A svéd nyelvű eredeti mű címe: Trollbunden

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Trollbunden Copyright © by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1993 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1993 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Arpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-00-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta Ára: 240 Ft

A “JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat első kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Silje Arngrimsdatter alig 17 éves, amikor 1581ben a pestis egész családját elragadja. Kiéhezve, átfagyva, két árván maradt kisgyermekkel – egy kétéves kislánnyal és egy csecsemővel – a Trondheim városa mellett gyújtott máglya felé tart, ahol a járvány áldozatait égetik. Életének e válságos pillanatában találkozik egy titokzatos férfival a Jéghegyek Népéből, aki segít rajta és a gyermekeken. A férfi külseje félelmet keltő, ugyanakkor egész lényéből furcsa vonzóerő árad… Margit Sandemo “Jéghegyek Népe” című könyvsorozatával Norvégiában, Svédországban, Dániában, Izlandon és Lengyelországban vezeti a bestsellerlistákat. Az írónő összesen 100 könyv alkotója.

1. fejezet 1581-ben egy késő őszi estén két nő vágott át Trondheim utcáin, egymásról mit sem sejtve. Az ég vérvörösen borult a város fölé, a levegő éles volt és tiszta. Az egyiket Siljének hívták, alig múlt tizenhét éves. Az éhségtől és a magánytól kikerekedett szemmel csodálkozott a világra. Összehúzta vállát, így próbálva védekezni a fagyos szél ellen, hidegtől elkékült kezét zsákszerű ruhája redőibe rejtette. Vékonytalpú cipője köré néhány prémdarabot tekert, fényes, dióbarna haját gyapjúkendővel fedte be, amelyet takaróként is használt, ha éjszaka végre talált egy helyet, ahol nyugovóra hajthatta fejét. A pestis újabb áldozata, gondolta, amikor a keskeny sikátorban kikerült egy hullát. A pestisjárvány, immáron sokadik ebben az évszázadban, néhány hete egész családját elvitte, így Silje kénytelen volt elhagyni otthonát, és magára hagyatva tengette életét egyik napról a másikra. Apja patkolókovácsként dolgozott egy Trondheimtől délre fekvő majorban. Amikor szülei és testvérei meghaltak, Siljét elkergették a kunyhóból, ahol addig laktak. Mi keresnivalója is lett volna egy kovácsműhelyben? Silje fellélegzett, amikor a távolból még egyszer visszanézett. Mélyen szívébe zárva őrizte titkát, amelyről nem beszélt soha senkinek. Messze, a majortól délnyugatra emelkedett az a csodálatos hegyvidék, amelyet magában „Árnyékország”-nak, vagy „Éjszaka honá”-nak hívott. Gyerekkorában elrémísztették és megbabonázták a hatalmas csúcsok. Bár olyan messze voltak, hogy szinte csak sejteni lehetett, merre fekszenek, a lemenő nap tiszta fényében mégis láthatóvá váltak a kőcsipkék. A csodálatos élmény nem hagyta nyugodni a fiatal lány szokatlanul élénk fantáziáját. Képes volt órákon át figyelni a jelenséget, amely egyszerre

töltötte el félelemmel és csodálattal. Ilyenkor megjelentek előtte a vidék névtelen lényei, leereszkedtek a völgyekbe és óvatosan tapogatózva közeledtek otthona felé, egészen addig, amíg gonosz pillantásuk találkozott az övével, mire ő rémülten elszaladt és reszketve elrejtőzött. Bár valójában nem is voltak névtelenek e rémek. A majorbeliek gyakran beszéltek a messzi hegycsúcsok lakóiról. Eszedbe ne jusson odamenni! – mondogatták neki. – Ott varázslat és gonoszság uralkodik. Nem emberi lények lakhelye az, a Jéghegyek Népét hidegből és sötétségből gyúrták, Isten irgalmazzon annak, aki mégis odamerészkedik… A Jéghegyek Népe…? igen. A nevüket mindenki ismerte, de Silje volt az egyetlen, aki látta is őket a levegőn át közeledni. Igazából sohasem tudta, minek nevezze ezeket a lényeket. Nem voltak manók, sem kísértetek. Az ördögökhöz sem volt közük. Inkább földöntúli lények, vagy alvilági szellemek? Egyszer meghallotta, amikor az uraság démonnak nevezte egyik lovát. Azelőtt soha nem hallotta ezt a szót, de ugyancsak találónak érezte a magas hegyek titokzatos lakóira. Gondolatai olyan gyakran kalandoztak „Árnyékországban”, hogy nemegyszer álmát is megzavarták. Ezért fordított hátat ilyen könnyű szívvel a hegyeknek. Ösztönösen Trondheim felé indult, a sok ember lakta városba, ahol magányában és szükségében segítséget remélt. Ám hamarosan be kellett látnia, hogy senki nem fogad szívesen idegeneket a házába, amikor az emberek mellé a pestis szegődik útitársul. És hol másutt tombolt volna jobban a járvány, mint a szűk, piszkos sikátorokban álló házakban. Egy teljes napjába került, mire sikerült belopóznia a városkapun. Szerencséjére hozzácsapódott néhány városi családhoz, akik rövid távollét után visszatértek. Elsurrant a kapus mellett, de a falakon belül már nem számíthatott segítségre. Néha egyegy ablakból elévetettek pár kenyérdarabot. Ez volt minden,

amit várhatott, de ez elegendő volt ahhoz, hogy éhen ne pusztuljon. A piactérnél járt, amikor a távolból, a dóm felől hangos énekre, kiáltozásra lett figyelmes. Szegény lány azt hitte, hogy társaságra lel majd a hozzá hasonló éjszakai vándorok között. Ám hamarosan rádöbbent, hogy brutális vágyon kívül mást nem ébreszt ezekben az emberekben. Próbálta elfelejteni e találkozás megrázó élményeit, de nem sikerült. Lábait elgyengítette a napokig tartó vándorlás. A hosszú út felemésztette minden erejét, s mivel a városban sem pihenhette ki magát, erőt vett rajta a reménytelenség. A városfal egyik kiszögellése felé tartott, hogy ott végre lepihenjen, amikor patkányok neszezésére és sípoló hangjára lett figyelmes. Kénytelen volt visszafordulni és folytatni reménytelen vándorlását. A várost övező hegyek felől máglya tüze világított. Silje tekintetét akaratlanul is vonzotta a tűz fénye, hiszen a tűz egyet jelentetett számára a meleggel, még akkor is, ha hullákat égettek benne. Három teljes napon és éjszakán át lobogtak a tüzek Trondheim körül. A máglyától nem meszsze állították fel a vesztőhelyet. Silje csendben fohászkodott: Uram Jézusom, óvj meg az odakint tomboló rossz szellemektől! Erősíts meg hitemben! Adj bátorságot, hogy odamerészkedjek egy kis időre! Át kell melegednem, különben halálra fagyok. Tekintetét a csalogató melegre szegezve, ártatlan szívében félelemmel botorkált a nyugati városkapu irányába. Szinte ugyanakkor, amikor Silje kifelé indult a városból, a fiatal nemes kisasszonyt, Charlotte Meident is az utcára vitte egy titkos küldetés. Selyemcipőivel undorodva lépett a leírhatatlanul mocskos utcára, ahol a megfagyott víz magába zárt minden ocsmány piszkot. Karjában gondosan becsomagolt

batyut vitt. Kétségbeesetten dúdolt egy táncdallamot, míg apja palotájától ellopózott a városkapuig. De hiába próbálta elterelni gondolatait arról, amit tenni készült. Alig bírta palástolni kétségbeesését. Szája fehér volt, arcát veríték öntötte el, haja csatakosan halántékához tapadt. Még most is hihetetlennek tűnt, hogy sikerült elrejtenie állapotát ezekben a félelemmel teli, kibírhatatlan hónapokban. Szerencséjére karcsú, törékeny alakján alig látszott valami változás. A fűző, a kifelé domborodó krinolin és a válláról egyenesen aláomló, állapotát eltakaró ruha divatja is neki kedvezett. Senki sem segített az öltözködésnél, amikor olyan szorosra húzta a fűzőjét, hogy szinte már fájt. Még a szobalánya sem sejtett semmit. Gyűlölte a testében fejlődésnek indult kis életet! Ez lett az eredménye a futó érzésnek, amely Frigyes király egyik jóképű dán nemeséhez fűzte. A férfi már házas volt, de erről ő csak később szerzett tudomást. Egyetlen mámoros éjszakáért ennyi nyomorúságot cserébe! Miközben csábítója büntetlenül hajózik otthona felé! Mindennel megpróbálkozott, csak hogy megszabaduljon a kis betolakodótól. Erős főzeteket ivott, többször is leugrott magasból, forró fürdőt vett, sőt, egy nyári éjszakán még a temetőbe is kimerészkedett és olyan gonosz bűbájosságra adta a fejét, amit később legszívesebben elfelejtett volna. De mindhiába. Testében ördögi kitartással megkapaszkodott a kis lény. Micsoda félelem gyötörte ebben a néhány hónapban! És félt még most is. De furcsa módon most nem érezte azt az izzó gyűlöletet a hívatlan jövevény iránt. Inkább melegség, heves aggodalom és vágy kerítette hatalmába a szívét… Nem, nem engedheti meg magának, hogy így érezzen. Csak menni, menni és lehetőleg elkerülni azt a néhány embert, akik ma éjjel úton vannak. Micsoda hideg! Szegény kicsike… Nem, nem!

Észrevett egy fiatal teremtést, szinte gyereklányt, amint az egyik kiszögellés felé vonszolta magát. A lány nem látta meg, amikor elhaladt mellette. Milyen magányosnak tűnt! Charlotte megsajnálta, mégis kiűzte szívéből a sarjadó együttérzést. Ilyen könnyelműségbe nem bocsátkozhat. Nem lehet gyenge! Sietnie kellett. Vissza kellett érnie, mielőtt még kilenc órakor bezárják a kapukat. Nem félt a kapustól, tudta, mit fog mondani, ha az esetleg kérdezne tőle valamit. Az egyik szolgáló köpenyét vette magára. Senki sem ismerné fel benne az előkelő Charlotte Meiden kisasszonyt. Végre elérte a kaput. A kapus megállította. Egy pillanatra felmutatta a batyut és azt mormogta: – Egy újabb halott. Csak kiviszem a… A kapus intett, hogy mehet. Nem foglalkozott vele többet. Charlotte előtt ott volt az erdő. A máglyák fényében kirajzolódtak a fenyves csúcsos körvonalai. A hold éles fénye is megvilágította a jéghideg éjszakát, úgyhogy nem volt nehéz rátalálnia az útra. Csak ne lenne ennyire elcsigázott! Fájdalmai is voltak, majd rémülten érezte, hogy meleg, ragacsos nedvesség önti el a kendőt, amit a vérzés elállítására használt. Á gyereket az istálló feletti padláson szülte meg. Fogai közé fadarabot szorított, nehogy kiáltozásával felverje a házat. Utána még sokáig feküdt ott kimerülten. Rá sem pillantva, bepólyázta a gyereket, majd remegő lábakkal feltápászkodott. Nem foglalkozott a köldökzsinórral, hisz nem érdekelte a gyerek sorsa. Az újszülött fájdalmas nyöszörgését egy kendővel nyomta el. A gyerek mocorgása jelezte, hogy még mindig él. Micsoda szerencse, hogy nem sírt a kapunál! Nem hagyott maga után árulkodó nyomokat. Bárcsak megszabadulhatna már a kis fattyútól és visszatérhetne a palotába! Akkor végre ismét szabad lehetne! Szabad! Szabad! Már messze bent járt az erdőben. Talán ott, a nagy fenyő alatt, az ösvénytől távol…

Charlotte keze remegett, amikor letette a batyut a keményre fagyott halomra. Hevesen felzokogott, majd óvatosan betekerte az apró testet még egy gyapjúkendővel és egy sállal, a gyermek feje mellé tejjel teli korsót helyezett. Elhessegette a gondolatot, hogy a gyerek úgysem képes elérni. Ott álldogált még egy darabig, amikor váratlanul a hiány és a kétségbeesés végtelen érzése öntötte el, azután átfagyva, reszketve visszatámolygott a városba. Silje hálás volt, hogy a hold gyenge fényével megvilágítja a város utcáit. Legalább látta, hová lép és ki tudta kerülni a mélyedéseket és a kiszögelléseket. Lassan haladt előre, félálomban, közönyösen, gondolatok nélkül. Nem akarta érezni a hideget, az éhséget, a fáradtságot. El akarta felejteni, hogy jövője kilátástalan. Valaki sírt a közelben. Silje megállt. Egy elhagyott zugban találta magát, a nyugati városkapuhoz vezető útnál. Sötét volt, ide még a hold fénye sem ért el. A sírás az egyik hátsó udvarból hallatszott. Amikor közelebb ment, észrevette, hogy az egyik kapu nyitva van. Silje tétovázva lépett be az udvarba. Itt mintha világosabb lett volna. A holdfény szabadon áradt szét a kicsi, nyitott térségen, amelyet alacsony házak szegélyeztek. Egy kétéves forma kislány térdelt egy nő holtteste mellett. A gyerek zokogott és cibálta anyját, föl akarta ébreszteni. Silje maga is gyerek volt még, most mégis éretten viselkedett. Szeretettel közeledett a gyerekhez, az asszony láttán azonban visszahőkölt. Sebes arca, a szája körüli hab a végzetes pestisre utalt. Tröndelagon kegyetlenül végigsöpört a járvány. A lázzal, mellkasi fájdalommal járó hurutos betegség ez alkalommal

Dániából indult ki. Spanyol kórnak hívták. Ugyanakkor Svédországból is átterjedt ide egy másfajta, pestises tünetekkel járó kór. A betegek teste felhólyagosodott, fájt a fejük, az oldaluk, egyesek megőrültek. Silje felismerte a tüneteket, nem csoda, hisz túl gyakran találkozott velük. A kislány nem vette észre, hogy ott áll mellette. Silje az éhezés miatt csak lassan tudott gondolkodni, de egyvalamiben bizonyos volt. Családjából egyedül ő vészelte át a járványt. Sokat kóborolt a város pestises negyedeiben, mégsem fertőződött meg. Önmagát nem féltette. De a kisgyerek? Szegényke aligha kerülheti el a fertőzést. És ha itt marad az anyjával, semmi esélye nem marad a túlélésre. Letérdelt az apróság mellé, aki feléje fordította kisírt arcát. Szép kisgyerek volt, izmos testalkatú, haja és szeme fekete, keze kicsi, de erős. – Az édesanyád nem él – mondta neki gyengéden Silje –, nem szólhat többé hozzád. Velem kell jönnöd. A kislány szája remegett, annyira megijedt, hogy még a sírást is abbahagyta. Silje felállt és odament az aprócska udvarra nyíló ajtókhoz. Mind a hármat zárva találta. Úgy látszik az asszony mégsem ide tartozott. Talán csak azért húzódott be ide, hogy nyugodtan meghalhasson? Silje tapasztalatból tudta, hiába kopogna bármelyik ajtón, egyiket sem nyitnák ki. Gyors mozdulatokkal letépett egy darabot rongyos ruhájából, és megpróbált egy babához hasonló alakot csomózni belőle. A rongybabát végül a halott kezébe tette, a babona szerint így nem kísérti majd élő gyermekét. Végül csendben imát mondott a szerencsétlen asszony lelkéért. – Gyere – szólt a kislányhoz –, indulnunk kell. A gyerek nem mozdult. Tovább szorongatta anyja köpenyét, amely egészen újnak tűnt. A kislány ruhája nem volt

díszes, de jómódról tanúskodott. Anyja valaha gyönyörű nő lehetett. Most viszont sötét szemekkel, vakon meredt az éjszakába. Siljének eszébe sem jutott, hogy levegye a halott köpenyét és abba burkolózzon a fagy ellen. Több okból is elképzelhetetlennek, visszatetszőnek tartotta. – Gyere, induljunk – szólt a kislányhoz, ám szavai gyengének bizonyultak az el-elcsukló sírással szemben. Így aztán óvatosan lefejtette anyja ruhájáról a kislány kezét és felemelte. – Gyere, keresünk neked egy kis ennivalót. Fogalma sem volt róla, hol találhatnának élelmet, de a szó mégis mágikus erővel hatott. A kislány még egyszer keservesen felzokogott, majd hagyta, hogy Silje kivezesse a hátsóudvarból. Azt a bánatos és kétségbeesett pillantást, ahogy anyjára visszanézett, Silje nem tudta elfeledni. A gyermek csendben szipogott, amíg a kapu felé mentek. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy ellenszegüljön. Silje most már mindkettőjük sorsáért felelős volt. Tartott tőle, hogy a kislány néhány nap múlva meghal pestisben… De legalább addig gondoskodnia kell róla. Egyre közelebb értek a kapuhoz; a házak között látni lehetett a távoli máglya fényét. Az utóbbi néhány napban olyan hideg volt, hogy az emberek képtelenek voltak eltemetni halottaikat. Nem maradt más megoldás, mint elégetni a pestis áldozatait. Silje most nem szívesen gondolt erre a borzalomra. Egy nő a falnak támaszkodott, mintha bármelyik pillanatban összeesne. Silje tétovázva elindult felé. – Segíthetek? – kérdezte óvatosan. A nő feléje fordította fénytelen szemét. Fiatal, előkelő hölgynek látszott, sápadt arcáról csorgott a veríték. Amikor megpillantotta Siljét, összeszedte maradék erejét és továbbindult. – Rajtam már nem segíthet senki – mormolta, majd eltűnt a sötétben. Silje nem ment utána, csak tekintetével követte. A

pestis, gondolta. De a betegséggel szemben ő is tehetetlennek bizonyult. A kapuhoz röviddel azelőtt érkeztek, hogy a kapus bezárta volna. Siljének minden kedve elment attól, hogy visszaforduljanak a városba, ahol semmi segítségre sem számíthattak. Majd szerencsét próbálnak valamelyik faluban vagy tanyán. Csak vadállatokkal ne találkozzanak! Bár azok sem lehetnek rosszabbak a piactér körül gyülekező városi csavargóknál. A részeg férfiaknál, akik megpróbáltak erőszakoskodni vele, ha útjuk véletlenül keresztezte egymást. Ezek az emberek vagy nem voltak hajlandók tudomást venni a ragályról, vagy pedig érezték, hogy hamarosan utoléri őket a vég, és szerették volna az utolsó pillanatig élvezni az életet. A kapus megkérdezte, hová tartanak ilyen későn, bár kevésbé érdekelték a várost elhagyók, mint azok, akik bebocsátást kértek. Silje azt felelte, hogy távozniuk kell, mert felfedezték rajtuk a kezdődő pestis jeleit. Az őr szó nélkül átengedte őket. Nem törődött vele, hogy tovább terjesztik majd a fertőzés csíráit. Neki egyedül az számított, hogy elhagyják a várost. Silje ismét megpillantotta a máglya melegséget sejtető fényét. Meggyorsította lépteit, attól tartva, hogy kialszik a tűz, mire odaérnek. Előbb azonban át kellett vágniuk a város és a vesztőhely között húzódó erdőn. Idefelé jövet már járt arra, az akasztófák hegyén, de akkor elrettentette a látvány és a bűz. Most azonban a meleg utáni vágy hajtotta oda, szerette volna megmelengetni kékre fagyott kezét, érezni, amint a tűz áthevíti napok óta hűlő bőrét. Ám előttük még az erdő. Amikor odaértek, megálltak a szélén. Silje, akárcsak a kopár vidékek többi lakója, egész életében félt az erdőtől, és képzelete megannyi rémmel népesítette be. Fáradt karja egyre nehezebben bírta a kislány terhét. – Próbálj meg egyedül menni egy kicsit – kérte –, aztán majd megint felveszlek.

A gyerek nem felelt, csak megadóan szipogott. Az erdő komor árnyékot vetett. Silje szeme már hozzászokott a sötéthez, most mégis újraéledt benne a félelem. A fák közt villogó szemű, titokzatos árnyakat vélt felfedezni. Minduntalan eszébe jutott, hogy a sötétség gonosz árnyakkal van tele. A kislány is félni kezdett és magába fojtotta sírását. Közelebb bújt Siljéhez és csendben kesergett. Siljének teljesen kiszáradt a szája, nyelni is alig bírt, de a félelem továbbra is hatalmában tartotta. Lépésről lépésre haladtak, a túloldalról átszűrődő fény gyakran segített a tájékozódásban. Nem mert hátranézni, de szinte biztos volt benne, hogy minden lépését láthatatlan lények figyelik... Már az erdő közepén járhattak, amikor érezni kezdte, hogy testéből elillan az erő. Felsóhajtott. Megint gyereksírást hallott. Ez nem lehet igaz! Ezt már nem bírja. Szíve hevesen vert. Gyermeksírás az erdőben. Egy csecsemő panaszos jajveszékelése. Ez bizony nem lehet más, csak egy kitett gyerek. És Silje rettegett a kitett gyerekektől. Számtalan történetet hallott már a vad seregről, nem csoda, hogy remegett a félelemtől. Az öregek gyakran mondogatták, hogy az ilyenek a vándor életére törnek. A vad sereg olyan gyermekek szellemeiből állt, akiket valaha kitettek, hogy elpusztuljanak az erdőben. Nyughatatlan lelkük aztán örökké ott kísértett titkos sírjuk közelében. Azt is tudta, mi történik azokkal, akik túl közel merészkednek e nyughelyekhez. A kitett csecsemők szelleme számtalan alakot ölthetett. Voltak olyanok, amelyek óriássá válva, kibírhatatlan rikoltozással eredtek a vándor nyomába, lépésüktől rengett a föld, mások rákapaszkodtak a szerencsétlen utazók hátára és térdre kényszerítették őket. De átváltozhattak gonosz fekete

kutyává, tátongó torkú holttesté, hollóvá és csúszómászóvá is. Siljének földbe gyökerezett a lába. Legszívesebben elrohant volna, de teste nem engedelmeskedett. A szorosan hozzábújó kislányt viszont nem ijesztette meg a sírás. Mondott valamit, amit Silje nem értett meg. Egyetlen szó volt, talán egy név. „Nadda”, igen, valami ilyesmit mondott. Lehet, hogy volt egy öccse vagy kishúga, akit elvitt a fekete halál. Igen, ez eléggé valószínűnek tetszett. A kislány rángatni kezdte a kezét, mintha oda akarna rohanni a fák közé, ahonnan a gyereksírás hallatszott. Silje tiltakozott, hisz ő legszívesebben oda se nézett volna. A kislány megismételte a szót, hangja ismét elcsuklott a sírástól. – De hát ez nagyon veszélyes! – tiltakozott Silje kétségbeesetten. – Másfelé kell mennünk! Fussanak el, egy óriási kísértettel a nyomukban? Nem, nem. Az talán még rosszabb lenne. Eszébe jutott még valami. Azt is mesélték, hogy a kitett gyermekek szellemei kétségbeesetten vágyakoznak a keresztségre és az anyjuk után. Hogyan lehet megnyugtatni egy kísértetet? Vajon misét kell mondani a lelkükért? De hisz ő nem pap! Vagy talán… eszébe jutott egy ráolvasás. Csak pontosan fel tudná idézni a szövegét! Valahogy úgy kezdődik, hogy „Megkeresztellek…” Legjobb lesz, ha mégis megpróbálja. Mély levegőt vett és felidézte az összes imádságot, amit ismert. Protestáns és katolikus imaszövegek részletei bukkantak fel emlékezetében, amelyeket vagy még gyerekkorában hallott, vagy a lelkésztől tanult. Óvatos léptekkel, a menekülésre készen közeledett a kísértethez. A kísértet elhallgatott. Mégiscsak segített az imádság! Silje léptei egyre gyorsabbá és biztosabbá váltak. Menet

közben megpróbált visszaemlékezni a keresztelő szertartásra. A kislány is szedte a lábát, Silje alig bírt lépést tartani vele. Amikor már egészen közel értek, Silje remegő hangon elmondta az imádságot. – Sötétben találtam rád, ezért legyen a neved Dag, azaz Napvilág, ha fiú vagy. Valamikor halálra ítéltek téged, ezért Livnek, azaz Életnek keresztellek, ha lány vagy. Talán butaságot mondott? Lehet, hogy a keresztelő imádság szövege másképp hangzik! Ezért még gyorsan hozzáfűzte, hogy „Jézus Krisztus nevében, Amen”, bár tudta, hogy neki nem szabad ilyen szent szavakat a szájára vennie, ez a papok előjoga. Lehet, hogy veszélyes dolog volt Livnek keresztelni egy kitett gyereket. Lehet, hogy életre kel rémisztő alakot öltve… Jobb, ha nem is gondol erre. Ennél többet nem tehetett, most már csak azért fohászkodott, hogy beteljesüljön, amit kért. A kislány mindenáron meg akarta találni a kitett gyereket. Ez a kitartás csak megerősítette Siljében azt a hitet, hogy a gyereknek volt egy kisebb testvére. Hiába is próbálta volna megállítani, inkább azon volt, hogy kövesse. Valahol itt kell lennie! Megállt, lehajolt és gondosan átvizsgálta a fák alját. Szívét rémület szorította össze, elfagyott keze remegett. Milyen lehet a találkozás egy kísértettel? Vajon mit fog érezni? Egyáltalán, hogyan fest a kísértet, lehet, hogy csak néhány kiszáradt csontot talál? Vagy talán valami undorító nyálkát? Az is lehet, hogy egy vasmarok szorítja majd meg a kezét. Már arra gondolt, hogy mégis elszalad, amikor hirtelen összerázkódott. A kislány találhatott valamit, mert teljesen érthetetlenül hadarni kezdett. Silje tompa, koppanó hangot hallott. Lehajolt, hogy megtapogassa, mi az. Keze kitapintott egy fogantyút, egy fedeles korsó akadt a kezébe. Ez nem volt túl ijesztő. Tovább matatott.

Valami puha anyag… melegebb, mint körülötte a keményre fagyott föld. Egy kis csomag. Ahogy megérintette, ismét elkezdődött a kétségbeesett sírás. Silje minden bátorságát összeszedve keresgélni kezdett a vastag kendő belsejében. Aprócska, meleg testet érintettek ujjai. Egy csecsemő volt, és ráadásul még élt. Szó sem volt kísértetről, csak egy kisgyerekről, akit kitettek, hogy azzá váljon. – Köszönet neked – suttogta a kislány fülébe. – Ma éjjel megmentetted egy gyermek életét. A kislány is megtapogatta a csomagban a gyereket. – Nadda, Nadda – ismételgette, és Siljét nem vitte rá a lélek, hogy elzavarja szerencsétlen pestissel fertőzött gyereket. Eszébe jutott a korsó. Rázogatni kezdte, hogy megtudja mi van benne. A korsóban italféle kotyogott. Silje beledugta az ujját. A folyadék még nem hűlt ki teljesen. Belekortyolt. Tej! Istenem, tej volt benne! De mámora azonnal elszállt, amikor rádöbbent, hogy ismét ajkához emeli a korsót, készen arra, hogy egy hajtásra kiigya. A gyerekek. Majdnem megfeledkezett a gyerekekről! De ha csak egy kis kortyot inna, egy egészen kicsikét… Nem. Érezte, hogy akkor már nem tudna megálljt parancsolni magának. Először a kislányt itatja meg. A tej egyharmada az övé. A gyerek boldogan, nagyokat kortyolt. Nehéz szívvel vette el tőle a korsót, de kénytelen volt megtenni. A kislány nem akarta visszaadni. Hevessége megdöbbentette Siljét. – Nadda is éhes – szólt hozzá halkan. A kislány ettől lecsillapodott. Alighanem mégiscsak eltelt a tejtől, nem volt nehéz jóllakatni kis testét. De mi legyen a csecsemővel? A kicsit több réteg takaróba bugyolálták, de legbelül vala-

mi fehéren csillogott a holdfényben. Silje kihúzta az egyik csücskét, összetekerte és belemártotta a tejbe, majd a gyerek szájába dugta. A kisgyerek azonban nem akart inni. Silje nemigen értett az újszülöttekhez. Azt sem tudta, hogy életük első napján még olyan jóllakottak, hogy nem éreznek éhséget. Azt sem tudta, hogy nem minden csecsemő kezd ösztönösen szopni. Csalódott volt és tanácstalan. Akárhogy is próbálta, a gyerek csak nem akart inni. Végül feladta. Tovább kellett menniük és nem cipelhette magával még a korsót is. Furdalta a lelkiismeret, amikor kiitta a maradék tejet és annak tudatában, hogy elitta valaki elől, már nem is ízlett annyira. Felállt. Karjába vette a csecsemőt, a kislányt pedig kézen fogta. Kétségbeesetten felnevetett. Mit akar ő egyáltalán? Vak vezet világtalant, jutott eszébe, amikor arra gondolt, hogy magához vette a két gyereket. A tejtől mindketten erőre kaptak. Már a sötéttől sem félt annyira, és felbátorodva megindult a fák közt felvillanó tűz irányába. Az erdő szélén újra megálltak és lenéztek az iszonyatos helyre. A hatalmas máglya büdös füstfelhőket eregetett feléjük. Előtte álltak az akasztófák, feketén meredeztek a tűzbe. Közvetlenül mellettük hevertek a kínzószerszámok, a kegyetlen emberi fantázia termékei. És ott volt a kínpad, ahol épp akkor gyújtottak tüzet, hátha szükség lesz egy tüzes kardra, vagy izzó harapófogóra. A legborzalmasabb talán mégis a kerékbetörés, szerencsétlen áldozatok… – Ó, nem, ó, nem! – nyögött fel halkan. Az ijesztő szerszámok körül emberek mozogtak. Észrevette a hóhért, nagy fekete csuklyájában, amely elrejtette levágott fülcsonkját. Segéde, a legmegvetettebb ember Trondheimben, körülötte sürgölődött. De ott volt a várnagy számos szolgája is. Egy foglyot vezettek elő. Fiatal, szőke férfi volt. Kezét hátra-

kötötték, készen arra, hogy felfeszítsék a kerékre. – Ezt nem tehetik meg – suttogta maga elé. A tűz megvilágította a férfi arcát. Silje elámult szépségétől és fiatalságától. Szíve összeszorult, mintha átvette volna az összes fájdalmat, ami a férfira várt. A gyilkosok már készítették is a szerszámokat, amelyek majd szétzúzzák a fiatal férfi minden tagját. A hóhér súlyos, tekintélyt parancsoló léptekkel járt körbe, kezében bárdot tartva. Először megkínozzák, és csak azután ölik meg. Silje szerette volna megakadályozni a kivégzést. Élete során kevés fiatalemberrel találkozott, és ez a találkozás nagy hatást tett rá. Vajon ki lehet? Talán egy tolvaj? Akkor nem fogná közre ennyi fegyveres. Valami súlyosabb bűnt követhetett el. Egészen eddig kalandoztak gondolatai, amikor a fák közül, közvetlenül mögötte megszólalt egy mély hang. – Mit keresel itt, te nőszemély? Silje és a kislány megfordult, a gyerek ijedtében sírni kezdett. Legszívesebben Silje is sírva fakadt volna, de szerencsére tudott uralkodni magán. Bent a fák árnyékában egy magas férfi alakja jelent meg, aki inkább átmenet volt az ember és az állat között. Talán azért keltett ilyen hatást, mert testét hosszú farkasprém borította, fején kucsma volt, amitől úgy tetszett, mintha állatfeje lenne. Vállai szinte emberfeletti erőről tanúskodtak. Keskeny szeme a lányra villant, pillantása egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Fogait kivillantotta, mint a támadó vadállatok. Silje csak akkor látta, amikor rávetődött a máglya lobogó fénye. A férfi mozdulatlanul állt. A lány reszketve válaszolt a férfi kérdésére. – Csak meg akartunk melegedni egy kicsit a tűznél, uram. – Ezek a te gyerekeid? – kérdezte a durva, sötét hang. – Hogy az enyémek-e? – kérdezett vissza Silje idegesen

nevetve. – De hisz csak tizenhat éves múltam, uram. Ma este találtam mindkettőt. Magukra maradtak. A férfi hosszan, elgondolkodva nézte. Silje az őszinte vallomás után zavarában lesütötte a szemét. A kislány annyira félt, hogy elbújt Silje szoknyája mögé. – Szóval megmentetted őket – mondta a férfi. – Nem akarsz ma éjjel még egy életet megmenteni? Silje rettegett a férfi villogó szemétől. Zavartan válaszolt a kérdésre. – Egy életet?… Nem tudom, hogy… – Az arcodra van írva, mennyit nélkülöztél, úgyhogy a korodnál néhány évvel idősebbnek látszol. Meg akarod menteni az öcsém életét? Siljén átvillant a gondolat, hogy két ennyire különböző testvért még sohasem látott. A szép, szőke ifjú a vesztőhelyen és ez a farkasember a sötét, homlokába lógó szöghajával. – Nem szeretném, ha meghalna – mondta tétován a lány. – De mégis, hogyan menthetném meg? – Én nem menthetem meg – mondta a férfi. – Túl sokan vannak és keresnek engem is. Ha elfognak, már nem segíthetek rajta. De talán te… – Kivett a kezéből egy papírtekercset. – Itt van. Fogd ezt a királyi pecsétes levelet. Mostantól a felesége vagy, és ők itt a gyermekeitek. Itt laktok a környéken. A férjed Niels Stierne, királyi futár. Téged hogy hívnak? – Silje. A férfi kellemetlenül felnevetett. – Cecilie, te ostoba! Nem hívhatnak Siljének, akár egy tudatlan parasztlányt. Gondolj arra, hogy grófnő vagy. Észrevétlenül a zsebébe kell csúsztatnod ezt a levelet és úgy tenned, mintha megtalálnád. A terv merésznek tűnt. – De hát én nem úgy nézek ki, mint egy grófnő. Senki nem hinné el nekem. – Még nem nézted meg azt a gyereket, akit a karodban

hordozol? – szólt kurtán a férfi. Silje ismét lesütötte a szemét és megremegett. – Még nem… de… A tűz fellobbanó fényében mindent tisztán látott. A gyerek legkívül finom gyapjúból készült sálba volt takarva, amelyet aranyszállal szőttek át, Silje soha nem látott még ehhez hasonlót. Az alatta lévő gyapjútakaróba gyönyörű mintát szőttek. Végül az a vakító fehér takaró következett, amelyet a tejbe mártott az erdőben. A férfi előrébb lépett. A lány ösztönösen hátrálni kezdett. A férfit az ősi, pogány idők hangulata lengte körül. – Még véres a gyerek arca – mondta, és szárazra törölte egy kendő sarkával. – Nemrég születhetett. Biztos, hogy nem a tiéd? Silje megbántódott. – Én tisztességes lány vagyok, uram. A férfi elnevette magát, de közben nyugtalan pillantást vetett a vesztőhelyre. Még nem készültek el, egyelőre csak egy pap akarta rábírni testvérét, hogy bevallja vétkeit. – Hol találtad a gyereket? – Az erdő közepén. Kitették, hogy meghaljon. A férfi kételkedve ráncolta össze a szemöldökét. – És a kislány is mellette volt? – Nem. Őrá halott anyja mellett leltem. – A pestis? – Igen. A férfi a kislányra nézett. – Nagyon bátor vagy – mondta vontatottan. – A pestistől nem félek. Útitársam volt napokon keresztül. Mindig lesújtott körülöttem, de engem nem ért el. A férfi arcán mintha mosoly suhant volna át. – Engem sem. Nos, lemész oda? Silje várt a válasszal, a férfi folytatta. – A gyerekek megvédenek az elfogatástól. De el kell neveznünk őket valahogy.

– Még azt sem tudom, hogy fiú-e vagy lány. De elkereszteltem Livnek, ha lány és Dagnak, ha fiú lenne. Azt hittem, kísértet és így védekeztem ellene. – Értem. És mi van a kislánnyal? Silje elgondolkodott. – Mind a ketten az éjszaka gyermekei. Sötétség és halál vette őket körül, amikor rájuk találtam. Azt hiszem Solnak, azaz Aranysugárnak nevezném el. A férfi még egyszer végigmérte a lányt furcsa szemével, amely leginkább mély, világító hasadéknak tűnt. – Te ritka értelmes lánynak látszol. Szóval mégy? Silje elpirult a dicsérő szavak hallatán, amelyek megmelengették a szívét. – Nem tagadom, nagyon félek, uram. – Megjutalmazlak érte. A lány a fejét rázta. – A pénz rajtunk nem segít. De talán, ha… – Ha? A gyerekek jelenléte felbátorította. Felemelt fejjel válaszolt: – Senki nem fogad a házába idegeneket, amikor ilyen idők járnak. Felelnem kell a gyermekekért, és én magam is átfagytam már. Ha fedélhez segítene bennünket, kockára tenném az életem a fiatal grófért. A tűz egyre gyengébben világított, úgyhogy megint rosszul látta az idegen arcát. A férfi gyorsan mérlegelte a lehetőségeket. – Rendben van, segítek. – Akkor indulok is. De mi lesz a ruhámmal? Egy grófnő nem jár ilyen rongyokban. – Igazad van. Nézd csak, mit szólsz ehhez? – kérdezte és a farkasprém alól levetett magáról egy mélykék bársonyköpenyt. Neki a derekáig ért, a lánynak, amikor belebújt, a bokájáig. Így. Ez legalább eltakarja, amit kell. Fogd szorosan magad köré

és vedd le a cipődről a prémdarabokat. Silje úgy tett, ahogy a férfi parancsolta. – És nem lesz árulkodó a beszédem? – Nos – mondta tétovázva a férfi –, meglepett, hogy nem az egyszerű emberek nyelvét beszéled. Talán elhiszik, hogy grófnő vagy. Tegyél meg mindent, amire képes vagy. A lány mély lélegzetet vett. – Kívánj szerencsét, uram! A férfi rábólintott. Silje becsukta a szemét egy pillanatra, és mély levegőt vett, mint aki erősen összpontosít. Szorosabban fogta a kislány kezét, és karján a csecsemővel, félelemmel teli szívvel elindult a vesztőhely felé, ahol már a kerékhez kötötték a szerencsétlen ifjú kezét. A hátán érezte a furcsa férfi pillantását. Szinte égette a hátán a bőrt. Milyen furcsa, különös éjszaka, gondolta. És szinte még el sem kezdődött!

2. fejezet Silje meggyorsította lépteit, amint kiért a máglya fényébe. A kislány is szedte a lábát, hogy lépést tudjon tartani vele. Már messziről felháborodott hangon kiabálni kezdett: – Az Isten szerelmére, mit műveltek ti itt? Felháborodása őszinte volt. Rászánta magát, hogy kockára tegye fiatal életét a szerencsétlen grófért. Ha belegondolt, hogy esetleg megmenthet egy királyi futárt… Tudta már az első pillanatban, amikor megpillantotta, hogy előkelőbb, finomabb ember, mint a többiek. A férfiak a hang irányába fordultak. A hóhér felmordult és erősebben markolta a bárd nyelét. Talán attól félt, hogy elveszíti áldozatát? – Mindahányan megőrültetek, ti nyomorultak? – kiáltotta a lány indulatosan. – Hisz a férjemet kínozzátok, gonosz poroszlók! Gyors pillantást vetett a kerékre kötözött férfira, aki sápadt arccal, mogorván nézett maga elé. Silje megérezte, hogy a mogorva álarc csak a fenyegető belső összeroppanást palástolja. Bár még sohasem látta, hogy valaki ilyen tökéletesen tudja leplezni félelmét. Noha a lány megjelenése őt is meglepte, azonnal felfogta, miről van szó. – Minek jöttél ide? – kiáltotta Silje felé. – Ráadásul a gyerekekkel! A fogdmegek parancsnoka megvető pillantással mérte végig a lányt és félre akarta lökni az útból. – Asszonyom, ha tényleg ez az ember a férje, akkor inkább azért imádkozzon, hogy ne a pokolra jusson! – Tudja egyáltalán, kivel áll szemben!? – kérdezte Silje továbbra is felháborodottan. Bár félt, azért élvezte, hogy eljátszhatja az ifjú grófné szerepét.

– Még hogy kivel állok szemben! Hogyne tudnám. – Szóval tudja? És ennek ellenére így bánik a király futárjával? A fogoly kétségbeesetten a szavába vágott. – Feleség, nincs jogod arra, hogy leleplezz! Silje ekkor az ifjú felé fordult. Megdöbbentette, milyen nemes és szép minden vonása, még úgy is, ha szeméből halálfélelem sugárzott. Tudom, te inkább feláldoznád az életed, mintsem hogy eláruld küldetésed – vágott a szavába Silje, ugyancsak kétségbeesetten. – De ránk nem gondolsz, rám és a gyerekekre. Én viszont nem akarlak elveszíteni. Parancsnok! Én Cecilie Stierne grófnő vagyok. Ez a férfi pedig Niels Stierne, őfelsége futára. Mivel itt vannak a birtokaink, gyakran veszik igénybe a férjem szolgálatait. – Cecilie! – kiáltotta a lány felé a fogoly. Most hallgass! Otthon várlak és várlak, és erre azt a hírt hozzák nekem, hogy néhány eszement a király emberei közül elfogott és ide hurcolt. Azonnal útnak indultam, és mivel fogadnak? – Silje közelebb lépett a parancsnokhoz és szinte suttogva folytatta. – Titkos küldetésben van. – Egy szava sem igaz! – ordította a gróf. – Hazudik! A parancsnok egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak egy pillanatra. – Miért nem említette akár egy szóval is, mi járatban van? – kérdezte gúnyosan. – Talán nálam jobban kellene tudnia Önnek, hogy a király futára inkább meghal, mintsem hogy felfedje kilétét. A vidék felett terjengő savanykás szagtól felfordult az ember gyomra. A máglya fényében megcsillant a katonák sisakja, a hóhér türelmetlenül lengette nehéz bárdját, amely vijjogva szelte a levegőt. A parancsnok Silje meggyőző fellépésének köszönhetően már korántsem volt olyan biztos a dolgában. De azért nyersen

odavetette: – Nagyon jól tudjuk, ki ez a férfi. Heming, a várnagy gyilkosa. Vérdíjat is kitűztek már a fejére. Silje közvetlen közelében állt a hüvelykszorító, rajta félreismerhetetlen barnás vörös foltokkal. A lány megszédült, de erőt vett magán és a parancsnok elé lépett. Most már nem volt visszaút, de tudta a szerepét és erővel töltötte el az a tudat, hogy a bokrok mögül egy sárgán villogó szempár követi figyelemmel minden tettét. – Hát úgy néz ki ez az ember, mint egy gyilkos? Igaz, piszkos és szakadt a ruhája, de megviselte a hegyeken át vezető út. Nézze inkább nemes arcvonásait. És nézze meg a gyerekeit. Olyanok, mint egy gyilkos lányai? Szándékosan mondott lányokat, mivel úgy gondolta, hogy ha sikertelenül végződik vállalkozása, megölhetik a kisebb gyermeket is. Hisz őrültség lenne életben hagyni egy gonosztevő fiát. Őszintén remélte, hogy nem jut eszükbe megvizsgálni a gyermeket, ám ha mégis, akkor adja Isten, hogy lány legyen! Különben kellemetlen helyzetbe kerülhet. Folytatta a küzdelmet. – Csak nem akarja, hogy a két lányom, Sol és Liv árván nőjenek fel? Ehhez a királynak is lesz egy-két szava. A parancsnok megvető pillantása még mindig arról árulkodott, hogy nem hisz neki. – Ha meg szabad kérdeznem, mi lenne az a jelentőségteljes feladat, amivel megbízták? – Honnan tudhatnám, amikor a férjem még nekem sem mondja el! Hűsége a királya iránt megingathatatlan. Inkább meghalna, mintsem hogy megmutassa a levelet. Mindig tudtam, hogy a becsületessége lesz a veszte! – Levél? Miféle levél? – nevetett a parancsnok. – Semmilyen levelet nem találtunk nála. És egyáltalán miért olyan biztos abban, hogy levél van nála? – Mert mindig van nála. Egyébként is én varrtam be a ru-

hájába. – Mi átkutattuk és nem találtunk nála semmit. – Akkor, úgy látszik, nem voltak elég alaposak. Silje villámgyorsan odafordult a fogolyhoz, végigtapogatta belülről az ingét, mintha keresne valamit, közben ügyesen elrejtette a levelet. Keresgélt még egy ideig, nem volt könnyű, mert a karján alvó gyerek akadályozta a kutatásban. De sürgette az idő, úgyhogy kénytelen volt egy kicsit szorosabban fogni a szegény apróságot. A gróf hevesen tiltakozott. – Cecilie, ezt soha nem bocsátom meg neked! Silje nem törődött a férfi tiltakozásával, egy rántással szétszakította az ingét és belsejéből elővette a levelet, mintha egy titkos belső zsebben találta volna. A parancsnok nyomban kiragadta a kezéből. – Ha fel meri törni a király pecsétjét… – kiáltotta Silje és a gróf szinte egyszerre. – Nem, nem teszek ilyet – mondta hűvösen a parancsnok. Egy ideig még bámulta a pecsétet, majd elfordult tőlük és felmutatta a levelet. – A pecsét valódi – mondta, rosszul leplezett csalódottsággal. Embereihez fordult. – Ki állította azt nekem, hogy ez a férfi Heming, a várnagy gyilkosa? Előlépett az egyik pribék. – Megesküdtem volna rá, hogy ő az… – kezdte igazát bizonygatva. – Ismerted egyáltalán a várnagy gyilkosát? – Egyszer láttam már. – Közelről? Beszéltél is vele? – Nn… nem. Egy magaslatról láttam, amikor arra lovagolt. De megjegyeztem a szőke haját, az arcát. Hasonlított erre a férfira, uram. – Szóval hasonlított. Ez minden, ami alapján kijelentetted, hogy ő a gyilkos? A fogdmeg tehetetlenül állt a parancsnok előtt, erre már

nem tudott mit mondani. Silje érezte, hogy oldalról valami fenyegető veti rá az árnyékát. Egész idő alatt nem mert odanézni. Most végre erőt vett magán és oldalra pillantott. Egy akasztófa mellett állt. Az akasztófán egy férfi holtteste himbálózott ide-oda a kötélen. Lengés közben feléje fordult a halott arca. Silje legszívesebben felsikoltott volna. Ösztönösen úgy próbált helyezkedni, hogy a kislány ne vegye észre, de már késő volt. A gyermek nyílt, ártatlan tekintettel szemlélte a számára furcsa jelenséget. Még kuncogott is egy kicsit, mint aki mókásnak tartja a kötélen hintázó felnőttet. Silje megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a kislány nem tudja, miről van szó. A parancsnok mellvértje visszatükrözte a tűz fényét. Gazdagon díszített egyenruhájában, bő térdnadrágjában mindenkiben tiszteletet ébresztett. Némi tűnődés után odafordult a grófhoz. – Mi is a király emberei vagyunk. Miért nem utalt egyetlen szóval sem a kilétére? – Mindenütt vannak árulók és besúgók, fontosabb volt az életemnél is, hogy a levél ne kerüljön ellenséges kézbe. Ha kioldozná a kezem… – Örömmel. Végre szabad volt. Boldogan nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait. – Ha nincs ellenére, akkor távozom a feleségemmel és a gyerekeimmel együtt, és teljesítem a kötelességem. A parancsnok, mint aki mély álomból riad, gyorsan visszaadta a levelet, és meghajolt a volt fogoly előtt. – Bocsásson meg gróf úr. Sajnálatos félreértés az egész. A férfi pillantásra sem méltatta a parancsnokot. Siljéhez fordult. – Cecilie, kérlek, indulnunk kell. Nem vártam volná tőled, hogy feladsz, hogy csorbát ejtesz a becsületemen. – Bocsásson meg uram – szólalt meg a parancsnok hízelgő hangon –, de a

felesége helyesen cselekedett. Ennél nemesebb gesztust elképzelni sem tudnék egy feleségtől. És megbízhat bennünk, hallgatunk arról, ami ma este itt elhangzott. Elbűvölőek a gyermekei, uram – fűzte hozzá és megsimogatta a kislány fejét. Minden erejével azon volt, hogy feledtesse a hibát, amit egy királyi futár ellen követett el. A fogoly átkarolta „övéit”, és elindultak az erdő felé. – Azonnal útra kell kelnem! Túl sokba került az országnak ez a kis „kitérő” – fűzte hozzá rosszkedvűen. Silje morgást hallotta háta mögül, mire megfordult. A hóhér állt mögötte és gyűlöletteljes pillantással méregette a lányt. Még csak meg sem próbálta leplezni csalódottságát. De Silje végre fellélegezhetett. A parancsnok minden szavát elhitte. Micsoda szerencse, hogy a várnagy legényeinek fogalma sincs arról, mi történik a dán trón közvetlen közelében. Különben bizonyára csodálkoztak volna azon, hogy a király állítólagos futára norvég, és Tröndelag félreismerhetetlen dialektusát beszéli. II. Frigyes igazán derék uralkodó volt, de Norvégia ügyesbajos dolgai különösebben nem érdekelték. Még trónörökös volt, amikor utoljára járt az országban, de amióta király lett, be sem tette a lábát norvég földre. Helyette nemeseire bízta az ország irányítását. Ez volt a szokás azóta, hogy Norvégia 1537ben dán fennhatóság alá került. Trondheimben Jacob Huitfeldt volt az úr. Ha fény derül majd Silje tettére, őrjöngeni fog parancsnokának megbocsáthatatlanul ostoba viselkedése miatt. Siljének persze fogalma sem volt arról, mennyire veszélyes kalandba bocsátkozott. Ő csak arra volt büszke, hogy sikerült megmentenie egy királyi futárt. Mivel a dán urak a norvég várnagyokra bízták a megyék irányításának nagy részét, egyben őket tették ki a nép hamu alatt parázsló bosszújának. A magas adókat mindig behajtották, a parasztok áruját hamis mérlegen mérték le az adószedők, így

áron alul kellett eladniuk mindent. És ez még nem volt elég, mert bizonyos alkalmakkor még „ajándékkal” is adóztak, amivel persze a várnagyok vagyonát gyarapították. Nem csoda, ha a nép gyakran fellázadt. A felkeléseket könnyen leverték, mivel egymástól elszigetelten törtek ki. A Trondheim környéki parasztok vezérét Rolf Lyngének hívták. Hat éve, hogy utoljára fellázadtak, azóta Silje tudomása szerint nem történt semmi. Ám Silje korántsem tudott mindent… Még mindig hevesen dobogott a szíve, ha arra gondolt, hogy sikerült kiszabadítania ezt a csodálatos férfit. Miközben némán az erdő felé tartottak, titokban oldalról fürkészte vonásait. Ahogy az erdő széléhez értek, az ifjú egy ugrással eltűnt a sűrűben. Alig tettek néhány lépést, amikor óriási árny jelent meg előttük. – Átkozott idióta! – süvöltötte a farkasbundába öltözött férfi, és egy jókora pofont adott a grófnak. A fiatal férfi sértődötten továbbállt. – Miért veri meg a saját öccsét? – kérdezte Silje döbbenten. – Nem az öcsém. – De hát azt mondta, hogy… – Mi mást tehettem volna? – kérdezett vissza a férfi. – Kezdtem volna el inkább magyarázkodni? Erre igazán nem volt időnk. – Nem tetszik nekem, hogy hazudott – mondta Silje és csalódottan nézett a férfira, majd fogta a prémdarabokat és újra körültekerte velük a lábát. A csecsemőt addig letette a földre, mert semmi kedve nem volt odaadni az apróságot ennek a vadállatnak. A férfi hangja kemény volt és rekedt. – Kénytelen voltam hazudni. Meg kellett menteni őt, mert föladott volna bennünket, annyira nem bírja elviselni a fájdalmat. Emellett még szükségünk lesz rá. Silje szerette volna tudni, kire gondol a férfi, amikor azt mondja,

hogy „bennünket”. – Úgy. Hát akkor maga nem gróf? Mivel azt mondta, hogy nem testvérek. – Nem bizony. De az sem, akit megmentettél – nevetett a férfi halkan a sötétben. – Mit mond? Egy szavát sem hiszem el. Azt mondta, a király futárát mentem meg.

– Azt akartam, hogy azt hidd. Ne légy már ennyire naiv, Silje. A tisztességeddel és a becsületeddel fizethetsz érte… akár az életeddel is. Silje gyűlölte az egész helyzetet. A férfiból valami megfoghatatlan érzéki erő sugárzott, pillantása szinte égette a lányt. – Nem féltem a tisztességem – mondta és határozottan felállt. – Jó néhányszor meg kellett már védenem és mindig én kerültem ki győztesen a harcból. A lány szavai szemlátomást megnyugtatták a férfit. Silje is kiérezte hangja csengéséből, amikor vissza akarta adni a bársonyköpenyt, de az idegen nem fogadta el. – Nagyobb szükséged van rá, mint nekem – mondta szelíden –, a csecsemő holmija… vigyázz rá, Silje! Még hasznát veheted egyszer az életben. Most pedig gyere! Biztosan arra gondol, hogy eladhatom, ha nincs más kiút, gondolta, és a férfi után indult a sötétben. A farkasbunda felnagyította amúgy is termetes alakját. Silje alig bírt vele lépést tartani. Rejtély volt számára, hogyan képes a férfi ilyen gyorsan haladni a koromsötét erdőben. Igazán már ezen sem csodálkozott. Meg volt róla győződve, hogy a férfi ugyanolyan ösztönökkel rendelkezik, mint az állatok, ezért képes ilyen tökéletesen tájékozódni a sötétben. – Kérem, ne menjen annyira gyorsan – kiáltotta. – A kislány nem tudja követni. A férfi bevárta őket. Silje úgy látta, hogy egy kicsit türelmetlen. – Hallottam, mit mondtál ott lent annak a vérszomjas hordának – szólalt meg, amikor végre utolérték. – Nagyon tetszett,

ahogy a grófnőt játszottad. De most megint úgy beszélsz, mint egy parasztlány. Ki vagy te tulajdonképpen? – Nincs bennem semmi különleges. Egyszerűen csak Silje vagyok. Jobban teszi, ha inkább a ruháimból, mint a beszédemből indul ki. Igaz, hogy néha, ha kedvem tartja, tudok előkelően beszélni. Hogy miért, annak hosszú a története és sokáig tartana, ha elmesélném. A férfi alkalmazkodott lépteikhez, és ügyelt arra, hogy ne maradjanak le. A kislány járásán látszott, mennyire elfáradt. Silje maga előtt látta a gyönyörű ifjút. – Milyen szép az a fiatal férfi – mondta ki önkéntelenül is, anélkül, hogy meggondolta volna, kinek dicséri. A férfi felsóhajtott. – Igen, a nők szépnek találják. A vesztőhelyre is egy asszony miatt került. Megfeledkezett az óvatosságról. Silje elszomorodott.

– Biztos sok nővel volt már dolga. – Nem neked való férfi, hidd el – mondta a farkasbundás. Egy pillanatra megállt, majd lassan újra elindult. – Egyébként neki nagy szüksége lenne egy olyan nőre, amilyen te vagy – folytatta szárazon. – Amilyen én vagyok? Igen, szüksége lenne egy bátor, erős asszonyra, akinek helyén van az esze és meleg a szíve. Akkor talán kiegyenesedne a gerince. – Én nem vagyok sem erős, sem bátor, sem a többi, amit emlegetett. Ekkor a férfi hirtelen megfordult és szemtől szemben állt Siljével, olyan közel, hogy a lány érezte a férfi lényéből áradó különös meleget. – Felkaroltál egy gyermeket, akit szinte biztosan megfertőzött a pestis. Azután védelmedbe veszel egy másikat is, akiről viszont azt hiszed, hogy egy kitett csecsemő szelleme. Kérdezősködés nélkül kockára teszed az életed egy idegen férfiért, és úgy játszod el a feleség szerepét, mintha mindig is az lettél volna. Vagy elmondhatatlanul erős vagy, vagy annyira oktalan,

hogy nem tudod, mikor kerülsz veszélyes helyzetbe. És én egyre inkább azt hiszem, hogy az utóbbi az igaz. A férfi nem szólt hozzá többet. Egy ideig a városba vezető úton haladtak, majd ismét visszafordultak az erdei ösvényre, amelynek végén egy szekér várta őket. A szekérbe fogott lovak már türelmetlenül topogtak. A félhomályban maroknyi lovas katona várt csendben. A tisztásra besütő hold fényében Silje jól láthatta a „fogoly” szőke hajfürtjeit. Neki nem volt lova, a szekér közelében álldogált. A lány szíve egyre hevesebben vert. Már a puszta gondolatra is, hogy soha többé nem láthatja az ifjút, éles fájdalom hasított belé. A farkasember, ahogy Silje magában elnevezte a férfit, odament a kocsishoz és hosszan beszélt vele. Utána fölugrott egy ló hátára és a lovasokkal a nyomában elvágtatott. A kocsis felsegítette a lányt és a gyerekeket a kocsiba. A fiatal férfi is segített, majd utánuk ugrott a szekérre. Nagy kerékcsikorgás közepette elindultak. Ahogy ott rázkódtak a szekéren, Silje egyre inkább érezte, mint száll el testéből az erő. Már nem táplálta tovább a farkasbundás emberből áradó meleg. Hiába volt közelében a szép „fogoly”, úgy érezte, mintha gonosz varázslat áldozatául esett volna. Nem maradt más belőle, csak a fáradt, átfagyott és éhes Silje. Bensejében óriási lyuk tátongott, most már nem merte volna felvenni a harcot a várnagy embereivel. Mégis hősiesen küzdött a fáradt közöny ellen, amely fokozatosan árasztotta el egész testét. Egyenes háttal ült, a csecsemőt pedig ruhája alá rejtette, hogy minél melegebb helyen legyen. Már nem volt biztos benne, hogy képes felmelegíteni a piciny testet. A kislány Silje ölébe hajtott fejjel aludt el. Hogy ő se fázzon, báránybundát terítettek alá, egy másikkal pedig betakarták. Silje a bársonyköpenybe burkolózott, amely elég nagy volt ahhoz, hogy még a gyerekeket is melegítse vele. Karja teljesen elzsibbadt az újszülött súlyától, de nem hagyhatta el magát. Szeme égett, mintha homokkal szórták volna tele,

teste pedig elgémberedett a fagytól. A kocsi gyorsan szaladt, de ide-oda rázkódott a göröngyös utakon. Siljének erősen kellett kapaszkodnia, nehogy kirepüljön. A holdfény néha átsütött a fák között, amikor dél felé elhagyták Trondheim vidékét. – Merre megyünk? – kérdezte Silje kicsit később. Szomorúan tapasztalta, hogy a hidegtől még a nyelvét is alig tudja forgatni. Nehezen lehetett érteni szavait. – Egy majorba viszünk, ahol a pestis már lekaszálta áldozatait. Én máshová tartok. – Bocsásson meg, de meg kell kérdeznem még valamit. Egy dolgot nem értek… – Csak egyet? Ez igazán jó – felelte gúnyosan az ifjú. Siljének nem tetszett, hogy a bolondját járatják vele. Mintha tudatlan gyermek lenne! – Az a levél, a királyi pecséttel… ugye az nem volt hamis. – Nem bizony. De az egy régi levél. Már többször kisegített minket a bajból. – Mégis, hogyan került a birtokukba? – Most már túl sokat kérdezel – mondta a férfi, és hangja ismét gúnyossá vált. – Egyébként köszönöm hogy megmentettél. Épp itt volt az ideje, hogy köszönetet mondj, mormogta maga elé a lány, bár hálát nem várt el. Silje oldalról figyelte a mellette ülő ifjút. Ferdén nekidőlt a kocsi egyik oldalának, lábát pedig a másik oldalnak támasztotta. Már sík vidéken jártak, így a hold fényében alaposan megfigyelhette erős állát, szép arcát, vonzóan szemtelen ívelésű orrát. Szája elégedett nevetésre húzódott, de Silje következő kérdése ráfagyasztotta a mosolyt. – Ki volt az az ember? – Kire gondolsz? A parancsnokra? – Nem. Nagyon jól tudja, kire gondolok. Arra a férfira, aki segített nekünk.

Az ifjú döbbenten nézte a lányt. – Nem értem, kiről beszélsz. – Arra az emberre, aki az erdő szélén várt minket. Aki farkasbundát viselt, amitől ő maga is úgy nézett ki, akár egy vadállat. Arra az emberre, aki megütötte. A férfi előredőlt, arca egész közel került a lányéhoz. – Nem volt itt senki – jelentette ki határozott hangon. – Senki! Érted? Senki, senki! Silje visszahőkölt. – De hát…? – Álmodtad az egészet. Vésd az eszedbe, hogy senkivel sem találkoztál ma éjjel. Azt hiszed, eltűröm bárkinek is, hogy megüssön? Megölném, aki erre vetemedne. Halkan beszélt, nehogy a kocsis meghallja. Silje megadta magát. Megértette. Nem lehetett könnyű a fiú számára ez a megalázó helyzet. Először ki akarják végezni, mire ott terem egy fiatal lány és kimenti a pribékek karmai közül, végül pedig felpofozza egy idősebb férfi. – Értem – felelte bölcsen. Az ifjú hangja mindjárt kedvesebben csengett. – Halálosan fáradt lehetsz. Engedd meg, hogy tartsam a gyereket. A tiéd? Silje elfintorodott. – Nem, az Isten szerelmére, nem. Egyszerűen csak felkaroltam mindkettőjüket. Nem volt szegényeknek senkijük. Aggódó pillantást vetett a csecsemőre. – Azt sem tudom, hogy éle még – mondta félve. – Olyan csendes volt egész idő alatt, amióta csak elhagytuk… azt a helyet. Hirtelen újra érezte a halotti máglya füstjének szagát, mintha sohasem tudná elfelejteni. – Csak alszik – mondta könnyedén a férfi és karjába vette a gyereket. Micsoda megkönnyebbülés! Ismét kinyújtóztatta karját, most, hogy már nem nehezedett rá a csecsemő terhe. Szorosab-

ban bebugyolálta a kislányt a báránybőrbe, összekuporodott a sarokban a bársonyköpeny alatt, fejét a szekér oldalának támasztotta. A hold épp a lovak feje felett állt, ez jó jel, gondolta boldogan. Most már minden jóra fordul. Amikor az út elkanyarodott, Silje ismét felpillantott az égre. Észrevett egy fényes csillagot. Még jobb, gondolta. Eszébe jutott, hogy a csillagok az ég ablakai, és rajtuk keresztül kémleli az Isten a földet. Tudta, hogy az Úr figyelemmel követi útjukat. Tulajdonképpen bosszantotta, hogy éppen most ennyire fáradt, amikor egy ilyen rendkívüli férfi ül vele szemben, de hiába, nem tudta nyitva tartani a szemét. Testét annyira kizsigerelte a sok megpróbáltatás, annyira átfagyott, hogy nem jött álom a szemére. Csak ült, félig eszméletlenül. De érzékei még félálomban is működtek. Arra riadt fel, hogy hangokat hall. Az volt az érzése, hogy a kocsi áll, beszélnek körülötte, és valamit a kezébe tesznek. Azután újra elaludt. Legközelebb arra ébredt, hogy a kocsis áll előtte és rázza a vállát. – Hol vagyunk? – kérdezte összefagyott ajkakkal Silje. – Megérkeztünk. Beszéltem Benedek úrral. Meghúzhatják magukat nála. Kábulatában érezte, hogy segítő kezek elveszik tőle a csecsemőt. A hold fénye egyre halványult, már hajnalodott. A kislány sírt és az anyját kereste. Siljét is lesegítették a kocsiról. Mivel képtelen volt megállni a maga lábán, a kocsis vállára támaszkodott. – Ismeri ezt a Benedeket? – Benedek templomi képeket fest és nagyon furcsa figura. De fölajánlotta, hogy nála maradhatnak. – A gyerekek is? – Természetesen. Egy ideig még a szekér közelében álldogáltak. – Hová tűnt az a fiatalember, akivel együtt utaztunk? – Heming? Egy félórája, hogy leugrott a szekérről. Másfelé

vitt az útja. Heming… már hallotta ezt a nevet. Hát persze, a várnagy gyilkosa. Mégiscsak ő volt. Silje legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében, hogy segített egy gyilkoson. Igaz, olyan szép és olyan fiatal… – Bizonyára sok derék norvég férfi harcol… a függetlenségért – folytatta a beszélgetést. – Így van, kisasszony. – És hallott már a hegyek közt megbúvó felkelőkről is? – Most már túl messzire ment, kisasszony, erre nem felelhetek – mondta a kocsis. Szóval ő is hallott róluk. Ez mindenesetre megnyugtatónak tetszett. Silje szemében bocsánatossá vált Heming bűne, hisz a hazájáért harcolt. Milyen udvariasan szólította meg a kocsis. Azt mondta neki, hogy kisasszony. Bizonyára a bársonyköpeny az oka mindennek. – És a másik férfi… ő is közéjük tartozik? – Kire gondol? – Arra a férfira, aki beszélt magával és azt mondta, hogy hozzon minket ide. A kocsis lehajolt, hogy megigazítsa a lószerszámot. – Nem beszéltem mással, kisasszony, csak az ifjú Heminggel. Ő parancsolta, hogy jöjjünk Benedekhez. Silje először megmakacsolta magát, de azután eszébe jutottak Heming szavai… – Igaza van, én tévedtem – mondta könnyedén. – Úgy látszik, nem jól emlékszem arra, ami ma éjjel történt. – Jobb is így, kisasszony, higgye el. Fáklya fénye villant a házban, egy szolga pedig felélesztette a tüzet a kandallóban. Hallotta, hogy valaki kedvesen szól a gyerekekhez. Két idősebb asszony foglalkozott velük, levették róluk a ruhát és a kislánynak meleg vacsorát vittek az ágyba. Milyen kedves gyermek – mondta az egyik asszony. Úgy

tűnt, semmi kifogása ellene, hogy az éjszaka kellős közepén felébresztették. – Hogy hívják? – Nem tudom – felelte Silje. – Én Solnak neveztem el. De hogy van a kisbaba? Annyira aggódom érte. Él még szegény? – Kutya baja a kisfiúnak, annak ellenére, hogy a köldökzsinórt nem vágták le róla szülés után. – Hát fiú? Még szerencse, hogy nem esett baja. Néhány gonosz embernek kénytelen voltam azt mondani, hogy a kicsi lány és Livnek hívják. Azért neveztem el így, mert meg akartam menteni a haláltól. Viszont, ha fiú, a Dag nevet adom neki. Próbáltam megetetni, de… – Nincs jelentősége, hisz újszülött. Még mindig abból él, amit az anyaméhben magába szívott. Megmosdatjuk, levágjuk a köldökzsinórt, ellátjuk a sebet és bepólyázzuk. Legyen nyugodt, gondoskodunk arról, hogy mindent megkapjon, ha már ilyen szörnyű módon jött világra. A mosdóvizet parázsló fadarabbal áldjuk meg, már szalmát is tettünk az ágyába. Annak rendje-módja szerint megáldjuk majd kenyérrel és megkapja azt az ezüst keresztet, amit én viselek a nyakamban. De úgy látom, a kislány már nagyon fáradt, úgyhogy jobb lesz, ha rögtön ágyba dugjuk. Itt egy kis leves, láss hozzá. Siljének már egy csepp ereje sem maradt ellenkezni. A kislány, akit ő Solnak nevezett el, éppen csak bemászott az ágyba, és már aludt is. A kandalló olyan csodálatos meleggel árasztotta el a szobát, amit Silje már hetek óta nem érzett. Kezébe vette a tál levest, és az utolsó cseppig kiitta. Annyira éhes volt, hogy nem volt türelme a kanállal bajlódni. Rántott leves volt, amelyben apróra vágott szalonnadarabkák úsztak. Nagyon jó íze volt. Silje érezte, mint árad szét átfagyott testében a meleg. Azonnal álomba merült. Még érezte, ahogy az asszonyok levetkőztetik és betakargatják a báránybőrrel, de túl fáradt volt ahhoz, hogy kinyissa a szemét és köszönetet mondjon. Teste mintha ólomból lett volna. A két nő kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Silje

mozdulatlanul aludt, mintha meghalt volna.

3. fejezet Silje hajnal előtt zuhant álomba, azután estig aludt. Nem is látta a nappal fényét. Vagy talán mégis… Este van, gondolta. Pontosabban alkonyodik. Felnézett az alacsony mennyezetre, majd a sötét, durva farönkökből álló falakra. Pillantása megakadt egy ablakon. Egy ablak! Egy igazi ablak! Silje falba vájt lyukakhoz volt szokva, amelyeket fatáblával zártak be. Az ablaküveg zöld volt és vastag, de a délutáni nap utolsó sugarát még áteresztette. Mi lehet a gyerekekkel? A kislány már nem feküdt az ágyában. Ám amint fülelni kezdett, meghallotta a kacagását. Biztosan játszik vele valaki. Valahonnan távolabbról pedig a csecsemő sírása érkezett el hozzá. Most elhallgatott. Talán enni adtak neki? Még mindig nem aludt ki a tűz a szobában. Valaki biztos, hogy… Silje érezte, hogy arcát elönti a forróság. Most már emlékszik… Egyszer felébredt, mert lecsúszott róla a takaró. És akkor megszólalt egy hang. – Ne félj, kislány! Már öregemberek vagyunk és elszállt belőlünk az ifjonti hév. Silje ijedten nyitotta ki a szemét. Két idős férfi hajolt föléje. Silje megkönnyebbülten, tapasztalta, hogy a vászoning rajta van. – Ez itt mellettem az egyházkerület borbélya – szólt hozzá egy magas, kecskeszakállas, hosszú ősz hajú öregember. Élénkszínű, feltűnő ruhát viselt. – Ért az orvosláshoz is. Én pedig Benedek vagyok, a festő.

Az öregember mindezt olyan fensőbbséges hangon közölte, hogy Siljének az az érzése támadt, fel kellene kelnie, hogy fejet hajtson előtte. A borbély, aki a környék betegeit is ápolta, alacsony, kövérkés férfi volt. Barátságosan mosolygott a lányra. – Mióta ilyen a lábad, kislány? – kérdezte. – Amióta megszületett, gondolom – mondta tréfásan Benedek. Silje erre felemelte a fejét és a lábára nézett. A látvány elborzasztotta. Hetekig nem vette le cipőjét, alig ismerte fel, hogy ez a saját lába. Feldagadt, egészen elszíneződött és vízhólyagok borították. Emellett piszkos is volt. Ezen persze könynyen lehetett segíteni, nem úgy tönkrement bőrén. – Majd gondoskodom meleg borogatásról – nyugtatta meg Siljét a borbély. – Most nem vágok rajtad eret, mert minden csepp véredre szükséged van. A kezed sincs jobb állapotban, mint a lábad, de hidd el, láttam már rosszabb fagydaganatokat is. Meg tudom gyógyítani, bízhatsz bennem. Ajánlásaim vannak olyan magas rangú személyektől, mint… Ezek után fölsorolt majd egy tucat nevet, csak hogy elnyerje Silje bizalmát. Benedek végül megelégelte és legyintett egyet, mintha el akarná hessegetni a borbély önhittségét, és leült az ágy peremére. Silje gyorsan álláig húzta a báránybőrt. – Meséld el nekünk – szólt Benedek atyai hangon a lányhoz – miféle furcsa szerzet vagy te? Azt hallottam, hogy megmentetted két gyereknek és annak a lehetetlen Hemingnek az életét. Mindenképpen figyelemre méltó személy vagy, a ruháid viszont nagy szegénységről árulkodnak. – Ezek nem az én ruháim – mondta csendesen a lány. – A sajátomat odaadtam egy öregasszonynak, neki nagyobb szüksége volt rá. Ő ott maradt a majorban és egy rossz ingen kívül semmije sem volt már. – És ezek a rongyok? – emelt fel Benedek mutató- és hüvelykujja közé csippentve egy rongydarabot, majd visszaejtet-

te. – Magam varrtam egy zsákból, amit a pajtánkban találtam. A férfi értetlenül rázta a fejét. – Még sohasem hallottam ilyesmit. Elajándékoztad az egyetlen ruhádat! A beszéded választékos. Ki vagy te tulajdonképpen? Silje elszégyellte magát. – Egy szegény patkolókovács szerencsétlen gyermeke vagyok, Silje Arngrimsdatter a nevem. El kellett hagynom a szülőhelyem, mert a családom odaveszett a járványban. Annak, hogy választékosan beszélek, más oka van. – Bizton állíthatom, hogy egészen különleges emberke vagy – mondta a festő, miközben barátságos, mintegy bátorító pillantásokat vetett Siljére. – Helyén van a szíved, ami nagy ritkaság ilyen időkben, amikor farkastörvények uralkodnak, és az emberek önmagukon kívül másra nem gondolnak. Az is jelent valamit, hogy ilyen védelem alatt állsz. A borbély eközben a lány lábával foglalatoskodott. Egy nagy üstben erős szagú főzetet készített. Silje szívesen megkérdezte volna Benedeket, mit ért azon, hogy „ilyen védelem alatt áll”, de már tapasztalatból tudta, hogy jobb ha hallgat. Az ifjú Heminget még csak megemlíthetné, de azt a másikat… Róla szó sem eshet. – Azt mondod magadról, hogy szerencsétlen vagy. Miért? Kérlek, mesélj többet magadról. Például hogy mit csináltál otthon a majorban. Silje zavarba esett. – Félek, csalódást kell okoznom. Azt tettem, amit a család többi tagja is. Dolgoztam a földeken, a házban, de talán mégis kicsit más… Hogy magyarázzam meg? Álmodozó voltam, igen, ez a helyes szó. Nappal is álmodtam. És nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy szebbé tegyem a környezetemet. Kidíszítettem mindent, ami csak körülöttem volt. Benedeknek felcsillant a szeme.

– Hallottad ezt, borbély? Talán megtaláltam azt az embert, aki értékeli majd a művészetemet! Mert bizony igen kevesen értenek meg. Holnap, Silje, eljössz velem a templomba és megmutatom a freskóimat. Silje szemében is fény csillant. – Köszönöm, hogy megtisztel. Szívesen veled tartok. – De nem ezeken a lábakon – mormogta maga elé a borbély. – Felkelhetek most? – Nem – mondta a borbély, és belemártott egy kendőt a főzetbe, majd a lány lábára helyezte. A borogatás olyan forró volt, hogy szinte már égette a bőrét. A levegőben gyógynövények szaga terjengett. – Feküdj nyugodtan még néhány órát. Az az érzésem, hogy rád férne még némi alvás. Igazam van? – Igen, azt hiszem jobb, ha alszom még egy kicsit – mosolygott Silje. – De előbb szeretném megtudni, mi van a gyerekekkel. – A két idős nővér vigyáz rájuk – nyugtatta meg Benedek. – Nem kell aggódnod. Ezzel azután elmentek, és Silje újra elaludt. Testét-lelkét elárasztotta a nyugalom. Közben beesteledett, erről árulkodtak a szoba fényei. Silje felült és óvatosan megpróbált lábra állni. Még mindig fájt, de nem jobban, mint az elmúlt néhány nap reménytelen vándorlásai alatt. Istennek hála, hogy végre megpihenhet és hogy a gyerekekkel együtt menedéket lelt ezeknél a kedves embereknél! Vajon mit gondolhat a festő, hogy elfelejtette megköszönni azt a sok jót, amit eddig értük tettek. Régi ruhái eltűntek, helyettük egy durvára szőtt anyagból készült blúzt és egy szoros derekú fekete ruhát talált. Rongyos cipőit bő filcpapucsra cserélték, amelybe kényelmesen belefért

bekötözött lába. Silje gyorsan felöltözött, haján egyszer-kétszer végighúzta a csontfésűt. Kezét nem kötözték be, de bekenték valami balzsammal, aminek erős mentaillata volt. Rátalált egy dézsa meleg fürdővízre is, amelybe örömmel ült bele. Még a fejét is beledugta. Csodálatos érzés volt elmerülni a tisztaságban… Micsoda igényeim vannak, tűnődött mosolyogva. Az embert könnyen el lehet kényeztetni. Itt ülök a meleg vízben, amikor nemrég még egy darab koszos kenyérnek is hogy örültem! A ruha illett rá. Kicsit talán bő volt, de ha szorosabbra fogta az övét, már észre sem lehetett venni. Nem volt türelme befonni a haját, így szabadon omlott a vállára. Talált még egy puffos ujjú kabátkát is. Derékig szorosan testhez állt, alatta, csípője vonaláig ismét bővült. Silje most még nem vette fel a kabátot. A ruhák valaha egy szolgálólányéi lehettek. Bicegve elindult az ajtó felé. Léptei alatt recsegett a széles deszkákból lerakott padló. Silje ezen is elámult. Nem volt ahhoz szokva, hogy fapadlón lépkedjen. Otthon csak döngölt padló és kőpadló volt a házban. Silje átlépte a magas küszöböt, lába csiszolt kőlapra toppant. Belehunyorgott a napba, amely már elérte a látóhatár szélét. Amikor még az ágyban feküdt, észre sem vette, hogy nappal van. A vékony hóréteg borította udvaron állt. Sötét házak fogták körül a teret. Silje a főépület falának támaszkodott. Maga mellett észrevett egy pompásan díszített épületet, tornáccal és szépen díszített kiugrókkal. Néptelen volt minden. Mielőtt visszament volna, a házak fölé emelte tekintetét. Elakadt a lélegzete. – Istenem! – dadogta – Ez nem lehet igaz. Megkapaszkodott az ajtófélfában, majd még egyszer feltekintett. A házak fölött „Árnyékország” hegyei magasodtak. Silje érezte nyomasztó közelségüket. Felismert minden egyes csú-

csot, sziklaszirtet, völgyet és szakadékot. Ennyire közel még soha sem került gyermekkora rémálmaihoz, a Jéghegyek Népének szörnyű, titokzatos honához. Csak egy kopár mező terült el közöttük, fölötte pedig ott magasodott az égbe meredeken, bevehetetlenül a sziklafal, dacolva Isten akaratával. Elsőként az a gondolata támadt, hogy menekülnie kell. Miután összeszedte magát, képes volt higgadtan gondolkodni. Már nem volt kisgyerek. Az összes szörnyet és démont, akik a levegőn keresztül szálltak felé, csak rémálmában látta. Képzelete hívta őket életre, nem valóságos alakok voltak. És a Jéghegyek Népéről szóló mesék? Az sem volt más, mint szóbeszéd, hogy távoltartsák a hegyektől. Semmi oka arra, hogy gyermekkori képzelődései miatt elhagyja az egyetlen helyet, ahol hosszú útja során először biztonságban érzi magát. A főépületből kijött az egyik idős asszony és intett neki. Egy pillantást sem vetve a sötéten csillogó, hófödte csúcsokra, átbicegett az udvaron és bement a házba. – Lépj be bátran – mondta barátságosan az asszony. – Éppen vacsoránkat költjük el a konyhában. Szegény gyermekem! Bizonyára nagyon éhes vagy! – Nem tagadom. De szeretném, ha megengednék, hogy előbb rendbe szedjem magam. Miután elkészült, Silje belépett a nagy, tágas konyhába, amelynek közepén hosszú asztal állt, a fal mellett pedig egy óriási tűzhely. A major népe az asztalnál ült és evett. Silje szégyenlősen köszönt és udvariasan biccentett mindenkinek. Nem voltak sokan. A pestis ezen a helyen is kitombolta magát, gondolta Silje. Az asztalfőn Benedek ült, két oldalán az asszonyok a gyerekekkel, majd a szolgák következtek. A két nő annyira hasonlított egymásra, hogy Silje bizonyos volt benne, testvérek. Bokáig érő, fekete ruhát viseltek, és egész idő alatt mosolyogtak. Mindent megtettek annak érdekében, hogy az asztalnál ülők jól érezzék magukat. Silje érezte, hogy nem

lesz nehéz szeretni őket. Örömmel látta, hogy a kis Dag elkezdett enni. Az egyik asszony tejbe áztatott kenyérdarabkákkal etette. A kislány, Sol, mosollyal üdvözölte, majd visszafordult játszótársához, az egyik szolgához. Játék közben boldogan kacagott. – Lépj közelebb, gyermekem – hívta barátságosan Benedek. – Ülj ide mellém! Silje meghajolt Benedek előtt és elfogadta a meghívást. Rövid imát mondott, majd leült az öreg mellé. Igaza volt a kocsisnak, amikor azt mondta, hogy Benedeknek furcsa szokásai vannak. A vacsora ugyanis csak három fogásból állt, sós hering, hús és szalonna került az asztalra, mindezek mellé még káposzta. Természetesen a sör sem hiányzott, kicsi hordókban állt az asztalon. A Benedek-féle vacsorát össze sem lehetett hasonlítani az országban bevett étkezési szokásokkal. Még az egyszerű emberek asztalára is legkevesebb hat fogás került, de akik igazán adni akartak magukra, nem érték be étkezésenként tizennégy fogásnál kevesebbel. Ami pedig az ivást illet, egy felnőtt embernek hat korsó sör volt a mindennapi adagja, de az sem keltett feltűnést, ha valaki ennek a kétszeresét itta meg. Silje számára azonban ez a három fogás is a mennyországot jelentette. Evés közben végre alaposan szemügyre vehette a gyerekeket. – Most látom őket először világosban – mondta elérzékenyülten. – Milyen szépek mind a ketten! Mégis mennyire különböznek egymástól! – A kislány olyan, mint egy zabolátlan csikó – mondta az egyik asszony. – Milyen vad a természete! Egyik pillanatban sugárzik a boldogságtól, de ha valaki ellenkezik vele, azonnal megváltozik, borzasztóan tud dühöngeni. Silje bólintott. – Tegnap este én is észrevettem. – Azt hiszem, felnőtt korában népszerű lesz a fiatalembe-

rek között – brummogta Benedek. – Az ember akaratlanul is felfigyel a zöld szemére és a göndör fekete hajára. Ha egyáltalán lesz lehetősége arra, hogy felnőjön, gondolta Silje és megjelent előtte a kislány halott anyjának arca. Hamarosan elválik, hogy mi lesz a sorsa. – A kisfiúnak milyen tiszták a vonásai, pedig ez ritka egy újszülöttnél, ugye? – igyekezett a lány lerázni magáról a sötét gondolatokat. Meghatottan nézte a csecsemő apró arcát, fején a piheszerű hajkezdeményt. – Valóban szép gyerek – helyeselt Benedek. – Vajon milyen családból származhat? Bár a takarók, melyekbe bepólyázták, sokat elárulnak. Te is felfigyeltél erre? – fordult Siljéhez. – Igen. Amikor tegnap este kiértünk a fényre, nekem is feltűnt valami. – Úgy látszik, a botrányok az előkelő családokat sem kímélik – morogta fogai közt az öreg. – Már figyelmeztettek, hogy vigyázzak a takarókra – mondta Benedeknek Silje. Az öreg bólintott. Vonásai gondterheltnek tűntek. – Bizony, bizony. Légy óvatos! De mondd csak, nem az ifjú Heming volt ilyen előrelátó? Miért kell rögtön elvörösödnie, ha csak kiejtik Heming nevét! És még a szíve is hevesebben ver. Borzasztóan vágyott arra, hogy újra lássa a fiatal férfi csinos arcát. – Nem, valaki más – felelte zavartan Silje. – Egy egészen furcsa figura… olyan volt, mint egy farkasember. Mégis nagy hálával tartozom neki. Ő irányított ide minket. És most legalább megköszönhetem nektek is, hogy ilyen őszinte barátsággal fogadtatok engem és a gyerekeket, ráadásul minden kérdezősködés nélkül! – Örömmel hallom, hogy ez a véleményed – mondta a festő, de hangján érződött, hogy szívesen terelné más irányba a beszélgetést. – Sejtettem, hogy Heming nem lehet ilyen találékony, de mondd csak, Silje, mi legyen veled? Amint látod,

kicsit megfogyatkoztunk. Tulajdonképpen szükségünk lenne még egy segítő kézre. Megelégednél azzal, hogy szállást és élelmet adunk neked? – Igen, nagyon köszönöm – felelte a lány, tekintetét tányérjára szegezve. – Majd megpróbálok jobban odafigyelni a munkára. – Nem fogsz álmodozni? – kérdezte nevetve Benedek. – Tudod, azért az embereknek szükségük van az álmokra. És az olyanoknak, mint te vagy én, még inkább. Ebben a házban a bátyám lakott a családjával. Mind meghaltak. Kérlek, hogy ne kérdezősködj felőlük. Még friss a seb, nem lenne jó felszakítani. Nekünk viszont, akik itt maradtunk, élnünk kell. A lány bólintott. – Magam is átéltem ugyanezt az érzést, úgyhogy meg tudlak érteni. Mindenkinek megvannak a maga halottai. A szolgák bólogattak, elismerve Silje igazát. – Bizonyára észrevetted az udvaron azt a díszes házat, én abban lakom – folytatta Benedek –, és nem dolgozom a majorban. – Az öreg nagyon büszke volt a hivatására. – Milyen keveset iszol, pedig elegendő sörünk van! Ha egy kicsit többet akarsz inni a napi adagnál, semmi akadálya. – Nem, nem. Köszönöm. Még három korsó sörrel is alig birkózom meg egy nap. – Milyen dolog ez? Az ember nem éri be annyival, mint egy madár. De megértelek. Én is csak bort iszom. Az igazi művészeknek kijár a bor. Silje az ablakkal szemben ült. Megállapította, hogy itt a főépületben jobb minőségű üveget tettek bele. Amíg beszélgettek, nem mert kinézni, csak mostanra jött meg a bátorsága. A festő barátságos hangja erőt adott neki. – Azok a hegyek, ott szemben… Egészen megijedtem, amikor felfedeztem, hogy ennyire közel vannak. Silje még mindig elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy gyermekkori élményeiről kezdjen mesélni. Elmondta, mennyi-

re félt a hegyektől, bár akkor északkeletebbre lakott, mégis megrémítették. Beszélt a csúcsokról alászálló szörnyekről és más látomásairól. Benedek bólogatott. – Nem csodálom, ha így érzel. Én magam is félek, ha fölpillantok. Mintha állandóan veszélyben lennénk. Az emberek ráadásul mindenféle rémtörténeteket mesélnek a Jéghegyek Népéről! Gondolom, neked is jutott néhány a sok történetből, ugye? – Igen. Én is hallottam a történeteket. De még most sem tudom, miféle lények gyülekezete él ott fenn – mondta izgatottan. Siljét meglepte, hogy a ház ura és a szolganép egy asztalnál ül és beszélgetnek. De a pestisjárvány felforgatta a társadalmi szokásokat, a magányos emberek gyámolításra szorultak ezekben az ínséges években. Nemigen törődtek azzal, ki hová tartozik, szeretetre vágytak. Emellett Benedek sem volt hétköznapi jelenség. Híres festő volt, aki sok mindent megengedhetett magának. Semmi kétség nem fért hozzá, az öreg kedvelte Siljét. A lány is érezte, hogy rokon lélekre akadt. – A Jéghegyek Népéről – kezdte mondandóját lassan Benedek –, régi legendák élnek a nép ajkán. – A teremben csend volt, mindenki mozdulatlanul ült, pedig már rég készen voltak az evéssel. Feszülten figyeltek, és örültek, hogy együtt lehetnek társaikkal. – Sok mindent mondanak róluk, többek között hogy értenek a varázsláshoz. De azt is mondják, hogy a Gonosz teremtményei. Talán hallottál Tengelről, a Jéghegyek Népének rossz szelleméről? – De Benedek úr! – tiltakozott hevesen az egyik asszony, miközben sűrűn keresztet vetett. A szolgalegény felkelt és kését beledöfte a falba, az ajtófélfa fölött. – Babonaság – morogta csendben az öreg festő. – Most már érted, Silje?

– Mindenki csak titokzatoskodni kezd, ha szóba hozom, de senki nem meséli el az igazat – felelte a lány. – Majd én elmondom. Én nem félek sem az ördögtől, sem más boszorkányságtól. Lassan négyszáz éve annak, hogy az ifjú Tengel a hegyekbe menekült. Valamelyik akkori uralkodó új törvénye fosztotta meg földjétől és minden vagyonától, más parasztokkal egyetemben. Ám Tengel bosszút esküdött! Eladta lelkét az ördögnek, Silje, és ő lett a Jéghegyek Népének fejedelme. A neve is ezt jelenti, de ezt bizonyára te is tudod. Örökre elzártan élnek a hegyek között, képtelenség megközelíteni lakóhelyüket. Ha mégis oda akarsz jutni, jégbe vájt alagút vezet hozzájuk egy folyó mentén. – Tengel már akkor is értett a varázsláshoz, mielőtt a hegyekbe menekült? – Ezt senki sem tudja megmondani. Azt mondják, teljesen hétköznapi ember volt, akárcsak te vagy én. Miután szövetséget kötött az ördöggel, hallatlan nagy erő birtokába jutott. Ez az erő évszázadokon keresztül öröklődött népnek leszármazottaiban. Még azt is mondják… – itt már Benedek hangja is elcsuklott – hogy Tengel nincs eltemetve. Silje pupillái kitágultak. Akaratlanul is a szoba legtávolibb zugába pillantott, ahová már nem ért el a fény, amely átvezetett a titokzatos sötétségbe. – Ezzel azt akarja mondani, hogy magával vitte a Sátán? A festő a földre szegezte tekintetét. – Ezt nem mondtam. Ezt nem mondtam – ismételte még egyszer, majd fölemelte a fejét. – Azt hiszem, semmi különöset nem tudtál meg róluk. Amit elmeséltem, nem más, mint oktalan szóbeszéd, babonaság! – Hát mégsem léteznek? – kérdezte Silje. – Én soha nem láttam közülük senkit, bár ezen a környéken éltem le egész életemet. De azt is be kell vallanom, hogy önszántamból soha nem mennék fel a hegyekbe. Riasztanak a kopár csúcsok.

Az asszony, akinek az ölében Sol ült, fülére tapasztotta a kezét. – Benedek úr! Felelőtlenség erről beszélni! Igazán óvatosabb lehetne – mondta megrovóan a festőnek. – Jobb, ha az ember meg sem említi azokat a… ott fenn. A szolga már bátrabban elmondta a véleményét. – Nem hiszem, hogy léteznek. Talán réges-régen éltek ott afféle emberek, de nem mostanság. Velük is végzett a fekete halál már vagy kétszáz évvel ezelőtt. Én többször is jártam a hegyekben, de bizony nem találkoztam semmiféle néppel, sem a lakóhelyükkel. Ezek után Silje megnyugodva gondolt arra, hogy oktalan babonasággal traktálták. Legalább nem kell folyton rájuk gondolnia, végre megszabadulhat a rettegéstől. Hihetetlen volt, hogy végre jóllakott, nem fázik és tiszta ruha van rajta! Nem bírta magában tartani örömét. – Olyan jó itt lenni! – tört fel belőle. – Azt hiszem, a Mennyországban sem lenne jobb dolgom! A többiek megértően elmosolyodtak. Az öröm mégsem tudta feledtetni vele a bánatot. Eszébe jutott, hogy még mindig nincs vége a járványnak, és nyugtalanul pillantott Solra. Meddig kell még várni, hogy véget érjen a borzalom? Látott már épp elég pestises beteget, így könnyen felismerte a kezdődő betegség jeleit. Szerencsére a kislány élénk volt és vidám. Bár vacsora közben egyszer elborult a tekintete, és lebiggyesztette a száját. – Anya – jajdult fel panaszosan –, anya! Az egyik asszony gyorsan ölébe vette, ringatta, csitítgatta, míg ismét megnyugodott. – Kicsike még – mondta kedvesen az asszony –, még könnyen tud feledni. Azután Siljére került a sor, szerették volna hallani szomorú vándorlásának történetét. Különösen az utolsó napra voltak kíváncsiak, amikor annyi minden esett meg vele. De arra még

tőlük sem kapott választ, ki volt az, aki segített rajta. Csak annyi történt, hogy az asszonyok sokatmondó pillantást váltottak egymással és csendben egy „Miserere”-t mormogtak, a szolgalegény pedig a padlóra szegezte tekintetét, nehogy valaki észrevegye megváltozott arckifejezését. Az udvarról beszűrődő zaj egyszerre mindenkit magához térített. Lovak patájának csattogása, fegyverek zörgése hallatszott. – A várnagy emberei! – kiáltotta Benedek, amint kinézett az udvarra, ahol maroknyi lovascsapat várakozott. – Silje, nézd meg, láttad valamelyiket tegnap a máglyák körül? Időközben besötétedett, az ablakon keresztül nehezen lehetett kivenni a kint várakozó alakokat, Silje mégis biztos volt magában. – Nem – jelentette ki határozottan –, nem láttam egyiket sem. – Akkor nem kell elrejtőznöd. De azért jobb lesz, Grete, ha elviszed innen a gyerekeket! Különösen a kisebbiket! Benedek kiment a lovasok fogadására. A többiek mozdulatlanul, csöndben várták, mi fog történni. Hallották, amint Benedek üdvözli a lovasokat és megkérdezi, mi járatban vannak. A parancsnok elébe ment a lépcsőn. – Jártak nálad idegenek éjszaka vagy ma a majorban? – Nem, nem volt itt senki. Kit kerestek? – Jól tudod te azt, Benedek úr! Az a felforgató Dyre Alvsson megint portyázott az éjjel az embereivel. Felgyújtották a király egyik emberének a házát. De most már elég! Szétnézhetünk az istállóban? – Csak menjetek! Bár nem hinném, hogy az öreg kancák olyan épületes látványt nyújtanának! Csak nem gondoljátok, hogy én…? – Még hogy nem gondoljuk? – mondta bosszúsan a parancsnok és sarkon fordult. A katonák megindultak az istálló felé. Látszott rajtuk, hogy

már benéztek oda egyszer és idegen lovak után kutattak. Egy kis idő elteltével visszajöttek. – Mit tudsz Hemingről, a várnagy gyilkosáról? –kérdezte a parancsnok. – Már egy éve, hogy nem járt errefelé – állította határozottan Benedek. Még Silje is elhitte volna, ha nem tudja, mi az igazság. – Nem érintkezem azzal a gazemberrel! – Azt helyesen teszed. Néhány katona átkutatta még a melléképületeket, talán arra számítottak, hogy az idegen lovakat a tehenek közé kötötték be. – Jobb, ha vigyázol magadra, Benedek – szólt vissza félvállról a parancsnok. – Az, hogy te fested a templomokat, még nem jelenti azt, hogy a Mennyországba fogsz kerülni! – Tudok én vigyázni magamra – kiáltotta utána az öreg. Silje legalább megtudta, ki volt a farkasbundás férfi. Dyre Alvsson… már hallotta a nevét azelőtt is. A dán korona legelszántabb ellensége Tröndelagban. Sohasem tudták elkapni, mert a nép bújtatta. Nyíltan persze senki sem merte kimutatni gyűlöletét a királlyal szemben. A parasztok fütyültek arra, hogy ki a király. Tizenöt évvel ezelőtt a svédek foglalták el ezt az országrészt, s ők elfogadták az új urakat. Amikor a svéd uralom megszűnt és Tröndelag visszakerült a dánok fennhatósága alá, a vidék lakói minden tiltakozás nélkül elfogadták ezt is. Koppenhága vagy Stockholm, olyan mindegy, hisz messze volt mind a kettő. A tartomány vezetése pedig úgysem a király dolga. Ameddig megvolt a mindennapi betevő falatjuk, nem törődtek azzal, hogy hívják a királyt. Csak akkor morgolódtak, ha felemelték az adókat és többet kellett beszolgáltatni. Ennek ellenére mindig akadtak olyanok, akik a lázadás élére álltak, ha kellett. Az ő vezetőjük volt a sokak által csodált és tisztelt Dyre Alvsson. Silje még sohasem találkozott vele. Sejtelme sem volt ar-

ról, hány éves és honnan jön. Most már legalább azt tudta, milyen a külseje. Soha, semmi kincsért nem adná fel a férfit! Azért mégiscsak furcsa, hogy senki sem akarta kiejteni a nevét, amikor szóba hozta. No és Heming… Már megint hevesen vert a szíve. Sejtette, hogy Heming is a felkelők közé tartozik. Nyilván Benedek is az ő oldalukon áll. Legalább van némi esélye arra, hogy viszontlássa Heminget! Nem tudta elfelejteni a férfi szemét, amelyben gyakran gúnyos fény villant. Maga előtt látta szép vonalú orrát, nevetésre mindig kész száját, és szőke haját, amint megcsillant a holdfényben… Silje fiatal, ártatlan szívét eddig soha nem ismert érzések töltötték el. Természetes volt, hogy az első szerelem mámorában szinte csak a külsővel törődik. A szerelem vakká tette az imádott férfi minden hibájával szemben. A Benedek majorjában töltött első nap rövidre sikeredett. A ház népe korán nyugovóra tért. Az asszonyok szívesen magukhoz vették volna még egy éjszakára a két gyereket. Silje természetesen beleegyezett. Azt hitte, hogy a hosszú alvás után nehezen fog újra elaludni, de tévedett. Álmai gyorsan kergették egymást. Silje csendben nyöszörgött álmában. Keze, lába megmegrebbent, mintha szabadulni akarna valahonnan. Arról álmodott, hogy otthon van, egy domboldalon fekszik, szemben a majorral, ahol a szüleivel laktak, a távolban pedig „Árnyékország” hegyei sejlenek fel. A szaggatott kőcsipkék mögött völgyek rejtőztek, az ég alja aranyvörös. És akkor valami felszállt a hegyek mögül. Fekete alakok

hatalmas szárnyakkal közeledtek felé. Silje felismerte az őt kísértő démonokat. Álmában is önkéntelenül védeni próbálta magát. A rémek nem voltak sokan, hatan-nyolcan lehettek, mégis veszélyesnek tűntek. Sebesen szelték a levegőt, és kutató szemükkel azonnal felfedezték Siljét, bár úgy tettek, mintha nem látták volna meg. Silje hirtelen rádöbbent, hogy anyaszült meztelen. Csak az nyugtatta meg, hogy az alvilági szellemeken kívül senki sem láthatja. Kinyújtózott a fűben, tagjait kellemes érzés árasztotta el. Az alakok egyre közelebb értek. Silje szíve kétségbeesetten vert. Most már jobban látta őket. Ruhátlan férfiak voltak, kezük hosszú karomban végződött, testük pedig átmenet volt az emberi és az állati test között, de több állati vonással. Démoni tekintetük vonzotta a lányét. Most már ők is észrevették Siljét, aki szemlátomást felébresztette vágyukat. Nem ereszkedtek alá, csak köröztek körülötte, tisztes távolságban, mintha visszatartaná őket valami, mintha várnának valamire. Silje szemügyre vette az egyiket. A torz alaknak szép volt az arca és sima, mint egy fiatal fiúé. Fejét, amelyből két szarvasagancs nőtt ki, szőke, hullámos haj borította. Silje ismerte ezt a tekintetet, és teste beleremegett az örömbe, amikor felismerte. A démon nem merészkedett közelebb. Testének alsó része olyan volt, mint egy szarvasé, karja helyére pedig hatalmas szárnyak nőttek. Silje örült volna, ha az alak nem meztelen. Zavarban volt. A furcsa lény szép arcán kívül semmi másra nem volt kíváncsi. A démonok méltóságteljes szárnycsapásokkal távolodni kezdtek. Ekkor, messze a felhők fölött, megjelent egy sokkal na-

gyobb és veszélyesebbnek tűnő lény. Hirtelen megállt, mintha a vörösbe boruló eget figyelné. A nagy távolság ellenére Silje látta, ki ő. Felismerte a vonásait. Csábító és egyben visszataszító vadállati mosolyát, mely ellenállhatatlanul vonzotta. Fekete haj övezte a homlokát, szeme sárgán csillogott. Silje szerette volna látni a testét is, de a felhők eltakarták. Mégis az volt az érzése, hogy mögöttük egy szatír, vagy egy faun alakja rejtőzik. Elnehezült testtel feküdt a fűben, keble hullámzott, még sohasem érezte ezt az édes, simogató izgalmat. Csípőjét ideoda mozgatta, térdét kicsit felhúzva feküdt tovább. Bár félt, de ösztönei minden félelemnél erősebbnek bizonyultak. A démon erre megrebbentette kitárt szárnyait és lejjebb ereszkedett. A lány ettől annyira megrettent, hogy felriadt álmából. Még sokáig zihált a teste. Megkönnyebbült, amikor rájött, hogy csak álmodott, de csalódott volt, hogy álma ilyen gyorsan véget ért. Testét addig soha nem érzett forróság öntötte el, amit maga előtt is szégyellt. Kezével szemérmét igyekezet elfedni, de ujjai mintha lángra lobbantották volna a testét, és már nem volt visszaút. Aléltan feküdt az ágyban, legszívesebben a föld alá sülylyedt volna boldog szégyenébe. Új örömöt ismert meg, és aznap éjjel felnőtté vált. Nem volt az egyházközségben olyan templom, amely ne Benedek keze nyomát viselte volna magán, vagy olyan templomboltozat, amelyet ne ő díszített volna. Most épp a szomszéd falu temploma volt soron, oda indult délelőtt. Siljét is magával vitte. Benedek szeretett későn kelni. Borvirágos orra pedig arról árulkodott, hogy gyakran a pohár fenekére néz. Amikor Silje felkelt, az volt az érzése, hogy bárki leolvashatja arcáról, mi történt vele aznap éjjel. Végül be kellett is-

mernie, hogy saját képzelgéseit vetíti ki környezetére. Senki nem vett észre rajta semmi különöset, mindenki a megszokott természetességgel beszélt vele. Milyen furcsa! pedig számára az új élmény fölért egy forradalommal. Majdnem belehalt szégyenében. Csak azt nem értette, hogy miért nem a szeretett férfi álombeli látványa izgatta fel. Benedek egész úton fecsegett. Ő fogta a gyeplőt, és sikeresen irányítgatta a szekeret húzó öreg gebét. Silje hallgatagon ült mellette. Benedek nem bírta ki, hogy el ne dicsekedjen templomfestői sikereivel. Mindegyik képről mondott valamit, ami eddig csak kikerült a keze közül. Hangosan szidta a reformáció papjait, akik nem átallották azt hirdetni, hogy a szép régi festményeket be kell meszelni. Mindezt csak azért, mert azt állították, hogy némelyik kép illetlen. – Még hogy illetlen – mormogta. – A szerelmi életben sincs semmi illetlen, mert szép és természetes. Csak a vén kéjencek gondolatai illetlenek. Benedek utóbbi megjegyzése némi vigaszt nyújtott Siljének. – Még szerencse, hogy volt néhány pap, akik ellenálltak ennek a nagy erkölcsösségmániának. Gyakran eszembe jutottak Szent Gergely szavai, aki azt mondta, hogy: „A képek az írástudatlanok könyvei”. Meg kell nézned az ítéletnapi angyalomat, Silje! Micsoda pompás műalkotás! Elárulom, hogy Hemingről mintáztam. Silje újra elpirult. – Igen, bizonyára kiváló modell lehetett az angyal alakjához – dadogta. Benedek jót mulatott. – Na, persze nem a lelkét mintáztam meg. Mit szólnál hozzá, ha rólad festeném meg az elcsábított lány alakját az utolsó ítéleten? – Nem! – tört ki hevesen Siljéből.

– Ha nem, hát nem! Pedig remekül mutatnál a csodálatos, barna hajaddal. Persze ruhátlanul festenélek le. – Mondja, mit képzel? – Ne félj! Csak tréfáltam veled – mondta nevetve Benedek. – Hiába van művészlelked, túlságosan tisztességes vagy. Micsoda korlátolt nevelésed lehetett! – dünnyögte alig hallhatóan maga elé. Siljének már semmi kedve nem volt odafigyelni. Tiltakozóan összekulcsolta kezét, és maga elé meredt. Ha egy kicsit oldalra fordítaná a fejét, láthatná a hegyeket. De nem fordult oldalra, bárhogy hívogatták, csábították a havas csúcsok, ma még jobban, mint máskor. Talán ott köröznek az álombeli alakok a hegyek felett? És köztük az is, amelyik… – Ahhoz a templomhoz megyünk? – mutatott Silje a távolba. – Igen. De miért ilyen riadt a hangod? – Nem, dehogy, csak… Képtelen volt befejezni a mondatot. Nem beszélhetett az öregnek az álmairól. Közben dühösen tapasztalta, hogy már megint elöntötte a forróság, éppoly szégyenteljesen, mint az éjjel. Miután megérkeztek, Silje lassan körbejárt a templomban, ügyelve arra, hogy ne borítsa fel az állványokat. Némelyik motívum ismerős volt számára. Az Apokalipszis négy lovasa. Ott távolabb pedig vándorló pestises betegek. Amott a háború pusztításai. Végül maga a Halál. És az pedig… igen, fölismerte, az ott nem más, mint Heming, az utolsó ítélet angyala! Kicsit talán egyszerűsítő ábrázolásban, de kétségtelenül ő az. Silje boldogan felsóhajtott. Őszinte lelkesedéssel, hangosan dicsérni kezdte, amit látott. Benedek örömmel hallgatta a dicséretet. – Ezt nézd meg! Ezt nézd meg! – vonszolta izgatottan maga után a lányt. – Erről mi a véleményed?

– Nos, igen – felelte tétován Silje. – De nem értem, miért festett ide egy vajat köpülő nőalakot, ördöggel a háta mögött ? Benedek felnyerített. – Ezt mindig ide kell festenem. Kell hogy legyen egy kis szórakozásuk a papoknak, a templomszolgáknak és a gyülekezetnek. – Még mindig nem értem – mondta ugyanolyan ártatlan hangon a lány. A férfi döbbenten nézte. – Azt akarod mondani, hogy… hogy nem érted, mit jelent ez? Még soha senkit nem láttál vajat köpülni? Sohasem köpültél vajat? – De igen, mégse… A következő pillanatban Silje arca izzani kezdett, és szégyenkezve elfutott. Hogy ilyen közönséges legyen valaki! Benedek bűnbánóan fordult a lányhoz. – Még mindig titok vagy a számomra, szenvedélyes kisaszszonykám. Mert az biztos, hogy szenvedélyes vagy, ez csak úgy süt rólad. De talán segíthetnél nekem a munkámban – fűzte hozzá Benedek, amikor Silje arcáról már eltűnt a pír. – Befejezhetnéd ennek a képnek a szegélyét. Festettél már valaha? Még nem, de nem szívesen szalasztaná el az alkalmat, hogy bebizonyítsa, mit tud. Az öreg megmutatta neki a festékeket. Caput mortuum, avagy a piros. Fenyőkorom, avagy fekete. Szerencsére ezt a színt ritkán kellett használnia… Túlságosan komorrá tette a képet, emellett Benedek megtiltotta, hogy bármelyik színnel is keverje. A mész és az azurit keverékéből lett a türkizzöld. Mélykéket keverhetett a világoskékhez, és bátran használhatta az okkersárgát is. Csak egyvalamire kellett ügyelnie, nem volt szabad elrontani a színek Benedek által meghatározott összhangját. Silje kicsit félősen fogta meg az ecsetet. Jó időbe telt, mire befestette az első falevelet. Attól félt, túlfest a szénrajzon. De

utána már gyorsabban ment. Munka közben lelkesen beszélgettek. Benedek szívesen megosztotta vele véleményét a festészetről, míg a tető alatt ült, Ádámot és Évát festve, akiket az erényesség kedvéért jókora fügefalevélbe öltöztetett. Silje pedig aprólékosan haladt végig a szegélyen. Nem sokat értett a művészethez, így Benedekre hárult a feladat, hogy kiművelje. Az öreg szívesen tetszelgett a tanítómester szerepében. – Untatlak? – kérdezte hirtelen a lányt. – Nem, dehogy! – vágta rá gyorsan Silje. – Nagyon érdekel. Még soha nem volt részem ilyen izgalmas beszélgetésben. Benedek elhúzta a száját. Ami azt illeti, kicsit túlzás volt beszélgetésnek nevezni előbb megszakított előadását. Csak akkor hagyták abba a munkát, amikor már sötétedni kezdett. Annyira belemerültek a festésbe, hogy még ebédelni is elfelejtettek. – A mindenit! – kiáltott Benedek elismerően, amikor meglátta Silje munkáját. – Tudtam, hogy van érzéked a festéshez! Életet vittél a levelekbe. Hol sajátítottad el az árnyékolás fortélyát? – Nem tanultam sehol – felelte a lány kicsit zavartan, de büszkén. – Megpróbáltam magam elé képzelni, milyen is a valóságban egy levél. – El kell jönnöd velem holnap is – mondta lelkesen az öreg festő. – Foglalkozzanak csak az „öregasszonyok” a kicsikkel, nagy örömüket lelik bennük. Silje ez alatt a rövid idő alatt nagyon megkedvelte Benedeket. Az öreg nem is sejtette, mennyit segített Siljének abban, hogy ismét biztos talajt érezzen a lába alatt. A szülői házban mindig csodabogárnak számított. Most viszont felfedezte, hogy létezik egy másik világ, ahol végre otthonra lelhet.

4. fejezet Másnap Silje már nem mehetett el a templomba. Begyulladt az egyik lába, pihennie kellett. Napközben többnyire Sollal játszott, de elvégzett olyan apróbb munkákat is, amit ülve is lehetett. Legalább volt ideje beszélgetni a két idős asszonnyal. Sol igazán szórakoztató, talpraesett kisgyerek volt. Viselkedéséből az derült ki, hogy jóformán semmit nem gondol meg előre. Mindent mélységesen átélt. Ha dühös volt, tombolt, de örömének sem tudott határt szabni. Ilyenkor a nyakába ugrott mindenkinek. Nehezen értették, mit mond, hisz alig lehetett kétesztendős. Egy napra rá Silje lába már egészségesebbnek tűnt, így kiharcolta, hogy megint Benedekkel tarthasson. Solt is magukkal vitték, hogy Gretének és Mariának ennyivel is kevesebb dolga legyen. A kislány ide-oda szaladgált a templomban és mindkettőjüket kétségbe ejtette kimeríthetetlen energiájával. Silje többször utánaszaladt a szószékre vagy a galériára, hogy visszahozza. A gyerek állandóan Benedek után akart mászni az állványra. Végül kénytelen-kelletlen kikötötték távolabb a kórusban, amely a festés miatt üresen állt. Azután mindenki folytatta a maga munkáját. Silje most már nehezebb feladatot kapott, ő festhette az angyalok feje köré a glóriát. Ismét remekelt. – A véredben van a festés – dicsérte Benedek. – Gyere, megmutatom, mit csináltam tegnap, amíg nem voltál itt! Silje követte az öreget az oldalhajóba, ahol az egyik keskeny bolthajtásba ítéletnapi jelenetet festett. Silje sejtette, miért hívja oda az öreg. Benedek félig készen volt az elcsábított lány alakjával. Silje szégyenkezve elfordult. A festő nevetett.

– Ugye, hasonlít? Legalábbis az arca. A többit kénytelen voltam magam elé képzelni. Persze nem volt olyan nehéz. Silje szavakat sem talált felháborodásában. Ráadásul a festmény nem is hasonlított rá. Hiszen az ő hasa laposabb, és a melle is szebb, mint ezé a szörnyszülötté. – Nem is így nézek ki! – tört ki belőle. – Ezért csak magadat okolhatod – nevetett az öreg. – Te nem akartál modellt állni, ha nem tévedek. De ha gondolod, még változtathatunk rajta. Mondd csak el, mit festettem meg rosszul! Az lett volna a legokosabb, ha Silje sarkon fordul és tüntetőleg távozik. Viszont szörnyen idegesítette, hogy a fejét egy körte alakú testen látja viszont. Így azután néhány gyors mozdulattal belejavított a képbe. Benedek helyeslően bólintott, ahogy végignézett rajta, majd a festményen. – Igazad van. Te sokkal karcsúbb vagy, ugyanakkor fent teltebb. Ezt elintéztük. De szükségünk van még egy ördögre, bár azzal várhatunk. Előbb be kell fejeznem Halál tábornokot. Silje mindennap elment a templomba. Ügyesen leplezte, hogy a lába még mindig nem gyógyult meg. Solt többször nem vitték magukkal. Nem tudtak munka közben ügyelni a kislányra is. Silje mindennap az előkelő bársonyköpenyt terítette magára. A templomba menet Benedek egyszer megjegyezte: – Úgy simogatod ezt a köpenyt, mintha a szeretőd lenne. A lány összerezzent. – Olyan kellemesen puha a bársony tapintása. – Ahogy beburkolózol ebbe a köpenybe, aztán meg olyan átszellemülten szívod be az illatát, vajon ennek is az anyag puha tapintása lenne az oka? Silje felegyenesedett. – Csak az az oka, hogy még soha nem volt ilyen finom holmim, egyszerűen örülök neki – mormolta. Negyedik nap Silje már annyira belejött a festésbe, hogy

Benedek komolyabb munkát is rá mert bízni. Igen rövid idő állt az öreg rendelkezésére. Hamarosan át kell adnia a templomot, és úgy tűnt, egyedül nem birkózik meg a feladattal. Vajon Silje meg tudná festeni a szüzet megkísértő ördögöt, ha előrajzolja az alakot? A lányt meglepte az öreg kérése. Tényleg rábízza az egészet? Silje érezte, hogy meg fog birkózni a feladattal. Már kicsi korától tudta, hogy van képessége a rajzhoz és a festéshez. Csupán a bizonyításra nem volt soha lehetősége. – Igen, jó, azt hiszem, megpróbálom – hebegte izgatottan. – De mi lesz, ha nem sikerül? – Akkor újrafestjük. De én biztos vagyok a sikeredben. Silje minden erejével a feladatra összpontosított. Egyedül dolgozott az oldalhajóban, csak néha váltottak egymással egykét szót. Annyira belemerült a munkába, hogy néha percekre megfeledkezett a külvilágról, beleértve Benedeket is. Esteledett már, amikor Benedek lemászott az állványról. Napközben be-bekukkantott Siljéhez, hogy meggyőződjön arról, jó úton halad-e. Most viszont már csak az ördög kecskelábai voltak hátra. – Ma még egy falatot sem ettél – kiabálta már messziről. – Itt a szürkület. Haza kell mennünk. Benedek belépett az oldalhajóba és megtorpant. Silje arrébb húzódott, hogy az öreg jobban lássa a képet. Türelmesen várta ítéletét. Benedek először szóhoz sem jutott. – Jézusom! – mormogta döbbenten. – Mit tettél, te lány? Most már Silje is látta, mit követett el. Az ördög a lány mögött állt, pontosan úgy, ahogy Benedek előrajzolta. De Silje továbbment. Az ördög pataszerű kezét a lány mellére helyezte, a lány pedig hátravetette fejét és az ördög vállára hajtotta, míg az hosszú nyelvével a hajadon nyakát nyaldosta. Az arca pedig…

– Ó, Istenem – tört fel Silje torkából a kétségbeesett kiáltás. – Ezt, ezt nem is vettem észre. Az ördög arcához félreismerhetetlenül a farkasbundás férfi vonásait használta fel. – Ezt nem hagyhatjuk így – mondta Benedek elszörnyedve. Silje már hozzá is látott, hogy eltávolítsa a festéket, amikor Benedek megragadta a kezét. – Nem, mégsem! Túl jó a kép ahhoz, hogy eltüntessük. Látszik ugyan, hogy még gyakorolnod kell, de karakteresek a képeid. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy a király emberei nem tévednek ebbe az eldugott templomba. Kislányom – mondta Benedek még mindig a látvány hatása alatt –, nem vártam volna, hogy ilyesmit festesz, hisz annyira erényes vagy. Nézd meg az ördög vágyakozó kezét! Vagy ahogy a lány mögött áll! Nem hittem volna, hogy el tudod képzelni, mi folyik a nő háta mögött. Silje sem tért még magához. – Magam sem értem, hogyan tudtam megfesteni. Valahogy jött belőlem. – Vagy megbabonázott valaki, vagy művészlelked van. Nem hiszem, hogy magadnál voltál, amikor festetted. Csak így történhetett. A legtöbb művész nem tudja, mit csinál, amikor igazán elragadja az ihlet. Én idáig azt hittem, hogy a te szíved az ifjú Hemingé! Szóval észrevette! – Én is – felelte csalódottan izgatottsággal Silje. – Nem is értem, hogy kerülhetett ez az arc a festményre. Abban a pillanatban Benedek elkezdett nevetni. Először halkan, majd egyre hangosabban. – Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy jobb modellt nem is találhattál volna. Istenem, micsoda felismerés! Micsoda felismerés! Eszedbe ne jusson erről bárkinek is beszélni! Még szerencse, hogy ilyen sötét van idebenn. Elindultak hazafelé. A levegő már nem volt annyira hideg,

és a vidéket borító vékony hóréteg is olvadni kezdett. Az égen nehéz, szürke felhők úsztak. Az emberek azonban tisztában voltak vele, hogy csalóka ez az enyhe idő. Fagyos körmeit a tél egyre mélyebbre eresztette a földbe, és a nap is egyre később kelt fel. Valahogy szomorú ez a mostani ősz, állapította meg magában Silje. Tíz napja volt már annak, hogy megérkeztek Benedekhez, amikor a kislány megbetegedett. Égő arccal és kisírt szemmel feküdt az ágyban. Silje egész nap mellette ült, többször is átöltöztette, és gondosan ügyelt arra, hogy mindig jó melegen legyen. A borbély, aki egyébként Benedek ivócimborái közé tartozott, kimondta rá az ítéletet. – Nem kétséges, mi a baja. Tartsátok távol tőle a csecsemőt! Mi talán kibírjuk, mint ahogy kibírtuk eddig is. Meg van keresztelve a gyermek? Nem lenne jobb kihívni hozzá a papot? – A papot is elvitte a halál – mondta szomorúan az egyik asszony. – És még nem jött új. Jó ember volt a mi régi papunk! Sorra látogatta a betegeket, így aztán maga is megkapta a fertőzést. De Sol már olyan nagy gyerek, hogy biztosan megkeresztelték. Az asszony megpróbálta elfojtani a belőle feltörni akaró zokogást. Annyira megszerették a kislányt! Amikor a borbély elment, Silje visszaült a gyermek mellé. Érezte, mint lesz úrrá rajta is a kétségbeesés. Éjszakáról éjszakára megszokta már a kicsi test szuszogását, apró kezének érintését, mintha az ő gyermeke lett volna. – Uram, segíts! Uram, segíts! – suttogta. – Ne hagyd, hogy meghaljon, hisz úgy szeret élni! Ne vedd el tőlem, kérlek! A kislány továbbra is lázas maradt, sőt egyre betegebb lett. Silje most már rettegve várta, mikor jelenik meg a betegség

következő tünete. Sol karikás szemmel figyelte. – Kérlek, gyógyulj meg! Nem bírom elviselni, hogy szenvedni látlak. Szükségem van rád, Sol! Nagyon szeretlek! – Szejeted Solt? – kérdezte kikerekedett szemekkel a kislány. – Igen, szeretlek. Mi összetartozunk. És ott van az öcsikéd is, akire mindkettőnknek vigyázni kell. Minden olyan szomorú, ha beteg vagy. Nagyon szeretlek, kicsi Sol. Halvány mosoly látszott a kislány arcán. Tűzforró keze Siljéét kereste. Most már biztos volt benne, hogy a gyerek elfogadta, hogy hozzá tartozik és szereti. Eddig azt hitte, hogy csak azért ragaszkodik hozzá, mert biztonságra van szüksége. Talán nem volt helyes Dagot Sol öccsének nevezni. Lehet, hogy kénytelenek lesznek egyszer elválni egymástól, és így sokkal nehezebb lesz. De olyan természetességgel mondta ki, hogy teljességgel hihetőnek tűnt. Ragaszkodik a kicsikhez. Szörnyű lenne, ha Sol egy hideg koporsóba kerülne! Már leszállt az est, amikor a konyhából hangokat hallott. Vendégük érkezett. Benedek egy idegen lovassal tért haza a templomból. Silje hallotta az élénk beszélgetést, aztán a vendég egyszer csak ott állt a kunyhó ajtajában, ahol ő és a gyerekek aludtak. – Menj ki, Silje! – utasította egy érdes hang. A szobában sötét volt, és a férfi most nem a farkasbundáját viselte. Sötétbarna köpenyt terített ruhája fölé, de Silje így is megismerte. Remegő kézzel állt fel az ágyról. Sol nyöszörögni kezdett és Silje keze után kapott. – Talán maradnom kellene – mondta határozatlanul a lány, miközben a férfi pillantását kereste, bár bizonyos volt benne, hogy az úgyis keresztülnéz rajta. Ám a férfi Siljére emelte furcsa pillantását. Szeme úgy csillogott fekete szempillája alatt, mint két fényes borostyán. – Ugye szereted a gyermeket?

– Igen, nagyon – felelte Silje. – Akkor menj! Várj a konyhában az asszonyok között. Silje tétován elindult, a gyermek keservesen felsírt. A konyhában mindenki hallgatott. Olyan furcsán nyomasztó volt a várakozás. Silje nem értette, miért. Talán a félelem az oka? Hisz veszélyes játék volt a majorba hívni a felkelés vezérét, életveszélyes. Benedek mozdulatlanul támasztotta az ablaktáblát, csak nyugtalan pillantása árulta el, mi zajlik le benne. A szolgalegény sapkáját gyűrögette, a két nő pedig mereven ült az asztalnál. Silje leült hozzájuk, és ölében összefonta a kezét. Az egyik asszony csendben imádkozni kezdett. – Azonnal hagyd abba! – mordult rá Benedek. – Igen. Bocsássatok meg! – felelte az asszony. Maria volt az, aki a legtöbbet foglalkozott Sollal. Ekkor Silje hirtelen felállt. – Már olyan régóta bent van. Megnézem, mi történik ott lent. Érdekes módon, senki nem próbálta megakadályozni ebben. Félénken nyitotta ki a kunyhó ajtaját. A férfi az ágy fölé hajolt éppen. Amikor a lány belépett, felemelkedett, és odafordult hozzá. – Nagyon szívós kisgyerek – mondta különös, erős hangján. – Túl fogja élni. De… – akarta folytatni, majd hirtelen abbahagyta. – Ez igaz? – kérdezte kételkedve Silje. Nem merte elhinni, hogy igaz lehet. – Miért ilyen biztos a dolgában? A férfi csendben felnevetett. – Sokan vannak, akik megkapják a betegséget, és mégis túlélik. Légy mindig mellette, hogy ne érezze magát egyedül. – Vele maradok. A kislány addigra megnyugodott, és megpróbált láztól csillogó szemével mosolyogni.

A férfi vizsgálódva nézte Siljét. – Hát te? Sántítasz? – Semmi különös. Csak az elfagyott lábam nem akar javulni. – Megnézhetem? – Nem! – tiltakozott Silje, de észbe kapott, hogy milyen kellemetlen helyzetbe került hevessége miatt. A férfi csak nevetett az egészen és várt. Szemmel láthatóan jól szórakozott. Végül Silje leült az ágyra. A férfi szótlanul mellé telepedett, megfogta Silje lábát és lehúzta róla a harisnyát. Amikor forró kezével megérintette, beleremegett. Egy ideig kifejezéstelen arccal nézte, majd mindkét kezét a lány lábára tette. – Megerőltetted – mondta. Silje valami egészen különlegeset érzett. Lábát fokozatosan vibráló melegség öntötte el. Pár pillanat múlva az volt az érzése, hogy ég a lába. – Valami hasonlót csinált Sollal is? – kérdezte röpke pillantást vetve a gyermekre, aki azóta már aludt. A férfi nem válaszolt. Kezét levette Silje lábáról, ruhájából pedig előhúzott egy fatégelyt. – Minden este kend be ezzel – mondta. – Ez majd kihúzza belőle a fájdalmat. Azután fölállt, és a kunyhó hirtelen nagyon kicsinek és nagyon forrónak tűnt. Silje köszönetet mondott azért, amit értük tett. – Csak nem Benedek ment el magáért? – Nem – felelte a férfi. – Nem Benedek jött értem, én látogattam meg a templomban. A templomban? Te jó ég. Silje hátán a hideg futkosott. – Igen, láttam – mondta, mintha olvasna Silje gondolataiban. És nem is fűz hozzá semmi megjegyzést. Csak megállapítja, hogy látta. Még szerencse, hogy éppen a harisnyája felhúzásával bíbelődött, különben nem is tudná, hová bújjon szégye-

nében. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Amikor észrevette, hogy a férfi menni készül, összeszedte magát. – És a csecsemő? A kisfiú? Talán ő is megkapta a betegséget. A férfi habozott. – Meg kellene néznem. Amikor a szűk kunyhóban elhaladt Silje mellett, ugyanaz a bágyadtság fogta el a lányt, mint álmában. A lenyugvó nap fénye egy pillanatra megvilágította a férfi arcát. Silje eddig csak félhomályban látta ezt az arcot, és most be kellett ismernie, hogy rosszul ítélte meg. Talán a félhomály tette akkor olyan félelmetessé, öreggé és szikárrá. Most egy viszonylag fiatal férfival nézett szembe. Markáns vonásai ellenére sokkal fiatalabb volt, mint Silje hitte. Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a férfi szemében valami vadállati fény játszik, puha mozgása pedig egy macskáéra emlékeztetett. Követte végig az udvaron, közben megcsodálta szálfa termetét, széles, izmos vállát. Nézte, ahogy biztos léptekkel halad előtte. A férfi megállt, amikor a lépcsőhöz ért, és megvárta, hogy Silje kinyissa az ajtót. Amikor beléptek, a két asszony azon nyomban felpattant, és eltűnt a másik szobában. A szolgalegény a szoba másik sarkába húzódott, csak Benedek nem moccant. De azért ő is nyugtalannak látszott. Silje furcsa, éber feszességet vett észre a tartásában. – Nos, mi történt? – kérdezte végül. – A kislány meggyógyul – újságolta ragyogó arccal Silje. – De meg kellene nézni Dagot is. Benedek behívta Gretét, és megparancsolta, hogy hozza be a gyereket. Grete a szomszéd szobából jajveszékelt. – De hát még meg sincs keresztelve! A férfi szigorúan ráförmedt.

– Silje megkeresztelte, amikor rátalált. Van elég ereje a keresztségének. – Az ördögbe is, Grete – mordult fel Benedek. – Figyelmeztess már arra, hogy keressünk egy papot, és kereszteltessük meg, amint lehet. Már úgyis sok lelket veszítettünk el. Silje még soha nem látta ilyen szomorúnak Benedeket. Grete kidugta a fejét az ajtónyíláson. – Bizony, bizony, Benedek úr! – dohogott vádló hangon. – Gondold csak meg, mi lett volna vele, ha meghal. A lelke egyenesen az… De Grete itt elhallgatott, és riadt pillantásokat vetett a vendégre. Azután kis időre eltűnt, majd visszatért a gyerekkel. Kelletlenül lépte át a konyha küszöbét. Silje odament hozzá, átvette tőle a kisfiút, majd átnyújtotta az idegennek. A férfi hálásan pillantott rá. – Te bízol az emberekben. Mindent megteszek, ami tőlem telik. Egyedül kell maradnom a kisgyerekkel. Mindenki elhagyta a konyhát. Silje, mielőtt kilépett volna, visszapillantott. Olyan különös volt a hatalmas férfi kezében látni az apró gyereket, szinte eltűnt erős karjai közt. A kicsike ráemelte élénk tekintetét és azon nyomban bömbölni kezdett. Silje már-már azt gondolta, hogy végzetes hibát követett el. De a gyermek hamar megnyugodott. Némán várakoztak odakinn. Nemsokára a férfi is utánuk ment, és átadta Benedeknek a gyereket. – Az újszülötteket védi valami a betegséggel szemben. A pestis sem hatolt át ezen a védőpajzson. Csak ennyit mondott, egy szóval sem többet. Silje kikísérte. Miután az idegen nem neki adta oda a csecsemőt, az volt az érzése, hogy kettesben akar maradni vele. – Most már tudom, kicsoda maga – mondta a férfinak. – Tudod? – kérdezte az kétkedő mosollyal az arcán. – Igen, tudom. Bízhat bennem, soha nem tudnám elárulni.

Ha egyszer talán szüksége lenne a segítségemre… de nem hinném, hogy rászorul bármikor is. A férfi elkomolyodott. – Lehet, hogy egyszer szükségem lesz a segítségedre. Azt hiszem, megértetted, mennyire magányos vagyok és milyen kevesen vannak körülöttem olyanok, akikre számíthatok. A lány bólintott. A férfi arcát mély barázdák szántották végig, amikor mosolygott. – Jó dolgod van Benedeknél? – Ó, igen. Még soha nem volt ilyen jó dolgom. Köszönöm, hogy ideküldött. A férfi szabadkozva intett a kezével és csendben elmosolyodott. – Silje, Silje – mondta lassan –, te is gyerek vagy még! De amint látom, egy kicsit összeszedted magad. Már nem tűnsz olyan kiéhezettnek. Olyan vagy, mint egy bimbózó virág. Kérlek, ne tétovázz, üzenj értem ismét, ha szükséged lesz rám – fűzte hozzá, majd fölpattant a lovára és elvágtatott. Silje még ott álldogált egy darabig és a férfi szavain tűnődött. Vajon mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy hívja ismét, ha szüksége lesz rá? Aztán visszament Solhoz. Legnagyobb meglepetésére Mariát is ott találta. Eszébe jutott, hogy amikor elbúcsúzott az idegentől, egy árnyékot látott átsuhanni az udvaron. Akkor nem sokat törődött vele, hisz figyelmét lefoglalták a férfi szavai. Maria zavartan állt fel a kislány ágya mellől. Valami bocsánatkérésfélét motyogott, majd elsietett. Sol, bár láztól égett az arca, nyugodtan aludt. Mindez arra utalt, hogy túl vannak a nehezén. Silje szerette volna tudni, miért jött be Maria a kislányhoz, és miért volt ennyire zavart. Közelebb ment Solhoz, és amikor nekidőlt a kislány ágyának, észrevette, hogy az billeg. Ahogy lejjebb hajolt, egy pénzérmét fedezett fel az ágy egyik lába

alatt. Ezüst érme volt, közepén kereszttel. Silje tudta, mit jelent ez: védelmet minden ördögi mesterkedés ellen. Rövid tétovázás után úgy döntött, hogy otthagyja a pénzt. Gondolatai akaratlanul is legutóbbi álmára terelődtek. Képzelete tovább szőtte az álmot. Vajon mi történt volna, ha nem ébred fel? Nem értette, hogy miért nem Heming közeledett felé. Miért a farkasember fedezte fel nyiladozó nőiségét? Miért nem a fiatal és vonzó Heming? Bárcsak újra álmodhatná az egészet valaki mással, az igazival… Silje nem merte kimondani, amire gondolt. Egy másik… szeretővel… Amikor végre kimondta a bűvös szót, testét átjárta a forróság. Ám Heming vonásai egyre halványabbá váltak előtte. Silje nem az ő arcát látta. Párnájához szorította arcát és reménytelenül felsóhajtott. Amikor másnap reggel felébredt, örömmel tapasztalta, hogy a lába már nem lüktet és ég olyan nagyon. Addigra Sol is felébredt, és kérte, hogy vegye ki az ágyból. – Nem, nem, kicsikém – mondta Silje határozottan –, ma még feküdnöd kell. Még nem gyógyultál meg teljesen. De itt maradok veled egész nap. Kinézett a kunyhó ajtaján és megpillantotta a major fölé magasodó hegyeket. Már nem félt a csúcsoktól. Pillantásába várakozás vegyült, mintha abban reménykedne, hogy a furcsa szárnyas alakok vezérükkel az élükön feltűnnek a hegyóriás felett. Aztán elszégyellte magát gyerekes gondolatai miatt. Néhány nap múlva a kislány túl volt a veszélyen, és Silje mehetett a templomba dolgozni. Ismét Benedek mellett dolgozott, de több figura festését már nem merte rábízni az öreg. – Ki tudja, mi jut még eszedbe festés közben – mondogatta.

Már jó ideje festettek, amikor Siljéből kibukott a kérdés. – Ugye, az a férfi tud gyógyítani? – Méghogy gyógyítani! – hangzott a válasz valahonnan a tető alól. – Miért nem kérik többen a segítségét? – Csak végszükség esetén veszik igénybe. – Azért, mert rejtőzködnie kell? – Hát, így is mondhatnánk. Nagyon ritkán mutatkozik. Magam is csak néhányszor láttam életemben, de mintha bizalommal lenne irántam. Furcsa, hogy újabban ilyen gyakran felbukkan. Bár bizonyára nem minden ok nélkül… – Hány éves lehet? Már nagyon sokat törtem a fejem, de nem tudtam rájönni. – Magam sem tudom. Mintha kortalan lenne. Mindig anynyinak látszik, amennyinek ő akarja az adott pillanatban. – Elmondta nekem, hogy járt itt, a templomban. – Igen. Bejött, hogy megkérdezze, minden rendben van-e odahaza. Akkor említettem neki a kislányt. Erre ő eljött velem. – Benedek egy pillanatig gondolkodott valamin. – Azt is mondta, hogy szívén viseli a sorsodat, Silje – folytatta Benedek határozott hangon. – Azt hiszem, hálás lehetsz érte, de azért jobb, ha vigyázol magadra. – De miért? – Ne tegyél fel nekem állandóan ilyen nehéz kérdéseket – fordult vissza a munkájához az öreg festő. – Nagyon szeretném tudni – nézett rá nyugodtan Silje. – Na persze. Szeretnéd tudni – mormogta Benedek, és miközben tehetetlenül széttárta a karját, telecsöpögtette a kövezetet festékkel. Töröld fel, Silje, kérlek! Még hogy szeretné tudni… Én nem szívesen lennék az ellensége. Nehéz dolog egy vékony zsinóron egyensúlyozni a szakadék fölött… – A király emberei az ellenségei, nem mi – mondta nevetve Silje, mint aki észre sem vette Benedek gondterhelt pillantását. – Ők tudják már, milyen az, ha haragszik.

– Igen, igen – mondta az öreg síri hangon –, ők már tudják. Charlotte Meident ötödik napja kínozta az álmatlanság az előkelő trondheimi palotában. Csak hajnal felé szenderedett el, de álmai akkor is nyugtalanok voltak, tele rémképekkel. Charlotte szíve megkeményedett, már sírni sem tudott. Üveges szemmel meredt a semmibe. Szobájában éjjel-nappal gyertya égett. Régi kedves bútorai vették körül, de ő mintha nem is látta volna őket, a francia szekrényt és az elegáns székeket, amelyek állandóan Loyola Ignácra és a spanyol inkvizícióra emlékeztették. Hiába voltak tele a szekrények szebbnél szebb ruhákkal, ez sem érdekelte. Tavasszal – kavarogtak a gondolatai – felenged majd a fagy. Ha elmúlt a karácsony, rögtön itt a tavasz, és akkor minden jobbra fordul… Senki nem fázik többé. Szülei aggódva figyelték, még mindig nem értették, hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Nem értették idegesítő hangulatait, nem értették, miért szegül ellen olyan makacsul minden próbálkozásnak, amikor ki akarják csábítani a városból, hogy friss vidéki levegőt szívjon, hogy barátaival és rokonaival találkozzon. Nem értették féktelen kitörését, amikor nővére meglátogatta őket kisgyerekeivel. Úgy tetszett, végtelenül idegesítik a kisgyerekek. Bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó kijönni onnan, amíg el nem mentek. Képtelenek voltak fölfogni, miért zárkózott ennyire magába! Éppen Charlotte, aki örökké vidám volt, aki gondtalanul, kicsit könnyelműen vetette bele magát az életbe. Szellemesek és gyorsak voltak a viszontválaszai, kicsit felületesek talán, de élmény volt vele beszélgetni. Társaságában mindenki jókedvre derült. Bár nem volt igazán szép, mégis szívesen vették körül az emberek. Most viszont… Már vagy fél éve furcsán viselkedett, no de most? Egysze-

rűen elviselhetetlenné vált! Charlotte az ablakot bámulta. A fájdalom, amit hónapokon át, éjjel-nappal magában hordozott, kitörni készült, hiába védekezett ellene. „Bárcsak még egyszer kimentem volna aznap éjjel! Vagy másnap reggel, hisz éjszaka már nem engedtek volna ki. De mindig csak halogattam. Remegtem a félelemtől, bizonytalan voltam. Most már úgyis késő!” Így emésztette magát, és egyre bizonyosabbá vált benne a szörnyű gondolat: „Késő, már késő!” Mély lélegzetet vett, megfeszítette testét az ágyban, így próbált ellenállni az újabb hisztérikus kitörésnek. De már képtelen volt elnyomni gondjainak feltörő áradatát. Túl sokáig állított gátat elébük. Tizenhárom nap telt el azóta. Senki emberfia nem bírja ki tizenhárom napig egyedül, élelem nélkül. Megjelent előtte a fenyő alatt fekvő kis csomag. Hótól átnedvesedett, már rothadásnak induló ruhadarabok. És bennük csendben, némán fekszik egy… Már csak nem is sír, nem is nyösszen szegény. Charlotte torkán szörnyű ordítás tört fel. Tehetetlenségében ordított, így próbált szabadulni a kétségbeeséstől, ami azóta költözött belé, hogy kitette gyermekét, mert azt hitte, hogy ezen az áron visszanyerheti szabadságát. De nem! Már akkor beléköltözött a kétségbeesés, amikor karjában vitte a magatehetetlen kis testet a városból kifelé vezető úton. Egész testében rázkódott, teljesen átadta magát a sírásnak. A szobalány rémülten szaladt be hozzá, annyira sietett, hogy csak egy kendőt terített hálóinge fölé. – No de Charlotte kisasszony! Mi van magával? Kisaszszony! Válaszoljon! Charlotte azonban egyre jobban zokogott, sírása segélykiáltásként visszhangzott a palota folyosóin. – Mit tegyek? – toporgott tehetetlenül a lány ágya mellett a cseléd. – Talán hívjam a nagyságos asszonyt?

– Nem, nem! Semmi szükség rá! – szipogta Charlotte. – De hát mi ez az egész? Csak nem beteg a kisasszony? Charlotte valami olyat felelt, hogy „Nem vagyok beteg”, de az is lehet, hogy egészen mást mondott. A szobalány, aki világéletében tartózkodóan viselkedett kisasszonyával szemben, most tétován leült az ágya szélére és várt. Charlotte felült és kétségbeesetten átkarolta a lányt. – Segíts nekem! Segíts nekem! – Miben segíthetnék én? – kérdezte elfogódottan a lány. Legszívesebben felállt volna. Jobb, ha az ember nem bizalmaskodik az úrnőjével! Charlotte szerette volna megkérni, hogy menjen ki az erdőbe és keresse meg a gyermekét. De ahogy megérezte a szobalányból áradó ellenállást, meggondolta magát. Még hevesebb zokogásban tört ki. – Már késő! – kiabálta. – Már késő. Ó, Istenem, forgasd vissza az idő kerekét! Forgasd vissza! Bárcsak visszakaphatná gyermekét! Bárcsak karjában tarthatná meleg, kicsi testét! Nem törődne már a rosszindulatú pletykákkal és előítéletekkel. Ekkor kinyílt Charlotte szobájának ajtaja, és beléptek a szülei, hátuk mögött néhány kíváncsiskodó, akik kívül maradtak. – De kedves gyermekem! – ripakodott rá az anyja. – Mire véljem ezt a viselkedést? Csak nem rosszat álmodtál? – Ó, Uram! Add, hogy rossz álom legyen az egész! – zokogta Charlotte. De senki nem értette, mit mondott. Anyja leült a szobalány helyére, aki megkönnyebbülten állt fel. Kicsit zavarban érezte magát ebben a szerepben. – Mi történik itt, Elsbeth? – kérdezte halkan a szobalánytól. – Nem tudom – felelte a lány. – Állandóan csak azt hajtogatja, hogy már késő.

– Charlotte! Gyermekem! Még nem késő. Még találhatunk neked férjet. Miket mondasz, hisz még csak huszonöt éves vagy! – Nem, nem, nem! Soha nem megyek férjhez! Soha, soha! Charlotte anyja megdühödött. – Az a bajod, hogy nem mozdulsz ki innen soha! Holnap elmegyünk és sétálunk egyet az erdőben és… Már nem volt ideje befejezni, mert Charlotte hisztérikusan sikítani kezdett. Levegő után kapkodott és ide-oda csapkodott maga körül a kezével, majd kimerülten a csipkével kivert párnára hanyatlott. – Legjobb lenne idehivatni a borbélyt és eret vágatni rajta – javasolta az apja. – Talán akkor kitisztulnak belőle a rossz szellemek. – Nem – felelte Charlotte fáradtan –, ne hívjatok senkit. Már elmúlt. Csak rossz álom volt az egész. Még csendben ült és szipogott egy darabig, majd becsukta a szemét. Mind a hárman aggódva távoztak. – Biztosan a női baj van rajta. Reméljük, hogy elmúlik – mondta anyja kifelé menet. Majd hallotta, hogy csendben becsukják szobája ajtaját. Charlotte tudta, hogy rohamától eltekintve semmi sem múlt el. Tudta, hogy soha nem fog begyógyulni a seb, hogy egy életen át szenvedni fog a fájdalomtól és a szorongástól. Gondolatai pedig tapogatózó kisgyerekként törnek majd rá a magányos éjszakákon.

5. fejezet Silje hetente háromszor ment el Benedekkel a templomba, hogy segítsen neki. Az öreg jobban örült volna, ha mindennap

vele tart, mert már nagyon sürgette az idő. Állandóan a nyakára jártak az emberek, szerették volna tudni, mikor készül már el végre. Benedek pedig csak szidta a „tudatlan, műveletlen barbárokat, akik nincsenek tisztában azzal, hogy egy művészt nem lehet csak úgy siettetni”. Silje a gyerekekkel is akart foglalkozni, hogy ne szokjanak el egymástól. Emellett szívesen segített volna az asszonyoknak a majorban. Bár azok megosztották egymás közt a terheket és a gyerekeket. Így aztán semmi kifogásuk nem lett volna az ellen, ha Silje továbbra is Benedeknek segít. Annyira odavoltak a gyerekekért, hogy Silje gyakran jót mulatott lelkesedésükön. – Szegénykéim! – mondta Benedek. – A gyerekkel újraélik ifjúságukat. – Azért nagyon fárasztó Sollal tölteni egy napot – vallotta be Silje gondterhelten. – Nem az én gyerekeim, de annyira szerem őket. És… no mindegy. Kicsit bántotta, hogy olyan keveset láthatja Dagot. Grete szinte a tulajdonának tekintette a kisfiút, és féltékenyen toporgott Silje körül, ha az néha tisztába rakta. – Ne is törődj velük – nevetett Benedek. – A templommal már úgyis elkészültünk. – És mi lesz utána? – Neked mindig akad valami dolgod a majorban, én pedig kaptam egy megbízást, de sajnos nagyon messzire kell mennem, úgyhogy nem tarthatsz velem. Silje nem felelt. Így hát hamarosan véget ér életének egyik legszebb időszaka. – Nem tudom, milyen színűre fessem ezt a ruhát – tűnődött Benedek. Fent dolgozott az állványokon, közel a tetőhöz, úgyhogy kicsit meg kellett hajolnia, ha a templom mennyezetét szemlélgette. – Azt hiszem, itt elakadtam, a szivárvány minden színe sem lenne elég, hogy befessem ezt a ruhát. Silje lemászott az állványról és odaállt Benedek alá, hogy alaposan szemügyre vegye a képet.

– A barna jó lesz – mondta határozottan. – Barna? No, de ott már… De nem, igazad van! Tényleg tehetséges vagy! – Köszönöm a dicséretet, de innen lentről könnyebb volt megítélni. Benedek elégedetten brummogott valamit, de a következő pillanatban már egy megkeményedett ecset miatt szitkozódott. Aztán elrestellte magát és nem győzött bocsánatot kérni amiatt, hogy képes volt templom falai között káromkodni. Előző este a kelleténél jobban a pohár fenekére nézett. Másnap ilyenkor mindig gyakrabban zsörtölődött. Ha az öreg a szemébe húzta kopott sapkáját, Silje már tudta, hogy morogni fog. De ha föltolta a homlokán a sapkát, vagy titokban húzott egyet a magával hozott itókából, megint a régi volt. A belénevelt kegyelet meggátolta abban, hogy a templomban igyon. De Silje tudta, hogy a szekérben mindig rejteget egy üveget, és napközben néhányszor kiment ellenőrizni, megvan-e még. Silje visszamászott az öreg mellé az állványra. Egy ideig halkan dolgoztak egymás mellett. De Benedek kuncogása hamarosan megtörte a csendet. – Most mire gondol? – kérdezte csodálkozva Silje. – Tegnap járt itt néhány vénember az egyházközségből és megnézték, mit műveltünk idáig. Megnézték az ördögödet is. Bizonyára fölizgatta őket a látvány, mert meglehetősen sokáig időztek abban a sötét sarokban. Silje elpirult. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy viszontlássa azt a förmedvényt. Némi tétovázás után Benedekhez fordult. – Az a férfi… tudja kire gondolok… ő is látta, amikor itt járt. Jobb lett volna, ha soha nem tudja meg. Benedeknek mintha lelkiismeretfurdalása lett volna. – Az… az igazság, hogy véletlenül tért be az oldalhajóba. És miután meglátta, kíváncsi lett, nekem pedig muszáj volt válaszolni a kérdéseire. Templomban nem hazudhat az ember.

Pedig éppen most esel a hazugság bűnébe, te vén csaló! – gondolta Silje. Fogadni mernék, hogy magad mutattad meg neki a képet. – És mit mondott? – kérdezte csendesen Benedektől. – Nem mondott az semmit. Lenyűgözte a látvány. Én csak annyit fűztem hozzá, hogy úgy tűnik, lassacskán eladósorba kerül a lány, ha már ilyen szenvedélyes képeket tud festeni. – Ez nem lehet. Tényleg ezt mondta neki? – jajveszékelt Silje. – És neki, neki mi volt a véleménye? – Nem osztotta meg velem, de rendkívül bosszantotta valami. Leginkább talán az, hogy azt találtam mondani, hogy „majd mi, öregek férjhez adjuk a lányt”. Talán az nem tetszett neki, hogy őt is „öregnek” neveztem. Azután rögtön elment. Szerintem az bánthatta, hogy ördögként ábrázoltad. Bár nem tudom, mi mást is várhatna. – Ó, bárcsak ne látta volna! – panaszkodott csendben Silje. – Bárcsak ne látta volna! – Hát, kényelmetlen helyzet volt, az biztos. Őszintén szólva sokáig féltem is utána. Na, de nem akarok többet beszélni erről. Inkább te mesélj nekem. Miért beszélsz ilyen választékosan? Hiszen a környezetedben nemigen járt senki iskolába. Persze a szemétdombon is nyílhatnak rózsák, de azért mégis különös! Mondd, olvasni és írni is tudsz? – Igen, valamennyire. Tudja, a birtokon, ahol laktam, gyakran voltam együtt az uraság legkisebb fiával. Olyan pesztonka-féle voltam. Mivel a kisfiú állandóan velem akart lenni, megengedték, hogy részt vegyek az óráin. Persze mindenre odafigyeltem, és megjegyeztem, amit csak lehetett. Olyan voltam ilyenkor, Benedek úr, mint a száraz növény, amelyik issza magába a vizet. Tanulni akartam. Figyeltem, hogyan beszélnek, kölcsönkértem a kisfiú könyveit. Tisztában voltam azzal, milyen óriási lehetőséget kaptam a sorstól, olyat, amiben más leányoknak nincs részük. Persze elég töredékes a tudásom, mert nem vehettem részt minden órán. De azért igyekeztem

megjegyezni, amit csak lehetett. – Álljunk meg egy pillanatra. Ne becsüld le a képességeidet, mert olyan körülmények között, ahogy te tanultál, csak akkor jegyezhettél meg valamit, ha eszed is volt hozzá. Valakitől örökölnöd kellett a képességeidet. – Anyám nagyon sokat tudott – mondta elgondolkodva Silje. – Az ő apja az írástudók közé tartozott. Tudott írni, és gyakran a többi paraszt helyett is megírta, amit kellett. Emellett nagyon szépen tudott faragni. – Most már értem, mitől vagy ilyen tehetséges. Köszönöm, Silje, a segítségeddel megfejtettem a titkaidat. De mi ez a zaj? Fülelni kezdtek. A templomtorony felől súlyos léptek zaja hallatszott. A lány félve Benedekre pillantott. Az öreg oda fordult, ahonnan a zajt hallotta. – Kísértetek járnak erre? – suttogta Silje. Suttogását többszörösen visszaverte az épület. – Dehogy! Lemásztak az állványról. Siljének semmi kedve nem volt ahhoz, hogy védtelenül, az ég és a föld között lebegve várja be a kísértetjárást. Nehezére esett maradni, amikor legszívesebben elszaladt volna. – Ki az ördög rejtőzködhet odafenn? –mormogta Benedek. Közelebb lépett Siljéhez. A lány nem tudta eldönteni, hogy Benedek védeni akarja őt, vagy védelmet keres a háta mögött. Feszülten várakoztak. Silje izgatottan tördelte a kezét. Egyszer csak megcsikordult a torony ajtaja. Egy szakállas férfi lépett ki a fénybe. – Meghalok az éhségtől, Benedek. Van valami harapnivalód? – Hát te rejtőzködtél ott fönn? Jól ráijesztettél a tanítványomra! Vajon csak a tanítványra? – gondolta Silje. – Silje, hozd ide a kosarat, mi úgyis állandóan megfeledke-

zünk az evésről. Silje már hozta is, levette a fedelét, úgyhogy az idegen kiszolgálhatta magát. Erős testalkatú, határozott pillantású, középkorú férfi volt. Úgy volt öltözve, mint egy paraszt. Ruhái azonban finomabb anyagokból készültek, mint általában a parasztoké, posztókabátja is egészen új volt, a lábára pedig kötött harisnyát húzott. – Két embernek lesz – mondta, bőségesen szedegetve a kosárból. – Van még veled valaki? – kérdezte kíváncsian Benedek. – Igen, az ifjú Heming is velem van. Ott sínylődik szegény. – Sínylődik? – ismételte Silje elborzadva, miközben arcát elöntötte a pír. A férfi jót nevetett ezen. – Három hete is van már annak, hogy nem volt nővel, úgyhogy gondolhatod, milyen rossz állapotban van. Menj csak fel hozzá, úgy értem, vigyél neki is valami harapnivalót. – Ne küldd fel Siljét ehhez a gazfickóhoz – szólalt meg Benedek. – Tetszik neki. – Nem lesz semmi bajom – mondta gyorsan Silje. Örült, hogy viszontláthatja lovagját, bár fájt neki, hogy a férfi Heming kalandjairól tett említést. Silje nem akarta elhinni az egészet. Egy olyan ifjú, akinek ilyen szép és nemes az arca, nem viselkedhet másképp a hölgyekkel, csak gálánsan. A róla szóló történeteket pedig a féltékeny vénemberek találják ki, hogy hírbe hozzák. Azóta nem találkozott vele, hogy megmentette az életét, azon a sötét éjszakán. Silje képtelen volt elfelejteni az ifjút. Emlékezetes álma is csak arra utalhatott, hogy hamarosan viszontlátják egymást. Gyakran gondolt rá sorsáért aggódva az utóbbi napokban. És most… egyszer csak itt terem! Kezébe vette a kosarat, és elindult felfelé az öreg lépcsőn. Végre felért a torony kis kiugrójába. A napfény csak a tetőn keletkezett lyukakon keresztül világított be. Amikor Silje bel-

jebb lépett, motoszkálást hallott, mintha valaki el akarna rejtőzni előle. – Csak én vagyok, Silje – szólalt meg szelíden. – Ennivalót hoztam. – Silje? – mintha az ifjú nem ismerte volna fel, kiről van szó. A lány arcáról lehervadt a mosoly. Csak nem felejtette el? – Vagy úgy, te vagy az! A kis életmentő! – hallatszott a férfi hangja. Majd odament a lépcsőhöz és fölsegítette a lányt az utolsó két lépcsőfokon. Silje már-már áhítattal lépett be a zugba. A döbbenettől szinte földbe gyökerezett a lába. A férfi ruhája piszkos és rongyos volt, aranyszínű haja összetapadt a sártól. Alapos fürdőre lett volna szüksége. – Silje, az ég küldött téged. Lassan azt kell hinnem, hogy védőangyalommá jelöltek ki. Silje sugárzó arccal tette a férfi elé a kosarat, bár nem tetszett neki, hogy az csúfot űz belőle. – Vegyen, amennyi jól esik – szólt Heminghez. – Mi van a kosaradban? – kérdezte Heming, majd levette a fedelet és fintorogva beleszimatolt. – Lazac! Már megint lazac! Úgy látszik, a parasztok azt hiszik, hogy csak a lazacot lehet megenni! – Azért mégiscsak kivett mindent, amit a kosárban talált, és jó étvággyal megette. Silje kedvetlen volt. A szolgalegény a majorban mindennap elment, hogy friss halat fogjon. És milyen büszke volt szegény a fogásra! Lehet, hogy kicsit egyhangú állandóan a hal, de inkább annak örülne Heming, hogy van mit enni, amikor oly sokan éheznek! Tulajdonképpen Silje sem evett még egy falatot sem, így csak korgó gyomorral nézte, mint tűnik el az utolsó falat is Heming torkában. Azzal vigasztalódott, hogy a férfinak nagyobb szüksége van most az ételre, mint neki. Amikor Heming végre befejezte az evést, felnézett Siljére, és a szeme megakadt a lányon. Siljének is feltűnt a férfi cso-

dálkozó pillantása, testében kellemes meleg áradt szét. Heming tisztában volt vele, hogy Siljénél hamis bókokkal nem érne célt. Silje komoly és megbízható lány volt és… biztos, hogy még szűz! A fejét merte volna tenni erre. Na persze, azért elbánna ő ezzel a szüzecskével, csak lenne rá ideje! De most fontosabb dolgok kötötték le a figyelmét. Életveszélyben volt. Még egyszer a lányra nézett. Igazán kellemes dolog lenne asszonnyá tenni ezt a bimbózó virágszálat. Silje tényleg gyönyörű volt. Tiszta illat áradt belőle, eltekintve némi festékszagtól, ibolyakék szeméből szenvedély sugárzott. Barna haja fénylett, szája halványrózsaszín, mint a vadrózsa szirma, és ha beszélt, kivillant fehér fogsora. – Ülj le egy kicsit, Silje – mondta rekedtes hangon. – Fáradt vagyok, és szívesen beszélgetnék egy okos emberrel. A lány tétovázott, aztán mégis leült a fal mellé, illő távolságra a férfitól. Szoknyáját gondosan a térdére húzta. Ösztönösen megérezte, hogy esetleg nehéz helyzetbe kerülhet. Nem gyarapította Heming férfiúi dicsőségét, hogy egy lány mentette meg a fenyegető haláltól, és hogy ugyanez a lány később tanúja volt annak, hogy Heminget szájon vágta a farkasbundás idegen, ráadásul még átkozott idiótának is nevezte. És erre most újra beállít, amikor Heming válságos helyzetben van, és ételt hoz neki. Valami azt súgta neki, jobb, ha most inkább erősíti a férfi önbizalmát. – Csak nem a felkelők közé tartozik maga is? – kérdezte csodálkozó arccal. A férfi megitta utolsó korty sörét is, majd közömbös hangon válaszolt. – De igen. Sőt mi több, én vagyok az egyik vezetőjük. – Ó – mondta Silje kikerekedett szemmel. A lány viselkedése felbátorította Heminget. – Tudod, rám bízzák a legkacifántosabb feladatokat. Gyakran kockáztatom az életem másokért. Múltkor is egy ilyen ügy

miatt fogtak el – dicsekedett, miközben piszkos körmeit nézegette. A titokzatos idegen mintha mást mondott volna. „Egy aszszony miatt került bajba. Megfeledkezett az óvatosságról”, csengtek fülében a férfi szavai. Most mégsem törődött velük. – Nagy hatalma van a parancsnokának – mondta álmodozva Silje. – Eljött, hogy még egyszer segítsen rajtam. A kislányt majdnem elvitte a pestis. Nem tudom, mit csinált vele, de meggyógyította. És a megfagyott lábamat is. A keze olyan forró volt, amikor megérintett. Heming a fejét csóválta. – Kiről beszélsz? Persze, róla! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ő parancsolhat nekem. Ő nem áll fölöttem! Nem ismerem, soha sem találkoztam vele… Silje érezte, hogy túl messzire ment. Senki nem nevezhette meg Dyre Alvssont, a felkelők vezetőjét. Egy meggondolatlanul kimondott szó könnyen a várnagy kezére juttathatná. Olyan, mintha nem is létezne. És ő megfeledkezett erről. Furcsa, hogy Heming nem figyelmeztette. – Csak nem engedted be magadhoz? – kérdezte most a férfi, pedig az előbb határozottan tagadta, hogy ismerné a másikat. – Miért ne? – kérdezte értetlenül Silje. Heming hirtelen mozdulatot tett, mintha keresztet vetett volna. – Neked elment az eszed! Neked teljesen elment az eszed! Remélem, volt kéznél só és kenyér? – Nem értem. Minek? – Hogy sóval hintsd be a szobát! Egyedül ez segít. A só és a kenyér. És a kislány… mi van a kislánnyal? Remélem, keresztet rajzoltál rá azután, hogy… Vagy még jobb lett volna, ha olyan ezüst érmét teszel az ágy lába alá, amelyen kereszt van. Silje elsápadt. – Maria, az egyik asszony a majorból, tett egy ilyen érmét annak az ágynak a lába alá, amelyen Sol feküdt.

A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Hála az Istennek! Akkor semmi baj nem történt. És mi van az újszülöttel? Milyen kedves tőle, hogy érdeklődik az apróságok felől! Silje le nem vette a szemét a férfi csinos arcáról. Egyszerűen boldog volt, hogy ilyen tökéletes látványban lehet része. – A kicsi Dag, köszönöm, jól van. Talán túlságosan jó is a dolga. Az öreg Grete elkényezteti és tömi belé az ételt. Én már alig láthatom. – Remélem, vigyáztál a takaróira. – Ó igen, a maga… – Nem, nem, eszébe sem juthat, hogy megnevezze Dyre Alvssont! – Szóval, gondosan elrejtetted? – Hát persze, az ágyam matraca alá. – Reméljük, ott biztonságban van, Silje. Sajnos mennem kell. Köszönöm a finom ételt és italt! Láthatlak még valamikor? Silje elpirult örömében. – Ha úgy akarja? Felemelkedtek. A férfi odafordult Siljéhez és felemelte az állát, miközben egyre közelebb lépett hozzá. – Tudod-e, hogy veszettül csinos vagy, Silje? Az lesütötte a szemét és megrázta a fejét. A fülében lüktetett az arcába toluló vér. – Pedig így van. Megengeded, hogy… meglátogassalak? Silje rémülten nézett fel. – Természetesen tisztességesek a szándékaim – nevetett a férfi. – Csak látni akarlak. Emellett szeretek okos emberekkel beszélgetni. Silje akárhogy is próbált, nem tudott visszaemlékezni arra, hogy bármi okosat is mondott volna, amíg együtt voltak. Néhány kétségbeesett hangon kívül más nem jött ki a torkán. – Egy ideig nem tudlak meglátogatni, mert üldöznek minket és rejtőznünk kell. Nagyon magányos az életünk, elhiheted!

Ám amint a király emberei eltűntek innen, meglátogatlak. Olyan idegen és furcsa volt a férfi érintése. Még soha így nem érintették meg Siljét. Többször is próbálták megerőszakolni, de akkor fel volt készülve arra, hogy megvédje erényét, így ő maga is durván védekezett. Eddig mindig ő került ki győztesen az efféle „párviadalokból”. Heming keze valahogy nem égette úgy a bőrét, mint azé a másik férfié, akinek gyengéd, de erős volt a keze. Persze akkor egészen másról volt szó, az a férfi meg akarta gyógyítani… Miért kell most őrá gondolnia? Hisz Heming áll előtte, megérinti az arcát és a szemébe néz a csodálatos kék szemével, szomorúan mosolyogva. Szegény ifjú! Olyan az élete, mint az űzött vadé! – Természetesen felkereshet Benedek házában – mondta bizonytalan hangon. – Gondoskodni fogok arról, hogy fejedelmi ellátásban legyen része. – Nem, nem. Úgy nem mehetek – suttogta az ifjú. – Senki sem tudhatja, hol rejtőzöm. Árulók mindenhol akadnak. Silje meghallotta lentről Benedek hangját, és lesietett a lépcsőn. – Már azt hittem, soha nem akarsz lejönni onnan! – szólalt meg a festő, és alaposan szemügyre vette a lányt. Silje szégyenlősen visszamosolygott, amitől Benedek viselkedése még gyanakvóbbá vált. – Úgy nézel ki, mint a macska, amelyik éppen most falt fel egy kövér patkányt! – mondta savanyú ábrázattal. Silje ártatlanul felsóhajtott. – Nagyon gonosz velem, mester! A két férfi elhagyta a templomot, és ők ismét nekiláttak a munkának. – Sok jó tulajdonságod van, Silje – törte meg a csendet az öreg –, de úgy tűnik, nem érted a tréfát. A lány elgondolkodott. – Lehet, hogy igaza van – vallotta be Silje. – Régebben

mindig kész voltam a tréfára, és a dolgoknak csak a vidám oldalát láttam. De amióta elvesztettem a szeretteimet, minden megváltozott. Nehezen mosolyodom el. – Persze, persze, gyermekem. Nem is erre gondoltam. Azt hiszem, fölöslegesen aggodalmaskodom. Visszatér még a jókedved, meglásd! De… nem ártana, ha vigyáznál ezzel a fiúval. – Tudom – felelte Silje –, mégis azt hiszem, nem olyan rossz ő, mint amilyennek lefestik. Inkább boldogtalan. Velem mindig gyengéd és megértő. – Na, igen – sóhajtott Benedek. – Hát éppen ez az, amire ügyelned kell. Miután elkészültek a templommal, Silje visszatért a házimunkához. Egyszer régen tanúja volt egy felnőttek között zajló beszélgetésnek, amiből akkoriban nem sokat értett. Most viszont, ahogy felidézte, értelmet nyertek az addig üresnek hitt szavak. Egy idegen tért be szülei házába, és azt kezdte magyarázni, hogy az emberek az erőnek három fajtáját hordozzák magukban, az alkotó, a megtartó és a romboló erőt. Vannak olyan emberek, akik az egyik vagy a másik erőt tisztán testesítik meg. Ugyanez a helyzet az emberi munkával is, többnyire csak az egyik erőfajta kell az elvégzéséhez. A családanya testesíti meg leginkább a megtartó erőt. Silje bizony nem sokat mondhatott magáénak ebből a jeles tulajdonságból. Kötelességtudóan és alaposan elvégezte azt, amit rábíztak, de semmi öröme nem telt benne. Az egyetlen munka, ami magával ragadta, a festés volt. Úgy érezte, hogy ez az ő világa, itt van otthon és sehol másutt. Nem volt különösebben nagy művész, de volt érzéke a festészethez. Mint annyi más alkotó ember számára, Siljének is áldás és teher volt egyszerre a tehetsége. Nem élvezte a ház körüli munkát. Mindezt úgy próbálta leplezni, hogy egyre több feladatot vállalt magára.

Szerette nézni a megterített és finom ételekkel telerakott asztalt, de beleborzadt abba a látványba, ami étkezés után tárult elé. A tisztára sikált konyhaasztalon összemaszatolt tányérok, edények, ételmaradékok sorakoztak. És ez nap mint nap, újra és újra ismétlődött… Magának sem merte bevallani, mennyire terhére van a házi munka, a tehén- és lóistálló takarítása. Csak akkor érezte, hogy valóban alkot, ha olyan feladatot kapott, amely maradandó eredménnyel gazdagította. Az ismétlődés elvette munkakedvét még akkor is, ha finom kalácsot sikerült sütnie, vagy valami pompás ruhadarabot kötött. Úgy tetszett, más területen egyelőre nem bontakoztathatja ki képességeit. Jó lett volna álmodozni, de ezt most itt, e kedves emberek között nem engedhette meg magának. Eszébe jutott, hogy otthon mindig lustának tartották álmodozásai miatt. A legtöbben így vélekednek az alkotó, álmodozó emberekről. Benedek legalább megértette. – Művészlelked van, Silje, az már biztos. Csak abban kételkedem, hogy a festéshez van-e igazán tehetséged. Azt hiszem, meg kell találnod a neked való ösvényt. Tudod, nagy szerencsétlenség, hogy lánynak születtél, mert így kevés lehetőséged nyílik majd arra, hogy megleled, amit keresel. És őszintén szólva félek, hogy nem jutsz el arra az útra, amelyen járnod kell. Silje figyelmesen hallgatta, de nem szólt egy szót sem. Ő nagyobb tragédiának tartotta volna, ha fiúnak születik. Nem szívesen mondott volna le álmairól, amelyeket a fiatal Heming ébresztett benne. – Ügyelj arra, hogy gazdag emberhez menj feleségül. Akkor körülvehetnéd magad egy sor szolgálóval, te pedig élhetnél a művészetednek! Nyíltan vagy titokban. Gazdag ember kell keríteni neked! De miközben ezt mondta, végtelenül boldogtalannak látszott a saját tanácsa miatt. Silje mosolygott, és elmondta, hogy ő mindezt most nem

tartja olyan fontosnak. Afelől is biztosította Benedeket, hogy amíg az ő házában van, derekasan kiveszi a részét a munkából. A gyerekekre felváltva vigyáztak hárman, így mindenki el tudta végezni a saját munkáját. Silje örült, hogy most több időt tölthet a gyerekekkel. Örömmel tapasztalta, hogy egyre jobban érti Sol gyermekbeszédét. A kislány sokat fejlődött azóta, hogy idejöttek, bővült a szókincse, és a kiejtése is javult. Sol olyan volt, mint egy vadmacska. Zöld szemei csibészesen villogtak. Ha valaki nem teljesítette a kívánságát, dühösen ellenszegült. Silje néha megijedt a gyerek távolba révedő pillantásától. El sem tudta képzelni, mire gondolhat, mit láthat ilyenkor a kislány. Dag is egyre növekedett. Grete reggel szorosan bepólyálta, később Silje megpróbált lazítani a kötésen. A kicsi ilyenkor mindig abbahagyta a sírást. A haja kiszőkült, de ahhoz még kicsi volt, hogy bármi más egyéni tulajdonsága kifejlődhetett volna. Silje nagyon szerette a fiúcskát. Szeretete csak fokozódott, amikor visszaemlékezett arra, milyen körülmények között talált rá azon a furcsa éjszakán az erdőben. A napok egyhangú ritmusban követték egymást. Most így tél idején ötkor keltek, meggyújtották a tüzet, ittak egy kevés sört, lazacot ettek vagy egy kis füstölt húst. Utána végezte mindenki a maga dolgát, az istállóban, a teheneknél, vagy a konyhában. Kilenc, télen gyakran tíz óra körül ebédeltek. Utána vacsoraidőig keményen dolgoztak. Négy-öt óra táján elköltötték a vacsorát és kilenckor lefeküdtek. A télnek is megvoltak a maga sajátos teendői. Karácsony előtt le kellett vágni az arra szánt állatokat. Silje erre az időre az erdőbe menekült. Nem akarta végignézni, hogyan vágják le kedvenc állatait. Mindegyiket megszerette, miközben gondozta, etette őket, gyakran beszélt is hozzájuk. Kézen fogta Solt, és feldúltan járkáltak az erdő szélén, amíg a majorban befejezték a számára oly gyűlöletes munkát.

Egyik ilyen sétájuk alkalmával hirtelen megállt. Valami kellemetlen érzés fogta el. Sol kérdően nézett fel rá. Éppen a major fölötti magaslaton álltak. Silje még soha nem járt erre. Sokáig csöndben figyelte az erdei neszeket, majd újra elindult. – Nincs semmi baj – mondta a kislánynak, bár erről nem volt meggyőződve. Nem tudta volna megmondani, mit hallott, csak érezte, hogy van valami a közelben. Vagy mégis fölöslegesen aggódik? Biztosan egy jávorszarvas tévedt ide. Vadállatok nem jártak az erdőnek ezen a részén, különben nem merészkedett volna ilyen messzire a kislánnyal. Benedek nem volt otthon. Egy másik egyházkerületben kapott munkát, és mivel messze volt, oda is költözött arra az időre, míg elkészült. Úgy tűnt, nincs ínyére a dolog, mintha többet is ivott volna. – Jó lenne, ha velem jöhetnél, Silje! Milyen élvezetes volt együtt dolgozni! – Bizony szép volt – helyeselt a lány. – Sajnos most nem megy. Csak egy nyomorúságos vackom lesz, ahol aludni tudok, azt pedig nem oszthatom meg veled. Ezt Silje sem tagadhatta. Benedek nagyot sóhajtott. Sajnálta, hogy egyedül kell útnak indulnia. Egy este bekopogott hozzá az öreg. Alaposan leitta magát, látszott rajta, hogy diskurálni szeretne. Silje már ágyban volt, de kinyitotta az ajtót, mivel Benedek szólt be hozzá, Benedek, a ház ura, Silje atyai barátja és tanítómestere. Mint férfi, nem tűnt veszélyesnek. Ám Silje hamarosan belátta, hogy rosszul döntött, amikor kinyitotta neki az ajtót. Az öreg csak ült és locsogott, végül pedig elérzékenyülten Siljéhez fordult: – Nagyon magányos vagyok, Silje! Magányos és öreg. De

a te fiatalságod felmelegíthetne. Eddig nagyon jól megértettük egymást, ugye? Leült a lány ágyának szélére. Arca egészen közel került a lányéhoz, úgyhogy Silje láthatta véraláfutásos szemét és az öreg, ráncos bőr pórusait. Benedek beszéd közben folyamatosan csuklott. – Igen, így van. – Térdét felhúzva ült a báránybőr alatt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha… – Te csodálatos nő vagy, Silje! A templomban jöttem rá, amikor festettél. Ké… ké… kérsz egy k… orty pálinkát? Nem? Amikor dol… odl… oldalról láttam a melled, mert nekem van érzékem az ilyesmihez, tudod… meg tudom állapítani, mi a szép! Akkor…akkor…akkor fedeztem fel, hogy talán bennem is van még olyan erő, tudod, talán nem mondanék csődöt az ágyban... – Bocsásson meg, Benedek úr, de attól félek, felébresztjük Solt. Ezenkívül holnap korán kell kelnem. Jobb lenne elhalasztani ezt a beszélgetést. De Benedek tovább fecsegett. – És akkor azt mondtam magamnak, hogy Silje biztos megértő lesz egy szegény öregemberrel. Kezével megpróbálta fölhajtani a báránybőrt, de hirtelen megcsúszott és térdre esett a padlón. Siljének nagyon terhére volt ez a kései beszélgetés, így most kihasználta a kínálkozó alkalmat, és igyekezett megszabadulni az öregtől. Kibújt az ágyból és a részeg festőt eltámogatta az ajtóig. Az esés közben félrecsúszott az öreg sapkája, mulatságos látványt nyújtott. – Majd holnap folytatjuk a beszélgetést, Benedek úr! Remélem, nem látta meg senki, hogy ilyen későn bejött hozzám! Még kényelmetlen helyzetbe kerülhetünk mind a ketten, a jó hírünkről nem is beszélve. Benedek felnevetett. Mindig könnyen ellágyult, ha ivott. Tiltakozás nélkül hagyta, hogy a lány kituszkolja és belakatolja utána az ajtót.

Megkönnyebbülten dőlt neki az ajtónak. Még hallotta az öreg neszezését a hóban. Amikor végre Benedek ajtaján is kattant a zár, megnyugodva bújt vissza a meleg bőrök alá. Szerencsére a festő másnapra mindenről megfeledkezett. Silje hallotta, mikor méltatlankodva fellármázta az egész házat amiatt, mert lábnyomokat talált az ajtaja előtt a hóban. Grete biztosította afelől, hogy azok az ő nyomai. – Aha. Szóval dolgom volt odakint – mormogta maga elé. – Ez lesz abból, ha az ember felhajt este még egy pohárkával. Muszáj kimennie, a leglehetetlenebb órákban is. Silje megkönnyebbülten felsóhajtott.

6. fejezet Mire beköszöntött a tél, a járványnak is vége szakadt. A nagy hidegben nem lelt táptalajra. Elfújta az északi szél, mint az elszáradt falevelet. A major fölé magasodó hegycsúcsok különös erővel vonzották Siljét. Már nem a titokzatosságuk ébresztette fel kíváncsiságát. Ha olykor bátortalanul, lelkében bűntudattal fölpillantott a hófödte szirtekre, akarva-akaratlanul egy férfi vonásai sejlettek fel előtte. Silje álmai is csak olyanok voltak, mint a többi emberé, jóformán abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a szemét, elfeledett mindent. Csak arra az álomra emlékezett pontosan, amikor a szárnyas szellemek jelentek meg előtte. Még egyszer álmodott valami hasonlóan szégyenteljeset. Aznap reggel ismét erőtlenül, fáradtan ébredt. Már nem emlékezett rá, hogyan kezdődött. Egyszer csak fegyveresek fogták közre. Hamarosan feltűnt a hóhér, oldalán segédeivel. Nem tudta, mivel vádolják, de azt látta, hogy izzik bennük a gyűlölet. Kétségbeesésében csak egyvalami jutott

eszébe, amit szembe szegezhet a haragjukkal. Vetkőzni kezdett, lassú mozdulatokkal levetett magáról minden ruhát. A katonák leengedték fegyverüket, és ámulva vették körül, zavart, de várakozásteli tekintettel. Akkor megszólalt a parancsnokuk: – Rajtad már ez sem segít! Meg kell halnod! Hirtelen zaj támadt, valaki félretolta a fogdmegeket, és ott állt előtte a farkasbundás férfi. Haja inkább sörényre emlékeztetett, amelyből szarvak álltak ki. Szemében vágy égett a lány iránt, hiába is próbálta leplezni. Lassan odament a meztelen Siljéhez, és egy dombra vezette. Mindenki szeme láttára végigsimogatta a lány testét. Silje nem is vágyott már másra, csak hogy a férfi levegye magáról farkasbundáját. De a férfi Silje mögé állt, éppen úgy, mint az ördög a templomi freskón. A katonák még mindig ott voltak. A férfi, mit sem törődve velük, a lány mellére tette kezét. És ő egyre izgatottabbá vált attól, hogy nézik. Tudta, hogy álmodik, és hogy bármikor visszatérhet a valóságba. A férfi hosszú, érdes nyelvével megnyalta a nyakát, állát, majd maga felé fordította, eléje térdelt és nyelvét végigsiklatta a combján. Siljét édes forróság öntötte el. Lihegve ébredt. Egyszerre örült a bensejében tomboló vágynak és szégyenkezett miatta. Benedek aggódott, hogy Silje magányos, így egyik alkalommal magával hozott néhány fiút a szomszédos majorból. Siljének azt mondta, hogy jobb, ha néha másokkal is találkozik, legalább nem gondol annyit Hemingre. Silje hiába bizonygatta neki, hogy már egyáltalán nem érdekli Heming, az öreg csak nevetett. – Legyél csak többet veled egykorú, tisztességes fiúk társaságában – mondta elégedetten. – Azt hiszed, nem vettem észre, hogy folyton álmodozol?

A fiúk valóban rendesen viselkedtek vele. Szabályosan körüldöngték. Amikor beszéltek vele, állandóan egymás szavába vágtak. Folyton-folyvást megpróbálták felülmúlni egymást lovagiasságban és udvarias viselkedésben. Igazán mulatságos volt. Végül az egyik összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte, hogy meglátogathatná-e Siljét szombat este. A lány megrémült. Tudta, hogy teljesen rendjénvalók az ilyen látogatások, azt is tudta, hogy nem kell levetkőznie. A. fiú melléje fekhetett az ágyra, de csak a cipőjét volt szabad levetnie. Siljének még soha nem voltak hasonló kérői, és nem is vágyott rájuk. Benedek szerencsére észrevette, hogy kényelmetlen helyzetbe hozta Siljét, és segített rajta. A kérők dolgukvégezetlenül odébbálltak, Benedek pedig bevallotta, hogy ez volt élete egyik legsikertelenebb vállalkozása. Heming újra feltűnt. Akkor állított be, amikor Benedek valahol távol dolgozott, az asszonyok pedig látogatóba mentek, és magukkal vitték a gyerekeket is. Silje összerezzent, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtón, de amikor meglátta, ki áll odakinn, gondolkodás nélkül kinyitotta. – Örülök, hogy eljött! – mondta. Látszott az arcán, hogy komolyan így érzi. A férfinak le kellett hajolnia egy kicsit, hogy beférjen az alacsony ajtón. – Milyen kellemes itt bent! – dicsérte Silje szobáját. – Mindennek tisztaságszaga van. Igazán szép az a hangafű az asztalon! Csak nem te szőtted azt a szőnyeget? Látom, faragni is tudsz! Tényleg igazi művész vagy, Silje! A lány zavartan mosolygott. Túlzás volt szőnyegnek ne-

vezni azt a lábtörlőt. Bár valóban mindent megtett azért, hogy otthonos legyen a kunyhó, erre más is képes lett volna. – Miért nem ül le? Ha valamire szüksége van, csak szólnunk kell a szolgalegénynek. – így akarta Heming tudomására hozni, hogy nincsenek teljesen egyedül a majorban. – Sajnos nem maradhatok soká, kedves Silje. Úgyhogy az erényed nincs veszélyben. Most nincs. Kérlek, ne ijedj meg, tisztességesek a szándékaim, csak tréfáltam veled. Szörnyen szomjas vagyok. Ha hoznál nekem egy kupa sört, hálás lennék. – Mindjárt hozom – felelte Silje, és már indult is a konyhába. Mire visszatért a sörrel, Heming már az asztalnál ült. Igazán szépen volt felöltözve. Talán előkelő barátaihoz indult látogatóba, vélte Silje. Biztos volt benne, hogy Heming úri családból származik. Miután ő is leült az asztalhoz, az ifjúhoz fordult. – Kérdezhetek valami egészen bizalmasat? – hangzott bátortalanul. – Kérdezz nyugodtan! De ne aggódj, nincs feleségem, csak annyit mondhatok, hogy őrülten szeretlek, de visszafogom magam, nem akarok véteni ártatlanságod ellen. – Ne tegyen bolonddá – dadogta Silje szörnyű zavarában. – Csak azt szeretném megtudni, miért nevezik a várnagy gyilkosának? A férfi hanyagul vállat vont. – Mert megöltem. Régi história ez. Most legalább tudod, miért nincs egy pillanat nyugtom sem. Egy férfinak küzdenie kell azért, amiben hisz. És én a szabad Norvégiában hiszek. Ne gondold, hogy aljas módon hátbatámadtam a várnagyot, és úgy végeztem vele. Nem így történt. Élethalál harcról volt szó. Vagy ő, vagy én. És én győztem. Silje bólintott. Kicsit szédült. – Borzalmas lehetett. – Igen, az volt.

– És maga Dyre Alvsson jobbkeze? – kérdezte Silje. hangja elárulta, mennyire csodálja ezért a férfit. – Így is mondhatnánk – mondta Heming közömbösen, de azért látszott rajta, hogy büszkeséggel tölti el a lány csodálata. Silje észrevette, hogy Heming most nem tiltakozott, amikor a felkelők vezéréhez fűződő kapcsolatát hozta szóba. Ezt a bizalom jelének tekintette. – És… az a levél… a királyi pecséttel? Hogyan tettek szert rá? – Ezt mintha már kérdezted volna egyszer. De mindegy, elmondhatom. Ez volt az első feladatom, amit a fölkelők rám bíztak. Szükségünk volt egy ilyen levélre, és csak a királyi futártól szerezhettük meg. Hát innen a levél. – És mi van a futárral? – Hát, ő már nincs köztünk. De biztosíthatlak, hogy égetően szükségünk volt arra a levélre! Silje szinte maga előtt látta, hogyan történhetett az egész. Csak nehezen palástolta rosszullétét. Heming kényelmesen hátradőlt a székben és tarkója mögött összekulcsolta a kezét. – Tudod, fontos vagyok a felkelők számára. Ennek több oka is van, de erről most nem beszélhetek. – Igen, megértem. A férfi kiitta maradék sörét és felállt. – Nem éhes? – próbálta marasztalni Silje. – Szívesen hozok valami harapnivalót. – Nem, most nem. Sietnem kell. De hamarosan visszatérek. Hamarosan, elhiheted. Az utolsó szavakat már suttogta, és mielőtt Silje észbe kaphatott volna, a férfi könnyedén megcsókolta. Egy pillanat múlva már a lován ült és elvágtatott. Silje azt hitte, álmodik, csak állt az ajtóban, kezét szájára tapasztva. Megcsókolta! A legszebb férfi, akit valaha látott, megcsókolta őt, a büszke Silje Arngrimsdattert!

Milyen tisztelettudóan viselkedett. Tulajdonképpen nem lett volna szabad férfit engedni a szobájába, de tudta, hogy Hemingtől nem kell tartania. Hisz megmondta, hogy lovagnak tartja magát, és ezt be is bizonyította. Mégsem volt minden tökéletes. Nem tetszett neki a történet, amit a férfi elmesélt, és a közömbös hang sem, ahogy mesélte. Persze nem szabad arról megfeledkeznie, hogy Heming még nagyon fiatal. Gyorsan odaszaladt az ablakhoz, hátha megpillantja még a férfit. Ám abban a pillanatban elbotlott valamiben és alaposan beverte a lábát. Lehajolt, hogy megdörzsölje a fájó részt. De hát mi ez? Hogy kerül ide a láda? Ezek szerint ebbe rúgott bele… az egyik sarka kiállt az ágy alól. Még mindig nem értette, hogy kerülhetett ide, amikor már régóta hozzá sem nyúlt. Végül kihúzta a ládát az ágy alól és kinyitotta. Ott feküdtek szépen sorban a fehérneműi, a kabátkája és… Szíve egyre hevesebben vert, keze remegni kezdett. Dag takarói eltűntek! Heming könnyen elrejthette bő köpenye alá a fiúcska kelengyéit… Hát ezért kérdezte, hogy olyan helyre dugta-e, ahol senki nem talál rá! És ő, bolond, beleesett a csapdába és elmondta, hogy a gyerek holmija biztos helyen van a ládájában, az ágya alatt. Ezért izgatta annyira a csecsemő hogyléte! Dühös volt, kétségbeesett és csalódott. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Nem lett volna szabad! Kétségbeesetten rohant ki az ajtón. Még látta, ahogy a férfi a majorból kivezető úton lovagol. Már egészen közel járt az országúthoz. Silje a lovas után vetette magát. – Várj! – kiáltotta. Vékony hangját visszaverték a hóborította szántók és mezők. – Várj! Kérlek, várj meg!

Mire az országúthoz ért, Hemingnek már hűlt helye sem volt. Régesrég elvágtatott Trondheim irányába. Silje tovább futott, pedig semmi reménye nem volt már arra, hogy beérheti a lovast. Szegény Dag! Mindenét elvesztette az ő meggondolatlansága miatt! – Azonnal hozd vissza a takarót – kiabálta elcsukló hangon a pusztaságba. – Hisz ezen kívül semmije sincs szegénynek! Ez az övé! Senkinek sincs joga meglopni egy gyereket! Egyszer együtt nézték át Benedekkel a gyerek holmiját. A vászon, amibe testét közvetlenül bebugyolálták, egy párnahuzat volt. Az öreg szerint C. M. monogramot hímeztek rá cifra betűkkel, afölé pedig koronát, amiről Benedek azt állította, hogy bárói korona. Csak akkor tért magához, amikor már majdnem beért az erdőbe. Az utat itt már beárnyékolták a magas hegycsúcsok. Eszébe villantak a Jéghegyek Népéről hallott mondák. Benedek egyszer azt mesélte, hogy Tengel az egyik csúcsról figyeli a völgyben történő eseményeket. Arról is mesélt az öreg, hogy Tengel varázslattal pusztította el azokat, akik valaha otthonából elűzték. Minden tettével a Gonoszt szolgálta. A Sátán azzal jutalmazta, hogy jólétben élt, és hogy kapcsolatot tudott teremteni a szellemvilággal. Silje rémületében azt hitte, hogy az útra vetődő árnyék Tengelé, amint ott ül a hegycsúcson és őt figyeli, arcán gúnyos, ördögi vigyorral. Szerencsére gyorsan magához tért. Lelassította lépteit, de kitartóan folytatta reménytelen útját észak felé. Zihálva vette a levegőt, térde megrogyott. Mit mond majd Dagnak, ha az egy szép napon elébe áll és származásáról kérdezi? Vissza kell szereznie a ruhákat! Legalább a gyönyörű, aranyhímzéses sálat. Az erdő lassan bezárult Silje mögött. Hogy volt képes Heming ilyen aljas módon becsapni őt? És utána még meg is csókolta! „Nemsokára visszatérek!”, jutott eszébe Heming ígérete. Azt szeretné ő látni! Nem, nem

jön vissza… és ha mégis… akkor az Isten legyen irgalmas hozzá! Elkeseredésében sírni kezdett. Az arcán legördülő könnycseppek szinte megdermedtek a bőrén a téli hidegben. Nem bírta abbahagyni, sőt egyre jobban zokogott. Hirtelen kezdett sötétedni. De Siljét ez sem tántorította el reménytelen küldetésétől. Lódobogást hallott maga előtt. Reménykedve törölte ki szeméből a könnyet, hogy jobban lásson. Talán meggondolta magát? De nem Heming volt az, hanem parancsnoka, akiről az ifjú azt mondta, nem ismeri, és aki ha megjelent valahol, félelmükben keresztet vetettek az emberek. Az a férfi állt előtte, aki segített rajta, amikor csak kellett, az a férfi, akinek képét hiába próbálta kiűzni gondolataiból. Eddig csak kétszer találkozott vele, akkor is csak rövid ideig voltak együtt. A férfi mégis követte, még legtitkosabb álmaiba is. A férfi megállította lovát. Silje elébe ment és a ló kantárára tette a kezét. – Elvette – zokogta. – Elvette! – Mit vett el? – kérdezte mereven. – Mindent, amit csak Dagtól elvehetett. Az anyai örökségét. A sálat, a takarókat, mindent, amije csak volt. Pedig maga figyelmeztetett arra, hogy vigyázzak a holmira. De ő kijátszott engem és ellopta, amit akart. Mit tegyek? Vissza kell szereznem Dagnak, ami az övé! Kimerülten a férfi combjára hajtotta fejét, még a vastag téli ruhán keresztül is érezte a belőle áradó meleget. Mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna, amikor Silje Dag örökségét emlegette. Mi járhatott a fejében? Tekintete végigsiklott a lányon, fedetlen nyakán, sírástól reszkető vállain. Mintha meg akarta volna simogatni a fejét, de meggondolta magát és gyorsan visszahúzta a kezét. A férfi felnevetett. Silje kíváncsian ráemelte a tekintetét. A

férfi kivett valamit a nyeregtáskájából. – Nálam van, amit keresel, Silje. Találkoztam Heminggel és kényszerítettem, hogy adja vissza, ami téged illet. Ott volt a kezében a sál, a takaró és a vászondarab. Silje könnyek szántotta arca felragyogott. – Hát visszaszerezte? Hirtelen lefagyott arcáról a mosoly. Hátha nem akarja viszszaadni. Mi van, ha meg akarja tartani? A férfi mintha kitalálta volna mire gondol, megrázta a fejét. – Téged illet, Silje. Őrizd meg Dag számára. Csak arra kérlek, legközelebb jobban zárd el. Gyere, ülj fel mellém a lóra, visszaviszlek a majorba. Felsegítette a lányt a lóra, és ahogy egy hölgyet illik, maga elé ültette úgy, hogy mindkét lába ugyanazon az oldalon legyen. – Meg sem kérdeztem, hogy kerülsz ide ebben a hidegben – kérdezte mély hangján –, fedetlen fejjel, egy szál ruhában? Szerencse, hogy ma nincs rossz idő. Tedd a fejedre Dag sálát, a köpenyem pedig megmelegít mind a kettőnket. Silje tiltakozott, felzaklatta a férfi közelsége. – Nem vehetem föl a sálat. Túl előkelő ez nekem. – Ki lenne méltó rá, ha nem te, kedvesem? Amit nem akart megtenni Silje, megtette a férfi. A lány fejére terítette a sálat és megkötötte az álla alatt. Jólesett neki a meleg. A füle már fájt a hidegtől. A férfi ráterítette köpenyét, úgy érezte, mintha egy kicsi házikóban ülne, amelyet a férfi teste melegített fel. – Megengedi, uram, hogy magába kapaszkodjam – kérdezte félénken. – Jól teszed, ha belém kapaszkodsz, különben leesel – nevette el magát. Silje erre óvatosan átkarolta, és megkapaszkodott hátul a ruhájában. Egészen közelről érezte a férfi izmos testéből áradó

meleget. Meghúzódott a széles vállak alatt. Eleinte megpróbált úgy ülni, hogy ne simuljon hozzá a férfihoz. De hamar rájött, mennyire kényelmetlen így utazni és megkönnyebbült sóhajjal, biztonságot keresve, a férfi vállára hajtotta fejét. Homloka a férfi állához és nyakához simult. – Hát ennyire rosszul megy a sora, hogy kénytelen meglopni egy szegény gyereket? – kérdezte dühösen Silje. – Nem érted, miről van szó, Silje? – a férfi torkából feltörő mély hang megrezegtette a lány haját. – Benedek mesélt nekem a monogramról és a bárói koronáról. Az sem véletlen, hogy a gyerekre a városkapu közvetlen közelében akadtál. Nem volt valami nehéz még Hemingnek sem kitalálni, ki lehet a gyerek anyja. Meg akarta zsarolni! Már régóta ez lehetett a terve. Te pedig azt hitted, hogy túl akar adni a ruhákon, amelyek önmagukban nem valami értékesek. – Micsoda aljasság! Kihasználni egy nő szorult helyzetét, hogy pénzt csikarjon ki tőle! Ezek szerint Heming is ismerte a monogram titkát. – Ennyire pontosan nem. De tudta, hogy az egyik ruhadarabon megtalálja a megfejtést. Silje most már jobban kapaszkodott, hisz könnyen leeshetett volna a nyeregből. – Be kell vallanom, hogy gyakran elítéltem Dag anyját, amiért kitette védtelen gyermekét. De talán nincs is jogunk arra, hogy ítélkezzünk fölötte anélkül, hogy ismernénk tettének valódi okait. A férfi nem szólt egy szót sem. Kellemesen meleg volt a farkasbunda, szinte csak az orra látszott ki belőle. Silje érezte, hogy testét elönti a forróság. Elszégyellte magát és távolabb húzódott kísérőjétől, de még így is a vállán érezte annak szapora szívverését. A férfi meg sem moccant és hallgatásba burkolózott. – Hol találkozott Heminggel? – törte meg a csendet Silje. – Talán elmondta, hogy nála van Dag holmija?

– Ennek most semmi jelentősége, Silje. Inkább beszéljünk rólad! Silje elmondta, hogy remekül érzi magát a majorban, ami igaz is volt. Közben a férfi mellkasán nyugtatta kezét, ahonnan a forróság áradt. A ló csendben tovább poroszkált velük a szürkületben. – Szeretnél megint Benedekkel együtt festeni? – Igen, de honnan tudja? – Az öreg mesélte nekem. – Szóval beszélt vele? – Igen, néha összeakadunk. Silje elhallgatott. – Kérdezhetek valamit? Hol van a maga otthona? Hol van olyankor, amikor rejtőznie kell? A férfi nevetett. – Amikor rejtőznöm kell, egy elhagyatott kunyhóban lakom az erdőben. Silje összeráncolta szemöldökét. – Jártam arrafelé, nem is olyan régen. Egészen közel lehettem a kunyhóhoz. – Tudom. Láttalak téged és a kislányt is. – Akkor maga volt az… éreztem, hogy valaki figyel minket. – Észrevetted? Láttam, hogy megállsz és körbenézel. – Igen. Miért nem jött elő? – Nem akartam fölöslegesen rád ijeszteni. – Pedig örültem volna neki, ha akkor találkozunk. A férfi visszatartotta lélegzetét, mintha fájna valamije. Össze kellett szednie magát, hogy természetes hangon tudjon válaszolni. – Ahogy ott álltál, láttam, hogy felizgatott valami. – Igen. Akkor vágták le télire az állatokat. Aggódtam az életükért. A férfi bólintott, ezek szerint megértette.

– Már nem félsz tőlem? – Nem. Miért kellene félnem? – De hát senki nem mondta el neked, hogy én…? – Ó, láttam, hogy a többiek tartanak magától. Azt hiszem a tudatlanságuk az oka. Mintha baj lenne, ha valaki ért az orvosláshoz. A férfi meglepetten nézett rá. – Miket beszélsz, gyermekem? Hogy én értek az orvosláshoz? El ne mondd senkinek, hogy ismersz engem! Veszélybe sodornád az életed. Hidd el, nem jó engem ismerni. Senki, senki nem akar velem ismeretségbe kerülni. Azt hiszem, te is túl sokat tudsz ahhoz képest, hogy milyen környezetbe születtél. Benedek elmesélte, honnan a műveltséged. Jobb, ha letagadod, amit tudsz. Néhány éve megégettek itt a közelben egy asszonyt mint boszorkányt csak azért, mert többet tudott a többinél. – Milyen gonoszak tudnak lenni az emberek! – Nem ez a legborzasztóbb, hanem a papok tudatlanságból fakadó gonoszsága, amely megakadályozta őket abban, hogy könyörületességet gyakoroljanak. Igyekezetükben, hogy eltakarítsák a Sátán művét, nem érdekelte őket, hány embert kínoznak és ölnek meg. Mennyivel férfiasabban és érettebben viselkedett, mint Heming! És a jelenléte is mélyebben megborzongatta! – Milyen szép ruhában volt ma Heming – mondta Silje keserűen. – Az egyik szeretője úgy látszik annyira megkedvelte, hogy neki ajándékozta férje néhány ruháját – gúnyolódott a kísérője. – Megdöbbent a vakságom! Hogy voltam képes Heminget ennyire vonzónak látni! – mondta bűnbánóan a lány. – Mert valóban vonzó – felelte higgadtan a férfi. – Ez a legnagyobb adottsága, amit aztán kihasznál a végsőkig. Te pedig nagyon fiatal és tapasztalatlan vagy még – fűzte hozzá

megértőn. – Remélem… – nehéz volt hangosan kimondani, amire gondolt –, remélem nem használta ki a hiszékenységed? – Csak annyira, amit már elmeséltem. Másba nem is mentem volna bele. A lovas hallgatott, de Silje érezte, hogy szája mosolyra húzódik. Talán naivsága miatt neveti ki? Nem, nem. A férfi sóhaja inkább megkönnyebbülésre utalt. Vagy mégis másra gondolt? A ló hirtelen megállt. Megérkeztek a majorba, Silje észre sem vette. A szolgalegény kijött, aztán kicsit távolabb megállt. Silje csalódott volt, még annyi mindent meg akart kérdezni. A férfi leugrott a lóról és feléje nyújtotta kezét, hogy lesegítse. Silje bizalommal kapaszkodott kísérőjébe. Arca egy pillanatra olyan közel került a férfiéhoz, hogy égette a pillantása. Megzavarta, amit látott. A férfi sárgászöld szemében mélységes aggodalom fénylett. Silje nem tudott tovább uralkodni magán. Szeméből patakokban folyt a könny. Szerencsére gyorsan összeszedte magát és egy határozott mozdulattal letörölte könnyeit. A férfi elengedte és odaadta neki Dag ruháit. – Köszönöm, hogy bízol bennem – suttogta olyan halkan, hogy csak Silje hallja, mit mondott. Búcsút intett és elvágtatott. Silje csak akkor indult meg befelé, amikor a férfi alakja már eltűnt a láthatáron. Teste továbbra is izzott a forróságtól. – Kint jártál? – kérdezte óvatosan a szolgalegény. – Igen. Vissza kellett szereznem valamit, amit elloptak tőlem. Dyre Alvsson jött a segítségemre. A legény hitetlenkedve ráncolta a homlokát. – Dyre Alvsson? Abban a pillanatban gördült be az udvarra Benedek kocsija, így nem folytathatták a beszélgetést. Silje neki is elmondta a

történteket, amíg kifogták a lovakat a kocsiból. – Dyre Alvsson? – kérdezte kételkedve Benedek. – Itt valami nincs rendjén. Dyre Alvsson már régóta nem járt erre. Tényleg ő volt az? A fiú értetlenül rázta a fejét. Benedek már sejtett valamit. Siljéhez fordult. – Eddig egyszer láthattad Dyre Alvssont, a templomban. Ő volt az, aki Heminggel együtt a toronyban rejtőzött. Vele találkoztál ma is? Silje döbbenten nézett vissza az öregre. – Őt láttad ma is? – ismételte meg Benedek. – Persze… azaz – Silje elgondolkodott. – Azt hittem, ő… de hát akkor kicsoda ő? Ki az az ember, akit ördögként ábrázoltam a templomban, aki mindig ott terem, ha szükségem van rá? – Tudom kire gondolsz. Én is találkoztam vele lent az úton. Búskomor volt, és ez rosszat jelent. Benedek mély lélegzetet vett. Pillantása találkozott a szolgáéval, majd Siljéhez fordult. – Megmondhatom, kicsoda ő valójában, de légy erős! – Tudni szeretném, kivel állok szemben. Elegem van a kitérő válaszokból és rémült pillantásokból! – Nem ítélhetsz el valakit azért, mert fél. Tényleg tudni akarod, ki a te félelmet keltő védelmeződ? – Az ég szerelmére, hát persze! – A neve Tengel – mondta Benedek és megköszörülte a torkát –, Tengel, a Jéghegyek Népének fia.

7. fejezet Mit mondott Benedek? Tengel, a Jéghegyek Népének fia? Még a gondolatra is kirázta a hideg.

Emlékezetében rég elhangzott szavak csengtek fel : „Tengelnek nincs sírja. Kortalan – mindig olyan idősnek látszik, amilyennek ő akarja. Ritkán mutatkozik emberek között. Lelkét eladta az ördögnek.” – Nem! – kiáltott fel Silje – Ez nem lehet igaz! – Természetesen nem ő az a Tengel, akiről mesélnek – mondta Benedek. Silje érezte, hogy az öreg hangja bizonytalanul cseng. – Ne hallgass a bolondokra, akik hisznek a babonákban! A szolgalegény elszörnyedve hallgatta gazdája merész szavait. Amikor megszólalt, hangja természetellenesen magas volt. – Akkor mindenki babonás bolond, aki csak ismeri. Hisz mindannyian tudjuk, hogy… természetfeletti képességekkel rendelkezik. Silje most már értette, miért tűnt fel a férfi, amikor csak szüksége volt rá. Rendkívüli érzékenységével megérezte Silje hangulatváltozásait. Tudta, mikor lehangolt, szomorú vagy éppen vidám. És ahogy gyógyított… Silje magán érezte a férfi forró kezének tapintását. Visszaemlékezett első találkozásukra. Amikor az éhhalálhoz közel, tompa aggyal képes volt kimenteni Heminget a fogdmegek karmaiból. Szinte semmiségnek tűnt ennek az emberfeletti erőt igénylő feladatnak a teljesítése. De amint a farkasbundás ismeretlen eltűnt, eltűnt vele Silje minden akaratereje is. Úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Lehet, hogy nem önerejéből oldotta meg a feladatot? És az álmok? A valóságnak tűnő álmok, amikor a férfi mint valami alvilági szellem jelent meg... Silje kezébe temette arcát és berohant a szobájába. Az ágyra vetette magát és bebújt a báránybőr alá. Még a fejét is betakarta. Úgy feküdt ott összegömbölyödve, mint egy riadt egér, amikor Benedek és a szolgalegény utána mentek. – Silje – hallotta az öreg kérlelő hangját. – Értsd meg, hogy

ő nem az a Tengel! Csak szörnyű leszármazottainak egyike! Nem, nem mondhatsz róla ilyesmit, kérte némán. Mellkasát valami görcsösen összeszorította. – De hát hol lakik? – hallatszott tompán a bőr alól. Benedek széttárta a karját. – Senki sem tudja. Néha csak úgy megjelenik az emberek között. Aztán mintha a föld nyelte volna el. Silje felordított. Nem akart már semmit sem hallani. Benedek azt hiszi, hogy a gonosz Tengel az ő védelmezője, gondolta kétségbeesetten. Silje biztos volt abban, hogy az öreg el is hiszi, amit állított. Elég csak felidézni, hogyan beszélt róla. – De azért ő is részt vesz a felkelésben? – kérdezte gyorsan a lány, mintha fogódzót keresne. Lassan, tétovázva felhajtotta a báránybőr szélét. – Már én is gondolkodtam ezen – felelte kedvesen Benedek. – Amikor először találkoztam vele, megmentette az ifjú Heming életét! – Nem tudom, milyen kapcsolat van kettejük között. – Kicsoda tulajdonképpen Heming? – folytatta a kérdezősködést Silje. Örült, hogy végre más irányba terelheti a beszélgetést. Benedek segélykérően pillantott a szolgafiúra. – Sajnos nem tudjuk. Néhány éve annak, hogy feltűnt Tröndelagban. Azóta sorra aratja sikereit az asszonyok körében… Siljének már nem fájt ez a megjegyzés. Teljesen elhidegült tőle. Amióta kiismerte, rájött, hogy csak csodálatosan szép arca vonzotta olyan nagyon. – Úgy látom, elfelejtetted – állapította meg Benedek. – Örülök neki. A fiatal lányok gyakran összekeverik a csodálatot a szerelemmel. Rabul ejti őket egy szép arc, később persze rájönnek, hogy az imádott férfit az irántuk érzett szerelem tette széppé. – Benedek sóhajtott, majd rövid hallgatás után tovább

mesélt Hemingről. – Egy ideig egy környékbeli parasztnál lakott, de amióta beállt a felkelőkhöz, nincs állandó lakhelye. Heming igazi kalandor. Nincsen tekintettel semmire és senkire. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy annyira érdekelné őt a felkelés ügye. Arra jó neki az egész, hogy a hőst játssza. Azt hiszem, eddig többet ártott, mint használt nekik. De talán kérdezd meg őt, hogy ki is valójában! – Inkább nem! Nincs már semmi mondanivalóm annak a tolvajnak! Benedek igen elégedettnek látszott. Silje ettől fogva nem lelt nyugalmat. Tengel titka éjjelnappal lekötötte a gondolatait. Éjszaka a saját kiáltozására ébredt, napközben sikertelenül próbálta más irányba terelni figyelmét. Leginkább azért aggódott, hogy nyugtalansága nem kívülről, hanem belülről fakadt. Vágyakozó pillantással kutatta a környező dombokat. Néha úgy látta, füst száll fel az egyik tisztásról, máskor kihaltnak vélt mindent. Rettegett attól, hogy a férfi esetleg útra kelt és soha többé nem láthatja viszont. De amikor egyre többször szállt fel füstfelhő az erdőből, azt kívánta, bárcsak elmenne a környékről. Az lett volna a legjobb, ha meg sem ismeri. Közeledett a karácsony. Más lesz ez az ünnep, mint az előző karácsonyok. Csendes, gondokkal terhes napok elé néztek. A családok, akiknek együtt kellett volna ünnepelni, széthullottak ebben az évben. A családtagok elvesztése miatt érzett fájdalmat eddig sikerült a hétköznapok gondjaiba fojtani. Most vált csak érezhetővé a hiány. Az öröm, melegség és biztonság most nem lengte körül az asztalt… Mintha elfelejtettek volna mosolyogni. Silje és Benedek is végezte a maga dolgát, gyakran könnyes szemmel. Ha Sol nincs velük, nem is készültek volna idén a karácsonyra.

Akkor még nem sejtették, hogy hamarosan gyökeresen megváltozik életük. Az elkövetkező néhány napban rájöttek, hogy milyen boldogok is voltak egymással az elmúlt hónapokban. Egyik nap kocsi gördült a főépület elé. Egy asszony szállt ki belőle. Tekintete magabiztos volt, álla határozott. A legutolsó divat szerint volt öltözve. Körgallérja, gyöngyökkel kirakott kalapja, puffos ujjú, alul berakott ruhája kirítt a szegényes környezetből. Mögötte egy tizenöt éves forma fiú baktatott, rosszkedvűen és elégedetlenül. – Az ördög vigye el! – morogta Benedek. – Szerencsétlen unokaöcsém özvegye. Hogy a pokolba került ide? Egy kislány szállt még ki a kocsiból, hasonlóan savanyú ábrázattal. Aki ilyen kövér, annak minden oka megvan rá, hogy ilyen képet vágjon, gondolta Silje. – Abelone! – sietett elébe Benedek. – Ez aztán a meglepetés. Mi szél hozott erre? – Kedves Benedek! – kezdte lehengerlően az asszony. – Hallottam a szerencsétlenségről. Hidd el, megértem, micsoda veszteség ért bátyád és családja halálával. Arra gondoltam, hogy kötelességem segíteni rajtad. Hisz már csak mi maradtunk meg egymásnak, meg ezek a bájos gyerekek. – Úgy látszik, Trondheimben elfogyott az élelem – dünynyögte Benedek. Majd Abelonéhoz fordult és hangosan azt mondta: – Természetesen szívesen látunk benneteket karácsonyra. A szívélyes meghíváshoz Benedek olyan képet vágott, mintha ecetet nyelt volna. – Karácsonyra? – kacagott Abelone. – Csak nem képzeled? A gyerekeimnek friss vidéki levegőre van szükségük, neked pedig egy asszonyra, aki vezeti a házat. Úgy döntöttünk, kedvesem, hogy hozzád költözünk. Kutyakötelességem, hogy törődjek veled. Szeretném, ha életed alkonyát nyugalomban

töltenéd. Miközben Benedeknek földbe gyökerezett a lába az ijedtségtől, Abelone már ment is felfelé a lépcsőn. – Jó napot! – köszönt kegyesen Gretének és Mariának, és röviden biccentett a szolgalegény felé. – Ez a kicsi lány meg hogy kerül ide? Sol ijedten bújt el Maria szoknyája mögé. – Ő Sol – jelentette be büszkén Benedek. – Bemutatom neked Siljét is. Ők ketten és a kicsi Dag nálunk laknak. Abelone jeges tekintetét Siljére emelte. – Csak nem a rokonaid ők is? – Nem, de legalább olyan kedvesek a szívünknek, mintha azok lennének. A két idős asszony és a szolgalegény egyetértőn bólogattak. – Hát így állunk – jegyezte meg Abelone röviden. – Gyerünk, nézzünk körül odabenn! A ház hangulata teljesen megváltozott. Abelone hallani sem akart arról, hogy csendes imádkozással töltsék a karácsonyt. „A halottak emléke nem árnyékolhatja be az ünnepünket!”, mondogatta. Úgy kommandírozta a szolganépet, mint egy hadsereget. Különösen Siljét gyötörte, ösztönösen gyűlölte a lányt. Hallani sem akart arról, hogy Dag a házban maradjon, de Solnak is jobb volt, ha nem mutatkozott. Benedek őrjöngött a méregtől és többet ivott, mint azelőtt bármikor. Abelonénak mindenről megvolt a kialakult véleménye. – Remélem, tisztában vagy azzal, hogy a fiam a major egyetlen örököse. Fel kell újítani ezt a nyomortanyát! Végtére is nem mindegy, hogy néz ki, amit majd megörököl. – Azért arról se feledkezz meg, Abelone, hogy Silje és a gyerekek az én vendégeim. Amíg én élek, addig ők is itt maradnak. Nincs több mondanivalóm! A major lakóit nyomasztotta Abelone jelenléte.

Szenteste reggelén Silje, mint oly sokszor azelőtt, elindult a major fölötti kaptatón. Most is látta a füstöt, amint az ég felé kúszott a havas fák között. Vajon lesz-e elég bátorsága ahhoz, hogy továbbmenjen? Olyan sokszor akart már odamenni, de visszatartotta a félelem, hogy hátha olyasvalamit tesz, ami nem illendő. Most viszont mennie kellett. Valami belső kényszer hajtotta a kunyhó felé. Miközben a major népe kedvetlenül üldögélt a konyhában, Abelone és gyermekei gátlástalanul válogattak a halottak ruhái között. – Szeretnék meglátogatni valakit. Elmehetek? – fordult Silje Benedekhez. – Egy kis élelmet szeretnék vinni neki karácsonyra. Meglepetten néztek a lányra. Sok szegényember lakott a környéken, de egytől sem tudtak, akit Silje is ismerne. Senki nem ellenkezett. Grete és Maria elővettek egy nagy fedeles kosarat és megtöltötték mindenféle jóval. Kolbászt, sonkát, halat, kenyeret és almát tettek bele. Még egy üveg is került a kosárba Benedek pálinkájából. Ekkor betoppant Abelone. Látszott rajta, hogy mindjárt kirobban. – Mit jelentsen ez? – kérdezte emelt hangon. – Silje látogatóba indul – magyarázta Grete. Abelone egyenként szedte ki a kosár tartalmát. – Amíg én itt vagyok, semmit nem fogtok elhordani a házból! Nekünk sincs több, csak annyi, amennyire szükségünk van. És ennek a nyomorult Siljének semmi joga ahhoz, hogy… Benedek már felhajtott néhány pohárral, pedig még el sem kezdődött a nap. Fölállt és maradék tekintélyét latba vetve így szólt Abelonéhoz. – Van mit a tejbe aprítanunk, több mint amennyire szükségünk van. Siljének mi engedtük meg, hogy elmenjen – hangsúlyozta az öreg –, te pedig meg ne próbálj szembeszegülni az akaratommal. Mert akkor gondoskodom arról, hogy elkényez-

tetett gyerekeiddel együtt örökség nélkül maradj! Abelone levegő után kapkodott. – Ezt nem teheted meg velem! – Majd megtalálom a módját! – biztosította Benedek. Abelone megértette, mire gondol az öreg. Olyan gyűlölködő pillantást vetett Siljére, hogy még Benedek is belesápadt. Visszaadta a kosarat és dúlva-fúlva fölment a szobájába. Léptei alatt csak úgy döngött a padló. Aki tanúja volt a jelenetnek, tudta, hogy az utolsó szó még várat magára. – Menj csak, Silje – szólt a lányhoz szelíden a festő. – Semmi baj nem történhet veled és a gyerekekkel, megígérem. Zavart mosollyal köszönte meg a kedvességüket, és távozott. Tiszta volt az idő. Bár nem sütött a nap, de a hó szinte világított a kék ég alatt. Meg kellett találnia a helyes ösvényt, hisz eddig csak ide-oda járkált a hóban, és tétovázott. A hó nem volt mély, alig ért a bokájáig. Szerencsére csizmája bőrből készült és magas volt a szára. Némi botorkálás után egy keskeny erdei ösvényre ért, ahol már könnyebben és gyorsan haladt előre. Az ösvényen nem talált nyomot, de mivel utoljára két napja esett a hó, ennek nem volt jelentősége. Az út meredeken kanyargott felfelé, úgyhogy kis idő múlva meg kellett állnia, hogy kifújja magát. A sok apró majorból álló település a lába előtt terült el. Ott volt a templom, a folyó, ahová a szolgalegény halászni járt. Látta Benedek házát, látta, amint Maria átmegy az udvaron. Egészen közel volt „Árnyékország” völgyeihez. Innen fentről minden másmilyennek látszott. A környékbeli emberek Jégországnak hívták a vad vidéket. Silje találónak érezte az elnevezést. Visszafordult, hogy folytassa útját, de megtorpant és ijedten felkiáltott. Majdnem beleütközött a férfiba, aki előtte állt,

egy fenyőfa törzsének támaszkodva. A hó elnyelte a férfi lépteit, ezért nem vette észre, hogy közeledik. Riadtan nézett fel rá. Szíve hevesen vert. Hasonló körülmények között találkoztak akkor is, amikor megismerték egymást. Most is épp olyan furcsa, természetfeletti lénynek látta, mint azon az éjszakán, sárgán villogó szemével, vad tekintetével. Mintha nem örült volna a lány felbukkanásának. És ő még erről a szörnyűséges lényről álmodta szemérmetlen álmait! Megáll az ész! Silje gyorsan összeszedte magát és leküzdötte félelmét. Arra gondolt, hogy ha húsból és vérből gyúrták védelmezőjét, szüksége van ételre és emberi szeretetre. Zavartan tette elébe a kosarat. – Hoztam némi harapnivalót, uram. Hisz karácsony van, szent karácsony – fűzte hozzá gyorsan. A férfi elfogadta a kosarat. – Nem kellett volna idejönnöd, Silje – mondta hűvösen. Arcát mintha kőből vésték volna, szeme pedig arról árulkodott, hogy minden közeledést elutasít. Silje ráemelte tekintetét. – Jönni akartam! – mondta csendesen. A férfi megragadta a-karját. – És itt is vagy. Látom, átfagytál. Tarts velem – intett felfelé a kunyhó irányába. Némán lépkedtek a kitaposott ösvényen. Silje arra gondolt, hogy ha a férfi nem akad rá, lehet, hogy soha nem találja meg az erdőben. Nem mert kísérőjére nézni. Megalázó volt számára, hogy így vonzódott a férfihoz. És amikor az a szűk ösvényen véletlen hozzáért a melléhez, testében ismét égni kezdett a vágy. Fájt, hogy a férfi ennyire dühös rá, amiért felkereste. – Látogatóitok érkeztek? – kérdezte röviden Siljétől. Hát mégis csak szóba áll vele? Silje felsóhajtott.

– A majorban most rosszul mennek a dolgok. Mivel úgy tűnt, hogy a férfi többet is szeretne tudni, akadozva elmondta Abelone és gyermekeinek érkezését, és hogy azóta mennyire megváltozott az élet. Arról is beszélt, ami a konyhában elhangzott, mielőtt elindult volna. – Ezt nem értem – vágott szavába a férfi. – Csak nem arra gondolt Benedek, hogy feleségül vegyen? Silje hevesen tiltakozott. – Ó, nem hiszem, hogy ez járna a fejében! – Pedig a szavaidból ez derül ki. Mi más lehetősége lenne Benedeknek arra, hogy megfossza Abelonét és a gyerekeit az örökségtől? Ezen már Silje is eltűnődött. – Egy este bejött hozzám és… butaságokat fecsegett. De részeg volt, így nem törődtem azzal, amit mondott. Sikerült megszabadulnom tőle. Lehet, hogy akkor merészebb tervei voltak velem. A férfi sokáig nem szólt egy szót sem. Silje félénken pillantott rá. Állkapcsát annyira összeszorította, hogy ajka egészen belefehéredett. Végül nem bírta tovább: – Megváltoztál, Silje. Látom rajtad, hogy félsz valamitől. A lány mély lélegzetet vett. – Megtudtam, hogy kicsoda maga valójában. Most már tudom az igazi nevét. – És mégis eljöttél? – A férfi hangja erőszakosan csengett. Silje összehúzta magát. – Mert soha nem bántott – mondta csendesen. – Meg azt is mondta, hogy szüksége van rám. Már nem emlékszik? – Ezt mondtam volna? Akkor nem gondoltam meg, mit mondok. És tőled is meggondolatlanság volt, hogy idejöttél. Silje nem értette, miért viselkedik vele így a férfi, de nem is merte megkérdezni. Csak nyelt egyet, megpróbálta leleplezni csalódottságát.

– Beszélnem kell magával. Rosszul érzem magam a majorban… és a maga neve… zavart lettem, félénk és bizonytalan. Többet kell tudnom. Kérem, segítsen! – Talán igazad van. Legjobb, ha megtudsz mindent. Legelőször is arra kérlek, hogy ne szólíts uramnak. Most hogy már tudod a nevem, fölösleges úgy nevezned, ami nem illet meg. Még mielőtt megfagyott volna körülöttük a levegő, szétnyíltak előttük a fák, és megpillantották Tengel apró kunyhóját. Falait már kikezdte az idő. A melléképületeket is a házhoz építették. A tetőnyílásból füst szállt fel. A férfi kinyitotta az ajtót. Az alacsony ajtónyíláson csak úgy fért be, ha lehajtotta a fejét. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, a szobában megmagyarázhatatlan feszültség támadt. Ha nem érezte volna előbb a férfi ellenállását, könnyen azt hihette volna, hogy a feszültség a kölcsönös vágyból fakad. De Tengel továbbra is merev maradt. A szobában, ahol álltak, minden olyan volt, mint régi otthonában. A tűzhely a padló közepén, fölötte nyílást vágtak a tetőbe, hogy a füst szabadon távozhasson. Eddig csak Benedek házában találkozott nagyobb kényelemmel. Az uradalomban, ahol apja dolgozott, még csak nem is álmodtak ilyesmiről. A kényelem a gazdagok sajátja volt, és áthatolhatatlanná tette a két világ közötti különbséget. Itt minden olyan ismerősnek tűnt. A falak mentén padok álltak, valami szekrényféle és egy falba épített ágy. Minden nagyon egyszerű volt, de látszott, hogy a férfi gondosan úgy alakította, hogy a füst ne üljön meg a szobában, hanem a tetőnyíláson át távozzon, amely egyben a szoba ablakaként is szolgált. Távolabb üst lógott egy fölfüggesztett tartórúdról. Silje a tűz fölött melengette átfagyott kezét és várta, hogy a férfi megszólítsa. Némi tétovázás után a férfi lesegítette róla bársonyköpenyét és a tűz közelébe tette, hogy megszáradjon. Az alja teljesen átnedvesedett a hótól. – A csizmád? – kérdezte kurtán Tengel.

– Nem lett vizes. Azt hiszem, nem kell levennem. Silje alig mert megszólalni, még mindig tartott a férfi haragjától. A férfi intett, hogy üljön le a szélesebb, birkabőrrel bevont padra. Majd ő is leült Siljével szemben, a tűzhely másik oldalán. – Nem kér valamit a kosárból, uram? – kérdezte csodálkozva Silje. – Köszönöm, kicsit később. – Hangja még mindig nyersen csengett. – Beszélnünk kell. Feltett egy kanna vizet a tűz fölé, hogy valami meleg italt főzzön. Szinte tapintható volt a feszültség kettejük között. Talán ő is megváltozott. Tudta, hogy ő is felelős ezért. – Az előbb kértelek arra, hogy ne magázz – figyelmeztette a lányt, miközben leült. Silje lehajtotta a fejét. – Azt hiszem, nem fog menni. Nagy merészség lenne a részemről. Meg nem is akarom. – Szóval továbbra is tartani akarod a távolságot? – Ezt a távolságot egy puszta szó megváltoztatásával nem lehet legyőzni! Anélkül, hogy felnézett volna, érezte, hogy a férfi csodálkozva pillant rá. Majd hirtelen megszólalt. – Mit gondolsz rólam, Silje? Ugye azt hiszed, hogy én vagyok… a gonosz Tengel? A lány vizsgálódva nézte a tűzön keresztül a férfi arcát. Hátát a falnak támasztva ült, kezét térdén nyugtatta. Arcát démoninak mutatta a villódzó fény. – Soha nem tudnám elhinni – mondta elgondolkodva. – Furcsa is lenne. Hiszen magából olyan… melegség árad! De be kell vallanom, van néhány dolog, amit nem értek. A férfi keserűen felnevetett. – Azt meghiszem. Végig bírod hallgatni a történetem? A Jéghegyek Népének történetét?

– Ezért jöttem – mondta neki Silje gyermeki őszinteséggel. – De attól is féltem, hogy esetleg éhezik. – Egy kísértet soha nem éhezik. Szóval nem hitted el, hogy én vagyok a gonosz Tengel. – Nem, nem. Már mondtam, hogy nem. – Magam sem értem, miért hiszik el az emberek – mondta indulatosan a férfi. Silje összekucorodott a padon, ruháját szorosabbra fogta magán. Mozdulata vonzotta a másik pillantását. – Tudja – kezdte bizonytalanul Silje, majd abbahagyta, mert a férfi még mindig nem csillapodott le. – Tudja… De nem! Azt hiszem, ez most nem fontos. – Pedig az! – szólt rá szigorúan a férfi. – Soha ne kezdj bele olyasmibe, amit nem akarsz befejezni. Siljének egy pillanatra eszébe jutottak zabolatlan álmai. Vajon mit szólna hozzá a férfi, ha elkezdene vetkőzni, éppen úgy, mint álmában, amikor veszélybe került… Mit szólna hozzá? Egész biztos, hogy gondolkodás nélkül, megvetéssel kihajítaná a hóba. Hisz álmaiban csak a saját vágyai tükröződtek. Inkább nyelt egy nagyot és folytatta. – Csak valami furcsát éreztem – kezdte bocsánatkérőn –, ami más irányba terelte gondolataimat. Nagyon furcsa dolog jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy talán egész életemben erre vártam. – Arra, hogy valaki elmesélje a Jéghegyek Népének történetét? – kérdezte kétkedőn a férfi. Silje megdöbbent. – Kérem, ne gúnyoljon ki. Tudom, hogy hibáztam. Sajnálom, hogy ilyen tapintatlanul viselkedtem. – Mondd meg végre, mit akarsz – hangzott a türelmetlen válasz. Silje félve kezdett bele: – Csak arra gondoltam, hogy megnyugtat a közelsége. Megérti a gondolataimat, és nem kell félnem attól, hogy ki-

szolgáltatom magam. Jó érzés az, hogy van valaki, akiben gondolkodás nélkül megbízhatok, aki ismer és tiszteletben tart engem. Bocsásson meg, hogy ilyen merészségre vetemedtem. Tudom, hogy nem viszonozza érzéseimet, úgyhogy most elmegyek, és… Silje felállt. Nem mert a férfira nézni, mire az ráförmedt. – Ülj vissza, de rögtön! Meghallgatod, amit én akarok mondani, vagy sem? – Persze, hogy meghallgatom – felelte rettegve a lány. – Akkor figyelj! – kérte a férfi és megvárta, míg mindketten megnyugszanak. – A történet elejét is hallani akarod? – Ha lehet. – Nem kell suttognod. Úgy viselkedsz, mint egy kismadár, ha kígyóval találja magát szemben. Nem is tudom, hogy fogjak bele. Még soha, senkinek nem meséltem el ezt az átkozott történetet – mondta tétován. Silje elhelyezkedett a padon. Izgatottan várta, hogy a férfi elkezdje. A szíve gyorsan vert, de most már föl volt készülve.

8. fejezet A férfi mélyet lélegzett és belefogott a történetbe. – Bizonyára hallottál már az első Tengelről és arról a néhány családról, akik fent, a hegyek között kerestek menedéket. Régen történt mindez, az 1200-as években. Hogy hírhedt ősöm pontosan mit csinált, nem tudom. Nekem is már csak annyit meséltek, hogy szövetséget kötött a Sátánnal. Mindezt azért, hogy jobban boldoguljanak azon a kietlen vidéken. Én inkább úgy hiszem, hogy korábban is foglalkozott varázslással. Furcsán nézett ki. Alacsony, de erős ember benyomását keltette. Haja sűrű volt és fekete, pillantása átható. Senki nem tudja, milyen nemzetségből származott. Egyesek azt állították, ide-

gen, de semmi alapjuk nem volt erre. Mondják, szörnyű varázslatokat űzött, csak hogy kapcsolatba kerüljön az ördöggel. Azt is beszélik, hogy a varázsszövegeket egy üst fölé hajolva mondta, amelyben varázsitalt kotyvasztott. Silje pillantása óhatatlanul a falról lelógó üstre tévedt, amely teljesen veszélytelennek tűnt. Tengel keserűen felnevetett. – Miután szövetséget kötött az ördöggel, elásta az üstöt és megátkozta azt a helyet. Majd kijelentette, hogy leszármazottai között mindig lesz olyan, aki örökölte az ő képességeit. Azt is elmondta, hogy utódai között lesz egyvalaki, aki eddig soha nem látott természetfeletti képességekkel rendelkezik majd. Az átkot, mert ez, Silje, valódi átok, csak az oldaná fel, ha megtalálnák és kiásnák az üstöt. – És megtalálták már? – kérdezte alig hallhatóan Silje, miközben a tűzből felszálló füstfelhő mögött a férfi pillantását kereste. – Nem. Senki nem tudja, hol ásta el. Egyik holdtöltétől a másikig, harminc napot és harminc éjszakát volt távol. Nem tudni pontosan, merre járt. Lehet, hogy fent a hegyek között, de az is lehet, hogy még távolabb. Találkozott az ördöggel és szövetségre lépett vele. Mesélik, hogy utána teljesen megváltozott a külseje. Összetöpörödött, alacsonyabb lett és testesebb. Talán el tudod képzelni. Szörnyű látványt nyújtott, tekintetéből pedig gonoszság áradt. – És maga hisz ebben? – Részben – tűnődött a férfi. – Azt, hogy mindent elkövetett annak érdekében, hogy megismerje a Sátánt, elhiszem. Viszont abban már kételkedem, hogy valóban találkozott a Sötétség Fejedelmével. Senki nem tud biztosat erről, bár ő halála pillanatáig bizonygatta igazságát. Nem olyan ember volt, aki örömét lelte mások becsapásában és ijesztgetésében. Ő mindenesetre hitt e találkozásban. Nála sokkal jámborabb emberek is megkísérelték már megidézni a Gonoszt. Talán emlék-

szel még, azt is megmondta, hogy leszármazottai öröklik majd az ördögtől kapott képességeit. Nos, jó okkal hiszem azt, hogy az egészet csak kitalálta. Bizonyára megfigyelte, hogy mindig voltak és vannak a családnak olyan tagjai, akik természetfölötti képességekkel rendelkeznek. Környezete viszont hinni kezdett jóstehetségében. Azon pedig igazán nincs mit csodálkozni, hogy a külseje megváltozott. Az öregség hozhatta magával. Az idők során az ember egyre kisebb és töpörödöttebb lesz. A szívet megtöltő gonoszság egy idő után kiütközik az arcon is. Az emberek róla, mint rólam is, azt híresztelték, hogy tetteit titok lengi körül. A Sátánnal kötött szövetséget nem hiszem el. A Sátán nem létezik. Silje rémülten kapta fel a fejét. – Nem mondhat ilyet! Ezzel Istent is megtagadja! – Valóban így véled? Ez gyermeteg gondolkodásra vall, Silje. És én még azt hittem, hogy eszes lánnyal van dolgom! Most pedig úgy beszélsz, mint bármelyik buta liba. Én másként látom a Sátánt. A Sátán az emberek számára nem más, mint kifogás, ürügy, sőt bűnbak olyankor, ha maguk nem vállalnak felelősséget gaztetteikért. Azt pedig senki nem sejtheti, hogy a papok mennyiben alakították úgy az ördög képét, hogy maguknak szerezzenek több hatalmat. – Tréfál, uram! – Kérlek, hallgass. Ha elfogadod a Sátán létezését, engem örök kárhozatra ítélsz. Ezt akarod elérni? – Nem, nem. Hogy mondhat ilyet? A férfi előrehajolt. – Amennyiben igaz, hogy ősapám eladta a lelkét a Sátánnak, akkor eladta az enyémet is. Ugyanarról a tőről fakadunk, a vér, ami ereimben csörgedez az övé, és az övé a lelkem is. Így válnak átkozottá, akik örökölték a képességeit. Most már érted? Tagadom a Sátán létezését, de hiszek a megbocsátó Istenben, aki irgalmas az ilyen örökséggel sújtott emberhez. Siljének kiszáradt a torka, alig tudott megszólalni.

– Így már el tudom fogadni, amit mondott. Lehet, hogy igaza van és a Gonosz valóban emberi találmány. De akkor sem hiszek a családját sújtó átokban. Maga, aki olyan… – Hát akkor most nézz meg alaposan! – szakította hevesen félbe a férfi. – Nézz meg jól! Szerinted ilyen egy emberi lény? Ha megpillantom saját arcomat a víztükörben, visszahőkölök. Villog a szemem, pillantásom, minta macskáé. Ha elmosolyodom, arckifejezésem vadállatéra emlékeztet. Fogaim nagyok és erősek, a hajam pedig olyan durva szálú, mint a lovak sörénye. Láttál már valaha visszataszítóbbat? Silje a férfi szemébe nézett. – Be kell vallanom, hogy amikor először megláttam, rettenetesen megrémültem. De egyszer csak másképp kezdtem látni magát. Egyik pillanatról a másikra megszerettem a vonásait. Szerettem nézni az arcát, ha nem láthattam, vágyakoztam maga után. Mindig jóindulatú volt velem és a gyerekekkel… A férfi felpattant. – Azért angyal sem vagyok – mondta zavartan. Felzaklatták a lány szavai. Járkálni kezdett a szűk helyiségben. Megtorpant, tétován kinyitott egy szekrényajtót, majd becsukta és visszaült a helyére. Silje mozdulatlanul ült a padon. Szégyellte előbbi őszinteségét. Azon sem csodálkozna, ha dühös lenne rá a férfi. Tengel pedig csak ült, némán, ökölbe szorított kézzel. Képtelen volt megszólalni. Miután már jó ideje hallgattak, megszólalt Silje. – Azok alapján, amit elmondott, úgy érzem, egészen biztos abban, hogy családja kiválasztott tagjai közé tartozik. A gyógyítás tudományát tehát… innen örökölte. – Gyógyítás? Tudomány? Én inkább vajákosságnak nevezném. Ez a mi könyörtelen örökségünk, amelyben nemzedékenként legalább egyvalaki részesül. Többnyire a fekete hajú és villogó ragadozó szemű leszármazottak lesznek az átok áldozatai. – Az átok áldozatai – tűnődött a lány –, most már értem,

miért ilyen terhes ez az örökség. – Terhesebb számomra, mintsem gondolnád. – Beszélt valakiről, aki majd… majd hihetetlen természetfeletti képességekkel születik. Gondolja, hogy ez a lény magában testesült meg? A férfi hátravetette a fejét és keserűen felnevetett. – Nem. Nekem szerencsém volt. Képes vagyok megérezni az emberek hangulatváltozásait, megérzem a feszültséget és gyógyít a kezem. Szokatlanul érzékeny vagyok, ennyi az egész. Vannak a családunkban olyanok, akik készek elkövetni a leghihetetlenebb szörnyűségeket. Engem ez undorral tölt el. A kiválasztott még nem született meg. És nekem gondom lesz arra, hogy ne is szülessen! Silje értetlenül nézte a férfit. De az folytatta. – Megesküdtem arra, hogy velem együtt pusztul el a gonosz örökség. Nem engedek a testi szerelem csábításának, mert nem akarom, hogy utódaimra szálljon az átok. Silje lesütötte a szemét. A férfi szavai kiűzték szívéből a reményt. Lehet, hogy ezért nem akarta, hogy Silje feljöjjön hozzá a kunyhóba? Nem, ez képtelenség! Azért feltett még egy kérdést a férfinak. – Ha elfogadja a „kiválasztott” létezését, akkor hinnie kell az öreg Tengel jóstehetségében is. – Nem feltétlenül. Már mondtam neked, hogy az egészet csak kitalálta. Sokan hiszik azt, hogy képesek megjósolni a Messiás eljövetelét, vagy hogy maguk is Messiások. Ráadásul a mi esetünkben egy gonosz Messiás eljöveteléről van szó. Nem, nem. Ilyen súlyos terhet nem akarok továbbadni. – Maga az egyetlen a nemzedékéből, akit az átok sújt? – Igen. Egy ideig azt gondoltuk, hogy a húgom is rendelkezik az én képességeimmel, de tévedtünk. Később elhagyta otthonát, követte szerelmét Trondheimbe, ahol letelepedtek. Persze soha senkinek nem mert arról beszélni, hogy a Jéghe-

gyek Népének sarja. Ha valakiről kiderül, hogy közülünk való, azon nyomban megölik, testét elégetik és hamvait mélyre ássák a földbe. Így védekeznek a gonosz varázslat ellen. Úgy tudom, a húgomnak két kislánya született, Angelika és Leonarda. Őket akartam meglátogatni akkor éjjel, amikor először találkoztunk, Silje. Aggódtunk érte és a gyermekekért. Soha nem találtam meg őket. Silje mintha gondolkodott volna valamin. – Mi jár a fejedben? – kérdezte a férfi. – Feszültnek látszol. – Hány évesek voltak a kislányok? – Még egészen kicsik. A legkisebb még csecsemő. Siljének eszébe villant egy szó „Nadda”… Leonarda. – Tengel… – Végre ki mered mondani a nevem – mormolta a férfi. Silje most nem törődött ezzel, túlságosan lekötötték a gondolatai. – Tengel… Istenem… azt hiszem… – Beszélj! – A húgod… halott. A férfi felkapta a fejét. – Miből gondolod? – Talán emlékszel még arra, milyen körülmények között akadtam Solra. Halott anyja mellett. Csodálatosan szép nő lehetett, fekete volt a szeme, a haja is sötét, hullámos. Amikor aztán Sol és én meghallottuk a gyermeksírást az erdőben és a kislány odavonszolt, egész úton azt hajtogatta „Nadda, Nadda”. Már akkor arra gondoltam, hogy volt egy kistestvére, akit valahogy így hívhattak, és anyjával együtt meghalt a pestisben. – Leonarda? – suttogta Tengel. – Istenem! Igazad lehet, Silje. Ahányszor csak láttam, elcsodálkoztam Sol vonásain. Feltűnt a Jéghegyek Népéhez való hasonlatossága. Azt viszont álmodni sem mertem volna, hogy... Nem tudta befejezni a mondatot. Silje viszont kimondta, amitől Tengel rettegett. – Ó, Istenem! – dadogta Silje. – Tengel, én azt hiszem…

Sol örökölte a gonosz képességeket! Mindenki felfigyelt szokatlan féktelenségére és vadságára. Néha érthetetlen számomra, ahogy viselkedik. És ez még nem minden. Észrevettem, hogy néha félrevonul és csöndben magába réved. – Igen! – mondta kétségbeesetten Tengel. – Milyen ismerősek ezek a jelek! Istenem! Miért nem kímélted szerencsétlen gyereket! Sol ezek szerint nem más, mint a húgom kislánya, Angelika. Hihetetlen! És a húgom halott! Az egész olyan hihetetlenül szomorú! Mintha már nem tűnt volna olyan áthatolhatatlannak a férfit körülvevő páncél. Silje várta, hogy a férfi megnyugodjon, feldolgozza magában a hirtelen rászakadt terhet. Legszívesebben átölelte volna, hogy kimutassa együttérzését. De ezzel még várnia kellett. Vérző szívvel nézte végig a férfi lelkitusáját. A férfi tekintete elsötétült. – Ha elég erős lennék, megölném. Most, amíg még ilyen kicsi. Micsoda kegyetlen örökség! Micsoda kegyetlen örökséget hagyott ránk a gonosz Tengel! Vonásai eltorzultak, de tekintete mélységes fájdalommal telt meg. – Nem engedem, hogy megölje! – kiáltotta elborzadva Silje. – Nem, nem tudnám megtenni! De féltem, mert tudom, milyen jövő vár rá! Sohasem fogod megtudni, milyen rémálom ez az örökség! Némelyik ősöm persze büszke volt a képességeire. Ki is használták sokan és boszorkányként tevékenykedtek. Azt állították magukról, hogy ők a kiválasztottak, akik még soha nem tapasztalt természetfeletti képességekkel rendelkeznek. Gyűlölöm ezt az adottságot! – Tengel elcsendesedett. – De én betartom a fogadalmam! Soha nem érintek asszonyt! Nem adom tovább a gonosz örökséget, még akkor sem, ha Sol ezt majd megteszi. Most már csak azért kell imádkoznunk, hogy ne a gonosz képességeket örökölje, mint oly sokan ősei közül. Mert különben nincs kegyelem, a Sátán szolgálatába fog állni.

Megígérem neked, mindent elkövetek majd, hogy a jó oldalon tartsam. Hirtelen, valami belső parancsnak engedelmeskedve, felállt. – Mi történt? – Emlékszel még arra, amikor bementem a szobádba, hogy megmentsem Solt a pestistől? – Igen. Mintha tétovázott volna egy kicsit. Azt mondta „de…”, aztán félbeszakította saját magát. – Igen. Erről van szó. Furcsa érzésem támadt. Az motoszkált bennem, hogy nem kellene megmenteni a gyermeket. Természetesen nem tudtam, milyen képességeket hordoz magában Sol, de az volt az érzésem, hogy meg kellene kímélnem a világot a létezésétől. Most már nincs segítség. Nos, mindegy – nekem nővel akkor sem lesz dolgom. Silje csendben ült a helyén és könnyeivel viaskodott. Talán azért volt annyira feldúlt a férfi, amikor megérkezett, mert érezte, hogy valami történni fog. Valami kellemetlenség. Tengel fölállt. – Eddig nem esett nehezemre elkerülni a nők társaságát. Azelőtt soha… lám, forr a víz. Először föl sem tűnt Siljének, hogy a férfi két teljesen különböző dologról beszél: Aztán ő is meghallotta a víz bugyborékolását. Felkelt a padról és odament a kosárhoz. Büszkeség töltötte el, amikor egymás után vette ki a jobbnál jobb falatokat. Boldog volt, hogy a férfi pillantása minden mozdulatát követi. Végre valamivel meghálálhatja segítségét! Megérezte, hogy a férfi ismét tétovázni kezd. Kérdőn tekintett rá. – Már rég el kellett volna hagynom ezt a helyet – mondta magát emésztve. – Még most sem értem, miért nem tettem meg – mondta, majd előkeresett néhány fából faragott kanalat és az asztalra tette. – Én örülök annak, hogy nem ment el – fordult feléje Silje.

– Mindig biztonsággal töltött el, hogy a közelemben tudhattam, hogy a fejünk felett éreztem oltalmazó kezét. Maga nem gonosz ember! – Még mindig nem tegezel! – Bocsánat, egészen megfeledkeztem róla, hogy… – Azt mondod, nem vagyok gonosz. Mégis fél tőlem mindenki, aki csak ismer. – Szerintem egyszerűen csak tisztelnek – próbált mosolyogni Silje. De elég volt a férfira nézni és máris arcára fagyott a mosoly. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Azt hiszik, hogy egy háromszáz éves szellem vagyok, Silje! Pedig én is ugyanolyan halandó vagyok, mint ők, aki szeretetre és emberi közelségre vágyik. Semmi nem különböztet meg tőlük, csak az, hogy van néhány különleges képességem, amit nem én kértem. Silje könnyes szemmel a férfihoz lépett, de az elfordult tőle. – Amit a gyógyító növényekről tudsz, tanultad valakitől? – Nem. Az anyatejjel szívja magába mindenki, aki közénk tartozik. Nem értem, miért hiszik az emberek, hogy kísértet vagyok. Szegény anyám! Talán jobb is, hogy meghalt, miután megszülettem. Legalább nem látta a szörnyet, akit világra hozott. – Tengel! – kiáltott fel kétségbeesetten Silje. A férfi elhallgatott. Odament a sarokban álló szekrényhez és hátat fordított a lánynak. – Látod, Silje… mindenkinek jobb, ha magányosan élek. Észrevetted már, milyen széles a vállam? – Igen, észrevettem – felelte csendesen. – De nem értem, miért baj ez. – Ezért halt meg az anyám. Elvérzett szülés közben. – Ó, Istenem! – jajdult fel a lány. – Nem akarom, hogy ugyanez megtörténjen… egy másik nővel is – fejezte be gyorsan.

– Gondolod, hogy megismétlődne? – Igen. Nem az anyám volt az első, aki belehalt – mondta, és visszament az asztalhoz, hogy befejezze a terítést. Pár perc múlva elkészültek. Az asztal tele volt finom falatokkal. – Ez a karácsonyi vacsoránk – próbált nevetni Silje, de még mindig gombóc volt a torkában. Mindketten helyet foglaltak a durva csiszolású asztalnál. Látszott a fa színén, hogy kiszolgált már néhány nemzedéket. Tengel kerülte a lány pillantását. Inkább kinyitotta a Benedek pálinkájával megtöltött üveget. Siljét is megkínálta vele. – Nem tudom. Még soha nem ittam ilyen erőset. Félek, hogy a fejembe száll. – Karácsony van, Silje. Tőlem pedig nem kell félned, tudod jól. – Igen, tudom: Nem is attól félek, hogy… inkább magamtól… Nem merte befejezni. A férfi hirtelen fölállt. – Furcsa lány vagy te, Silje. Néha már-már túlságosan is tisztességes, ugyanakkor sugárzik belőled az érzékiség, de számtalanszor bizonyítottad merészséged is. Nem tudnám megmondani, milyen is vagy igazán. Silje szívesen hallotta volna többet is a belőle áradó érzékiségről, de nem merte megkérdezni. – Van valami, amit szeretnék magamról megtudni, de eddig senkivel nem beszélhettem meg. Benedeket nem nehéz szóra bírni, de ő leginkább saját magáról és a festészetről beszél. Talán… Tengel most nevetett fel először, amióta a lány megérkezett. Lehet, hogy az ünnepi hangulat oldotta fel. – Beszéld meg velem, ami foglalkoztat. Silje lesütötte a szemét. – Ha nem… fárasztó…

– Kérlek! Érezte, hogy a férfi komolyan akar segíteni, így belekezdett. – Azt hiszem azzal van a baj, hogy félénknek, már-már emberkerülőnek neveltek. Apám szigorú volt, anyám nagyon vallásos. Megvetette azokat, akik szerették a szerelmet és az… amit már maga is említett... – Érzékiséget? – Igen – mondta Silje zavartan –, erről van szó. Mindez bűn volt a szemükben. És ezt nem tudom feledni. Otthon gyakran előfordult, hogy a férfiak közeledni próbáltak hozzám, de én undorral elfutottam, mielőtt bármi is történhetett volna. Aztán egyedül maradtam. A családom elpusztult azokban a szörnyű hónapokban. Nem is akarok erre gondolni. Nagyon el voltam keseredve. – Mély lélegzetet vett, és ott próbálta folytatni, ahol abbahagyta. Tengel mozdulatlanul ült, kezében a korsóval. Feszülten figyelte a lányt, még inni is elfelejtett. – Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom régi otthonomat, Trondheimbe mentem. Napokig az utcán éltem. Mivel egyedül voltam, ki voltam téve a férfiak zaklatásainak. Gyakran rákényszerültem arra, hogy ha durván is, de megvédjem magam. Még mindig szűz vagyok, nem szeretném, ha mást hinnél. A férfi felocsúdott és nagyot kortyolt a korsóból. – Nem is hittem… – mormolta maga elé. – Erősnek kellett lennem, pedig eleinte nehezen ment, mert ellenkezik a természetemmel. Talán a szókimondásom az oka, hogy merésznek tartasz. Sok rossz dolgot láttam, és gyakran össze kellett szólalkoznom emberekkel. Sokáig nem is tudtam, ki is vagyok valójában. Mostanra már összekeveredett bennem a régi Silje félénksége a merészséggel. De így… azt hiszem, jobb, ha nem mesélek tovább. – Pedig azt hiszem, most válik csak igazán érdekessé a történeted. – Nem, nem tudom folytatni.

– Folytasd csak, nekem nyugodtan elmondhatod, ami a szívedet nyomja! Silje úgy érezte, hogy hirtelen fölforrósodott a szoba levegője. Vagy csak az arca égett? Nem, nem. Kívülről hevítette valami. – Nehéz belefogni, Tengel – sütötte le a szemét a lány. – Mert… mert az érzékiségről akarok beszélni. – Sejtettem – felelte a férfi. – Én sem értem az egészet… egyszer csak felébredt bennem. Soha nem sejtettem, hogy bennem is rejtőznek hasonló érzések. A férfi arca árnyékban volt, csak keskeny szemében égett tűz. Kicsit kinyitotta száját, fogai elővillantak. Olyan volt, mint egy felajzott vadállat. – Azt hiszem jobb, ha erről nem beszélek. – Valaki fellobbantotta benned a tüzet. Le akart feküdni veled, és az izgatott fel? – Nem, nem! – mondta rémülten Silje. – Nem, te voltál az, aki fellobbantotta bennem a tüzet. És ezt jól tudod te is. Most legalább kimondta. Sajnos későn vette észre, hogy belesétált a csapdába. Bár nyílna meg alatta a föld! Végtelenül szégyellte magát. Hosszú, kínos percek következtek. Valami a kezéhez ért. Amikor felnézett, észrevette, hogy a férfi neki is odatolt egy korsót. Tengel rábeszélte, hogy igyon egy kicsit. Silje prüszkölt, köhögött, de az ital kellemesen bizsergette végül. A férfi keze megremegett. – Akkor történt, amikor mellém ültél a lóra? – kérdezte csendesen. Silje csodálkozva nézett rá. – Miért gondolod? – Mert annyit fészkelődtél. Nem találtad a helyed. A lány zavarban volt, de megrázta a fejét és megmondta az

igazat. Sokkal előbb történt. – A templomi festmény… – találgatta Tengel. – Kérlek, ne beszéljünk erről – fakadt sírva a lány. – Álmodtam. Volt két szégyenteljes álmom, de arra már nem veszel rá, hogy azt is elmondjam! Ezt akartad hallani? Először azért gyűlöltél, mert eljöttem hozzád, most pedig porig aláztál. A férfi kiengedte hosszan visszatartott lélegzetét. – Nem aláztalak meg, Silje. Legalábbis nem ez volt a szándékom. Önző voltam, most már tudom, de hallanom kellett, hogy valaki… Hidd el, nekem furcsa ez az új érzés. Talán ezért bántam veled ilyen kegyetlenül. Boldog vagyok, hogy meglátogattál! Elkísérlek az erdő széléig. – De hiszen még be sem fejeztük az evést! A férfi azonban már felállt. – Jobb, ha most hazamész! Felnézett a férfira. A szemén látta, hogy alig bír uralkodni magán. Testét boldog melegség öntötte el. Most már mindent értett. – Köszönöm – mondta neki zavartan, és mélyen a szemébe nézett. Majd kiléptek a hidegbe és együtt élvezték a gyenge téli napsütést. Szótlanul mentek egymás mellett. Silje nem bírta ki, hogy néha-néha lopva a férfira ne pillantson. Széles válla, keskeny csípője elbűvölte. Arcán még látszottak a benne dúló vihar nyomai. Nem vette fel a farkasbundát, csak egy vékony köpeny volt rajta, amit derékban szíj fogott össze. Silje szerette volna más irányba terelni a férfi gondolatait. – Tengel, elmondanád, milyen kapcsolat fűz Heminghez, a várnagy gyilkosához? – Heming? Nem jöttél már rá? Ő is a Jéghegyek Népéhez tartozik. – Hát ő is? Pedig annyira különböztök egymástól. – Ő nem a gonosz Tengel leszármazottja. Tudod, akkor ré-

gen több család menekült a hegyek közé. Heming családja soha nem akart a miénkkel keveredni. Vagy a hegyeken túlról házasodtak, vagy pedig az úgynevezett tiszta családokból. – Egyszer azt mondtad, hogy Heming fontos a számotokra. Akkor még azt gondoltam, hogy mindketten a felkelők közé tartoztok. – Heming a fejedelmünk fia. Tudod, nekünk is van uralkodónk. – Én azt hittem, te vagy az. – A gonosz Tengel utódai nem uralkodhatnak. Ahhoz túlságosan kiszámíthatatlanok vagyunk. Amikor a húgom keresésére indultam, Heming apja megbízott, hogy keressem meg a fiát. – A Jéghegyek Népére gondoltál akkor, amikor azt mondtad, hogy elárulhatott volna benneteket? – Magunkra is. A kínzások közben könnyen elárulhatta volna a felkelőket, de a hozzánk vezető titkos utat is. – Tudod, hogy Heming fél tőled? – Igen. Nem tudja, hányadán áll velem. Azt hiszi, árthatok neki, én pedig meghagyom a hitében. – És tényleg árthatsz? – Jobb, ha nem próbáljuk ki. Mi minden járhat egyszerre Tengel fejében, gondolta Silje. – De csak van valami oka arra, ha így gondolja? – erősködött. – Olyan különös! – Ha rajtam kívül már mást is láttál volna a gonosz Tengel leszármazottai közül, nem beszélnél így – mondta keserűen a férfi. Silje hitetlenkedve rázta a fejét. – De mondd csak, te és Heming… mind a ketten iskolázottnak tűntök. Olyan színesen beszélsz, választékosan. Miért? – Az a helyzet velem is, mint veled. Én is részt vehettem valaki más oktatásán. – Honnan tudod, hogy én…

– Benedek mesélte. Most Silje csendesedett el. – Milyen fecsegő ez a Benedek – folytatta kis idő múlva a társalgást. – Ami azt illeti, beszélt rólad egy keveset. – És te meghallgattad? – Tengel nem válaszolt. – Szóval, hogy szerezted meg a tudásodat? Tengelnek mintha megjött volna a beszélhetnékje. Hisz mindig csak kevés emberrel válthat szót. – Akkor halljad. Úgy ötven évvel ezelőtt népem egyik fia Trondheimben telepedett le, hogy tanuljon. Nagyon okos ember volt. Amikor megöregedett, visszatért közénk és valami iskola-félét alapított, és tanított minket. Velem külön is sokat foglalkozott, mert érdemesnek tartott rá. – Ezt nem csodálom. – Természetesen Heming is részesült az oktatásban, elvégre a fejedelem fia. Ő már az öreg tanítványaitól tanult. Szegény mesterem már régóta halott. De azért közülünk sem mindenkit érdekel, hogy minél többet tudjon meg a világról. – Hány éves vagy tulajdonképpen? Majd kiugrott a szíve, de megkérdezte. Nagyon szerette volna tudni. – Van ennek valami jelentősége? – És ha igen? Sokat gondolkodtam rajta. Nehéz kitalálni. Ha jól tudom, harminckettő és harmincöt között lehetek. Talán harminchárom. – Én meg már elmúltam tizenhét – fűzte hozzá gyorsan a lány. A férfi addigra elfordult, úgyhogy Silje nem láthatta az arcát. Az ösvény végéhez értek. Megálltak és szétnéztek a település fölött. Még nem volt kedvük búcsút venni egymástól. – Silje, nekem vissza kell mennem a népemhez... – Nem, nem mehetsz el! – vágta rá gondolkodás nélkül a

lány. Amikor rájött, hogy mit mondott, legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – El kell mennem. Túl sokáig voltam távol. Tavaszi áradáskor elzáródnak az utak. Vissza kell indulnom, még azelőtt. Gondolkodtam rólad és Benedekről. Feleségül kellene menned hozzá. Hisz kedveled, és a gyerekek élete is biztonságban lenne. És végre én is biztos lehetnék abban, hogy jó kezekben vagytok. Benedek már öreg. Soha nem kérne tőled semmi olyat, amit ne teljesíthetnél. – Pedig éppen azt tette! – tört ki kétségbeesetten Silje. – Mit? – Benedek kedves ember, ha józan. De részeg volt, és megpróbált… – Befeküdni az ágyadba? – Igen – öntötte el a pír a lány arcát. A férfi olyan erősen markolta meg derékszíját, hogy kezén kidagadtak az erek. Némán bámult a major irányába. – Tengel, gondoskodom róla, hogy ne történhessen meg többet – mondta félve a lány. – Meg aztán Benedek nem is tudja, mit művelt. Másnapra megfeledkezett az egészről. Anynyira részeg volt. De én… nem lehetek a felesége. – Nem, nem. Igazad van – mondta elgondolkodva Tengel. – Meg aztán az a nő, aki beköltözött a majorba… kicsi Sol… kicsi húgom… Szívesen maradnék. De nem tehetem. Vigyázz helyettem is Solra! Jobb dolga lesz nálatok, mint ha magammal vinném. Örülök, hogy te veszed kezedbe a nevelését. Persze, csak ha akarod. Silje bólintott. – Köszönöm – mondta kedvesen a férfi. – Ősszel visszatérek, hogy lássalak benneteket. – Olyan messze van még az ősz – csuklott el Silje hangja. – Benedeknél biztonságban leszel. Meglátod, még kiadja annak a nőnek az útját! Benedek mindig a maga ura volt, és az is marad.

– Ugye még maradsz néhány napot, mielőtt elindulnál? – Annyi időm még van. Megvárom, hogyan alakulnak a dolgok Abelonéval. Nyugtalanít Sol és Dag sorsa. Félek, készül valamire. – Eljöhetek hozzád, hogy… – Nem. Szó sem lehet róla. Épp elég baj volt, hogy ma megkerestél. Keményre taposták maguk körül a havat. Silje tétovázva topogott. Már fázott a lába, de még maradni akart. Várt valamire. – Silje… – szólt hozzá szelíden a férfi – Tényleg olyan undorítóak voltak az álmaid? A lány némán bámult rá. – Mondj már valamit! – kérte hevesen. – Nem. Nem… – rázta meg fejét Silje. A férfi arcán öröm látszott, amikor a piruló lányhoz fordult. – Ezt olyan halkan mondtad, mintha nem akarnád, hogy meghalljam – mondta nevetve. Silje azt hitte, gúnyolódik. Anélkül, hogy megérintette volna, vagy elköszöntek volna egymástól, Silje sarkonfordult és elrohant. Csak akkor mert visszanézni, amikor már közel járt a majorhoz. A férfi még mindig ott állt, mozdulatlanul, úgy festett az alkonyban, mint a pogány időkből visszatérő hős. Silje feléje intett, a férfi viszonozta köszöntését. Még sokáig álltak ott és nézték egymást. Végül Silje megfordult és folytatta útját hazafelé.

9. fejezet A majorban egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Karácsony után Abelone sorra látogatta a szomszédokat. Az egyik ilyen látogatás alkalmával derült ki az is, hogy a kisgyerekek nincsenek megkeresztelve. – Még hogy Silje megkeresztelte őket! – hahotázott Abelone. – És te azt hiszed, hogy az ér valamit – kiabált Benedekkel. – Egy ilyen csavargólány! És az én gyerekeim kénytelenek egy fedél alatt lakni ezzel a népséggel! – Nem úgy festenek a gyerekeid, mintha bármiben is szükséget szenvednének – jegyezte meg Benedek szárazon, és végignézett a két túltáplált gyereken. Abelone szeme szikrát szórt. – Remélem, kedves rokon, te is tisztában vagy azzal, hogy a kisördögök száma nem kevesebb mint három trillió, 665 billió, 866 millió 746 664. Gondold csak meg… – És te még képes vagy ezt a számot a fejedben tartani! Biztosan mindennap kétszer is utána számolsz, hogy pontosan megvannak-e a kisördögeid! És persze nem feledkezel meg a szobád sarkairól sem! Abelone nem hagyta, hogy ilyen könnyen félbeszakítsák. – Én nem gúnyolódnék a helyedben, Benedek! Inkább meggondolnám, hogy a két pogány gyereken keresztül máris hány furakodott be közénk! Mindenütt ott vannak már… – Ne veszítsd el a fejed! Még belebolondulsz. Olyan a színed, mint a főtt ráké! – El kell menniük! Azonnal! – Soha! Soha! – mondta Benedek és fölállt. – A kislányt egyébként minden bizonnyal már régesrég megkeresztelték. – Azt meg honnan tudod? Az utcán találtak rá, nem igaz? Az anyja nem lehetett más, csak egy utcalány! Silje előtt megjelent Tengel húgának az arca. Tiltakozni

akart, de Abelone félbeszakította. – Te csak maradj csendben! Mindenki tudja, miben töröd a fejed. Ha most azonnal nem lesznek megkeresztelve, akkor… – Még nincs új papunk – avatkozott közbe csendesen Maria. – Akkor elhozzuk a szomszéd egyházközségből. Édes Istenem! Nem is értem, milyen életet éltetek ti addig, amíg én nem jöttem! A Bekkemark családhoz ma megy a pap. Az öreg haldoklik. Majd elküldjük érte a legényt. És úgy is lett. A gyerekeket szépen felöltöztették. Dagot betakarták az aranyszállal átszőtt sállal. Abelonét majd megette a sárga irigység. A kicsi Sol pedig borzasztóan büszke volt a ruhára, amit Grete szőtt és hímzett neki erre az alkalomra. Fehér abrosszal terítették be az asztalt, közepére karos gyertyatartó került. A keresztvíznek pedig a legszebb ezüstkupát készítették elő. Ennek ellenére a keresztelő nem sikerült valami fényesen. Dag egész idő alatt sírt, Sol pedig ijedten bújt el félelmében és üvöltött. Silje nem lepődött meg ezen. A pap fekete kalapja és alakját körüllengő komorság megrémítette a gyerekeket. Végül olyan közel csalogatták a paphoz a kislányt, hogy sikerült a fejére önteni egy kis vizet. Sol Angelika névre keresztelték. Silje ragaszkodott ahhoz, hogy két neve legyen, s mivel Angelika régi szép keresztény név, a többiek is beleegyeztek. De azt, hogy a kislány a Jéghegyek Népének leszármazottja, Silje nem említette senkinek. Végül Dag is két nevet kapott. A takaróján talált monogram alapján Silje az előkelő Dag Krisztián névre keresztelte. A legkínosabb esemény akkor történt, amikor Solt kivitték a teremből. Tisztán hallható volt, amikor a kislány megszólalt: – Ez az ördöngös pap bevizezte a fejem! Szerencsére az ördöngösnek titulált pap semmit sem hallott az egészből, a keservesen bömbölő Dag minden figyelmét

lekötötte. Csak Benedek, Silje és Maria hallották meg. – A szolgalegény az oka – motyogta Maria –, Sol utánamond mindent, amit csak hall tőle. Silje is rémülten nézett körül, csak Benedeknek esett nehezére, hogy megőrizze komolyságát. A gyerekek végre egyházi áldásban részesültek, Abelone fellélegezhetett. A ház egyetlen sarkában sem rejtőztek többé kisördögök. De Abelone ezek után sem nyugodott. Mindenki tudta, hogy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy megszabaduljon Siljétől és a gyerekektől. A fia nyíltan ki is mondta, mit gondol Siljéről. A konyhában ült és sört kért Siljétől. A lány odament hozzá és töltött neki. A fiú nekilátott a karácsonyi sonkának és nagy szeleteket vágott belőle. A fiú gúnyos pillantásai idegesítették Siljét, úgyhogy melléöntött egy kevés sört. A fiú fölcsattant. – Te kétbalkezes! Még tönkreteszed az asztalomat! – Bocsánat – dünnyögte Silje. Nehezen bírta ki, hogy viszsza ne vágjon. – Mert remélem, nem gondolod, hogy itt minden a tiéd lesz egyszer? Számítottál rá, igaz? Ezért furakodtál be ide! Könnyű egy öregembert az ujjad köré tekerni! Ezt csak az anyjától hallhatta, futott át Silje agyán. – De biztosíthatlak róla, hogy te meg a fattyaid már nem sokáig rontjátok itt a levegőt! Hamarabb, mint… auuu! A fiú felüvöltött és bal keze után kapott. A kicsi Sol kisurrant a szobából. – Megvágta magát? – kérdezte rémülten Silje. – Még hogy megvágtam magam! – jajveszékelte a fiú. – Az a kis boszorkány, az tette! Láttam! Láttam! – Ne mondjon butaságokat! A kislány az ajtónál állt, távol magától – mondta határozottan, de sápadt arccal Silje.

– Akkor is ő volt! Rámnézett és egy pillanat múlva belém hasított a fájdalom! – Bolond beszéd! – mondta Silje. – Gyere csak, Grete! Vedd gondozásba ezt a hólyagot, mielőtt még elájul! Úgy ordít itt, mint egy… Jobb, ha nem mondom meg, mihez hasonlít. Grete bejött, Silje pedig Sol után rohant. A másik szobában talált rá, amint az ablak alatti padon térdelt. Amikor Silje belépett, a kislány feléje fordult. Silje mély lélegzetet vett. A kislány szemei… A kislány zöld szeme égett a gyűlölettől. Tekintete soha nem látott vadsággal telt meg. Amikor Sol meglátta, hogy Silje áll az ajtóban, szemében kihunyt a gyűlölet, és karját védelmet kérőn nyújtotta oltalmazója felé. Silje fölemelte. – Sol – suttogta száraz ajakkal, félelemtől bénultan. Hangjában aggodalom csengett. – Kicsi Sol! Ezt soha, soha többé ne csináld! – Mit? – kérdezte a kislány ártatlan ábrázattal. – Semmi különöset nem csináltam. Az a fiú ügyetlenkedett. – Igen, de… – Nem akarom, hogy itt lakjon. És azt sem akarom, hogy a két idegen néni maradjon. – Senki nem akarja, gyermekem. De meg kell barátkoznunk a gondolattal. Légy engedelmes! Ígérd meg nekem! Sol két kicsi karjával átölelte Silje nyakát és kedvesen felnevetett. – Megígérem. Silje először arra gondolt, hogy azonnal felkeresi Tengelt és elmondja, mi történt. Később mégis úgy döntött, hogy megkíméli ettől a férfit. Nem tudta, mitévő legyen. Micsoda emberpróbáló feladat lesz felnevelni ezt a szerencsétlen kisgyereket! Benedek állandóan rosszkedvű volt. Még a festés sem oko-

zott számára örömet. – Megölöm ezt a sátánfajzatot! – mormogta gyakran maga elé. – Megölöm ezt az átkozott némbert! Egyik nap tényleg megpróbált megszabadulni Abelonétól és a pereputtyától. Kidobálta holmijukat az udvarra, minden egyes darabnál azt kiabálva: Ki innen! Benedek nem mérte fel helyesen Abelone erejét. Az asszony megfenyegette, hogy feljelenti a várnagynál, mert kapcsolatban áll a felkelőkkel. Abelone nem volt biztos afelől, amit mondott, de sejtése beigazolódott. Benedek tudta, ha alapos vizsgálatot indítanak ellene, nem ússza meg szárazon. Így aztán minden maradt a régiben. A két gyerek és Abelone szinte egész élelemkészletüket felélte. Mindenki kedvetlen és kétségbeesett volt. Az óév utolsó napján Benedek beszélni akart Siljével. A lány sejtette, miről lesz szó, tulajdonképpen már várta, hogy az öreg mikor hozakodik elő vele. Egyedül voltak a konyhában. – Légy a feleségem, Silje – kérlelte. – Mindent megoldana. Akkor végre kitehetjük a szűrét a rémséges Abelonénak, és a ti jövőtök is biztosítva lenne. Silje megfogta az öreg festő kezét. – Köszönöm megtisztelő ajánlatát. Azt hiszem, tudja, mennyire szeretem magát, de a felesége nem lehetek. – De hát miért? Nincs már sok évem hátra, afelől pedig nyugodt lehetsz, hogy békén hagylak… Silje kénytelen volt elmesélni, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor Benedek bement hozzá. – Igen, Silje. Valamit be kell vallanom neked. Nem igaz, amit mondtam. Öregember létemre megkívántalak. Azt hittem, uralkodni tudok a vágyaimon, de úgy látszik, részegségemben tovább merészkedtem. És legbelül mindig abban reménykedtem, hogy elfogadsz, mint szeretőt. Soha… soha… nem tudnád elképzelni, hogy megoszd velem az ágyad? Silje szemébe könnyek gyűltek. – Nagyon szeretem magát, de nem úgy. Félek, hogy a há-

zasság elrontaná a barátságunkat. Azt pedig nagyon sajnálnám! – Igazad van. Tudod, más asszonyok lenyelték volna a békát, csak hogy beülhessenek a vagyonomba. De te más vagy. Azt hiszem, csalódtam volna benned, ha elfogadod az ajánlatomat. Egy művész soha ne áldozza fel önmagát a kényelem kedvéért. A művészi hivatás volt Benedek vesszőparipája. De még mielőtt nagyon belemerülhetett volna, eszébe jutott, miről is akart beszélni valójában. – Silje, Silje – sóhajtott fel. – Minden olyan szomorú, olyan lehangoló. – Én is így érzem, Benedek úr. Mindannyiunkra szomorú sors vár itt, de leginkább a két kicsire. Az esztendő véget ért. Silje azon tűnődött, vajon mit hoz az 1582. év. A tavalyi igencsak eseménydús volt a számára. Hamarosan kiderült, hogy sok jóra nem számíthat. Abelone nyíltan fellépett ellene. A szolgalegény egyik nap lélekszakadva állított be a konyhába, ahol a ház népe éppen ebéd mellett ült. Szeme vadul csillogott. – Most már tényleg komolyra fordult a helyzet! Az a nőszemély… az a… megkért, hogy vigyem el őt és a gyerekeit a kocsin. Sikerült kihallgatnom őket, és megtudtam, hogy a várnagyhoz igyekeznek. Fel akarják jelenteni Siljét. Benedek úgy ugrott fel, mint akit bolha csípett. – Miket beszélsz itt összevissza? De hát miért? – Nem fogják elhinni! Abelone azzal vádolja Siljét, hogy összeállt az ördög szolgájával, a gonosz és halhatatlan Tengellel! – De ez nem igaz! – kiáltott fel Silje. – Tengel nem halhatatlan. És én még szűz vagyok – ezt akár be is bizonyíthatom, ha szükséges!

– Gyermekem – fordult felé Benedek. – Itt nem segít semmit a te szüzességed. Ha a várnagy emberei elfogtak, halott vagy! Lassú kínok közepette veszik el az életed, és mielőtt meghalnál, még kiszednek belőled mindent, amit Tengelről és a Jéghegyek Népéről tudsz. Úgyhogy másokat is magaddal rántasz a halálba. A gyerekeket is elvennék tőled azzal az indokkal, hogy Tengel vagy te megbabonáztad őket. Találkoztál a farkasemberrel, ezért most könnyű lesz rádbizonyítani, hogy boszorkány vagy. Remélem, tisztában vagy azzal, mi a boszorkányok büntetése? – Mitévő legyek? – Sejtelmem sincs róla. Csak azt tudom, hogy el kell mennetek innen, de hogy hogyan és hová? Mégis sikerült annak a sátánfajzatnak! Benedek némi gondolkodás után a szolgalegényhez fordult. – Indulj útnak azonnal, hogy az a némber ne fogjon gyanút. Hajts lassan, hogy Siljének legyen ideje egérutat nyerni. A legény bólintott és az ajtó felé indult. Silje utána futott és átölelte. A nagydarab férfinak könnyek szöktek a szemébe. Gyorsan búcsút vett a gyerekektől és távozott, de előtte még megjegyezte: – El kell tűnnötök innen, mire visszaérek! El kell tűnnötök innen! A major felbolydult méhkasra emlékeztetett. Silje és a gyerekek összes holmiját batyukba csomagolták. Ezenkívül mindenki neki adta mindenét, amit csak nélkülözni tudott. Benedek egy sajátkezűleg festett ablakot adott Siljének. A lány még nem tudta, hogyan viszi majd el, de örömmel fogadta a csodálatos műalkotást. Az öreg titokban egy könyvet is adott Siljének, amelyet maga kötött be és a pergamenlapokat is maga készítette. A vázlataihoz használta. Ha lesz ideje Siljének, esetleg rajzolhat bele. Egy tollat és néhány szénrudat is adott mellé. Silje köszönetet akart mondani, de mindkettőjüknek annyira

fájt a búcsú, hogy csak könnyeik patakzottak, amikor megölelték egymást. A két idős asszony sírva csomagolta holmijukat. Amikor készen voltak, hosszasan ölelgették a két gyereket és jajveszékeltek. – Szent Isten! – kiáltott fel Benedek, amikor megpillantotta a csomaghalmazt. – Képtelenség, hogy Silje elbírjon ennyi mindent! Mindannyian elképedve nézték a batyukat. – Ha jobb kedvem lenne, talán még nevetnék is ezen – mondta Silje a rakás láttán. Grete és Maria újból elkezdte a sírást. Senki nem kart arra gondolni, hogy indulniuk kell. – Merre mentek, gyermekem? – kérdezte aggódva Grete. Silje nem tudta, mit feleljen. – Tengel karácsonykor még a közelben volt. Neki vittem akkor élelmet. Nem mondhatom meg, pontosan hol jártam, mert nem akarlak veszélybe sodorni benneteket, ha esetleg kihallgatnának. De azt hiszem, elhagyta ezt a vidéket, mert sehol nem láttam a nyomait. – Talán te és a gyerekek mégis elrejtőzhetnétek ott! – Én is erre gondoltam – mondta Silje –, de félek, hogy a frissen esett hóban könnyen felfedeznék a nyomunkat. – Ó, istenem! Erre nem gondoltam! Mi lenne, ha elbújnátok az istállóban? – És ha a kicsi Dag sírni kezd? – kérdezte Grete. Hirtelen zajt hallottak. Mindannyian összerezzentek. Az udvaron egy lovas alakja bukkant fel. – Itt vannak! – kiáltott fel kétségbeesetten Maria. – Rejtőzzetek el gyorsan! – Nem, maradjatok! – szólalt meg Benedek, aki addig csendben figyelte az eseményeket. – Valaki más jött. Tengel volt az. Beleütközött a két asszonyba, akik izgatottan siettek kifelé, hogy megnézzék, ki érkezett. Úgy tűnt, most

nem foglalkoznak a férfiról szóló legendával. – Mi történik itt? – kérdezte Tengel, amint belépett. – Megérezted, hogy bajban vagyunk? – fordult feléje Silje. Tengel felnevetett. – Nem. Most szó sincs természetfölötti megérzésekről. Már úton voltam délnek, de előtte még megálltam a dombon és azon tűnődtem, hogy tegyek-e kitérőt errefelé. El akartam búcsúzni, de nem tudtam, okosan teszem-e. Akkor vettem észre a sürgölődést az udvaron. Kíváncsi lettem, mi folyik itt, és elhatároztam, hogy megnézem közelebbről. Benedek gyorsan elmondta, mi történt. – Az ég küldött téged! – mondta Tengelnek. Teljesen megfeledkezett arról, hogy eddig más gondolt a férfi származásáról. Tengel elsápadt. Tekintetét végigjáratta az ijedt arcokon, megállt Siljénél. – Hálát adok az Istennek, hogy mégis idejöttem! Maria és Grete gyorsan keresztet vetett. – Mit tudtok ti az én lelkemről? Vagy azt hiszitek, hogy nincs? Miért akartok teljesen a Gonosz karmai közé taszítani? A két asszony szégyenkezve sütötte le a szemét. Tengel összeszedte magát és Benedekhez fordult. – Vár egy kocsi az erdőtől délre. Csak odáig kell eljutnunk… de kételkedem abban, hogy egy ló elbírna engem, Siljét és a gyerekeket, nem is beszélve a csomagokról… – Abelone elvitte az egyetlen használható kocsinkat – mondta szomorúan Benedek. – Szánkóval pedig még nem lehet menni. Nem elég vastag a hó. De van még egy öreg kancánk. Lent láttam a hídnál, majd érte küldök valakit. – Rendben van – felelte örömmel Tengel. – De mi lesz magukkal, Benedek úr? – kérdezte aggódva Silje. – Ugye nem esik bántódásuk? – Nem. Nyugodj meg. – Hová megyünk? A két férfi egymásra nézett. Tengel törte meg a csendet.

– Silje számára csak egy kiút van. – Igen – bólintott Benedek egyetértőn. – A gyerekeket sem merem magunknál tartani, pedig fájni fog utánuk a szívem. De nem tudom, mire képes még az a boszorkány és a kapzsi gyerekei. A kezedbe adom a sorsukat, Tengel. A férfi bólintott. Lovára kötözte az ügyetlen fogású ablakot. Mint a két állatot alaposan megpakolták. Csoda, hogy nem roskadtak össze a teher alatt. Ennél többet már nem bírtak volna el. Gyors, de szívszorító búcsú következett. Silje mindőjüket egyenként megölelte, és megköszönte az együtt töltött szép napokat. Grete úgy szorongatta Dagot, mintha soha nem akarna elválni tőle. Végül mély sóhajtással átadta a fiúcskát Tengelnek. Maria Silje lova mellett állt és Solhoz beszélt. Kérte a kislányt, hogy ne felejtse el és hogy látogassa meg, amint tudja. Indulásra készen álltak. Sietniük kellett, mert a katonák, amint megtudják, mi történt, megkezdik a hajszát. Minden perc drága volt. Silje hálás volt, hogy Tengel magánál tartotta a csecsemőt. Nem nagyon tudott lovagolni, ezért nehéz lett volna még Dagot is fogni a nyeregben. Női nyerget nem találtak, ezért Silje kénytelen volt férfi módjára megülni a lovat. Grete és Maria lehúzták Silje térdére a köpenyt. Tengel eközben tapintatosan félrenézett, bár Silje észrevette, hogy magában mosolyog az egészen. Amikor az országútra értek, félve észak felé pillantottak. Szerencsére poroszló nem tűnt még fel a láthatáron, úgyhogy nyugodtabban folytatták útjukat. Nehéz volt búcsút venni a major kedves népétől. Silje arcán még legördült egy-egy könnycsepp. Tudta, hogy nehéz napoknak néz elébe. A környező települések teljesen kihaltnak tűntek. Csak a néhol felszálló füst tanúsította, hogy a házakban emberek élnek. Silje viszont tapasztalatból tudta, hogy az ablakok mögül

kíváncsi szemek kísérik minden lépésüket. Tengel türelmetlenkedett. Silje és a vénséges kanca minden tőlük telhetőt megtettek, de még ez sem volt elég. – Alig van valami előnyünk – kiáltotta a lány felé. – És a katonák gyorsan haladnak, ha már egyszer fölpattantak a lóra. Siljének már görcs állt a karjába. Tartania kellett Solt, irányítania a lovat és még arra is ügyelnie, hogy ő maga le ne essen. Így aztán nem sokat törődött a tisztességgel. Köpenyét félrefújta a szél a térdéről. Jobbnak látta azonban, ha most inkább Tengel utasításaira figyel. Sol láthatólag élvezte a vágtát. Silje előtt ült mosolyogva, ragyogó szemmel. A lány észrevette, hogy Tengel gyakran aggódó, már-már gyengéd pillantásokat küld felé. Silje tudta, hogy Tengel jó ember. Hidegen hagyta a róla szóló mese, a férfi riasztó külseje. Neki elég volt, hogy legeslegbelül jó. Pompás látványt nyújtott, ahogy a lány előtt lovagolt. Mint egy lenyűgöző alvilági démon. Alakja elkápráztatta Siljét. Azóta többször is felidézte magában a jelenetet, amikor a kicsi Sol olyan furcsán viselkedett Abelone fiával szemben. Most már biztos volt benne, hogy túlzásba vitte aggodalmát, és Abelone fia is méltatlanul vádolta a kislányt. Teljesen érthető volt, hogy a szeme olyan furcsa fényben égett. Ki nem állhatta a fiút. Azt pedig megdöbbentette a kislány szeméből áradó gyűlölet, és rémületében megvágta a kezét. Milyen könnyű másokat vádolni saját tetteinkért! Ennyi az egész, a többi csak izgatott képzelődés. Közben kiértek az erdőből a szomszéd falu felé vezető útra. Most lassabban mentek, kímélni akarták a lovakat. Még egészen világos volt, de Tengel tudta, hogy még sokat kell lovagolniuk ahhoz, hogy éjfél előtt célhoz érjenek. – A hegyekben farkasok tanyáznak. Éjjel nem bírunk el velük – hangzott nem túl biztatóan. Silje most már félni kezdett. Tudta, merre visz az útjuk, és

az végképp nem nyugtatta meg. Valahonnan, lelke legmélyéről újra és újra felszínre tört egy furcsa érzés. Minden ábrándozása és rémálma csak előkészítette azt, aminek jönnie kellett. És most elérkezett az idő. – Tényleg olyan veszélyes lett volna a faluban maradni? – kérdezte, és közben megpróbálta rávenni Solt, hogy nyugton maradjon. – Sajnos igen. Különösen azok után, hogy mindenki úgy tudja, összeálltál velem – felelte keserűen a férfi. Még hogy összeállt Tengellel? Ez a szó úgy hangzik mintha azt mondták volna róla, hogy utcalány lett. Nem mert a férfi szemébe nézni. – Micsoda gonosz asszony! – mondta panaszosan Silje. – Szegény Benedek! De a többieket sem irigylem. Rossz elképzelni, hogy talán ezekkel a szörnyű emberekkel egy fedél alatt kell leélni utolsó éveiket! – Silje elhallgatott, majd némi habozás után folytatta. – Igazad volt, Benedek megkérdezte, hogy feleségül megyek-e hozzá. Megköszöntem a jóindulatát, de nemet mondtam. Talán mégiscsak igent kellett volna mondanom, és akkor elkerültük volna ezt a sok kellemetlenséget. – Nem – felelte határozottan Tengel. Most már a házasság sem mentett volna meg. Gondolj csak azokra a papfeleségekre, akiket megégettek boszorkányságért! Senki nem állt melléjük, még akkor sem, amikor a férjük kegyelemért folyamodott. Ha már rajtad van a bélyeg, Isten sem segíthet rajtad! – Tengel gondolkodott valamin, végül mégis kimondta. – Benedek megkért, hogy jöjjek vissza, amilyen gyorsan csak tudok. Arra kért, hogy segítsek neki szembeszállni velük. – De hát nem veszélyes számodra túl sokat mutatkozni az emberek között? Silje hamar rájött, hogy ugyanabba a csapdába esett, mint Benedek, amikor ezt a sértő „emberek között” kifejezést használta. Tengel észre sem vette, mit mondott a lány.

– Igazad van, de már felkészültem mindenre. – Hogyan képzelte el Benedek a segítséget? – Ő szegény még mindig azt hiszi, hogy el tudom veszejteni őket. – Most az egyszer azt kívántam volna én is, hogy bár tetted volna meg! – Nem. Soha nem próbálkoznék ilyesmivel. Félek, hogy életre kelteném a bennem alvó gonoszt. De visszatérek még hozzá, mert befogadott benneteket, amikor kértem, és amikor szeretetre volt szükségetek. Mindannyian nagyon szeretnek benneteket, Silje. Remélem, tudod? – Igen. Mindig jó rájuk gondolni. Tiszta szívemből kívánom, hogy sikerüljön neked segíteni rajtuk. Megérdemlik. – Igazad van. Rossz arra gondolni, hogy a gonoszság milyen könnyen nyer csatát világunkban. Most elmesélhetné a férfinak, ami Sollal történt. De mégsem szólt. Egyre biztosabb volt benne, hogy eltúlozta az eset jelentőségét. Ismét meghajtották a lovakat. Az erdő véget ért, és szemük előtt sok apró major terült el békésen, a dombok védelmében. Az út hol emelkedett, hol lejtett. Előttük zordonan magasodtak a Jéghegyek. Kis idő múlva Tengel lekanyarodott az egyik majorhoz vezető útra. Silje utána. – Pisilni kell – mondta Sol. – Már csak ez hiányzott! Tengel, lesegítenél minket? Semmi szükség arra, hogy átnedvesedjen a ruhája. – Csak addig várjatok, amíg beérünk az udvarra. Nem kell feltétlenül felhívni magunkra a figyelmet. – Remélem, Sol is megérti, miről van szó – mormolta a lány. Szerencsére Sol kibírta. A férfi leszállt a lóról és már nyújtotta is a karját, hogy lesegítse a lányt. Silje a derekán érezte a férfi erős kezét. Most nem nézett a szemébe, nem akarta látni

égető tekintetét. Elég volt érezni a közelségét. Már ettől is zavarba jött, és nehezen állta meg, hogy át ne ölelje és hozzá ne simuljon, égő arcát az övéhez szorítva. Nem értette, mi ez az egész. Lehet, hogy a férfi megbabonázta? Valami ilyesmit már hallott egyszer Benedektől. Silje még túl fiatal volt ahhoz, hogy rájöjjön, a saját szíve babonázta meg. Silje segített Solnak, amíg Tengel megnézte a csomagokat. A kisfiú egész idő alatt csendesen pihent a vállán. Ő sem mert a lány szemébe nézni, amikor ismét felsegítette a lóra. Észrevette, állapította meg Silje. Észrevette… Folytatták az utat. Később Tengel betért egy néptelennek tűnő majorba. Egy férfi jött elébük. Üdvözölték egymást. – Hahó! – köszönt neki kedvesen a kislány. – Mi szél fújt erre, kismanó? – kérdezte tréfásan a férfi. Silje megdöbbent azon, hogy a kislány felismerte a férfit. A kocsis volt, aki a majorba vitte őket három hónappal ezelőtt. A kocsis alaposan megnézte a kislányt. – Igazad van – mondta Tengel felé fordulva. – Közülünk való. Mintha Sunnivát látnám magam előtt. Úgy látszik, Tengel beszélt neki Solról. Talán még büszke is néha az unokahúgára! – Oda visz az utatok? – kérdezte a kocsis. – Igen. Itt csak a halál vár ránk. Különösen Siljére. – Rendben van. Én elkészültem. Tengel gyorsan elmesélte, hogy a várnagy pribékjei már a nyomukban vannak. A férfi bólintott. – Pihentek a lovaim. – Most mennem kell – mondta Tengel mindkettőjüknek. – Vissza kell adnom ezt a kancát. Még Heminget is elő kell kerítenem, megígértem, hogy csak vele együtt térek vissza. Tudom, hol keressem. Ha nem akar jönni, akkor a gyönyörűséges hajánál fogva viszem vissza. Még akkor sem tágítok, ha egyik szeretője karjai közül kell elhoznom. Most pedig induljatok.

– Kérlek, maradj – nyögte Silje. – Maradj velünk! – Hamarosan visszatérek. Ti pedig menjetek már! Semmi nem használt. Átpakolták a csomagokat a kocsira, és elindultak felfelé az erdei úton. – Mindig úton van valami miatt! – panaszkodott Silje a kocsisnak. – Nem kell érte aggódnod. Tengel többre képes, mintsem gondolnánk – mondta nyugodtan a kocsis. – Nem, nem hiszem. Csak az emberek híresztelik róla. Ő nem olyan, mint a többi kiválasztott! – Kedves kisasszony – fordult Siljéhez a kocsis. – Mit gondol, miért tudott ilyen sokáig köztünk maradni, amikor egyáltalán nem elővigyázatos? – Csak nem azt gondolja, hogy… – Nem tudom képes-e megbabonázni az embereket, vagy tud-e valami varázslatot. De ez az első eset, hogy ilyen sokáig kibírta az emberek között. Lám, ez a férfi is ugyanazt a kifejezést használta: „emberek között”. Silje egyre izgatottabb lett. – Miért teszi ki magát mégis ilyen veszélyeknek? Ezt a kérdést nem vártam volna magától, Silje kisasszony – mondta szárazon a kocsis és elhallgatott. Siljének nem maradt ideje, hogy elgondolkodjék a hallottakon, mert Dag bömbölni kezdett. Nem tudta, mi baja lehet. Talán átnedvesedett, vagy éhes? Ezen a hideg szekéren még csak tisztába sem tudja tenni. A tej is jéghideg, amit magukkal hoztak. Inkább magához szorította és addig ringatta, amíg el nem szenderült megint. A szekeret erős lovak húzták. Az út meredeken haladt felfelé. Egyre mélyebb szakadékok mellett haladtak el. A házak a folyó mentén egyre kisebbnek látszottak. Fokozatosan apró pontokká váltak, végül teljesen eltűntek. Dag csendben feküdt a karjai között. Sol a kocsis mögött állt és a lovakat hajtotta. Silje erősen fogta a kislány lábát,

nehogy leessen. Néha hátranézett a csomagokra. Ilyenkor meleg pillantást vetett a festett ablakra. Még soha senkitől nem kapott ilyen szép ajándékot. Csak azt nem tudta, mikor fogja használni. Hol fognak lakni? Lehet, hogy fala sem lesz a kunyhónak. Ki tudja. Azt mindenesetre elhatározta, hogy az ablaktól soha nem válik meg. Megérintette a Benedektől kapott könyvet. Ujjai kitapintották a könyv gerincét. Milyen kedves ajándék volt ez az öregtől. És mennyi munkájába és pénzébe kerülhetett. Talán egyszer megírja benne a Jéghegyek Népének történetét. De egyelőre üresen álltak a Benedek által készített pergamenlapok. Silje nem tudott betelni a csecsemő Dag tiszta arcvonásaival. Kevés haja néhol szőkén bukkant elő a bőrsapka alól. Silje kíváncsi lett volna, vajon mit szólna a gyerek anyja, ha látná, hogy csemetéje a rideg, félelmet keltő „Árnyékország” felé halad. Gyakran eszébe jutott Dag anyja, akit a C. M. monogram rejtett... Vajon mit érezhet most? Talán megkönnyebbülést? Nem. Silje legbelül megérezte, hogy az az asszony szenved. Volt még egy apró részlet, ami megerősítette ebbéli hitében. A tejeskancsó, amit a kisgyerek mellett talált. Ez volt a szerencsétlen és kétségbeesett asszony bizonyítéka.

10. fejezet Charlotte Meiden szobája ablakából nézte a tűz pusztította Nidaros dóm piszkos falait. Az 1531-es nagy tűzvész óta senki nem mert belevágni felújításába. Nem csoda, hisz az ország erőit kimerítette az éhínség és a számtalan járvány. Az új hit felvétele sem mozdította elő a munkálatokat. Csak egyes része-

it tudták használni, a többi romokban hevert. Jól látta még a Nid folyó egy szakaszát is, amely körbefonta és bevehetetlenné tette a várost. Csak egyetlen út vezetett Trondheimbe, az is a jól megerősített Nyugati Kapun keresztül. Charlotte elgondolkodva fordult anyjához. – Áll még az apácakolostor fent a dombon? Anyja zavartan tekintett fel kézimunkájából. – A benedekrendiekre gondolsz? Azt hiszem, fölszámolták. És legjobb tudomásom szerint a reformáció óta fölszámoltak minden hozzá hasonlót. – A réini cisztercieket is? Biztos, hogy volt ott egy apácakolostor. – Nem hinném, hogy még létezik. De hát miért teszel fel nekem ilyen furcsa kérdéseket? – Kolostorba szeretnék vonulni. – Te? Hát teljesen elment az eszed? Nem is vagy katolikus! – Fontos ez? Még áttérhetek. – Nem, szó sem lehet róla. Gondolj arra, mit mondanának az emberek! Apádról nem is beszélve. Szombaton bálba vagyunk hivatalosak. A városparancsnok rendez egy kis karácsony utáni mulatságot. Meglásd, ott majd megfeledkezel ezekről a butaságokról! Azt mondják, néhány dán nemesurat is meghívtak. Bevallom, az itteniek között valóban nehezen lehet választani. Charlotte legyintett egyet az egészre és távozott. Anyja aggódva nézett utána. Talán vallási problémák kínozzák ennyire az utóbbi időben? No de ez a kolostorba vonulás! Kész képtelenség. Csak férjhez tudná már adni… Máig sem értette, hogy születhetett gyermekük ilyen kevéssé vonzó külsővel. A hosszú orr, mely számos dán nemesi család, így a királyi család tagjain is megfigyelhető volt nemzedékeken keresztül, Charlotte-ot sem kímélte. Szegény lány

sokat szenvedett miatta. Charlotte visszament a szobájába és az ágyra vetette magát. Tisztában volt azzal, hogy nem mondható szépnek. Még fiatal lány korában eljegyezték egy dániai nemes család fiával. A fiú viszont, miután először találkozott Charlotte-tal egy bálon, sűrű bocsánatkérések közepette fölbontotta az eljegyzést. Akkor azt hitte, hogy nem viseli el a szégyent, de idővel megtanulta, hogyan kell együtt élni vele. A második dán udvarlóval tavaly karácsony körül találkozott. Mivel mindig kevés férfi forgolódott körülötte, könnyű préda volt számára. Zavarát nagyszerűen palástolta egy-egy ragyogó mosollyal és könnyed csevegéssel. Így sikerült eltitkolnia, milyen szerencsétlenül érzi magát. A fiatal nemes tapasztalt csábító volt. Könnyen lehántotta róla az erény páncélját, Charlotte pedig úszott a boldogságban. Később megtudta, hogy a férfi nős, és hogy ő gyermeket vár tőle. Azóta mindez jelentéktelenné vált. Bárcsak visszaforgathatná az időt és újra karjába vehetné gyermekét. Ez a képtelen gondolat kiirthatatlanul motoszkált benne. Charlotte egyre vigasztalhatatlanabbá vált. Újra és újra eszébe jutott a gyermek, aki mit sem sejtve és elhagyottan feküdt az erdőben. Teltek a napok, és a kicsike hiába várt ételre, emberi melegségre, soha nem részesült benne. Nem! Körbenézett a szobában, majd párnájába fúrta a fejét. Legalább elmondhatná valakinek! Legalább könnyíthetne a lelkén! Talán a papnak? Nem, az nem értené meg, csak elítélné azért, amit tett. Mindenki csak elítélné. És nem erre várt valójában? Hogy végre valaki térdre kényszerítse, megalázza és megüsse? De a gyerek! A gyereket már senki nem adhatja vissza! Volt még valami, ami nyomasztotta. A gyerek nem volt megkeresztelve, amikor kitette. És az

ilyen csecsemőkből lesznek a… Mi volna, ha kimenne az erdőbe és felolvasna… Nem! Képtelen lenne még egyszer odamenni! Talán a pap… De nem. Nincs bátorsága megkérni. Fél. Fél a látványtól, ami az erdőben vár rá. Milyen élete lehet még ezen a világon? Élő halottnak érezte magát. Sol megunta az örökös rázkódást a kocsiban. És éhes is volt. Silje elővette az elemózsiáskosarat és kihalászott belőle két szelet kalácsot. – Az egyiket add a kocsisnak – mondta a kislánynak Silje. Sol egyből jobb kedvre derült. – Nesze, egyél! – tolta oda az egyik szeletet a férfinak. A kocsis jót mulatott és udvariasan megköszönte. – Köszönöm szépen. Nincs kedved az ölembe ülni? Hát persze hogy volt. Sol szerette a férfiak társaságát. A majorban legszívesebben a szolgalegénnyel játszott. És most a kocsis. Gretétől kapott vastag téli ruháiban olyan volt a kislány, mint egy gömböc. Apró kezével boldogan szorongatta a kantárt. Néha oldalvást Siljére pillantott, kíváncsi volt, vajon az látja-e, milyen ügyes. Az útmenti táj vad volt és idegen. Amióta elhagyták a lakott vidéket, sötét és meredek sziklafalak közt haladtak tovább. Járható út erre már nem vezetett, de a kocsis tudta, merre menjen. Silje aggódva pillantott a maguk után hagyott keréknyomokra. Még könnyen rájuk akadhatnak. Egy folyó mentén hajtottak tovább. A meredek sziklafalak útját állhatták a hóviharoknak, a kocsi és a lovak könnyedén megbirkóztak a vékony hóréteggel. Feljebb már nem lesz ilyen könnyű dolguk, ezt Silje is tudta. Nem sejtette, meddig tart még az út. Amerre csak a szem ellátott, vad, lakatlan vidék vette körül

őket. Szél süvített keresztül a hasadékon, melyet a folyó vájt a sziklafalba. A folyón furcsa alakú jégtorlaszok úsztak, eltűntek, majd távolabb kiemelkedtek a vízből. Néhol elállták a víz útját, a folyón kisebb vízeséseket kialakítva, amelyeken kétoldalt megfagyott az alázúduló víz. A völgy olyan keskeny volt, mintha Trondheim szűk sikátorain haladtak volna keresztül, kétoldalt magas házak között. De itt sehol egy ház, sehol egy emberi teremtmény. Csak a folyó rohant mellettük fenyegetően, félelmet keltve. Silje rettegve, görcsösen szorította magához Dagot, amikor a kocsis egész közel hajtott a folyóhoz. Ez alkalommal nemcsak Silje, a lovak is megrémültek. Végre kiértek a szűk völgyből egy tágas fennsíkra. A hegyek már nem emelkedtek föléjük olyan félelmesen. De ott volt az újabb ellenség, a szél. Iszonyatos erővel fújta arcukba a jeges havat. Silje takaró után kutatott, Sol pedig kénytelenkelletlen lekászálódott a kocsis mellől, hogy hátrébb keressen menedéket. Sátorként borult köréjük a takaró, Silje ült középen, oldalán egy-egy gyerekkel. – Sikerül átvészelnünk ezt az időt? – fordult Silje a kocsishoz, aki szintén szenvedett a hidegtől. – Nem rossz ez! – kiáltotta vissza a kocsis. Összekuporodva ült elől, kezét néha oltalmazón arca elé emelte. – Legalább elfújja a nyomunkat. Ez megnyugtatta Siljét. Kicsit később a férfi leugrott és hátrament hozzájuk. – Ki kell cserélnem a kerekeket szántalpakra – kiáltotta túlharsogva az üvöltő szelet, miközben a sálat, amit sapkájára kötött, ide-oda lobogtatta a szél. – Túl mély a hó, a kerekek beragadnak. Kicserélni? Furcsán hangzott. Silje csodálkozva nézte, ahogy a férfi kerekek körül tesz-vesz. A kocsi oldalára két szántalp volt kötözve, most ezek kerültek fel. – Várjon, segítek – ugrott le a férfi mellé Silje. – Sol, te

maradj a szekéren, túl mély a hó. Amíg a kocsis fölemelte a szekeret, Silje gyorsan a helyére illesztette a talpakat. Sikerült. A férfinak bizonyára volt már gyakorlata. Majdnem készen voltak, amikor Sol kiabálni kezdett. – Lovasok! Lovasok! Rémülten néztek fel. A távolban két lovas alakja bukkant elő. A kocsis megkönnyebbülten lélegzett fel. – Semmi vész. Silje boldogságában majd kiugrott a bőréből. Tengel lovagolt feléjük. A lány csak most merte bevallani magának, menynyire félt attól, hogy nem látja viszont a férfit. Bosszantotta, hogy ennyire vonzza, pedig csak ritkán kedves vele. Legalábbis nyíltan nem. Oldalán mintha Heming lovagolna. Ahogy közelebb értek, Silje fölismerte a csinos ifjút. Végre megérkeztek. Sol ugrált örömében, úgyhogy Tengelnek első dolga volt, hogy megölelje. – Szállj fel, Silje, folytatjuk az utat. Úgy látom, már elkészültek. – Ebben a kislányban annyi az élet, mint két másikban! – tréfálkozott a kocsis. – Tudom, tudom – mormogta Tengel. – Találkoztatok katonákkal? – Igen, láttuk, amint dél felé tartanak az országúton. Van még egy kis előnyünk. De azért sietnünk kell, mindjárt vége a napnak. Most Silje is az égre pillantott, és észrevette, hogy fenyegetően közeledik a sötétség. – Havazni is fog – szólalt meg Heming, amikor fölemelte a szekeret. Silje nem mert ránézni, még mindig forrt benne a düh a lopás miatt. Tengel a lányhoz fordult.

– Figyelj ide, Silje – mondta szigorú hangsúllyal. – Elég okod van arra, hogy dühös légy Hemingre. De mostantól egy kis közösség tagjai leszünk, ki tudja mennyi ideig. Ott már nincs hely több gyűlölködőnek, mint amennyi eleve ott van. A harag rossz vért szül. Űzd ki a szívedből. Silje nem felelt. Amióta megérkeztek, Tengel most szólt hozzá először, ráadásul ilyen kioktatón. – Érted, mit mondtam? – ripakodott rá a lányra. – Igen, értem. Megfékezem az indulataimat, megígérem. De azt ne kérd, hogy szeressem Heminget ezért. – Nem. Erre soha nem kértelek volna. Heming Siljéhez lépett. Bocsánatkérően nézett rá, de Silje tudta, hogy csak színleli a megbánást. Elárulta gúnyos mosolya. – Silje, bocsáss meg nekem. A felkelőknek sürgősen pénzre volt szükségük. Meg kell értened! – Nincs szükség arra, hogy megszépítsd a történteket – mormogta Tengel. – Talán inkább mást kellett volna ellopnom tőled… biztosan csalódtál, hogy… Tengel torkon ragadta és ráförmedt. – Ne mérgesítsd el jobban a helyzetet – sziszegte a fogai közt. – Nem, dehogy – mondta Heming ártatlanul. Látszott rajta, hogy tart Tengel haragjától. Hogy békülésre való hajlandóságát bizonyítsa, kezét nyújtotta Siljének, aki némi tétovázás után elfogadta. Az ifjú ellenállhatatlan kedvessége mosolyt csalt Silje arcára. Megbocsátott neki, mint ahogy az ember a gyermekcsínyt megbocsátja. – Fel a kocsira! – parancsolta Tengel. Megnézte, hogy alaposan betakaróztak-e. Siljét biztonsággal töltötte el a férfi közelsége. Magán érezte aggódó pillantását. – Silje, neked az lesz a feladatod, hogy figyeld mögöttünk az utat.

Elindultak. A két férfi előttük lovagol. A szél az arcukba fújt, de legalább a gyerekek nem éreztek semmit a takaró alatt. Dag sírni kezdett. Silje kénytelen volt tisztába tenni. De a fiúcska nem hagyta abba. Sírásától visszhangzott a vidék. Éhes volt. Lassan haladtak. Kerülgették a hófúvásokat. Tengel és Heming a kocsi két oldalán segített, hogy a lovak könnyebben jussanak keresztül a havon. Silje fölöslegesnek érezte magát. Azért persze nem teljesen, mert valakinek a gyerekekre is ügyelni kellett. Véget ért a fennsík, ismét hegyek között jártak. Silje megpróbált tájékozódni, de nem sokra jutott. Soha nem hitte volna, hogy a Jéghegyek ilyen óriási területet foglalnak el. Egy gleccserhez értek. Jeges fuvallatot küldött feléjük. Áthatolhatatlannak tűnt. A lovakat levezették egy meredek lejtőn, majd szűk völgybe értek, amely fölött a gleccser hídként ívelt át. Silje görcsösen markolta a kocsi szélét és csodálkozva bámulta az óriási jégtömeget, amint áthaladtak alatta. Rátértek a Jéghegyek Népének titkos ösvényére. A szántalpat ismét levették, és két lovat kifogtak a kocsi elől. A gleccser alatt csend volt és nyugalom. Arcukat hideg levegő csapta meg, olyan volt, mintha az alvilágban járnának. Az alagút magassága állandóan változott. Siljének olykor le kellett hajtania a fejét, olykor pedig Dag sírása óriási csarnokokban visszhangzott. A gleccser belsejében nem volt sötét, a vastag jégréteg alatt minden zöldesen csillogott. A csodálatos alagutat egy patak vájta a gleccser mélyébe, és a megfáradt vándoroknak csobogva mutatta az utat. Siljét meglepte, hogy olvadásnak semmi jelét nem lehet felfedezni. Bár épp elég hideg van idebenn, gondolta.

Sol is ámulva nézett körül. – Hol vagyunk? – suttogta izgatottan. – Közel az új otthonunkhoz – felelte Silje akaratlanul is ünnepélyesen. Az új otthonunk! Szinte belerázkódott, ahogy kiejtette a száján a szavakat. Érzései összezavarodtak. Nem tudta, mi vár rájuk az idegenek között. – Maria nem jön utánunk? – Most még nem. Majd később találkozunk még vele. Vajon igazat mondott a kislánynak? Most valahogy olyan sötéten látja a jövőt. Soha többé nem találkozik már olyan kedves emberekkel! Talán túlságosan kimerült és éhes. A gleccser kisebb volt, mint ahogy Silje várta. Még mielőtt teljesen átfagyott volna, már világosodni kezdett az alagútban. Pár perc múlva már apró hókristályok kavarogtak körülöttük. Esteledett, mire kiértek a fennsíkra. Silje letette a kisfiút és levette magukról a takarót, amibe idáig burkolóztak. Föltérdelt, vele együtt Sol is. Körbenéztek a vidéken. Tengel melléje lovagolt, kíváncsi volt, mit szól majd a lány az elé terülő látványhoz. Ez hát Tengel otthona, gondolta Silje. Minden bizonnyal sokat jelent neki, mint ahogy mindenkinek kedves gyermekkora színhelye, a titkos búvóhelyek, ösvények… Silje elámult. Hosszúkás völgyhöz érkeztek, amelyet minden oldalról hegyek vettek körül. A völgy közepén egy tó terült el, hamarosan odaérnek az egyik végéhez. A déli oldalon apró házakat pillantott meg, szétszórtan a nyírfaerdőben. A hó már olvadásnak indult a házak között. A napsugarak erőteljesebben melegíthetik itt a földet. – Tengel! – kiáltott fel a lány elképedve. – Hisz ez egy egész város! A férfi elmosolyodott.

– A Jéghegyek Népe több lelket számlál, mintsem bárki sejtené. – Én nem beszélnék „lelkekről” szólalt meg halkan Heming. – Elátkozott nép ez, jégből, sötétségből és gonoszságból teremtették. Silje megértette, hogy Heming nem szívesen tartozik közéjük. Tulajdonképpen nem lepte meg. Ez az elhagyatott vidék nem elég tágas egy ilyen világfinak. Itt viszont biztonságban volt. Kint, a másik világban vérdíjat tűztek ki a fejére. Tengel a torkát köszörülte. Laknak itt néhányan olyanok is, mint te, akik az üldöztetés elől menekültek közénk. Ők nem tartoznak szorosan a közösséghez. Silje észrevette a férfi várakozásteljes pillantását. Az ő ítéletére vár. Szeretné, ha tetszene neki, és fél, hogy talán közönyös vagy elutasító lesz a véleménye. – Minden olyan gyönyörű itt – mondta csendesen. – Félek ugyan az ismeretlentől, de látványnak gyönyörű. A férfi fellélegzett és elmosolyodott. Silje pedig boldog volt, hogy képes volt szavakba önteni félelmét, és őszintén elmondhatta azt is, mennyire vonzónak találja a vidéket. Tíz-tizenöt házat számolt meg. – Állatokat is lehet itt tartani? – Hát persze! El kell tartanunk magunkat. Ugyanolyan település ez, mint bármelyik lent, Tröndelagban. Csak éppen el van zárva a külvilágtól. – Méghogy bármely más település – fintorgott Heming. – Ez a legelhagyatottabb hely a világon, Silje. – Templomotok is van? – kérdezte óvatosan a lány. – Nincs. De minden vasárnap imanapot tartunk a fejedelmünk otthonában. Ő egyben a papunk is. Mindezt olyan hangsúllyal közölte, hogy Silje eltűnődött azon, vajon Tengel mint vélekedik a vallási kérdésekről.

A völgy szélén egy kis ház állt. Talán őrkunyhó, gondolta Silje. Feltételezése hamarosan bebizonyosodott. Egy férfi jött elő köszöntésükre. – Micsoda váratlan meglepetés – kiáltotta feléjük. – Már azt hittük, mindannyian odavesztetek. Örülni fog az apád, Heming. És a feleséged is – fordult a kocsishoz. Tengelre nyilván senki sem várt. – Mindenki visszaérkezett már? – kérdezte Tengel. – Igen. A tél mindenkit visszacsalt. – Rendben. Akkor elzárjuk a bejáratot. – Új telepesek? – kérdezte Siljére pillantva. – Igen. A várnagy üldözi őket. – A feleséged, Heming? Az ifjú széltoló gúnyosan kacsintott Tengelre. – Nem, nem – szögezte le gyorsan. Azt már nem kérdezte az őr, hogy Silje talán Tengel felesége. Úgy látszik, ez a lehetőség fel sem merült benne. De hát nem is volt Tengel felesége. Az őr a maga módján barátságosan üdvözölte Siljét. Többet nem is várhatott el tőle, így is inkább ő tartozott köszönettel, amiért befogadják. Halkan felsóhajtott. Heming, az őr és a kocsis a lovak után nézett. Az egyik majdnem elvesztette patkóját a jégbarlangban. Sol ismét a takaró alá kuporodott. Fázott szegény. Igyekezett kényelmesen elhelyezkedni és pár perc múlva már öntudatosan dugta ki orrát menedéke alól. – Merre laksz, Tengel? – kérdezte félénken Silje. A férfi egy házra mutatott, amelyik messze fent állt az ösvény végében. – Ott töltöttem a gyermekkoromat. Silje megértően mosolygott. Furcsa volt elképzelni a férfiról, hogy gyermek volt valaha. Valahogy az volt az érzése, hogy Tengel mindig is ilyen lehetett, felnőtt és erős. – És mi? A gyerekek és én… hol fogunk lakni?

– Az én házamban. Silje szíve egyre hevesebben vert. De a férfi még nem fejezte be: – Én majd a nagybátyám birtokára költözöm. Messze a völgy végében van a háza, innen nem láthatod. Már jó ideje üresen áll. – Nem lenne jobb, ha mi mennénk oda? Nem akarjuk elvenni az otthonodat. – A másik házban nem éreznék jól magukat a gyerekek. Így lesz a legjobb. – Solon kívül már senki nem él a nemzetségedből? – Él még az egyik unokanővérem. Ott áll a háza az enyém közelében. Mivel sokat vagyok távol, ő viseli gondját mindennek. Eldridnek hívják, és sokkal öregebb nálam. Silje szemügyre vette a férfi profilját a nap lenyugvó fényében. Alig bírt ellenállni vonzerejének. Tengel megérezte, hogy figyeli, és feléje fordult. Keskeny ragadozószemét álmodozón a lányra emelte. Pillantásából melegség áradt. Lassan, szinte észrevétlenül elmosolyodott. Siljének úgy kalapált a szíve, hogy szinte fájt. Zavartan elfordította a fejét. – Azt meg sem kérdezed, én merre lakom? – kérdezte a hirtelen felbukkanó Heming. A lány elnevette magát. – Ha akarod, megkérdezhetem. Szóval, merre laksz, Heming? – Ilyen nehéz kitalálni? Silje már felfigyelt egy tóparti házra, amely sokkal nagyobb és díszesebb volt, mint a többi. – Csak nem ott lent? – Hát ezt ügyesen kitaláltad – mondta nevetve az ifjú. Miután ellenőrizték a lovakat, tovább indultak. Silje ismét körbenézett. Ez lenne hát a Jéghegyek Népének titokzatos otthona…

Hányszor látta már álmában! Néhány elátkozott ember, akik földbe vájt lyukakban laknak. Holdfény árad szét mindenütt, és a sötétben feléled a Gonosz. Ehelyett mit talált itt? Csak egy emberek lakta települést, amint megbújik az oltalmazó hegyek között. Meghatározhatatlan félelmétől mégsem tudott szabadulni. Mi tette mégis annyira félelmessé ezt a békés települést? Talán a rossz híre? Vagy valami más? A csend, a mindenre ránehezedő, fenyegető csend, amelyben a házak összekuporodott szörnyekre emlékeztettek. De nem. Már tudta, mi az, ami vészterhes jelenlétével megmérgezi itt a levegőt. Régmúlt idők, eltűnt korok szelleme lebegett a házak felett. Mi mindennek lehettek tanúi a völgyet körbezáró, rendíthetetlen bércek! Éhség, szegénység, hideg telek, betegség, magány… sorstragédiák. De mind között a legszörnyűbb, amely örökre megpecsételte a leszármazottak sorsát, a háromszáz évvel ezelőtt elhangzott átok. Silje maga sem hitt a gonosz Tengel és az ördög szövetségében. Épp elég volt az, hogy bizonytalanságot, gyanakvást és félelmet hintett szét a szerencsétlen utódok között. A gonoszság jelen volt e magányos, elátkozott helyen. Már-már ő is hatalmába kerítette az elhagyatottság érzése. A lány a férfi erős kezét kereste. Tengel semmit sem vett észre Silje aggodalmából. Lekötötték hasonlóan komor gondolatai. Leereszkedett a sötétség. Néhány házból még fény szűrődött ki. A Jéghegyek Népe lassan nyugovóra tért. Hirtelen iszonyatos csattanás rázta meg a nyugodt völgyet. A zaj hatalmas hullámokban áradt szét, majd beleütközött a sziklafalba, ahonnan visszaverődött és lassan, nagyon lassan elhalt. Végleg elzárták a kifelé vezető utat. Most már csak a tavaszi olvadás nyithatja meg. Silje éles fájdalmat érzett a mellkasában, de a férfi utolsó szavai megnyugtatták.

– Most már biztonságban vagy, Silje. Senki nem érhet utol benneteket. A lány végigpillantott a kocsi aljában prémek és takarók védelmező melegében alvó gyerekekre. Hálás volt a sorsnak, hogy ide vezérelte őket. Csöndben ültek tovább. A kerekek meg-megcsikordultak a köveken. A kocsi imbolyogva haladt, megviselte a viszontagságos út, amelyen a völgybe szállította utasait. Silje hirtelen úgy érezte, mintha egy árny telepedett volna a lelkére. Mintha egy óriási kéz próbálná összeszorítani a szívét. – Tengel, mi volt ez? A férfi odanyújtotta a kezét. Szemében furcsa, sötét csillogó fény gyúlt. – Mire gondolsz, Silje? – Annyira megijedtem. Úgy érzem, mintha gonosz tekintetek követnék minden lépésem. – Hát megérezted? Úgy látszik, sokkal érzékenyebb vagy, mint sejtettem. Erősen fogta a lány kezét. Silje követte a férfi tekintetét és oldalra pillantott. Lent, egészen lent az út mélyén, egy kis mélyedésben megpillantott egy házat, amely addig rejtve maradt a szeme elől. Az ősrégi falak csendben bújtak meg a félhomályban. – Soha ne menj oda! – mondta Tengel lassan, minden egyes szót hangsúlyozva. – Soha! – Abban a házban… – Abban a házban Tengel gonosz leszármazottai laknak, akik nem mondtak le az átkos örökségről. Anyám unokafivére és anyai nagyapám nővére lakik ott. Az utolsó két szót már csak suttogta, mintha szenvedést okozna a kimondásuk. – Az anyai nagyapád nővére? – suttogta Silje hitetlenkedve. – Nagyon öreg lehet már.

– Igen, az. Az egyszerű válasz rettegéssel töltötte el Siljét. – Maradj velem, Tengel – kérlelte a férfit. – Legalább ma éjjel ne hagyj egyedül. Csak most érkeztem meg, és annyira… – Semmi baj nem lesz, meglásd! – Sokan élnek még Tengel… leszármazottai körül? – Nem, már nem. Csak egy ágon öröklődött az átok. Sokakat elvitt a feketehimlő és 1565-ben a pestisjárvány. Ők ketten életben maradtak, nincsenek leszármazottaik. Senki nem házasodik a gonosz Tengel közvetlen leszármazottaival. Csak nemzetségünk férfitagjai választhattak maguknak szabadon aszszonyt, és ha az nem akart együttélni velük, hát kényszerítették. Családom nőtagjait gyakran idegenek erőszakolták meg, majd elhagyták, szívük alatt egy új élettel. Csak a húgom házasodott szerelemből, de ő soha senkinek nem említette származását. Így kevés a gyermek közöttünk, aminek persze előnyei is vannak. – Ne keseredj el, Tengel! Úgy elszomorítasz vele. – Bocsáss meg, kedvesem, de valamit még el akarok mondani magunkról. Van még közöttünk néhány agglegény, akik a légynek sem tudnának ártani. Meg egy borzasztó asszony, aki lent lakik a tónál, a külvilágtól teljesen elzártan. Nem hinném, hogy összeakadtok majd. És itt van Sol. Mielőtt tudtam volna a létezéséről, azt hittem, én vagyok az utolsó, aki továbbadhatja az átkos örökséget. – Igen, de arról értesültél, hogy Trondheimben élő húgodnak két gyermeke született. Így nem gondolhattad, hogy a családod veled együtt kihal. – Csak ősszel hallottam a két kislány születéséről. Azt is akkor tudtam meg, hogy a sógorom, akit soha nem láttam, meghalt pestisben. Azonnal húgom, Sunniva keresésére indultam. Segíteni akartam rajta. Isten bocsássa meg nekem, Silje, de azt kívántam, bárcsak mind a két kislány meghalt volna a betegségben!

Silje némán várta a folytatást, végül ő szólalt meg: – Még most is ezt kívánod? Tengel nagyot sóhajtott. – Nem! Tudom, hogy már nem tehetek semmit. Sol különben is elmondhatatlanul kedves lett a szívemnek. – Szóval te anyagi ágon származol a gonosz Tengeltől? – Igen. Anyám soha nem ment férjhez. A húgommal másmás apától származunk, de mindketten sorsára hagyták anyámat. – Mi lett veletek, amikor születésed után meghalt az anyád? – Anyai nagyapánk vett magához minket. Tőle örököltem a birtokot. – Ó, Tengel! Olyan szomorú ez a történet. Bárcsak… bárcsak segíthetnék neked! Szeretnék emberi melegséget adni neked! – Ne mondj ilyeneket! – csattant fel a férfi hangja. – Jól tudod, hogy nincs szükségem gondoskodásra. – Bocsáss meg! – mondta megbántódva a lány. Egy világos tisztásra értek. Siljét már nem gyötörte a félelem. Még mindig fogta Tengel kezét, és a férfi nem vonta el tőle. Csendben haladt a kocsi mellett. Tengel a tökéletes biztonságot jelentette a lánynak. És Silje, ha teheti, a férfi kezébe helyezte volna életét. Csak most érezte, mennyire kimerítette az utazás. Zúgott a feje a kocsi rázkódásától, étel, meleg és nyugalom után vágyott. Szeretett volna megmosakodni. Piszkos volt, a haja gondozatlan. Elbátortalanította, hogy nem tudja, mi vár ma még rá. Hirtelen felnevetett. – Mire gondolsz? – kérdezte Tengel. – Csak eszembe jutottak gyermekkori álmaim. – Ezek szerint nem teljesültek. – Eddig nem. Volt egy álmom, egy nagyon kedves álmom. – Meséld el!

– Tudod, a birtokon, ahol laktam és ahol apám dolgozott, a nagyteremben volt egy festmény. Egy hársfa-sort ábrázolt. Soha nem láttam szebbet. A birtokon is fasor vezetett a házhoz, de juharfákból. Mindig végigkövettem a fákon az évszakok változását. Mennyire szerettem tavasszal a világoszöld, áttetsző leveleket! Ahogy nyár közepére megerősödtek és őszre ragacsos gyümölcsöt hoztak. Szerettem nézni, hogyan változik meg a levelek színe, nézni a csupasz, téli fákat és azt a kékes derengést, amely tavasszal vette körül őket, amikor bimbóztak. De egy nap kivágták a juharfákat. Túl öregek már, mondták, és különben is kell a szántóföld. Mennyire szomorú voltam akkor. Leginkább mégis a festmény hársfái tetszettek. És akkor megfogadtam, hogy ha felnövök, lesz egy saját hársfasorom a házam körül. Tudom, hogy gyerekes álom, de még ma is kedves a számomra. Különösen, amióta tudom, hogy a hársfák nem bírják Tröndelag kemény éghajlatát. Tengel figyelmesen hallgatta, majd megszólalt. – Azt hiszem, itt sem telepíthetsz hársfasort a háza elé. – Én is azt hiszem. Silje álmait feledve a férfi szemét kereste a derengésben. – Én sokkal többet kaptam a hársfasornál, melegséget és gondoskodást. Köszönöm, Tengel. Nem is tudom, hogy mondhatnám el mindazt, amit rólad gondolok. Soha nem találnék rá megfelelő szavakat. Ekkor a férfi elengedte a lány kezét és előrelovagolt.

11. fejezet Silje nyugtalanul aludt az első éjszakán, amit a Jéghegyek Népe között töltött. Sokáig ébren volt és minden neszezésre megriadt. De a fárasztó utazás miatt kimerülve, még a csöndet is idegesítőnek találta. Lehet, hogy kint ólálkodik valami, és

csak arra vár, hogy elaludjon. Egy kopogó kísértet. Megszámolta a ház minden sarkát, mégsem tudta leküzdeni félelmét. A kanalakat kereszt alakba rakta az asztalon, az ajtó fölé keresztet rajzolt, két fahasábot pedig keresztbe rakott a tűzhelyen, ha valaki netán ott akarna beférkőzni. A gyerekek jóízűen aludtak a közelben. Kis hasukat megtömték lefekvés előtt, a tiszta szobában pedig még mindig égett a tűz, úgyhogy sem az éhség, sem a hideg nem zavarta álmukat. Hallotta Sol lassú lélegzését, csak Dag aludt olyan ijesztően csendesen, hogy Silje kénytelen volt felkelni és megnézni, él-e még. Silje félt. Nem ismerte a ház történetét, nem tudta, hányan haltak meg itt és közülük kik váltak kísértené. Félt mindentől, a háztól, a sötétségbe borult völgytől. Félt a holnaptól, vajon befogadják-e majd őket, akik behatoltak zárt világukba? A hegyekből áradó hideg, a gyerekek jövője… a sok nyitott kérdés egyre jobban felzaklatta amúgy is nyugtalan lelkét. Örült volna, ha Tengel vele marad. Azt mondta, hogy jobb Siljének, ha most elmegy. Pedig Silje nem sokat törődött volna azzal, hogy kibeszélik őket. Olyan fontos volt számára a férfi biztonságot adó közelsége, mint egy kisgyereknek apja megnyugtató ölelése. Silje szégyenlősen nézett maga elé. Mégis jobb, hogy a férfi elment. Nagyon jól tudta, ha itt marad, nem bírta volna tovább palástolni érzelmeit. Több volt ez annál, mint amit egy leány az apja iránt érez. Nyomasztotta a magány. Visszavágyott Benedek házába, az Abelone odaköltözése és a kapatos Benedek éjjeli látogatása előtti békébe. Azóta Heming is hazatért apjához, a fejedelemhez, aki alaposan megszidhatta. Silje sejtette, hogy Tengel vitte haza az ifjút, aki nem túl sok lelkesedést mutatott, amióta csak megérkeztek. De a kocsis és Tengel gondoskodott arról, hogy Heming hazatérjen.

Silje csak átfagyva, tehetetlenül állt, amikor beléptek a házba. Szótlanul nézte, ahogy megágyaznak. De amikor a gyerekek nyafogni kezdtek, kénytelen volt összeszedni magát és segíteni. Régi parasztházba költöztek, amely korántsem volt olyan tágas, mint Benedeké, de erősnek tűnt, és ami a legfontosabb, meleget árasztott. A ház egyik végében volt az éléskamra, a tehénistálló és a fejőszoba. A másik végében két kisebb szoba volt. Az egyikben ő aludt a gyerekekkel, ajtajuk a tisztaszobára nyílt. Silje festett ólomüveg ablakához azonban itt sem voltak megfelelő ablakkeretek. Úgy látszik, ezzel egy kicsit várnia kell még. Azon tűnődött, mit csinálhat most Tengel. Rá várt a feladat, hogy még egy házat befűtsön, amely öregebb és huzatosabb lehet, mint ez. A férfi pedig legalább olyan fáradt volt, mint ő. Siljének eszébe jutott, hogy Tengel végül is aludhatna első éjjel a kocsis házában, de mivel egyikük sem célzott erre, kénytelen volt arra gondolni, hogy Tengelt nem látják szívesen más otthonokban. Ettől persze ismét aggódni kezdett a férfiért és enyhíteni szeretett volna magányán. Tengel megvárta, amíg a kocsis hazamegy. Még maradt egy kicsit. Alaposan körülnézett, valahogy neki sem akaródzott elmenni. Silje pedig lázasan szóval tartotta, csak hogy nyerjenek még egy-két percet egymás számára. Újra megpróbálta ott tartani a férfit, saját érdekében, mert nem akarta, hogy egyedül maradjon. De Tengel csak rázta a fejét és nem állt el szándékától. Végül már nem maradt mondanivalójuk egymás számára, úgyhogy Tengel elment. Silje űrt érzett a karjai között. Talán azért, mert egész úton karjában tartotta Dagot? A másik oldalára fordult és megpróbált aludni. Félt a holnaptól, amikor szemtől szemben áll majd a Jéghegyek Népének megmaradt leszármazottaival. De csak nem jött álom a szemére. Helyette egyre ször-

nyűbb gondolatok törtek rá. Eszébe jutottak azok a borzasztó napok, amikor a járvány felütötte a fejét otthonában. Újra átélte azt a rettenetes félelmet, amikor felfedezték maguk között az első pestises beteget. Attól kezdve egy szót sem szóltak, amikor leültek a közös étkezésekhez. Várták, hogy ki lesz a következő áldozat. Eszébe jutott bátyja láztól csillogó tekintete, a veríték a homlokán, kétségbeesett hangja, ahogy anyját hívta. Aztán a temetés… a nővére már alig támolygott el odáig, majd összeesett a sírnál. Őt is eltemették, mint sokan másokat a majorból. Pestis vitte el a földesúr fiát is, azt a fiút, akinek Silje a tudását köszönhette. Fájt neki játszótársa halála, de testvéreinek elvesztése után már alig fogta fel, mi történik körülötte. A földesúr pedig értetlenül kiabálta: „Miért sújtja családomat a pestis, miért?”. Tudhatta volna, hogy a halál nem néz rangot és gazdagságot, viszi, akit akar. A szolganép elvesztése teljesen természetesnek tűnt számára, de hogy az ő családját sem kíméli… Anyja és apja egyszerre estek ágynak. Silje egyedül ápolta őket, mert senkinek nem volt már ereje ahhoz, hogy a másikon segítsen. Borzalmas volt Ott botorkált a kis kunyhóban, mert a szeme állandóan tele volt könnyel. Isten nem hallgatta meg könyörgését, nem adta vissza szüleit. Aztán a kisöccse… a kisfiút kínzó fullasztó köhögés… és egyedül maradt vele. Ez volt a legiszonyatosabb nap. Három koporsó egyszerre. Az utolsó három, amelyet a patkolókovács házából hoztak ki. Végül megállt a kunyhó ajtajában az úr legénye. Nem merészkedett beljebb. „El kell hagynod a birtokot, Silje. Az úrnak szüksége van a házra, mert új kovácsot hívott.” Senki nem kérdezte, van-e hová mennie. Hirtelen zaj zökkentette ki gondolatmenetéből. Talán egy szarvas, a tó túlsó partjáról. Bár a szarvasok nem így hívják egymást. Talán egy jajveszékelő szellem? Nem. Mégiscsak egy szarvas lesz az. És nem valami rosszabb.

Örült, hogy a hang kiragadta a komor emlékek közül. A lelkét sorvasztó fájdalom már-már felszínre tört. Nem szabad emlékeznie. Az emlékek felemésztik minden erejét, pedig erőpróbáló feladattal kell szembenéznie az elkövetkező napokban. Próbált megnyugodni, lassan és mélyeket lélegzett. Érezte a nyírfák kérgének jellegzetes illatát. Az ágyban friss szalma illatozott, a földön néhány borókaág hevert szétszórtan. Csupa kellemes, megnyugtató illat. Tengel olyan… furcsán viselkedett, amikor elbúcsúzott és megkérte Siljét, hogy gondosan zárja be az ajtót. A férfi nem akarta meghallani kétségbeesett kérését, nem akarta megérteni félelmét az egyedülléttől. Még egy darabig ott álldogált az ajtóban. Lassan jöttek ajkára a szavak. – Jó, hogy itt vagytok, Silje! Így sokkal könnyebb nekem. Már majdnem becsukta az ajtót, amikor még hallotta, amint Tengel maga elé mormogja: „És nehezebb is egyben.” Tengel… Silje megpróbálta maga elég képzelni a férfi arcát, de nem sikerült. Csak azt a pillanatot tudta felidézni, amikor az ajtóban állt, miközben a hold hátulról világította meg. Ott állt, fedetlen fővel, a farkasprémmel a vállán, Erős szálú fekete haja a vállára omlott. Hatalmas termetét földöntúlivá tették széles vállai. Olyan volt, mint egy erőteljes hímszarvas, vagy medve. A farkasprém csak fokozta ezt a hatást. A férfi magas volt, csípője keskeny, mellkasa széles. Farkasember… milyen találó a név, amelyet először adott neki, és úgy tetszett, mások is osztják véleményét. Nem értette, miért vonzza félelmetes külseje ellenére. Csendesen csodálta a férfit és odaadóan szerette, de ez nem minden. Fájdalmas, érzéki szerelemmel szerette. Jobb, ha megfeledkezik most erről, különben soha nem alszik el. Így aztán összekuporodva oldalára fordult és lassan elszunnyadt.

Tengel unokanővére, Eldrid sokat segített Siljének az első napokban. Egyszerű asszony volt, minden démoni vonás nélkül. Nem volt különösebben szép sem, de szorgalmas és ügyes teremtés. Egymagában élt, senki nem merte feleségül venni, az átkos örökségtől való féltében. Bár nem volt családja, mégis többet értett a háztartáshoz és a kisgyerekekhez, mint Silje. Minden nap friss tejet hozott a gyerekeknek. Silje eleinte tiltakozott, úgy gondolta, hogy ők is elhozhatnák tőle a tejet. Eldrid viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő jöjjön minden nap. Silje szabályos küzdelmet folytatott a ház tisztántartásáért. Egy félig befagyott kútról hozta a vizet, fát vágott, a hasábokat behordta, és minden reggel korán kelt, a csípős hajnali hidegben, hogy meggyújtsa a tüzet. Kenyeret sütött, kimosta saját és a gyerekek ruháit, varrótűt készített hosszú halcsontokból… Volt még valami, ami szörnyen fárasztotta. Benedeknél Maria és Grete jószerivel levette válláról a gyermekek gondját. Most mindkettőjükért egyedül ő tartozott felelősséggel. Szomorúan vette tudomásul, hogy mennyi mindenhez nem ért. A hosszú utazás megviselte a gyerekeket is. Dagnak kisebesedett a popsija az utazás alatt, amikor nem volt mód arra, hogy gyakran cseréljék pelenkáit. Sol pedig egyre öntudatosabb és makacsabb lett. Silje néha úgy érezte, az őrületbe kergeti a két gyerek. Képtelen volt rendbe tenni a dolgokat. Eldrid észrevette, hogy szenved. – Még csak tizenhét éves vagy, és két idegen gyerek terhe szakadt rád, hogy gondozd és ellásd őket. A másik baj, hogy nincs kellő gyakorlatod a házimunkában. Szépen kicsinosítottad a házad, hét ember helyett is dolgoztál, de a por még vastagon ott áll a sarkokban. Silje könnyeit törölgette. – Igen, tudom. Azt hittem, legalább a gyerekekről tudok gondoskodni, de úgy látszik, ehhez sincs türelmem.

Sol hangosan sírt a hálószobában. Az előbb kapott egy pofont, mert Silje tiltása ellenére kikapirgálta a parázsló fadarabokat a padlóra. Ordítása túlharsogta Dag folyamatos nyöszörgését. Közben a lepény is odaégett. – Szívesen magamhoz venném néhány napra a gyerekeket. Pihend ki magad – mondta mosolyogva Eldrid. – Olyan ritkán hangzik fel gyermeknevetés a házamban, és végül is Sol az unokahúgom gyermeke. Silje nem tudta, mitévő legyen. Csábító volt az ajánlat, de szeretett együtt lenni a gyerekkel. – Nagyon köszönöm – szólt Eldridhez. – De előbb meg kell kérdeznem Tengelt. Ő bízta rám a gyerekeket. Feltétlenül meg kell beszélnem vele. – Értem. De látom, mennyire kimerültél. Másokkal is gyakran megesik. Meglett anyák saját gyermekeikkel is kerültek már hasonló helyzetbe és gyakran feladták a küzdelmet, pedig nem szakadt rájuk annyi gond, mint rád. Tengel elmesélte, mi mindenen mentél keresztül, és hogyan gondoskodtál róla meg a gyermekekről. Persze őt sem kényeztette el a sors. Te tudod, mit kell tenned, de gondold meg, hogy magad is majdnem gyermek vagy még. Silje megtörten, de hálásan nevetett. – Annyira aggódom Dagért. A feneke teljesen kisebesedett és semmi nem segít rajta, bármivel próbálkozom. – Megnézhetem? Eldrid dolgos keze gyengéden bontotta ki a fiúcskát pelenkájából. – Ó, Istenem! – mondta elképedve. – Miért nem szóltál már Tengelnek. Ő néhány nap alatt rendbe hozta volna! – Tengel? – Silje értetlenül nevetett. – Ezt nehezen tudom elképzelni. – Magad is tapasztalhattad, hogy Tengel képes meggyógyítani mindenféle betegséget és testi hibát. – Nem láttam Tengelt, amióta megérkezésünk estéjén el-

búcsúztunk egymástól. Eldrid elgondolkodva nézett a lányra. – Ez jellemző rá. Engem minden nap meglátogat, hogy megkérdezze, mi van veletek, és hogy új utasításokat adjon. Állandóan csak veletek foglalkozik, Silje. Most nincs itthon. Felment a hegyekbe. De beszélek vele, amint visszatér. Remélem, még ma este benéz hozzám. Egyébként meg akartam kérdezni, velem tartasz-e holnap az istentiszteletre. Hidd el, jót tenne, ha más embereket is megismernél. – Ki vigyáz addig a gyerekekre? – Majd Tengel. Ő úgysem mehet el az istentiszteletre. – De hát miért? – kérdezte csodálkozva Silje. Eldrid lesütötte a szemét. – Az emberek azt mondják, hogy Tengel el van átkozva. Hisz ismered a történetét. Olyan szörnyű az egész! Pedig valahol ők is a gonosz Tengel örökösei. Mégis ránk hárítják a felelősséget. – Megvetnek benneteket? – Nem megvetnek, félnek tőlünk. – Tengel azt mondta nekem, hogy ti vagytok a gonosz Tengel közvetlen leszármazottai. – Ez így van. A többiek csak egymás közt házasodtak, ami érthető a hosszú, évszázadok óta tartó elszigeteltség miatt, ha nem is szerencsés. – De neked megengedik, hogy részt vegyél az istentiszteleteiken. – Igen, mert engem nem ért a gonosz Tengel átka. Én egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Silje tűnődve nézte a gyerekeket. – Szívesen veled tartok. Az utóbbi időben már szinte pogánynak éreztem magam. Valóban azt hiszed, hogy Tengel megbirkózik a két csöppséggel? A fiúcska olyan hangosan tud sírni. – Ki fogja bírni. Gyere, segítek neked a sütésnél.

Amikor Eldrid elment, Silje benézett a gyerekekhez. Solt felkapta a földről és körbetáncolta vele a szobát. – Tengel eljön hozzánk, Tengel eljön hozzánk – énekelte boldogan. Örömében megbocsátotta Sol összes csínytevését. – Ki kell csinosítanunk a házat. Söpörj ki, kicsi Sol, addig én elmosom a bögréinket. – És a szép juhám? – kérdezte Sol. – Hát persze, hogy fölveheted. De várnod kell estig. Addig viszont dolgozunk. Már mindennel elkészültek, legszebb ruhájukat is felvették. Az asztal körül ültek és várták Tengelt. Amikor belépett, Sol fölugrott és hevesen átölelte. A férfi fölemelte a kislányt és megdicsérte szép ruháját. Majd Siljére pillantott. – Hallottam, hogy nehézségeid voltak a gyerekekkel. Ó, ez a mély hang! Siljét először forróság öntötte el, majd kirázta a hideg. – Nem egészen… – Eldrid alaposan megmosta a fejem – mondta röviden. – Szerinte fogalmam sincs arról, milyen megterhelő egyedül ellátni két gyereket és rendben tartani egy házat, különösen akkor, ha valaki olyan fiatal és olyan kevéssé gyakorlatias, mint te. Szóval mi a helyzet? – Igen… Daggal az a baj, hogy… – Silje össze-vissza dadogott. Zavarta, hogy a férfi le sem veszi róla tekintetét. Kibontotta a kicsi pelenkáját. Tengel megnézte. – Egyszer adtam neked egy balzsamot. A lábadra, talán emlékszel. – Persze. Nem tudtam, hogy ilyesmire is használhatom. Nem mertem kipróbálni. – Van egy jobb szerem – mondta a férfi és kivett a kabátjából egy kis csomagot.

Siljének eszébe jutott Tengel előző beteglátogatása. – Egyedül akarsz maradni a gyerekkel? A férfi nemet intett. – Ezt a sebet nem kell ráolvasással gyógyítani. Ezt még csak nem is sejtette. Tengel ráolvasással gyógyít. A hideg futkosott a hátán. A férfi látta, hogy a lány elsápad. – Amíg tudásomat a jó szolgálatába állítom, nincs jogod elítélni. – Nem ítéllek el – mondta vérvörös arccal Silje. – Csak megijesztettél. – Adtam valaha is okot arra, hogy félj tőlem? – kérdezte halkan és szomorúan a férfi, úgyhogy Siljének elszorult a torka. – Sille táncolt – szólt közbe Sol. Tengel mosolyogva a kislányhoz fordult. – Mit mondasz? – Sille és Sol táncolt köjbe, köjbe! Így! Énekejte Tengel jön, jön! – Kis csibész! – mormolta maga elé Silje. Sol abbahagyta a táncolást és folytatta előadását. – Sille síjt… az ágyban. Tengel arca elkomorodott. – Igaz ez, Silje? – Sol eltúlozza a dolgokat. A kislánynak eszébe jutott, hogy még el kell mondania valami fontosat. – Sille megütött! – mesélte csillogó szemmel a számára egészen rendkívüli dolgot. – Köszönöm, hogy elmondtad, de az az igazság, hogy hallottam egy bizonyos ifjú hölgyről, aki a padlóra szórta a parazsat. Különben sem hiszem, hogy Silje olyan nagyot ütött volna. Amire végre bekenték és tisztába tették Dagot, asztalhoz ültek. Már nagyon későre járt. Sol máskor már régesrég aludt

ilyenkor, de most csöppet sem tűnt fáradtnak. – Azt hiszem, Dag attól kapta a kiütéseit, amit eszik – szólalt meg Tengel. – A teheneket ilyenkor káposztával etetik. Talán túl erős lett ettől a tej. Megbeszélem Eldriddel, hogy az egyik tehenet csak szénával etesse. Lehet, hogy ennyi is elég lesz a gyógyuláshoz. Vigyáznunk kell a fiúval, hisz szegény soha nem kapott anyatejet. Silje ámulva hallgatta a férfit. – Mi mindent tudsz! Még soha senkitől nem hallottam, hogy bármi jelentősége is lenne annak, hogy az állatokat mivel etetik. – Családom más tagjai is tisztában voltak ezzel – mondta keserűen a férfi. – De azt hiszem, Eldridnek igaza van. Pihenned kellene, egészen karikás már a szemed. – Ami azt illeti, nem sokat tudok pihenni, amikor Dag éjjel-nappal sír – vágta rá gyorsan Silje. – Tengel… – Tessék? – Láttam az egyik szobában egy öreg szövőszéket. Szívesen szőnék rajta, ha lehet… A férfi arca felragyogott. – Örülnék neki. Majd megbeszélem Eldriddel, hogy segítsen neked fölállítani. Talán akad fonál is valahol a házban. – Én tudok fonni. A szövőszék mellett pedig halmokban áll a megfonatlan gyapjú. Tudod, hogy milyen kevés dologhoz értek. Ha fonhatnék, legalább nem érezném annyira haszontalannak magam. – De gyermekem, miért érzed haszontalannak magad? Sol összekuporodva elaludt a padon, a legszebb ruhájában. Nem volt hozzászokva a késői lefekvésekhez, de Silje tudta, hiába is próbálná lefektetni, mielőtt Tengel megérkezik. – Tudom, hogy haszontalan vagyok. Olyasmihez értek, amihez nem kellene. Benedek is megmondta. – Benedek nekem azt mondta, hogy tehetséges vagy. Alkotó ember, akit nem lehet túl sok mindennapos munkával meg-

terhelni, mert az felőrli az idegeit. És, ha jól látom, pontosan ezt történt veled. – Elég nagy szégyen ez nekem. Tengel még soha nem érintett meg nőt. Most viszont önkéntelenül is kinyújtotta a kezét és óvatosan megsimogatta a lány arcát. Silje összerezzent, majd szájával megérintette a férfi tenyerét. Tengel erre beletúrt a hajába és szorosan magához ölelte. Lassan, fojtottan sóhajtott. Belerázkódott az egész teste. – Most mennem kell – állt fel hirtelen. Silje is felugrott a padról. – Mikor jössz megint? A férfi megállt és Siljére nézett. – Nem tudom. Megpróbálok, de… – De? – Amikor Eldrid eljött hozzám és azt mondta, látogassalak meg, úgy éreztem, mintha lázam lett volna. Igen, visszajövök, de sohasem egyedül… nem bírnám ki… Holnap vigyázok a gyerekekre. Azzal gyorsan elment. Amikor végre ágyba dugta Solt és rendet csinált az asztalon fáradtan ült le az ágy szélére. Lassan vetkőzni kezdett. A vászoningét mindig magán tartotta, túl szégyenlős volt ahhoz, hogy teljesen levetkőzzön. De ma a vászon inget is lehúzta testéről, lassan, óvatosan bújt ki belőle. Anélkül, hogy végig mert volna nézni a testén, megsimogatta a bőrét mellétől a hasáig. Teste karcsú volt, szép formájú. A mellei teltek és feszesek, hasa egészen kicsi és lapos. Majd bátortalanul végignézett magán. Biztos, hogy a férfi szeretné a testét. Semmi visszataszító nem volt rajta. Bárcsak megkívánná már! Silje felriadt. Bátorsága elszállt, csak a szégyenkezés maradt. Gyorsan visszabújt ingébe és lefeküdt.

A fejedelem házában, Heming apjánál gyűltek össze. Silje Eldriddel ment el, félve, de várakozással is teli. Tengel eljött, hogy vigyázzon a gyerekekre. Csendes mosolyából Silje erőt merített. Csodálatos volt a fejedelem háza. Talán nem akkora, mint Benedeké, de minden megvolt benne, amire csak szükségük lehetett ezen a kietlen helyen. Minden ajtófélfát és tartóoszlopot gyönyörűen kifaragtak. Silje annyira meglepődött a látottakon, hogy még köszönni is elfelejtett. – Ugye, szép itt – szólította meg Heming magas, szakállas apja. Silje éppen az egyik faragott oszlopot csodálta, amikor a hang kizökkentette ámuldozásából. – Hihetetlenül szép. Ki az, aki ilyet tudott alkotni? – Ó, már nem él. A ház több száz éves. Valamelyik ősöm csinálhatta. Te vagy hát Silje. Heming beszélt rólad. Elmondta, hogy segítettél kifesteni egy templomot. Ezek szerint értesz ilyesmihez. Bár nehéz elképzelni egy nőről, hogy megértené, mi a művészet! – tette hozzá leereszkedően. Szerencsére Silje nem feledkezett meg az alapvető udvariasságról és meghajolt. Heming is ott volt, a távolból követte figyelemmel az eseményeket. És arcán egész végig ott volt a már jól ismert gúnyos mosoly. – Ezenkívül ha jól értettem, te mentetted meg az akasztófára való fiam életét. Ezért fogadd őszinte köszönetem. – Igazán semmiség volt – mondta félve Silje. – Tengel érdemli az igazi köszönetet. A fejedelem szeme szikrákat szórt. Ahogy ez a lány elfogódottság nélkül kiejtette Tengel nevét, az fölbosszantotta. Ezek után bevezették őket egy terembe, ahol a Jéghegyek Népének fiai gyülekeztek, természetesen azok kivételével, akik magukon viselik a gonosz örökség bélyegét. Silje kellemetlenül érezte magát, mindenki rá emelte tekin-

tetét, amikor belépett. Egy hosszú asztal két oldalán padokat állítottak fel. Az egyik oldalon az asszonyok, a másikon a férfiak ültek. Mindkét oldal egyformán kritikus szemmel mérte végig az újonnan jöttet. Szerencsére Eldrid fölkészítette erre. Nem értették, miféle istenteremtménye lehet az, akinek van mersze annál a férfinál lakni. Senki nem szólította meg. Nem tehetett mást, mélyen meghajolt és várt. Az ő szeme is végigsiklott a gyülekezeten. Most értette meg, amit az egy csoporton belüli házasodások káros voltáról hallott. A bent ülők között fölfedezett két száját tátó kretént, egy rángatózó elmebeteget és még néhány bolondot, akik bizonyára életveszélyesek voltak. De úgy tűnt, nem közösítették ki őket, s ez mélyen érintette Siljét. Csak azt nem értette, hogy miért zárnak ki maguk közül olyan csodálatos embert, mint Tengel. Végre helyet foglalhatott a női oldalon, és az istentisztelet megkezdődött. Silje megpróbált odafigyelni, de nem sikerült. Tudta, hogy égető szüksége van Isten szavára, de zavarta, hogy minden mozdulatát vizslató tekintetek követik. Ha mégis sikerült elkapni valakinek a pillantását, az gyorsan kitért Silje nézése elől. Természetesen a többség egészséges emberekből állt. Tekintetükből mégis előítélet sugárzott. Néhány fiatal fiú egész idő alatt bámulta. És ezek a pillantások mindig szívesen találkoztak Siljéével. Csak egyikük arcán látott valami furcsát. Igazából nem is tudta volna megmondani, mi az, de úgy érezte, elővigyázatosnak kell lennie. Amikor az imádság véget ért, mindenki fölállt. Silje csak ekkor vette észre, hogy a betegek némelyike nehéz láncokat húz maga után. Ezek szerint mégiscsak vigyáztak rájuk! Sajnálta őket és azon tűnődött, hogy valóban ez-e az egyetlen megoldás. Aztán eszébe jutottak Eldrid szavai, hogy a jámbor tekintet mögött néha egészen más lakik. A zárt ajtók mögött más isteneket imádnak, láthatatlan természeti erőket és olyan

természetfeletti lényeket, akiknek még a nevét sem merték kiejteni. Nemcsak Tengel rokonai álltak tehát kapcsolatban a szellemvilággal. Csak éppen ők voltak e hatalom igazi földi örökösei. Nem csoda, hogy a külvilág szemében az átok a Jéghegyek Népének minden tagjára vonatkozott. Hazafelé tartottak Eldriddel, aki most nagyon hallgatag volt. – Amikor megérkeztünk – kezdte a beszélgetést Silje –, Tengel megemlítette két rokonotokat, akik a tóhoz közel laknak. Azt mondta, hogy soha még a közelébe se menjek a kunyhójuknak. Ők is itt voltak ma? – Hanna és Grimar? Nem, dehogy! Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – vetett keresztet Eldrid. – Hát ennyire gonoszak lennének? – Igen – mondta az asszony elcsukló hangon. – Senki nem látogatja őket. Soha. – Miért? – Betegséget hozhatnak rád – suttogta –, megzavarhatják az elmédet, megvakíthatnak, vagy megbéníthatják a testedet. Megbabonázzák a teheneket, hogy azok nem adnak többé tejet, és ez még nem minden. Az ő hibájuk, hogy ennyi bolond van közöttünk. – Ó, annak egészen más oka van – mondta határozottan Silje. – Ezt még akkor jegyeztem meg, amikor azt a keveset tanultam, amit tudok. A nemesembereknél nem engedélyezik a házasságot a túl közeli rokonok között. Éppen azért, hogy ne szülessenek beteg elméjű gyerekek a családban. Ezért nem Hanna és Grimar a felelős. Eldrid nem válaszolt. Sokáig hallgattak. De Siljét nem hagyták nyugodni a gondolatai. – Ki gondoskodik róluk? Ki látja el őket élelemmel? – Tudnak gondoskodni magukról. – De ha jól értettem Tengel szavait, akkor bizony elég öregek lehetnek. Legalábbis Hanna.

– Mindketten öregek már. De ne is törődj ezzel. Fogadd meg Tengel tanácsát és tartsd magad távol tőlük. Tengel az ajtóban várta őket. Kíváncsian vizslatta Siljét. A lánynak úgy tűnt, hogy a férfi már nagyon várta a megérkezésüket. – Nos, mesélj! Kicsit feldúltnak látszol. – Te még csodálkozol ezen? – mondta neki Eldrid, amikor belépett a szobába. – Ilyen emberek között? Majdnem fölfalták a szemükkel. Különösen a Bratteng fiúk. Tengel hangjában nyugtalanság csengett. – Arra célzol, hogy ez még veszélyes lehet? – Arra célzok, hogy jó lenne, ha lenne még valaki a házban. Persze neked sem ártana, ha lenne melletted valaki. Hogy vannak a gyerekek? – Sol több évet elvett az életemből a nyafogásával, Dag meg kontrázott neki – nevetett a férfi. – Szerencsére már alszik. Nem értem, hogy bírtad ki idáig ép elmével, Silje. És azt sem értem, miért nem panaszkodtál soha. – Semmi okom nem volt rá. Gondolj azokra az anyákra, akiknek egy fészekalja gyerekük van és a legnagyobb szegénységben élnek. Én igazán el vagyok látva mindennel. Csak megbirkózom két gyerekkel! – Én azt hiszem, Sol legalább öt gyerekkel felér – nevetett Tengel. A férfi idegesnek tűnt. Bizonytalan volt és amióta a lányt ismerte, most érezte magát először tehetetlennek. Beszélgetés közben kerülte Silje tekintetét. Nagyon gyötörte valami. Eldrid magával vitte Solt, amikor tejért indult. Egyedül maradtak, de csak álltak szótlanul egymással szemben. Silje törte meg a csendet. – Nem értem, mi van veled, Tengel. A férfi mintha nem is hallotta volna. Végül lassan elmondta, mi nyomja a szívét. – Nem kellett volna azt tenned tegnap este.

– Miért? Mi rosszat tettem? – Amikor… megsimogattam az arcod… Akkor ajkával érintette a férfi tenyerét… Silje lehajtotta a fejét, elpirult szégyenében. – Nem tudom, miért tettem, Tengel. Ösztönösen cselekedtem. De te bátorítottál fel. Tengel a lányra emelte szomorú tekintetét. Megrázta a fejét. – Ne játssz velem, Silje. Nem bírom ki. – Én nem játszom veled – tiltakozott hevesen a lány. – Hát azt hiszed, nem tudom, hogy nézek ki? Mint egy vadállat, egy szörnyszülött. Mindenkit taszítok. – Engem nem – mondta alig hallhatóan a lány. Tengel olyan csendben hallgatta, hogy még a lélegzését sem lehetett hallani. Silje folytatta. – Azt hiszem, nem titok számodra, hogy mit érzek irántad. A férfi hirtelen leült a tűz mellé és egy vékony fadarabbal kotorászni kezdte. – Mondd el az álmaidat, Silje! – Az álmaimat? Ó… azt nem lehet! – De. Azt mondod, ismerem az érzéseidet. Pedig nem igaz. Te mondtad egyszer, hogy nehéz különbséget tenni az odaadás és az együttérzés között. Silje tétovázott egy ideig, aztán ő is leült a férfi mellé. – Nem tudom, lesz-e elég bátorságom elmesélni. Te is tudod, milyen szigorúan neveltek. – Igen, tudom. De szükségem van arra, hogy elmondd. Tudnom kell, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van még valaki, aki hasonlóan érez, mint én. Aki… – Aki szeret téged? Hisz ezt tudod. Túl sokat kérsz tőlem, Tengel. Hogyan önthetném szavakba az álmaimat? – Ha megteszed, én is elmondom a saját álmaimat. Silje átült egy alacsony székre, majd nyugtalanul fölállt. A férfi szakadatlanul figyelte.

Aztán a tűz felé fordult. – Próbáld megérteni a kérésem. Szükségem van valamire, amibe kapaszkodhatom. Azt már tudom, hogy ezután csak értetek élek, de kell valami, amire magányos óráimban gondolhatok. Add meg nekem ezt a lehetőséget, Silje. A magányon kívül eddig másban nemigen volt részem. A lány most már értette. Bátorságot merített a férfi szavaiból. – Nem most álmodtam először a hegyeidről. Gyermekkoromban „Árnyékország”-nak hívtam – kezdett bele nagyon halkan a lány. – A hegyek között démonok éltek, akik néha alászálltak és felkerestek otthonomban. Ilyenkor mindig szörnyen féltem. De a mostani álmomban valami egészen új dolog történt… Tengel oldalról figyelte Siljét. Tekintete tele volt feszültséggel. – Folytasd! Az érzékiségről akarsz beszélni, ugye? – Igen, Tengel, arról. De nem hiszem, hogy beszélni tudnék róla. Ez nem szép dolog tőled. – Igazad van – suttogta. Kezével még mindig a fadarabot markolta. A szoba megtelt valami furcsa, izgató feszültséggel. Silje kétségbeesetten folytatta. – A démonok… most másképp néztek ki. Férfiak voltak. Magukévá akartak tenni. Én pedig… ruhátlanul feküdtem egy bokor alatt, és vártam… vártam, hogy megérkezzen… Tudtam, hogy kire várok. Tengel egyre zaklatottabbnak tűnt. – Akkor megjelent az a démon, akire vártam. De hirtelen megállt, a hegyek kőcsipkéi mögé rejtve alakját. Mégis láttam, hogy te vagy az. A testemet… a testemet lángra gyújtotta valami. És akkor fölébredtem. Ez volt az első álmom. Silje kezébe temette az arcát, de a férfi gondosan lefejtette az ujjait.

– Mi volt a második álmod? – Nem. Azt már képtelen lennék elmesélni. – A második álmod beteljesedett? – Nem. Éppen úgy félbeszakadt a döntő pillanatban, mint az első. De nagyon szégyentelenül viselkedtem. Látni akartam a tested, és érezni, ahogy az enyémhez ér… Mind a két alkalommal, amikor felébredtem… De ezt már nem mondhatom el. – Testi vággyal ébredtél? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy ránézett volna. Silje hallgatása elég bizonyíték volt. – Semmi szégyellni való nincs ezen, Silje. Másokkal is megtörtént már ugyanez. Azt hiszem, a szigorú neveltetésed ellenére… erős… – A férfi kereste a szavakat. – Azt hiszem, erősek a vágyaid. Már akkor sejtettem, amikor először megláttalak. A szemed árulta el… – De mindezt csak veled álmodtam, mással soha – csúszott ki Silje száján, mielőtt meggondolta volna. Silje biztos lehetett abban, hogy boldoggá tette a férfit. Hiába próbálta rejtegetni mosolyát, őt is elárulta a szeme. – Most pedig te következel – szólt zavartan Tengelhez. – megígérted, hogy te is felfeded előttem az álmaidat. Hirtelen elviselhetetlenül meleg lett a szobában. Silje tudta, hogy nem a tűz miatt. – Nem könnyű belekezdeni – felelte Tengel. – Én is így éreztem, mégis belefogtam. – Azért nehéz belefogni, Silje, mert én ébren láttam az álmaimat. Ha alszom, sohasem álmodom. Silje furcsán érezte magát. Fészkelődni kezdett. – Ébren álmodtál? – Igen. Nálad voltam, Silje. Minden este nálad voltam Benedek házában. Tudtam, milyen a szobád. Visszaidéztem azt a pillanatot, amikor a lábadat gyógyítottam. De a kezem gondolatban feljebb csúszott, a ruhád alá. Azelőtt soha nem engedtem meg magamnak hasonló álmokat. Levettem a ruháidat és te ott

feküdtél előttem… Silje legbelül szégyenkezett. – Csodálatos volt a derekadra tenni a kezem, amikor felsegítettelek a lóra, vagy leemeltelek. Soha nem felejtettem el, milyen érzés fogni a derekad. Gondolatban kigomboltam a ruhád. Kezem beljebb csúszott, megsimogattam a melled, a finom bőröd… Silje csendben felnyögött. A férfi pedig folytatta. – De soha nem mertem egészen közel kerülni hozzád, még az álmaimban sem. Elérhetetlennek tűnsz a számomra. Tudom, hogy a valóságban mindez nem történhet meg. Nem akarom, hogy a gyermekem tovább vigye ezt a nyomorúságot. Köszönöm, hogy elmondtad az álmaidat. Erőt adtál nekem, most már mindent könnyebb lesz elviselni. – Megkönnyebbültél? – Nem – felelte halkan a férfi. – Nekem is ugyanolyan nehéz, mint a beszélgetésünk előtt. Tengel megfogta a lány kezét. – Silje – mondta csendesen, és ebben az egyetlen szóban benne volt minden, minden, amit a testével nem mondhatott el neki. A lány végre boldog volt. – Soha többé ne beszéljünk erről, ha te is így akarod. – Jó. Csendben, gondolataikba merülve ültek a tűz mellett. Egymáshoz tartoztak immár. Összefűzte őket ugyanaz a kétségbeesett érzés. Sol csipogó hangja zökkentette ki őket nyugalmukból. Tengel azonnal felállt és fölhúzta Siljét is. Bánatosan mosolyogva nézte a lányt. Egyszerre indultak az ajtóhoz, hogy beengedjék Eldridet és a kislányt.

12. fejezet Másnap délelőtt Eldrid eljött a gyerekekért. Dag majdnem végigaludta az éjszakát, és reggel Silje úgy látta, hogy Tengel kenőcse megtette a hatását. A kisfiú kiütései szinte mind eltűntek. De az is lehet, hogy csak beképzeli az egészet. Tengel, mielőtt hazament volna, megkérte őket, hogy lazítsanak Dag szoros pályáján. Eldrid hevesen tiltakozott. Minden csecsemőt feszesen kell pólyázni, különben nem lesz egyenes a lába. Silje viszont elhatározta, ha Eldrid visszahozza a gyerekeket, követi Tengel tanácsát. Már Benedek házában is a férfi utasításai szerint járt el. Határtalanul bízott benne. Ahogy Eldrid és a gyerekek eltűntek, Silje készülődni kezdett. Élelemmel töltött meg egy kisebb kosarat. Reszkető kézzel terítette magára a Tengeltől kapott finom bársonyköpenyt, és behúzta maga után az ajtót. Észrevétlenül surrant végig a kertek alatti ösvényen, majd keresztül a nyírfaerdőn, amíg a völgy másik végébe nem ért. Az égen nehéz hófelhők gyülekeztek. A hegyek szürkésfehér takaróba burkolóztak. Ami még látszott belőlük, hótól csillogott. Hideg volt. Csípős szél fújt az erdőben és letépte a fánkról a maradék levelet. Egyszer át kellett vágnia az úton. Egy asszony jött vele szembe. De Silje legnagyobb csodálkozására hirtelen ugrással eltűnt az erdőben. Felrémlett benne, hogy nem először történik vele hasonló dolog. Ha az emberek egész életüket zárt közösségben élik le, gyanakodva fogadnak mindent, ami betörni próbál biztonságos világukba. Szegény asszony! Talán azt hitte, ártani tudok neki, tűnődött Silje. Aztán megvonta a vállát és folytatta az utat. Amikor a völgy sarkában megpillantotta az apró házat, szíve hevesen kezdett verni, keze pedig egyre jobban remegett. Vajon lesz-e elég bátorsága?

A ház lakatlannak tűnt. A völgy másik feléből fejszecsapások hallatszottak. Talán éppen Tengel az, próbált erőt meríteni Silje. A ház előtti udvart vastag, több mint egyhetes hóréteg fedte. De rajta semmi nyom. Milyen rég járhatott erre valaki, gondolta nyugtalanul. Aztán felidézte magában Eldrid szavait. „Soha senki nem látogatja őket. Tudnak gondoskodni magukról.” Akár meg is halhattak volna már, azt sem vette volna észre senki. De Silje emlékezett még a lidércnyomásra, ami rátelepedett, amikor megérkezésük napján erre jártak Tengellel. Az volt az érzése, hogy valaki figyeli. Vegyes érzésekkel indult befelé az udvaron. Nagy nehezen elbukdácsolt a házig. Az ajtó alacsony volt, két egymás fölé illesztett részre osztották. A ház ferdén süllyedt a hóba. Keze annyira remegett, hogy még tisztességesen kopogni sem tudott az ajtón. Még egyszer megpróbálta. Szíve a torkában dobogott. Várt egy darabig. Semmi válasz. Egyetlen hang sem szűrődött ki a házból. Így aztán nagyot ugrott meglepetésében, amikor végre kinyílt az ajtó felső táblája. A sötétből egy öregember zöld fényű szeme villant rá. Silje meghajolt a bizalmatlan, ráncos arc előtt, amely hasonlított Tengelére. Mielőtt Silje bármit is kinyöghetett volna, valaki tisztán csengő hangon szólt ki a szobából. A hang gúnyos volt és parancsoló. – Tengel asszonya az. Engedd be, Grimar! Erre kinyílt az ajtó alsó táblája is. Silje átlépte a magas küszöböt, lába döngölt padlóra érkezett. Orrát megcsapta az öregség és a piszok szaga. De a legzavaróbb mégis a szellőzetlen,

füstös levegő volt. Teljesen sötét volt odabenn. A füstnyílás alá helyezett hártya feketéllett a koromtól. A háznak nem volt ablaka. A szobát csak a füstnyíláson át beszűrődő gyér fény világította meg. Középen apró tűzhelyet vájtak a padlóba, de az üszök már alig parázslott. Beletett egy kis időbe, mire Silje látott valamit a sötét, füsttel teli helyiségben. Nagy nehezen észrevette, hogy a sarokba tolt rövid ágyon ül valaki. Mélyen meghajolt, de valahogy nem jött a szájára az ilyenkor szokásos köszöntés, mint „Isten adjon békességet!”, vagy hasonló. Valami mást kellett kitalálnia. – Jó napot, Hanna anyó! Silje vagyok. Mivel ti vagytok Tengel legközelebbi rokonai, bátorkodtam meglátogatni benneteket. És ha nem sértő számotokra, fogadjátok el, amit magammal hoztam. Te jó ég! Egész biztos, hogy ők is hallják, mennyire remeg a hangja. Az öregasszony is dünnyögött valami köszönésfélét. Silje nem látta igazán az arcvonásait, túl sötét volt a szobában. Anynyit mégis sikerült kivennie, hogy Hanna rendkívül öreg. Az öregasszony is alaposan szemügyre vette Siljét. Grimar odament Siljéhez. Közvetlenül a lány mögött állt meg, úgyhogy az a nyakán érezte az öreg leheletét. Egy pillanatra rettentő félelem szállta meg, legszívesebben elmenekült volna. Az iszonyatos csönd, a levegő savanyú, füstös szaga, de leginkább a szobát megszálló ismeretlen, ördögi hangulat a lelke mélyéig felkavarta. Szerencsére még maradt némi ereje, összeszedte magát, és várta, mi következik. – Letehetem ezt valahová? – kérdezte a kosárkára mutatva. – A kosarat magammal kell vinnem, mert nem az enyém. Ahhoz a házhoz tartozik, ahol most lakom. Grimar erre megragadta a lány karját. Silje majdnem felki-

áltott ijedtében. Pedig az öreg csak az asztalhoz akarta vezetni. Silje az asztalra tette a kenyeret, a darab sonkát, egy pár kolbászt, vajat és sajtot. Szinte mindent elhozott, amit még Benedek adott neki az útra. Az öregasszony előrehajolt és megköszörülte a torkát. Silje rájött, hogy ő az úr a háznál, így hát hozzáfordult. – Ha segíthetek valamiben, csak mondjátok meg. Szívesen kitakarítom a házat. Tengelt pedig megkérem, hogy gondoskodjon tűzifáról. – Tengelt! – fintorgott gúnyosan az öregasszony. – Tengel bolond. Tele van erővel, mégsem használja fel, amire kell. Azzal van elfoglalva, hogy tönkretegye, amit kapott. És te mit csinálhatnál ebben a házban? Meghaladná az a munka a képességeidet. Silje félni kezdett az öregasszony haragjától. – Tengel nagyon kedves volt velem – mondta csendesen. Úgy érezte, meg kell védenie a férfit, még akkor is, ha ezzel fölbosszantja az öregasszonyt. – De gyereket, azt nem akar csinálni neked! – sziszegte Hanna. – Ő az egyetlen, aki továbbadhatná az örökséget, de ehelyett el akarja apasztani! Honnan tudta mindezt Hanna? Csak fekszik itt a sötétben, ki sem mozdul soha. – Már nem ő az egyetlen – szólt közbe Silje. – Ott van Sol is… – Sollal nem megyünk semmire. Te vagy az, gyermekem, akinek tovább kell adnod a nagy Tengel örökségét. Te vagy az egyetlen, aki megfordíthatod sorsukat! Egyedül te! Silje lehajtotta a fejét. – Hanna anyó! Te olvasol a gondolataimban. És ismered a vágyaimat is, ugye? – Igen – felelte az öregasszony hevesen. – Ismerem az érzéseidet és látom a tüzet, ami testedben ég. Már most Tengel asszonya vagy, mert nem csak az együttlét vágya köt össze

benneteket. Adok neked egy varázsitalt. Ezzel kell Tengelt arra bírni, hogy… – Nem – mondta határozottan Silje. – Nem akarom, hogy varázsszer segítsen a beteljesüléshez. Ha nem kapom meg anélkül, nem fogom kényszeríteni. – Te vagy a legbátrabb emberteremtmény, akivel valaha is találkoztam – mondta Hanna vontatottan. – És büszke is vagy. Vigyázz a büszkeséggel Silje, mert veszélyes örökség! – folytatta és felnevetett. Silje még soha nem hallott senkit így nevetni. – Megtagadtad a segítségem. Attól tartok, nem tetted volna meg, ha ismernéd a hatalmunkat, mint a többiek a völgyben. Anélkül, hogy megérintenélek, meg tudnálak semmisíteni! – Már hallottam a hatalmatokról. De a félelemnél nagyobb volt bennem az aggodalom. Meg kellett néznem, hogy valóban nem szenvedtek hiányt semmiben. Hanna hátradőlt az ágyon. – Tengel asszonya vagy – jelentette ki elégedetten. – Tegyél meg minden tőled telhetőt azért, hogy beteljesüljenek a vágyaid. Láttad már egyébként? – Mire gondolsz? – kérdezte Silje ártatlanul. A boszorkány hangosan felnevetett. – Láttam, amikor megszületett. És akkor azt gondoltam, hogy felnőtt korában sorban fognak állni az asszonyok az ágyánál, ha megtudják… Persze egy szűznek ez nem mond semmit. Silje végre rádöbbent, mire célzott Hanna. Érezte, ahogy arcát elönti a pír. Micsoda közönségesség! – Bizony, bizony – vihogott az öregasszony. – Bizony, bizony. Silje nagy nehezen legyűrte indulatait. Inkább témát váltott. – Látod a… jövőmet, Hanna? A szobára ismét visszaereszkedett az elviselhetetlen csend. – Meg tudnám mondani. De ami Tengelt illeti, nem látok

semmit. Ő ugyanarról a tőről fakad, mint én. Nem engedi, hogy lássam a sorsát. Annyit mondhatok, hogy lesz gyermeked, de hogy kitől, azt nem látom. Tengel az oka. Menj haza, Silje! Bűvöld el a fiatalságoddal, a belőled áradó meleggel. Meglásd, észre sem veszi, és már te vagy jövőjének a hordozója! Silje ismét elpirult. Meghajolt, fogta a kosarát, és a néma Grimar kíséretében az ajtó felé indult. Amikor már mélyen bent járt az erdőben, és meggyőződött arról, hogy senki nem láthatja, kezébe temette arcát. Teste remegett a félelemtől és a szégyentől. Fogai vacogtak. De egy dologban most már legalább biztos lehetett. Amíg képes arra, hogy tovább vigye a nemzetség vonalát, nem kell félnie a gonosz Hannától. Senkinek nem mert szólni a két öregnél tett látogatásról. Lassan elmúltak a legrosszabb téli hónapok. Szél süvített a háztetők felett, össze-vissza hordta a havat, néha még a házakból sem lehetett kijutni. Silje megerősödött, már könnyen elbírt a gyerekekkel és a házimunkát is könnyebben elvégezte. Dag felgyógyult, Sol pedig boldognak és elégedettnek tűnt, egészen addig, amíg minden akarata szerint történt. Néha rossz volt, hogy a hideg miatt nem mozdulhattak ki a házból. De szerencsére Siljének mindig sikerült úrrá lenni a kétségbeesésén. Boldog volt, ha leült a rokka vagy a szövőszék mellé. Ilyenkor mindig elfeledkezett az unalmas házimunkáról. A szomszédok fülébe is eljutott, milyen szépen tud szőni. Egyre többen és gyakrabban jöttek, hogy megcsodálják tehetségét. Silje örült, hogy végre kitörhet az elszigeteltségből, noha most állandóan amiatt aggódott, hogy jó háziasszonynak bizonyul-e. Ha süteményt sütött, a széle mindig leégett, a sajtjai pedig vagy túl puhák, vagy túl kemények lettek. A szomszédasszonyok szívesen ellátták gyakorlati tanácsokkal, cserébe pedig újabb mintákat tanultak Siljétől. Siljét újra és újra megdöbbentette, mennyire korlátok kö-

zött mozog a társalgásuk. Nyelvük egyszerű volt, szókincsük szegényes. Többnyire a szomszédok sorsán rágódtak, de inkább a bajról, mint az örömről szerettek beszélni. Ezenkívül még a gazdaság jöhetett szóba. Silje hiába próbált másról beszélni, akár egyéb hétköznapi dolgokról is, hiába. Semmit nem tudtak a külvilágról, és nem is akartak többet tudni. Mintha az ő zárt világukon kívül más nem is létezne. Tengel ritkán jött el hozzá. Csak akkor állított be, ha valami nehéz munkát kellett elvégezni. Gondoskodott arról is, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Továbbra is kerülte a lány pillantását. Silje tudta, miért, és elfogadta a viselkedését. Ha néha-néha mégis találkozott a pillantásuk, a külvilág megszűnt számukra és csend ölelte körül őket. Ennek ellenére semmi sem változott. Vagy mégis? Talán a vágy és a hiányérzet egyszer majd szétpattantja azt a vékony falat, amely elzárja őket egymástól? Silje félt ettől a pillanattól és távoltartotta magát a férfitól, amikor csak lehetett. Tengelt egyszer megszólította a fejedelem. A tó jegén találkoztak. Mindketten halászni próbáltak, hogy ezzel is gazdagítsák az étrendjüket. Lyukat fúrtak a jégbe, és állandóan szélesítették, nehogy újra befagyjon. A hideg csípte az arcukat, de néha a hegyek felől enyhébb levegőt hozott a szél. A fejedelem azon kevesek közé tartozott, akik nem kerülték Tengelt. – Mi a szándékod Siljével? – kérdezte váratlanul Tengeltől. – Miért? – kérdezett vissza meglepetten a férfi. – A jelenléte túlságosan is felzaklatja az ifjakat. Folytonfolyvást ott ólálkodnak a háza körül. Már többször meg is verekedtek érte. – Erről nem tudtam – felelte Tengel homlokát ráncolva. – Nem mernek nyíltan mutatkozni. Én viszont félek, hogy egy nap még történik valami. Férjhez kell adnod. Mégpedig gyorsan. Egy fiatal lány, aki egyedül lakik… túlságosan is csábító a férfiak számára.

Tengel mellkasában összeszorult valami. – Nem tudom… Nem tudom csak úgy férjhez adni… az ő beleegyezése nélkül. – Nem értelek. Hát nem ez a szokás? Miért kellene arra várnod, hogy a beleegyezését adja bármibe is? Beszélned kell vele! Silje gyönyörű és tehetséges. Biztos tetszik neki valaki az ifjak közül! Néha az az érzésem, hogy Heming is szívesen elvenné. És én nem mondanék nemet, ha a véleményemet kérdezné. – Van két nevelt gyereke. – A kislányt magadhoz vehetnéd te, de Eldrid is örömmel nevelné. Mégiscsak a ti véretek. A fiúcska pedig még hasznunkra lehet. Mindig jó, ha több férfi van a háznál. Beszélj vele, és ne feledd, Heming nem is olyan rossz férjjelölt! Tengelnek teljesen elment a kedve a halászástól. Összeszedte a holmiját, és amint befejezték a beszélgetést, hazaindult. Nem mert beszélni Siljével. Pedig rosszul tette, mert már másnap bekövetkezett, amitől a fejedelem tartott. Tengel éppen hazatérőben volt egy sikertelen hófajdvadászatból. Tudta, hogy aznap Heming is arra járt. Amikor a mély folyó közelébe ért, ahol Silje háza is állt, megpillantotta az ifjút. A folyó szélén bámult valamit. Tengel némi tétovázás után közelebb ment. Heming is észrevette és gúnyos mosollyal üdvözölte. – Nézz csak oda, mi történik ott lent! Tengel abba az irányba nézett, amerre Heming keze mutatott. Egyáltalán nem tetszett az elébe táruló látvány. Silje ruhát mosott a jéghideg vízben. A kimosott ruhák ha- lomban álltak a parton. Az egyik kupac mögé pedig a nagyobbik Bratteng-fiú rejtőzött. Onnan leselkedett Siljére. Ő volt a vadabbik a testvérek közül, és nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a jár a fejében. Tengel figyelmeztetni próbálta Siljét, de hangját elnyomta

a folyó morajlása. A folyónak ezen a szakaszán nem lehetett átjutni, Heming pedig egyáltalán nem mutatkozott segítőkésznek. Tengel kétségbeesetten egy kő után nyúlt. Magára akarta vonni a lány figyelmét, de Heming megragadta a karját és a túloldalra mutatott. Tengel nem vette észre, hogy a fiú támadásba lendül. Nem úgy Silje. Minden olyan gyorsan történt, hogy alig tértek magukhoz ámulatukból. Silje villámgyorsan megmarkolta a fiú üstökét, mire az felemelte a kezét, hogy kiszabadítsa magát. Ugyanabban a pillanatban a lány állon vágta, majd fölhúzta a térdét és megrúgta a fiú legérzékenyebb pontját. Az összegörnyedt, tántorogni kezdett hátrafelé, majd elvágódott a földön. Kínjában még ott vonaglott, amikor Silje gyorsan összeszedte a mosott ruhát és felsietett a házba. Tengel és Heming önkéntelenül is egymásra néztek. – Uram, segíts! – suttogta Heming. – Ezek után bolond lennék, ha közeledni próbálnék hozzá. – Silje azt mondta nekem, hogy megtanulta, hogyan védje meg magát szólalt meg Tengel vontatottan. – De hogy ennyire alaposan… Együtt indultak lefelé a folyón átvezető hídhoz. A Bratteng-fiú azóta már magához tért és eltántorgott. Úgy tűnt, végleg lemondott a lányról. – Azt hiszem, bemegyek Siljéhez – mormogta Tengel, amikor már átértek a hídon. Kint találta az udvaron. Éppen a ruhákat teregette. Arca feldúlt volt. Elengedte a ruhát, amit éppen ki akart teregetni, és a férfi karjaiba vetette magát. Nem törődött azzal, illendő-e, vagy sem. – Ó Tengel! Miért nem vagy állandóan velem? – Érződött a hangján, hogy mennyire zaklatott. – Olyan szerencsétlen

vagyok nélküled! Már két hónap telt el emlékezetes beszélgetésük óta, de Tengel még mindig ragaszkodott fogadalmához. – Hol vannak a gyerekek? – Eldridnél. Nem mertem őket is levinni a folyóra. Tengel örült, hogy végre a karjaiban tarthatja a lányt, és úgy látszott, a dolog Siljének sincs ellenére. – Dag jól van már? – kérdezte, csak hogy meghosszabbítsa az édes együttlétet. – Nem tűnik túl erősnek, de bizonyára azért, mert soha nem kapott anyatejet. Már tud ülni, ha segítünk neki egy kicsit. – Régóta akartam erről beszélni veled. Dagról van szó. De amikor találkozunk… mindig máson jár az eszem. Silje nevetett. A férfi ujjai egyik hajtincsével játszadoztak, amely munka közben kiszabadult a kendő alól. Silje a férfi mellkasára hajtotta fejét és álmodozva nézett a távolba. Kezét Tengel vállán nyugtatta. – Emlékszel még Dag holmiján a C. M. betűkre? – kérdezte a férfi. – Soha nem fogom elfelejteni. – Biztos emlékszel arra is, hogy a gyereket a városkapu közelében találtad, és hogy volt egy bárói korona is a takarón. Elküldtem a kocsist, akit te is ismersz, hogy járjon utána, ki a gyermek anyja. Azt hiszem, sikerrel járt. Nem akartam erről beszélni neked addig, amíg arra nem kényszerültünk, hogy eljöjjünk ide, utána pedig egész egyszerűen megfeledkeztem róla. – Hogy feledkezhettél meg egy ilyen fontos dologról – nézett rá szigorúan Silje. – Jól tudod, mennyire érdekel, hogy honnan származik szegényke. No és mit mondott a kocsis? – Csak egyetlen olyan nemesi család van, amelyik közvetlenül a városkapu mellett lakik. A Meiden család. Azt mondják, van egy lányuk, Charlotte, már nem igazán fiatal és nem is túl szép.

Silje csöndben, gondolataiba merülve hallgatta a férfit. – Tehát neki is van valóságos alakja. Charlotte Meiden. Jobb volt, amíg csak találgatni próbáltam, ki lehet. De így legalább tudjuk, hogy kihez tartozik a mi kisfiunk – mondta végül. Tengelnek nem kerülte el a figyelmét, amit Silje mondott. „A mi kisfiunk.” Furcsán érezte magát. Ez nem olyan egyszerű, Silje – mondta halkan. – A kisfiú nem hozzá tartozik, hiszen megtagadta. De megértem, mit érzel most. Charlotte Meiden… Silje egyre csak rá gondolt. Szíve megtelt együttérzéssel. Nem ítélte el az ismeretlen asszonyt azért, mert kitette a gyereket. Megérezte, miért cselekedett így. – Ébredj fel, Silje! – szólongatta gyengéden Tengel. – Nagyon, nagyon messze jártál. A lány gondolatban Trondheimben járt, de gyorsan visszatért a jelenbe. Még vártak rá a tele ruháskosarak. A távolban egy széncinke énekelte tavaszcsalogató dalát. Tengel semmit sem vett észre az egészből. Nem tudott betelni a lány nézésével. Boldog volt, hogy karjaiban tarthatja… pontosan úgy, mint álmában… – Silje – suttogta. – Pokol volt minden nélküled töltött nappal, és… minden éjszaka. – Nekem is szörnyű volt nélküled – nézett fel a férfira. – És amikor megláttam, hogy az a gazember ott a folyónál… Azt hittem, nem élem túl… Silje lassan elmosolyodott. Mintha csak most ébredt volna rá arra, hogy Tengel hosszú percek óta tartja a karjában. Érezte, hogy testét kellemes meleg árasztja el. Remegve emelte fel a kezét és végigsimított a férfi arcán. Érintése olyan gyengéd volt, mint a tavaszi szél. Tengel egyre gyorsabban lélegzett. Teljes erővel magához szorította a lányt. Egy darabig úgy álltak, összeölelkezve. Aj-

kuk egymáshoz ért, majd Silje a nyakán érezte a férfi csókját, boldogan vetette hátra a fejét. Amikor a férfi nyelve a bőrét érintette, a vágytól aléltan egyre közelebb és közelebb bújt hozzá. Tengel gyengéden megcsókolta az arcát, az állát, a szemét és végül hosszan a száját. Eleinte gyengéd és meghitt csókjai egyre szenvedélyesebbé váltak, a lányban lángolt a vágy. A férfi újra és újra megcsókolta a magánytól kiéhezetten. Silje beleszédült a testét elöntő boldogság érzésébe. Forgott körülötte az egész világ, és a világ csupa gyengédség és szerelem volt. Hirtelen észrevette, hogy körmeit a férfi vállába mélyeszti és hogy teste félreérthetetlenül szinte beleolvad a másikéba. Tengel nagyot nyelt és kicsit távolabb tolta a lányt. Amikor ránézett, még láthatta ajkain a boldog, érzéki mosolyt, melyet csókjai csaltak elő. A férfi szeme könnyezett, hirtelen azt sem tudta, hol van és mi történik vele. – Mi lesz velünk, kedvesem? – suttogta rémülten. – Jobb lenne, ha most azonnal elpusztulnék! – Nem, nem! – nyöszörögte Silje. – Ne menj el. Nélküled semmi sem vagyok. Gyere, menjünk be. Ülj le tőlem távolabb, de ne menj el, nem szabad elmenned! A lány lázasan beszélt. Nem engedhette el a férfit, most nem. Tengel belement a játékba, bár furcsán érezte magát. Mégis megtette Silje kedvéért. – Szükségünk van egymásra. A nap minden pillanatában. Annyi minden van, amit együtt kell megoldanunk. És örülnünk kell egymásnak. – Siljéből csak úgy áradtak a szavak. – Igen, tudom. Szükségünk van egymásra. Mert mi ketten, Silje, olyanok vagyunk, mint a fa, melyet kettévágtak, és ha a két rész nem talál ismét egymásra, akkor meghal a fa. Silje itta magába a férfi szavait, de amire várt, nem hangzott el. Így neki kellett kimondani. – Miért nem próbáljuk meg? Nem feltétlenül kell gyermeket nemzenünk.

A férfi ránézett és elmosolyodott. – Azt hiszem, mind a ketten túlságosan forróvérűek vagyunk. El tudod képzelni, hogy képesek lennénk vigyázni? – Nem – felelte szégyenlősen a lány. – Bocsáss meg nekem! A férfi felállt és az ajtófélfának támaszkodott. – Ne kérj tőlem soha bocsánatot, Silje! Hát azt hiszed, nem értelek? Csak annyi köztünk a különbség, hogy te hangosan mondod ki azt, amire én gondolok. De most mennem kell. Silje kétségbeesetten keresett valamit, amiről még beszélhetnének. – Tengel… már olyan régóta… A férfi megállt. – Már olyan régóta meg akartam kérdezni, kik voltak azok a lovasok, akik veled voltak azon az éjszakán, amikor találkoztunk? – A Jéghegyek Népének fiai – felelte mosolyogva. – A fejedelem küldött minket, hogy vigyük vissza Heminget. Megtudtuk ugyanis, hogy fogságba esett, és az apja úgy vélte, jobb, ha viszek magammal segítséget. A többiek azonnal visszafordultak. Ég veled, Silje! Vigyázz magadra. A férfi elment. Silje nem tudta ott tartani. Tengel azóta gyakrabban járt Siljéhez. Minden este benézett hozzá, hogy megtudja, hogy vannak, és hogy zaklatták-e. Silje örült, hogy hamarosan véget ér a tél. A szomszédai azt állították, hogy abban az évben enyhe telük volt, de Silje nem értett egyet velük. Elmesélték, hogy az is megesett már, hogy farkasok falkái jöttek át a gleccseren. Azok voltak ám a telek! De szerencsére idén megkímélte őket ettől az Isten. Tengelnek és Eldridnek köszönhetően nem viselte meg Siljét a hideg. Arra kellett tartogatnia az erejét, hogy ráncba szedje az akaratos Solt és hogy

életben tartsa Dagot. A fiúcska nehezen viselte a zordon hegyi életet. Eldrid aggódni kezdett. Takarmányuk fogyóban volt, ő pedig belefáradt abba, hogy hosszú évek óta egyedül viseli magán a gazdaság terhét. Silje minden délután segített neki a tehénistállóban, csak hogy fellélegezhessen egy kicsit. A két asszony közel került egymáshoz. Eldridnek be mert számolni Tengel iránti vágyáról. Tengel nem tudja, milyen jó dolga lenne nálad – mondta Eldrid. – De őt is megértem. Én sajnos többet tudok a gonosz örökségről, mint te. Én sem mertem soha arra gondolni, hogy gyermeket hozzak a világra. – Tudod Eldrid, én nem nagyon hiszek a gonosz örökségben. Tulajdonképpen a varázslókban és boszorkányokban sem hiszek. Tagadom a létezésüket. Eldrid felegyenesedett. Szeme álmodozóan a távolba révedt. – Van, amiben igazad lehet. Nem a varázstudomány és a boszorkányság a legrosszabb az örökségben, hanem a rosszakarat. Annak tudata, hogy képesek embernek, állatnak ártani. Ez az, ami mélyre süllyesztette sok rokonomat. Tengel pedig harcol ellene. – Azt hiszem, Tengel ok nélkül aggódik. Ő nem birtokol olyasfajta erőt. Tud gyógyítani. Ezt magam is láttam, de mi rossz van abban, ha a másikon akarunk segíteni? Eldrid Siljére emelte távolba révedő tekintetét. – Tengel? Örülj neki, hogy olyannak ismerted meg, amilyen most. Én láttam már őt másmilyennek is. Gyermekkorában és kora ifjúságában néha művelt olyasmit, ami rémülettel töltött el. De aztán megijedt valamitől… nem tudom, mitől. Azóta változott meg. Hanna dühös rá, szerinte Tengel hihetetlen képességekkel rendelkezik. Nem, nem. Azt hiszem, Tengelnek jó oka van arra, hogy ne kösse össze asszonnyal az életét.

Silje várta a folytatást, de Eldrid nem mondott többet, hanem nekilátott a fejésnek. Munkáját olyan hévvel végezte, hogy a tehén bánatosan rúgott egyet. Silje felsóhajtott. Erről az oldalról sem várhat segítséget. A hó olvadásnak indult. A folyók és a patakok kiléptek medrükből, a hó lyukacsossá vált és elszürkült. A tónál megsüllyedtek a gátak, a gleccser belsejében folyó patak megduzzadt vize teljesen kitöltötte az alagutat. A házfalakból száraz napfényszag áradt. Solt pedig, aki álló nap kint ugrált és piszkálta a pocsolyákat, lebarnította a nap, egészséges, friss szint adva arcának. A tavasz a vártnál hamarabb beköszöntött. Idővel megszűnt az áradás és ismét megnyílt a titkos út a külvilág felé. Eldrid reménykedve kémlelte az eget. Talán elég lesz a takarmány. Legfeljebb korábban hajtják ki az állatokat. Siljének látogatója jött. Heming állt az ajtó előtt. A lány nem örült a váratlan látogatásnak. Sol Eldridnél volt, így ő egyedül maradt Daggal. A szép Heming még mindig hatással volt rá. Minden asszonyra ilyen hatással lehetett. De Silje már semmit nem érzett iránta. Tudta, milyen felelőtlen és haszontalan ember. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy megcsodálja a férfi tökéletes szépségét, elbűvölő mosolyát és pillantását, amely mintha arról árulkodna, hogy a Silje nem közömbös neki. Heming veszélyes vendég volt. Silje is óvatosabb lett volna, ha tudja, miért állított be hozzá. Előző este Heming együtt ivott a többi fiatal férfival. Ivás közben Siljére terelődött a szó. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak a Bratteng fiút érdekli Silje, hanem mások is figyelemmel kísérték minden léptét, ha nem is merészkedtek olyan messzire. Úgy érezték, Silje megközelíthetetlen.

Heming másként vélekedett. – Egyszer már megkaphattam volna – mondta lustán. – De csak felizgattam és nem törődtem vele tovább, éppenhogy elhoztam tőle pár értékes dolgot. Még most is akkor fektetem le, amikor csak akarom. Az ifjak nem hittek neki. A vitának az lett a vége, hogy Heming meglátogatta Siljét, a többiek pedig az erdő szélén lapulva várták, mi fog történni. Annyi már kiderült, hogy Heminget beengedték. Kezdetnek nem rossz. Egyre közelebb merészkedtek és halkan kuncogtak, ha egyikük-másikuk alatt beszakadt az olvadásnak indult vastag hóréteg. Silje hamarosan rájött, miért látogatta meg ilyen váratlanul Heming. Megkérte, hogy menjen el. A fejedelem és régi ismeretségük miatt nem akart nagy felfordulást. De Heming csak tovább vigyorgott. Siljének egyre kevésbé tetszett a dolog. Elindult az ajtó felé, hogy kiutasítsa a betolakodót. A férfi abban a pillanatban felpattant a székről. Ez volt az, aminek nem volt szabad megtörténnie. Ha Silje kinyitja az ajtót, a többiek rájönnek, hogy kiutasították. Odaugrott hozzá és erősen megragadta a karját. Ennyit már megtanult a Bratteng-fiú esetéből. Tulajdonképpen lassan és gyengéden akarta rábírni a lányt, hogy feküdjön le vele. Nem szerette az erőszakot, mint utolsó lehetőséget sem. Soha nem volt szüksége arra, hogy erőszakoskodjon az asszonyokkal. De most nem maradt más választása. Nem maradhatott szégyenben kint leskelődő társai előtt. A lány ereje és elszántsága meglepte. Beleharapott a karjába, hogy felnyögött fájdalmában. De nem adta föl. A padlóra döntötte a lányt, abban reménykedett, hogy ha sikerül felkeltenie vágyát, már nem fog ellenkezni. Némán folyt tovább az elkeseredett küzdelem. Heming már annyira biztos volt a dolgában, hogy készü-

lődni kezdett. Ezt látva Silje ereiben megfagyott a vér. Heming az utolsó pillanatban nyomta szájára a kezét, mielőtt kiálthatott volna. Viszont így szabaddá vált Silje egyik keze és nem átallotta kihasználni előnyét. Heming felordított a fájdalomtól. Ebben a pillanatban lépett be a szobába Tengel. Az ifjak riadt tyúkokként ugrottak szét, amikor az udvaron meglátták a rettegett férfi alakját. Tengel is észrevette őket és egy pillanatig arra gondolt, hogy utánuk ered, de meghallotta Heming ordítását. Föltépte az ajtót és meglátta, mi történik. Heminget az ingénél fogva rántotta fel a padlóról, hogy majdnem megfulladt. Silje nagy nehezen föltápászkodott. Sírva igazította meg ruháját és a haját. Tengel őrjöngött dühében. A lány még soha nem látta ilyen eltorzultnak az arcát. Heming torkából félelemmel teli ordítás tört fel. – Ne bánts – bömbölte. – Ne átkozz meg, Tengel! Ne küldd rám a gonoszt, csak játszottunk… – Mit szeretnél jobban? – kérdezte Tengel sápadtan. – Megverjelek vagy másképp bírjalak jobb belátásra? – Inkább verj meg, ha rászolgáltam, de hidd el, soha nem akartam… – Előbb vedd fel a nadrágod! – sziszegte Tengel, Heming pedig nem késlekedett teljesíteni kívánságát. Amikor Tengel ismét megragadta, kiabálni kezdett. – Ne üss! Ne üss! Ez a lány nem érdemli meg! Csak egy kis… Tengel nem bírta visszafogni magát. Addig ütötte Heminget, amíg Silje megpróbálta szétválasztani őket. Heming véres zsákként rogyott a padlóra. Tengel újból megragadta és kidobta az udvarra. – Vigyétek magatokkal! – kiáltotta az erdő szélén rémülten várakozó ifjak felé.

Amikor bement, Siljéhez fordult. – Mi történt, Silje? – kérdezte lélegzetét is visszafojtva. – Valami rosszat tett neked? A lány a szekrénynek támaszkodott. Egész testében remegett. – Nem, nem sikerült neki. Köszönöm, hogy jöttél. Úgy látszik, tényleg mindig akkor állítasz be, ha szükségem van rád. – Úgy látszik. Nyugtalan voltam és elhatároztam, hogy hamarabb jövök, mint szoktam. Csak ne sírj… kedvesem. Ne sírj! Már túl vagyunk rajta. Silje mély lélegzetet vett. – Nem sírok. Nem, nem. De azt hiszem… nem kellett volna megütnöd. Bár megérdemelte, de nem örültem annak, hogy verekedni látlak. Tengel behunyta a szemét. – Már régóta vágytam erre, Silje. De nemcsak én, hanem minden egyes lélek, aki a völgyben lakik. Legalábbis azt hiszem. Előbb vagy utóbb meg kellett állítani ezt a gátlástalan alakot. Úgy látszik, rám esett a választás, elborult az agyam. Bocsáss meg! Sajnálom, hogy végig kellett nézned. Közelebb lépett Siljéhez. – Értem – suttogta alig hallhatóan a lány. – Hallod? Dagnak szüksége van rám – tette hozzá gyorsan. Most valahogy nem akart Tengel karjaiban vigasztalódni. Silje bement Daghoz, felvette és megpróbálta elcsitítani. Egész idő alatt sírt szegény, de senki nem foglalkozott vele. Silje ringatta és dúdolt neki. Dag lassan elcsendesedett. Tengel odament az ablaknyíláshoz, és leemelte a fatáblát. Látta, ahogy társai eltámogatják a botladozó Heminget. Nem elég világos ez a szoba – mondta, miközben visszahelyezte az ablaktáblát. Tengel zavartan állt a falnál és körbenézett. Látta, hogy Silje még mindig nem nyugodott meg. Szörnyű élmény lehetett számára. – Látom, oda tetted a szép üvegablakodat. Talán kitágít-

hatnám az ablaknyílást… Silje az egyik szekrény tetejére tette a Benedektől kapott ablakot. Tengel odament és hosszasan nézte a remekművet, az öreg festő alkotását. – Nem – mondta végül. – Mire gondolsz? – Csak arra, hogy ez az ólomüveg nem illik ide. – Nem értelek. – Ablakkeretbe szánták, de nem e ház falára. – Talán nem érdemeljük meg, hogy a miénk legyen? Tengel mintha máshol járt volna. – Nem, nem úgy gondoltam. Hiszen megillet téged. – A jövőnket kutatod? – kérdezte Silje remegő hangon. – Igen, így is mondhatnánk. Hirtelen azt súgta valami, hogy nem szabad ebben a házban felraknom az üvegablakot. Csendben álltak egymás mellett. Aztán Tengel felegyenesedett, mintha le akarná rázni magáról, amit látott. – Engedd meg, hogy segítsek neked, legalább addig, amíg itt vagyok. Hozok vizet és vágok egy kis tűzifát. – Köszönöm. Én pedig megnézem, megnyugodott-e Dag. Kis idő múlva Eldrid visszahozta Solt. Addigra mindegyikük lecsillapodott. Többé nem hozták szóba Heming látogatását.

13. fejezet Amikor már mindenki elment és a gyerekek is elaludtak, Silje elővette a könyvet, amit Benedektől kapott. A könyv létezéséről senki, még Tengel sem tudott. Silje végigsimította a borítólapot, ahová lerajzolta a Jéghegyek Népének birodalmát. Kinyitotta a könyvet.

Amolyan naplófélét vezetett. Nem rendszeresen írt bele, csak akkor, ha úgy gondolta, valami egészen különleges történt vele. Cirkalmas betűkkel és sok helyesírási hibával írt. Öreg tanára biztos elsírta volna magát, ha megpillantja feljegyzéseit. „Tengel ma felfedte előttem egyik rejtett képességét. Kezébe vette az ablakomat és a jövőbe nézett…” Leírt még egy-két dolgot, amit fontosnak tartott, majd becsukta a könyvet és eldugta. Fejében csak úgy kergették egymást a gondolatok, amikor összekuporodva lefeküdt vackára. Tengel aznap este nem ment haza. Tanácstalanul és kétségbeesve járta a hegyeket. Rendezni próbálta gondolatait. Úgy érezte, minden összezavarodott benne. Az égen már a sápadt hold világított, amikor észrevette, milyen messze került a völgytől. Megállt, kezébe temette arcát. – Ó, Istenem – tört föl belőle. – Nézz rám és irgalmazz gyermekednek! Adj tanácsot! Adj jelet, ami megmutatja, mit kell tennem. Szeretem őt, Atyám, és nem tudok nélküle élni. Tudod jól, hogy szükségük van rám. Neki és a gyerekeknek is. Olyan védtelenek nélkülem! Nem volt más kiút, el kellett hoznom őket ide, ebbe a kietlen völgybe. Most viszont úgy érzem, hogy Silje boldogtalan közöttünk. Uram! Nagy nekem ez a teher! Adj jelet, segíts, hogy tudjam, mit kell tennem! De Tengel fájdalmas kiáltása válasz nélkül maradt. Megfordult és fáradt léptekkel elindult lefelé. Egészen messze, lent a völgyben, a gyenge holdfény megvilágított egy háztetőt. Tengel nem nézte, hová lép. A befagyott folyón is elővigyázatlan volt. A jég beszakadt alatta. Riadtan kiáltott fel. A következő pillanatban érezte, mint húzza lefelé a bénítóan hideg víz. Szinte szívta magába a mélység. Keze ösztönösen kapaszkodót keresett, de csak a jég peremébe tudott fogódzkodni.

– Hát ezt a jelet adtad? – kiáltott fel az éjszakai égre. – Azt akarod ezzel elmondani, hogy életem teljesen értelmetlen? Hogy jobb lesz neki, ha én már nem vagyok mellette? Azt akarod mondani, hogy az olyan szerencsétlennek, akinek a gonosz Tengel vére folyik ereiben, már semmi keresnivalója a földön? Lehajtotta a fejét és homlokát elfagyott karjának támasztotta. Tengel másnap nem látogatta meg a lányt. A rákövetkező nap sem. Amikor már harmadik napja nem jött, Silje Eldridre bízta a gyerekeket és elindult a férfi házához vezető úton. Még soha nem járt arra, csak távolból látta a meglehetősen siralmas állapotban levő házat. Félve indult el a befelé vezető ösvényen. A füstnyílásból nem szállt fel semmi. Mi történhetett? A kis ház minden fala roskadozott, különösen az egyik oldalán, közvetlenül a tető alatt. Alig mert kopogtatni az ajtón, mert attól félt, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet. – Gyere be – szólalt meg Tengel, valami furcsa árnyalattal a hangjában. Silje csak most döbbent rá, mennyire aggódott érte napokon keresztül. Óvatosan nyitott be, attól félve, hogy a férfi talán tolakodónak tartja. Lehet, hogy egyszerűen távol akart maradni tőle egy ideig és elvárta volna, hogy kívánságát megértsék. – Silje! – mondta rekedten, és felült az ágyban. – Én itt fekszem, a házban pedig a feje tetején áll minden! Attól félt, hogy a lány megbotránkozik a felforduláson. Siljét meghatotta a férfi viselkedése. – De Tengel! Jól tudod, hogy én is rendetlen vagyok a magam módján. Nem foglalkozom azzal, hogy rendetlenség vesz körül. Inkább az fáj, hogy ebben a viskóban kell nyomorognod. Csak úgy süvít a szél a falakon keresztül!

– Próbáltam mohával betömni a réseket, de hiába. A lányt megijesztette a férfi sápadtsága. A szeretett arc egészen megváltozott. Szeme karikás volt, orcája beesett. – Te beteg vagy, Tengel! – mondta aggodalmasan és leült az ágy szélére. Érezte a férfi lázas testéből áradó meleget. – Miért nem üzentél értem? Tengel elfordította a fejét. – Ne ülj hozzám ilyen közel, Silje. Szörnyen nézek ki. És nem akarok csúf lenni a közeledben. – Ne beszélj butaságokat, te bolond! – mosolyodott el a lány. – Régóta fekszel itt betegen? – Aznap este, amikor Heming nálad járt, annyira zaklatott voltam, hogy kimentem a hegyekbe. Ott voltam egész este. A sétám pedig a folyóban végződött. Beszakadt alattam a jég – mondta és közben hangosan köhögött. – Meg is halhattál volna! – sikoltott fel a lány remegve. – Igen. Még soha életemben nem éreztem magam olyan elhagyatottnak. Isten is megtagadott. Te pedig dühös voltál rám, mert megvertem azt az alávalót. További szavai köhögésbe fulladtak, alig tudta folytatni. – Látni akartalak. Legalább még egyszer. Azért vánszorogtam vissza. De másnap reggel már nem bírtam feltápászkodni az ágyból. – Hála az égnek, hogy legalább idáig elvergődtél! – mormogta maga elé a lány. – Most hogy érzed magad? – Már jobban vagyok. De elhagyott minden erőm. A lány lassan benyúlt a férfi inge alá és önkéntelenül cirógatni kezdte szőrös mellkasát. Érezte a férfi szívverését. Minden erejével a kedvesére figyelt és megpróbált elsiklani saját teste jelzései felett. – Még nem épültem fel teljesen – suttogta tompán Tengel. – Megpróbáltam kigyógyítani magam, de… – Melegre lenne szükséged – állapította meg Silje, Körbe nézve a huzatos szobában. – Itt jéghideg a levegő. És az sem

ártana, ha tartalmasabb ételeket ennél. Most magammal viszlek, ne is tiltakozz! – Megnyugodhatsz, ebben az állapotban nem jelentek túl nagy veszélyt a számodra – mondta a férfi nevetve, és visszahanyatlott az ágyra. – Mi van a lovaddal? – Minden második gondolatom az övé volt. Nagy nehezen elvergődtem az istállóig és elláttam, amivel kellett. – Akkor el tud hozni hozzám. És ha szabad kérdeznem… az első gondolatod… – De Silje, hiszen magad is tudod a választ. Silje izgatottan rámolta össze a férfi néhány holmiját. Végre rászánta magát, hogy eljöjjön hozzá. Nem is ereszti el soha többé. Szinte megrettent saját határozottságától. Elképesztő, mennyire megerősödött az akarata az utóbbi időben. Vagy mindig ilyen volt, csak maga sem tudott róla? Nem tudta eldönteni. Tulajdonképpen magának sem merte bevallani, hogy már régesrég megszületett benne az elhatározás. Az öreg Hanna gyermeket ígért neki. A gyerek apja pedig csak Tengel lehet, senki más! Nem nagyon törődött a gonosz örökség lehetőségével. Ismerte Tengelt és ennyi elég volt, hogy véglegesen döntsön. A férfi szálegyenesen ült a nyeregben. De a fejét már nem tudta tartani, előrebillent, mintha elaludt volna. Silje vezette a lovat. Úgy érezte, diadalmenetben mennek egészen a házig. Útközben letértek az Eldrid házához vezető útra. Silje sokáig kiabált, mire megjelentek az udvaron. Most együtt folytatták tovább az utat Silje háza felé. Tengel fátyolos szemmel feküdt Silje ágyában, amíg a két nő megágyazott neki a tisztaszobában. Sol is kitörő örömmel fogadta Tengel érkezését. Silje mindent meg akart adni neki. Főzött rá, tisztán tartotta a házat, az öröm szinte szárnyakat

adott a lánynak. Tengel torka mindannyiszor elszorult, ha meglátta sugárzó arcát. Furcsa volt másokkal egy fedél alatt lakni. Még soha senki nem akarta megosztani vele életét, a keserű magány volt számára az ismerős érzés. Silje szeretetteljes ápolása lassacskán meggyógyította a férfit. Tengel jelenlétének mindannyian örültek. Sol reggelente főkapaszkodott mellé az ágyra, még Dag is mintha másképp viselkedett volna. Már meglevő két fogával gyakran rámosolygott a hatalmas férfira. Silje tökéletesnek érezte az életet. Kényeztette Tengelt és egyre jobb háziasszonnyá vált ottléte alatt. Eldrid gyakran meglátogatta őket, és remekül szórakozott azon, amit látott. – Megérdemelted, hogy kényeztessenek egy kicsit – mondta Tengelnek. – Hideg és szeretetnélküli volt idáig az életed. Nem értem, miért nem költöztél Siljéhez már hamarabb? Tengel egy szót sem szólt. Kénytelen volt beismerni, hogy jól érezte magát. Egyik nap megtudták, hogy Heming elment a völgyből. Csak addig várt, amíg a tavaszi áradás levonul és ismét megnyílik az út a külvilág felé. Úgy látszik, megviselte, hogy a lány visszautasította, no és a verést sem volt könnyű feledni, amit utána Tengeltől kapott. Tengelnek nem tetszett ez a hirtelen eltűnés. Gondterhelten ráncolta homlokát. Bevallotta, hogy eddig is mindig aggasztotta, ha Heming elhagyta a völgyet. Könnyen fogságba eshet, és ha egy kicsit megszorongatják, még a saját anyját is elárulná, csak hogy mentse a bőrét. – Ma felkelek – közölte Tengel egyik reggel. – Csak még egy napot feküdj még! – kérlelte Silje, amilyen szépen csak tudta. – Még nem biztos, hogy meggyógyultál!

– De igen! – ellenkezett a férfi. Persze, persze. Már egészséges, no de akkor is. Silje rábeszélte, hogy még egy napot maradjon ágyban. A férfi beadta a derekát, kicsit sóhajtozott, de maradt. Még néhány órára. Mert mire Silje délután visszaérkezett Eldridtől, akinek fejni segített, már felöltözve feküdt az ágyon. – Hol van Sol? – kérdezte a lány. – Eldridnél maradt. Játszik a kismacskákkal. Érte megyek nemsokára. De, Tengel, nem kellene neked még… – Nem, nem kellene. Épp elég régen vezeted teljesen egyedül a házat. Itt az ideje, hogy segítsek. Holnap pedig visszaköltözöm. – Nem és nem! – kiáltott fel Silje elkeseredetten. – Nem mehetsz vissza abba a szörnyű kunyhóba! Odament az ágyhoz és a férfi vállára tette a kezét, mintha vissza akarná tartani. Tengel megfogta a lány kezét. – Te is jól tudod, hogy nem mehet így tovább – mondta csendesen. – Mit gondolsz, milyen kín volt számomra egy fedél alatt maradni veled minden éjjel. Egy hálószobában… Láttam az alakodat, ahogy ott fekszel a takaró alatt, éreztem a belőled áradó meleget, eszembe jutott a csókod íze. Silje leült az ágy szélére. A térde megremegett a férfi szavai hallatán. – Tudom – suttogta. – Csak rád gondoltam én is minden éjjel. Bámultam a sötétet, és vártam, hogy fölállsz és… odajössz hozzám, hogy a tűz fénye megvilágítja széles vállad… de nem tetted meg. – De megtettem. Álmaimban. A férfi szeme egyre csillogott, mintha tűz égette volna belül. – Remélem, te is boldog voltál közöttünk? – Még soha nem voltam ilyen boldog. Az életemet adnám azért, hogy itt maradhassak.

A férfi megsimogatta a lány nyakát, majd vállát. Silje meglazította blúzán a zsinórt. Most már a bőrén érezte a férfi forró, izgatottan remegő kezét. – Csak egyszer, csak egyetlen egyszer hadd lássalak – suttogta. – Nem, nem lehet – mondta a lány is remegve. – De megengedem, hogy tovább csússzon a kezed. Silje most már teljesen kioldotta a zsinórt. A férfi gyengéden megfogta mellét. Lélegzése elárulta, hogy nehéz uralkodnia magán. Tengel egy hirtelen mozdulattal visszarántotta a kezét. Silje felnézett rá. A számára oly kedves vonások eltorzultak. Silje sírni kezdett, érezte, mint folynak végig arcán a kövér könnycseppek. Kétségbeesetten borult a férfi mellére. – Nem tudlak még egyszer elveszíteni! Kérlek, ne menj vissza! Tengel átölelte. – Szerelmem – suttogta –, szerelmem! Hidd el, nem akarom, hogy te szenvedj őseim bűnei miatt! Megfogta a lány állát. Gyengéden maga felé fordította az arcát és óvatosan megcsókolta. Gyengédsége mögött kielégítetlen vágy tombolt. Kis idő múlva elengedte a lányt és bizonytalan hangon megszólalt. – Jobb, ha most fölállsz. – Akkor engedj el! – suttogta Silje. De a férfi nem vette el a kezét. – Istenem, Silje! Már nem bírom sokáig. Kérlek, állj fel! – Nem tudok. Még mindig fogva tartasz. Szó nélkül, szívében félelemmel maga mellé emelte a lányt az ágyra. Keze kioldotta a kötényruhát, amely csendes suhogással hullott a padlóra. Ugyanezt tette a lány alsószoknyájával is. Nem fontolt meg előre semmit, szabadjára engedte eddig kordában tartott ösztöneit.

Silje feltérdelt és feltépte a férfi ingét. Nem kellett megjátszania magát, félénksége abban a pillanatban eltűnt, ahogy megérezte a férfiból szabadon feltörő vágyat. Tengel is felemelkedett, hogy levegye a lányról a blúzt. Ujjai remegtek, nem volt türelme kivárni a pillanatot. Silje a férfihoz simult, lassan végighúzta kezét a férfi hátán, érezte a vállától a derekáig megfeszülő izmok játékát, miközben elnehezülő testét elöntötte valami kellemes, nedves meleg. A blúz lassan lecsúszott válláról. Alsóingét már maga vette le. A férfi vadul felhördült, amikor végre feltárult előtte a lány meztelen teste. Tengel, aki még nem ismerte a gyönyört, az ágyra fektette a lányt, majd szinte önkívületben óvatosan ráereszkedett a törékeny testre. Silje ujjai végigcsúsztak a férfi vállán. Érezte a kiálló csontokat, de ő ezt is szerette. A kutató ujjak egyre lejjebb siklottak, meg akarták ismerni a férfitestet. Végigsimított derekán, combján, amely szőrös volt, mint egy fauné. Tengel fölemelkedett egy pillanatra, hogy fölhúzza a lány térdét, és akkor Silje megpillantotta férfiasságát. Csak arra tudott gondolni, hogy nem fogja kibírni. De a férfi akkor már érezte, hogy a lány fölkészült, képes lesz őt magába fogadni. A következő pillanatban Silje azt hitte, belehal a fájdalomba. Beleharapott a férfi vállába, valahogy kénytelen volt elfojtani a torkából feltörő sikolyt. Kétségbeesésében menekülni próbált, de már késő volt. Kezét ökölbe szorítva várta, hogy Tengel elvegye, amit akar, de adjon is. Amióta először meglátták egymást, erre a pillanatra vártak. Arcán érezte a férfi kezét. Tengel gyengéden, szeretettel simogatta, mintha bocsánatát kérné az okozott fájdalomért. Silje kinyitotta a szemét és kényszeredetten elmosolyodott, így akarván jelezni a férfinak, hogy tudja, ennek meg kellett történnie. Szerencsére első együttlétük nem tartott sokáig. Silje látta a férfi gyönyörét, s ez megkönnyítette számára elviselni a fáj-

dalmat. Örült a boldogságnak, amit a férfinak adhatott. Tengel kimerülten feküdt mellette. Sokáig egy szót sem szóltak, csak lélegzésük hallatszott. – Mondd, még mindig azt hiszed, hogy kibírnánk gyerek nélkül? – suttogta a férfi. Hangjában felszabadult öröm keveredett a félelemmel. – Nem – mondta Silje, leplezni próbálva elégedettségét. Csendben feküdt a hátán és hagyta, hogy a férfi magja egyre mélyebbre és mélyebbre hatoljon testében. Már nem szégyellte magát. – Tudod, én mit szeretnék, Tengel? – Nem. – Tegyél magadévá még egyszer. – Őrült vagy, Silje. De megértelek. Kicsit önző voltam. Hidd el, nem így akartam. – A férfi is a hátára feküdt, kezével eltakarta a szemét. – Mit tettünk, Silje, Istenem, mit tettünk? – Csak azt tettük, ami elkerülhetetlen volt. – Igen. Előbb vagy utóbb be kellett következnie. – Megbántad? A férfi felkönyökölt. – Igen, megbántam, de soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Mit tegyünk, Silje? A lány hangja nyugodtan, szinte tárgyilagosan csengett. – Talán az lenne a legjobb, ha visszaköltöznél a kunyhódba és abban reménykednél, hogy semmi nem történt. – Nem – mondta Tengel bűntudatosan. Csak most döbbent rá, mennyire megbántotta a lányt előbbi kijelentésével. – Nem úgy gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy elhagyjalak, csak éppen minden hidat felégettünk magunk mögött. Furcsán érzem magam ebben az új helyzetben, de nagyon szeretlek, és tudom, hogy egymáshoz tartozunk. Nem is magunkra gondoltam, hanem szerelmünk gyümölcsére. – Magad mondtad, hogy családodban csak kevesen részesülnek a gonosz Tengel örökségében. És bár te közéjük tarto-

zol, én mégsem láttam nálad jobb embert a világon. Azt hiszem, ez az erő nem mindig jár együtt gonoszsággal. Azok után, ami történt, remélem nem várod már el, hogy kolduljam a szerelmed! Miért alázol meg ennyire, Tengel? A férfi a lány hajába rejtette mosolyát. – Silje Arngrimsdatter, most ezen a helyen megkérem a kezed! Te is akarod? Van hozzá elég bátorságod? – Igen! Igen! Végre megkérdezted! – nevetett a lány is, mire a férfi boldogan magához ölelte. Hanna, jutott eszébe Siljének az öregasszony ígérete, most már nem léphetünk vissza! Éjjel egymás karjában feküdtek és suttogva beszélgettek, amíg a gyerekek aludtak. De nem érintették meg egymást. Siljének még mindig fájdalmai voltak. Mozdulni sem tudott anélkül, hogy ne fájt volna valahol. – Mondd, Silje – kérdezte komolyan a férfi –, jól érzed te itt magad? Mert néha nem úgy tűnik. Silje nem válaszolt rögtön. – Boldog vagyok, mert te is itt vagy velem. És én mindenhová követni akarlak. Itt biztonságban vagyok, odakinn csak nyomorúság és szenvedés várna rám. Élvezem az otthonteremtés minden pillanatát. Eldrid jó barát, de a többiekkel sajnos nem sok köt össze. Néha bezártnak érzem magam és vágyom a szabadság után, amit csak a külső világ adhatna meg számomra. Sokat gondolok az öreg Benedekre, Gretére és Mariára és a többiekre, akiket a majorban ismertem meg. Aggódom értük. Gyakran eszembe jut Dag anyja, Charlotte Meiden is. Nem akarok találkozni tele, egyszerűen csak sajnálom és érdekel, hogy mi lehet vele. – Ezt már nem értem. Nyilván egy nő számára könnyebb elképzelni, mi mehet végbe benne. – Remélem, nem bántottalak meg. – Egyáltalán nem. Körülbelül erre a válaszra számítottam. – És te, Tengel? Te boldog vagy itt?

A férfi felsóhajtott. – Amióta te idejöttél, kezdem megtalálni a nyugalmam. Még akkor is, ha ez a völgy nem mindig a boldogságot jelentette számomra. De most, hogy már ilyen szorosan egymáshoz tartozunk, bevallhatom, mindig arra vágytam, hogy megismerjem a külső világot. Kamaszkoromtól kezdve. Türelmetlen vagyok. Lenni akartam valaki, nem csak egy egyszerű parasztfiú. De a magamfajtának nem sok lehetősége adódik. Állandóan az a veszély fenyeget, hogy boszorkánysággal vádolnak. Ha pedig semmit nem tudnak rólam, a külsőm riasztja vissza az embereket. Tavaly Trondheimben azért akasztottak fel egy férfit, mert dongalábú volt. Azt tartják, ez annak a jele, hogy valaki az ördöggel cimborál. – Kérlek, Tengel, ne mesélj nekem ilyeneket. Egészen belebetegszem. – Bocsáss meg, tapintatosabb is lehettem volna. A türelmetlenségemnek más oka is van. Néha megszólal bennem egy hang és azt mondja, hogy vár még rám valahol egy másik élet, amely más lesz, mint itt a völgyben. Hogy hírnevet fogok szerezni magamnak. Silje közelebb bújt a férfihez és beszívta bőre illatát. – Ez olyasmi, mint amikor az üvegablakból jósoltál? – Igen. És te is benne vagy… – Miért nem folytatod? – Túl merészek a vágyaim. Silje felkönyökölt és a sötétben megpróbálta kifürkészni a férfi vonásait. – Idefigyelj, Tengel! – Jó, jó – mondta nevetve a férfi. – Rád is más sors vár, olyan, amire nem is gondolnál. – A külső világban? – Igen. De most veszélyesnek érzem, hogy elhagyjuk a völgyet. – Mi mindent tudsz!

– Tulajdonképpen nem. Hanna sokkal többet tud nálam. Ő többet lát. Nekem csak sejtéseim, megérzéseim vannak néhanapján. De rájöttem, hogy jobb, ha hallgatok a „megérzéseimre”. Nem. Nekem nincs elég erőm. Silje kételkedett az utolsó mondat igazságában. – Eldrid azt mondta nekem, hogy gyermekkorodban tettél néhány olyan dolgot, amelyekre nem szívesen emlékszikvissza. – Eldrid jobb ha hallgat! Emlékszem, hogy néha megharagudtam emberekre. Olyankor kiderült, hogy képes vagyok ártani nekik… Mi van veled, Silje? Miért rémültél meg ennyire? – Ó, Tengel! Soha nem akartam elmondani neked! De Sollal is valami hasonló történt, még Benedek házában. – Miket beszélsz? Silje elmesélte mi történt Abelone fiával, amikor az megfenyegette őket. Beszélt Sol dühéről, ahogy az ajtóban állt, és aztán gyorsan elszaladt, amikor a fiú megvágta magát. Beszélt arról is, hogy a fiú azt állította, megbabonázta a kislány. Elmondta, milyen különös fény villant Sol szemében, amikor rátalált a szomszéd szobában. Tengel magába roskadt. – Miért nem mondtad el hamarabb? – Mert nem akartam, hogy feleslegesen izgasd magad. Én pedig nem nagyon hittem az egészben. És te, neked mi a véleményed? – Hogy mi a véleményem? – kérdezett vissza a férfi. Olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy csontjai ropogtak. – Pontosan ugyanez történt velem is gyerekkoromban. Emlékszem, milyen büszke voltam a képességeimre… – De te megváltoztál. – Igen. És bízzunk benne, hogy majd Sol is képes lesz megzabolázni az erejét! Silje a mennyezetet bámulta. Sol egészen más volt, mint

Tengel. Nyoma sem volt benne a férfi lelkiismeretének és felelősségérzetének. A kislány nagyon sokszor rosszalkodott, sőt néha gonoszkodott. Még csak kisgyerek, sokat változhat. – Most legalább ketten tudjuk – mondta határozottan –, együtt biztos könnyebb lesz leküzdeni a feltámadó gonoszt. – Hálát adok az Istennek, hogy nekem adott téged, Silje.

14. fejezet A rövid tavasz után gyorsan beköszöntött a nyár. A Jéghegyek Népének völgye teljes szépségében tárult fel Silje előtt. Most már értette, mi köti ide ezeket az embereket. Ő is megszerette a hegyeket, a naplementéket, a nyírfakéreg illatát és a tópartot. Még soha nem érezte magát ilyen boldognak. A fejedelem összeadta őket. A szertartás rendkívül egyszerű volt. A fejedelem nem titkolta, mennyire meglepte, sőt megdöbbentette Silje választása. Azt hitte, a lány Heming eltűnése miatti bánatában ment Tengelhez. Az apa még csak nem is sejtette, fia miért távozott olyan hirtelen, felvilágosítani pedig senki nem merte. Ez volt az első eset, hogy a völgy lakói közvetett módon Tengel mellé álltak, ami Siljét örömmel töltötte el. Most már törvényesen is Tengel felesége volt. Végre örömét lelte a házimunkában. Felszántották és bevetették a ház körüli földeket és azt is, ami a falun kívül terült el. Állatokat nem tartottak. A tehénistálló nem volt túl jó állapotban, és Siljének a gyerekekkel is törődnie kellett. Inkább Eldridnek segítettek többet. Sol kapott egy kismacskát Eldridtől. Tengelt aggasztotta, hogy a kislány éjfekete kölyköt választott. A kismacska és Tengel lova volt az összes háziállatuk.

Annak ellenére, hogy Tengel napközben nyugodtnak és boldognak tűnt, gyakran előfordult, hogy éjszaka lidércnyomásos álmok gyötörték. Pedig régebben azt állította, hogy nem szokott álmodni! Amióta összeházasodtak, meztelenül aludtak a báránybőr alatt, ez volt a szokás. Ha Tengel fölriadt álmából és homlokát hideg veríték verte ki, a sötétben a lány keze után kutatott. Ilyenkor még mindig kételkedett abban, hogy Silje valóban vele van. – Silje – suttogta ilyenkor. – Ne hagyj el engem! És ő megvigasztalta. Egészen közel bújt hozzá és addig simogatta, amíg el nem felejtette szörnyű álmát. Ha a férfi teste még ezek után is reszketett, megnyitotta előtte ölét. Silje, mint sok más asszony, hamarosan belátta, hogy a testi harmónia legalább olyan fontos, mint a szellemi. Éjszakai együttléteik során mindketten gyöngéden szerették egymást, és Silje egyre tökéletesebb gyönyört érzett. Amikor Tengel látta, hogy boldoggá és felszabadulttá tette a lányt, immár megnyugodva aludt el Silje karjaiban. Ez a testhelyzet felettébb kényelmetlen volt a lánynak, és sokáig tartott, mire sikerült kicsusszannia a nehéz férfitest alól és kényelmesen elhelyezkednie a maradék helyen. Majdnem úgy történik minden, mint az álmomban, gondolta, a testemet használom arra, hogy a férjemben feléledő gonosz indulatokat más irányba tereljem. De miért ennyire erős bennem a hajlam az érzékiségre? Miféle sötét ösztönök hajtanak? Nem vagyok értékesebb annál, hogy csupán egy férfi vágyainak tárgya legyek? Talán a bizonytalanságom az oka? Attól félek, hogy másként nem tarthatom meg? Szomorú lenne. Egyre többet érintkeztek a falubeliekkel. Miután Silje feleségül ment Tengelhez, a parasztok egyre nagyobb bizalommal voltak a férfi iránt. Már szóba mertek elegyedni vele, beszélgettek, eltréfálkoztak. De azért valami félelem mindig ott csillogott a szemük sarkában, és készek voltak arra, hogy veszély esetén azonnal odébb álljanak.

Eldrid élete is újból kitavaszodott. Fölbátorodva Silje példáján, aki bátran összekötötte életét a gonosz Tengel egyik leszármazottjával, igent mondott a kérőnek, aki már régóta szerette volna feleségül venni. Szent-Iván napja táján össze is házasodtak. Eldrid férje éppen úgy, mint Silje, a várnagy emberei elől menekült a hegyek közé. Már régóta élt közöttük. Silje örült barátnője boldogságának. Legalább nem kell többé olyan keményen dolgoznia, és lesz, akivel megoszthatja öreg napjainak magányát. Már attól sem kellett tartania, hogy gyermeke lesz, így biztos lehetett abban, hogy nem adja tovább a gonosz örökséget. Siljének annyi dolga volt az utóbbi időben, hogy csak lopva tudott leülni a szövőszékhez. De Tengel jelenléte kárpótolta mindenért. Megmutatta neki és a gyerekeknek a környék legszebb helyeit. A kirándulások alatt tüdejük megtelt friss levegővel és arcuk sem volt már olyan téliesen sápadt. Tengel egy hátára erősített zsákban vitte a kisfiút, Sol pedig mellettük baktatott, kiscicáját egy kosárban cipelve. A kislány egyre inkább lehiggadt. Ritkultak rosszindulatú kitörései. Silje és Tengel fellélegezhetett egy időre. Néha azonban alaposan rájuk ijesztett. Egy alkalommal a környékbeli vízeséshez kirándultak. Sol tekintete elrévült. – Egy halott asszony – suttogta. Tengel odaugrott hozzá. – Honnan tudod ezt? Már vagy húsz éve annak, hogy a szerencsétlen leugrott a szakadékba! Más alkalommal, amikor a hegyek között jártak, a kislány egyszer csak kétségbeesetten rohant oda hozzájuk. – Menjünk haza! – kiabálta. – Gonosz embert láttam a fa alatt! – Szeme vadul csillogott. Hasonló furcsaságok máskor is történtek, de sem Tengel, sem Silje nem talált magyarázatot rájuk.

Elmúlt a nyár, egyre hidegebb és sötétebb lett. Az ősz csalhatatlanul közeledett. Silje lefogyott, elment az étvágya, bőrén barna foltok jelentek meg. Tengel úgy tervezte, hogy meglátogatja Benedeket, de lemondott utazásáról. Maga helyett a kocsist küldte el, aki hamarosan visszaérkezett azzal, hogy a birtokon rendben mennek a dolgok, de Abelone továbbra is megkeseríti a többiek életét. Boldogok voltak, amikor elmesélte nekik, hogy összeházasodtak. Sok szerencsét kívántak az új élethez és egy nagy csomagot küldtek telis-teli jobbnál-jobb falatokkal, meg ruhákkal a kicsiknek. – Bárcsak tehetnénk értük valamit! – mondta Silje együttérzően. – Legalább módunkban állna kitenni Abelone szűrét! – Igazad van. De most semmit sem tudok tenni. Melletted kell maradnom – mondta határozottan Tengel. Silje kinézett az udvarra, ahol a füvet már megcsípte a dér. Gyorsan becsukta az ajtót, nehogy kiszökjön az a kevés meleg, amit a tűzhely adott. – Félek, Tengel. Nem értem, mi történik velem. A férfi figyelmesen nézte feleségét, jól tudta, hogy milyen baj gyötri Siljét. – Már régóta nem utasítottál vissza női bajokra hivatkozva. Silje elgondolkodott. – Igen. De annyi más dolgom volt, hogy nem is gondoltam… Ó, Tengel! – Szinte kővé dermedt a felismeréstől. – Hát persze! Ez hamarabb is eszembe juthatott volna. Amikor kimaradtak a… Már nyár elején furcsán éreztem magam. Tengel aggodalmas képet vágott. – Én is tartottam tőle, de nem mertem beszélni veled erről. Mikor történhetett? Silje megpróbált utánaszámolni, de rájött, hogy képtelen pontosan megmondani. Nem figyelt eléggé, amikor kellett volna.

– Talán áprilisban – mondta bizonytalanul. Tengel asszonyára nézett. – Ha gondolod, …nekem van hozzá hatalmam, hogy… megakadályozzam a… Szóval van egy szer, ami… Nem maradt ideje befejezni, mert Silje dühösen ráförmedt. – Csak azt próbáld meg! – És mi lesz akkor, ha egy kis szörnyet hordozol a szíved alatt? – Még hogy szörnyet! Talán te szörny vagy? Esetleg Sol? Vagy Eldridre, netán Sunnivára gondolsz? Elment a józan eszed! Igen, láttam néhány rokonodat a völgyben: de azt hiszed, az talán megijeszt? Ha elhajtod a gyereket, soha többé nem látsz viszont. Kicsit elragadtatta magát, de érezte, hogy most keményen kell fellépnie a férfival szemben. Tengel becsukta a szemét és lenyelte a fenyegetést. – Úgy lesz, ahogy akarod – mondta, de egyáltalán nem derült jó kedvre. Nem várta örömmel a gyermek érkezését. Éjszakákon át álmatlanul feküdt felesége mellett, fejében gyötrő képek kergették egymást. Ezt látva Siljét egy ideig furdalta a lelkiismeret. Volt olyan pillanat, amikor azt hitte, rosszul döntött. De ha jobban belegondolt, tudta, hogy helyesen választott. Tengel hallgatag volt, Silje pedig sokszor érezte rosszul magát. Látszott rajta, hogy néha iszonyú fájdalmai vannak, de soha egy panaszos szó el nem hagyta ajkát. Hálás volt, ha a férfi a keresztcsontjára tette forró kezét. Ilyenkor enyhült a testét gyötrő fájdalom. Ez a büntetés azért, ha az embernek nincs körte alakja. Erről eszébe jutott Benedek és az emlékezetes festményhistória. Legalább derült rajta egy kicsit. A széles csípőjű asszonyok biztosan könnyebben kihordanak egy gyereket. A szeles őszt kemény tél követte. A hó is hamarabb leesett, és karácsony táján elviselhetetlenül hideg lett. Alig mozdultak ki a házakból, a hó már-már a házak tetejéig ért. Az egyetlen

kijáratot a melléképületekhez ásott alagút biztosította. Egy öregember megfagyott a háza udvarán, de nem tudták eltemetni, mert a föld kőkeményre fagyott. Tetemét betakarták és várták a tavaszi olvadást, hogy búcsút vehessenek tőle. Az egyik fiatal fiúnak vadászat közben lefagyott a lába. Üzentek Tengelért, hogy jöjjön segíteni. Silje soha nem kérdezte, mi történt, ha Tengel gyógyítani ment valahová, de azt észrevette, hogy ilyenkor mindig feldúltan tér haza. Egyre fogyott az élelmük, pedig még messze volt a tavasz. Megpróbáltak beosztóbbak lenni, ami elég nehezen ment, mert Siljének rendesen kellett táplálkoznia. Dag olyan fürgén mászott, mint a csík, és a bútoroknak meg a falnak támaszkodva járni is tudott már. Nem volt olyan élénk, mint Sol, de szívesen szétrámolt mindent, amit csak lehetett. Silje már nem hagyhatta Eldridre a gyerekeket, mert egyre nehezebb volt rájuk figyelni. Dag lába sajnos egy kicsit görbe volt, ami nagyon bántotta Siljét, mert gyakran meglazította Dag pólyáját. Tengel szerint azonban ez vagy a rossz, vagy a hiányos táplálkozás következménye lehetett. Siljére ismét rátört a furcsa érzés, amit a völgybe érkezésekor érzett először. A nehézségek nem kedvetlenítették el, de elkeseredett annak láttán, hogy mennyire tehetetlenek a természettel szemben. Bezártnak érezte magát és állandóan hatalmába kerítette valami meghatározhatatlan dologtól való félelem. Beszélt Tengelnek is szorongásairól, de ő csak annyit mondott, hogy a szorongást is őse hagyta örökségül a völgy lakóira. Silje nem hitt neki. Karácsony előtt elment Hannához és Gimarhoz. Vitt nekik egy kevés élelmet, amit nagynehezen még tudtak nélkülözni. Mindez a nagy hóesés előtt történt. Bekopogott az ajtón, és letette a küszöbre a kis csomagot. Miután meggyőződött arról, hogy Grimar kijött érte, hazaindult. Aztán egy késő márciusi napon, amikor a nap már egyre

erősebben sütött, váratlanul megindultak a fájások. Eldrid magához vette a gyerekeket, néhány asszony pedig Silje segítségére sietett. Tisztában voltak vele, hogy nehéz szülés lesz. Tengel vigasztalni próbálta feleségét. Gyógynövényfőzettel itatta, ami felmelegítette a reszkető testet és némileg a fájdalmat is enyhítette. A legnagyobb titokban még ráolvasással is próbálkozott. De nem történt semmi. Két nap múlva már komolyan aggódni kezdtek. Silje látta Tengel arcán, milyen gondolatok járnak a fejében. A férfi soha nem tudta feledni, hogy túlságosan széles válla okozta anyja halálát. Silje kimerülten feküdt az ágyon. Szemei karikásak voltak, homloka és halántéka verejtéktől gyöngyözött. Képtelen volt már a szülőszéken ülni, minden ereje elhagyta. Elkínzottan nézett körül a szobában. – Szomjas vagyok – nyöszörögte kiszáradt szájjal. Felemelték a fejét és belécsepegtettek egy kis vizet. Silje visszahanyatlott párnáira. – Hívjátok ide Hannát – suttogta. Tengel megrémült. – Elment az eszed? Az asszonyok keresztet vetettek. – Ki tudja rajta kívül világra segíteni a gyerekemet? – kérdezte. – Meg fog halni, Tengel! És vele együtt te is, gondolták körülötte mindannyian. – Várunk még egy kicsit – hangzott a férfi bizonytalan hangja a félhomályban. – Talán nélküle is boldogulunk. De semmi nem változott, hacsak az nem, hogy Silje még jobban elgyöngült. Lámpát gyújtottak, amit különben ritkán használtak, és Silje köré telepedtek. Úgy viselkednek, mintha már halott lenne, mérte végig Tengel az asszonyokat. Minden tudása cserbenhagyta, nem tudta, mitévő legyen. Legnagyobb meglepetésére kinyílt az ajtó. Mindenki abba az irányba nézett, ahonnan a zaj érkezett. Hanna állt a küszöbön. Az asszonyok rémülten felsikoltottak és bezárkóztak a

gyerekek hálószobájába. – Silje, hívtál, és én eljöttem – mondta a vénséges vén öregasszony. Még Tengel is elszörnyedt a látványtól. – Menj ki, te mihaszna, ez már meghaladja a te erődet. És tartsd távol azt a sok szájtátó asszonyt is! – szólt rá Hanna. Tengel már indult is az ajtó felé. Silje félelemmel a szívében nézte a dagadt lábain ágya felé csoszogó alakot. Álmában sem látott még ilyen szörnyűségeset. Most legalább megértette, miért félt annyira Tengel utódot nemzeni. – Örülök, hogy ismét látlak, Hanna anyó – mondta remegve. Tengel megfordult. Mi az, hogy „ismét látlak”? Csak nincsenek Siljének titkai? De már nem volt ideje, hogy bármit is kérdezzen, mert Hanna kiparancsolta. Ha az öregasszony nem ebben az elzárt völgyben élne, már rég megégették volna, gondolta Silje. Mert boszorkány volt, az biztos, mégpedig a legrosszabbik fajtából. Haja szürke, szeme dülledt, beesett száján ördögi mosoly. Ruhája rongyosan lógott róla. Siljének akaratlanul is az jutott eszébe, hogy az asszony a temetése óta ebben a ruhában van. Nem tudott szabadulni ettől a furcsa gondolattól. Bőre hol betegesen sárga, hol piszkos szürke volt a mosdatlanságtól. Szeme színe akár Tengelé, csak halványabb változatban. Szemhéján már összeaszott a bőr, sötét pillantása égetett, hogy Silje úgy érezte, keresztüllát rajta. Fejét előreszegte, akár egy támadásra kész állat. Silje rosszul lett. Nem tudta, hogyan lesz képes undorát leplezni. – Hadd nézzelek meg közelebbről – mondta a tiszta hang. – Lássuk, miért nem akart kibújni ez a leányka. – Leányka? – ismételte Silje tágra nyílt szemekkel. – Tudod, hogy…?

– Még szép hogy tudom! Ne félj tőlem, már többször segítettél rajtam, most én következem! Azt hiszem, mind a ketten szeretnénk, ha élve születne meg, ugye? Silje bólintott. Abban a pillanatban újra beállt a fájás. Hanna megcsóválta iszonyú fejét. – Hát, nem lesz olyan egyszerű. Először erőt kell gyűjtened, mert ami ezután következik, kiszív majd belőled minden életet, kislányom. Ez a Tengel! Az anyja miatta halt meg, te pedig… A boszorkány rongyai közt keresgélt. Silje mélyet lélegzett és megpróbált elfeledkezni az öregasszony ruhái alól áradó szagról és göcsörtös kezén a ráncokról. – Na végre… hol találok vizet? Silje rámutatott a kannára. Hanna vizet mert a merítő kanállal, majd valami fehéres port szórt bele. – Idd meg, hogy bírja a szíved. Silje reszkető kézzel fogta meg a kanalat. Felnézett Hannára, pillantása olyan volt, mint egy megsebzett állaté. – Segíts nekem – suttogta. A boszorkány bólintott. – Eddig még soha senki nem kérte hiába Hanna segítségét. Menni fog. Silje nem volt ennyire biztos a sikerben, de hálás volt a segítségért. Hanna újabb port halászott elő rongyai közül. A zöldesszürke pornak borzalmas szaga volt. Silje orrlyukai kitágultak és tiltakozva húzta el fejét. – Nyeld le, ez megpuhítja a kemény csontokat. Silje nem mert ellenkezni. Ösztönei azt súgták, hogy ne kérdezze meg, mit tartalmaz a por. Ebben már más is volt a növényeken kívül. – Úgy, úgy. Most várunk egy kicsit. Jobb lett volna, ha a székben ülsz, de nem hinném, hogy képes vagy rá. Csend telepedett a szobára.

– Ó… nem! Silje testébe metsző fájdalom hasított. Mintha egy üvegkorsó tört volna össze benne és szilánkjai most húsába hatolnának vagy mintha valami maró anyagot öntöttek volna bensőjébe. Látta, hogy Hanna ajkai mozognak, és hogy teste fölé köröket rajzol. Újból megindultak a fájások, de most leírhatatlan erővel törtek Siljére. Felordított, érezte, hogy lassan elsötétül körülötte minden. Most meghalok. Irgalmas Isten, meghalok! A gyerek világra jön, élve vagy halva, de én meghalok! Ez a sátánfajzat! Csak a gyereket akarta megkaparintani, engem pedig feláldoz… Még érezte, hogy Hanna öreg keze a testéhez ér. Aztán meghallotta a hangját, amint varázsigéket mormol. – Belial, Athys, Kybele, Rebo, Apollyon, Lupus Astarot… Mintha démonokat szólongatna, gondolta kábultan Silje. Csak démonokat ne, ne hívj démonokat a Jéghegyek Népének völgyébe. Láttam már felszállni a démonokat a hegyek fölött. De most elnyerem méltó büntetésem, egy démon volt a szeretőm és teáltalad szereztem meg. És ezután minden megszűnt. Lassan, lassan sikerült kimásznia egy sötét kútból. Hangokat hallott. De minden olyan távolinak tűnt. A hangok egyre közelebb jutottak hozzá. Felismerte az egyik parasztasszony hangját. Azt mondta, hogy hihetetlenül kicsi és gyenge. – Legyintsd meg a fenekét, buta liba! – Ez Hanna volt. – Vagy dugd az ujjad a szájába! – Kiről beszélnek? – csodálkozott Silje. Homlokán valami meleget érzett. Tengel keze. Majd meghallotta a férje hangját. – Silje, Silje! Gyere vissza hozzám!

Megpróbálta elmagyarázni, hogy él, de nem sikerült. Mintha megbénult volna. Gyenge csecsemősírás. Csak nem Dag van itt? Nem, ő sokkal erőteljesebben sír. Vagy valami erdei kísértet? Akkor hallott utoljára ilyen sírást, amikor Dagot megtalálta az erdőben. Csak egy újszülött hangja lehet. Újszülött? Akkor Tengel és az ő kicsi lánya… hát mégis életben maradt? – Milyen kicsike – mondta ismét az asszony. – Szerencsétlen nem sokáig fog élni. Végre visszatért belé annyi erő, hogy ki tudta nyitni a szemét. Homályosan látott. – Tengel – suttogta. – Hála neked, Uram! – hallotta a férfi hangját. Lassan, óvatosan végigsimított Silje homlokán, a halántéka felé. Szerette volna látni a gyereket, de félt is a találkozástól. Még nem volt elég erős. – Hanna adott nekem valamit – mondta Tengelnek. – Azonnal hatott. – Sajnos nem azonnal. Utána még jó ideig küzdöttél az életedért. Silje elhallgatott. – Fáj, nagyon fáj, mintha darabokra téptek volna. Hanna a tűznél térdelt, alakja az ugrásra készülő ragadozóra emlékeztetett. Hirtelen hátrafordult. – A feleségednek nem való a szülés, Tengel! – Azt akarod mondani, hogy a kislány az első és utolsó gyerekünk? – Hát jó lenne, ha így lenne – morfondírozott az öregaszszony. – De nem hiszem, hogy képes lennél megtartóztatni magad a feleségedtől. Silje és Tengel lopva egymásra néztek, és elmosolyodtak. A férfi könnyezett, hiába is próbálta volna leplezni. Siljét meghatotta a férfi viselkedése.

– Látok néhány érdekes dolgot a tűzben – szólalt meg egyszer csak Hanna. – Tőletek származik majd… – Micsoda? – kérdezte Tengel, amikor a boszorkány elhallgatott. Tovább adjuk a… gonosz örökséget? – Azt is. Azt is. De én nem erről beszélek. Egyszer a jövődről kérdeztél, Silje. Most látom a jövődet. Ti lesztek a Jéghegyek Népe. Ti és senki más. – Ezt nem értem – szólt közbe Tengel. – A völgyben mindenki ehhez a néphez tartozik. Hanna nevetett. – Úgy lesz, ahogy mondom. – A gyerekekben, akiket felnevelsz, még sok örömed lesz, Silje. De sok bánatod is. Most pedig egy… nem, ezt nem értem. Egy csoport fát látok. – Egy fasort? – kérdezte csodálkozva Silje. – Hisz ez lehetetlen. Hanna nem figyelt rájuk, a parazsat bámulta. Tengel felállt, hogy átvegye a parasztasszonytól a bepólyált gyereket. – Akarod látni? – kérdezte Siljét, hangjában apai büszkeség csengett. – Ő is…? – Nem, tőle nem kell félned. Neki nem lesz ereje – hallotta a tűz mellől Hanna hangját. Silje megkönnyebbülten lélegzett fel. Ránézett a gyerekre és megdöbbenve látta, mennyire gyámoltalan és menynyire elkékült szegényke. – Aranyos – mondta minden meggyőződés nélkül és nyelt egyet. – Vajon ilyen vörös marad a haja? – Nem lesz vörösebb, mint a tiéd – nevetett Tengel. Máris szereti a gyereket, pedig mennyire nem akarta. Én pedig, aki megszenvedtem érte, még túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is érezzek, gondolta Silje. – Mi legyen a neve? – kérdezte a másik asszony, aki eddig csendben álldogált a sarokban. Félt közelebb menni Hannához.

Silje észrevette, hogy Hanna lassan felemelkedik. – Olyan kicsike és olyan szerencsétlen – mondta Tengel –, meg az is eszembe jutott, amit Dag névadásáról meséltél. Azt mondtad, hogy legyen a neve Liv, azaz Élet, ha kislány. Emlékszel még erre? – Igen. Tengel folytatta. – Ezért szeretném, ha Livnek hívnánk. De kell adnunk neki még egy nevet, mint a két másik gyereknek is. A boszorkány lélegzetét is visszatartva figyelt. – Legyen a teljes neve Liv Hanna – mondta Silje váratlanul szilárd hangon. Tengel elborzadva nézett rá, de hangja már tisztán csengett, amikor megszólalt. – Liv Hanna legyen hát a neve. Hanna gyorsan kotorászni kezdett a parázs közt. Ajkairól furcsa kántáló dallam szállt fel. Hogy ez mi volt, senki nem tudta volna megmondani. Varázsének, ráolvasás? Silje viszont megérezte a magányos, kitaszított öregasszony dallamon keresztül áradó büszkeségét. Tudta, hogy a gyermekéről énekel, és biztos volt benne, hogy nem a gonosz erőket szólongatja pogány énekével.

A sorozat Átkos örökség című második kötete június 7-től kapható a hírlapárusoknál és a HÍRKER egyéb árusítóhelyein. A további kötetek hathetenként jelennek meg.

CESAM Publishing Ltd. Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18.