A svéd nyelvű eredeti mű címe: Vandring i mörkret

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Vandring i mörkret Copyright © by Margit Sandemo, 1987 All rights reserved Hungarian translation © Kerekes Mariann, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-64-0 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap – és könyvterjesztők Ára: 392 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv 239. oldalát), a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, Budapest XIII., Lehel út 10/a; levélcím: 1900 Budapest, telefon: 270-2229), és vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.)

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harmincötödik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Vándorlás a sötétben Spanyolország Marismas nevű lápvidékén egy botcsinálta zeneszerző varázserejű dallamot komponál. A „mű” nem készül el teljesen, de már egy-két hang is elegendő Gonosz Tengelnek az ébredéshez. A Jéghegyek Népéből származó Vetlének azonnal indulnia kell, hogy megsemmisítse a kottát, mielőtt tragédia történnék. Ám Tengel is félelmetes szolgálót küld a szinte még gyermek Vetle ellen…

GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely

feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.

1. fejezet HALKAN ZÖRRENTEK LÉPTEIK a kaviccsal borított járatban. Óvatosan haladtak előre. A karbidlámpa sistergett. Ha megszólaltak, hangjuk elveszett lent messze a távolban, vagy nekiütközött a láthatatlan falaknak. Kongó visszhang keletkezett. Ekkor már a hatalmas, vagy ötven méter magasan föléjük tornyosuló boltozatok közt folytatták az utat. Ahogy a három fiatalember lassan haladt előre, döbbenetesen szép kép tárult eléjük. Fantasztikus formájú cseppkőoszlopok követték egymást. Az egyik tompa fényű, félig leégett gyertyára hasonlított, a másik akár valami alvó troll. A tetőről fehér, aranyszínű, vagy szinte áttetszően vöröses mészkőnyúlványok meredeztek ragyogva. A barlang talapzatából hasonló oszlopok emelkedtek ki. Itt-ott szédítő magasságokba nyúltak, máshol viszont annyira parányiak voltak, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeroppannak. Pedig így álltak ott már több ezer éve. A három fiatalember figyelmét nemigen kötötték le ezek a kőalakzatok. A hatalmas barlangrendszernek ez a része ekkoriban már a turistáké volt. Untig ismert, feltérképezett járatokban haladtak, más, izgalmasabb részek felé. Egy helybéli vezető kísérte őket, különben nem kaptak volna engedélyt, hogy ebben a végtelen sötétségben kutassanak. A vezető jól ismerte őket,

nem most először vándoroltak együtt lent a sötétben. Jóval előttük járt, a három fiatalember csak a hátát látta a barlang homályában. A vezető jobban hozzá volt szokva a járatok göröngyös talajához. A sziklát az erózió kitartó munkája barázdálta, az ősidők folyója mindent lemosott, kopáran hagyva a barlang köves földjét. Nem szóltak egymáshoz. Csöndben, határozottan mentek végig a már ismert szakaszokon. Ezután egy olyan rész következett, ami még a vezető számára is ismeretlen volt. A HELYSZÍN Adelsberg, Szlovénia. 1914-et írunk. Adelsberg a falu osztrák-magyar neve. 1779-ben itt végezték ki Sölve Lindet, a Jéghegyek Népének sarját, itt siratta sorsát szerencsétlenül járt kicsi fia, Heike. A világon egyedül ő volt képes sajnálatot érezni a Jéghegyek Népéből származott Sölve iránt. A falu szlovén nevén Postojna. Itt fekszik Európa legnagyobb és legszebb cseppkőbarlangja. Már az 1200-as években is ismert volt „Öregbarlang” néven. Halála pillanatában Sölve tekintetét a barlang bejáratára emelte – és minden megvilágosodott előtte. 1818-ban fedezték fel, hogy a barlangrendszer sokkal hosszabb, mint addig hitték. Valamikor a Piuca folyó folyt itt, és addig mosta és mosta a mészkövet, hogy barlangot vájt bele. A Piuca most eltűnik egy vízmosásban, a föld alatti járatok és barlangok hálózata között, a hegy gyom-

rában. 1914-ben, mikor az ifjú kutatók és vezetőjük a sötétben tapogatóztak előre, a barlang nagy része még felfedezetlen volt. A vezető megállt és bevárta őket. Németül szólalt meg: – Egy keskeny vájathoz értünk. Még szerencse, hogy maguk mindannyian kicsik és vékonyak. Használnunk kell a kötelet, mert bár a bejáratnál egyenesnek tűnik, hirtelen nagyon meredek lesz, meg aztán egy szakadék is van ott, mielőtt elérnénk a következő szintet. Fogukat összeszorítva bólintottak, és nekikészültek. Hozzászoktak már, hogy ismeretlen részekre ereszkedjenek alá. Egymás után, óvatosan érkeztek le az új járat talajára és követték tovább a vezetőt a megközelíthetetlen járatban, ahol a törmelék léptennyomon elzárta az utat. A vezető megállt. – Ezt az ágat idáig ismerjük – mondta halkan. – Én és még valaki járt már egy kicsit beljebb, de… visszafordultunk. – Volt ott valami torlasz? – Nem járható az út. Többet nem mondott. Erről nem. Viszont hozzátette: – Azt mondják, más is járt már itt, vagy huszonöt évvel ezelőtt. Nyilván nekik is vissza kellett fordulniuk. – Ugyanazért?

– Nemigen tudok mást elképzelni. Közvetlenül az eset után meghaltak, így aztán nem volt alkalmunk megkérdezni tőlük. – De mi továbbmegyünk, igaz? – szólt bátran a legfiatalabb. – Ez természetes – válaszolták a többiek meggyőződéssel. A vezető nem szólt semmit. A következő törmeléktorlaszt igen nehéz volt eltávolítani, ahogyan a felborult kőoszlopokat is. Néhol olyannyira beszűkült a járat, hogy úgy kellett magukat átpréselni, máshol meg annak a nyoma látszott, hogy valaki darabokat vésett ki a sziklafalból, hogy átjárót csináljon. Az egyik lámpás kialudt és nem is mutatott semmi hajlandóságot, hogy újra meggyulladjon. Tulajdonosa egészen elveszettnek érezte magát. Mikor aztán nagy nehezen tovább tapogatóztak a sötétben és úgy érezték, mintha a csípőjüket, térdüket, könyöküket már ezer éve horzsolná a szikla, egyszerre csak megálltak. – Ez meg mi? – kérdezte egyikük elhűlten. Mindnyájan beleszimatoltak a levegőbe. – Te jó isten! – dünnyögött a másik. – Micsoda bűz! – szólalt meg a harmadik. – Gyerünk tovább! A bűz egyre erősödött. Végül az egyikük megállt. – Nem bírom tovább. Rosszul leszek. A többiek köhögtek. – Csak eddig jönnek? – kérdezte a vezető.

– Nem, nem, egyáltalán nem! – Mi lehet ez? Megpróbálták megállapítani, honnan eredhet ez a hányingert keltő bűz. – Még hasonlót sem éreztem soha – mormolta az egyik férfi. – Miféle vegyület lehet? – Nem hinném, hogy döglött állat, bár eléggé rothadásszagú. – Ha nem tudnánk, hogy nincsenek sárkányok, azt hihetnénk, hogy sárkány barlangjába jöttünk. – Visszafordulunk – mondta a másik. – Menjünk még egy pár métert – könyörgött a harmadik. – Én nem megyek – közölte a vezető. – Oda egyedül mennek. Rövid tanácskozást tartottak. A legfiatalabb tett néhány lépést előre, és maga elé világított. – Nem megyünk tovább – mondta tompa hangon. A többiek felé fordultak. Lámpása fényénél látták, hogy a lábánál egy sűrű sötétségbe vesző gödör szája tátong. Innen áradt a bűz. Később, mikor már újra kint voltak a friss levegőn, meg mertek volna esküdni, hogy valami porszerű pára szállt fel a mélyből. Soha többé nem mentek oda. Mások sem. A vezető már ott elbarikádozta a járatot, ahová a kötélen érkeztek. Felállított egy táblát és a következőket írta rá: „Átkutatva. Életveszély. Értéktelen zóna” Furcsa módon egyiküknek sem volt kedve arról beszélni, mit is éltek át odabent. Nem is igen tehették. Egyiküket valami titokza-

tos kór támadta meg, gyulladásos hólyagok keletkeztek a testén, a nyirokmirigy-működése legyengült. A betegség rövid időn belül elvitte. A másik szédülékeny lett, egy barlangmászás alkalmával elveszítette az egyensúlyát, lezuhant és halálra zúzta magát. A harmadikat annyira megviselte az a bűz – ő mocsárgáznak hívta – hogy a tüdeje teljesen tönkrement. Ugyanez történt a vezetővel is. Így aztán nem maradt tanúja az eseményeknek. A NAGY SPANYOL FOLYÓ a torkolatánál az évezredek alatt olyan hatalmas deltát, végeláthatatlanul nagy lápvidéket alakított ki, hogy át sem lehet látni az egyik oldalról a másikra, A lápvidéket itt-ott domborulatok tarkítják. Magas, fűvel benőtt dombocskák, vagy kopár sziklák. Az egyik ilyen dombon egy kastély állt. Kicsiny, kipusztulóban lévő erdős területre építették, amely olyan mocsaras, ingoványos volt, hogy alig lehetett rajta szilárd talajra bukkanni. Az erdő ma már nincsen meg, a kastélynak jóformán csak a romjai látszanak, a lápos területet árkokkal vették körül és lecsapolták. De 1914-ben még minden a régi volt. A kastély a spanyolországi mór uralom nyomait viselte magán. Kívülről elhanyagoltnak tűnt, a vakolat lemállott és belepotyogott a mocsárba. Belül viszont minden ugyanolyan szép volt, mint azelőtt. Az inasok az önző várúr és családja minden kívánságát teljesítették. Sevilla nem esett túlságosan messze, így aztán a

várúr, aki zenekedvelő, muzikális lélek volt, gyakran látogatott el a városba hangversenyre. Ő maga is játszott furulyán. Sőt még zeneszerzéssel is próbálkozott, bár nem bizonyult túl tehetségesnek. Rettentően érdekelte viszont az új hangzásvilág, és ezen kedvtelésének szívesen hódolt. Képes volt a csúszásszerű átmeneteket a furulyáján órákig gyakorolni, rengeteg kottapapírt elhasznált, soha nem dobott el semmit. Hiszen minden, amit írt, természetesen nagyon értékes volt! Néha tudott is valami használhatót papírra vetni, de többnyire minden stílust és szépséget mellőző, üres ütemek sikeredtek csak. A kastélyt körülvevő mocsár valóban ijesztő volt. Az embernek nagyon kellett ismernie ahhoz, hogy odamerészkedjen. Csupán egyetlenegy út vezetett a lápon át a dombhoz, amelyen a kastély állt, ott pedig, ahol az út kezdődött, a kapus háza, hatalmas, mérges kutyákkal. A kastély tökéletesen védett volt, így felelt meg a várúrnak, don Miguelnek, ennek a nagyon önző embernek, aki azt képzelte magáról, hogy ő a világ közepe, kitéve mások irigységének és gyilkos szándékának. Válogatott, hűséges szolgálói voltak, kitűnő fegyverviselők, semmibe nem ütötték bele az orrukat. Don Miguel az évszázad zsenijének tartotta magát. Ki a csuda az a Schönberg, vagy Sztravinszkij? Ugyan! Don Miguel kottáit senki nem kaparinthatta meg, de nem is hallhatta senki a zenéjét! Senki nem méltó arra, hogy dicsérhesse az ő munkáját!

Kissé különös gondolkodásmóddal áldotta meg a sors. Egy napon épp egy témát gyakorolt furulyáján. Egy izgalmas témát. Nyilvánvaló volt, hogy az alapötlet, az atonalitás Schönbergtől származik, bár maga a hangsor don Miguel sajátja volt. Nem játszott túl sokáig, nem is volt türelme az ötlet kidolgozásához. Csak néhány fura, megfoghatatlan taktust játszott le. A két rövid ütem hangjegyei papírra kívánkoztak, így még egyszer eljátszotta… Leírt még egy-két hangjegyet… Lejátszani már nem tudta őket, ugyanis bejött az egyik szolga és emlékeztette rá, hogy a városba készült. A kocsi kint várta. Don Miguel a maga nemtörődöm módján bedobta a kottapapírt egy csomó másik közé egy szépen faragott ládikába – és el is feledkezett róla. De azt a két taktust már lejátszotta… MESSZE, valahol messze innen… Visszhangot hoz a szél? Egy dallam. Régesrégóta várt dallam. Évszázadok, korok múltak el. Végre! Nyugvóhelyén Gonosz Tengel résnyire nyitotta keskeny, sárgás-szürke szemét. Hallgatta a visszhangot, amely még mindig ott vibrált a postojnai barlangok legmélyebb árkában. Gonosz Tengel zaklatott lett. Ez biztosan csak a

kezdet. Folytasd hát! Játssz tovább! De a zene abbamaradt. Már csak a visszhang rezgett a levegőben. Folytasd! Ennyi még nem elég! Tovább, tovább, különben nem tudok… De nem volt folytatás. A kezdet… Épp a megfelelő kezdet! Aztán – semmi több. Gonosz Tengel sokáig várt, várt iszonytató, dühödt türelmetlenséggel. Várt… csak várt… Mikor már elég hosszú idő telt el, be kellett látnia, hogy csak felpiszkálták. Valaki, aki meg tudta tenni. Kicsoda? Hol? Ezt most nem tudta végiggondolni. Azt kellett felmérnie, hogy a dallamnak ez a pár hangja milyen változást bír véghezvinni elátkozott testén. Az utóbbi évtizedekben gyakran volt ébren. Megmozdulni viszont soha nem volt képes. Nagyon zavarta a kiválasztott hegységében mostanában érzékelhető nyugtalanság. Az emberek csapatostul nyüzsögtek búvóhelye közelében, amelyre még az 1200-as években bukkant. Akkor bezzeg még nyugalom uralta ezt a vidéket. Nyugalom, az már nincs többé. Néha szinte bemerészkedtek az ő vermébe. Nem volt nehéz átkot szórni rájuk, hogy soha ne beszélhessenek a barlangról, de azért, az igazat megvallva, mindez zavarta Gonosz Tengelt. Mint ezek a mostaniak is az idén. Olyan átkozottul közel jöttek, hogy szinte érezte őket ott fenn, a lyuk pereménél. Már mindegy, meghaltak, nincsenek többé. De jöhetnek még mások…

Gonosz Tengel fel akart kelni és ki akart jutni. Olyan rettentően elege volt már az örökös mozdulatlanságból. Elérkezett az idő, hogy cselekedjen, hogy uralkodjon végre, szétárassza a világon a gonoszságot. A saját gonoszságát, hogy minden rosszat, ami az emberben van, ő irányítson, az úgynevezett jókat pedig rabszolgává tegye. Vagy egyszerűen megsemmisítse őket. Sokan voltak, akik alig várták, hogy szolgálhassák, ha elérkezik az idő. Most… Talán most sikerülni fog? Nem, hogyan is sikerülhetne? Attól a szánalmas kis dallamtól? Lassan, nagyon lassan mély lélegzetet vett. Meg merjen mozdulni? Mi lesz, ha nem sikerül? Fel kellene emelnie a kezét? Óvatosan kiszabadította az egyik mutatóujját, és megpróbálta megmozdítani. Az iszonytatóan hoszszú, karommá vastagodott körme akadályozta ugyan, de sikerült! Mozgatni tudta az ujját! Persze úgy érezte, mintha valami rozsdás vasalatot mozgatna, de sikerült! Még egy ujját kipróbálja… Gonosz Tengel egyre csak hadakozott saját ellenálló testével. A másik ujja is megmozdult. És az egész keze? Igen! Igen, sikerült, mozgott, az egész kezét fel tudta emelni!

Kritikus ponthoz ért. Gonosz Tengel egyre kitartóbban kapaszkodott mindkét kezével, hogy fel tudjon állni. Lassan, mintha éledező múmia lenne – ami nem is állt olyan távol az igazságtól –, felemelte a fejét majd ezeréves vackából. Egyszerre rothadó, bűzös felhő tört elő belőle. Nem nagyon zavarta. Évszázadok óta együtt élt vele, megszokta már. Még azt is alig vette észre, hogy a sziklás talaj szinte szétlövellt körülötte, az apró kövek végigcsörögtek az egész barlangrendszeren, a bűz felcsapott az üregbe, majd onnan tovább, keresztül a járatokon. A barlang járható részében tartózkodó turisták rémülten menekültek vissza a napvilágra. De Gonosz Tengel méltóságán alulinak tartotta, hogy ezzel foglalkozzon. Felült! 1295 óta, amikor idemenekült, először. Különös érzés volt. Csak úgy fortyogott benne a gonoszság, végtelenül erősnek érezte magát! Most elérkezett az ő ideje! És ez az idő sokáig fog tartani. Vagy talán nem ígértek neki örök életet? Most majd megmutatja a világnak, mire képes Gonosz Tengel! Jaj, de minden annyira lassan ment! Alig bírt mozogni, és a gondolkodás is olyan kínkeservesnek tűnt. Mindegy, nem számít, most abból a forrásból kell erőt merítenie, ami mindezek ellenére a birtokában maradt. Most vagy soha! Keservesen próbált feltápászkodni.

Az egész olyan volt, mintha egy hatalmas oszlopot agyagtalapzatra kellene helyezni. Egyetlen porcikája sem engedelmeskedett, minden egyes apró mozdulat megerőltető volt a számára, és még így is hosszú pihenőket kellett tartania. Átoksújtotta Jéghegyek Népe! Az ő utódai! Most majd megfizetnek! Pedig ők voltak azok, akiben a legjobban bízott. Aztán felbukkant az a névrokona is egyszer, aki mindenkit ellene fordított! Igen, azelőtt a Jó Tengel előtt (a „jó” szóra megrándult az arca) még voltak „böcsületes” gonoszok. Nem sokan, de ők… Őrjöngő düh fojtogatta. Nem volt szabad az erejét fölösleges dolgokra fecsérelnie. Most milyenek a Jéghegyek Népének tagjai, mivel kell megküzdenie? Van-e vajon köztük valaki, aki veszélyes lehet a számára? Az az átkozott Benedikte. Még mindig él. De a következő generációban nem volt egyetlen elátkozott sem. Egy fiút, aki az ő vére volt, megöltek az egyik fjordnál. Vagyis, nem ölték meg, meghalt. Kár! A nemzedék többi, még élő tagjával nem foglalkozott. Az csak selejt. Ó, ő aztán mindent tudott az utódokról. Kivéve… Kivéve egyet? Azt, amelyik rejtőzködött. Ki lehet az? Az, amelyik néha-néha olyan ügyesen ellene dolgozik, az, akit nem tud elkapni? Nem valamelyik ős, hanem egy az élők közül! Átkozott alak, hol bujkálsz?

Vagy lehet, hogy többen vannak? Gonosz Tengel sokáig ült ott vadul gyűlölködve, és ez rengeteg erőt kiszívott belőle. Förtelmes ábrázata felragyogott. Már amennyire ilyen esetekben ragyogásról beszélhetünk. Van még valakije. Egy szolga, egy hűséges bérenc! Valaki, akiről nem tud a Jéghegyek Népe. Persze volt még egy sor hasonló alattvalója, akikre gondosan odafigyelt, de őket még nem akarta mozgósítani, őket arra az időre tartogatta, amikor majd a világot kell meghódítania. Nem, eggyel is kitűnően fog boldogulni. A kicsi, förtelmes, az időtől és a gonoszságtól szürkészölddé vált lény felnézett és megpróbálta felmérni erejét. Az eredmény nem volt valami bíztató, ezt el kellett ismernie. Segítségül hívhatja-e vajon agyának különleges képességét? Ezt a képességet a gonoszság fekete forrásánál szerezte. A sötétség, az éjszaka ereje volt ez. Leguggolt, majd ugrott egyet. Ha most nem sikerül, minden elveszett. Ez volt az egyetlen lehetőség. Gonosz Tengel, mint valami felemelkedni készülő varjú, lassan és nehézkesen kapaszkodott a tetőn lévő nyílás felé. A valamikor fekete, poros-szürke köpeny ott lobogott körülötte, ahogy kinyújtotta karomra emlékeztető kézben végződő karját, hogy nagyobb lendületet vegyen. A borzalmas, bűzös por az egész barlangot megtöltötte, de Tengelnek sikerült feljutnia. Vékony, ráncos nyakát hihetetlen akarattal nyúj-

togatta, hogy elérje a nyílást – és egyszer csak ott volt. Diadalmasan, bosszút szomjazva ért a felső járatba, ahol legutóbb az a négy ember megállt. Bárcsak kicsit fürgébb lenne a lába! De végtagjai nem akartak engedelmeskedni; türelmetlenül és felbőszülten vonszolta magát keresztül a járatokon. Végül ahhoz a nyíláshoz ért, amelyet a vezető egy táblával elbarikádozott. Gonosz Tengel egy dühödt mozdulattal mindent félresöpört az útjából, majd megállt, hogy kifújja magát, mivel a mozdulat megterhelő volt alig éledő erejéhez mérten. Káromkodott, amiért minden olyan nehézkesen megy. Átkozott legyen az a semmirekellő, aki nem játszotta végig azt a dallamot. Neki kell először meghalnia, mámorító érzés lesz megsemmisíteni azt az alakot! Persze először kénytelen lesz végigjátszani a strófát. Tengel összeszedte magát. Tovább tudott menni. Szeme a sötétséget kutatta, orra az éjszaka levegőjét szimatolta, az utat… Az utat akarta megtalálni! Mi történt ezzel a heggyel? Mi ez az egész? Mindenütt emberi beavatkozás nyomai. Mindegy, minek foglalkozzon most a barlanggal? Ki akar jutni, már csak egy lépés választja el a szabadságtól… Így! Végre, miután keservesen, merev léptekkel előrejutott, gyenge fényt pillantott meg maga előtt. Az utolsó szakaszon már csak vonszolta magát.

Ha tényleg kijut innen, el kell rejtőznie, valami varázslat mögé kell bújnia, hogy senki ne fedezhesse fel az ottlétét. Senki! Ez nagyon fontos. Most pedig… most pedig itt van! Az égbolt. Csillagok. Hatszáztizenkilenc év elteltével Gonosz Tengel kint volt a világban, amit maga alá fog tiporni. Már most az övé. Az emberiség feletti hatalom volt az egyik ígéret, amit a gonoszság forrásánál kapott. A másik pedig az örök élet.

2. fejezet BELGRÁDBÓL JÖTTEK, Szarajevó felé tartottak. Egy csapat felkelő diák, és más szerbek. A titkos nacionalista szervezet tagjai csapást akartak mérni az Osztrák-Magyar Monarchiára és annak országuk fölötti uralmára. A saját szakállára dolgozó kis terrorista csoport a „Fekete kéz” nevet viselte. Volt köztük egy Gavrilo Princip nevezetű húszéves bosnyák diák. Ő beírta nevét a történelembe. A világban hosszú idő óta nőttön-nőtt a feszültség. Az események Európának ezen a felén gyorsan követték egymást. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban magához csatolta a többségében szerbek lakta Boszniát és Hercegovinát. Ezenközben a németek Törökország védelmezőinek kiáltották ki magukat. Az oroszok egyre növekvő nyugtalansággal figyelték a németek törekvéseit; az angolok féltették a Szuezi csatornát, ezenkívül India meghódításával voltak elfoglalva. Bécsben attól tartottak, hogy a szerbek az oroszok támogatásával túl nagy erőre tesznek szert. Szerbiában, Boszniában és Hercegovinában rengeteg délszláv keresett menedéket. Feszült volt a hangulat. A „Fekete Kéz” nevű kis csoport Bosznia szerb határhoz közel fekvő fővárosa, Szarajevó felé tartott. Azért indultak oda, hogy tanúi lehessenek az osztrák-magyar trónörökös pár pompázatos látoga-

tásának. Hogy gyűlölködhessenek és hogy „végre tegyenek már valamit”. Az volt a céljuk, hogy a szerbeket nemzetállamban egyesítsék. Ferenc Ferdinánd Habsburg főhercegnek merőben más elképzelései voltak. Ő mindenkit a Monarchiában szeretett volna tudni. Egy szerb vezérkari tiszt a csoportot rendesen ellátta fegyverekkel: több bombát vittek magukkal, puskát és pisztolyokat, mert a terrorcsoport eszméit titokban Szerbia és Bosznia magas pozícióban lévő emberei is magukénak vallották. Persze erről senki nem beszélt. A csoport tagjai inkább fanatikusok voltak, mint józanul gondolkodó emberek. A gyűlöleten és azon kívül, hogy „tenni kéne már valamit”, semmiféle terv nem fogalmazódott meg bennük. Egyelőre még nem. A gyűlölködésben kiválóak voltak, a királyi látogatás körülményeiről viszont semmit sem tudtak. Éppen ideje volt, hogy végre valami tervet kovácsoljanak maguknak. GONOSZ TENGEL ráncos madárfejét lassan forgatta egyik oldalról a másikra. Hallgatózott, valamire felfigyelt és megértette. Most nem tudott a Jéghegyek Népével foglalkozni. Most valami más kötötte le a figyelmét. Az, aki félbehagyta a dallamot. Hol van, hol bujkálhat az a csúszómászó? A förtelmes száj iszonyatos, gyűlölködő fintorra húzódott. A szörny borzalmas, sárga szemrésében a

kegyelemnek nyoma sem látszott, csak valami végtelen bosszú- és rombolási vágy izzott benne. Feje, dögkeselyűére emlékeztető ráncos, foltos, tömzsi nyakán, most nyugat felé fordult. Ez az… arról jött a dallam, ebben egészen biztos volt. Valahonnan nagyon messziről. Ennek nem örült. Olyan iszonytatóan lassan mozgott, hogy egy örökkévalóságig tartana odaérni. De hát mire valók az ő képességei? Összeszedte hihetetlen koncentrálóerejét, hogy „leképezze” azt az embert, aki a zenét játszotta, meg akart tudni róla valamit. Egy lápvidék. Hatalmas mocsaras területet látott, amelyet benőtt a gaz, kicsavarodott fák és vízimadarak ezrei jelentek meg előtte. Látta a mocsárból kiemelkedő dombokat és magas sziklaszirteket. Az egyiken pedig a kastélyt. Ez az! Gonosz Tengel a kastélyon belül folytatta a keresést. A kastély pazar volt, fényűző épület, boltíves ajtókkal, folyosókkal, és telis-tele mór díszítésekkel. Gonosz Tengel távolban kutató pillantása rábukkant a kastély urára. Egy díszesen faragott oszlopokkal és súlyos selyem függönnyel körülvett hatalmas baldachinos ágyban feküdt. Tengelnek birtokában volt az erő, hogy megsemmisítse ezt az embert. De hogyan csinálja? Elképzelni sem tudta, miért épp ez a féreg játszotta az ő jelét – és hogy hol lehet a furulyája? De még életben kell hagynia, hogy újra játszhasson. Utána aztán megölheti a nyomorultat. Amiért

olyan elvetemült volt, hogy szórakozni merészelt vele, és csak egy rövid strófát játszott! Tengel nem tudta megérteni, mi köze lehetett ennek az embernek az ő jeléhez. Az nyilvánvaló volt, hogy nem a Jéghegyek Népének leszármazottja. Akkor viszont kicsoda? És hogyan lehetne rávenni, hogy folytassa a dallamot? A gonosz teremtmény Szlovénia éjjeli csendjében újra elfordította a fejét. Volt valami, ami megzavarta, nem tudott a távoli kastélyra koncentrálni. Gonoszság érződött a levegőben. A halál gondolata. A gaztett csodálatos érzete. Ez volt az ő világa. Az érzés teljesen magával ragadta. Olyan volt ez neki, mint egy vámpírnak, ha vért ihat: erőt adó, megfiatalító, kéjes gyönyör! Gonosz Tengel kicsit felemelkedett. Vagy fél méterre lehetett a lába a talajtól, de ebben a helyzetben szédítő sebességgel tudott haladni. A lábát nem is mozdította, csak úgy csúszott, ahová akarta. Ez az! Így már jobb. Nem felejtette el még a régi tudományt, újra ő volt a Hatalmas. A kicsi, ördögien gonosz szemű, szörnyszerű figura, megpróbált tovább haladni célja felé, a bűn, a gyász és a halál csalogató jelzéseit követve. Lehet, hogy ő maga még nem volt elég erős, de számíthatott másokra. Valamit tennie kell, hogy a gonoszságuk határtalan legyen. Gonosz Tengel élvezte az eseményeket. Végre történik valami! Végre lehet gyűlöletet kelteni és tragédiát okozni!

Csodálatos lesz, csodálatos. A CSOPORT MINDEN TAGJA ébren volt. Túlságosan zaklatottak voltak ahhoz, hogy el tudjanak aludni. Körben ültek a száraz füvön a hegyoldalban, és izgatottan beszélgettek. Így aztán egyikük sem látta, amint egy fura teremtmény, ami lehetett ember is, állat is, leszáll a domboldalban a fejük felett. Nagyon ügyelt rá, hogy égre vetődő árnyéka észrevétlen maradjon. Szerencsére a háttér ugyanolyan áthatolhatatlanul sötét volt, mint ő maga. Szemeit félig lecsukta, nehogy a benne szikrázó sárga fény elárulja. A szörny a csoport beszélgetését hallgatta. – Nem, ezt nem tehetjük meg, – mondta az egyik türelmetlenül. – Nem mutatkozhatunk és nem használhatunk jelszót. Egyszerűen csak érzékeltetjük a jelenlétünket. De hogyan? – Nekem tetszett a javaslat – szólt egy másik. – Csak dobjunk le egy bombát vagy egy füstbombát a lovak elé, az lenne csak az igazi! A lovak megbokrosodnának, sőt, ha szerencsénk van, a trónörökös pár ki is eshet a kocsiból. – Nem szabad észrevenniük, mondtam! Nem szabad a szervezetet leleplezni. Fúj, mi ez a bűz? Valami rohadt hal? A többiek is beleszimatoltak a levegőbe és undorodó képet vágtak. – Nem, nem tudom, mi lehet ez a szag. Ilyet még soha nem éreztem. Néhányan összerázkódtak, mintha valami fenyegető, vészjósló dolog került volna közéjük.

– Biztosan a szél hozta magával. Tehát, az épületben kell valaminek történni? – Nem, nem. Csakis kint az utcán. Gonosz Tengel mindegyiküket jól megfigyelte. A beszédjüket is megértette, hiszen a föld összes nyelvét ismerte. Berozsdásodott agyával kétségbeesetten próbált áthatolni a ködön, amely elnehezítette a gondolatait. Azok ott lent olyan puhányak, a bennük izzó erős gyűlölet valós ugyan, de nem képesek igazán kegyetlen tervet szőni. „Te! suttogta végül magában Tengel és karmaival egy igen fiatal fiúra mutatott. Te gondolj rá, te akarjad, te eléggé megszállottnak tűnsz. Csak még nem mered kimondani. Mondjad. Most mondjad?' – Én megteszem – szólt Gavrilo Princip. – Mit? – kérdezték a többiek – Kaptunk pisztolyokat, nem? – Gavrilo! Ez képtelenség! Gondolj bele; a nyílt utcán?! „Fogd be a szád!' – gondolta Tengel, és gyilkos pillantást vetett az akadékoskodóra. A férfi elhallgatott. Egy másik talpra ugrott. – Valami ragadozó szeme villant fel ott fent az előbb, aztán megint eltűnt! Tengel teljesen összeszorította a szemét. Szerencsétlenségére túl kíváncsi volt és nagyon elővigyázatlan. – Akkor biztos az ilyen szörnyen büdös – dörmögte valamelyikük. – Gyújtsunk tüzet. Egy jó darabig a tűzrakással foglalatoskodtak.

Ezenközben Tengel gondolatai működésbe léptek. Félelmetes lassúsággal, erőlködve, de a hatás nem maradt el. Mikor a csoport tagjai elhelyezkedtek a tűz körül, már mindannyiukban ott munkálkodott Gonosz Tengel akarata. – Hogyan akarod véghezvinni, Gavrilo? Gavrilo, Gonosz Tengel gondolataitól vezérelve, magyarázni kezdte. – Nem túl bölcs elgondolás – vetette oda egyikük, miután barátja ecsetelte a tervet. – Nem fogsz tudni elmenekülni. – Dehogynem. Elvegyülök a tömegben. Tengel halkan, hörögve nevetett magában. „Tényleg így gondolod? Bár a te sorsod nem érdekel engem. Én csak annyit akarok, hogy útjára indíts valami végzetes szörnyűséget. Katasztrófát akarok! Ez az egyetlen célom! Gyászolók tömegét akarom látni! Világégést akarok! Te meg csak az eszköz vagy ehhez.” Lent a tűz kellemetlen fényénél most mindanynyian egyetértettek. Előszedték a fegyvereket, tanulmányozták őket, kézbe fogták, méricskélték, céloztak velük. Gavrilo Princip nyugtalan volt, felajzottságában alig tudott várni. Saját halálának lehetősége most teljesen jelentéktelennek tűnt számára. Gonosz Tengel nem örült a tűznek, nem akart tovább ott maradni. Felállt, karját fenyegetően nyújtotta a csoport felé. Tudat alatt megérezték, Tengel látta, hogy riadtan közelebb húzódnak egymáshoz, de azt nem tudták megmondani, mi okozta hirtelen riadalmukat.

„A tett, amit elkövettek, váratlan következményeket zúdít a világra”, kezdte a jóslatot Tengel. „Káoszt hoz majd magával, az embernek nevezett csúszómászók egymás életét fogják kioltani. Pusztuljanak a gyengék és ártatlanok, akik pedig erősek és kegyetlenek, azok hadd éljenek tovább, hogy eszközeimmé tehessem őket! Tanghil most visszatér, hogy megszerezze a neki ígért hatalmat és uralkodjon az idők végezetéig és még annál is tovább. Tanghil élete és hatalma végtelen!” Tengel felemelkedett a domboldalról és álló helyzetben röpült át a hegytetőn, míg látótávolságon kívül nem ért. Aztán megállt. Lekucorodott a jellegzetes guggoló pózba, leült a sarkára, ahogy a primitív népeknél szokás. Lelkileg eresebbnek érezte magát most, hogy végre véghezvitte első gonosztettét. De a teste és az agya lemaradt, nem tudott lépést tartani az akaratával. Az az átkozott furulyaszó! Miért nem játszották végig?! Most jöhet az a féreg! Most vele foglalkozom, a kastély urával, aki ott él azon az óriási lápvidéken. Meg kell őt győzni, hogy játssza végig Tengel indulóját. Ezzel nem is lesz semmi baj. Tengel már csak azt nem tudta, milyen ürügyet kerítsen. Agytekervényei rettentően lassan dolgoztak, az erős koncentrálás után már most teljesen kimerült. Először pihennie kell. És gondolkozni. Összekuporodott, fejét a térdére ejtette, köpenye

egész alakját beborította. Ha valaki most meglátja, azt hihette volna, hogy valami piszkosbarna és zöld televénnyel borított gusztustalan szürkésfekete kődarab, vagy farönk. Hirtelen megmerevedett. Agyába behatolt valami… valami iszonytató, valami végzetes! Nem – ez nem lehetséges! Dallamot hallott, olyan szép, légies, tisztán kivehető dallamot, hogy tetőtől talpig beleremegett, majd megmerevedett, rosszul volt és hideg rázta, mintha láza lenne. Nem! Nem és nem és nem! Most ne! Ó, pokol összes teremtményei, miért kell ennek most történnie? Felemelte a fejét. Szemhéja alól halálos rémület és őrjöngő düh szikrázott. A szemben lévő dombtetőn magas alak körvonalait látta. Hosszú, fekete köpenyt viselt, amilyen a szerzeteseké. Kicsi, sípnál alig nagyobb furulyát emelt a szájához, ez volt a dallam forrása. A „Sötétség Vándora”. – Ne! – hörgött Tengel. – Menj vissza árnyékvilágodba, nálad nagyobb árulót még nem hordott a föld a hátán! Bíztam benned, számítottam rád, a te furulyád hangjától merültem mély álomba, de arra is neked kellett volna odafigyelned, hogy az ébresztő dallamot is az én furulyámon játsszák. A vándor elvette szájától a furulyát. – Azt ellopták. – Tudom – bőgte Tengel a félelemtől megvadultan. – Az az átkozott Jolin! De aztán Eldafjordnál

megtalálták. Te is ott voltál, azt hiszed, nem tudom?! Én mindent tudok, mindent! De te hagytad, hogy megsemmisítsék azok az átkozott fattyak! Az én véreim! – Az altatódalt fújó és ébresztőt zengő furulya – suttogta a Vándor. – Te magad határoztál így. – Szétzúzlak, te… – Nem tudod megtenni – szakította félbe a Vándor. – Te is nagyon jól tudod. Te magad határoztál úgy, hogy örökké vándorló kísértet váljék belőlem. Hogy egyszer majd segítsek felébredned. – És most visszaélsz ezzel! A Vándor újra játszani kezdett a furulyán. Tengel ellenállása egyre gyengült. Erőtlen szitkozódásba kezdett, közben a teste követte a furulya tiszta hangját. Ellenállás nélkül követte a Sötétség Vándorát, aki az alvó falvak mellett vezette őt hegyenvölgyön át, vissza a szlovéniai barlangba. Gonosz Tengelnek vissza kellett roskadnia a turisták és kutatók területétől távol eső, titkos verembe. Mire odaért, már annyira elgyengült, hogy boldogan huppant le többszáz éves vackára. A Vándor keserű mosollyal nézte, majd fáradhatatlanul folytatta véget nem érő őrjáratát. FERENC FERDINÁND főherceg egyenruhája teljes pompájával feszült a testén, a hozzá tartozó csákóba pihekönnyű tollforgót tűzött. A főherceg egy kocsiban ülve követte a szarajevói díszszemle eseményeit. Oldalán hitvese ült, fehér ruhát és szintén tolldíszes kalapot viselt.

Ferenc Ferdinánd hatalmas, dús bajuszát pödörgette és egyfolytában hosszú, fehér kesztyűivel babrált. A főherceg ideges volt, az integető tömeg ebből természetesen semmit sem vett észre. Persze nem is volt igazán nagy tömeg. Azok jelentek meg, akiknek muszáj volt, és azok, akik kíváncsiak voltak a királyi párra és általában a pompára. Ferenc Ferdinánd tisztában volt vele, hogy fennáll egy esetleges merénylet veszélye, mégsem fogadta meg a bécsi szerb követ tanácsát. Azt ma már senki nem tudná megmondani, hogy vajon saját népszerűségében vagy halhatatlanságában bízott-e ennyire, vagy pusztán a kötelességtudat vezérelte. Mindegy, mi okból, mindenesetre a trónörökös feleségével együtt Szarajevóba utazott. 1914. július 28-át írták. A főherceg szemlét tartott Boszniában állomásozó csapatainál. Ezután autóval a városi tanácsházára indultak, ahol fogadáson kellett részt venniük. Az utcai kíváncsiskodók között volt Gavrilo Princip is. Más okból ugyan, de ő is igen ideges volt. A revolver minduntalan ki akart csúszni izzadó tenyeréből. A trónörökös pár lovashintó helyett autóval érkezett, és ez nagyban megnehezítette a helyzetet. De most már nem állhatott el tervétől. A díszkíséret megindult. No most… Igen! Társai sem tétlenkedtek, valahol lejjebb az utcán bomba robbant. Valaki azt kiabálta, hogy egy tiszt megsérült. Itt volt az idő, hogy Gavrilo is elszánja

magát a cselekvésre. Az autó közeledett – de valahogy túl gyorsan suhant el mellette. Úgy tűnt, a trónörökös megijedt. A felesége rémülten kiáltotta: – Ferenc, annak a szerencsétlennek ömlött a vére! – Maradj csendben! Folytatjuk az utat, mintha mi sem történt volna – utasította halkan a főherceg, nehogy valaki meghallja. A fogadás alatt nagyon nyugtalannak látszott. Mindenki azt javasolta, hogy visszafelé másik útvonalon menjenek. Ferenc Ferdinánd azonban nem fogadta meg a tanácsot, mondván, hogy meg akarják látogatni a sebesült tisztet. Az ifjú Princip egész testében remegett. Elszalasztotta a legjobb lehetőséget. Most már minden azon múlott, hogy a főhercegi pár ugyanazon az útvonalon jön-e visszafelé is. Bajtársai természetesen értetlenkedtek. Egyikük mellé került és odasziszegte: „Miért nem lőttél?” Ő igyekezett megmagyarázni. Minden olyan zavaros volt. Hirtelen annyira felbolydult minden. Az autó megint arra jött! Gavrilo mélyet lélegzett, tökéletes nyugalom szállta meg. Előretört a tömegből, az autóhoz ugrott és lőtt. Több lövést is leadott egymás után. Még kiáltani sem tudtak, a főherceg azonnal meghalt, a főhercegnő pár pillanattal később. Principet még a helyszínen elfogták, de ez már őt teljesen hidegen hagyta. Véghezvitte hőstettét a hazájáért és a „Fekete Kéz” nevű szervezetért. Azt a bajtársát, aki a bombát rob-

bantotta, szintén elfogták, a többieknek viszont sikerült elmenekülniük. A GYÁSZOS ESEMÉNY csak olaj volt a tűzre. Július 23-án a Monarchia éles hangú ultimátumot intézett Szerbiához. Ezzel a nappal kezdetét vette az úgynevezett „fekete hét”. Az osztrákoknak nem felelt meg az ultimátumra kapott válasz, így július 28-án hadat üzentek Szerbiának. Az oroszok ezt elfogadhatatlannak tartották a nagyszámú szláv lakosság és jelentős balkáni érdekeltségük miatt. Elrendelték a mozgósítást, amire válaszként a Német Birodalom hadat üzent Oroszországnak. Amikor a németek megtudták, hogy Franciaország az oroszok oldalán akar belépni a háborúba, augusztus 3-án hadat üzentek a franciáknak és bevonultak Belgiumba. Ezt már az angolok sem nézhették tovább ölbe tett kézzel, a rákövetkező napon hadüzenetet küldtek a Német Birodalomnak. Októberben a Török Birodalom hadba lépett a Központi Hatalmak oldalán, ezt követően pedig Olaszországot is magával ragadja a háború heve. A rákövetkező év május 7-én a németek, 125 amerikaival a fedélzetén elsüllyesztik a Lusitaniát. Részben ez is oka volt az Egyesült Államok majdani hadba lépésének. A történelem első világháborúja immár valóság volt. Gonosz Tengel elégedett lehetett művével. Bár a háborút természetesen nem egyes-egyedül ő kezdeményezte. Ami a hatalomvágyat, háborúskodást,

öldöklést illeti, az emberiségnek is volt hozzá némi köze.

3. fejezet ANDRÉ BRINK nem hagyott még fel azzal a tervével, hogy felkutassa a Jéghegyek Népének eltűnt ágát. Knut Skogsrud 1850-ben született és húsz évesen, 1870-ben hagyta el Trondheimet, hogy a fővárosba utazzon. A nyomok itt megszakadtak. Elképzelhető, hogy letelepedett valamelyik városban, vagy továbbutazott valami távolabbi helyre, az is lehet, hogy már akkoriban meghalt. A Skogsrud név meglehetősen gyakori volt, André pedig mindenkit végiglátogatott, akiről csak tudomása volt. Fáradozása semmi eredménnyel nem járt. Egyiküknek sem volt Trondheimbe valósi, Knut nevű hozzátartozója. Ha még életben van, André számításai szerint hatvanöt éves. Ilyen korú Skogsrudról viszont nem jött hír. Így aztán csak a véletlen műve volt, hogy André mégis valami nyomra bukkant. 1916-ban Malin Volden temetésére gyűltek öszsze. Malin elmúlt hetvennégy éves, amikor meghalt. A családban mindenki nagyon szerette, most pedig mélységesen sajnálták és átérezték hiányát. Férje, Per, már két évvel korábban eltávozott az élők sorából, a többiek viszont mind megjelentek a temetőben a kora márciusi napon. A Jéghegyek Népéből származó öreg Henning Lind némán, gondolataiba mélyedve állt, mialatt a pap felolvasott a sírnál.

Végtelenül nehezére esett belegondolnia, hogy Malin nincs többé. Henning felesége, Agnete szintén halott már. Azt viszont tudta jól, hogy ő magas kort fog megérni. A Jéghegyek Népének hosszú életű sarjai közé tartozott, akárcsak a lánya, Benedikte, és unokája, André. Mind Heike leszármazottai. Mindannyiuk közül a leginkább életrevalók. Körülhordta tekintetét az egybegyűlteken. Az élők közül mindenki ott volt. Malin fia, Christoffer, és a felesége, Marit. Christoffer nem tartozott nemzedékének erős tagjai közé, meglehetősen hétköznapi ember volt. Mellette állt a fia, Vetle, aki jobbrabalra forgolódott és mindenfelé nézett, csak a nagyanyja sírjára nem. Istenem! Micsoda fiú. Mi lesz belőle? Nem elátkozott, nem is kiválasztott, mégis vadabb, mint a többiek együttvéve. Mintha hét ördög bújt volna belé, a nevelése szinte lehetetlennek bizonyult. Sander Brink ott állt Benedikte mellett. Ő is nemsokára ötven éves lesz. Öregszik, gondolta Henning, aki hatvanhat éve ellenére fiatalosnak érezte magát. És persze az ifjú André is magával hozta az ő kis Maliját. Maliból igazán formás kis teremtés lett, fia, Rikard születése pedig anyai méltósággal ruházta fel. Malin, Mali, Marit… nem könnyű őket megkülönböztetni egymástól, bár pusztán a sors különös játéka volt, hogy a három név a Jéghegyek Népe nemzedékeinek történetében egyazon időben bukkant fel. Marit beházasodott a családba, Mali pedig, bár ő maga is a Jéghegyek Népének leánya, igen-

csak messziről került ide. A kis Rikard nem vett részt a temetésen, hisz még csak hároméves volt. Bár minden bizonnyal sokkal érettebben viselkedett volna, mint Vetle, aki ebben a pillanatban épp egy hölgy szőrmebundáját böködte ujjacskájával. Szerencsére a bunda valami hosszú szőrű állattól származott, így az előkelő hölgy nem észlelte az akciót – legalábbis remélhetőleg nem. Még szerencse, hogy a kis csemete nem kezdte el tépkedni a szőrt! Henning megpróbálta pillantásával nyugalomra inteni, de a fiúcskának esze ágában nem volt feléje nézni. Rikard… Henning egészen elérzékenyült, ahogy a kisfiúra gondolt, aki jelenleg egy fiatal nevelőnővel tartózkodott Hársfaligetben. Rikard, a dédunokája! Hihetetlen, hogy repül az idő! Azon tűnődött, vajon a fiú is örökölte-e a különleges életerőt. Úgy tűnt, hogy igen. Rikard ritka erős, jókötésű kisgyermek volt. Ma meg, mikor mindenki elindult, egészen elkeseredett, hogy őt otthon hagyják. Aztán ott volt a kicsi Christa. Ő is betöltötte már a hatodik évét. Rendkívül bájos, elbűvölő teremtés volt. Ezen nem nagyon volt mit csodálkozni, ha az ember arra gondolt, kiktől is származik. Jéghegyek Népe, Lucifer, Tamlin… Az édesanyja, Vanja is rendkívüli szépséggel volt megáldva. Christa az „apjával”, Frankkal érkezett a temetésre. Az egyházfi ijesztően rozoga és vénemberes volt, a lányát viszont bálványozta. Hál' istennek soha nem tudta meg az igazságot – gondolta Henning, tehát hogy Christának nem ő az apja, hanem Tamlin,

az éjszaka démona. Anyja egyetlen, örök nagy szerelme. Bár Vanja élete nem volt túlzottan hosszú. Henning nagyot sóhajtott. Nemzedékének immár ő az utolsó tagja. Egyedül érezte magát. Bár Benedikte és a családja igazi támaszt jelentett számára. Számítottak rá mindenben a Hársfaligetben. André zavartnak tűnt, ahogy ott állt. Vajon mi oka lehet rá? Mikor a ceremónia véget ért és túl voltak a részvétnyilvánításon is, a társaság pedig kezdett szétszéledni, Henning az unokája mellé lépett. Ők ketten mindig igen jól megértették egymást, gondolkodásuk nagyon hasonló volt. – Min mélázol, André? – Valami megütötte a fülemet. Mielőtt beléptünk a templomba. Amikor a tömeg gyülekezett… Valaki azt mondta egy másiknak: „Láttad, hogy az a lány mennyire hasonlít Erling Skogsrudre?” – De ki mondta ezt? És kiről? – Két idős hölgy volt, de nem ismerem őket. Malira néztek. Megpróbáltam szóba elegyedni velük, de anya pont akkor szólt, hogy intézzem a koszorút, ami épp akkor érkezett. – És most hol van a két nő? – Nem tudom. Azóta nem láttam őket, mert a templomban túl elől ültünk, aztán végig ott álltunk a koporsó mellett, most meg… – Meg kell találnunk őket, mielőtt végleg eltűnnének – szakította félbe határozottan Henning. – Tehát Maliban fedeztek fel hasonlóságot. Kétségtelen, hogy ő áll legközelebb a Skogsrud ághoz. Mit mondtak? Erling Skogsrud?

– Igen. – A mi eltűnt rokonunkat Knutnak hívták. Éppenséggel nyugodtan lehetnek gyermekei és unokái is 1870 óta, amikor is húsz éves volt. Óvatosan előresiettek a fövenyen a többiek közt, akik gondolataikba mélyedve sétálgattak a kavicsos úton. – De ha ezek a nők Malin ismerősei, akkor ezekről a Skogsrudökről már hallanunk kellett volna – akadékoskodott André. – Mindenki nagyon jól tudja, milyen elszántan próbáljuk felkutatni családunknak ezt az ágát. Ráadásul száz kilométeres körzetben minden Skogsrud családot felkerestem, nagyapa! – Azért az nem olyan biztos, hogy mindet. – Nézd csak! Ott megy a két nő! Biztosan kocsit akarnak fogni. André és a nagyapja a szertartásra vonatkozó illendőséget jócskán felrúgva csörtettek el a gyászolók mellett. Az utolsó szakaszt már futva tették meg. – Elnézést, – lihegett André, mikor a kocsinál utolérték a két elképedt hölgyet. – Beszélhetnénk önökkel egy pillanatra? A két nő nem szállt ki a kocsiból, de kíváncsian bólintottak. – A nevem André Brink – kezdte. Úgy tűnt, hogy a két idős hölgy Per Volden családjának régi ismerőse, akik úgy gondolták, hogy ha már annak idején nem tudtak eljönni Per temetésére, a csorbát kiköszörülendő, eljönnek a feleségéért. André azonnal a lényegre tért.

– Véletlenül hallottam, amint megemlítik Erling Skogsrud nevét. Vajon az-e ez a család, akire mi gondolunk? Hol lakik ez az Erling? Hallották, amint Vetle mögöttük egy botot húz végig a temető új kovácsoltvas kerítésén. Rettenetes volt, amit művelt. A két férfi kétségbeesetten fintorgott. Igaz, a kisfiú valószínűleg nagyanyja elvesztése miatti fájdalmát vezette le ily módon. Az egyik hölgy így válaszolt André kérdésére: – Erling Skogsrud Nittedalban lakott. Hogy most hol lehet… nos, azt nem tudom. Vajon csak nem akarta elárulni? Vagy miért hallgatott olyan állhatatosan a másik nő? – De a családját ismerte, ugye? – próbálkozott Henning. – Nem túl jól – felelte az asszony kimérten. – Messze laktak tőlünk. – Arról nem tudnak, hogy volt-e a rokonságban egy bizonyos Knut Skogsrud? – Az az apja volt – vágták rá egyszerre. Aj, aj! Vajon tényleg így volt? Túl szépen hangzott. André óvatosan megszólalt: – Valószínűleg ugyanarról a családról lehet szó. Szeretnénk egy kicsivel többet megtudni erről a Knutról. Megtisztelnének minket azzal, hogy velünk ebédelnek Hársfaligetben? Sajnos nem tehették, el kellett érniük a vonatot. Így André gyorsan tovább faggatta őket: – Van-e arról tudomásuk, hogy Knut Trondheimbe valósi?

– Erről nem tudunk semmit – felelte az egyik –, de a beszédéből ítélve, igen, akár onnan is jöhetett. – Életben van még? – Nem, már sok évvel ezelőtt meghalt. A felesége úgyszintén. És csak… az a fiuk volt. A másik nő félbeszakította, és heves sugdosásba kezdtek. Aztán újra a két férfi felé fordultak. – Erling még nagyon fiatalon nős volt egy ideig. De a felesége elhagyta és magával vitte Knut nevű fiát. Erről nem mondunk semmit. Közvetlenül ezután… elvitték. Ezt már suttogva mondta, mintha szégyenkezne. André és Henning most már biztosan tudta, hogy végre rátaláltak a valódi Skogsrud családra. Végül számtalan kérdés és kitérő válasz után sikerült többé-kevésbé összefoglalniuk a hallottakat, a két asszony pedig elindulhatott a vonathoz. A két férfi gondolataiba merülve ballagott hazafelé. – Minden stimmel – mondta André. – Knut Skogsrud éppen annyi idős, mint gondoltuk. Helyesebben annyi volt, mivelhogy meghalt. Van egy fia, Erling, aki 1884-ben született. – Ő is harminckét éves már – vetette közbe Henning. – Igen. Ez az Erling fiatalon megnősült, és 1909-ben született egy fia, Knut. – Aki most hét éves. Körülbelül annyi idős, mint a kicsi Christa. Erlinget pedig 1912-ben elhagyta a felesége, és magával vitte a fiukat is. – Ismeretlen helyre, hogy megszabaduljon a fér-

fitól – tette hozzá André. – Ezek a Skogsrudök nagyon értenek hozzá, hogy eltűnjenek az ember szeme elől. – Igen, sajnos. Az ugyanis most már biztos, hogy a Jéghegyek Népének egyik tagjáról van szó. – Erről meggyőződhettünk, Erling sorsát hallva. – Bezárták egy bolondokházába, mert gonosz volt, vagy ahogy ők mondták: csúnyán viselkedett. – Igen. És van itt még valami figyelemreméltó dolog: már kisgyerekként sem volt jó fiú, viszont igen szemrevaló volt. A lányok szívesen legeltették rajta a szemüket. Mikor felnőtt, kezdett megváltozni. Minden rosszabbra fordult. – Mint Sölvénél – bólintott Henning. – Pontosan olyan volt, mint Sölve. – Igen, de neki nem csak a jelleme változott meg, hanem a külseje is. – Éppenséggel Sölvének is lehettek felnőtt korára sárga szemei. – De Erlingnél még ennél is többről volt szó. A csinos fiatalemberből rémisztő szörny lett. Hogy is jellemezte a két idős hölgy? – Nem mondtak róla semmit, hiszen ők maguk nem is találkoztak vele. Csak hallották a szóbeszédet. – Mindenesetre úgy hangzik, mintha a Jéghegyek Népének egy átokverte tagjáról lenne szó – tűnődött André. – Igen. Akárhogy is, pár évvel ezelőtt sikerült megszöknie a gaustadi bolondokházából. Hogy is volt? Akkoriban úgy hitték, hogy külföldre ment,

ugye? – Elment a háborúba. Az ő vad természetétől ez ki is tellett. Mivel ide Németország van a legközelebb, így a németek oldalán harcolt. Persze ez csak merő feltételezés, nem tudhatjuk biztosan. – De most már halott, nem? – kérdezte Henning, mint aki az egészből semmit nem ért. – Igen. A két szeretetre méltó öreg hölgy azt mondta, hogy elesett a nyugati fronton. – Igen. Mi viszont szinte mindent tudunk Emma Nordlades ágáról, vagy nem? – De. Emma fia, Knut nemzette Erlinget, akinek aztán szintén lett egy Knut nevű fia, aki most hét éves. Szerintem családunknak ezt a vonalát teljesnek tekinthetjük. – Pompás – sóhajtott Henning. – így már csak az marad hátra, hogy megtaláljuk Erling feleségét és a Knut nevű kisfiút. – Pontosan. Csakhogy ez egyáltalán nem tűnik egyszerűnek, miután az asszony megpróbált eltűnni kegyetlen férje elől. Az is meglehet, hogy nevet változtatott. – Természetesen ki kell nyomoznunk, hogy mi volt a lánykori neve és honnan származott a családja. Az Erling utáni kutatást abbahagyhatjuk, nem? – Miután elesett a háborúban, igen. Bevallom, egy kicsit megkönnyebbültem. Attól tartok, nem kedveltük volna őt túlzottan. – Én is osztom ezt a feltételezésedet. Ó, drága véreim! Milyen sokan emlékeztek Hársfaligetre. Én meg azt gondoltam, hogy békében sirathatjuk meg a

mi drága Malinunkat! – Most már visszavonulhatsz, nagyapa, a temetésen már túl vagyunk. Hű, most kezdett csak el hiányozni Malin. – Nekem is – sóhajtott Henning. – Nekem is! FÉL ÉVVEL KÉSŐBB, mikor az ősz rézvörösre festette a faleveleket, a kerti bútorokat pedig már beszedték, Vetle Voldennek látogatója akadt… Az egész éjszaka történt. Szülei, Marit és Christoffer színházi előadásra Christianiába utaztak, és mivel Vetle aznap nem viselkedett kifogástalanul az iskolában, otthon kellett maradnia. A szülők úgy határoztak, hogy az éjszakát a fővárosban töltik. Vetle, aki már tizennégy éves volt, eleinte élvezte, hogy egyedül van otthon. Keresztül-kasul járta a villát, megpróbált valami izgalmas elfoglaltságot találni magának. Hívja át a társait abból a meglehetősen vad bandából, akikhez tartozott? Nem, ez nem jó. Úgy érezte, a szülei nem lennének túlságosan elragadtatva, ha bútoraikat és egyéb tárgyaikat romokban látnák viszont. Céltalanul begyújtott a hatalmas kandallóba, mivel olyan jó volt nézni a vidáman pattogó tüzet, és annyi mindent el lehetett égetni benne. Vetle elfelejtette kinyitni a szellőzőt, ezért jó néhányszor ki kellett csapatnia a szobából a füstöt. Így már nem is volt olyan izgalmas, és nem is volt olyan szórakoztató az egyedüllét. Vetle nem volt annyira rossz, mint a szomszédok többsége hitte. Egyszerűen túl sok energia szorult belé, ennyi az egész. Nem bírt nyugton maradni,

állandóan vibrált körülötte a levegő. Ha nem talált magának más elfoglaltságot, hihetetlen életerejét olyan eszközökkel vezette le, amik nem voltak mindig túl szerencsésnek mondhatók. Vetle túlságosan magányos volt. A bandában a többi fiúnak nem volt ilyen élénk fantáziája, és egyikük sem volt ennyire intelligens. Gyakran, amikor semmi hajlandóságot nem mutattak a játék iránt, Vetle csalódottan ment haza, vagy talált magának más elfoglaltságot. Nagyon vágyott rá, hogy legyen egy barátja, aki megérti őt és aki hozzá hasonlóan gondolkozik. De ritka volt az ilyen gyerek. Hirtelen összerázkódott. Kint teljesen besötétedett! Ha az ember este egyedül van otthon, annyira másnak tűnik a lakás. Most meg már szinte éjszaka volt. A tisztaszoba, amely annyira barátságos, ha anya és apa otthon van, most megtelt a kinti feketeséggel, a sarkok sötétek voltak, egy nyitva felejtett ajtó a következő sötéten tátongó szobába vezetett át. Az lesz a legjobb, ha lefekszik! De a lépcsőházban is sötét volt. Valahonnan ajtónyikorgást hallott. Vetle korábban soha nem foglalkozott azzal, vajon fél-e a sötétben, hiszen soha nem volt egyedül a házban. Ha a szülei elmentek hazulról, Malin nagymama maradt vele, sőt korábban nagyapja, Per is itt tartózkodott ilyenkor. Most teljesen egyedül volt. A kutya is elpusztult, Vetle legnagyobb bánatára. Egyes-egyedül volt, és a világ összes kísértete ott leselkedett rá az ablakon kívül. Vagy ami még rosz-

szabb, bent a sötét szobákban. Nem nagyon akaródzott felmennie az emeletre. Itt is lefekhetne, ebben a szobában, a kanapéra. Itt meg nem volt redőny. Bárcsak Hársfaligetben lehetne! De most ki nem merészkedne a világ minden kincséért sem, ebbe az éjszakába! Mi lenne, ha átszólna telefonon? Á, nem, már biztosan rég lefeküdtek. Egyedül volt a végtelen sötétségben. – Vetle! Ereiben megfagyott a vér. Mély hang volt, olyan mély, hogy nem is tűnt valóságosnak és abból a szobából jött, ahol ő állt. Közvetlen mögüle. Vetle még soha nem ájult el, de most érezte, milyen is lehet az. Rémült sikoltását visszafojtotta. Meg merjen fordulni? Képtelenség! Elfusson és elrejtőzzön? Az nem lenne méltó hozzá. Állva maradt, kiszáradt szájjal, tágra nyílt szemmel, a szíve meg majd kiugrott a helyéből rémületében. A szél rázta a bejáratnál álló nyárfákat. Az ablakok nyikorogtak. Az idő mintha megállt volna. A hang újra megszólalt. Vetle egész testében remegett. – Ne félj, Jéghegyek Népéből származó Vetle! Nyilván hallottál már az őseidről, akik segítenek és oltalmaznak? „Jéghegyek Népéből származó Vetle”! Milyen jól hangzott! Mennyivel jobb, mint a Vetle Volden, vagy Vetle Volden a Jéghegyek Népéből. És micsoda nyelven beszélt az idegen! Vetle értette, amit mond, mégis egyszerre tűnt ismerősnek és idegen-

nek, teljesen idegennek. – Igen – próbált válaszolni, de csak rekedt suttogásra volt képes. Megköszörülte a torkát, és megpróbált egy tisztességes igent kinyögni. – Nyugodtan megfordulhatsz. Semmi ijesztő nincs rajtam. Vetle nyelt egyet. Mélyet lélegzett, és lassan megfordult. Alig mert felnézni. Szeme rángatózott az ijedtségtől, de aztán sikerült a tekintetét egy helyre szegezni. Egy árnyék állt előtte, vagyis annál azért valamivel több. Egy fekete köpenybe burkolódzott alak, fején csuklyával, amely beárnyékolta az arcát. – Hallottál már rólam, ugye? – kérdezte az alak. Vetlének sikerült valamelyest uralkodnia a hangján, noha önmagán még nem teljesen. Egyre erősödött benne a vágy, hogy felrohanjon a szobájába és elbarikádozza az ajtót. Bár ennek a vendégnek nyilván nem jelentene problémát egy ajtó vagy egy zár. Vetle maradt. Így viszont érdemes a legjobb színben feltűnni. Bátornak kell mutatkoznia. – Hallottál már rólam? – kérdezte a férfi. – Azt hiszem – motyogta Vetle. Úgy látta, hogy a férfi keserűen elmosolyodik. Aztán megint meghallotta a különös hangot: – Szükségünk van a segítségedre, Vetle. A fiú lélegzetvisszafojtva kérdezte: – Az én segítségemre? Ez hihetetlennek, egyszersmind csábítónak tűnt. Némileg felbátorodott.

– Nem tudtam, hogy a Jéghegyek Népének hétköznapi leszármazottai is kapcsolatba kerülhetnek veletek, legalábbis általában véve nem – mondta remegő hangon, és zavartan mélyen meghajolt a magas férfi előtt. Jézusom, de ostobán hangzott ez az „általában véve”. Az ő esetükben semmiféle általánosságról nem lehet szó. – Fel kellett keresnem téged – felelt a vendég –, senki mást nem találtunk. A helyzet mindenki számára kritikus, nemcsak a Jéghegyek Népe számára. – Tudom. Háború van. – A háború végzi a maga pusztítását. De ha ősapád újra közbelép, az beláthatatlan következményekkel fog járni. – Benediktét, az egyetlen élő átoksújtotta családtagot, nem kérhetjük meg. Egy asszonynak, ráadásul az ő korában, ez már túl nehéz feladat lenne. Apád, Christoffer sem elég erős, André pedig túlzottan testes. Ezenkívül nem is elég bátrak. Ha kutyaszorítóba kerülnek, pánikba esnek. Ezt nem kockáztathatjuk meg. Kicsi, vékony személyre van szükségünk, és főként olyanra, aki nem fél. Te épp ilyen vagy, igaz, Vetle? A fiú arra gondolt, mennyire rettegett az előbb a sötétben. De úgy vélte, hogy az más. – Semmitől sem félek – mondta kissé remegő hangon. – Főként, ha valódi veszélyről van szó. De hogyhogy nem Imre segítségét kéritek? – Imre nem mutatkozhat. Vetle érezte, hogy elsápad. – Aha! – mondta egészen halkan. – Gonosz

Tengelről van hát szó! – Igen. – Akkor ez nem olyan veszély… A férfi éppoly halkan válaszolt: – Ez pontosan az, amitől te félsz. A sötétséghez és az okkult dolgokhoz kapcsolódik. Tehát újra kérdelek: el mered vállalni? Vetle újra egy nagyot nyelt. Még ilyet, hogy a sötétségtől való félelme ennyire nyilvánvaló legyen! De ebből a férfiből csak úgy áradt a megértés és a bizalom. Vetle nem szerette volna, ha nem tartja érdemesnek a feladatra. – Mit kell tennem? – Messzire, nagyon messzire kell elutaznod. Várj, nyugodj meg, a családodat értesíteni fogjuk. A fiúnak hirtelen eszébe jutott, milyen udvariatlan is volt. – Nem ülnél le? – kérdezte. Most már egyértelműen látszott, hogy a látogató elmosolyodik. – Leülni? Rég volt, hogy ezt bárki felajánlotta volna nekem. De köszönöm, nem. – Vándorolnod kell, ugye? Te vagy a Sötétség Vándora. – Pontosan így van. Ezt a nevet kaptam. Látom, ismered családod történetét. – Azt hittem… – Hogy lent élek Délen. Így is van. De most, mint említettem, szükségünk van a segítségedre, és én felelek azért, hogy a feladat végrehajtása rendben történjen.

A férfi nagyon barátságosan viselkedett; mint egy gyerekkel, gondolta magában háborogva a fiú. De a mély hang most vidáman, kicsit ironikusan csengett. Vetle, miután látta, hogy nem kell semmiféle „kísértet”-től tartania, mindinkább ki akarta mutatni bátorságát. Egy csöppet sem érezte holmi földöntúli lénynek a látogatót, sokkal inkább valami különös barátnak. – Én mindig azt hittem, hogy a Vándor a hamelni Patkányfogó. – No nézzenek oda – mormogta a férfi. – Nem is jártál olyan messze az igazságtól. De nem, nem az vagyok. Bár találkoztam vele. Sőt, beszéltünk is. Ráadásul kaptam tőle egy furulyát. Különös ember volt! – De Gonosz Tengel nem tudott a nyomára bukkanni. – A Patkányfogó nem akart találkozni vele. – Szóval akkor ketten voltatok úton a Jéghegyek Népéből? – Én előrementem, hogy megkeressem a megfelelő helyeket, így aztán senki nem hallott rólam, legalábbis ami Tengel utazását illeti. Volt már egy furulyánk, a Jéghegyek Népéé, vagy Gonosz Tengel sajátja. Az, amelyik fel tudja ébreszteni. Hallottunk a Patkányfogóról, és azt akartuk, játékával igézzen álmot Tengelre. Ő maga nem akarta megtenni, de bennem megbízott, és odaadta nekem a furulyáját. – De Tengel furulyája nem volt veletek? – Nem. Tengel azt hitte, nálunk van, de én tud-

tam, hogy ellopták. – Az első Jolin lopta el, igaz? A Jéghegyek Népének ősi totemével együtt, és elrejtette Eldafjordnál. – Milyen sokat tudsz! – mosolyodott el a vándor. – Pontosan így volt. Megvallom, én tudtam, hogy Jolin el akarja lopni az értékes totemet, a szarvat, amelybe a furulya volt elrejtve. De nem akadályoztam meg, tudván, hogy mennyire veszélyes számunkra az a furulya. – Jolin tehát nem közülünk való volt, ugye? – Nem, ő egyszerű gazember volt, aki a Jéghegyek Népének völgyében talált menedéket. – Még szerencse! Akkor ez a rejtély megoldódott. Mindig is reméltem, hogy ő nem tartozik a nemzetséghez. – Hát azért voltak nála rosszabb rokonok is – dörmögte a talányos látogató. – Jó, persze, de Jolin annyira igénytelen volt, és annyira földhözragadt! – Ebben igazad van. – De Jolin nem tudta, hogy a furulya a szarvba van elrejtve. – Nem. Ő csak azt látta, hogy az valami értékes dolog, amivel kereskedni lehet. De meghalt, mielőtt még tervét nyélbe üthette volna. Vetle várt egy pillanatot, majd így szólt: – Szóval, mi a baj most? Miért nyugtalankodnak az őseim? – Valaki furulyán eljátszott egy strófát Tengel jeléből.

– Hű! – mondta Vetle, és érezte, hogy ereiben megfagy a vér. – És mi történt? Felébredt? – Nem egészen. De az a rövid idő is elég volt neki, hogy hatalmas kárt okozzon. – Mit tudott tenni? A Vándor köpenye alatt kinyújtotta a kezét. – Nézd meg a világot magad körül! – Úgy érted, hogy… a világháborúra gondolsz? Ez Tengel műve? – Na persze… nemcsak az övé. Az emberek gonoszsága készítette elő. Ő viszont jelt adott a kirobbantására. – De most újra álomba merült? – Igen. Megtaláltam, bár egy kicsit későn, de azért sikerült visszavezetnem búvóhelyére. Nem jártam volna sikerrel, ha végigjátsszák a jelet. – Akkor most milyen veszély fenyeget? – Két év telt el azóta, hogy újra elaltattam Tengelt. Azóta gyűjti az erejét, és most meg akarja találni azt az embert, aki a furulyán játszott. Ezt kell megakadályoznunk. – Hogyan? – Vetle szíve hevesen kalapált. Biztosan nem lesz túlzottan megnyugtató, amit most hallani fog. – Az a szerencsétlen, akinek sikerült pont olyan zenét szereznie, mint Gonosz Tengel indulója, csak két ütemet játszott le, de egy kottára lejegyezte az egészet. Azt a kottát kell megsemmisíteni. – Shira nem tudja elintézni? – Egyedül nem. Ezt te is nagyon jól tudod, Vetle. Az ősök kizárólag a Jéghegyek Népének élő

tagjai által tudnak bármit véghezvinni. Mi pedig téged szemeltünk ki. Vetlének valahol a torkában akadt a lélegzete, mivel megpróbált egyszerre nyelni és levegőt venni. – De a fekete angyalok csak fognak segíteni? A jelenség a fejét rázta. – Nem az ő leszármazottjuk vagy. – Henning sem tőlük származott, mégis segítették, mikor kicsi volt. Malin mellett is ott voltak. – Henningnek Saga és az ő ikerfiai miatt segítettek, Malinnak pedig Ulvar ellenében, aki az ő leszármazottjuk volt. Veled semmilyen kapcsolatban nem állnak. Vetle nagyot sóhajtott. – Természetesen megteszem, amit kívánsz. De mivel Gonosz Tengel nem tud mozdulni, nem is találhat meg semmit. Sem az embert, sem a furulyát, sem a kottákat. – Így van. De ne feledkezzél meg erős gondolatátviteli képességéről. Két évig szunnyadozott, de most újra olyan erős, mint régen. – És? – És most ilyen-olyan emberi eszközökhöz folyamodik, hogy elkövethesse a maga gaztetteit. – De jelenleg nincs egyetlen átoksújtotta személy sem a szolgálatában, ugye? Hiszen Benedikte… A jövevény a köpenye alatt felemelte a kezét. – Benedikte nem az ő küldetését teljesíti. De vannak mások.. – Mint például?

– Nem tudom még, kit szemelt ki magának. Vetle várt, de a férfi nem mondott többet. – Mi lesz tehát az én feladatom? – Délre utazol. A fiú önkéntelenül hátrált egy lépést. – Tengel… rejtekhelyére? – Nem. Annál jóval nyugatabbra. A mórok földjére. Vetle pillanatok alatt felmérte, miről van szó. A Vándor idejében valóban mórok éltek ott, de ma már nem. – Ismerem – felelte. – Spanyolország, igaz? Az Ibériai-félszigeten. – Az lesz az – mondta a Vándor komoly arccal. – A Wadi-al-Kebir hatalmas deltájánál van egy kastély. Ott él az az ember, akinek a furulyája felébresztette Gonosz Tengelt. – Meg kell ölnöm a zenészt? – kérdezte kapkodva Vetle. – Nem, nem. Miért, ilyen vérszomjas vagy? – Dehogyis – mondta Vetle és szégyenében egészen elvörösödött. – Csak úgy kicsúszott a számon. – Persze, ez érthető. Nem, csak meg kell találnod a kottákat. Meg kell semmisítened őket, még mielőtt a kastély ura, vagy bárki más játszhatna belőlük. Vetle elgondolkozott. Nem ismerte a Wadi-alKebir folyót, tudott viszont egy Guadalquivir nevezetűről. Ez utóbbi nyilván a folyó arab nevének spanyol változata volt. Azt is tudta, hogy a folyónak határtalanul nagy deltatorkolata van. A hatalmas

lépvidéket Las Marismasnak hívják. A tengeri és költöző madarak paradicsoma. De jó lenne megnézni! – És hogy kerülök oda? – kérdezte Vetle. Hirtelen támadt kalandvágyában teljesen megfeledkezett az utazás veszélyes voltáról. – Úgy értem, a háború közepette. A jövevény úgy fordította a fejét, hogy a ráeső fénynél Vetle egy gyors pillantást vethetett az arcára. A pillanat töredéke alatt kesernyés mosolyú, démonian fekete, rendezett szakállal keretezett, meglepően fiatal, csinos arcot látott, sárgán villogó szemmel. Aztán megint visszahúzódott a sötétbe. – Ha Saga leszármazottja lennél, valamelyik fekete angyal farkasai odarepítenének. – Mint Vanját? – Igen. De te „csak” a Jéghegyek Népéhez tartozol. Viszont holnap reggel korán indul egy emberbarát szállítmány délre. – A Vöröskereszt? – kérdezte Vetle. – Igen, most csak ők tudnak átjutni Európán. De hogy szálljak fel a vonatra? – Na, Vetle, most már használd a fejedet. Nem szeretnénk csalódni az eszedben és a találékonyságodban. Nem örülnék, ha mást kellene keresnünk… – Nem, nem, elintézem én – hadarta hetykén a fiú. – Csak hadd írjak pár sort, hogy a szüleim ne aggódjanak értem. – Ahogy akarod. De mi is szólunk nekik. Megnyugtatjuk őket, hogy amennyire csak tudunk, segí-

teni fogunk neked. De abból nagy baj származhat, ha a saját elővigyázatlanságod, vagy meggondolatlanságod miatt kerülsz bajba. A butaság ellen mi sem tudunk megvédeni. Ez a hang meghozta Vetle harci kedvét. – Akkor összeszedem magam – mondta durcásan –, de az egészről többet kellene tudnom. – Mindent idejében meg fogsz tudni. Most készülj fel az utazásra, mert az éjszaka nagyon rövid! – A köpenyes férfi búcsút intett, a fiú pedig ottmaradt egyedül.

4. fejezet VETLE MÁR kora hajnalban a koszos vonatablakon bámult kifelé. Tudta, hogy sietnie kell. A menekülteket és hadirokkantakat szállító vonat nem várt sokat. Az út során rengeteg borzalomban és megrázó élményben volt része. Sokkal többen, mint amennyit egy tizennégy éves gyerek elbír. A vonat aknamezőkön kanyargott keresztül, a sínek sok helyütt fel voltak szedve, ilyenkor a vonat megállt és megvárta, míg elhárítják az akadályt. Vetle az egész világ nyomorát láthatta. A lerombolt lakóházakat, a szívszaggatóan zokogó árvákat és a halottakat, akik több napig hevertek az út mellett. Úgy érezte, mintha az úton évtizedeket öregedett volna. Ez nem is vált kárára. Kifejezetten hasznos volt, hogy a kisfiús tulajdonságok egy részétől megszabadult. Ugyanis a reá váró eseményekben minden erejére igen nagy szüksége volt. Szeretett volna írni az otthonmaradottaknak, de nem tudta, hogyan. A vonatra csak szívességből engedték felszállni, miután egy történetet fabrikált Franciaország déli részén élő családjáról, akikért rettentően aggódott. Ők sem tudtak semmit róla, siránkozott, és megkérte, hadd utazzon ő is a vonattal. A vöröskeresztesek nagyon kedvesek voltak vele, mivel Vetle nagyon elveszettnek tűnt, sőt még

néhány könnycseppet is sikerült kisajtolnia a szeméből. Nem, pénzt azt nem fogadnak el, ez a vonat élelmet és takarót szállít délre és csak hazafelé tartó utasok csatlakoztak hozzájuk. Van-e egyáltalán elég pénze, hogy tovább jusson? Vetle biztosította őket, hogy persze, van. Azon tűnődött, vajon anya és apa megtalálta-e a levelét, amelyet a konyhaasztalra tett. Nyilván megtalálták, de vajon mit szóltak hozzá? Csak nehogy a papa vagy André utánajöjjön. Az nem lenne túl szerencsés! Remélte, hogy a Vándor, vagy valamelyik másik őse tájékoztatta már a szüleit és megnyugtatta őket. Mit is írt a levélben? Kedves apa, anya és mindnyájan! Az éjjel, mikor ti Christianiában voltatok, itt járt a Sötétség Vándora. Kiválasztott vagyok! Nem azért, mert valami különleges képességgel rendelkezem, hanem azért, mert valami nagyon fontos dolgot kell végrehajtanom. Ezért egy kis ideig távol leszek. De ne aggódjatok, az ősök vigyáznak rám. Szeretettel gondolok Rátok: Vetle P.S. Feltörtem a perselyt és kölcsönvettem némi háztartáspénzt, mert az ősök erre nemigen gondoltak! Elég megnyugtatóan hangzik, nem? Igen, megteszi. CSALÁDJÁHOZ szintén látogatók érkeztek. A szülei, Christoffer és Marit, amint megtalálták a levelet, átrohantak Hársfaligetbe, ahol mind felbolydulva

dugták össze a fejüket, hogy megvitassák, mit is jelent ez az egész. Vetlének valami újabb csínytevése lehet? Ekkor jelent meg Imre és vele Jó Tengel, a maga valóságában. Pontosabban először csak Benedikte látta Tengelt. Majd őrajta keresztül a család többi tagjával is kapcsolatot tudott teremteni, így láthatóvá vált. Imre és Tengel megerősítette Vetle szavait. Valóban itt járt a Vándor, Vetle pedig tényleg úton van Dél felé. – Te miért nem mentél vele, Imre? – kérdezte panaszos hangon az öreg Henning. – Én nem mutatkozhatom – felelte Imre. Aztán elmondta, miből áll Vetle küldetése. Marit sírva fakadt, Christoffer pedig azonnal a fia után akart indulni. – De hát még gyerek – szipogta Marit. – Vetle hihetetlen erővel rendelkezik – nyugtatta meg Jó Tengel. – És vele vannak a védelmezői, még akkor is, ha nem látja őket. Ő az egyetlen köztetek, aki képes a feladat végrehajtására. – De Gonosz Tengel is feltűnhet a színen – vetette közbe Sander Brink. – Ő maga nem. Nem képes rá. A Vándor varázsdallamával újra megbabonázta a végtagjait, úgyhogy többé nem tud megmozdulni. Hacsak valaki el nem játssza az ébresztő dallamát. Ezért kell megsemmisíteni a kottákat. – Jó, jó, ezt értjük, de miért éppen Vetlének? – fortyant fel André. – Ezt én is meg tudtam volna

tenni. Imre feléje fordult. – A kastélyba egyetlen módon lehet bejutni. Egy ilyen kicsi hátsó nyíláson keresztül. André Imre formás kezét nézte, amint a levegőbe rajzolta a nyílás méretét. Belátta, hogy ekkora helyen ő nem férne át. – De Gonosz Tengelnek félelmetes gondolatátviteli ereje van – szólt Benedikte –, ami, gondolom, sértetlen. – Sajnos igen. Ha nem így lenne, meg tudtam volna szerezni a kottákat – magyarázta Imre. – De nem tehetem, Gonosz Tengel figyel engem, szimatol utánam, ébren van és vár. Nem tudja, ki vagyok, vagy hol bukkanhat rám. Én meg nem mutatkozhatom. Ez létfontosságú a Jéghegyek Népe és az egész emberiség számára. – Marco is éppen ezt mondta. – Így van. De hogy pontos választ adjak Benediktének, nem tudjuk, mit készül tenni Gonosz Tengel a spanyol kastélyban lévő kottákkal. Egészen mostanáig túlzottan tompa volt ahhoz, hogy lépni tudjon. Most viszont újra tervei vannak. Mi pedig aggódunk emiatt. – Érezhetően tartogat valamit a számunkra, valami rosszban sántikál – szólt Tengel –, csak azt nem tudjuk, hogy miben. – Abban viszont biztosak lehetünk, hogy mindenáron a dallamot akarja újra hallani. És azt is tudja, hol vannak a kották. – De ti is tudjátok – tette hozzá Henning. – Már

csak az a kérdés, ki ér oda előbb! – Pontosan. Christoffer lehunyta a szemét. – Szegény kicsi Vetle! Gonosz Tengel persze mindent el fog követni, csak hogy őt megállítsa! – Ez biztos. De Vetlének vannak védelmezői. Csak azt az egyet nem tudjuk, kit akar Gonosz Tengel elküldeni. – Kik közül választhat? – Ó, kiapadhatatlan forrásai vannak. Rengeteg gonosz erő, mi a felét sem ismerjük. De ezek a láthatatlan erők egyvalamiben hasonlítanak ránk. Ők sem tudnak emberi segítség nélkül behatolni a kastélyba. Meglátjuk, mi fog történni. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nehogy Vetlének baja essék, ezt megígérjük nektek. De amint azt a Vándor az éjjel a fiúnak mondta, Vetlén is nagyon sok múlik. Ha butaságot csinál, gyáván vagy meggondolatlanul cselekszik, nem tudunk segíteni rajta. Akkor vállalnia kell a következményeket. – Jaj – sóhajtott fel Marit –, gyávának nem gyáva, de azt nem mondanám, hogy mindig okos és körültekintő. Mi lesz ebből? Henning Marit vállára tette a kezét. – Bízzatok az ősökben, Marit és Christoffer – nyugtatta őket. – És persze a fiatokban is. Ki tudja, mire képes Vetle? Tengel elmosolyodott. – Mi elég sokat tudunk róla. Ezért esett rá a választásunk. – Most pedig mennem kell – pattant fel Imre. –

Tudjátok, hogy Hársfaliget igen veszélyes a számomra. Gonosz Tengel gondolatai gyakran pásztázzák végig ezt a helyet. Elbúcsúztak és elmentek. A szoba kongott utánuk az ürességtől. Most megint mind ugyanarra gondoltak: ki is lehet Imre? Mi az ő küldetése az életben? Miért nem fedheti fel magát Gonosz Tengelnek? Ez a rejtély még megoldásra vár. AZ ÚT VÉGTELENÜL hosszúnak tűnt. Nem egyszer még a vöröskeresztes szállítmánynak sem volt könnyű a határokon és a háborús zónákon átjutnia. Vetle nyugtalan volt, nem ér ő erre rá. A Vándor megmondta, hogy Gonosz Tengel elébe kerülhet – nem személyesen, hanem valami egyéb, ismeretlen módon. Nem túl szívderítő, ha az ember nem tudja, honnan jön a veszély. Vetle Franciaországban volt. Ez a része már nem tartozott szorosan a fronthoz, de a háború minden jelét magán viselte. Szegénység, menekülő emberek, az üzletek előtt végeláthatatlan sorok, alig, vagy egyáltalán nem működő közlekedési eszközök. Miután leszállt a vonatról, a délnek tartó menekültek után indult. De ez nem tűnt jó megoldásnak, ha még abban az évben tovább szeretett volna jutni. Volt nála egy Európa-térkép, úgyhogy tudta, körülbelül hol lehet. Még otthon tépte ki egy atlaszból, remélve, nem fognak érte megharagudni. Egy teljes napi menetelés után hajnalban egy le-

hangoló, szürke vasútállomásra érkezett. Megállapította, hogy mégiscsak aludnia kellett volna az éjszaka, de időfecsérlésnek tartotta. Ez most megbosszulta magát. Alig bírta emelni a lábait, a szeme majd leragadt az álmosságtól. Valahonnan a távolból egy vonat pöfögését hallotta. A szerelvény indulásra készen állt. Vetle futásnak eredt. Ha szerencséje van, a vonat déli irányba megy. A mozdony állásából erre következtetett. Hoszszú szerelvény volt, nem holmi helyközi járat. Vetle teketóriázás nélkül rohant a vonat felé, nem foglalkozott azzal, hova megy, vagy hogy jegyet váltson, és egyéb ilyen csekélységekkel. A szerelvény iszonyatosan zsúfolt volt, az emberek a peronon tülekedtek, megpróbáltak felkapaszkodni a lépcsőkre. A kicsi és vékony Vetlére senki nem szólt rá, ahogy a többiek között előrefurakodott. Felkapták a kicsi fiút, feltették a vonatra. Abban a pillanatban felhangzott az indulást jelző sípszó, és a vonat hangosat füttyentve, vastag füstöt eregetve elindult. Vetle nem beszélt franciául, így nem tudta megkérdezni, hová megy a vonat. Ahogy viszont kigördültek az állomásról, megnézte magának a helység nevét. Valószínűleg nincs rajta a térképen, de majd ha valami nagyobb települést érintenek, kikövetkezteti, hogy hol vannak és milyen irányban haladnak. Jött egy kalauz. Vetle amennyire csak lehetett összehúzta magát és megpróbált észrevétlen maradni. A vöröskeresztesek segítettek neki apróját francia pénznemre váltani, de a spórolt összeg, meg egy kis háztartáspénz nem tart túl sokáig a nagyvilág-

ban. Vetlének halvány fogalma sem volt, mennyit hozhatott magával otthonról, de azzal tisztában volt, hogy jegyre már nem nagyon futná. Igencsak jókedvre derült, mikor meghallotta, hogy valaki Marseille-t nevezte meg úticéljának. Fantasztikus! Nemsokára, Avignonnál le kell szállnia és elindulni Spanyolország felé. Behatóan tanulmányozta a térképet, a Vöröskereszt emberei is ellátták hasznos tanácsokkal, bár utazásának okáról és céljáról csak keveset árult el. Alacsony, vékonydongájú testalkata most kapóra jött neki. Miközben a kalauz másokkal volt elfoglalva, Vetlének sikerült keresztülvergődnie a peronon zsúfolódó tömegen, és elvegyült azok közt, akik már felmutatták a jegyeiket. Annyira természetesen és elegánsan viselkedett, hogy senki nem vette észre a manővert. De azért megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a kalauz végzett a peronon. A következő állomás valami nagyváros volt, ahol sokan leszálltak. Mielőtt az új utasok beözönlöttek volna, Vetle bepattant a kocsiba és az egyik fülkében, ahol egy sokgyermekes család ült, talált is üres helyet. Barátságos, kérdő mosollyal odamutatott. A szülők egy csecsemő óbégatásának kíséretében bólintottak és odébbhúzták onnan egyik bámészkodó csemetéjüket. A két felnőtt rettentő kimerültnek tűnt, Vetle a gyerekek ricsajozását hallva nem is lepődött meg ezen.

Éhes volt. Egy falatot nem evett, amióta leszállt a vöröskeresztes vonatról. Ott azok a kedves emberek ellátták élelemmel. Azóta önellátásra kényszerült, és annyira fukarkodott a pénzével, hogy szinte sportot űzött a nem evésből. De hát haza is kell jutnia. Félre kell tennie a visszaútra is. Vagy ha netán valami történne. A rábízott feladat sem volt teljesen veszélytelen… Háború ide vagy oda, egy ilyen család biztosan nem indul útnak élelem nélkül. Vetle széles mosolylyal válaszolt a csöppségek kíváncsi bámészkodására, majd két hat-nyolc éves forma gyerekkel játszani kezdett. Beszélni persze nem tudtak egymással, de Vetle ismert jónéhány bűvészmutatványt, a tudását most kamatoztatni tudta. Kis idő múlva a nagyobbakkal kezdett játszani. Egy gyufásskatulyára számokat írt fel, majd az asztal széléről elpöckölte. Az nyert, aki úgy pöckölte a gyufás-skatulyát, hogy a legnagyobb szám volt fölül. A szülők is figyelni kezdték őket, sőt az apa be is akart állni a játékba. Hamar rájöttek, hogy Vetle nem beszéli a nyelvüket, de pompásan lefoglalta a gyerekeket, sőt még tán azért is hálásak voltak neki, hogy a csecsemő elaludt. Mindenesetre az anya, Vetle legnagyobb megelégedésére egyszercsak ennivalót szedett elő egy kosárból, majd kenyérrel, sajttal és borral kínálta a fiút. Minden gyerek ivott a borból. Vetle ugyan nem volt hozzászokva, de azért nem utasította vissza az italt.

Amikor a kalauz bekukkantott a kupéba és Vetle teli szájú, sugárzó mosolyt küldött feléje, úgy tűnt, a férfi nem foglalkozik azzal, mit keres ez a vékony, hirtelenszőke fiúcska a fekete hajú gyerekek közt. A jegyprobléma megoldódott, már csak azt kellett tisztáznia, vajon elég messzire utazik-e a család. Nehogy egyedül maradjon, mert az minden bizonynyal feltűnne a kalauznak. De szerencséje volt, utastársai tovább mentek, mint ő. Vetle Avignonnál leszállt a vonatról, miután a gyerekek sorra könnybe lábadt szemmel megölelték és elbúcsúztak tőle. TÍZ NAPPAL azután, hogy otthonról elindult, Vetle egy Franciaország és Spanyolország közötti kicsi határfalu spanyol oldalán ácsorgott, miután szerencsésen átjutott a határon. Viszonylag magasan járt a tengerszint felett, a falu mellett pedig a Pireneusok tekintélyes gerincei magasodtak. A levegő kellemesen meleg volt, Vetle mindent egybevéve remekül érezte magát. Meglepte, hogy egyedül is boldogult, anélkül, hogy koldulnia vagy éheznie kellett volna. Hihetetlen volt, hogy szinte alig nyúlt csekély kis tőkéjéhez. Mindig akadt valaki, aki felajánlotta, hogy elviszi egy darabon az idegen kisfiút, vagy élelmet, szállást ad neki. Vetle nagyon elveszett színben tudott feltűnni, ha erre volt szüksége. Autót nem sokat látott, mert hiány volt az üzemanyagban, annál több volt viszont a lovaskocsi. Azzal meg az volt a baj, hogy csigalassúsággal közlekedett, úgyhogy Vetle gyakran jobbnak látta, ha inkább leugrik

és futva teszi meg az utat. Szerencséjére egy darabon még vonattal is utazhatott, ez nagyon felvidította. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy az ősök helyesen döntöttek, mikor Vetlét szemelték ki a feladatra. Fiatalabbnak látszott tizennégy évesnél, és az emberek egy gyereket mindig szívesen pátyolgatnak. De itt a Pireneusok melletti határfaluban a kaland majdnem rossz véget ért. Vetle betért egy bankba, hogy francia pénzét spanyolra váltsa. A helyiségben egy fickó ácsorgott. Látta, hogy a kisfiú egyedül van, és nem beszéli a nyelvet. Azt is észrevette, hogy a pultra kiszórt francia pénzért szép kis summát kapott pesetában. A spanyolokat büszke, becsületes népként emlegetik, de mint mindenhol, náluk is vannak kivételek. És ha az ember hosszú időn át nélkülözni kényszerül, könnyen kísértésbe esik. Vetle nem vette észre, hogy a férfi követi. Le-föl sétált az utcán, nem igazán tudta, merre menjen tovább. A térkép szerint Spanyolország óriási – és neki a túlsó felébe kell mennie. Északkeletről délnyugatra. Még mindig a vonat a legjobb közlekedési eszköz. De itt nem is látott állomást… Az egész olyan reménytelennek tűnt. A cél végtelenül messze volt. Ráadásul a szegénység is nagy volt errefelé. De ez másfajta szegénység volt, mint a háborús területek égbekiáltó tragédiái. Itt a nélkülözést eltakarta az

ablakpárkányokról leomló csodálatos virágzuhatag, a fehérre meszelt falak és a nyomor közepette is meglévő életkedv és művészet. Noha Spanyolország semleges állam volt, a fokozódó megszorításokban és az általános nélkülözésben itt is érezni lehetett a háborút. De mit számított mindez, mikor sütött a nap és minden olyan szép volt az ember körül. Amíg sokan jártak az utcákon, Vetle biztonságban érezte magát. Aztán mikor már semmi lehetőséget nem látott rá, hogy valami járműre szálljon, egyedül kellett folytatnia az utat. Az idő telt, Gonosz Tengelnek nem volt szabad megelőznie őt. Így aztán gyalog vágott neki a Pireneusoknak. Nagy kiterjedésű, napsütötte lombhullató erdő kezdődött itt. Vetle egyedül volt az úton, amely mintha hatalmas, zöld tető alatt, csillogó zöld falak közt vezetett volna. Megfordult és megkönnyebbülve látta, hogy egy ember jön mögötte. Mégsincs teljesen egyedül. Vetle nem szeretett gyalogolni. Túl sok időt vett igénybe. Az elmúlt napokban pedig jócskán kijutott neki belőle. A férfi valószínűleg mindjárt beéri. Ha társaságra vágyik, csalódnia kell, mert Vetle nem beszéli a nyelvüket. Már hallatszottak a lépések a száraz, vöröslő talajon. Valahogy fenyegetőnek tűnt. Mintha a férfi meggyorsította volna a lépteit. Határozottan egyre gyorsabban közeledett. Vetle megfordult. Hű! A férfi vészjóslóan közeledett feléje, sze-

mében gyilkos fény villant, felemelt kezében követ tartott. Vetlén rémület futott végig, félreugrott. Az ütés nem talált. Kétségbeesetten birkóztak az úton. A férfinál már nem volt ott a kő, de kezével bilincsként szorította a fiú nyakát. Vetle valami hangot hallott. Ez a hang itt? Vetle zörgött, rúgkapált az apró köveken, és olyan hangosan kiabált, ahogyan csak félhalott állapotában tőle telt, nehogy támadója valamit meghalljon. De ereje elhagyta, a torkát szorongató kéz néni kegyelmezett. „Mama, papa” keringtek a panaszos gondolatok Vetlében. „Semmirekellő fiatok sorsa bevégeztetett. De legalább találkozom a kutyámmal, a legjobb barátommal. Hozzá megyek most.” SPANYOLORSZÁG egyik leggazdagabb ura, egy grand, egy hetes hivatalos útja után hazafelé tartott a háború sújtotta Párizsból. Vele volt a felesége és a kislánya is. Saját kocsiját vezette, ami mi más is lehetett volna, mint egy Hispano. Hogy az országban nem lehet üzemanyaghoz jutni? Ostobaság, őt nem érintették az ilyesfajta triviális dolgok. Ő értette a dolgát és megvoltak az összeköttetései. Már majdnem átértek a határon, mikor a grand hirtelen megállította az autót, majd egy hosszú szakaszon visszatolatott és rákanyarodott egy kisebb útra. – Mi az ördögöt csinálsz? – kiáltott rá szinte hisztérikusan a felesége. – Nem Barcelonába me-

gyünk? – Nem, meg szeretném nézni a Pireneusokat – válaszolta röviden a grand. – De nekem Barcelonában van dolgom, tudod jól. Mit jelentsen ez? A grand is épp ezen tűnődött. Mitől támadt ez a hirtelen ötlete, hogy megtegyék a hosszú, kacifántos utat a Pireneusokon keresztül? – Olyan szép az a táj – makacskodott. A kislány nem szólt egy szót sem. Összeszorított a szájjal ült, pontosan úgy, mint az anyja. – Ez aztán már több a soknál – hebegte az anya levegő után kapkodva. – Mi dolgunk azok közt a vad hegyek közt? Azokon a járhatatlan utakon? Még elromlik az autó és… – Fejezd be – szólt rá a férje. – Azt tesszük, amit mondtam. Pedig ő maga is igen bizonytalan volt. Mit akar ezeken a zötyögős utakon? Úgy érezte, mintha… mintha másvalakinek az akaratából cselekedne. Nem volt hozzászokva, hogy irányítsák, nem tudta elviselni. Nem, ez csakis a saját fejéből pattanhatott ki, hogy most akarja látni a Pireneusokat. Az asszony egyszer csak abbahagyta a háborgó kereplést. – Mi folyik ott! – sikoltott fel hüledezve. – Jézusom, ne! – motyogta a grand – Az a férfi fojtogatja a fiút? Azonnal megállt. Vetlének sikerült akkora zajt

csapnia, hogy a támadója már csak akkor vette észre az autót, mikor az odaért. A férfi ekkor felkapta a tehetetlen fiú erszényét és felugrott. – Hagyd futni, papa, veszélyes! – kérlelte a grand lánya. – Elvette a fiú pénztárcáját – kiáltotta az anya. A grand legszebb férfikorában volt, és nem ismerte a félelem szót. Ezért tudott hosszú évekig a társadalom felszínén megmaradni. Már ki is pattant az autóból, megragadta a tolvaj kabátját és egy ütéssel leterítette. Az ütéstől a férfi elvesztette az eszméletét. A grand fogott egy kötelet, és hátrakötözte a kezét. Az asszony időközben letérdelt Vetle mellé, aki köhögött és fájó nyakát tapogatta. Egyetlen szót sem értett a nő izgatott hadarásából, de a legfontosabb most az volt, hogy valami csoda folytán az utolsó pillanatban sikerült megmenekülnie. Megfogadta, hogy ezentúl óvatosabb lesz. A kislány is odajött, kezében az erszényével. Erőlködve bár, de szépen megköszönte, saját nyelvén. – Ó papa, nem is spanyolul beszél! A grand segített nekik lábra állítani Vetlét. – Merci – fordult feléjük a fiú, mert a köszönöm szót tudta franciául. – Francia vagy? – kérdezte tőle a grand ugyanazon a nyelven. – Non. Norvég – próbálkozott Vetle. – Norvege… – A, Noruega! – csodálkozott az asszony és

hosszú szóáradatba kezdett, amit ezzel zárt: – Hová tartasz? De Vetle nem értette a kérdést. A nő a kezével különböző irányokba mutatott és megismételte a kérdést. Vetle kissé bizonytalanul, kérdő tekintettel vette elő a térképet. – Sí! Sí! – bólogattak. Vetle rábökött úticéljára. – Madre de Dios! Las Marismas? – sikoltott fel újra az asszony, mivel szokása volt a legcsekélyebb dolgok miatt is sikoltozni. A grand ezután mondott valamit, amit Vetle úgy értelmezett, hogy a „madarak megfigyeléséről” beszél, ezért lelkesen bólogatott, majd hozzátette? „Sí!”, ahogy azt épp tanulta. De a biztonság kedvéért valami francia-norvég keveréknyelven, és heves gesztikulálással elmagyarázta, hogy látogatóba megy valakihez – a madarak tanulmányozását nem találta elég meggyőzőnek. „Mon pere” (az apám), tette hozzá meggyőződés nélküli hangon, amikor tovább kérdezősködtek. Magában pedig arra kérte Christoffer papát, bocsásson meg neki ezért a kis hazugságért. A grand a feleségéhez fordult. – Mi pedig Barcelona felé megyünk. Mindenképp vissza kell vinnem abba a kisvárosba ezt a megkötözött gazfickót. A fiú akár velünk is jöhet. – Természetesen – vágta rá a két nő kórusban. Sikerült megértetniük magukat Vetlével. Amikor megmutatták, hogy ők hová mennek, Vetle majd

kiugrott a bőréből. Córdoba! Ez azt jelenti, hogy átviszik egész Spanyolországon. Szinte végig! Az autóból, a ruháikból és a viselkedésükből arra következtetett, hogy a férfi nagyon gazdag, befolyásos ember lehet, Micsoda hihetetlen szerencséje van! Később, miután az útonállót átadták a rendőrségnek, a grand diadalmasan megszólalt az autóban. – Látjátok? Én megéreztem. Ha nem erősködöm, hogy menjünk a Pireneusok felé, egy gazfickó jogtalanul jutott volna pénzhez, a fiú pedig már halott volna. Ekkor valaki Vetle közelében keserű mosolyra húzta a száját. Valaki, akit nem láthattak. Vetle nem láthatta védelmezőit. Pedig ott voltak mellette.

AZ ISMERETLEN VALAMI FELEMELKEDETT és beleszimatolt a levegőbe. Azt kutatta, ki szólíthatta. De a közelében semmit nem érzékelt. „Rabszolgám”, szólalt meg egy kísérteties hang, pontosan ugyanolyan, amilyen egykor Tamlint, az éjszaka démonát szólította. „Rabszolgám! Halljad a hangom és engedelmeskedjél!” Az ismeretlen megállt, kicsit előrehajolt és kíváncsian figyelt. A hang újra megszólalt. Elnyújtott, rekedtes, suttogó hang volt, visszhangként dübörgött annak a fejében, aki hallotta. “Figyelj rám, te nyomorult csúszómászó!” Akit

Gonosz Tengel most megszólított, a legkevésbé sem volt csúszómászó. “Egy fiú ugyanarra a helyre igyekszik, ahová te. Lehet, hogy ő ér oda előbb, mert vannak segítői. Meg kell állítanod, el kell pusztítanod, mielőtt ez megtörténne. Megértetted?” Az ismeretlen visszajelzett, hogy a parancsot megértette. Nagyon kellemes parancs. Sokkal izgalmasabb, mint egy ostoba papírlapot keresgélni, aztán megszervezni, hogy valami ember egy dallamot játsszon róla. Persze ezt is végre kell hajtani. Később.

5. fejezet VETLE egy tavernában feküdt az ágyában az éjszakai szállásán. Ide-oda hánykolódott. Valami nyugtalanítót álmodott. Egyébként minden a legnagyobb rendben lett volna, semmi oka nem volt az aggodalomra. Nagyon kellemes benyomást tett az előkelő családra. Az úton Vetlének spanyol szavakat tanítottak, és ezzel remekül elütötték az időt. Vetle értelmes fiú volt, gyorsan tanult. A kislány gátlástalanul bámulta. Egy nagy, majdnem felnőtt fiúval utazhatott együtt, mi mást is kívánhatott volna egy kilencéves kislány? Vetle álma újra visszatért, ki tudja már hányadszor. Valaki egy végtelen teremben hozzá beszélt. „Az ismeretlen közeledik, Vetle! Légy résen! Jön és mi nem tudunk megvédeni tőle.” „Miért nem?” – kérdezte, de a válasz belemerült az álom elfolyó, szétmálló visszhangjába. Amikor felébredt, már csak a szavakra emlékezett. UTAZÁS KÖZBEN természetesen akadtak problémák. A világ kétségbeejtő helyzetének árnyéka erre az országra is rávetült, még ha nem is vettek részt a háborúban. A benzinért rendszerint úgy kellett könyörögni, az emberek ellenségesen viselkedtek a

gazdagokkal, akiknek olyan kiváltságban volt részük, hogy autóval furikázhattak. Az ilyen és ehhez hasonló apró bosszúságok mind megnehezítették az utazást, amely így tovább tartott, mint normális esetben. Bár Vetle még így is gyorsnak érezte. Jobban nem is járhatott volna; keresztülutazott egy csodálatosan szép idegen országon, a jótevői révén pedig alaposan megismerhette az országot és annak népét. Persze egy kissé elfogult módon, a grand előkelő társadalmi osztályhoz való tartozásának köszönhetően. A szegényekkel szemben kissé megvető volt, míg saját osztályának kiválóságait természetesen rendkívül büszkén emlegette. Vetle csak a felét értette annak, amit mondtak, de azért annyit tanult az úton, amennyit csak lehetett. A család meghívta, lakjon náluk lenyűgöző córdobai palotájukban. Vetle egy délutánt és egy éjszakát engedélyezett magának, aztán tovább kellett indulnia. Könnyes búcsújelenetek következtek, természetesen ígéretet kellett tennie, hogy majd ír, kérték, hogy hazafelé ismét látogassa meg őket. Mindent meg fog tenni ennek érdekében, ígérte, bár magában egyáltalán nem hitt benne. Fogalma sem volt róla, hogyan alakul a visszaútja. AZ ISMERETLEN új jeleket érzékelt a fejében. “A fiú közeledik. Légy résen! Nem juthat be a kastélyba!” Nehézkesen megmozdult. Öröm árasztotta el. A

fiú közeledik! Ő maga is úton volt a lápvidék felé, ahol a kastély van. De sosem ment be a falvakba vagy városokba. Utolsó ébredése előtt nagyon sokáig mozdulatlanságba dermedve feküdt. Nyersen elfogyasztott halon és apró állatokon élt. Feküdt a rejtekhelyén, és arra várt, hogy a gonoszság szétáradjon a testében, felerősödjön és kifejtse rettenetes hatását az embereken. Most elérkezett a idő. A nagy mester szólította. Egy kisfiú? Apróra tudnám zúzni testének minden egyes csontját, külön-külön. A mester meg lesz velem elégedve. VETLE LEVELET ÍRT az otthoniaknak, hogy megnyugtassa őket. Nem fecsérelte a szót, csak anynyit írt, hogy jól van és hogy milyen jó, befolyásos barátokra tett szert, meg hogy nemsokára újra otthon lesz, csak még végre kell hajtania a rábízott feladatot. A grand szolgálója adta postára a levelet. Így már nyugodtabbnak érezte magát. Vetle aggódott a szüleiért és a többiekért. Nem akarta, hogy nyugtalankodjanak miatta. Hiszen olyan jól érezte magát! Miután megérkeztek a córdobai palotába, a grandnak és Vetlének volt egy komoly beszélgetése. A grand megkérdezte Vetlétől, hol lakik az apja. A fiú bizonytalan volt. Semmi értelme nem lett volna belekezdeni a Jéghegyek Népének hosszadalmas és hihetetlen történetébe. Ha csak a saját kis történetét mondaná el a

kottákról és Gonosz Tengelről, az túl aprólékos és érthetetlen lenne és csak újabb kérdéseket szülne, ami végül oda vezetne, hogy az egész történetet el kellene mesélnie. Az pedig csekély spanyol tudása miatt nem menne, Úgyhogy annyit mondott csak, hogy az apja a lápvidéken lakik egy kastélyban. – Las Marismason? – kérdezte a grand hitetlenkedve. – Hiszen ott nincsen semmiféle kastély. – Nem vagyok benne biztos, hogy Las Marismason van – felelte Vetle ugyanolyan hevesen gesztikulálva, mint a spanyol. – Csak annyit tudok, hogy valahol a Guadalquivir folyó deltájában található. – De a Guadalquivirnek óriási deltája van! – kiáltott fel a grand. – Van valami támpontod, amit követni tudsz? – Persze – vágta rá Vetle. – Pontos leírásom van, csak a lápvidék egy bizonyos pontjára kell eljutnom. Onnan már tudom az utat. – Hát, reméljük. Tudja az apád, hogy mész? – Sejtelme sincs. Fogságban van – füllentett Vetle –, én fogom kiszabadítani. Nem volt szabad túlzásba vinnie a dolgot! Látta, hogy a grand szeme kíváncsian felcsillan. – Nem túl veszélyes. Szolgaként tartják ott, vagy valami ilyesmi. Nincsenek túl jó… képességei. (Christoffer papa, aki orvos, és mindenhez ért! Bocsáss meg, kérlek!) – Hát a fiának több ész jutott – jegyezte meg a nemesember. – Nagyon szép tőled, Vetle, hogy segíteni akarsz az apádnak. De hogy került oda?

Vetle erre nem volt felkészülve, így gyenge nyelvtudására hivatkozva kibújt a válasz alól. Életében először örült annak, hogy keveset tud. A grand elmondta, hogy nagyon szívesen elvinné autóval, de most már muszáj a saját ügyeit intéznie. Vetle természetesen megértette, és még egyszer megköszönt mindent, amit érte tettek. Istenem, mi többet kívánhatott volna! A spanyol elgondolkozott. – Az egész olyan ijesztően hangzik. Egy kastély a lápvidéken. A kastélyok körül mindig van valami kis település, azt viszont biztosan tudom, hogy arrafelé semmi ilyesmi nincsen. – A fejét törte. – Hacsak nem… hallottam egy kastélyról ott kint a lápvidéken, most már emlékszem, de az egész olyan régen történt. Egy régi mór kastélyt emlegettek. De az messze délen fekszik. És abban sem vagyok biztos, vajon igaz-e? – A mór kastély stimmel! – Állítólag egy sziklára épült, és valószínűleg szinte teljesen megközelíthetetlen a körülötte elterülő mocsár miatt. – Ez is stimmel – helyeselt Vetle egyre nagyobb érdeklődéssel. – Ajaj! Jó messzire kell menned. Amellett igen veszélyes vállalkozás. Teljesen kiismerhetetlen terület az ott, nincs semmi szilárd talaj az ember lába alatt. De ha így áll a helyzet, amennyiben ugyanarról a kastélyról beszélünk, tudok segíteni egy kicsit. A hozzátartozó település… A közelében található

egy romváros, ami félig már elsüllyedt a mocsárban. Silvio-de-los-muertos-nak hívják. Vetle kétségbeesetten próbálta magába szívni a spanyol szóáradat minden részletét. – És ez mit jelent? – Ó, a mórok uralkodása idején a városka lakossága örökös rettegésben élt a kastély meglehetősen kegyetlen ura miatt, akinek nem tudom a nevét, de nincs is jelentősége. Naponta temették a halottaikat, azokat, akiket leszúrtak, vagy agyonvertek, vagy akik egyszerűen nem bírták tovább. Aztán egy ember érkezett a városba, aki felvette a harcot a várúr ellen. Meg akarta bosszulni a halottakat, nyilván élt valami rokona a városban. Azt, hogy mit csinált, vagy mit sikerült elérnie, nem tudom. Valószínűleg rosszul sülhetett el a dolog. A települést viszont róla nevezték el Silvio-de-los-muertos-nak, ami annyit tesz, Silvio-a-halottak-barátja. – Szép – sóhajtott nagyot Vetle. – Igen. Kérdezd meg, merre van az a romváros, akkor biztos odatalálsz! – Ezt fogom tenni – ígérte Vetle hálásan. Induláskor bőségesen ellátták útravalóval és pénzzel. Nem, nem kölcsön kapta, hanem ajándékba. Vetle megértette a grand büszkeségét, a magáét pedig félretette. Így aztán, ameddig lehetett, vonattal utazhatott. A sínpálya végétől gyalog kellett folytatnia az utat. Ugyanis Las Marismason nem jártak vonatok, vagy autók, de még emberek is alig-alig. A madarak és más állatfajok világa volt ez.

A GRAND TANÁCSÁT követve Vetle nem Sevilla felé indult, hanem vonattal elment a folyó mellett elterülő alacsony hegyekig. Majd ugyanabban a magasságban gyalog folytatta az utat, míg egy este lepillantva meg nem látta a Guadalquivir körül elterülő síkságot. A Guadalquivir az arabok Wadi-alKebir-je, azaz „Nagy Folyó”-ja volt. Jóságos ég, gondolta Vetle. Pedig a hatalmas területnek csak egy kis töredékét látta. Las Marismasnak még csak a közelébe sem ért. A kimerültségtől kissé elbátortalanodva látta be, hogy nagyon nehéz lesz a kastélyra rábukkanni. Legalábbis ezen a részen nem volt semmiféle kastély, pedig kilométerekre ellátott innen. Tovább kell mennie. De merre menjen? Északnak, vagy délnek? A legnagyobb valószínűség szerint délnek. Mindenesetre a hegygerincről le kell mennie. A hegyoldalt viszont sűrű erdő borítja, semmit sem fog látni. Azok után, ami a határnál történt vele, nem is mert az erdőben tartózkodni. Ostobaság! Inába szállt volna a bátorsága? Vetle keresztülbukdácsolt a szántón, de nyomát sem látta semmiféle emberi lakhelynek. Az egész teste sajgott a hegygerincről levezető viszontagságos úttól. Számtalan sebből vérzett. Nadrágja a térdénél egészen megkeményedett a rászáradt vértől, tenyere felhasadt, a szemöldökén lévő sebből a szemébe csöpögött a vér. Ruhája cafatokban lógott rajta.

A tizennégy éves, Jéghegyek Népéből származó Vetle nagyon magányos, elcsigázott és riadt volt, szemében a kétségbeesés és a bátortalanság könnye csillogott. Egyszer csak földbe gyökerezett a lába. Egy épület? Ez bizony valami tákolmány! Kicsi, négyszögletes téglaépítmény volt, valószínűleg a termények tárolására szolgált. Vetle tovább ment, azt remélte, hogy még több házra fog bukkanni, de mikor semmit nem talált, visszafordult és egy alacsony ajtón keresztül bejutott az épületbe. A földszagból tudta, hogy sejtése beigazolódott, valóban raktárfélére bukkant. Az épület most üres volt, bár ahogy tovább tapogatózott, az egyik sarokban egy halom kosárba meg zsákba botlott. Vetle kiterítette a zsákokat, fekhelyet készített magának. Hát nem olyan, mint az a selyempaplan, amellyel córdobai luxuslakosztályában takarózott! Kitapogatta az ajtót és felfedezte, hogy egy kicsit nehezen ugyan, de be lehet belülről reteszelni. Miután ilymódon bezárkózott, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. Végre lekuporodott a fekhelyére és nem törődött az esetleges patkányokkal, pókokkal és egyéb férgekkel. VETLE FELÉBREDT. Nem érzékelte, milyen napszak van, teljes volt a sötétség, bár arra sem emlékezett, hogy van-e a búvóhelyén ablaknyílás. Valami felébresztette. Vetle mozdulatlanul feküdt és hallgatózott. Félt, még a lélegzetét is visszafojtotta. Nagyon szerette volna, ha most van vele

valaki. Akárki. Anyja vagy apja, de a legjobb lenne… Hevesen megrázkódott. Hallotta, hogy valami mászik kívül a fal mellett. A vékony falon keresztül tisztán kivehető volt, ahogy valami vonszolja magát előre, és közben fújtatva hörög. Valami, ami nagyon türelmetlen. Valami vagy valaki az ajtónál matatott, kaparászott, tapogatózva keresett valamit. A retesz! Vajon megvédi-e ez az egyszerű zár a külvilággal szemben? – gondolta. Vetle ott ült a falhoz lapulva, teljes pánikban. Egyből felismerte a hangot. Ugyanolyan lény volt, mint fent a hegyen. Azt persze nem lehetett tudni, vajon ugyanaz-e. Valami vadállat lenne? Még mindig ez tűnt a legelfogadhatóbb magyarázatnak. De ez ott kinn valahogy nagyobbnak tűnt. Hatalmas csattanás hallatszott, az ajtóra vágtak rá egyet, Vetle szíve majd kiugrott a helyéről. Ne! Nem szabad ilyen könnyen feladnia! A következő ütéstől az ajtó recsegni kezdett. Aztán csend lett. Egyelőre. Vetle az ajtóhoz kúszott, és hátával szinte hangtalanul nekidőlt. Valami az ajtórésnél szimatolt. Egész magasan! Magasabban, mint ameddig egy két lábra álló vadállat érne. Vetle remegett félelmében. Az egész olyan váratlanul történt, hogy el sem tudott menekülni. A következő ütéstől betört a masszív ajtó, Vetle érezte, hogy valami kemény karomszerűség az alkarját karmolja. Az ismeretlen mancs, vagy pata,

vagy valami más, a betört ajtón át benyúlt és hozzáért Vetléhez. Aztán rögtön visszahúzódott, Vetle pedig megpróbálta elviselni az egyre jobban elhatalmasodó fájdalmat. A halálra rémült fiúnak a sírást is sikerült visszafojtania. Lehet, hogy mégis van errefelé medve? Vetle felkészült a halálra, várta a negyedik, végső rohamot, és közben arra gondolt, megpróbálja összeilleszteni a törött deszkákat és kitámasztja a sarkát, de teljesen fölöslegesnek tartotta. No… még egy roham! Miért nem jön már?! De nem jött. Helyette azt hallotta, hogy a csoszogó léptek viszonylag gyorsan távolodnak. Rögtön ezután közeledő hangokat hallott. Normál emberi hangokat. Két vagy több beszélgető ember közeledett. Az éjszaka közepén? Nem kellene figyelmeztetni őket? Csak óvatosan, biztatta magát Vetle, majd félretolta a reteszt, és kidugta fejét az ajtónyíláson. Kora hajnal lehetett, inkább sötét volt, mint világos. Hova lett a szörny? Vetle valami kis liget, vagy inkább csalit körvonalait vette ki a sötétben. A léptek abból az irányból közeledtek. Jobb, ha most kimegy innét. A karja úgy égett, mint a tűz! A másik kezét rászorította, és érezte, hogy az ujjai között melegen folyik a vére. Emberek? Nem látta, és nem is érhette utol őket. De nem

számított, lehet, hogy egész nap nem lesz több lehetősége rá, hogy előjöjjön búvóhelyéről. Vetle fürgén kibújt az ajtón, mint valami kis menyét, és olyan messze futott a csalitostól, amennyire csak lehetett. A napfelkeltéből ki tudta következtetni, mennyit haladt déli irányba. Furcsa, hogy nem látta azt a két embert, akik a viskó közelében beszélgettek, és megjelenésükkel elkergették azt a különös állatot. Figyelmeztetni szerette volna őket, köszönetet akart mondani, de sehol nem voltak. Persze sötét volt, de annyira azért nem, hogy ne lehetett volna meglátni legalább az árnyékukat. Amikor már messze maga mögött hagyta az épületet, és már a nap is elindult útjára a hatalmas síkság felett, akkor ébredt tudatára, hogy az a két ember norvégül beszélt. Művelt ónorvég nyelven.

6. fejezet VETLE EGÉSZ ÁLLÓ NAP menetelt a folyóág mentén, bár nem tudta biztosan, merre jár, esetleg már el is hagyta a kastélyt, vagy éppenséggel az ellenkező irányba megy. Eléggé bosszantó gondolatok voltak. De amikor néha úgy érezte, legszívesebben visszafordulna, valami mindig ellenállt benne. Nem baj az, ha a megérzéseire hallgat, azok szerint pedig jó irányba megy. Végig lent maradt a nyílt, sík területen. Néha látott egy-egy települést a hegyoldalban, de nem mert felmenni. Amíg csak lehetett, lent maradt a síkságon. Rettegett az erdős területektől. A karja egyre jobban fájt, és ez nagyon zavarta. Még meg sem merte nézni a sebet. Estefelé észrevette, hogy társasága akadt. Először megijedt. Mi ez, valami csapda? Abból már kezdett elege lenni. De mikor megállt és hátrafordult, hogy szemügyre vegye követőit, megnyugodott. Két kisfiú jött mögötte, az egyik hét, a másik négy év körüli lehetett, bár ezt nem lehetett pontosan megállapítani, mert a spanyol gyerekek általában kisebbek voltak, mint norvég társaik. Ők is megálltak, mint Vetle, vagy huszonöt méterrel a fiú mögött. Szép, fekete szemükben riadtság ült. Már régóta jöhettek szorosan mögötte. – Salud – üdvözölte őket kissé hibásan Vetle, mivel a szó azt jelentette „egészségére”, nem pedig

azt, hogy jó napot, ahogy hitte. A két fiú válaszul ijedten bólintott. Vetle tört spanyolsággal folytatta: – Egy irány megyünk? Micsoda buta kérdés! Nincs is más út, csak ez a keskeny ösvény a hegygerinc és a mocsár közt. Vetle cipőjében cuppogott a víz a mocsaras terepen való egész napos gyaloglás után, a két fiú viszont mezítláb volt. Mennyivel praktikusabb megoldás. Most suttogva tanácskoztak. – Sí – felelte a nagyobbik. Vetle intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. Vonakodva tettek néhány lépést, aztán biztos ami biztos, tisztes távolságra megálltak. – Kicsit beszélek spanyolul – magyarázkodott Vetle. Ekkor felragyogott az arcuk és egészen közel mentek Vetléhez. – Megyünk együtt? Merre mentek ti? Vállrándítás volt a válasz. Vetle most jött rá, hogy a fiúk spanyol cigányok voltak. A grand és a családja igen megvetően beszélt a cigányokról. De Vetle még a szüleitől tudta, menynyire téves ez a megítélés. Büszke nép volt a spanyol cigány, persze a megélhetés gondot jelentett nekik, gyakran üldöztetésnek voltak kitéve. Ezzel szemben ősrégi kultúrával dicsekedhettek, tehetséges zenészek, táncosok, énekesek voltak – a flamencót is ők adták a világnak. Sokuknak remek érzéke volt a művészetekhez. Nagylelkű emberek voltak,

de gyakran kényszerültek az éhhalál küszöbére, és ez megalázó helyzetekbe sodorta őket. Forróvérű nép, „szívükben egyformán lobogott gyűlölet és szeretet”, ahogy egy skald egyszer megénekelte róluk. Ennyit tudott Vetle a spanyol cigányokról. Ez az ismeret meglehetősen hiányos volt és általánosító. Hát ez a két kisfiú…? Mit kezdjen most velük? Gyorsan végiggondolta a dolgot. Egész nap nem látta a vadállatot, különben nem hívta volna magával a két fiút. Semmiféle veszélynek nem akarta őket kitenni. Másrészt viszont… – Mehetünk együtt – próbálta egyszerű szavakkal, hevesen gesztikulálva értésükre adni a szándékát. – Ti nem lesztek egyedül és tudtok nekem segíteni a beszéddel. – Sí, sí – bólogattak lelkesen. – Hol laknak a szüléitek? – Meghaltak, señor. Vetle hitt nekik. A csavargók gyerekei gyakran hazudják ezt, ha a szülők az emberek együttérzésére számítva, őket küldik koldulni. De ez a két fiú nem hazudott. Együtt indultak tovább az ösvényen. Mennyivel jobb, ha az ember nincs egyedül! Még akkor is, ha két segítségre szoruló kisfiú a társaság. Az idősebb fiú megkérdezte Vetlét, hová megy. – Silvio-de-los-muertos – felelte. A gyerekek egymásra néztek. Nyilvánvalóan nem ismerték ezt a nevet. – Tudjátok, hol van mi? – kérdezte Vetle. – Sí, señor. Nemsokára egy kis hegyi faluba

érünk. Sok ott a cigány. – Ti oda mentek? – Sí. Lehet, hogy ott is maradunk. – Odamehetek veletek? Talán valaki tudja, hol van Silvio-de-los-muertos. A fiúk helyeselték az ötletet. – Meg aztán… Vetle kétségbeesett mozdulattal mutatta meg karján a sebet, amely most már egészen elmérgesedett. – Ah, señor! – rémüldözött vékonyka hangján a két fiú. Az egyik őrült sebességgel beszélni kezdett, a másik pedig tekintetével az erdős területet fürkészte. Vetlét egy kicsiny tóhoz vonszolták és megértették vele, hogy ki kell mosnia a sebét. Vetlének nehezére esett a mosdás, mert a sebe iszonyatosan fájt és újra vérezni kezdett. Az idősebbik fiú talált néhány nagy levelet, melyekkel be tudta borogatni Vetle karját. A borogatás kellemesen lehűsítette a begyulladt sebeket. Vetle elmosolyodott. Ez már majdnem olyan volt, mint a Jéghegyek Népének vajákos tudománya. Persze a cigányok is a természethez közel éltek, ahogy Jó Tengel, Hanna, Sol, Mattias és a többiek, akiknek gyógyító erő volt a kezében. – Éhesek vagytok? – kérdezte Vetle. Újabb közönyös vállrándítás volt a válasz. Vetle keresett egy szárazabb helyet, leült és elővette elemózsiájának maradékát. A két szerencsétlen igencsak éhes volt. Egy pillanat alatt bekebeleztek mindent, pedig

az étel Vetlének legalább két napig elegendő lett volna. Folytatták útjukat. – Hol szoktátok tölteni éjszakát? – kérdezte Vetle, mivel közeledett az este. – Barlangokban. Vagy ahol ránk esteledik. – Nem veszélyes? Nincsenek erre állatok? – puhatolózott Vetle. – Az emberek veszélyesebbek – felelte az idősebb halkan. Vetle egyetértett vele. A nagy fiút Sebastiannak hívták, a kicsit Domeniconak. Olyan elmélyülten beszélgettek, hogy észre sem vették az idő múlását. Hirtelen leszállt az alkonyat. Igyekezniük kellett valami éjszakai menedéket keresni. Sebastian felmutatott a hegygerincre, ahol egy kis falut pillantottak meg. Vetle habozott, félt az erdő borította hegyoldaltól. A lápvidéken viszont nem volt alvásra alkalmas terület, így aztán végül ő is a fiúkkal tartott. Ahogy az alkony sötét estébe fordult, a három fiú még el sem érte a fehérlő kis falut, valahonnét énekszó és zene hallatszott. A falu még messze volt, onnan nem jöhetett, egyszerre pedig tábortűz fényét pillantották meg maguk fölött. A kisfiúk izgatottan váltottak néhány szót, és ahogy átvágtak az erdőn, fent egy sziklát pillantottak meg. A világos mészkőfalat mélyedések, barlangok sokasága tarkította. A tűz fénye is onnan jött. – Cigányok! – kiáltották a fiúk, magukkal rán-

gatva Vetlét. Egy pillanattal később fent álltak a sziklaszirten, emberek vették körül őket, a barlangokat pedig tüzek meleg fénye világította meg belülről. A fiúk elmondták, kicsoda Vetle, s a cigányok mindhármukat őszinte, meleg szeretettel fogadták. Mindenekelőtt persze enni adtak nekik a hatalmas húsos fazekakból. Magától értetődő volt, hogy a cigányok ott akarták tartani a két árvát, Sebastiant és Domenicót, aminek Vetle, aki a köves talajon ülve egy darab húst majszolt, nagyon örült. Bár biztosan hiányozni fog neki a két kis csavargó. Nagyon jól megvoltak hárman napközben, a két kisfiú el tudta feledtetni vele saját félelmét. Mert félt, ezt nem is tagadhatta. Hirtelen vágyat érzett, hogy itt maradjon ezekkel a kedves emberekkel, ne kelljen tovább gyalogolnia a lápvidéken. Ebben a pillanatban az egész feladat, a kották megsemmisítése teljességgel értelmetlennek tűnt a számára. Nyilván fáradt. Majd megjön a kedve reggelre, ha kialussza magát. Megpróbált a flamenco ritmusának ütemére tapsolni, de a szemét is alig tudta nyitva tartani. Egy vele egykorú lányka telepedett le mellé. Vetle túl fáradt volt ahhoz, hogy kellőképpen oda tudjon figyelni rá, de azt azért halványan észrevette, hogy milyen heves és hogy mélyen kivágott ruhát hord – csakúgy mint a többi nő, úgyhogy ennek sem volt semmi jelentősége. Elmondta, hogy itt Juanitának szokták hívni, de tulajdonképpen ő Jeanne, és nem

idevalósi. Vetle bambán ránézett. Valóban, sötét volt a haja és a szeme, de egy árnyalattal világosabb, mint a többieknek. – Hadd menjek veled – suttogta a lány könyörögve újra meg újra. – Ügyes tolvaj vagyok és ha elfogy a pénzünk, fel tudom ajánlani szolgálataimat a férfiaknak. Szeretnék eljutni a hazámba. Ezek az emberek nagyon kedvesek hozzám, jól is érzem itt magam, de most hozzá akarnak adni Manolóhoz, ott ni, de neki már két felesége is volt és van egy csomó gyereke. Vetle egészen elhűlt. – De hát hány éves vagy? – Tizennégy. – Na de…na de… – tört ki a fiúból, de nem tudta befejezni a háborgást. – Nem jöhetsz velem, én déli irányba megyek tovább, hogy végrehajtsak egy veszélyes feladatot. – Dél felé mész? – ismételte Jeanne-Juanita csalódottan, és elhúzódott Vetlétől. – Én meg Franciaországba akarok eljutni. Vetle nézte, ahogy távolodik. Járása olyan volt, mint a többi nőé, érzékien ringatta a csípőjét. Egyébként egyáltalán nem olyan volt, mint a többiek. Vetle elhitte, hogy Jeanne valóban francia. Hogy kerülhetett ide ebbe a cigánytáborba? Nem tudta összeszedni a gondolatait. Annyira jólesett végre emberek között lenni, akik törődnek vele, hogy teljesen elengedte magát. Minden mindegy volt, örülni szeretett volna és élvezni az életet ezekkel az emberekkel. Vajon csak örömről szólt a

daluk? Nem volt benne égy kis szomorúság is? A cigányok éjszakáig énekeltek és táncoltak nekik, míg Vetle szemhéja le nem csukódott, és már nem tudta tapssal követni a flamenco jellegzetes ritmusát. Jót nevettek megfáradt ritmusérzékén, majd megmutatták neki és a két fiúnak fekhelyeiket az egyik sziklamélyedésben. Kint tovább szólt az ének. Vetle még egyszer sem érezte magát ilyen biztonságban, amióta otthonról elindult. MÁSNAP REGGEL beszélt az egyik emberrel. Már hogyne ismernék a kihalt várost, Silvio-de-losmuertost. Ki más ismerné Spanyolországot, ha nem ez a vándor nép? De nem szívesen beszélnek róla. Muszáj oda mennie? Nem jó hely az! A lakosság elmenekült onnan, elhagyták otthonaikat, halottaikat. Silvio-delos-muertos valóban halott város volt, besüllyedt a földbe. Már csak a kastély maradt meg, az is nemsokára romba dől. A kastély ura bizonyára jól él, de a szolgálók komor egy népség. A kastélyba csak őrbódé mellett lehet bejutni, ott viszont hatalmas, szörnyszerű kutyákat tartanak. Vetle még mindig oda akar menni? Igen, muszáj. Valamit meg kell szereznie. Valami értékeset? Nem, ellenkezőleg, valamit, ami veszélyes. Meg kell semmisítenie. Ezt neki kell elintéznie. Sajátkezűleg. Bólintottak, hogy megértették. Tehát, még mennie kell tovább egy darabon, át Las

Marismason. A madárvilág pereménél, bent a hegygerinc mellett fekszik Silvio-de-los-muertos. Van ott egy erdő… De az erdőt már elhagyta, magyarázta Vetle. Nem, nem az az erdő. Az ott az elsüllyedt városnál sokkal, de sokkal rosszabb. Nagy? Közepes, mutatta a cigány a kezével. Semmi különös. Az is pusztulóban van, ugyanúgy, mint a város. Olyan, mint az az erdő, ami mellett eljött? Nem, annál sokkal rosszabb. Rémületes környék az. Nagyon vidáman hangzik, gondolta Vetle és összerázkódott a reggeli hűvösben. Kapott egy ezüst keresztet, a nyakába akasztotta, és sok szerencsét kívántak neki az útra. Sebastian és Domenico minden-áron vele akart menni, de a cigányok nem engedték őket. Ezek a melegszívű emberek teljes mértékben befogadták és sajátjukként kezelték a két fiút. Vetle búcsút intett nekik és elindult. Most még kevésbé volt kedve, olyan remekül érezte magát a barátságos, kedves emberek között. Miután elbúcsúzott tőlük, kétszeresen tört rá a magány. A cigányok útbaigazították, megmondták, melyik a legjobb út, ahol nem lesz sokat egyedül, mert szavak nélkül is megérezték aggodalmát. A legjobb, ha hosszan követi a hegygerincet, mert arrafelé egymást érik a falvak. A síkságot úgyis hamarosan el kell hagynia, magyarázták. Innentől kezdődik a valódi Las Marismas, ahol csak madarak élnek, ember ott nem tud előre jutni.

Vetle kora reggel megszámlálhatatlanul sok madár rikoltozó hangjának kíséretében indult tovább. Még hosszú út állt előtte. A DÉLUTÁN hosszú volt és Vetle az egészet gyaloglással töltötte. A perzselő napon, társaság nélkül, teli félelemmel az egyedüllét, de még inkább egy esetleges útitárs miatt. Senkiben nem bízott többé a határon történtek és a dühödten szimatoló szörny támadása óta. Hiányzott neki a két kisfiú fecsegése, mert az legalább elfeledtette vele a maga baját. Most megint teljes erővel tört rá a bizonytalanság. Vetle rettentően szégyellte magát, amiért ennyire gyenge volt, ő, akit fontos feladat végrehajtására választottak ki! Ő, aki otthon a környék legvakmerőbb, legbátrabb gyereke volt, mindig kalandra készen! És most tessék! Egy szerencsétlen, gyáva kukac! Persze azt elfelejtette, hogy még csak tizennégy éves, és hogy ezelőtt soha ki sem mozdult hazulról. Meg azt is, micsoda különbség volt a többnyire ártatlan gyerekes csínytevések és mostani életveszélyes feladata között. De a következő gondolatra kihúzta magát. Az ősök őt választották ki erre a feladatra, őt, és nem mást. Kiválasztották, hogy harcoljon Gonosz Tengel akarata ellen. Ebből is látszik, hogy mellette állnak, néhányan biztosan megbíznak benne. Nem okozhat csalódást. De a csodába is! Annyira lehangoló volt, ahogy estefelé kezdett sötétedni körülötte! Bárcsak megfoghatná a mama kezét! Vagy neki is a kisujjában

lenne papa orvostudománya. Vagy itt lenne a jó öreg Henning, sőt inkább Benedikte. Ő varázsolni is tudna, ha nem határozta volna el, hogy felhagy ezzel a tudománnyal. És André… ő bezzeg nem félt, nem gyáváskodott, mikor megkapta a maga feladatát, hogy keresse meg Christer Grip leszármazottait. És Sander Brink… Ó, bárcsak itt lennének! Mindannyian! Bárcsak ő otthon lehetne! Vetle elgyámoltalanodott: keserves magányában csöndben pityeregni kezdett. MADARAK. Mindenütt csak madarak. Surrogtak a levegőben, rikoltoztak egymásra, kint a lápvidék fölött az égbolton rendezett sorokban húztak déli irányba. Pokoli jelenet, noha bűvöletbe ejtő látvány. Kész Paradicsom a madármegfigyelők számára! Vetle biztos volt benne, hogy több száz különféle fajt is lát egyszerre. Kicsi madarak fürge, izgatott rajai, méltóságteljes ragadozó madarak sokasága, aztán a valóban komoly sorok: darvak, ludak, hattyúk és gólyák. Vetle éppen az őszi költözés kellős közepén csöppent ide Las Marismasra. Csodálatos! Még akkor is, ha a madarak szabadon szálltak, és egy röpke időre látták talán a kisfiút lent a földön, de a következő pillanatban már el is felejtették. A fiú felnézett a madarakra és nagyot sóhajtott. Minthogy a grand ellátta pénzzel, éjszakánként a falvakban lévő kis fogadókban szállhatott meg, és ez

nagyon jólesett neki. De a nappaloktól rettegett. A nappalok a véget nem érő, hosszú magányt jelentették. Még aznap, elég korán, valamivel a szieszta ideje előtt Vetle a Las Marismas pereménél elterülő alacsony dombok közt megbújó nyomorúságos kis faluba ért. Egy embertől, aki épp a sziesztáját akarta megkezdeni, Silvio-de-los-muertos után érdeklődött. A férfi keresztet vetett. – Minek akarsz odamenni, fiam? – Ha akarok, ha nem, oda kell mennem. – válaszolt Vetle, aki egyre jobban tudta már a nyelvet. – Nem való az egy fiatal fiúnak. A holtak lelkei kísértenek ott. Beszélhetne valami vidámabbról is. Vetle már így is épp eléggé kétségbe volt esve. – Hát ettől nem lettem okosabb – mondta, és nyelt egyet. – De én nem a falut keresem, hanem a kastélyt, amelyhez a falu tartozott. A férfi a szemét forgatta. – Hát itt nem is fogod megtalálni. – Erre én is rájöttem. De megtudhatnám, merre van az a hely? – Veszélyes vállalkozás az egy ilyen kicsi fiúnak! Erre még egy felnőtt sem vállalkozna. De ha oda kell menned, hát menj tovább dél felé, lent a síkságon! Egyszer csak egy mellékúthoz fogsz érni, ami a lápvidékre vezet. Eléggé elhagyatott út az, úgyhogy nagyon kevesen merészkednek arra. – És az Silvio-de-los-muertoshoz vezet? – Sí, señor. És még tovább, a holtak várához. De

ott gonosz őrök zárják el az utat. Nem juthatsz ki az elfelejtett kastélyhoz. – Mindenképpen meg kell próbálnom. Laknak a kastélyban, ugye? – Valami őrült a szolgálóival! Senki más. Vetle csendben sóhajtott egyet, majd megköszönte a segítséget. A férfi újra keresztet vetett és eltűnt a házban. MÉG NYOMORÚSÁGÁBAN IS volt minek örülnie. A sebe szinte teljesen begyógyult, miután a barlangban egy cigányasszony ellátta. Az asszony öszszeráncolta a homlokát és gyanakvóan megkérdezte, hogyan szerezte a sérülést. „Valami állat megtámadott a sötétben.” válaszolt Vetle. „Egy állat?” a cigányasszony éles pillantást vetett rá. „Szeretném én látni azt az állatot! Azaz dehogy szeretném látni!” Majd mindenféle varázsszavakat mormolt a fiú karja fölött és a kezével valami hókuszpókuszt művelt, ami kicsit megijesztette Vetlét. Újra rátört az az érzés, hogy bárcsak lenne vele valaki, most hogy az utolsó falut is maga mögött hagyva vánszorgott előre. Az út lent folytatódott a síkságon, és ez egyáltalán nem volt megnyugtató. Itt már elkezdődött az erdő. Az a kihalt, mocsaras erdő. Vetle kihagyta a sziesztát, hogy időt nyerjen. Gyilkos meleg volt, de nem volt mit tenni. Muszáj volt tovább mennie a tűző napon, úgy gondolta, nem teheti meg, hogy még egy napot elveszteget. Különben is, számításai szerint éjszaka meg kel-

lene próbálnia bejutni a várba. Vetle hevesen összerázkódott. Régóta állt ott gondolataiba mélyedve. Nem valami mozgó pontot érzékelt a látóhatáron kívül? Ott, túl az erdőben? Első gondolata az volt, hogy elrejtőzik a sírkamrában, de aztán elállt az ötlettől. Hogyisne! A sírkamrából valami láthatatlan, emberi ésszel fel nem fogható gonosz erő áradt feléje. Amilyen gyorsan csak tudott, átrohant a településen. Azt képzelte olyan gyors, hogy bármilyen állat elől el tudna menekülni. Legalábbis majdnem. Egy gepárd elől nem. De Spanyolországban nincsenek gepárdok. Vetle kuncogott magában, de a nevetés inkább ideges sírásnak hangzott. Riadtan vette észre, hogy vége a napnak. Tehát gondolnia kellett az éjszakára. Ez a probléma minduntalan visszatért, nem hagyta nyugodni. És aztán… Az egyik helyen, ahol szétnyíltak a fák, valamivel odébb megpillantotta azt, amire azóta vadászott, hogy otthonról elindult: a kastélyt. Megállt. Az égen felfelé kúszó holdnak még nem volt elég ereje, hogy kellőképpen megvilágítsa az erdőnek ezt a részét. Ellenben az égbolt még fényes volt; Vetle többé-kevésbé tisztán ki tudta venni egy erődítményszerű épület körvonalait, sőt ha kicsit erőlködött, a részleteket is megláthatta. A kastély egy távoli sziklán állt, pontosabban egy magas dombon. Az ősrégi épület a magaslat dús

növényzete között bukkant elő. Igen, Vetle el tudta képzelni, hogy mór eredetű épülettel áll szemben. Erről árulkodott a minaretszerű torony, és a sok hagyma alakú nyílás. De istenem! Az egész annyira omladozó volt! Szinte látni lehetett, hogy potyognak le a kövek az épületről. Ha nem is szó szerint, de Vetle ezt is el tudta képzelni. A kastélyhoz egyetlen út vezetett, legalábbis Vetle csak egyet látott. De ott sehova nem jutna, mert az az út el van zárva, ezt tudta. A kastély önző ura nem vágyott látogatókra, ezt már tudta Vetle. És azt is, hogy istenítette saját mesteri kompozícióit. Úgyhogy Vetle nem tehette meg, hogy beállít hozzá és megkéri, ugyan már hadd semmisítse meg egyik remekművét. Ez kész öngyilkosság lenne, vagy majdnem az. Mindenesetre nem nagyon akart a kastélyban tartózkodni, nagyon rövid látogatást tervezett. Csak előbb jusson be. Meg kell kerülnie a kastélyt, mert a Sötétség Vándora szerint hátul van egy nyílás, amit nem őriznek. Nem sokat ment előre, mikor egyszer csak lenézett. Egy őrbódé! Felfegyverzett őr ácsorgott ott. Két hatalmas, ijesztő dobermann szimatolta izgatottan a levegőt. Ezek az egyébként barátságos kutyák akár életveszélyesek is lehetnek, ha úgy vannak kiképezve. Kiszimatolták Vetlét! Összesen két út között választhatott: vagy viszszafordul a kísértetvárosba, vagy megküzd a „felső

úttal”. A döntés nem esett nehezére. Felmászott a legközelebbi fára, megtapogatta az ágakat, hogy vajon mennyire erősek, mennyit bírnak el, majd, torkában dobogó szívvel, hason csúszva elindult az egyik ágon. Az ágak recsegtek egy kicsit, aztán ez is alábbhagyott. Ott, ahol az ágak a következő fa ágaiba gabalyodtak, Vetle megragadta az egyik új ágat, a lábát leengedte, és csak a karjával kapaszkodva átlendült a következő fára. Nagyon odafigyelt, nehogy letekintsen. Tudta, hogy ott csak a feneketlen mocsarat látná. Mikor további két-három alkalommal is sikeresen átlendült a következő fára, kicsit megnyugodott. Persze nem haladt túl gyorsan; néhol annyira sűrű volt a lomb, másutt pedig annyira össze voltak gabalyodva, vagy olyan csúszósak voltak az ágak, hogy Vetle nem jutott át rajtuk. Voltak olyan részek, ahol életveszélyesen messze volt egymástól a két fa, ilyenkor a fiúnak gyakorlatilag át kellett ugrania egyikről a másikra. Alaposan meg kellett gondolnia minden egyes mozdulatot, mint egy sakkjátékosnak, aki előre kiszámítja a következő lépéseit. Fel kellett mérnie minden lehetőséget, ki kellett próbálnia az ágak stabilitását, újat kellett választania, ha valamelyik nem tűnt elég erősnek, türelmesen kellett keresnie, tapogatóznia, miközben egyre sötétebb lett, míg aztán egyszer csak szilárd talajt nem látott maga alatt. Vetle épp fontolgatni kezdte, leszálljon-e az ágak közül. Aztán hirtelen teljes erővel odaszorította magát

az ághoz, és olyan kicsire összehúzta magát, amenynyire csak bírta. Alatta, az erdőben valaki közeledett. Vetle megismerte a horkanásszerű szimatoló fújtatást. A fiú ereiben a rémülettől megfagyott a vér, forogni kezdett vele a világ. Még nem felejtette el a karján lévő, fájó sebet.

7. fejezet EZEK A VADÁLLATOK! Hát itt is vannak? De senki más nem tudott róluk, soha senki nem hallotta őket, ez kiderült, ha Vetle megpróbált kérdezősködni. Egészen biztos, hogy vaddisznó. Egy hatalmas vaddisznó. Vagy…? És az a marás a karján? Az semmire nem hasonlít. Lehet, hogy mégiscsak medve. Spanyolországban? Elképzelhetőnek tartotta. Bár nem tudta biztosan. Most már igazán sötét volt, de azt azért ki tudta venni, hogy egy kicsit lejjebb valami kijön az erdőből. Vetle megdermedt félelmében. A hideg futkosott a hátán. Az a valami két lábon közeledett! Valamennyit a medvék is tudnak két lábon járni, de az látszott, hogy ez nem medve. Sőt, nem is állat. Ember? Nem létezik, ember így nem nézhet ki. Meg ez sokkal nagyobb is. Vajon annyira nagy, hogy észreveszi Vetlét? Talán el is tudja érni a fiút, aki ott lapul a szinte vízszintes ágak között? Vetle óvatosan kukucskált, a szörnynek már a puszta látványa is megrémisztette. Ha mégis ránézett, vigyáznia kellett, nehogy iszonyatos rémületében lezuhanjon. Valóban ember volt. Legalábbis valamikor az

lehetett. Nagy darab, széles alak, leírhatatlanul lomha, csak vonszolni bírta magát. Olyan volt, mintha az egész testét páncél borítaná, mintha valami rinocérosz lenne, apró, vörös szemei pedig merev, alaktalan, gonosz ábrázatból meredtek kifelé. Vetle soha életében nem látott ilyen visszataszító teremtményt, rettenetes hányinger fogta el, miközben kétségbeesetten kapaszkodott búvóhelyén. Bár a szeme színét rosszul ítélte meg. Nem vörösek voltak, hanem izzó sárgák! Sötétsárgák, szinte már narancsszínűek. Az emberi szörny még nem bukkant Vetle nyomára, az emelkedőn keresgélt. Az viszont egészen biztos volt, hogy őt akarja elkapni. Úgy viselkedett, mintha zsákmányt szimatolna a közelben. Mit csinálok, ha észrevesz?, törte a fejét Vetle. Nem tudók elmenekülni. Erre semmi esélyem. Hacsak nem csalogatom bele egy mocsaras árokba. Öljön meg egy ilyen monstrumot, akiről nem is tud semmit? Önvédelemből, persze! Vetle természetéből fakadóan az élet kioltásának még a gondolatától is irtózott, főként ha olyasvalakiről volt szó, akit a természet eleve ekkora tragédiával sújtott. Ennek a nyomorultnak biztosan szörnyű élete volt. Nem jelentene-e megváltást egy ilyen tragikus életben a halál? Ebben aztán ő nem fog segédkezni! A torz lény közelebb jött. A fiú számára egyre világosabbá vált, hogy a szörny fejében nem sok minden lehet. Miután nyil-

vánvalóan megérezte Vetle közelségét és állhatatosan kereste a fiút, egyszer sem nézett fel. A bizonytalan talajon ügyesen kitapogatta, hova nehezedjen irdatlanul nagy lábfejben végződő oszlopszerű lábaival. Karja leginkább valami nagy kőtörő kalapácsra emlékeztetett, és bár már erősen sötétedett, Vetle látta, mi okozhatta a karján lévő sebet. Nem karmok voltak, ahogy azt eddig képzelte, hanem a torz alak kézfejének háta. A szörnyeteg egész teste olyan volt, mintha valami pikkelyszerű páncél borítaná, annyira vastag és durva, hogy ez a valaha emberi lény kétszer akkorára nőtt tőle, mint amekkora valójában lehetett. Szerencsétlen teremtmény – gondolta Vetle. Noha nem úgy tűnt, mintha a szörny sokat kesergett volna a sorsán. Ellenkezőleg, most, hogy közel volt, és Vetle belepillanthatott az arcába, önbizalmat, önimádatot és talán… vérszomjat látott rajta? Igen, ez nyilvánvaló. Apró szemeiből csak úgy sütött a gonoszság. Egészen közel ért Vetléhez! És nem nézett fel! Rettenetesen ostoba lehet. A torz alak orrcimpája beleremegett a feszült szimatolásba. Most már nem tarthat sokáig, gondolta Vetle, megérzi a közelségemet és mindjárt felnéz, máshogy nem is történhet. A fiú úgy érezte, mindjárt elájul a rémülettől. Ez a rettenetes várakozás! Ebben a pillanatban a semmiből egy fiatal, fekete vadmalac bukkant elő és a viszonylag szilárd talajon a pikkelyes ember lábához futott. A lény állati morgással felüvöltött és az apró állat után kapott.

Persze rettentő lassú mozgásával elkésett. Tele vadászvággyal a vadmalac után vetette magát, de az közben egy fa mögé futott, és Vetle a saját szemével látta, amint a kis állat egyszerűen semmivé válik. A torz alak ezt nem látta. Rögtön vadászni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem fog sokáig tartani, a szörny hamar feladja, de Vetle legalább egy kis időt nyert és tovább tudott mászni a fák koronái közt. Most már nem mert leszállni, ahogy azt korábban tervezte. Köszönöm nektek, ősi védelmezőim, gondolta. Ez már a második vagy harmadik alkalom, ha nem a negyedik. Kapkodva, vakon mászott előre az egyre nagyobb sötétben, de a torz lény jellegzetes fujtatása újra egész közelről hallatszott. Vetle csak mászott tovább, de már nem volt elég óvatos. Egy túl gyönge ágat szemelt ki magának, és hirtelen lepottyant, bele egy iszapos mélyedésbe. Jaj, édes Istenem, fohászkodott. „Ha önnön butaságod miatt sodródsz veszélybe, nem tudunk rajtad segíteni” – mondta a Vándor. Most pedig pontosan ez történt. Ott kapálózott a sötétben, a lábát és a testét minden egyes mozdulatnál egyre mélyebbre szippantotta az iszap. Eddig fogalma sem volt róla, milyen veszélyes is valójában a lápvidék. Most aztán jócskán megtapasztalhatta. Az erdő másik részén pedig ott van egy rettenetes, ijesztő lény, és őrá vadászik. És nem kap segítséget, most nem. Egyedül kell

kikecmeregnie a bajból. Ettől a gondolattól már-már pánikba esett. Azt pedig nem szabad. Ha pánikba esik, elveszett. Hát a sötétség? Sokkal világosabb volt, mint várta. A magyarázat egyszerű volt. A hold teljes éjszakai fényével ragyogott az égbolton. Halványkék árnyakat vetített a halódó tájra. A hold Vetle segítségére volt. Egy gyökeret pillantott meg, szinte karnyújtásnyira maga előtt. Az egyik karját már kihúzta a mocsárból és most minden erejét megfeszítve megpróbált egész testével abba az irányba húzódni. Az ujjai hegyével már-már elérte a gyökeret – de maga a mozdulat nem járt sikerrel. A teste egyre mélyebbre süllyedt az ingoványban. A rémülettől panaszosan nyöszörgött. A mocsár már a nyakáig ért. A második próbálkozásnál már sokkal óvatosabb volt, alig mert megmozdulni, nehogy még mélyebbre süllyedjen. Segítségért nem kiálthatott, mert az erdőben senki nem járt, csak legfélelmetesebb ellensége. Kinyújtotta a karját, míg érezte, hogy az inai engednek, az ujjai szétnyíltak és megfeszültek. Lassú mozdulatokkal közelebb húzta magát a fa gyökeréhez, míg a legelső ujjpercei már majdnem meg tudtak kapaszkodni. Két ujjhegyével kétségbeesetten próbálta magát közelebb vonni, érezte hogy enged a szorítása a csúszós gyökéren. Az erőlködés után kifújta magát, újra nekiveselkedett az elérhetetlennek, de az ujja megint lecsúszott. Még egy utolsó lendületet vett, az egész teste megfeszült, az ujjai

remegve, mereven nyíltak szét, elérte a síkos gyökeret, közben az iszap már az álláig ért, Vetle minden létező erejét összeszedte… és az első ujjperceivel megint elkapta a gyökeret. Legyőzte a gyökér síkosságát, akarta, hogy sikerüljön, jobban meg akarta markolni a gyökeret, a hüvelykujjait is össze tudta kulcsolni a gyökéren – és megvolt! Sikerült! Keze megmarkolta a gyökeret. Jaj, csak most el ne törj, kedves, drága gyökér, vagy ne rántsd magaddal az egész fát, jövök, egyre közelebb vagyok, úgy, a vállam már kint van az iszapból, a másik karom is… Na, gyere már, másik karom, kérlek, az Isten szerelmére! És kint volt. Mind a két keze erősen markolta a gyökeret. Vetle halálosan kimerült, de észre sem vette. Az sem tűnt fel neki, hogy olyan erősen zihál, hogy majd kiszakad a tüdeje és a szíve úgy kalapál, hogy majd kiugrik a helyéről. Egyetlenegy dolog foglalkoztatta: hogy kimásszon a mocsárból. Úgy érezte, az iszap nem akarja elengedni a testét. Elképesztően nehezen tudta felhúzni magát. De a felsőteste fent volt a szilárd talajon. Egy pillanatra megpihent, mielőtt a lábával próbálkozott volna. Még egy erőfeszítés… Kiért. Ott feküdt és lihegett. Pihenni szeretett volna, mostantól fogva örökké csak pihenni. Halványan valami hangot érzékelt. Messze a távolban. Rémülten vonyító kutyákat. Azután egy sikoltást. Riadt sikoltást.

Aztán egy lövést. Halálsikolyt. A kutyák panaszos vonyítása távolodott, majd elhalt. Mintha menekültek volna – az életükért. A halálsikoly is abbamaradt. Az őrbódé, gondolta Vetle. A pikkelyes ember beleszaladhatott az őrbe. Ezért mozoghatott ő ekkora nyugalommal! Most már világosan látta, hogy az a pusztító szörny nem véletlenül került az erdőbe. Egész idő alatt ugyanarról a lényről volt szó, aki nyilvánvalóan követte Vetle lábnyomát. Talán ugyanazt a feladatot kapta, mint Vetle? Meg még egyet: meg kellett gyilkolnia Vetlét! Nem volt nehéz kitalálni, kitől kapta a parancsot. A háttérben csakis Gonosz Tengel állhatott. Ő maga nem tud idejönni, de ide tud küldeni valakit, ezt az ősök meg is mondták. Ahogy kapaszkodott felfelé, eszébe jutott álma a Jéghegyek Népének őseiről, akik így kiáltottak neki: „Valami közeledik! Légy óvatos! Nem tudunk ellene megvédeni.” „Miért nem?” kérdezett vissza Vetle. És itt véget ért az álom. Vagy csak ő nem emlékezett a befejezésre. Nem tudta, mi is történt valójában. A szellemek viszont tudtak neki kicsit segíteni. Az olyan jelenségekkel, mint az a kis vadmalac, meg… Segítség! Vetle karja beleakadt az egyik alacsony bokor-

ba, miközben megpróbálta újra megvetni a lábát. Nem volt egyszerű mutatvány, úgyhogy a pikkelyes körüli gondolatait most elfeledte. Vetle verejtékben úszott, mire megint biztos talaj került a lába alá és kifújhatta magát. Nem lett volna túl vidám leszánkázni ezen a meredek lejtőn, főként azért nem, mert akkor megint a mocsárba ért volna le. Ekkor vette észre, hogy megint világos van. A hold az egész sziklás részt megvilágította és ha Vetle felemeli a fejét, néhány méterrel feljebb megpillanthatta volna a kastély rücskös felületét. Csak nehogy valami kő essen a fejemre, aggodalmaskodott. Kedves kastély, vigyázz a köveidre, neked nagyobb szükséged van rájuk, mint nekem. Mászás közben a gondolatai újra visszakanyarodtak a pikkelyeshez. Ki lehet ez az ember? Valami nyugtalanító érzése támadt, amitől borsódzott a háta. Azok a sárga szemek. Gonosz Tengel embere. Közülünk való? Hiszen senki sem lehet az! De, egyvalaki lehet. A hold sápadt kék fénnyel világított. Erling Skogsrud. A gonosz Erling, aki olyan ijesztő változáson ment keresztül, hogy senki sem akart beszélni róla. Bezárták a bolondokházába. De lehet, hogy egyáltalán nem is volt bolond. Átoksújtotta volt, nem őrült.

Megszökött az intézetből és bevetette magát a kontinensre. Elesett a háborúban. De ez csak szóbeszéd. Ha viszont nem esett el (és egyébként is, hogy sorozhatnának be ilyesvalakit katonának), akkor mi lett vele? Vetle nem tudta, hogy ez puszta találgatás-e, vagy csak egy benyomás, vagy valami más erő hatására gondolja így, de egyvalamit biztosan érzett: a pikkelyes nem más, mint Erling Skogsrud. Amikor erre rájött, óriási nyugalom szállta meg. Úgy érezte, mintha jóságos segítői megpróbálták volna felvilágosítani őt, és sikerült is nekik. „MEGTETTEM, gondolta büszkén a lény. Embereket öltem!” Nagy mesterének válaszát leginkább egy nem túl elégedett, dühödt fújáshoz lehetett volna hasonlítani. „Rám lőttek, folytatódtak a lény diadalittas gondolatai. De ezzel a páncéllal sebezhetetlen vagyok.” „Tudom, én akartam, hogy ilyen légy,” küldte a választ morózusan Gonosz Tengel. „De még nincsenek nálad a kották.” „Nincsenek, de tiszta az út a kastélyhoz, mesterem. Hála nekem!” „A fiú életben van. Érzem. És közelebb van a célhoz, mint te.” „Micsoda?” gondolta a lény fújtató dühvel. „Esküszöm…”

„Jól van, jól van! Fékezd már magad! Menj be most a kastélyba! Sebezhetetlen vagy, ahogy magad is mondtad. Mert nekem így volt rád szükségem. Csak a szemeddel vigyázz! Az az egyetlen gyenge pontod. A Jéghegyek Népének világító sárga szemei.” „Majd becsukom őket,” biztosította a lény lelkesen bár, de nem túl bölcsen. Vetle megfigyelése, hogy a torz ember nem túl intelligens, igen helyes volt. „Most menj!” küldte Gonosz Tengel, akinek meglehetősen elege volt már emberéből. A torz alak, aki egykor Erling Skogsrud volt, minden igyekezetével megpróbált engedelmeskedni. ERLING SKOGSRUD, gondolta Vetle. Ezért nem tudnak hát az ősök leszámolni a pikkelyessel! Mert ő maga is a Jéghegyek Népéből származik. Súlyosan elátkozott, és ráadásul a legteljesebb mértékben Gonosz Tengel hatása alatt áll. Azon kevesek egyike, akik valóban a félelmetes ősapa szolgálatába szegődtek. Az ujja valami hideg kőhöz ért. Elérte a kastélyt. A bokrok olyan erősek voltak, hogy nyugodtan rájuk támaszkodhatott. Mászott felfelé a meredeken, egyik kezével a falnak támaszkodott, a másikkal erősen kapaszkodott a bokrokba. Oldalazva haladt előre a kastély hátuljának hitt oldalon. Kint semmit nem látott, csak a lápvidék elszórt

fáinak koronáit. A kastélytól messzebb fekvő őrbódé sem látszott. Ezt Vetle jó jelnek tartotta, biztos volt benne, hogy az épület hátánál van. A hold állása is segített neki a tájékozódásban. Bár a hold csalfa barát, az a jó szokása, hogy nagyon hamar eltűnik az égről. A csillagok sokkal megbízhatóbbak. Ők azt is látták, hogy megkerülte a várat. Ilyen veszélyes helyre építeni egy kastélyt! Bár a mórok többnyire erődítménynek építették a váraikat és kastélyaikat, és talán egykor ez is stratégiai építmény volt, Vetle nem tudhatta. Az is lehet, hogy a régi időben a folyó még nem építette ki maga körül a gyilkos lápvidéket? Vagy a kastély ura el akart rejtezni a világ elől? Számtalan magyarázat létezik, és mind egyformán igaz lehet. Vetle itt állt hát a cél előtt és még ezen az éjszakán cselekednie kellett. Lehet, hogy már így is túl késő. Gonosz Tengel kiválasztottja is a végzetes hangjegyekre feni a fogát. Noha nem valószínű, hogy ő is azt a parancsot kapta, hogy semmisítse meg a kottákat. Ellenkezőleg. Neki épp azt kell elérnie, hogy a dallamot lejátsszák. A kastély ura, vagy valaki más. A pikkelyes feladata az volt, hogy a kottákat sértetlenül megőrizze. Ez elég logikus, gondolta Vetle. Egész úton megpróbálta elképzelni milyen is lehet a kastély, látta magát, amint bátran és hősiesen magasra mászik egy téglafalon, hogy elérjen egy kicsi nyílást, amely valami magas és megközelíthetetlen helyen van.

Arra egyáltalán nem számított, hogy egyszer csak szinte beleesik, hogy a rés egészen lent lesz a földön, évszázadok óta elrejtve a bokrok mögött. Pedig ott volt. Egy nyílás, amiről a kastély mostani ura bizonyára mit sem sejtett. Vetle megkönnyebbülten felsóhajtott. De vajon mire használták? Egy rés lent a földön, nem is a hátsó fal közepén, hanem kint az egyik szélen. Mindegy, ez most nem is lényeges, itt volt, és nagyon kicsi volt! Ezen egyetlen felnőtt sem tudott volna átjutni. De Vetle igen. Miután szabad volt az út, Vetle bemászott. Kicsit szűk volt ugyan a nyílás, de azért sikerült. Pókháló tapadt az arcára. Fúj! Valami átható, a hosszú évek során elhalványult furcsa szagot érzett. Te jó ég, milyen szűk ez a hely! Remélem, nem kell fogadáson részt vennem, gondolta Vetle kissé bizarr iróniával. Nem festhetek valami jól, nincs rózsaillatom és ki sem férnék többé, ha megennék akár egy tál salátát. Annyival meg be sem érném egy fogadáson. Akkor aztán ez az út is el lenne zárva előlem. Vetle jót kuncogott magában. Micsoda fekete humor, hiszen igazán semmi vidám nem volt a helyzetében. A szeme kezdett hozzászokni a sötéthez. A hold bevilágított a szobába, fényénél jól látszottak a védőhuzatokban kísértetiesen festő bútorok. Valószínűleg egy régóta nem használt hálószoba volt.

Vetlének most először jutott eszébe egy igen fontos kérdés: bent van a kastélyban, ez idáig rendben. De halvány fogalma sem volt arról, hol kezdje a keresést. Hol a csudában fogja megtalálni a megfelelő kottákat? Égesse el mindet, amit talál? Ez kegyetlenség lenne a kastély urával szemben, aki a zeneszerzés szerelmese. Vetle a kottákat illetően elvesztette Erling Skogsruddel szembeni előnyét. A pikkelyes nem teheti csak úgy tönkre a művet. Neki nagyon gondosan meg kell őriznie a megfelelő lapokat. És ha azt sem tudja, melyik az a bizonyos kotta, akkor az egész ládát magával viszi. Persze, hát a Vándor mondta, hogy a lap egy ládában hever. Ez elég is. Jaj Istenem, micsoda dilemma! Meg kell találni a megfelelőt! De Erling Skogsrud bizonyára telepatikus parancsokat kap Gonosz Tengeltől. Úgyhogy ő rögtön meg fogja ismerni a megfelelő ládát, a megfelelő szobában, és kiválasztja a megfelelő lapot. Vetlének meg a sötétben kell tapogatóznia. Ez nem igazságos! Nagyot sóhajtott és újra a feladatára koncentrált. Az első akadály minden bizonnyal ez az ajtó volt és a bizonytalanság, hogy vajon hova vezet. Ezen eltűnődött. A kastély urának és úrnőjének hálószobája – bár ez a szoba valóban fenséges volt, szinte királynői – általában nem az első emeleten volt.

Hacsak nem…? Az egyik sarokban megpillantott valamit. Igen! Egy pár fából készült mankó hevert a porban pókhálók szövevényében. A szoba egykori lakójának nehezére esett volna a lépcsőn közlekedni. Bár ezt a szobát bizonyára nagyon rég lakták utoljára. Vetle szíve a torkában dobogott, ahogy kezét a kilincsre tette. Nagy baj lenne, ha ez az ajtó is el lenne reteszelve. De csodák csodájára nem volt! Vetle kikukucskált az ajtó résén. Messzebb valami fényt pillantott meg. Az ajtó folyosóra nyílott. A fény valahonnan a folyosó vége felől jött. Ott biztosan elfordult az út. A folyosóra több ajtó nyílott. Vetle egészen megszédült, ahogy megint szembesült a reménytelennek tűnő problémával. Itt kell megtalálnia… Csak csendben, drága ajtó, ne nyikorogjál! Fölöslegesen rimánkodott. Az ajtó pokoli lármát csapott. Vetlének két választása volt: vagy türelmesen, csigalassúsággal nyitja az ajtót, hogy ritkán, egy-egy rövidet nyikorogjon, vagy gyorsan és erőteljesen feltépi. Vetle az utóbbit választotta. Nem volt túl sok ideje. Az ajtó ijesztően nyikorgott, de ez így csak egy rövid hang volt. Becsukni már nem merte, az már túl sok zajt csapott volna. Ott állt hát a folyosón és a fény úgy vonzotta magához, mint valami kíváncsi éjjeli lepkét. Ahol a folyosó elkanyarodott, Vetle megállt és a saroknál

kilesett. Ellátott egészen a kastély kicsit távolabb fekvő nagyterméig. A fényt az ott lévő hatalmas, ódon kandeláberek árasztották. Embereket nem látott, legalábbis abból a szögből nem, ahol ő állt. Megpróbált gondolkozni. Merre is kezdje a keresést? Ezt igazán nem volt könnyű kitalálni, minthogy egyáltalán nem ismerte a kastélyt. Don Miguelnek nyilván van zeneszobája. És nyilván ott van a láda a kottákkal. Már csak az a kérdés, hol van a zeneszoba? Egy hirtelen fény elől pár lépést hátra ugrott. Aztán még több fény gyúlt, az egész kastély felbolydult, mindenfelől kiáltozás, sikoltozás, rohanó léptek hallatszottak. Úgy tűnt, mindenki a kastély kapujához rohan a hallon keresztül. Valami morgásszerű üvöltést hallott és ebből azonnal tudta, miről van szó. A pikkelyes épp most tört utat magának a kastélyba.

8. fejezet A HALLBAN lövés dördült, és sokáig visszhangzott. Aztán sikoltás hallatszott, de nem a behatolóé. Őrjöngő sikoltás volt, mint amikor az ember valami felfoghatatlannal találja szemben magát, mert az ilyen mindig sokkal rémisztőbb, mint a valóságos veszély. A sikoltás ebben az esetben többszörösen is rémült volt, mert most a felfoghatatlan egyben veszélyt is jelentett. Az a gurgulázó hörgés, amit a kapus és a többi szolgáló hallatott, halálsikoly volt, valami iszonyatosról árulkodott. Vetle álltában egészen összegörnyedt, annyira átélte az emberek kétségbeesését. Amint a rémült emberek kiáradtak a kastélyból, Vetle azonnal tudta, mit kell tennie. Most, hogy mindenki a kapu körül tolongott, eljött az ő ideje. Úgy iszkolt végig a folyosón, mint valami kis menyét, a hallban a falhoz guggolt és körülnézett. Tudta, hogy a szalont kell megtalálnia. Két hálóinges, felfegyverzett szolgáló rohant el mellette, ki a kapuhoz, de nem vették észre, majd maga a kastély ura is megjelent a lépcsőn, csodálatos brokát köntösében. – Mi folyik itt? – üvöltötte. Téged semmi veszély nem fenyeget, gondolta közömbösen Vetle. Életben fogsz maradni és zenélhetsz tovább. Te idióta! Hogy tudtál ilyen őrjítően veszélyes dalt komponálni! Fogalmad nincs róla,

mit tettél, te ostoba szamár! Vetlének magának is feltűnt, milyen kétségbeesett gondolatok járnak a fejében és tudta, hogy halálosan fél. Megpillantott egy helyiséget, ami akár a szalon is lehetett. Beosont. Sejtése beigazolódott, valóban a szalon volt az, a hallból pedig épp elegendő fény szűrődött be, hogy lásson valamit. A vastag perzsaszőnyegen át az egyik oldalsó ajtónyíláshoz ugrott. Odabent egy fényesre polírozott zongorát pillantott meg. Ez lenne a zeneszoba? Igen is, nem is. A zongora valóban itt állt, de úgy tűnt, nem nagyon használták, inkább valamiféle dísznek helyezték a szobába. Bárcsak kicsivel több fény lenne! De csak a holdsugár gyenge fényére számíthatott, mióta a kivilágított hallból kijött. A pikkelyes torokhangú üvöltésére a többiek rémült sikoltása volt a válasz. A szörnyeteg már a hallban volt. Ott! Még egy ajtó. Talán rosszul mérte fel a terepet és megint a hallban fog kikötni? Nem. Ez kisebb szoba volt. Most már semmi kétség nem fért hozzá, ez volt a zeneszoba. Itt voltak a használatban lévő hangszerek. A hallban iszonyatos helyzet uralkodott. Lövések dördültek, emberek kiáltoztak, ütlegek hangja és vezényszavak hallatszottak. Vetlének nem volt túl sok ideje… Egy láda, egy láda, de hol? A holdfény nem vi-

lágított meg mindent. Vetle idegesen kapkodott, nyugtalanul állt hol az egyik, hol a másik lábára, össze-vissza kapkodta a tekintetét, mindenfelé tapogatózott, az idő meg rohant és ő nem talált semmit. Jaj Istenem, nincs is a szobában semmiféle láda! De akkor hol…? Könnyed, futó léptek. Vetle megmerevedett, sehová nem tudott elbújni. Egy Vetlénél valamivel fiatalabb kislány rohant be a szobába. Szaporán szedte a levegőt, látszott rajta, mennyire rémült. Ijedten összerázkódott, mikor észrevette a fiút. Mielőtt ki tudott volna menekülni a szobából, Vetle megragadta a karját, kezét a szájára tapasztotta, és szegényes spanyol tudásával hadarni kezdett: – Ne félj! Nem vagyok veszélyes. A lány sikított Vetle kezének szorítása alatt, de mindegy volt, mert kint a többiek sokkal jobban sikoltoztak. – Az a szörny a hallban az én ellenségem – magyarázta kétségbeesetten. – Előle menekülök. A lány egy pillanatra megnyugodott, de szinte megbénult a félelemtől, hogy két tűz közé szorult. – Ki vagy? – kérdezte Vetle, és a kezével nem szorította annyira a lány száját. – Doña Esmeralda, – válaszolta a lány visszafojtott lélegzettel, és hatalmas szemekkel meredt Vetlére. – Én Vetle vagyok Norvégiából. Te a kastély urának vagy a lánya?

– Nem, nem! – felelte és láthatóan nem tetszett neki a feltételezés. Érdekes! – Doña Esmeralda, tudna nekem segíteni keresni egy ládát, amiben kottákat tartanak? – Írott kottákat? Most? – Persze. Mihez kezdenék én üres papírokkal? De gyorsan, mielőtt az a szörny ideér! Neki is azokra van szüksége. – De azok a nagybátyám kottái! – De a dallam nem az övé. Gyorsan! Én majd innen segítek. A lány egy pillanatig habozott, aztán elszánta magát, megfogta Vetle kezét. – Gyere – mondta szipogva, mintha megint egy őrülttel lenne dolga. Visszamentek a szobába, ahol a zongora állt. A láda ott volt hátul, a sötétben. Ezért nem látta hát az előbb Vetle. A lány a zongorából előhúzott egy kulcsot és kinyitotta a ládát. Vetle feltépte a zárat. – Melyik kell? – kérdezte a lány. Jézusom! Vetle keze egy nagy rakás papír közt matatott. De szerencsére nem kellett keresgélnie. Egy gyenge, foszforeszkáló fény a láda mélyén egy papír sarkát világította meg. Vetle összecsípte a megvilágított részt és egy lapot húzott elő a ládából. – Ez – felelte. – Honnan tudod? – kérdezte elképedve a lány. Ő nem láthatta, hogy a papír meg van világítva! „Köszönöm, őseim”, motyogta magában Vetle.

Összehajtotta a papírlapot, gondosan a zsebébe csúsztatta, kézenfogta a lányt és így szólt: „Gyere!” – De nem tudunk kimenni, – szipogott rémülten. – Dehogynem – felelte Vetle – Ugyanott, ahol bejöttem. – Semmit sem értek! Nem, oda nem mehetünk! Én nem akarok meghalni! A lány vadul kapálózott, amikor Vetle magával akarta vonszolni a hall felé. Átkozott csitri, most mit kezdjek vele? Mégiscsak segített neki, és Vetle soha nem lett volna képes valakit így a sorsára hagyni. – Ha itt maradsz, meghalsz. El akarsz menni innen? – Persze, csak… – Bízzál bennem – vetette oda nyersen Vetle. Erre ugyan nem sok oka van, gondolta Vetle, a lány pedig nagyon kelletlenül tűrte, ahogy végigvonszolta a szobákon a hall irányába. Ott négykézláb a falhoz lapulva másztak előre a bútorok és a lépcsőfeljáró rejtekében. A helyiség úgy nézett ki, mint valami csatamező. A pikkelyes kolosszusként tornyosult a terem közepén. A puskagolyó nem fogott rajta. Az egyik kandeláber felborult és egy drága szőnyegen pislákolt. Nem nézték a verekedést, ami még javában folyt, noha a kimenetele felől semmi kétség nem volt; az utolsó őrök és szolgák épp menekülni készültek. A kastély ura eltűnt, minden bizonnyal elbarikádozta magát a második emeleten. Igen kellemetlen meglepetés lehetett ez a számára. Ez volt az első eset, hogy „remekműveinek”

egyike ennyire népszerű lett! A két fiatalnak sikerült átjutnia a hallon anélkül, hogy észrevették volna őket, majd lélekszakadva rohantak végig a folyosón, be a hálószobába, ahonnan Vetle elindult. A lány egy szót sem szólt, Vetle nem tudta, vajon mit gondol. Biztosan azt, hogy még mindig ő a kevésbé veszélyes. És most szüksége is volt valakire, akibe kapaszkodhatott. Vetle egyszerre erősnek és férfiasan magabiztosnak érezte magát. Ez számára eddig ismeretlen érzés volt. A lányt kézenfogva rohant keresztül a hálószobán. Hallotta a rémült suttogást: – Mi történt a fallal? Milyen ajtó ez itt? Vetle rápillantott a tapétafoszlányokra és már bent is voltak a kis fülkében. – Oda le! – suttogta izgatottan Vetle. – Nem! – szörnyülködött a lány. – Tiszta. Gyerünk, mielőtt a szörny ránk talál. Engem akar elkapni. – Ne, suttogta Doña Esmeralda rekedten. Aztán meggondolta magát és egy pillanat alatt kint voltak a szabadban. Vetle lesegítette a lányt a nehéz, lejtős domboldalon. Egy rossz lépés és lezuhannak, bele a gyilkos ingoványba. Most azonnal a kastélyt és a civilizált világot elválasztó út felé vette az irányt. A kaput nem őrizték többé, az út lényegében szabad volt. Újabb bökkenő merült fel, olyan probléma, amit már régesrég jól át kellett volna gondolnia: hogyan semmisítse meg a kottákat? Nem szabad alábecsül-

nie Gonosz Tengel képességeit. Mit sem számítana, ha csak úgy eldobná, vagy megpróbálná elásni, vagy a mocsárba süllyeszteni. Gonosz Tengel gondolatainak erejével egy szempillantás alatt megtalálná és érte küldené egy szolgálóját. Tépje apró darabokra? Nem, Vetle úgy gondolta, ez sem lenne elegendő. Az volt az érzése, hogy gonosz ősapja addig nem nyugodna, míg Erling Skogsrud meg nem találná a darabokat az utolsó szálig és össze nem illesztené újra a kottát. Végül is egyetlen egy biztos módja van a kották megsemmisítésének: el kell őket égetni. De erre most éppenséggel nem nagyon ért volna rá. Most azzal kellett foglalkoznia, hogy a lánnyal együtt végre biztonságban legyenek. Egyébként is olyan ostoba volt, hogy elfelejtett gyufát szerezni. A régi gyufáit meg már mind elhasználta. És a lány? Vetle megállt egy pillanatra az őrbódéhoz vezető úton. – Doña Esmeralda – szólt lihegve, mivel gyorsan futottak –, nem tarthat velem, veszélyes lehet a társaságom, mert az a szörnyeteg énutánam jön. Ha elhagyja a kastélyt, ön azonnal szabadon visszatérhet a nagybátyjához. Legalábbis ezt szándékozott mondani. De vajon értette-e a lány a szegényes spanyol tudással, néhány egyszerű szóval előadott mondandóját? Biztosan megértette. Vetle még annál a gyenge

holdfénynél is látta a lány szénfekete szemében felizzó makacs elszántságot. – De én nem akarok visszamenni. Ő nem is az igazi bácsikám. Elhunyt feleségének vagyok az unokahúga. És ő egyáltalán nem kedves hozzám. Vetle nagyon jól megértette, amit a lány mondott, mert mostanra egész kitűnően belejött a nyelv értésébe. De milyen hosszú az út egy nyelv megértésétől a beszédig! Vetle megint felgyorsította a tempót, a lány pedig követte, bár már nagyon elcsigázottnak tűnt. – Nem kedves? – szólalt meg Vetle. – Ezt meg hogy érti? – Á nem, nem mondom el. – De nekem tudnom kell. Mostantól én felelek azért, ami önnel történik, Doña Esmeralda. – Nem, én… – kezdte a lány a makacskodást, aztán meggondolta magát. – Nos jó. Don Miguel egy szörnyeteg! Nem engedi, hogy a szobámba tükröt tegyek fel, ő dönti el, milyen ruhába öltözzek és állandóan nevel. Mert én nem vagyok annyira finom, mint ő! Na és, gondolta Vetle, ez ok arra, hogy valaki elszökjön hazulról? Igen. Ebben a korban mindenképp az. Vetlének eszébe jutott a sok-sok kitörése, mikor őt nem értették meg a szülei és azt akarták, hogy ne a szürke kabátot vegye fel, hanem a kéket, vagy amikor nem engedték meg neki, hogy a csónakkal kievezzen. Olyankor mindig megfogadta, hogy megszökik tőlük. Akkor majd bánkódhatnak, hogy nincs többé

gyerekük, amiért olyan kegyetlenek voltak vele, akit annyira félreértettek! Nagyon is jól értette a lány gyerekes felháborodását. – Hány éves ön, Doña Esmeralda? – Tizenkettő. – Én pedig tizennégy. – Ilyen öreg vagy! Akkor biztos nagyon sok minden történt már veled. Semmi gúny nem volt a hangjában, csak őszinte csodálat. – Hát történt egy s más – felelte nyeglén. Közben tanácstalansága miatt zavarban volt. Mit is kezdhet az ember egy otthontalan, hálóinges kislánnyal? Ráadásul, ha az ember maga is életveszélynek van kitéve. – Na jó, velem jöhetsz a következő faluig, ott majd keresünk valakit, akinek a gondjaira bízhatlak. – Hogy merészelsz tegezni! Én nagyon előkelő családból származom. – Én is – vetette oda fagyosan Vetle. – Őrgrófi családból. Ez ugyan igen távoli rokonság volt, Vetle nem volt egyenes ági leszármazottja a Paladinoknak, viszont nem volt hajlandó semmiféle rendreutasítást elviselni ettől a kis libától, aki csak kolonc lesz a nyakán. A lány hangja kicsit lágyabb lett. – Akkor hát… De nem tudtam megjegyezni a nevedet. Niónak (fiú) hívlak. – Köszönöm, de jobban szeretem, ha Vetlének

hívnak, a Jéghegyek Népéből származó Vetle Voldennek. – Én pedig doña Esmeralda de Braganza y Valencia y Vimioso vagyok. De te szólíts csak Esmeraldának, Vetle gróf. Jézusom, gondolta Vetle és megpróbált elfojtani egy mosolyt. Legyen, ahogy akarja, most nem kezdhetem el magyarázni. – Köszönöm! De ideértünk az őrbódéhoz és most nincs időnk a formalitásokra. Engedj előre! – Ne, – kérlelte a lány, belekapaszkodva az ingébe. – Ne hagyj itt! – De szörnyű látvány lehet. Sebesültek is lehetnek ott, akiknek segítségre van szükségük. De az őrbódénál nem voltak sebesültek. A pikkelyes alapos munkát végzett. Doña Esmeraldának hányingere volt. Vetle kérte, csukja be a szemét, majd ő vezeti. Ő sem érezte magát túl jól. – Hol vannak a kutyák? – motyogta a lány. – Elmenekültek. Azt hallottam. – Jaj de jó! – Miért mondod ezt? – Olyan szörnyűek! Félek tőlük! Vetle éles hangon válaszolt. – Vagy úgy! Azt hittem, örülsz, hogy sikerült elmenekülniük! Azt hittem, örülsz a szerencséjüknek. Megrökönyödve nyitotta ki a szemét, és miután már a vérfürdőn túljártak, le sem csukta újra. – Miért kellene örülnöm egy állat szerencséjé-

nek? De gondolod, hogy esetleg találkozunk velük? Biztosan megvadultak és veszélyesek! Állandóan piszkáltam őket, olyan mókás volt, ahogy el akartak kapni, de nem tudtak, mert ki voltak kötve. De most már biztos megvadultak! – Ilyen hamar nem vadulnak meg. Gyere, menjünk kicsit gyorsabban! Most, hogy láttam mit művelt a pikkelyes, minél messzebb szeretnék innen kerülni. Megint futni kezdtek lefelé az úton. – Miért beszélsz ilyen rosszul spanyolul? – kíváncsiskodott a lány. – Mert nem vagyok spanyol. Gyorsabban, lehet, hogy utánunk jön! – Miért nem adod oda neki egyszerűen a kottákat? – Ezt komolyan kérdezed? Doña Esmeralda már alig kapott levegőt, de Vetle vonszolta tovább magával. – Mi olyan különleges bennük? – nyafogott – Ezt most nem tudom elmagyarázni. Inkább siess. Ha beszélsz, elfogy az erőd. – Jaj, olyan rosszul beszélsz, egy szavadat sem értem! – Jól van akkor. Fogd be a szád! Ezt megértette Doña Esmeralda, és vérig sértetten hallgatott, amíg végre el nem érték Silvio-delos-muertost. – Nem bírom tovább! Vetle belátta, hogy ez túl gyors tempó a lánynak, és megállt. Jó nagy utat tettek meg igen rövid

idő alatt. A lány szomorúan igazgatta a papucsát. Gyámoltalan kis lény. Vetlének elszállt a haragja. „MÁR MEGINT elszalasztottad a fiút!” „Nem az én hibám volt, uram és tanítóm, én minden tőlem telhetőt megtettem.” „Megszerezte a kottákat.” „Tudom. Megyek is utána.” „Nem tudod utolérni, te kolosszális barom!” „Ha kolosszális barom vagyok, ön tett ilyenné, nagyúr. De elviselem. Félelmetes vagyok, és ez megnyugtató gondolat!” „Mi lesz, ha elégeti a kottákat?” „Nincs neki mivel, különben már megtette volna.” Gonosz Tengel gondolatait minden erejével arra a lényre összpontosította, aki valaha Erling Skogsrud volt. „Úgy mozogsz, mint egy lajhár. Szedd össze minden erődet! Most azonnal!” A pikkelyes nem értette jól, amit Gonosz Tengel mondott neki, de a parancsot teljesítette. Ugyanakkor hatalmas erőt érzett a lábában, merev végtagjait meglepő könnyedséggel tudta mozgatni. Pikkelyszerű páncélja kínozta, megnehezítette a dolgát, mégis olyan gyorsan siklott előre az úton, mint a csík. Csodálatos! Egyébként a páncélját a legkevésbé lehetett pikkelyszerűnek nevezni. Annál sokkal durvább volt. Mint valami hatalmas, lemezestestű ősállaté. Megint megszólalt a félelmetes hang: „Van vele

valaki. Nem tudok rájönni, ki lehet az.” „Nem tudom, nagy mester. Azt sem tudom, hogy jutott be a kastélyba, aztán megint ki onnan. De ott éreztem őt a közelben. Azok az átkozott férgek utamat állták.” „Túl sokáig! Most siess, hogy utolérd!” „Igenis, mesterem. Örömmel!” – ELEGET PIHENTÉL, doña Esmeralda? Tovább kell mennünk. Gyorsan. – Jól van, jól van, Vetle gróf, ne sürgess örökké, nekem… Mi volt ez? – Jézusom, jön! Hogy a csudában érhetett utol minket az a lomha szörnyeteg? Már nem tudunk elmenekülni! Esmeralda nyüszíteni kezdett, de Vetle elcsitította. Kétségbeesetten nézett körül. A szörny az erdőből jött feléjük, már messziről hallották. És milyen gyorsan jött! Még nem vette észre őket, de abban a pillanatban el kellett bújniuk! A kislány ebben a nyomorúságos helyzetben sokkal határozottabban viselkedett, mint Vetle. Olyan hevesen ragadta meg a fiú ingének ujját, hogy belekarmolt a karjába. – Ide le! Vetle már félig lent volt, mikor észrevette, hova vezette a lány. Rémülten hőkölt hátra. Annak a sírkamrának a lépcsőjén állt, amelyet előzőleg részletesen tanulmányozott. – Nem! – súgta riadtan. – Ne ide! Agyában ott keringett az egész történet a barba-

dosi koporsókról, melyek maguktól elmozdultak. Egészen rosszul lett. – Nem, ide nem tudok lemenni! – Ne légy ostoba! – sziszegte a lány, és szabályszerűen lelökte a sírkamrába. Vetle fejjel esett bele a piszokba. Esmeralda közben bezárta az ajtót. A helyiségben szuroksötét lett, Vetle testét, lelkét pedig hullámokban öntötte el valami megmagyarázhatatlan félelem. Egyetlenegy vágya az volt, hogy egy hatalmas üvöltéssel megszabaduljon a félelmétől, aztán kimenekülhessen innen. Volt valami ebben a kriptában, ami nem volt rendjén, Vetle a Jéghegyek Népétől örökölt összes érzékszervével ezt érezte. Volt itt valami, ami nagyon nem örült a betolakodóknak. – Segíts már, te idióta! – suttogta dühödten Esmeralda. Az ajtóhoz telepedett, hátával nekidőlt, mintegy nehezékként. Vetle, akin teljesen úrrá lett a sötéttől való félelem, szédelegve feltápászkodott és a lány segítségére sietett. Kétszeres félelmében halkan, panaszosan nyöszörgött. Félt attól, ami kint közeledett, és félt magától a sírkamrától is. Most aztán igazán tapasztalhatta, hogy mindentől függetlenül ő is a Jéghegyek Népének gyermeke. Az egyre jobban elhatalmasodó félelem, amit itt a sírboltban érzett, már-már elviselhetetlen volt. Hullámokban tört rá a rossz érzés, a szíve majd kiugrott a helyéből és tudta, hogy ezt nemcsak a barbadosi kísértethistória okozza. Volt még valami más is.

Ezek a szerencsétlenek, akik egykor itt nyugodtak, nem tehettek az egészről – kivéve egyet. Egész biztos, hogy közülük valaki volt az okozója a sírkamrában érezhető erős feszültségnek. Talán a kastély egyik kegyetlen ura a régi időkből? Vagy valamelyik áldozata? Vetle nem sokáig elmélkedhetett a halottak körüli rejtélyről, mert Esmeralda egyszer csak hisztérikusan menekült oda hozzá. Ő valami egészen mástól ijedt meg, attól a sokkal inkább kézzel fogható veszélytől, ami kívülről leselkedett rájuk. El kellett volna futnunk, gondolta Vetle. Akkor most nem lennénk csapdában! Persze tudta, hogy képtelenek lettek volna elmenekülni, mivel a pikkelyes egyszer csak valami felfoghatatlan módon nagyon felgyorsult. Mi történt vajon? Vetlének nem volt nehéz kitalálnia, hogy Gonosz Tengel szellemének ereje áll a háttérben. Ó, hogy miért is nem volt gyufája! Már rég elégette volna azokat az átkozott kottákat, amik ott lapultak a nadrágzsebébe gyűrve! Lépések hallatszottak. Hallották a jól ismert, félelmetes fújtatást, a kellemetlen horkantásszerű hangot, mint amikor valami élőlény vadul szimatol a levegőbe. A sírkamra ajtaján túlságosan nagy a rés, a szörny nagyon hamar ki fogja őket szimatolni. Vetle lehunyta a szemét és erősen koncentrált. „Őseim, segítsetek!” kérlelte hangtalanul. „Minden tőlem telhetőt megtettem, igyekeztem, hogy ne

csináljak semmi meggondolatlan ostobaságot. De most teljesen meg vagyok bénulva! Bocsássatok meg, de már szinte eszemet vesztem a rettenetes félelemtől.” Tudta, hogy közvetlenül nem tudnak beavatkozni, nem tudják ártalmatlanná tenni a szörnyet, vagy őt valahova messzire menekíteni, de mindig volt a tarsolyukban valami megoldás. Például az a vadmalac, amely elvonta róla a szörny figyelmét, vagy amikor a hangjukat hallatták és ezzel ijesztették el a monstrumot, és hasonlók. De most semmi ilyesmi nem történt. A szörny súlyos léptekkel dübörgött le a sírkamrához vezető néhány lépcsőfokon, és hangosan beleszimatolt a levegőbe. Ezt a helyzetet Vetlének egyedül kellett megoldania. Kezét figyelmeztetésképpen a lány szájára tapasztotta, aki dermedt félelmében amúgy is néma csendben volt. Csak most nehogy elkezdj kiabálni, gondolta Vetle. A szimatolás az ajtórepedés felől hallatszott, épp úgy, ahogy Vetle elképzelte. Egy orr mozgott le-föl a repedés mentén, mint valami zsákmányt szimatoló vadászkutyáé. Szellemek, az ég szerelmére, mit kell most tennem? A szimatolás abbamaradt. Ehelyett inkább érzékelték, mint látták, hogy egy szem próbálja kifürkészni a sötétet. Kíváncsian, nagyon lassan.

Nem jött segítség.

9. fejezet TELJESEN magára volt hagyva, az ősök nem siettek a segítségére. Miért épp most hagyták el? Legalábbis úgy tűnt, mintha… Egy halovány emlékkép suhant át rajta. Valami, amit talán akkor látott, amikor lebukdácsolt a sírkamrába. Vetle lázasan tapogatózni kezdett a földön és megtalálta, amit keresett. Egy törött vasrúd volt, nyilván valamelyik koporsóból esett ki. Habozás nélkül (ha belegondol tettébe, soha nem lett volna képes cselekedni) keresztülvágta a rudat az ajtórésen. Dühödt és fájdalmas üvöltés rázta meg az erdőt. Ahogy a hatalmas kolosszus nekivágódott az ajtónak, az betörött. – Fuss! Gyorsan! – kiáltotta Vetle, s közben szinte átugrottak a zuhanó monstrumon, aki a fájdalomtól vakon vágódott el, ahogy az ajtó beszakadt. Kikerülték a szörny tapogatózó kezét és kirohantak az útra, még mielőtt újra fel tudott volna tápászkodni, és már úton is voltak az első lakott falu felé. Hallották, hogy a pikkelyes még mindig ott fekszik a kriptában, a tompa hangból arra következtettek, hogy kezével eltakarja fájdalmas sebből vérző arcát. – Bárcsak visszacsinálhatnám – mondta Vetle magába roskadva. – Miért? Hiszen nagyon gonosz volt hozzánk, nem? – Persze, de ez nem segít a lelkiismeretemen.

Kezdettől fogva valamiféle sajnálatot éreztem iránta, és ez nem sokat segített a dolgon. Olyan nyomorultul érzem magam! Legszívesebben sírnék. – A nagyfiúk nem sírnak. Különben is olyan félelmetes volt az a szörny! Vetle felfortyant. – Te semmit nem értesz. Egy átkozottul szívtelen, önző kis teremtés vagy! A legelső faluban megszabadulok tőled. – Otthagysz a durva parasztok között? Nem teheted meg, te neveletlen fráter, az számomra rangon aluli lenne. Te mégiscsak gróf vagy. – Ó, menj a pokolba! – sziszegte Vetle a foga közt. Szüneteltetniük kellett a szitkozódást, mert ilyen gyors tempó mellett nem lehetett beszélgetni. Esmeralda hálóinge piszkos cafatokban tekeredett a lába köré, fekete haja kócosan lobogott a hátán, de egy pillanatra sem feledkezett meg előkelő származásáról. Átkozott csitri – gondolta Vetle keserűen. Azért némi szánalmat is érzett a lány iránt. Csak a pikkelyes ne érje többet utol őket! „MONDTAM, hogy vigyázz a szemedre, te féleszű idióta!” „Azt hiszem, a szemem nem sérült meg, azért homályosan látok egy kicsit. De fáj, nagyon fáj!” „Persze, eddig nem ismerted a fájdalmat, te szerencsétlen! Fogalmad sincs, mi az, te nem voltál a forrásnál, nem ittál a gonoszság vizéből. A világon

semmi fájdalom nem hasonlítható ahhoz. Úgyhogy elég az önsajnálatból, folytasd a munkát!” „Nem látok tisztán, semmit nem látok.” „Tudtommal két szemed van” szólt fagyosan mestere a rinocéroszember fejében. „Ne engedd, hogy az a féreg tűzhöz jusson, különben véged van!” „Kitekerem a nyakát ezért!” „Persze, ez biztos, de a kotta fontosabb. Előbb az legyen biztonságban, aztán úgy végzel azzal a kis csúszómászóval, ahogy csak akarsz. De most menj!” „Ó, mesterem, micsoda örömmel fogom kitekerni a nyakát annak a kis kakasnak.” „Csak nehogy ő tekerje az elsőt!” A pikkelyes fájdalmában nyersen felröhögött. Micsoda nevetséges gondolat! A KÉT FIATAL halálosan kimerült volt, de nem mertek megállni pihenni. Vetle cibálta magával a lányt, dühös volt, hogy még ilyen felelősség is terheli, mikor magának is annyi gondja van, átkozta a lány gőgös fennhéjázását és halálosan rettegett, hogy a szörny megint utoléri őket. Már rég a főúton rohantak. Mi lesz, ha kiszorulnak az ingoványra…? Vetle összerázkódott, mikor az út két oldalán elterülő nedvesen csillogó mocsárra nézett. Itt egyáltalán nem nőttek fák, a mocsaras mélyedések között csak magasra nőtt, csillogó fű látszott, a hold az egész tájat valami hátborzongató fénnyel ragyogta be. Vetle úgy érezte, nem is ezen a bolygón van. Jaj, ha most ott kötnénk ki!

Ezen a tájon csak a madarak és a hüllők élnek meg. Felfelé kapaszkodtak a hegyoldalban, Vetle megkönnyebbülten sóhajtott fel. Soha, de soha nem megy vissza többé a kastélyba és abba a halott városba! A falu! Vetle megpillantotta annak a lakott falunak az első épületeit, ahol a kastélyhoz vezető utat megkérdezte. – Esmeralda! Megmenekültünk! Válaszul a lány valamit fújt lihegés közben, ahhoz túl fáradt volt, hogy valami érthető hangot tudjon magából kiadni. Vetle odament a legközelebbi házhoz és bedörömbölt. Az éjszaka véget ért, kora reggel lehetett. Vetle a faluból kiszűrődő hangokból arra következtetett, hogy a koránkelők már készen álltak az új nap kezdetére. Az ajtót a biztonság kedvéért csak résnyire nyitották. Vetlének eszébe sem jutott azzal foglalkozni, hogy is néznek ki. Az ajtó nyikorogva újra bezárult, mielőtt Vetle megszólalhatott volna. Ott állt tátott szájjal, úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, aztán összeszedte magát és becsukta a száját. Kétségbeesett pillantást vetett Esmeraldára. Ő is belebucskázott a piszokba a sírkamrában, lebegő hálóingjében épp úgy festett, mint valami nyughatatlan kísértet, aki most bújt elő az egyik koporsóból. Hogy ő hogy nézett ki és milyen szagot árasz-

tott, arra gondolni sem mert. Sáros lett az ingoványban, sáros a kriptában, és mindenhol mindenféle szagok rakódtak rá… Andalúziának ezen a kietlen vidékén az emberek hittek a babonákban. Vetle kézen fogta Esmeraldát és futottak tovább, keresztül a falun. Kutat kerestek. Nem találtak egyet sem, viszont valahonnét egy asszony rémült sikoltását hallották. – Esmeralda, itt nem fognak minket befogadni – zihált Vetle. Olyan helyet kell találnunk, ahova a pikkelyes nem megy. Embereknél kell megbújnunk, és még akkor sem vagyunk teljes biztonságban. Láttad, mit tett a kastélynál az őrökkel! A lány dühösen hüppögött. – Elegem van az egészből. – Nekem is, de ha nyafogunk, attól nem lesz jobb. Mindössze néhány gyufára lenne szükségem, helyesebben tűzre bármilyen formában. De itt semmi értelme megkérdezni, ezek az emberek azt hiszik, hogy Silvio-de-los-muertos kísértetvárosából jöttünk. Legjobb lesz, ha most elválnak útjaink. Te maradj itt, az a gonosz alak téged nem üldöz. Aztán ha megvirrad, megmosdasz a kútnál és bekopogsz valahova segítségért. – A világ minden kincséért sem mernék itt maradni egyedül. – De én veszélyes vagyok! Az a szörnyeteg engem üldöz. – Akkor dobd el azt a buta papírt és kész! Vetle közel állt hozzá, hogy szót fogadjon, de

tudta, mekkora a felelőssége. – Muszáj elégetnem, nincs más megoldás. Na, gyere. Itt nem fogunk segítséget kapni, egyébként is annál jobb, minél messzebb kerülünk innét. Vetle nagyot sóhajtott és tovább vezette a lányt a falusi úton. – Van néhány barátom fent, a szikláknál – mondta fáradtan. – ők tudnak segíteni a tűzzel. Csak az a papír semmisüljön meg végre, akkor minden baj megoldódik. Remélem. – tette hozzá komoran. GONOSZ TENGEL dühös volt. „Nézd meg, erőt adtam neked, hogy gyorsan tudjál előre haladni, és semmire nem jutottál!” A pikkelyes csak bukdácsolt végig az úton, egyik oldalról a másikra dülöngélt. „Nem látok. A vér elhomályosítja a látásomat, és nagyon fáj!” üvöltötte, karját a szeme elé tartva. „A fiú elhagyta a veszélyes, lakott falut, megy tovább, érzem. Még egy esélyed van. Ha most sem leszel képes semmire, keresek valaki mást. Több segítőm is akad.” A sebesült monstrum felegyenesedett. „Nekem kell megölnöm! Nekem, a saját kezemmel!” üvöltötte. „Ez már jobban hangzik! De ne feledkezz meg a kottákról!” A pikkelyes összeszedte minden erejét. Kitörölte a szeméből a vért – már rég rájött, hogy a vasrúd pontosan a szeme fölött találta el, a szemöldökcsontot felkarcolta, de semmi jelentős sebet nem ejtett

rajta, mert még időben elkapta a fejét. Persze napokig nem fog látni arra a szemére. A fel-feltörő fájdalom miatt a másik szemét sem tudta megfelelően használni. Gyakorlatilag megvakult – hogy mennyi időre, azt nem tudta. De a fiút el kell kapnia! Neki, személyesen. A két kezével kell összezúznia! A pikkelyes tovább támolygott, most már csak a megrögzött gyűlölet vezette. Azokat az átkozott kottákat még csak egy gondolatra sem méltatta. A fiúnak ezért meg kell halnia! Erling Skogsrud azt hitte, hogy sebezhetetlen. Ily mértékű megalázást nem tűrhet el. De hogy ilyen nehezen tudjon előre jutni! – VETLE GRÓF, nem bírom tovább! Vetle ránézett a lány lábára és tudta, hogy igazat mond. A papucsa már rég feladta a küzdelmet, bársonyos talpacskái pedig nem voltak hozzászokva az apró, éles kövekhez és a durva talajhoz. Minden egyes lépésnél megállt, lábával alig merte megérinteni a földet. Vetle lecsatolta a saját szandálját. – Tessék, vedd fel az enyémet! – Nem pihenhetnénk? – kérdezte a lány panaszosan, mikor felmérte, milyen nagy is Vetle viseltes, poros szandálja. – Nem lehet. Valakitől tüzet kell szereznem. Aztán majd elbújunk és megpihenünk valahol. Ha egyáltalán az segít valamit. Ebben erősen kételkedem. A pikkelyes mindenhol ránk talál, hiszen Gonosz Tengel irányítja. De mindent a maga idejében, most ezt a feladatot kell elvégezni. Meg kell

semmisítenem a papírt. Doña Esmeralda kétségbeesetten sírdogált. Vetle nagyon is meg tudta őt érteni. – Jobb lett volna, ha a kastélyban maradsz – sóhajtott Vetle. – A szörny úgysem a nagybátyádat akarta bántani. Ettől a lány csak még keservesebb sírásra fakadt. A szandál sehogy sem volt jó, úgyhogy újra Vetle húzta fel, a lány pedig mezítláb folytatta az utat. Erre viszont képtelen volt. – Igazán vihetnél – kérte kifulladva. Vetle annyira kimerült volt, hogy jóformán nem is látta az utat maga előtt. Hogy a csudában lenne képes bárkit is cipelni, mikor ő maga is alig áll a lábán? Úgy érezte magát, mint aki egy éve nem aludt. Aztán épp mikor ezt kezdte volna magyarázni a lánynak, kiáltást hallott, meg kocsikerekek csikorgását. – Vetle! – kiáltott valaki. – A cigányok! – sóhajtott fel megkönnyebbülten – Fúj! – grimaszolt Doña Esmeralda. – Velük aztán semmi dolgunk. – Már hogyne volna – ellenkezett Vetle és integetett nekik. – Ha nem akarsz jönni, maradhatsz. De az ifjú hölgy mégiscsak velük tartott. A szívélyes emberek megálltak és felpakolták őket a kocsira. Három férfi volt ott és a kis Juanita, aki rögtön gyanakvó pillantást vetett Esmeraldára. – Kicsit aggódtunk érted, Vetle – szólalt meg az egyik férfi, – úgyhogy errefelé kanyarodtunk. Nagyon fáradtnak tűnsz.

– Alig állok a lábamon – felelte a fiú, és a fáradtságtól ide-oda dülöngélt, ahogy ott állt a kocsiban. – De legelőször is tűzre van szükségem. El kell égetnem valamit. – Most jöttünk el amellett a falu mellett, amit te is ismersz. Megfordulunk és ott megkérdezzük. – Nagyon jó! Veletek mehetünk haza? Tudjátok, valaki követ bennünket. Egy… veszélyes teremtmény. – Persze hogy velünk tarthattok a sziklákhoz! Ezért jöttünk. A kis Juanita egy pillanatig nem hagyott bennünket békén, miután eltűntél. De mi magunk is aggódtunk… Mit mondtál, egy veszélyes lény jön a nyomotokban? Vetle a szeme sarkából látta, hogy Juanita odaférkőzött mellé, a kis Esmeralda meg abban a pillanatban bepréselte magát kettőjük közé, hogy szinte kilökte Juanitát a kocsiból. A fiú úgy tett, mintha észre sem venné a két lány harcát. – Igen, egy valóságos szörny. Nem szeretném idecsalogatni és ezzel veszélybe sodorni titeket. De annyira kimerült vagyok… Ha el tudnátok rejteni egy barlangban… – Ülj le, fiam, majd megoldjuk valahogy. Juanita lerángatta a kocsi padlójára, leültette, karjával átölelte a vállát, úgyhogy Esmeraldának semmi esélye nem volt, hogy közéjük férjen. Hanem a finom kis úri hölgy helyet foglalt Vetle másik oldalán és két kézzel ragadta meg a fiú kezét. Nyelvét Juanitára nyújtotta, aki erre egy fintorral válaszolt. Ha Vetle nem ül közöttük, kikaparták volna egymás

szemét. Vetle annyira elcsigázott volt, hogy nem bírt ezzel foglalkozni. A kocsi megfordult, úton voltak a cigányok sziklabarlangjai felé. Vetle a zötyögő kocsi oldalának támasztotta a fejét. Úgy érezte, elhárult felőle a felelősség, végre-valahára lazíthatott egy kicsit. Ezt viszont olyan buzgón tette, hogy egy ültő helyében elaludt. „EZ NEM MEHET ÍGY TOVÁBB, semmire nem vagy képes!” őrjöngött Gonosz Tengel. „De… mindent megtettem, amit tudtam” fújtatott a pikkelyes. „Elkapom és kitekerem a nyakát annak a kis ördögnek!” „Soha nem éred utol.” „De megteszem, esküszöm, csak adj egy kis időt.” „Időnk aztán végképp nincsen. Más segítség után kell néznem.” „Ne! Ne vedd el tőlem a zsákmányt, nekem magamnak kell őt megsemmisítenem!” De Gonosz Tengel hangja a jégnél is hidegebben hangzott. „Menj, feküdj le!” „Nem!” a pikkelyes válasza olyan volt, mint egy segélykiáltás. „Menj az út fölötti sziklamélyedésbe! Indulj!” A hang a fejében álmosítóan, szinte hipnotikusan hangzott. Erling Skogsrud minden zsigerével tiltakozott, de mindhiába. Végtagjai ellenállás nélkül megmozdultak, elindult fel az erdőbe, engedel-

meskedve mestere parancsának, egyenesen egy nagy bozótos mögött megbújó barlang felé. Bemászott a nyíláson és lefeküdt a köves talajra. „Most pedig aludjál” morajlott fejében a hang. „Aludjál, amíg újra szükségem nem lesz rád. Itt senki nem fog megtalálni. Úgy. Nekem pedig alkalmasabb szolga után kell néznem” Gonosz Tengel gondolatai elrévedtek. Hosszasan keresgélt azok között, akiket használhat. Kiválasztott valakit, aztán mégis elvetette. Aztán egyszerre kedvesnek a legkevésbé sem nevezhető mosoly ragyogott fel visszataszító ábrázatán. „Tudom már! Megtaláltam! Az egyedüli megfelelőt az ilyenfajta feladatra. Most aztán nem menekül az az állhatatos rokonom! A kották az enyémek lesznek, mielőtt kárt tehetne bennük!” A KOCSI zötyögött tovább. A férfiak beszélgetésének moraja kellemesen zsongott Vetle fejében. A lányok hangja élesebb volt. Egymással rikácsoltak. Vetle valami nyugtalanítót álmodott. Már megint az ősök! Valamit akarnak tőle. „Vetle! Vetle, légy résen!” „Tudom. A pikkelyes!” mormogta válaszul. „Felejtsd el a pikkelyest! Ő nem jön többé utánad. Nem, sokkal nagyobb veszély leselkedik rád…” Juanita karja előrelendült és orrba vágta a kicsi Esmeralda grófnőt, úgy, hogy maga Vetle is kapott egy ütést az orra fölé. – Mi a fenét műveltek? – üvöltötte norvégül. –

Most egyáltalán nem hallottam, mit mondtak a szellemek! Átkozott hülyék! Egyikük sem értette mit mond, de az látszott, mennyire dühös. Mindketten szégyenkezve hajtották le a fejüket. Vetle rettentően fel volt háborodva. Tizennégy éves, higgadt északi fiú volt, távolról sem olyan érett a korához képest, mint a két forróvérű mediterrán lányka. Duzzogva méregette őket, most, hogy végre napfénynél láthatta a két lányt. Noha a kis Esmeralda csak tizenkét éves volt, már olyan idomai voltak, mint otthon, északon egy tizenöt évesnek. Bájos kislány volt, minden bizonynyal nagyon elkényeztetett-és rettentően lekezelően bánt a rangján alul állókkal. Másrészt viszont nagyon megindító teremtés volt, a neveltetéséről meg igazán nem tehetett. Hatalmas fekete szemei, aranyosan ragyogó bőre csak úgy vonzotta a tekintetet – még így is, hogy egy szakadt, piszkos hálóing volt rajta. Fénykorában valószínűleg többe került, mint a cigányok összes öltözete. A hálóing alól véresen, piszkosan kandikáltak ki rózsaszín lábujjai. Esmeralda egész külseje meghatotta Vetlét. Juanita lénye egészen más volt. Magas volt, jóval magasabb, mint Vetle, bár a fiút nem lehetett óriásnak mondani. Arca keskeny, finom metszésű, a keskeny arcú francia lányokra oly jellemző hosszú orr nélkül. Juanita nem volt úgynevezett szépség, bár volt valami elbűvölő a külsejében. Annyira élénk, annyira eleven volt, hogy az ember szívesen pihentette rajta a tekintetét. Érzelmeinek egész arze-

nálját le lehetett olvasni az arcáról. Az pedig nem volt csekélység! Juanita semmit nem rejtett véka alá. „Felajánlom az embereknek szolgálataimat”, mondta a múltkor „Férjhez megyek.” Tizennégy évesen? Micsoda őrültség! Esmeraldának eleredt az orra vére. Juanita ütése tökéletesen célba talált. Ebben a pillanatban a lányból iszonyú üvöltés tört elő. Doña Esmeralda elkapta a karját, összecsípte rajta a bőrt és még jól meg is csavargatta. Az egyik férfinak kellett szétválasztania a lányokat. Leültette őket a kocsi két legtávolabbi végében, ahonnan gyűlölködve méregették egymást. Vetle megkönnyebbülten felsóhajtott. Tehát nem kell többé rettegnünk a pikkelyestől, gondolta némi megkönnyebbüléssel. Gonosz Tengel viszont küld valaki mást…? Ez nem hangzott túl bíztatóan. – Mikor érünk a faluba? – érdeklődött. – Olyan jól aludtál, hogy úgy döntöttünk, inkább egyenesen hazamegyünk – felelte az egyik férfi. Ez elég nagy baj, gondolta, meg kellett volna végre semmisítenem a kottákat. De meg sem bírt szólalni. Különben is, ott egy kicsit előrébb ráismert a sziklákra. Csodálatos! Vetle újra álomba merült. Elringatta a zötyögő szekér. Igazság szerint elég viharosan alakult az élete az

elmúlt néhány hétben! AHOGY MEGÉRKEZTEK, felébresztették a fiút. – Mmm – dünnyögött álmában. A férfi, aki a lábát fogta, odaszólt néhány aszszonynak: – Vigyétek magatokkal valami csendes zugba és hagyjátok, hadd aludja ki magát! Szegény fiú, halálosan kimerült! Úgy tűnt, Vetle teljesen egyetért ezzel és már szinte akkor mély álomba merült, amikor hasra vágódott az egyszemélyes fekhelyen. Valahol az emlékezete legmélyén – vagy a lelkiismeretében – motoszkált valami. Mintha tennie kellett volna valamit. Gyorsan, most azonnal. Á, biztosan várhat, bármi legyen is az. Olyan jól érzi magát! Annyira kellemes itt… A barlang sötét volt, a fekhelye puha, ő maga meg belemerül… Amikor az ember válláról lekerül valami felelősség, a figyelme is el szokott lanyhulni. Olyankor minden túl kellemes lesz. Megtévesztően kellemes! Vetle azt is alig vette észre, hogy az egyik lány, aki a kegyeiért még verekedett is, bejött a barlangba és leült mellé. Tulajdonképpen őrködhet is, hogy senki és semmi ne zavarja az álmát. Legkevésbé az a másik undok nősténymacska! Vetle az övé és senki másé! Persze most az a másik is alszik, valahol egy távolabbi barlangban, ugyanúgy, mint a többiek. Most az egész tábor alszik. A lány elégedett képet vágott. Neki viszont nem szabad elaludnia! Vetlének valami fontos dolgot kell

véghez vinnie. Neki kell figyelmeztetnie, hogy ez meg is történjen. De mikor ő is úgy elfáradt! Leírhatatlanul, természetellenes módon kimerült! Szemhéja ólomsúllyal akart lezáródni. Nekidőlt a sziklafalnak. Csak egy kicsit megpihen, nem alszik… nem lehet… muszáj… Így aztán az alacsony andalúziai hegyek közt megbújó cigánytáborban mindenki álomba szenderült. NEM SOKKAL MESSZEBB a lány hirtelen felült a sötétben, ahol pihent. Hallgatózott. Körülnézett, Ki szólhatott hozzá? Pedig nem volt ott senki. Mégis hallott valami hangot. A hang a fejében szólt! A saját fejében hallotta azt az erőszakos, rekedtes, ijesztő hangot. Mióta alszik vajon? Neki vagy száz évnek tűnt. A karjai elnehezültek, elzsibbadtak, mintha nem akarnának engedelmeskedni. Úgy érezte, a kézfejei olyanok, mint két nyughatatlan pók. A hang tovább szólongatta. „Te!” sziszegte, „Te, szolgám! Halld meg a hangom és engedelmeskedjél!” A lány szavai maguktól formálódtak: „Igenis, uram és parancsolóm!” Micsoda élmény volt ezt kiejteni a száján! Azt akarta, hogy parancsolója elégedett legyen vele.

„Oda kell menned a Jéghegyek Népéből származó Vetléhez. Közel vagy hozzá, ezért választottalak pont téged. Földig kell hajolnod a rád váró megtiszteltetés előtt.” A lány önkéntelenül engedelmeskedett. A sötétben meghajtotta a fejét és maga elé nyújtotta a kezét. „Úgy, úgy” dörmögte elégedetten a hang. „Eddig egy tehetetlen alattvalómmal próbálkoztam, de őt félredobtam. Most hozzád fordulok, te nagyobb veszélyt jelentesz arra a csúszómászóra nézve. Ugye tudod, hol van az az átkozott rokonom?” „Igen, uram és parancsolóm. Közel vagyok hozzá.” „Igen. Valaki őrködik mellette, de vele ne törődj, őróla én gondoskodtam. El kell a fiútól lopnod a nála lévő kottát. Aztán rohanj vele a kastélyba, amelyik ott van, túl azon a kihalt városon. Úgy óvjad azt papírt, mintha a saját gyermeked lenne. Amint odaérsz, add át a kottákat a kastély urának. Vedd rá, hogy a furulyáján játssza le a dallamot!” „De honnan fogom tudni…?” „Ezt bízd csak rám! Gondolataim erejét belédplántálom. Most siess, nehogy a fiú felébredjen!” „És mi lesz, ha valaki felébred a táborban?” „Öld meg!” Ez alkalommal kis időbe telt, mire a mindenkiben ott lapuló gonosz győzedelmeskedett, és a lány alázatosan válaszolt: „Igenis, uram!”

A lány felállt. Úgy el volt zsibbadva, mintha az idők kezdetétől fogva aludt volna. A gonoszság jegyében újjászületve nyújtózott ki. Kiment a barlangból és egészen új szemmel tekintett a világra. A rettenetes nap kihalt, értelmetlennek tűnő tájra tűzött, az egész világ ellenséges volt, ő pedig ravasznak és elvetemültnek érezte magát, mintha átitatta volna a gonoszság és a züllöttség. Hihetetlen ereje volt! És micsoda szavakkal le nem írható, csodálatos érzés volt ez!

10. fejezet VETLE ALUDT. Olyan mélyen aludt, hogy még álmot sem látott. Szieszta ideje volt, a táborban mindenki pihent. A külvilágból semmi nem tudta megzavarni. Az ősei? Valamit akartak tőle, de az agya nem volt képes teljes egészében befogadni a figyelmeztető utasítást. Valami olyasmit mondtak, hogy „A lány közeledik”, de a szavak elúsztak a tudata fölött, anélkül, hogy felfogta volna az értelmüket. Lecsukódott szemhéja mögött a szeme érzékelte, hogy egy pillanatra sötétebb lett a barlangban – mintha valaki állna a nyílásnál és nézelődne. Aztán újra a megszokott félhomályt érzékelte. De ez a legcsekélyebb mértékben sem bolygatta meg az alvó fiút. Valami meghatározhatatlan rossz érzése támadt. Volt valami, a közvetlen közelében, de az egész annyira megfoghatatlan volt, hogy fel sem ébredt. Talán egy pók? Egy hatalmas pók mászott fürgén át a testén, aztán könnyedén becsusszant a zsebébe. Valami határozatlan gondolat suhant át rajta, hogy a kezével lesöpri magáról az undok állatot, de meg sem tudott mozdulni. Valami ijesztő, rémületes látomása volt, mintha valaki, vagy valami fölé hajolt volna és a képébe bámulva azt figyelte volna, alszik-e. Nem egy megkönnyebbült sóhajt hallott az

imént? Valamit kihúztak a zsebéből, aztán az alak felegyenesedett és eltűnt. Vetle aludt tovább, ősei figyelmeztető kiáltásai nem értek el hozzá. TALÁN ÉRTHETŐ volt, hogy Gonosz Tengel végre pihentette figyelmét. Ez az egész zűrzavar teljesen kiszívta belőle gondolatainak erejét. A kották végre biztos kezekben voltak, újra úton a kastély felé. Nemsokára felcsendül a dallam! Nemsokára ő is felébredhet! Ez a gondolat akkora boldogsággal töltötte el, hogy megszűnt az akarata az emberek fölött, ellenségei kikerültek hipnózisa alól. Vetle barlangjában a lány felébredt. Mi történt? Valamit hallott… Futó léptek zaját? Valaki járt Vetlénél? Vetle aludt, bár kicsit mocorgott. Egész biztos hogy járt itt valaki! Felpattant, olyan csendben és puhán, mint egy macska és kirohant a barlangból. Valami mozgást érzékelt. Fürge, lopakodó mozgást ott távolabb a bozótosnál. Valaki szaladt. Egy pillanatra egy papírt tartó kéz villant elő, aztán az egész jelenség eltűnt. A lány gondolkodás nélkül vetette magát utána. Mindenre képes volt Vetléért, aki az övé. Nagyon gyors volt, de az a másik is. Mindössze valami kis mozgást észlelt odalent a lejtőn a lombok közt, ez mutatta neki az irányt.

Hihetetlen elszántsággal rohant a mozgás irányába. Vetléért mindent! Büszke lesz rá és helyesen fog választani. Azt a papírt el akarta égetni. Akkor pedig el kell égetni, ezt neki kell elérnie. A lánynak halvány sejtése sem volt róla, hogy valójában Gonosz Tengel ellen küzd. Ami a teljes mértékben reménytelen feladat! AMIKOR VETLE egyszer csak kialudtan felébredt, már jócskán benne jártak a délutánban. A két kisfiú, Sebastian és Domenico lelkesen üdvözölte, ahogy előbújt a barlangból. Az emberek nevetve nézték. – Úgy aludtál, fiacskám, mint akit fejbevágtak! – mondta az egyik. Vetle hatalmasat nyújtózott, ami igen jólesett neki a kényelmetlen fekvőhely után, ahol lecsúszott a matracról, a talaj pedig nagyon kemény volt. – Igen, az elmúlt napokban nem vittem túlzásba az alvást – mosolygott. – És úgy látom, a kis Doña Esmeralda is még mindig alszik. – És Juanita is – nevetett az egyik férfi. – De ő sem aludt egy szemhunyásnyit sem, mióta elmentél tőlünk, fiatalúr. Hát igen, egy kislány első szerelme nagyon komoly dolog tud lenni! Vetle érezte, hogy elvörösödik, úgyhogy gyorsan valami másról kezdett beszélni. A szerelem számára egyelőre teljesen ismeretlen terület volt. – Most viszont szeretném elégetni… Hirtelen kővé dermedt. Kezét belesüllyesztette abba a zsebébe, ahol a

kottának kellett volna lennie, de nem talált benne egyebet, mint a lapnak egy kis leszakított sarkát. Vetle átkutatta az összes többi zsebét. Visszarohant oda, ahol aludt, azt gondolta, hátha kiesett a papír a zsebéből. De nem. Egyszerűen eltűnt. Szinte kitántorgott a többiekhez, lecsúszott a puha kőbe épített „korlátnál”, amely a sziklabarlangnál kiépített kis piacteret kerítette körül. – Ó én bolond, mit tettem? – nyögött panaszosan, arcát a kezébe rejtve. Már-már a könnyei is eleredtek. – Miért, tulajdonképpen mit tettél? – kérdezték a többiek, akik közben közelebb jöttek. Vetle rájuk nézett. Most pontosan úgy nézett ki, ami valójában volt: egy szerencsétlen kis tizennégy éves gyerek az őt körülvevő érthetetlen világban. – Ez nagyon hosszú és nagyon bonyolult história – próbálta magyarázni Vetle. – Nem sok értelme lenne, hogy elmondjam. A lényeg, ami most a legeslegfontosabb, az, hogy ígéretemhez híven el kell égetnem egy papírt, ez nemzetségünknek élet-halál kérdés. Sőt, nem is csak nekünk, hanem talán az egész emberiség számára az. Te jó ég, biztos azt hiszitek, hogy túlzok, de ez a rettenetes igazság. Egy fiú nem utazik csak úgy, minden ok nélkül egyedül Norvégiából ide, Spanyolországba. – Igen, említetted, hogy el kell égetned valamit, mikor jöttünk idefelé. Meg valami szörnyről is beszéltél. Az a szörnyeteg szintén a papírt akarta? A fiú bólintott. A szempilláján könnycseppek

csillogtak, de ezt egyikük sem akarta észrevenni. – De többé nem kell a szörnyetegtől tartanunk – mondta Vetle. – Ő már nem jön. Viszont úgy tűnik, járt itt valaki más. Éreztem… Vetle erősen koncentrált. – Nos? – Úgy éreztem, mintha járt volna nálam valaki, mikor aludtam. – Ez így van. A két kis csitri veszekedett azon, hogy melyikük őrködjön fölötted, fiacskám. Juanita meg a kis grófnő. A hangjukból ítélve az egyikük győzedelmeskedett. De nem tudom, hogy az volt-e nálad, amelyik nyert, ő tette? – Fogalmam sincs – felelte szégyenkezve Vetle. – Úgy aludtam, mint a bunda. Mindenesetre most senki nem volt a barlangomban. De álmodtam valami undorítót. Hatalmas pókokról, a testemen másztak. Egy fiatal fiú felvihogott. – Talán nősténypókok voltak? Vetle gyermeki agya nem értette a célzást. – A zsebemben matattak. Te jó Isten! Biztosan akkor történt! Kissé hitetlenkedve néztek rá. Az álmok annyira csalókák! – Tényleg, hol van Juanita? – kérdezte az egyik. – És a kis donna? Az asszonyok a szieszta után kijöttek a barlangokból és tették a maguk sokféle dolgát. Az emberek Juanita nevét kiáltozták és kérdezősködtek felőle. Az asszonyok vállukat vonogatták.

– Nem láttam – válaszolta az egyik. – Se őt, sem azt az idegen lányt. A férfiak Vetlére néztek. – Pókok, mi? – jegyezte meg az egyik tömören. – Még véletlenül sem kezek voltak, ugye? Kezek? Vetle elgondolkozott. Álmunkban mindig minden megváltozik. Egy kis kopogás a falon, mennydörgésnek hathat. – Nem tudom – mondta bizonytalanul. – Ujjak, amik átfutnak az emberen, keresnek valamit…? Miért is ne? De valami ronda alak hajolt fölém. – A sötétben alig láthattál valamit – szólt az egyik férfi szárazon. – Valószínűleg féltél álmodban, és ez befolyásolta a képzeleted. – Igen, lehet, hogy igazad van. Tehát szerintetek az egyik lány volt… De miért? – Erre te jobban tudod a választ, mint mi. Vetle egészen összezavarodott. – De ketten? Együtt? Hiszen ki nem állhatták egymást! – Hát nem, ez tény és való! De az is elképzelhető, hogy az egyik a másikat üldözi? – Valóban… Vetle megpróbálta maga elé képzelni a két lányt. Vajon melyikük tehette ezt vele? Mind a ketten olyan… Már megint Gonosz Tengel! Biztos ő szuggerálta valamelyik szerencsétlen lányba, hogy ilyen disznóságot műveljen. Akkor viszont az a lány veszélyes! Valamikor régen még a csodálatos Heikét is majdnem sikerült rávennie, hogy engedelmeskedjen

neki. Hát még egy ilyen kislányt! Viszont ha Gonosz Tengelnek sikerült valamelyiküket hipnotizálni és szolgájává tenni, akkor lehet, hogy inkább mind a kettőjükkel ezt tette. Tehát elképzelhető, hogy együtt vannak. – Fogjuk a lovakat – javasolta a egyik férfi, Vetle pedig sietett utánuk és figyelte, ahogy három igáslovat felnyergelnek. A két férfi felpattant két lóra, és intettek neki, hogy ő meg üljön fel a harmadikra. Vetle tétovázott. A modern otthoni környezetben nem szokott hozzá a lovakhoz és a lovagláshoz. Bár nagy ritkán azért megpróbálta, úgyhogy nem volt számára teljesen idegen a dolog. Ezek a lovak viszont a cigányok szekereihez méretezett, erős igavonó jószágok voltak. Olyan széles hátuk volt, mint az ólajtó, és egyébként is igen keménykötésű állatok voltak. Vetle erőltetetten rámosolygott a lóra. Az bánatos szemekkel pislogott rá vissza, mintha azon tűnődött volna, vajon mi is fog most történni. Az erőteljes, kemény paták körül bozontos szőrzet nőtt, csillogóan világos farkán pedig rövid volt a szőr. Vetlét teljesen magukkal ragadták a gyönyörű állatok. Szeretete láthatóan megtette hatását. A ló türelmesen várt, amíg Vetle felkászálódott, aztán, mintha hímes tojásokon ülne, Vetle mozgásra próbálta bírni a hatalmas állatot. Sikerült! A másik két férfi már előrébb járt, mentek lefelé a lejtőn. Vetle utánuk kiabált: – Ha sejtésem nem csal, megint Silvio-de-los-

muertos felé tartanak. A mögötte lévő kastélyba. Bólintottak, hogy értik. Vetle belsejében minden vadul háborgott. Minden porcikájával azt kívánta, bárcsak ne kellene soha többé visszamennie abba a pokolba. Anélkül hogy tudatában lett volna, megállította a lovát. – Mi történt? – kérdezte a másik kettő. – Nem akarok odamenni! Szent fogadalmat tettem, hogy soha többé nem teszem a lábam arra a nyomorult helyre! Egyszerűen nem vagyok rá képes! – De fiacskám, a lányoknak talán egy órányi előnyük lehet, mi viszont lovon ülünk. Utolérjük őket! – Nagyon remélem! – Nem tudnál többet mondani arról, miért mennek vissza oda? Most hoztál magaddal gyufát? – Persze. Kétszer nem esem ugyanabba a hibába. Ahogy lovagoltak tovább, át a széles síkságon, fel a hegygerincre, Vetle Gonosz Tengelről és gaztetteiről mesélt a többieknek. Vetle legnagyobb csodálkozására a két férfi a kételkedés legcsekélyebb jele nélkül hallgatta a történetet. Persze ezek az emberek is a természethez közel éltek, nekik is voltak mindenféle védelmező isteneik és tele voltak babonákkal. Vetle észrevette, milyen könnyedén beszél, és elmesélt mindent, ami szükséges volt, hogy az egész helyzetet átlássák és megértsék az összefüggéseket. Kíváncsian szívták magukba minden szavát.

– Most már értjük, miért vagy ennyire nyugtalan – szólalt meg az egyik. – De gyorsan megkeressük a két lányt. – Valószínűleg veszélyesek – figyelmeztette Vetle a két férfit. – Gonosz Tengel hatása alatt vannak, aki nagyon sok mindenre képes! – Értjük, értjük. De én magammal hoztam a saját szentképemet – nyugtatta meg a másik. Ó – gondolta Vetle. Mit segít az most? MINDJÁRT UTOLÉREM – gondolta a lány. Bár futni azt tud! Mintha szárnyai lennének! Lehet, hogy van is szárnya. Vagy valami segítséget kapott a szökevény? A kezében vastag ágat tartott, de úgy tűnt, hogy könnyedén fel tudja emelni. Váratlan, ijesztő látvány volt. – Te átkozott kis patkány, te nyomorult tolvaj! – kiáltott rá üldözője. – Gondolod, hogy csak úgy lophatsz az én Vetlémtől? A másik nem válaszolt, csak ziháló lélegzése hallatszott. – Dobd el azt az ágat és add ide a papírt! Semmi válasz. A lány teljesen kivetkőzött önmagából. Gyűlölettel teli, gonosz szörnyeteg lett belőle. De hát mégiscsak egy fiatal lány, szinte még gyermek! Nem lehetett veszélyes. Az ütés a vállát és a karját érte. Megtántorodott, és elszédült. Azt homályosan látta, hogy a lány eldobja a husángot és elfut.

Végül annyira összeszedte magát, hogy követni tudta. Meg sem fordult a fejében, hogy feladja! „A LÁNY KÖVET.” „Tudom, uram és parancsolóm. Egy rakás szerencsétlenség, semmi veszélyt nem jelent.” „Ő nem, de többen is jönnek. Hallom a lovak patáinak dobogását a földön. Rejtsd el a papírt, ha beérnek! Nem kaparinthatják meg!” „Előttük fogok a kastélyba érni.” „Jól van! Játsszák el azt a dallamot! O, mennyire vágyom rá!” „Bízzál bennem, mesterem! Csak nem fogom egy senkiházi miatt eldobni a kottákat! Nálam maradnak.” „Jól van, most fussál, repülj könnyedén, gondolataim erővel töltenek meg!” „Utolért a lány.” „Akkor végezz vele! Most!” A lány megállt és bevárta üldözőjét. Ott állt, kezében egy kővel. A másik túl későn vette észre. A kő célba talált. Az üldöző elterült a földön. „Most végre szabad vagyok! A célhoz vezető út nyitva áll előttem.” „Csodálatos, szolgám! Csodálatos!" TELJES VÁGTÁRA fogták vaskos lovaikat. A föld csak úgy dübörgött a lovak erőteljes patái alatt. – Ott fekszik valaki! – Szent Isten, hiszen az Juanita piros szoknyája!

Csak nem…? Megálltak és leugrottak a lovakról. Vetlének némi nehézségbe ütközött a lóval való manőverezés, de aztán neki is sikerült leszállni. A többiek már a lány körül voltak és megemelték a felső testét. – A fejét érte az ütés – állapította meg az egyik férfi. – Itt egy véres kő! – kiáltott Vetle. – Jaj nekem, mi van vele? – Lélegzik – felelte az egyik. – Úgy látszik, nem túl mély a sebe – tette hozzá a másik. Juanita mormogott valamit és felnyitotta a szemét, majd elhaló, panaszos hangok közt újra lecsukta. – Nála van a papír – mondta alig érthetően. – Megpróbáltam… – Tudjuk, Juanita – vágta rá gyorsan Vetle. – Nagyon okosan tetted. A lány ekkor halványan, de büszkén elmosolyodott. – Én voltam a jobb, ugye? Erre Vetle nem válaszolt, mert tudta, hogy Esmeralda nem saját jószántából tette, amit tett. Szóval már megint egy gyereket szemelt ki magának gonosz ősapja! Na, ebből aztán nem kérünk – gondolta Vetle inkább forró fejűen, mint reálisan. Úgy határoztak, hogy az egyik férfi visszamegy a táborba a sebesült Juanitával. Vetle, aki még min-

dig halálosan rettegett a kastély melletti kísérteties halott várostól, mindent bevetett, hogy ő kísérhesse vissza a lányt, de nem járt sikerrel. És persze azt is belátta, hogy a kotta megsemmisítése is az ő feladata. Amikor elváltak útjaik, Juanita tompán utána kiáltott: – Ne feledkezz meg az ígéretedről! Vetle nem emlékezett rá, hogy bármit is ígért volna neki. Kivéve… Nem, ő semmit nem ígért, Juanita ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson Franciaországba. Nem, köszönöm! Hosszú évekre elege lett az ilyen fékezhetetlen csitrikből. „GYORSAN KÖZELEDNEK! Nemsokára beérnek, mit csináljak?” „Rejtsd el a papírt! Most azonnal!” „De elkapnak engem is. És megbüntetnek!” „Engem az nem érdekel. Siess!” Esmeralda körülnézett. Már lent volt a síkságon. „De itt csak láp van.” „Akkor dugd el a papírt a mocsárba! És jelöld meg a helyét!” A lánynak nem volt más választása. Az ingoványra nem mehetett ki, úgyhogy az úton kellett elrejtenie a papírt valami fűcsomó alá. „Rendben van, elintéztem.” „Akkor rohanj már el onnan, te ostoba liba! Különben azon nyomban megtalálják.”

– OTT VAN, ott, messzebb a fák között. – Most már legyetek óvatosak – tanácsolta Vetle. – Veszélyes, mert gonosz erő áll mögötte. – Tudom, de meg akarta gyilkolni a mi kis Juanitánkat és ezért drágán meg fog fizetni. – De hiszen csak ártatlan gyermek, önmagában egyáltalán nem veszélyes. Nem ő az, nem őrajta kell bosszút állnotok. Már egész közel voltak. Esmeralda visított, mint valami magát védő ragadozómadár. Víztől cuppogó iszapdarabokkal dobálta őket és a lovakat. Leugrottak a lovakról és utána futottak. Elképesztően gyors volt, úgy tűnt, egyáltalán nem fáradt el. De végül elkapták, győzött a túlerő. Esmeralda a fogait Vetle karjába mélyesztette, úgy, hogy az felüvöltött a fájdalomtól. Mikor a cigány közbe akart avatkozni, letépte a férfi derékszíjára csatolt kést és az oldalába döfte. A férfi fájdalmában alig kapott levegőt, el is kellett engednie a lányt. – Ez hogy történt? – kérdezte Vetle rémülten, közben ő is futni hagyta Esmeraldát, inkább a társa segítségére sietett. – A bordáim közé ment – nyögte erőlködve a férfi. – Nem súlyos, csak annyira fáj, hogy meg sem tudok mozdulni. Vetle letépett egy darabot az ingjéből. – Fogd, kötözd be a sebet! Mindjárt jövök. – Vigyázz! – kiáltott utána a cigány. – Kés van nála és ördögien erős!

– Óvatos leszek. – Gyorsan összeszedem magam és jövök, segítek. Vetle a menekülő lány után rohant a Silvio-delos-muertos felé vezető úton. Épp itt fogadtam meg, hogy soha többé nem teszem a lábam erre a területre – gondolta összeszorított fogakkal. Az ember inkább soha ne esküdjön meg semmire. Minden fiatalos energiáját beleadta a futásba, amiben amúgy is mindig kimagaslóan jó volt. Otthon minden iskolai versenyt megnyert. Utolérte a lányt, aki dühében és tehetetlenségében erőtlenül kiáltozni kezdett. Aztán amikor látta, hogy nem tud elmenekülni Vetle elől, a kést előreszegezve fenyegetően megállt. Ott álltak és méregették egymást. – Add ide a papírt – szólalt meg végül Vetle. A víz súlyos cseppekben hullott a körülöttük lévő nyálkás fákról. Ó, hogy gyűlölte ezt a helyet! – Milyen papírt? – vetette oda hetykén a lány. – Amit elloptál tőlem. – Mi a fenéért lopnék én el tőled bármit is, te nyomorult kis csavargó? Talán nem mehetek vissza a kastélyba a nagybátyámhoz? – Dehogynem, más vágyam sincs, de először add vissza, ami engem illet. – Talán az nem a nagybátyám kottája? – Tehát beismered, hogy nálad van. – Eszem ágában sincs. Hova dughattam volna? Vetle a lány bő, lifegő hálóingére nézett és igazat kellett neki adnia.

– Akkor biztosan lenyelted. Esmeralda finnyásán elfintorodott. – Hogy nyeltem volna le egy akkora papírt, ami ráadásul olyan vastag volt? Különben is, az lenne a lényeg, hogy a kottát el lehessen olvasni, nem? Átkozottul logikusan gondolkozott. – Akkor elrejtetted. – Hová, ha szabad érdeklődnöm? Vetle hátrafordult. A dolog elég reménytelennek tűnt, a lány a tábortól idáig vezető úton bárhol eldobhatta a papírt. Bár a legvalószínűbb az volt, hogy valahol az utolsó szakaszon tette. – Majd te leszel olyan szíves és megmondod, hol dobtad el! – mondta olyan erélyesen, ahogy tőle tellett. – Eszem ágában sincs! Ebben a pillanatban ért oda a cigány lóháton. Esmeralda összerándult, és fenyegetően felemelte a kést. – Nincs nála – mondta Vetle. – Elrejtette valahol az úton. Nagyon elővigyázatlan volt, nem fordult hátra. A lány – pontosabban Gonosz Tengel akaratereje – mögéje került, és ha Vetle a szeme sarkából véletlenül nem veszi ezt észre, a késsel halálra szúrta volna. Ügyesen vetődött, ki tudta kerülni a szúrást. De hanyattesett, a feje kint volt a mocsárban, Esmeralda pedig kését felemelve ült rajta. A cigányhoz beszélt, aki leugrott a lóról, de nagyon nehezére esett a mozgás. – Még egy lépés és a fiú halott! – kiáltott szokat-

lanul erős hangon. Kösd le a kantárokat és dobd ide őket! Ezt nyilván nem ez a kislány gondolta ki, ebben mind a ketten biztosak voltak. A férfi nem tehetett mást, engedelmeskedett. Vetle nem értette, miért nem ölte meg őt rögtön a lány, de aztán magától Esmeraldától kapott rá választ, míg a cigány a kötőfékekkel babrált. – Bűneidért felelni fogsz a nagybátyámnak. – Megkapta a kötőfékeket. Közben felemelte a fejét, mintha valahonnan máshonnan várná az utasítást. Nem – suttogta gonoszan villogó szemekkel. – Uram és parancsolóm azt kéri, öljelek meg. Most! A cigány megpróbált közelebb jönni, de a lány azonnal felé fordult, a szemében gyűlölet csillogott. – Ne mozdulj! A kést Vetle torkának szegezte. Felnevetett. Érezhetően élvezte a helyzetet. Két férfi, aki rémületében jéggé dermedt miatta! A rendkívül kellemetlen helyzet hirtelen igencsak váratlan véget ért. Valami mély, morgásszerű hangot hallottak, Esmeralda pedig épp hogy felemelte a tekintetét, abban a pillanatban két sötét árnyék ugrott rá és hasra fektette az úton. Rémülten felsikoltott, de mozdulatlanul feküdt. A kés kirepült a kezéből, olyan távolságra, hogy nem érhette el. – Vigyétek innen őket! – sipította. A két hatalmas dobermann pofája szinte az arcába lihegett. – Most bánhatod, hogy annyit hergelted a szerencsétlen, kikötözött kutyákat – mondta Vetle, mi-

közben feltápászkodott. – Vigyétek innen őket! – Nem tehetem, nem valószínű, hogy szót fogadnának nekem, hiszen nem is ismernek. Gyorsan, ide a kötőfékeket, barátom! Összekötözték Esmeralda kezét-lábát. A kutyák hagyták őket dolgozni, de közben a szemüket és a lábaikat egyfolytában a lányon tartották. Összekötözték a lányt, aztán tanácstalanul álldogáltak. Vetle azt fontolgatta, ne adják-e neki viszsza a kölcsönt és a kutyákkal fenyegetőzve ne szedjék-e ki belőle, hol is van a papír. De Vetle nem akart így elbánni vele. Látta, mennyire retteg a hatalmas állatoktól, és tudta, hogy ebben a szörnyeteggé vált leánygyermekben ott rejtőzik az ijedt, tehetetlen kis doña Esmeralda, egy sor előkelő utónévvel, szülők nélkül, és ráadásul ebben a kegyetlen viselkedésében is ártatlan. – Van egy ötletem – mondta elgondolkozva a cigánynak –, hogy hogyan keressük a papírt. Esmeralda metsző hangon felsikoltott, ami mintha egy másik sikolynak a visszhangja lett volna. A kutyák abban a pillanatban morogva ott termettek fölötte. Vetle a nadrágzsebében kotorászott. – Bárcsak még meglenne… – Micsoda? – kérdezte a társa. – Egy kis papírfecni… Ez az! Megvan. Ezek a kutyák biztosan jól képzett nyomkeresők. Esmeralda fejénél leguggolt, és a papírdarabot a kutyák elé tartotta.

– Szagoljátok meg, aztán… Felállt. – Á, jobb ha ezt te csinálod – mondta a másiknak. – Jobban értesz hozzájuk. A cigány halkan, kedveskedő szavakkal látott a feladathoz. Esmeralda szemei szikrát hánytak, de a kisujját sem merte megmozdítani, hát még hangos szót szólni. A cigány felemelkedett. – Hihetetlenül okos jószágok. Azt hiszem, az egyikkel sikerült megértetnem, mit is kell csinálnia. A másik meg közben Esmeralda fölött őrködik. Lássuk, mi sül ki a dologból… Megpróbálták. Mindössze annyi hátulütője volt a dolognak, hogy a kutyák szerepet cseréltek. Az, amelyiknek Esmeraldára kellett volna ügyelnie, mohó lelkesedéssel indult a papír keresésére, a másik pedig, amelyikre a nyomkeresést akarták bízni, buzgón állt a lány fölött, olyannyira, hogy a nyála Esmeralda nyakába csorgott. A lány halálra rémülten szuszogott. – Keresd – utasította Vetle a kutyát norvégül, mivel a parancsszavaknál úgysem a nyelv számít. Újra megszagoltatta a kutyával a papírdarabot, és megmutatta neki, merre kell mennie – vissza a hegygerinc felé. – Nem lehet nagy élmény egy darab papírt keresni – mormogta, mikor a kutya nem kapott rögtön szagot. – Hű, ez bizony eltarthat egy ideig. A cigány átvette a feladatot. – Te maradj itt a lánnyal – javasolta. – Ezt meg

majd mi elintézzük Reyjel. A férfi már nevet is adott a kutyának. Rey spanyolul királyt jelentett, ezt Vetle is tudta. A fiú habozott. Esmeraldát sem hagyhatta sorsára, de azt sem akarta, hogy a férfinak túl messzire kelljen mennie, hiszen a lány már egész korán is eldobhatta a papírt. Egyáltalán eldobta vajon? Vetle ebben nem nagyon hitt. Úgy gondolta, hogy a lány ameddig csak lehetett, magánál tartotta a kottát. De itt hova rejthette el? A mocsárba? Ott a papír átázna, a hangjegyek meg pillanatok alatt elmázolódnának. A cigány és a kutya már az úton voltak, a kutyát a szimata az ingovány felé vezette. Látszott, hogy valóban képzett nyomkereső kutyával van dolguk. Igaz, valószínűleg inkább szökevények keresésére voltak beidomítva. Nem túl vidám gondolat! Vetle megmerevedett. Nemcsak Esmeraldáért aggódott, a kutyákat is féltette. Elképzelése sem volt, vajon mi lesz Gonosz Tengel következő húzása. Esmeralda is mesterének következő utasítására várt. Meg arra, hogy ura segítséget küld. De egyik sem érkezett. Gonosz Tengel épp azzal próbálkozott, hogy erejét összeszedje egy végső, gyilkos csapásra. De az elmúlt napokban olyan sokfelé kellett figyelnie, hogy ereje nagymértékben megcsappant. Ilyen fáradtság soha nem fogja majd ledönteni, ha végre tökéletesen felébredhet.

Most viszont annyi mindennel kellett foglalkoznia. Ott volt a lány… a kutyák… Soha nem szerette a kutyákat. Az emberek lábainál kúszó utálatos teremtmények. Kiábrándító. Az egyik itt van, a másik meg az úton egy emberrel a papírt keresi! Veszélyes! A fiú… Közben neki is ügyelnie kell a papírra. Ez a különös teremtmény nem bírta megsokszorozni gonoszságát, az egész szétmállott, Gonosz Tengel teljesen kimerült. A kotta! Ez volt a legfontosabb. De vajon hol van? Csak a lány tudja. Fölötte meg ott őrködik az az átkozott szuka. Vetle odakiáltott az embernek, aki a kutya fölé hajolt. A kutya megállt és minden jel arra mutatott, hogy talált valamit, azért olyan boldog. Vetle otthagyta a lányt és a cigányhoz szaladt. Elég messze voltak, még egy pár lépés, és eltűntek volna a kanyarban. A cigány a földön guggolt és a kezével ásott. Felemelt egy iszapdarabot és diadalmasan tartotta a papírt a magasba, hogy Vetle is láthassa. Megveregette a kutya hátát és agyondicsérte. A kutya örökre kegyeibe fogadta. Mohón várta az utasítást, már keresett volna tovább. Olyan szórakoztató volt! – Ez az! – kiáltotta boldogan Vetle. – Ó köszönöm, köszönöm! Ő is megveregette a kutyát (most már meg merte tenni), miközben visszamentek Esmeraldához. – Most már ne vesztegessük az időt – javasolta a férfi. – Most azonnal égesd el! Hol van a gyufa? Esmeralda rémülten sikoltott fel, ahogy Vetle

előhúzta a dobozt. De a kutyák rajta tartották a szemüket, a kötőfékektől meg amúgy sem tudott megmozdulni. Vetle valamit érzett maga körül. Mintha valami őrjöngve, dühödten fortyogott volna a levegőben – és a kotta kirepült a kezéből. A cigány elkapta, épp mielőtt kirepült volna az ingoványra, hogy eltűnjék. – Gyújtsd meg a tüzet! Gyorsan! Valami a földre penderítette a férfit, de akkorra a papír már Vetle kezében volt. Magához szorította, miközben meggyújtotta a gyufát, a lángot eltakarta a forgószél elől – majd a lap egyik sarkánál égetni kezdte a kottát. Velőtrázó sikoltás rázta meg a levegőt, azt hitték, beszakad a dobhártyájuk. A cigány az égő papírra vetette magát, mikor az majdnem kicsúszott Vetle kezéből. Lefeküdt a földre és a kezével addig védte a papírlapot, míg csak egy fényes, fekete, elszenesedett darab maradt belőle. – Hogy van a kezed? Megégetted magad – zihálta Vetle. – Semmi vész, minden rendben. Közös erővel taposták el az égett darabokat, míg már tényleg csak hamu maradt. Ekkor néztek Esmeraldára. Magába roskadva feküdt, a kutyák sem voltak már mellette. Gyermeki tekintetét értetlenkedve emelte rájuk. – Miért fekszem itt? – kérdezte nyafogó hangon. – Hogy kerültem ide? És miért kötöztetek meg? – Elraboltak – magyarázta lágy hangon Vetle, és vigasztalóan leült mellé. – Most már hazamehetsz a

nagybátyádhoz. Minden rendben lesz, meglátod. Vetle kioldozta rajta a köteléket és felültette a lányt. Esmeralda Vetléhez bújt és keserves sírásra fakadt. – Semmit sem értek. Ott feküdtem a cigánytáborban, aludtam – most meg itt vagyok! Miért? – Minden rendben lesz most már, Esmeralda. Elaltattak és egész idő alatt aludtál. A szörnyeteg elrabolt, de mi utánad lovagoltunk és kiszabadítottunk. Vetle nem akarta közelebbről leírni a szörnyeteget. Semmi értelme nem lett volna, Esmeralda így azt gondol, amit akar. – Most gyere, Esmeralda. Hazamegyünk a kastélyba. Te is ezt akarod, ugye? – Igen – suttogta. – És többé ki sem jövök ebbe a buta világba!

11. fejezet SIKERÜLT! – gondolta Vetle, kimerült sóhajtással, de nagyon elégedetten. Elvégeztem a feladatomat! És a Gonosz Tengel? Hogy csúszott ki a karmai közül Esmeralda? Egyszerűen futni hagyta, még csak kárt sem tett a lányban. Fogalmam sincs, miért tette ezt. Vetle nem tudhatta, hogy Gonosz Tengel, mikor még egy kísérletet tett, hogy Vetlétől megkaparintsa a papírt és megakadályozza annak megsemmisítését, teljesen kimerítette erőforrásait. Így aztán érthető, hogy Esmeralda teljesen közömbössé vált számára – mit kezdhetett volna vele egyáltalán? Egyetlen vágya volt csupán, hogy még mélyebbre húzódjon rejtekhelyén, újra erőt gyűjtsön, és ne kelljen erre a szégyenteljes, szomorú vereségre gondolnia. Gonosz Tengel egy időre újra veszélytelenné vált. Vetle berzenkedve vállalta, hogy visszakíséri Esmeraldát a kastélyba. Szíve szerint a cigányt küldte volna a lánnyal, így ő visszamehetett volna a táborba. De ezt nem tehette. Esmeralda csak benne bízott, Vetle pedig világéletében „úriember” volt – mármint úri fiú – és kötelessége volt ezt megtenni. A hűséges cigány is velük ment, a kutyák pedig ott ugrándoztak a lovak körül. Vetle gondolatai még mindig Gonosz Tengel körül kavarogtak. Miért éppen Esmeraldát választot-

ta ki szolgájának? Miért nem őt, Vetlét? Persze erre tudta a választ. Vetlének hatalmas segítői voltak, a halhatatlan vénség velük nem mert volna ujjat húzni. És a kis Esmeralda? Általában gonosz emberekbe szokott beleköltözni. Igaz, nem mindig. Egyszer Heike is a markában volt. De Heike átoksújtottnak született, valahol mélyen benne rejtőzött a gonosz. Esmeralda ártatlan, kívülálló gyermek volt. Jóllehet nem ő volt a világ legkedvesebb teremtménye a maga előítéleteivel, de Vetle még soha nem keseredett el ennyire megátalkodott ősapja miatt, mint most, ahogy elnézte a lovon előtte ülő törékeny kis alakot. Szipog, pityereg és egyáltalán nem érti, mi történik körülötte. Hogy tehet valaki ilyet egy gyerekkel? Egészen a kastélyig mehettek lovon. Éppen amikor odaértek Vetle teljes szívből gyűlölt városához, Silvio-de-los-muertoshoz, egy fogat jött velük szemben. Személyesen a kastély ura ült benne, aki a kocsissal és egy társalkodónővel épp eltűnt unokahúga keresésére indult. Vetle körülnézett. A kutyák eltűntek, bevették magukat a házak közé. Nyilvánvaló volt, hogy nem szeretik a kastély népét. A süllyedő város a napfénynél sokkal inkább tetszett szánalmasnak, mint ijesztőnek. Vetlének persze eszébe jutott a holdfényes éjszaka meg a szörnyű kripta, és összerázkódott. A kastélybeliek természetesen nagyon boldogok voltak, hogy megtalálták Esmeraldát és persze magyarázatot kértek. Vetle gyorsan elhadarta:

– Doña Esmeralda ezt akkor is elmondhatja, ha végre hazaért. Az egész túl bonyolult. Nem érzett túl sok kedvet, hogy ecsetelje saját behatolását a kastélyba, vagy hogy azt magyarázgassa, hogy a pikkelyes, aki annyi kárt okozott, az egyik rokona volt. Don Miguel leereszkedően közölte, hogy bár az egész személyzetet legyilkolták, bármikor tud magának új szolgálókat szerezni. Az a fura szörny, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is hagyta a kastélyt. Igen, köszönöm, tudom, engem követett – helyesebben a kottát – gondolta Vetle, de nem merte hangosan kimondani. – Nem maradhatna velünk Vetle a kastélyban? – kérdezte a kislány, karját nagybátyja nyaka köré fonva. A fiú sietve elmagyarázta, hogy ez teljességgel lehetetlen, most már vissza kell térnie saját hazájába. Don Miguel megölelte unokahúgát. – Esmeralda valóságos kis boszorkány – mondta gyengéden nevetve. – Egy igazi ördög, ahogy a szolgákkal is bánik… A társalkodónő összeszorította a száját, ebben láthatóan teljesen egyetértett urával. Igaz, az ő szemében nem csillogott annyi szeretet. Esmeralda rosszindulatúan, öntelten felvihogott. Vetle már kezdte sejteni, miért éppen őt választotta ki Gonosz Tengel. Ősapja kutató gondolatai meg szokták találni az emberekben lakozó gonosz

elemeket. Azokat, akikben a negatív tulajdonságok az uralkodóak, különleges figyelemmel tüntette ki. Miután Esmeralda erőteljesen megölelte Vetlét, majd cuppanós puszit nyomott az ajkára és mind indulni készültek, Vetle elgondolkozva megszólalt: – Mondja Don Miguel… ön ismerős errefelé… Tudja, kit temettek egykor ott abba a kriptába? A kastély ura követte Vetle tekintetét a félelmetes kripta irányába, ahová Esmeralda rángatta le magával a fiút. Így napfénynél nagyon félelmetesnek látszott. A nyílás valami üres sötétség fölött tátongott. – Vagy úgy, oda – szólalt meg Don Miguel. – Sokan nyugszanak ott. De az egyik legfontosabb az én egyik ősöm volt. Egy hatalmas várúr. Főként azért vált ismertté, mert felakasztatott egy nyomorult bujtogatót. – Silvio-de-los-muertost? – Igen, őt. A várost arról a gazfickóról nevezték el. Azt beszélik, hogy azóta a várúrnak nincs nyugalma sírhelyén. Ostobaság! A bűnösöknek bűnhődniük kell. Különben soha nem lesz rend semmiben! Vetle nem volt képes magában tartani mondandóját: – A kegyetlen várúr lelke még mindig ott kísért a kriptában. Ezért kérdeztem. Mindenki rábámult. – Érzékeny vagyok ezekre a dolgokra – folytatta Vetle. – Gonoszsága valamiféle ködként még mindig ott lebeg a sírboltban. A gonoszság hullámai

csapdostak körülöttem, mikor éjszaka ott voltam. – Mit kerestél ott az éjszaka közepén? – A szörnyeteg elől menekültem. Olyan egyértelmű válasz volt, hogy Don Miguel el is hitte. Esmeralda elboldogul a történet többi részével – gondolta Vetle, és elbúcsúzott a kastély lakóitól. Így végre végleg maga mögött hagyta a tragikus sorsú várost. A CIGÁNY a kutyákat Rey és Regina – király és királynő – névre keresztelte, és ők büszkén viselték nevüket. Elegáns állatok voltak, bátrak, gyorsak – és veszélyesek. De Vetle társát elfogadták, sőt mi több, úgy tekintettek rá, mint új gazdájukra. Amint a kastély fogata eltűnt az úton, újból előbukkantak és könnyed léptekkel követték a lovasokat a hegygerinc irányába. Vetle örült neki, hogy így alakult a sorsuk. Biztosan jó dolguk lesz, nem válnak vadkutyákká, és elkerülik azt, hogy esetleg a kis falvak lakói ellenségként üldözzék, majd végül lepuffantsák őket. Így nyugodtan élhetnek tovább. Az úton Vetle így szólt a társához: – Tulajdonképpen kicsoda is Juanita? Nem közületek való, ugye? – Nem. Francia kislány, az anyja eladta nekünk. – Eladta? – Ő maga nem tudta ellátni a kis csecsemőt, Jeanne-t. Vagy nem is akarta. Megesett a szívünk a kisgyermeken, megvettük tőle és a saját hitünknek

megfelelően neveltük fel. A nevét Juanitára változtattuk. Nekünk ezt könnyebb kimondani. Szerintem mind a két név eléggé lehetetlen – gondolta Vetle. – Az egyik franciaországi portyánk során szereztük Juanitát, azóta velünk van. De most már problémáink vannak vele. – Miért? A cigány nagyot sóhajtott. – Már rég eladósorba került. – Azért az túlzás – tört ki dühösen Vetle. – Hiszen még csak tizennégy éves! – Nálunk ez már magas kornak számít. A cigányoknál a lányok már tizenegy évesen házasodnak. – Jézusom – hüledezett Vetle. – De Juanita elijeszti a férfiakat vadságával és az örökös okoskodásával. Nem is volt soha udvarlója, és ez nagyon bántotta. Közben Manolo megígérte, hogy feleségül veszi. Ő meg persze elutasította. Vetlének eszébe jutott Manolo. Meg tudta érteni a lányt. – Hát nem lehet egyszerű eset – mormogta maga elé. A lány hazavágyott a saját országába, a saját népéhez. Vetlével akart menni. De ő nem akarta magával vinni Juanitát. Juanita túlzottan heves volt a számára. Most meg különben is olyan súlyosan megsebesült, hogy nem utazhatott. Ez tagadhatatlanul megkönnyebbüléssel töltötte el Vetlét.

JUANITÁT VISZONT nem lehetett csak úgy lerázni! Ahogy Vetléék belovagoltak a táborba, odaszáguldott a fiúhoz, és amikor az leugrott a lóról, megölelte és úgy magához szorította, hogy alig kapott levegőt. Láthatóan az sem zavarta túlságosan, hogy hamarosan bekötik a fejét, egész este Vetlén lógott. A cigányok többsége igencsak megijedt és aggodalmaskodott a két nagy kutya miatt. De Vetle társa nagyon jól kijött velük, és megpróbálta megértetni a többiekkel, hogy mennyi előnyük származhat az ebekből, például a nem kívánt látogatókat távol tarthatják a tábortól, így a végén szép sorban mind beletörődtek. Ha pedig utódokat is nemzenek, abból még szép kis summára is szert tehetnek, okoskodtak. A kutyák boldogan rohangáltak össze-vissza és mindent körbeszaglásztak új otthonukban. Élvezték a szabadságot, a tábor minden lakója barátságos volt velük, tisztelettel viseltettek irántuk. Csak egy férfi rúgott feléjük, mert túl közel mentek hozzá. Akkor aztán elővillantották fehér fogaikat és mély, fenyegető torokhangon morogni kezdtek, úgyhogy a férfi gyorsan elmenekült. Manolo volt az. Este heves vita bontakozott ki. Vetle elment lefeküdni, de hallhatta a cigányok izgatott hangját, akik közt most Juanita beszélt a legtöbbet. Nem jutott el hozzá minden tisztán, nem is értett meg mindent, de azt hallotta, hogy az ő neve, meg Manolóé sokszor elhangzik, és ebből arra következtetett, hogy Juanita megpróbálja rávenni a többieket, en-

gedjék meg neki, hogy Vetlével tartson és megússza a házasságot. Érthető kérés volt, hiszen ki ne vágyna arra, hogy megismerje származását, hogy többet tudjon a rokonairól, vagy esetleg találkozzon is velük. Juanita az anyjával akart találkozni. Vetle persze erősen kételkedett abban, hogy az anyja is szeretné őt látni. Már félálomban volt, mikor a lány bejött hozzá, levágódott a fiú fekhelyére és felrázta. – Vetle, ugye vállalod értem a felelősséget?! Mert akkor veled mehetek. – Franciaországba? Hogy lásd a hazádat és beszélj az anyáddal? – Igen, azért. A fiú gondterhelten felsóhajtott. Mindegy, Franciaországig nem olyan rettentő hosszú az út. Meg aztán arra sem gondolt szívesen, hogy Juanita feleségül megy ahhoz a kellemetlen Manolóhoz. – Rendben van, megteszem – válaszolta fáradtan. Jelen pillanatban egyetlen vágya az volt, hogy alhasson. – Köszönöm! – suttogta Juanita és hevesen megcsókolta. Vetle elfordult, és dühösen fintorogva letörölte az arcát. Aztán hallotta a lány boldog csivitelését, ahogy szaladt vissza a többiekhez. Kint a sziklateraszon tovább folytatódott az éneklés és a muzsika. A szomorkás hangzás végtelenül szép volt, ez az üldözött nép minden bánatát és szenvedését beleadta a dalokba.

Milyen érzékeny emberek – gondolta Vetle. Egyetlen dologra vágyott igazán – eltekintve az alvástól, ami már-már teljesült. Haza szeretett volna menni. Istenem, milyen nagyon vágyott haza! Apához, anyához, a környékbeli barátaihoz. Norvég ételekre vágyott és norvég szokásokra, el szeretett volna látogatni végre Hársfaligetbe. Egy pillanatra beléhasított a rémisztő gondolat, hogy az öreg Henning talán már nincs is az élők sorában. Egészen kiverte a hideg veríték. Persze Henning erős ember, biztosan él még. Muszáj neki. Vetlét teljesen hatalmába kerítette a vágy, hogy most már minél előbb otthon legyen! A feladatot végrehajtotta, méghozzá jól. Az akció ugyan számtalan emberéletet követelt, de talán ő tehetett róla? A pikkelyes így is, úgy is szabadjára volt engedve, hogy megtalálja Don Miguel kastélyában a kottát. Az, hogy Vetle is ott volt, nem befolyásolta a halottak számát. Erre még gondolni is rossz volt! Durva, kellemetlen emberek voltak a szolgálók, akik meghaltak, de akkor is! De jó is lesz otthon! MÁSNAP, KORÁN reggel akart útra kelni. Juanita útra készen állt. A tábor összes lakója kint gyülekezett a sziklateraszon. Ünnepélyesen, komolyan. Még a két kisfiú, Sebastian és Domenico is komoly volt, szép új ruhájában. Vetle észrevette, hogy mindenki szépen kiöltözött. Szörnyű, hogy mennyire tisztelnek engem –

gondolta Vetle. Az a férfi lépett előre, akit Vetle mindig is a cigányok vezetőjének gondolt, és igazán szép szavakkal illette Vetlét. Aztán magához hívta Manolót és Juanitát. Manolo nem tűnt valami lelkesnek, Juanita viszont annál inkább. A vezető Vetléhez fordult. – Rendes, jó családból származol, igaz? – Így van – felelte kissé meglepetten Vetle. Mi köze van a családjához annak, hogy a lányt Franciaországba kíséri? – Egy nagy birtokot fogsz örökölni? – Inkább azt mondanám, hogy egy nagy házat. – Apád tehetős, módos ember. – Igen, orvos. Félelmetes, hogy mennyit akadékoskodnak! A főnök elégedetten bólintott. – És vállaltad a felelősséget a mi kis Juanitánkért? Ebből elég, ez már tényleg idegesítő. Rosszkedvűen bólintott. – Tedd tehát a kezed Manolóéba, annak jeléül, hogy átveszed tőle a felelősséget, amit neki kellett volna vállalni! Vetle meg akarta kérdezni, hogy mi lesz, ha nem találják meg Juanita családját, hogy kerül majd viszsza a lány? De inkább csöndben maradt. Gyorsan letudja az egészet, megpróbálják megtalálni a lány anyját. Vetle nem akart visszajönni Spanyolországba a lánnyal. Minél előbb haza szeretett volna érni. Előrenyújtotta a kezét. A főnök Juanita kezét Vetléébe tette, majd Manolo újra a lányéra helyezte

az övét. Ünnepélyes pillanat volt. Olyannyira, hogy a cigányok, ahányan csak voltak, valami szép himnuszt kezdtek énekelni. A vezetőjük különféle jeleket írt le az összetett kezek fölött. Vetle végre ki tudott szabadulni, mialatt az aszszonyok zokogva búcsúztatták Juanitát, Manolo pedig odébbállt. Nem volt túlságosan jókedvű, de ez érthető is volt. Vetlének is jócskán jutott ölelésből és jókívánságokból, és annyi ajándékot kaptak, amennyit csak magukkal tudtak vinni. Végül a vezető is elbúcsúzott. – Ez a legjobb, ami történhetett – szólt komolyan. – Juanita sosem tartozott igazán közénk. Neki a ti világotokban a helye. Vetle viszont úgy gondolta, hogy ami a lány temperamentumát illeti, sokkal több benne a cigányokkal közös vonás. Hevességével szinte megbénította az embert. – Kicsit vadóc ugyan – folytatta lassan a vezető, – de le fog higgadni. Jó feleséged lesz, meglátod. Vetlének elakadt a lélegzete. – Fele… ségem? – Igen. Igazán nemes cselekedet volt a részedről, hogy átvállaltad ezt a felelősséget. – Nem tudom… egyáltalán… Még csak tizennégy éves vagyok. Ebben az életkorban az ember nem igazán tudja még, mit fog csinálni, ha felnő. – Minden rendben lesz, majd meglátod. Mindenetek megvan, hogy jól éljetek. És ha már jövőre lennének gyerekeitek…

– Gyerek? Jövőre? – Ez általában megesik, ha az emberek összeházasodnak. Vetle az egészből semmit sem értett. – De hát még csak tizennégy éves vagyok! – szajkózta. – A legjobb kor a nősülésre. Már teljes mértékben alkalmas vagy a gyermeknemzésre. De ezzel nyilván magad is számoltál, mikor feleségül vetted Juanitát. Vetle előtt már-már elsötétült a világ, ugyanakkor kibírhatatlan nevethetnékje támadt. Hogy nem látott tovább az orránál! Szép ceremónia, mindössze ezt gondolta. Meg sem fordult a fejében, hogy ez esküvői szertartás! De hát nem is volt pap, meg… Elfeledkezett róla, hogy ez egészen más nép, más szokásokkal. Jézusom, hogyan fog ebből kimászni? Most már nem visszakozhat, az mindannyiuk számára rendkívül megalázó lenne. Jó képet kellett vágnia a dologhoz. De ez nem volt igazságos! Neki fogalma sem volt a cigányok szokásairól, szertartásairól. Ő egyszer sem beszélhetett. Persze ők azt hitték, tudja, mi zajlik körülötte. Még a legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy ezek itt összeboronálnak két tizennégy évest! Már egyáltalán nem volt kedve nevetni. Legszívesebben úgy tett volna, mint egy kutya: leül a hátsófelére és kétségbeesetten vonyít. Mindenki szívből jövően integetett nekik, Juanita pedig visszaintegetett az embereknek.

Vetlétől néhány lehangolt kézmozdulatra tellett. Maguk mögött hagyták a cigánytábort. A feleségem – gondolta Vetle, haragosan méregetve Juanita keskeny hátát. Egy kicsivel előtte táncolt ki boldogan az udvarból. Vetle viszont szinte émelygett. Nem volt kifejezetten romantikus alkat. Még abban a korban volt, amikor a fiúk azt hiszik, hogy a lányok a világ legostobább lényei, még megérinteni sem szerették őket! Ő meg összeházasodott az egyikkel! Ez kész őrület! Csak legyenek elég messze, majd elveszi a kedvét az efféle hóbortoktól. Mind a ketten nyugateurópaiak, a cigányoknak ez az esküvői szertartása nem érvényes, nem bizony! Nem is pap adta össze őket, ki sem lettek hirdetve és… Hát persze, a házasságuk érvénytelen! Megkönnyebbülten folytatta az utat. Juanitát biztosan könnyű lesz meggyőzni. Csak akkor fogja otthagyni, ha megtalálták a lány rokonait. Nyilván csak azért csinálta végig ezt a látszat-ceremóniát, hogy elszabadulhasson és hazamehessen végre. Azt viszont nem értette, miért volt ennyire fontos, hogy megházasodjon. Vetle hangot is adott a gondolatainak: – Miért nem lehetett csak úgy együtt menni Franciaországba? Ez az esküvő nem lett volna anynyira sürgős – morgott keserűen. Juanita megállt. Most fogja mondani, hogy csak azért vállalta a szertartást, hogy eljöhessen végre a cigánytáborból – gondolta Vetle.

De nem! – De drága Vetle – felelte tágra nyílt szemekkel. – Az nem lett volna méltó hozzánk. – Hiszen még gyerekek vagyunk! – Nehogy azt hidd! – Jó, lehet, hogy te nem. És te meg milyen méltóságról beszélsz, aki felajánlja a férfiaknak szolgálatait, meg… – Micsoda? Csak nem hitted el? Csak magamra akartam vonni a figyelmedet! A cigányoknál nem sok erkölcsösebb ember létezik. Azt a hajadont, aki ágyba bújik egy férfival, kiközösítik. Úgyhogy soha az életben nem jöhettem volna veled, ha nem házasodunk össze. Azt hittem érted, te fafejű! Vetle előtt kezdett világossá válni a dolog. – Szóval úgy érted, az egész csak formaság? Hogy egyáltalán nem kell úgy… viselkednünk, mint a házasoknak? – Ezt nem mondtam – felelte Juanita megvető fejmozdulattal. Vetle előtt megint elsötétült a világ. Szótlanul folytatták az utat, mind a ketten dühösen fortyogtak magukban. Ördög és pokol, hogyan mászhatna ki ebből a csávából?

12. fejezet SEMMILYEN VESZÉLY nem leselkedett többé Vetlére. Remek érzés volt, hogy nem kell léptennyomon hátraforognia, hátha jön valamiféle szörnyeteg. Bár ő úgy gondolta, hogy az a veszély, amibe most került, a maga módján rosszabb. Nem bírta elviselni Juanitát. És ez kizárólag annak volt köszönhető, hogy olyasmibe „rángatta” bele, amihez neki semmi kedve nem volt. Az első nap annyira meg volt sértődve, hogy egyetlen szót sem szólt. Vetle őszintén remélte, hogy ez a hidegháború egész úton tart majd, amíg Juanitával kell maradnia. AMI A LÁNYT ILLETI, Vetle tévedett. Juanita nem egyszerűen megsértődött. Vetle olyan halálos sebet ejtett a lelkén, hogy csak iszonyú nehézségek árán tudta visszatartani a könnyeit. Ezért hallgatott. Meg sem mert szólalni, mert attól félt, hogy rögtön sírva fakad. Lehet, hogy Vetle még gyermek volt, de ő nem. És ő már az első nap beleszeretett a fiúba, mikor a táborban beszélgettek. Tény, hogy Vetle elég kisnövésű volt, de ez nem számított. Olyan meleg, ragyogó kék szeme volt, a mosolya pedig annyira lágy és kedves, hogy Juanita mindenáron mosolyt szeretett volna az arcára varázsolni – csak hogy láthassa, amint őrá mosolyog.

De meg kellett hagyni, hogy a fiú nagyon fukar volt mosoly dolgában. Úgyhogy nagyon bután kezdett viselkedni, nyers lett és agresszív, csak hogy felkeltse a fiú érdeklődését. Pedig egyáltalán nem ezt kellett volna tennie! Most meg Vetlének nincs is rá szüksége! Juanita belül zokogott. ESTEFELÉ kimerülten álltak meg egy olajfaligetben. A táj csöndes és békés volt, a lemenő nap aranyló vörös színűre festette a fehér falvakat és a földeket felső Andalúzia végtelen, kiszáradt síkságán. Az út és a liget között húzódó napszárította árok szélére telepedtek, különös, bogáncsra emlékeztető növények közé, amihez hasonlót Vetle még soha nem látott. Az alacsonyan kúszó növényzet inkább kék volt, mint zöld, és nagyon halvány, már-már áttetsző. Minden nagyon szép volt, de sehová sem lehetett leülni. Juanita elővette az utazó kosárkát, amit magával hozott. Az úton nem sokat szóltak egymáshoz, de Vetle most úgy érezte, meg kellene törnie a fagyos csöndet, így mégsem folytathatják az utat, hiszen még többnapos vándorlás áll előttük, mielőtt Juanita szülőhazájába érnek. – Reggelre elérjük a vasutat – szólalt meg nyers, férfias hangon. Legalábbis azt szerette volna, ha férfias, de inkább rekedtes volt, a magas és a mély közt csúszkált ide-oda.

– Szerencsére – jegyezte meg Juanita kurtán. – Mert ez a társaság kezd halálosan untatni. A szavak mélyen sértették Vetle hiúságát. – Te sem voltál túlzottan szórakoztató — vágott vissza. – És ki akaszkodott rá a másikra? Na jó, ne haragudj, ne beszéljünk erről többet. Mostantól kedves leszek – zárta le a témát Vetle olyan bánkódóan, hogy már szinte komikusnak hatott. Juanita úgy nézett rá, mint aki sosem látta még azelőtt. Elfordult és előkapott egy kis tükröt. Elégedetlenül nézegette magát benne. – Rémesen nézek ki – sóhajtotta. Vetle udvariasan válaszolt: – Bárcsak fele olyan szép lennék, mint te… – De hát az vagy – vágta rá gyorsan a lány. Egy pillanatra rábámult, aztán kirobbant belőle a nevetés. Van humorérzéke a lánynak! Végre megtört a jég, csendben eszegettek, az összetartozás újonnan támad érzésével. Vetle azért kicsit visszafogott maradt, nem szerette volna, ha a lány félreérti a viselkedését. – Addig felelek érted, amíg el nem érünk a városba, ahol anyád lakik – kötötte ki Vetle. – Van pénzed vonatjegyre? – kérdezte Juanita szemtelen hangon. – Elég jól állok – felelte a fiú nyugodtan. – Még abból is alig költöttem, amit a grandtól kaptam, és don Miguel is rendesen ellátott. – Igen, én is megleszek valahogy – mondta éles hangon a lány.

Vetle meglepődve nézett rá. – Van pénzed? Nem is tudtam. – Nem volt semennyi, mert a többiek úgy gondolták, hogy majd te fogsz ellátni – mondta némi éllel a hangjában. De ez elég szegényes ellátásnak tűnt, úgyhogy szereztem valamennyit magamnak. Vetle gyanakvóvá vált. – Kértél a cigányoktól? – Nem, azt nem akartam. De az ember tudjon magán segíteni. Egy köteg bankjegyet lobogtatott meg. – Látod, milyen ügyes vagyok? Abban a városban szereztem, amit épp elhagytunk. Ott, ahova bementünk neked új szandált venni. Vetle érezte, hogy forróság önti el az arcát. – Loptál? – Loptam, loptam… – kicsit bizonytalanul pislogott. – Az embernek valahogy muszáj megélnie. Vetle sokáig hallgatott tanácstalanul. – Ilyeneket tanultatok a cigánytáborban? És én még hagytam, hogy Sebastian és Domenico… – Nem, nem – mondta Juanita gyorsan, és tiltakozó mozdulatot tett a kezével. – A cigányok nem tudták, hogy mit csinálok. Különben is olyan szigorúak voltak! De tudod, nem volt köztük sem az apám, sem az anyám. Csak ott laktam náluk. El kellett magamat látnom. – Hazudsz! Juanita nekirontott – Egyáltalán nem hazudok! Vetle először annyira meglepődött, hogy majd-

nem hanyatt esett Juanita támadásától. A lány ököllel ütötte-verte Vetlét, majd pofonvágta, miközben átkokat sziszegett felé. – Azt hittem, örülni fogsz a pénznek! Most szabadjára engedte minden dühét és elkeseredettségét, amiért nem kellett a fiúnak. Végre Vetlének sikerült fölébe kerekednie, hanyatt fekve a földre szorította a lányt és megpróbálta megnyugtatni. – Nem érted, hogy nem akarok egy tolvajjal utazni? Nem tudom elviselni a becstelenséget, és ha nem adod vissza azon nyomban azt a pénzt… Hirtelen azt vette észre, hogy a lány teljes némaságban, elragadtatott tekintettel néz fel rá. – Te erősebb vagy, mint én! – szólalt meg elbűvölten. – Ó, hogy mennyire szeretlek! Ez utóbbi kijelentéstől kétségbeesve Vetle felállt és hátat fordított a lánynak. Juanita vonakodva állt újra talpra. De beleegyezett, hogy visszavigyék a pénzt. Úgysem tudna már örülni neki így, hogy Vetlének sem tetszett a dolog. A város felé vezető úton Vetle keserűen így szólt: – Kezdem már kapiskálni, miért akartak megszabadulni tőled a táborban. A többiek nem mind ilyenek, ugye? – Dehogy! Ebben a dologban nagyon szigorúak voltak. A hatóságok állandóan rajtunk tartották a szemüket, és ha a legkisebb kihágás történt a környéken, rögtön minket gyanúsítottak. – Szerintem olyan izgalmas dolog ilyen kocká-

zatokat vállalni – tette hozzá boldogan. – De ez nem kockázat, hanem becstelenség – mondta Vetle olyan kioktató modorban, amit még ő maga is elviselhetetlennek tartott. De muszáj volt a lányt jó modorra nevelnie. Bár… ha a cigányoknak nem sikerült a tizennégy év alatt, neki hogy sikerülne néhány nap alatt? Különben sem marad vele örökké. Jaj, édes Istenem! Vetle nagyon ügyesen elrendezte a pénz kérdését a boltossal. Azt mondta, hogy a bolt előtt találta, nyilván valami tolvaj veszthette el. Valamennyi jutalmat is kapott, s azt vigaszdíj gyanánt a város szélén várakozó Juanitának adta. – Juanita, a neved felől gondolkoztam – mondta Vetle, mikor már egy darabot megtettek az úton. – Nem tudom helyesen kiejteni sem spanyolul, sem franciául. Te meg mindig kinevetsz. – Á, olyan kedves, ahogy próbálkozol – vihogott. Vetle összeszorította a fogát. – Lenne valami ellenvetésed, ha norvégosítanám és Hannénak hívnálak? A lány még jobban nevetett. Nem tudta kiejteni ezt a nevet. – Khhanne? Miféle egy név ez? – Ugyanaz, mint a Jeanne, vagy a Juanita. Csak én könnyebben boldogulok vele. Használhatom ezt? A lány megrándította a vállát. – Felőlem – ha neked így jobb. – Nem kell sokáig hallanod, nemsokára átadlak

a családodnak, én pedig tovább utazom. Juanita keserűen elhúzta a száját, de nem szólt egy szót sem. Annál többet gondolt. Vetle szerencséjére nem olvasott a gondolatai között. UTAZÁSUK HARMADIK éjszakáján történt, hogy Juanita megpróbálta elcsábítani a „férjét”. Már francia területen jártak, az út nagy részét vonaton tették meg, és már egész közel jártak a lány szülőfalujához. Juanita aggodalmasan figyelte, hogy nő egyre jobban a pusztítás, ahogy közelednek a frontzónához, de azért megőrizte az optimizmusát. Minden alkalommal, ha templom mellett mentek el, a lány bement imádkozni. A pénzük is igencsak fogytán volt már. Vetle nagyon aggódott emiatt. Ha egyedül lett volna, bőven kitart a pénz, de így egy helyett két vonatjegyet kellett vennie, és ez óriási különbség volt. Ezért aztán nem térhettek be sehová éjszakára. Az előző éjszakát a vonaton töltötték, és egymásnak dőlve, nyugtalanul aludtak egy pár órát. Nem éppen pihentető póz. Tovább nem mehettek vonattal; Juanita szülőfaluja nem ezen a vonalon volt. Néhány mérföldet gyalog kellett megtenniük. A hangulat kettőjük között elég kellemes volt. Jókat nevettek együtt és ezt a jelenlegi életformájukat is leginkább a humoros oldaláról fogták fel. Meg aztán rengeteg meséinivalójuk akadt egymásnak. Így telt az idő.

Vetlét viszont gyakran felbosszantotta a lány! Zavarta, hogy egy csöpp erkölcs sem szorult belé, hogy nem tud különbséget tenni enyém és tied közt, hogy nem tudja, mit szabad és mit nem, hogy hogyan kell másokkal viselkedni – hogy az ember nem hívja a rendőrt kopónak, vagy hogy a kellemetlen piaci kofát nem rúgja fenékbe. Egyszer pedig, amikor Vetle megemlítette, hogy hamarosan elfogy a pénzük, a lány olyan kihívóan pillogott egy idősebb jól szituált úrra, hogy Vetle jobbnak látta, ha másik utcán folytatják az utat. A legrosszabb ösztönlény volt, akivel Vetle valaha is találkozott. De ez volt az utolsó éjszakájuk, mielőtt végre a lány szülőfalujába érnek… Az idő kicsit szelesre, ősziesre fordult, így nem volt túl csábító a szabadban való alvás gondolata. Tekintélyes távolságra voltak már a napsütötte Spanyolországtól. Szállást viszont nem tudtak bérelni, arra már nem futotta a pénzükből. Úgy esett, hogy egy kis városi üzem portásfülkéjében kötöttek ki, Nancy közelében. Kicsit távolabbról hallatszott az ágyúdörgés, mindenen mély nyomokat hagyott a háború, minden nyomorúságos volt és szürke, és egyetlen boldog emberrel sem lehetett találkozni. Ehelyett inkább a félelem és a kimerültség barázdálta az arcokat. Vetlét aggodalommal töltötte el, hogy már a korábbi háborús területen belül vannak; sosem lehetett tudni, meddig tart a nyugati fronton a kitartó állóháború, és a németek mikor vetik magukat újabb francia területek után.

A portásfülkét bajosan lehetett volna a világ legideálisabb szálláshelyének nevezni, de legalább tető volt a fejük fölött és nyugodt éjszakára számíthattak. Péntek este volt, aligha jön valaki dolgozni másnap reggel. Először letelepedtek és megvizsgálták, hogy tudnának a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. De a hely annyira szűk volt, hogy csak szorosan egymás mellett fértek el. Vetle ettől nem volt elragadtatva. Hanne – Vetle most már mindig így hívta – viszont annál inkább. Vetle aludni próbált, a lány pedig a fülke omladozó plafonjára bámult – és filozofált. – Én vagyok a világ legmagányosabb embere. – Hülyeség! – mormogta Vetle. – Gondolj csak bele! Az anyám eladott egy lyukas garasért, csak hogy megszabaduljon tőlem. A táborban senki nem akart feleségül venni, csak Manolo, de ő nem számít, mert neki csak házvezetőnőnek és ágyasnak kellettem volna, és nem is volt rajtam kívül senki, akik közt választhatott. Összeadtak veled, egyrészt mert én akartam, másrészt, mert nem akartak már látni a táborban. Meg is tudom érteni – mondta kicsit sajnálkozva. – Nem voltam mindig túl kedves. De olyan rossz érzés volt, hogy senki nem vágyik rám, Vetle. Aztán itt vagy te. Úgy nézel rám, mint valami előtted átvonuló macskára. Vetle lelkiismeretfurdalást érzett és így szólt: – Nem igaz, Hanne, nagyon is kedvellek. (Kegyes hazugság!) De azért az, hogy a feleségem

légy… Egyszerűen nevetséges, és elviselhetetlen gondolat! Ágyúdörgés rengette meg a talajt, ahol feküdtek, úgyhogy a lány egycsapásra megfeledkezett saját bánatáról. – Hallottam, hogy a németeknek van egy ágyújuk, amit Kövér Bertának hívnak. Szerinted ez az volt? – Nem valószínű, hogy épp itt lenne. Különben is, az ágyútípus, nem egy bizonyos darab. Egyébként nem tudom. Egy újabb dörgéstől a vakolat a plafonról a fejükre potyogott. – Ijesztően közel vagytok – szólalt meg bizonytalanul Vetle. Észrevette, hogy Hanne imádkozik. Megvárta, míg végigmondja az imát, majd így szólt: – Ennyire vallásos vagy? – Micsoda? Á, nem, bár az igaz, hogy muszáj valamit keresnem, amibe kapaszkodhatok, ha már az emberek nem törődnek velem. – Te katolikus vagy, ugye? Nem nagyon értek hozzá, de az nem valami katolikus szertartás volt, amin… a táborban részt vettünk? – Nem, de a cigányok katolikusok. Bár amikor úgy gondolják, hogy szükség van rá, csak a saját ősi rítusaikat alkalmazzák. – Praktikus lehet, ha valakinek két vallása is van – dünnyögte Vetle. – Jó éjszakát! Az oldalára fordult, és megpróbált elaludni. A

távolban tovább dörögtek az ágyúk. Ez volt az utolsó olyan háború, amiben ember ember ellen harcolt. Később már inkább a nagy hatótávú fegyvereknek jut majd szerep. De erről Vetle még semmit sem tudhatott. Az épp adott helyzetben sikerült elaludnia. De az álma nyugtalan volt, nemkívánatos érzéseket keltett benne. JUANITA – avagy Hanne (egyszer majd csak hozzászokik az új nevéhez, hiszen őtőle kapta) nem tudott elaludni. Annyira össze kellett bújniuk a szűk helyen, és ő már érett lány volt, ösztöneiben és vágyaiban olyan, mint egy felnőtt nő. Ráadásul reménytelenül szerelmes a sokkal gyermekesebb Vetlébe. A fiú hátából áradó meleg olyan csábító volt, annyira kívánatos. Hallotta, hogy a fiú alszik. Mi lenne, ha…? Óvatosan közelebb csúszott Vetléhez. Hozzásimult a fiú kemény hátához. Vetle aludt tovább, nagyon kimerült volt az egész napos meneteléstől. Hanne szíve hevesen kalapált. Először arra gondolt, hogy karját befúrja az övé alá és átöleli a mellkasát, így még intimebb közelségbe kerülnének. Vigyázva felhúzta elől a szoknyáját. Az alsószoknyáktól eltekintve, amiket szintén felhúzott, természetesen nem volt rajta semmi. A bőre hozzáért a fiú nadrágjához és ingjéhez. Lassan kifújta a levegőt és érezte hogy bizsereg, izzik testében a hatalmas vágy.

Lassan, nagyon lassan felhúzta az inget a fiú hátán. Végre!… A bőre az övéhez ért. Alsótestét elöntötte a nedvesség. Lélegzése olyan nehéz lett, hogy kicsit vissza is kellett tartania. Hosszú pillanatokig csak várakozott. Ott feküdt és alig észrevehetően, ütemesen nyomta magát a fiúhoz, nagyon óvatosan. Vajon merje-e…? A kezét végtelen lassúsággal a derekára csúsztatta, egészen le a derékszíjáig. Vetle nem vett észre semmit. Bárcsak ki tudná kapcsolni az övet, anélkül, hogy Vetle észrevenné. Olyan kíváncsi volt, hogy… milyen is Vetle. Annyira szeretné megtudni! Ettől a gondolattól megint hosszú nyilallást érzett az alsótestében. Nézzük azt a csatot. Így ni. Óvatosan! A művelet eltartott egy darabig, a világ minden kincséért nem merte volna felébreszteni. Hiszen nem is akar semmit, csak látni szeretné. Legalábbis továbbgondolni nem akarta. A csat szétnyílott, a nadrág dereka is engedett. Szabad volt az út. Merészkedjen tovább? Egyre lejjebb és lejjebb csúsztatta az ujjait. Alig ért hozzá a fiú bőréhez. Testében olyan hatalmas örvény kavargott, hogy beleremegett, combjait öszszeszorította, egymáshoz dörgölte, és fojtott hangon nyögdécselt. Hanne már régóta érett lány volt. Csak nem akadt senki, akivel kipróbálhatta volna magát. A táborban nagyon szigorú erkölcsök uralkodtak, egy

lánynak érintetlennek kellett maradnia az esküvője napjáig. Azért egyszer megpróbálkozott egy közeli faluba való spanyol fiúval, de az egyik cigány meglepte őket, még mielőtt valami lényeges történt volna, és Hannét egy teljes heti házifogságra ítélték. De most már megházasodott. Nem követett el semmilyen kihágást, épp ellenkezőleg, Vetle bántotta meg őt azzal, hogy megtagadta tőle azt, ami minden normális házasságnak része. Jaj Istenem, nem bírja tovább. Olyan közel van. Olyan közel! VETLE ÁLMODOTT. Már megint azt a rémisztő álmot látta a testén mászó pókokról. De most más részeken motoszkáltak, bemásztak a ruhája alá, ott kerestek valamit. Verejtékben úszott. Gyorsan szedte a levegőt, félt, felsikoltott… és felébredt. A pókok még mindig ott voltak, feléjük csapott, mire hirtelen visszahúzódtak. De nem elég fürgén ahhoz, hogy Vetle ne ismerje fel, hogy egy kéz volt az. Dühösen fordult meg. – Hanne! A lány ijedten húzódott hátra, már amennyire tudott. – Mi a fenét művelsz? – sziszegte elkeseredetten – Mit képzelsz te magadról? Elment a józan eszed? – Csak azt akartam megkapni, ami engem illet – védekezett dadogva. – Elhanyagolsz. – Nem is tettem neked soha ajánlatot, egy pillanatig nem ismertem el azt az átkozott házasságot. Én

még gyerek vagyok, nem érett férfi, és utálom a lányokat. Megértetted? – Attól még segíthetnél, szükségem van rád. – Mire, he? – sziszegte. – Menj innen, vagy itt hagylak! Különben is, most már magad is remekül elboldogulsz, reggel otthon lehetsz. Agyő! Vetle felállt, de a lány belekapaszkodott a karjába. – Ne menj el, kérlek – könyörgött, – soha többet nem csinálok ilyet, csak ne hagyj itt. Vetle rosszkedvűen ült vissza. – Ez soha többé nem fordulhat elő, vésd jól az eszedbe. Nem tudom elviselni, undorodom tőle. Megígéred, hogy ezentúl békén hagysz? Juanita a nyaka és a mellkasa előtt gyorsan jónéhány jelet rajzolt a levegőbe. – Becsületszavamra, haljak meg, ha még egyszer ilyesmit teszek! Vetle bólintott. – Jól van. Helyes. Ettől függetlenül azt hiszem, átmegyek a templomba aludni, az utca túloldalára. Te itt maradhatsz. Korán reggel találkozunk. Hanne is felpattant. – Ne, nem merek itt maradni. Majd a templom két legtávolabbi sarkában alszunk. – Ahogy akarod. Együtt mentek át az utca túloldalára, és mind a ketten levackolódtak a hatalmas, üres templomban. A márványkövezet hideg volt, de Vetle határozottan hálás volt ezért a hűvösért. Számára a legnagyobb, legborzasztóbb szégyen

az volt, hogy Hanne közelségétől komoly erekciója támadt. Erre az érzésre ébredt fel és emiatt volt olyan iszonytatóan dühös a lányra. MÁSNAP folytatták az utat a lány anyjának faluja felé. Mindenfelé a háborút átéltek szomorú ábrázata kísérte őket. Ezeket a területeket egyszer már elfoglalták a németek, majd újra elveszítették, a harc most a nyugati fronton folyt, csupán néhány mérfölddel odébb. Szétlőtt falvak. Éhező, otthontalan, reményvesztett emberek. Elpusztított szántóföldek, szennyezett folyók, tavak. Vetle nem volt képes megérteni, mire való ez az értelmetlen pusztítás. Ezen a véleményen az emberiség kilencvenkilenc százaléka osztozott. A maradék egy százalék a hatalomra éhes, nyereségre vágyó politikusok voltak, akik élvezték a háborút. Ezen a napon nem sokat szóltak egymáshoz Hannával. Feszült volt köztük a hangulat. A lány szemében aggodalom látszott, ahogy az őket körülvevő pusztítást szemlélte. Az elmúlt huszonnégy órában gyakran láttak apácákat sietni egyik házból ki, a másikba be, karjukon kosárral. Látták, hogy élelmet osztogatnak, vagy vigasztaló szavakat mondanak az otthon nélkül maradottaknak. – Az biztos, hogy jelentőségteljes munkát végeznek – mondta Vetle az előző nap. Hanne kissé szárazon jegyezte meg:

– Gyakran jut eszembe, hogy az egyetlen megoldás számomra az lenne, ha kolostorba vonulnék. Úgy tűnik, a világban nem nagyon van a számomra hely. Vetle lopva rápillantott. – El tudod képzelni, hogy apáca légy? Nem pusztán menekülésből, hanem igaz hitből? Hanne elgondolkozott. – Igen – szólalt meg, láthatóan csodálkozott a saját reakcióján. – Nagyon is el tudom képzelni. De ez még az előző napon történt. Ezen a napon nem szóltak egymáshoz. Az apácazárda mellett haladtak el. Néhol lövések nyomai látszottak, de a vastag falak szilárdan tartották magukat. Új, teli kosarakkal felszerelt apácák jöttek ki a kapun. Délután felé Hanne szülőfalujának közelébe értek. Vetle észrevette, hogy a lány egyre feszültebbé válik. Erre persze minden oka megvolt. Vajon hogy fogják fogadni? A fogadtatástól igazán nem kellett tartania. Lassú, vontatott léptekkel közelítették meg a falut, riadtak voltak és tanácstalanok. A falu porig égett. A házak helyén csak romok maradtak. – Te jó Isten – suttogta Vetle. Hanne keresztet vetett. Aztán mégis találtak a romok közt embereket. Kétségbeesetten próbáltak valami otthonfélét összeácsolni maguknak télre, valószínűleg egy régi telekhelyen. Egy idős házaspár volt. Annyira öregek vol-

tak, hogy nem mertek más helyen új életet kezdeni. Hanne egyáltalán nem beszélt franciául. Vetle tudása is igen szegényes volt. De tudták Hanne anyjának nevét, így odamentek az öregekhez és érdeklődtek felőle. Hát persze, az öregek jól ismerték az asszonyt, de már tíz éve halott volt. – Na látod – dünnyögte Vetle. – Még ha akart volna sem tudott volna felnevelni. Sovány vigasz – olvasta ki a lány tekintetéből. Megkérdezték, voltak-e rokonai? Persze, az asszony férjnél volt, volt két gyereke. De meghalt a férfi is és a gyerekek is. A németek heves tüzérségi támadást intéztek a falu ellen. A legtöbben nem élték túl. Más rokona nem volt? Nem. Hanne egy kérdést súgott Vetlének, ő meg fordított. – Az asszony soha nem említette, hogy volt még egy gyereke a másik kettő előtt? Egy lánya? Az öregek egymásra néztek. – De hát az nem volt igazi gyerek! Milyen ostoba kifejezés! Nem igazi gyerek? Hanne épp eléggé igazi volt. – Látták azt a gyereket? Teljesen felháborodtak. – Olyan gyereket nem mutogat az ember, nem illik! Nem, nem láttuk. Csak azt tudjuk, hogy sikerült megszabadulnia tőle, és aztán jól férjhez tudott menni.

Vetlét és Hannét egyaránt elkeserítette a válasz, úgyhogy elbúcsúztak és tovább indultak. – „A nemkívánt” – szólalt meg vékony hangon Hanne, ahogy hallótávolságon kívül értek. Nem tudta, mit felelhetne. Az igazság az volt, hogy neki magának sem volt semmi szüksége Hannéra. Vetle utazás közben sokat gondolkozott. Még ha optimistán megpróbálta is elképzelni, amint Hannét felkarolják a rokonai, akkor is fel-felvillant benne a gondolat, hogy nem ez fog történni. Hogy megint magára marad a lánnyal. Most pont ez történt és… Igen, ha belegondolt, határozottan tudta, hogy nem akarja a lányt hazavinni magával. Jól tudta, hogy a Jéghegyek Népe sarjainak mániája hazacipelni az elesetteket, akik aztán életük végéig ottragadnak. De Hannét? Nem és nem! Teljesen reménytelen eset! Erkölcstelen, vadóc, felelőtlen és Vetlét egyáltalában nem érdekli. Legfeljebb sajnálatot tudna érezni iránta. Az meg igazán nem elég érv, hogy egy ilyen fúriát varrjon a szülei nyakába. És különben is, mit szólnának ahhoz, hogy úgymond összeházasodott Hannával? Ők ugyanúgy nem ismernék el ezt a dolgot, mint ő maga. Nem, azzal tenne vele jót, ha itthagyná. Az elmúlt két napban valami új gondolat kezdett megfogalmazódni a fejében. Megállt. – Hanne… Jelentkezned kellene egy zárdában, mit szólsz hozzá? Hanne rábámult, a szája remegni kezdett.

– Komolyan gondolod? – Hát persze. Mi más választásod van? – De hát azt gondoltam… – Tudod jól, hogy soha nem ismertem el ezt az úgynevezett házasságot. Már a gondolat is olyan nevetséges! Tizennégy éves vagyok, Hanne, és még eszembe sem jut a lányokkal foglalkozni. (Itt erősen elvörösödött, mert eszébe jutott az éjszaka.) Szinte rosszul leszek, ha eszembe jut, hogy összeházasodtunk, közben az érdeklődésem teljesen kisfiús. A ceremónia meg nem lehet érvényes, miután sem te, sem én nem vagyunk cigányok. De azért felelősséget érzek irántad, és meg sem fordulna a fejemben, hogy csak úgy itthagyjalak egyedül, kiszolgáltatottan. De te magad mondtad, hogy tetszik neked az apácák élete. Miért ne jelentkeznél novíciának? Ez egy pár évig tart azután végre te is felnősz és eldöntheted, hogy apáca akarsz-e lenni, vagy inkább megpróbálkozol a világi élettel? – De én már most felnőtt vagyok! – ellenkezett Hanne. Vetle ezt jól tudta, de tagadta. – Egy tizennégy éves nem lehet felnőtt. Még rengeteget kell tanulnod. A lánynak hangtalanul folyt a könnye. – Tudtam! Senkinek nem kellek. Még neked sem, a saját férjemnek! – Fáj, hogy így beszélsz, Hanne, de ne felejtsd el, hogy én még fiatal vagyok. Kössünk egyezséget. Egyezzünk meg, hogy te itt maradsz a kolostorban, mondjuk… négy évet…

– Négy évet??? – Igen, annyi idő biztos elég lesz. Akkor eljövök és meglátjuk, mit gondolsz, ki akarsz-e majd jönni. Ha igen, segítek majd elrendezni az életedet, akkor már én is felnőttebb leszek és a szüleim is biztosan fognak segíteni. – Négy év? Négy évet várjak? – kérdezte Jeanne-Juanita-Hanne, és most már szívettépően zokogott. – Igen, vagy ha azt akarod, hogy egyáltalán ne jöjjek… – Nem, nem, muszáj jönnöd! De legyen inkább három év. Vetle elgondolkozott. – Három? Akkor tizenhét éves leszek. Végül is az az egy év már nem számít, úgysem akarok veled egyáltalán összeházasodni, úgyhogy jó, legyen három év. Addigra valamivel bölcsebbek leszünk. Akkor mához három évre? Hanne hozzábújt, átölelte, közben vigasztalhatatlanul zokogott. – És ha nem jössz? – Ha valamit megígérek, azt meg is tartom. – És a háború? – Az nem érint engem. – És mi van, ha az apácák nem fogadnak be? – Az csak attól függ, hogyan viseled magad. Ha megszöksz, soha nem foglak megtalálni. – Úgy értem, ha most nem fogadnak be! Akkor magaddal viszel az otthonodba, ugye? – Majd meglátjuk – felelte tétovázva és megpró-

bált kiszabadulni az ölelésből. Hanne észrevette a ridegségét és elengedte. Tekintete olyan volt, mint egy sebzett állaté. AZ APÁCÁK viszont megértők voltak és befogadták a lányt. Ígéretet tettek, hogy helyes szellemben fogják nevelni, ők pedig örömmel vették a fiatal erőt, aki sokat tud segíteni a háború áldozatai körüli önkéntes munkákban. Vetle még egyszer utoljára Hanne után nézett, mikor a kovácsoltvas kapu bezáródott mögötte. Ott állt a lány, keskeny kezével a rács zárját markolászta és vágyakozó, fájdalmas tekintettel nézett Vetlére. A fiú számára iszonyú pillanat volt. Azon tűnődött, vajon nem volt-e ő is igazságtalan a lánnyal, úgy, mint sokan mások. Nem kellett volna mégis magával vinnie? De már a puszta gondolattól is megborzongott, hogy a lánnyal folytassa az utat, nem beszélve arról, hogy hazavigye magával. Amikor rájött, hogy egyszerűen arról van szó, hogy szégyellné a lányt, akkor meg maga miatt kezdett szégyenkezni. Lehajtott fejjel lépett ki a kolostorból.

13. fejezet A NYUGATI FRONT gyakorlatilag egyetlen összefüggő harcvonal volt a belga parttól egészen a svájci határnál húzódó Vosges-hegységig. Lövészárokháború, amelyet nem lehetett befejezni. Hogy menynyi szenvedést kellett kiállniuk mind a két oldalon harcolóknak, azt csak maguk a katonák tudták. Eső, hóesés, jéghideg, sáros lövészárkok, patkányok, vérhas-járvány, tömeges fagyásos megbetegedés, gyógyíthatatlan sebek, halálfélelem, honvágy… Ez volt a világtörténelem legkevésbé dicsőséges háborúja. Itt nem szóltak a harsonák, nem lobogtak büszkén a lobogók, nem volt szó hősi halálról. Az emberek itt egyszerűen elpusztultak. Lassú és gyötrelmes halálukat többnyire nem is golyó vagy bajonett okozta. A földnek ezen a poklán kellett átjutnia a Jéghegyek Népéből származó kis Vetlének. Ez esetben nem segítette vöröskeresztes vonat, mivel nem is látott egyet sem. Mikor a Hannétól való elválást követő este leült egy kőfalra, még mindig a francia oldalon és a háború távolban fel-felvillanó fényeit figyelte, nagyon elkedvetlenedett. Megpróbált átmenni az arcvonalon, de azonnal másfelé terelték. Persze a több száz kilométeres frontvonal mentén voltak azért kerülő utak, de nem itt. Azokhoz napokat kellett volna gyalogolnia. Talán menjen el a svájci határhoz? Az elvinné a maradék pénzét is, és akkor onnan hogyan

boldogulna? Különben is, keresztül kell mennie egész Németországon. Menjen ki a belga partra? Az is ugyanolyan hosszú, ha nem hosszabb. És ugyan milyen hajó venne fel egy ilyen rongyos gyereket, és vajon hány akna rejtőzik a tenger mélyén? Ez az út legalább olyan kockázatosnak tűnt. Egyébként sem volt Belgium és Norvégia között semmiféle hajózási egyezmény; a háború minden ilyesminek véget vetett. Körbe volt zárva. Ez volt a keserű igazság. A kékes színű alkonyat hűvös volt. Kissé irigykedve gondolt Hannéra, aki befészkelte magát a kolostor jó meleg falai közé. Bár nem biztos, hogy most túl meleg van ott. De legalább kap enni és fedél van a feje fölött. Vetle éhes volt. A biztonságos hazatérésre vonatkozó kilátások nem voltak túl kecsegtetőek. Előtte kékes színű síkság terült el, háta mögött a szétlőtt, porig égett, üres város, amelynek a nevét sem tudta. A sík terepen valami jött. A horizonton gyorsan mozgó pontot vett észre, amely feléje közeledett. Ahogy közelebb jött, látszott, hogy egy ember az. Magas, talán… csuhás alak? A sűrű, sötét alkonyatban Vetle nem láthatta jól. De úgy tűnt, hogy a jövevény hihetetlenül gyorsan közeledik. A fején csuklya volt, testét hosszú köpeny takarta. Manapság senki nem öltözik így. Még mielőtt a jövevény odaért volna Vetléhez – mert felé tartott –, a fiú tudta, hogy a Sötétség Vándora az.

Heike védelmezője. A régmúlt idő rejtélye. A rejtélyről most egy kicsit félrelibbent a fátyol; Vetle többet tudott a vándorról, mint bárki más, még annál is többet, mint amit Heike tudott. Most haza kellett mennie és elmondani, amit tud. Kötelessége volt ezt megtenni. – Isten hozott – mondta, majd felállt és mélyen meghajolt. – Ha jól értem, nehézségeid támadtak az út folytatásával – szólt a Vándor mély, öblös hangon. – Hát mi tagadás – felelte Vetle boldogan, hogy végre norvégül beszélhet. – Nem ülnél le? A Vándor habozott. Vetlének eszébe jutott az előző találkozásuk. Akkor is hellyel kínálta vendégét, de az akkor keserű mosollyal elutasította. „Milyen rég is volt, hogy utoljára hellyel kínáltak.” – mondta akkor. Vetle észrevette, hogy a Vándor most is elmosolyodott. De meglepő módon most megköszönte és leült Vetle mellé a falhoz. A fiú érezte a jövevényből áradó erős kisugárzást. Olyan volt, mint valami szellemi erő, ennél jobban nem tudta volna meghatározni az érzést. – Nagyszerűen végezted a feladatodat, Jéghegyek Népéből származó Vetle. Tudtuk, hogy nem fogsz nekünk csalódást okozni. – Jaj, pedig sokszor nagyon ostobán viselkedtem. – Nem mondanám. Azt például nagyon jól tetted, hogy a lányt a kolostorban hagytad. Nem volt hozzád való. De nehogy megfeledkezz az ígéretedről! Ő is megígérte neked, hogy rendesen fog visel-

kedni. Ha ő betartja az ígéretét, részedről nagyon elmarasztalható lenne, ha megfeledkeznél róla. – Nem fogom elfelejteni – felelte kicsit megbántódva Vetle. – Rendben van. Annyira ügyes voltál, Vetle, hogy elhatároztuk, a magunk módján mondunk neked köszönetet. – Ó! – szólt Vetle meglepetten. – Ez… jól hangzik! És hogyan? A Vándor egy pillanatra ránézett a fiúra. Vetle a csuklya alatt láthatta a különös, világító szemeket. – Hááát… – mondta a férfi vontatottan, kicsit heccelve Vetlét, – te mit kívánnál magadnak? Egy autót, mondta ki majdnem, aztán rájött, hogy ez ostobaság lenne. Ilyen kívánságot az ősök biztos nem tudnának teljesíteni, hiszen nem valószínű, hogy tudják, mi az az autó. – Nagyon szeretnék hazamenni – mondta ki aztán nagy nehezen. – Ezt nem kell külön kérned, úgyis hazajutsz. Mi másban tudnának neki segíteni az ősök? – Legjobban azt szeretném… ha én is közületek való lennék. Átoksújtotta, vagy kiválasztott és halhatatlan. – Mi sem vagyunk halhatatlanok – mosolygott a Vándor. – Csak időnként megjelenünk és felügyelünk. Nem, ezt a kívánságot nem tudom teljesíteni; átokvertnek, vagy kiválasztottnak születni kell. De nem akarom tovább csigázni az érdeklődésedet, mi már úgyis döntöttünk. Tudod, a Jéghegyek Népének harca Gonosz Tengel ellen a végéhez közeledik…

– Igazán? És minden rendben lesz? – vágott közbe Vetle. – Ezt nem tudhatjuk. Nagyon nehéz harc áll még előttetek. De azt tudjuk, hogy közeledik a leszámolás órája, hiszen egyik rokonotok, Christa az, aki idővel életet ad az igazi kiválasztottnak. Az fogja majd felvenni a harcot – ami élet-halál harc lesz. – Hűha – rázkódott össze Vetle. – Igen. És mivel közeledik ez a végső óra, úgy határoztunk, hogy a Jéghegyek Népét sújtó egyik átkot feloldjuk, mégpedig nálad. – Semmit sem értek… – Tudod, hogy a ti családotokban soha nem volt bőséges gyermekáldás. Ennek is megvolt a maga oka, nem akartuk, hogy a földön túl sok legyen az átoksújtott leszármazott. Így tehát téged azzal ajándékozunk meg, hogy neked annyi gyermeked lehet, amennyit te szeretnél, vagy amennyi amúgy is születne. Vetle óriási csalódást érzett. Ezzel a jutalommal aztán nincs mit dicsekedni. Hiszen ő a saját gyermeknek még a gondolatától is irtózik, nem is akar gyereket. Soha! Inkább kaptam volna egy kutyát – mondta volna legszívesebben, de aztán rájött, hogy ez butaság lenne, hiszen ettől még lehet kutyája. A fenébe! – Köszönöm szépen – dünnyögte nyájasan. A Vándor felállt. – Most még nyilván nem tudsz örülni neki, de talán egy nap majd fogsz. Most menjünk, az éjszaka

az én időm, ilyenkor szabadon mozgok. És nagy utat kell még megtennünk hajnalhasadás előtt. És hogy fogunk átmenni a tüzérségi vonalakon – akarta kérdezni Vetle, de inkább nem szólt semmit. A vándor tudja, mit csinál. – Kapaszkodj belém – mondta a férfi, és Vetle felé nyújtotta a kezét. A fiú egy pillanatig tétovázott, aztán engedelmeskedett. A vándornak finom és elegáns keze volt – és jéghideg. Olyan hideg volt, hogy Vetle karja egészen belesajdult. De Vetle nem tett rá megjegyzést. A Vándor elindult, Vetle pedig követte. Fantasztikus érzés volt, olyan könnyedén mozgott a földön, mintha a lába egyáltalán nem érintette volna a talajt. Különben is, mintha valószínűtlenül gyorsan haladtak volna. Vetle lenézett a lába elé és megállapította, hogy nem látja rendesen a mezei növényeket, olyan gyorsan suhannak tova. Pedig minden lépésnél komótosan helyezte a lábát a földre. Olyan volt, mintha… mintha a talaj siklott volna el alattuk. A mezőt szétlőtt, hepehupás terület követte, mindenfelé telis-tele szögesdrótokkal, amelyeken ők könnyedén átszökkentek. Vetle látott már ilyet napközben, messzebb, lent délen. Épp ott állították meg, azoknál a drótkerítéseknél. Lövészárkok mellett haladtak el. Vetle lenézett és apró, gyorsan mozgó fényeket látott a sötétlő mélyedésekben. A katonák pihentek, de ébren voltak. Álljunk meg – mondta volna legszívesebben.

Most egy csapattest felé megyünk, akik ébren vannak, ezek tisztek, látnak bennünket, meg fognak állítani! De a Vándor csak ment, egyenesen egy fedezék mögött beszélgető katonák csoportja felé. Néhányuk a szélsebesen közeledő Vetlére és a Vándorra meresztette a szemét. Most lelőnek – gondolta a fiú, de a katonáknak arcizmuk sem rándult, békésen beszélgettek tovább. Vetle most jött rá, hogy láthatatlan. Egészen addig az vagyok, amíg a Vándorba kapaszkodom – gondolta. Csak ki ne csússzon a kezem a szorításból, mert akkor végem. Agyag, sár, tetemek, feldúlt földterület. Az arcvonalak között mentek, ott, amit úgy hívtak, senkiföldje. Folytatódott a csodálatos utazás. A német vonalak… Ezek semmivel sem voltak jobbak, mint a franciák. Rengeteg halott hevert szanaszét ott, ahova senki nem merészkedett be, hogy összeszedje őket. Vajon tudta-e ezt az a sok anya? Azok, akiknek a kisfiuk a szemük előtt cseperedett fel, kezdett iskolába járni, majd kamaszodni. Azok, akik büszkén figyelték csemetéik fejlődését. Tudták-e vajon, hogy az a majdnem felnőtt fiatal fiú most itt fekszik, magára hagyva, napok, esetleg hetek óta azért, hogy a teste szép lassan az enyészeté legyen? És ez senkit nem érdekelt. Isten adja, hogy azok az anyák semmiről se tudjanak! Elhaladtak a német lövészárkok mellett és a há-

ború dúlta Németországban folytatták az utat. A világháború két éve folyt, nyertese nem volt, csak nap mint nap újabb vesztesei. A városokban, amelyek mellett elsuhantak, akkora volt a nyomor, hogy Vetle nem is volt képes felfogni. Örökkévalóságnak tűnt, amióta a Vöröskeresztes vonattal erre utazott, ráadásul akkor másik útvonalon ment, és a vonat a legkegyetlenebb valóságot eltakarta előle. A leghalványabb fogalma sem volt arról, ami most elébe tárult. – Gonosz Tengel műve – mondta szárazon a Vándor, – Most láthatod, mi történik, ha elszabadul. – A háború az ő műve? – tört ki Vetle a rémülettől döbbenten. – Emlékszem, mondtad, de… – Többé-kevésbé. Hozzásegített a háború kitöréséhez. De az embereket sem volt nehéz meggyőzni. Készen álltak a vérontásra. Vetle lelkiismeretfurdalást érzett, amikor Hannéra gondolt. A kolostor, ahol hagyta, túl közel volt a frontvonalhoz. – A kolostor épségben marad – jegyezte meg csípősen a vándor. Tehát ez az alak a gondolatokban is olvas! Jobb lesz vigyázni ezentúl. De a gondolatokat nem lehet irányítani, mindig odakanyarodnak, ahova az ember nem akarja. Alattuk a Rajna festőien szép völgye húzódott, majd a sokkal kevésbé látványos Ruhr-vidék következett. Észak-Németország. – Mondd csak – kezdte Vetle, miközben szédítő

sebességgel száguldottak Alsó-Szászország mezei fölött. Most már nagyon fájt a karja, de nem merte elengedni a Vándor kezét, még az élete árán is szorítani akarta! – Mondd csak, ki vagy te tulajdonképpen? – A Sötétség Vándora. – Ezt én is tudom. De te ugyanakkor éltél, mint Gonosz Tengel. Én azt hittem, hogy csak a leszármazottai között vannak elátkozottak és kiválasztottak. – Az ő idejében még nem voltak kiválasztottak. Ők csak Jó Tengel óta léteznek. – Akkor tehát te elátkozott voltál? – Igen. – Mégis jó vagy. – Hát igen… – mosolyodott el a Vándor. – De nem válaszoltál a kérdésemre. Csak a gonosz ősapa leszármazottai között lehettek elátkozottak? – Én egy leszármazott vagyok. Emlékezz rá, hogy Gonosz Tanghil járt az Élet Forrásánál. Nagyon-nagyon vén volt már, amikor úgy határozott, hogy álomba merül. – Kifejtenéd egy kicsit részletesebben, milyen rokoni szálak fűztek hozzá téged? – Nos, jó. Mivel rettentő vén volt, sok-sok nemzedéket végig élt a sajátja után. Azt is meg tudom mondani, mikor járt a Forrásnál. Az északi időszámítás szerinti 1120-as évben. – Hamelnben meg 1294-ben járt? Jézusom! – Igen.

Vetlének hirtelen egy kérdés jutott az eszébe: – Ismerted Didát? Mármint akkor, amikor éltél? – Hogyne ismertem volna! Dida az anyám. – Aha! – kiáltott fel elragadtatottan Vetle, miután a múltnak több ismeretlen szálát is sikerült ezzel felgöngyölíteni. – Gyereked volt? – Nem, túl fiatalon meghaltam. „Meghaltam.” Micsoda morbid kijelentés! – Dida és az én ágam énutánam ki is halt. – De attól függetlenül, hogy mind a ketten elátkozottak voltatok… mert nyilván Dida is az volt, ha most az ősökkel kísért… – Igen, ő is elátkozott volt. – De ha azok is voltatok, már a ti időtökben is az ősapátok ellen harcoltatok? – Azt is tettük, titokban. Mind a kettőnknek jó okunk volt rá, hogy gyűlöljük őt. Főleg Didának. – Tehát akkor végül is ti voltatok a legeslegelső kiválasztottak? – Így is lehet mondani. Olyanok voltunk, mint Jó Tengel. Megpróbáltunk győzedelmeskedni a bennünk lévő gonosz felett. Volt még egynéhány ilyen köztünk Jó Tengel előtt is, de igazából csak őutána lettek többen a kiválasztottak, mint a merőben gonoszak. – Igen – mondta Vetle elgondolkozva. Milyen érdekes, hogy el sem fáradt a lába! Persze végül is nem mennek túl gyorsan. Szép nyugodtan haladnak. Továbbra is a talaj suhant el a lábuk alatt. Vetle nem nagyon értette az egészet. – Mi az a komoly ok, amiért Dida annyira gyű-

lölte Gonosz Tengelt? – Ez… hosszú történet. És nem tudom, Dida szeretné-e, ha már most elmondanám. – Szóval egyszer majd megtudjuk? A múlttal kapcsolatban minden ki fog derülni? – Igen azt hiszem. – Még az én életemben? – Remélem. – Én is meg fogom tudni? – Ezt… nem tudom. Végül is te hétköznapi ember vagy. – De ez nem igazságos! Persze, hétköznapi ember vagyok, mégis valami olyat hajtottam végre, amire csak az elátkozottakat, vagy a kiválasztottakat szoktátok kérni, ezt te magad mondtad. – Ebben igazad van. Majd meglátom, mit tehetek. – Köszönöm! – De nem tudom, egyáltalán sor kerül-e erre? Attól függ, teljesül-e, amiben mindannyian reménykedünk. Vetle még rágódott a dolgon egy darabig, aztán témát váltott. – A Pikkelyes… Erling Skogsrud volt, ugye? – Erre ügyesen rájöttél! Így van, ő volt az. Csak azt nem tudtuk, hol akar Gonosz Tengel lecsapni, ezért nem gondoltunk Erling Skogsrudre. Legalábbis addig, míg el nem szabadult. – Hmm – dünnyögött Vetle. Ahogy az éjszaka a végéhez közeledett, eléggé elfáradt. – Az előbb azt mondtad, hogy az éjszaka a te időd. Ezért hívnak a

Sötétség Vándorának? A magas férfi elmosolyodott. – Ezt a nevet a szlovén emberek adták nekem, mert ők csak a sötét napszakokban láttak engem. Egyébként igazad van, az éjszakából merítem az erőmet, noha azért nappal is fel tudnék bukkanni. Csak nincs rá szükségem. Olyankor többnyire pihenek. – Tehát szükséged van pihenésre? – Nem, tulajdonképpen nincs. De tudod, Gonosz, Tengel is olyan, mint én. Ő is a sötétségből meríti az erejét. így mindig is számolnunk kell vele, hogy ha egyszer felébred, az biztosan éjszaka lesz. Két évvel ezelőtt is ez történt, amikor egy éjszaka előjött rejtekhelyéről. Eltelt egy kis idő, mielőtt felfogtam a jeleket, mert kísértet módjára el tud rejtőzni. És az alatt a rövid idő alatt képes volt elindítani ezt a rettenetes háborút. – De aztán megállítottad? – Igen, annak a kis sípnak a segítségével újra el tudtam bódítani. Csak úgy tombolt benne a hatalomvágy. Nem hiszem, hogy valaha éreztem nagyobb kegyetlenséget magamban, mint akkor. Ha egyáltalán kegyetlenségnek lehet nevezni, ha az ember meg akarja szabadítani tőle a világot. Mindketten halkan felnevettek. – Szóval te életed végéig, vagy hogy is mondjam,… szóval arra vagy ítélve, hogy a sötétben vándorolj? – Igen, ezt is mondhatjuk. De jól érzem magam ebben a szerepben. Megvan a feladatom: személye-

sen felügyelem az élő Tanghilt és ezért a feladatomért őseid igen nagy tiszteletben részesítenek. És erre büszke vagyok. – Ezt meg tudom érteni – mondta Vetle elismeréssel a hangjában. Vetle nagyon megkedvelte a Vándort és rendkívül büszke volt, hogy élvezi a férfi bizalmát. – Tudod, hogy mi fog történni a Jéghegyek Népével? – kérdezte. – Ahogy már mondtam, nem tudjuk biztosan. Most több utóddal próbálkozunk, nincs más választásunk. Vagy teljesen elpusztít bennünket Gonosz Tengel, vagy – ha mi győzünk – egy nagy családdá fejlődünk. Egy dologban azonban biztos lehetsz: a Jéghegyek Népe lesz az első, akire Gonosz Tengel lecsap, ha egyszer előjön rejtekéből. Veszélyesek vagyunk a számára, mert ellene fordultunk, és egyedül mi vagyunk elég erősek ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot. Vetle megborzongott. Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy ő lesz az, aki a Jéghegyek Népének a szokásosnál több utódot nemz a földre, de őszintén szólva ettől egyszerűen csak zavartan és rosszul érezte magát. Valami hideget érzékelt a lába körül. Ahogy lepillantott, óriási meglepetésére azt vette észre, hogy vízen mennek. Most még gyorsabban haladtak, mintha repültek volna a levegőben. Fantasztikus érzés volt. Vetle idegesen felnevetett. – Ha most látna a lelkészünk! A vízen járok!

– Járni nem jársz rajta, Vetle. Ha leteszed a lábad, elsüllyedsz. Az én erős akaratom tart csak fent. – Mondd csak, Vándor – szólalt meg elgondolkozva Vetle. – Ezt tényleg átélem, vagy az egész csak egy álom? – Erre magad is rá fogsz jönni – mosolygott a társa. – De már hajnalodik, úgyhogy nem lehetek már sokáig veled. – Nem hagyhatsz itt a tenger közepén – kiáltotta rémülten Vetle. – Mindjárt a szárazföldön leszünk, onnan meg magad is boldogulsz, amilyen ügyes vagy. Ha másképp nem, elbűvölöd az embereket a gyerekes külsőddel, úgyhogy mindenképpen lesz segítséged. Vagy te nem így gondolod? Vetle érezte, hogy a Vándor gúnyolódik vele. De így is volt! Vetle lelkiismeretfurdalás nélkül kihasználta ártatlan fiatalságát, mikor délre utazott – és milyen jól járt. Zavartan felnevetett. Nagy kiterjedésű, kopár vidéken értek partot. Vetlének fogalma sem volt, hol vannak. A napfelkelte első sugarai megjelentek az égbolt keleti felén, a Vándor elbúcsúzott. – Lehet, hogy még találkozunk, Jéghegyek Népéből származó Vetle. Ezt majd az idő és az események döntik el. Mindenesetre köszönet a nagyszerűen végrehajtott munkáért! Az őseid ezt soha nem fogják neked elfelejteni! Még mielőtt Vetle válaszolhatott volna, a Vándor már el is tűnt. A nap ragyogó golyóbisként tündöklött a reggeli

ködfátyolban. Vetle kimerült volt, legszívesebben aludt volna egyet, de először ki akarta deríteni, hol is van. Beletelt egy kis időbe, mire meglátott egy férfit egy udvaron, mögötte alacsony, szalmatetős faházak álltak. Kíváncsiskodásával sikerült kiszednie az emberből, hogy Skanéban van, Svédországban. A vasút? Az állomás néhány kilométerrel odébb van. Van pénze a jegyre? Ahogy a megadott irányba vonszolta magát tovább, összeszámolta maradék apróját. Mindössze két probléma akadt: az egyik, hogy francia pénz volt, a másik meg az, hogy nem tudta, mennyit tesz ki svéd koronában. De mindegy, az út során már nagyobb akadályokba is ütközött. Valahol meg csak talál egy bankot. Egy szélmalmot vett észre, kint a szántón. Eléggé elhagyatottnak tűnt. Vetle nagyon fáradt volt, az utolsó napok mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megviselték. Egyelőre semmi kedve nem volt banki dolgozókkal, jegyárusokkal, vagy kalauzokkal hadakozni. A szélmalom felé vette az útját, bemászott és lefeküdt aludni. Azonnal álomba is merült. HANNE FELÉBREDT. Ez volt a negyedik napja a kolostorban. Körülnézett az aszketikusan sivár környezetben. Kint a kolostor udvarán kakas kukorékolt, valahol

messze pedig dörögtek az ágyúk. A terem egyetlen dísze a szemközti falon függő feszület volt. A novíciusok ágyai ott sorakoztak a folyosó mindkét oldalán. A legtöbben már felkeltek, pedig még nem is hagyták abba a reggeli harangozást. Ima a nagyteremben, még szinte félálomban, aztán irány az ebédlő. Ezt követi a délelőtti munka, ima, munka… Hogy tehette ezt vele Vetle? Minden éjszakáját végigsírta, amióta itt volt. Ez volt az első éjjel, hogy aludni tudott. Megszököm! De akkor Vetle nem talál meg, ha értem jön. Az ő hazájába fogok szökni. Azt sem tudom, hol lakik! Szemét megint elborították a könnyek, a vékony, érdes takaróval itatta fel őket. Elvették tőle azt a szép, piros selyemszoknyát, és helyette valami szúrós, durva ruhát adtak rá. A könyörgéseket viszont szerette, jó volt ott lenni a kolostor csodálatos, fényűzően pompás templomában. Az Úrhoz csak a legszebb, legfinomabb volt méltó. Itt nem volt szabad férfiakról beszélni, ez teljesen tiltott téma volt. Hanne viszont látott egyet s mást, ami csodálkozással töltötte el. Mint például az a két apáca ott kint a kertben. Milyen pillantásokat vetettek egymásra, amikor azt hitték, senki nem látja őket. Hogy mindig milyen szorosan álltak, vagy ültek egymás mellett.

Látta, amint az egyik végigsimította a másik combját, aztán a belső oldalon is. A másik meg a szemét forgatta és hálásan mosolygott. Ezután az eset után Hanne már nem érezte olyan rosszul magát a kolostorban. Már tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki nem tudja elfojtani erős vágyait. És nemsokára eljön Vetle. Már csak három év. Harminchat hónap. Százötvenhat hét. A napokat nem tudta kiszámolni, de az úgyis mindegy. Egy titkos helyen százötvenhat vonalat húzott. Minden héten áthúzott egyet. Egyszer majd csak eltelik. VETLE már messziről meglátta otthonát. A villát, ahol apjával és anyjával élt. Nem volt különösebben szép, de szerettek itt lakni, és nem akartak elköltözni. Egy pillanatra aggodalom fogta el, hátha nem lesz otthon senki. És a jó öreg Henning? Mi lesz, ha meghalt? De mindannyian éltek, mindannyian ott voltak és Vetlét hősként ünnepelték. Aznap este mindenki összegyűlt Hársfaligetben, és Vetlének töviről hegyire el kellett mesélnie az egész kalandot. A fiú ekkor érezte igazán, micsoda rettenetes veszélyeken ment keresztül, és most kezdett el csak igazán félni. Aztán eszébe jutott, hogy otthon van, biztonságban és végre kifújhatta magát. – Erling Skogsrud – szólalt meg André, aki a legelszántabban kutatott a rokonság ezen ága után. – Ez igazán érdekes, Vetle. És azután mi lett vele?

– Úgy tudom, Gonosz Tengel félresöpörte őt. Talán… Igen, valami olyasmit mondott a Vándor, hogy a pikkelyest elaltatták. – Elég logikusan hangzik – bólogatott Henning. – De több barátságot és megértést kellett volna tanúsítanod szerencsétlen Erling iránt, Vetle. Eleinte jól álltál a dologhoz, aztán mégsem sikerült. – Lehetetlen lett volna – felelte a fiú. – Az a teremtmény nem ismerte, mi az a barátság. Csak a gonoszság áradt belőle. Henning nagy, szürke fejével bólintott. – Pontosan, mint Ulvar. El tudom képzelni. Remélhetőleg jó sokáig fog aludni, nem látszik valami szívderítő figurának. – Elég tehetetlennek tűnt – mondta Vetle. – Ulvar veszélyesebb volt a maga módján, nem? – Így igaz. Ulvar ravasz volt, mint a róka, esze, mint a villám. Helyesen cselekedtél, fiam! Benedikte közbevágott: – De azt a szerencsétlen kislányt nem kellett volna otthagynod a kolostorban, Vetle. Miért nem hoztad haza magaddal? Vetle tétovázott. – Hááát… nem lett volna érdemes hazahoznom… – Micsoda beszéd ez? – kérdezte az apja, Christoffer Volden doktor. – Előbb némi… nevelésre van szüksége – felelte a fia meglehetősen kétségbeesetten. – Itt túl szabadon mozoghatott volna. – Igaz, senkit nem szoktunk bilincsbe verni – je-

gyezte meg Marit, az anyja. – Nem, ez tény – felelte Vetle. Az esküvőt eddig nem említette. Most kénytelen volt. Közben mélységesen szégyenkezett, különösen akkor, amikor a lány koraérettségéről és a saját gyerekességéről beszélt. Arról, mennyire gátlástalan Hanne, és mennyire nem tud viselkedni. Hogy lopott, hazudott, hogyan csapott be embereket és mennyire lehetetlennek tűnt a nevelése. De hogy egyébként vallásos, és talán egy kolostorban megjavulhat. A többiek nem nagyon tudták, mit is mondhatnának. Különböző reakciót olvasott le az arcokról. Döbbenetet, aggodalmat – de leginkább titkolt örömet. – Mindenesetre meg kell tartanod az ígéretedet, és el kell utaznod három év múlva – szólalt meg Sander Brink. – Az ilyesmiről nem szabad megfeledkezni. – Bizony, sőt ha a lány akarja, hozd haza magaddal – tanácsolta Christoffer. – A házassággal nem kell foglalkoznod. Norvégiában tizennégy évesen csak szülői beleegyezéssel lehet házasságot kötni. Úgyhogy te nem vagy nős. A lánynak viszont szüksége van valakire, aki törődik vele. Elmondásod szerint rettentően magányosnak tűnik. – Az is. És ha nem akaszkodott volna úgy rám, haza is hoztam volna, minden hibája ellenére. – Na, na – nevetett Benedikte. – Ismertem egy fiút, akit képtelenség volt irányítani, mielőtt elment hazulról. Önfejű volt, felelőtlen, és…

– Már megváltoztam – vetette gyorsan közbe Vetle. – Igen, ez egészen biztos – mondta Henning. – Méghozzá előnyödre! – Rád sem ismerünk – mondta Marit szeretettel. – De Isten hozta az új Vetlét! Mindannyian nagyon barátságosan mosolyogtak rá. – De… – szólalt meg André. – Jobban ki kellett volna faggatnod a Vándort. – Igen, ebben a kérdésben nem álltál eléggé a sarkadra – szólt közbe Benedikte. – Fantasztikus lehetőséged volt, hogy minél többet megtudjál Gonosz Tengel idejéről. Vetle elgondolkozott. – Az ember nem kérdez olyasmit a Vándortól, amire annyira nyilvánvalóan nem akar válaszolni – magyarázta lassan. – Honnan tudod, hogy nem akar? – kérdezte Vetle apja. – Megéreztem. De azt is mondta, hogy egy nap mindenre fény fog derülni – valószínűleg még az én életemben. – De nem az enyémben – jegyezte meg Henning szomorúan. – Ó, pedig mit nem adtam volna azért, hogy megtudjam az igazságot! – Úgyis mindannyian meg fogjuk tudni – mondta Benedikte. – Minden attól függ, hogy az igazi kiválasztott, aki a mi generációnk után fog következni, elég erőse ahhoz, hogy felvegye a harcot Gonosz Tengellel –

sóhajtotta Vetle. – Igen – mondta André, aki szintén elég fiatal volt ahhoz, hogy esetleg megérje azt az időt. – Majd meglátjuk. VETLE BOLDOG VOLT, remekül érezte magát otthon. De messze lent Európában, egy francia apácazárdában egy tizennégy éves kislány állt az egyik gótikus ablakmélyedésben és azt az utat bámulta, ahol Vetle eltűnt, és betegesen sóvárgott utána. Soha nem hitte el, hogy egy szív a bánattól és a vágyakozástól meg tud hasadni. Most már tudta, hogy ez így van. Csak azt nem értette, hogyhogy az ő szíve még nem szakadt meg.

14. fejezet 1918 AUGUSZTUS 18-a a „a német hadsereg történetének fekete napja”-ként vált ismertté. A franciaországi Amiens-nél az ellenállók egy csoportjának sikerült egy német csapatot menekülésre kényszerítenie, s ezt további, összesen hét csapat megsemmisítése követte – és ezzel lassan befejezéséhez közeledett az I. világháború. Vetle az elmúlt két évben aggódva figyelte a háború folyását. Kínozta a lelkiismerete Hanne miatt. A frontvonal kellős közepén hagyta a lányt! Ezalatt a két év alatt átélte élete első kis szerelmeit és kezdte megérteni, hogy a lányoknak mindig egy bizonyos küldetést kell teljesíteniük. De amikor ezt elmondta Andrénak, az alaposan összeszidta. André felesége, Mali a női egyenjogúság egyik fő harcosa volt, és ez rányomta a bélyegét a férfira. Azt mondta, Vetle a hímsovinizmus egyik képviselője, és hogy szégyellje magát, igazán jobban is tudhatná, épp ő, a Jéghegyek Népének leszármazottja, akiknek az első és legfontosabb mottójuk mindig is a megértés, a türelem és az egymásra figyelés volt. André szavai megbántották a fiút. Vetle nem is úgy gondolta. De Hannét is más színben kezdte látni. Nem mintha az érzései megváltoztak volna az irányában, nem, azt azért nem, de most már megértette. A lány sokkal fejlettebb volt, mint ő, akinek akkor még halvány sejtelme sem volt az ember testében dúló ösztönökről.

Ő meg milyen ostobán viselkedett vele! Olyan csekély megértést mutatott! Bezárta egy kolostorba – a lány saját érdekében? Egy fenét, azért, hogy biztosan megszabaduljon tőle. – Anya, Franciaországba utazom – jelentette be az 1919-es esztendő egyik napján. Marit aggódni kezdett. – Nem tudom… tanácsos-e már odautazni. Vetlét gyakran idegesítette anyjának aggódása, tehetetlenkedése. Gyerekes tudatlanságával nem vette észre, mennyit küzdött Marit, hogy mindazt elsajátítsa, amit gyermekként nem tanulhatott meg. Nem vett tudomást róla, hogyan fejlődött naprólnapra. Azért még mindig gyakran volt bizonytalan, és amint lényeges dolgokban kellett dönteni, azonnal Christofferhez fordult, hogy inkább ő döntsön. Miután az utazásából megtért, Vetle más szemmel, több szeretettel nézett anyjára. Odafigyelt rá, hogy kifejezetten tőle kérjen tanácsot, hogy az anyja érezze, ő is számít. De most meg kellett értenie, hogy nem tud válaszolni. Ezért együtt mentek oda Christofferhez, aki azonnal megpróbált utánajárni, mi a helyzet Európában, főként pedig Franciaországban. Vetlének márciusig kellett várnia. Ők egészen pontosan abban egyeztek meg Hannéval, hogy elválásuk évfordulóján megy el érte, ami ősszel lett volna. De Vetle tudta, hogy a hosszan tartó háborút követően most mindenhol nagy az éhezés, főleg Németországban – Franciaországról semmit sem tudott.

Egyáltalán, a zárdában van-e még a lány? Vagy ami még rosszabb volt: megvan-e még a zárda? Éjjel-nappal lelkiismeretfurdalás gyötörte, miközben a papírjait intézte. A kis szerelmi históriák, amelyeket a környéken élt át, maguktól véget értek. De ez már csak így van ebben az életkorban. Egyre gyakrabban gondolt Hannéra. Felelősséggel tartozik érte. Egyszer már megszegte ezt az ígéretét. Még egyszer nem teheti meg. Ha nem akar vele jönni Norvégiába, nem számít. Hogy új életet teremt-e magának Franciaországban, vagy visszamegy a cigányokhoz Spanyolországba, vagy valóban apáca lesz, az ő dolga. Az ő feladata az, hogy gondoskodjon róla, hogy minden rendben legyen körülötte és boldog legyen. Ha vele akar jönni Norvégiába, szívesen látják. Christoffer papa megígérte, elintézi neki, hogy el tudjon végezni egy ápolónőképző tanfolyamot, ha van hozzá kedve. Semmiben sem lesz hiánya. Az a házasság szóba sem jön, az már a múlté. Vetle nem egyedül fog utazni. Vele megy még André és Mali és hatéves kisfiúk, Rikard is. A hoszszú háború után szívesen megnéznék Európát, meg aztán André ki akarta próbálni, hogy az autó megy-e még olyan jól, mint régen. Végül is Vetle hálás volt, hogy lesz társasága. Elképzelni sem tudta, hogy fog zajlani a találkozása Hannéval. Ő éppen betölti a tizenhetedik évét, mielőtt elindulnak. Hanne valamivel idősebb, erre emlékezett.

Próbáljuk csak meg felidézni, hogy is néz ki – gondolta, ahogy a szétdúlt Észak-Németországon autóztak keresztül. Ha egyáltalán él! Ó, azt nem teheti meg, hogy már nem él, mert akkor ő belehal a lelkiismeretfurdalásba. Útjuk nem volt éppen kéjutazás, egyébként meg olyan égbekiáltó nyomor vette körül őket, hogy folyamatosan nagyon rosszul érezték magukat. Az emberek persze megpróbálkoztak újra építkezni a romokból! De miféle remény volt ezeké a németeké, akik óriási vereséget szenvedtek. Szinte az egész világ ellenük volt, mikor a háború véget ért. Ilyen megaláztatásban nem is lehet élni – gondolta Vetle. És mégis muszáj volt élniük. Miután maguk mögött hagyták a leginkább valami lidérces álomra emlékeztető területeket, megérkeztek a Nancy közelében fekvő kisvárosba. Vetle zavartnak tűnt. – Valahol itt kell lennie a kolostornak – mondta. – De már nem is ismerem ki magam. – Nem csodálom – fűzte hozzá szárazon André. Amerre a szem ellátott, a föld fel volt dúlva, a szántókat és a mezőket fémhulladékok tették járhatatlanná, megfeketedett kéményfalak meredeztek fölfelé a semmiből azokon a helyeken, ahol korábban ház állott. – Kérdezősködnünk kellene – javasolta André. – Ki tud legjobban franciául? Egyikük sem jeleskedett. Így aztán természetesen Vetlének kellett érdeklődnie, noha az ő szókincse volt a leggyengébb.

Beletelt egy kis időbe, mire találtak valakit, akit megkérdezhettek. Akkor meg kiderült, hogy egyáltalán nincsenek közel a zárdához. Eltévedtek. Csoda lett volna, ha nem tévednek el, ott, ahol semmi nem emlékeztetett többé a régi útra. Pár óra múlva közelebb kerültek úticéljukhoz. Ott állt a kolostor, és úgy tűnt, sikerült átvészelnie a tüzérségi támadásokat. Vetle merev mozdulatokkal közeledett a zárda kapujához. Némi időbe telt, mire a főnökasszony megértette, kit keres. Szegény Hanne, már megint nevet kellett változtatnia. Novíciusként a Genevieve nővér nevet kapta. Egy apáca haladt át a termen. Szerencsétlen nő a fátyol mögül rémült pillantást vetett a látogatókra, majd tovább sietett. Férfiak a zárda falai közt! A kis Rikard tágra nyílt szemekkel bámészkodott körbe. – Túl korán jött, uram – mondta a főnöknő megrovóan. – Genevieve nővér csak őszre várta önt. Akkor kötelezi el magát apácának. – Apáca lesz? – dadogta Vetle. – Szóval elszánta magát? – A kis Genevieve nővér igen odaadó szolgája Jézus Krisztus urunknak. Vetlének némi nehézségbe ütközött Hannét ebben a szerepben elképzelni. Értetlenül nézett a többiekre. – Hát jó, ha döntött, hát döntött. Akkor végeztünk – tette hozzá gyorsan – nincs is itt több dol-

gunk. – Hangjában a megkönnyebbülés és a csalódottság keveredett. Mali, aki az egész apáca-létet utálta (a női értékek és jogok a teljes elnyomásának tartotta), nyugodt hangon kérdezte: – Nem üdvözölhetnénk őt legalább, ha már itt vagyunk? Vetle lefordította a kérdést, mire a főnökasszony megmerevedett a mélységes egyet nem értéstől, de gyorsan kiment a teremből, hogy megkeresse a lányt. Mialatt várakoztak, Mali felnézett a tetőre és suttogni kezdett, ami elég felesleges volt, mert úgysem értette volna senki a norvég beszédet. – Hű, micsoda félelmetes hely! Nézzétek ezeket a hideg, rideg kőfalakat! Itt aztán lehet reumát meg hólyaghurutot kapni! A terem túlsó felén lévő vastag tölgyfaajtó kinyílt és a főnökasszony lépett be rajta, Hanne pedig ott jött szorosan mögötte. A lány szendén, lesütött szemmel közeledett, a tenyerét a mellkasa előtt öszszeszorította, testtartása alázatos volt és megadó. Nagyon bájos ebben a szigorú ruhában – gondolta meglepetten Vetle. Nem egészen így emlékszem rá! Persze azóta eltelt néhány év. A két nő megállt a norvégok csoportja előtt. A főnökasszony fagyosan megszólalt: – Genevieve egyértelműen megerősítette döntését. Marad. Vetle a lányra nézett.

– Egész biztos, hogy ezt akarod, Hanne? – Igen – suttogta elhivatottságának tiszteletteljes megadásával. Majd végre felnézett a már szinte felnőtt ifjúra, Vetlére. – Nem – szólt most megbabonázva és szemében valami meleg fény gyúlt. NEM VOLT KÖNNYŰ elhozni őt a zárdából, az apácák nem akarták elengedni. Nem hittek hirtelen született elhatározásának. De Hanne megmakacsolta magát, határozottabb volt, mint bármikor az aszkéta évek folyamán. El kell mennie Vetlével az ő hazájába! Basta! De nem, nem az Anti-Krisztushoz készül, az Urat és a Madonnát fent Északon is ugyanolyan hőn imádhatja. Nagyon nehezen tudták meggyőzni a főnökaszszonyt. Mindannyian kissé vegyes érzelmekkel indultak vissza, újra észak felé. Mali és André nem igazán tudták, mit is gondoljanak, a kis Rikardot elbűvölte Hanne leborotvált feje, Vetle pedig megpróbált megbarátkozni ezzel a teljesen új Hannéval. Ő maga pedig csak ült kezében a rózsafüzérrel és kétségbeesetten imákat mormolt maga elé. Tudta, hogy helyesen döntött, mikor követte Vetlét. Miután most újra látta a fiút, tudta, hogy soha többé nem tudná elfelejteni. Közben azon aggodalmaskodott, milyen nyomorultul gyenge is volt az ő hite. Hát nem töltött-e el majd három évet azzal, hogy

kitörölje a fiút az emlékezetéből? És nem sikerült-e neki, a számtalan imádkozással eltöltött idő alatt a falon függő kis feszület előtt? A rendszeres bűnbánatok, a böjtölés, vagy a vesszőzések és az önként vállalt, megerőltető munkák mind hozzásegítették Hannét, hogy felejteni tudjon, hogy hátat tudjon fordítani a felszínes, világi életnek. Aztán mégis… Elég volt egy pillantást vetni rá, és minden, amit eddig elért, összeomlott, mint egy kártyavár. De amikor ő meg olyan szép volt, olyan elegáns. Hanne szemében Vetle férfi volt. Majd egy fejjel magasabb a lánynál, arcáról eltűnt a gyerekes kerekség, testalkata is megerősödött. Legalábbis Hanne úgy gondolta. Vetle mindig is vékony marad, hoszszú, szép kezekkel és keskeny csípővel. Jaj, mennyire imádja őt! Hadarva motyogta maga elé a könyörgő imákat, miközben az ujjai között morzsolgatta a rózsafüzért. VETLE teljesen összezavarodott. Az évek során máshogy kezdett gondolni a lányra, Hanne pedig valóban nagyon vonzó lánnyá serdült. A leborotvált haj nem számított, sőt érdekessé és pikánssá tette az arcát. Testének formáit is sejteni lehetett a bő, szigorú apáca-egyenruha alatt, és ennek az alaknak nem sok köze volt a zárdai élethez. Vékony volt, mert a kolostorokban nem volt éppen bő az ellátás, de ez határozottan jól állt neki. Vetle remélte, hogy a lány már elfelejtette azt az

ostobaságot az esküvővel kapcsolatban. Végül is még mindig csak tizenhét évesek, és teljesen éretlenek. Legalábbis ő az, gondolta, miközben tűnődve a lányra pillantott. Láthatóan nagyon élvezte, hogy autóval utazik. Még soha nem ült autóban. Úgy érezte, mintha csak úgy száguldottak volna tova. A szomorú valóság az volt, hogy az autó panaszosan ellenkezve zötyögött végig az úton. André rettentően aggódott, hogy meg sem tudják tenni a hazavezető utat. Vetle úgy érezte, meg kellene törnie a kocsiban uralkodó csendet. Ő volt az egyetlen, aki beszélni tudott a lánnyal. – Jeanne-Juanita-Hanne-Genevieve… Hogy szeretnéd, hogy hívjalak? – Khhanne – válaszolta csillogó szemmel valami rettenetes torokhangon. – Jól van, Hanne. Az apám tudna neked szerezni ápolónői állást. Mit szólnál hozzá? A lány csengő hangon szólalt meg: – Ó! Mint Florance Nightingale? Egy kis lámpással járkálnék az ágyak közt, és vigasztalnám a haldoklókat? – Pontosan! Átöltöztetnéd őket, ha maguk alá piszkítanak, emelgetnéd a nehéz betegeket, hallgatnád az ideges orvosok szidalmait… – Na és! Sokkal rosszabbhoz szoktam a kolostorban. – Igazán?

– Nap mint nap összeszidtak, és az egyik apácának olyan undorító ekcémája volt, ami… – Köszönöm szépen, elhiszem. De nem én készülök ápolónőnek. Szóval elfogadod? – Nagyon szívesen. Ez lesz az új elhivatottságom. – Hanne, az elhivatottság szép dolog, rendben is van, de ezért a munkádért megfizetnek. – Micsoda? Pénzt kapok? Én azt nem fo… Aztán eszébe jutott, hogy már nem vonatkoznak rá a kolostor szigorú szabályai és az arca felragyogott, mint a nap. HANNE FORRADALMI változást hozott a környék csendes mindennapjaiba, különösképp a Volden-villában. Hihetetlenül szélsőséges volt. Egyik nap egészen átszellemült, csak ült ájtatosan, ujjával a rózsafüzért morzsolgatta és mindennel szemben elutasító volt, aminek nem volt köze a hithez. A modern női divatot, a rövid szoknyát és a bubifrizurát undorítónak és megvetendőnek tartotta, az Anti-Krisztus iránti tisztelet megnyilvánulásának. A fiúk és a férfiak egyet jelentettek a bűnnel, függetlenül attól, hogy viselkedtek. Az északi emberek meg pogányok voltak, templomaik pedig kifejezetten istenkáromló helyek. Más napokon pedig felszabadultan boldog volt, hogy újra él! Ilyenkor annyira elengedte magát, hogy Vetlének jóformán a sarkában kellett lennie, nehogy a környék valamelyik lelketlen fiatalemberének a karjai közé vesse magát. (Tulajdonképpen

féltékeny volt, de ezt a világ minden kincséért be nem vallotta volna magának.) Aztán voltak szentimentális napok. „Senki nem törődik velem, senkim nincs a világon, akihez tartozhatnék.” Ezek voltak a legrosszabbak, mert Vetle ilyenkor úgy érezte, meg kell győznie, hogy ő is, meg a többiek is milyen sokra tartják. Egyik nap megpróbálta megvigasztalni a lányt; azt a küzdelmet, azt a benne dúló káoszt, amiből csak az erénye mentette ki (ő sem maradt teljesen érzéketlen), nem óhajtotta még egyszer átélni! Megint máskor voltak csendes napok, amikor szinte teljesen magába vonult. Ilyenkor szomorúság látszott a szemén, ilyenkor érezték valódi, mély vallásosságát, és ilyenkor megértették, milyen nehéz is lehet szegénynek. Aztán ez az egész szépen elcsitult, mikor kezdett kicsit jobban beszélni, és munkába állhatott a kórházban. Ekkor megértették, pusztán arra volt szüksége, hogy valami hasznos elfoglaltságot találjon magának. Kezdték megismerni a boldog és nyugodt Hannét. Szerették őt. Nemcsak most. A többi Hannét is szerették, ez az eredmény pedig fáradságos küzdelembe került. Most végre megtalálta a helyét az életben. Christoffer jó híreket hozott haza, a Drammen kórházban a főnővérek nagyon elégedettek voltak vele. Hanne csak úgy szívta magába a dicséretet, kimutatva, hogy mennyire örül. Soha nem rejtette vé-

ka alá az érzéseit. Már régesrég túl lehetett volna első erotikus kalandján-, amilyen sokan legyeskedtek körülötte. De valahogy az utolsó pillanatban mindig ellenállt, vallotta meg Vetlének, aki privát gyóntatója volt. Részben istenfélelmének és a kolostorban kapott szigorú neveltetésnek volt köszönhető, hogy megőrizte erényét, részben pedig a Vetle iránt érzett erős, viszonzatlan szerelmének. Vetle megpróbálta nem észrevenni a lány apró jelzéseit, mert igen bölcsen belátta, hogy még mindketten nagyon fiatalok. Neki a tanulmányaira is gondolnia kellett. Egy diák nem bújik csak úgy ágyba egy lánnyal, hiszen azzal a sorsot hívná ki maga ellen. Így zajlott hát az életük a villában. 1920 karácsonyán a Jéghegyek Népéből származó, most tíz éves kis Christa Lind és kistermetű „apja”, Frank látogatta meg őket. Csak a Jéghegyek Népének tagjai hívták Christát Lindnek, Frank ragaszkodott hozzá, hogy őutána Monsennek nevezzék a kislányt. A rokonok jobban tudták. Vetle ott ült és elbűvölően szép kis unokahúgát nézte. Ő volt az egyetlen, aki nem lakott a környéken, pedig mindenki annyira szerette volna pátyolgatni, de Frank nem engedte. Úgy gondolta, ők nem elég istenfélők a lány számára. Attól tartott, megsérülhet a lelke, így aztán mind Hársfaligetbe, mind a villába igencsak ritkán látogatott el. Nem hiszem, hogy lehet ennél szebb gyerek – gondolta Vetle. Persze neki aztán volt kitől örököl-

ni! Ugyanaz a szépség, mint az anyja, Vanja volt, vagy az ő nagyanyja, Saga. Anyjának nagyapja maga Lucifer volt, Christa apja pedig az éjszaka démonai közül való. Úgyhogy higgye csak Frank, amenynyire akarja, hogy ő a lány apja. Vetle csendben tanulmányozta őt, amint segített Benediktének, Malinak és Hannénak fényes papírból szívet hajtogatni, hogy feltegyék majd a karácsonyfára Hársfaligetben, ahol összegyűltek. Ő lesz az, akitől származik majd a Jéghegyek Népének igazi kiválasztott sarja. Ő még nem tudott erről, a többiek pedig elhatározták, hogy nem is mondanak neki semmit. Talán jobb neki, ha nem tudja. Vajon micsoda büszkeségre ad majd okot az a gyermek? Vagy mennyi szenvedésre? Vetle nem tudott mit tenni, kis irigységet érzett. Ha belegondolt, hogy ilyen gyereke lehetne! Persze lesz-e egyáltalán gyereke? Vagy nem is lesz abból soha semmi, amit a Vándor mondott neki, mert nincs senki, aki gyereket szülne neki. Á nem, neki biztosan nem lesz gyereke. Elkeserítő gondolat volt, akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe. Fátyolos pillantása Hannéra tévedt, akinek alakját a könnyei úgy törték meg, mintha kaleidoszkópban nézné. Valami motoszkált a tudatában, valami bizonyosság, valami boldog érzés ébredt benne. Hiszen itt van neki Hanne! Nem az ő érdeme, hogy a lány még mindig ragaszkodott hozzá, Hanne volt ilyen kitartó, függetlenül a sorozatos visszautasításoktól. De vajon meddig bírja?

Vetle felállt, soha nem érezte még ennyire erősnek és határozottnak magát, mint ebben a pillanatban. – Hanne, van egy perced? A lány meglepődve pillantott rá. Vetle nem szólt hozzá valami gyakran. – Iiigen – mondta tört norvégságával. Vetle kérte, hogy terítsen a hátára kabátot, és tegyen valamit a fejére, majd kiment vele a csillagfényes éjszakába. A hold megvilágította Hársfaliget öreg gazdasági épületeit, ahol már nem laktak háziállatok. Sugaraival bevonta a kovácsműhelyt, melyet André jövedelmező autószerelő műhellyé alakított, majd a ligetet, ahol az elöregedett fákat már újakkal helyettesítették. Ez a liget már elválaszthatatlan volt a környéktől. Eszébe nem jutott volna senkinek, hogy kivágja. A villák beékelődtek a fák közé, így volt ez rendjén. De az udvar és a hársfák maradtak. Mindenki tudta, hogy a járásban ez a legrégebbi udvar, és hogy többek között ezért kell megőrizni! Megálltak a lépcsőn és belélegezték a friss, hideg levegőt. – Jól érzed magad Norvégiában, Hanne? – Ó igen, csak nagyon hiiideg van. Megrázkódott. Vetle zavartan ölelte át a vállát. – Tavasszal befejezem a tanulmányaimat. Mit szólnál hozzá, ha… nyáron összeházasodnánk? Könnyek szöktek Hanne szemébe.

– Ó, Vetle! Valóságosan gondolod? Vetle mosolygott a furcsa megfogalmazáson, de a mosolya szeretettel volt tele. – Különben nem hiszem, hogy megkérdeztem volna. Egyébként is, tudod, milyen vagyok. Szóval? Hozzám jössz? Hanne felemelte a karját és Vetlére vetette magát, karjával a nyakába csimpaszkodott. – De még hogy! ÍGY AZTÁN ÚJRA kisgyerekek népesítették be a Volden villát. Hanne és Vetle gyermekei gyors egymásutánban jöttek a világra, Mari 1922-ben, Jonathan 1924-ben és Karine 1926-ban. Olyan szűk lett a hely, hogy új házat kellett építeniük a hatalmas kertben. A rokonságban mindenki nagyon büszke volt a három jól sikerült gyermekre. De ez alkalommal nem kellett elátkozott gyermek születésétől tartaniuk. Azt viszont tudták, hogy születni fog egy kiválasztott gyermek. Mégpedig Christa ágában. Mindenki kíváncsian várta a fejleményeket. Hiszen Christa szinte felnőtt volt már. Az éjszaka démonának leánya viszont igencsak figyelemre méltó eseményeken ment keresztül, mielőtt ez a gyermek a világra jött volna.