Adele megérkezett. Sander kedvéért igen kicsinosította magát és átvette a beszélgetés fonalát. Ilyenkor Benedikte már nemigen jutott szóhoz. Adele kacérkodó megjegyzései rosszul estek a lánynak, annál is inkább, mert Sander belement a játékba. Végül Benedikte elbúcsúzott, Sander az ajtóig kísérte, majd visszament Adeléhez. Benedikte a poklok kínját állta ki ilyenkor. És ha tudja, mi történt Adele és Sander között a harmadik este, még jobban megrendült volna. Sander igen sokat ivott, elvetette a sulykot. Könnyűnek, felelőtlennek érezte magát. Ezért amikor Adele a fülébe súgta, hogy van fent a szobájában egy kis üveg pálinka, természetesnek tartotta,

hogy vele tartson. Először mindenféle jelentéktelen dologról beszélgettek, majd Adele magára fordította a szót. Elmondta milyen elégedetlen a vőlegényével, aki nem tudja megadni neki, amire szüksége lenne. Aztán arról panaszkodott, mennyire magányos, mióta eltűnt. Ekkor Sanderhez bújt és nála keresett vigaszt. Azután már ment minden magától. Egyikük sem gondolt tartós kapcsolatra, csupán egy kalandos éjszakára. Különben is, Adele jegyben jár! Másnap, mikor Sander üdvözölte Benediktét, határozottan rosszul érezte magát. De hát miért? Korábban is sokszor átélt már ehhez hasonló kalandot, mégsem kínozta a rossz lelkiismeret! Ráadásul Benedikte csak a barátja! Folytatták az igen fárasztó utazást. A vizsgálóbíró időnként megállította a kis csoportot, hogy a Révkikötő után kérdezősködjön, de nem járt sikerrel. Egészen addig, mígnem két és fél napi utazás után elhagyták Hönefosst és gőzhajóra szálltak Sörumba. Ott aztán újra lovakat és kocsit kellett cserélniük. A sörumi postakocsi állomáson hallottak először a Révkikötőről a tulajdonostól. Még hosszú út áll előttük. Nagyjából elmondta, merre menjenek, de maga sem volt biztos benne, merre van a falu. Ha korábban hallotta is a falu rossz hírét, most nem említette. Sander szerint meglehetősen furcsán viselkedett.

Útközben sokat beszélgettek. Lehetségesnek tartották, hogy a hulla ilyen hosszú utat megtett, amíg a tóban rátaláltak. Klämmer docens bizonyára tavasszal járt fent a Révkikötőnél. A vízesésnek olyan ereje van, hogy a holttestét elvitte a víz a hegyi folyókon át egészen a Hönefoss vízesésig, onnan aztán megint tovább, amíg a szíjánál fogva fennakadt a folyóban, majd a víz tovább sodorta a tóig. Hosszú gyászmenet egy tudós számára. Ahogy mind feljebb jutottak szűk völgyeken keresztül, egyre gyakrabban hallottak az elnéptelenedett falu híréről. Sok mindent beszéltek az emberek, de senki nem tudta, valójában mi történt. A falut elhagyták a lakói, hajtogatták egyre. Adele Wide kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Ez nem az ő világa. Ruhája bepiszkolódott, rendetlenül nézett ki. A hódítás sem sikerült teljesen. Sander Brink továbbra is figyelmes volt iránta, flörtölt vele, de többnyire visszafogottan viselkedett. Pedig azon az éjszakán már azt hitte, a markában tartja! Hogy is állhat szóba azzal a szörnyű teremtéssel? Adele megvetette Benediktét. Micsoda külső! Akkora, mint egy férfi, széles az arca, akár az istállóajtó, és csúnya ruhákban jár. Bár meg kell hagyni, ideillők a göncei. Szerencsétlen lány! Adele most az egyszer nem jól okoskodott. Sander ugyanis a két lány közül Benediktét tartotta

érdekesebbnek. Persze megszokásból továbbra is flörtölgetett Adelével, de semmit nem jelentett a számára. Benedikte viszont egyre jobban érdekelte. Arra vágyott, hogy megfejtse a Jéghegyek Népe leszármazottjának rejtélyét. Úgy festett, a lány nem akar közelebb kerülni hozzá. Ebben az egyben tévedett. Benedikte mindent megtett volna azért, hogy elmondhassa érzéseit. De nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy egyáltalán nem érdekli a férfit. Egyik este vacsora után elsétált a közeli tóhoz. Arra gondolt milyen jó lenne, ha máshogy nézne ki! Korábban nem érdekelte a külseje, de most… Különösen miután a mutatós Adele Widet megismerte. Milyen természetesen viselkedett a lány Sander társaságában! Remélem, egyszer majd megmutathatom neki – gondolta Benedikte. Hiszen elvette tőlem. Persze sosem volt az enyém. Mielőtt felbukkan a vacsoraasztalnál, olyan jól el tudunk beszélgetni, mint két jó barát. Adele úgy véli, hozzá tartozik, a zsákmányának tekinti. Jaj, milyen kicsinyesen gondolkodom, de nem tudok uralkodni az érzéseimen. Vajon ilyen a féltékenység? Igen, de nemcsak féltékenységet, hanem tehetetlenséget is érzek. Mivel tudom, semmit nem tehetek azért, hogy ne veszítsem el őt. Erősnek kell lennem. El kell tudnom viselni a vereséget, majd ha egyáltalán nem akar szóba állni velem.

Ennek ellenére Sander iránt érzett szerelme egyre csak nőtt. Szinte megigézte a férfi. Fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, mi történik, ha az beleszeret Adelébe. Senki nem szenvedett jobban Benedikte Lindnél ezekben a késő nyári napokban Norvégia eldugott vidékén. NAGY NEHEZEN elértek egy magas völgyben fekvő faluba. Innen indult az ösvény, mely a Révkikötőbe vezetett. – Magunkkal kell vinnünk valakit, aki jól ismeri a környéket – vélte a vizsgálóbíró. Fáradtnak látszott. Mindenkit kifárasztott az utazás és az eddigi hiábavaló keresés. De most már nem jártak messze a céltól. – Igen, nem mehetünk az orrunk után itt fent a hegyekben – helyeselt Sander. – Talán felvehetne a kapcsolatot az itteni rendőrséggel. Ők segíthetnének nekünk. Betértek az első takarosabb tanyára. A háziak értetlenül néztek rájuk. – A Révkikötőt keresik? Mostanában igen sokan érdeklődnek utána. – Valóban? – A vőlegényem, Morten Hjortsberg is érdeklődött utána? – kérdezte Adele. – Azt én nem tudom, kérem. Soha nem mutatkoznak be. Mindegyik fel akar menni. Nagyon makacsok. Adele leírta a vőlegényét, és elmondta, mikor

járhatott itt körülbelül. – Meglehet, hogy ő volt az a szemtelen, magabiztos uraság, aki utoljára érdeklődött a falu felől. Ez a megjegyzés nem tetszett Adelének, de a vizsgálóbíró közbeszólt, mielőtt még méltatlankodhatott volna. – Többen jártak itt? Meg tudná mondani pontosan, hányan? – Hát rajta kívül csak egy ember. – Egy idősebb férfi? – Igen, idősebb volt, mint az a szemtelen piperkőc, aki mindent jobban tudott nálunk. Ez a megjegyzés tetszett Svegnek, Olsenre gondolt. – Az idősebbik hamarabb járt itt? – Igen, amikor megindult az olvadás, és járhatók lettek az utak. – Nem jártak fönt többen? – Idén nem. De tavaly egy rakás ember érdeklődött. – Egyszerre? – Nem. Kis csoportokban érkeztek, más-más napokon. – Hányan? – Nem emlékszem. Külföldiek voltak. A paraszt felesége vette át a szót: – Két német jött az első nap, három a második nap. – És nem jöttek vissza? – Nem. De a hegyen át is folytathatták az utat. – Á, persze – dünnyögte a vizsgálóbíró, majd

Adeléhez fordult. – A vőlegénye is arrafelé vehette az útját. – De akkor miért nem adott hírt magáról? – kérdezte Sander. – Lehet, hogy eltévedt a hegyekben – folytatta Sveg. – Mindenesetre fölmegyünk szétnézni. Meg akarjuk tudni, mi történik odafönt. – Nem viszünk magunkkal egy idevalósit? – kérdezte Olsen. – De. Nem tudják, ki segíthetne nekünk? Hol lakik a rendőrfőnök? A gazda elgondolkozott. Rövid tanakodásba kezdtek, majd arra a következtetésre jutottak, hogy a rendőrfőnök elutazott. – Livor szomszéd az egyetlen, aki felmerészkedik oda – mondta végül a gazda – Kérdezzék meg. Most éppen fent van a legelőn. Ma készült lejönni a faluba. Az úton biztosan találkoznak vele. Megköszönték a segítséget és nyomban útnak indultak. Ugyanazon az ösvényen haladtak felfelé, mint Adele vőlegénye hat héttel azelőtt. Nagyon rossz volt az idő aznap. Szemerkélt az eső, felhőfoszlányok borították a fenyőerdők tetejét. Nedves ruhájuk testükre tapadt. Borzongtak a hidegtől. Innen a rejtett ösvényről nem láttak meszszire. Úgy tetszett, egyenesen a felhők fölé vezet az út. Alig szóltak egymáshoz. Benedikte érezte, mennyire utálja Adele ezt a gyaloglást. Elhanyagolt volt és fáradt. Nedves haja az arcába tapadt. Sander sem szólt. Olykor-olykor kezét nyújtotta

Benediktének, ha akadályba ütköztek. Olsen is azt kívánta, bárcsak ott lennének már. Úgy érezte, az idejét vesztegeti a gyaloglással. Így nem tudja kibontakoztatni tehetségét. Sveg is némán baktatott felfelé. Elállt a szemerkélés. Helyette hóborította részre értek. Kezdetben csak itt-ott láttak hófoltokat, de minél följebb mentek, annál sűrűbben. Csodálkoztak, hogy havat látnak ebben az évszakban. Livorral nem találkoztak, de nélküle is rátaláltak a felfelé vezető útra. Hirtelen kiértek az erdőből. Felhővel borított, szürkésfehér táj tárult eléjük, mivel a keskeny hótakaró egybeolvadt a föld színével. Egész messzire elláttak innen. A tó, akárcsak a felhők, szürke színben pompázott. Jeges szél fújt idefönt. A látványtól és az időtől nem támadt túl jó kedvük. Ugyanaz a látvány tárult eléjük, mint Morten Hjortsberg elé, csak az idő most még mostohább volt. Látták a folyót is a tó másik végén, no és a Révkikötőt, ami ebben az időben még elhagyatottabbnak tűnt. – Mi a csuda vonzza ide a tanult embereket? – kérdezte Sveg savanyúan. A lába tele volt vízhólyaggal. – No és hogy a pokolba jutunk át? Sander megfogta Benedikte kezét. Észrevette, hogy a lány nincs valami jól. – Mi történt, Benedikte? A lány nem engedte el a kezét, míg a folyóparton haladtak tovább.

– Semmi jót nem ígér ez a hely – suttogta. – A mandragóra-gyökér megrándult. Elmondta Sandernek a mandragóra történetét. Csak neki. A többiek úgysem értenék. – Minden békésnek látszik – jegyezte meg a férfi. – Úgy gondolod? – Azt mondtam, látszik. A félelmed engem is rossz érzéssel tölt el. Azt hiszem, elátkozott helyen járunk. – Igen, minden bizonnyal. Nem tudom még a titkát. De megértem, hogy az emberek elmenekültek innen. – De miért? Benedikte a falu felé nézett. – Nemrég történhetett… – Mert annak a nagy háznak még a padlása is megvan? A többi kis ház viszont összedőlt. – Igen. Nos, úgy vélem, körülbelül harminc éve nem lakik itt senki. – Ez valószínűen hangzik. Kár, hogy nem kérdeztünk utána a faluban. – És, hogy nincs itt az a Livor. Biztosan tud egyet s mást, ha nem fél feljönni ide. – Kezd sötétedni. Benediktét hirtelen olyan rosszullét fogta el, hogy erősebben megszorította Sander kezét. Igen – gondolta. A lánynak igaza van. Minden békét áraszt, ám valami rejtőzik azoknak a kis szürke házaknak az árnyékában. A templom olyan árvának tűnt, mintha hatal-

mába kerítette volna a gonosz. A folyótorkolat irányába néztek. Képtelenség átjutni a túloldalra. Adele törte meg a csendet: – Mit nem adnék most, ha egy meleg étteremben ülhetnék Christianiában. A háttérben halk asztali zene szól, körülöttem elegáns vendégek, finom étel… – Nem könnyíti meg éppen a dolgunkat – szakította félbe Sander. – De hát fázom és bőrig áztam! – fakadt ki Adele. – A vőlegénye után kutatunk, ne felejtse el – emlékeztette a vizsgálóbíró. – Igen tudom. Átkozott idióta. Mi keresnivalója volt itt? Válasz nem érkezett a kérdésre. Benedikte szorosan Sander nyomában lépkedett. Az út úgy elkeskenyedett, hogy már nem tudtak egymás mellett haladni. Nem tetszett neki ez a hely. A tó iszonyatot és borzalmat árasztott. Hiába figyelmeztetné a többieket, nem sokra menne vele. Ők nem éreznek semmit. Sander kivételével. Rá is átragadt a nyugtalansága. Amikor elérték a tó másik végét, a felhőtakaró még sűrűbbé vált, és a környék alkonyi sötétbe burkolózott. Megálltak. A folyó csendesen csordogált. Végtelen csend honolt a hófödte vidéken. Innen is látszottak a falu körvonalai. A temp-

lomrom, a nagy ház a padlásablakkal. A kis romos házak, a kőből és hatalmas fenyőgerendákból épült istállók. Akkoriban még sűrű fenyves borította itt a hegyeket. A fűvel benőtt tetők rég beszakadtak. Nyírek és kis fenyőfák kandikáltak ki a tetőkből. Az elnéptelenedett falu mintha emberi társaság után áhítozott volna. Hirtelen Sveg így szólt: – Itt nem juthatunk át. Feljebb kell mennünk. A folyóban talán akad egy gázló, amin… – Pszt! – szólt rájuk Sander – Hallgassák csak! Füleltek. A falu irányából tompa evezőcsobbanásokat hallottak. Egy csónak körvonalai rajzolódtak ki az alkonyi sötétben. A túlpartról közeledett feléjük.

7. fejezet – HÁL ISTENNEK! – kiáltotta Olsen. – A „révész” – dünnyögte maga elé Sveg. – Itt nincs helye beteges képzelődésnek. – Badarság – sziszegte Adele. – Ez egy teljesen hétköznapi ember. – De hisz épp ezt mondom én is. Semmi ostoba babona! Sander nem szólt semmit. Benediktét figyelte, meg a csónakot. Benedikte nyugtalannak látszott. Érezte, hogy izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán. A mandragóra-gyökér hevesen rángatózott. Mintha fájdalmai lennének. – Semmi kétség, ez hús-vér ember – erősítette meg Olsen is. – A csónak farában áll és az egyik evezőre támaszkodik, mint a révészek általában. – De mi keresnivalója van errefelé? – kérdezte Adele. – Talán Livor az, aki nem fél még az ördögtől sem – jegyezte meg Sveg. – Ez valószínű – bólintott Sander. Továbbra sem tetszett neki Benedikte arckifejezése. A vizsgálóbíró a szájához emelte a kezét, hogy odakiáltson a révésznek. Benedikte megfogta a karját. – Ne kiáltson – kérte halkan. – Nem hiszem, hogy tanácsos lenne.

– Miért nem? – kérdezte halkan Sander. – Nem tudom. Úgy érzem, ez megnövelheti az erejét… – Hát ekkora szamárságot még nem hallottam! Micsoda badarság! – kiáltotta Adele. A csónak egyre közeledett feléjük. Az alkonyatban nem láthatták a révész arcvonásait. Csak azt látták, hogy magas termetű, de hajlott a háta. Ahogy görbén állt, fejét előre lógatta. Benedikte hirtelen összerázkódott. Letépte magáról a mandragóra-gyökeret és a vízhez futott. A csónak felé tartotta a mandragórát. A többiek számára érthetetlen nyelven és furcsa, erős hangon valamit kiáltott felé. Sander úgy vélte, valamiféle ráolvasás lehet, mivel ugyanazok a szótagok sorra megismétlődtek. Nem nagyon értett a nyelvekhez, de a hangzás után úgy gondolta, hogy ez a nyelv a messzi keletről ered. A révész megállt. Olsen Benediktére bámult és dühösen fújtatott: – Mit művel? Teljesen el akarja ijeszteni? Benedikte megzavarodott. Sander elkapta hátulról Olsent, és kezét a szájára tapasztotta. Adele méltatlankodni kezdett: – Hát elment a józan eszük? Sveg bénultan állt. – Folytasd, Benedikte! – kiáltotta Sander. Szavaiból erőt merített. Sander hisz benne! A csónak vészesen közeledett. Szokványos kis

csónak, kopott és öreg. A révész az evezéssel volt elfoglalva. Benedikte újra feltartotta a mandragórát, és elölről kezdte a ráolvasást. Hirtelen abbamaradt az evezés. Benedikte hangosabban kántált. Szemük előtt nyelte el a csónakot a tó, révészestől, evezőstől. A csónak hang nélkül a víz alá merült. A víztükrön semmi nem látszott, simán csillogott a derengésben. DERMEDTEN ÁLLTAK a parton. Adele szipogott, mint egy kisgyerek. Benedikte leengedte a karját és visszaakasztotta a mandragórát a nyakába. – Köszönöm – suttogta. Időközben Sander is magához tért. Elengedte Olsent, aki sértődötten megrázta magát. – Milyen nyelven kántáltál? – kérdezte izgatottan. – Mi volt ez? Egy szót sem értettem. – Ráolvasás, vagy talán varázsige, hogy elűzzem a gonosz szellemet – felelte a lány sápadtan. – Nemzetségünk könyvéből tanultam. Még a nagyapám nagyapja, Heike jegyezte le. A könyvben az áll, hogy Martól és Ulvhedintől tanulta. Kívülről megtanultam, hátha egyszer hasznát veszem majd. Most nem is jött rosszul. – Az már biztos! De miféle nyelv ez? – A Jéghegyek Népének ősrégi nyelve. Mar beszélte ezt a nyelvet. Nemzetségünk néhány átokverte tagja pedig magától képes volt ilyen ráolva-

sásokat kántálni. Nekem azonban be kellett magolnom. – Vagyis most megsemmisítettél egy gonosz szellemet? – Úgy fest, hogy igen. De nem tudom, mennyire hatásos és mennyi ideig tart. Valójában az is lehet, hogy teljesen más ellen használ ez a ráolvasás. – Mindenesetre nagyon hatásosnak tűnt. Adele szipogása hisztérikus kiabálássá fajult. Sander odament a többiekhez, hogy segítsen lecsillapítani. Olsen halottsápadt volt, Sveg józanul így szólt: – Mindennek van határa. Azt hiszem, látomás jelent meg a szemünk előtt. Jelen pillanatban azt is kétlem, hogy egyáltalán révészt láttunk az előbb. Sander már éppen válaszolt volna, amikor felhangzott egy erőtlen kiáltás a közelből: – Halló? Itt vannak? A hang felé fordultak. Kicsit távolabbról érkezett a hang, a folyónak arról a partjáról, ahol ők is álltak. Először egymásra néztek, majd Sander bólintott és Sveg így válaszolt: – Halló! Itt vagyunk a parton. Vártak egy kicsit. Nemsokára lépések zaja ütötte meg a fülüket, és egy férfit pillantottak meg. Erős felépítésű fiatalember közeledett feléjük. A vidék lakóinak jellemző vonásait viselte az arcán. Hosszúkás fej, kampós orr és sötétkék szemek. Szimpatikusnak találták, nyugodt volt. Ugyanakkor

élénken csillogott a tekintete. – Úgy tűnt, mintha hangokat hallanék – szólt és kezet nyújtott Svegnek. Rögtön ráérzett, hogy ő a kis csapat vezetője. A vizsgálóbíró bemutatkozott, majd megkérdezte: – Maga Livor, akit keresünk? – Keresnek? – Igen, mivel a Révkikötő szakértője, és nem fél semmitől. – Szakértő nem vagyok, de nem félek, az biztos. Szóval át akarnak kelni Nette taván? – Így hívják? Azt hittem, Révkikötő a neve. – A falué igen, de a tavat Nettének hívják. Hanem… – Livor elhallgatott – nem ajánlkozott senki, hogy átviszi magukat? Csodálkozva nézett egyikről a másikra. – De igen, a révész – válaszolta Sveg. – Azonban nem fogadtuk el az ajánlatát. Livor fürkészőn nézett rájuk. Magyarázatot várt, de nem kapott. Majd így szólt: – Nem szoktak ilyen könnyen kikerülni a karmai közül. A folyó tompa zúgását lehetett hallani. A felhőtakaró nyugaton felszakadozott, és a távolban magas hegycsúcsok bukkantak elő. A levegőben érezni lehetett a hó szagát. Hirtelen Sander szólalt meg: – Felejtsük el a révészt egy pillanatra. Hogy lehet másképp átjutni? Livor a távolba mutatott.

– Arra tovább a folyónál. Van egy szakasz, ahol át lehet evezni. Ki van kötve oda a csónakom. Kölcsönvehetik, ha akarják. Még mindig úgy látszott, meg van lepődve, hogy nem látja a révészt a közelben. – Örülnénk, ha velünk tartana. – De éppen le akartam menni a faluba. – Sok mindent tudni szeretnénk. Jól megfizetjük, ha velünk marad éjszakára és holnap is néhány órácskára. Livor sokáig habozott, majd bólintott: – Rendben van. Úgysem vár senki a faluban. Van aki elvégezze a munkát a földeken. Egész kíváncsivá tettek. Gyerünk, induljunk máris! Némán követték a folyó mentén a sötétben. Sander Benedikte közelében maradt, mintha kérdezni szeretne tőle valamit. – Mire gondolsz, Sander? – kérdezte a lány. – Láttad, honnan jött a révész? – kérdezte a férfi. – Nem, nem figyeltem. – De én igen. A templom alatt lévő kis félszigetről. – Ahol az a kis liget látható? – Pontosan. – Most, hogy mondod… De miért találod ezt furcsának? – A tó nevét furcsállom. Nette tava. Itt valami nem stimmel. Benedikte csodálkozva nézett rá, majd előrekiáltott Livornak:

– Miért hívják a tavat Nette tavának? A férfi megállt és megvonta a vállát: – Állítólag egy Nette nevű kislány belefulladt valamikor. Innen kapta a nevét. – Nem – dünnyögte Sander. – Azt hiszem, van másik magyarázat is. – Micsoda? – kérdezte Benedikte. – Ezt a magyarázatot Livor nem ismerheti, mivel a régmúltba vezet vissza. Nálad van a medalion, Benedikte? – Nem, a vizsgálóbírónál. – Mindegy. Kívülről tudom, hogy néz ki. Van rajta egy rejtett rúna, emlékszel? Sugdolóztak, hogy senki ne hallja őket. – Rejtett rúna? Nem láttam. Á, azt a kis vonalat gondolod, lent elöl? – Igen. Vízszintes vonal, mindkét oldalán két kis „ágacska”. Ez azt jelenti, hogy a rúna magában rejt egy másikat, a rúnák másik családjából. – Nem nagyon értem. – Nos, az egyik oldalon két vonás látható. Ez a másik rúna. A másik oldalon is két vonás van, ez utal a rúnák másik csoportjára. Három csoportra oszthatók egyébként, mindegyiknek külön neve van, de ebbe most nem akarok belemenni. – És melyik ez a rejtett rúna, mely a másik rúnacsaládból való? – Az N rúna. – Aha. Gondolod, hogy valamiféle összefüggésben áll a Nette névvel? – Feltétlenül! Csak annyi a különbség, hogy ezt

a tavat nem Netté tavának, hanem Nerthus tavának hívták. És ez mindent megmagyaráz. – Tehát tudod, ki volt az a Nerthus? – Hogy tudom-e? Persze, hogy tudom. Csak a révész nem illik bele sehogy a képbe. – Halló, maguk ott! – kiáltotta Sveg. – Velünk jönnek vagy nem? – Elférünk mindnyájan? – kérdezte Sander. – Persze, a folyó különben is szelíd ezen a szakaszon – felelte Livor. Amikor Benedikte szállt be a csónakba, olyan ügyetlenül kapaszkodott, hogy a csónak majdnem felborult. Sander elkapta, és végül nem történt semmi baj. Az ördögbe – gondolta a lány, miért vagyok ilyen ügyetlen? A finom Adele mellett különösen esetlen lehetek. Sander Adele mellé ült. Barátságosan megdörzsölte a hátát, hogy felmelegítse. Benedikte elfordult. Gyorsan átértek. – Egyáltalán nem fél itt? – kérdezte Livortól Sander. – Nem, a falu teljesen veszélytelen. Csak a révész… – Mit tud erről a különös révészről? – Majd elmesélem, ha beértünk a faluba. Csendben haladtak tovább. Egyikük sem érezte jól magát a bőrében. Fárasztó utat tettek meg ma, ráadásul át voltak fagyva. Meg is éheztek. Abban azonban nem reménykedhettek, hogy az elhagyott faluban behúzódhat-

nak a jó melegre és megvacsorázhatnak. Olsen idegességében kísértethistóriák mesélésébe fogott. Christianiai kiejtése furcsán hangzott ezen a csendes, elhagyatott helyen. Sveg azonnal rá is szólt, hogy fogja be a száját. A házak körvonalai egyre jobban kirajzolódtak a sötétben, ahogy közelebb értek. Benedikte akaratlanul is megborzongott. – Mi az? – kérdezte Sander éberen. A lány megállt. – Forduljunk vissza. – Miért? Benedikte mégis elindult. – Nem, mégsem. Semmi baj. Meg kell találnunk Adele vőlegényét. Hirtelen milyen fontos lett számára ez az ügy. Ha Benedikte kicsit tapasztaltabb lett volna, rögtön felismeri, hogy a féltékenység beszél belőle. Meg akart szabadulni Adélétól. Ha megtalálják a lány jegyesét, nem áll többé az útjába. Livor megállt, amint odaértek az első házakhoz. – Csak egyetlen ház lakható. Az a nagy ott – mondta. – Legalábbis utoljára két évvel ezelőtt jártam benne. – Nem volt itt azóta? – kíváncsiskodott Sveg. – Nem, minek? Nincs mit elhordani innen. Akkor is csak kiültem a napos oldalra pihenni. Egyszer tettem be a lábam abba a házba. Mi keresnivalója van az embernek egy kihalt házban, hacsak nem esik vagy havazik?

– Most azonban nagyon rákezdett az eső – vágott a szavába Adele, és összébb húzta a köpenyét. – Azt javaslom, menjünk be és próbáljunk begyújtani. Adelének nagyon rossz volt a kedve. Érezte, hogy Sander egyre jobban kicsúszik a markából. Végzetes hiba volt olyan korán ágyba bújni vele. Bár még mindig azt hitte, ismeri a fajtáját. Eddig még senki nem tudott ellenállni bájainak. Mindig ő adta ki a férfiak útját egy vagy két éjszaka után. A férfiak a lábainál hevertek. Nem úgy Sander Brink! Persze továbbra is udvariasan és barátságosan viselkedett. Szívesen tréfálkozott a lánnyal. De valójában nem érdekelte, mi van vele. Amikor Adele célzást tett arra, hogy több éjszakát is együtt tölthetnének, a férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna. A fenébe! Meg kell hagyni, szokatlanul kedves a szegény, szerencsétlen Benediktéhez. Ez nemes lélekre vall. Csak az a szegény lány nehogy beképzeljen valamit. Adele már régen észrevette, hogy Benedikte alig tudja levenni a szemét Sanderről. Majd beszél vele valamelyik nap, nehogy áltassa magát az a buta liba! Adele szenvedett. Részben, mert irigységet érzett, amikor látta, milyen jól megérti egymást Benedikte és Sander, részben pedig mert meglepődve tapasztalta, hogy mély érzéseket táplál Sander iránt. Ő, aki soha nem vesztette el a fejét! Hirtelen elfogta a rossz lelkiismeret. Vőlegé-

nye, Morten Hjortsberg jutott az eszébe. Szégyenletesen keveset gondolt rá az utóbbi időben. Másfelé jártak a gondolatai… Livor a bejárathoz vezette őket. Nagy nyikorgással kinyitotta az ajtót. Beléptek. Livor kinyitott egy belső ajtót, és máris egy szobában találták magukat. – Hűha – mondta valamelyikük. A lakatlan régi házak általában nem valami barátságosak. – Keresek valami tűzifának valót és megpróbálok világosságot gyújtani – kezdte Livor biztatóan. – Idebent sincs sokkal melegebb, mint kint – jegyezte meg Olsen. Beljebb merészkedtek. Keservesen nyikorgott alattuk a padló. Benedikte nem mozdult. Sander együtt várt vele. – Mi történt, Benedikte? – Maradj egy kicsit csöndben! Megpróbálom felderíteni a ház légkörét. A férfi figyelmesen várakozott. – Nos? – kérdezte aztán. Benedikte végigsimított a homlokán. Jó időbe telt, míg megszólalt. – Különös. Nagyon különös. Soha nem tapasztaltam még ilyesmit. A háznak nincs légköre. Olyan… mint egy újonnan berendezett ház. – Jó, de hát ez nem baj, vagy igen? – Ez egyáltalán nem jó jel. Hiszen ez nagyon régi ház. Sok esemény színhelye lehetett. Gyermekek születtek a falai között, öregek és betegek hal-

tak meg itt. Tragédiák és boldog órák zajlottak benne valaha. Ennek ellenére korábbi életnek nyoma sincs. Nem érzek semmi vibrálást, semmi életjelet. Olyan, mintha… – Mintha? – Mintha a ház félne. Mintha szándékosan titkolná a benne történt eseményeket… Magam sem értem. Pedig nem hagytak cserben különleges képességeim. Csak itt valahogy nem működnek. Érzem a jelenlétedet, érzem a benyomásaidat. Ahogy idejöttünk, éreztem milyen nagy szomorúság árad a faluból, de idebent minden halott. Intett, hogy menjenek a többiek után. A másik szobában Adele vigasztalan képet vágott. A többiek osztották elkeseredését. Az egész házból áradt a pusztulás. A fal fagerendái annyira korhadtak voltak, hogy az ember az ujjával lyukat vájhatott volna beléjük. A mennyezet félig lógott a fejük fölött, a padló majdnem beszakadt a lábuk alatt. – Jaj de büdös van itt! – mondta Adele panaszosan. Livornak sikerült begyújtania, még egy lámpást is talált. A tűz és a lámpás úgy ahogy bevilágította a szobát. A fény sejtelmes árnyékot vetett a falakra. Benedikte nyugtalanul bámult befelé a szobába. A fény a helyiségnek hol az egyik, hol a másik részét világította meg. Látszottak a hatalmas tartógerendák is. Ebből a lány arra következtetett, hogy ez a szoba a ház legrégibb része, a többi helyiséget

csak hozzáépítették. De miért érzi ezt az ürességet? De jó lenne, ha itt volna Jéghegyek Népe nemzetségének valamelyik tagja! Benediktének az az érzése támadt, mintha harcban állna a házzal. Vagy nem is a házzal, hanem a benne rejtőző titokkal. Egyszeriben tapasztalatlannak és nagyon fiatalnak érezte magát. Csak az vigasztalta, hogy Heike valószínűleg ugyanezt érezte, amikor megküzdött a stregesti boszorkánnyal. Nem lehetett sokkal idősebb nála. Ha ő képes volt harcba szállni, akkor neki is meg kellene legalább próbálnia megfejteni Révkikötő rejtélyét. Ám Benediktének az a gyanúja támadt, hogy más, hatalmasabb erők is benne vannak a játékban. A mandragóra-gyökér folyton fájdalmas görcsbe rándult azóta, hogy erre az átkozott helyre tették a lábukat. – Mégsem tölthetjük itt az éjszakát! – siránkozott Adele. – Nincs ennél jobb állapotban lévő ház? Livor a fejét rázta: – A többi mind összedőlt. – Istenem, mennyit szenvedtem már eddig is – panaszkodott tovább Adele. – De ez a disznóól minden képzeletet felülmúl! – Ha nem tetszik a hely, haza is mehet a kisasszony – dünnyögte Sveg, de valójában egyetértett vele. – Majd felsöpörjük a padlót a külső szobában –

biztatta Benedikte, bár ő maga is szeretett volna minél messzebbre futni ebből az elátkozott házból. – Milyen állapotban lehet a padlás? – Nem tudom, de a mennyezetből ítélve… – kezdte Livor. Felnézett a majdnem rájuk omló mennyezetre. – Az egész nagyon emlékeztet valamire – jegyezte meg Sveg. A többiek bólintottak. Adele és Livor kivételével nemrég jártak egy hasonlóan romos házban. – Remélem, ennek a háznak az emelete nem tartogat olyan kellemetlen meglepetéseket, mint a másiké – jelentette ki Sander. – Hát igen – dünnyögte Sveg. – Nos, amint látom, idebent van két ágy. Igaz, nagyon kicsik. De a hölgyek megalhatnának ebben a szobában, mi férfiak pedig majd birtokunkba vesszük a másikat. Adele és Benedikte idegenkedve szemlélték az ágyakat. Nem túl csalogató látvány. Korhadt deszkákból álló poros tákolmányok, tele egérpiszokkal. A döngölt padló még kevésbé volt csábító. Egyedül Sandert nem hagyta el a jókedve. – Először is szereznünk kell valahonnan élelmet, aztán Livor majd elmesél mindent szép sorjában. Az evés gondolata mindenkit felhangolt. Öszszekotortak egy vacsorára valót az úti elemózsiából. Békésen falatozni kezdtek az asztalnál. Hogy szomjukat csillapítsák, vizet forraltak. Sander még egy üveg bort is kinyitott, amit eddig rejtegetett. Egészen kedélyes lett a hangulat.

Úgy látszott, mindenki felengedett, csak Benedikte ült továbbra is mereven, és hallgatózott. Livor megtömte a pipáját, ünnepélyesen szívott belőle egy nagyot, majd belefogott a mesélésbe: – Csak azt tudom elmondani, amit az emberek beszélnek. – Az éppen elegendő – jegyezte meg Sveg. – Mindig is keringtek mendemondák Révkikötőről. Tündérekről, szellemekről, tudom is én még miről regéltek az emberek. Aztán történt valami… mikor is… Huszonöt évvel ezelőtt. Akkoriban öt éves voltam. Sander és Benedikte egymásra nézett. Helytálló volt a feltételezésük, hogy a falu úgy harminc éve néptelenedhetett el. – Itt lakott akkoriban? – kérdezte Sveg. – Itt hát. Sok család lakott itt fönt a lenti faluból. Aztán elmenekültek. Nos, akkortájt nagy kavarodás történt. Azt beszélték, egy asszony holttestére bukkantak… Bocsássanak meg, kisasszonykák! Elvágták a torkát és kiszívták a vérét! – Hol találták meg? – kérdezte Sveg. – Nem emlékszem pontosan, mivel nem engedték, hogy megnézzem. Azt hiszem, a tóban találtak rá, mert nagy tömeg csődült össze a parton. Ekkortájt bukkant fel… a révész. Miatta menekült el mindenki. Akkor még nem tudtam, miért. Csak később, amikor néhány idegen felmerészkedett ide, és át akartak kelni a tavon. Nem sokra rá rábukkantak a holttestükre a tóban. Nem mindegyiknek a tetemét találták meg. Nekem még nem esett bajom,

mert nem hívom, amikor megjelenik. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Hirtelen összeráncolta a homlokát. – Történt azonban valami, még mielőtt… – Mielőtt micsoda? – kérdezte türelmetlenül a vizsgálóbíró. – Még mielőtt holtan találták azt az asszonyt. Halványan emlékszem, hogy ő és a barátja talált valamit. De hogy mit, ne kérdezzék! Nem tudom. Soha nem árulták el, mire bukkantak. – A falubeliek csak tudnak többet erről, vagy az asszony barátja! – Nem. A férfivel végzett a révész először. Látták, amint a révésszel együtt a csónakban ül, és Nette tava közepén elsüllyed. Belefulladt a tóba. A vizsgálóbíró kezébe vette az érmét. – Lehet, hogy ez az a valami, amit találtak? Mindannyian látták, hogy Livor visszahőköl. – Hol találták? A vizsgálóbíró elmesélte a történetet. A fiatal paraszt bólintott. – Szóval még egy halott! Nem, nem ezt találták. Ez egy a sok érme közül, amiket a halottaknál találtunk. – Mindegyiknél? – kérdezte Sander – Hányan haltak meg egyáltalán? – Nem olyan sokan. Nem merészkednek ide idegenek gyakran. – Senki nem folytatott nyomozást az ügyben? – kérdezte Sveg. – De igen. Nem jutottak semmire. És a medali-

onoknak is nyoma veszett. Adele a vőlegénye után érdeklődött, de Livor nem tudott felvilágosítást adni. Sander a falnak dőlt. – Szívesen meghallgatnék néhányat azokból a mendemondákból a tündérekről és egyéb különös teremtményekről… – De hisz ez csak babona – akadékoskodott Olsen. Sander szigorúan ránézett. – Eddig nem jött rá, hogy nem kézzelfogható dologgal állunk szemben? Azt gondolta tán, hogy a révész hús-vér ember? Erre Olsen semmit sem válaszolt, csak összeszorította a száját. Livor kicsit zavarba jött, hogy ezekről a hihetetlen történetekről faggatják. Mind a két lábával a földön járt. – Hát legyen! De ezek csak a szokásos hegyi történetek. Nagyon régen felakasztottak egy rablót. Azt híresztelik, hogy visszajár kísérteni. Ostobaság! Egyszer egy asszony jéghideg kéz érintését érezte az arcán. Máskor az egyik istállóban nem tudtak jószágot tartani, mert az ördög elátkozta az istállót. Egy férfi, amikor holdvilágos éjszaka kibámult az ablakon, egy asszony arcát pillantotta meg hirtelen az üveg mögött. Ez mind buta szóbeszéd! – De a révészben hisz, ugye? – Hogyne hinnék, mikor saját szememmel láttam nem is egyszer. Most azonban nem értem, ho-

va tűnhetett? Hallgattak, végül a vizsgálóbíró törte meg a csendet: – Van valaki köztünk, aki megérezte a veszélyt. A révészt csónakostól a tó fenekére küldte. A fiatalember hitetlenkedve bámult rájuk, majd így szólt: – Mindig elsüllyed. De utast is visz magával. Nem szóltak semmit. Jobbnak látták, ha hallgatnak Benedikte különleges képességeiről, hiszen a lány sem szívesen tárta fel titkát. Ágyba bújtak. Benedikte a köpenyével takarózott. Gondterhelten végighúzta a kezét a szálkás falgerendákon. Gyorsan elkapta a kezét, bár semmi különöset nem észlelt. Ősrégi, korhadt fa, mégis visszakapta a kezét, ahogy hozzáért. Milyen különös, élettelen ház! Mások bizonyára nem érzik ilyen erősen a házak légkörét. Milyen unalmas is lehet. Hiszen számára életre kelt minden egyes ház, megelevenedett a természet is, a fák, a kövek. A házakat hol barátainak, hol ellenségeinek érezte. Ezt a házat pedig…? Nyomasztotta a ház némasága. Valami nincs rendjén, mintha a ház titkolózna előtte. Mintha tudná, hogy Benedikte képes elűzni a gonoszságot, a keserű emlékeket. És ez a hatalom nem akarta, hogy legyőzzék. Nem tudott elaludni, ide-oda forgolódott. Lassan felkeltette a figyelmét valami egészen különös jelenség.

A sötétben egy szempár világított. Benedikte megmerevedett. A szoba felé fordulva feküdt, de nem tudta volna megmondani, milyen messze van a szempár. Talán csak a képzelődik. Vagy mégis van valaki a szobában? Hideg, fémes színe volt, mégis elevennek tűnt, mert még pislogott is. Ráadásul őt nézte. Ebbe a jéghideg, kíméletlen tekintetbe Benedikte beleborzongott. Mintha a veséjébe látna. Mindenáron tudni akarja, kicsoda. Adelére nem számíthatott. A lány mélyen aludt. Megrémülne, ha Benedikte felébresztené. Kiáltson a többieknek? Hívja segítségül Sandert vagy Sveg bírót? Nem merte. Nem tudta, hol keresse a sötétben az ajtót, és azt sem, mit vált ki, ha felkiált. Márpedig a világ minden kincséért sem vállalkozna arra, hogy elhaladjon emellett a szörnyű szempár mellett. Benedikte ajkát siránkozó, ijedt szavak hagyták el. Ezt a ráolvasást is a Jéghegyek Népe könyvéből tanulta. Hirtelen kihunyt a hideg, világító szempár. Eltűnt, még mielőtt a lány kárt tehetett volna benne. Benedikte félbehagyta a ráolvasást, mert félt, hogy megijeszti a többieket, ha meghallják. Nem ismerte ennek a különös lénynek a kilétét. Nem tudhatta, megtámadja-e, ha megmozdul. Egyet biztosan érzett. Akármi is rejtőzött a sötétben, hatalmas ereje van, és szörnyen gonosz.

Valami más is megragadta a figyelmét. Míg a szempár világított, erősebben bűzlött a szoba. Biztos volt benne, hogy ez az a különös erő, amit első perctől fogva érzett, mióta beléptek a házba. Amikor ez a különös hatalom úgy érezte, hogy nem figyelik, megjelent előtte. Odakint hirtelen feltámadt a szél. Egyre erősebben süvített a romos falu fölött. Valamit nekicsapott a ház falának, ide-oda forgatta. Úgy hallatszott, mintha valaki be akarna jönni. Benedikte a fejére húzta köpenyét, erősen dobogott a szíve. Később nem értette, hogyan tudott azon az estén elaludni. Sikerült ellazulnia és végül megadta magát az álomnak. Amikor hajnalodni kezdett, hirtelen felébredt. A szél üvöltött kint a hegygerincen, majd hirtelen elnémult. A süvítő szélben úgy tűnt, mintha kiáltást hallott volna. Hosszú, panaszos kiáltást, mely akkor hagyja el az ember száját, ha haláltusáját vívja… Aztán minden elcsendesedett.

8. fejezet A FIATAL OLSEN nem tudott elaludni. Nyitott szemmel feküdt és hallgatta a szél süvítését. Épp a mellette lévő házfalnak csapkodott a szél valami kemény tárgyat. Így amikor végre elbóbiskolt volna, felébredt a csattanásra. Nincs mit tenni, véget kell vetni ennek az áldatlan állapotnak. A többiek persze édesdeden alszanak – gondolta bosszúsan. Hallgatózott egy darabig, majd nagy nyikorgással kinyitotta a külső ajtót. Arcába vágott a jeges szél. Úgy tombolt, hogy őt is a falhoz csapta. A hajnali derengés sejtelmes színbe vont mindent. Még Olsen hátán is végigfutott a hideg, pedig ő aztán igazán két lábbal állt a földön. Legszívesebben visszament volna a házba, de azért elmerészkedett a ház sarkáig. Egy falra akasztott fakanna okozta a csetepatét. Olsen dühös mozdulattal leakasztotta. Visszament az ajtóhoz, keze már a kilincsen volt. így nem láthatta, hogy a kanna áttáncol az udvaron és egy másik falnál köt ki. Az ajtóban megtorpant, mintha fontolgatna valamit. Átkozott Sveg – gondolta. Mindig megszégyenít mások előtt. Pedig ezerszer többet tudok a bűnözőkről, mint ő. Lefogadom, egyetlen könyvet

sem olvasott el életében. Most itt az alkalom! Megfejtheti a titkot. Hogy fognak ámulni, ha rájön a titok nyitjára. Adele is elismerő pillantást vetne rá. Hol is kezdje? Volt egy elmélete. Úgy vélte, Morten Hjortsberg idefönt veszítette el életét. Itt kell lennie a faluban. Lehet, hogy valamelyik házban van a holtteste. Talán rászakadt valahol a tető. Hogyan állapíthatná meg a tóban talált halott kilétét? Nincs könnyű dolga. Minden olyan titokzatos. A révész… Hisz saját szemével látta. Szerencsére elnyelte a tó, így biztonságban van idekint. Az érme… Livor azt állítja, sok van belőle. Talán azokat is valamelyik ház mélyén rejtették el. A szél belécsimpaszkodott, de ő utat tört magának a legközelebbi ház felé. A ház romokban hevert. A bejáratot sem találta. Itt aligha rejtettek el bármit is. Folytatta tovább az utat. Arra gondolt, biztosan talál valami magyarázatot. Még hogy kísértetek. Badarság! Odaért egy másik, kisebb házhoz. A teteje beszakadt, de a ház még állt. Belépett a nagyon alacsony ajtón. A házban nem volt semmi említésre méltó. Így vizsgálta át egyenként a házakat. Félúton járt, amikor odaért a templomhoz.

Az ablakok kitörtek, de a kis fatemplom még egészen jó állapotban volt A bejáratnál habozva megállt, mégis belépett. Sötét volt bent. Nem voltak padok, csak az oltár. Ilyen különös oltárt még soha életében nem látott. Mi a csuda… világít ott? Egy szempár? Olsen megdermedt a rémülettől. Ide-oda kapkodta a fejét – majd élesen felsikoltott. Ezt a segélykiáltást hallotta meg Benedikte félálomban. Azt hitte, madár rikoltott dacolva a viharos széllel. – HOL VAN OLSEN? – kérdezte Sander a reggelinél. – Hogy hol? – kérdezett vissza Sveg. – Biztosan a saját szakállára elkezdett nyomozni. Mindig ezt csinálja. Így akarja bizonyítani előttem felsőbbrendűségét. Meglehetősen unom már. A hosszú keresés eredményeként aztán előáll a „bizonyítékkal” ami – mondanom sem kell – teljesen lényegtelen. Ne aggódjon, nemsokára előkerül. De Olsen nem került elő. Adele Benedikte szeme láttára megsimogatta Sander fejét és nevetgélve, bizalmaskodón súgott valamit a fülébe. Sander kicsit zavartan visszamosolygott. Evés után Sander kijelentette, hogy szét akar nézni az emeleten. A többiek próbálták lebeszélni, de nem lehetett. Egyedül akart felmenni, mivel a

padló még így is beszakadhat. Ebben egyetértettek. Jobb, ha egyszerre csak egy ember megy fel. Míg Sander távol volt, Benedikte megpróbálta lefoglalni magát. Kitakarított egy kicsit. De nem tudott odafigyelni arra, amit csinál. Elmesélte, mit látott az éjszaka, de csak Sander hitt neki. Nem tudta elfelejteni a reggeli jelenetet Adele és Sander között. Fáradtan leült az ágyra és magába roskadt. Amikor Adele újra belépett a szobába, és megkérdezte tőle, mit csinál ott az ágyon, Benedikte érezte, amint a Jéghegyek Népének gonosz öröksége eluralkodik rajta. Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy nekitámadjon Adelének. De csak megmarkolta az ágy szélét. A felgyülemlett gyűlölet és féltékenység lassan elpárolgott. Rámosolygott Adelére és remegő hangon motyogott valamit, hogy nem jól érzi magát. Adele könyörtelen válasza nem késlekedett: – Egyikünk sincs túl jó formában. De azért még nem heverészünk és nem sajnáltatjuk magunkat. Ezenkívül nem próbáljuk bizonyos mások figyelmét magunkra terelni azzal, hogy hetet-havat összehordunk valami sötétben világító szempárról. Te jó ég, milyen gyerekes viselkedés! Erre Benedikte nem tudott mit válaszolni. Felállt és úgy tett, mintha tovább takarítaná a szobát. SANDER A FAL MELLETT lépkedett a padláson. Nem mert rálépni a rozoga padlóra, nehogy a bará-

tai fejére essen. A padlás meglehetősen romos állapotban volt. Nehéz elképzelni, hogy valaha laktak itt. Ha mégis, akkor sok-sok évvel ezelőtt. Farönkök, hordók, szerszámok hevertek szanaszét. Beljebb pedig egy régi szekrény állt háttal kifelé, kidobásra várva. Úgy gondolta, érdemes közelebbről szemügyre venni. Nem volt könnyű utat törni a sok limlomban a szekrényig. Gyenge fény szűrődött be egy hihetetlenül piszkos ablakon. Az ingujjával letörölte belülről, hogy jobban lásson. A szekrény tartalma sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint gondolta. Az egyik fiókjában egérrágta naplót talált, melyben a falu eseményeit jegyezték fel. Az írásból és a stílusból arra következtetett, hogy asszony készítette a feljegyzéseket. A dátumot nem írta föl, de a megsárgult lapok arról tanúskodtak, hogy az események a régmúltba nyúlnak vissza. Az egerek sajnos néhány helyen kirágták az oldalakat. Sander belemerült az olvasásba. Még a rá váró kis társaságról is megfeledkezett odalent. Az ablak mellett nekidőlt a falnak, és csak úgy falta a sorokat. Javarészt a napi teendőkről szólt a könyv. Ezenkívül a könyvelést vezették benne. Termékeny évekről számoltak be a cirkalmas betűk. Bő kecskesajt termésről, nagy rakomány szénáról, amit le kell szállítani a völgyben fekvő faluba, borjadzó tehenekről és a gazdaság egyéb eseményeiről.

Sander néhány korábbi, megmagyarázhatatlan eseményről is olvasott benne. Az 1600-as 1700-as években elég sok gyilkosság történt a vidéken. Talán nem is olyan meglepő, hiszen sokan megfordultak errefelé, mivel itt volt a révkikötő. Az útonállóról is szó esett, akit Livor említett. Eljutott a tündérmesékig és a kísértethistóriákig. Ezt a részt gyorsan átlapozta. Nem nagyon hitt a létezésükben. Inkább a bűnöző hajlamú emberekről szeretett volna többet megtudni. „A beavatottak”. Ez a kifejezés többször előfordult a könyvben. Róluk szívesen olvasott volna még, mivel biztos volt benne, hogy a tavat valamikor Nerthus tavának hívták. Ugyanazokat a történeteket olvasta, amikről Livor már beszámolt. Egy különösen kegyetlen férfi is kísértett a környéken, főleg a tóparton rémisztgette az embereket. Hiányzott a fél arca. Az egyik áldozata, egy asszony, sokáig visszajárt a házba kísérteni, ahol megölték. Lehet, hogy övé az a világító szempár, amelyikről Benedikte beszámolt? Hitt a lánynak. Ez lenne hát a ház titka, amit Benedikte annyiszor emleget. Váltig állítja, hogy a ház tele van gonosz erővel. Sanderre tagadhatatlanul hatással volt a lány. Sokszor sajnálta, mennyire tehetetlen Adele piszkálódó megjegyzéseivel szemben. Reméli, nem árulja el éjszakai kalandjukat. Majd figyelmezteti, hogy tartsa a száját. Sander újra a naplóra összpontosította a fi-

gyelmét. Úgy gondolta, hogy magányos nő lehetett az írója. Papírra vetette a gondolatait, így enyhítve magányán. Említést tesz egy férfi látogatásáról is a faluban. Ezeknek a látogatásoknak nagy örömmel nézett elébe. Aztán újra visszafogott lett a hangvétel. A férfi elutazott, és nem történt semmi különös. Az egyik fejezet arról szólt, milyen szörnyű esemény történt Révkikötőben többszáz évvel ezelőtt. Egy férfiról – pontosabban egy lényről – tett említést, aki átutazóban volt errefelé. Az asszony egy ősrégi legendát jegyzett le úgy, ahogy az emberek beszélték. Régen ez a hely volt az összekötő híd észak és dél között. Ez a bizonyos utazó olyan „gonosz erőket keltett életre a régmúltból, amiknek rejtve kellett volna maradniuk.” Sander elégedetten bólintott. Ez megerősítette az elméletét. Újra említést tett ebben a fejezetben a „beavatottakról”, majd egy szinte elolvashatatlan és zavaros rész következett, az egerek jóvoltából, ami a révész ellen elkövetett igazságtalanságról szólt. Az elkövető valószínűleg az átutazó volt. Egy velejéig gonosz teremtmény… Amennyire ki tudta bogarászni a sorokat, a révészt az idegen súlyos büntetéssel sújtotta. Eltorzult lényként élte tovább életét, halála után pedig nem nyerte el örök nyugalmát. Aha, ilyen régi tehát a révészről szóló történet! A sorokból Sander arra következtetett, hogy az asszony szerette ezt a falut, bár nem volt könnyű itt az élet.

Nem említette, hogy a falut elhagyták volna lakói. Vagyis a feljegyzések huszonöt évnél régebbiek. Sander lassan ereszkedett le a lépcsőn, magával hozta a naplót is. Még mielőtt leért volna, hallotta, ahogy Sveg Olsent szapulja. – Az az átkozott, okoskodó fajankó mégis mit képzel magáról? Tudják, mire vetemedett egy alkalommal az irodában? Hallottam, amint azt mondta a kollégáknak: „Csak várjanak, amíg igazságügyi miniszter leszek! Akkor aztán visszafizetem Svegnek a sok megaláztatást. Első dolgom az lesz, hogy felmondok neki” Még hogy igazságügyi miniszter. Bár elég hülye ahhoz, hogy az váljon belőle. No de itt jön Sander barátunk. Sander dióhéjban elmesélte a napló legfontosabb feljegyzéseit. Sveg rögtön lecsapott rá. A többiek többé-kevésbé érdeklődve hallgatták a beszámolót. Adele inkább bosszúsnak látszott, Livor pedig meglepődött. Benedikte elmosolyodott: – Ha nem tűnne teljes képtelenségnek, akkor azt mondanám a hallottak alapján, hogy ősatyám, Gonosz Tengel járt itt többszáz éve, és ő okozta ezt a galibát. Ezután összeszedelőzködtek, hogy megkeressék Olsent. – Sander, mesélnél egy kicsit többet a „Nerthus tava” elnevezésről? – kérte Benedikte a fiút. – Ki volt az a Nerthus? Livor már éppen ki akarta nyitni az ajtót, de

megállt, a többiek mind Sanderre meredtek. – Nem, most inkább nem. Nem túl vidám történet – mondta Sander zavartan, de aztán belekezdett: – Nerthus a termékenység istennője a germán mitológiában. Sokak szerint a mi viking istennőnknek, Njordnak az elődje. Egy szigeten tanyázott egy tóban, és hintaján időnként körbeutazott a vidéken, hogy megáldja azokat a gazdaságokat, amelyeket méltónak talált erre… – Hogy jutott át a partra a szigetről? Átrepülte a hintóján a tavat? – kérdezte Sveg. – Nem tudom – mosolygott Sander. – A szigeten volt egy kis liget. Ott a fák között tartotta hintaját letakarva, elrejtve e világ szeme elől. Csak a saját papja érinthette meg a hintót. A pap is elkísérte az útjain. Teheneket fogtak a hintó elé. Az istennő nemcsak rosszat, jót is cselekedett. Azokon a helyeken, ahol megfordult, az emberek lerakták a fegyvert, ünnepeltek és vigadtak. Egész meghökkentő termékenységi rituálékat tartottak, bár erről nem sokat tudunk. – Mint például a volse? – Igen – bólintott Sander. – Amikor az istennő megelégelte az emberek társaságát, a pap visszavitte a szent szigetre. Ott aztán a hintót, a takarót, és az istennőt szolgák tisztították meg az út porától a vízben. A szolgákat a szertartás után elnyelte a víz. Azt hiszem, feláldozták őket. – Ó milyen szörnyű – borzongott meg Adele. – Öööö… Mindez abban a korban történt,

amelyből az érmék származnak? – kérdezte Sveg. – Igen. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy időbe telt, amíg a különböző áramlatok eljutottak hozzánk Norvégiába a kontinensről. A merovingek idejére esik a Nerthus-kultusz és az érmék is. – A meroving-kor időszámításunk után 600-tól a 800-as évekig tartott, ugye? – Igen. – Nos, akkor az időpontok egybeesnek. Ez a gonosz szörnyeteg, aki ilyen vagy olyan rémtettet követett el az ugyancsak gonosz révész ellen, többszáz évvel ezelőtt járt itt. Közben aztán történt még valami, úgy huszonöt évvel ezelőtt. Azt hiszem, a többi kísértethistóriát elfelejthetjük.. – Én nem hiszem – jegyezte meg Sander komolyan. – Az egész összefügg, csak azt nem értem, hogyan. – Mindenesetre a révész alakja huszonöt évvel ezelőtt újra fölbukkant, ugyanúgy az emberáldozat rítusa is – foglalta össze Sveg határozottan. – Nos, induljunk hát Isten nevében. Keressük meg azt a megátalkodottat. A szeles reggeli hidegben Olsen nevét kiáltozták minden irányban. Sander hirtelen Livorhoz fordult: – Tegnap nem említette a félarcú kísértet történetét. – Nem, mert nem hallottam róla – felelte mosolyogva a paraszt. – Bizonyára nagyon régi. A meggyilkolt asszonyról, aki visszajárt kísérteni a

házába, hallottam. – A nagy házban ölték meg, ahol az éjszakát töltöttük? – Nem, nem. Abban a kis romos házban ott fent a dombon. – És a „beavatottak?” – Soha nem hallottam róluk. Valószínűleg nagyon régi történet. – Hihetetlen, mennyi badarságot össze tudnak hordani az emberek még egy ilyen kis faluban is – dünnyögte Sveg. Anélkül, hogy tudták volna, ugyanazt az utat tették meg, mint Olsen. Lassan odaértek a templomhoz. Benedikte lelassította lépteit. Tekintetében ijedség tükröződött. Sander hallott róla, hogy a Jéghegyek Népe átokverte leszármazottjait rosszullét kerülgeti a templomok közelében. De a lány tekintete elárulta, hogy most nemcsak erről van szó. – Mi történt? – kérdezte halkan. – Nem tudom. Azt hiszem… én inkább kint maradok. – Ahogy akarod. Nehéz elképzelnem Olsent, amint a templomban imádkozik, de azért benézünk. Rögtön visszajövünk. – Milyen aranyos kis templom – szólalt meg Adele. Sveg lépett be elsőnek, a többiek követték. Kis hegyi fatemplom, sok hasonlót találunk errefelé. – Nincs itt semmi figyelemre méltó, hacsak

nem ez a nagy rend. A templom a falu többi épületéhez képest nagyon rendezett – jegyezte meg Sander szárazon. – Biztosan nem Olsen tett rendet – jegyezte meg Sveg gúnyosan. – Híres arról, milyen rendetlen. De hol lehet az az átkozott? Sander lassan, tisztelettudóan odalépett a kis oltárhoz, ahogy az már egy templomban szokás. Adele követte, Sveg és Livor még mindig az ajtóban állt. – Mit keres, Sander? – kérdezte Sveg. Sander leguggolt és ujját végighúzta az oltár alsó szélén. Hirtelen megfordult és felállt. – Pszt! Mi ez a zaj? Hallgatózni kezdtek. – Benedikte beszélget valakivel – szólt Adele. – Akkor hát megtalálta Olsent – jegyezte meg Sveg. – Nem – mondta elgondolkodva Sander. – Vagyis lehet, de itt többen beszélgetnek. – Többen? – kérdezte Livor hitetlenkedve. – Azt nem hiszem. A falusiak annyira félnek ettől a helytől, hogy… – Pszt! – szólt rá Adele. Csodálkozva néztek rá. Feszülten figyelt. Tekintetéből meglepettség és remény sugárzott. Kívülről lépéseket hallottak közeledni. Ismerős hang… Adele hirtelen magához tért a bénult csodálkozásból. Feltépte a templomajtót és így kiáltott. – Morten! Istenem, ez Morten, a vőlegényem!

– Teljesen elment az eszetek? – kiáltotta amaz. – Ezen az elátkozott helyen töltöttétek az éjszakát? Adele már nem hallotta, mit mond. Látványosan megölelte, miközben azért jelentőségteljes pillantásokat vetett Sanderre. Majd egymás szavába vágva beszélgetni kezdtek. Sveg egy kiáltással próbált rendet teremteni ebben a zűrzavarban. Morten Hjortsberg és a két német turista még mindig azon rémüldözött, hogy mertek Sveg és társai idefent éjszakázni? Sveg megkérdezte, mit keresnek idefent. Azt felelték, egy hegyi legelőn töltötték az éjszakát, úgy egy kilométerre innen. A másik három német turista meghalt. – De hát hol voltál ennyi ideig? – kérdezte panaszosan Adele. – Itt a faluban találkoztam a németekkel, aznap, amikor feljöttem – kezdett a magyarázatba Morten Hjortsberg. Magas, kicsit pökhendi fiatalember volt. – Ők mentettek meg a… Biztosan alig akarják elhinni, de majdnem a révész karmaiba kerültem, aki… – Igen, igen találkoztunk vele – vágott a szavába Sveg. – Hogyan mentették meg? – Rám vetették magukat, és megakadályozták, hogy beszálljak a csónakba. Természetesen rettentően megijedtem, de megmagyarázták, hogy a révész lehúzna a tó fenekére. Benedikte is odaért hozzájuk. – A német turisták elmondták, hogy eltűnt tár-

suk után nyomoznak. – Társuk után? – kérdezte Sander. – Hát nem hárman tűntek el? Az egyik német válaszolt, törte a norvég nyelvet: – De igen. A többieket azonban megtaláltuk. Az egyik vízbefúlt, a másikat… – Felakasztották és kiszívták a vérét, mi? – szakította félbe Sveg. – Igen, úgy van. A harmadikkal nem tudjuk, mi történt. – Megtalálták? – Még nem. – Egyszerre tűntek el? – kérdezte Sander. – Igen, két társunk igen. Most ősszel. Nagyon titokzatosan viselkedtek, nem árulták el, miben mesterkednek. Egyikünk hallotta, amint valami „nagy megtisztulást” emlegetnek. Nem tudtuk elképzelni, mire készülnek, aztán nyomuk veszett. – Hol bukkantak rá az akasztott áldozatra? – kérdezte Sander. – Azon a kis, tóba nyúló félszigeten. Sander megrökönyödve nézett rájuk: – Te jó ég, milyen ostobák vagyunk! – De hát miért? – Az áldozati liget! A liget, ahol az istennő áldozatait felakasztották! Sander elviharzott. A többiek utána. Megkerülték a templomot, elmentek a temető mellett, majd kiértek a tóhoz. Előttük terült el a félsziget, közepén a liget fái magasodtak.

Már messziről észrevették, hogy valami ideoda himbálódzik az egyik fán.

9. fejezet BENEDIKTE alig bírta a rohanást. A csodálatos hegyi pázsitot itt-ott már virágok tarkították, harangvirág, kakastaréj. – Istenem, segíts! – nyögött föl Sveg. Egyszeriben mintha megbánta volna, hogy néha keményen bánt Olsennel. Egymás mögött futottak hosszú sorban a liget felé. Valójában nem tudni, miért szaladtak, hiszen Olsenen már úgysem segíthettek. Elvágták a nyakát és kiszívták a vérét. A nyakában fémes, éremszerű valami himbálózott vékony bőrszíjon. – Jaj, ne! – nyögte Benedikte, mintha gonosz látomást akarna elűzni. Nem kellett közelebbről megvizsgálniuk a nyakában lógó medaliont. Nyilvánvaló volt, hogy az N rúnát vésték be rá, N mint Nerthus. Senki nem kedvelte különösebben Olsent, de ilyen véget még a legádázabb ellenségének sem kíván az ember. A NÉMETEK ÉS MORTEN erősködtek, hogy menjenek el Révkikötőből és aludjanak a hegyi legelőn álló pásztorkunyhóban. Onnan különben is rövidebb és jobb út vezet lefelé egy másik faluba. Sveg beleegyezett. Arra kérte a többieket, hogy vigyék magukkal Olsen holttestét a hirtelen összetákolt hordágyon. Ő a maga részéről itt marad még Sanderrel és Benediktével, hogy vizsgálatokat vé-

gezzen. – De nem maradhatnak itt! – tiltakozott Morten. – Hát nem értik, hogy veszélyben az életük? – Emellett a két ember mellett biztonságban érzem magam – jelentette ki Sveg. – Mindkettő kiváló szakember a maga területén. Morten értetlenül nézett rá, de Sveg nem fűzött magyarázatot a megjegyzéséhez, így hát fogták a hordágyat és elindultak. Sveg végre hozzákezdhetett a vizsgálathoz. – Mi a véleménye erről az egészről, Benedikte? – kérdezte. – Nem is tudom. Gonosz hatalom kezében van ez a hely, ebben az egyben biztos vagyok. De rossz helyen láttunk hozzá a kutatáshoz. – Mire gondolsz? – kérdezte Sander. – Nem tudom pontosan megmondani. Tudják, itt valami titok lappang… – Igen, ezt már mi is észrevettük – szólt Sveg gúnyosan. – Nem úgy értettem. Valaki vagy valami a lényeget titokban tartja előttem. Félelmetesen nagy erő. Az egyetlen esélyem vele szemben, ha megpróbálom kifárasztani. – Hogyan? – Majd kitalálok valamit. Egyébként meggyőződésem, hogy itt úgysem találunk semmit, ami nyomra vezethetne minket. Nem ez a megfelelő hely. – Márpedig annak látszik – mondta Sander.

– Igen, de a gonosz, akit keresünk, már nincs itt. Legalábbis azt hiszem – fűzte hozzá. A többiek elhallgattak. Sveg törte meg a csendet: – Látták a halott kezeit, az ujj hegyeit? – Igen – felelte Sander – Ki voltak ázva, mintha sokáig vízben lett volna. – Vagy mintha a tóban mosott volna valamit. – A nagy tisztogatás. Egy vallási ceremónia, Nerthus tiszteletére. Olsent választották ki a rabszolgájának. A kérdés csak az, mit tisztogatott? Nem látok sem hintót sem takarót a közelben. Ez az, amire céloztál, Benedikte? Lehet, hogy amit keresünk, máshol találjuk? – Igen, azt hiszem. – De miért akasztották fel itt Olsent? Miért nem a vízbe dobták? – gondolkodott hangosan a vizsgálóbíró. – Ez a gyilkosság… vagy nevezzük véráldozatnak, ma reggel történt, és még nem fejeződött be a szertartás. Én sem hiszem, hogy találunk itt valami lényegeset. Menjünk inkább a többiek után. – Mindjárt, mindjárt. Egyvalamit azonban nem értek. Hová tűnt az a sok vér? – Nem tudom. Többek között ezért is gondolom, hogy nem a megfelelő helyen keresgélünk – felelte Benedikte. – Igen, ez nyilvánvaló – értett egyet Sander. – A vért egy különleges áldozati kehelyben gyűjtötték össze. Gyerünk innen, erről a hátborzongató helyről!

– Rendben van – egyezett bele Sveg. – Úgyis alaposabban ki akarom hallgatni a németeket. Nem volt könnyű megtalálni a hegyi legelőhöz vezető keskeny utat. Meleg szavakkal köszöntötték őket a többiek, meg egy pohár borral, amit még a németek szereztek a városból. – Livornak vissza kellett mennie a faluba – mondta Adele. – De megígérte, hogy holnap reggel újra csatlakozik hozzánk, A többiek már begyújtottak. Kellemes meleg áradt szét Benedikte átfagyott testében. A németek bőven el voltak látva ennivalóval. Pompás lakomát csaptak. – Jó, hogy eljöttünk abból a kísértetházból – mondta Sander. – Igen, különösen a bűz volt elviselhetetlen az éjszaka, amikor megpillantottam azt a világító szempárt. A németek és Morten kicsit bővebben akarták hallani a történetet. Ámulva néztek a lányra. – Benediktének különleges adottságai vannak, nem egyszerű halandó – magyarázta Sander. Ekkor különös tisztelettel kezdtek viseltetni iránta. Túl hosszú ideig tartózkodtak Révkikötőben, hogy ne higgyenek a természetfeletti jelenségekben. Benedikte érezte, hogy Adele és Morten között megfagyott a levegő. Itt történt valami. Nem tetszett neki a változás, mert jól látta, milyen csábító pillantást vet Adele Sanderre. Szakított a vőlegényével, és Sandert akarja

megszerezni magának!, hasított belé a gondolat. Benedikte gyomra megint görcsbe rándult. Valójában megértette Adélét. Sander ezerszer különb volt a beképzelt Morten Hjortsbergnél. – Érdekelne, mit tudtak meg maguk erről az elvarázsolt helyről? – fordult feléjük Sveg. A német, aki a legjobban beszélte a nyelvet, így válaszolt: – Az ősszel már jártunk itt, hogy megkeressük a társainkat. Kibéreltük ezt a kunyhót… – Várjunk csak – szakította félbe Sveg. – Ha jól értem, nem együtt érkeztek ide? – Nem, nem.. A norvég hegyekben vándoroltunk, amikor a fülünkbe jutott Révkikötő különös története. Úgy történt, hogy először én jöttem fel ide az egyik társammal. Lent a faluban figyelmeztettek minket. De mi csak nevettünk a babonás félelmükön. Jaj, bárcsak hallgattunk volna rájuk! – Mi történt azután? – Feljöttünk egészen a faluig. Ott elénk jött a révész, hogy átvigyen minket. Mivel nem hallottuk hírét korábban, vele mentünk. – Micsoda? – kiáltotta Sveg és Sander egyszerre. – Átmentek a révésszel a túlsó partra? – Igen – sóhajtott fel a német. – De egyszerre csak az egyikünket akarta átvinni. – Hogy nézett ki? – kérdezte Benedikte. A német megborzongott. – Erről inkább nem beszélnék, ha lehet. Köszönöm! Először engem vitt át. Minden simán ment. Ott tett le a félszigeten a templom mögött.

– Nem történt semmi? – kérdezte Sander csodálkozva. – Semmi. Kivéve, hogy rettentő rosszul éreztem magam. Az az érzésem volt egész úton, mintha a vizén ülnék, úgy tűnt, még a csónak is vízből van. Szörnyű volt… – Mondott valamit a révész? – kérdezte Adele és közelebb fészkelte magát Sanderhez, aki arrébb húzódott. – Egy szót sem. Visszament a társamért. Már a tó közepén jártak, amikor… a csónak egyszerűen elsüllyedt. A társam segítségért kiáltott, csapkodott a karjával, de a csónakot mindenestül elnyelte a víz. Ekkor hallgatott egy darabig, majd összeszedte magát. – Volt valami szembetűnő különbség maga és a társa között? – kérdezte Sander egy idő után. – Nem mondhatnám. Hacsak nem az, hogy ő alacsonyabb volt nálam. És… Nem, ez butaság! – Mondja csak bátran! – Nos, ő pap akart lenni, én pedig ateista vagyok. – Mi történt magával azután? – kérdezte Sveg. – Semmi. Mint az őrült, le-föl futkostam a parton, de nem tehettem semmit. Nem tudok úszni. Természetesen belegázoltam a tóba olyan messzire, amennyire tudtam de… Elhallgatott és magába roskadt. Újra megrohanták az emlékek. Sveg a másik német turista felé fordult.

– És maga? Ez a férfi nem beszélt norvégül. Mivel majdnem mindnyájan olvastak németül az iskolában, megértették, amit mond. Sander csak Svegnek fordította a hallottakat. – Mi egy nappal később érkeztünk. Egy könynyebb úton jöttünk fel. Végül ide lyukadtunk ki, erre a hegyi legelőre. – Szóval a folyónak azon a partján indultak útnak ahol a kísértetfalu fekszik, így nem is találkoztak a révésszel. – Így van. Amilyen gyorsan csak tudtunk, elmentünk a faluba. Ott találtuk kétségbeesett barátunkat. Egy szavát sem hittük, de aznap este a tóban megtaláltuk barátunk holttestét. – Nem végezték el rajta a véráldozat szertartását? – Nem, egyszerűen csak vízbefúlt. – És azután? – Révkikötőben éjszakáztunk a szabad ég alatt, mivel szép idő volt. Az éjszaka folyamán eltűnt a két társunk, akiket később megöltek. Éjjel elmentek valahova. Amikor reggel visszajöttek, izgatottak voltak és titokzatosan sugdolóztak. Akkor hallottuk, hogy a „nagy megtisztulásról” beszélgetnek. – Aha, és mi történt azután? – Nos, nem sejthettük, mi fog történni a következő éjjel. Elhatároztuk, hogy maradunk, mivel jött az eső, és nehéz lett volna a halott társunkat lecipelni abban az ítéletidőben. A másik két társunk is

erősködött, hogy maradjunk… – Hol töltötték az éjszakát az esőben? – A nagy házban. Egymásra néztek. – Hogy telt az éjszaka? – Nem túl kellemesen. Valójában nem tudnám megmondani, miért, de furcsán éreztük magunkat. Az éjszaka folyamán eltűnt a két társunk, egyikőjüket két napra rá találtuk meg a parton, a másiknak nyoma veszett… A másik német vette át a szót. – Olyan sokáig maradtunk akkor ősszel, amilyen sokáig csak tudtunk. De gyorsan beköszöntött a hideg, és visszamentünk Poroszországba. Idén jöttünk vissza, hogy folytassuk a keresést. – És találtak valamit? – Sok érdekes részletre bukkantunk, de a barátainkat nem találtuk meg. – Később szeretném majd hallani, mire jutottak a kutatásban. Hanem most halljuk, Morten Hjortsberg: miért maradt idefent hat hétig anélkül, hogy hallatott volna magáról? A jólápolt fiatalember szemtelen képet vágott. Az arcára volt írva, mit gondol. Hogy merészeli egy paraszti származású vizsgálóbíró kifaggatni? De aztán leereszkedő hangon megadta a választ: – Bizonyítékokra bukkantam, hogy Klämmer docens, egyébként jó barátom, idefent járt. Úgy tűnik, talált is valamit… De aztán valami történhetett vele, mert megtaláltam a ruháját. – Hát igen… – mondta Sveg – Ráakadtunk a

holttestére. Részletesen elmesélték az egész történetet. Morten kétségbeesett képet vágott. Benedikte, ahogy ott ült és hallgatta őket, közelebbről szemügyre vette a két német turistát. Az egyikük, aki tudott norvégül, fiatal, kedves, nyílt arcú fiú. Walternek hívták. A másikat Gertnek. Meglehetősen jó húsban volt és egy kicsit idősebbnek látszott. Mindketten értelmesnek és olvasottnak tűntek. Mindenesetre rokonszenvesebbek voltak, mint a beképzelt Morten. – No de hat hét távollét! Legalább a jegyesét értesítette volna! – értetlenkedett Sveg. Morten sértődött képpel válaszolt: – Megfeledkeztem az időről. Idefent ugyanis olyan nyomokra bukkantunk, amik teljesen lekötötték a figyelmünket. – Mint például? – kérdezte Sander. – Ó, nem hiszem, hogy érdekelné magukat – mondta Morten megvetően. De Sander nem hagyta magát. – Mint például az ősrégi Nerthus kultusz? Mind a hárman rámeredtek: – Honnan tud erről? – kérdezte Morten. – Ez a szakmám. Mi lenne, ha összegeznénk a megfigyeléseinket, és közös erővel próbálnánk megfejteni Révkikötő rejtélyét? Segítségünkre lesz Benedikte is, aki igen sokat tehet az ügyért. A németek máris közelebb húzódtak, jelezve, hogy készek az együttműködésre. Morten Hjortsberg azonban gyanakvó képet vágott.

– Lám, lám, Sander Brink! Tőlem nem egykönnyen fog fontos információkat szerezni! Ez az én területem. Ha tudni akarja, értekezést szándékozom írni a faluról. Sander úgy tett, mintha nem hallotta volna, és a két német felé fordult. – Maguk bizonyára jobban ismerik a germán kultúrát, és többet tudnak Nerthusről. – Valójában nem. Általában keveset tudunk róla. Egyedül Tacitus tesz említést… – Igen, ezt mi is tudjuk. No és azok a furcsa érmék? Mi kettőt találtunk. Egyet Klämmer docensen, egyet pedig Olsenen. – Mi csak egyet, a barátunkon. A másik vízbe fulladt, amikor a révész… – Szóval nem volt rajta semmi? – Nem. – Elgondolkoztak. – Nem értem, hogy kerül ide ez a révész – kezdte Sander – Már-már azt hiszem, hogy két különböző természetfeletti jelenséggel állunk szemben. – Legalább kettővel – helyesbített Walter. – Lássuk csak: a révész, a Nerthus-áldozatok, de maga a hely is furcsa kísértethistóriák színhelye. Magunk nem tapasztaltunk semmi különöset, de egy közeli faluban hallottunk ezekről a történetekről. Majd említést tett a különös asszonyi arcról az ablakban, a jószágról, amelyik nem bírt megmaradni az istállóban. Ezeket a történeteket Sanderék már a másik faluban hallották. Sander megkérdez-

te, hallottak-e a félarcú kísértetről. Nem, nem hallottak. Sveg és Sander egymásra nézett, majd megmutatták a naplót. Mindhárman rávetették magukat. Ők is benéztek a padlásra, de nem mertek végigmenni a rozoga padlón. – Mennyi időt elvesztegettünk! Ha hamarabb megtaláltuk volna a naplót… – szólt Walter. Miután elolvasták, Sander megkérdezte: – Hallották hírét a „beavatottaknak”? Walter elgondolkozott. – Talán a Nerthus-kultusszal hozhatók kapcsolatba – kezdte habozva. – Aligha – vitatkozott Gert. – Mi lehet az a lelet, amiről a napló említést tesz? Livor is említette – kérdezte Sander. A másik három egymásra nézett és a fejüket rázták: – Fogalmunk sincs. – Talán a hintó? – felelte Benedikte. – Nerthus szent hintaja? – Nem hiszem – mondta Morten. – Nyomát sem láttuk. Pedig kitartóan kutattunk utána. – Szóval ezért maradtak idefent – jegyezte meg Sveg. – Részben igen – felelte Morten. – Én Klämmer után nyomoztam, a többiek pedig az eltűnt barátjuk után. Sveg dühbe gurult: – De hát ha hat hétig nem bukkant semminek a nyomára, akkor mi az ördögnek akart még marad-

ni? Mortent elöntötte a pulykaméreg: – Igenis hogy találtam valamit. És folytatni akartam a kutatást. – Nos, akkor láthatnánk ezeket a leleteket? – kérdezte Sveg. Várakozón néztek rá. – Nem, nem olyan fontos… Hölgyek is vannak a társaságunkban, jobb ha… – Aha! A volse-kultusz? – kérdezte Sander. – Hát erről is tud? – csodálkozott Walter. – Amint már említettem, ez a szakmám. Egyébként Benedikte tudja, miről van szó. Adélét pedig nem hiszem, hogy érzékenyen érintené a dolog. Adele elpirult. Sander folytatta: – A kérdés csak az, hogy régi vagy új leletet talált-e? – Nagyon régit – felelte Walter. – Láthatnánk? Kicsit haboztak. – Nem itt van – kezdte Walter. – Elrejtettük biztos helyre. Morten, elhoznád? – Most? – Igen, most. Morten bólintott és elsietett. – Kicsit tudálékos Morten barátunk, de igen jól kiismeri magát ezen a szakterületen. Ezért elnézzük neki – jegyezte meg Gert. – De most szeretnénk hallani a véleményét. Sander kicsit habozott.

– Nem tudom, Benedikte egyetért-e velem, de úgy gondolom, több dolgot kell közelebbről megvizsgálnunk: a Nerthus-kultuszt, aztán annak a gonosz átutazónak a kilétét, aki itt járt Révkikötőben többszáz évvel ezelőtt… – Vagyis úgy gondolja, hogy ez nem a Nerthus-kultusz korában történt? – kérdezte Gert. Sander Benediktére nézett, a lány bólintott, ezért így folytatta: – Igen, úgy gondoljuk. Van még valami. Azt hiszem, nem kell különösebb figyelmet szentelnünk a kísértethistóriáknak, egyet kivéve. A szadista férfi történetét, aki félarcú kísértetként járt vissza. – És a révész? – Ő sem légből kapott, hisz mindannyian láttuk. De sehogy sem illik bele az egészbe. Azt hiszem, vele már nem kell leszámolnunk, eltűnt. Benedikte, mit szólsz az elméletemhez? – Úgy gondolom, igazad van. Több jelenséget kell külön megvizsgálnunk, a Nerthus-áldozatokat, a révészt, az idegen átutazót, aki az ismeretlen múltból bukkan elő, és a félarcú kísértetet. Megemlíteném még a szempárt is, amely rám meredt tegnap éjjel a sötétben, és a bűzt, ami körülötte terjengett. Ezekben a jelenségekben hiszek. Abban is hiszek, hogy ezek a jelenségek összefüggenek, csak még nem jöttünk rá, hogyan. Sander a németek felé fordult: – Hol találták a volsét? – Egy vasládikóban találtuk – kezdte Walter –,

a félszigeten volt elásva. Nem volt nehéz rábukkanni, mintha korábban már kiásták volna. – Talán huszonöt évvel ezelőtt? – Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. – Azt hiszem, össze kellene hasonlítanunk az érméket – jegyezte meg Sander. – Igen, jó ötlet – mondta Gert, és már hozta is a másik szobából a medaliont, amit áldozatul esett barátjukon találtak. Kirakták egymás mellé a három medaliont. – Milyen fémből készülhettek? – kérdezte Sander. – Erre rájöttünk. Réz és ón ötvözete, talán még cink is van benne. – Sárgaréz? – Nem, inkább bronz. Sander felsóhajtott. – Akkor nehéz megmondani, melyik korból származnak. – Vegyi analízis nélkül képtelenség. Tovább vitatkoztak egészen Morten érkezéséig. A férfi egy kiszáradt valamit hozott rongyba csavarva. Az asztalra tették, hogy jobban szemügyre vehessék. Adele undorral fordult el, Benedikte nagyon kellemetlenül érezte magát. A szerencsétlen állatra gondolt és a volse rituáléra. – Benedikte, szeretném ha megvizsgálnád, kezedbe vennéd és elmondanád, mit érzel – kérte Sander. – Nem! – kiáltotta a lány. – De hát miért? Félsz, hogy megéget, mint a

medalion? – Nem tudom, egyszerűen nem akarom… – Mit kéreted magad? – szólt rá Adele. – Jaj, hogy mindig fel akarja magára hívni a figyelmet! Sander türelmesen tovább kérlelte. – Tedd meg, Benedikte, kérlek! Habozva rátette a kezét az undorító tárgyra. Kicsit rajta tartotta, majd kirohant. Szeméből patakzott a könny. Sander utána futott. – Mi történt, Benedikte? – kérdezte gyöngéden, és megérintette a karját. A lány szipogva válaszolt: – Láttam, amint megcsonkítják az állatot. – Semmi mást? – De igen, csak nem akarok róla beszélni – felelte. – Tudnom kell. – Nem! – kiáltotta. – Erotikus jeleneteket? – Igen, szörnyűségeket! Semmi közük nem volt az áldozathoz. – Nem láttad az áldozati kést az F és az L rúnával? – Nem, miért? – Csak mert azt gondoltam, hogy ez az az értékes lelet, amire a fiatal pár úgy huszonöt évvel ezelőtt rábukkant. A könyv is említést tesz róla. Benedikte az égre emelte a tekintetét. – Nem a volse a lelet, nem is az áldozati kés… A lelet sokkal hatalmasabb és szörnyűbb. De nem

láttam többet. Sander felé fordult, most még az sem érdekelte, milyen csúnya, ha sír. – Sander, félek! Féltem az életed és az enyémet is! Jelet kaptam, érted? Gyerünk, menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet!

10. fejezet FELTÁMADT a szél, belekapott Benedikte hajába. – Igazad van – nyugtatta meg Sander. – Én is azt hiszem, hogy sürgősen el kell hagynunk Révkikötőt. De azért kíváncsi vagyok, mire jutunk a nyomozás során. – Tudom, megértelek. – Benedikte, többet akarok tudni – folytatta a férfi határozottan. – Arra gondoltam, lemehetnénk a másik faluba, ahol a németek jártak. Hátha megtudnánk valami érdekeset az ott élő emberektől. Egyedül lehetne Sanderrel! Nem kísértene Adele kacér pillantása. Benedikte csábítónak, egyszersmind ijesztőnek találta az ajánlatot. Tekintete azonban elárulta. – Akkor hát rendben van – nyugtázta elhatározását meleg mosollyal Sander. Befelé indult a házba. Ebben a pillanatban Adele lépett ki az ajtón. Benediktén keresztülnézett, Sander felé indult és olyan bensőségesen rámosolygott, hogy Benediktét kirázta a hideg. Benedikte már az ajtóban volt, amikor nem tudott ellenállni a kísértésnek és megfordult. Látta, amint Adele lábujjhegyre áll és arcon csókolja Sandert, olyan természetesen, amiből arra következtetett, hogy nem ez az első alkalom. Sander könnyedén és nem túl hevesen átölelte Adele vállát. Zavart mosolyát többféleképpen lehetett értel-

mezni. Benedikte szemét elöntötte a könny. Nem mehet be ilyen állapotban a házba. Villámgyorsan sarkon fordult és eltűnt a ház mögött. – Miért vagyok ilyen csúnya – kesergett csöndesen. – Drága kedves őseim, nem tudnátok csak icipicit átváltoztatni? Annyira szeretnék kicsit kisebb, csinosabb lenni. Bárcsak szép hajam lenne! Miért nem szebbek a vonásaim? Miért vagyok ilyen esetlen? Nem tudnátok kicsit vonzóbb nővé változtatni? Csak ezt az egyet kérem tőletek! ígérem, mindent végigcsinálok, nem riadok vissza semmilyen veszélytől! Kérlek, hallgassátok meg könyörgésemet. Tudom, hogy a lehetetlenre is képesek vagytok. Shira teljesíthetné kérésemet, hisz a tiszta forrásvíz birtokában van. Tudom, nem szabad egy cseppet sem elpazarolnia, főleg nem ilyen látszólag jelentéktelen dologra. De számomra ez nagyon fontos lenne! Hirtelen észrevette, hogy Sander áll mellette és minden szavát hallja. Gyönyörű szeméből végtelen gyöngédség áradt. Kezével lágyan letörölte a lány könnyeit. – Adele nem jelent számomra semmit – súgta olyan gyengéden, amennyire csak tudta. – Egy a sok hasonló nőcske közül. Te teljesen más vagy! Nincs hozzád hasonló, Benedikte! Ami közöttünk kialakult, az valami egészen különleges, érted? A lány bólintott és remegve felsóhajtott. – Bemegyek és szólok, hogy elmegyünk – mondta végül a férfi. – Szükséged van valamire?

– Igen, a köpenyemre. – Kihozom. Várj meg itt! Sander nemsokára kijött, kezét nyújtotta Benedikte felé. A lány szótlanul követte. Benedikte határtalan boldogságot érzett, bár még mindig nem tudta teljesen kiverni fejéből Adélét, és ez felkavarta. Sander olyan kedvesen és bátorítóan beszélt vele, hogy végül megnyugodott. Szíve mélyén nem bánta volna, ha elmondhatja, milyen sokat jelent számára a férfi. De persze ez lehetetlen. Ezzel tönkretenné a barátságukat. A nyírfaerdőben lecsendesedett a szél. Sander szaporábban szedte a lábát, de a lány könnyedén követte. – Tulajdonképpen nincs több dolgunk Révkikötőben – szögezte le Sander. – Megtaláltuk Adele vőlegényét, és sajnos elvesztettük Olsent. Szörnyű tragédia. De nem adom meg magam ilyen könynyen, és tudom, Sveg vizsgálóbíró sem. Megígérte, hogy nem megy vissza Révkikötőbe nélkülünk. Mindenképpen megvár. – Mi a véleményed a többiekről? – Nem is tudom. Te mit gondolsz? – Hm, mit is. Tulajdonképpen kedvesek, Mortent kivéve. Adele megtarthatja magának. – Nem úgy fest, hogy annyira odalenne érte. A faluba vezető úton Sander kicsit többet mesélt magáról. Elmondta, hogy jelen pillanatban nincs barátnője, egyébként már régóta. Úgy érző-

dött, fontos számára, hogy ezt tudassa Benediktével. – És te, Benedikte? Neked van barátod? – Megőrültél? – nézett rá kérdőn a lány. – Kinek kellenék én? – Nem szabad ennyire lebecsülni magad! – mondta komolyan a férfi, és megszorította a kezét. Épp ekkor értek ki az erdőből és megpillantották lent a völgyben a falut. – Akkor másképp kérdezem: van-e valaki, akiről álmodozol, aki után vágyakozol? Benedikte hallgatott egy ideig. – Erre inkább nem válaszolnék – mondta végül. Sander megpróbálta elkapni a pillantását, de a lány makacsul a földet bámulta. – Benedikte, nekem nagyon tetszel – jegyezte meg halkan a férfi. A lány akaratlanul lelassította a lépteit: – De Adele olyan gyönyörű – mondta minden összefüggés nélkül. Sander megértette, mi jár a fejében. – Adele igen ledér teremtés. Jegyben jár Mortennel, de szívesen kacérkodik másokkal. Én az égvilágon semmit nem akarok tőle, de nem akarja megérteni. – Pedig nagyon barátságosan viselkedsz vele. Viszonzod a kacér pillantásait, ölelését. – Csak azért, mert ilyen a természetem: Nem akarok hölgyekkel udvariatlanul viselkedni, nem akarom megsérteni őket. Ennek semmi köze a ko-

moly érzelmekhez. – És ha félreérti? – Annyira azért nem buta! Benedikte nem válaszolt. Sander megfogta a kezét, közelebb húzta magához. Áradt belőle a férfias vonzóerő. A lány nem mert ránézni. Sander felemelte a fejét és mélyen a szemébe nézett. – Ne nézz így rám, gondolta, mert nem tudom tovább titkolni az érzéseimet. A férfi persze már régóta tisztában volt vele, mit érez iránta Benedikte, hisz a lány nem tudta igazán leplezni érzelmeit. Mivel látta végtelen zavarát, elengedte a kezét. Gyorsan megölelte és megindult lefelé, mintha mi sem történt volna. Sander, Sander! Senki nem okozott még ekkora boldogságot nekem. Mégis kétségek közt hányódom. Tehetetlen vagyok a vonzásoddal szemben. Mi lesz ennek a vége? Mi lesz velem, ha véget ér a küldetésünk és elválnak útjaink? Kibírom-e? Hiszen annyira szeretlek, majd meghasad a szívem. A FALUBAN egy Emil nevű öregemberhez irányították őket. Az öreg kis háza előtt ült, botra támaszkodva. Fátyolos tekintettel bámult maga elé. Fogatlanul rájuk vigyorgott, amikor meglátta őket. Szerencsére jól hallott és nem esett nehezére a beszéd. Amikor meghallotta a falu nevét, köpött egyet.

– Elátkozott hely, én mondom! Már ősidőktől fogva az! Sanderben megvolt az a képesség, hogy beszédre bírja az embereket. – Senki nem tudott eddig érdemleges felvilágosítást adni. A szomszéd falubeli Livort kifaggattuk, de… – Livort! – csattant fel az öreg megvetően. – Az a tacskó mindenkinek azzal dicsekszik, menynyit tud a faluról, de valójában nem tud semmit! Semmit! – Ha jól értem, hosszú évekig lakott a faluban – jegyezte meg Sander. – Majd egész életemben. Huszonöt évvel ezelőtt hagytam el. Azt azonban nem állítom, hogy hiányzik az a hely. Bár ősszel csodálatos odafönt. Sander egyetértően bólogatott, és így szólt: – A sok mendemonda között van egy, amely nem egészen világos számunkra. Az idegen, aki átutazóban járt a faluban, és úgy elbánt a révésszel. Az öreg nyugtalanul izgett-mozgott. – Jobb elfelejteni az egészet. – Sajnos nem tehetjük. Ugyanis azért vagyunk itt, hogy feloldjuk az átkot, amely oly régóta sújtja a falut. – Talán lelkész vagy, fiam? Nem úgy nézel ki. Tele vagy élettel. Hanem papnak sincs ott semmi keresnivalója. Nem isten, hanem más hatalom uralja azt a helyet. – Igaza van, nem vagyok pap. Van azonban velem valaki, aki képes elűzni a gonoszt. De ahhoz,

hogy megküzdjön vele, többet kell tudnia róla. – Hm – dünnyögte az öreg. – Jó helyen kapiskáltok. Az a révész… Emil elhallgatott. Összeszorította a száját, majd így szólt: – Valójában kettő. – Micsoda? – kiáltott fel Sander elképedtem – Azt mondja, két révész van? Tehát felváltva dolgoznak. Ez végül is normális dolog. – Az egyik nem volt rendes… – Úgy érti, őrült volt? – Nem, nem! Kísértet! Sander felpattant idegességében. – Várjon… Várjon egy pillanatra! Csak nem azt állítja, hogy ez a révész kísért időtlen idők óta! – Nem, nem ugyanaz. Először egy pap volt. – Pap? – Igen. Így mesélték. – Folytassa. – Aztán jött ez az idegen. – Ő lett a révész? – Nem, jaj ne keverjen már össze! – Bocsánat! Mesélje el úgy, ahogy hallotta! – Kezdjem elölről? – Igen, az jó lenne. – Nos, kezdettől fogva valami nincs rendjén a faluban. A révész eredetileg pap volt és kísértett, egészen addig, amíg laktak a faluban. Valójában senki nem utazott vele, csak az idegenek, akiket az igazi révész nem tudott idejében figyelmeztetni. – Mi történt az idegenekkel, akik a csónakjába

szálltak? – Hát alaposan megjárták, de pontosan nem tudom. – Aztán megérkezett a gonosz idegen – vágott a szavába Sander. – De akkor még nem élt, ugye, öregapám? – Nem, nem. Öregnek öreg vagyok ugyan, de azért nem hatszáz éves! Úgy hírlik, szörnyen randa ember volt! Nem is ember, inkább az ördög cimborája! Ez az idegen szörnyeteg jól elbánt a kísértettel. Elsüllyesztette a csónakjával együtt. Sander és Benedikte egymásra nézett. Hisz ugyanezt tette a lány is! – Hatszáz évvel ezelőtt – suttogta Benedikte sápadtan. – Akkor minden összevág! – Az ősapád volt? – Igen! Sander újra az öreghez fordult: – Aztán eltűnt a kísértet. Csak huszonöt évvel ezelőtt bukkant fel újra? – Nem, nem. A kísértet újra felbukkant, mialatt az idegen a faluban tartózkodott, de nem mint révész. A régi, a pap, amelyiket az idegen a tó fenekére küldött. Szörnyen nézett ki. Nem szívesen néztem volna a randa pofájába. Az emberek azt hitték, örökre a tó fenekén maradt. De nem. Akkoriban élt a faluban egy nagyon gonosz ember. Kegyetlenül bánt az asszonyával, de mindenkivel gonosz volt, aki az útjába került. Egy nap aztán váratlanul meghalt. Valami baleset érte, már nem tudom pontosan, mi, de elvesztette a fél arcát. Úgy, mint a

régi kísértet. – Hallottuk a félarcú kísértet hírét. – Ez volt az a férfi. A baleset következtében szétroncsolódott a fél arca és meghalt. A régi kísértet az ő testét öltötte magára. A tópartra járt vissza kísérteni. Biztosan a csónakot kereste. – Maga látta a gonosz kísértetet? – Igen, úgy huszonöt évvel ezelőtt. De akkor már valahogy visszaszerezte a csónakját. – Nem hallott valamilyen különös esetről akkoriban? – Nem. Vagyis volt egy fiatal pár… – Igen. Az asszony áldozatul esett, a férfit a révész vitte magával a tó fenekére. Nem mondtak semmit, mielőtt meghaltak? – kérdezte Sander. – Emlegettek valami leletet, de nagyon titokzatoskodtak. Hanem később… Nem, ez butaság. – Mondja csak! – Némelyek azt állították, hogy amikor a fiatalember azt a titokzatos leletet említette, világított a szeme. Nem a lelkesedéstől csillogott, hanem szó szerint világított. Benedikte az éjszakai világító szempárra gondolt. De az aligha lehetett a fiatalemberé, mivel szerencsétlen a révész zsákmányaként végezte. Sander felállt. – Nem is zavarjuk tovább. Nagyon sokat segített. Itt van néhány tallér, fogadja el. Még valami… a többi kísértethistóriának a faluról nincs köze a révészhez ugye? – Az égvilágon semmi. Szokásos babonás hie-

delmek. Benedikte így szólt: – Nem tudja, fent abban a nagy házban történt valami különleges? – Hol? Ja! Nem, nem tudok róla. Még egyszer köszönetet mondtak és elmentek. – Megéheztem – szólt Sander. – Én is. De nem mertem az öreg előtt mondani, mert még megkínált volna abból a szörnyű rebarbarapudingból, amit éppen evett. Sander felnevetett és melegen megszorította Benedikte kezét. Milyen jól megértjük egymást – gondolta a lány. Legszívesebben megállította volna az időt, és megfeledkezett volna mindenről. Révkikötőről, Adeléről, a kísértetekről. De nem lehetett. – Furcsa, milyen gyakran járnak nemzetségünk leszármazottjai Gonosz Tengel nyomában. Eskil eldafjordi kalandjára gondolok, ahol rábukkantak Gonosz Tengel furulyájára. Most pedig én vetődtem olyan helyre, ahol korábban pusztítást végzett. Nem különös ez, Sander? – De igen – vallotta be a férfi. Egy pillanatig sem gondolta, hogy Eskilt és őt is Gonosz Tengel vezérelte ezekre a helyekre.

11. fejezet GONOSZ TENGEL megpróbálta kinyitni a szemét. Ezúttal azonban nem sikerült, nagyon kimerült volt. Valójában nem is kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy lásson. Ellátott egészen a távoli Norvégiáig, Révkikötőig, ahol egykor régen maga is járt. Elégedett volt, de nagyon kimerült. Rendkívül nagy összpontosítást igényelt ilyen messziről irányítani az eseményeket, az emberek cselekedeteit. Majd ha megint felébred szendergéséből, könynyebb lesz. Mikor fog végre teljhatalommal uralkodni a világ fölött? Nemsokára ki fog törni börtönéből. Tisztában volt vele, hogy csak egy elvarázsolt furulya tépheti szét láncait. Árulás! Saját rokonai elárulták! Most nem marad más hátra, mint a várakozás. Addig kell várnia, amíg újra világra jön egy átokverte leszármazott. Nem kiválasztott, mint ez az ostoba Benedikte. Végeznie kell vele minél hamarabb. Neki bele sem kell avatkoznia. A gonosz, vérszomjas erő, melyet sok száz évvel ezelőtt életre keltett, majd elintézi a lányt. Benedikte nem kerülheti el sorsát. Mit számít, ha közben mások is áldozatul esnek?

SANDER úgy gondolta, nem érnek vissza a kunyhóba sötétedés előtt. Ráadásul mindketten megéheztek. Így az lesz a legjobb, ha éjszakára megszállnak a falutól néhány kilométerre fekvő fogadóban. Csodálatos érzés volt Sanderrel egy asztalnál ülni anélkül, hogy Adele megzavarta volna együttlétüket. A férfi nagy lelkesedéssel beszélt az érmékről. Olykor-olykor megragadta Benedikte kezét az asztal fölött, és mélyen a szemébe nézett. Bort ittak a vacsorához. Sander nem is keveset. Benedikte óvatosabb volt, de neki is fejébe szállt az ital. Milyen mesés, könnyed érzés! Mit is kérdezett Sander? Á, igen! Hogy folytathatnák-e a beszélgetést Benedikte szobájában, mert bezárják az ebédlőt. A lány szobájában jobban elférnek, mint az övében. Jaj, vajon elrakta a köpenyét és a harisnyáját? Nincs túl nagy rendetlenség? Egyáltalán, illik férfilátogatót fogadnia a szobájában? Miért is ne? Ki látja? így legalább tovább maradhat a közelében és meghitten beszélgethet vele. Soha vissza nem térő alkalom! Nemsokára a szobájában ültek. Sander tanulmányairól és jövőjéről beszélgettek. A férfi szeretett magáról beszélni, de ez cseppet sem zavarta Benediktét. Egy idő után azonban visszakanyarodtak eredeti beszédtémájukhoz, Révkikötőhöz.

– Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig – kezdte Sander, és jegyzeteket készített, miközben beszélt. – Először is kétségtelen, hogy a falu a Nerthuskultusz színhelye volt a régmúltban. – Igen, így van – bólintott Benedikte. Nagyon elfogódott volt a férfi közelsége miatt. – Embereket áldoztak fel az istennő tiszteletére. Erre több bizonyítékunk van: maga a név, Nette tava. Az áldozati liget, az elvérzett áldozatok, az érmek, melyekbe a titokzatos N, F és L rúnákat vésték, no és a volse rítusa. – Másodszor itt van a révész, aki valójában pap volt… Jaj, hogy milyen ostobák vagyunk! – kiáltott fel. Benedikte kérdőn nézett rá. – Természetesen nem hétköznapi papról van itt szó, hanem Nerthus papjáról, aki elkísérte az istennőt az útjain! Valamelyikünkben fölvetődött korábban, hogy jutott az istennő a partra a szigetről? A válasz eddig is az orrunk előtt hevert. A pap vitte át a csónakján! – No és a földnyelv, mely összeköti a ligetet a szárazfölddel? – szólt Benedikte. – Emlékezz csak, Benedikte. A legenda szerint Nerthus istennő kultuszát egy szigeten gyakorolták, nem pedig félszigeten. Miért olyan elképzelhetetlen, hogy az áldozati ligetet egykor víz választotta el a parttól? Hiszen most is olyan keskeny földnyelv köti össze a templomhoz vezető ösvénynyel!

Benediktét meggyőzte a válasz. – Ezért volt hát szükség révészre. Aztán feltételezhetjük, hogy a kereszténység tért hódított. A pap védte istennőjét, akit szolgált. Nyilván harcban vesztette el a fél arcát, és meg is ölték. – Igen, de halála után is visszajárt révészkedni. Talán hogy további áldozatokat szerezzen istennőjének? – vette át a szót Benedikte. – Talán. De az áldozatok vízbe fúltak, így ez nem világos. Majd idevetődött hírhedt ősapád, Gonosz Tengel. Mikor is, 1200 körül? – Igen. – Nem vesztegette az idejét. A tó fenekére küldte a révészt a csónakjával együtt. – Jó, de mi volt a szerepe a beavatottaknak? – Én is sokat gondolkoztam ezen. Nem sokat tudunk a Nerthus-kultuszról. Volt egy papja és rabszolgái, akik mindent lemostak, miután hazatért az útjáról. Majd a rabszolgákat is feláldozták a vízben. De valakinek ezt a munkát is el kellett végeznie. Ezért feltételezhetjük, hogy a három beavatott férfi fojtotta vízbe a rabszolgákat. No és a véráldozat? A pap nem végezhette egyedül. Talán ebben is segítettek a beavatottak. – Igen, hihetően hangzik – mondta Benedikte. – A révész tehát nem más, mint Nerthus papja. Miután ősapád végez vele, felölti a kegyetlen, feleségét gyötrő férfi testét. Így tovább él a szelleme. A partra jár vissza kísérteni, és kétségbeesetten keresi csónakját. – Huszonöt évvel ezelőtt aztán meg is találja –

folytatta a lány. – Akkor, amikor azt a fiatal párt megölték, valószínűleg, mert rábukkantak valamire. Sander ránézett: – Úgy gondolod, nagyon veszélyes leletre bukkantak, ugye? – Igen, úgy érzem – erősítette meg Benedikte. – Ez a gonosz hatalom még mindig kezében tartja a falut. Erre számos bizonyítékunk van. – Mit találhatott a fiatal pár? És hol? Ha tudnánk, meg is bírnánk fejteni a rejtélyt. – Ott kell keresgélnünk, ahol a németek a volsét találták. Sandernek hirtelen felcsillant a szeme. Átölelte a lány vállát, és így kiáltott. – Benedikte, van egy elméletem! Arcát egészen közel tolta a lányéhoz. – Micsoda? – suttogta Benedikte. Sander határtalan lelkesedésében azonmód, ott helyben megcsókolta. Benedikte elpirult. Olyan váratlanul érte ez a fordulat, hogy nem is tudott védekezni. Kellemes meleg áradt szét testében. Lesütötte a szemét. Sander hallgatott. Csodálkozott saját magán. Szeretem! Istenem, mi történt velem? Hiszen Benedikte esetlen, csinosnak cseppet sem mondható nő. Nagyon jó barát. Nem vonzhat, mint nő! Pedig így van. Különben sem látom már csúnyának. Lehet, hogy túl sokat ittam? Mit kezdjek vele? Nem mutatkozhatok vele

Christianiában a fogadókban! Nem sétálhatok végig vele a Karl Johan utcán! A barátaim kinevetnének. Ami még rosszabb: gúnyt űznének ebből a kedves, őszinte teremtésből. Ennek nem szabad megtörténnie! De jólesett, amikor megcsókoltam! Jobban szeretem, mint gondoltam. Lehet, hogy azért van rám ilyen hatással, mert a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottja? Varázsereje van. Már nem is látom csúnyának! Azon kapta magát, hogy már jó ideje a lányra bámul. Hirtelen így szólt: – Ne haragudj, Benedikte. Ne gondold, hogy közönséges csábító vagyok. Benedikte még mindig nem tért magához. Sander Brink megcsókolta őt, Benedikte Lindet a Jéghegyek Népe nemzetségéből! Otthon az emberek sajnálkoztak rajta: „Szegény, ilyen ábrázattal sosem fog férjhez menni!” Ha most látnák! Sander újra megölelte és megcsókolta. Benedikte hirtelen felugrott. – Mi történt? – kérdezte Sander. – Hát nem érted? – kérdezte a lány könnyes szemmel – Te szép vagy, én pedig csúnya – kiáltotta. – Ó, bárcsak szép lennék! – zokogta. – Benedikte, hidd el soha nem volt még ilyen jó barátom mint te. Most pedig egyenesen kívánlak. Szeretlek. – Biztosan sokat ittál. – Nem, soha életemben nem voltam józanabb.

Szeretlek. Benedikte nem egészen hitte, amit mond, de jólesett hallania ezeket a szavakat. Nem ellenkezett tovább. Átadta magát a férfi ölelésének. A HAJNAL Sandert még Benedikte szobájában találta. Nem volt könnyű dolga kiosonni a lány szobájából úgy, hogy a fogadó korán kelő vendégei ne vegyék észre, de azért sikerült. Benedikte boldog volt. Reggeli után felszedelőzködtek. Kéz a kézben mentek, sokat bolondoztak útközben és olykor megálltak, hogy megcsókolják egymást. Benedikte arra kérte a férfit, őrizzék meg a titkukat. Félt Adélétól. Biztosan nem tetszene neki a kapcsolatuk. Sander tulajdonképpen hálás volt ezért a kérésért. Soha nem szerette kimutatni mások előtt, mit érez egy nő iránt. Így hát bólintott és hálásan megszorította Benedikte kezét. VACSORÁRA ÉRTEK vissza az erdei kunyhóba. Benediktének szemet szúrt Sander szűkszavúsága. Udvariasan válaszolgatott a többiek kérdéseire, de úgy tűnt, mintha Sveg vizsgálóbíróval szeretne beszélni négyszemközt. Az öreg Emillel folytatott beszélgetés nagy részét is elhallgatta. Estére járt már az idő, amikor kint a kunyhó melletti tisztáson Sveg, Benedikte és Sander végre

egyedül maradtak. Sander belekezdett a mondandójába: – Sveg, azt hiszem, jó nyomon járok. Nem sok hiányzik hozzá, hogy megfejtsem a titkot. – Úgy? – Igen, de hogy helyére tegyem az utolsó hiányzó kockát, vissza kell mennünk a faluba. Rááll? A vizsgálóbíró az égre bámult, mielőtt választ adott volna. – Benne vagyok, ha ez a kis boszorkány is velünk tart – nézett Benediktére. – Neki kell döntenie – felelte Sander. Veled semmitől sem félek – gondolta a lány, bár rossz előérzetei voltak. Hangosan csak annyit mondott: – Rendben. Mikor indulunk? – Tíz perc múlva – felelte kurtán Sander.

12. fejezet SENKI nem értette, miért akarnak visszamenni abba az elátkozott faluba. Hát nem félnek? Ráadásul ott akarják tölteni az éjszakát! Még egyszer körül akarnak nézni a nagy házban. Benedikte furcsa dolgokat észlelt azon az éjszakán. Senki nem akart velük tartani. Ugyanazon a keskeny ösvényen tértek vissza. – Miután megérkeztünk, hallani szeretném az elméletét, Sander – jegyezte meg Sveg. – Csak azt ne! – tiltakozott Benedikte. – Nem akarom, hogy a házban beszéljünk erről. Inkább most. Igazat adtak neki. – Halljuk hát, mit tartogat a tarsolyában, Sander? – kérdezte Sveg. – Rendben van – kezdett hozzá a férfi. – Arra gyanakszom, hogy a németek nem azért maradtak ennyi ideig idefent, hogy eltűnt barátjukat felkutassák, hanem mert a kincs után kutatnak. Ezért jöttek vissza idén is. Morten Hjortsberget rábeszélték, tartson velük. Különben miért maradt volna idefent hat héten keresztül? Említették, hogy találtak valamit, de eltitkolják a teljes igazságot. A vizsgálóbíró megállt: – Kincsre leltek volna? Mire alapozza a feltételezését? – Először is azt állították, hogy a talált érmek

különböző fémek ötvözetei. Nos, ezeket a medalionokat a források szerint mindig aranyból készítették. A talált három is láthatólag színaranyból van. – De vág az esze – szólt elgondolkodva Sveg. – Folytassa, kérem! Alig fértek el egymás mellett hárman a keskeny ösvényen. – Nos, azt is sejtem, hol kutatnak a kincs után. Azt állítják, hogy a volsét a félszigeten találták. Ennek nagyon kicsi a valószínűsége. – Igen? Miért? – Mert megesküdnék rá, hogy évek óta senki nem ásta fel azt a területet. Benedikte sem érezte ott gonosz hatalom közelségét. A falu melyik épületébe nem tette be Benedikte a lábát? – A templomba – felelte halkan a lány. – Így van! Amikor a templomban jártunk, észrevettem, hogy az oltárt nemrég elmozdították a helyéről. Arra a következtetésre jutottam, hogy ásatásokat végeznek a templom alatt. – No és mit keresnek? – Valamit, amiről hallottak. Valószínűleg a Nerthus-kultusszal kapcsolatos. Márpedig óvatosabbnak kellene lenniük! – Ez igaz, figyelmeztetnünk kellene őket – mondta Benedikte. – A Révkikötőben rejtőző erő félelmetesen gonosz. Veszélyesebb, mint képzelik. – Azt hiszem, érzik a veszélyt, különben nem haladnának ilyen lassan. Benedikte, azt szeretném, ha kezedbe fognád a medaliont. Szeretném tudni, hogy valódi-e – kérte Sander.

– De… – Nem próbálnád meg? Sveg már ki is vett egyet a zsebéből. Benedikte habozva nyújtotta felé a tenyerét. Sveg beletette. – Au! – kiáltotta a lány és elkapta a kezét. A medalion a földre esett. A hold kísérteties kék fénnyel vonta be. – Láthatnám a tenyered, Benedikte? – kérdezte Sander, és finom ujjaival végigsimított a lány tenyerén – Nem látom égési seb nyomait. Megpróbálnád még egyszer? – Nagyon erős hatalom birtokolja a medaliont – szólt reszkető hangon a lány, de beletörődött sorsába, és újra Sveg felé nyújtotta a tenyerét. Felnyögött, de uralkodott magán. – Ki kell bírnom… – sziszegte a fogai közt. – Érzel valamit? – Ó igen! Segítség! Nem bírta tovább, elhajította az érmét. Nemcsak a fájdalom volt elviselhetetlen, hanem mindaz, amit érzett. Hasához szorította a kezét, ráfújt, nem látszottak rajta égés nyomai. Undorral nézett a fűben fekvő medalionra. – Valódi – szólalt meg végre. – Nagyon régi darab és sok vér tapad hozzá. – Azt meghiszem – nyugtázta Sander elégedetten. – Ügyesen csináltad. Tudnál még mondani róla valamit? – Az áldozatok kapták a medalionokat. Tévedtél, Sander, ugyanis a pap egyedül teljesítette fel-

adatát. – Egyedül szolgálta Nerthust? – Ki ne ejtsd a nevét előttem a szádon! Szörnyű istennő! – De hát miért? A termékenység istennője. – Vettem észre. – Ennyire megviselt, amit láttál? Benedikte elhúzta a száját: – Olyan buja orgiákat láttam. Hacsak rágondolok, menten rosszul leszek. És a pap egyedül szolgálta istennőjét. – A forrásokban is ez áll. De Nerthust nem tüntetik fel olyan vérszomjas istennőnek. Eltekintve attól a ténytől, hogy a rabszolgákat feláldozták, miután mindent tisztára mostak az istennő körül. Azt azonban nem értem, hogy kerül ide a beavatott férfiak motívuma. – Hát ők voltak az áldozatok! – kiáltotta a lány elkínzott hangon. – Miután az istennő visszatért útjáról, három rabszolgát kiválasztottak. Átadták nekik a medaliont, aztán mindent tisztára kellett mosniuk. A hintót, a szőnyegeket, no és persze magát az istennőt is. Majd feláldozták és a vízbe vetették őket. – Várj csak! – szakította félbe Sander, talpra segítve Benediktét. – Feláldozták őket? Lecsapolták a vérüket, és a holttesteket felakasztották? – Igen, a vérükben mosdatta meg a pap az istennőt. Majd a szolgákat a vízbe dobták. Kis időbe telt, míg megemésztették a hallotta-

kat, majd útnak indultak. – Tulajdonképpen hány medalion létezik? – morfondírozott Sveg. – Csak három – felelte Benedikte. – Mindig ugyanazt a három medaliont akasztották a szolgák nyakába. Amikor a tenyerembe vettem, sok ember szenvedését éreztem. – Megtaláltuk mind a hármat? 1200 évvel a történtek után? – kiáltotta Sveg lelkesen. – Jól elrejtették őket – idézte fel a látomást Benedikte. – Örökkévalóságig tartó sötétséget, kövek és föld szagát éreztem rajtuk. – Tehát a németek bukkantak rájuk – folytatta Sveg. – Nem, nem – ellenkezett a lány. – Több éve kerültek napvilágra. Egy férfit és egy nőt láttam, amint a kezükben tartották őket. – Akkor az a pár lehetett, akik huszonöt évvel ezelőtt újra elindították ezzel a szerencsétlenségsorozatot. Ők maguk is meghaltak – mondta Sander. – Úgy gondolja, hogy a németek is hallottak erről a legendáról? – kérdezte Sveg. – És rábeszélték Mortent, folytassák együtt a keresést? – Igen. Szerintem ugyanis az a férfi és nő nemcsak a medalionokra lelt rá, hanem egy félelmetes pusztító erőt is felszabadított. De pszt! Jön valaki! Megtorpantak. Látták, amint egy sötét árnyék gyorsan bemenekül az erdőbe. – Hála istennek, csak egy rénszarvas volt – sóhajtott fel Sveg. – Jaj de megijedtem! – mondta Benedikte is.

– Te megijedtél? – kérdezte Sander, és egy pillanatra védelmezőn magához húzta. – Tudom, mire gondolsz. Annak az elátkozott falunak a közelében vagyunk. Szörnyű hatása van az emberi lélekre. – Már azt hittem, Livor az – mondta Sveg. – Nem ma este kellett volna újra csatlakoznia hozzánk? – Aligha jön el, bár így egyeztünk meg – szólt Sander. – Tudniillik nagyon megtetszett neki Adele, de a lány durván visszautasította. Többek között buta parasztnak nevezte, és ez még enyhe kifejezés ahhoz képest, amiket mondott. Livor tekintetén látszott, hogy nagyon a szívére vette a sértő szavakat. – Kár, hogy így esett. Hasznunkra lehetett volna az este – jelentette ki a vizsgálóbíró. Benediktét csak a dolog emberi oldala érdekelte. – Micsoda képtelenség, hogy beleszeretett Adelébe. Jó, persze, szép lány! De mégis! – Szegény fickó – dünnyögte Sveg –, hogy elbánt vele az a szívtelen buta liba. Benedikte szívébe zárta ezekért a szavaiért. RÉVKIKÖTŐ félelmetesebbnek látszott holdfénynél, mint nappal. Most viszont már többet tudtak a történetéről, mint az első éjszaka. A nagy ház, ahol először szálltak meg, kimagaslott a többi közül. Rögtön arrafelé vették útjukat, és bementek. Benedikte beleszagolt levegőbe.

– Jobb a levegő, mint a múltkor. Most nem érzem azt sem, hogy a ház megpróbál valamit titokban tartani előttem. Nem árad belőle az üresség, mintha nem is fűződnének hozzá emlékek. Olyan a légköre, mint minden átlagos háznak. A két férfi várakozásteli pillantást vetett rá. A ház már nem rejtegette az emlékeit. Gyors egymásutánban követték egymást a múlt képei. Benedikte egy asszonyt látott a kemencénél, a földön szomorú tekintetű játszó gyerekek. A következő látomásban egy ágyat látott, ott ahol most a szekrény áll, magány és hideg áradt belőle. Egy másik asszony az asztalnál ül, és egy könyvbe ír valamit. A magányos, naplót író nő. Benedikte mélyen együttérzett vele. Az asszony soha nem kapta meg azt a férfit, aki után vágyakozott. Újabb látomás. Félelem járja át a szobákat. A nyitott szobaajtón át halk jajgatás szűrődik ki. Véres a padló! Gonosztettet követtek el a házban. Nem látta, valójában mi történt. Csak nem öltek meg senkit, hisz akkor hallottak volna róla. – Nos, itt minden rendben – foglalta össze az érzéseit. – Belepillanthattam a ház lakóinak életébe. Az a gonosz erő, amelynek jelenlétét tegnapelőtt éjjel éreztem, nincs már a házban. – A szempárra gondolsz? – Igen, nincs itt. – Remek – szólt közbe Sveg. – De azért ezen felbátorodva nem fogunk rögtön nyugovóra térni, hisz nem ezért jöttünk. – Meg kell néznünk közelebbről a templomot –

jelentette ki Sander. – Indulhatunk? – kérdezte türelmetlenül Sveg. – Igen, de mi értelme van odamennünk ilyen sötétben? – akadékoskodott Sander. – Nem várhatunk legalább míg megvirrad? – Nem, úgy gondolom, épp ideje elindulnunk – szólt Sveg határozottan. – Most biztosak lehetünk benne, hogy a kincskeresők nem fognak megzavarni minket. Hanem várjanak, kimegyek egy pillanatra. Miután kettesben maradták, Sander rámosolygott Benediktére és megsimogatta az arcát. Sveg titokzatos képpel jött vissza. – Oltsák el a lámpát – suttogta. – De hát mi történt? – kérdezte Sander alig hallhatóan. – Amikor a ház mögött… Áh, inkább jöjjenek utánam! Követték. A templom ablakában kísérteties fény villogott. Azt hiszem, igaza van, Sander, hogy nem a félszigeten, hanem a templomban kell jobban körülnéznünk. – Mit gondol, észrevettek bennünket? – Nem hiszem, de tudják, hogy itt vagyunk, hisz mi magunk közöltük velük. – A fenébe, megelőztek minket – kiáltotta Sander. – Mitévők legyünk most? – Odamegyünk. Van magánál fegyver? – Csak egy kés, de nem hiszem, hogy erőszakot kellene alkalmaznunk velük szemben. Hiszen

csak a kincs után kutatnak. Ráadásul jóban vagyunk velük. – Jó, jó, azért soha nem lehet tudni. No és Benedikte? – Neki nincs szüksége fegyverre – folytatta Sander. – Először is megvédjük. Másodszor soha nem emelne kezet senkire, harmadszor tudja a módját, hogy bánjon el a reá leselkedő veszéllyel. Az utóbbi szavakat mosolyogva tette hozzá. – Mindenképpen bemegyünk a templomba? – kérdezte a lány. – Nem fogjuk őket megzavarni? – Ameddig lehet, megpróbálunk kintről belesni – felelte a Sveg. – És ha meglátnak? – Majd befutunk az erdőbe. Gyerünk már! Ahogy közeledtek a templomhoz, egyre izgatottabbak lettek. Az ablakból kiszűrődő fény közelről még félelmetesebbnek tűnt. Vörösen izzott. Olyan hatást keltett, mintha élne a templom. – Nem valami szép látvány – suttogta elborzadva Sander. Megálltak az utolsó ház sarkánál, felmérték a terepet. – Kerüljük meg ezt a házat, így eljutunk a templom másik oldalához – javasolta Sander. – Rendben. Van ott egy bozótos a templom közelében, ott elrejtőzhetünk. Néhány perc múlva már bent álltak a bozótban. A templom ablaka kicsit magasan volt, de felálltak a fal peremére. Az ablak elég széles volt ahhoz, hogy mindannyian bekukucskálhassanak rajta.

– Tyű, a mindenit… – suttogta Sveg döbbenten. Benediktének is meg kellett kapaszkodnia az ablakfélfában, nehogy leessen. Annyira megdöbbentette a látvány. Végigfutott a hátán a hideg. Világító szemek… A szemek gazdái árnyékként mozogtak a sötétvörös fényben. Az oltár helyén egy padot láttak. Valami sötétlett rajta. Talán vérfoltok? Az egyik végéhez hordót állítottak. – Te jó ég – suttogta Sander. – Áldozati oltár! Ezek ugyan nem kincskeresők! Sokkal rosszabbak. – A „beavatottak” – súgta Benedikte. Igen. Három férfi, vörösen izzó tekintettel. Az a szempár, amit Benedikte a házban látott, másként világított. A sötét árnyak egy pillanatra abbahagyták az előkészületeket. Úgy látszik, elkészültek. Kettő el is tűnt a szemük elől. Sander kérdőn nézett Svegre. – Még várunk – súgta amaz. Visszatért a másik kettő. Egy törékeny testet cipeltek magukkal. A ruhájáról látták, hogy egy asszony. – Úristen! Ez Adele! – suttogta Sander. Az áldozati oltárra fektették, úgy, hogy a feje a hordó fölött legyen. – Te jó ég, fel akarják áldozni? – borzadt el Sveg – Ez nem lehet igaz! Talán már halott? – Reméljük, csak elkábították – felelte Sander alig hallhatóan. – A beavatottak… Mintha Gert telt

alakját láttam volna. – Igen – suttogta Benedikte. – A másik kettő pedig Walter és Morten. Gyerünk, menjünk… Nem folytatta. A vörös fény hirtelen még sötétebbé változott. A beavatottak tiszteletteljesen hátrébb húzódtak. A sötétből előlépett egy hórihorgas alak, előredöntött fejjel. Benedikte alig kapott levegőt. – A révész, akit a tó fenekére küldtél – suttogta Sander. A révész, Nerthus halhatatlan papja! Benediktét a rosszullét környékezte. Görcsösen kapaszkodott az ablakpárkányba. Megszédült. Tisztában volt vele, hogy ezt a szörnyű alakot csak ő képes megsemmisíteni. De hogyan? Amikor a ráolvasás sem bizonyult tartósnak. Az áldozati kés pengéje megvillant a sötétben, ahogy a pap felemelte. Fémes, hideg tekintetét Adelére szegezte. Benedikte ezzel a szempárral nézett farkasszemet akkor éjszaka. Arca bal oldalán éktelen lyuk tátongott. A németek hazudtak, amikor azt állították, hogy nem látták a kísértetet. Szinte egyszerre ugrottak le mind a hárman a fal pereméről és a bejárathoz rohantak. Adele élete forog kockán! Sveg betörte az ajtót. Amint berontottak, Sveg rögtön elsütötte a pisztolyát. A két alakra célzott, akik Adele vállát fogták. Gert a földre zuhant. Walter és Morten elbújt az oltár mögött.

Csak a félelmetes kísértet maradt állva. Hideg tekintetét végigjáratta a betolakodókon. Kicsit elidőzött Benediktén, majd visszalépett a sötétbe és eltűnt. Úgy látszik, rossz emlékei vannak – gondolta Benedikte. Sander már indult volna, hogy üldözőbe vegye. – Megálljon! – kiáltotta Sveg. – Ne kockáztassa az életét, inkább segítsen elbánni ezekkel az alakokkal. Sveg és Benedikte az oltárhoz lopózott és leemelte Adele testét. Sveg intett a lánynak, hogy vegye gondjaiba Adélét, majd futó pillantást vetett a földön heverő Gertre. – Nem akartam megölni – mormogta. – Így a legjobb – vigasztalta a lány. – így is, úgy is vége lett volna. Gert vörösen izzó szemében lassan kihunyt a fény. Benedikte a kijárat felé vonszolta az eszméletét vesztett Adélét. Háta mögött furcsa puffanásokat hallott, amiből arra következtetett, hogy Sander és Sveg közelharcot vív Mortennel és Walterrel. Mi lesz ennek a vége? Még ha a kísértet a markában tartja is őket, varázserővel nem rendelkezhetnek, hiszen Gert is… Épp amikor ki akart lépni az ajtón, lövés dördült el a háta mögött – majd csend lett. Istenem, Sander! Ebben a pillanatban meghallotta a férfi hangját: – Gyerünk, vigyük őket innen! De hogyhogy csak egy lövést hallott?

Nemsokára fény derült a titokra. Amikor kivonszolták a testeket, Sveg így szólt: – Nem is tudtam, hogy a tudós emberek így értenek a verekedéshez. Sander kissé zavartan válaszolt: – A kezdőknek mindig szerencséjük van. Gyerünk, kötözzük meg őket! Benedikte végre megértette, mi történt. Sander leütötte Mortent, Waltert pedig megsebesítették a karján. Mindketten eszméletüket vesztették, így nem volt nehéz megkötözni őket. Sander magával hozta az áldozati kést is! Micsoda lelet! Gondosan letörölgette a zsebkendőjével. Elindultak a nagy ház felé, magukkal cipelték a négy testet. Kint lassan virradni kezdett. Félúton találkoztak Livorral. Egy beteg borjú miatt nem tudott hamarabb csatlakozni hozzájuk. Ahogy meglátta az eszméletlen Adélét, térdre rogyott és megragadta a kezét. Elszörnyedve hallgatta a történteket. – Ott kellett volna lennem. De amint látom, elboldogultak velük. – A neheze még hátra van – jegyezte meg Sveg. – De azt hiszem, mára elég volt. Legalábbis nekem személy szerint nincs kedvem megmérkőzni a kísértettel. – Azt hittem, már elbántak vele. – Mi is azt hittük – mondta Sveg keserűen. Benedikte nem szólt semmit. Egész idő alatt tudta, hogy a fenyegető veszély nem múlt el. Amikor éjszaka meglátta azt a világító szempárt, feléb-

redt benne a gyanú, hogy Nerthus papja lehet. Amikor megérkeztek a házba és megszabadultak terheiktől, akkor érezték csak igazán, milyen fáradtak. Livor gyertyát gyújtott. Gert holttestét a külső házban terítették ki. Walter sebe nem volt komoly. Morten kezdett magához térni. A többiek kíváncsian várták, mi fog történni. Vajon még mindig a kísértet hatása alatt állnak? Nem úgy festett. Tekintetük újra a régi. Panaszos jajgatásuk emberinek tűnt. Békén hagyták őket. Minden szem Adelére tapadt. Biztosan kapott valami bódítószert, mert a pupillái kitágultak, és hiába próbálták felrázni, mindenképpen aludni akart. Livor készített nekik ennivalót a maradékból, amit még előző éjszaka a házban hagytak. Száraz kenyeret áztatott meleg kávéba. Nagyon egyszerű étel, de jólesett mindenkinek. – Mitévők legyünk most? – kérdezte Sander. – Waltert és Mortent levisszük a faluba. Én nem tudok mit kezdeni velük. – A csónakommal le is evezhetünk a folyón a falumig. Az a legrövidebb út – ajánlkozott Livor. – Csónakon jött idáig? Nem találkozott a révésszel? – kérdezte ijedten Sveg. – Nem tudhattam, hogy újra kísért. Egyébként pedig nem láttam. Biztosan ő is a templomban volt. – Az már igaz – hagyta rá Sveg. – Elfogadjuk az ajánlatát. Nem hiszem, hogy a révész előmerészkedik, amíg Benedikte velünk van.

Livor egy pillanatra megdermedt. – Pszt! Van itt valaki? – Nem hallottam semmit. – Halk neszezést hallottam a külső szobából. Elnémultak. – Van itt valaki? – kiáltotta Sveg. Semmi válasz. Felálltak és gyertyával a kezükben, libasorban kivonultak a külső szobába. A szoba teljesen üres volt. – Lehet, hogy csak egy egér – jegyezte meg Sveg. – Igyuk meg a kávénkat. Újra asztalhoz ültek, erről-arról beszélgettek. Benedikte egyszerre változást észlelt a ház légkörében. Idegen hatalmat érzett. Körbejáratta tekintetét a szobában, de nem látta az izzó szempárt. Mi lehet ez? Újra érezte azt a furcsa szagot, mint első éjszaka. Egyre erősebben. Mintha rohadt volna valami. Fojtogató bűz. A többieket figyelte, hátha észrevettek valamit, de túlságosan elmerültek a beszélgetésben. Adele ébredezni kezdett. A férfiak halkabbra fogták a beszélgetést. Érezte a gonosz közelségét. Eluralkodott rajta a félelem. Legszívesebben felkiáltott volna, hogy meneküljenek, de a rémület szinte megbénította. Felállt és kinézett az ablakon. A szél szürke felhőket kergetett a hegyek fölött. Süvítése panaszos jajgatáshoz hasonlított.

Semmi kétség. A házban halálos veszély leselkedik rájuk. – Milyen az idő, Benedikte? – kérdezte Sander váratlanul. Újra kinézett az ablakon. – Olyan, mintha… Hirtelen megakadt. Érezte, hogy hátán végigfut a hideg. Az ablaküvegben a szoba tükörképét látta. Ott állt mögötte a… gonosz. Elborzadva bámult a tükörképre. Rosszabb, mint amire számított. Hogyan lesz képes megvívni vele?

13. fejezet NEM SZABAD elveszítenie a fejét. Ha a szörnyeteg gyanút fog, végük. Egy ideig bénultan állt. Kötélen táncoltak az idegei. Tudta, nem sokáig képes leplezni érzelmeit, tekintete el fogja árulni. Motyogott valamit, hogy ki kell mennie egy percre. A többiek bólintottak. Adelével voltak elfoglalva, aki már felült. Hogyan menthetné meg őket? Körbejárta a házat, megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy a ráolvasás itt nem segít. Ezzel újra a tó fenekére küldhetné a kísértetet, de neki azt a szörnyű erőt kell megsemmisítenie, amely a borzalmas eseményeket a háttérből irányítja. Fel kell szabadítania Révkikötőt az átok alól! A templomban kell rejtőznie a gonosz erő forrásának. Visszaemlékezett a legendára: Gonosz Tengel sok-sok évvel ezelőtt a mélybe űzte vissza ezt az erőt, hogy ne ártson a hatalmának. Nehéz ellenfél, ha Gonosz Tengelnek is fejtörést okozott. Azért állította félre az útjából, hogy egyedül uralhassa a világot, ha eljön az ideje. Hirtelen azon vette észre magát, hogy a templom bejárata előtt áll. Békésnek látszott a pirkadat tompa fényében. Meg kell próbálnia megfejtenie a rejtélyt. De hogyan?

Lépteket hallott a háta mögött. Összerándult a gyomra az ijedtségtől, de csak Sander volt. A férfi észrevette, hogy eltűnt, és aggódott érte. Benedikte elmondta, mi a szándéka. Sander megijedt. – Nem engedem, hogy egyedül menj be a tempómba, Benedikte! Én is rájöttem, hogy az erő, mely ezeknek a titokzatos dolgoknak a hátterében áll, a templomban rejtőzik. De nem küzdhetsz meg vele egyedül! Segítséget kell hoznunk Christianiából… – Ugyan ki tudna segíteni? – kérdezte a lány halkan. A kérdés Sanderbe fojtotta a szót. Elgondolkodott. Ki tudna megmérkőzni az ismeretlen hatalommal? Senki. Semmire se mennének a papok a szenteltvizükkel, de az ördögűzők sem. Csak a Jéghegyek Népének leszármazottja a méltó ellenfél. A nemzetség egyetlen kiválasztott tagja jelenleg Benedikte. – Nem félek, Sander – mondta bátorítóan. – Te se félj! Erőt ad, hogy mellettem állsz. A férfi megragadta a kezét. – Benedikte, túl fáradtak vagyunk. Mára már elég volt. Majd máskor visszajövünk. A többiek szedelődzködnek, és leszállítják a sebesülteket a faluba. Tartsunk velük! – Nem, megtiltom! – kiáltotta halottsápadtan a lány. – Nem mehettek a tóhoz! Hát nem érted, hogy Nerthus papja leselkedik ránk?

Az utolsó szavakat már futva kiáltotta. Sander alig tudta utolérni. – Kit akartok először átvinni? – kérdezte a lány rémülten. – A két sebesültet. – Jaj nekem! Elfutottak a ház mellett, Benedikte egyenesen a tóhoz rohant. Látták, amint Sveg és Livor a csónaknál foglalatoskodik. Adele a parton ült, arcát kezébe temetve. Amikor Benedikte és Sander a közelükbe ért, panaszosan felkiáltott: – Én akarok átmenni először! Nekik már úgyis mindegy, én viszont rettentően félek. – Márpedig Livor úgy látja jónak, ha először őket viszi át – jelentette ki Sveg. Sander és Benedikte éppen ebben a pillanatban érkezett. – Mi ez a rohanás? Talán kísértetet láttak? – kérdezte a vizsgálóbíró. – Nem, de mindjárt látni fogunk – kiáltotta Benedikte. – Nem engedem, hogy vízre tegyék a csónakot! – De hát miért? – Nem engedem, hogy vízre tegyék a csónakot! – kiáltotta újra kétségbeesetten. Livor ennek ellenére ellökte a csónakot a parttól. – Állj meg, te pokolfajzat! – kiáltott rá Benedikte, és a csónak felé tartotta a mandragóragyökeret.

Livor megfordult. Barátságos arca fokozatosan gonosz kifejezést öltött. Teste megnőtt, előregörnyedt, fejét előrehajtotta. A bal arca hiányzott. Kiugrott a partra, a csónakot pedig befelé lökte, s az lassan elsüllyedt a tó fenekén. Adele rémülten felkiáltott, és elbújt Sander háta mögött. Mind a négyen visszahőköltek. A kísértet feléjük tartott. Sander későn jött rá: Nerthus papja kénytelen volt más testet ölteni, miután Benedikte elsüllyesztette a csónakjával együtt. Az igazi Livor bizonyára holtan fekszik valahol. Futni kezdtek, hátuk mögött hallották a révész súlyos lépteit és dühödt ordítozását. Tudták, nincs menekvés, hacsak Benedikte… A lány megpróbálta emlékezetébe idézni a ráolvasás szavait, de semmi nem jutott az eszébe. – Rohanjatok, amennyire csak bírtok! – kiáltotta Sander. Egyre közeledtek a léptek. Ha bejutnának a házba, talán megmenekülnének. De a ház még olyan messze van! Különben is, mire mennének vele, ha bezárkóznának? Semmire. Benedikte rohant leghátul, hogy megvédje a többieket. Lelassította lépteit és az üldözőjük felé fordult. Sander kinyújtotta felé a karját: – Benedikte, kedvesem… gyere! Adele, aki mellette futott, hisztérikusan felkiáltott: – Ne törődj vele, hisz nem a szeretőd! Vagy ta-

lán vele is lefeküdtél volna? Benedikte már felemelte a karját a kísértet felé és elmormolta a ráolvasás első szavait, amikor meghallotta, mit mondott Adele. Vele is? Akkor hát Sander és Adele… – Nem! – kiáltotta – Ez nem lehet igaz! A révész kísértete újra megindult feléjük. – Benedikte, a ráolvasást, gyorsan! – kiáltotta Sander. A lány folytatta, de gondolatai össze voltak zavarodva. A kísértet megtorpant. Sander békítően megfogta a karját. Benedikte kitépte magát a kezéből. – Hozzám ne próbálj érni! – sziszegte. – De Benedikte… – Hagyj békén, nem akarlak látni többé! Újra belekezdett a ráolvasásba, de nem tudott olyan erősen koncentrálni, és tudta, ha abbahagyja, a kísértet megint üldözőbe veszi őket. – Benedikte, Adele nem jelent számomra semmit – folytatta volna Sander, de a lány belefojtotta a szót. – A kísértet feléledt! – kiáltotta rémülten valamelyikük. A szörnyeteg lassan magához tért, megrázta magát és közelebb lépett. Adele, aki eddig a földön ült, kétségbeesetten megpróbált hátrafelé araszolva menekülni. Sander bénultan nézte a jelenetet. Sveg megragadta a karját, hogy magával húzza. És Benedikte…

Nem bírta tovább. Nem jutott eszébe semmi, tehetetlenül zokogott. – Végünk van, végünk van! – sipítozott Adele. – Tégy valamit! A hatalmas Nerthus pap súlyos léptekkel közeledett feléjük. Arcát féktelen düh torzította el. Nincs menekvés. – Fuss, Benedikte, fuss! – kiáltotta Sander halálfélelemében. A lány nem mozdult, kétségbeesetten jajgatott. Tudta, őt terheli a felelősség a történtekért, de tehetetlen volt. Adele elszántan futott a ház felé, de megbotlott valamiben és felbukott. A vizsgálóbíró szemmel láthatólag nem tudta, mitévő legyen. Mentse a bőrét, vagy helytálljon az utolsó percig? Sander segíteni akart Benediktének, de tudta, hogy a lány megveti. Ez az érzés megbénította. A kísértet már majdnem elérte Benediktét. A lányt ájulás kerülgette. Tehetetlenül mozgatta ajkait, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem emlékezett semmire a ráolvasásból. Csak félelmet érzett. Nem tudott szabadulni a kínzó gondolattól: Adele Sander szeretője volt! Hirtelen mindannyian megdermedtek. Erős fény vakította el a szemüket, és éles csattanás hasított a fülükbe. Mintha villámlott volna. De ilyen erős villámlást még életükben nem láttak. Többször egymás után villámok cikáztak az égen, mint a tüzes nyilak. A kísértetet is megvakította a fény. Ő volt a villámok célpontja. Egy utolsó vakító villanás és

csattanás. Azt hitték, megsüketülnek. Még a szemüket is behunyták… Majd minden elcsendesedett. Mire kinyitották a szemüket, a kísértet eltűnt. Révkikötő megszabadult hátborzongató révészétől. Egy ideig mozdulni sem bírtak, majd arrafelé fordultak, ahol a villámokat látták. Azon a helyen gyönyörű virágok borították a rétet, és a rét közepén gyönyörű férfi állt. Hollófekete, hullámos haj keretezte szép arcát. Barátságosan rájuk mosolygott. Amikor Adele megpillantotta, azt hitte, ott helyben elolvad a gyönyörűségtől. Sander elbújhatott mellette. De a férfi észre sem vette Adélét, Benediktéhez lépett és így szólt: – Láttam, nem boldogulsz egyedül – mosolygott a lányra. Benedikte először értetlenül nézett, majd lassan feltolultak benne az emlékek. Jaj de régen is történt! Milyen hihetetlenül régen! Akkor még egészen kislány volt… A Hársfaligetben lévő ház nagy szobájában történt. Alig tudta elfelejteni. A rosszindulatú Ulvar, akinek soha nem volt egy jó szava sem senkihez, nem akarta elereszteni… Késpengét szorított a torkára. Közben sértő durvaságokat vágott a fejéhez. Azt állította, hogy őt soha senki nem fogja szeretni, hogy ő a legcsúnyább lány, akivel valaha is találkozott. Ezek a kemény szavak örökre megmaradtak az emlékezetében, és nagy részük van abban, hogy még most is önbizalomhiányban szenved.

Ulvar meghalt. Az ikertestvére végzett vele. Halála után a fivére keservesen megsiratta, ő volt az egyetlen, aki tényleg szerette. – Marco! – kiáltott fel Benedikte meghatottan. A többiek csodálkozva nézték. – Marco, tényleg te lennél? Már azt hittük, sosem látunk viszont. A férfi mosolyogva indult felé, és a karjaiba vette. Tíz éve nem látták egymást. Marco nem sokat változott. Talán mintha érettebb lenne. Jaj, milyen jó érzés újra látni! Benedikte a vállára hajtotta fejét és keservesen sírva fakadt. – Szegény kis Benedikte – vigasztalta a férfi gyengéden. – Tudtam, ha felnősz, erős, ügyes és okos nagylány lesz belőled. De ez azért már a te erődet is meghaladta. Benediktének nagyon jólestek a szavai. – Hol voltál eddig, Marco? – kérdezte a lány, és visszaemlékezett a régi szép időkre, amikor Marco segített neki virágot szedni Belinda nagymamának. Sokszor megvigasztalta, amikor a gyerekek bántották. – Hogy kerülsz ide? – Épp erre jártam – felelte mosolyogva. – No, azért ezt nem hiszem. – Igazad van, Benedikte. Nemzetségünk egyik tagja megkért, hogy segítsek rajtad, mert bajba kerültél. Benedikte nem kérdezte, ki volt az. Ilyesmire nem illett rákérdezni. – Így hát errefelé vettem az utamat, és látom, pont jókor érkeztem. – Ő, igen! Köszönöm, nagyon-nagyon köszö-

nöm! Ugye nem tér újra magához? – Nem, most már örökre vége. Eltűnt a csónakjával együtt. – Ha jól sejtem, nagyobb veszély leselkedik ránk. – Így van. Ősapánk végezni akar veled. – Velem? De hát miért? – Tudod, kezd ébredezni. No nem komolyan, csak a furulyák egy kicsit felrázták szendergéséből. Addigra, mire felébred, minden veszélyt el akar söpörni az útjából. Ezért akar veled is leszámolni. – No és te? Marco elmosolyodott. – Velem szemben tehetetlen. Elrejtőzöm előle. Érzi a fenyegető veszélyt, de nem lát. Ez megnyugtatta Benediktét. Marco megfogta a vállát, a szemébe nézett és így szólt: – Szándékosan küldött ide téged, hogy megöljön. Azt akarja, ne kerülj ki élve ebből a kalandból. Benedikte megborzongott. Aztán felderült az arca. – Nem érhet semmi baj, hiszen itt vagy velem. Marco szomorúan nézett rá. – Nem tudom, Benedikte… – Nem tudod, elég erős vagy-e, hogy elbánj Gonosz Tengellel? – Nem, nem vele. Az itt rejtőző őserővel kell megküzdenem. De tudod, még nem készültem fel teljesen. Benedikte izgalmasnak találta a hallottakat, de nem akart kíváncsiskodni.

– Tehát Gonosz Tengel szelleme nem ér el idáig? – Nem tudom. Lehetséges, hogy eljön, ha az őserő nem bír veled. De ha észreveszi, hogy nem vagy egyedül… – Akkor távol tartja magát – kuncogott magabiztosan a lány. Marco mellett biztonságban érezte magát. Hányszor, de hányszor gondolt rá a Hársfaligetben! Szomorú volt, amiért elment tőlük a fiú. De most már minden rendben. Hazakíséri majd és… – Nem, Benedikte – kezdte Marco, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. – A Hársfaliget már nem az otthonom többé. Add át üdvözletem mindenkinek, már amennyiben élve kikerülünk innen. Nagyon sokszor gondolok rátok, Henningre, Malinra… És a többiekre. Soha nem foglak elfelejteni benneteket. Benedikte tekintete elhomályosult a meghatottságtól. Nem folytathatták a beszélgetést. Adele közeledett feléjük. A haját igazgatta, és a ruhájáról törölgette a port… Benedikte Sandert kereste a tekintetével. Sveggel együtt lement a partra, hogy megmentsék a két vízbe borult szerencsétlent. Adele, ahogy odaért, megragadta Marco karját és így kérlelte. – Mentsen meg, kérem! Vigyen el innen. Egy percig sem bírok tovább itt maradni! Marco nyugodtan válaszolt: – Más dolgom van itt. Először a bajbajutotta-

kon kellene segítenünk. – Nem! – kiáltotta Adele. – Haza akarok menni, de rögtön. Nem bírom már tovább. – Megtalálja egyedül is az utat, Adele kisaszszony. Az erdőn át a hegyi legelőig, onnan pedig le a faluba. – Egyedül? Soha! Belecsimpaszkodott a férfi karjába. Marco alig tudta kiszabadítani magát. A kezét akkor sem engedte el, kéz a kézben mentek le a tóhoz a többiekhez. Waltert sikerült kihúzniuk a partra, de már halott volt. Sander csuromvizesen, tehetetlenül kémlelte tovább a vizet. Marco egy kézmozdulattal arrafelé mutatott, ahol Morten Hjortsberget kellene keresni. Sander azonnal a vízbe vetette magát. A többiek várakoztak. Adelének vacogott a foga. – Jaj, nem voltam elég kedves Mortenhez! Az én hibám, ha meghal. Szeme láttára kacérkodtam Sanderrel. Ezt igazán nem kellett volna. Senki nem válaszolt. Megértették, hogy kínozza a lelkiismeret. Sander néhányszor lemerült, majd megtalálta a férfit. Lefektették a partra. Sveg újraélesztéssel próbálkozott, bár tudták, nem sok értelme van. – Azt hiszem, így a legjobb – kezdte Marco. – Aligha lettek volna újra teljes értékű emberek. Nekik is jobb így. – Milyen kegyetlen istennő – suttogta Benedikte. – A halál arat a nyomában. Mintha nem tudna

betelni az emberáldozatokkal. Sander nem szólt semmit. Benedikte tudta, mire gondol. Nerthus istennőre nem volt jellemző a kegyetlen vérengzés. A két holttestet Gert mellé fektették, majd megtárgyalták, mi a következő feladat. – Le akarnak menni a kriptába? – kiáltotta Adele. – Én ugyan nem tartok magukkal! – Nem is kell – felelte Marco. – Legjobb lesz, ha kint várakoznak a többiekkel. Én majd lemegyek Benediktével, ő a segítségemre lehet. – Én is megyek – közölte Sander. – Én is – mondta Sveg. – És engem képesek egyedül hagyni? – sikoltott fel Adele kisasszony. Marco egyik férfiról a másikra nézett. – Azt hiszem, a fiatalember velünk jöhet. Mit mondott? Sandernek hívják? Maradjon mindig a háttérben. – És én miért nem tarthatok magukkal? – kérdezte Sveg. – Sandernek nagyobb hasznát vesszük, mivel jártas a mitológiában. Ne felejtsük, hogy életünkbe kerülhet ez a kaland. Jobb, ha minél kevesebben megyünk. Nem szabad lebecsülnünk azt az erőt, amivel majd meg kell küzdenünk. Ha gyengének bizonyulunk, akkor ugyanolyan izzó szemű rabszolgákká válunk, mint ez a három fiatalember. Rémülten hallgatták szavait. – Te le tudod győzni ezt az erőt, ugye? – kérdezte Sander.

– Erre addig nem tudok választ adni, míg szembe nem kerülök vele – felelte Marco. Ez a válasz nem nyugtatta meg őket túlságosan. – És abban biztos vagy, hogy a templomba fészkelte be magát az erő? – Minden jel arra mutat. Több szóra nem is fecsérelték az idejüket. Sveg és Adele hátrébb húzódott, a többiek pedig beléptek a templomba. Enyhe fény szűrődött be, de az oltár sötétben maradt. A templom falán valamilyen jelképet láttak. Sander nem tudta meghatározni az eredetét. – Valamilyen pogány kultuszra emlékeztet – kezdett a magyarázatba, ahogy a lapos kőbe vésett háromszöget vizsgálgatta. Túl magasra tették ahhoz, hogy jól láthassa a közepébe vésett vonásokat. Úgy vélte, madárcsőrre emlékeztetnek. – Menjünk arra a helyre, ahol a pap eltűnt a sötétben – javasolta Sander. Benedikte elhatározta, hogy a feladatra összpontosítja minden erejét. Megpróbált nem gondolni Adele szavaira. A szószék alatt találtak egy kis ajtót. Nyilván a sekrestye bejárata. Beléptek. Marco elöl, a többiek utána. A sekrestye teljesen üres volt, de újabb ajtó hívta fel magára a figyelmüket. Sander Marco és Benedikte arcát kémlelte. Meglepte a tekintetük. Látta, hogy mindketten koncentrálnak, miközben a szemük az ajtóra tapad.

– Azt hiszem jobb, ha kint megvár minket, Sander – közölte Marco feszült hangon. – Nem, én is be akarok menni. Furdal a kíváncsiság. Mivel sokat tudok az istenekről, nagy segítségükre lehetek. Ezenkívül nem akarom magára hagyni Benediktét. Be akarom bizonyítani, milyen sokat jelent számomra. Benedikte nem akart ránézni, minden erejével koncentrált. Marco beletörődött Sander döntésébe, bár igen aggódó képet vágott. Arra kérte, azonnal fordítsa el a tekintetét, ha a legkisebb különös jelenséget észlelné is. Ez Benediktére is vonatkozott. – Álljatok mindig készen a menekülésre. Csak semmi hősködés! Megértettétek? Bólintottak. Ekkor Marco kinyitotta az ajtót. A szobában sötét volt. Úgy tűnt, mintha élne, lüktetne a sötétség. Amikor a szemük hozzászokott, egy lefelé vezető létrát vettek észre. Marco intett, hogy előremegy. Félúton járhatott, amikor Benedikte minden felszólítás nélkül utána indult. Sander követte. – Érzel valamit? – kérdezte Sander. – Már úgy értem… valami rosszat, fenyegetőt? – Ellenséges erőt érzek – suttogta a lány. – Rémisztő. – Veszélyt nem? – De. Óriási veszélyt. – És szagot? – faggatta tovább a férfi, amikor már lent álltak a kriptában. – Azt is, csak nem azt a kellemetlen rothadás-

szagot. Valami másfélét… Nem tudta pontosan meghatározni. Marco ment elöl. Feltartotta a kezét, nehogy tovább menjenek. Átvette az irányítást. Marco mindig is értett a varázsláshoz. Még alig állt a lábán, már tudott villámokat szórni. Képes volt akármikor fénybe borítani bármit. Most is csak egy kis mozdulatot tett a kezével, és egy pillanatra fényben úszott a kripta. A felvillanó fényben észrevettek valami tárgyat a sarokban. Szoborformája volt, letakarták egy sötét terítővel. Sander kicsit hátrább lépett, mert amint ránézett, különös erő sugárzott belőle, mely bénítólag hatott rá. – Csukjátok be a szemeteket, de nyomban! – parancsolta Marco. Engedelmeskedtek. Hallották, amint odamegy a sarokba. Bár csukva tartották a szemüket, még így is érezték, ahogy felvillan egy erős, éles fény. Marco bocsátotta ki a tárgy felé, majd hátraesett. Úgy kapták el, de rögtön talpra állt. A villámok cikázva sisteregtek, pattogtak körülöttük. Holtfáradtnak érezték magukat, bénító zsibbadás fogta el őket. Az idegen erő be akart hatolni a tudatukba, uralkodni akart az akaratuk felett. Benedikte felordított kínjában, kezével eltakarta a szemét, fülét befogta. Aztán észbe kapott. Segítenie kell Marcónak. A ráolvasás! Eszébe jutott minden. Belekezdett hát. Hallotta, amint Marco megköszöni a segítséget. Tovább folytatta a villámszórást.

Sander a padlón feküdt, de életben volt. A lány hallotta, ahogy nyöszörög. Semmi pénzért nem akarta átadni lelkét ennek az iszonyú őserőnek, mely a rabszolgájává akarta tenni. Mintha Marco szavait hallanák. Benedikte elvette kezét a füléről, hogy jobban hallja. – Most megvagy! – hallatszottak Marco szavai. Megszűnt a villámlás és sistergés. – Gyerünk, Benedikte, folytasd a ráolvasást! – biztatta Marco. Benedikte megtett minden tőle telhetőt. Újra belekezdett a furcsa, idegen szavak kántálásába. Hallotta, amint Marco érthetetlen szavakat mormol, és hirtelen kimondja Gonosz Tengel nevét, majd felsóhajt. – Most már abbahagyhatod, Benedikte – mondta. Benedikte érezte, elmúlt a veszély. A kriptát megszabadították minden gonoszságtól. Kellemetlen szag sem terjengett. Sander feltérdelt, és lassan felnyitotta a szemét. Sötét volt a kriptában, de Marco kellemes, tompa fénybe vonta a helyiséget. Sander a sarokban álló bálványra meredt. Már nem volt hatalma, de így is félelmetes látványt nyújtott. Marco erősebbnek bizonyult a küzdelemben. Sander fáradt hangon megkérdezte: – Ez a bálvány nem Nerthus akar lenni. Akkor hát micsoda?

14. fejezet MINDANNYIAN az ősrégi, félelmetes kőszobrot bámulták. Megkopott az idők során, de látszott, hogy valamikor több színnel ékesítették. Az alvadt vérfoltok alól előbukkantak a megfakult színárnyalatok. A szeme vörös drágakőből volt, durván metszett nyakán értékes nyakékek lógtak. Ezek a szemek valaha félelmetes erőt sugároztak magukból. Most veszélytelennek látszottak. Hiányzott a jobb keze, egyébként más testrészeit alapos gonddal kidolgozták. – Hermafrodita? – csodálkozott Sander. – Az afrikai népeknél találunk hermafrodita isteneket! Különös. Elhallgatott egy pillanatra, majd hangosan gondolkodni kezdett. A mitológia az ő szakterülete. – Megtaláljuk rajta Nerthus szimbólumait. A nőies formák a termékenységre utalnak. A jobb keze hiányzik… Márpedig ez az ősi északi istenre, Tyrre utal. Régebbi időkre nyúlik vissza, mint a vikingek istenhite. A háború isteneként feláldozta jobb kezét. Ugyanúgy áldoztak neki, mint Nerthusnek. Véráldozattal, majd a holttesteket vízbe dobták. Nem értem! Marco végre megszólalt: – Tanulságos volt végighallgatni a következtetésedet, Sander. Most már jobban értem az össze-

függést. Segítségeddel könnyebben tudom kamatoztatni látnoki képességeimet, ha tudom, hol keresgéljek. De most gyerünk, menjünk innen! – És a bálvány? – Itthagyjuk egyelőre. Jobb ha most nem viszszük magunkkal. Mivel csak most űztük ki belőle a gonosz szellemet. Természetesen bejelentjük a múzeumoknak a létezését. Majd eldöntik, mi legyen vele. A VIZSGÁLÓBÍRÓ ÉS ADELE már szinte feladták a reményt, hogy még életben viszontlátják őket. Elmesélték, hogy hatalmas fénycsóvát láttak távozni a templomból. Azt hitték, itt a világ vége. Térdre borultak és imádkoztak barátaik lelki üdvéért. Miután meggyőződtek róla, hogy a veszély elmúlt, újra lemerészkedtek a kriptába. Közelebbről szemügyre akarták venni azt a helyet, mely rettegésben tartotta Révkikötőt annyi éven át. Majd egy tisztáson összegyűltek, hogy meghallgassák Marco beszámolóját. – Sander sokat segített nekem a rejtély megfejtésében – kezdte –, és Benedikte nélkül nem tudtam volna elűzni a gonoszt. Most megpróbálom összefoglalni az elméletemet. Ha hozzá szeretnétek tenni valamit, csak bátran! A többiek bólintottak. Marco a tó felé nézett, de tekintete mintha a régmúltba révedt volna. – Nagyon, nagyon régen kezdődött. Igazad volt, Sander. Egy kis germán törzs vetődött ide a

messzi északra. Elterjedtek errefelé a szokásaik, többek között a Nerthus-kultusz. A törzs aztán kihalt, illetve utódai keveredtek az itt élő néppel. Ne felejtsük el, hogy ez a hely fontos átkelőhelynek számított régen. Nem csak az emberek, hanem a hitük is keveredett. Az itt élő nép saját istenkultusszal rendelkezett. A leghatalmasabb isten Tyr volt, a háború istene. Áldoztak neki embert, állatot, különböző rituálék keretében. Vízben is. Ebben megegyezik a kultusz Nerthusével, aki a víz és termékenység istennője. Az őslakosok szerették volna valamivel meglepni isteneiket. Megbíztak egy ügyes kőfaragót, hogy készítse el Tyr és Nerthus szobrát egy alakban. Így továbbra is áldozhattak mindkét istennek. Egy pap végezte az áldozati szertartást, majd rabszolgák mosták le Nerthust és kocsiját a véres szertartás után. A hintót nem találtuk meg. Valószínűleg végzett vele az idő vasfoga. Úgy kapcsolták össze a két istenkultuszt, hogy az áldozatokat először Tyr hitében megcsapolták a vértől, majd a germán Nerthusnek áldozva a vízbe dobták. Aztán amikor kezdett teret nyerni az új istenhit, a hittérítők az áldozati papot minden valószínűség szerint lemészárolták. Akkor roncsolódott szét az arca. Halála után visszatért kísérteni mint révész, hiszen az ő feladata volt körbehordozni a Nerthus-Tyr szobrot a közelben lévő falvakban. – És mi lett a szoborral? – A viking korban épült templom mélyén szunnyadt, mely a mostani templom helyén állt

valaha. Itt rejtették el a medalionokat, az áldozati kést és a volsát is. A pap továbbra is kísértett mint révész. A helybéliek már ismerték a veszélyt, ezért csak az idegeneket tudta becsalogatni a csónakjába. Aránylag békés esztendők következtek. Majd jött a kereszténység. Lerombolták a viking templomot és ezt a mostanit építették a helyére. – Aztán elérkezett Gonosz Tengel ideje. Beszállt a kísértetrévész csónakjába. Megküzdöttek egymással. Persze a révésznek nem sikerült lehúznia a mélybe. Gonosz Tengel kíváncsiságát azonban felébresztette a kísértet, és többet akart tudni Révkikötő titkáról. Marco elhallgatott. Majd folytatta. – A révészkísértet büszkén mutatta Gonosz Tengelnek a templom mélyén lapuló bálványt. Gonosz Tengel felismerte az erő jelentőségét, és a maga hasznára akarta fordítani. Marco mély levegőt vett. Úgy tűnt, mintha újra maga előtt látná az eseményeket. – A révész, vagyis Nerthus papja, elmondta Tengelnek, minden vágya, hogy istene a régi fényben tündököljön. Gonosz Tengel könnyen tejesítette kívánságát. Elég volt egy kézmozdulat és a bálvány újra megtelt erővel, de Tengel még külön hatalommal is felruházta… A révészpap azt hitte, hogy régi istenét nyerte vissza, de valójában sötét, gonosz hatalom költözött az istenszoborba. Gonosz Tengel rabszolgájává tette, hogy ha kell, a jövőben szövetségesre találjon benne. Mint például most is. Mi, a Jéghegyek Népe különleges képességekkel

rendelkező leszármazottai ugyanis veszélyt jelentünk Gonosz Tengel számára. El akar pusztítani minket. Ezért minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy átadjuk tudásunkat az utódoknak és figyelmeztessük őket a veszélyre. – Gondolod, hogy nemzetségünk átokverte, gonosz leszármazottai Gonosz Tengel mögött sorakoznak fel? – kérdezte Benedikte félénken. – Igen, elképzelhető, Benedikte, mint ahogy a jók minket segítenek. A többiek értetlenül hallgatták őket. Adele türelmetlenül felsóhajtott. Marco folytatta: – Most hogy megsemmisítettük a bálványt és Tengel tervei füstbe mentek, biztosan iszonyú haragra gerjedt. Nos, térjünk vissza ahhoz a naphoz, úgy hatszáz évvel ezelőtt, amikor Gonosz Tengel ráolvasás segítségével elsüllyesztette a csónakot a révésszel és a bálvánnyal együtt. Csak ő tudta, hova rejtette. A ráolvasás azonban nem győzte le teljesen Nerthus papját. Visszatért, csak más alakban. A csónakja eltűnt, és az imádott Nerthus-Tyr bálvány is. Nem tudhatta, hogy a tó fenekén nyugszanak. – Aztán huszonöt évvel ezelőtt történt valami különös esemény. Egy fiatal pár kiment a tóra kora hajnalban halászni. Amikor felhúzták volna a hálójukat, csak nem akart jönni. Valamibe beleakadt. A fiatal férfi lebukott a víz alá és kiemelte a bálványt. Ezzel megpecsételődött a sorsuk. Előkerült az istenszobor, így a pap újra megkezdhette áldozati

tevékenységét. Annyi idő után ezt a fiatal párt áldozta fel istenének. A fiatalembert előbb rabszolgájává tette. Elvitette vele a bálványt a templomba. Oda, ahol most rátaláltunk. Majd feláldozta mindkettőjüket. Most Sander vette át a szót: – A kísértet újra kísérteni kezdett A falu lakói elmenekültek. Majd egy szép napon megérkeztek a németek és Morten. – Igen – vette át a szót Marco. – Öt német turista. Három áldozatul esett… – Egyikőjüket soha nem találták meg – szólt Sveg. – Nem, nem is fogják – jelentette ki Marco, és tekintete a távolba révedt. – Majdnem a nyílt tengerig sodorta az áramlat. Soha nem fognak rábukkanni. Megborzongtak. Marco a jövőbe is lát! – Aztán Morten felettese tévedt erre az elátkozott helyre. Klämmer docens vagy hogy hívják – tette hozzá Sveg. – Igen, ő is áldozatul esett az istenkultusznak. Aztán jött Morten Hjortsberg, és csatlakozott a németekhez. Nem tudom, milyen messzire jutottak a kutatásban. Mindenesetre Nerthus-Tyr isten és a pap őket sem kímélte. Elhallgatott. Szinte egyre gondoltak. Vajon Morten, Gert és Walter előre sejtették a sorsukat? Ezt már sosem fogják megtudni. – A lényeg még hátra van. Gonosz Tengel a nagy visszatérésre készül. Ki akarja terjeszteni go-

nosz hatalmát az egész földön. Ezért már időben hozzálát ellenségei elpusztításához. Benedikte fenyegető veszélyt jelent számára. Erre a kísérteties helyre küldi. Biztos benne, hogy Nerthus-Tyr papja egyedül is elbánik vele. Marco a lányra mosolygott: – Azonban lebecsüli a lány képességeit. Minden Gonosz Tengel terve szerint történik. Úgy intézi, hogy az a kislány megtalálja a medaliont a folyóban. Sveg vizsgálóbíró rábukkan a hullára és Sander Brinkért küld. Ő pedig Benediktéért. Minden előre ki van tervelve. No és mit csinál Benedikte, amikor megérkezik? Ugyanazt, mint Gonoszt Tengel többszáz évvel ezelőtt. A tó fenekére küldi a révészt. Nyakamat rá, hogy Gonosz Tengelt majd szétvetette a düh. Erre a gondolatra elnevette magát. – A kísértet persze újra felbukkan. Livor külsejét ölti magára. Livor különben nem halt meg. Lent van a faluban, még csak nem is sejti, hogy kölcsönvették a külsejét, mivel eszméletlenül fekszik egy csúnya esés óta, mely szétroncsolta a fél arcát. De most már rendbejön. A kísértet gyűlölte Benediktét és félt tőle. Vele nézett Benedikte farkasszemet azon az éjszakán a nagy házban. – Benedikte, meséld el inkább te, hogyan sikerült Livort leleplezned. – Jó – kezdte a lány zavartan. – Nos, amikor tegnap este megint a nagy házban voltunk, mielőtt elmentünk a templomba, akkor a házon változást éreztem. Volt légköre, megnyílt előttem, éreztem a

múltját, mindazt, ami a falai közt lejátszódott. Nem úgy, mint első alkalommal. Hanem amikor visszajöttünk, a ház újra idegenné vált. Nem engedte, hogy közelebb férkőzzem az emlékeihez. Azt a furcsa szagot is éreztem… Tudtam, hogy valami megint nincs rendjén. A gonosz erő velünk volt a házban. Sveg bólintott. – Livor akkor velünk volt. – Amikor ott álltam az ablaknál, a szoba viszszatükröződött az ablaküvegben. Valami furcsát vettem észre. Valaki hiányzott a tükörképből. Viszszafordultam megint a szoba felé, hogy rájöjjek, ki az. Aztán a tükörképre néztem. Livor hiányzott róla. A szék, amin ült, üres volt. – Hűha – képedt el Sander. – Mi pedig beszélgettünk vele. – Nem volt elég óvatos. A tükörképre nem gondolt. – Ne beszélj ostobaságot, hiszen meg is érintett – tiltakozott Adele. – Ez nem kizárt, úgy látszott, mintha valódi ember lett volna, de kísértet volt. Adele elsápadt. Újra felrémlett benne az iszonyatos, üvöltő kísértet alakja a tóparton. Marco felállt, a többiek is követték példáját. – Ideje szedni a sátorfánkat – jegyezte meg Sveg. MARCO jól sejtette. Gonosz Tengel dúlt-fúlt haragjában. Még az is eszébe jutott, hogy a saját szel-

lemét küldi Révkikötőbe, hogy leszámoljon Benediktével, akinek a képességeit lebecsülte. De aztán elvetette a gondolatot. Egyrészt nagyon kimerült volt, másrészt volt valami fenyegető erő a lány közelében, ami elijesztette. Bárcsak tudná, mi az, de rejtve maradt előtte. Elvesztette szövetségesét, Nerthus-Tyr istent is. Márpedig a lány egyedül nem bánhatott el vele. Ki segíthetett neki? Többet nem akart kockáztatni. Van még ideje. Előbb vagy utóbb úgyis végez Benediktével. Újra elszenderült, hogy erőre kapjon. MÉG AZNAP mindannyian lementek a faluba. Sveg felvette a kapcsolatot az ottani vizsgálóbíróval és megígérte neki, hogy marad néhány napig, segít elrendezni a dolgokat. Sander is maradt. Adelével nem akart visszamenni, Benedikte pedig nem engedte a közelébe. A férfi megértette csalódását. A kínos eset után hogyan is lehetne bizalommal iránta? Hiába próbálta megmagyarázni a történteket, nem járt sikerrel. Végül Benedikte így szólt hozzá: – Ha most érzel is irántam valamit, Sander, ahogy folyton folyvást állítod, mi lesz, ha utadba kerül egy szép és izgalmas nő? Vajon ellen tudsz-e majd állni neki? Sarkon fordult, még mielőtt Sander válaszolhatott volna. A lány szavai önvizsgálatra késztették. Úgy érezte, nem tudna ellenállni a kísértésnek. Így hát barátokként váltak el. Búcsúzáskor me-

legen átölelte a lányt. Ez volt Sander Brink első veresége a nőknél. Benedikte úgy érezte, megszakad a szíve. De még fájdalmasabban érintette, mikor Marcótól is búcsút kellett vennie. A férfi elutasította, amikor felajánlotta, hogy menjenek haza együtt a Jéghegyek Népéhez. – Nem mehetek haza veled kedves, Benedikte – mondta szomorúan. – Nem tehetem. Cseppet se búsulj Sander Brink miatt! Jól tetted, hogy kiadtad az útját, még nagyon éretlen. Olyan, mint egy gyerek. És sokáig nem is fog megkomolyodni. Te sokkal különb vagy nála, Benedikte. Sokkal komolyabb és erősebb. – Jaj, Marco, épp most olyan gyengének érzem magam – sóhajtott a lány. – Úgy érzem, nem tudom elfelejteni. – Tudom, és ez természetes, hogy így érzel – vigasztalta Marco és végigsimított az arcán. – Nem lesz semmi baj, meglátod. Hamarosan összeszeded magad és mások fognak hozzád fordulni segítségért. – Jaj, Marco, olyan boldog vagyok, hogy találkoztam veled! Olyan vagy nekem, mintha a bátyám lennél! Majd elbúcsúztak egymástól. Benedikte örökre kedves emlékként őrizte szívében ezt a találkozást. NÉHÁNY HÓNAPPAL KÉSŐBB kellemetlen beszélgetésre került sor Benedikte, az apja, Henning és nevelőanyja, Agnete között. A lánynak

nagyon nehezére esett feltárni az igazságot. A szülők még sosem látták ilyen elesettnek a kiegyensúlyozott Benediktét. Sokkal kedvezőbben fogadták a dolgot, mint Benedikte gondolta. Először persze földbe gyökerezett a lábuk a hír hallatán, de aztán gyorsan magukhoz tértek. – Drága gyermekem – vigasztalta Agnete a síró lányt. – Én is „bűnbe estem”. Milyen ostoba kifejezés! Édesanyád, Anneli is a szíve alatt hordott téged, amikor édesapáddal összeházasodtak. Miattad álltak az oltár elé. Én magam rokonod, Ulvar gyermekét hordtam a szívem alatt, amikor édesapád megkérte a kezemet. Hát pont mi ne értenénk meg? Pont mi ne osztoznánk az örömödben és bánatodban? Benediktéből még jobban feltört a zokogás e szavak hallatán. – Mi majd gondoskodunk rólad és a gyermekről – nyugtatgatta az apja. – De a gyermek apjának, Sander Brinknek is tudomására kellene hozni a dolgot, nem? – Nem, nem – tiltakozott Benedikte hevesen. – Nem bírnám elviselni, ha csak emiatt venne feleségül. Nem akarom ezzel házasságra kényszeríteni. Henning gondterhelt képet vágott: – Joga van a gyermekéhez, a gyermeknek is joga van az apjához. – Tudom, tudom – szipogta Benedikte. – Én is gondoltam már erre, és sokat törtem a fejem. De mi lesz, ha nemzetségünk átokverte tagját fogom a

világra hozni? Akkor jobb lenne, ha nem is tudna róla, nem? Ezen elgondolkodtak és úgy döntöttek, hogy várnak, amíg megszületik a gyermek. A családban mindannyian nagy örömmel fogadták a hírt, hogy Benedikte találkozott Marcoval. Miután azonban a lány közölte, hogy hiába könyörgött, Marco nem akart vele tartani, elszomorodtak. Biztosította Benediktét, hogy mindenről tud, ami a nemzetségen belül történik, de bizonyos okok miatt nem tarthat vele. De vajon hol lehet? AZ 1892-ES ESZTENDŐBEN Benedikte egy kisfiúnak adott életet. Apja után az André nevet kapta. Sander Brink megnősült. Christiania legszebb lányát vette feleségül. Hiszen az már csak úgy van, hogy a szépek egymásra találnak. Persze nem biztos, hogy boldogok is lesznek egymással. Benedikte megállta a helyét. Fia iránti felelőssége csak megerősítette jellemét. Elég erős volt ahhoz, hogy rá se rántson a szomszédok mocskolódó megjegyzéseire. Nem törődött vele, hogy hirtelen elhallgattak az emberek, ha belépett valahova. Anyatigrisként védelmezte a fiát a gyerekekkel szemben, akik miatt sokszor sírva jött haza, mert fattyúnak csúfolták. Beletörődött a gondolatba, hogy sosem fog férjhez menni. Most már nemcsak a csúnyasága állt ennek az útjába, hanem törvénytelen gyermeke is. Sosem hagyta el magát. Segített a ház körül és

a gazdaságban, mivel gyermeke miatt nem tudott máshol munkát vállalni. A családja mindig mellette állt. Elégedettnek tűnt a kívülállók szemében. Nyugalma, kiegyensúlyozottsága miatt sokan fordultak hozzá vigaszért. „Majd elrendeződik a dolog” – mondogatta gyakran a kétségbeesetteknek. Senki sem tudta, hogy amikor egyedül maradt a szobájában és elnézte a fiát, nyugtalanító gondolatok kínozták. Mintha megbánta volna, hogy akkor olyan elutasítóan viselkedett Sanderrel. Most már nem is tűnt olyan égbekiáltónak a „bűne”. Nem lett volna szabad elzárkóznia az elől, hogy lássa a fiát, aki ráadásul úgy hasonlított rá. Lehet, hogy túlságosan önzően viselkedett, és csak a saját büszkeségével törődött? De akkor gyűlölte, hogy olyan szörnyű csalódást okozott neki. Már késő tépelődni. Sander megnősült, biztosan családot is alapított. Úgy a legjobb, ahogy van. Sokszor elsírta magát bánatában, hogy nem oszthatja meg André miatti örömét mással. Vajon mit fog majd válaszolni fia kérdésére, ha az apja után érdeklődik? Nagyon nagy segítséget jelentett a családja: Henning, Agnete, Vanja, nagyapja Viljar, nagyanyja Belinda, Malin, Per és fiuk, Christoffer! De ők sem tudtak könnyíteni rossz lelkiismeretén, hogy megfosztotta gyermekét és gyermeke apját attól a lehetőségtől, hogy megismerjék egymást.

ÚGY LETT, ahogy Marco megjósolta: Benedikte mostohahúga, Vanja és Malin fia, Christoffer nehéz helyzetbe kerültek. Persze Benediktének kellett elsimítania a dolgot. De ekkorra már történetünk belépett a huszadik századba, melyben a Jéghegyek Népének sorsa megpecsételődött.